Forrai Gábor Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény Budapest: Áron Kiadó, Budapest

Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény Budapest: Áron Kiadó, 1999. Budapest

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.): Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény Publication date 1999 Copyright © 1999 by the authors Copyright © 1999 by the translators


Table of Contents I. A LOGIKAI POZITIVISTA FELFOGÁS ...................................................................................... 1 1. RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) ................................................................................................. 3 2. MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* ...................................... 14 3. RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) ...................................... 23 4. RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* ........................................................................................................................... 30 5. CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* ............ 36 6. CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* ................................................................................................................................................. 66 II. A KUHNI FORDULAT ............................................................................................................... 78 7. WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 ..................... 80 8. POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) ........ 93 9. THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS (1) 104 10. LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* ............................................................................................................ 114 11. PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) ................................... 137 12. LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG (1) . 159 13. LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS * 170 14. ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI (1) ................................. 224 15. IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) ........................ 236 III. NATURALIZÁLT EPISZTEMOLÓGIA ................................................................................ 247 16. WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET (1) ......... 249 17. WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) ................................... 258 18. HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIAELMÉLETEN(1) ..................................................................................................................... 268 19. HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM (1) ............ 278 IV. A TUDÁSSZOCIOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS ...................................................................... 286 20. DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* .......................... 288 21. MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* ....................... 301 22. HARRY M. COLLINS: SZAKASZOK A RELATIVIZMUS EMPIRIKUS PROGRAMJÁBAN ............................................................................................................................................... 316 23. LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA? * ......................................... 320 V. TUDOMÁNYOS REALIZMUS ÉS ANTIREALIZMUS ........................................................ 332 24. KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) ............................ 334 25. HILARY PUTNAM: MI A "REALIZMUS"? ................................................................ 350 26. BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) ............................................................................................................................... 354 27. IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* .................... 370 28. ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET (1) .............................. 381

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Part I. A LOGIKAI POZITIVISTA FELFOGÁS


Table of Contents 1. RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) ................................................................................................................................... 3 2. MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* ............................................... 14 3. RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) ............................................... 23 4. RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* .................................................................................................................................... 30 5. CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* ...................... 36 6. CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* 66

2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Chapter 1. RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) 1. Bevezetés 2. A szó jelentése 3. Jelentés nélküli metafizikai szavak 4. A mondat értelme 5. Metafizikai látszatállítások 6. Minden metafizika értelmetlensége 7. A metafizika mint az életérzés kifejezése 1. Bevezetés A metafizikának sok ellenfele akadt már, a görög szkeptikusokkal kezdődően a 19. századi empiristákig. Ellenvetéseik nagyon különbözőek voltak. Egyesek hamisnak nyilvánították a metafizikai tanokat, mivel ellentmondanak a tapasztalati megismerésnek. Mások csak bizonytalannak tartották a metafizikát, mivel kérdésfeltevései túllépnek az emberi megismerés határain. Számos ellenfele terméktelennek nyilvánította a metafizikai kérdésekkel való foglalkozást; akár megválaszolhatók ezek, akár nem, mindenesetre szükségtelen velük törődni; szenteljük figyelmünket teljesen azoknak a gyakorlati feladatoknak, melyekkel a cselekvő ember mindennap szembetalálkozik. A modern logika fejlődésével vált lehetségessé, hogy a metafizika érvényességének és jogosultságának kérdésére új és pontosabb választ adjunk. Az „alkalmazott logikai" vagy „ismeretelméleti" vizsgálódások, amelyek a tudományos állítások megismerésbeli tartalmának és ezáltal az állításokban szereplő szavak („fogalmak") jelentésének a logikai elemzés segítségével történő megvilágítását tűzték ki feladatul, pozitív és negatív eredményekhez is vezettek. A pozitív eredményt a tapasztalati tudományok területén dolgozzák ki: világossá teszik a különböző tudományágak egyes fogalmait, megmutatják formális logikai és ismeretelméleti összefüggéseiket. A metafizika területén (beleértve az egész értékfilozófiát és normatant) a logikai elemzés ahhoz a negatív eredményhez vezet, hogy e terület állítólagos tézisei teljesen értelmetlenek. A metafizikát ezzel olyan radikálisan számoljuk fel, ahogyan a korábbi metafizika-ellenes álláspontok alapján még nem volt lehetséges. Igaz, találhatók rokon gondolatok már néhány korábbi megfontolásban is, például a nominalista jellegűekben, a döntő lépést azonban csak most lehet megtenni, miután a logika, az utóbbi évtizedekben elért fejlődése során eléggé éles szerszámmá vált. Ha azt mondjuk, hogy az úgynevezett metafizikai állítások értelmetlenek, akkor ezt a szó legszorosabb értelmében gondoljuk. Időnként, tágabb értelemben, értelmetlennek szokás nevezni egy állítást vagy egy kérdést akkor is, ha kimondása vagy felvetése teljesen terméketlen (pl. ez a kérdés: „Mennyi az átlagos testsúlya azoknak a bécsieknek, akiknek a telefonszáma 3-mal végződik?"); vagy ha az állítás egészen nyilvánvalóan hamis (pl. „1910-ben Bécsben hatan laktak"); vagy ha éppenséggel nem empirikusan, hanem logikailag hamis, azaz ellentmondásos (pl. „A és B személyek egy évvel idősebbek egymásnál"). Az ilyesfajta mondatok, bár terméketlenek vagy hamisak, mégis értelmesek, mivel csak az értelmes mondatokat lehet (teoretikusan) termékenyekre és terméketlenekre, igazakra és hamisakra felosztani. Szigorú értelemben viszont a szavak olyan sorát tekintjük értelmetlennek, amely egy meghatározott, adott nyelven belül semmilyen állítást sem alkot. Megtörténhet, hogy első pillantásra az ilyen szósor úgy néz ki, mintha állítás lenne: ebben az esetben látszatállításnak nevezzük. Tételünk mármost úgy hangzik, hogy a logikai elemzés során az úgynevezett metafizikai állítások látszatállításoknak bizonyulnak. Egy nyelv szókészletből, azaz a jelentéssel bíró szavak csoportjából, és szintaxisból, más szóval a mondatképzés szabályaiból áll; ezek a szabályok írják elő, hogy a különböző szófajokhoz tartozó szavakból miként alkothatók mondatok. Ennek megfelelően kétféle látszatállítás van: az egyikben olyan szó szerepel, melyről tévesen azt hiszik, hogy van jelentése; a másik fajtában jelentéssel rendelkező szavak szerepelnek, amelyek azonban a szintaxist megsértő módon kerülnek egymás mellé, s így nem eredményeznek értelmes állítást. A példák alapján 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) látni fogjuk, hogy a metafizikában mindkét típusú látszatállítás előfordul. Később azután fontolóra kell vennünk, hogy mi szól azon megállapításunk mellett, hogy a metafizika egészében ilyen látszatállításokból tevődik össze. 2. A szó jelentése Ha egy szónak (egy meghatározott nyelven belül) van jelentése, azt is szokás mondani, hogy egy „fogalmat" jelöl; ha a szónak valójában nincs jelentése, hanem csak úgy néz ki, mintha lenne, akkor „látszatfogalomról" beszélünk. Hogyan magyarázható meg a látszatfogalmak létrejötte? Nem azért vezettek-e be minden szót a nyelvbe, hogy valami meghatározottat fejezzen ki, vagyis nincs-e legelső felhasználásától kezdve meghatározott jelentése? Hogyan lehetségesek jelentésnélküli szavak a tradicionális nyelvben? Kétségtelen, eredetileg minden szónak van jelentése (eltekintve azoktól a ritka kivételektől, amelyekre később példákat hozunk fel). A történeti fejlődés folyamán azonban a szavak gyakran változtatják jelentésüket. Néha még az is előfordul, hogy elveszítik jelentésüket anélkül, hogy újat nyernének. Ezáltal jönnek létre azután a látszatfogalmak. Mi mármost egy szó jelentése? Miféle kikötéseknek kell teljesülni ahhoz, hogy egy szónak jelentése legyen? (Vizsgálódásunk nem függ attól, hogy ezek a kikötések világosan ki vannak-e mondva, mint a modern tudomány egyes szavai és szimbólumai esetében, vagy csak hallgatólagosan vannak rögzítve, mint ahogy ez a hagyományos nyelvben található legtöbb szó esetében lenni szokott.) Először a szó szintaxisát kell megállapítani, azaz előfordulásának módját a legegyszerűbb mondatformán belül, amelyben szerepelhet: ezt a mondatformát nevezzük a szó elemi mondatának. A „kő" szó elemi mondatformája pl. az „x egy kő": az ilyen formájú mondatokban az „x" helyén a tárgyak kategóriájából származó valamilyen deszignáció áll, pl. „ez a gyémánt", „ez az alma". Másodszor, az illető szó S elemi mondatára vonatkozóan a következő kérdést kell megválaszolnunk, amelyet különböző módokon fogalmazhatunk meg: 1. Milyen mondatokból vezethető le S, és milyen mondatok vezethetők le S-ből? 2. Milyen feltételek mellett igazS, és milyenek mellett hamis? 3. Hogyan verifikálhatóS? 4. Mi az értelmeS-nek? Az (1) a helyes megfogalmazás; a (2) megfogalmazás a logika, a (3) az ismeretelmélet, a (4) a filozófia (fenomenológia) kifejezésmódjának felel meg. Wittgenstein megmondta, hogy a (2) fejezi ki azt, amit a filozófusok (4)-en értenek: egy mondat értelme igazságfeltételében rejlik. (Az (1) a „metalogikai" megfogalmazás; a metalogikának mint a szintaxis és a jelentés elméletének, azaz a levezethetőségi viszonyoknak a részletes kifejtését más alkalommal szándékozunk megadni.) Sok szó esetében, különösen pedig a tudományos szavak túlnyomó többségénél, a jelentés más szavakra való visszavezetés („konstitúció", definíció) segítségével adható meg. Pl. „ízeltlábúak azok az állatok, amelyeknek tagolt testük, tagolt végtagjaik és kitinpáncéljuk van." Ezáltal az „ízeltlábú" szó elemi mondatformájára, azaz „az x tárgy ízeltlábú" mondat formára vonatkozóan megválaszoltuk a fent említett kérdést: ugyanis egy ilyen formájú mondatnak levezethetőnek kell lennie az „x állat", „x-nek tagolt teste van", „x-nek tagolt végtagjai vannak" és „x-nek kitinpáncélja van" formájú premisszákból, és fordítva, az előző mondatból az utóbbiak mindegyikének levezethetőnek kell lennie. Az „ízeltlábúak"-ról szóló elemi mondat levezethetőségére (más kifejezéssel: igazság-feltételére, verifikálhatóságának módjára, értelmére) vonatkozó fenti kikötésekkel rögzítettük az „ízeltlábú" szó jelentését. Ily módon a nyelv minden szavát más szavakra, és végül az úgynevezett „megfigyelési tételekben" vagy „protokolltételekben" előforduló szavakra vezettük vissza. A szó ezen a visszavezetésen keresztül kapja meg a jelentését. Az elsődleges mondatok (protokolltételek) tartalmát és formáját illető kérdést, amelyet ez idáig még nem válaszoltak meg végérvényesen, fejtegetésünkben teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk. Az ismeretelméletben azt szokás mondani, hogy az elsődleges mondatok „az adott"-ra vonatkoznak; egyáltalán nincs azonban egyetértés abban, hogy mi az, amit adottnak tarthatunk. Egyesek azt vallják, hogy az adottról szóló mondatok a legegyszerűbb érzéki és érzelmi minőségekről szólnak (pl. „meleg", „kék", „öröm" és effélék); mások arra a felfogásra hajlanak, hogy az elsődleges mondatok összbenyomásokról és az ezek közötti hasonlósági viszonyokról szólnak: egy további álláspont szerint az elsődleges mondatok is a tárgyakra vonatkoznak. Az álláspontok különbségétől függetlenül annyi biztos, hogy egy szósornak csak akkor van értelme, ha a protokolltételekből való levezetésnek viszonyai rögzítve vannak, akármilyen természetűek is legyenek ezek a protokolltételek; és éppígy biztos az is, hogy egy szónak csak akkor van jelentése, ha a mondatok, amelyekben előfordulhat, protokolltételekre vezethetők vissza. 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) Mivel egy szó jelentését alkalmazásának kritériuma határozza meg (más kifejezéssel élve: elemi mondatának levezetési viszonyai, igazságfeltételei, verifikációjának módja), a kritérium rögzítése után már nem áll többé módunkban eldönteni, mit is akarunk „érteni" a szón. Ha azt akarjuk, hogy a szónak pontos jelentése legyen, nem adhatunk meg kevesebbet alkalmazási kritériumánál; de a kritériumnál többet sem adhatunk meg, mivel ezáltal már minden további meghatározást nyer. A kritérium implicite tartalmazza a jelentést, s csak az marad hátra, hogy explicitté tegyük ezt. Tegyük fel példának okáért, hogy valaki egy új szót képez, pl.: „babig", és azt állítja, hogy vannak tárgyak, amelyek babigok és vannak olyanok, amelyek nem. Ha meg akarjuk tudni ennek a szónak a jelentését, akkor az alkalmazási kritériumára fogunk kérdezni: hogy állapítható meg egy konkrét esetben, hogy az adott tárgy babige vagy sem? Tegyük fel először is, hogy az illető adós marad a válasszal: azt mondja ugyanis, hogy nincs empirikus ismertetőjegy arra nézve, hogy a tárgy babig-e vagy sem. Ebben az esetben a szó használatát nem tartjuk jogosultnak. Ha az illető, aki használja a szót, ennek ellenére azt mondja, hogy vannak babig és nembabig dolgok, csak a véges és nyomorúságos emberi értelem számára örök titok marad, hogy melyek a babigok és melyek nem ilyenek, akkor az egészet üres szószaporításnak fogjuk tartani. De talán az illető biztosítani fog minket afelől, hogy ő mégiscsak ért valamit a „babig" szón. Ebből azonban csak azt a pszichológiai tényt tudjuk meg, hogy valamilyen képeket, képzeteket és érzéseket kapcsol a szóhoz. Ezen keresztül azonban a szó még nem nyer jelentést. Ha a szó alkalmazási kritériuma nincs rögzítve, akkor a mondatok, amelyekben előfordul, semmit sem állítanak, hanem csak puszta látszatállítások. Másodszor, vegyük azt az esetet, amikor egy új szó, mondjuk a „bebig" alkalmazási kritériuma le van szögezve, mégpedig, legyen az „Ez a tárgy bebig" mondat akkor és csak akkor igaz, ha a tárgy négyszögletű. (Vizsgálódásunk szempontjából nem érdekes, hogy ez a kritérium expliciten adott-e, vagy úgy állapítjuk-e meg, hogy megfigyeljük állító és tagadó használatának eseteit.) Ekkor azt fogjuk mondani: a „bebig" szó ugyanazt jelenti, mint a „négyszögletű". És jogosulatlannak, megengedhetetlennek fogjuk tartani, ha a szót használó személyek azt mondják, hogy mégis valami mást „értenek" ezen, mint „négyszögletű"-t. És ha azt mondják, hogy bár minden négyszögletű tárgy bebig is és fordítva, de ez csak azért van így, mert a négyszögletűség a bebigség látható megnyilvánulása, maga az utóbbi azonban rejtett, önmagában nem észlelhető tulajdonság, akkor erre azt válaszoljuk, hogy miután az alkalmazási kritérium rögzítve van, rögzítve van az is, hogy a „bebig" „négyszögletű"-t jelent, s többé már nem áll módunkban, hogy ezt vagy azt „értsük" a szón. Összegezzük röviden vizsgálódásaink eredményét. Legyen „a" egy tetszőleges szó „S(a)" pedig az elemi mondat, amelyben „a" előfordul. Ekkor annak szükséges és elégséges feltétele, hogy „a"-nak jelentése legyen, a következő, alapjában véve ugyanazt kijelentő megfogalmazások bármelyikével megadható: 1. Ismeretesek „a" empirikus ismertetőjegyei. 2. Rögzítve van, hogy milyen protokolltételekből vezethető le „S(a)". 3. „S(a)" igazságfeltételei meg vannak adva. 4. Ismeretes „S(a)" verifikációjának módja.(2) 3. A jelentés nélküli metafizikai szavak Számos metafizikai szó esetében kimutatható, hogy nem tesz eleget az imént megadott feltételnek, tehát nincs jelentése. Vegyük példának az „elv" metafizikai terminust (éspedig a lételv, nem a megismerésbeli elv vagy alaptétel értelmében). A különböző metafizikusok választ adnak arra kérdésre, hogy mi „a világ" (vagy a „tárgyak", „a lét", „a létező") legfőbb elve, pl.: a víz, a szám, a forma, a mozgás, az élet, a szellem, az eszme, a tudattalan, a tevékenység, a jó és más hasonlók. Hogy felfedjük az „elv" szó jelentését ebben a metafizikai kérdésben, meg kell kérdeznünk a metafizikusoktól, hogy milyen feltételek mellett lenne az „x az y elve" állítás igaz, és mikor lenne hamis; más szóval, az „elv" szó ismertetőjegye vagy definíciója után kell érdeklődnünk. A metafizikus körülbelül így válaszol: „x az y elve" azt kell hogy jelentse, hogy „y az x-ből jön létre", „y léte x létén alapul, „yx révén létezik" vagy valami ehhez hasonlót. Ezek a szavak azonban többértelműek, meghatározatlanok. Gyakran ugyan világos a jelentésük, pl. egy y tárgyról vagy eseményről akkor mondjuk, hogy x-ből „jön létre", amikor megfigyeljük, hogy az x jellegű tárgyakra vagy eseményekre gyakorta vagy éppen mindig y jellegűek következnek (a törvényszerű egymásrakövetkezés értelmében vett oksági viszony). De a metafizikus azt mondja, hogy nem erre a tapasztalatilag megállapítható viszonyra gondol, mert különben metafizikai tételei egyszerűen ugyanolyan természetű tapasztalati állítások lennének, mint a fizikaiak. A „létrejön" szó itt nem az időbeli és feltételezettségi viszonyt jelenti, amit rendesen jelenteni szokott, ám semmiféle más jelentése számára 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) nincs megadva a kritérium. Következésképpen egyáltalán nem létezik az az állítólagos „metafizikai" jelentés, amellyel a szónak az empirikus jelentéstől eltérően rendelkeznie kellene. Ha a „princípium" szó (és a megfelelő görög „" szó) eredeti jelentésére gondolunk, itt ugyanazt a fejlődési folyamatot vesszük észre. A szót kifejezetten megfosztják az eredeti jelentésétől, a „kezdet"-től; nem jelentheti már többé az időben elsőt, hanem más, speciálisan metafizikai szempontból vett elsőt jelent. Ennek a „metafizikai szempont"-nak azonban nincsenek megadva a kritériumai. Tehát mindkét esetben megfosztották a szót a korábbi jelentésétől, anélkül azonban, hogy új jelentést adtak volna neki; a szó üres burokként marad meg. Korábbi, jelentéssel bíró periódusából asszociáció révén rátapadnak még különböző képzetek, s ezek új képzetekkel és érzésekkel kapcsolódnak össze annak az összefüggésnek az alapján, amelyben a szót most már használják. De a szó ezáltal nem kap jelentést, és mindaddig jelentésnélküli marad, amíg nem tudják megadni a verifikáció módját. Másik példa az „isten" szó. Ennél a szónál, eltekintve használatának különböző változataitól az egyes területeken, három különböző esetben vagy történeti periódusban – amelyek azonban időben összefolynak – jelentkező nyelvhasználatot kell megkülönböztetnünk. A mitológiai nyelvhasználatban a szónak világos a jelentése. Ezzel a szóval (illetve más nyelvek megfelelő szavaival) olykor fizikai lényeket jelölnek, akik netán az Olümposzon, az égben vagy az alvilágban trónolnak, és kisebb-nagyobb mértékben fel vannak ruházva hatalommal, bölcsességgel, jósággal és boldogsággal. Néha a szó szellemi-lelki lényeket is jelöl, akik, bár nem rendelkeznek emberszerű testtel, mégis valahogyan megmutatkoznak a látható világ dolgaiban vagy eseményeiben, és ennélfogva tapasztalatilag megvizsgálhatók. Ezzel szemben a metafizikai nyelvhasználatában az „isten" szó valami tapasztalat felettit jelöl. A szó a leghatározottabban megfosztják a testi vagy a testiben lakozó szellemi lény jelentésétől, és mivel semmilyen új jelentést nem adnak neki, jelentésnélkülivé válik. Persze gyakran úgy tűnik, mintha az „isten" szónak adnának jelentést a metafizikában is. A felállított definíciók azonban alaposabb vizsgálat után látszatdefinícióknak bizonyulnak; ugyanis vagy megengedhetetlen szókapcsolatokhoz (amelyekről később lesz szó), vagy más metafizikai szavakhoz (pl. „ősok", „abszolútum", „a feltétlen", „a független", „az önálló" és hasonlók) vezetnek, elemi mondatok igazságfeltételeihez azonban sohasem. Ennél a szónál még a logika alapkövetelménye, nevezetesen, a szó szintaxisára, azaz az elemi mondatban való előfordulási formájának megadására vonatkozó követelmény sem teljesül. Az elemi mondatnak itt „x egy isten" formájúnak kellene lennie; a metafizikus azonban vagy teljesen elutasítja ezt a formát anélkül, hogy másikat adna, vagy ha elfogadja, akkor nem tünteti fel az x változó szintaktikai kategóriáját. (Kategóriák pl.: a tárgyak, a tárgyak tulajdonságai, a tárgyak közötti viszonyok, számok stb.) Az „isten" szó mitológiai és metafizikai használata közé esik a teológiai nyelvhasználat. Itt nincs a szónak saját jelentése; akik használják, ingadoznak a kétféle jelentés között. Néhány teológus istenfogalma kifejezetten tapasztalati (a mi elnevezésünkkel „mitológiai"). Ebben az esetben nem állunk szemben látszatállításokkal, a teológus azonban abban a hátrányos helyzetben van, hogy ilyen értelmezés mellett a teológiai állítások tapasztalatiak és ennélfogva a tapasztalati tudomány ítélőszéke elé kerülnek. Más teológusoknál kifejezetten a metafizikai nyelvhasználatot találjuk meg. Ismét másoknál pedig nem egyértelmű a fogalom tartalma, akár azért, mert néha az egyik, néha a másik nyelvhasználatot követik, akár azért, mert világosan fel nem fogható kifejezésekben beszélnek, amelyek mindkét említett színt magukon hordják. Éppen úgy, mint a megvizsgált példák – „elv" és „isten" –, a legtöbb más speciálisan metafizikai terminus is jelentésnélküli, pl. „az idea", „az abszolútum", „a feltétlen", a „végtelen", „a létező léte", „a nem-létező", „a magábanvaló dolog", „abszolút szellem", „objektív szellem", „lényeg", „a magábanvaló lét", „magában- és magáértvaló lét", „emanáció", „manifesztáció", „tagozódás", „az én", „a nem-én" stb. Ezekkel a kifejezésekkel éppen úgy vagyunk, mint a „babig" szóval a korábbi példánkban. A metafizikus azt mondja, hogy nem lehet megadni a tapasztalati igazságfeltételeket; ha hozzáteszi, hogy mégis „ért" valamit egy ilyen szón, akkor tudjuk, hogy ezzel valójában csak a szót kísérő képzetekre és érzésekre utal, amelyek révén azonban a szó semmiféle jelentést nem kap. Az ilyen szavakat tartalmazó, állítólagos metafizikai tételeknek semmi értelmük sincs, semmit sem állítanak, puszta látszatállítások. Később majd fontolóra vesszük, hogy miként magyarázzuk meg történeti kialakulásukat. 4. A mondat értelme Mindeddig azokat a látszatállításokat vettük szemügyre, amelyekben jelentésnélküli szó fordul elő. A látszatállításoknak azonban van egy második fajtája is; ezek jelentéssel bíró szavakból állnak, a szavak azonban úgy kerülnek egymás mellé, hogy értelmes mondat mégsem keletkezik belőlük. Egy nyelv szintaxisa megadja, hogy milyen szókapcsolatok engedhetők meg, és melyek nem. A természetes nyelvek grammatikai szintaxisa azonban nem teljesíti minden esetben az értelmetlen szókapcsolatok kizárásának feladatát. Vegyük példának okáért a következő két szósort:


RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) 1. „Caesar egy és", 2. „Caesar egy prímszám". A (1) szósort a szintaxist megsértő módon képeztük, a szintaxis ugyanis kiköti, hogy a harmadik helyen ne kötőszó, hanem predikátum álljon, tehát főnév vagy melléknév. A képzés a szintaxisnak megfelelő pl. a „Caesar egy hadvezér" szósorban, így ez értelmes szósor, valódi mondat. Ugyanígy a (2) szósor is a szintaxisnak megfelelően van megalkotva, mivel ugyanolyan a grammatikai formája, mint az itt említett mondatnak. Mindazonáltal (2) értelmetlen. A „prímszámság" számok tulajdonsága, amelyet egy személyről sem nem állíthatunk, sem nem tagadhatunk. Bár (2) állításnak néz ki, mégsem az, mivel nem mond ki semmit, nem fejez ki sem egy fennálló, sem egy fenn nem álló tényt; ezt a szósort tehát „látszatállításnak" nevezzük. Mivel a grammatikai szintaxis szabályai nincsenek megszegve, első pillantásra könnyen arra a hibás álláspontra helyezkedhetünk, hogy mégis állítással van dolgunk, még ha hamissal is. De „a egy prímszám" akkor és csak akkor hamis, ha a osztható egy olyan természetes számmal, amely sem nem a, sem nem 1; nyilvánvaló, hogy itt „Caesar" nem helyettesíthető be „a" helyére. Ezt a példát úgy választottuk meg, hogy az értelmetlenség könnyen észrevehető legyen, azonban sok, úgynevezett metafizikai állításnál nem ennyire könnyű felismerni, hogy látszatállítással állunk szemben. Az a tény, hogy a mindennapi nyelvben lehet értelmetlen szósorokat képezni a nyelvtani szabályok megsértése nélkül, azt jelzi, hogy logikai szempontból nézve a grammatikai szintaxis nem kielégítő. Ha a grammatikai szintaxis pontosan megfelelne a logikainak, akkor nem jöhetnének létre látszatállítások. Ha a grammatikai szintaxis nemcsak a főnevek, melléknevek, igék, kötőszavak stb. szófajait különböztetné meg, hanem mindezeken belül még bizonyos logikailag nélkülözhetetlen különbségeket is leszögezne, akkor lehetetlen lenne látszatállításokat képezni. Ha pl. a főnevek grammatikailag több szófajtára lennének felosztva aszerint, hogy a tárgyak vagy a számok stb. tulajdonságait jelölik-e, akkor a „hadvezér" és a „prímszám" szavak grammatikailag különböző szócsoportokhoz tartoznának, és (2) éppúgy megsértené a nyelvtani szabályokat, mint (1). Egy korrekten felépített nyelvben minden értelmetlen szósor olyan jellegű lenne, mint (1) példánk, tehát már a grammatika úgyszólván automatikusan kiküszöbölné őket. Vagyis az értelmetlenség elkerülése érdekében nem az egyes szavak jelentésére, hanem mindenekelőtt a szavak típusára (a „szintaktikai kategóriákra", pl.: tárgyak, a tárgyak tulajdonságai, a tárgyak viszonyai, számok, számok tulajdonságai, a számok viszonyai, és hasonlók) kellene ügyelnünk. Ha jogosult az a megállapításunk, hogy a metafizikai állítások látszatállítások, akkor a metafizikát egy logikailag korrekten felépített nyelvben egyáltalán nem lehetne megfogalmazni. Ezzel magyarázható a logikai szintaxis felépítésre irányuló – és a logikusokat manapság foglalkoztató – feladat nagy filozófiai jelentősége. 5. Metafizikai látszatállítások Most a metafizikai látszatállítások néhány olyan példáját fogjuk bemutatni, amelyeken különösen jól látható, hogy megszegik a logikai szintaxist, bár a történeti-grammatikai szintaxisnak eleget tesznek. Abból a metafizikai tanításból(3) választottuk ki az alábbi néhány mondatot, amely jelenleg Németországban a legnagyobb hatást gyakorolja. „Csak a létezőt kell kutatni és – semmi mást; a létezőt egyedül, és többé – semmit; csakis a létezőt, és ezen túl – semmit. Hogy állunk ezzel a semmivel? – Csak azért van-e a semmi, mivel van a nem, azaz a tagadás? Vagy fordítva van? A tagadás és a nem csak azért létezik, mert van a semmi? – Azt állítjuk: a semmi eredendőbb, mint a nem és a tagadás. – Hol keressük a semmit? Hol találjuk a semmit? – Ismerjük a semmit. – Az aggodalom kinyilvánítja a semmit. Az, amiért és ami miatt aggódtunk, „tulajdonképpen" – semmi sem volt. Valójában: a semmi maga – mint olyan – volt jelen. – Hogy is állunk a semmivel? – A semmi maga semmizik." Állítsuk fel az alábbi sémát annak kimutatására, hogy a látszatállítások képzésének lehetősége a nyelv logikai fogyatékosságán alapul.

Az I. alatti mondatok mind grammatikailag, mind logikailag kifogástalanok, tehát értelmesek. A II. alatti mondatok (B3 kivételével) grammatikailag teljesen analógok az I. alattiakkal. A IIA mondatforma (mint kérdés 7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) és válasz) nem felel meg egy logikailag korrekt nyelvvel szemben támasztandó követelményeknek, mindazonáltal értelmes, mivel korrekt nyelvre lefordítható; ezt mutatja a IIIA mondat, amelynek ugyanaz az értelme, mint IIA-nak. A IIA mondatforma célszerűtlensége abban mutatkozik meg, hogy belőle grammatikailag kifogástalan műveletek segítségével eljuthatunk azokhoz a IIB értelmetlen mondatformákhoz, amelyeket a fenti idézetből vettünk. A III. oszlop logikailag hibátlan nyelvén ezek a formák még csak meg sem alkothatók. Ennek ellenére értelmetlenségüket nem vesszük észre első pillantásra, mivel az IB értelmes mondatokkal való hasonlóság miatt az ember könnyen hagyja magát megtéveszteni. Nyelvünk itt kimutatott hibája tehát az, hogy egy logikailag korrekt nyelvvel ellentétben, megengedi az értelmes és az értelmetlen szósorok grammatikai formájának azonosságát. Minden, szavakban megfogalmazott mondathoz csatoltuk a logisztika írásmódjának megfelelő formulát: ezek a formulák különösképp világosan mutatják meg az IA és IIA közötti célszerűtlen analógiát és a IIB értelmetlen képződmények ezen az analógián alapuló létrejöttét. A IIB látszatállítások közelebbi vizsgálatakor megmutatkoznak még bizonyos további különbségek is. Az (1) mondat képzése egyszerűen azon a hibán alapul, hogy a „semmi" szó tárgynévként került alkalmazásra, mivel a köznyelvben ebben a formában szoktuk használni egy negatív egzisztenciális állítás megfogalmazására (lásd IIA). Viszont egy korrekt nyelvben ugyanerre a célra nem külön név, hanem a mondat bizonyos logikai formája szolgál (lásd IIIA). A IIB2 mondatban még valami új dologgal is találkozunk, nevezetesen a „semmizni" jelentés nélküli szó képzésével; a mondat ezért két okból is értelmetlen. A korábbiakban kimutattuk, hogy a metafizika jelentésnélküli szavai rendszerint azáltal jönnek létre, hogy egy jelentéssel bíró szót a metafizikában alkalmazott metaforikus használat megfoszt a jelentésétől. Itt viszont azon ritka esetek egyikével van dolgunk, amikor egy olyan új szót vezetnek be, amelynek eredetileg sem volt semmi jelentése. A IIB3 mondatot szintén két okból kell elvetnünk. Osztozik az előző mondatokkal abban a hibában, hogy a „semmi" szót tárgyszóként kezeli. Ezenkívül ellentmondást is tartalmaz. Mert még ha megengedhető lenne is a „semmit" egy tárgy neveként vagy jellemzéseként bevezetni, a tárgytól akkor is már a definíciójában megtagadnánk a létezést, amíg a (3) mondatban ismét tulajdonítanánk ezt neki. Ez a mondat tehát ellentmondásos, és ezért képtelenség lenne, még akkor is, ha nem lenne már eleve értelmetlen. A IIB mondatokban található otromba logikai hibákra való tekintettel arra a feltevésre juthatunk, hogy talán az idézett értekezésben a „semmi" szónak egészen más a jelentése, mint egyébként. És ez a gyanúnk tovább erősödik, amikor alább azt olvassuk, hogy az aggodalom kinyilvánítja a semmit, hogy az aggodalomban maga a semmi mint olyan van jelen. Itt úgy tűnik, mintha a „semmi" szó egy meghatározott, talán éppen vallásos jellegű érzelmi állapotot jelölne, vagy valami olyasmit, ami az ilyen érzések alapjául szolgál. Ha ez az eset forogna fenn, akkor a IIB mondataiban említett logikai hibák nem állnának fenn. De a 16. oldalon hozott idézet azt mutatja, hogy ilyen értelmezés nem lehetséges. A „csak" és az „és semmi más" összkapcsolásából egészen világossá válik, hogy a „semmi" szó itt abban a szokásos logikai értelemben szerepel, amely egy negatív egzisztenciális állítás kifejezésére szolgál. A „semmi" szónak ehhez a bevezetéséhez közvetlenül kapcsolódik azután az értekezés fő kérdése: „Hogy állunk ezzel a semmivel?" Aggályaink a tekintetben, hogy esetleg tévesen értelmeztük a mondatokat, teljesen megszűnnek, amikor megtudjuk, hogy az értekezés szerzője maga is tökéletesen tisztában van azzal, hogy a saját kérdései és állításai ellentétben állnak a logikával. „A semmi vonatkozásában kérdés és válasz önmagában egyformán abszurd. – Tulajdonképpen a gondolkodás általánosan alkalmazott alapszabálya, az ellentmondásmentesség tétele, az általános »logika« megszünteti ezt a kérdést." Annál rosszabb a logikának! Meg kell döntenünk uralmát: „Ha tehát a semmire és a létre vonatkozó kérdések területén megtörik az értelem hatalma, akkor ezzel a »logika« filozófián belüli uralmának sorsa is eldől. A »logika« eszméje maga feloldódik az eredendőbb kérdezés örvénylésében." De jóvá hagyja-e a józan tudomány a logikát sértő kérdezés örvénylését? Erre a kérdésre is kész a válasz: „A tudomány állítólagos józansága és magasabbrendűsége nevetségessé válik, ha nem veszi komolyan a semmit." Tételünk így jó alátámasztást kap: egy metafizikus önmaga jut itt arra a megállapításra, hogy kérdései és válaszai összeegyeztethetetlenek a logikával és a tudományos gondolkodással. Most már világos, hogy mi a különbség a mi tézisünk és a korábbi metafizika-ellenes tételek között. Mi nem tartjuk a metafizikát „puszta agyrém"-nek vagy „mesének". Egy mese állításai nem a logikának mondanak ellent, hanem csak a tapasztalatnak; tökéletesen értelmesek, még ha hamisak is. A metafizika továbbá nem „babona"; hinni csak igaz és hamis állításokban lehet, értelmetlen szósorokban nem. A metafizikai állítások „munkahipotézisekként" sem jöhetnek számításba, mivel egy hipotézis esetében lényegbevágó a levezethetőségi viszony az (igaz vagy hamis) tapasztalati állításokhoz, és éppen ez hiányzik a látszatállításoknál. A metafizika megmentése céljából néha a következő ellenvetést hozzák fel, az emberi megismerőképesség ún. korlátozottságára hivatkozva: bár a metafizikai állítások nem verifikálhatók az ember, sem pedig valamilyen más véges lény által, mégis felfoghatók talán annak megsejtéseként, hogy mit válaszolna kérdéseinkre egy 8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) magasabb rendű vagy éppen tökéletes megismerőképességgel rendelkező lény, és így mint sejtések mégiscsak értelmesek lennének. Hogy kivédjük ezt az ellenvetést, vegyük fontolóra a következőket. Ha egy szó jelentése nem adható meg, vagy ha egy szósor összeállítása nem felel meg a szintaxis szabályainak, akkor még csak kérdésről sem beszélhetünk. (Gondoljunk csak a látszatkérdésekre: „Babig-e ez az asztal?"; „Szent-e a hetes szám?"; „A páros vagy a páratlan számok sötétebbek-e?" Ha nincs kérdés, akkor még egy mindentudó lény sem tud válaszolni. A fenti ellenvetés hívei erre talán azt válaszolják: ahogy egy normális látású személy új ismeretet tud közölni a vakkal, ugyanígy talán egy magasabb rendű lény is tudna metafizikai ismeretet közölni velünk, pl. azt, hogy a látható világ egy szellem megjelenése-e. Itt fontolóra kell vennünk, hogy mit is jelent az „új ismeret". Természetesen elgondolható, hogy találhatunk olyan lényeket, amelyek egy új érzékről tudósítanak minket. Ha ezek a lények be tudnák bizonyítani nekünk a Fermat-tételt, vagy egy új fizikai eszközt találnának fel, vagy felállítanának egy addig ismeretlen fizikai törvényt, akkor ismereteink gyarapodnának az ő segítségük révén. Az ilyesmit ugyanis ellenőrizhetnénk ugyanúgy, ahogy a vak is meg tudja érteni, sőt ellenőrizni is tudja az egész fizikát (és ezzel együtt a normális látású személy minden megállapítását). De ha ezek a feltételezett lények valami olyasmit mondanának, amit nem tudunk verifikálni, akkor ezt nem is értenénk meg; ebben az esetben semmilyen közlésről nincs szó, hanem csak értelemnélküli puszta beszédhangokról, még ha képzetek kapcsolódnak is hozzájuk. Következésképen, tudásunkat egy másféle lény – és egyre megy, hogy ez többet, kevesebbet vagy mindent tud-e – csak mennyiségileg bővítheti, elvileg új típusú ismerettel azonban nem járulhat hozzá tudásunkhoz. Ami számunkra bizonytalan, mások segítségével bizonyosabbá tehető; de ami számunkra felfoghatatlan, értelmetlen, mások segítségével sem tehető értelmessé, bármilyen sokat tudjanak is ezek. Ezért sem isten, sem ördög nem juttathat minket metafizikához. 6. Minden metafizika értelmetlensége A metafizikai állítások általunk elemzett példáit mind csak egyetlen értekezésből vettük. Az eredmények azonban hasonló, részben szó szerint azonos módon érvényesek más metafizikai rendszerekre is. Amikor ez az értekezés helyeslőleg idézi Hegel egyik tételét („a tiszta lét és a tiszta semmi tehát egy és ugyanaz"), akkor ez a hivatkozás teljességgel jogosult. Hegel metafizikája logikailag pontosan ugyanolyan jellegű, mint ez a modern metafizika. És ugyanez érvényes a többi metafizikai rendszerre is, még akkor is, ha nyelvi fordulataik és ennélfogva logikai hibáik jellege többé vagy kevésbé eltér a megvizsgált példák típusától. A különféle metafizikai rendszerek egyes állításainak elemzésére nem szükséges további példákat felhozni. Csak a leggyakoribb hibafajtákra mutatunk rá. A látszatállításokban elkövetett logikai hibák többsége talán azokon a logikai fogyatékosságokon alapul, amelyek nyelvünkben a „lenni" szónak és a többi, legalábbis a legtöbb európai nyelv megfelelő szavainak a használatához tapadnak. Az első fogyatékosság a „lenni" szó kétértelműsége; egyszer a predikátumot csatoló kopulaként használják („én éhes vagyok"), másszor pedig a létezés megjelölésre („én vagyok"). Ezt a fogyatékosságot súlyosbítja még, hogy a metafizikusok gyakran nincsenek tisztában ezzel a kétértelműséggel. A második fogyatékosság az ige második – egzisztencia – jelentésénél található. Az igei forma predikátumot sugall ott, ahol nincs ilyen. Jóllehet, már régóta tudjuk, hogy az egzisztencia nem tulajdonság (vö. az ontológiai istenérv kanti cáfolatát), ebben a kérdésben teljes mértékben mégiscsak a modern logika konzekvens; az egzisztencia jelét olyan szintaktikai formában vezeti be, hogy a predikátumtól eltérően ne vonatkozhasson tárgyak jeleire, hanem csak predikátumokra (vö. pl. a fenti táblázatban a IIIA mondatot). Az ókortól kezdve a legtöbb metafizikus hagyta, hogy a „lenni" szó igei és ezáltal predikatív formájú látszatállításokra csábítsa, pl. „én vagyok", „isten van". Ennek a hibának az egyik példáját Descartes „Cogito, ergo sum"-jában találjuk. A premisszával szemben felhozott tartalmi kifogásoktól – vagyis attól, hogy a „gondolkodom" mondat adekvát kifejezése-e a szándékolt tényállásnak, vagy talán hiposztazálást tartalmaz – itt teljes egészében eltekintünk, és a mondatot csak formális logikai nézőpontból vesszük szemügyre. Két lényeges logikai hibát veszünk ekkor észre. Az első a „vagyok" zárótételben van. A „lenni" ige itt kétségtelenül az egzisztencia értelmében szerepel, mivel kopula nem használható predikátum nélkül. Descartes „vagyok"-ját mindig is így értelmezték. De ebben az esetben ez a mondat megsérti az előbb említett logikai szabályt, amely szerint az egzisztencia csak egy predikátummal, nem pedig egy névvel (szubjektum, tulajdonnév) kapcsolatban mondható ki. Egy egzisztenciális mondat nem „a létezik" formájú (mint itt: „én vagyok", azaz „én létezem"), hanem „létezik valami ilyen és ilyen" formájú. A második hiba a „gondolkodom"-tól a „vagyok"-hoz való átmenetben van. Ha a „P(a)" („a-hoz P tulajdonság tartozik") mondatból egy egzisztenciális mondat vezethető le, akkor ez csak a premissza P predikátumának, nem pedig a szubjektumának vonatkozásában mondhatja ki az egzisztenciát. Az „európai vagyok"-ból nem az következik, hogy „vagyok", hanem az, hogy „létezik egy európai". A „gondolkodom"-ból nem az következik, hogy „vagyok", hanem az, hogy „létezik valami, ami gondolkodik." 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) Az a körülmény, hogy nyelvünk az egzisztenciát igével („lenni" vagy „létezni") fejezi ki, önmagában még nem logikai hiba, hanem csak célszerűtlen, veszélyes. Az igei forma miatt könnyen arra a hibás álláspontra helyezkedhetünk, hogy az egzisztencia predikátum; s ekkor olyan logikailag fonák, ennélfogva értelmetlen kifejezésmódokhoz jutunk, mint amilyeneket az előbb vettünk szemügyre. Ugyanez az eredete az olyan formuláknak is, mint pl. a „létező", a „nem-létező", amelyek a metafizikában ősidők óta óriási szerepet játszottak. Egy logikailag korrekt nyelvben ezek a formák még csak meg sem fogalmazhatók. Úgy tűnik, hogy a latin és a német nyelvben, talán a görög példa csábítására, az „ens", illetve a „seiend" formákat külön a metafizikusok céljára vezették be, s ezáltal logikailag megrontották a nyelvet, miközben azt hitték, hogy csak egy fogyatékosságot küszöbölnek ki. A logikai szintaxis megsértésének másik, nagyon gyakran előforduló példája a fogalmak ún. „alkalmazásiszférájának összekeverése" (Sphärenvermengung). Amíg az előbb említett hiba abban áll, hogy egy nem-predikatív jelentésű jelet predikátumként használtunk, addig itt a predikátumot, bár predikátumként használjuk, de egy másik „szféra" predikátumaként – az ún. „típuselmélet" szabályainak megsértéséről van tehát szó. Ennek illusztrálására szolgálhat az előzőekben vizsgált mondat, nevezetesen: a „Caesar egy prímszám". A személynevek és a számnevek különböző logikai szférákhoz tartoznak, és ezért a személyek predikátumai (pl. „hadvezér") és a számok predikátumai (pl. „prímszám") is. A fogalmak alkalmazási szférájának, típusának összekeveréséből adódó hiba, a „lenni" ige korábbiakban taglalt használatától eltérően, nem a metafizika specialitása, hanem már a köznyelvben is nagyon gyakran előfordul. Itt azonban ritkán vezet értelmetlenséghez, mert a szavak többértelműsége a szférák, a típusok vonatkozásában olyan jellegű, hogy könnyen megszüntethető. Példa: 1. „Ez az asztal nagyobb, mint az." 2. „Ennek az asztalnak a magassága nagyobb, mint azé az asztalé." A „nagyobb" szót itt az (1)-ben tárgyak közötti viszonyra, a (2)-ben pedig számok közötti viszonyra használtuk, ennélfogva két különböző szintaktikai kategóriához tartozik. A hiba itt lényegtelen, és pl. kiküszöbölhető azáltal, hogy „nagyobb1"-et, és „nagyobb2"-t írunk; a „nagyobb1"-et ezután a „nagyobb2" alapján úgy definiáljuk, hogy az (1) mondatformát a (2)-vel (és más hasonló mondatformával) szinonimnak nyilvánítjuk. Mivel az alkalmazási szférák összekeverése a köznyelvben nem okoz semmi bajt, ezért általában nem szokás figyelembe venni. Bár a mindennapos nyelvhasználatnak ez meg is felel, a metafizikában azonban jóvátehetetlen következményekkel jár; a metafizikában ugyanis a mindennapi nyelv szokásainak sugallatára az alkalmazási szférák olyan összekeveréséhez jutottak el, amely a mindennapi nyelvben előforduló szférakeveredéstől eltérően már nem fordítható le logikailag hibátlan formára. Ilyesféle látszatállításokat különösen gyakran találunk pl. Hegelnél és Heideggernél, aki átvette a hegeli nyelvezet sok sajátosságát, annak számos logikai fogyatékosságával egyetemben. (Pl.: azokat a predikátumokat, amelyeknek bizonyos fajtájú tárgyakra kellene vonatkozniuk, ehelyett ezen tárgyak egyik predikátumára, vagy a „létre", vagy a „meglétre", vagy az e tárgyak között fennálló viszonyra vonatkoztatják.) Miután azt láttuk, hogy sok metafizikai mondat értelmetlen, felmerül a kérdés, hogy nincs-e a metafizikában mégis az értelmes állításoknak egy olyan állománya, amely megmaradna az értelmetlen állítások kiküszöbölése után is. Eddigi eredményeink alapján azt is gondolhatnánk, hogy a metafizikában nagyon sokszor az értelmetlenségbe fulladás veszélye fenyeget, s ezért, ha valaki metafizikát akar csinálni, akkor iparkodnia kell, hogy e veszélyeket gondosan elkerülje. De valójában a helyzet az, hogy nem lehetségesek értelmes metafizikai állítások. Ez a metafizika által kitűzött feladatból következik, abból, hogy olyan ismeretet akar fellelni és bemutatni, amely elérhetetlen a tapasztalati tudomány számára. Korábban már láttuk, hogy egy mondat értelme verifikációjának módjában van. Egy mondat csak annyit közöl, amennyi verifikálható benne. Ezért egy mondat, ha egyáltalán közöl valamit, akkor csak tapasztalati tényt közölhet. Ha valami elvileg túl lenne a lehetséges tapasztalaton, akkor nem lehetne sem elmondani, sem elgondolni, s kérdéseket sem lehetne feltenni vele kapcsolatban. Az (értelmes) állítások a következő fajtákra oszlanak: először, vannak olyan állítások, amelyek már kizárólag a formájuk alapján igazak (Wittgenstein szerint ezek „tautológiák": közelítőleg megfelelnek Kant „analitikus ítéleteinek") – ezek semmit sem mondanak a valóságról. A logika és a matematika formulái ilyen típusúak; önmaguk tehát nem faktuális kijelentések, hanem csak az ilyen kijelentések átalakítására szolgálnak. A második típushoz tartoznak az ilyen állítások tagadásai („kontradikciók"), amelyek ellentmondásosak, és ennélfogva a formájukból következően hamisak. Minden más állítás esetében az igazságra vagy a hamisságra vonatkozó


RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) döntés a protokolltételeken nyugszik; a többiek tehát (igaz vagy hamis) tapasztalati állítások, és a tapasztalati tudomány területéhez tartoznak. Ha valaki olyan állítást akar képezni, amely nem tartozik ezekhez a fajtákhoz, akkor állítása automatikusan értelmetlen lesz. Mivel a metafizika sem analitikus állításokat nem akar tenni, sem pedig a tapasztalati tudomány területére nem akar kerülni, ezért vagy olyan szavakat kényszerül felhasználni, amelyeknek nem adja meg az alkalmazási kritériumát és amelyek ezért jelentésnélküliek, vagy pedig a jelentéssel bíró szavakat oly módon kényszerül összeállítani, hogy sem analitikus (illetőleg kontradiktorikus), sem empirikus állítást nem kap. Mindkét esetben szükségszerűen látszatállítások adódnak. A logikai analízis tehát értelmetlennek nyilvánít minden olyan állítólagos ismeretet, amely a tapasztalat fölé vagy mögé akar eljutni. Ez az ítélet érvényes mindenekelőtt az egész spekulatív metafizikára, a tiszta gondolkodásból vagy a tiszta intuícióból származó mindenféle állítólagos ismeretre, amely a tapasztalatot nélkülözhetőnek véli. De az ítélet vonatkozik az olyan metafizikára is, amely a tapasztalatból kiindulva, speciális következtetések segítségével akarja megismerni azt, ami a tapasztalat mögött, avagy ezen kívül van (így pl. az organikus folyamatokban ható, de – feltételezés szerint – fizikailag felfoghatatlan „entelecheia" neovitalista tézisére; az „oksági viszony lényegére" vonatkozó kérdésre, ha az túl akar lépni az egymásutániság bizonyos szabályosságainak megállapításán; a „magábanvaló"-ról szóló fecsegésre). Továbbá, érvényes ez az ítélet a normák vagy értékek egész filozófiájára, minden normatív diszciplínaként felfogott etikára vagy esztétikára. Ugyanis egy érték vagy egy norma objektív érvényessége még az értékfilozófusok felfogása szerint sem verifikálható vagy dedukálható empirikus állításokból, ezért (értelmes állításban) egyáltalán ki sem fejezhető. Másképpen szólva: vagy megadják a „jó", „szép" és a normatív tudományokban alkalmazott többi predikátum empirikus ismertetőjegyeit, vagy nem. Az első esetben egy ilyen predikátumot tartalmazó állítás tapasztalati tényt rögzítő ítélet lesz, nem pedig értékítélet; a második esetben látszatállítássá válik; értékítéletet kifejező állítás azonban egyáltalán nem alkotható. Végül, az értelmetlenséget kimondó ítélet azokra a metafizikai irányzatokra is érvényes, amelyeket helytelenül ismeretelméleti irányzatokként szokás jellemezni, nevezetesen a realizmusra (amennyiben többet akar mondani annál az empirikus ténynél, hogy az események egy bizonyos szabályszerűséget mutatnak, ami lehetségessé teszi az induktív módszer alkalmazását), és az ellenkező oldalon a szubjektív idealizmusra, a szolipszizmusra, a fenomenalizmusra és a (korábbi értelemben vett) pozitivizmusra. De mi marad meg egyáltalán a filozófiának, ha minden olyan állítás, amely közöl valamit, empirikus természetű és a ténytudományokhoz tartozik? Nem állítások, nem elmélet, nem is rendszer, hanem csak egy módszer marad, nevezetesen a logikai elemzés módszere. Ennek a módszernek az alkalmazását – negatív felhasználásban – az előzőekben mutattuk meg, ahol is a jelentés nélküli szavak, az értelmetlen látszatállítások kiselejtezésére szolgált. Pozitív felhasználásában a jelentéssel bíró fogalmak és értelmes állítások megvilágítására, a ténytudományok és a matematika logikai megalapozására szolgál. A módszer negatív felhasználása a pillanatnyi történelmi szituációban szükséges és fontos. De már a jelenlegi gyakorlatban is gyümölcsözött a pozitív felhasználás, amelyre azonban itt nem térhetünk ki behatóbban. A logikai elemzésnek, a logikai alapok kutatásának jelzett feladata az, amit a metafizikával ellentétben a „tudományos filozófián" értünk; ezt a feladatot állítja előtérbe folyóiratunk legtöbb tanulmánya. A logikai elemzés eredményeként kapott állítások – pl. ebben és a többi logikai értekezésben szereplő mondatok – logikai jellegének kérdését itt csak utalásszerűen válaszolhatjuk meg, mondván, hogy ezek a mondatok részben analitikusnak, részben tapasztalatiak. A mondatokról és a mondatrészekről szóló állítások ugyanis részben a tiszta metalogikához tartoznak (pl. „az egzisztencia jeléből és egy tárgy nevéből álló sorozat nem mondat"), részben pedig a deskriptív metalogikához (pl. „ennek és ennek a könyvnek ilyen és ilyen helyén található szósor értelmetlen"). A metalogikát más helyen fogjuk tárgyalni, ahol majd arról is beszélünk, hogy a metalogika, amely egy nyelv mondatairól beszél, megfogalmazható magában ebben a nyelvben. 7. A metafizika mint az életérzés kifejezése Az a kijelentés, hogy a metafizikai állítások teljességgel értelmetlenek, semmit sem közölnek, még azokban is idegenkedést kelt, akik intellektuálisan egyetértenek eredményeinkkel: vajon a legkülönbözőbb korokban a különböző népeknél olyan sok ember, közöttük kitűnő elmék, oly sok fáradságot, sőt valódi buzgalmat fordítottak volna-e a metafizikára, ha ez semmi másból nem állna, mint értelmetlenül összefűzött puszta szavakból? És meg lehetne-e érteni, hogy a metafizikai alkotások egészen a mai napig olyan erős hatást gyakorolnak az olvasókra és a hallgatókra, ha ezek még csak nem is tévedéseket, hanem egyáltalán semmit sem tartalmaznak? Ezek a kételyek jogosultak annyiban, amennyiben a metafizika ténylegesen tartalmaz valamit – csakhogy ez nem teoretikus tartalom. A metafizikai (látszat-) állítások nem írják le sem a fennálló (ebben az


RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) esetben igaz állítások lennének), sem a fenn nem álló (ebben az esetben legalábbis hamis állítások lennének) tényeket: nem a tényállások bemutatására szolgálnak, hanem az életérzés kifejezésére. Talán feltételezhetjük, hogy a metafizika a mítoszból fejlődött ki. A gyerek dühös a „gonosz asztalra", amely megütötte; a primitív ember a földrengés fenyegető démonának kiengesztelésén fáradozik, vagy hálatelt szívvel imádja a bő termést hozó eső istenét. Ilyen esetekben a természeti jelenségek megszemélyesítésével állunk szemben, amely mintegy költői kifejezése a környezettel szemben táplált emberi érzelmeknek. A mítosz öröksége egyrészt a költészetre száll át, amely tudatos eszközökkel hozza létre és erősíti a mítosznak az élet szempontjából fontos teljesítményét; másrészt a teológiára, amelyben a mítosz rendszerré fejlődik. Mi tehát a metafizika történelmi szerepe? Talán a teológia pótlásának tekinthetjük a szisztematikus, fogalmi gondolkodás fokán. A teológia (állítólag) természetfeletti ismeretforrásait itt természetes, de (állítólag) tapasztalatfeletti ismeretforrások helyettesítik. Közelebbről, bár többszörösen megváltozott köntösben, mégis ugyanazt a tartalmat ismerhetjük fel a metafizikában is, mint a mitológiában: ahhoz a következtetéshez jutunk ugyanis, hogy a metafizika is az életérzés, az emberre jellemző magatartás – valamint a környezet, az embertársak iránt, az embert mélyen foglalkoztató feladatok, az ember egyéni sorsa és megpróbáltatásai iránt tanúsított érzelmi és akarati beállítottság – kifejezésre juttatásának szükségletéből származik. Ez az életérzés, bár többnyire tudattalanul megnyilvánul mindenben, amit az ember tesz vagy mond; belevésődik még az arckifejezésekbe, sőt talán még a járásmódba is. Sok ember azonban még ezen túl is szükségét érzi, hogy megalkossa életérzésének sajátos kifejezését, amelyben ez tömörebben és nyomatékosabban felfoghatóvá válna. Ha ezek az emberek művészi tehetséggel rendelkeznek, akkor a műalkotások létrehozásával találnak lehetőséget önmaguk kifejezésére. Sokan (pl. Dilthey és tanítványai) megvilágították már, hogy a műalkotások stílusában és jellegében miként nyilvánul meg az életérzés. (Ezzel kapcsolatban gyakran használják még a „világnézet" terminust, mi azonban inkább elkerüljük ezt, mivel kétértelműsége miatt éppenséggel az elemzéseink szempontjából döntő különbség, azaz az elmélet és az életérzés különbsége mosódik el.) Vizsgálódásunk számára csak az lényeges, hogy a művészet az életérzésnek adekvát, a metafizika pedig inadekvát kifejezési eszköze. Önmagában véve természetesen egyetlen, tetszés szerint megválasztott kifejezési eszköz alkalmazása ellen sem hozható fel kifogás. A metafizika esetében mégis az a helyzet, hogy a művek formája alapján a metafizika másnak mutatkozik, mint ami valójában. A művek ugyanis (látszólag) az egymással alapkövetkezmény viszonyban álló állítások formájával, tehát egy elmélet formájával rendelkeznek. Ily módon, annak ellenére, hogy ténylegesen nincs ilyesmi, mégis létrejön a teoretikus tartalom látszata. Nemcsak az olvasó, hanem maga a metafizikus is abban az illúzióban ringatja magát, hogy a metafizikai állítások közölnek valamit, tényállásokat írnak le. A metafizikus úgy véli, hogy olyan területen mozog, ahol az igazság vagy a hamisság a tét. Valójában azonban a metafizikus semmit sem állított, hanem csak – a művészhez hasonlóan – kifejezett valamit. Arra, hogy a metafizikus az említett tévedés rabja, nem abból a tényből következtetünk, hogy kifejezési közegéül nyelvet, kifejezési formájául pedig kijelentő mondatokat választ; a lírai költő is ugyanezt teszi, anélkül azonban, hogy az önámítás áldozata lenne. A metafizikus azonban tételeit érvekkel támasztja alá, megköveteli, hogy egyetértsenek tartalmukkal, polemizál a más irányzathoz tartozó metafizikussal, értekezésében cáfolni igyekszik a többi metafizikus tételeit. A lírai költő ezzel szemben nem tekinti feladatának, hogy költeményében egy másik lírikus költeményéből vett állításokat megcáfolja, mivel jól tudja, hogy a művészet nem az elmélet területén mozog. Talán a zene az életérzés legtisztább kifejezési eszköze, mivel leginkább mentes minden tárgyiságtól. Az a harmonikus életérzés, amit a metafizikus egy monista rendszerben akar kifejezésre juttatni, világosabban fejeződik ki a mozarti zenében. És amikor a metafizikus dualista-heroikus életérzését egy dualista rendszerben fejezi ki, ezt nem azért teszi-e talán, mert nem rendelkezik Beethoven tehetségével ahhoz, hogy ezt az életérzést adekvát közegben fejezze ki? A metafizikusok zeneileg tehetségtelen muzsikusok. Ehelyett erősen vonzódnak a teoretikus közegben végzett munkához, a fogalmak és gondolatok összekapcsolásához. De ezt a hajlandóságukat nem a tudomány területén váltják tettekre, másrészt pedig kifejezési igényüket nem a művészetben elégítik ki, összekeverik a két dolgot, és olyan produkcióval állnak elő, amely semmi a megismerés, és elégtelen az életérzés vonatkozásában. Véleményünket, amely szerint a metafizika pótművészet – és annak is elégtelen –, az a tény is megerősíteni látszik, hogy a művészi adottságokkal leginkább rendelkező metafizikus, ti. Nietzsche, majdnem teljesen elkerülte a két terület összkeverésének hibáját. Írásainak nagy része túlnyomóan empirikus tartalmú; például meghatározott művészeti jelenségek történeti elemzésével, vagy a morál történeti-pszichológiai vizsgálatával foglalkozik. Abban a műben azonban, amelyben a legélesebben fejezi ki azt, amit mások a metafizikában vagy az etikában szoktak, nevezetesen a „Zarathustrában", nem a félrevezető teoretikus formát választja, hanem nyíltan a művészi, a költői formát. (Fordította Altrichter Ferenc) 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: A METAFIZIKA KIKÜSZÖBÖLÉSE A NYELV LOGIKAI ELEMZÉSÉN KERESZTÜL(1) JEGYZETEK 1. Rudolf Carnap: Überwindung der Metaphysik durch logische Analyse der Sprache, Erkenntnis, 2. köt. (1931), 4. füzet, 219-241. o. [Magyarul: Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája, Gondolat, 1972. 61-92. o.] 2. A fejtegetésünket megalapozó logikai és ismeretelméleti koncepcióra itt csak röviden utalhatunk. Vö. L. Wittgenstein: Tractatus Logico-Philosophicus (1922); R. Carnap: Der logische Aufbau der Welt (1928); F. Waismann: Logik, Sprache, Philosophie (előkészületben). (Waismann műve sohasem jelent meg. A Wittgenstein mű magyar fordítása 1963-ban látott napvilágot. – A ford.) 3. A következő idézetet M. Heidegger: Was ist Metaphysik? (1929) című művéből vettük (a kiemelések az eredetiben). Éppilyen könnyen vehettünk volna passzusokat bármelyik más jelenkori vagy régebbi metafizikustól is; mégis, a kiválasztott rész különösen alkalmasnak látszik tézisünk illusztrálására.


Chapter 2. MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* I. Minden nagy kísérlet, amely a megismerés elméletének megalapozására irányul, az emberi tudás bizonyosságának kérdéséből fakad, maga a kérdés pedig az ismeret abszolút bizonyosságára irányuló vágyunkból. Az a belátás, hogy a mindennapi élet és a tudomány kijelentései végső soron csak valószínűségi érvényre tarthatnak igényt, hogy még a legáltalánosabb, minden tapasztalat által igazolt kutatási eredmények is csak hipotézis-jellegűek, ez a belátás Descartes óta, de kisebb mértékben már az ókortól kezdve újra és újra arra ösztökélte a filozófusokat, hogy egy olyan megrendíthetetlen alapot keressenek, amelyet nem illethet semmiféle kétely, amely olyan szilárd talaj, amire tudásunk ingadozó épülete alapozható. Az épület bizonytalanságát legtöbbször arra vezették vissza, hogy lehetetlen – esetleg elvileg lehetetlen – emberi gondolkodóképességgel megbízhatóbbat építeni; de ez nem gátolta meg, hogy keressék azt a sziklaszilárd alapot, amely már az építkezés előtt ott van, és maga sohasem ingadozik. Ez a keresés dicséretre méltó, egészséges és még a „relativistákat", „szkeptikusokat" is jellemzi, akik pedig szégyellik magukat miatta. Különböző formákban jelenik meg ez a törekvés, és különös nézeteltérésekhez vezet. A legújabb forma, amelybe a filozófia vagy inkább napjaink határozott empirizmusa a végső tudásalap problémáját öltöztette, a „protokolltételek"-nek, funkciójuknak és struktúrájuknak a kérdése. „Protokolltételek"-nek, ahogy az elnevezés is mutatja, eredetileg azokat az állításokat gondolták, amelyek abszolút egyszerűen, minden átalakítás, változtatás és hozzátétel nélkül a tényeket jelentik ki, melyeknek feldolgozásából áll minden tudomány, és amelyek megelőznek minden tudást, megállapítást a világról. Semmi értelme sincs bizonytalan tényekről beszélni, csak kijelentéseink, csak tudásunk lehet bizonytalan; ezért, ha sikerülne a nyers tényeket teljesen tisztán visszaadni a protokolltételekben, úgy a protokolltételek lennének minden ismeret abszolút kétségtelen kiindulópontjai. Jóllehet már abban a pillanatban el kell hagynunk őket, amint áttérünk a tudományban vagy az életben valóban használható állításokra (ilyen átmenet van az egyedi és az általános között), mégis ezek a tételek alkotják azt a szilárd alapot, amelynek ismereteink mindazt az érvényességet köszönhetik, amellyel egyáltalán bírnak. Egyébként közömbös, hogy az ún. protokolltételeket valamikor valóban feljegyezték-e, tehát ténylegesen kimondták, leírták vagy legalábbis explicite „gondolták"-e őket; csak az a fontos, hogy tudjuk, milyen állításokhoz vezetnek vissza a valóban elkészített feljegyzések, és hogy ezek az állítások mindenkor rekonstruálhatók legyenek. Ha egy kutató pl. feljegyzi, hogy „ilyen és ilyen körülmények között a mutató 10,5ön áll", akkor tudja, hogy ez azt jelenti, hogy „két fekete vonal egybeesik", és hogy e szavak: „ilyen és ilyen körülmények között" (amelyeket itt felsoroltaknak gondolunk) ugyanígy meghatározott protokolltételekben oldódnak fel, amelyeket, ha fáradságosan is, de – elvben – pontosan meg tudna adni. Világos és tudomásom szerint semmilyen tekintetben sem vitatott, hogy a megismerés az életben és a kutatásban valamilyen értelemben a tények konstatálásával kezdődik, és hogy a „protokolltételek", amelyekben éppen ez a konstatálás történik meg, ugyanebben az értelemben a tudomány kezdetén állnak. De milyen értelemben? Időbeli vagy logikai értelemben kell-e ezt a „kezdet"-et felfogni? E tekintetben már homályosságot és ingadozást találunk. Ha az előbb azt mondottam: nem fontos, hogy a döntő állítások valóban fel is legyenek jegyezve, valóban ki is legyenek mondva, úgy ez nyilván azt jelenti, hogy nem időbelileg kell a tudomány „elején" állniuk, hanem később is pótolni tudjuk őket, ha szükségessé válik. És ezt akkor fogjuk szükségesnek találni, ha tisztázni akarjuk, hogy mit is jelent tulajdonképpen, amit felírtunk. Arról volna szó tehát, hogy a protokolltételek logikai értelemben állnak elől? Akkor meghatározott logikai tulajdonságaik, struktúrájuk, a tudomány rendszerében elfoglalt helyzetük kitüntetett lenne, és az a feladat állna elő, hogy megadjuk ezeket a tulajdonságokat. Carnap pl. kifejezetten ebben a formában állította fel korábban a protokolltételek problémáját, míg később már önkényes megállapodás által megoldandó kérdésnek nyilvánította.


MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* Másrészről találunk olyan fejtegetéseket is, amelyek feltételezni látszanak, hogy csak olyan kijelentések lehetnek „protokolltételek", amelyek időben is megelőzik a tudomány más megállapításait. És vajon nem joggal tételezik-e fel ezt? Hiszen – gondoljuk csak meg – a valóságismeret végső fundamentumáról van szó, és ehhez nem elég ezeket az állításokat pusztán „ideális képződményekként" kezelni (ahogy régebben platonizáló módon mondani szokták), hanem azokkal a reális alkalmakkal, azokkal az időben bekövetkező eseményekkel kell törődnünk, amelyekből a ítéletalkotás áll, tehát a „gondolkodás" pszichikus és a „beszéd" vagy az „írás" fizikai aktusaival is. Mert a pszichikus ítéletaktusok csak akkor szolgálhatnak az interszubjektíve érvényes ismeret megalapozásául, ha szó- vagy írásbeli kifejezésekre (azaz valamilyen fizikai jelrendszerre) vannak lefordítva, ezért ennek a felfogásnak a híve „protokolltételek"-nek azokat a mondott, írt vagy nyomtatott állításokat, azokat a hangokból, tintából vagy nyomdafestékből álló jelkomplexumokat tekintik, amelyek, ha a szokásos rövidítések helyett a mindennapi beszéd stílusában írnánk le őket, kb. ezt jelentenék: „N. N. úr ekkor és ekkor, ezen és ezen a helyen ezt és ezt figyelte meg." (Ezt a felfogást különösen O. Neurath képviseli.) S valóban, ha visszafelé követjük az utat, amelyen egész tudásunkhoz ténylegesen eljutottunk, akkor kétségtelenül ezekre a forrásokra bukkanunk: nyomtatott mondatok a könyvben, szavak a tanár szájából, saját megfigyelések (az utóbbi esetben mi magunk vagyunk N. N.). E felfogás szerint a protokolltételek a világ reális eseményei volnának, és időben meg kellene előzniük azokat a folyamatokat, amelyekből a „tudomány felépítése" vagy egy individuum tudásának megteremtése áll. Nem tudom, hogy az itt tett megkülönböztetés a protokolltételek időbeli és logikai prioritása között mennyiben felel meg az egyes szerzők által ténylegesen képviselt álláspontok különbségének - de ez egyáltalán nem is fontos. Nem azt akarjuk megállapítani, hogy ki képviselte a helyes álláspontot, hanem azt, hogy mi a helyes álláspont. És ebben segít a logikai és időbeli prioritás megkülönböztetése. A két nézet egyébként de facto összeegyeztethető egymással, mert azok az állítások, amelyek az egyszerű megfigyelési adatokat regisztrálják és időben megelőzik a többieket, lehetnek egyidejűleg olyanok is, hogy struktúrájuk révén a tudomány logikai kezdetét alkossák. II. Mennyiben jelentett előrelépést, hogy az ismeret végső alapvetésének problémáját a protokolltételek fogalmának segítségével fogalmaztuk meg? Először erre a kérdésre kell válaszolnunk, s ez előkészíti magának a problémának a megoldását. Véleményem szerint a módszer lényegesen helyesebbé válik azáltal, hogy az ismeret végső fundamentumának elérése érdekében nem a primér tényeket, hanem az elsődleges állításokat keressük. De ezt az előnyt nem tudták megfelelően kiaknázni, mert nem voltak tudatában annak, hogy a fundamentum régi problémájáról van szó. Azt hiszem ugyanis, hogy az a nézet, amelyhez a protokolltételek tárgyalása során eljutottak, nem tartható. A protokolltételek tárgyalása relativizmust eredményezett, s ez úgy látszik, annak szükségszerű következménye, hogy a protokolltételeket empirikus tényeknek tekintik, amelyekre az időbeli egymásutániság értelmében épül rá a tudás épülete. Mihelyt ti. a bizonyosságot firtatjuk, amellyel az ily módon felfogott protokolltételek igazsága megállapítható, be kell látnunk, hogy minden lehetséges kételynek ki vannak téve. Tegyük fel, hogy egy könyvben ezt az állítást olvassuk: N. N. ezen és ezen a mérőeszközön ezt és ezt a megfigyelést tette. Ha bizonyos feltételeknek eleget tesz, a legnagyobb bizalommal viselkedhetünk ezzel az állítással szemben, de sohasem tarthatjuk ezt az állítást, s így magát a megfigyelést sem abszolút bizonyosnak. Mert számtalan tévedési lehetőség van. N. N. szándékosan vagy tévedésből olyasvalamit is feljegyezhetett, ami nem adja vissza helyesen a megfigyelt tényállást; hiba csúszhatott be a leírás, a nyomtatás közben; s hogy a könyv írásjelei csak egy másodpercre is megőrzik alakjukat és nem rendeződnek „maguktól" új mondatokba, még ez a feltevés is csak empirikus hipotézis, amely mint ilyen, szigorúan sohasem verifikálható, mert minden verifikáció ugyanilyen feltevésekben nyugodna, továbbá azon a feltevésen, hogy emlékezetünk legalább rövid időn belül nem csal meg bennünket stb. Ez természetesen azt jelenti – és szerzőink némelyike majdhogynem diadalmaskodva hívja fel erre a figyelmet – , hogy az így felfogott protokolltételek elvileg ugyanolyan jellegűek, mint a tudomány többi tételei: hipotézisek, és csak hipotézisek. A legkevésbé sem megdönthetetlenek, és csak addig használhatjuk őket az ismeretrendszer felépítésében, amíg más hipotézisek alátámasztják vagy legalábbis nem cáfolják őket. Tehát állandóan fenntartjuk magunknak a jogot, hogy a protokolltételeken is korrekciókat hajtsunk végre, és ilyen korrekciók


MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* elég gyakran elő is fordulnak, ha kikapcsolunk bizonyos protokolladatokat, ill. utólag megállapítjuk, hogy valamilyen tévedés által jöttek létre. A saját magunk által felállított tételeknél sem zárjuk ki elvileg a tévedés lehetőségét. Megengedhetőnek tartjuk azt a feltevést, hogy elménk az ítélethozatal pillanatában tökéletesen megzavarodhatott, és hogy egy élmény, amelyről most azt állítjuk, hogy két másodperccel ezelőtt éltük át, utólagos vizsgálat során hallucinációnak vagy meg sem történtnek nyilvánítható. Ezek után világos: az így felfogott „protokolltételek"-ben hiába keresnénk az ismeret szilárd fundamentumát. Ez a felfogás tulajdonképpen csak oda vezet, hogy a végén, mint jelentőség nélkülit újra feladjuk a kezdetben bevezetett megkülönböztetést protokoll- és más tételek között. Így értjük meg, hogyan jutnak egyesek (pl. K. Popper) arra a következtetésre, hogy teljesen tetszőleges állításokat ragadhatnánk ki a tudományból, és „protokolltételek"-nek tekinthetnénk őket; csupán célszerűségi okoktól függne, hogy melyeket választanánk. De elfogadhatjuk-e ezt? Valóban csak célszerűségi okok volnának? Nem fontosabb-e az, hogy honnan származnak ezek az állítások, mi az eredetük, mi a történetük? Mit jelent itt egyáltalán a célszerűség? Mi a cél, amelyet az ember a tételek felállítása és kiválasztása útján el akar érni? A cél nem különbözhet a tudomány céljától: ti. a tények igaz ábrázolását nyújtani. Számunkra magától értetődő, hogy az ismeretek fundamentumának problémája nem más, mint az igazságkritérium kérdése. Kezdetben bizonyosan azzal a szándékkal vezették be a „protokolltételek" terminust, hogy bizonyos állításokat kitüntetettnek nyilvánítsanak, olyanoknak, melyeknek igazságán azután az összes többi kijelentés igazságát – mint mércén – le lehet mérni. Nos, a leírt nézet szerint ez a mérce is olyan relatívnak mutatkozna, mint a fizika mércéi. És ezt a nézetet, következményeivel együtt úgy üdvözölték, mint az „abszolutizmus" utolsó maradványának kiűzését a filozófiából (Carnap). De mi marad meg ezután egyáltalán igazságkritériumként? Mivel nem úgy áll a dolog, hogy a tudomány minden kijelentésének meghatározott protokolltételekhez kell igazodnia, hanem inkább úgy, hogy minden állításnak az összes többihez kell igazodnia, miközben elvileg minden egyes állítás korrigálható, ezért az igazság csak az állítások egymással való megegyezésében állhat. III. Ez a tan (amelyet a leírt összefüggésben Neurath pl. határozottan képviselt és megfogalmazott) jól ismert az újabb filozófia történetéből. Angliában „coherence theory of truth"-nak szokták nevezni, s mint ilyent szembeállítják a régebbi „correspondence theory"-val (ahol is meg kell jegyezni, hogy az elmélet – a theory – kifejezés itt egyáltalán nem helyénvaló, mert az igazság természetéről való megjegyzések egészen más jellegűek, mint a tudományos elméletek, amelyek mindig a hipotézisek egy rendszeréből állnak). A két nézet ellentétét többnyire úgy fogalmazzák meg, hogy az egyik a tradicionális nézet szerint egy állítás igazsága a tényekkel való megegyezésében áll, a másik nézet, a „koherencia-elmélet" szerint a többi állítások rendszerével való megegyezésében. Nem akarom itt általánosságban megvizsgálni, hogy vajon az utóbbi tan megfogalmazása nem értelmezhető-e úgy is, hogy az valami valóban helyesre hívja fel a figyelmet (ti. arra, hogy egy jól meghatározott értelemben „nem léphetünk ki a nyelvből", ahogy Wittgenstein írja); e helyütt inkább csak azt akarom megmutatni, hogy abban az interpretációban, amelyet a mi kérdésünk összefüggésében kapnia kell, ez a felfogás teljesen tarthatatlan. Ha egy állítás igazsága a más állításokkal való koherenciában vagy megegyezésben áll, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mit értünk „megegyezésen", s hogy melyek azok a „más" állítások. Az első pont könnyen elintézhető. Mivel ezen nyilván nem érthetjük azt, hogy a megvizsgálandó kijelentés ugyanazt mondja, mint a többi, akkor csak az marad, hogy összeegyeztethetőnek kell lennie a többivel, tehát hogy nem állhat ellentmondásban velük. Az igazság tehát egyszerűen az ellentmondásmentesség volna. Arról azonban már régen nincs helye vitának, hogy az igazság általában azonosítható-e az ellentmondásmentességgel. Régóta általánosan elismert kellene legyen, hogy csak a tautologikus jellegű kijelentéseknél azonosítható az ellentmondásmentesség és az igazság (ha ezt a szót itt egyáltalán használni akarjuk), tehát pl. a tiszta geometria tételeinél. De az ilyen tételeknél szándékosan el van vágva minden viszony a valósághoz, ezek csak formulák egy szilárdan rögzített kalkulusban; a tiszta geometria kijelentéseivel kapcsolatban semmi értelme nincs azt kérdeznünk, hogy vajon megegyeznek-e a világ tényeivel vagy sem, ezeknek csak az önkényesen felállított axiómákkal kell összeegyeztethetőknek lenniük (ezenkívül szokás szerint még az is követelmény, hogy ezekből 16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* következzenek), hogy igaznak vagy helyesnek nevezhessük őket. Éppen az áll előttünk, amit régebben formális igazságnak neveztek, és a materiális igazságtól megkülönböztettek. Az utóbbi a szintetikus állítások, a tényállítások igazsága: s ha ezt az ellentmondásmentességet a más állításokkal való összhang fogalmának segítségével akarjuk leírni, ez csak akkor lehetséges, ha kimondjuk, hogy teljesen meghatározott kijelentésekkel nem lehetnek ellentmondásban, ti. éppen azokkal, amelyek a „közvetlen megfigyelés tényeit" mondják ki. Az igazság kritériuma nem lehet bármilyen tetszőleges állításokkal való összeegyeztethetőség, hanem a követelmény bizonyos kitüntetett, semmiképpen sem szabadon választható kijelentésekkel való összhang. Más szavakkal: az ellentmondásmentesség kritériuma éppenséggel nem elég a materiális igazsághoz, hanem a materiális igazság teljes mértékben a legsajátosabb kijelentésekkel való összeegyeztethetőségtől függ, és mi sem áll útjában, sőt, én egyenesen indokoltnak is tartom, hogy erre az összeegyeztethetőségre a régi jó „valósággal való összhang" kifejezést használjuk. A „coherence theory" meglepő tévedése csak azzal magyarázható meg, hogy e tan felállításánál és magyarázatánál mindig a tudományban ténylegesen előforduló állításokra gondoltak, és csak ezeket hozták példának. Ezeknél azután tényleg elég volt az egymással való ellentmondásmentes összefüggés, de csak azért, mert ezek az állítások már egészen meghatározott jellegűek. Ezek ti. bizonyos (rövidesen még leírandó) értelemben a megfigyelési tételekből vették „eredetüket", s bátran mondhatjuk tradicionális kifejezésmóddal, hogy a „tapasztalatból" származnak. Aki komolyan a koherenciát véli az igazság egyetlen kritériumának, annak tetszőlegesen költött meséket éppoly igaznak kell tartania, mint egy történelmi tudósítást vagy egy kémia tankönyv tételeit, ha a kitalált mesékben semmiféle ellentmondás nem lép fel. Fantáziám segítségével festhetek egy groteszk, kalandos világot, s a koherenciafilozófusnak el kell hinnie leírásom igazságát, ha gondoskodom megállapításaim kölcsönös összeegyeztethetőségéről, és óvatosságból elkerülök minden kollíziót a megszokott világleírással, amennyiben elbeszélésem színhelyét egy távoli csillagra helyezem, ahol már nem lehetséges semmiféle megfigyelés. Sőt, szigorúan véve erre az óvatosságra sincs szükség, megkövetelhetem azt is, hogy a többiek alkalmazkodjanak az én leírásomhoz, és nem fordítva. A többiek ugyanis nem vehetik ellenem, hogy eljárásom ellentmond a megfigyeléseknek, mert a koherencia-tan szerint az igazság egyáltalán nem függ valamilyen „megfigyeléstől", hanem egyedül a kijelentések összeegyeztethetőségétől. Mivel egyetlen embernek sem jut eszébe egy mesekönyv állításait igaznak, egy fizika tankönyvéit pedig hamisnak tartani, a koherencia-tan teljesen elhibázott. A koherenciához még valami mást is hozzá kell venni, tudniillik azt az elvet, amelynek alapján elő kell állítani az összeegyeztethetőséget, és csak az lenne a tulajdonképpeni kritérium. Ha van bizonyos mennyiségű kijelentésem, amelyek között ellentmondók is találhatók, a konzisztenciát különböző módokon hozhatom létre: kiemelhetek bizonyos kijelentéseket és elvethetem vagy korrigálhatom őket, de megtehetem azt is, hogy azokat helyesbítem, amelyek az előbbieknek ellentmondanak. Ebben mutatkozik meg a koherencia-tan logikai lehetetlensége; egyáltalán nem ad egyértelmű kritériumot az igazságra vonatkozóan, mert eszerint tetszőlegesen sok, önmagában ellentmondásmentes állításrendszer nyerhető, amelyek azonban egymással összeegyeztethetetlenek. Az értelmetlenség csak azáltal kerülhető el, ha nem engedjük meg tetszőleges kijelentések elhagyását vagy korrekcióját, hanem inkább megadjuk azokat, amelyek fenntartandók, s amelyekhez a többieknek igazodniuk kell. IV. A koherencia-tan kérdése ezzel elintézettnek tekinthető, s közben már régen kritikai megfontolásaink második pontjához értünk, ti. ahhoz a kérdéshez, hogy vajon minden állítás korrigálható-e, avagy léteznek-e olyanok is, amelyeket nem tudunk megingatni. Ez utóbbiak képeznék természetesen minden ismeret „fundamentumát", amelyet keresünk, amelyhez idáig egyetlen lépéssel sem jutottunk közelebb. Milyen előírás szerint kell tehát kikeresnünk azokat az állításokat, amelyek maguk változtathatatlanok maradnak, s a melyekkel az összes többit összhangba kell hozni? A következőkben ezeket nem „protokoll", hanem „fundamentáltételeknek" fogjuk nevezni, mert kétséges, hogy a tudomány protokolljaiban egyáltalán előfordulnak-e.


MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* Kétségkívül a legkézenfekvőbb volna a keresett előírást egyfajta ökonómiai elvnek tekinteni, ti. azt mondani: fundamentáltételnek azokat kell választani, amelyek fenntartása esetében a változtatások minimuma szükséges ahhoz, hogy az egész kijelentésrendszert minden ellentmondástól megtisztítsuk. Meg kell mondani azonban, hogy egy ilyen gazdaságossági előírás nem fektetne le teljesen meghatározott kijelentéseket egyszer s mindenkorra fundamentáltételekként, hanem megtörténhetne, hogy ismereteink fejlődésével azok a kijelentések, amelyek eddig fundamentáltételekként szolgáltak, újra degradálódnának, mert ökonomikusabbnak mutatkozna elvetni őket, más, újonnan talált állítások javára, s ettől kezdve ezek játszanák a fundamentáltételek szerepét, míg újra hasonló helyzet nem állna elő. – Ez tehát már nem tiszta koherencia elmélet lenne, hanem inkább valamiféle gazdaságossági álláspont, de a „relativizmus" kifejezés is éppen úgy megillethetné. Szerintem nem kétséges, hogy a korábban kritizált nézet képviselői – kimondva vagy kimondatlanul – az ökonómiai elvet tekintették a tulajdonképpeni vezérfonaluknak. Ezért már az előbbiekben (a II. §. végén) feltételeztem, hogy a relativista felfogásban célszerűségi okok alapján döntik el a protokolltételek kiválasztását, és azt kérdezem, hogy elfogadjuk-e ezt? Most válaszolok a kérdésre: Nem! Tényleg nem az ökonómiai, célszerűségi szempontok, hanem más sajátosságok jellemzik a valódi fundamentáltételeket. E tételek megválasztásának eljárását akkor lehetne ökonómiai jellegűnek tekinteni, ha az eljárás a kutatók többségének a véleményéhez (vagy „protokolltételeihez") való alkalmazkodásban állna. Nos, valóban úgy van, hogy egy faktumot, pl. egy történelmi, ill. földrajzi tényt, vagy egy természettörvényt kétségtelenül fennállónak tartunk, ha azt találjuk, hogy az adott közlés szempontjából lényegesnek tartott helyeken fennállóként említik. Egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy magunk is ellenőrizni akarjuk. Tehát elfogadjuk az általánosan elismertet. De ez csak azzal magyarázható, hogy pontosan tudjuk, mi módon szokták megtenni az ilyen tényállításokat, s ez a mód bizalmat kelt bennünk, nem pedig azáltal, hogy egyszerűen megfelelnek a többség nézetének. Éppen fordítva, azért ismeri el a többség, mert mindenki ugyanezt a bizalmat érzi. Hogy egy kijelentést korrigálhatónak vagy kiküszöbölhetőnek tekintünk-e, az egyes-egyedül a származásától függ, és (egészen különleges esetektől eltekintve) egyáltalán nem attól, hogy fenntartása nagyon sok más kijelentés korrekcióját vagy esetleg az egész tudásrendszer átrendezését követeli-e meg. Az ökonómiai elv alkalmazása előtt tudnunk kell, hogy mely állításokra alkalmazhatjuk. És ha ez az elv volna az egyetlen döntő előírás, akkor a válasz csak az lehetne, hogy mindazokra, amelyeket az érvényesség igényével állítunk, vagy állítottunk valaha is fel. Sőt, tulajdonképpen még az „érvényesség igényével" formulát is el kellene hagyni, mert hogyan lehetne megkülönböztetni ezeket az önkényesen, tréfából vagy félrevezetésül felállítottaktól? A megkülönböztetés meg sem fogalmazható anélkül, hogy a kijelentések keletkezését tekintetbe ne vennénk. Így megint csak azt látjuk, hogy a származás kérdésére vagyunk utalva. A kijelentések származás szerinti osztályozása nélkül az összhang ökonómiai elvének alkalmazása teljesen abszurd volna. De ha az állításokat létrejöttük szerint vizsgáljuk, észrevesszük, hogy ezzel egyben már érvényességük szerint is rendszereztük őket, és hogy (eltekintve bizonyos különleges esetektől a tudomány még lezáratlan helyein) többé egyáltalán nincs helye az ökonómiai elv alkalmazásának, és látjuk, hogy ez a rend egyben megmutatja a fundamentumhoz vezető keresett utat is. V. Itt persze a legnagyobb óvatosságra van szükség. Hiszen éppen arra az útra bukkantunk, amelyet azóta követ az ember, amióta az igazság végső alapjait kutatni kezdte. És sohasem találta meg, amit keresett. Az állítások létrejöttük szerinti rendezésénél, amelyet bizonyosságuk megítélése céljából foganatosítok, rögtön kiemelt helyre kerülnek azok az állítások, amelyeket én magam hozok létre. És ezek közül a múltbeliek hátrább kerülnek, mert úgy hisszük, hogy bizonyosságukat „emlékezeti csalódások" csökkenthetik – méghozzá annál nagyobb mértékben, minél régebbiek. Ezzel szemben minden kétségen felül állóként az élre kerülnek azok, amelyek saját „észlelésünk" vagy „élményünk" (vagy akármilyen kifejezést használjunk is) egy jelenbeli tényállását fejezik ki. De bármilyen egyszerűnek és világosnak látszik is ez, mégis kiúttalan labirintusba jutottak a filozófusok, mihelyt megkísérelték az utóbb említett állításokat mint minden tudás alapját felhasználni. Ennek a labirintusnak tévútjai pl. azok a formulák és következtetések, amelyek a „belső észlelés evidenciája", a „szolipszizmus", az „instantszolipszizmus", „a tudat önbizonyossága" stb. néven oly sok filozófiai harc középpontjában álltak. A legismertebb végpont, amelyhez a leírt út vezetett, a descartes-i cogito ergo sum, amelyhez tulajdonképpen már Augustinus is eljutott. S a cogito ergo sum-mal kapcsolatban ma már eléggé felnyitotta a szemünket a logika. Tudjuk, hogy csupán üres, kognitív tartalom nélküli látszatállítás, amely azáltal sem lesz valódi kijelentéssé, hogy ebben a formában mondjuk ki: cogitatio est – „a tudattartalmak vannak". Egy 18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* ilyen tétel, amely semmit sem fejez ki, semmilyen értelemben nem szolgálhat valaminek az alapjául; nem ismeret és semmiféle ismeret nem nyugszik rajta; semmiféle tudásnak nem kölcsönözhet bizonyosságot. Az a veszély fenyeget tehát, hogy az ajánlott út végén a keresett fundamentum helyett csak üres szóképződményeket találunk. E veszély elkerülésének kívánsága hozta létre a kritikai protokolltétel-tant. De a kritikai protokolltétel-tan által ajánlott kiút sem vezet célra; lényeges hiányossága, hogy nem ismeri fel a kijelentések rangkülönbségét, amit a legvilágosabban az a tény fejez ki, hogy minden tudásrendszerben, amelyet valaki „helyesnek" fogad el, végül is az ő saját állításai játsszák az egyedüli döntő szerepet. Elméletileg elgondolható volna, hogy saját megfigyeléseim egyáltalán nem igazolnák a többi ember állításait a világról. Minden könyv, amelyet olvasok, minden tanár, akit hallgatok, tökéletes összhangban van, amennyiben sohasem mondanak ellent egymásnak – és mégis lehetséges lenne, hogy állításaik saját megfigyelési tételeim nagy részével teljességgel összeegyeztethetetlenek. Ebben az esetben bizonyos nehézséget okoznak a beszéd megtanulásának és érintkezésre való alkalmazásának problémái, de ezek megszüntethetők egyes olyan feltevések által, amelyek megmutatnák, hogy melyek azok a helyek, ahol ellentmondások lépnek fel. A kritizált tan szerint egy ilyen esetben arra kényszerülnék, hogy feláldozzam a saját „protokolltételeimet", mert szembenállnak a többi, egymással összhangban levő protokolltétel többségével, s viszont lehetetlen volna azt kívánni, hogy az én korlátozott, töredékes tapasztalatom alapján korrigálják őket. De mi is történne valóban a gondolt esetben? Nos, semmilyen körülmények között nem adnám fel saját megfigyelési tételeimet, hanem azt mondanám, hogy számomra csak egy elfogadható ismeretrendszer van, éspedig az, amelybe saját megfigyelési tételeim csonkítatlanul beilleszthetők. És ilyet mindig tudok magam is konstruálni. A többi embert álmodozó bolondnak kell tekintenem, akiknek őrültségében csodálatra méltó módszeresség van, vagy – ugyanezt szakszerűbben kifejezve – azt kell mondanom, hogy a többiek egy másik világban élnek, amelyik az enyémmel csak éppen annyiban közös, hogy ugyanazt a nyelvet beszélve lehetséges közöttük az érintkezés. Akármilyen világképet konstruálnék is, igazságát mindig és minden esetben csak saját tapasztalatomon ellenőrizném: ezt a támaszt sohasem engedném elrabolni, az én saját megfigyelési tételeim szolgáltatnák mindig a végső kritériumot. Így fakadnék ki: „Látom, amit látok!" VI. E kritikai előkészületek után világos, hogy milyen irányban kell keresni a megtévesztő nehézségek megoldását: követnünk kell a descartes-i út egyes szakaszait, ameddig jók és járhatók, azután azonban óvakodnunk kell attól, hogy a cogito ergo sum és a hasonló értelmetlenségek összezavarjanak bennünket. Ennek érdekében tisztáznunk kell, hogy milyen értelem és milyen szerep illeti meg azokat az állításokat, amelyek a „jelenben megfigyeltet" fejezik ki. Mi rejlik tulajdonképpen amögött, hogy „abszolút bizonyosak"-nak mondjuk őket? És milyen értelemben tekinthetők minden ismeret végső alapjának? Kezdjük a második kérdéssel. Gondoljuk el, hogy minden megfigyelésemet rögtön feljegyzem – közömbös, hogy papírra is vagy csak az emlékezetemben –, és elkezdem a tudomány felépítését. Ez esetben valódi „protokolltételek" volnának előttem, amelyek időbelileg az ismeret elején állnának. Ezekből keletkeznének fokozatosan a tudomány többi tételei egy olyan folyamatban, amelyet „indukciónak" neveznek, s amely abból áll, hogy a protokolltételek által indíttatva és ösztönözve kísérletképpen általános tételeket állítok fel („hipotézisek"), amelyekből az előző tételek, de még számtalan további állítás is logikailag levezethető. Nos, ha ezek a további kijelentések ugyanazt mondják ki, mint azok a későbbi megfigyelési tételek, amelyeket egészen meghatározott, és előre pontosan megadott körülmények között nyerünk, akkor az általános kijelentések, a hipotézisek érvényesnek tekintendők mindaddig, ameddig nem lépnek fel olyan megfigyelési tételek, amelyek ellentmondásban állnak a hipotézisekből levezetett tételekkel, és ezáltal magukkal a hipotézisekkel. Amíg ez nem következik be, addig helyesen eltaláltnak hiszünk egy természettörvényt. Az indukció tehát nem más, mint egy módszeresen végigvezetett „kitalálás", egy pszichológiai, biológiai folyamat, amelynek semmi köze a „logikához". Ezzel sematikusan leírtuk a tudomány tényleges eljárását. Világos, hogy milyen szerepet játszanak benne a „jelenben észleltekre" vonatkozó kijelentések. Nem azonosak azzal, amit jog szerint „protokolltételek"-nek kellene neveznünk, hanem csak alkalmat adnak a felírt vagy megjegyzett kijelentések képzésére. A könyvben vagy az emlékezetben megőrzött protokolltételek, ahogy már az előbbiekben elismertük, érvényességük tekintetében kétségkívül a hipotézisekkel azonos rangúak, mert ha egy ilyen tétellel van dolgunk, akkor csak feltételezhetjük, hogy valóban megegyezik a megfigyelési tétellel, amely kiváltotta. (Sőt, az sem biztos, hogy egyáltalán megfigyelési tétel váltotta ki, származhat valami játékból is.) Egy megfigyelési tétel – ahogy itt 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* nevezem – nem azonos egy valódi protokolltétellel; már csak azért sem, mert a megfigyelési tételek – ahogy ezt mindjárt látni fogjuk – bizonyos értelemben egyáltalán fel sem jegyezhetők. Az ismeretfelépítés sémájában a megfigyelési tételek tehát először is azt a szerepet játsszák, hogy időben az egész folyamat elején állnak, ösztönzik és mozgásba hozzák azt. Hogy tartalmukból mennyi megy át az ismeretbe, azt – elvi okokból – egyáltalán nem firtatjuk. A megfigyelési tételeket bizonyos joggal tehát minden tudás végső eredetének tekinthetjük, de vajon fundamentumnak, végső biztos alapnak is kell-e tekintenünk őket? Ezt alig lehet kimutatni, mert ez az „eredet" igen problematikus módon függ össze az ismeretépülettel. És sematikus leírásunkban még kissé le is egyszerűsítettük az igazi összefüggést. A valóságban még kevésbé szorosan kapcsolódik a megfigyeléshez, amit valóban protokollállunk, és általában még csak fel sem tételezhetjük, hogy tiszta megfigyelési tételek iktatódnának be a megfigyelés és a „protokoll" közé De ezeket a „jelenben észleltekről" szóló kijelentéseket, állításokat, a „konstatálásokat", ahogy szintén nevezhetjük őket, még egy másik funkció is megilleti, ti. a hipotézisek igazolásakor, a verifikáció során. A tudomány próféciákat tesz, amelyeket a „tapasztalattal" ellenőrzünk. A tudomány lényeges funkciója a jóslás. A tudomány jóslatai valahogy így hangzanak: „Ha ebben és ebben az időben, egy így és így beállított távcsőbe pillantasz, akkor egy kis fénypontot (csillag) fogsz látni, amelyik egybeesik egy fekete vonallal (fonálkereszt)." Tételezzük fel, hogy követtük az utasítást, és tényleg bekövetkezett a megjósolt esemény; ez azt jelenti, hogy olyasmit konstatálunk, amire fel voltunk készülve, olyan megfigyelési ítéletet hozunk, amelyet vártunk; egészen jellegzetes kielégülést érzünk, elégedettek vagyunk. Teljes joggal mondhatjuk, hogy a megfigyelési tételek, a konstatálások betöltik missziójukat, amint ebben a sajátos kielégülésben részesülünk. S abban a pillanatban részesülünk ebben a kielégülésben, amint a konstatálás megtörténik, vagyis a megfigyelési tételt létrehozzuk. Ez rendkívül fontos, mert ezáltal helyeződik a jelenben átéltről szóló tételek funkciója maga is a jelenbe. S abban a pillanatban részesülünk ebben a kielégülésben, amint a konstatálás megtörténik, vagyis a megfigyelési tételt létrehozzuk. Ez rendkívül fontos, mert ezáltal helyeződik a jelenben átéltről szóló tételek funkciója ma is a jelenbe. Sőt, azt látjuk, hogy úgyszólván semmi időbeliségük sincs, hogy az ember, mihelyt elmúltak, helyettük már csak feljegyzésekkel, emléknyomokkal rendelkezik, amelyek csak hipotézisek szerepét tölthetik be, s ezáltal hiányzik belőlük a végső bizonyosság. A konstatálásokra semmiféle logikailag tartható épületet nem lehet emelni, mert már abban a pillanatban el is tűntek, amint az ember építeni kezd. Ezért, ha időben a megismerési folyamat elején állnak, semmire sem használhatók logikailag. De egészen más a helyzet, ha a megismerési folyamat végén vannak: a konstatálások lesznek a verifikáció (vagy a falszifikáció) befejezései, és fellépésük pillanatában már be is töltötték kötelességüket. Semmi sem kapcsolódik hozzájuk logikailag, nem lehet semmiféle következtetést levonni belőlük, abszolút befejezést, végpontot képeznek. Persze a kielégüléssel, amelyet okoztak, pszichológiailag és biológiailag, egy új megismerési folyamat kezdődik: a hipotézisek, melyeknek verifikációja bennünk fejeződött be, bizonyítottá váltak, s ekkor átfogóbb hipotézisek felállításával kezdünk kísérletezni, kezdetét veszi az általános természettörvények keresése és megtalálása. A megfigyelési tételek ezeket az időben egymásra következő folyamatokat indítják meg és ösztönzik, abban az értelemben, ahogy azt már az előzőekben leírtam. E fejtegetések révén, úgy vélem, új fény vetődött a tudás végső fundamentumának kérdésére. Világosan áttekinthetjük, hogyan történik ismereteink rendszerének felépítése, és milyen szerepet játszanak ebben a „konstatálások". Az ismeret eredetileg eszköz az élet szolgálatában. Az embernek tájékozódnia kell környezetében, cselekedeteit az eseményekhez kell alkalmaznia, ezért az eseményeket bizonyos fokig előre is kell látnia: ehhez pedig általános kijelentésekre, általános ismeretekre van szüksége, s ezek abban a mértékben hasznosak a számára, amilyen mértékben beválnak a segítségükkel tett jóslatok. Nos, a megismerésnek ez a jellege a tudományban is megmarad. Az egyetlen különbség az, hogy itt már nem az élet céljait szolgálja, már nem a haszon kedvéért keressük. Az előrelátások bekövetkezésével tudományos célt érünk el: ismeretörömben van részünk, a verifikáció örömében, abban a nagyszerű érzésben, hogy helyesen találtunk el valamit. Nos, ez az, amit a megfigyelési tételek közvetítenek nekünk, miattuk van minden, bennük éri el a célját a tudomány. A kérdés, amely az abszolút biztos ismeretfundamentum problémája mögött rejlik, mintegy a kielégülés jogosságának a kérdése, annak a kielégülésnek a jogosságáé, amellyel a verifikáció tölt el bennünket. Valóban bekövetkeznek-e jóslataink? A „konstatálás" a verifikációnak vagy a falszifikációnak minden egyes esetében igennel vagy nemmel felel, a beteljesülés örömét vagy csalódást okozva. A konstatálások végérvényesek. A vég-érvényesség nagyon találóan fejezi ki a megfigyelési tételek érvényességét. A megfigyelési tételek abszolút befejezést, abszolút végpontot jelentenek, bennük tölti be mindenkori feladatát a megismerés. Ahhoz már nincs közük, hogy az örömmel, amelyet kiváltanak, a hipotézisekkel, amelyeket hátrahagynak, ezután új 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* feladat kezdődik. A tudomány nem rajtuk nyugszik, hanem hozzájuk vezet, s e tételek mutatják meg, hogy helyesen vezetett-e. Abszolút szilárd pontokat képeznek, s már az is kielégít bennünket, ha elérjük ezeket a pontokat, még ha nem is állhatunk meg ezeknél. VII. Miben áll ez a szilárdság? Ezzel az előbb már felvetett kérdéshez jutottunk: Milyen értelemben beszélhetünk a megfigyelési tételek „abszolút bizonyosságáról"? Ennek magyarázatához először egészen másfajta állításokról szóljunk, ti. az analitikus állításokról, s ezeket hasonlítsuk azután össze a „konstatálásokkal". Ismeretes, hogy az analitikus ítéleteknél az érvényesség kérdése nem probléma. A priori érvényesek, nem kell és nem tudunk érvényességükről a tapasztalat segítségével meggyőződni, mert egyáltalán semmit sem mondanak a tapasztalat tárgyairól. Ezért csak „formális igazság" illeti meg őket, azaz nem azért igazak, mert valamilyen tényt helyesen fejeznek ki, hanem igazságuk csak abban áll, hogy formálisan helyesen képeztük őket, azaz összhangban állnak önkényesen felállított definícióinkkal. Nos, egyes filozófiai írók úgy hitték, hogy meg kell kérdezniük: de hát honnan tudom egy adott esetben, hogy vajon egy állítás összhangban van-e a definíciókkal, tehát valóban analitikus, és ezáltal kétségtelenül érvényese? Nem kell-e a felállított definíciókat, minden alkalmazott szó jelentését fejben tartanom, amikor egy mondatot kimondok, hallok vagy olvasok? Biztos lehetek-e abban, hogy pszichikus képességeim elegendők ehhez? Nem lehetséges-e pl., hogy a mondat végére, tartson akár csak egy másodpercig is, elfelejtem az elejét, vagy hibásan tartom emlékezetemben? Nem kell-e tehát bevallanom, hogy pszichológiai okokból sohasem vagyok bizonyos egy analitikus ítélet érvényességében sem? Erre ezt kell ellenvetni: a pszichikus mechanizmus akadályoztatásának lehetőségét természetesen mindenkor el kell fogadnunk, de a következmények, amelyek ebből erednek, rosszul megfogalmazottak a most felvetett kételkedő kérdésekben. Az emlékezet gyengeségéből és ezer más okból megtörténhet, hogy egy mondatot nem, vagy hamisan értünk (azaz másképp, mint ahogy szánták) – de mit jelent ez? Nos, amíg egy mondatot nem értek, az számomra egyáltalán nem is kijelentés, hanem csak szavak hangokból vagy írásjelekből álló sora. Ebben az esetben nem merül fel probléma, mert csak egy állításról kérdezhetjük, hogy analitikus vagy szintetikus-e, de egy meg sem értett szósorról semmiképpen. Ha viszont hamisan értelmeztem a szósort, de mindazonáltal állításként, nos akkor éppen erről az állításról tudom, hogy analitikus, és ezáltal a priori érvényes-e, vagy sem. Nem hihetjük, hogy ha egy állítást mint olyant felfogtam, még mindig kételkedem analitikus természetében, mert amennyiben analitikus, úgy éppen akkor értem meg először, amikor mint analitikust értem meg. Megérteni ti. azt jelenti, hogy tisztában vagyok az előforduló szavak alkalmazási szabályával; és éppen ezek a szabályok teszik analitikussá az állítást. Ha nem tudom, hogy a szavaknak egy komplexuma analitikus állítást képez-e vagy sem, ez éppen azt jelenti, hogy pillanatnyilag nem rendelkezem a szavak alkalmazási szabályaival, tehát, hogy az állítást egyáltalában nem értettem meg. A dolog úgy áll tehát, hogy vagy egyáltalán nem értek semmit, és akkor nem is tudok semmit mondani, vagy tudom, hogy az állítás, amelyet megértettem, analitikus vagy szintetikus-e (ami természetesen nem tételezi fel, hogy szavai eközben előttem vannak, vagy akárcsak ismerem is őket). Ha az állítás analitikus, akkor egyidejűleg azt is tudom, hogy megilleti a formális igazság. Tehát nem volt helyénvaló a fenti kétely, amely az analitikus állítások érvényességére vonatkozott. Kételkedhetem abban, hogy helyesen fogtam-e fel valamely jelkomplexum értelmét, sőt abban is, hogy egyáltalán valaha is megértem bármilyen szósor jelentését, de azt nem kérdezhetem, hogy képes vagyok-e egy analitikus állítás helyességét valóban belátni. Mert egy analitikus állítást megérteni és a priori érvényességét belátni egy és ugyanazon folyamat. Ezzel szemben a szintetikus kijelentéseket az jellemzi, hogy egyáltalán nem tudom, hogy igazak-e vagy hamisak, ha csupán értelmüket láttam be, igazságuk csak a tapasztalattal való összehasonlítás segítségével állapítható meg. Az értelem belátásának folyamata itt egészen más folyamat, mint a verifikáció folyamata. Csak egyetlen kivétel van, és ezzel visszatérünk „konstatálásainkhoz". A konstatálások ti. mindig „itt, most, így és így" formájúak. Pl.: „itt most két fekete pont egybeesik", vagy „itt most sárga kékkel érintkezik", vagy az is, hogy „itt most fáj..." stb. Mindegyik kijelentésben rámutató szavak fordulnak elő, amelyek egy jelen idejű gesztus értelmével bírnak, azaz használatuk szabálya számol azzal, hogy az őket tartalmazó állítás megtételekor egy tapasztalati folyamat is lejátszódik, hogy figyelem irányul valamely megfigyelési tárgyra. Amit az „itt", „most", „ez ott" szavak jelentenek, azt nem lehet általános definíciókkal szavakban megadni, hanem csak rámutatások, gesztusok segítségével. Az „ez ott" kifejezésnek csak egy mozdulattal kapcsolatban van értelme,


MORITZ SCHLICK: AZ ISMERET FUNDAMENTUMÁRÓL* ahhoz tehát, hogy egy megfigyelési tétel értelmét megértsük, a mozdulatot is meg kell valósítanunk, valahogy a valóságra is utalni kell. Más szavakkal: egy konstatálás értelmét csak akkor és azáltal értem meg, ha összehasonlítom a tényekkel, tehát, ha kivitelezem azt a folyamatot, amely minden szintetikus állítás verifikációjához szükséges. De amíg az összes más szintetikus kijelentéseknél az értelem és az igazság megállapítása elválasztott, jól megkülönböztethető folyamat, addig a megfigyelési tételeknél a két folyamat egybeesik, egészen úgy, ahogy az analitikus ítéleteknél. Legyenek tehát mégoly különbözőek is a „konstatálások" és az analitikus állítások, közös bennük, hogy a megértés folyamata egyszersmind a verifikáció folyamata is: értelmükkel egyidejűleg felfogom az igazságukat is. Egy konstatálás esetében éppoly értelmetlen azt kérdezni, hogy nem csalódhatom-e esetleg igazságában, mint egy tautológiánál. Mindkettő abszolút érvényes. Csakhogy az analitikus, a tautologikus állítás tartalmatlan, míg a megfigyelési tétel az igazi valóságismeret kielégülését teremti meg. Remélem érthető, hogy minden a jelenidejűségen múlik, a megfigyelési tételek ennek a sajátosságuknak köszönhetik értéküket és értéktelenségüket egyaránt: az abszolút érvényesség értékét, s azt is, hogy nem használhatók fel tartós fundamentumként. Nagyrészt a jelen idejű jelleg félreismerésén alapul a protokolltételek szerencsétlen problematikája, amelyből vizsgálódásaink kiindultak. Ha azt „konstatálom", hogy „itt most kék", az nem ugyanaz, mint a következő protokolltétel: „M. S. 1934. április ennyi és ennyiedikén, ekkor és ekkor, ezen és ezen a helyen kéket észlelt"; az utóbbi állítás már hipotézis, és mint ilyen mindig bizonytalansággal terhes. Ez az utóbbi állítás ti. a protokolltétel, ezzel a kijelentéssel ekvivalens: „M. S. ... (itt megadandó az idő és a hely) a következőt konstatálta: itt most kék." S hogy ez a kijelentés nem azonos a benne előforduló konstatálással, az világos. A protokolltételekben mindig észlelésekről van szó (vagy ezt hozzágondoljuk: ezért fontos az észlelő, megfigyelő személye a tudományos protokollban), a konstatálásokban ezzel szemben sohasem. Egy valódi konstatálást nem lehet lejegyezni, mert amint az „itt", „most" rámutató szavakat leírom, elvesztik értelmüket. Nem helyettesíthetők hely- és időmegadással, mert amint ezt megkíséreljük, a megfigyelési tétel helyére elkerülhetetlenül egy protokolltétel kerül, ami egészen más természetű, ahogyan ezt már láttuk. VIII. Azt hiszem az ismeret fundamentumának kérdését ezzel megvilágítottuk. Ha a tudományt, mint állítások rendszerét fogjuk fel, s csak az állítások logikai összefüggése érdekel bennünket, úgy fundamentumának kérdését, ami így „logikai kérdés" volna, teljesen tetszőlegesen válaszolhatjuk meg, mert mindenkinek szabad elhatározásától függ, hogy hogyan akarja a fundamentumot meghatározni. Egymagában vett absztrakt állításrendszerben nincs semmiféle prius és posterius. Pl. a tudomány alapjainak nevezhetjük a tudomány legáltalánosabb állításait, tehát azokat, amelyeket többnyire „axióma"-ként szoktak kiválasztani; de éppígy fenntarthatjuk ezt az elnevezést a legspeciálisabb állításokra, amelyek azután valóban a felírt protokolltételeknek felelnének meg – vagy valamilyen más választás is lehetséges volna. De a tudomány minden egyes állítása külön-külön és együttvéve is hipotézis, amint igazságértékük, érvényük szempontjából tárgyaljuk őket. Ha viszont a figyelmet a tudomány és a valóság összefüggésére irányítjuk, akkor a tudomány állításainak rendszerében azt látjuk, ami ez valóban, ti. olyan eszközt, aminek segítségével eligazodunk a tények között, a bizonyítás örömének, a végérvényesség érzésének eléréséhez szolgáló eszközt – s ekkor a „fundamentum" problémája magától átváltozik az ismeret és a valóság rendíthetetlen érintkezési pontjainak problémájává. Ezekkel az abszolút szilárd érintkezési pontokkal, a konstatálásokkal ismerkedtünk meg a maguk sajátos mivoltában; a konstatálások az egyedüli olyan szintetikus állítások, amelyek nem hipotézisek. Éppen hogy nem a tudomány alapjait alkotják, hanem az ismeret mintegy lángként felcsap hozzájuk, mindegyiket csak egy pillanatra éri el, és azonnal felemészti. És azután újra jóllakva és megerősödve lángol fel legközelebb. A kiteljesedés és ellobbanás e pillanatai a lényegesek. Ezekből sugárzik ki az ismeret minden fénye. És e fény eredetét kutatta a filozófus, amikor minden tudásunk fundamentumát kereste. (Fordította Fehér Márta) Moritz Schlick, "Über das Fundament der Erkenntnis", Erkenntnis, 4.köt. (1934), 79-99.o. Első magyar megjelenése: A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 261-87.o. *


Chapter 3. RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) I. Bevezetés 1. Problémánk: Konfirmáció, ellenőrzés és jelentés. A jelentés és a verifikáció kérdése az ismeretelmélet két fő problémája. Az első kérdés azt feszegeti, hogy milyen feltételek mellett van egy mondatnak jelentése, értelme, a megismerésbeli, faktuális értelemre gondolva. A második pedig azt kérdezi, hogy miképp jutunk el valaminek a megismeréséhez, hogyan állapíthatjuk meg egy adott mondat igazságát vagy hamisságát. A második kérdés előfeltételezi az elsőt. Nyilvánvalóan értenünk kell egy mondatot, azaz ismernünk kell jelentését, mielőtt megpróbálhatnánk megállapítani igazságát vagy hamisságát. De az empirizmus nézőpontjából még szorosabb a kapcsolat a két probléma között. Bizonyos értelemben csak egyetlen válasz lehetséges a két kérdésre. Ha tudnánk, hogy mi volna akkor, ha az adott mondatot igaznak találnánk, akkor tudnánk azt is, hogy mi a mondat értelme. És ha két mondat esetében azonosak a feltételek, amelyek mellett igaznak kellene tartanunk őket, akkor azonos az értelmük is. Ennélfogva egy mondat jelentése bizonyos értelemben azonos azzal a móddal, ahogyan igazságát vagy hamisságát meghatározzuk; és egy mondatnak csak akkor van jelentése, ha ilyen meghatározás lehetséges. Ha verifikáción az igazság végső és végérvényes megállapítását értjük, akkor – ahogy látni fogjuk – soha, egyetlen (szintetikus) mondat sem verifikálható, hanem csak egyre fokozottabban konfirmálható. Ezért inkább a konfirmáció, mint a verifikáció problémájáról beszélünk. A konfirmációtól megkülönböztetjük a mondatok ellenőrzését – olyan eljárást, folyamatot, pl. bizonyos kísérletek végrehajtását értve ezen, amely vagy magának a mondatnak, vagy a mondat tagadásának bizonyos mértékű konfirmációjához vezet. Egy mondatot akkor nevezünk ellenőrizhetőnek, ha esetében ilyen ellenőrzési módszer ismeretes; konfirmálhatónak pedig akkor, ha tudjuk, hogy milyen feltételek mellett lenne a mondat konfirmálva. Ahogy látni fogjuk, egy mondat lehet konfirmálható, noha nem ellenőrizhető; például abban az esetben, amikor tudjuk, hogy milyen események lefolyásának megfigyelése konfirmálná a mondatot, és tudjuk, hogy milyen megfigyelések konfirmálnák a mondat tagadását, de gyakorlatilag nem tudjuk végrehajtani az egyik megfigyelés-sort sem. A következőkben a konfirmáció, az ellenőrzés és a jelentés problémáival foglalkozunk. A bevezetőben tett előzetes észrevételek után az I. fejezetben a konfirmációval és az ellenőrzéssel kapcsolatos centrális fogalmak logikai elemzésére kerül sor, amely a visszavezethetőség fogalmához juttat el bennünket. A II. fejezet tartalmazza a konfirmáció és az ellenőrzés empirikus elemzését, amely az előbb említett "konfirmálható" és "ellenőrizhető" terminusok definíciójához vezet. Az episztemológiai és a metodológiai problémák vitájában fellelhető nehézségek, úgy tűnik, gyakran a logikai és az empirikus kérdések összekeverésének tudhatók be; ezért kívánatosnak látszik a két elemzést a lehető legvilágosabban elkülöníteni. A III. fejezet a megelőző fejezetekben definiált fogalmakat egy empirista nyelvnek – vagy inkább a nyelvek egy sorozatának – megalkotásához használja fel. Továbbá kísérletet teszünk az empirizmus elvének egzaktabb módon való megfogalmazására – a konfirmálhatóság vagy az ellenőrizhetőség követelményét téve meg a jelentés, az értelmesség kritériumának. Különböző követelményeket vitatunk meg a nyelv különböző korlátozásainak megfelelően, s gyakorlati döntés dolga, hogy melyiket választjuk. 2. A régebbi verifikálhatósági követelmény. A jelentés és a konfirmáció közötti kapcsolatot néha abban a tézisben foglalják össze, hogy egy mondat akkor és csak akkor értelmes, ha verifikálható, és hogy jelentése verifikációjának módjával egyezik meg. E tézis történelmi érdeme volt, hogy felhívta a figyelmet a mondatok értelmének és konfirmációjuk módjának szoros kapcsolatára. Megfogalmazása ezért segítséget nyújtott egyrészről a tudományos állítások faktuális tartalmának elemzéséhez, másrészről pedig segített kimutatni, hogy a tapasztalaton túli metafizikai mondatoknak nincs megismerésbeli értelmük. Jelenlegi nézőpontunkból azonban ez a megfogalmazás nem teljesen korrekt, bár első megközelítésnek elfogadható. Túlzottan leegyszerűsítő volta fölöttébb szűkre szabta a tudományos nyelv kereteit, mivel nemcsak a metafizikai, hanem bizonyos, faktuális értelemmel rendelkező tudományos mondatokat is kizárt belőle. Jelenlegi feladatunk ezért verifikálhatósági követelmény módosítása. Nem akarjuk teljesen elvetni a követelményt, csak megváltoztatni, mert az empiristák között teljesnek látszik az egyetértés a


RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) tekintetben, hogy legalábbis valamilyen, többé vagy kevésbé szoros kapcsolat létezik egy mondat jelentése, értelme és azon mód között, ahogyan a mondat verifikációjához vagy legalábbis konfirmációjához eljuthatunk. Wittgenstein(2) állította fel először a verifikálhatósági követelményt, amelynek jelentését és követelményeit a Bécsi Kör(3) korai publikációi fejtették ki; s a Kör konzervatívabb szárnya (4) még mindig eredeti formájában tartja fenn az elvet. A tézis azonban további magyarázatra, sőt változtatásra szorul. Világosabban meg kell mondani, hogy mit értünk a "verifikálhatóság"-on; majd meghatározott módon át kell alakítani a tézist. Az említett követelménnyel szemben nemcsak az empirizmus-ellenes metafizikusok hoztak fel különböző indíttatású ellenvetéseket, hanem néhány empirista is, pl. Reichenbach(5), Popper(6), Lewis(7), Nagel(8), és Stace(9). Azt hiszem, hogy ezek a kritikai észrevételek több vonatkozásban is helytállóak; másrészről azonban az ellenvetések megfogalmazásán is változtatni kell. A konfirmáció és az ellenőrzés következő fejezetekben kifejtendő elmélete minden bizonnyal messze van még a teljesen kielégítő megoldástól. Mindazonáltal, úgy tűnik, hogy a probléma egzaktabb megfogalmazásával közelebb kerülünk az említett szerzők álláspontjához és más empirista szerzők és csoportok rokon nézeteihez. A következő fejtegetésekből kiderül, hogy mely pontokban értünk egyet velük, és hol vannak még véleménykülönbségek. A verifikálhatósági tézis részletesebb magyarázatát először Schlick(10) kísérelte meg Lewis kritikájára adott válaszában. Mivel a "verifikálhatóság" a "verifikáció lehetőségé"-t jelenti, két kérdést kell megválaszolnunk: 1. mit jelent ebben a vonatkozásban a "lehetőség"? és 2. mit jelent a "verifikáció"? Schlick a "verifikálhatóság"-ra adott magyarázatában csak az első kérdést válaszolja meg. A "Mit jelent egy S mondat verifikálhatósága?" kérdésre adott válaszában felcseréli S verifikációjának folyamatát az S által leírt ténnyel. Így pl. azt hiszi, hogy az S1 mondat – nevezetesen "A folyók a hegynek felfelé folynak" – verifikálható, mivel logikailag lehetséges, hogy a folyók hegynek felfelé folynak. Nos, abban persze egyetértek Schlickkel, hogy ez a tény logikailag lehetséges, és hogy a fent említett S1 mondat verifikálható vagy inkább – ahogy később megmagyarázandó okok miatt szívesebben mondanám – konfirmálható. De azt hiszem, hogy érvelése, amely erre az eredményre juttatja, nem teljesen korrekt. S1 konfirmálható, de nem az S1-ben leírt tény logikai, hanem a konfirmáció folyamatának fizikai lehetősége miatt. S1-et (vagy tagadását) a folyók szintező műszerek segítségével történő megfigyelésével lehet ellenőrizni és konfirmálni. Néhány csekély különbségtől eltekintve – például az előbbi is ilyen – teljesen egyetértek Schlicknek, az idézett tanulmányában kifejtett nézeteivel. Egyetértek azzal is, ahogy a pozitivizmussal és az úgynevezett metodológiai szolipszizmussal kapcsolatos félreértéseket tisztázza. Amikor korábbi publikációimban használtam a metodológiai szolipszizmus terminust, akkor csak azt akartam jelezni ezzel (11), hogy egy mondat empirikus ellenőrzésekor végül is mindig saját megfigyeléseinkre kell utalnunk; más emberek megfigyeléseinek eredményeit is csak akkor használhatjuk fel, ha saját megfigyeléseinken – pl. a másik kutató közlésének meghallgatásán vagy elolvasásán – keresztül megismerjük őket. Tudomásom szerint egyetlen tudós sem tagadja ezt az eléggé triviális tényt. Mivel azonban a "metodológiai szolipszizmus" terminust – minden figyelmeztetés és magyarázat ellenére – gyakran félreértik, a továbbiakban inkább nem használom. A fenti tényt illetően – azt hiszem – nincs nézeteltérés az empiristák között; a látszólagos különbségek csak a szerencsétlen terminusnak köszönhetők. Hasonló a helyzet talán az "autopszichikus bázis" ("eigenpsychische Basis") terminust illetően is. Meg lehet említeni egy másik kérdést is, amelyben nem osztom Schlick véleményét. Schlick az értelmes mondatok körébe csak a szintetikus és az analitikus mondatokat foglalja bele, a kontradiktorikusokat nem (ezen terminusok magyarázatát lásd 5. §-ban). Véleményem szerint – és talán Schlick véleménye szerint is – ez nem az igazságra vonatkozó teoretikus kérdés, hanem a nyelvrendszer és különösképpen a képzési szabályok formájára vonatkozó gyakorlati döntés kérdése. Ezért nem azt mondom, hogy Schlick téved, hanem csak azt, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni az értelmesnek elismert mondatok körének limitációját illető javaslatát. Ez a javaslat az alábbi, nagyon is kényelmetlennek tűnő következményekre vezetne. Bizonyos esetekben ugyanis (nevezetesen, amikor S1 analitikus, S2 kontradiktorikus, S3 és S4 szintetikus és összeegyeztethetetlen egymással) a következő történne: 1) az S1 értelmes mondat tagadása értelmetlennek minősülne; 2) a szimbólumok értelmetlen sorozatának, azaz S2-nek a tagadása értelmes mondatnak számítana; 3) két szintetikus és értelmes mondat, S3 és S4 konjunkciója értelmetlen lenne. A logikai szintaxis technikai terminusainak felhasználásával az ellenvetést pontosabban is meg lehet fogalmazni: ha nyelvünk (értelmes) mondatai körébe csak analitikus és szintetikus mondatokat (vagy éppen csak szintetikus mondatokat) (12) foglalunk bele, akkor nyelvünk képzési szabályai indefinitté válnak.(13) Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben nem rendelkezünk semmilyen rögzített véges módszerrel az értelmes és az értelmetlen – azaz a mondatok és az olyan kifejezések, amelyek nem mondatok – megkülönböztetésére. És ez nyilvánvalóan komoly hátrány lenne. 3. Verifikáció helyett konfirmáció.


RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) Ha verifikáción az igazság végleges és egyértelmű megállapítását értjük, akkor egy univerzális mondat, pl. egy úgynevezett fizikai vagy biológiai törvény, sohasem verifikálható. Ezt a tényt sokszor észrevették már. Ha fel is tételezzük, hogy a törvény minden egyes esete verifikálható, az esetek – amelyekre a törvény vonatkozik, pl. a tér-idő-pontok – száma akkor is végtelen, és ezért megfigyeléseink, amelyek mindig véges számúak, sohasem meríthetik ki a törvény alá tartozó eseteket. Nem tudjuk verifikálni a törvényt, de tudjuk ellenőrizni egyes eseteinek – vagyis a törvényből és más, már megalapozott mondatokból levezetett partikuláris mondatoknak – az ellenőrzésén keresztül. Ha az ellenőrző kísérletek folytatólagos sorozatában egyetlen negatív esetet sem találunk, akkor a pozitív esetek szaporodásával lépésről lépésre növekedni fog a törvénybe vetett bizalmunk. Ezért verifikáció helyett itt inkább a törvény fokozatosan növekedő konfirmációjáról beszélhetünk. Nos, egy kis gondolkodás után arra az eredményre fogunk jutni, hogy a verifikálhatóság tekintetében csak fokozati különbség van az univerzális és a partikuláris mondatok között, nem pedig fundamentális. Vegyük például a következő mondatot: "Ezen az asztalon van egy fehér papírlap". Hogy megtudjuk a kérdéses tárgyról, hogy valóban papír-e, egy sor egyszerű megfigyelést teszünk, és ha még ezután is marad némi kétely, akkor néhány fizikai és kémiai kísérletet végezhetünk. Akárcsak a törvény esetében, most is megpróbáljuk a kérdéses mondatból kikövetkeztetett mondatokat ellenőrizni. Ezek a kikövetkeztetett mondatok pedig előrelátások a jövőbeli megfigyeléseket illetően. Az adott mondatból levezethető ilyen predikciók száma végtelen, a mondat ezért sohasem verifikálható végérvényesen. Persze, igen sokszor már kisszámú pozitív eset után is gyakorlatilag elégséges bizonyosságot értünk el, s ekkor abbahagyjuk a kísérletezést. De mindig megvan a teoretikus lehetősége az ellenőrző megfigyelések folytatásának, tehát az ilyen mondatok esetében sem lehetséges a teljes verifikáció, hanem csak fokozatosan növekvő konfirmáció. Egy mondatot bizonyos mértékben diszkonfirmáltnak(14) nevezhetünk, ha a tagadása ugyanilyen mértékben konfirmálva van. Az abszolút verifikáció lehetetlenségét Popper(15) mutatta ki és magyarázta meg részletesen. Ezen a ponton jelenlegi nézeteink teljes összhangban vannak Lewis(16) és Nagel(17) nézeteivel. Tegyük fel, hogy adva van egy S mondat, és hogy S-re nézve elvégeztünk már bizonyos ellenőrző megfigyeléseket, s ezek bizonyos mértékben konfirmálják S-t. Ekkor gyakorlati döntés dolga, hogy elég nagynak tartjuk-e ezt a mértéket S elfogadásához vagy elég kicsinynek S elvetéséhez, vagy pedig úgy döntünk, hogy a konfirmációnak ez a mértéke nem elégséges sem S elfogadásához, sem S elvetéséhez, és hogy bármelyikhez további evidenciára van szükségünk. Bár döntésünk az eddig végzett megfigyeléseken alapul, mégsem kizárólag ezek határozzák meg. Nincs semmi általános szabály döntésünk meghatározására; s ezért egy (szintetikus) mondat elfogadása vagy elvetése mindig tartalmaz konvencionális összetevőt is. Ez nem azt jelenti, hogy a döntés – vagy más szavakkal az igazság és a verifikáció kérdése – konvencionális. Mert a konvencionális összetevő mellett mindig megvan az elvégzett megfigyelésekből adódó nem-konvencionális, objektívnek nevezhető összetevő is. És minden bizonnyal el kell ismernünk, hogy igen sok esetben olyannyira túlsúlyban van az objektív komponens, hogy a konvencionális összetevő gyakorlatilag kiküszöbölődik, eltűnik. Egy olyan egyszerű mondat esetében, mint pl. "Ezen az asztalon van egy fehér tárgy", már néhány megfigyelés elvégzése után olyan nagy lesz a konfirmáció mértéke, hogy gyakorlatilag nincs más választásunk, el kell fogadnunk a mondatot. Ám ebben az esetben is megmarad a mondat cáfolatának teoretikus lehetősége; ezért még itt is szerepet játszik a döntés vagy konvenció. Azt a nézetet, amely szerint abszolút verifikáció helyett csak fokozatos konfirmáció lehetséges, néha – pl. Reichenbach(18) és Lewis(19) – a következőképpen fogalmazzák meg: minden mondat valószínűségi mondat. Tanácsosnak látszik azonban a két állítást elválasztani. Ma a legtöbb empirista egyetért az első tézissel, amíg a második még vitatott. A második tézis feltételezi ugyanis azt a tételt, hogy egy hipotézis konfirmációjának fokát a valószínűség fokaként – a szónak abban a szigorú értelmében, amellyel ez a fogalom a valószínűségszámításban rendelkezik, azaz a relatív gyakoriság határértékeként – lehet interpretálni. Ez Reichenbach(20) tézise, de Reichenbach eddig még nem dolgozta ki részletesen ezt a valószínűségi interpretációt, ezért ma még kérdéses, hogy egyáltalán meg lehet-e valósítani. A konfirmáció fokának gyakorisági interpretációjával kapcsolatos nehézségeket Popper(21) világította meg; a fő nehézség az, hogy miként kell meghatároznunk egy adott hipotézis vonatkozásában a "viszonyítási" hipotézisek sorozatát, amelyre a gyakoriság fogalmát alkalmazzuk. Jelenleg még nem világos, hogy kielégítően definiálható-e a konfirmáció mértékének fogalma kvantitatív fogalomként, azaz numerikus értékkel rendelkező nagyságként. Talán tanácsosabb csak topológiai fogalomként, azaz csak viszonyokon keresztül definiálni – pl.: "S1 ugyanolyan (vagy nagyobb) mértékben van konfirmálva, mint S2" – mégpedig oly módon, hogy a legtöbb mondatpár nem lesz egymással összehasonlítható. Így fogjuk használni ezt a fogalmat – anélkül, hogy definiálnánk – informális meggondolásainkban, amelyek pusztán előkészítik a többi terminus egzakt definícióját. A későbbiekben a konfirmáció teljes és részleges visszavezethetőségének fogalmát szintaktikai fogalomként, a teljes és részleges konfirmálhatóság fogalmát pedig deskriptív fogalomként fogjuk definiálni.


RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) 4. Materiális és formális kifejezésmódok. A Bécsi Kör jelenlegi nézetei – amelyek az itt következő megfontolásaink alapját képezik – véleményem szerint fő pontokban megegyeznek a pragmatizmus nézeteivel, ahogy pl. Lewis(22) interpretálja a pragmatizmust. Különösen határozott ez az egyetértés abban, hogy minden (szintetikus) mondat hipotézis, azaz sohasem verifikálható teljesen és végérvényesen. Várható tehát, hogy az említett két empirista mozgalom nézetei további fejlődésükben egyre inkább közelednek egymáshoz; Morris(23) szerint a konvergencia, amit igyekszik elő is mozdítani, voltaképpen már tény. Bár sok fontos kérdésben egyetértünk, mégis különbség van a mi fogalmazási módunk és a más, különösen amerikai és angol filozófiai mozgalmakban szokásos fogalmazási mód között, s ez a megfogalmazásbeli különbség nem annyira lényegtelen, mint ahogy sok más esetben lenni szokott. Mert a megfogalmazásbeli különbség a materiális és formális kifejezésmódok(24) különbségével függ össze. A materiális kifejezésmód használata nagyon általános a filozófiában, de veszélyekkel terhes, mivel néha pszeudo-kérdésekhez vezet. Tanácsos ezért a materiális módban megadott kérdéseket és állításokat a formálisba lefordítani. A materiális módban olyan kifejezések fordulnak elő, mint "tények", "tárgyak", "a megismerő szubjektum", "a megismerő szubjektum és a megismert tárgy közötti viszony", "az adott", "érzetadatok", "tapasztalatok" stb. A formális kifejezésmód ezek helyett szintaktikai, azaz a nyelvi kifejezések formális struktúrájára vonatkozó terminusokat használ. Vegyünk egy példát. Az idealizmus és a régebbi pozitivizmus egyik áltézise az, hogy a fizikai tárgyak (pl. a hold) érzetadatokból álló konstrukciók. A realizmus másrészről azt állítja, hogy a megismerő szubjektum csak megismeri a fizikai objektumokat, nem pedig konstruálja őket. A Bécsi Kör nem állítja és nem is tagadja ezeket a tételeket, hanem pszeudo-téziseknek, azaz megismerésbeli jelentés híján valóknak tartja őket. Eredetüket a materiális mód használatának köszönhetik, amely "a tárgy"-ról beszél; ez a mód olyan álkérdésekhez vezet, mint pl. "mi a tárgy természete?", és különösen arra az álkérdésre, hogy puszta konstrukció-e egy tárgy vagy sem. A formális kifejezésmódban a megfogalmazás a következő: "Egy fizikai tárgy-név (pl. a »hold« szó) visszavezethető érzetadat predikátumokra (vagy észlelési predikátumokra)". Lewis(25) úgy látszik azt hiszi, hogy a logikai pozitivizmus – a Bécsi Kör – elfogadja az említett idealista pszeudo-tételt. Ez azonban nincs így. A félreértést talán tézisünknek a formális módból a jobban megszokott materiális módba való önkéntelen lefordítása okozhatja, ami által tézisünk idealista pszeudo-tétellé alakul át. Ugyanez a helyzet a következő tételünket illetően is: "Minden mondat ellenőrzése végső soron saját megfigyelési mondataimra utal vissza, még az olyan mondatok ellenőrzése is, amelyek egy másik ember nevét és valamilyen pszichológiai predikátumot tartalmaznak (pl. »X most jókedvű«), végső soron saját megfigyelési mondataimra utal vissza." Ha ezt az "Egy másik ember tudata semmi más, mint konstrukció, amelyet saját tapasztalatom bizonyos adataira helyezek rá" mondatba fordítjuk le, akkor a szolipszizmus materiális kifejezésmódban megfogalmazott pszeudo-tézisével állunk szemben. De ez nem a mi tézisünk. A materiális beszédmódban történő megfogalmazás sok episztemológiai kérdést és mondatot többértelművé és homályossá tesz. Néha ezeket pszichológiai kérdésekként értik. Ebben az esetben csak a pszichológia nyelvén való megfogalmazással lehetne világosságot teremteni. Más esetekben a kérdéseket nem empirikus, ténybeli, hanem logikai kérdésekként értik. Ebben az esetben a logikai szintaxis nyelvén kellene megfogalmazni őket. Valójában azonban az episztemológia, szokásos formájában – beleértve még a Bécsi Kör sok publikációját is – a pszichológiai és a logikai összetevők homályos keveréke. Az episztemológiát szét kell választanunk kétféle összetevőjére, ha világos, egyértelmű fogalmakhoz és kérdésekhez akarunk eljutni. Be kell vallanom, hogy képtelen vagyok megválaszolni, sőt, akárcsak megérteni is sok hagyományos típusú episztemológiai kérdést, mivel materiális kifejezésmódban vannak megfogalmazva. A következő néhány példát a szokásos diszkussziókból vettük: "Igaz-e, hogy egy másik ember csak ideáim egyike?"; "Több-e a múlt, mint a jelenben végbemenő visszaemlékezés?"; "Több-e a jövő, mint a várakozás jelenbeli tapasztalata?"; "Több-e az én, mint az enyémnek nevezett ideák egyike?"; "Ha egy automata minden vonatkozásban a fogfájásnak megfelelő módon viselkedik, akkor kapcsolódik-e fájdalom ehhez a viselkedéshez vagy sem?" stb. Nem mondom, hogy egyáltalán nem értem ezeket a mondatokat. Látok bizonyos lehetőséget arra, hogy lefordítsuk őket a formális mód egyértelmű mondataiba. De sajnos több ilyen fordítás lehetséges, és ezért csak sejtéseim lehetnek a kérdések szándékolt értelmét illetően. Vegyünk egy másik példát; a következő, materiális módban megfogalmazott tézist(26) találjuk: "Minden realitásnak meg kell haladnia róla alkotott fogalmunkat, hogy kielégíthesse az empirikus realitás-fogalmat. Megadott adatokra épülő konstrukció nem lehet azonos a valóságos tárggyal; a tárgynak magának meghatározottabbnak kell lennie, a konstrukció mindig absztrakt marad a tárgyhoz képest." A nagyszámú lehetőségből válogatva – próbaképpen – a következő fordítást kísérlem meg: "Bármilyen tárgynévre és a mondatok (vagy: ilyen és ilyen típusú mondatok) bármilyen adott véges C osztályára nézve igaz az, hogy mindig léteznek olyan, ezt a nevet tartalmazó mondatok, hogy sem ezeknek a mondatoknak, sem pedig tagadásuknak a konfirmációja nem vezethető vissza teljesen C konfirmációjára 26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) (szintaktikai terminológiában: vannak mondatok, amelyek sem nem következményei C-nek, sem nem összeegyeztethetetlenek C-vel)". Jelenlegi nézeteink – szemben a régebbiekkel – összhangban vannak ezzel a tézissel, feltéve, hogy interpretációm eltalálta a szándékolt értelmet. A fordítás azt mutatja, hogy a tézis a nyelv szerkezetére vonatkozik, és ezért egy konvenciótól, nevezetesen a nyelv-struktúra megválasztásától függ. A materiális módbeli megfogalmazás elrejti ezt a tényt. Materiális módban elmondva, a tézis a nyelv megválasztásától függetlennek tűnik, sőt bizonyos ismertetőjegyre látszik vonatkozni, amellyel a "realitás" vagy rendelkezik, vagy nem. A materiális kifejezésmód használata tehát egyféle abszolutizmusra vezet, nevezetesen annak a ténynek a figyelmen kívül hagyására, hogy a tétel megválasztott nyelvrendszerhez van viszonyítva. A formális mód használata nyilvánvalóvá teszi ezt a tényt. És valóban, az említett tézissel való jelenlegi egyetértésünk a részlegesen konfirmálható mondatok – amelyeket a későbbiek során fogunk elemezni – elismerésével kapcsolatos. A materiális kifejezésmód veszélyeit a Bécsi Kör korai periódusában expliciten nem vettük észre. Mindazonáltal ezt a kifejezésmódot jóval ritkábban használtuk, mint ahogy a hagyományos filozófiában szokásos; és amikor használtuk, akkor is a legtöbb esetben nem volt nehéz formális kifejezésmódba átfordítani. Ezt az eléggé körültekintő használatot azonban nem szándékosan terveztük el, hanem mintegy intuitíven tettük magunkévá. Úgy tűnik, hogy a legtöbb materiális módbeli megfogalmazást, amelyeket mások nekünk tulajdonítanak és tézisünknek tekintenek, soha nem is használtuk. Az utóbbi években egyre inkább tudatosultak bennünk a materiális kifejezésmód hátrányai. Mindazonáltal használatát nem próbáljuk meg teljesen elkerülni. Mert néha gyakorlatilag előnyösebb a használata – legalábbis ameddig a filozófusok között ez a kifejezésmód az elterjedtebb. De talán eljön az az idő, amikor ez már nem lesz így. Talán egy napon a filozófusok szívesebben fogják használni a formális kifejezésmódot – legalábbis munkáik azon részeiben, amelyek nem általános jellegű előzetes magyarázatokat adnak, hanem döntő jelentőségő érveket akarnak bemutatni. BIBLIOGRÁFIA *-gal jelöltek a jelen értekezés megírása után jelentek meg. Carnap, R. (1a) Logische Syntax der Sprache, Springer, Wien, 1934. (1b) (Fordítása:) Logical Syntax of Language, Kegan Paul, London (Harcourt, Brace, New York), 1936. (2) Philosophy and Logical Syntax, Kegan Paul, London, 1935. Magyarul: "Filozófia és logikai szintaxis", ABécsi Kör Filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. (3) "Formalwissenschaft und Realwissenschaft", Erkenntnis 5. 1935. (Congress [1]). (4) "Über ein Gültigkeitskriterium für die Sätze der klassischen Mathematik", Monatsh. Math. Phys. 42. 1935. Congress (1) "Einheit der Wissenschaft. Bericht über die Prager Vorkonferencz der Internationalen Kongresse für Einheit der Wissenschaft", Sept. 1934. Erkenntnis 5. Heft 1-3. 1935. *(2) "Erster Internationaler Kongress für Einheit der Wissenschaft" (Congrčs Internat. de Philos. Scientifiques), Paris 1935. Erkenntnis 5. Heft 6. 1936. Lewis, C. I.- Langford, C. H. (1) "Experience and Meaning", Philos. Review 43. 1934. Morris, Ch. W. (1) "Philosophy of Science and Science of Philosophy", Philos. of Sc. 2. 1935. (2) "The Concept of Meaning in Pragmatism and Logical Positivism", Proc. 8th Internat. Congr. Philos. (1934). Prague 1936. Nagel, E. (1) "Verifiability, Truth, and Verification" Journ. of Philos. 31. 1934. Neurath, O. (1) "Pseudorationalismus der Falsifikation", Erkenntnis 5. 1935. Popper, K. (1) Logik der Forschung, Springer, Wien, 1935. – Magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest: Európa 1997. Reichenbach, H. (1) Wahrscheinlichkeitslehre, Sijthoff, Leyden, 1935. *(2) "Über Induktion und Wahrscheinlichkeit", Erkenntnis 5. 1935.


RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) (3) "Logistic Empiricism in Germany and the Present State of its Problems", Journ. of Philos. 33. 1936. Schlick, M. (1) "Die Kausalität in der gegenwärtigen Physik", Naturwiss. 19. 1939. (2) "Meaning and Verification", Philos. Review. 45, 1936. Stace, W. T. *(1) "Metaphysics and Meaning", Mind 44. 1935. Waismann, F. (1) "Logische Analyse des Wahrscheinlichkeitsbegriffs", Erkenntnis 1. 1930. Wittgenstein, L. (1) Tractatus Logico-Philosophicus, Harcourt, Brace, New York 1922. – Magyarul: Logikaifilozófiai értekezés, Budapest, Akadémiai 1963. és 1989. (Fordította Altrichter Ferenc)

JEGYZETEK 1. Rudolf Carnap: "Testability and Meaning", Philosophy of Science 3. köt. (1936) 4. szám, 419-471. o. és 4. köt. (1937) 1. szám, 1-40. o. [Magyarul: Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája, Gondolat, 1972. 377-504. o., amelyből itt most csak az I. fejezetet közöljük (377-393. o.)] - A rövidség kedvéért a lábjegyzetekben szereplő publikációkra Carnap módszerével hivatkozunk. Az olvasó a tanulmány végén bibliográfiát talál. A lábjegyzetekben csak a szerző nevét közöljük és zárójelben egy számot. Az olvasó az idézett művet a bibliográfiában a név és a szám alatt találja meg. - A szerk. 2. Wittgenstein (1). 3. Megfelelő név hiánya folytán ezt a geográfiai megjelölést használom a Kör által reprezentált mozgalomra magára is, amelyet olykor logikai pozitivizmusnak is neveznek, de félek, hogy ez a név azt sugallja, hogy túlzottan függünk a régebbi pozitivistáktól, különösen Comte-tól és Machtól. Valóban, a történeti pozitivizmus különösen szellemi fejlődésünk korai szakaszában - jelentős mértékben befolyásolt minket. De ma már mozgalmunknak, amely felöleli a más országokbeli, rokon nézeteket kifejtő csoportosulásokat is [lásd Congress (1), (2)], általánosabb nevet szeretnék adni. A [Morris által javasolt (1): 285. o.] "tudományos empirizmus" talán megfelelő. A következő néhány, történeti megjegyzésben - amelyek főleg eredeti csoportunkra vonatkoznak mégis a "Bécsi Kör" kifejezést használom. 4. Schlick (1), 150. o. és (2); Waismann (1), 229. o. 5. Reichenbach (1) és korábbi publikációk; (3). 6. Popper (1). 7. A verifikálhatósági követelmény legrészletesebb elemzését és kritikáját Lewis (1) adta meg. 8. Nagel (1). 9. Stace (1). 10. Schlick (2). 11. Vö. Erkenntnis 2. 461. o. 12. Vö. Carnap (3), 32., 34. o. 13. Vö. Carnap (1a), 45. §. - Az "analitikus" és a "kontradiktorikus" fogalmak indefinit jellegével kapcsolatban vö. Carnap (4), 163. o. vagy (1b), 34a. és 34d §. 14. "Erschüttert". Neurath (1). 15. Popper (1).


RUDOLF CARNAP: ELLENŐRIZHETŐSÉG ÉS JELENTÉS(1) 16. Lewis (1), 137. o. 12. megjegyzés: "A rendszerint kijelentésekben rögzített megismeréstípus verifikációja sohasem abszolúte teljes és végleges." 17. Nagel (1), 144. o. és köv. 18. Reichenbach (1). 19. Lewis (1), 133. o. 20. Reichenbach (2), 271. o. és köv.; (3), 154. o. és köv. 21. Popper (1), VIII. fejezet; a probléma konvencionális természetét illetően vö. Erkenntnis-beli megjegyzésemet. 5. köt. 292. o. 22. Lewis (1), különösen 133. o. 23. Morris (1), (2). 24. Itt nem tehetek mást, mint hogy néhány elnagyolt megjegyzést tegyek a materiális és a formális kifejezésmódokról. Részletesebb kifejtést illetően vö. Carnap (1), V. fejezet. Rövidebb és könnyebben érthető kifejtés található (2)-ben, 85-88. o. - Amit formális és materiális kifejezés- vagy beszédmódnak nevezek, nem azonos azzal, amit Morris ((1), 8. o.) formális és empirikus beszédmódnak nevez. Morris empirikus beszédmódjához tartozik az is, amit én valódi tárgyi mondatoknak nevezek; és ezek az általam használt értelemben (vö. Carnap (1), 74. § és (2), 61. o.) nem tartoznak sem a formális, sem a materiális módhoz. A formális és a materiális kifejezésmódok közötti különbség nem érinti a tudomány szokásos mondatait, hanem főleg csak a filozófiai és az episztemológiai, metodológiai mondatokat. 25. Lewis (1), 127-128. o. 26. Lewis (1), 138. o.


Chapter 4. RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* 23. Fizikai kalkulusok és interpretációik A geometria vonatkozásában leírt módszert hasonlóképpen alkalmazhatjuk a fizika más ágaira is: először megszerkesztünk egy kalkulust, majd szemantikai szabályok formájában rögzítjük a szándékolt interpretációt, amely így egy fizikai elméletet eredményez, egy faktuális tartalommal rendelkező interpretált rendszert. A fizikai kalkulus szokásos megfogalmazása alapként előfeltételez egy logikai-matematikai kalkulust, pl. a valós számok kalkulusát bármelyik fentebb tárgyalt formájában (18§). Ehhez az alapkalkulushoz adjuk hozzá azokat a sajátos primitív jeleket és axiómákat, azaz sajátos primitív mondatokat, amelyek az adott fizikai kalkulushoz tartoznak. Így például megszerkeszthetjük a tömegpontok mechanikájának kalkulusát. Sajátos primitív jelekként bizonyos predikátumokat és funktorokat (függvényeket jelölő kifejezéseket) veszünk fel, axiómákként pedig a mechanika alaptörvényeit. Ezután rögzítjük a szemantikai szabályokat, amelyek meghatározzák, hogy a primitív jelek (például) az anyagi részecskék osztályát, az x test három térbeli koordinátáját a t időpontban, az x részecske tömegét, az x testre illetve egy s térbeli pontra t időben ható erők osztályát jelölik. (Mint majd látni fogjuk [24§], az interpretáció lehet közvetett is, azaz történhet olyan szemantikai szabályokkal is, amelyek nem a primitív terminusokra, hanem a kalkulus egyes definiált jeleire vonatkoznak. Ezt az eljárást kell választanunk akkor, ha azt akarjuk, hogy a szemantikai szabályok csak a megfigyelhető tulajdonságokra vonatkozzanak.) Az interpretáció révén a mechanikai kalkulus tételei fizikai törvényekké válnak, olyan általános megállapításokká, amelyek az események bizonyos vonásait írják le. Fizikai mechanikát alkotnak, azaz faktuális tartalommal bíró, megfigyelésekkel ellenőrizhető elméletet. Ennek az elméletnek a mechanikai kalkulushoz való viszonya mindenben hasonló a fizikai és a matematikai geometria viszonyához. A fizika szokásos felosztása elméleti és kísérleti fizikára nagyjából megfelel a kalkulus és az interpretált rendszer közötti különbségnek. Az elméleti fizikus munkája nagyjából abból áll, hogy kalkulusokat állít fel, és azokon belül levezetéseket végez. Ez alapvetően matematikai feladat. A kísérleti fizikában interpretációkat alkotunk, és az elméleteket kísérletekkel ellenőrizzük. Hogy egy példával is megvilágítsuk, hogyan végzünk levezetéseket egy fizikai kalkulus segítségével, lássunk egy olyan kalkulust, amely interpretálható a hőtágulás elméleteként. A primitív jelek a "Sol" és "Fe" predikátumok, valamint az "lg", "te" és "th" funktorok. Az axiómák A1 és A2. (Ebben az esetben x, b és az alsó indexszel ellátott betűk valós számokat helyettesítő változók, a zárójelek pedig nem magyarázatokat tartalmaznak, mint az előző példákban, hanem úgy használjuk őket mint az algebrában, illetve a funktorok argumentumainak jelölésénél.) A1. Minden x, t1, t2, l1, l2, T1, T2, b-ra [ha [x Sol és lg (x, t1) = l1 és lg (x, t2 ) = l2 és te(x,t1) = T1 és te(x,t2) = T2 és th(x) = b], akkor l2 = l1 · (1 + b · (T2 – T1))]. A2. Minden x-re, ha [x Sol és x Fe], akkor th(x) = 0,000012. A szokásos interpretáció, amiért ezt a kalkulust megszerkesztettük, az alábbi szemantikai szabályokkal írható le: lg(x,t) x fizikai test centiméterekben mért hosszát jelöli t időpontban (melyet egy mérési módszer leírásával definiálunk); a te(x,t) kifejezés x test t időpontban mért abszolút hőmérsékletét adja meg (melyet szintén egy mérési módszer leírásával definiálunk), a th(x) x test hőtágulási együtthatója, a Sol a szilárd testek osztályát jelöli, a Fe pedig a vastestekét. Eme interpretáció révén A1 és A2 fizikai törvénnyé válik. A1 a kvantitatív formában leírt hőtágulás törvénye, az A2 pedig a vas hőtágulási együtthatóját rögzíti. Ahogy A2 mutatja, egy adott anyagra vonatkozó valamely fizikai állandó megállapítása szintén univerzális kijelentés. A továbbiakban a következő példában szereplő jelekre vonatkozó szemantikai szabályokat adunk meg. A c név a laboratóriumunk egy bizonyos helyén található dolgot jelöl, míg a t numerikus változó időkoordináta, mely az 1938. augusztus 17-én délelőtt 10 órát t másodperccel követő időpontot jelöli. S most lássunk egy levezetést az adott kalkuluson belül. Ez a D2 levezetés, amennyiben az említett szabályoknak megfelelően interpretáljuk, akkor egy előrejelzés levezetése lesz megfigyelések eredményeit rögzítő premisszákból. A D2 levezetést azonban bármilyen interpretációtól függetlenül meg tudjuk szerkeszteni. Csak a kalkulus, jelesül a fizikai kalkulus és az alapkalkulusnak tekintett valós szám kalkulus szabályait kell 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* használnunk. Már tárgyaltunk egy hasonló levezetést, a D1-et (19§), amelyben azonban csak a matematikai kalkulust használtuk fel. Ezért a felhasznált fizikai törvényeket D1-ben premisszáknak kellett tekintenünk. De itt, a D2 esetén a kalkulus axiómái közé tartoznak (A1 és A2, a jelen levezetésben [6] és [10]): bármilyen, a fizikai kalkulusban szereplő axióma vagy bizonyított tétel felhasználható a kalkulus bármely levezetésében, anélkül, hogy a kalkulus premisszáihoz tartozna, pontosan úgy, ahogy egy bizonyított tételt is felhasználhatunk egy logikai vagy matematikai kalkulus levezetéseiben. Pl.: a 19§ (7) mondata és D1 azon mondatai, amelyek a D2ben mint (7) és (13) szerepelnek. Ekképpen D2 során csak egyszerű (változókat nem tartalmazó) mondatok szerepelnek premisszaként. (A premisszák és az axiómák közötti különbségről: ld. a 19§ végi megjegyzést.)

Az előbb adott interpretáció alapján, premisszáink a c testre vonatkozó egyedi kijelentések. Azt állítják, hogy c vasból készült, szilárd test, hőmérséklete délelőtt 10 órakor 300 o K, hossza pedig 1000 cm volt. A konklúzió azt mondja ki, hogy c hosszúsága de. 10:10-re 0,6 cm-nyit növekedett. Tegyük fel, hogy méréseink megerősítették a premisszákat. Ez esetben a levezetés eredménye olyan előrejelzés, amely egy későbbi méréssel ellenőrizhető. Minden fizikai elmélet és, ehhez hasonlóan, a fizika egésze, bemutatható ebben a formában, azaz olyan interpretált rendszerként, amely egy speciális kalkulusból (axiómarendszerből) és az interpretációjához szükséges szemantikai szabályokból áll. Az axiómarendszer, impliciten vagy expliciten, a logikai-matematikai kalkuluson és annak szokásos interpretációján alapul. Természetesen logikailag lehetséges, hogy ugyanezt a módszert bármely más tudományágban is használjuk. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a legtöbbjük még nem érte el a fejlődésnek azt a fokát, amely lehetővé tenné, hogy ennyire szigorú formában fejtsék ki. Történt ugyan egy érdekes sikeres kísérlet a biológia egyes ágainak, főleg a genetikának az axiomatizálására (Woodger, J. H. "The Technique of Theory Construction", International Encyclopedia of Unified Science, Vol. II., No. 5). Talán hamarosan az axiomatikus módszer alkalmazhatóvá válik olyan más tudományokban is, mint a kémia, a közgazdaságtan, valamint a pszichológia és a társadalomtudomány bizonyos elemi részei. A fizikai kalkulusokban a matematikai és a fizikai tételeket (azaz a C-igaz [a kalkulusban bizonyítható – a szerk.] formulákat) egyenrangúakként kezeljük. Alapvető különbség van azonban a fizikai elméletben, azaz a rendszer szokásos interpretációjában,nekik megfelelő matematikai és fizikai kijelentések között. Ezt a különbséget gyakran szem elől tévesztik. Az, hogy a fizikai tételeket gyakran úgy kezelik, mintha azonos természetűek lennének a matematikaiakkal, számos tényezőnek köszönhető. Többek között annak, hogy matematikai szimbólumokat és numerikus kifejezéseket tartalmaznak, és hogy gyakran, hiányos módon, matematikai egyenlet formájában írják le őket. (Pl. A1-et egyszerűen a benne előfordult utolsó egyenlet formájában.). Egy matematikai tétel tartalmazhat csak logikai jeleket – például, minden m és n-re, m + n = n + m – vagy deskriptív jeleket is, ha a matematikai kalkulust egy deskriptív rendszerre alkalmazzuk. Ebben az esetben a kijelentés – bár tartalmaz olyan jeleket, amelyek nem a matematikai kalkulushoz tartoznak – mégis bizonyítható a kalkulusban, mint például a lg(c) + lg(d) = lg(d) + lg(c), ahol lg ugyanúgy a hosszúság jele, mint korábban). A fizikai kijelentés mindig tartalmaz leíró jeleket, mivel másképpen nem lenne faktuális tartalma, továbbá rendszerint logikai jeleket is tartalmaz. A matematikai és a fizikai tételek között az interpretált rendszerben kimutatható különbség tehát nem a bennük előforduló jelek fajtáitól függ, hanem attól, milyen fajta igazságokat rögzítenek ezek a tételek. A matematikai tétel igazsága, még ha a tételben szerepelnek is deskriptív jelek, nem függ a jelölt dolgokkal kapcsolatos tényektől. Igaz voltának megállapításához elégséges a szemantikai szabályok ismerete: ezért L-igaz [a szemantikai szabályok szerint igaz – a szerk.]. (A most említett tételnél például nem kell tudnunk, milyen hosszú a c test.). A fizikai tétel igazsága viszont függ a felhasznált deskriptív jelek által jelölt dolgok tulajdonságaitól. Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, igaz-e vagy sem, nem 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* elegendő a szemantikai szabályok ismerete, hanem meg is kell figyelnünk ezeket az objektumokat. (A2 esetén szilárd vastárgyakkal kell kísérleteznünk). Ezért a fizikai tétel rendelkezik faktuális tartalommal, míg a matematikai nem. 24. Elemi és absztrakt terminusok A fizikában és általában a természettudományokban alkalmazott fogalmak eltérnek absztraktságuk fokát illetően. Egyesek elemibbek a többieknél, azaz konkrét esetekben, megfigyeléseinkre támaszkodva, közvetlenebb módon alkalmazhatjuk őket. Mások absztraktabbak: ahhoz, hogy konkrét esetekben alkalmazhassuk őket, lényegesen összetettebb eljárásra van szükségünk, azonban végső soron ez is csak a megfigyeléseken alapulhat. Az egészen elemi és az egészen absztrakt fogalmak között természetesen számos köztes szint van. Nem kísérelünk meg pontos definíciót adni az "absztraktsági fok"-ra. Amire gondolunk, kellően világossá válik az itt következő – az elemitől az absztrakt felé haladó – fogalomhalmazok sorából: világos, sötét, vörös, kék, meleg, hideg, savanyú, édes, kemény, lágy (a dolgok tulajdonságaira és nem érzetadatokra értve); egybeesés; hosszúság; időtartam; tömeg, sebesség, gyorsulás, sűrűség, nyomás; hőmérséklet, hőmennyiség; elektromos töltés, elektromos áram, elektromos erőtér; feszültség, ellenállás, indukciós együttható, oszcillációs frekvencia; hullámfüggvény. Tegyük fel, hogy az egész fizikát, vagy az egész természettudományt interpretált rendszerbe akarjuk foglalni. Először fel kell állítanunk egy alapkalkulust. Azután SD típusú szemantikai [a deskriptív, azaz, nem logikai szavak jelentését megadó – a szerk.] szabályokat kell meghatároznunk a sajátos jelek (azaz a fizikai terminusok) számára. (Az SL szabályokat, amelyek megadják a logikai-matematikai alapkalkulus szokásos interpretációját, előfeltételezzük.) Mivel a fizikai terminusok összekapcsolódnak, és rendszert alkotnak, nyilvánvalóan nem szükséges, hogy valamennyiükre megadjunk egy külön szemantikai szabályt. Kérdés viszont, hogy az elemi, vagy az absztrakt terminusok szemantikai szabályait kell-e megadnunk? Természetesen az absztrakciós szinttől függetlenül, bármelyikre alkothatunk szabályt az alábbi formában: "A te terminussal a hőmérsékletet jelöljük", föltéve, hogy az általunk használt metanyelv tartalmazza a megfelelő kifejezést (a jelen esetben a hőmérséklet szót a szóban forgó terminus által jelölt dologra). De tételezzük fel, hogy a fizika rendszerének szintaktikai és szemantikai leírásával az a célunk, hogy megtanítsuk a laikust annak megértésére, azaz képessé tegyük arra, hogy a fizikát saját megfigyeléseire alkalmazza, és segítségével meg tudja magyarázni, és előre tudja jelezni azokat. Laikuson olyan személyt értünk, aki nem tudja a fizikát, de szabályosan működnek az érzékei, és megért egy olyan nyelvet, amelyen a dolgok megfigyelhető tulajdonságai leírhatók (például a hétköznapi, nem tudományos magyar nyelv megfelelő részét). Egy olyan szabály, mint hogy "a P jel a kékség tulajdonságát jelöli" megfelel erre a fenti célra, de már egy olyan szabály, hogy "a Q jel jelöli azt a tulajdonságot, hogy valami elektromos töltéssel rendelkezik" nem felel meg. A célnak csak az fog megfelelni, ha kizárólag az elemi, a dolgok megfigyelhető tulajdonságaival összekapcsolható terminusokra adunk meg szemantikai szabályokat. A továbbiakban feltételezzük, hogy a rendszer ilyen szabályokból áll, ahogy ezt az ábra mutatja.


RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER*

Térjünk most vissza a kalkulus szerkesztéséhez. Először döntenünk kell, hogy a terminusok sorozatának melyik végén kezdjük. Az elemi, vagy az absztrakt terminusokat vegyük-e primitív jeleknek? Döntésünk, hogy az elemi terminusokra adunk meg szemantikai szabályokat, ezt a kérdést még nem dönti el. Még mindkét eljárás lehetséges, és, a választott nézőponttól függően, mindkettő indokolt lehet. Az első módszer abban áll, hogy az elemi terminusokat vesszük primitív terminusoknak, és azután rájuk támaszkodva lépésről-lépésre vezetjük be az újabbakat, fel egészen a legmagasabb absztrakciós szintig. Ezt az eljárást végrehajtva azt találjuk, hogy a további terminusok bevezetése nem mindig explicit definíciók formájában történik; feltételes definíciókat szintén használnunk kell (ezek az ún. redukciós mondatok (Neurath, Bohr, Dewey, Russell, Carnap, Morris: "Encyclopedia and Unified Science", International Encyclopedia of Unified Science Vol. 1. 1. 50. o.) Az ilyen definíciók megadnak egy módszert az absztrakt terminusok alkalmazására, azaz megadnak egy olyan eljárást, amellyel – kevésbé absztrakt terminusok hivatkozva – ellenőrizhetjük, hogy az illető terminus egy meghatározott esetben alkalmazható-e. Az első módszernek az az előnye, hogy világosan megmutatja a rendszer és megfigyeléseink között az összefüggést, és könnyebbé teszi annak eldöntését, hogy vajon empirikusan megalapozott-e egy terminus alkalmazása, és ha igen, akkor hogyan. Ha azonban a rendszer terminusai és az empirikus igazolás kérdései helyett a rendszer törvényei, azaz egyetemes érvényű tételei felé fordítjuk figyelmünket, akkor egészen másfajta perspektívát kapunk. Lehetséges lenne-e a fizika összes törvényeit elemi terminusokban megfogalmazni, úgy, hogy az absztraktabb terminusokat csak rövidítésekként engedjük meg? Ha ezt el tudnánk érni, akkor a szenzualista tudomány ideálja valósulna meg: az az ideál, amelyet Goethe képviselt Newton ellenében, s amely egyes pozitivistákra is jellemző volt. Azonban kiderült – s ez tapasztalati tény, nem pedig logikai szükségszerűség –, hogy ezen az úton nem lehet eljutni a természeti törvények erős és hatékony rendszeréhez. Tény, hogy a tudomány kevéssé absztrakt fogalmakban leírt természeti törvényekkel kezdődött. Azonban majdnem minden ilyen törvény alól később találtak kivételeket, és így a tudománynak ki kellett mondania: ez a törvény csak egy szűkebb területen belül érvényes. Minél magasabbra jutottak a fizikusok az egymásra épülő absztrakciós szintek létráján, annál inkább sikerült olyan törvényeket megfogalmazniuk, amelyek a jelenségek széles körére vonatkoztak. Ez teszi érthetővé, hogy hajlamosak a második módszert választani. Ez a módszer mintegy a rendszer csúcsáról indul el, és ereszkedik lejjebb az egyre alsóbb szintekre. Abban áll, hogy néhány absztrakt terminust választunk primitív jelnek, és néhány nagyon általános alapvető törvényt axiómának. A további, kevésbé absztrakt, végül pedig elemi terminusokat definíciók segítségével kell bevezetnünk; erre, úgy tűnik, meg fognak felelni az explicit definíciók is. A speciálisabb törvényeket, amelyek kevésbé absztrakt terminusokat tartalmaznak, az axiómák alapján kell bizonyítanunk. Legalábbis a fizikusok ebbe az irányban haladtak, mégpedig figyelemreméltó sikerrel, különösen az utolsó néhány évtizedben. Jelenleg azonban az eljárás az általunk leírt tiszta formában még nem vihető végig. Ugyanis sok kevésbé absztrakt terminusnak még nem ismerjük absztrakt terminusokon alapuló definícióját, ezért ezeket is primitív terminusoknak kell tekintenünk. Továbbá számos speciálisabb törvény, különösen a biológia területén, még nem


RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* bizonyítható egyedül az absztrakt terminusokban megfogalmazott törvények alapján, ezért ezeket a törvényeket is axiómáknak kell vennünk. Vizsgáljuk most meg az interpretáció eredményét, ha az első, vagy a második módszert választjuk a kalkulus megszerkesztésére. A szemantikai szabályok mindkét esetben az elemi jelekre vonatkoznak. Az első esetben ezeket a jeleket primitív jeleknek vesszük. A szemantikai szabályok tehát megadják ezeknek a jeleknek, és az ezek alapján definiáltaknak a teljes interpretációját. Azonban lesz számos olyan jel, különösen a magasabb absztrakciós szinteken, amelyet nem explicit, hanem csak feltételes definícióval vezethetünk be. Ezekre a jelekre a szabályok csak részleges interpretációt adnak meg. Ez nem a szemantikai szabályok valamilyen hiányosságára, hanem arra a módszerre vezethető vissza, amellyel ezeket a jeleket bevezettük. Ez a módszer pedig nem önkényes, hanem megfelel annak módnak, ahogyan megfigyeléseink révén ténylegesen megismerjük a fizikai állapotokat. Másfelől ha – a második, a tudományos fizikában használt módszernek megfelelően – az absztrakt terminusokat vesszük primitív terminusnak, akkor a szemantikai szabályok nem lesznek közvetlen kapcsolatban a rendszer primitív terminusaival, hanem olyan terminusokra fognak vonatkozni, amelyeket hosszú definícióláncokkal vezettünk be. A kalkulust először úgy szerkesztjük meg, hogy az mintegy a levegőben lóg; a csúcson kezdjük a munkát, és egyre alacsonyabb szinteket szerkesztünk. Végül a szemantikai szabályok segítségével a legalacsonyabb absztrakciós szintet lehorgonyozzuk a megfigyelhető tények szilárd talaján. Nem a törvényeket interpretáljuk közvetlenül – legyenek azok akár általánosak, akár speciálisak –, hanem csak az egyedi mondatokat. Az absztraktabb terminusokat illetően a szabályok csak egy közvetett interpretációt határoznak meg, amely – akárcsak az első módszernél – bizonyos értelemben itt sem teljes. Tételezzük fel, hogy B-t A alapján definiáljuk; ekkor, ha A-t közvetlenül interpretáljuk, B interpretációja közvetett, ugyanakkor teljes lesz, ha azonban B-t interpretáljuk közvetlenül, akkor A nem szükségképpen kap teljes interpretációt (hanem csak akkor, ha A is definiálható B-vel). Egy példa. Képzeljünk el egy fizikai kalkulust, amelyet – a második módszernek megfelelően – olyan primitív specifikus jelek alapján szerkesztünk meg, mint az "elektromágneses tér", a "gravitációs tér", az "elektron", a "proton" stb. A definíciók rendszere ekkor elemi terminusokhoz fog vezetni, például "Fe"-hez, amelyet úgy definiálunk, mint azoknak a régióknak az osztályát, amelyeken belül a részecskék konfigurációi eleget tesznek bizonyos feltételeknek, és "Na-sárgához", amelyet azon téridőbeli régiók osztályaként határozunk meg, amelyeken belül az elektromágneses mezők időbeli megoszlása eleget tesz bizonyos feltételeknek. Ezután szemantikai szabályokat fektetünk le, amelyek megállapítják, hogy Fe a vasat jelöli, Na-sárga pedig egy meghatározott sárga színt. Ha a "vasat" nem akarjuk elfogadni, mert úgy ítéljük meg, hogy nem eléggé elemi terminus, a szabályokat megadhatjuk ennél elemibb terminusokra is. Ilyen módon a kapcsolat a kalkulus és a természet ama része között, amelyre alkalmazni akarjuk, a kalkulus olyan terminusainál jön létre, amelyek meglehetősen távol esnek a primitív terminusoktól. Vizsgáljuk meg mindezek alapján a D2 levezetés példáját (§23). D2 levezetés premisszái és konklúziója egyedi mondatok, de a többi mondatok zömmel nem azok. Ezért ennek a levezetésnek – akárcsak az összes ugyanilyen típusúnak – a premisszái és konklúziója közvetlenül interpretálható, megérthető és összevethető a megfigyelések eredményeivel. Egy levezetés gyakorlati alkalmazásához nem szükséges ennél több interpretáció. Ha az interpretált premisszákat megfigyeléseinkkel szembesítve azt találjuk, hogy azok igaznak mutatják őket, akkor elfogadjuk a konklúziót, mint előrejelzést, és döntéseket alapozhatunk rá. A premisszák és a konklúzió között előforduló mondatok szintén interpretáltak, legalábbis közvetett módon. Azonban interpretációjukat nem kell explicitté tennünk ahhoz, hogy megszerkeszthessük és alkalmazhassuk a levezetést. A levezetés megszerkesztéséhez egyedül a kalkulus formális szabályai szükségesek. Pontosan ez az előnye a formalizálás módszerének, ti. annak, hogy a kalkulust, mint formális rendszert, elválasztjuk interpretációjától. Ha két ember megegyezésre akar jutni egy adott levezetés formális korrektségéről, összes nézeteltérésüket félretehetik a tartalmi, vagy interpretációs kérdéseket illetően. Csak azt kell megvizsgálniuk, hogy vajon az adott formulasorozat eleget tesz-e a kalkulus formális szabályainak. Itt megintcsak teljesen világossá válik, mi a kalkulusok szerepe a tapasztalati természettudományban: eszközök, amelyekkel más formában fejezhetjük ki azt, amit tudunk vagy feltételezünk. Azzal a felfogással szemben, hogy egy fizikai kalkulus alkalmazásához csak az egyedi mondatok interpretációjára van szükségünk, felmerülhet a következő ellenvetés. Mielőtt elfogadnánk egy levezetést és elhinnénk konklúzióját, el kell fogadnunk a fizikai kalkulust, amelyre a levezetéshez szükségünk van. Márpedig hogyan dönthetnénk el, hogy elfogadjuk-e egy fizikai kalkulus alkalmazását, anélkül, hogy axiómáit interpretálnánk, és megértenénk? Tény, hogy ahhoz, hogy megítélhessük egy adott fizikai kalkulus alkalmazhatóságát, ilyen vagy olyan módon szembesítenünk kell a megfigyelésekkel, és ehhez interpretációra 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

RUDOLF CARNAP: AZ ELMÉLET MINT RÉSZLEGESEN INTERPRETÁLT FORMÁLIS RENDSZER* van szükségünk. Azonban nincs szükségünk sem az axiómák, sem a tételek explicit interpretációjára sem. Egy interpretációs szabályokkal ellátott kalkulus formájában megadott fizikai elmélet empirikus vizsgálatát nem úgy végezzük el, hogy előbb interpretáljuk és megértjük az axiómákat, aztán megvizsgáljuk, hogy vajon igazak-e faktuális ismereteink fényében. Az ellenőrzést inkább ugyanazzal az eljárással végezzük, amelyet fentebb az előrejelzésről szólva elmagyaráztunk. A kalkuluson belül levezetéseket szerkesztünk olyan premisszákkal, melyek voltaképpen a megfigyeléseink eredményeit leíró egyedi mondatok, és olyan konklúzióval, amely szintén megfigyelésekkel ellenőrizhető egyedi mondat. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a fizikai elméletet megfigyeléseink – közvetett módon – egyre nagyobb mértékben konfirmálják, amennyiben az előrejelzések közül egyre többet és többet igazolnak, és egyet sem cáfolnak. Közvetlenül csak az elemi terminusokban megfogalmazott egyedi mondatokat ellenőrizhetjük, ezért csak ezeknek a mondatoknak az explicit interpretációjára van szükségünk. 25. "Megértés" a fizikában A fizika fejlődése az elmúlt századokban, de különösen az elmúlt néhány évtizedben, egyre inkább az elméletek szerkesztésének, ellenőrzésének és alkalmazásának ama módszeréhez vezetett el, amelyet formalizálásnak nevezünk, azaz egy interpretációval kiegészített kalkulus szerkesztésének. A formalizálás terjedését tudásunk növekedése és a tárgy sajátos szerkezete sugallta, és tette egyszersmind gyakorlatilag lehetővé. Következésképpen egyre kevésbé kellett a tudomány absztrakt terminusainak és a segítségükkel megfogalmazott axiómáknak és tételeknek valamiféle "szemléletes" megértésére törekedni. A tudósok sokáig nem ismerték fel, hogy a tudomány felhagyhat, és fel is kell, hogy hagyjon az ilyesféle megértés keresésével. Amikor absztrakt, nem-szemléletes formulák merültek fel új axiómákként – mint például Maxwell egyenletei az elektromágnesességről –, a fizikusok megpróbálták ezeket "modellek" révén "szemléletessé" tenni: az elektromágneses mikrofolyamatokat az ismert makroszintű folyamatokkal, például a látható tárgyak mozgásával való hasonlóság révén ábrázolni. Sok kísérlet történt erre, ámde kevés eredménnyel. Fontos megértenünk, hogy egy modell felfedezésének csak esztétikai, didaktikai, vagy, legjobb esetben, heurisztikus értéke van, de egyáltalán nem lényeges a szóban forgó elmélet sikeres alkalmazásához. Ahogyan a fizika fejlődése elvezetett az általános relativitáselmélethez, majd a kvantummechanikához, beleértve a hullámfüggvényt, a "szemléletesség" igénye egyre kevésbé és kevésbé volt kielégíthető. Sokan, köztük fizikusok is, sajnálkoznak és csalódottak emiatt. Egyesek, különösen a filozófusok, egészen odáig mennek, hogy azt állítják: ezek a modern elméletek, mivel nem tehetők szemléletessé, egyáltalán nem is a természetről szóló elméletek, hanem "pusztán formalisztikus konstrukciók", "puszta kalkulusok". Ez a fizikai elméletek feladatának alapvető félreértése. Igaz, hogy az elmélet nem lehet "puszta kalkulus", hanem rendelkeznie kell interpretációval, amely révén a természet tényeire alkalmazható. Azonban, mint láttuk, elégséges, ha ezt az interpretációt csak az elemi terminusokra vonatkozóan tesszük explicitté, a többi terminus interpretációját pedig közvetve meghatározzák a kalkulus azon formulái, törvények vagy definíciók, amelyek az elemi terminusokhoz kapcsolják őket. Ha a modern fizikustól megkérdezzük, mit ért kalkulusának Y szimbólumán, és meglepődünk, hogy nem tud válaszolni, akkor meg kell értenünk, hogy a klasszikus fizikában is ugyanez volt a helyzet. Ott sem tudta megmondani a fizikus, hogy mit ért a Maxwell-féle egyenletekben szereplő E szimbólumon. Talán jobb híján azt felelte volna, hogy E az elektromos térerősség vektorát jelöli. Ez az állítás formáját illetően kétségkívül szemantikai szabály, de semmit sem segít a megértésben. Egyszerűen a szimbólumokban megfogalmazott kalkulus egyik szimbólumát köti össze a megfelelő szóval a szavak kalkulusában. Jogosan kívánjuk meg, hogy E-nek legyen interpretációja, de ezt a szemantikai szabályok csak közvetve adják meg, az elemi jeleket az E-vel összekapcsoló formulákon keresztül. Ez az interpretáció lehetővé teszi számunkra, hogy az E-t tartalmazó törvényeket tapasztalati előrejelzések levezetésére használjuk. Tehát, ha "megértésen" azt értjük, hogy egy kifejezést, egy mondatot, vagy egy elméletet ismert tények leírására, vagy új tények előrejelzésére tudunk használni, akkor értjük E-t. Azonban nem kell, és nem is lehetséges E-t valamiféle "szemléletes" módon megértenünk, vagy megfigyelhető tulajdonságokat jelölő terminusokra lefordítanunk. És ha a klasszikus fizikától a modern fizika felé fordulunk, ott sem lesz lényesen más a helyzet. A modern fizikus tudja, hogyan használja a kalkulusban szereplő szimbólumot olyan előrejelzések levezetésére, amelyeket megfigyeléseinkkel ellenőrizhetünk. (Ha ezeket az előrejelzéseket valószínűségi állításokként fogalmazzuk meg, akkor a megfigyelések statisztikai eredményeivel ellenőrizzük őket). Így a fizikus, bár állításai nem fordíthatók le a hétköznapi tapasztalat nyelvére, igenis érti a Y szimbólumot és a kvantummechanika törvényeit. Birtokában van annak a fajta megértésnek, amely egyedül fontos megismerés és a természettudomány szempontjából. (Fordította Szalai Miklós) * Foundations of Logic and Mathematics, Chicago: University of Chicago Press, 1939. 23–25. szakasz


Chapter 5. CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* 1. A tanulmány tárgya (1) Az empirikus állítások meghatározó jegye az a vonásuk, hogy tapasztalati tényekkel, vagyis alkalmas kísérletek vagy célratörő megfigyelések eredményével szembesítve ellenőrizhetők. Ez a jellemző megkülönbözteti az empirikus tartalommal bíró állításokat mind a formális tudományok - a logika és a matematika - állításaitól, amelyek szentesítésükhoz nem igényelnek kísérleti ellenőrzést, mind pedig az empírián túl eső metafizika kifejezéseitől, amelyek ezt nem teszik lehetővé. Az ellenőrizhetőséget az "elvi ellenőrizhetőség" vagy "elméleti ellenőrizhetőség" tág értelmében kell itt tekinteni; számos empirikus állítás, gyakorlati okoknál fogva, jelenleg nem ellenőrizhető. Egy ilyen állítást elvileg ellenőrizhetőnek nevezni annyit tesz, hogy megadható, pontosan milyen tapasztalati tények képeznék kedvező bizonyítékát, ha ezeknek tényleg a birtokába jutnánk, és milyen tények, vagy, ahogy a rövidség kedvéért mondani fogjuk, milyen "adatok" nyújtanának kedvezőtlen bizonyítékokat. Más szóval, egy állítás akkor nevezhető elvileg ellenőrizhetőnek, ha leírhatók azok a típusú adatok, amelyek az állítást konfirmálhatják vagy diszkonfirmálhatják. A konfirmáció és a diszkonfirmáció fogalmai, ahogy itt értjük őket, nyilvánvalóan általánosabbak a végérvényes verifikációnál és falszifikációnál. Így például semmiféle véges kísérleti bizonyíték sem verifikálhat végérvényesen egy olyan hipotézist, amely valamilyen általános törvényt fejez ki, mint például a tömegvonzás törvényét. Egy ilyen hipotézis végtelen számú lehetséges esetet fed le, amelyek közül számos a még hozzá nem férhető jövőhöz vagy a már vissza nem hozható múlthoz tartozik. A releváns adatok egy véges halmaza ugyanakkor "megegyezésben állhat" az adott hipotézissel, és így konfirmáló bizonyítékot képezhet a számára. Hasonlóan, egy olyan egzisztenciális hipotézisnek, amely például egy adott tulajdonságokkal rendelkező, de még ismeretlen kémiai elem létezését állítja, nem bizonyítható végérvényesen a hamissága véges mennyiségű olyan bizonyíték segítségével, amely "nem támogatja" a hipotézist; ám bizonyos feltételek teljesülése esetén az ilyen kedvezőtlen adatok mégis a kérdéses hipotézist gyengítőnek tekinthetők, vagyis olyasminek, ami diszkonfirmáló bizonyítékot képez.(2) Miközben a hipotézisek ellenőrzése során nyert tapasztalati adatok konfirmáló vagy diszkonfirmáló jellegére vonatkozó ítéletek a tudományos kutatás gyakorlatában gyakran bizonytalanság nélkül és széles konszenzus mellett születnek, aligha mondható el, hogy ezek az ítéletek a konfirmáció és a diszkonfirmáció általános ismérveit nyújtó explicit elméleten nyugodnának. E tekintetben a helyzet arra emlékeztet, ahogyan a tudományos kutatás gyakorlatában a deduktív következtetéseket is végzik: az is gyakran a logikai következtetés szabályainak explicit rendszerére való hivatkozás nélkül történik. De míg a formális logika nyújthat, és nyújtott is már ismérveket az érvényes következtetésre nézve, úgy tűnik, olyan kielégítő elmélet egyelőre nem áll rendelkezésre, amely a konfirmáció és a diszkonfirmáció általános kritériumait adná meg. Jelen tanulmányban kísérletet teszek egy ilyen elmélet elemeinek megadására. A probléma jelentőségének és helyzetének rövid áttekintése után a konfirmáció és a diszkonfirmáció néhány általánosan elterjedt felfogásának kritikai elemzését mutatom be, hogy azután e fogalmak számára explicit meghatározásokat alkossak, és megfogalmazzak bizonyos alapelveket arról, amit a konfirmáció logikájának nevezhetünk. 2. A probléma jelentősége és pillanatnyi helyzete A konfirmáció általános elméletének megalkotása az egyik legsürgetőbb kívánalomnak tekinthető az empirikus tudomány jelenlegi metodológiájának számára. Valóban úgy tűnik, hogy a konfirmáció fogalmának precíz elemzése szükséges feltétele a tudományos eljárás logikai szerkezetét érintő legkülönfélébb, alapvető jelentőségű problémák megoldásának. Tekintsük át röviden e problémák közül a legkiemelkedőbbeket. (a) A tudományos módszer vizsgálatakor fontos szerepet játszik a releváns bizonyíték fogalma. Jóllehet a tudományos eljárásra vonatkozó bizonyos induktivista felfogások mintha feltételeznék, hogy a releváns bizonyítékok vagy adatok a hipotézisek megfogalmazása előtt is összegyűjthetők a kutatás során, ugyanakkor már egy rövid meggondolás alapján is világos kell legyen, hogy a relevancia viszonylagos fogalom: valamely tapasztalati adat csak egy megadott hipotézisre vonatkozóan mondható relevánsnak vagy irrelevánsnak, és maga a hipotézis lesz az, ami meghatározza, milyen fajtájú adatok vagy bizonyítékok relevánsak vele kapcsolatban. 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Csakugyan, egy tapasztalati tény akkor és csak akkor releváns valamely hipotézis számára, ha arra nézve kedvező vagy kedvezőtlen bizonyítékot képez; más szavakkal, ha konfirmálja vagy diszkonfirmálja azt. Ennélfogva a relevancia precíz meghatározása előfeltételezi a konfirmáció és a diszkonfirmáció elemzését. (b) Szorosan ide kapcsolódik a hipotézis esetének fogalma. Az úgynevezett induktív következtetés módszerét rendszerint úgy mutatják be, mint ami konkrét előfordulásoktól valamely olyan általános hipotézis felé halad, amelynek mindegyik konkrét előfordulás egy-egy "esetét" jelenti - abban az értelemben, hogy illeszkedik a kérdéses általános hipotézishez, és így konfirmáló bizonyítékot képez a számára. Így aztán az indukció minden olyan tárgyalását, amelyben az általános hipotézisek felállítása az egyedi esetek erején alapul, megterhelik mindazok a logikai nehézségek, amelyeket hamarosan kifejtünk, és amelyek a konfirmáció fogalmát szorongatják. E fogalom precíz elemzése tehát az indukció problémakörében felmerülő kérdések, valamint a megoldásukra javasolt gondolatok világos kifejezésének szükséges feltétele, függetlenül a konkrét javaslatok elméleti erényeitől vagy hibáitól. (c) Egy másik olyan kérdés, amelyet rendszerint összekapcsolnak a tudományos módszer tanulmányozásával, az "indukciós szabályok" keresése. Általánosságban szólva, az ilyen szabályok lehetővé tennék, hogy egy adott adathalmazból kikövetkeztessük az adott halmazban található valamennyi konkrét adatról legjobban számot adó hipotézist vagy egyéb általánosítást. De a probléma ilyetén megfogalmazása tévedést tartalmaz. Miközben azt a kigondolási folyamatot, amelynek révén a tudományos felfedezések születnek, a konkrét tények előzetes tudása általában pszichológiai értelemben irányítja és serkenti, magát a felfedezést nem határozzák meg logikailag a tények; az a mód, ahogyan a tudományos hipotéziseket vagy elméleteket felfedezik, nem tükrözhető vissza az induktív következtetés valamilyen általános szabályhalmazában.(3) Bemutatjuk az egyik legfontosabb gondolatmenetet, amely ehhez a következtetéshez vezet. Vegyünk egy tudományos elméletet, például az anyag atomelméletét. A bizonyítékok, amelyeken ez nyugszik, a közvetlenül megfigyelhető jelenségekre, nevezetesen az elmélet számára releváns különféle kísérleti és megfigyelési adatok bizonyos makroszkopikus jellemzőire vonatkozó kifejezésekkel írhatók le. Másfelől azonban az elmélet maga nagyszámú igen elvont, nem megfigyelési kifejezést tartalmaz, mint például azt, hogy "atom", "elektron", "atommag", "disszociáció", "vegyérték" és mások, amelyeknek egyike sem szerepel a megfigyelési adatok leírásában. Egy megfelelő indukciós szabály ezért esetünkben, és minden más elképzelhető példában is, valamiféle mechanikusan alkalmazható ismérvet kellene nyújtson, amely egyértelműen, és a felhasználó találékonyságára vagy további tudományos tudására való bármiféle támaszkodás nélkül, meghatározná mindazokat az új elvont fogalmakat, amelyeket a szóbanforgó bizonyítékokról számot adó elmélet megfogalmazásához meg kell alkotni. E követelmény nyilván nem elégíthető ki semmilyen szabályhalmazzal sem, bármilyen ötletesen dolgozzuk is ki azt. A fenti értelemben tehát nem lehetségesek általános indukciós szabályok; az irántuk való igény a logikai és a pszichológiai kérdések összekeverésén alapul. Egy hipotézis megalapozottságát nem az határozza meg, hogyan jutottunk el hozzá (hiszen akár egy álom vagy hallucináció is sugalmazhatta), hanem az, hogy ellenőrzésekor, azaz releváns megfigyelési adatokkal szembesítve miként állja meg a helyét. Ennek megfelelően az indukció szabályainak keresése a szó eredeti értelmében, vagyis a tudományos felfedezés kánonjait értve alatta, a tudomány logikáján belül át kell adja a helyét olyan általános, objektív kritériumok keresésének, amelyek meghatározzák, mikor állítható az, hogy (A) egy H hipotézist korroborál a bizonyítékok adott E halmaza, továbbá, ha lehet, azt is megadják, hogy (B) milyen mértékben. Ez a megközelítés lényegesen különbözik a probléma induktivista felfogásától, amennyiben nemcsak E-t, hanem H-t is adottnak előfeltételezi, és ezután igyekszik közöttük egy bizonyos logikai viszonyt meghatározni. A probléma két része, némileg pontosabban kifejezve, a következő módon kapcsolható egymáshoz: (A) A két nemkvantitatív relációs fogalom, a konfirmáció és a diszkonfirmáció precíz definíciójának megadása; vagyis az "E konfirmálja H-t" és az "E diszkonfirmálja H-t" kifejezések jelentésének meghatározása. (Ha E nem konfirmálja és nem diszkonfirmálja H-t, akkor azt fogjuk mondani, hogy E semleges, vagyis irreleváns H-ra nézve.) (B) (1) kritériumok lefektetése a "H-nak E-hez képest vett konfirmációs foka" metrikus kifejezés definiálására, amelynek értékei valós számok; vagy, ha ez nem sikerül, (2) kritériumok lefektetése a "jobban konfirmált, mint" és a "kevésbé konfirmált, mint" relációs fogalmak definiálására, melyek (az egyes hipotézisekhez rendelt bizonyítékhalmaz figyelembevételével) a hipotézisek konfirmációs fokának nem-metrikus összehasonlítását teszik lehetővé. Érdekes módon a B probléma sokkal több figyelmet kapott a metodológiai kutatásban, mint az A; a hipotézisek valószínűségére vonatkozó különféle elméletek úgy tekinthetők, mint amelyek ezzel a problémakörrel foglalkoznak. Mi most a "valószínűség" helyett a semlegesebb "konfirmációs fok" kifejezést alkalmazzuk, (4) 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* mert az előbbit a tudományban egy meghatározott technikai értelemben használják, mint ami adott esemény valamely sorozatban való relatív előfordulási gyakoriságára vonatkozik, és az legalábbis nyitott kérdés, hogy a hipotézisek konfirmációs fokozatai általánosan meghatározhatók-e ebben a statisztikai értelemben vett valószínűségként. A hipotézisek valószínűségével foglalkozó elméletek két fő csoportba oszthatók: a "logikai" elméletek a valószínűséget mondatok (vagy kijelentések [propositions]) közötti logikai viszonyként fogják föl (nem mindig világos, hogy a két eset közül melyikről van szó);(5) a "statisztikai" elméletek pedig a hipotézisek valószínűségét lényegében a konfirmáló eseteknek az összes releváns eset közötti relatív gyakoriságából értelmezik, annak határértékeként.(6) Figyelemre méltó tény már- most, hogy az eddig kidolgozott első típusú elméletek egyike sem nyújtja egy H hipotézis valószínűségének (vagy konfirmációs fokának) explicit definícióját egy adott E evidenciahalmaz alapján; mindannyian lényegében a logikai valószínűség valamiféle interpretálatlan posztulárumrendszerének megalkotására szorítkoznak.(7) Ebből kifolyólag, a szóbanforgó elméletek nem nyújtják a B probléma teljes megoldását. A statisztikai megközelítés pedig, ha sikeresnek bizonyul, a hipotézisek konfirmációs fokának explicit számszaki definícióját adná meg; ez a definíció azonban H konfirmáló és diszkonfirmáló esetei számának függvényeként volna kifejezhető, amelyek együtt a E bizonyítékhalmazt alkotják. Ezért aztán a konfirmáció fokozatainak statisztikai valószínűségként való alkalmas értelmezéséhez ismét csak szükséges előfeltétel a konfirmáció és a diszkonfirmáció pontos ismérveinek megállapítása; más szavakkal, az A probléma megoldása. Minden ötletességük és ösztönző voltuk ellenére azonban, a hipotézisek konfirmációs fokának pontos statisztikai definícióját kereső eddigi kísérletek bizonyos kifogásokkal illethetők;(8) és számos szerző(9) fejezte ki kételyét azzal kapcsolatban, hogy egy hipotézis konfirmációs foka egyáltalán számszerűen meghatározható-e, noha vannak, akik bizonyos feltételek között lehetségesnek tartják legalább a kevésbé megerőltető B (2) kérdés megoldását, vagyis azt, hogy megállapítsuk a hipotézisek konfirmáltsági fokát érintő nem-metrikus összehasonlítás mércéjét. Egy alkalmas összehasonlításnak persze számos különböző tényezőt kell tekintetbe vennie;(10) de az adott bizonyítékok között szereplő konfirmáló és diszkonfirmáló esetek száma újfent e tényezők legfontosabbjai között lesz. Tehát a két pobléma, az A és a B közül az első tűnik az alapvetőbbnek - először is, mivel nem feltételezi a konfirmáció számszaki fokozatainak meghatározási lehetőségét, vagyis azt, hogy az eltérő hipotézisek konfirmáltsági foka ezen a módon legyen összehasonlítható; másodszor pedig, mert vizsgálataink azt jelzik, hogy a B probléma megoldására vonatkozó bármely kísérlet, mielőtt még továbbléphet a konfirmáció számszaki fokozatainak meghatározásához, vagy az összehasonlítás valamilyen nem-numerikus mércéjének lefektetéséhez, hacsak nem akar egy interpretálatlan axiomatikus rendszer fázisában maradni, valószínűleg megköveteli a hipotézisek konfirmáló és diszkonfirmáló eseteinek pontos meghatározását. (d) Világos most már, hogy a konfirmáció elemzése alapvető jelentőségű az ismeretelmélet egyik középponti problémájának tanulmányozásánál is, nevezetesen, a racionális vélekedés mércéinek kidolgozásakor. Az empirikus tudomány metodológiájában e problémát rendszerint úgy fogalmazzák meg, mint ami a tesztelés szabályait és az empirikus hipotézisek kísérleti illetve megfigyelési tények alapján történő elfogadását vagy elvetését érinti, míg ismeretelméleti verziójában a kérdést gyakran a vélekedések észlelésekkel, érzet-adatokkal és hasonlókkal történő szentesítésének összefüggésében fogalmazzák meg. Mindegy azonban, hogyan értelmezzük a végső empirikus bizonyítékot, és hogy, ennek megfelelően, milyen konkrét szavakkal fejezzük ki, mert az alapvető elméleti kérdés ugyanaz marad: precízen és általánosan jellemezni azokat a feltételeket, amelyek mellett a bizonyítékok egy halmazáról kijelenthető, hogy konfirmál vagy diszkonfirmál egy empirikus jellegű hipotézist; ez megint a mi A problémánk. (e) Ugyanez a probléma merül fel akkor is, ha az ember megpróbálja precízen megadni egy mondat empirikusan értelmes voltának empiricista és operacionalista ismérveit. Ezek az ismérvek, mint közismert, a mondatnak a tapasztalati bizonyítékok révén történő elméleti ellenőrizhetőségére vonatkoznak, (11) az elméleti ellenőrizhetőség fogalma pedig, mint már rámutattunk, közeli kapcsolatban áll a konfirmáció és a diszkonfirmáció fogalmaival. (12) Tekintettel a konfirmáció fogalmának nagy jelentőségére, meglepő, hogy úgy tűnik, mostanáig nem dolgozták ki a konfirmáció nemkvantitatív relációjának rendszeres elméletét. Ez a tény talán azt a hallgatólagos feltevést tükrözi, hogy a konfirmáció és a diszkonfirmáció fogalmai eléggé világos jelentéssel bírnak ahhoz, hogy az ilyen explicit meghatározást feleslegessé vagy pedig viszonylag nyilvánvaló feladattá tegyék. És csakugyan, mint alább megmutatjuk, vannak bizonyos, a konfirmáló bizonyíték intuitív fogalmával általában összekapcsolt jellemzők, amelyek első pillantásra alkalmasnak tűnnek a konfirmáció meghatározó jegyeiként. A közelebbi vizsgálat azonban felfedi, hogy az így nyerhető meghatározásoknak komoly fogyatékosságai vannak, és világossá teszi, hogy a konfirmáció megfelelő meghatározása komoly nehézségekkel jár. 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Az ilyen nehézségek puszta léte viszont felveti a kérdést, vajon az általunk vizsgált probléma nem nyugszik-e egy téves feltételezésen: lehet, hogy a konfirmációnak nincsenek is objektív kritériumai; lehet, hogy az a döntés, hogy egy adott hipotézis elfogadható-e a bizonyítékok adott halmaza mellett, éppúgy nem vethető objektív, racionális szabályok alá, mint az új tudományos hipotézisek és elméletek kigondolása; talán, végső soron, valamilyen "bizonyítottság-érzés" vagy kézenfekvőségi érzés lesz az, ami a releváns adatok fényében végül eldönti, vajon egy hipotézis tudományosan elfogadható-e.(13) E nézetet ahhoz a véleményhez lehet hasonlítani, amely szerint egy matematikai bizonyítás vagy egy logikai érvelés érvényessége végső soron a megalapozottságára vagy meggyőző voltára vonatkozó érzésünk alapján döntendő el. A két tézist hasonló okból kell elvetnünk: mindkettő összekeveri a logikai és a pszichológiai megfontolásokat. Világos, hogy egy állítás megalapozottságának bemutatásakor a meggyőződés érzése, vagy éppen annak a hiánya szubjektív dolog, amely személyről személyre változik, ugyanazon személy esetén pedig időben is módosul; az érzés gyakan csalóka, és biztos, hogy az adott állítás megbízhatóságának sem szükséges, sem pedig elégséges feltételeként nem szolgálhat.(14) A tudományos igazolás mércéjének racionális rekonstrukciója ennélfogva nem alapozhat a bizonyítottság érzetére, hanem objektív kritériumokon kell nyugodnia. Ésszerűnek tűnik azt is megkövetelni továbbá, hogy az empirikus konfirmáció ismérvei, amellett, hogy jellegüket tekintve objektívek legyenek, ne tartalmazzanak hivatkozást a hipotézis konkrét tárgyterületére vagy a kérdéses bizonyítékokra sem. Úgy érezzük, lehetséges kell legyen a konfirmáció tisztán formális ismérveit felállítani, ahhoz hasonlóan, mint ahogyan a deduktív logika a deduktív következtetés érvényességére nézve tisztán formális ismérveket nyújt. E célkitűzést szem előtt tartva, most megkezdjük a konfirmáció nemkvantitatív fogalmának tanulmányozását. A konfirmáció néhány ismert felfogásának vizsgálatával kezdjük, és kimutatjuk ezek logikai és metodológiai hiányosságait; az elemzés során kidolgozzuk a konfirmáció tetszőleges javasolható meghatározásának adekvátságára vonatkozó feltételek halmazát; és végül megalkotjuk a konfirmáció olyan meghatározását, amely megfelel ezeknek az általános adekvátsági mércéknek. 3. A konfirmáció Nicod-féle kritériuma és ennek hiányosságai Először a konfirmáció egy olyan felfogását vizsgáljuk meg, amely az indukció és a tudományos módszer számos mai elemzésének alapjául szolgál. E felfogás igen explicit kifejezését nyújtja Jean Nicod a következő idézetben: "Tekintsük azt a kifejezést vagy törvényt, hogy A-ból következik B. Hogyan befolyásolhatja ennek valószínűségét egy megadott kijelentés [proposition], vagy rövidebben, egy tény? Ha e tény B fennállása A esetén, ez kedvező lesz az "A-ból következik B" törvény számára; ellenkező esetben, ha e tény B hiánya A esetén, az kedvezőtlen lesz e törvény számára. Elképzelhető, hogy e két eset adja az egyedüli közvetlen módját annak, ahogyan a tények befolyásolhatják a törvények valószínűségét... Így tehát a konkrét igazságoknak vagy tényeknek az univerzális állítások vagy törvények valószínűségére gyakorolt hatása teljes egészében e két elemi reláció eredménye, amelyeket konfirmációnak és invalidációnak nevezünk."(15) Jegyezzük meg rögtön, hogy e kritérium alkalmazhatósága az A-ból következik B alakú hipotézisekre szorítkozik. Bármely, ennek megfelelő alakú H hipotézis a szimbolikus logika jelöléseivel egy univerzális kondícionális mondat segítségével fejezhető ki,(16) például a legegyszerűbb esetben úgy, hogy (x)[P(x) ⊃ P(x)] vagyis: bármely x dologra érvényes, hogy "ha x rendelkezik a P tulajdonsággal, akkor x rendelkezik a Q tulajdonsággal is", vagy másként, "a P minőség előfordulásából következik a Q minőség előfordulása". A fenti kritérium szerint e hipotézist egy a dolog akkor konfirmálja, ha a P is és Q is, és akkor diszkonfirmálja, ha a P, de nem Q.(17)Más szavakkal, egy dolog akkor és csak akkor konfirmál egy univerzális kondícionális hipotézist, ha a kondícionálisnak mind az előtagját (itt "P(x)"), mind az utótagját (itt: "Q(x)") kielégíti; továbbá, akkor és csak akkor diszkonfirmálja a hipotézist, ha kielégíti a kondícionális előtagját, de nem elégíti ki az utótagját; és (ezt most mi tesszük hozzá Nicod állításaihoz) semleges, vagyis irreleváns a hipotézis szempontjából, ha nem elégíti ki az előtagját. E kritérium azonnal kiterjeszthető úgy, hogy alkalmazható legyen a több kvantort tartalmazó univerzális kondícionálisokra, mint például arra, hogy "az ikrek mindig hasonlítanak egymásra", vagyis szimbolikus jelöléssel, hogy " (x)(y)[Ikrek(x,y) ⊃ Hsnl(x,y)] ". Ilyenkor egy konfirmáló eset a kondícionális előtagját és utótagját kielégítő dolgok rendezett párjaiból, vagy hármasaiból, stb. áll. (A példaként szolgáló illusztáció esetén bármely két személy, akik ikrek és hasonlítanak egymásra, konfirmálná a hipotézist; az egymásra nem hasonlító ikrek diszkonfirmálnák; és bármely két személy, akik nem ikrek - mindegy, hogy hasonlítanak-e egymásra, vagy sem - irreleváns bizonyítéknak minősülne.)


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* E kritériumra Nicod kritériumaként fogunk hivatkozni. (18) Explicite megfogalmazza a konfirmáció fogalmának talán legelterjedtebb hallgatólagos értelmezését. Miközben látszólag egészen megfelelőnek tűnik, valójában komoly hiányosságoktól szenved, mint azt most meg fogjuk mutatni. (a) Először is, e kritérium alkalmazhatósága az univerzális kondícionális alakjában adott hipotézisekre szorítkozik; nem nyújt konfirmációs mércét az egzisztenciális hipotézisek számára (mint amilyen például a "Létezik szerves élet más égitesteken is", vagy "a poliomyelitist valamilyen vírus okozza"), sem azon hipotézisek számára, amelyeknek explicit megfogalmazása univerzális és egzisztenciális kvantifikációt igényel (mint például a "Minden emberi lény meghal születése után valahány évvel", vagy az a pszichológiai hipotézis, hogy "Mindenkit becsaphatsz néha, és néhány embert becsaphatsz mindig, de nem csaphatsz be mindenkit mindig", amely úgy formalizálható, hogy " (x)(Et)Bcsp(x,t) & (Ex)(t) Bcsp(x,t) & ~ (x)(t) Bcsp (x,t) " , ahol Bcsp(x,t) azt jelenti, hogy "becsaphatod az x személyt a t időpontban"). Ennélfogva megfogalmazzuk azt a kívánalmat, hogy a konfirmáció olyan kritériuma szükségeltetik, amely bármely formára alkalmazható.(19) (b) Most Nicod kritériumának második hiányosságára térünk rá. Tekinsük a következő két mondatot: S 1 : "(x) [Holló(x) ⊃ Fekete(x)]"; S 2 : "(x) [ ~ Fekete(x) ⊃ ~ Holló(x)]" (vagyis: "Minden holló fekete" és "Ami nem fekete, az nem holló"), legyen továbbá a, b, c és d négy olyan dolog, hogy a holló és fekete, b holló, de nem fekete, c nem holló, de fekete, és d se nem holló, se nem fekete. Ekkor Nicod kritériuma szerint a konfirmálná S1-et, de semleges lenne S2-re nézve; b diszkonfirmálná mind S1et, mind S2-t; c semleges lenne mind S1-re, mind S2-re nézve; és végül d konfirmálná S2-t, de neutrális lenne S1-re nézve. Csakhogy S1 és S2 logikailag ekvivalensek; ugyanaz a tartalmuk, egyazon hipotézis eltérő megfogalmazásai. Mégis, Nicod kritérima szerint, az a vagy a b dolgok bármelyike konfirmálná az egyiket, és semleges lenne a másikra nézve. Azt jelenti ez, hogy Nicod kritériuma a konfirmációt nemcsak a hipotézis tartalmától, hanem annak megfogalmazásától is függővé teszi.(20) E helyzet figyelemreméltó következménye, hogy minden hipotézis, amelyre a kritérium alkalmazható - vagyis minden univerzális kondícionális - kimondható olyan formában, amelyre egyáltalán nem létezhetnek konfirmáló esetek. Így például, az a mondat, hogy (x) [(Holló(x) & ~ Fekete(x)) ⊃ (Holló(x) & ~ Holló(x)] azonnal felismerhetően ekvivalens mind a fenti S1-gyel, mind S2-vel; mégis, egyetlen dolog sem konfirmálhatja ezt a mondatot, vagyis nem elégítheti ki mind az elő-, mind az utótagját, mivel az utótag önellentmondó. Ezzel analóg transzformáció természetesen bármely más univerzális kondícionális alakú mondatra is alkalmazható. 4. Az ekvivalencia feltétel A most kapott eredmények a következő feltételre hívják fel a figyelmet, amelyet a konfirmáció megfelelően definiált fogalmának ki kell elégítenie, és amelynek fényében Nicod kritériumát inadekvátként el kell vetni: Ekvivalencia feltétel: Ami két ekvivalens mondat egyikét konfirmálja (diszkonfirmálja), az a másikat is konfirmálja (diszkonfirmálja). E feltétel teljesítése a hipotézisek konfirmációját függetlenné teszi attól a módtól, ahogyan megfogalmazzák őket. Kétségkívül belátható, hogy a konfirmáció tetszőleges javasolható meghatározása esetén ez az adekvátság szükséges feltétele. Különben ugyanis azt a kérdést, hogy vajon bizonyos adatok konfirmálnak-e egy adott hipotézist, úgy kellene megválaszolni, hogy "Ez attól függ, hogy a hipotézis melyik egyenértékű megfogalmazásáról van szó" - ami abszurdnak tűnik. Továbbá - és ez fontosabb megjegyzés, mint az abszurditás érzésére való utalásunk - a konfirmáció adekvát meghatározása igazságot kell szolgáltasson azzal kapcsolatban is, ahogyan az empirikus hipotézisek az elméleti tudományos összefüggésekben, mint például a magyarázatban és a predikcióban ténylegesen működnek; csakhogy amikor a hipotéziseket magyarázatra vagy predikcióra használják,(21) akkor deduktív érvelések premisszáiként szolgálnak, amelyeknek konklúziója a magyarázandó vagy megjósolandó esemény. A dedukciót mármost a formális logika alapelvei irányítják, és utóbbiak szerint egy érvényes dedukció akkor is érvényes marad, ha néhány vagy akár összes premisszáját eltérő, de ekvivalens állításokkal helyettesítjük. S valóban, minden olyan elméleti okoskodásban, amely hipotéziseket használ, a tudós szabadnak érzi magát, hogy utóbbiakat az egymással ekvivalens 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* megfogalmazásaik közül éppen abban a formában használja, amely az őt érdeklő konklúziók levonása céljából a legkényelmesebb. De ha a konfirmáció olyan fogalmát fogadnánk el, amely nem elégíti ki az ekvivalencia feltételt, akkor lehetséges - sőt valójában szükséges is - lenne némely esetben a következőképp érvelni: megalapozott tudományos eljárás egy predikciót valamely adott hipotézisre alapozni akkor, ha az mondjuk S1alakjában kerül kifejezésre, mivel S1-re jó sok konfirmáló bizonyítékot találtunk, ugyanakkor teljesen megengedhetetlen ugyanezt a predikciót (mondjuk a kényelmes dedukció kedvéért) az ekvivalens S2 megfogalmazásra alapozni, mert S2-re nem áll rendelkezésre konfirmáló bizonyíték. Így hát az ekvivalencia feltételt a konfirmáció szükséges feltételének kell tekintenünk. 5. A konfirmáció paradoxonai Talán úgy tűnhet, nyilvánvaló dolgokkal foglalkoztunk, amikor az ekvivalencia feltétel teljesítésének szükségességét hangsúlyoztuk. Ez a benyomás valószínűleg el fog múlni, ha megvizsgálunk bizonyos következményeket, amelyek az ekvivalencia feltételnek és egy, a konfirmáció elégséges feltételét illető lehető legtermészetesebb és legkézenfekvőbb feltételezésnek a kombinációjából vezethetők le. A Nicod kritériuma elleni eddigi bírálat lényege az volt, hogy biztosan nem szolgálhat a konfirmáció szükséges feltételeként; így például, a 3. szakasz elején adott illusztráció esetén az a dolog konfirmálja az S1-et, és ezért egyúttal az S2-t konfirmáló esetnek is kell tekinteni, miközben Nicod kritériuma szerint nem az. Utóbbinak a kielégítése ennélfogva nem szükséges feltétel ahhoz, hogy valami konfirmáló bizonyíték legyen. Másfelől azonban Nicod kritériuma még mindig tekinthető úgy, mint ami különösen nyilvánvaló és fontos elégséges feltételt állít fel a konfirmáció számára. És csakugyan, ha az egyváltozós univerzális kondícionális hipotézisekre korlátozzuk magunkat(22) - mint a példánkbeli S1 és S2 volt - akkor teljesen ésszerűnek tűnik azt mondani, hogy egy dolog akkor konfirmál egy hipotézist, ha annak mind az elő-, mind pedig az utótagját kielégíti. E nézet kézenfekvő voltát későbbi elemzéseink még jobban meg fogják majd erősíteni. Egyetértünk tehát abban, hogy ha a nemcsak holló, hanem fekete is, akkor bizonyosan konfirmálja S1-et: vagyis azt, hogy "(x) (Holló(x) ⊃ Fekete (x))", és ha d se nem fekete, se nem holló, akkor bizonyosan konfirmálja S2-t: "(x) [~Fekete(x) ⊃ ~ Holló(x)]". Most kombináljuk össze ezt az egyszerű kikötést az ekvivalencia feltétellel. Minthogy S1 és S2 ekvivalens, d az S1-et is konfirmálja; és így bármely dolgot, amely se nem holló, se nem fekete, az S1-et konfirmálónak kell elismernünk. Következésképpen, bármely piros ceruza, zöld levél, sárga tehén, stb. konfirmáló bizonyítékká válik arra a hipotézisnek a számára, hogy minden holló fekete. E meglepő következmény, mely két igen adekvát feltételezésből fakad (nevezetesen az ekvivalencia feltételből és a konfirmáció fenti elégséges feltételéből), még ennél is tovább vihető. Az S1 mondatról könnyen meg lehet mutatni, hogy ekvivalens a következő S3-mal: "(x) [(Holló(x) v ~ Holló(x)) ⊃ ~ (Holló(x) v Fekete(x))]", vagyis azzal, hogy "bármi, ami vagy holló, vagy nem, az nem holló, vagy fekete". A fenti elégséges feltétel szerint S3-at egy tetszőleges e dolog konfirmálja akkor, ha (1) e akár holló, akár nem, és ezenkívül (2) e vagy nem holló, vagy ráadásul fekete is. Mivel (1) analitikus, a szóbanforgó feltételek a (2)-re redukálódnak. Az ekvivalencia feltétel révén így aztán S1-re nézve konfirmálónak kell tekintenünk minden olyan tárgyat, amely vagy nem holló, vagy fekete is (más szavakkal: bármely olyan tárgyat, amely vagy egyáltalán nem is holló, vagy pedig fekete holló). A 3. szakaszban jellemzett négy dolog közül tehát a, c és d konfirmáló bizonyítékot képez S1 számára, míg b diszkonfirmálót. Ebből az következik, hogy bármely "nem-holló" konfirmáló bizonyítékot képvisel azon hipotézis számára, hogy minden holló fekete.(23) Az ekvivalencia feltétel és a konfirmáció fenti elégséges feltételének ezeket az implikációit a konfirmáció paradoxonainak fogjuk nevezni. Hogyan kell kezelni ezeket a paradoxonokat? A 4. szakaszban bemutatott megfontolások szerint, az ekvivalencia feltételről lemondani nem jelent elfogadható megoldást. Nem tűnik lehetségesnek elállnunk attól a kikötéstől sem, hogy ha valami C1 és C2 feltételt is kielégíti, akkor konfirmálónak kell tekinteni arra az általános hipotézisre nézve is, amely szerint bármely dolog, amely kielégíti C1-et, kielégíti C2-t is. De a fenti paradox eredmények levezetése egy további feltételezésen is nyugszik, melyet rendszerint adottnak vesznek. Nevezetesen azon, hogy az általános empirikus hipotéziseknek, mint például annak, hogy minden holló fekete, vagy annak, hogy minden nátriumsó sárgán ég, helyesen kifejezhető a jelentése az általános kondícionális alakjában megadott mondatok révén, például úgy, hogy "(x)((Holló(x) ⊃ Fekete (x))" és "(x)((Nátriumsó(x) ⊃ Sárgán Ég(x))", stb. Hátha ezt a szokásos ábrázolási formát kell most módosítani; hátha egy ilyesféle módosítás automatikusan kiiktatná a konfirmáció paradoxonait? Ha nem, akkor már csak egyetlen lehetőség marad, mégpedig, hogy az említett következmények okozta paradox benyomás valamilyen félreértés 41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* következménye, amelyet el kell oszlatni, hogy ne maradjon semmilyen elméleti nehézség. A két lehetőséget most egymás után vizsgáljuk meg: az 5.11. és 5.12. alpontokat az általános hipotézisek módosított ábrázolására vonatkozó két különböző javaslat tárgyalásának szenteljük, az 5.2. alpontban pedig a második alternatívát fogjuk taglalni, vagyis annak lehetőségét, hogy a paradox benyomást egy féreértésre vezessük vissza. 5.11. Gyakran rámutattak, hogy míg az arisztotelészi logika - az uralkodó mindennapi használattal összhangban - a "minden P Q" alakú mondatokra egzisztenciális tartalmat visz át, addig a modern logika értelmében vett univerzális kondícionális mondatok nem rendelkeznek ilyen egzisztenciális tartalomal ; így például az a mondat, hogy "(x) [Sellő (x) ⊃ Zöld(x)]" nem implikálja a sellők létezését; csupán azt állítja, hogy bármely tárgy vagy egyáltalán nem sellő, vagy pedig zöld sellő; ez pedig igaz, egyszerűen annál fogva, hogy nincsenek sellők. A tudomány általános törvényeit és hipotéziseit azonban - érvelhet valaki - általában úgy fogjuk fel, mint amelyek egzisztenciális tartalommal rendelkeznek. Ezt megpróbálhatjuk a szokásos univerzális kondícionálisnak egy egzisztenciális taggal történő bővítésével kifejezni. Azt a hipotézist, hogy minden holló fekete, a következő S1 mondat révén fejeznénk ki: S1: "[(x)(Holló(x) ⊃ Fekete(x)] & (E x)Holló(x)"; azt a hipotézist pedig, hogy egyetlen nem-fekete dolog sem holló, ezzel az S2-vel: " (x) [~ Fekete(x) ⊃ ~ Holló(x)] & (E x)Fekete(x)". Világos, hogy ezek a mondatok nem ekvivalensek, és hogy a 3. szakaszban bemutatott négy dolog (az a, b, c és a d) közül csak az a-ról ésszerű azt mondani, hogy konfirmálja S1-et, és csak a d-ről, hogy konfirmálja S2-t. De a konfirmáció paradoxonainak elkerülésére alkalmazott ilyetén módszerek ellen komoly kifogások vethetők fel: (a) Először is, az összes általános hipotézisnek egy univerzális kondícionális és egy egzisztenciális mondat konjunkciójával való ábrázolása érvénytelenné tenne számos olyan logikai következtetést, melyet az elméleti érvelésben általában megengedhetőnek tartanak. Például azok a kijelentések, hogy minden nátriumsó sárgán ég, és hogy ami nem ég sárgán, az nem nátriumsó, a szokásos használat és értelmezés szerint logikailag ekvivalensek. Univerzális kondícionálisként való ábrázolásuk megőrzi ezt az ekvivalenciát; de ha egzisztenciális tagmondatokatokat adunk hozzájuk, akkor a két kijelentés többé nem lesz ekvivalens, mint azt az analóg S1 és S2 esettel föntebb illusztráltuk. (b) Másodszor, az empirikus tudomány általános hipotéziseinek szokásos megfogalmazása nem tartalmaz egzisztenciális tagmondatokat, és általában még közvetve sem határoz meg ilyeneket egyértelmű módon. Vegyük például azt a hipotézist, hogy ha egy személy egy bizonyos tesztanyagot tartalmazó injekció után pozitív bőrreakciót mutat, akkor diftériás. Az egzisztenciális tagmondatot úgy kell-e itt értelmezni, hogy az személyekre vonatkozik, injekciót kapó személyekre, vagy olyan személyekre, akik, ha injekciót kaptak, pozitív bőrreakciót mutatnak? Többé-kevésbé önkényes döntést kell itt hozni; a lehetséges döntések mindegyike a hipotézis egy-egy eltérő értelmezését nyújtja, miközben egyikük sem tűnik igazán következni magából a hipotézisből. (c) Végül, számos univerzális hipotézisről egyáltalán nem mondható, hogy bármiféle egzisztenciális tagmondatot vonna maga után. Megtörténhet, hogy egy bizonyos asztrofizikai elméletből olyan jelenségeket érintő univerzális hipotézist vezetnek le, amelyek bizonyos meghatározott szélsőséges körülmények között mennének végbe. Egy ilyen hipotézisből azonban nem kell következzen (és általában nem is következik), hogy a szóbanforgó szélsőséges körülmények valaha is fennáltak, vagy fenn fognak állni; a hipotézisnek nincsen egzisztenciális tartalma. Vagy vegyünk egy arról szóló biológiai hipotézist, hogy ha az embert és a majmot keresztezik, akkor az utód ilyen és ilyen tulajdonságokkal fog rendelkezni. Ez általános hipotézis; gondolhatunk rá puszta sejtésként is, vagy akár valamilyen általánosabb genetikai elmélet következményeként, amelynek más implikációit már pozitív eredménnyel ellenőrizték; de kétségtelen, hogy a hipotézisből nem következik egy olyan egzisztenciális tagmondat, amely azt állítja, hogy az említett fajta hibridizáció valaha is be fog következni. 5.12. Lehet, hogy az 5. szakasz elején tárgyalt esetek okozta paradox benyomásra azt mondhatnánk: ez abból az érzésből táplálkozik, hogy egy olyan hipotézis, amely szerint minden holló fekete, a hollókról szól, nem pedig nem-fekete dolgokról, és nem is az összes lehetséges dologról. Az egzisztenciális tagmondatok használata a hipotézis e feltételezett sajátosságának kihangsúlyozására tett kísérlet volt. A kísérlet kudarcot vallott; ha a kérdéses dolgot valahogy ki akarjuk fejezni, akkor most erősebb eszközt kell keresnünk. Magától adódik az a gondolat, hogy az általános hipotéziseket úgy ábrázoljuk a szokásos univerzális kondícionális segítségével, hogy azt kiegészítjük a hipotézis "alkalmazási területére" vonatkozó jelzéssel. Azt a hipotézist, hogy minden holló fekete, a "[(x) (Holló(x) ⊃ Fekete(x))]" mondattal vagy bármely ekvivalensével ábrázolhatjuk, és hozzátesszük a címkét: "hollók osztálya", hogy az alkalmazási területet jelezzük; ezután megkövetelhetjük, hogy minden konfirmáló eset a megfelelő alkalmazási területhez tartozzon. Ez az eljárás kizárná c-t és d-t a konfirmáló 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* bizonyítékot képező dolgok közül, és így elkerülné az egzisztenciális tagok alkalmazásának az 5.11. (c) pontban kimutatott nemkívánatos következményeit. De ettől az előnytől eltekintve, a mostani módszer az előzőhöz hasonló kifogásokkal illethető. (a) Az általános hipotézisek ténylegesen használata a tudományban sohasem vonja maga után egy alkalmazási terület közlését; így aztán a hipotézisek szimbolikus megfogalmazásába az ilyesmi ismét tekintélyes mennyiségű önkényes elemet vinne bele. Egy olyan tudományos hipotézis esetén, amely szerint "Minden P Q", az alkalmazási területről nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy az az összes P-k osztálya. Hiszen egy olyan hipotézis, mint mondjuk az, hogy minden nátriumsó sárgán ég, fontos negatív eredményt szolgáltató alkalmazásokkal is rendelkezik, alkalmazható lehet például egy olyan anyagra, amelyről nem tudjuk sem azt, hogy tartalmaz-e nátriumsókat, sem pedig, hogy sárgán ég-e. Ha a láng nem válik sárgává, akkor a hipotézis arra szolgál, hogy megállapítsa a nátriumsók hiányát. Ugyanez áll minden hasonló jellegű tesztben alkalmazható hipotézisre. (b) Megintcsak az a helyzet, hogy az alkalmazási területeknek az általános hipotézisek megfogalmazásában való konzisztens használata tekintélyes logikai nehézségekre vezetne, miközben nem volna megfelelője a tudomány saját elméleti eljárásaiban, ahol a hipotéziseket a legkülönfélébb logikai átalakításoknak és következtetési eljárásoknak vetik alá, tekintet nélkül arra, amit most az alkalmazási terület megváltozásának tekinthetnénk. A paradoxonok kezelésének ez a módszere a probléma ad hoc eszközök segítségével való megkerülését jelentené, ami nem igazolható a valóságos tudományos eljárás alapján. 5.2. Az általános hipotézisek univerzális kondícionálisokkal történő szokásos ábrázolásának az imént két alternatíváját vizsgáltuk meg; egyikük sem bizonyult alkalmas eszköznek a konfirmáció paradoxonainak kizárására. Most megpróbáljuk megmutatni, hogy a hiba nem az általános hipotézisek szokásos értelmezési és ábrázolási módjában van, hanem sokkal inkább abban, hogy megbízunk a tárgyra vonatkozó félrevezető intuíciónkban: a paradox helyzetre vonatkozó benyomásnak nincsen objektív alapja, pszichológiai illúzió csupán. (a) A félreértés egyik forrása az a nézet, amelyre már korábban is utaltunk, hogy a "Minden P Q" egyszerű alakban adott hipotézisek, például az, hogy "Minden nátriumsó sárgán ég", csak egy bizonyos korlátozott osztályról állítanak valamit, nevezetesen az összes P-k osztályáról. Ez a gondolat logikai és gyakorlati megfontolások összekeverésén alapul: a hipotézisre vonatkozó érdeklődésünk összpontosulhat ugyan a dolgoknak az említett konkrét osztályára, de a hipotézis mindazonáltal (legalábbis a hipotézisben előforduló változó logikai típusán belül, ami utóbbi példánk esetén az összes fizikai tárgy osztálya lehet) valamennyi dologra vonatkozik, és valójában arra való korlátozásokat fogalmaz meg. Valóban, egy "Minden P Q" alakú hipotézis megtiltja az olyan dolgok előfordulását, amelyek rendelkeznek a P tulajdonsággal, de nem rendelkezinek a Q-val. Más szóval, az összes elképzelhető dolgot arra az osztályra korlátozza, amely vagy a P tulajdonsággal sem rendelkezik, vagy pedig rendelkezik a Q tulajdonsággal is. Mármost minden dolog olyan, hogy vagy beleesik ebbe az osztályba, vagy kívül esik rajta, és így minden dologra - vagyis nemcsak a P-kre igaz, hogy vagy illeszkedik a hipotézishez, vagy ellentmond neki; nincs tehát olyan dolog, amelyre egy ilyen típusú hipotézis áttételesen ne vonatkozna. Konkrétabban, minden olyan tárgy, amely vagy nem nátriumsó, vagy sárgán ég, illeszkedik ahhoz a hipotézishez, hogy minden nátriumsó sárgán ég, és így támogatja a hipotézist; minden más tárgy ellentmond a szóbanforgó hipotézisnek. A gondolat gyengeségét az a megfigyelés is bizonyítja, hogy azon dolgok osztálya, amelyekről a hipotézis feltehetően mond valamit, egyáltalán nem világosan meghatározott, és, mint az 5.12.(a)-ban megmutattuk, a kontextussal változik. (b) A konfirmáció bizonyos eseteiben fellépő paradox vonások megjelenésének másik fontos forrását a következő gondolatmenettel mutathatjuk meg. Tegyük fel, hogy a "Minden nátriumsó sárgán ég" állítás alátámasztásakor valaki egy olyan kísérletre hivatkozik, amelyben egy darab jeget színtelen lángba tartanak, és az nem színezi sárgára a lángot. Ez az eredmény konfirmálná azt az állítást, hogy "Ami nem ég sárgán, az nem nátriumsó", s következésképpen, az ekvivalencia feltétel révén, konfirmálná az eredeti állítást is. Vajon miért kelt ez bennünk paradox benyomást? Az ok világos lesz, ha ezt a helyzetet összevetjük azzal, amelyben egy még ismeretlen kémiai összetételű tárgyat tartanak a lángba, mely nem színezi azt sárgára, és amelyben az ezt követő elemzés kimutatja, hogy a tárgy nem tartalmaz nátriumsót. Kétségkívül egyet fogunk érteni abban, hogy ez utóbbi fejlemény éppen az, ami várható annak a hipotézisnek az alapján, hogy minden nátriumsó sárgán ég - mindegy, hogy melyik egyenértékű megfogalmazásában fejeztük is ki a hipotézist. Az így megszerezhető adatok konfirmáló bizonyítékot képeznek a hipotézis számára. Mármost a két helyzet közötti egyetlen eltérés az, hogy az elsőben előre megmondták 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* nekünk, hogy a vizsgált anyag jég, és mi történetesen "úgyis tudjuk", hogy a jég nem tartalmaz nátriumsót; ennek az lesz a következménye, hogy a lángszínezési teszt kimenetele teljesen irrelevánssá válik a hipotézis konfirmálása szempontjából, és így nem szolgáltathat nekünk új bizonyítékot. Valóban, ha a láng nem színeződik sárgára, a hipotézis azt kívánja meg, hogy az anyag ne tartalmazzon nátriumsót - de mi előre tudjuk, hogy a jég valóban nem tartalmaz. Ezzel szemben, ha a láng sárgára színeződik, akkor a hipotézis nem tartalmaz további megkötést az anyagra nézve: ennélfogva, a kísérletnek mindkét lehetséges kimenetele összhangban állna a hipotézissel. E példa elemzése egy általánosabb szempontot is illusztrál: a konfirmáció látszólag paradox eseteiben gyakran nem egyedül valamely megadott E bizonyítékhalmaznak a H hipotézishez való viszonyát ítéljük meg (más szóval, nem követjük azt a módszertani fikciót, amely minden konfirmációs példázat jellemzője, hogy tudniillik H-ra semmilyen más releváns bizonyítékunk nincs). Ehelyett hallgatólagosan bevezetjük H-nak egy olyan bizonyítékhalmazzal való összehasonlítását, amely E és valamilyen más, történetesen szintén a rendelkezésünkre álló további információ konjunkciójából áll; példánkban ez az információ magában foglalja azt a tudást, hogy (1) a kísérletben használt anyag jég, és hogy (2) a jég nem tartalmaz nátriumsót. Ha ezt a további információt adottnak vesszük, akkor a példánkban adott kísérlet kimenetele természetesen nem erősítheti meg a vizsgált hipotézist. De ha vigyázunk, hogy elkerüljük a további tudásra való ilyesféle rejtett hivatkozást (mert az a probléma jellegét teljesen megváltoztatja), a bizonyítékok konfirmáló jellegére vonatkozó kérdést pedig az e cikkben alkalmazott konfirmációfogalomnak megfelelően fogalmazzuk meg, akkor a következőt kell kérdeznünk. Ha adott egy a dolog (történetesen egy darab jég, de ezt a tudást most nem vonjuk be a bizonyítékok körébe), továbbá adott az a tény, hogy a nem színezi sárgára a lángot és nem tartalmaz nátriumsót: vajon a ekkor konfirmáló bizonyítékot képez-e a hipotézis számára? És most világos - mindegy, hogy a szóbanforgó dolog jég-e vagy valami más anyag -, hogy a válasznak "igen"-nek kell lennie; a paradoxonok eltűnnek. A (b) pontban eddig főleg azt a fajta paradox esetet vizsgáltuk, amelyet az az állítás illusztrál, hogy bármely tárgy, amely nem fekete és nem holló, konfirmáló bizonyítékot képez a "Minden holló fekete" hipotézis számára. Maga az általános gondolat azonban még az olyan sokkal szélsőségesebb esetekre is alkalmazható, amelyekre példa, hogy tetszőleges tárgy, amely nem holló, illetve bármely fekete tárgy egyaránt konfirmálja a kérdéses hipotézist. Hadd illusztráljuk ezt a második esetre vonatkozóan. Ha az adott E bizonyíték - vagyis, a megkívánt módszertani fikció értelmében, a hipotézisre nézve releváns összes adat - mindössze egyetlen dologból áll, amely ráádásul fekete, akkor E-ről ésszerűen állítható, hogy még azt a hipotézist is támogatja, hogy minden tárgy fekete, s ennélfogva azt a gyengébb állítást is, hogy minden holló fekete. Ebben az esetben tényleges tudásunk, hogy valójában nem minden tárgy fekete, ismét paradox benyomást eredményez, amely azonban logikai alapon nem igazolható vissza. A konfirmáció további paradox esetei ezzel analóg módon kezelhetők. Így kiderül az, hogy a konfirmáció paradoxonai, mint föntebb megállapítottuk, inkább a tárgyról való téves intuíciónak köszönhetők, mintsem az őket eredményező két kikötés logikai hibájának.(24),(25) 6. A konfirmáció értelmezése mondatok közötti relációként Nicod kritériumának elemzése eddig két fontosabb eredményre vezetett: a kritérium elvetésére, tekintettel annak számos hiányosságára, valamint az ekvivalencia feltételnek, úgy is mint bármely javasolható konfirmációfogalom adekvátságához szükséges feltételnek a megfogalmazására. Most Nicod kritériumának egy másik aspektusát kell megvizsgáljuk. A kritérium általunk adott megfogalmazásában a konfirmációt valamely (a bizonyítékot képviselő) dolog, vagy dolgok rendezett halmaza és egy (a hipotézist képviselő) mondat közötti diadikus relációként értelmeztük. Ez azt jelenti, hogy a konfirmációt szemantikai viszonyként (26) fogtuk fel, amely bizonyos nyelven kívüli dolgok(27) és bizonyos mondatok között áll fenn. Lehetséges azonban a konfirmációt másként, két mondat közötti relációként értelmezni, ahol is az egyik a megadott bizonyítékot írja le, a másik pedig a hipotézist fejezi ki. Ahelyett, hogy azt mondanánk, egy adott a dolog, amely mind fekete, mind pedig holló (vagy másként szólva, ama tény, hogy a fekete és holló), konfirmálja azon hipotézist, hogy minden holló fekete, azt mondhatjuk, hogy az a bizonyíték-mondat, hogy "a holló és a fekete", konfirmálja azt a hipotézis-mondatot (vagy röviden, azt a hipotézist), hogy "Minden holló fekete". A konfirmáció fogalmának ezt a mondatok közötti relációként való felfogását a következő okokból vezetjük be: először is, a valamely tudományos hipotézis támogatására vagy bírálatára felhozott bizonyítékokat mindig mondatokban fejezik ki, amelyek gyakran megfigyelési beszámolók jellegét öltik; másodszor, a konfirmáció és a logikai következmény közötti párhuzam nyomon követése, amire a 2. szakaszban utaltunk, nagyon gyümölcsözőnek fog bizonyulni. Éppúgy, ahogy a következményreláció elméletében, vagyis a deduktív logikában, a premisszákat, amelyeknek az adott konklúzió a következménye, mondatokként, nem pedig "tényekként" értelmezik, mi most azt javasoljuk, hogy egy megadott hipotézist konfirmáló adatokra tekintsünk úgy, mint amelyek mondatok formájában kerülnek megadásra.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* A megfigyelési beszámolókra történő fenti utalás a bizonyítékokat kifejező mondatokra kiróható bizonyos korlátozást sugall. Valójában, a tudományos hipotézisek vagy elméletek támogatására felhozott bizonyítékok, végső soron, szabadosan szólva, a közvetlen megfigyelés számára hozzáférhető adatokból állnak, és az ilyen adatok "megfigyelési beszámolókban" fejezhetők ki. Erre való tekintettel, a konfirmáció relációjának értelmezési tartományát adó bizonyíték-mondatokat olyan mondatokra fogjuk korlátozni, amelyek egy megfigyelési beszámoló jellegével rendelkeznek. Hogy a megfigyelési beszámoló fogalmának precíz jelentést adjunk, feltételezzük, hogy adott a számunkra egy jól meghatározott "tudományos nyelv", s minden vizsgált mondat, legyen az hipotézis vagy bizonyíték-mondat, ezen van megfogalmazva. Továbbá feltételezzük azt is, hogy ez a nyelv más kifejezések mellett tartalmaz egy világosan lehatárolt "megfigyelési szókészletet", amely dolgok vagy események többé-kevésbé közvetlenül megfigyelhető tulajdonságainak jelölésére szolgáló kifejezésekből áll, olyanokból, mint, mondjuk, "fekete", "magasabb, mint", "sárga fénnyel ég", stb., és nem olyasféle elméleti konstrukciókat jelölőkből, mint "alifás vegyületek", "körkörösen polarizált fény", "deutérium", stb. Ezután hipotézisen tetszőleges olyan mondatot fogunk érteni, amely a tudomány itt feltételezett nyelvén kifejezhető, mindegy, hogy általánosított mondat-e, amely kvantorokat tartalmaz, vagy pedig egyedi mondat, amely véges számú konkrét tárgyra utal. A megfigyelési beszámolókat megfigyelési mondatok véges osztályaiként (vagy véges számú megfigyelési mondat konjunkciójaként) fogjuk értelmezni; egy megfigyelési mondatot pedig olyan mondatként, amely állítja, vagy tagadja, hogy egy adott tárgy egy bizonyos megfigyelhető tulajdonsággal rendelkezik (pl. "a holló", "d nem fekete"), vagy hogy tárgyak adott sorozata egy bizonyos megfigyelhető relációban áll (pl. "az a tárgy b és c között van"). A megfigyelhetőség fogalma nyilvánvalóan relatív az alkalmazott megfigyelési technikákhoz képest. Ami nem megfigyelhető a puszta érzékek számára, nagyonis megfigyelhető lehet az arra alkalmas eszközök, mint például teleszkópok, mikroszkópok, polariméterek, hazugságdetektorok, közvéleménykutatási felmérések, stb. révén. Ha közvetlen megfigyelés alatt olyan megfigyelési eljárásokat értünk, amelyek nem használnak külső eszközöket, akkor az olyan tulajdonságokra vonatkozó kifejezések lesznek közvetlenül megfigyelhető tulajdonságoknak nevezhetők, mint az, hogy "fekete", "kemény", "folyadék", "hűvös", továbbá az olyan viszonykifejezések, mint a "fölött", "között", "térben egybeeső módon" stb.; ha a megfigyelhetőséget tágabban értelmezzük, és bizonyos meghatározott műszerek vagy más eszközök használatát is megengedjük, akkor a megfigyelhető tulajdonság fogalma átfogóbbá válik. Ha a konfirmáció tanulmányozása során elemezni akarnánk annak a módját, ahogyan az empirikus tudomány hipotéziseit és elméleteit végső soron az "érzéki bizonyosság" támogatja, akkor meg kellene követelnünk, hogy a megfigyelési beszámolók kizárólag közvetlenül megfigyelhető tulajdonságokra vonatkozzanak. Az egyszerűség és a konkrétság kedvéért ezt a nézetet követtük a megelőző részekben. Valójában azonban egy adott hipotézis és az empirikus állítások azt támogató csoportja között fennálló reláció általános logikai jellemzői a közvetlen megfigyelhetőségre való megszorítás nélkül is tanulmányozhatók. Mindössze azt fogjuk feltételezni, hogy egy adott hipotézis vagy elmélet tudományos ellenőrzésének alkalmával meg kell állapodni a megfigyelés bizonyos meghatározott technikáiban; ezek egy megfigyelési szókészletet határoznak meg, nevezetesen, azon kifejezések halmazát, amelyek az elfogadott technikák révén megfigyelhető tulajdonságokat és relációkat jelölik. Céljainkra teljesen elegendő, ha úgy vesszük, hogy ezek a megfigyelési szókészletet alkotó kifejezések adottak. Egy megfigyelési mondatot ezek után úgy határozunk meg, mint olyan mondatot, amely állítja vagy tagadja, hogy egy adott dolog, vagy dolgok sorozata ezen megfigyelhető tulajdonságok egyikével rendelkezik. (28) Vegyük észre: nem követeltük meg, hogy a megfigyelési mondatok igazak legyenek, vagy hogy a tényleges megfigyelések alapján el legyenek fogadva; ehelyett úgy fogunk fel egy megfigyelési mondatot, hogy az olyasmit fejez ki, ami a megfigyelés elfogadott technikái révén eldönthető. Más szavakkal, egy megfigyelési mondat az elfogadott megfigyelési technikák egy lehetséges kimenetelét írja le; olyasmit állít, amit e technikák révén feltehetően meg lehet állapítani. Lehetséges, hogy a "megfigyelési jellegű mondat" kifejezés ezért szemléletesebb lenne; a kényelem kedvéért azonban a rövidebbet részesítjük előnyben. Természetesen hasonló megjegyzések vonatkoznak a megfigyelési beszámolóknak megfigyelési mondatok osztályaként vagy konjunkciójaként adott meghatározására. Azonnal megérthető az igény a megfigyelési mondatok és a megfigyelési beszámolók ilyen tág értelmezésére. Ahogy itt felfogjuk, a konfirmáció mondatok közötti logikai viszony, éppúgy, mint a következmény. Az pedig, hogy az S2 mondat az S1 mondatnak következménye-e, nem függ attól, hogy vajon S1 igaz-e (vagy hogy mi tudjuk-e ezt); hasonlóan, annak ismérvei, hogy a megfigyelési szókészletben kifejezett valamely adott állítás konfirmál-e egy bizonyos hipotézist, nem függhetnek attól, hogy a beszámolóban leírt állítások igazak-e, vagy hogy tényleges tapasztalaton alapulnak-e, és ehhez hasonlóktól. A konfirmációra adott meghatározásunk lehetővé kell tegye annak kimutatását, hogy miféle bizonyíték konfirmálna egy adott hipotézist, ha számunkra elérhető lenne. Világos, hogy az ezeket a bizonyítékokat megfogalmazó mondatoktól csupán az követelhető meg, hogy valami olyasmit fejezzenek ki, ami megfigyelhető, de nem szükségképpen olyasmit, amit a megfigyelések révén ténylegesen meg is állapítottunk. 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Hasznos lehet a konfirmáció és a következmény közötti párhuzamot még egy lépéssel továbbvinni. S1 igazsága vagy hamissága irreleváns abban a kérdésben, hogy S2 következménye-e az S1-nek (vagyis, hogy S2-re érvényesen következtethetünk-e S1-ből); egy logikai következtetésnél, amely az S2 mondatot azzal igazolja, hogy megmutatja, S1 premissza logikai következménye, az S2 igazságában csak akkor lehetünk biztosak, hogyha tudjuk, hogy S1 is igaz. Hasonlóan, a kérdés, hogy egy megfigyelési beszámoló egy adott hipotézissel konfirmációs relációban áll-e, nem függ attól, hogy a beszámoló tényleges vagy fiktív megfigyelési tényeket állít-e; de egy hipotézis szilárdságának vagy elfogadhatóságának eldöntésekor már természetesen szükséges tudnunk azt, hogy a beszámoló tényleges tapasztalaton alapul-e. Ahogyan a logikai következtetés konklúziója (a1) igaz premisszák halmazából (a2) érvényes következtetéssel kell származzon ahhoz, hogy igazsága megmutatha tó legyen, ugyanúgy, egy hipotézisnek ahhoz, hogy tudományosan elfogadható legyen, (b1) a megfigyelési tényekről szóló megbízható beszámolók által (b2) formálisan konfirmáltnak kell lennie. Jelen cikk központi problémája a konfirmáció (b1) alatti formális relációjára vonatkozó általános kritériumok megállapítása; a megbízható megfigyelési beszámoló fogalmának elemzése, amely legnagyobbrészt a pragmatika területére tartozik,(29) kívül esik mostani tanulmányunk tárgyán. Egy kérdés azonban mégis említést érdemel. A tudományban egy megfigyelési beszámoló formájában adott állítás (amely például egy bizonyos termográf mutatójának hajnali 3-kor elfoglalt helyzetéről szól) vagy közvetlen megfigyelés révén fogadható, illetve vethető el, vagy pedig annak alapján, hogy más megfigyelési mondatok közvetetten konfirmálják vagy diszkonfirmálják (az adott példában, ezek például olyan mondatok lehetnek, amelyek a mutató által az éjszaka befutott teljes görbét írják le); az indirekt konfirmáció e lehetősége miatt jelen tanulmányunknak az olyan hipotézisek elfogadásával kapcsolatos kérdésekre nézve is van hozadéka, amelyek maguk is megfigyelési beszámoló alakjával bírnak. A konfirmációnak a logikai következményhez hasonlóan mondatok közötti relációként való felfogása a konfirmáció remélt meghatározásának még egy követelményére mutat rá: miközben a logikai következményt alapvetően a mondatok közötti szemantikai viszonyként kell felfogni, bizonyos nyelvek esetén lehetségesnek bizonyul a logikai következményre nézve tisztán szintaktikai ismérveket megállapítani. Hasonlóan, a konfirmáció megfigyelési beszámolók és hipotézisek között fennálló szemantikai relációként fogható fel; de a következményrelációval való párhuzam azt sejteti, hogy bizonyos nyelvek esetén lehetséges kell legyen a konfirmáció tisztán formális kritériumainak meghatározása. Az alábbi vizsgálatok valóban a konfirmáció olyan definíciójára vezetnek, amely a logikai következmény fogalmán és más tisztán szintaktikai fogalmakon alapul. A konfirmációnak mondatok közötti logikai relációként való értelmezése nem okoz lényegi változást jelen tanulmány központi problémájában. Konkrétan, a korábbi pontokban tett valamennyi észrevétel átfogalmazható ennek az értelmezésnek megfelelően. Így például, az az állítás, hogy egy a dolog, ami hattyú és fehér, konfirmálja azt a hipotézist, hogy "(x) [Hattyú (x) ⊃ Fehér (x)]", kifejezhető úgy, hogy egy "Hattyú (a) & Fehér (a)" megfigyelési beszámoló konfirmálja ezt a hipotézist. Ehhez hasonlóan, az ekvivalencia feltétel úgy fogalmazható át, hogy ha egy megfigyelési beszámoló konfirmál egy bizonyos mondatot, akkor konfirmál minden olyan mondatot, amely logikailag ekvivalens az utóbbival. Nicod kritériumát és az elvetéséhez vezető indokokat ugyanezen a módon lehet átfogalmazni. Nicod konfirmációfogalmát azért mutattuk be a nyelven kívüli dolgokra és a mondatokra történő vegyes hivatkozással, mivel ez az eljárás tűnt legjobban megközelíteni Nicod saját megfogalmazását,(30) és mivel lehetővé tette számunkra, hogy elkerüljünk bizonyos technikai kérdéseket, amelyek az adott összefüggésben valójában szükségtelenek voltak. 7. A konfirmáció predikciós kritériuma és annak hiányosságai Most már abban a helyzetben vagyunk, hogy megvizsgálhassuk a konfirmáció egy másik felfogását, amely számos metodológiai tárgyalásban tükröződik, és amely azt állíthatja magáról, hogy igen kézenfekvő. Az alapötlet roppant egyszerű: eszerint a tudományban és a mindennapi életben az általános hipotézisek arra valók, hogy lehetővé tegyék számunkra a jövőbeli események előrelátását; ennélfogva, ésszerűnek tűnik minden olyan predikciót, amelyet a későbbi megfigyelés támogat, a predikció alapjául szolgáló hipotézis konfirmáló bizonyítékának tekinteni, minden téves predikciót pedig diszkonfirmálónak. Illusztrációként, legyen H1 az a hipotézis, hogy hevítésre minden fém kitágul; szimbolikusan: "(x)[Fém(x) & Hevített(x) ⊃ Kitágul(x)]". Ha rendelkezésünkre áll egy megfigyelési beszámoló, amely szerint egy bizonyos a tárgy fémből van és hevítik, akkor H1 segítségével levonható az a predikció, hogy a ki fog tágulni. Tegyük fel, hogy ezt támogatja a megfigyelés, és hogy ezt egy külön megfigyelési állításban írjuk le. Ekkor azzal a teljes megfigyelési beszámolóval rendelkezünk, hogy {Fém(a),Hevített(a),Kitágul(a)}.(31) Ez a beszámoló a H1-re nézve konfirmáló bizonyítéknak számítana, mivel utolsó állítása azt fejezi ki, ami az előző kettőből a H1 révén megjósolható volt; explicitebben fogalmazva, mivel az utolsó állítás levezethető volt az első kettő és H1 konjunkciójából. Most legyen H2 az a hipotézis, hogy minden hattyú fehér; szimbolikusan: "(x) [Hattyú(x) ⊃ Fehér(x)]", és vegyük azt a megfigyelési beszámolót, hogy {Hattyú(a),~Fehér(a)}. Ez a beszámoló diszkonfirmáló bizonyítékot képezne a 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* H2 számára, mivel a második állítása ellentmond az első állítás és a H2 konjunkciójából levezethetó "Fehér(a)" predikciónak, és így nem támogatja azt; vagy, szimmetrikusan, azért, mivel az első mondat ellentmond a "~Hattyú(a)" következménynek, amely a másodiknak a H2-vel való konjunkciójából nyerhető. Nyilvánvaló, hogy e megfogalmazások bármelyikéből az adódik, hogy H2 inkompatibilis az adott megfigyelési beszámolóval. Mindezek az illusztrációk a konfirmáció következő általános meghatározását sugalmazzák: A konfirmáció predikciós kritériuma: Legyen H egy hipotézis, és B egy megfigyelési beszámoló, más szóval megfigyelési mondatok egy osztálya. Ekkor (a) B-ről azt mondjuk, hogy konfirmálja H-t, ha B szétválasztható két egymást kölcsönösen kizáró B1 és B2 részosztályra úgy, hogy B2 nem üres, és B2 minden mondata logikailag levezethető B1 és H konjunkciójából, de B1-ből egyedül nem; (b) B-ről azt mondjuk, hogy diszkonfirmálja H-t, ha H logikailag ellentmond B-nek;(32) (c) B-ről azt mondjuk, hogy semleges H-ra nézve, ha B nem konfirmálja és nem diszkonfirmálja H-t.(33) Ám miközben ez a kritérium teljesen megalapozott a fent illusztrált fajtába tartozó hipotézisek konfirmálásához elégséges feltételt kifejező állításként, igencsak szűk ahhoz, hogy a konfirmáció általános definíciójaként szolgáljon. Általánosságban szólva, ez a kritérium akkor töltené be a feladatát, ha minden tudományos hipotézist lehetne úgy értelmezni, mint ami a vizsgált tárgy megfigyelhető vonásai között fennálló szabályszerű kapcsolatot állít; vagyis akkor, ha minden hipotézis ilyen alakú lenne: "Valahányszor egy tárgy vagy helyzet esetén a P megfigyelhető vonás jelen van, akkor a Q megfigyelhető vonás is jelen van". De a legtöbb tudományos hipotézis és törvény ténylegesen nem ehhez az egyszerű típushoz tartozik; általában olyan tulajdonságok között fejez ki szabályszerű kapcsolatot, amelyek a közvetlen megfigyelhetőség értelmében véve, sőt esetleg még egy megengedőbb értelemben sem megfigyelhetők. Tekintsük például a következő hipotézist: "Amikor a l hullámhosszú síkpolarizált fény egy d vatagságú kvarclemezen halad át, polarizációja a szöggel fordul el, amely d/l-val arányos". Tegyük fel, hogy a megfigyelési szókészlet, amelynek révén a megfigyelési beszámolóinkat megfogalmazzuk, kizárólag a közvetlenül megfigyelhető jellemzőkre vonatkozó kifejezéseket tartalmaz. Ekkor, mivel az a kérdés, hogy az adott fénysugár síkpolarizált és l hullámhosszú-e, nem dönthető el közvetlen megfigyeléssel, egyetlen megengedett megfigyelési beszámoló sem nyújthat ilyen típusú információt. Ez önmagában még nem volna lényeges, ha feltételezhetnénk, hogy az, hagy egy adott fénysugár síkpolarizált stb., logikailag kikövetkeztethető valamilyen megfigyelési beszámolóból. Ekkor ugyanis, az adott hipotézissel konjunkcióban, egy efféle alkalmas beszámolóból megjósolhatnánk a polarizációs sík elfordulását; s azt várhatnánk, hogy ebből a predikcióból, amely maga nincs még kizárólag megfigyelési kifejezésekkel felfogalmazva, majd valódi megfigyelési mondatok alakját öltő predikciókat is lehetne nyerni. De valójában azt a hipotézist, amely szerint az adott fény síkpolarizált, olyan általános hipotézisnek kell tekinteni, amelyből korlátlan számú megfigyelési mondat következik; ennélfogva megfigyelési tények alkalmas halmaza révén nem logikailag levezethető, legfeljebb konfirmálható. Az ebből a logikai szempontból érdekes meglátást szemléltethetjük egy igen egyszerű, elvont eseten. Tételezzük fel, hogy R1 és R2 közvetlen megfigyeléssel hozzáférhető relációk, és hogy a vizsgált tudományos terület végtelen sok dologot tartalmaz. Vegyük most azt a hipotézist, hogy (H)

(x)[(y)R1(x,y) ⊃ (E z)R2(x,z)].

Vagyis: valahányszor az x dolog minden y dologgal R1 relációban áll, akkor legalább egy z dologgal R2-ben is áll. Ez az egyszerű hipotézis a következő tulajdonsággal rendelkezik: akárhány megfigyelési mondat legyen is megadva, H nem teszi lehetővé, hogy új megfigyelési mondatokat vezessünk le belőlük. Valóban - hogy szemléletes, de logikailag pontatlan módon fejezzük ki ennek okát - ahhoz, hogy valamilyen konkrét a tudományos dologra vonatkozó predikciót tegyünk, először tudnunk kell, hogy a az R1 relációban áll minden dologgal; de a szükséges információt nem tartalmazhatja a megfigyelési mondatok semmilyen, egyébként tetszőlegesen tág halmaza sem, mivel a megfigyelési mondatok bármely véges halmaza legjobb esetben is csak véges számú dologról mondhatja ki, hogy a-val R1 relációban állnak. Így egy olyan megfigyelési beszámoló, amely mindig csak véges számú megfigyelési mondatot tartalmaz, sohasem adhat elegendően széles alapot a H segítségével történő predikcióhoz.(34) Amellett, még ha tudnánk is, hogy a minden dologgal R1 relációban áll, a H-ból nyerhetó predikció nem volna megfigyelési mondat; azt állítaná, hogy a az R2 relációban áll valamilyen dologgal, anélkül, hogy megmondaná, melyikkel, vagy hogy az hol található. Így aztán H olyan empirikus hipotézis, amely a tisztán logikai szavak mellett csupán a megfigyelési szókészlethez tartozó kifejezéseket tartalmaz, és mégis, az általa lehetségessé tett predikciók se megfigyelési beszámolókból nem indulnak ki, se ilyenekhez nem vezetnek.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Ennélfogva meglehetős leegyszerűsítés volna azt mondani, hogy a tudományos hipotézisek és elméletek múltbeli tapasztalatok leírásaiból a jövőbeni tapasztalatokra vonatkozó predikciók levezetését teszik számunkra lehetővé. Az megkérdőjelezhetetlen, hogy a tudományos elméleteknek valóban van prediktív funkciója; de az a mód, ahogyan ezt a funkciót teljesítik, vagyis ahogyan a megfigyelési beszámolók között logikai kapcsolatot állítanak fel, a deduktív következtetésnél logikailag összetettebb. A legutóbbi illusztáció esetén H prediktív használata például a következő formában lehetséges. Számos egyedi teszt alapján, amelyek mondjuk mind azt mutatják, hogy a három tárggyal: b-vel, c-vel, és d-vel R1 relációban áll, elfogadhatjuk azt a hipotézist, hogy a minden tárggyal R1-ben áll; vagy, formális beszédmódunkat követve: az {R1(a,b), R1(a,c), R1(a,d)} beszámoló alapján a (y)R1(a,y) hipotézist konfirmáltnak fogadhatjuk el, ha nem is vezethető le logikailag a beszámolóból. (35) Ezt az eljárást kvázi-indukciónak nevezhetjük.(36) Az így megalapozott hipotézisből azután H segítségével levezethetjük azt a predikciót, hogy a legalább egy dologgal az R2 relációban áll. Ez, mint már föntebb megjegyeztük, ismét nem megfigyelési mondat, és valójában egyetlen megfigyelési mondat sem vezethető le belőle; ugyanakkor szintén konfirmálható pl. egy "R2(a,b)" megfigyelési mondat révén. Más esetekben lehetséges valóságos megfigyelési mondatok predikciója; például, ha az adott hipotézis azt állítja, hogy "(x)[(y)R1(x,y) ⊃ (z)R2(x,z)]", akkor, azt követően, hogy - akárcsak fent - kvázi-induktíve elfogadjuk, hogy (y)R1(a,y), az adott hipotézis segítségével már levezethetjük azt a mondatot, hogy a az R2 relációban áll minden tárggyal, és ennélfogva eseti predikciókat tudunk levezetni, mint pl. azt, hogy "R2(a,b)", ami viszont csakugyan megfigyelési mondat. Így tehát az okfejtési láncolat, amely az adott megfigyelési tényektől az újak "predikciójáig" vezet, a deduktív következtetések mellett bizonyos kvázi-induktív lépéseket is tartalmaz, amelyek mindegyike valamilyen közbülső állításnak konfirmáló, de logikailag nem kényszerítő bizonyítékok alapján történő elfogadásából áll. A legtöbb tudományos predikció esetén ez az általános mintázat többszörösen iterálva jelenik meg; a síkpolarizált fényről szóló fenti hipotézis prediktív felhasználásának elemzése jó példát szolgáltat erre. A jelen összefüggésben a tudományos predikció szerkezetének ez az általános bemutatása elegendő is. Megmutatja, hogy a konfirmációnak a sikeres predikciók alapján adható általános meghatározása körkörössé válik; valójában ahhoz, hogy a konfirmáció predikciós kritériumának eredetileg adott megfogalmazását elegendően általánossá tegyük, a "logikailag levezethető" kifejezést helyettesítenünk kellene a "deduktív és kvázi-induktív lépések sorozatán keresztül nyerhető"-vel, a fenti értelemben vett "kvázi-indukció" azonban maga is előfeltételezi a konfirmáció fogalmát. Az előző megfontolások melléktermékeként vegyük észre, hogy a tudományos predikció adekvát logikája (és ezzel analóg módon, a tudományos magyarázat és az empirikus hipotézisek tesztelésének adekvát logikája is) a konfirmáció fogalmának elemzését igényli. Ennek okát általánosabban a következő módon fejezhetjük ki. A tudományos törvények és elméletek általában olyan kifejezéseket kötnek össze, amelyek inkább az elvont elméleti konstrukciók, mint a közvetlen megfigyelés szintjén helyezkednek el. A megfigyelési mondatokból nem vezet közvetlen logikai következtetés az elméleti konstrukciókról szóló állításokhoz, amelyek a tudományos predikciók kiindulópontjaként szolgálhatnak. Az elméleti konstrukciókról szóló állítások, mint pl. az, hogy "Ez a vasdarab mágneses", vagy hogy "Itt egy síkpolarizált fénysugár hatol át a kvarckristályon", konfirmálhatók, de nem vezethetők le a megfigyelési beszámolókból. Így, még ha általános tudományos törvényeken alapulnak is, az új megfigyelési tények predikciója a már megadottak révén olyan folyamat, amely a logikai dedukción kívül a konfirmációt is magában foglalja. (37) 8. Adekvátsági kritériumok a konfirmáció bármely definíciója számára A konfirmáció két legszokásosabb felfogását, amelyeket Nicod kritériuma és a predikciós kritérium tett explicitté, alkalmatlannak találtuk a konfirmáció általános meghatározása számára. E negatív eredmény mellett az előző elemzés a tudományos jóslat, magyarázat és ellenőrzés bizonyos további logikai jellemzőit is kimutatta, és bizonyos mércék megállapításához vezetett, melyeket a konfirmáció adekvát definíciójának ki kell elégítenie. E mércék az ekvivalencia feltételt, valamint azt a követelményt foglalják magukban, hogy a konfirmáció meghatározása alkalmazható legyen tetszőleges logikai bonyolultságú hipotézisekre, és nem csak a legegyszerűbb fajta univerzális kondícionálisokra. A konfirmáció adekvát meghatározásának azonban számos további logikai követelményt is ki kell elégítenie. Most ezekre térünk rá. Először is, egyet lehet érteni abban, hogy bármely mondatot, amely egy megfigyelési beszámolóból logikailag levezethető, az adott beszámoló által konfirmáltnak kell tekinteni: a levezetés a konfirmáció egy speciális esete. Így például azt akarjuk mondani, hogy az "a fekete" megfigyelési beszámoló konfirmálja azt a mondatot (hipotézist), hogy "a fekete vagy szürke"; és - hogy az előző részben adott példákra utaljunk - az "R2(a,b)" megfigyelési mondat konfirmáló bizonyítékot nyújt arra a mondatra nézve, hogy "(E z)R2(a,z)". Ennélfogva ahhoz a kikötéshez jutunk, hogy a konfirmáció tetszőleges adekvát meghatározásának ki kell elégítenie az alábbi feltételt: 48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* (8.1) Levezetési feltétel. Egy megfigyelési beszámoló konfirmál bármely olyan mondatot, amely levezethető belőle.(38) Ezt a feltételt az előző megfontolásunk sugallta, de természetesen nem bizonyította. A feltételt a konfirmáció számára az adekvátság mércéjévé tenni annyi, mint rögzíteni azt a kikötést, hogy a konfirmáció egy javasolt definícióját logikailag inadekvátként el fogjuk vetni, ha nem úgy van felépítve, hogy a (8.1.) fenntartás nélkül teljesüljön. Ezzel analóg észrevételek vonatkoznak az alább megállapított további adekvátsági mércékre is. Másodszor, egy megfigyelési beszámoló, amely bizonyos hipotéziseket konfirmál, minden további változtatás nélkül alkalmas e hipotézisek bármely következményének konfirmálására is. És valóban: bármely ilyen következmény mindössze az eredeti hipotézisek kombinált tartalmának egészét vagy annak egy részét állítja, és ezért konfirmáltnak kell tekinteni bármilyen, az előbbit konfirmáló bizonyíték alapján. Ez az adekvátság következő feltételét kínálja: (8.2) Következmény feltétel. Ha egy megfigyelési beszámoló a mondatok egy K osztályának minden elemét konfirmálja, akkor bármely olyan mondatot konfirmál, amely K-nak logikai következménye. Ha (8.2.) kielégül, akkor ugyanez a helyzet a következő speciálisabb feltételekkel is: (8.21) Speciális következmény feltétel. Ha egy megfigyelési beszámoló konfirmálja a H hipotézist, akkkor H minden következményét konfirmálja. (8.22) Ekvivalencia feltétel. Ha egy megfigyelési beszámoló konfirmálja a H hipotézist, akkkor konfirmál minden olyan hipotézist, amely logikailag ekvivalens H-val. A (8.22) következik a (8.21)-ből, mivel az ekvivalens hipotézisek egymásnak kölcsönösen következményei. Így a következmény feltétel teljesüléséből következik a korábban megfogalmazott ekvivalencia feltétel teljesülése, és ezzel utóbbi elveszíti a független követelmény státuszát. E feltételek látszólagos nyilvánvalóságára tekintettel érdemes megjegyezni, hogy a konfirmációnak a sikeres predikciók révén való meghatározása, miközben kielégíti az ekvivalencia feltételt, megsérti a következmény feltételt. Vegyük például a predikciós kritériumnak az előző rész elején adott megfogalmazását. Világos, hogy ha a B2 megfigyelési tényhalmaz a B1 tényhalmaz alapján a H hipotézis segítségével megjósolható, akkor ugyanez a jóslat nyerhető egy ekvivalens hipotézis segítségével is, de egy gyengébb révén általában már nem. Másfelől, a H révén nyerhető bármely predikció nyilván megfogalmazható tetszőleges olyan hipotézis révén is, amely erősebb H-nál, vagyis amelyikből H logikailag levezethető. Miközben a következmény feltétel valójában azt köti ki, hogy ami egy adott hipotézist konfirmál, az bármely gyengébb hipotézist is konfirmál, a konfirmációnak a sikeres predikciók révén való meghatározása azt a feltételt elégítené ki, hogy ami egy adott hipotézist konfirmál, az minden erősebb hipotézist is konfirmál. De vajon ez a "fordított következmény feltétel", ahogyan nevezhetjük, nem volna-e ésszerű? Nem kellene-e esetleg felvenni a konfirmáció meghatározásának adekvátsági mércéi közé? E két gondolat közül a második azonnal elvethető. Az új feltételnek a (8.1) és (8.2) melletti alkalmazása azzal a következménnyel járna, hogy egy tetszőleges B megfigyelési beszámoló bármely H hipotézist konfirmálna. Így pl., ha B az a beszámoló, hogy "a holló", H pedig a Hooke-törvény, akkor (8.1) szerint B konfirmálja azt a mondatot, hogy "a holló". Ennélfogva B a fordított következmény feltétel segítségével konfirmálná azt az erősebb mondatot is, hogy "a holló, és a Hooke törvény igaz"; végül, (8.2) miatt, B konfirmálná H-t, ami az utolsó mondat következménye. Nyilvánvaló, hogy ugyanez az érvelés minden más esetre is alkalmazható. De nem igaz-e mégis, hogy azok a megfigyelési adatok, amelyek egy H hipotézist konfirmálnak, egyben egy erősebb hipotézist konfirmálónak is tekinthetők? Nem igaz-e például, hogy azokat a kísérleti tényeket, amelyek Galilei törvényét vagy a Kepler törvényeket konfirmálják, egyben Newton gravitációs törvényét konfirmálónak is veszik?(39) Valóban ez a helyzet, de ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy a fordított következmény feltételt elfogadjuk a konfirmáció logikájának általános szabályaként. A most említett esetekben ugyanis a gyengébb hipotézis egy speciális logikai kötelékkel kapcsolódik az erősebbhez: lényegében az erősebb behelyettesítési esete; így pl. míg a gravitáció törvénye bármely két test között fellépő erőről beszél, Galilei törvénye arra az esetre vonatkozó specializáció, amikor az egyik test a Föld, a másik pedig közel van annak felszínéhez. Az előző esetben azonban, ahol megmutattuk, hogy Hooke törvényét konfirmálja az a beszámoló, hogy a holló, ez a helyzet nem áll fenn; és ebben az esetben egy olyan szabály, hogy ami egy adott hipotézist konfirmál, az bármely erősebb hipotézist is konfirmál, teljesen abszurddá válik. Így aztán a fordított következmény feltétel nem nyújt jól megalapozott általános adekvátsági feltételt.(40) 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Egy harmadik feltételt kell még kimondanunk.(41) (8.3) Konzisztencia feltétel. Minden logikailag konzisztens megfigyelési beszámoló logikailag kompatibilis mindazon hipotézisek osztályával, amelyeket konfirmál. E követelmény két legfontosabb implikációja a következő: (8.31.) Hacsak egy megfigyelési beszámoló nem önellentmondó, (42) nem konfirmál egyetlen olyan hipotézist sem, amellyel logikailag nem kompatibilis. (8.32.) Hacsak egy megfigyelési beszámoló nem önellentmondó, nem konfirmál olyan hipotéziseket, amelyek ellentmondanak egymásnak. E korolláriumok közül az első azonnal elfogadható; úgy érezhető azonban, hogy a második - és következésképpen maga a (8.3.) is - túlságosan súlyos megkötést testesít meg. Utalni lehet például arra, hogy valamely x fizikai mennyiség változására vonatkozó mérési eredmények véges halmaza és egy hozzátartozó y mennyiséget leíró halmaz az x és y közötti kapcsolatot kifejező matematikai függvény alakját illető számos különböző hipotézishez illeszkedhet, és ezért aztán mindegyikhez illeszkedőnek kell nevezni; de az ilyen hipotézisek ugyanakkor inkompatibilisek, mert x legalább egy értékéhez y más értékét rendelik. Kétségtelen, hogy e megfontolások alapján lehetséges volna az adekvátság formális mércéinek lazítása. Azt jelentené ez, hogy elvetjük a (8.3)-at és a (8.32)-t, és csak a (8.31)-et tartjuk meg. E lépés egyik hatása azonban az lenne, hogy amikor egy logikailag konzisztens B megfigyelési beszámoló két hipotézis mindegyikét konfirmálja, akkor nem szükségképpen fogja konfirmálni ezek konjunkcióját, a hipotézisek ugyanis lehetnek kölcsönösen kizárók, a konjunkciójuk ezért lehet önellentmondó; következésképpen, (8.31) miatt B ezt nem konfirmálná. Ez a következmény intuitíve nézve meglehetősen furcsa, és ezért az ember hajlana arra, hogy azt javasolja: miközben (8.3) elvetendő és (8.31) megőrzendő, a (8.32)-t ezzel a másik követelménnyel kellene helyettesíteni: (8.33) ha egy megfigyelési mondat két hipotézis mindegyikét konfirmálja, akkor a konjunkciójukat is konfirmálja. De rögtön megmutatható, hogy e feltételek halmazából (8.2) révén magának a (8.32)-nek a teljesülése is levezethető. Ha így aztán a (8.3) feltétel túl szigorúnak tűnik, akkor a legnyilvánvalóbb alternatíva, úgy tűnik, a (8.3)-nak és korolláriumainak egyedül a sokkal gyengébb (8.31)-gyel való helyettesítése lehetne. Izgalmas probléma, hogy vajon lehet-e a konfirmációnak olyan intuitíve adekvát meghatározását adni, amely kielégíti a (8.1)-et, (8.2)-t és (8.31)-et, de a (8.3)-at már nem. A (8.3)-at kielégítő meghatározások egyik előnye ugyanakkor, hogy úgymond határt szabnak az adott bizonyítékokkal konfirmálható hipotézisek erejének. (43) Mostani tanulmányunk hátralévő része, mindezekből következőleg, kizárólag a konfirmáció egy olyan meghatározásának kidolgozásával foglalkozik, amely kielégíti a (8.1), (8.2) és (8.3) által képviselt szigorúbb formális feltételek mindegyikét. E követelmények, amelyek a konfirmáció logikája általános törvényeinek tekinthetők, természetesen csak szükséges, nem pedig elégséges feltételei valamely konfirmáció-meghatározás adekvátságának. Így pl. ha az "B konfirmálja H-t" kifejezést úgy definiálnánk, hogy azt jelentse, "B-ből H logikailag levezethető", a fönti három feltétel nyilvánvaló módon teljesülne; a meghatározás mégsem lenne adekvát, mert a konfirmáció a levezethetőségnél átfogóbb reláció kell legyen (utóbbit végérvényes konfirmációnak tekinthetjük). Hogy a konfirmáció meghatározása elfogadható legyen, ahhoz tartalmilag is adekvátnak kell lennie: a tudományos eljárásban és a metodológiai vizsgálatokban implicite jelenlévő konfirmációs eljárások ésszerű közelítését kell nyújtania. Ez utóbbi fogalom elmosódó és bizonyos mértékig homályos, mint e cikk korábbi részeiben megpróbáltam megmutatni. Ezért túlzott volna teljes egyetértést várni azzal kapcsolatban, hogy a konfirmáció egy javasolt meghatározása tartalmilag adekvát-e. Másfelől, bizonyos dolgokban meglehetősen általános egyetértés érhető el; például valószínűleg most már mindenki elismeri, hogy a konfirmációnak a levezethetőséggel, vagy Nicod fentebb elemzett kritériumával való azonosítása, vagy bármely olyan meghatározása, amely a "bizonyítottság érzetére" hivatkozik, nem lesz a tudomány logikája számára releváns konfirmációfogalom adekvát közelítése. Másfelől azonban, egy elméleti fogalom logikai elemzésének megalapozottsága (amely, világos módon, mindig logikai rekonstrukciót von maga után) nem mérhető egyszerűen a javasolt elemzésre vonatkozó megelégedettség érzésével. Ha a logikai elemzés alapján modjuk két alternatív javaslat kínálkozik egy kifejezés meghatározására, akkor a választást olyan vonások alapján kell megtenni, mint logikai tulajdonságaik és az eredményül adódó elméletek átfogósága, illetve egyszerűsége.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* 9. A konfirmáció kielégítési kritériuma Mint már korábban említettük, a konfirmáció precíz meghatározása valamilyen jól meghatározott "tudományos nyelvre" való hivatkozást követel meg, amelyen feltevésünk szerint az összes megfigyelési beszámolót és vizsgált hipotézist megfogalmazták, és amelynek a logikai szerkezetéről szintén feltehető, hogy pontosan meg van határozva. Minél bonyolultabb ez a nyelv, és minél gazdagabbak a logikai kifejezési eszközei, általában annál nehezebb lesz benne a konfirmáció adekvát meghatározását megadni. A probléma azonban legalább néhány esetre meg van oldva: a viszonylag egyszerű szerkezetű nyelvek esetén lehetséges megadni a konfirmáció explicit meghatározását, amely valamennyi fönti logikai követelményt kielégíti, és amely intuitíve ugyancsak adekvátnak tűnik. E meghatározás technikai részleteinek bemutatása másutt már megjelent.(44) A jelen tanulmányban, amely a konfirmáció problémájának általános logikai és metodológiai szempontjaival, nem pedig a technikai részletekkel foglalkozik, meg fogjuk próbálni az így nyert konfirmáció-meghatározást minimális technikai eszközökkel a lehető legvilágosabban jellemezni. Tekintsük a következő egyszerű H hipotézis esetét: "(x) [Holló(x) ⊃ Fekete(x)]", ahol feltesszük, hogy "Holló" és "Fekete" a megfigyelési szókészlet elemei. Legyen B egy megfigyelési beszámoló, amely szerint "Holló(a) & Fekete(a) & ~Holló(c) & Fekete(c) & ~Holló(d) & ~Fekete(d)". Ekkor B-ről azt mondhatjuk, hogy a következő értelemben konfirmálja H-t. Három dolog kerül említésre a B-ben, nevezetesen, a, c és d; ezekkel kapcsolatban B arról tájékoztat bennünket, hogy mindazon dolgok, amelyek hollók (vagyis konkrétan, csak az a dolog), egyben feketék is.(45) Más szavakkal, a B-ben tartalmazott információból arra következtethetünk, hogy a H hipotézis a B-ben említett dolgok osztályán belül csakugyan igaz. Alkalmazzuk ugyanezt a megfontolást egy logikailag bonyolultabb szerkezetű hipotézisre. Legyen H az a hipotézis, hogy "Mindenki kedvel valakit", vagy szimbólumokkal: "(x)(E y) Kedveli (x,y)", vagyis "Minden x személyhez létezik legalább egy olyan (x-től nem szükségképpen különböző) y személy, hogy x kedveli y-t". (Itt a "Kedveli"-ről ugyancsak feltesszük, hogy a megfigyelési szókészletben előforduló relációs kifejezés.) Tegyük fel most, hogy kapunk egy B megfigyelési beszámolót, amelyben két személy, mondjuk e és f neve fordul elő. Milyen feltételek mellett fogjuk azt mondani, hogy B konfirmálja H-t? Az előző példa sugalmazza a választ: akkor, ha B-ből arra tudunk következtetni, hogy H az {e,f} véges osztályon kielégül, vagyis, ha az {e,f}-en belül mindenki kedvel valakit. Ez azt jelenti, hogy e kedveli e-t vagy f-et, és f kedveli e-t vagy f-et. Így akkor mondanánk, hogy B konfirmálja H-t, ha B-ből levezethető ez az állítás: "e kedveli e-t vagy f-et, és f kedveli e-t vagy f-et". Utóbbi állítást H-nak a véges {e,f} osztály fölötti kifejtésének fogjuk nevezni. "A H hipotézis kifejtése az egyedek véges C osztálya fölött" fogalom precízen rekurzióval határozható meg; itt elegendő lesz azt mondani, hogy H-nak C fölötti kifejtése azt állítja, amit H akkor állítana, ha a világban kizárólag azok a tárgyak léteznének, amelyek C elemei. Például, annak a hipotézisnek, hogy H1="[(x)P(x)v Q(x)]" (vagyis, hogy "minden dolog rendelkezik vagy a P, vagy a Q tulajdonsággal") az {a,b} osztály fölötti kifejtése "[P(a) v Q(a)] & [ P(b) v Q(b)]" (vagyis, hogy "a rendelkezik vagy P, vagy Q tulajdonsággal, és b rendelkezik vagy P, vagy Q tulajdonsággal"); annak a H2 egzisztenciális hipotézisnek, hogy legalább egy dolog rendelkezik P tulajdonsággal, azaz "(E x)P(x)" a kifejtése {a,b}-re: "P(a) v P(b)"; egy kvantort nem tartalmazó hipotézis kifejtése pedig, mint pl. azé, hogy H3: "P(c) v K(c)" megegyezik magával a hipotézissel, függetlenül a hivatkozott individuumok osztályától. Az ezeken a megfontolásokon alapuló részletesebb formális elemzés két lépésben vezet a konfirmáció általános relációjának megadásához: az első a közvetlen konfirmáció speciális esetének a jelzett gondolatmenet mentén történő megadásából áll; a második lépés az általános konfirmáció definiálása a közvetlen konfirmáció alapján. Kisebb részletek elhagyásával, a két meghatározást a következőképpen foglalhatjuk össze: (9.1 Df.) A B megfigyelési beszámoló közvetlenül konfirmálja a H hipotézist, ha B-ből levezethető H-nak a Bben említett dolgok fölötti kifejtése. (9.2 Df.) A B megfigyelési beszámoló konfirmálja a H hipotézist, ha H levezethető a mondatok egy olyan osztályából, amelynek minden elemét B közvetlenül konfirmálja. Az ezekkel a meghatározásokkal kifejezett kritériumot a konfirmáció kielégítési kritériumának lehet nevezni, mert alapgondolata szerint egy hipotézist akkor konfirmál egy adott megfigyelési beszámoló, ha a hipotézist kielégíti azon individuumok véges osztálya, amelyeket a beszámoló említ. Alkalmazzuk most a két meghatározást legutóbbi példáinkra. A B1: "P(a) & Q(b)" megfigyelési beszámoló közvetlenül konfirmálja (és így konfirmálja) a H1 hipotézist, mivel levezethető belőle H1 kifejtése az {a,b}


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* osztályra, amint azt feljebb megadtuk. A H3 hipotézist nem konfirmálja közvetlenül a B1, mert H3 kifejtése, vagyis H3 maga, nyilvánvalóan nem vezethető le a B1-ből. Azonban H3 következik H1-ből, amelyet B1 közvetlenül konfirmál; következésképpen, (9.2) révén B1 konfirmálja H3-at. Hasonló módon, azonnal látható, hogy B1 közvetlenül konfirmálja H2-t. Végül, hogy a jelen rész első példáját vegyük elő: a "Holló(a) & Fekete(a) & ~Holló(c) & Fekete(c) & ~ Holló(d) & ~ Fekete(d)" megfigyelési beszámoló konfirmálja (sőt közvetlenül konfirmálja) a "(x) [Holló(x) ⊃ Fekete(x)]" hipotézist, mivel levezethető belőle utóbbinak az {a,c,d} osztály fölötti kifejtése, ami így írható: "[Holló(a) ⊃ Fekete(a)] & [Holló(c) ⊃ Fekete(c)] & [Holló(d) ⊃ Fekete(d)]". Most már könnyű lesz a diszkonfirmáció és a semlegesség megadása: (9.3 Df.) A B megfigyelési beszámoló diszkonfirmálja a H hipotézist, ha konfirmálja H tagadását. (9.4 Df.) A B megfigyelési beszámoló semleges a H hipotézisre nézve, ha B nem konfirmálja és nem diszkonfirmálja H-t. A (9.2)-ben, (9.3)-ban és (9.4)-ben lefektetett kritériumok révén minden konzisztens B megfigyelési beszámoló az összes lehetséges hipotézist három egymást kölcsönösen kizáró osztályba sorolja: amelyet B konfirmál, amelyet B diszkonfirmál, és amelyre nézve B semleges. A konfirmáció itt javasolt meghatározásáról megmutatható, hogy az adekvátság (8.1)-ben, (8.2)-ben és (8.3)-ban és következményeikben megtestesülő valamennyi formális feltételét kielégíti. A (8.2) feltételről ezt könnyű meglátni; a többi feltétel esetén a bizonyítás bonyolultabb.(46) Ezen túlmenően, a konfirmáció fönti meghatározásának alkalmazása nem szorítkozik az univerzális kondícionális alakjában adott hipotézisekre (mint például Nicod kritériuma), de még általában az univerzális hipotézisekre sem; valójában bármely hipotézisre alkalmazható, amely az adott nyelv megfigyelési szókészletének a tulajdonságokra és relációkra vonatkozó kifejezéseivel, az individuumnevekkel, a szokásos "nem", "és", "vagy", "ha-akkor" konnektívumok jeleivel és tetszőleges számú univerzális vagy egzisztenciális kvantorral kifejezhető. Végül, mint az előző példa és a fenti definíciók mögött meghúzódó általános megfontolások sugallják, úgy tűnik, a konfirmáció olyan meghatározását nyertük, amely tartalmilag is adekvát abban az értelemben, hogy a konfirmáció szándékolt jelentésének ésszerű közelítése. A konfirmáció egyes sajátos eseteinek rövid tárgyalása jobban megvilágíthatja elemzésünk ezen utóbbi vonását. 10. A verifikáció és falszifikáció relatív és abszolút fogalmai Ha egy megfigyelési beszámolóból levezethető egy H hipotézis, akkor (8.1) miatt konfirmálja H-t. Ez jól megegyezik a konfirmáló bizonyítékra vonatkozó szokásos felfogással; valójában itt a konfirmáció határesetével van dolgunk, ahol Bvégérvényesen konfirmáljaH-t. Ez akkor és csak akkor valósul meg, ha B-ből H levezethető. Ekkor azt is fogjuk mondani, hogy BverifikáljaH-t. A verifikáció tehát a konfirmáció speciális esete, mondatok közötti reláció; konkrétabban, egyszerűen a levezethetőségi relációval egyenlő, amelynek értelmezési tartományát a megfigyelési mondatokra korlátozták. Hasonlóképpen, azt fogjuk mondani, hogy B akkor és csak akkor végérvényesen diszkonfirmálja, vagy másként falszifikáljaH-t, ha B inkompatibilis H-val; ebben az esetben B-ből levezethető H tagadása, és ezért, (8.1) és (9.3) miatt, B konfirmálja H tagadását, és így diszkonfirmálja H-t. Ennélfogva a falszifikáció a diszkonfirmáció speciális esete; megegyezik a mondatok közötti inkompatibilitási relációval, amelynek értelmezési tartományát a megfigyelési mondatokra korlátozták. Világos: ahogy itt meghatároztuk, a verifikáció és a falszifikáció relatív fogalmak. Egy hipotézis csak valamilyen megfigyelési beszámolóhoz képest mondható verifikáltnak vagy falszifikáltnak; egy hipotézis lehet adott megfigyelési beszámoló által verifikált, és valamely másik által nem verifikált. Vannak azonban hipotézisek, amelyek egyetlen megfigyelési beszámoló által sem verifikálhatók, és mások, amelyek egyetlen megfigyelési beszámoló által sem falszifikálhatók. Most ezt fogjuk megmutatni. Azt fogjuk mondani, hogy egy adott hipotézis verifikálható (falszifikálható), ha lehetséges olyan megfigyelési beszámolót szerkeszteni, amely verifikálja (falszifikálja) a hipotézist. Hogy egy hipotézis verifikálható (falszifikálható)-e ebben az értelemben, az kizárólag a logikai alakjától függ. Röviden, a következő eseteket különböztethetjük meg: 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* (a) Ha egy hipotézis nem tartalmazza a "minden" vagy "valamely" kvantifikáló kifejezéseket vagy ezek szimbolikus megfelelőit, akkor mind verifikálható, mind falszifikálható. Így pl. az a hipotézis, hogy "Az a tárgy kékké vagy zölddé válik" levezethető abból a beszámolóból, hogy "Az a tárgy kékké válik", és ezért ez a beszámoló verifikálja. Ugyanez a hipotézis inkompatibilis azzal, hogy "Az a tárgy sem kékké, sem zölddé nem válik", és ezért falszifikálja az ezt kifejező beszámoló. (b) Egy tisztán egzisztenciális hipotézis (vagyis egy olyan hipotézis, amely formalizálva egy vagy több egzisztenciális kvantort tartalmaz, amelyeket valamilyen kvantort nem tartalmazó kijelentés követ) verifikálható, de nem falszifikálható, ha - mint rendszerint felteszik - a tárgyalási univerzum végtelen sok dolgot tartalmaz. Így pl. azt a hipotézist, hogy "Vannak kék rózsák", verifikálja az a beszámoló, hogy "Az a dolog kék rózsa". Ugyanakkor azonban semmilyen véges megfigyelés nem mondhat ellen a hipotézisnek, és ezért nem falszifikálhatja azt. (c) Megfordítva, egy tisztán univerzális hipotézis (amely olyan kifejezéssel formalizálható, ahol egy vagy több univerzális kvantort valamilyen, kvantort nem tartalmazó kijelentés követ) végtelen tárgyalási univerzum esetén falszifikálható, de nem verifikálható. Így pl. azt a hipotézist, hogy "(x)[Hattyú(x) ⊃ Fehér(x)]" teljesen falszifikálja a {Hattyú(a), ~ Fehér(a)} beszámoló; ám semmilyen véges megfigyelésből nem vezethető le a kérdéses hipotézis, és ezért semmilyen véges megfigyelés nem verifikálhatja azt. (d) Az olyan hipotézisek, amelyek az eddig említett háromból egyik típusba sem tartozó mondatokkal fejezhetők ki, és amelyeknek formalizálása ebben az értelemben mind egzisztenciális, mind univerzális kvantorokat vesz igénybe, általában se sem verifikálhatók, se nem falszifikálhatók. (47) Így pl. az a hipotézis, hogy "Minden agyag feloldható valamilyen oldószerrel" - szimbolikusan "(x)(E y)Oldható(x,y)" - egyetlen megfigyelési beszámolóból sem vezethető le, de ugyanakkor egyetlen lehetséges beszámoló sem inkompatibilis vele, függetlenül attól, hogy konkrét anyagoknak konkrét oldószerekkel való oldhatóságáról vagy oldhatatlanságáról hány esetet tartalmaz. Ugyanez a megjegyzés vonatkozik arra a hipotézisre is, hogy "Néhány embert mindig becsaphatsz", amelynek szimbolikus megfogalmazása, "(E x)(t)Bcsp(x,t)", egy egzisztenciális és egy univerzális kvantort tartalmaz. De természetesen e negyedik osztályba tartozó valamennyi hipotézis konfirmálható vagy diszkonfirmálható alkalmas megfigyelési beszámolók segítségével; ezt a 9. pont elején a "(x)(E y)Kedveli(x,y)" kapcsán már bemutattuk. A verifikáció és a falszifikáció e meglehetősen részletes tárgyalását nemcsak abban a reményben mutattuk be, hogy a konfirmáció és a diszkonfirmáció korábban definiált fogalmainak jelentését tovább magyarázzuk, hanem azért is, hogy alapot nyújtsunk a verifikáció (és hasonlóan, a falszifikáció) két olyan eltérő jelentése közötti éles megkülönböztetésre, amelyeket az empirikus tudás jellegére vonatkozó mai kutatások nem mindig választanak megfelelően szét. A verifikáció egyik jelentése, amit itt el akarunk különíteni, az éppen az imént elmagyarázott viszonylagos fogalommal esik egybe; a nagyobb világosság kedvéért ezt néha relatív verifikációnak fogjuk nevezni. A másik jelentés az, ami abszolút vagy végérvényes verifikációnak nevezhető. A verifikáció ez utóbbi fogalma nem a formális logikához tartozik, hanem inkább a pragmatikához: a hipotéziseknek a megfigyelők vagy tudósok által, releváns bizonyítékok alapján történő elfogadásáról beszél. Általánosságban, egy adott hipotézis tudományos ellenőrzésének három fázisát különböztethetjük meg (amelyek nem szükségképpen abban a sorrendben következnek egymásra, ahogyan itt felsoroljuk). Az első fázis alkalmas kísérletek vagy megfigyelések elvégzése, majd az így nyert eredményeket kifejező megfigyelési beszámolók elfogadása. A következő fázis egy adott hipotézisnek az elfogadott megfigyelési beszámolókkal való szembesítése, vagyis annak megállapítása, hogy az utóbbi konfirmáló, diszkonfirmáló, vagy semleges-e a hipotézisre nézve. Az utolsó fázis a hipotézisnek az elfogadott megfigyelési beszámolók által nyújtott konfirmáló vagy diszkonfirmáló bizonyítékok ereje alapján történő elfogadása, vagy pedig az ítélet felfüggesztése, további releváns bizonyítékok megállapítására várakozva. Jelen tanulmány majdnem kizárólag csak a második fázissal foglalkozik. Mint láttuk, ez a fázis tisztán logikai természetű; az itt használt értékelési mércék - nevezetesen a konfirmáció, a diszkonfirmáció és a semlegeség kritériumai - teljes egészükben kifejezhetők a tiszta logikához tartozó fogalmak segítségével. Az első fázis ezzel szemben pragmatikai természetű; nem tartalmazza mondatoknak mondatokkal való logikai szembesítését. Abból áll, hogy bizonyos kísérleteket vagy módszeres megfigyeléseket végeznek, és feljegyzik ezek eredményeit. Az utóbbiakat olyan mondatokkal fejezik ki, amelyek megfigyelési beszámolók alakjában jelennek meg, és ezeknek a tudós részéről (oksági, nem pedig logikai kapcsolatok révén) történő elfogadása a szóbanforgó kísérletekben szerzett tapasztalatokkal függ össze. Egy megfigyelési beszámoló formájában megjelenő mondat elfogadása egyes esetekben természetesen nem közvetlen megfigyelés révén történik, hanem annak köszönhetően, hogy más, már korábban elfogadott megfigyelési beszámolók konfirmálják azt; ez a 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* folyamat azonban a második fázisra jellemző, amelyet korábban már tárgyaltunk. E pillanatban arról az esetről beszélünk, amikor egy mondatot közvetlenül a "tapasztalati tények" alapján fogadnak el, nem pedig azért, mert korábban már elfogadott állítások támogatják. A harmadik fázis is felfogható pragmatikainak, nevezetesen olyannak, amely a tudós vagy tudósok csoportjának arra vonatkozó döntéséből áll, hogy elfogadjon (vagy elvessen, illetve felfüggesztve hagyjon) egy adott hipotézist, miután megállapította, hogy az elfogadott megfigyelési mondatok összessége milyen mennyiségben tartalmaz a hipotézisre vonatkozó konfirmáló vagy diszkonfirmáló bizonyítékot. Nagyonis megpróbálható azonban e fázis tisztán logikai eszközökkel történő rekonstrukciója. Ez általános "elfogadási szabályok" megállapítását igényelné. Durván szólva, ezek a szabályok azt fejeznék ki, hogy egy hipotézisnek az elfogadott megfigyelési beszámolók alapján mennyire kell konfirmáltnak lennie ahhoz, hogy maga is tudományosan elfogadható legyen;(48) vagyis e szabályok az elfogadott megfigyelési beszámolók összességében megtestesülő konfirmáló vagy diszkonfirmáló bizonyítékok típusa és mennyisége alapján kritériumokat fogalmaznának meg a hipotézisek elfogadására vagy elvetésére. Elképzelhető, hogy ezek a kritériumok további tényezőkre is utalnának, mint például a kérdéses hipotézisek egyszerűségére, vagy arra a módra, ahogyan a korábban már elfogadott elméletek rendszerébe illeszkednek, stb. Jelenleg nyitott kérdés, hogy az ilyen szabályok kielégítő rendszere kifejezhető-e tisztán logikai eszközökkel.(49) Bárhogyan is, egy hipotézisnek a konfirmáló bizonyítékok valamely elégséges halmazán alapuló elfogadása általában ideiglenes jellegű, és csak "további intézkedésig" érvényes, vagyis azzal a fenntartással, hogy ha új és kedvezőtlen bizonyítékok bukkannak fel (más szavakkal, ha új megfigyelési beszámolókat fogadnak el, amelyek diszkonfirmálják a kérdéses hipotézist), akkor a hipotézist újra elvetik. Vajon van-e kivétel ez alól a szabály alól? Más szóval, vannak-e olyan empirikus hipotézisek, amelyek véglegesen megalapozhatók, vagyis olyan hipotézisek, amelyeket, ha egyszer a tapasztalati bizonyítékok alapján elfogadtunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy sohasem kell visszavonni? Az ilyen hipotéziseket abszolúte vagy véglegesen verifikálhatónak fogjuk nevezni; analóg módon értelmezzük az abszolút vagy végleges falszifikálhatóságot. Míg a relatíve verifikálható és relatíve falszifikálható hipotézisek léte egyszerű logikai tény, amelyet e szakasz elején illusztráltunk, az abszolúte verifikálható vagy abszolúte falszifikálható hipotézisek létének kérdése erősen vitatott, s a mai empirista írásokban jelentős figyelmet kapott.(50) Minthogy a probléma csak lazán kapcsolódik a jelen íráshoz, csupán néhány általános észrevételre fogok szorítkozni. Tegyük fel, hogy a tudomány nyelve a korábbi tárgyalásokban, elsősorban is a 9. szakaszban feltételezett és jellemzett általános szerkezettel rendelkezik. Ekkor ésszerű azt várnunk, hogy valószínűleg csak azok a hipotézisek lesznek abszolúte verifikálhatók, amelyek megfigyelési beszámolók segítségével relatíve verifikálhatók; biztosan nem várható például, hogy azok az univerzális formájú hipotézisek, amelyek még relatív verifikációra sem alkalmasak, abszolúte verifikálhatók legyenek. Akárhány esetben is támogatják az ilyen hipotéziseket a tapasztalati tények, mindig lehetséges, hogy olyan új bizonyíték szerezhető be, amely diszkonformálja a hipotézist. Korlátozzuk ezért az abszolúte verifikálható hipotézisek keresését azon hipotézisek osztályára, amelyek relatíve verifikálhatók. Tegyük fel most, hogy H egy ilyen utóbbi típusú hipotézis, és hogy egy B megfigyelési jegyzőköny relatíve verifikálja azt, vagyis H logikailag levezethető B-ből, továbbá tegyük fel, hogy utóbbit elfogadják a tudományban, mint valamilyen kísérlet vagy megfigyelés kimeneteléről szóló beszámolót. Mondhatjuk-e ekkor, hogy H-t abszolúte verifikálták, hogy sohasem kell visszavonni? Ez nyilván attól függ, hogy a B beszámoló visszavonhatatlanul elfogadott-e, vagy pedig elképzelhető, hogy később majd az elutasítás sorsára jut. Így az abszolúte verifikálható hipotézisek létezéséről szóló kérdés ahhoz a kérdéshez vezet vissza, hogy vajon valamennyi, vagy legalább néhány megfigyelési beszámoló a tudomány visszavonhatatlan részévé válik-e, miután bizonyos megfigyelésekkel vagy kísérletekkel kapcsolatban elfogadták őket. Ez nem egyszerűen ténybeli kérdés; nem válaszolható meg a tudósok kutatási viselkedésének a leírásával. A tudomány logikai elemzésének más eseteihez hasonlóan, a probléma itt is a tudományos eljárás racionális rekonstrukcióját igényli. Más szavakkal, a tudományos kutatás konzisztens és átfogó elméleti modelljének megalkotását, amely ezután vonatkoztatási rendszerként vagy mérceként szolgálhat tetszőleges konkrét tudományos kutatások vizsgálatakor. Az elméleti modell megalkotása természetesen figyelembe kell vegye a tényleges tudományos eljárás jellemzőit, de nincs az utóbbi által meghatározva abban az értelemben, ahogyan a tudományos kutatás leíró tanulmányozása meg lenne. És csakugyan, általában egyetértenek például abban, hogy a tudósok gyakran felrúgják az alapos tudományos eljárás mércéit. Azonkívül a nagyobb elméleti átfogás és rendszeresség érdekében egy elvont modell bizonyos idealizált elemeket kell tartalmazzon, amelyeket esetleg nem teljesen köt meg annak tanulmányozása, hogy valójában hogyan dolgoznak mondjuk a vegyészek. Különösen igaz mindez a 54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* megfigyelési beszámolók kérdése esetén. Annak tanulmányozása, hogy a laboratóriumi beszámolók vagy másfajta megfigyelési tények leírásait hogyan hozzák létre a tudományos kutatás során, roppant érdekes feladat lehet a megfigyelési mondatok formáját és státuszát illető feltételezéseknek a tudomány nyelvét érintő valamely modellben való megválasztásakor. De egy ilyen vizsgálat nem határozhatja meg kimerítően sem azt, hogy a megfigyelési mondatok milyen formával kell rendelkezzenek az adott elméleti modellben, sem pedig azt, hogy ha egyszer el lettek fogadva, akkor visszavonhatatlannak kell-e tekinteni őket. Lehet, hogy egy analógia segíthet megvilágítani a logikai elemzés jellegére vonatkozó e nézetünket. Tegyük fel, hogy megfigyeljük, amint két személy, akiknek a nyelvét nem értjük, egy játékot játszanak valamiféle sakktáblán; és tegyük fel, hogy "rekonstruálni" szeretnénk a játék szabályait. A játékosok játék közbeni viselkedésének puszta leíró vizsgálata nem lesz ehhez elegendő; valójában, nem kell mindenképpen elvetnünk a játéknak egy olyan elméleti rekonstrukcióját, amely nem mindig jellemzi pontosan a játékosok tényleges lépéseit: gondolnunk kell arra a lehetőségre is, hogy alkalmanként megszegik a szabályokat. Rekonstrukciónkat inkább az a cél irányítaná, hogy egy olyan, konzisztens és átfogó szabályrendszert állapítsunk meg, amely a lehető legegyszerűbb, és amelyhez a játszási viselkedés legalább nagyjából illeszkedik. Az így nyert mércék segítségével ezután már leírhatjuk és bírálóan elemezhetjük a játék tetszőleges konkrét megvalósulását. A párhuzam nyilvánvaló; és az is világosnak tűnik, hogy az elméleti modell különféle vonásaira vonatkozó döntés mindkét esetben megállapodás jellegű, amit nemcsak a munkájukat végző tudósok tényleges eljárásai, hanem az egyszerűségre, a konzisztenciára, és az átfogó jellegre vonatkozó megfontolások is befolyásolnak. (51) Ez a megjegyzés különös erővel vonatkozik az itt vizsgált kérdésre, vagyis arra, hogy "vannak-e" a tudományban visszavonhatatlanul elfogadott megfigyelési beszámolók (amelyeknek logikai következményei ekkor abszolúte verifikált empirikus hipotézisek lennének). A helyzet világosabbá válik, ha a kérdést ebben a formában tesszük fel: megengedjük-e a tudomány általunk adott racionális rekonstrukciója során annak a lehetőségét, hogy bizonyos megfigyelési beszámolókat visszavonhatatlanul elfogadjanak, avagy minden megfigyelési beszámoló elfogadásának a "további intézkedésig" záradékkal kell rendelkeznie? Az egymással ellenkező két felfogás előnyeinek meggondolásakor meg kellene vizsgáljuk, hogy milyen mértékben képes egyikük vagy másikuk a tudományos kutatás szerkezetét egyszerű és konzisztens elméletben magyarázni. Nem kívánunk e kérdés megtárgyalásába bonyolódni, kivéve annak megemlítését, hogy számos megfontolás szól az olyan megállapodás mellett, hogy egyetlen megfigyelési beszámoló se legyen teljes bizonyossággal és visszavonhatatlanul elfogadható.(52) Ha ezt az alternatívát választjuk, akkor még azok a hipotézisek sem lesznek abszolúte verifikáltak, amelyet az elfogadott megfigyelési beszámolókból levezethetők, és azok sem lesznek abszolúte falszifikáltak, amelyek az elfogadott megfigyelési beszámolókkal inkompatibilisek: valójában ebben az esetben egyetlen elképzelhető hipotézis sem lenne abszolúte verifikálható vagy falszifikálható. Ha egyes megfigyelési mondatokról (vagy az összesről) kijelentjük, hogy elfogadásuk után visszavonhatatlanok, akkor azok a hipotézisek, amelyek levezethetők a visszavonhatatlan megfigyelési mondatokból, vagy amelyek inkompatibilisek velük, abszolúte verfikáltak, illetve abszolúte falszifikáltak lesznek. Most már világos kell legyen, hogy az abszolút és relatív verifikálhatóság (és falszifikálhatóság) fogalmai alapvetően különböznek egymástól. Megkülönböztetésük hiánya komoly félreértéseket okozott a tudományos elméletek természetére vonatkozó vizsgálatokban. Így pl. K. Popper azon javaslatát, hogy tudományos hipotézisként csak olyan mondatokat engedjünk meg, amelyek alkalmas megfigyelési beszámolók segítségével (relatíve) falszifikálhatók, olyan érvek alapján bírálták, amelyek valójában azt az állítást támasztják alá, hogy a tudományos hipotéziseket nem szabad abszolúte falszifikálhatóként értelmezni - amit maga Popper sem tagadott. Mint azonban a relatív falszifikálhatóságra vonatkozó korábbi tárgyalásunkból kitűnik, Popper javaslata, hogy korlátozzuk a tudományos hipotéziseket a (relatíve) falszifikálható mondatokra, a tudományos hipotézisek alakját érintő nagyon súlyos korlátozással jár. (53) Nevezetesen, kizárja az összes tisztán egzisztenciális hipotézist, továbbá a legtöbb olyan hipotézist is, amelynek a megfogalmazása mind univerzális, mind egzisztenciális kvantort igényel; a javaslat ennélfogva bírálható, mivel a tudomány ezen keresztül nyújtott elméleti rekonstrukciója alapján nehéznek vagy teljességgel lehetetlennek tűnik a komplexebb tudományos hipotézisek és elméletek státusáról, illetve funkciójáról megfelelően beszámolni. Amit fentebb a tudomány logikai elemzésének természetéről általánosságban mondtunk, az a konfirmáció jelen elemzésére is vonatkozik: ez konkrét javaslat egy olyan fogalom rendszeres és átfogó logikai rekonstrukciójára, amely alapvető fontosságú az empirikus tudomány metodológiája és az ismeretelmélet szempontjából. E fogalom elméleti tisztázásának szükségét az a tény bizonyította, hogy mostanáig nem állt rendelkezésre a konfirmáció általános elméleti magyarázata, és hogy a konfirmáció bizonyos széles körben elfogadott felfogásai olyan komoly nehézségeket vontak maguk után, hogy kételkedni lehetett abban, a fogalom kielégítő elmélete vajon egyáltalán kidolgozható-e.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Azt találtuk azonban, hogy a probléma megoldható: bizonyos meghatározott, viszonylag egyszerű logikai jelleggel rendelkező tudományos nyelvek esetére tisztán logikai eszközökkel kifejlesztettük a konfirmáció általános meghatározását. Az így nyert logikai modell kielégítőnek tűnik az adekvátság korábban felállított formális és tartalmi mércéinek fényében. Megkíséreltem a konfirmáció elemzésének és rekonstrukciójának lényegi vonásait a lehető legexplicitebben megfogalmazni, abban a reményben, hogy ez kritikai tárgyalásra ösztönözhet, vagy hogy az adott problématerülethez tartozó különféle kérdések további vizsgálatát teszi lehetővé. Az alapos vizsgálatot igénylő nyitott kérdések között meg szeretném említeni a konfirmáció olyan fogalmainak kutatását, amelyek nem elégítik ki az általános konzisztencia feltételt; a konfirmáció meghatározásának kiterjesztését azokra az esetekre, ahol kvantorokat is tartalmazó megfigyelési mondatok is megengedettek; és végül a konfirmáció meghatározásának kiterjesztését a jelen modellénél összetettebb logikai szerkezettel rendelkező nyelvekre. (54) Az ilyen nyelvek a kifejezési módok nagyobb változékonyságát nyújtanák, és így közelebb jutnának az empirikus tudomány nyelvének magasfokú logikai komplexitásához. Utóirat (1964) A konfirmációról 1. A paradoxonokról A tanulmányomban a paradoxonokat illetően kifejtett nézetek számomra még mindig megalapozottnak tűnnek: a "paradox" eseteket konfirmáló, vagyis pozitív eseteknek kell tekinteni; az ezzel ellentétes benyomások olyan tényezőknek tulajdoníthatók, mint azok, amelyeket az 5.2 pontban vetettem fel. Számos szerző (55) fogadta el nagyrészt vagy teljes egészében ezt az értékelést. Több kommentátor(56) amellett érvelt, többé-kevésbé Mrs. Hosiasson-Lindenbaumhoz hasonlóan,(57) hogy a "Minden P Q" alakú általánosítások paradox és nemparadox esetei között bizonyos feltevések mellett objektív logikai különbségek állapíthatók meg. Az alapvető feltételezés itt az, hogy sokkal több nem-Q van, mint P (vagy, ennek alternatívájaként, hogy annak valószínűsége, hogy egy objektum nem-Q legyen, sokkal nagyobb, mint azé, hogy P legyen). Számos szerző emellett a konfirmációs fokok vagy induktív valószínűségek valamilyen alkalmas elméletét is feltételezi, és néhányan hozzáveszik azt is, hogy minden általánosításnak pozitív kezdeti valószínűsége van. Ilyen feltételezések alapján ezután amellett érvelnek, hogy például egy fekete dolognak a hollóságát megvizsgálni a "Minden holló fekete" általánosítás elvetése szempontjából sokkal kisebb kockázattal jár, mint egy hollónak a feketeségét ellenőrizni, és hogy az előző típusú teszt pozitív kimenetelének sokkal kisebb a jelentősége vagy a súlya, mint az utóbbi eset pozitív kimenetelének (mondja ráadásul Pears, aki nem is használja a konfirmációs fokok elméletét); vagy hogy egy paradox típusú eset sokkal kevésbé növeli az általánosítás a priori valószínűségét, mint egy nemparadox eset. Ezen érvek némelyike felveti azokat a kérdéseket, mint amelyeket írásom 25. lábjegyzetében említettem. De - és itt jön a lényeges megjegyzés - még ha a paradox és nemparadox esetek közötti fokozatbéli különbségek kielégíthetően megállapíthatók lennének is, ez nyilvánvalóan nem cáfolná meg diagnózisomat, hogy a paradox esetek konfirmálóak. Tanulmányom kizárólag a konfirmáció klasszifikációs vagy kvalitatív fogalmával fogalkozott, és nem állítja, hogy a különböző típusú pozitív esetek azonos mértékben lennének konfirmálóak, vagy hogy ugyanolyan súllyal rendelkeznek egy adott általánosítás ellenőrzésekor. Ami azt a pragmatikai kérdést illeti, hogy a paradox esetek miért nem tűnnek konfirmálónak, Pearsnek (58) igaza lehet, amikor azt mondja, hogy azok a leíró szavak (pl. "holló", "fekete"), amelyeket általánosításainkban szokásosan használunk, olyan osztályokat ragadnak ki, amelyek kielégítik (vagy talán még inkább: amelyekről az az általános vélekedés, hogy kielégítik) a viszonylagos méretekre vonatkozó fenti feltevést, és az előbb említett érvelések alapján ez megmagyarázza, hogy a paradox esetekről miért gondolják, hogy a nemparadoxaknál "kevesebb információt nyújtanak". Valóban, mint Mackie mondja, (59) ez még azt a tényt is magyarázhatja, hogy egyes emberek számára a bizonyítékok szempontjából egyáltalán nem tűnik relevánsnak olyan nemfekete dolgot találni, ami nem holló. Ez is egy további tényezőt jelenthet, amely részben hozzájárul a paradox benyomáshoz, és eltér a cikkem 5.2 részében javasoltaktól. (60) 2. A konfirmáció általános meghatározásáról A kvalitatív konfirmációra adott formális meghatározásomat most túlságosan megszorító jellegűnek látom. Íme e negatív értékelés néhány oka, a növekvő fontosság sorrendjében:


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* (a) A meghatározásom által lefedett fajtákhoz tartozó egyes hipotézisek, noha logikailag konzisztensek, nem konfirmálhatók egyetlen logikailag konzisztens megfigyelési beszámolóval sem. Például, a következő formában adott hipotézis csak egy végtelen értelmezési tartományon elégíthető ki: (x)(E y)S(x,y) & (x)(y)(z)[(S(x,y) & S(y,z) ⊃ S(x,z)] & (x) ~ S(x,x); a dolgok bármely véges osztálya fölötti kifejtése önellentmondó. Az általam adott meghatározást követve, általában egyetlen olyan tudományos hipotézis sem konfirmálható egyetlen megfigyelési beszámolóval sem, amely végtelenül sok objektum létezését vonja maga után. Érdemes ezt észrevételezni, bár önmagában nem komoly hátránya a meghatározásunknak. (b) Meghatározásom semlegesként sorol be olyan jellegű bizonyítékokat, amelyeket normálisan konfirmálónak tekintenénk. Mint pl. Canfield kimutatta,(61) egyetlen R(a,b), R(b,c), R(c,d), R(d,e),... típusú véges mondathalmaz sem minősül a H1: (x)(y)R(x,y) hipotézist konfirmálónak. Ugyanis egy olyan beszámoló például, amely az a és b dolgokat említi, H1-et csak akkor konfirmálja, ha levezethető belőle H1-nek az {a,b} osztály fölötti kifejtése, azaz a következő mondat: R(a,a) & R(a,b) & R(b,a) & R(b,b) Ahogy a megfigyelési jegyzőkönyvben említett individuumok száma növekszik, úgy azok a feltételek, amelyeket egy jegyzőkönyvnek ki kell elégítenie ahhoz, hogy konfirmálja a H1-et, egyre szigorúbbak lesznek. Ugyanilyen észrevételek vonatkoznak a diszkonfirmáció esetére. (c) Egyes szerzők szerint(62) a konfirmáció konzisztencia feltétele túl erős, mégpedig egy olyan oknál fogva, amelyet (a 8. szakaszban) magam is vizsgáltam az e feltételre vonatkozó megjegyzéseimben, de aztán félretettem. Előfordulhat, hogy ugyanarról a megfigyelhető jelenségről két inkompatibilis hipotézis mindegyikével számot lehet adni; a jelenség bekövetkezését rögzítő megfigyelési beszámolót ekkor szokásosan úgy tekintenénk, mint ami mindkét hipotézist konfirmálja. Ez az észrevétel nagyonis súlyosnak tűnik a számomra; de ha utat adunk neki, akkor a konzisztencia feltétel mellett a következmény feltételt is fel kell adni. Ellenkező esetben egy olyan beszámoló, amely mindkét egymással inkompatibilis hipotézist konfirmálja, a két hipotézis bármely következményét is konfirmálná, és így konfirmálna minden elképzelhető hipotézist. Az imént röviden áttekintett okoknál fogva úgy vélem, Carnapnak igaza van abban, hogy a tanulmányomban definiált konfirmáció fogalom "nem egyértelműen túl tág, hanem inkább egyértelműen túl szűk". (63) Ennek megfelelően azt gondolom, hogy a meghatározásomban megjelölt feltételek lehetnek elégségesek, de nem szükségesek egy H hipotézis B megfigyelési beszámoló által által történő konfirmációjához. Lehet, hogy a kvalitatív konfirmációra vonatkozó adekvát kritériumok megfogalmazásának problémája végül is a konfirmáció kvantitatív megközelítései segítségével lesz kezelhető. Ezt állítja például Carnap, aki szerint "a konfirmáció klasszifikációs fogalma adekvát explikátumának egyetértésben kell állnia a konfirmáció kvantitatív fogalmának legalább egy adekvát explikátumával"; vagyis léteznie kell legalább egy olyan c függvénynek, amely a logikai valószínűség fogalmának alkalmas explikátuma, úgy, hogy valahányszor B kvalitatíve konfirmálja H-t, akor c(H,B) c(H,t), ahol t a tautologikus vagy üres bizonyíték.(64) Más szavakkal: a logikai valószínűség valamilyen alkalmas meghatározása mellett, H-nak B melletti valószínűsége meg kell haladja H a priori valószínűségét, valahányszor B kvalitatíve konfirmálja H-t.(65) Ez az általános elv Carnapot továbbá arra vezeti, hogy elvesse a kvalitatív konfirmáció következmény feltételét, a levezetési feltételt pedig azokra az esetekre korlátozza, ahol H nem logikai igazság. Végül a probléma egy egészen más aspektusáról beszélek. A 6. szakasz vége felé kifejtett céllal összhangban, a konfirmáció általam adott meghatározása tisztán szintaktikai jellegű, mivel a kérdéses formalizált nyelvek esetén a logikai következmény fogalma, amely a meghatározásban megjelenik, szintén tisztán szintaktikai módon adható meg. De a konfirmáció - akár kvalitatív, akár kvantitatív értelmében vesszük - nem jellemezhető egyedül szintaktikai eszközökkel. Ezt különösen Goodman tette világossá,(66) aki megmutatta, hogy bizonyos "(x)[P(x) ⊃ Q(x)]" alakú hipotézisek egyáltalán nem konfirmálhatók, még "P(a) & Q(a)" alakú bizonyítékokkal sem. Hogy ezt bemutassam, Goodman illusztrációját a saját ornitológiai példámra fogom alkalmazni. Jelentse "x P" azt, hogy "x holló", és "x Q" azt, hogy "xfekér"; egy tárgyat pedig akkor nevezzünk fekérnek, ha egy 57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* bizonyos t időpont előtt vizsgáltuk meg és fekete, vagy pedig nem vizsgáltuk meg t előtt, és fehér. Ekkor minden t előtt megvizsgált és feketének talált holló Nicod kritériumának értelmében formálisan a "Minden holló fekér" hipotézis konfirmáló esetét nyújtja. De akárhány hasonló esetet gyűjtsünk is össze, ezek nem támogatják vagy konfirmálják a hipotézist; mivel az utóbbiból meg az következik, hogy minden t előtt meg nem vizsgált holló - és ennélfogva, jelesül minden t után megvizsgálható holló - fehér, és ezt a következményt biztos, hogy inkább diszkonfirmáltnak, mint konfirmáltnak kellene tekinteni. Hogy egy univerzális kondícionális hipotézis konfirmálható-e a saját pozitív esetei által, vagy ahogy Goodman mondja, hogy "kivetíthető-e" a megvizsgált esetekről a meg nem vizsgáltakra, az a benne szereplő predikátumok jellegétől függ; a "fekér" predikátum például kizárja a kivetíthetőséget. Goodman a kivetíthető és a nem kivetíthető hipotézisekben szereplő predikátumok közötti különbséget "beásódásuk" fokozataira vezeti vissza, vagyis annak eltérő mértékére, ahogy ezeket (vagy más, velük koextenzionális predikátumokat) korábban kivetített általánosításokban használtuk. A "fekér" például, amelyet még soha nem használtunk így, sokkal kevésbé van beásódva, mint az olyan kifejezések, hogy "fekete", "fehér" és "holló". A predikátumok viszonylagos beásódási foka alapján Goodman kidolgozta az univerzális kondícionális hipotézisek viszonylagos kivetíthetőségének, és ezzel a formálisan pozitív esetek révén való konfirmálhatóságuknak a kritériumait. A kvalitatív és kvantitatív konfirmáció tisztán szintaktikai kritériumainak keresése előfeltételezi, hogy a kérdéses hipotézisek a kivetítést lehetővé tevő módon legyenek megfogalmazva; az erre alkalmas kifejezések ugyanakkor nem választhatók ki egyedül szintaktikai eszközökkel. És valóban, a beásódás fogalma, melyet Goodman e célra használ, maga is nyilvánvalóan pragmatikai jellegű. (Fordította Kampis György) JEGYZETEK

*"Studies in the Logic of Confirmation", in: Aspects of Scientific Explanation, New York: The Free Press, 1965. 3-51. Eredeti megjelenése, még az utószó nélkül: Mind 54. (1945) 1-26. és 97-121. 1. A konfirmáció jelen elemzését bizonyos fokig egyes általánosabb problémákon végzett közös munka vetette fel és bátorította. E problémák tanulmányozását Dr. Paul Oppenheim kezdeményezte, és sok éven át együtt vizsgáltuk őket. A szóbanforgó problémák a tudományos törvények formáját és funkcióját, valamint az empirikus tudomány különböző ágainak összehasonlító metodológiáját érintik. A konfirmáció logikai aspektusait illető tanulmányaimban sokat köszönhetek R. Carnap és A. Tarski professzoroknak, és különösen Dr. Nelson Goodmannek, akinek lekötelezettje vagyok számos olyan értékes javaslatáért, amelyeket később jelezni fogok. A konfirmáció jelen esszében bemutatott elemzésének technikaibb szempontjait részletesen fejti ki "A Purely Syntactical Definition of Confirmation" (The Journal of Symbolic Logic 8. 1943) c. cikkem. 2. E kérdés a végérvényes verifikáció és falszifikáció lehetőségével együtt részletesebb tárgyalásra kerül jelen cikk 10. pontjában. 3. E kérdés ragyogó bemutatására nézve lásd Karl Popper Logik der Forschungját (Bécs, 1935) [magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest: Európa, 1997.], különösen az 1., 2., 3., és a 25., 26., 27., pontokat, valamint Albert Einstein megjegyzéseit On the Methods of Theoretical Physics c. előadásában (Oxford, 1933), 11, 12. Ebben az összefüggésben H. Feiglnek az indukcióra vonatkozó kritikai tárgyalása is érdekes lehet a "The Logical Character of the Principle of Induction" c. írásában, Philosophy of Science 1. (1934). 4. R. Carnap "Testability and Meaning"-beli szóhasználatát követve, Philosophy of Science 3. (1936) és 4 (1937); ld. különösen előbbinek a 3. pontját. [Magyarul: "Jelentés és ellenőrizhetőség", ABécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 377-504., valamint a jelen kötetben.] 5. E csoport olyan szerzők munkáját foglalja magában, mint Janina Hosiasson-Lindenbaum (lásd pl. "Induction et analogie: Comparaison de leur fondement" c. cikkét, Mind 50. [1941]), H. Jeffreys, J.M. Keynes, B.O. Koopman, J. Nicod, St. Mazurkiewicz, és F. Waismann. E valószínűségi fogalom rövid tárgyalását illetően lásd Ernest Nagel: "Principles of the Theory of Probability" (International Encyclopedia of Unified Science, Vol I., no. 6. Chicago 1939), különösen a 6. és 8. pontot. 6. E nézet fő képviselője Hans Reichenbach; ld. különösen: "Über Induktion und Wahrscheinlichkeit", Erkenntnis 5. (1935) és Experience and Prediction (Chicago, 1938), V. fejezet.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* 7. (1964-ben hozzáfűzött megjegyzés). E cikk születése óta R. Carnap kidolgozott egy induktív logikát, amely bizonyos típusú formalizált nyelvek esetén lehetővé teszi - a konfirmáló eset kvalitatív fogalmának használata nélkül - a konfirmációs fok olyan kvantitatív fogalmának explicit definícióját, amely a valószínűség formai jellemzőivel rendelkezik; Carnap induktív, vagy logikai valószínűségnek nevezi ezt. Részleteiről lásd: R. Carnap: "On Inductive Logic", Philosophy of Science 12. (1945); Logical Foundations of Probability (Chicago, 1950); The Continuum of Inductive Methods (Chicago, 1952); "The Aim of Inductive Logic", in E. Nagel, P. Suppes és A. Tarski (szerk.): Logic, Methodology and Philosophy of Science. Proc. of the 1960 International Congress (Stanford, 1962). 8. Lásd Karl Popper: Logik der Forschung (Bécs, 1935) ) [magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest: Európa, 1997.], 80. pont; Ernest Nagel: id. mű 8., és "Probability and the Theory of Knowledge", Philosophy of Science 6. (1939); C.G. Hempel: "Le probléme de la verité", Theoria (Göteborg) 3. (1937), 5. pont és "On the Logical Form of Probability Statements", Erkenntnis 7. (1937-38), különösen az 5. pont, ld. még Morton White: "Probability and Confirmation", The Journal of Philosophy 36. (1939). 9. Lásd pl. J. M. Keynes: "A Treatise on Probability" (London, 1929), különösen a III. Fejezet; vö. Carnap talán kevésbé egyértelműen szkeptikus megjegyzéseivel, id. mű (4. lábjegyzet), 3. rész, 427. o. 10. Az ilyen tényezők áttekintésére ld. különösen: Ernest Nagel: "Principles of the Theory of Probability", 6673. o. 11. Vö. pl. A. J. Ayer: Language, Truth and Logic (London és New York, 1936), I. fejezet; R. Carnap: "Testability and Meaning", 1., 2., és 3. pont; H. Feigl: "Logical Empiricism" (in: Twentieth Century Philosophy, szerk.: Dagobert D. Runes, New York, 1943); P. W. Bridgman: The Logic of Modern Physics (New York, 1928). 12. Meg kell azonban jegyezni, hogy "Testability and Meaning" c. esszéjében R. Carnap a tesztelhetőség és konfirmálhatóság olyan definícióit dolgozta ki, amelyek elkerülik a konfirmáló és diszkonfirmáló bizonyítékokra való hivatkozást; utóbbi fogalmak meghatározására a mondott tanulmányban valójában nem történik kísérlet. 13. Ilyen nézetet fejtett ki pl. M. Mandelbaum: "Causal Analyses in History" c. munkájában, Journal of the History of Ideas 3. (1942); lásd különösen a 46-47. oldalt. 14. Lásd Popper állítását, i. m., 8. szakasz. 15. Jean Nicod: Foundations of Geometry and Induction (ford. P. P. Wiener), London, 1930; lásd még R. M. Eaton tárgyalását "Confirmation and Infirmation" címmel, amely Nicod nézetein alapszik, s megtalálható General Logic c. könyvének III. fejezetében (New York, 1931). 16. Ebben a tanulmányban a jelölésrendszernek csak a legelemibb eszközeit használjuk; a szimbolizmus lényegében a Principia Mathematica-é, kivéve, hogy pontok helyett zárójeleket használunk, és hogy az egzisztenciális kvantifikációt "(E)" jelöli a fordított "E" helyett. 17. (1964-es megjegyzés) Precízebben azt kellene mondanunk, Nicod stílusában, hogy a hipotézist az a kijelentés [proposition] konfirmálja, hogy a mind P, mind pedig Q, és az a kijelentés diszkonfirmálja, hogy a P, de nem Q. 18. E kifejezést a kényelem kedvéért választjuk, valamint a Nicod által adott fenti explicit megfogalmazásra tekintettel; természetesen ezzel nem szándékozunk azt mondani, hogy a konfirmáció e felfogása Nicod-tól ered. 19. A probléma szigorú megfogalmazásához először is szükséges bizonyos feltételezések rögzítése a kifejezési eszközökre és azon nyelv logikai szerkezetére nézve, amelyben a hipotéziseket meg lesznek fogalmazva; ez a konfirmáció olyan meghatározását követeli meg, amely alkalmazható minden, az adott nyelvben kifejezhető hipotézisre. Általánosan fogalmazva, minél gazdagabb és bonyolultabb a tudomány feltételezett nyelve, a probléma egyre nehezebbé válik. 20. E nehézség, ami a lényegét illeti, kimutatásra kerül "Le probléme de la verité" c. cikkemben, Theoria (Göteborg) 3. (1937), különösen 222. o. 21. A tudományos magyarázat és predikció logikai szerkezetének részletesebb elemzése céljából ld. C.G. Hempel: "The Function of General Laws in History", The Journal of Philosophy 39. (1942), különösen a 2., 3., 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* és 4. szakaszt. Az idézett helyen és a fenti szövegben a magyarázatoknak és a predikcióknak egy deduktív logikai szerkezet argumentumaiként adott jellemzése bizonyos leegyszerűsítést tartalmaz: mint jelen tanulmány 7. szakaszában megmutatjuk, a magyarázatok és predikciók a deduktív lépések mellett gyakran "kvázi-induktív" lépéseket is tartalmaznak. Ez a kérdés azonban nem érinti a fentiek érvérvényességét. 22. E korlátozás igen lényeges: abban az általános formájában, amely tetszőleges számú változót tartalmazó univerzális kondícionálisra alkalmazható, Nicod kritériumát még a konfirmáció elégséges feltételének sem lehet tartani. Ez a következő, eléggé meglepő példán mutatható meg. Tekintsük azt a hipotézist, hogy S1: (x)(y) [~(R(x,y) & R(y,x)) ⊃ (R(x,y) & ~R(y,x))]. Legyen a és b olyan, hogy R(a,b) és ~R(b,a). Ekkor világos, hogy az (a,b) pár az S1 univerzális kondícionális elő- és utótagját egyaránt kielégíti: ennélfogva, ha Nicod kritériumát a konfirmáció elégséges feltételének állításaként fogadjuk el, akkor (a,b) konfirmáló bizonyítékot képez az S1 számára. De az S1-ről megmutatható, hogy ekvivalens azzal, hogy S2: (x)(y)R(x,y). Nos, hipotézisünk szerint ~R(b,a), és ez közvetlenül ellentmond S2-nek, tehát S1-nek is. Így az (a,b) pár, noha az S1 univerzális kondícionálisnak mind az elő- mind az utótagját kielégíti, valójában a legerősebb fajta diszkonfirmáló bizonyítékot alkotja az adott mondat számára (végérvényesen diszkonfirmáló bizonyítékot, mint később mondani fogjuk). Ez az illusztráció felfedi a Nicod kritériuma mögött meghúzódó konfirmációfogalom egy szembeszökő és - tudomásom szerint - eddig észre nem vett gyengeségét. Hogy megértsük illusztrációnk relevanciáját Nicod eredeti megfogalmazásával kapcsolatban, legyen A és B a következő: ~(R(x,y) &R(y,x)), illetve R(x,y) & ~R(y,x). Ekkor S1 azt állítja, hogy A-ból következik B, és az (a,b) pár olyan esetet jelent, amikor A jelenlétében B is jelen van; Nicod szerint, ez kedvező kellene legyen az S1-re nézve. 23. (1964-es megjegyzés) Feltételeink egy további "paradox" következménye is megjegyezhető: bármely univerzális kondícionális alakban adott hipotézis ekvivalens módon átírható egy ugyanolyan alakú hipotézissé, amely, még ha igaz is, egyáltalán nem rendelkezhet Nicod értelmében vett konfirmáló esetekkel, mivel az a kijelentés, amely szerint egy dolog a második hipotézis elő- és utótagját egyaránt kielégíti, önellentmondó lesz. Például, "(x) [P(x) ⊃ Q(x)]" ekvivalens azzal a mondattal, hogy "(x)[(P(x) & ~ Q(x)) ⊃ (P(x)& ~P(x))]", amelynek utótagja semmire sem igaz. 24. A fenti elemzésben a (b) pont alapgondolata Dr. Nelson Goodmantől származik, akinek ismételten ki szeretném fejezni köszönetemet segítségéért, melyet az adott kérdéssel kapcsolatos gondolataim tisztázásában a számos beszélgetésünk során nyújtott. 25. A (b) pontban bemutatott vizsgálatokra hatást gyakorolt, még ha tartalmilag nem is egyezik meg velük, a paradoxonok igen tanulságos megtárgyalása Janina Hosiasson-Lindenbaum lengyel metodológussal és logikussal; lásd "On Confirmation" c. cikkét, The Journal of Symbolic Logic 5. (1940), különösen a 4. részt. Dr. Hosiasson figyelmét "Le probléme de la verité" c. cikkem (lásd 1. lábjegyzet) és a velem való megbeszélés hívta fel a paradoxonokra. Tudomásom szerint az övé eddig az egyetlen publikáció, amely explicit kísérletet tesz a probléma megoldására. Az ő megoldása a konfirmáció fokozatainak elméletén alapul, amely egy interpretálatlan axiomatikus rendszer formájában került kidolgozásra, és Dr. Hosiasson legtöbb gondolatmenete ezt az elméleti keretet előfeltételezi. Hasznomra voltak azonban egyes általánosabb megfigyelései, amelyek relevánsnak bizonyultak a konfirmáció fokozatok nélküli vagy kvalitatív fogalmának paradoxonaira vonatkozó elemzésben, amely jelen tanulmány tárgyát képezi. Egy kérdés különösen érdekes Miss Hosiassonnak a konfirmáció fokozataira vonatkozó elméletén alapuló megjegyzéseiben, és ezt röviden szeretném is tárgyalni. A holló-hipotézisre megfogalmazva, ez abból a felvetésből áll, hogy egy olyan nem-fekete tárgy megtalálása, amely nem holló, ugyan konfirmáló bizonyítékot képez a hipotézis számára, de ugyanakkor a hipotézis konfirmáltsági fokát kisebb mértékben növeli, mint egy fekete holló megtalálása. Azért gondolható ez, mert az összes holló osztálya sokkal kevesebb tagot számlál, mint az összes nem-fekete dologé, úgyhogy - a gondolatot szemléletesen, de némileg férevezetően megfogalmazva - egyetlen fekete holló megtalálása a hipotézis teljes tartalmának nagyobb részét konfirmálja, mint egyetlen nem-fekete nem-holló megtalálása. Elméletének alapfeltételezéseiből Miss Hosiasson csakugyan le is tud vezetni egy tételt, mely szerint a konfirmációs fok viszonylagos növekedésére vonatkozó fenti állítás igaz lesz abban az esetben, ha az összes holló száma ténylegesen kicsi a nem-fekete dolgok számához képest. De vajon az utóbbi feltevés helyessége valóban garantálható-e a jelen példa esetében, és analóg módon az összes többi "paradox" esetben? A válasz részben a tudomány nyelvének logikai szerkezetétől függ. Ha "koordinátanyelvet" használunk, amelyben mondjuk véges tér-idő tartományok számítanak egyedeknek, akkor a hollóhipotézis olyasféle formát ölt, hogy "Minden tér-idő tartomány, amely egy hollót tartalmaz, valami feketét is tartalmaz"; és még ha a valaha létező összes holló száma véges is, a hollót tartalmazó tér-idő tartományok osztálya kontinuum számosságú, és ehhez hasonlóan, a valami nem-feketét tartalmazó tér-idő tartományoké is. Így a vizsgált fajta koordináta-nyelv esetén a fenti számszaki feltételezés nem állja meg a helyét. Mármost a koordináta-nyelv használata meglehetősen mesterségesnek tűnik ebben a konkrét példában; ugyanakkor 60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* igencsak megfelelőnek mutatkozik számos más kontextusban, például a fizikai térelméletekében. Másfelől azonban Miss Hosiasson számszaki feltétele igazolt lehet egy "dolognyelv" alapján, ahol véges méretű fizikai tárgyak szolgálnak egyedekként. Természetesen, még így is empirikus kérdés marad valamennyi "Minden P Q" alakú hipotézis esetén, hogy a nem-Q-k osztálya vajon ténylegesen sokkal számosabb-e a P-k osztályánál. Számos esetben nehéz lehet eldönteni a kérdést. 26. E fogalom részletes tárgyalására ld. C.W. Morris: Foundation of the Theory of Signs (International Encyclopedia of Unified Science, 7 vol I., no 2., Chicago, 1938), és R. Carnap: Introduction to Semantics (Cambridge, Mass., 1962), különösen a 4. és 37. pontot. 27. Ahelyett, hogy a reláció első kifejezését egy dolognak vagy dolgok rendezett halmazának vennénk, értelmezhetjük tényállásként (vagy esetleg tényként, vagy kijelentésként [proposition], ahogy Nicod mondja); például azon tényállásként, amely abból áll, hogy a egy fekete holló, stb. 28. Jelen tanulmányunk összefüggésében a megfigyelési mondat fogalma a protokolltétel vagy bázismondat stb., fogalmaihoz hasonló státusszal és logikai szereppel rendelkezik, úgy, ahogyan ezeket az empirizmus mai kutatásaiban használják. A megfigyelési mondat jelen tanulmányban javasolt felfogása azonban megengedőbb annyiban, hogy az ellenőrzés és a konfirmáció logikai problémáit függetlenné teszi számos nagyon vitatható ismeretelméleti kérdéstől; így pl. nem kötjük ki, hogy a megfigyelési beszámolóknak pszichikai eseményekről, vagy érzéki észleletekről kell szólniuk (vagyis azt, hogy a fenomenológia vagy az introspektív pszichológia szókészletében kell kifejezni őket). A megfigyelési beszámolók jelen tanulmányban alkalmazott felfogása szerint, a megfigyelési mondatokban hivatkozott "dolgok" az imént idézett bármelyik értelemben és számos más módon is értelmezhetők; például lehetnek tér-idő tartományok, vagy megintcsak fizikai tárgyak, mint a kövek, fák, stb. (az e cikkben adott illusztrációk legtöbbike az ilyen "dolognyelvhez" tartozó megfigyelési mondatot képvisel), mindössze azt követeljük meg, hogy a fentebb rögzített néhány igen általános feltétel ki legyen elégítve. E feltételek a megfigyelési mondatokra és a megfigyelési beszámolókra formájára bizonyos megszorításokat szabnak ki; jelesül azt, hogy ezek egyike sem tartalmazhat kvantort. Az itt követendő logikai elemzés céljára ez a kikötés önként kínálkozik; nem állítjuk azonban azt, hogy ez a formai korlát feltétlenül szükséges. Épp ellenkezőleg, nagyonis lehetséges és talán kívánatos is megengedni, hogy a megfigyelési mondatok kvantorokat is tartalmazzanak; egyszerűsítő feltételezésünket főleg abból a célból vezetjük be, hogy tekintélyes logikai bonyodalmakat kerüljünk el a konfirmáció meghatározásakor. 29. A pragmatika fogalmának bemutatása megtalálható a 26. lábjegyzetben felsorolt publikációkban. 30. (1964-es jegyzet) Ez valójában nem igaz; lásd a fenti 17. lábjegyzetet. De, mint rögtön látható, az e cikkben Nicod kritériumával szemben felvetett kifogások nem veszítenek erejükből, ha a kritériumot úgy értjük, mint ami az általános hipotéziseket kijelentések [propositions] és nem pedig tárgyak révén konfirmálja vagy diszkonfirmálja. 31. Egy (megfigyelési) beszámoló, mint emlékszünk rá, megfigyelési mondatok osztályaként vagy konjunkciójaként ábrázolható: előbbi esetben úgy jelöljük, hogy kifejezéseit kapcsos zárójelek közé tesszük; az állítások idézésére szokásosan használt idézőjelről pedig feltesszük, hogy elnyelte a kapcsos zárójel. 32. Természetesebbnek tűnhet azt mondani, hogy B akkor diszkonfirmálja H-t, ha két egymást kizáró B1 és B2 részre osztható úgy, hogy legalább egy B2-beli mondat tagadása levezethető B1 és H konjunkciójából; de erről megmutatható, hogy ekvivalens a fenti (b) esettel. 33. Az A. J. Ayer: Language, Truth and Logic (London, 1936) c. könyvéből vett következő idézet különösen világosan fejezi ki a konfirmáció sikeres predikcióként való felfogását (habár a kettőt explicite nem azonosítja): "az empirikus hipotézisek szerepe az, hogy lehetővé teszik a tapasztalat előrelátását. Ennek megfelelően, ha egy megfigyelés, amelyre nézve egy adott kijelentés releváns, illeszkedik a várakozásainkhoz, ... akkor ezt a kijelentést konfirmálja" (i. m., 142-143. o.); "...egy igazi faktuális kijelentés megkülönböztető jegye az...hogy belőle bizonyos premisszákkal való konjunkció segítségével olyan tapasztalati állítások vezethetők le, amelyek nem vezethetők le egyedül e premisszákból" (i. m. 26. o.). 34. Illusztrációként: a legyen vastárgy, amely lehet, hogy mágnes; R1 legyen a vonzás relációja; a vizsgált dolgok legyenek vastárgyak. Semmilyen véges megfigyelési beszámoló arról, hogy a konkrét vasdarabokat vonzott, nem elegendő annak kikövetkeztetésére, hogy a minden vastárgyat vonzani fog.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* 35. Így az előző lábjegyzetben adott illusztráció esetén az a hipotézis, hogy az a tárgy minden vasdarabot vonzani fog, elég jól megalapozottnak, ám semmi esetre sem logikailag levezethetőnek tekinthető egy olyan megfigyelési beszámoló alapján, amely szerint a vonzotta a b, c, és d vastárgyakat. 36. A "kvázi" előtag arra szolgál, hogy megkülönböztessük a kérdéses eljárást az úgynevezett indukciótól, amelyről általában azt feltételezik, hogy az általános szabályszerűségek felfedezésének, vagy kikövetkeztetésének módszere véges számú eset alapján. A kvázi-indukció esetén a hipotézist nem "felfedezzük", hanem a megfigyelési beszámolótól függetlenül meg kell adni; az eljárás a hipotézis elfogadásából áll, ha a hipotézist a megfigyelési beszámoló révén elegendően konfirmáltnak tekintik. Lásd még a fenti 1c pontbeli tárgyalást. 37. A tudományos predikció szerkezetének fenti vázlatában eltekintettünk attól a ténytől, hogy gyakorlatilag minden olyan esetben, ahol egy predikcióról azt mondják, hogy valamely hipotézis vagy elmélet révén nyerték, tekintélyes számú segédelméletet is felhasználnak. A fénynek a Nap gravitációs mezejében bekövetkező elhajlásából származó megfigyelhető hatásoknak az általános relativitáselmélet alapján történő megjóslása olyan segédelméleteket igényel, mint a mechanika vagy az optika. De e tény tekintetbe vétele nem befolyásolná azon eredményünket, hogy a tudományos predikciók, még ha univerzális alakú hipotéziseken vagy elméleteken alapulnak is, nem tisztán deduktív jellegűek, hanem kvázi-induktív lépéseket is magukban foglalnak. 38. E kikötés következményeként egy önellentmondó megfigyelési beszámoló, mint pl. az, hogy"[Fekete(a) & ~Fekete(a)]" minden mondatot konfirmál, mert ennek minden mondat a következménye. Természetesen a "megfigyelési beszámoló" meghatározásának csekély megszorításával lehetséges volna az önellentmondó megfigyelési beszámolók kizárása. Nincs azonban komoly ok arra, hogy ezt megtegyük. 39. Szigorúan véve, Galilei törvénye és a Kepler-törvények csak bizonyos további hipotézisek mellett amelyek a mozgástörvényeket is magukban foglalják - vezethetők le a gravitációs törvényből; de ez nem érinti a most tárgyalt kérdést. 40. William Barrett: "Discussion on Dewey"s Logic" c. cikkében (The Philosophical Review 50. (1941), 305. skk., különösen a 312. o.) felvet bizonyos kérdéseket azzal kapcsolatban, amit itt következmény feltételnek és fordított következmény feltételnek neveztünk. Valójában az utóbbit alkalmazza egy érvelésben (anélkül, hogy explicite kimondaná), amelynek célja megmutatni, hogy "egy adott mondatot konfirmáló nem minden megfigyelés kell konfirmálja a mondat minden következményét", más szavakkal, hogy a (8.21) speciális következmény feltétel nem szükségképpen teljesül minden esetben. Álláspontjának alátámasztásánál arra hivatkozik, ami szerinte "a legegyszerűbb eset: a "C" mondat az "A&B" rövidítése, és az O megfigyelés konfirmálja az "A"-t, tehát "C"-t is, de irreleváns "B"-re, ami a "C" következménye". (Kiemelés tőlem.) A következmény feltétel és a fordított következmény feltétel tárgyalásakor már megemlített okoknál fogva, utóbbinak a vizsgált esetben való alkalmazása nem tűnik megengedhetőnek a számomra, úgyhogy a konkrét példa nem bizonyítja a szerző álláspontjának helyességét; s valójában, úgy tűnik, minden okunk megvan a következmény feltétel korlátlan érvényességét megőrizni. Ami azt illeti, Barrett maga mondja, hogy "egy mondat következményének konfirmáltsági foka nem lehet kisebb, mint magáé a mondaté". Ez valóban teljesen megalapozott, de nehéz belátni, hogy ennek az alapelvnek a felismerését hogyan lehet öszebékíteni a speciális következmény feltétel visszavonásával, amikor az utóbbi egyszerűen az előbbinek a fokozatok nélküli konfirmáció-relációra alkalmazott korrelátumaként tekinthető. 41. Egy negyedik feltételre lásd a 46. lábjegyzetet. 42. Egy önellentmondó megfigyelési beszámoló minden hipotézist konfirmál (lásd a 38. lábjegyzetet), és természetesen inkompatibilis minden olyan hipotézissel, amelyet konfirmál. 43. Erre Dr. Nelson Goodman hívta fel a figyelmemet. A később kifejtendő meghatározás, amely a (8.1)-et, (8.2)-t és (8.3)-at kielégíti, önként kínálkozik bizonyos olyan általánosításokra, amelyek az adekvátság itt vizsgált feltételei közül csak az engedékenyebbeket elégítik ki. 44. Az 1. lábjegyzetben említett cikkemben. Azon nyelvek logikai szerkezete, amelyekre a kérdéses meghatározás alkalmazható, az individuumkonstansokkal és tetszőleges fokú predikátumkonstansokkal bővített predikátumkalkulusé. A nyelv minden mondatáról feltesszük, hogy kifejezhető kizárólag a predikátumkonstansok, individuumkonstansok, individuumváltozókra vonatkozó univerzális és egzisztenciális kvantorok, és a tagadás, konjunkció, alternáció és kondícionális konnektívumai révén. A predikátumváltozók vagy az azonosságjel használata nem megengedett.


CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* Ami a predikátumkonstansokat illeti, ezekről feltételezzük, hogy mind a megfigyelési szókészlethez tartoznak, vagyis az elfogadható technikákkal megfigyelhető tulajdonságokat vagy relációkat jelölik. (Az "absztrakt" predikátumkifejezésekről pedig feltesszük, hogy a megfigyelési szókészlet predikátumkifejezéseivel vannak meghatározva, és aztán behelyettesítésre kerülnek az őket definiáló kifejezésekkel, úgyhogy sohasem jelennek meg explicit módon.) E kikötések következtében egy megfigyelési beszámoló egyszerűen a "P(a)", "~P(b)", "R(c,d)", "~R(e,f)", stb. fajtájú mondatok konjunkciójaként jellemezhető, ahol "P","R", stb. a megfigyelési szókészlethez tartozik, "a", "b", "c", "d","e","f" pedig individuumnevek, amelyek egyedi dolgokat jelölnek. A megfigyelési beszámolókat lazábban is meg lehet határozni, olyan mondatként, amely nem tartalmaz kvantort. Ez azt jelenti, hogy ekkor a konjunkciókon kívül alternációk és a fenti fajtájú komponensekből létrehozott kondícionálisok is megjelennek a megfigyelési beszámolókban. 45. Hálás vagyok Dr. Nelson Goodmannek e gondolat felvetéséért; ez indította el azokat a vizsgálatokat, amelyek végül az alább körvonalazott meghatározáshoz vezettek. 46. E bizonyításokra lásd az 1. lábjegyzetben említett cikket. Szeretném megragadni ezt az alkalmat, hogy megmutassam és kijavítsam az abban a cikkben kifejlesztett és fent kifejtett konfirmáció-meghatározás egy fogyatékosságát, amelyet Dr. Olaf Helmer hozott a tudomásomra. Egyet lehet érteni abban, hogy a konfirmáció elfogadható meghatározásának ki kell elégítenie a következő további feltételt is, amelyet nyugodtan fel lehetett volna venni a fenti 8. pontban felállított adekvátsági mércék közé: (8.4) Ha B1 és B2 logikailag ekvivalens megfigyelési beszámolók, és B1 konfirmálja a H hipotézist (vagy diszkonfirmálja, illetve neutrális a tekintetében), akkor B2 szintén konfirmálja (diszkonfirmálja, neutrális a tekintetében). E feltétel valóban teljesül is, ha a megfigyelési beszámolókat úgy értelmezzük, ahogy e cikkben is tettük, mint megfigyelési mondatok osztályait vagy konjunkcióit. Mint azonban a 44. lábjegyzet végén megjegyeztük, a megfigyelési beszámolóknak a konjunktív formára való ilyetén megszorítása nem lényegi megkötés; valójában csak a kifejtés könnyebbsége miatt alkalmaztuk. Az összes megelőző eredmény, beleértve a jelen pont definícióit és tételeit, változtatás nélkül alkalmazható marad, ha a megfigyelési beszámolókat olyan mondatokként definiáljuk, amelyek nem tartalmaznak kvantort. (Ebben az esetben, ha "P" és "Q" a megfigyelési szókészletbe tartoznak, akkor az olyan mondatok, mint "[P(a) v Q(a)", "P(b) v Q(b)]" megfigyelési beszámolóknak minősülnek.) A megfigyelési beszámolóknak ezt a tágabb felfogását követte az 1. lábjegyzetben említett cikk; de kiderült, hogy ekkor a konfirmáció fönt összefoglalt meghatározása általában nem elégíti ki (8.4)-et. Így pl. a B1="P(a)" és B2="P(a) & [Q(b)v~Q(b)]" logikailag ekvivalensek, de míg B1 konfirmálja (sőt közvetlenül konfirmálja) a H1="(x)P(x)" hipotézist, a második beszámoló nem. Lényegében azért nem, mert nem vezethető le belőle "P(a) & P(b)", ami H1-nek a B2-ben említett dolgok fölötti kifejtése. Ez a fogyatékosság a következőképpen orvosolható. Az a tény, hogy B2 nem konfirmálja H1-et, nyilvánvalóan abból fakad, hogy B2 tartalmazza a "b" individuumkonstanst anélkül, hogy ténylegesen bármit is mondana b-ről: b-t a B2-nek csak egy analitikus komponense említi. A "Q(b)" atomi alkotórész ezért (kétszer is) lényegtelenül fordul elő B2-ben. Általában, egy S mondat A eleméről azt lehet mondani, hogy lényegtelenül fordul elő S-ben, ha S a kijelentéslogika értelmében ekvivalens egy olyan mondattal, amelyben A egyáltalán nem fordul elő. Egy dolog akkor kerül lényegtelenül említésre egy megfigyelési beszámolóban, ha a beszámolónak csak olyan elemeiben található meg, amelyekben lényegtelenül fordul elő. A kijelentéslogika mechanikus eljárásokat nyújt annak eldöntésére, hogy vajon egy adott megfigyelési beszámoló bármely dolgot lényegtelenül említ-e, valamint a beszámoló olyan ekvivalens megfogalmazásainak létrehozására, amelyekben már nincsenek lényegtelenül említett dolgok. Végül, mondjuk azt, hogy egy dolog lényegesen van megemlítve egy megfigyelési beszámolóban, ha meg van említve benne, de nem lényegtelenül van megemlítve. Most (9.1)-et a következő definícióval helyettesítjük: (9.1a) a B megfigyelési beszámoló közvetlenül konfirmálja a H hipotézist, ha B-ből levezethető H-nak a B-ben lényegesen említett dolgok fölötti kifejtése. A (9.1a) és (9.2) szerinti konfirmációfogalom most a (8.1), (8.2) és (8.3) mellett kielégíti a (8.4)-et is, még ha a megfigyelési beszámolókat az e lábjegyzetben említett tágabb felfogásban értelmezzük is. 47. A nem-verifikálhatóság és nem-falszifikálhatóság feltételeinek pontosabb vizsgálata olyan technikai eszközöket igényelne, amelyek jelen tanulmány céljaira szükségtelenek. Nem minden (d) típusú hipotézisre igaz, hogy nem verifikálható és nem falszifikálható, így pl. a "(x)(E y)[P(x) v Q(y)]"hipotézist verifikálja a "Q(a)" beszámoló, és a "(x)(E y)[P(x) & Q(y)]" hipotézist falszifikálja a "~P(a)". 48. Az itt elfogadási szabályoknak nevezett fogalmak bizonyos vonatkozásait gondolatébresztően tárgyalja Felix Kaufmann egy cikke, "The Logical Rules of Scientific Procedure", Philosophy and Phenomenological Research, 1942 június. 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* 49. Az empirikus hipotézisek ellenőrzésének fenti szakaszokra osztása hasznos lehet annak a kérdésnek a tisztázásánál is, vajon a konfirmáció empiricista felfogása maga után vonja-e "az igazság koherencia-elméletét", és ha igen, milyen mértékben. Ezt a kérdést már Bertrand Russell felvetette, aki Inquiry into Meaning and Truth c. könyvének X. fejezetében számos kifogást irányzott Otto Neurath-nak e tárgyban vallott nézetei (lásd a következő lábjegyzetben említett írásokat), valamint az Analysisben 1935-ben és 1936-ban publikált cikkeimben általam tett kijelentések ellen. Szeretnék ehhez a kérdéshez néhány, szükségképpen rövid, megjegyzést fűzni. (1) Noha az Analysis cikkekben amellett érveltem, hogy "Az S mondat igaz" kifejezés egyetlen lehetséges értelmezése az, hogy "S-t nagymértékben konfirmálják az elfogadott megfigyelési beszámolók", most el kell vetnem ezt a nézetet. Mint A. Tarski, R. Carnap és mások munkája megmutatta, lehetséges az igazság szemantikai fogalmát úgy definiálni, ami nem szinonimája az erős konfirmációnak, és ami jobban megfelel annak, amit elsősorban a logikában, de más területeken is szokásosan az igazságon értenek. Így pl. ha S empirikus mondat, akkor vagy S vagy tagadása igaz a szemantikai értelemben, de nyilván lehetséges, hogy sem S-t, sem tagadását nem konfirmálják a rendelkezésre álló bizonyítékok. Azt állítani, hogy egy hipotézis igaz, annyi, mint magát a hipotézist állítani; ennélfogva egy empirikus hipotézis igazsága csak abban az értelemben állapítható meg, ahogy a hipotézisé megállapítható: vagyis a hipotézis - és ennélfogva ipso facto a hipotézis igazsága - az empirikus bizonyítékok által jobban vagy kevésbé konfirmált lehet; nincs más út egy hipotézis igazságának kérdéséhez. E megfontolások fényében tanácsosnak tűnik az "igazság" kifejezést a szemantikai fogalom számára fenntartanom; most az Analysis cikkek állításait a konfirmációra vonatkoztatva kell átfogalmaznom. (Az igazság és konfirmáció megkülönböztető jegyeinek rövid és gondolatébresztő áttekintésére lásd R. Carnap: "Wahrheit und Bewehrung", Actes IerCongrčs Internat. de Philosophie Scientifique 1935, vol 4. Paris, 1936). (2) Most már az is világos, milyen értelemben áll egy hipotézis ellenőrzése mondatoknak mondatokkal, és nem "tényekkel" való szembesítéséből, vagy a hipotézisnek és az elfogadott alapmondatoknak a "koherenciájából": a tudományos ellenőrzés valamennyi logikai szempontja, vagyis az előbb megkülönböztetett három fázis közül a másodikat és a harmadikat vezérlő valamennyi kritérium, valóban az ellenőrzés alatt álló hipotézisek és bizonyos más mondatok (nevezetesen az elfogadott megfigyelési beszámolók) közötti bizonyos viszonyokkal kapcsolatos; nem szükséges nyelven kívüli "tényekre" utalni. Másfelől azonban, az első fázisban a bázismondatoknak bizonyos kísérletekkel vagy megfigyelésekkel összefüggő elfogadása természetes, hogy nyelven kívüli eljárásokat von maga után; de a szerző ezt már korábban is explicite megfogalmazta az imént hivatkozott cikkekben. Az az állítás tehát, hogy a mai logikai empiricizmusnak az igazságról és a konfirmációról vallott nézetei az igazság koherencia-elméletéhez vezetnek, téves. 50. Lásd különösen: A. Ayer: The Foundations of Empirical Knowledge (New York, 1940); ld. ugyanettől a szerzőtől: "Verification and Experience", Proc. Aristotelian Society, 1937. R. Carnap: "Über Protokollsätze", Erkenntnis 3. (1932) és The Logical Syntax of Language (New York és London, 1937). O. Neurath, "Protokollsätze", Erkenntnis 3. (1932), "Radikaler Physikalismus und die wirkliche Welt", Erkenntnis 4 (1934); "Pseudorationalismus der Falsifikation", Erkenntnis 5. (1935). K. Popper: Logik der Forschung (lásd a 3. lábjegyzetet [magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest: Európa, 1997.]). H. Reichenbach: Experience and Predicition (Chicago, 1938), III. Fejezet. Bertrand Russell: An Inquiry into Meaning and Truth (New York, 1940), különösen a X. és XI. Fejezet. M. Schlick: "Über das Fundament der Erkenntnis", Erkenntnis 4. (1934) [magyarul: "Az ismeret fundamentumáról", jelen kötet]. 51. Hogy a logikai elemzés eredményei milyen értelemben képviselnek megállapodásokat, arra nézve világos beszámolót nyújt K. Popper Logik der Forschungjának 9-11. és 25-30. pontja. [magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest: Európa, 1997.] 52. Lásd különösen Carnap, Neurath és Popper 50. lábjegyzetben említett publikációit; valamint Reichenbach, i. m. 9. pontját. 53. Ezt R. Carnap mutatta ki; lásd Popper könyvének szemléjét az Erkenntnisben, 5. (1935), és a "Testability and Meaning" 25. és 26. pontját [magyarul: "Ellenőrizhetőség és jelentés", ABécsi Kör Filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 377-504. o.]. Popper falszifikálhatósági kritériumának megbeszélésére lásd pl. H. Reichenbach: "Über Induktion und Wahrscheinlichkeit", Erkenntnis 5. (1935); O. Neurath: "Pseudorationalismus der Falsifikation", Erkenntnis 5. (1935). 54. Azok a nyelvek, amelyekre meghatározásunk alkalmazható, az azonosságjel nélküli predikátumkalkulus szerkezetével rendelkeznek. Erősen kívánatos volna a konfirmáció általános elméletét úgy kitágítani, hogy az azonosságjellel rendelkező predikátumkalkulusra, vagy akár a magasabb logikai kalkulusokra is alkalmazható 64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL: TANULMÁNYOK A KONFIRMÁCIÓ LOGIKÁJÁRÓL* legyen; nemigen tűnik lehetségesnek ugyanis a komplexebb tudományos elméletek precíz megfogalmazása a magasabb logikai kalkulusok logikai kifejezési eszközei nélkül. 55. Köztük H.G. Alexander: "The Paradoxes of Confirmation", The British Journal for the Philosophy of Science 9. (1958), 227-233; R. Carnap: Logical Foundations of Probability (Chicago, 1950), 469. o.; I. J. Good: "The Paradox of Confrmation" I-II, The British Journal for the Philosophy of Science 11. (1960), 145-148.; 12. (1961) 63-64.; N. Goodman: Fact, Fiction and Forecast (Cambridge, Mass. 1955), 69-7 o.; J. L. Mackie: "The Paradoxes of Confirmation", The British Journal for the Philosophy of Science 1 (1963), 265-277.; I. Scheffler: The Anatomy of Inquiry (New York, 1963), III. Rész. Popper anti-indukcionizmusának nevében kritikai kérdéseket tettek fel pl. J. W. N. Watkins "Between Analytic and Empirical" Philosophy 32. (1957), 112-131.; valamint "A rejoinder to Professor Hempels Reply", Philosophy 3 (1958), 349-355.; J. Agassi: "Corroboration versus Induction", The British Journal for the Philosophy of Science 9. (1959), 311-317. Ezek és más kifogások tárgyalására lásd: Alexander, id. mű; Hempel: "A Note on the Paradoxes of Confirmation", Mind 55. (1946) 7982. és "Empirical Statements and Falsifiability", Philosophy 3 (1958) 342-348; Mackie, i. m.; Scheffler, i. m.; R. H. Vincent: "The Paradoxes of Confirmation", Mind 7 (1964) 273-279. 56. Köztük Alexander, i. m.; Good, i. m.; D. Pears: "Hypotheticals", Analysis 10. (1950), 4-963; G. H. von Wright: The Logical Problem of Induction (Oxford, 1957), 122-127. o. 57. Lásd a megelőző cikk 25. lábjegyzetét. 58. Pears, i. m., 51-52. o.; ezt Miss Hosiasson-Lindenbaum is felvetette cikkének 11. lábjegyzetében. 59. Mackie, i. m., 266-267. o. 60. Lásd e kérdések világos tárgyalását Scheffertől, i. m. 61. J. Canfield: "On the Paradox of Confirmation", Metrika 5. (1962), 105-118. o. 62. Különösen Carnap véli így tanulmányom részletes bemutatásakor és bíráló elemzésekor, a Logical Foundations of Probability 87. és 88. pontjában (lásd elsősorban a 467-478. oldalakat). Lásd K. Popper megjegyzését is a Logic of Scientific Discoveryben (London, 1959), 374. o. 63. Carnap, i. m., 479. o. 64. Carnap, i. m., 472. o. 65. Mint Mackie megjegyzi, számos szerző a konfirmációt inkább azzal a "fordított elvvel összhangban értelmezi, hogy egy H hipotézist a háttértudás függvényében akkor és csak akkor konfirmál egy B megfigyelési beszámoló, ha a megfigyelési beszámolót valószínűbbé teszi a hipotézis hozzáadása a háttértudáshoz." (i. m., 267. o., eredeti kiemelés) 66. Goodman, i. m., III. és IV. fejezet.


Chapter 6. CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* 1. Bevezetés (1) Megmagyarázni tapasztalati világunk jelenségeit, választ adni nem csupán a "mi?", hanem főleg a "miért?" kérdésére, ez minden racionális vizsgálódás egyik legfőbb célja; de kiváltképpen a tudományos kutatás törekszik arra, a maga különféle ágazataiban, hogy túllépjen tárgyának puszta leírásán és a vizsgált jelenségekről magyarázatot adjon. Míg azonban általános az egyetértés a tudomány ezen főcéljának tekintetében, addig figyelemreméltó véleményeltérések vannak a tudományos magyarázat lényegi jellemzőit és funkcióját illetően. A jelen tanulmányban a tudományos magyarázat alapsémájának elemi áttekintésével, valamint a törvény fogalmának és a magyarázó argumentumok logikai szerkezetének ezt követő szigorúbb elemzésével megpróbálunk némi fényt deríteni ezekre a kérdésekre. Az elemi áttekintést tanulmányunk első részében közöljük, a második rész az emergencia fogalmának elemzését tartalmazza, a harmadik részben pedig szigorúbb eljárással néhány olyan furcsa és zavaró logikai problémát próbálunk meg bemutatni és megvilágítani, melyek a magyarázat ismerős elemi elemzéséből adódnak. Első rész: a tudományos magyarázat elemi áttekintése 2. Néhány példa Egy higanyhőmérőt gyorsan forró vízbe merítünk ; ekkor a higanyoszlop átmenetileg süllyed, majd hirtelen emelkedni kezd. Hogyan magyarázható ez a jelenség? A hőmérséklet növekedése először csupán a hőmérő üvegburájára hat; az kitágul, és így nagyobb helyet biztosít a benne lévő higanynak, aminek következtében a higanyszint süllyed. Amint a hővezetés következtében a hőmérséklet emelkedése eléri a higanyt, az kitágul, és mivel a tágulási együtthatója jóval nagyobb az üvegénél, a higanyszint emelkedni fog. Ez a beszámoló kétfaj- ta megállapításból tevődik össze. Az egyik bizonyos feltételeket jelez, amelyek a jelenség magyarázatát megelőzően, vagy azzal egyidejűleg valósulnak meg; ezekre, röviden, mint előzetes feltételekre hivatkozunk majd. Példánkban az előzetes feltételek közé, egyebek mellett, olyan tények tartoznak, hogy a hőmérő részben higannyal töltött üvegburából áll, és hogy forró vízbe merül. A második típusú megállapítások bizonyos általános törvényeket fejeznek ki; esetünkben ide sorolható a higanyra és a vízre vonatkozó hőtágulási törvény, és az üveg rossz hővezető képességéről szóló megállapítás. A megállapításoknak ez a két csoportja, ha megfelelően és hiánytalanul kerülnek megfogalmazásra, magyarázatot ad a szóban forgó jelenségre: implikálják azt a következményt, hogy a higany először süllyedni, majd emelkedni fog. Így a vizsgált esemény azáltal nyer magyarázatot, hogy általános törvények alá foglaltatik, vagyis azáltal, hogy megmutatjuk, e törvények szerint, néhány adott előzetes feltétel megvalósulásának eredményeképpen következett be. Vegyünk egy másik példát. A csónakban ülő megfigyelő számára az evezőlapát víz alatti része úgy látszik, mintha felfelé hajlana. A jelenség magyarázatát általános törvények - főleg a fénytörés törvénye, valamint az a törvény, hogy a víz optikailag sűrűbb közeg a levegőnél - és néhány előzetes feltétel - jelen esetben az a tény, hogy az evezőlapát egy része víz alatt van, és hogy az evezőlapát gyakorlatilag egyenes fadarab - adják meg. Így a "Miért történik ez a jelenség?" kérdését ismét csak olyan értelemben tesszük fel, hogy "Mely általános törvények szerint, és mely előzetes feltételek teljesülésének köszönhetően, következik be ez a jelenség?" Idáig kizárólag a konkrét helyen és időben történő egyedi események magyarázatával foglalkoztunk. Csakhogy a "miért?" kérdése fölmerülhet az általános törvényekkel kapcsolatban is. Így utolsó példánkkal kapcsolatban ezt a kérdést tehetjük fel: miért engedelmeskedik a fény terjedése a fénytörés törvényének? A klasszikus fizika a fény hullámelméletéből kiindulva válaszol, amikor is kijelenti, hogy a fényterjedés egy bizonyos általános fajtába tartozó hullámjelenség, és hogy minden ilyen fajtájú hullámjelenség kielégíti a fénytörés törvényét. Ily módon egy általános szabályszerűség magyarázata abban áll, hogy azt egy másik, még átfogóbb szabályszerűség, még általánosabb törvény alá foglaljuk. Hasonlóképpen, a földfelszínhez közeli test szabadesését leíró Galilei-féle törvény érvényességét úgy lehet magyarázni, hogy azt levezetjük egy még átfogóbb törvényrendszerből, nevezetesen Newton mozgástörvényeiből és gravitációs törvényéből, melyeket néhány egyedi ténykijelentéssel egészítünk ki, nevezetesen a föld tömegéről és sugaráról.


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* 3. A tudományos magyarázat alapsémája Most pedig próbáljuk meg az előző példák nyomán a tudományos magyarázat néhány általános jellegzetességét megadni. A magyarázatot két nagyobb összetevőre bontjuk fel, az explanandumra és az explanansra.(2) Az explanandum alatt a magyarázandó jelenséget leíró mondatot értjük (nem pedig a jelenséget magát); az explanans alatt pedig azon mondatok osztályát, amelyeket a jelenség magyarázatául ajánlunk. Mint azt korábban megjegyeztük, az explanans két alosztályra bomlik; az egyik tartalmazza azokat a F1, F2, ..., Fk mondatokat, amelyek konkrét előzetes feltételeket fogalmaznak meg; a másik pedig olyan T1, T2, ..., Tr mondatok összessége, amelyek általános törvényeket reprezentálnak. Ha a javasolt magyarázat helyes, akkor összetevőinek ki kell elégíteniük bizonyos adekvátsági feltételeket, melyeket logikai és empirikus feltételekre oszthatunk. A következő vizsgálódáshoz elég lesz, ha némiképp vázlatosan fogalmazzuk meg e követelményeket; a harmadik részben szigorúbb elemzésüket és pontosabb megfogalmazásukat fogjuk nyújtani. I. Az adekvátság logikai feltételei (K1) Az explanandumnak az explanans logikai következményének kell lennie, más szóval, az explanandumnak logikailag levezethetőnek kell lennie az explanansban foglalt információból, máskülönben az explanans nem képezne megfelelő alapot az explanandum számára. (K2) Az explanansnak általános törvényeket kell tartalmaznia, és ezeknek ténylegesen szükségesnek kell lenniük az explanandum levezetéséhez. Azt viszont nem tesszük a helyes magyarázat szükséges feltételévé, hogy az explanans tartalmazzon legalább egy olyan állítást, amely nem törvény; hogy csak egy okot említsünk, bizonyára magyarázatnak akarjuk tekinteni a kettőscsillagok mozgását jellemző általános szabályszerűségek levezetését az égi mechanika törvényeiből, még ha az explanans összes állítása általános törvény is. (K3) Az explanansnak empirikus tartalommal kell rendelkeznie, azaz alkalmasnak kell lennie kísérleti vagy megfigyelési ellenőrzésre. Ez a feltétel implicite benne foglaltatik (K1)-ben; azzal, hogy feltesszük az explanandumról, hogy bizonyos empirikus jelenségeket ír le, (K1)-ből következik, hogy az explanans legalább egy empirikus jelenséget maga után von mint következményét, és ez ellenőrizhetőséget és empirikus tartalmat biztosít számára. De ez a pont külön említést érdemel, mivel - amint azt a 4. szakaszban látni fogjuk - vannak olyan magyarázatul kínált gondolatmenetek a természet- és a társadalomtudományokban, amelyek megsértik ezt a követelményt. II. Az adekvátság empirikus feltétele (K4) Az explananst alkotó mondatoknak igazaknak kell lenniük. Az, hogy a helyes magyarázatban az explananst alkotó állításoknak a ténybeli korrektség néhány feltételét is ki kell elégíteniük, elég nyilvánvaló. Még helyénvalóbbnak tűnhet azonban az a kikötés, hogy az összes rendelkezésre álló releváns bizonyítéknak konfirmálnia kell az explananst, mint az, hogy az explanansnak igaznak kell lennie. Egy ilyen kikötés mindazonáltal kínos következményekhez vezet. Tegyük fel, hogy egy bizonyos jelenségre a tudomány egy korábbi szakaszában magyarázatot találtak, egy olyan explanans segítségével, amelyet az akkoriban számbavehető bizonyítékok jól alátámasztottak, de ami az új keletű empirikus felfedezések következtében egyértelműen diszkonfirmálttá vált. Egy ilyen esetben azt kellene mondanunk, hogy eredetileg a leírás korrekt magyarázat volt, de később megszűnt az lenni, amikor a kedvezőtlen bizonyítékot felfedezték. Ez nem igazán van összhangban a józan közhasználattal, ami inkább azt mondatja velünk, hogy a kezdeti korlátozott bizonyíték talaján, az explanans igaz volta - és így a magyarázat helyessége - meglehetősen valószínű volt, de az újabban elérhető kiterjedtebb bizonyítékok nagyon valószínűvé tették, hogy az explanans nem volt igaz, és ennélfogva a szóban forgó leírás nem korrekt magyarázat - és soha nem volt az. (Hasonlóképp illusztráljuk majd a törvény igazságát előíró követelményt a 6. szakasz elején.) A magyarázat általunk említett főbb jellemzőit a következő ábrával foglalhatjuk össze:


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA*

Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyanez a formális elemzés - beleértve a négy szükséges feltételt - ugyanolyan jól alkalmazható a tudományos predikcióra, mint a magyarázatra. A különbség a pragmatikus jellegű. Ha adva van E, vagyis ha tudjuk, hogy az E által leírt jelenség bekövetkezett, és utóbb adjuk meg a megfelelő F1, F2, ..., Fk; T1, T2, ..., Tr mondathalmazt, akkor a kérdéses jelenség magyarázatáról beszélünk. Ha az utóbbi állítások adottak és E az általa leírt jelenség bekövetkezését megelőzően kerül levezetésre, akkor előrejelzésről beszélünk. Azt lehetne mondani ezért, hogy egy magyarázat csak abban az esetben teljesen helytálló, ha az explanansa - megfelelő időben - alapjául szolgálhatott volna a szóban forgó jelenség előrejelzésének.(3) Következésképpen, amit akár a magyarázat, akár a predikció logikai jellegzetességeiről mondani fogunk, mindkettőre áll, még ha csak az egyiket említjük is. A potenciális prediktív erő adja meg a tudományos magyarázatnak a maga jelentőségét: csak amennyiben képesek vagyunk empirikus tényeket megmagyarázni, annyiban érhetjük el a tudományos kutatás fő célját, nevezetesen, hogy ne csupán feljegyezzük a tapasztalati jelenségeket, hanem tanuljunk is belőlük azáltal, hogy olyan elméleti általánosításokat építünk rájuk, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy az új jelenségeket előre lássuk, és legalább bizonyos fokig kontrolláljuk a környezetünkben történő változásokat. Mégis, az életben sok olyan magyarázattal találkozunk, különösen a tudomány-előtti diskurzusokban, amelyekből hiányzik ez a prediktív jelleg. Így egy autó felborulásáról elmondhatjuk, hogy azért történt, "mert" defektet kapott, miközben túl gyorsan haladt. Világos, hogy egy ilyen magyarázat alapján nem lehetne a balesetet előrejelezni; az explanans nem ad explicit általános törvényeket, melyek segítségével előrejelzést lehetne tenni, de nem is fejt ki megfelelő módon olyan előzetes feltételeket sem, melyek szükségesek lennének az előrejelzéshez. Ugyanez illusztrálható W. S. Jevons álláspontjával is, aki szerint minden magyarázat a tények közti hasonlóság kimutatásában áll, és hogy bizonyos esetekben ez az eljárás nem feltétlenül követeli meg a törvényekre való hivatkozást, hanem "tartalmazhatja épp csak a puszta azonosságot, mint amikor a hullócsillagok jelenségét azzal magyarázzuk, hogy megmutatjuk, azonosak egy üstökös darabjaival." (4) Csakhogy világos, egy ilyen azonosság nem adja meg a hullócsillagok jelenségének magyarázatát, hacsak nem feltételezzük előzetesen a súrlódásból származó hőfejlődést és fénykibocsátást leíró törvényeket. A hasonlóságok megfigyelésének csak akkor van magyarázó értéke, ha legalább hallgatólagosan utal az általános törvényekre. Néhány esetben az itt illusztrált hiányos magyarázó argumentumok egyszerűen elhallgatják az explanans egy részét, mint "nyilvánvalót"; más esetekben pedig, úgy tűnik, feltételezik, hogy bár a hiányzó rész nem nyilvánvaló, némi erőfeszítéssel pótolható, s így az explanandum levezethető lesz az explanansból. Ez a feltételezés néha jogos lehet, mint amikor azt mondjuk, hogy a kockacukor azért tűnt el, "mert" forró teába dobták, de sok más esetben bizonyosan nem kielégítő. Így amikor egy művész alkotásában néhány különös vonást egy sajátos típusú neurózis tüneteként magyaráznak, ez fontos ötleteket adhat, de általánosságban nem nyújt elegendő alapot ezeknek a különös vonásoknak a potenciális előrejelzéséhez. Ilyen esetben jobb a hiányos magyarázatot úgy tekinteni, mint ami pozitív korrelációt jelez az előzetes feltételek és a megmagyarázandó jelenségtípus között, vagy úgy, mint ami rámutat egy irányra, amelyben további kutatást lehet folytatni avégett, hogy a magyarázat teljessé váljon. Az idáig vizsgált magyarázati típust gyakran oksági magyarázatként emlegetik. Ha E egy egyedi esemény leírása, akkor az előzetes körülményeket leíró F1, F2, ..., Fk mondatokról együttvéve azt lehetne mondani, hogy "okozzák" az eseményt, abban az értelemben, hogy vannak bizonyos empirikus szabályszerűségek, melyeket a T1, T2, ..., Tr törvények fejezik ki, s amelyek azt implikálják, hogy valahányszor az F1, F2, ..., Fk által jelzett típusú feltételek fennállnak, bekövetkezik egy E által leírt típusú esemény. A T1, T2, ..., Tr fajtájú állításokat, melyek az események bizonyos jellemzői közötti általános és kivétel nélküli kapcsolatokat állítanak, oksági vagy determinisztikus törvényeknek szokás nevezni. Ezeket meg kell különböztetni az úgynevezett statisztikai törvényektől, melyek azt állítják, hogy hosszú távon valamely adott feltételrendszert kielégítő esetek egy 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* explicite meghatározott százalékát sajátos fajtájú események kísérik. A tudományos magyarázat bizonyos esetekben az explanandumnak olyan törvényhalmaznak való "aláfoglalását" [subsumption] foglalja magába, amelynek egyes tagjai statisztikus jellegűek. Az ilyen típusú alárendelés sajátos logikai szerkezetének az elemzése nehéz és különleges problémákkal jár. A jelen tanulmány a magyarázat oksági típusára szorítkozik, amely a mai napig megőrizte jelentőségét a kortárs tudomány széles területein, és még néhány olyan területen is, ahol a pontosabb tárgyalás megkívánja a statisztikai törvényekre való hivatkozást. (5) 4. Magyarázat a fizikán kívüli tudományokban. Motivációs és teleologikus megközelítések A tudományos magyarázatról adott jellemzésünk mostanáig a fizikai tudományokból vett esetek tanulmányozásán alapult. De az így elért általános elvek kiterjeszthetők e területen kívülre is. (6) Így a laboratóriumi állatok vagy az emberi alanyok változatos viselkedés-típusait a pszichológia úgy magyarázza, hogy törvények illetve a tanulás és kondicionálás általános elméletei alá foglalja. Noha a hivatkozott szabályszerűségeket gyakran nem lehet ugyanazzal az általános érvénnyel és pontossággal megállapítani, mint a fizikában vagy a kémiában, annyi legalábbis világos, hogy ezen magyarázatok általános jellege összhangban van korábbi jellemzésünkkel. Nézzünk egy olyan példát, amely társadalmi és gazdasági tényezőket tartalmaz. 1946-ban, az Egyesült Államok gyapottőzsdéjén olyan komoly áresés következett be, hogy a new york-i, new orleans-i és a chicagói tőzsdéknek ideiglenesen fel kellett függeszteniük a tevékenységüket. Amikor az újságok megkíséreltek magyarázatot adni az esetre, azt egy new orleans-i nagybani spekulánsra vezették vissza, aki attól tartott, hogy túl nagyok a készletei, és ezért elkezdte azokat értékesíteni; a kisebb spekulánsok pánikszerűen követték példáját, és ez váltotta ki a kritikus árfolyamcsökkenést. Anélkül, hogy ítéletet mondanánk erről az érvelésről, vegyük észre, hogy a javasolt magyarázat ismét olyan állításokat tartalmaz, amelyek előzetes feltételekről szólnak, és általános szabályszerűségekre utalnak. Az előbbiek közé olyanok tartoznak, hogy az első spekulánsnak bőséges gyapotkészlete volt, hogy voltak kisebb spekulánsok, akik számottevő készlettel rendelkeztek, hogy létezett a gyapottőzsde intézménye, és az sajátos módon működött, stb. Az általános szabályszerűségek - mint a féligmeddig populáris magyarázatoknál általában - nincsenek explicite megemlítve; de nyilvánvalóan magukban foglalnak valamiféle kereslet-kínálat törvényt, hogy a gyapot árzuhanását azzal magyarázzák, hogy a kínálat nagyon megnövekedett a gyakorlatilag változatlan kereslethez képest; emellett támaszkodni szükséges még valami olyan viselkedésbeli szabályszerűségre, hogy az egyének megpróbálják megőrizni vagy javítani gazdasági pozíciójukat. Ilyen törvényeket jelenleg nem lehet kielégítő pontossággal és általánossággal megfogalmazni, és ezért a javasolt magyarázat biztosan hiányos, de a szándéka félreérthetetlenül az, hogy a jelenségről úgy adjon számot, hogy azokat általános gazdasági és szocio-pszichológiai szabályszerűségekbe illessze. Térjünk át egy másik magyarázatra, amely a nyelvészet területéről származik. (7) Észak-Franciaországban a "méh" szónak számos szinonimája létezik, míg Franciaország déli részén lényegében csak egyetlen ilyen szó található. Erre az eltérésre javasolt magyarázat szerint a római korban Dél-Franciaországban az "apicula" szót, Északon pedig az "apis" szót használták. Az utóbbi, az északi hangromlás folytán, az egyszótagú "é" szóvá alakult át; az egyszótagú szavak viszont hajlamosak eltűnni, különösen akkor, ha kevés mássalhangzót tartalmaznak, hiszen félreértésekre adnak alkalmat. Így hát, hogy a zavart elkerüljék, más szavakat választottak. Ellenben az "apicula", ami az "abelho"-ra redukálódott, elég világos maradt, és megtartották, s végül még a standard nyelvbe is bevették, az "abbeille" formában. Noha az itt leírt magyarázat az előző szakaszban taglaltak értelmében hiányos, világos utalást tartalmaz mind előzetes feltételekre, mind általános törvényekre. (8) Amíg ezek a példák azt a nézetet támasztják alá, hogy a biológiai, a pszichológiai és társadalomtudományi magyarázat szerkezetében megegyezik a fizikai magyarázattal, meglehetősen széles körben elfogadott az a vélemény, hogy sok esetben az oksági típusú magyarázat lényegileg helytelen a fizikán és kémián kívül eső területeken, s különösen az a szándékos viselkedés tanulmányozásában. Vizsgáljunk meg röviden néhány olyan érvet, melyeket e nézet mellett fel szoktak hozni. Ezek közül a legismerősebb az, mely szerint az egyéni vagy csoportos emberi tevékenységeket tartalmazó események egyszeriek és megismételhetetlenek, s így hozzáférhetetlenek az oksági magyarázat számára, hiszen az az egyformaságra támaszkodik, miáltal előfeltételezi a vizsgált jelenségek megismételhetőségét. Ez az érv mellyel azt is alá szokták támasztani, hogy a kísérleti módszer alkalmazhatatlan a pszichológiában és a társadalomtudományokban - az oksági magyarázat félreértéséről tanúskodik. Minden egyedi esemény, a természettudományban éppúgy, mint a pszichológiában vagy a társadalomtudományokban, egyszeri abban az értelemben, hogy összes sajátos jegyével nem ismétlődik meg. Mindazonáltal az egyedi események engedelmeskedhetnek oksági típusú általános törvényeknek, és ezáltal magyarázhatók is általuk. Az oksági törvény csupán azt állítja, hogy bármely pontosan megadott fajtájú eseményt, azaz bármely olyan eseményt, 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* amely bizonyos meghatározott jegyekkel rendelkezik, bizonyos más események kísérnek, melyek maguk is bizonyos meghatározott jegyekkel rendelkeznek; például, hogy bármely eseményt, amely súrlódással jár, hőfejlődés kísér. Ami egy ilyen törvény alkalmazhatóságához és ellenőrzéséhez szükséges, az egyszerűen csak az előbbi jegyekkel bíró események újbóli jelentkezése, vagyis a jegyek ismétlődése, nem pedig az egyedi eseteké. Ily módon az érv nem konkluzív. Mégis alkalmat ad arra, hogy hangsúlyozzuk korábbi elemzésünk egyik mozzanatát: amikor egy egyszeri esemény magyarázatáról beszéltünk, az "esemény" fogalma néhány többé-kevésbé összetett jegynek egy sajátos tér-időbeli helyzetben illetve egy bizonyos egyedi objektumban való jelentkezésére utalt, nem pedig ennek az objektumnak az összes jegyére, vagyis mindarra, ami ebben a téridő régióban történik. Egy második érv, melyet említenünk kell(9) amellett tör lándzsát, hogy az emberi viselkedésre képtelenség tudományos általánosításokat - köztük magyarázó elveket - felállítani, mivel az egyén reakciója az adott szituációban nem csupán magától a szituációtól függ, hanem az egyén előtörténetétől is. De biztosan nincs a priori indok arra, hogy miért ne érhetnénk el olyan általánosításokat, amelyek figyelembe veszik a cselekvő viselkedésének függését előtörténetétől. Ezért bizony a felhozott érv túl sokat "bizonyít", és emiatt non sequitur. Ezt néhány olyan fizikai jelenség létezése is nyilvánvalóvá teszi, mint amilyen a mágneses hiszterézis és az elasztikus kifáradás, ahol egy sajátos fizikai hatás erőssége az adott rendszer múltbéli történetétől függ, és amelyekre nézve már megállapítottak bizonyos általános szabályszerűségeket. Egy harmadik érv azt hangsúlyozza, hogy bármilyen céltudatos viselkedést magába foglaló jelenség magyarázata megkívánja az indítékokra való hivatkozást, s ezért inkább teleologikus, mint oksági. Így például a gyapotár zuhanására felhozott teljesebb magyarázatnak jeleznie kell a nagybani spekulánsnak a motivációit, mint a szóban forgó esemény meghatározó tényezőit. Ehhez utalnunk kell az elérni kívánt célra, ami - az érvelés szerint - a fizikai tudományokban megszokottól eltérő típusú magyarázathoz vezet. Kétségkívül sok olyan gyakran hiányos - magyarázat van, mely az emberi tevékenységekről úgy ad számot, hogy célokra és indítékokra hivatkozik; de vajon emiatt lényegileg különböznek-e ezek a fizikai vagy kémiai oksági magyarázatoktól? Kézenfekvő különbségnek látszik, hogy a motivált viselkedésben a jövő mintha hatással volna a jelenre, ami a fizikai tudományok oksági magyarázataiban nem fordul elő. De világos, hogy amikor egy személy cselekvését valamely elérendő célja motiválja, akkor a jelen viselkedést meghatározó esemény nem a mindezideig meg nem valósult cél, annál is inkább, mivel lehet, hogy a célt sohasem éri el. A viselkedését meghatározó események inkább - nyersen fogalmazva - (a) a cselekvést megelőző vágya, hogy elérje a célt, és (b) a cselekvést hasonlóképpen megelőző hite, hogy egy ilyen és ilyen cselekedet révén minden bizonnyal eléri a vágyott célt. A meghatározó indítékokat és hiteket ezért a motivációs magyarázat előzetes feltételei közé kell sorolnunk, és így nincsen formális különbség a motivációs és az oksági magyarázat között. A kétféle magyarázatot az sem teszi lényegileg különbözővé, hogy a motívumok egy kívülálló megfigyelő számára közvetlenül nem hozzáférhetők; a fizikai magyarázatban előforduló meghatározó tényezők igen gyakran ugyancsak hozzáférhetetlenek a közvetlen megfigyelés számára. Ez a helyzet például, amikor két fémgömb kölcsönös vonzását az ellentétes elektromos töltésekre hivatkozva magyarázzuk. Ezeknek a töltéseknek a jelenlétét, noha minden közvetlen megfigyelés elől kitérnek, többfajta közvetett módszerrel is megállapíthatjuk, és ez már elég ahhoz, hogy biztosítsa a magyarázó állítás empirikus jellegét. Hasonlóképp, bizonyos indítékok jelenlétét talán csak közvetett módon lehet megállapítani, a kérdéses alany nyelvi megnyilatkozásai, toll- vagy nyelvbotlásai és még sok más hasonló alapján. Amíg azonban ezek a módszerek kellően világosan és pontosan - "meg vannak operacionálisan határozva", e tekintetben nincsen lényegi különbség a motivációs és a fizikai oksági magyarázat között. A motivációs magyarázat potenciális veszélye abban rejlik, hogy könnyen prediktív erő nélküli expost facto számadáshoz vezethet. Meglehetősen elterjedt dolog cselekvéseket olyan motivációkkal "magyarázni", amelyeket csupán a cselekvés bekövetkezte után feltételeznek. Míg ez az eljárás önmagában nem kifogásolható, csak akkor helyes, ha (1) a szóban forgó motiváció-feltételezés ellenőrizhető, és ha (2) megfelelő általános törvények állnak rendelkezésre, melyek magyarázó erőt biztosítanak a feltételezett indítékoknak. Ezeknek a követelményeknek a figyelmen kívül hagyása miatt az állítólagos motivációs magyarázatok gyakran híján vannak a kognitív tartalomnak. Egy tevékenységnek a cselekvő indítékaival történő magyarázatát néha sajátos típusú teleologikus magyarázatként fogják fel. Amint azt a föntiekben már hangsúlyoztuk, a motivációs magyarázat, amennyiben megfelelően van megfogalmazva, engedelmeskedik az oksági magyarázat feltételeinek, így hát a "teleologikus" szerencsétlen elnevezés, ha a magyarázat nem-oksági mivoltát vagy a jelennek a jövő általi sajátos meghatározottságát értjük alatta. Ha azonban ezt szem előtt tartjuk, a "teleologikus" kifejezés ebben a kontextusban úgy tekinthető, mint olyan oksági magyarázat, melyben valakinek a cselekvését magyarázzuk, s amelyben az előzetes feltételek egy részét a cselekvő indítékai képezik. (10) 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* Az ilyenfajta teleologikus magyarázatot meg kell különböztetni egy sokkal általánosabb típustól, melyet egyes irányzatok nélkülözhetetlennek kiáltottak ki, kiváltképpen a biológiában. Ez pedig abban áll, hogy egy élőlény sajátosságait az magyarázná, hogy azok vélhetően bizonyos célokat vagy szándékokat szolgálnak. Szemben az imént vizsgált példával, az elérendő célokról itt nem tételezik fel, hogy a szóban forgó élőlény tudatosan vagy tudat alatt követné azokat. Így a mimikri jelenségét néha úgy magyarázzák, hogy az azt a célt szolgálja, hogy az állatot megóvja attól, hogy az ellenségei felfedezzék, s így elősegítse a faj fennmaradását. Mielőtt felmérnénk az ilyenféle teleologikus hipotézisek magyarázó erejét, tisztába kell jönnünk értelmükkel. Ha azt a gondolatot szándékozzák valamiféleképpen kifejezni, hogy a célok benne rejlenek a világegyetem felépítésében, akkor világos, hogy nem alkalmasak az empirikus ellenőrzésre, s ezért megsértik a 3. szakaszban felállított (K3) követelményt. Bizonyos esetekben azonban a biológiai jellegű célokról szóló kijelentések lefordíthatók olyan nem-teleologikus nyelvezetű kijelentésekre, melyek szerint ezek a vonások sajátos szerepet játszanak, amely lényegbevágó az élőlény életbenmaradása vagy fajfenntartása szempontjából. (11) Meglehetősen nehéz pontosan megfogalmazni, hogy ez utóbbi kijelentés - vagy az a hasonló kijelentés, hogy e tulajdonságok, vagy ezzel egyenértékű tulajdonságok, nélkül az élőlény vagy a faj nem lenne képes a túlélésre - mit is jelent. De ezt nem is szükséges itt tárgyalnunk. Ha ugyanis feltesszük, hogy a teleologikus formájú biológiai állítások maradéktalanul átültethetők a biológiai jegyek létfenntartó funkcióit leíró állításokba, világos: (1) mivel a "cél" terminus teljesen kiküszöbölhető a szóban forgó állításokból, használata ezekben a kontextusokban nem lényeges, és (2) a teleologikus feltevések, noha most van empirikus tartalmuk, nem szolgálhatnak magyarázati elvként a szokásos kontextusokban. Így például egy adott pillangó fajta jellegzetes színezetét, nem lehet kikövetkeztetni - s ekképpen megmagyarázni - abból az állításból, hogy az effajta színezet hatására a pillangót nem veszik észre az üldöző madarak, ahogyan a vörös vértestek jelenlétét az emberi vérben sem lehet abból az állításból kikövetkeztetni, hogy ezek szerepet játszanak az oxigén feldolgozásában, és hogy ez a szerep lényegbevágó az életbenmaradás szempontjából. A teleologikus megfontolások fennmaradásának a biológiában az egyik oka valószínűleg az, hogy a teleologikus megközelítés hasznos heurisztikus eszköz: az a biológiai kutatás, amelyet pszichológiailag a teleologikus orientáció, a természetben rejlő célok iránti érdeklődés motivált, gyakran vezetett fontos eredményekhez, melyek megfogalmazhatók nem-teleologikus nyelvezeten is, és amelyek növelik tudományos ismereteinket a biológiai jelenségek közti oksági kapcsolatokról. Egy másik aspektus, amely vonzóvá teszi a teleologikus megfontolásokat, antropomorf jellegük. A teleologikus magyarázat olyan érzést kelt bennünk, hogy valóban "megértettük" a szóban forgó jelenséget, mivel célok révén ad számot róla, és ezeket a saját céltudatos viselkedésünkről való tapasztalatainkból jól ismerjük. Csakhogy itt fontos különbséget tenni a megértés két pszichológiai és kognitív vagy elméleti értelme között. Az előbbi az empatikus ismerősséget jelöli, az utóbbi pedig azt, a magyarázandó jelenségről megmutatjuk, hogy valamilyen általános szabályszerűség sajátos esete. Az a gyakori vélemény, hogy a magyarázat valami idegenszerűnek ismerős gondolatokra vagy tapasztalatokra való visszavezetését jelenti, valójában félrevezető. Míg néhány tudományos magyarázatnak van ilyen pszichológiai hatása, ez semmi esetre sem általános: egy fizikai test szabadeséséről joggal elmondható, hogy ismerősebb jelenség, mint a gravitáció törvénye, amelynek segítségével megmagyarázható; és a relativitáselmélet bizonyára sokak számára jóval idegenszerűbbnek tűnik, mint azok a jelenségek, amelyekről számot ad. A magyarázat komponenseinek az "ismerős" volta nemcsak hogy nem szükséges a helyes magyarázathoz (amint épp az imént próbáltuk megmutatni), de nem is elégséges. Ezt sok olyan eset mutatja, ahol a javasolt magyarázat kellemesen ismerős, de behatóbb vizsgálat után kiderül, hogy csupán metafora, vagy ellenőrizhetetlen számadás, vagy olyan állításhalmaz, melyben nem szerepelnek általános törvények, s ezért nem rendelkezik magyarázó erővel. Pontosan ez a helyzet a neovitalisztikus elmélettel, mely a biológiai jelenségeket az entelekheiára vagy az életerőre való hivatkozással kísérli meg magyarázni. A döntő szempont itt nem az - amint olykor felvetik -, hogy az entelekheiát nem lehet látni, mi több, közvetlenül megfigyelni; ez igaz a gravitációs terekre is, sőt, az ilyen terekre való hivatkozás lényegi szerepet játszik különféle fizikai jelenségek magyarázatában. A döntő különbség a két eset között az, hogy a fizikai magyarázat (1) legalább közvetett módszereket biztosít a gravitációs térről tett kijelentések ellenőrzésére, és (2) általános törvényeket ad a gravitációs tér erejére és a benne mozgó tárgyak viselkedésére vonatkozólag. Az entelekheiákra támaszkodó magyarázat az ezzel analóg feltételek egyikét sem elégíti ki. Az első feltétel kielégítésének a hiánya a (K3) megsértését jelenti: ez minden entelekheiáról szóló állítást az empirikus tesztelés számára hozzáférhetetlenné tesz és ezáltal megfoszt az empirikus tartalomtól. A második feltételnek való meg nem felelés a (K2) megsértését vonja maga után. Ez az entelekheia fogalmát minden magyarázó erejétől megfosztja; hiszen a magyarázó erő soha nem egy fogalomban rejlik, hanem mindig azokban az általános törvényekben, amelyekben a fogalom szerepel. Ezért, dacára annak, hogy ismerős asszociációkat ébreszt, a neovitalisztikus megközelítés nem nyújthat elméleti megértést.


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* Az iménti észrevételek az ismerősségről és a megértésről szintén alkalmazhatók azon gondolkodók nézetére, akik szerint az emberi tevékenységek magyarázata, illetve megértése megköveteli a cselekvők személyiségének empatikus megértését.(12) Valaki más ilyetén megértése saját pszichológiai folyamataink révén hasznos heurisztikus elképzelésnek bizonyulhat az általános pszichológiai elvek kutatásában, melyek elméleti magyarázatot nyújthatnak; ám az empátia megléte a tudós részéről se nem szükséges, se nem elégséges valamely emberi tevékenység magyarázatához vagy tudományos megértéséhez. Nem szükséges, mert pszichopaták vagy teljesen idegen kultúrához tartozók viselkedése néha megmagyarázható vagy előrejelezhető általános törvények segítségével, még ha az elveket felállító vagy alkalmazó tudós nem is képes tárgyának empatikus megértésére. Az empátia ezenfelül nem is elégséges a magyarázat helyességének biztosítására, hiszen lehet erőteljes empatikus érzésünk, miközben teljesen rosszul ítélünk meg valakit. Ráadásul, mint ahogy a néhai Dr. Zilsel figyelmeztetett, az empátia könnyen vezet összeegyeztethetetlen eredményekhez; így ha egy város lakossága hosszú időn át súlyos bombázásoknak volt kitéve, meg tudnánk - empatikusan - érteni, ha morálisan teljesen összeomlanának, de ugyanilyen könnyen meg tudnánk érteni azt is, ha dacos ellenállási szellem alakulna ki náluk. Ezért az explanans ismerős volta - akár a teleologikus nyelvezetből, akár a neovitalisztikus metaforákból, akár valami másból származik - nem mérvadó a javasolt magyarázat kognitív tartalmának és prediktív erejének szempontjából. Ezenkívül, az, hogy egy gondolat mennyire tűnik ismerősnek, egyénről egyénre és időről időre változik, és az ilyenféle pszichológiai tényező bizonyosan nem szolgálhat mérceként a javasolt magyarázat értékének megállapításában. A döntő követelmény minden helyes magyarázat számára az marad, hogy az explanandumot általános törvények alá foglalja. [...] *** Harmadik rész: A törvény és a magyarázat logikai elemzése 6. Az általános törvény fogalmának problémái A tudományos magyarázat jellegzetességeinek általános áttekintése után, most annak logikai szerkezetét vesszük górcső alá. Egy jelenség magyarázata, mint említettük, abból áll, hogy azt törvények vagy egy elmélet alá foglaljuk. De mi a törvény? Mi az elmélet? Jóllehet e fogalmak jelentése intuitíve világosnak tűnik, mégis helytálló és explicit meghatározásuk során súlyos nehézségekkel szembesülünk. A jelen szakaszban a törvény fogalmának néhány alapvető problémáját írjuk le és elemezzük; a következő szakaszban, az így nyert támpontok alapján, javaslatot teszünk a törvény és a magyarázat meghatározására egy logikailag egyszerű szerkezetű formalizált modell-nyelvben. A törvény fogalmát itt úgy fogjuk értelmezni, hogy csak igaz állításokra legyen alkalmazható. A másik, látszólag plauzibilis alternatíva, mely inkább a törvény magas konfirmáltságát, mintsem igazságát teszi követelménnyé, alkalmazhatatlannak tűnik: a törvény-fogalom relativizálásához vezetne, amit úgy fejezhetnénk ki, hogy "Az M mondat B bizonyítékhoz képest törvény." Ez láthatólag nincsen összhangban a törvényfogalomnak a tudományban és a metodológiai kutatásban megszokott értelmével. Így például nem mondanánk azt, hogy Bode általános formulája a bolygók Naptól való távolságára az 1770-es években rendelkezésre álló asztronómiai bizonyítékok fényében, amikor Bode előterjesztette, törvény volt, s a Neptunusz fölfedezése és a Naptól való távolságának meghatározása után megszűnt törvény lenni. Inkább azt mondanánk, hogy a kezdeti korlátozott bizonyíték magasan valószínűsítette azt a feltételezést, hogy a formula törvény, azonban egy újabb keletű információk olyannyira lecsökkentették ennek valószínűségét, hogy gyakorlatilag bizonyossá vált, a Bode formula nem általánosan igaz, és így nem törvény.(13) Egy törvénynek, azon felül, hogy igaznak kell lennie, számos további feltételt is ki kell elégítenie. Ezeket az igazság faktuális követelményétől függetlenül is lehet tanulmányozni, hiszen ezek minden logikailag lehetséges törvényre vonatkoznak, eltekintve attól, hogy éppen igazak-e vagy sem. A Goodman(14) által javasolt találó kifejezéssel élve, azt fogjuk mondani, hogy egy mondat akkor törvény jellegű, ha az általános törvény összes jegyével rendelkezik, leszámítva esetleg az igazságot. Ennélfogva minden törvény törvény jellegű mondat, de nem fordítva. A törvény fogalmának elemzésére irányuló problémánk így a törvény jellegű mondatok jelentésének kifejtésére redukálódik. Úgy fogjuk értelmezni a törvény jellegű mondatok osztályát, hogy az éppen úgy magába foglaljon általános analitikus állításokat, amilyen például "A rózsa az rózsa", mint az empirikus tudományba tartozó törvény jellegű mondatokat, amelyek empirikus tartalommal rendelkeznek. (15) Nem lesz szükséges megkövetelni, hogy egy magyarázati kontextuson belül megengedhető összes törvény jellegű mondat a második fajtájú legyen;


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* inkább a magyarázat definícióját alkotjuk meg úgy, hogy biztosítsa azon törvények összességének - habár nem minden egyes törvénynek - a faktuális jellegét, mely egy empirikus tény magyarázatában szerepet játszik. Melyek a törvény jellegű mondatok jellemzői? Először is, a törvény jellegű mondatok univerzális formájú megállapítások, mint amilyen a "Minden vörösbegy-tojás zöldeskék", "Minden fém vezeti az áramot", "Állandó nyomáson, a hőmérséklet növekedésével bármely gáz térfogata kitágul." Mint ezek a példák mutatják, egy szokásos törvény jellegű mondat nem csak univerzális, de feltételes formájú is; azt állítja, hogy univerzálisan, ha egy bizonyos F feltételhalmaz megvalósul, akkor egy másik, jól körülhatárolható E feltételhalmaz ugyancsak megvalósul. A törvény jellegű mondatok szimbolikus kifejezésének a standard formája ezért az univerzális feltételes mondat. Persze miután bármely feltételes formájú állítás átalakítható nem feltételes formájúvá, a feltételes forma nem tekinthető lényeginek ; az univerzális jelleg azonban elengedhetetlen. Mindazonáltal az univerzális forma követelménye nem elégséges a törvény jellegű mondatok jellemzéséhez. Tegyük fel például, hogy egy bizonyos k kosár, egy bizonyos t időpontban, piros almákat tartalmaz és semmi mást.(16) Így a következő megállapítás (M1) A k kosárban, t időpontban minden alma piros Egyszerre igaz és univerzális formájú. Csakhogy ez az állítás nem minősíthető törvénynek; visszautasítanánk például, hogy egy a kosárból véletlenszerűen kiválasztott alma pirosságát, az (M1) alá foglalva magyarázzuk meg. Mi különbözteti meg (M1)-et a törvény jellegű mondatoktól? Két szempont kínálkozik, melyeket sorra vesszük, nevezetesen, a korlátozott hatáskör és egy konkrét objektumra való hivatkozás. Elsőként, az (M1) megállapítás ténylegesen csupán véges számú tárgyról állít valamit, és ez, úgy tűnik, összeegyeztethetetlen az univerzalitás igényével, melyet a közmegegyezés a törvény fogalmához kapcsol. (17) De vajon nem tekintjük-e a Kepler-törvényeket törvény jellegűnek, noha csak bolygók véges halmazáról szólnak? És vajon nem hajlunk-e mi magunk is arra, hogy törvény jellegűnek tekintsünk egy olyan állítást, mint a következő? (M2) E hűtőszekrény mélyhűtőjében mind a tizenhat jégkocka hőmérséklete alacsonyabb 10 Celsius foknál. Ez minden bizonnyal megengedhető; csakhogy van egy lényegi különbség egyfelől (M1) másfelől a Kepler-féle törvények valamint (M2) között: az utóbbiak, noha hatáskörüket tekintve végesek, tudvalevőleg olyan átfogóbb törvények következményei, amelyek hatásköre korlátlan, míg (M1) esetében nem ez a helyzet. Elfogadva ezért Reichenbach(18) javaslatát, különbséget fogunk tenni alapvető és származtatott törvények között. Egy állítást akkor nevezünk származtatott törvénynek, ha univerzális jellegű, és néhány alapvető törvényből következik. Az alapvető törvény fogalma további tisztázást igényel; idáig azt mondhatjuk, hogy az alapvető törvények - hasonlóan az alapvető törvény jellegű mondatokhoz - kielégítenének egy bizonyos korlátlanhatáskör feltételt. Mégis túlzás lenne megtagadni az alapvető törvény jellegű mondat státuszát minden olyan állítástól, amely ténylegesen csupán objektumoknak egy véges osztályáról állít valamit, hisz ez kizárná az olyan állításokat is, mint amilyen a "Minden vörösbegy-tojás zöldeskék", lévén hogy a vörösbegy-tojások osztálya feltehetőleg - a múltban, a jelenben és a jövőben - véges. De ismét csak van egy lényeges különbség ezen állítás és, mondjuk, (M1) között. Ez a vörösbegy-tojások osztályának végességére vonatkozó empirikus ismeretet követeli meg, míg az (M1) mondatot oly módon értelmezzük, ami intuitíve nem törvény jellegűvé teszi, ti. a "k kosár" és az "alma" terminusok olyan értelműek, hogy következik belőlük a kosárban t időpontban lévő almák osztályának végessége. Ezért, úgyszólván, egyedül a mondatot alkotó terminusok jelentése - minden faktuális információ nélkül - maga után vonja, hogy az (M1) véges hatáskörrel rendelkezik. Az alapvető törvényeket ezért úgy kell értelmezni, hogy kielégítsék azt, amit korlátlan-hatáskör feltételnek neveztünk. E feltétel általunk adott megfogalmazása, mely arra utal, hogy mi következik bizonyos kifejezéseknek a "jelentéséből", azonban túlságosan vázlatos, és a későbbiekben még felül kell majd vizsgálni. Futólag megjegyezzük, hogy az itt elképzelt kikötés kizárná az alapvető törvény jellegű mondatok osztályából, az olyan nem kívánatos jelölteket is, mint amilyen a "Minden uránus tárgy gömbölyű", ahol az "uránus" az Uránusz bolygónak lenni tulajdonságot jelenti; valóban, noha ez a mondat univerzális formájú, nem elégíti ki a korlátlan-hatáskör feltételt. Továbbra is a törvény jellegű mondatok általános jellemvonásainak kutatásánál maradva, most az (M1) mondat által sugallt második ötletre térünk át. Túl azon, hogy megsérti a korlátlan-hatáskör feltételt, ez a mondat még azzal a sajátossággal is rendelkezik, hogy egy konkrét objektumra tesz utalást, a k kosárra; és ez, úgy tűnik ugyancsak megsérti a törvény univerzális jellegét.(19) E megszorítás azonban megint csak az alapvető törvény


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* jellegű mondatokra alkalmazható; a holdbéli fizikai testek szabadeséséről szóló általánosan igaz állítás, noha egy konkrét objektumra utal, törvény maradna, bár származtatott törvény. Ésszerűnek tűnik ezért abban megállapodni, hogy egy alapvető törvény jellegű mondatnak univerzális formájúnak kell lennie, és nem szabad tartalmaznia olyan lényeges - értsd: kiküszöbölhetetlen - kitételt, mely egy konkrét objektumra vonatkozik. De ez még nem elég; valójában, éppen e ponton, egy különösen komoly nehézséggel találjuk szembe magunkat. Vegyük a következő állítást: (M3) Minden ami vagy alma k kosárban t időpontban vagy pedig vas-oxid, az piros. Ha egy speciális kifejezést használunk, mondjuk "x vasma" az "x vagy alma k kosárban t időpontban vagy pedig vas-oxid" szinonimájaként, akkor (M3) tartalma a következő formában fejezhető ki: (M4) Minden vasma piros. Az így nyert állítás univerzális formájú, és nem utal konkrét objektumra, valamint kielégíti a korlátlan-hatáskör feltételt is; mégis világos, hogy (M4) éppoly kevéssé minősül alapvető törvény jellegű mondatnak, mint (M3). Mindaddig amíg a "vasma"-t saját nyelvünk szavaival definiáljuk, a nehézség könnyen elintézhető azzal, hogy a definiált szavak kiküszöbölése után az alapvető törvény jellegű mondatnak nem szabad lényeges utalást tartalmaznia konkrét objektumokra. De ez a kiút nem áll rendelkezésre akkor, ha a "vasma", vagy az általa illusztrált fajtájú más terminus, az adott nyelv elemi predikátuma. Ez azt mutatja, hogy korlátoznunk kell azon predikátumok - vagyis a tulajdonságokat és a viszonyokat jelölő terminusok - körét, amelyek előfordulhatnak alapvető törvény jellegű mondatokban.(20) Konkrétabban, úgy tűnik, hogy egy alapvető törvény jellegű mondatban csak olyan predikátumok engedhetők meg, amelyek tisztán univerzálisak, vagy, ahogy mondani fogjuk, tisztán kvalitatív jellegűek; más szavakkal, ha jelentésük leírása nem követel meg egyetlen konkrét objektumra vagy tér-időbeli helyre való utalást sem. Ekként a "lágy", "zöld", "melegebb, mint", "olyan hosszú, mint", "folyékony", "elektromosan töltött", "nőstény", "apja", terminusok tisztán kvalitatív predikátumok, míg a "magasabb az Eiffel-toronynál", "középkori", "holdbéli", "sarkköri", "Ming" terminusok nem azok.(21) Azáltal, hogy kizárjuk az alapvető törvény jellegű mondatok köréből azokat, amelyek nem tisztán kvalitatív predikátumokat tartalmaznak, egyúttal a korlátlan-hatáskör feltétel kielégülését is biztosítjuk; mivel egy tisztán kvalitatív predikátum jelentése nem követeli meg terjedelmének végességét. Valóban: minden fönt vizsgált állítás, mely megsérti a korlátlan-hatáskör feltételt, explicit vagy implicit módon egy konkrét objektumra utal. Az imént javasolt kikötés mindazonáltal örökli a tisztán kvalitatív predikátum fogalmának homályosságát. A kérdésre, hogy vajon egy adott angol nyelvű predikátum jelentésének a megadása megköveteli-e vagy sem valamilyen konkrét objektum felmutatását, nem adható mindig egyértelmű válasz, miután az angol nyelv, mint természetes nyelv, nem ad saját terminusainak jelentésére explicit definíciókat vagy más világos leírásokat. Ésszerűnek tűnik ezért a törvény fogalmát nem az angolra vagy bármilyen más természetes nyelvre, hanem inkább egy formalizált nyelvre hivatkozva megadni - nevezzük ezt L modell-nyelvnek -, melyet egy szabatos logikai szabályrendszer vezérel, és amelyben minden terminus vagy az elemiek közé sorolható, vagy pedig explicite definiálva van az elemi terminusok révén. Az ilyen szabatos rendszerre való hivatkozás megszokott dolog a logikai kutatásban, és elég természetes minden olyan kontextusban, ahol arra teszünk kísérletet, hogy bizonyos logikai megkülönböztetésekre precíz kritériumokat dolgozzunk ki. Csakhogy önmagában ez nem elég ahhoz, hogy túljussunk a szóban forgó nehézségen. Míg ugyanis könnyű az L-ben definiált predikátumok közül mindazokat nem tisztán kvalitatívként jellemezni, amelyek definiense valamilyen individuumnév lényeges előfordulását tartalmazza, problémánk nyitva marad a nyelv primitív terminusait illetően, amelyek jelentését nem a nyelven belüli definíciók, hanem inkább az interpretáció szemantikai szabályai határozzák meg. Ami minket illet, az L primitív terminusait olyan tulajdonságokkal szeretnénk interpretálni, mint a kék, kemény, szilárd, melegebb, nem pedig olyanokkal, melyeket Napóleonból, vagy egy sarkköri állatból, vagy egy antik szoborból származtatunk. A nehézség pontosan a megengedhető és a nem megengedhető interpretációk szétválasztásához szükséges precíz kritériumok felállításában van. Így ismét csak felmerül a tisztán kvalitatív tulajdonságok definiálásának a problémája; nevezetesen, a metanyelv azon fogalmai kapcsán, melyekben a primitív terminusok szemantikai interpretációját megfogalmazzuk. Halogathatjuk, hogy szembenézzünk a nehézséggel, ha előfeltételezünk egy formalizált szemantikai metanyelvet, egy formalizált meta-metanyelvet és így tovább. De végül meg kell majd állnunk egy nem formalizált metanyelvnél, melyre való tekintettel jellemeznünk kell a tisztán kvalitatív


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* predikátumokat, és itt ugyanazokkal a problémákkal találjuk szembe magunkat, mint a nem-formalizált angol nyelvben, ahonnan kiindultunk. A tisztán kvalitatív predikátum ama jellemzése, hogy jelentését explicite meg lehet adni bármiféle konkrét objektumra való hivatkozás nélkül, a szándékolt irányba mutat, de nem elég pontos. Így a tisztán kvalitatív predikátumok kifogástalan definiálása megmarad nyitott problémának. Mégis, aligha kétséges, hogy számos olyan tulajdonságokat és viszonyokat jelölő szó van, amelyeket meglehetősen széles körben tisztán kvalitatívnak minősítenének, az itt körülírt értelemben, valamint megengedhetőnek az alapvető törvény jellegű mondatok megfogalmazásában; már adtunk példákat, s a lista könnyen bővíthető lenne. Amikor tisztán kvalitatív predikátumokról beszélünk, ezentúl az ilyen típusú predikátumokra fogunk gondolni. (Fordította Moldvay Tamás)

JEGYZETEK * "Studies in Logic of Explanation", Philosophy of Science, XV, (1948) 135 175. o. §1- 4. és §6. 1. Jelen írás a két szerző hosszas eszmecseréjének eredménye, egyéni hozzájárulásaik nem különíthetők el élesen. A negyedik részben található technikai kifejtés azonban az első szerzőnek köszönhető, s szintén ő a felelős az írás végső változatáért. Köszönettel tartozunk Dr. Rudolf Carnapnak, Dr. Herbert Feiglnek, Dr. Nelson Godmannek és Dr. W. V. Quine-nak az izgalmas vitákért és a konstruktív bírálatért. 2. Mindkét kifejezés a latin explanare szóból származik, és azért részesítettük őket előnyben a talán megszokottabb "explicandum" és "explicans" kifejezésekkel szemben, hogy az utóbbiakat fenntartsuk az elemzés vagy a jelentés-kifejtés kontextusán belüli használat számára. Az ilyen értelemben vett magyarázatról ld. Carnap, "The Two Concepts of Probability", Philosophy and Phenomenological Resarch V, (1945), 513. o. 3. A magyarázat és az előrejelzés közti logikai hasonlóságot, valamint azt a tényt, hogy az egyik a múltbeli eseményekre, a másik a jövőbeli eseményekre irányul, jól kifejezik a "posztdikálhatóság" [postdictability] és a "predikálhatóság" [predictability] terminusok, melyeket Reichenbach használ, Philosophic Foundation of Quantum Mechanics, University of California Press, 1944. 13. o. 4. The Principles of Science, London, 1924. 533. o. 5. A tudományos magyarázat és előrejelzés általános jellemzőiről itt leírtak nem számítanak újdonságnak; csupán összefoglalnak és világosabbá tesznek néhány alapvető gondolatot, melyet sok tudós és metodológus felismert már. Így pédául Mill azt mondja: "Valamely egyes tényről akkor mondjuk, hogy meg van magyarázva, mikor oka ki van mutatva, azaz: ha az az okozati törvény vagy törvények meg vannak állapítva, amelynek vagy amelyeknek a tény előállása esetükül szolgál", és "hasonlóképpen mondjuk a természet valamely törvényéről vagy egyarántosságáról, hogy meg van magyarázva, ha más törvény vagy törvények vannak kimutatva, amelyeknek a törvény csak esete, és amelyekből levezethető." (A System of Logic, Book III, Chap. XII, Sec. 1. [Magyarul: A deductiv és inductiv logika rendszere, II. kötet, Budapest: Franklin Társulat, 1877. 212. o.) Hasonlóan Jevons, akinek a magyarázatra vonatkozó általános jellemzését föntebb már kritikailag szemügyre vettük, nyomatékosítja, hogy "a legfontosabb magyarázó lépés annak kimutatása, hogy egy megfigyelt tény valamely általános törvény vagy tendencia esete." (i.m. 533. o.) Ducasse hasonlót állít a következőkben: "A magyarázat lényegét tekintve egy faktuális hipotézis felállítása, amely úgy viszonyul a magyarázandó tényhez, mint valamely már ismert kapcsolati törvény egyik esetében az előtag az utótaghoz." ("Explanation, Mechanism, and Teleology", The Journal of Philosophy XXII (1925), 150-151. o.) A magyarázat és az előrejelzés alapvető szerkezetének világos elemzését adja Popper a Logik der Forschung 12. szakaszában (Wien, 1935.) [Magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest, Európa, 1997.] és a The Open Society and its Enemies (London, 1954.) c. munkájának javított változatában, különösen a XXV. fejezetben, és az erre utaló 7. jegyzetben. A magyarázatnak mint általános elméletek alá foglalásnak újabb keletű jellemzéseként lásd például Hull tömör vizsgálódását: Principles of Behavior, New York, 1943. Chap. 1. A magyarázat bizonyos aspektusainak világos elemi szintű vizsgálatát nyújtja Hospers, "On Explanation", The Journal of Philosophy XLIII (1946), 337-56. A tudományos magyarázat alapelemeinek, melyeket a jelen írás első két részében tárgyalunk, rövid áttekintését lásd Feigl, "Operationism and Scientific Method", Psychological Review LII (1945), 284. sk. o. 6. A társadalomtudományi - különösen a történelemi - magyarázatról lásd még a következő publikációkat, melyek kiegészítésül szolgálhatnak, és részletezik az itt bemutatott rövid eszmefuttatást: Hempel: "The Function 75 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* of General Laws in History", The Journal of Philosophy XXXIX (1942) 35-48.; Popper: The Open Society and its Enemies, London, 1945.; White: "Historical Explanation", Mind LII (1943), 212-29. és a "Cause" valamint az "Understanding" cikkeket: Beard and Hook, "Problems of terminology in historical writing", New York, Social Science Research Council, 1946. 7. A példát Bonfantétól vesszük: "Semantics, language. An article" in P.L. Harriman, ed., The Encyclopedia of Psychology, Sec. 3. 8. Míg a két utolsó példában a magyarázatok kétségtelenül bizonyos szabályszerűségekre támaszkodnak, nem lehet meggyőzően érvelni amellett, hogy a szándékolt törvények, amelyeket jelenleg nem tudunk teljesen explicit módon felállítani, inkább oksági, mint statisztikai jellegűek. Meglehetősen valószínű, hogy a legtöbb vagy az összes szabályszerűség, mely a szociológia fejlődésével majd felszínre kerül, statisztikai típusú lesznek. Lásd erről Zilsel érdekes megfigyeléseit: "Problems of Empiricism" International Encyclopedia of Unified Science II, No. 8. The University of Chicago Press, 1941. Sec. 8., és "Physics and the Problem of HistoricoSociological Laws" Philosophy of Science VIII (1941), 567-79. Ez a kérdés azonban nem érinti megállapításunkat, nevezetesen, hogy a társadalomtudományokban éppúgy, mint a fizikai tudományokban az általános szabályszerűségek alá foglalás nélkülözhetetlen bármely jelenség magyarázatához és elméleti megértéséhez. 9. Az érvre vonatkozóan ld. például F. H. Knight: "The Limitations of Scientific Method in Economics", The Trend of Economics, Tugwell, R. ed., New York, 1924, 251-252. o. 10. A motiváció fogalmának és a pszichológiai elméletben betöltött szerepének részletes logikai elemzéséről lásd Koch: "The Logical Character of the Motivation Concept", Psychological Review XLVIII (1941), 15-38., 127-54. A teleologikus viselkedésről izgalmas tárgyalása a kortárs fizika és biológia álláspontja felől Rosenblueth, Wiener és Bigelow: "Behavior, Purpose and Teleology", Philosophy of Science X (1943), 18-24. A szerzők a cél fogalmának olyan értelmezését javasolják, amely mentes a metafizikai felhangoktól, és hangsúlyozzák az így nyert fogalom jelentőségét a gépek és az élő szervezetek behaviorista elemzése számára. Míg a föntiekben adott megfogalmazásaink szándékosan azt a durva terminológiát használják, amely az oksági magyarázatnak a célra irányult viselkedésre való alkalmazhatóságáról folyó filozófiai vitában oly gyakran előfordul, a cikkben bemutatott elemzés behaviorista megfogalmazásokat használ, és kerüli az "indítékra" és más hasonlókra való hivatkozást. 11. E vonalak mentén alapozza meg a teleologikus ítéletek elemzését a biológiában Woodger: Biological Principles, New York, 1929, különösen 432. o.; lényegében ugyanezt az interpretációt adja Kaufmann: Methodology of the Social Sciences, New York, 1944, Chap. 8. 12. Ezt a nézetet a fentiekben lefektetett általános elvek alapján részletesebben elemzi Zilsel: "Problems of Empiricism", International Encyclopedia of Unified Science II, No. 8. The University of Chicago Press, 1941, 7-8. szakasz; és Hempel: "The Function of General Laws in History", The Journal of Philosophy XXXIX (1942), 6. szakasz. 13. Annak a követelménynek, hogy a törvényeknek igazaknak kell lenniük, az a következménye, hogy egy adott M empirikus mondatról soha nem lehet biztosan tudni, hogy törvény-e; az M igazságát állító kijelentés logikailag ekvivalens M-mel, és ezért csupán nagyobb vagy kisebb valószínűséggel, vagy konfirmációs fokkal rendelkezhet, az adott időpontban rendelkezésre álló tapasztalati bizonyíték alapján. Erről lásd Carnap, "Remarks on Induction and Truth", Philosophy and Phenomenological Research VI (1946), 590-602. Az itt alkalmazott igazság szemantikai fogalmának kitűnő, közérthető kifejtését találjuk meg Tarskinál, "The Semantical Conception of Truth, and the Foundations of Semantics", Philosophy and Phenomenological Research, IV (1944), 341-76. 14. Goodman: "The Problem of Counterfactuals Conditionals", The Journal of Philosophy, XLIV (1947), 125. o. 15. Ezt az eljárást a Goodman-féle megközelítés sugallta (i. m.). Reichenbach, a törvény fogalmának részletes elemzése során, hasonlóan értelmezi a nomologikus állítás fogalmát, mint ami mind analitikus, mind szintetikus állításokat tartalmaz; lásd Elements of Symbolic Logic, New York, 1947. VIII. fejezet. 16. A példa által illusztrált nehézséget tömören összegezte Langford: "Review", The Journal of Symbolic Logic VI (1941), 67-68. aki úgy utalt rá, mint a faktuális univerzalitás és az oksági univerzalitás megkülönböztetésének problémájára. Ezzel kapcsolatban további elemzést és példákat Chisholm: "The


CARL G. HEMPEL – PAUL OPPENHEIM: A TUDOMÁNYOS MAGYARÁZAT LOGIKÁJA* Contrary-to-Fact Conditional", Mind, IV (1946), különösen 301. o. A probléma rendszeres kifejtését adja Goodman (i. m.), különösen a III. részben. Noha nem érinti az itt vizsgált problémát, Lewis: An Analysis of Knowledge and Valuation, (La Salle, 1946) könyvének VIII. fejezete a tényellentétes feltételes mondatoknak valamint a természettörvényekhez való viszonyuknak részletes vizsgálatával fontos észrevételeket tesz számos e szakaszban felmerült kérdésről. 17. Azt a nézetet, mely szerint a törvényeket úgy kell értelmezni, hogy azok ne korlátozódjanak egy véges területre, többek között már Popper (Logik der Forschung, Wien, 1935, Sec. 13.) [Magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest, Európa, 1997.] és Reichenbach (Elements of Symbolic Logic, New York, 1947, 369. o.) is kifejezésre juttatta. 18. Elements of Symbolic Logic, 361. o. A későbbiekben javasolandó terminológiánk, amint a két törvénytípusra vonatkozó definíciónk is, mindazonáltal nem egyeznek meg a Reichenbach által megadottakkal. 19. A fizikában az az elv, hogy egy törvény nem utalhat semmilyen konkrét objektumra, abban a maximában nyert kifejezést, hogy a fizika általános törvényeinek nem szabad egyedi tér-idő pontokra utalniuk, és hogy maguknak a tér-idő koordinátáknak csak különbségek vagy differenciálok formájában szabad jelentkezniük. 20. Az (M3) és (M4) mondatokkal föntebb illusztrált meglátás Goodmantől származik, aki szintén hangsúlyozta annak szükségességét, hogy korlátozzuk azon a predikátumok körét, amelyek a törvény jellegű mondatokban helyet kaphatnak. Ezek a predikátumok lényegében ugyanazok, mint amiket Goodman kivetíthetőnek [projectible] hív. Goodman felvetette, hogy a kivetíthetőség pontos kritériumának megállapítása, a tényellentétes feltételes mondatok értelmezése, és a törvény fogalmának definiálása kapcsán jelentkező problémák szorosan összefonódnak, s tulajdonképpen egyetlen probléma különböző aspektusai. (Lásd cikkeit: "A Query on Confirmation", The Journal of Philosophy XLIII (1946), 383-85. és "The Problem of Counterfactual Conditionals", The Journal of Philosophy, XLIV (1947), 113-28.) A kivetíthetőség elemzésére Carnap tett újabban javaslatot: "On the Application of Inductive Logic", Philosophy and Phenomenological Research VIII (1947), 133-47. Goodman megjegyzése: "On Infirmities of Confirmation Theory" Philosophy and Phenomenological Research XLIV (1947), 149-51. Carnap javaslatára vonatkozó kritikai észrevételeket tartalmaz. 21. Popper érvelt világosan amellett, hogy a törvényeknek, túl azon, hogy univerzális formájúaknak kell lenniük, csak tisztán univerzális predikátumokat szabad tartalmazniuk (Logik der Forschung, Wien, 1935. Sec. 14, 15.) [Magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest, Európa, 1997] Saját "tisztán kvalitatív predikátumok" kifejezésünket Carnap "tisztán kvalitatív sajátosságok" terminusának mintájára választottuk (lásd "On the Application of Inductive Logic", Philosophy and Phenomenological Research VIII (1947), 133-47). A tisztán kvalitatív predikátumok fönti meghatározása előnyösebbnek tűnik annál az egyszerűbb és talán elterjedtebb meghatározásnál, mely azt eredményezi, hogy egy predikátum jelentéséről szóló állítástól meg kell követelni, hogy ne utaljon konkrét objektumokra. Noha ez a megfogalmazás talán túl sokat követel, miután érvelni lehetne amellett, hogy az olyan tisztán kvalitatív terminusok, mint a "kék" vagy a "forró", jelentésének a megadása megkívánja, hogy példaként valamilyen konkrét objektumra hivatkozzunk, melyek a kérdéses minőséggel rendelkeznek. A lényeg az, hogy ne válasszunk konkrét tárgyat; a kék vagy forró tárgyak logikailag korlátlan halmazából bármi megfelel. Az olyan kifejezések, mint "magasabb az Eiffel-toronynál", "almának lenni egy k kosárban t időpontban", "középkori", stb. jelentésének magyarázatakor utalást kell tenni egy vagy néhány konkrét objektumra, egy véges tárgyhalmazon belül.


Part II. A KUHNI FORDULAT


Table of Contents 7. WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 .............................. 80 8. POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) .................. 93 9. THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS (1) ...... 104 10. LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* ..................................................................................................................... 114 11. PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) ............................................. 137 12. LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) ........... 159 13. LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* ............................... 170 14. ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI (1) .......................................... 224 15. IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) ................................. 236


Chapter 7. WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 A modern empirizmust nagymértékben meghatározza két dogma. Az egyik az a hiedelem, mely szerint alapvető különbség van analitikus és szintetikus igazságok között, azaz olyan igazságok között, amelyek a tényektől függetlenül, kifejezések jelentésében, illetve amelyek a tényekben vannak megalapozva. A másik dogma a redukcionizmus: az a hiedelem, hogy minden egyes értelmes állítás ekvivalens olyan terminusok valamely logikai konstrukciójával, amelyek a közvetlen tapasztalatra vonatkoznak. Mindkét dogma – amint ezt bizonyítani fogom – megalapozatlan. Ezek elvetésének egyik következménye – mint látni fogjuk – az, hogy elmosódik a spekulatív metafizika és a természettudományok közötti feltételezett határvonal. A másik eredmény pedig a pragmatizmus felé történő eltolódás lesz. 1. Az analiticitás háttere Az analitikus és szintetikus igazságok kanti megkülönböztetését már előlegezte az a distinkció, melyet Hume az ideák illetve tények viszonyai és Leibniz az észigazságok és tényigazságok között tett. Leibniz az észigazságokról mint olyanokról beszélt, amelyek minden lehetséges világban igazak. Kevésbé szemléletesen azt mondhatjuk, hogy az észigazságok olyanok, amelyek semmiképpen nem lehetnek hamisak. Ebben a szellemben határozzák meg az analitikus igazságokat, mint olyanokat, melyek tagadása önellentmondás. Ez a definíció azonban csekély magyarázó értékkel rendelkezik; mivel az önellentmondásosság fogalma – abban a tág értelemben, melyre az analiticitás e meghatározásához szükség van – ugyanúgy tisztázásra szorul, mint az analiticitás fogalma maga. A két fogalom ugyanannak a hamis éremnek két oldala. Kant felfogása szerint az analitikus állítás nem tulajdonít többet az alanynak, mint amennyit az már fogalmilag tartalmaz. Ennek a megfogalmazásnak két hiányossága van: egyrészt alany-állítmány formájú állításokra korlátozódik, másrészt pedig olyan tartalmazás-fogalomra hivatkozik, amely metaforikus szinten marad. De Kant szándéka – amely nyilvánvalóbb az analiticitás fogalmának használatából, mint az erre megalkotott definícióból – a következőképpen fogalmazható át: egy állítás analitikus, ha a benne szereplő kifejezések jelentésénél fogva igaz, függetlenül a tényektől. Ezt az irányt követve, vizsgáljuk meg a jelentés itt előfeltételezett fogalmát. A jelentés – hadd emlékeztessünk rá – nem azonosítható a megnevezéssel.(2) Frege példája: az „Alkonycsillag" és „Hajnalcsillag', valamint Russellé: „Scott" és „a Waverley szerzője" azt illusztrálják, hogy különböző jelentésű terminusok azonos dolgokat nevezhetnek meg. Az absztrakt terminusok szintjén sem kevésbé fontos a jelentés és megnevezés megkülönböztetése. A „9" és „a bolygók száma" egy és ugyanazon absztrakt entitást nevezik meg, de mint eltérő jelentésűeket tekintjük őket; az asztronómiai megfigyelésnek és nem pusztán a jelentésre való reflexiónak kellett meghatároznia a szóban forgó entitások azonosságát. A fenti példák konkrét, illetve absztrakt szinguláris terminusokból állnak. Általános terminusok vagy predikátumok esetében a helyzet párhuzamos, bár némileg eltérő. Míg a szinguláris terminus megnevezni szándékozik valamely absztrakt vagy konkrét entitást, addig az általános terminus nem lép fel ezzel az igénnyel; viszont az általános terminus igazságot fejez ki valamely entitással – vagy entitások sokaságának mindegyikével, vagy annak tagadásával – kapcsolatban.(3) Azon entitások osztályát, amelyekre egy általános terminus igaz, a terminus extenziójának nevezik. A szinguláris terminus jelentése és az általa megnevezett entitás közti különbségtételnek megfelelően, az általános terminus jelentése és extenziója között is különbséget kell tennünk. Például, a „szívvel rendelkező teremtmény" és a „vesével rendelkező teremtmény" általános terminusok extenzió tekintetében talán azonosak, jelentésük azonban különböző. Az általános terminusok esetében a jelentés összekeverése az extenzióval kevésbé mindennapi, mint a szinguláris terminusok esetében a jelentésnek a megnevezéssel való összekeverése. Szinte közhely a filozófiában az intenzió (vagy jelentés) és az extenzió – illetve más szavakkal, a konnotáció és a denotáció – szembeállítása. Kétségtelen, hogy az arisztotelészi lényegfogalom volt a modern intenzió- vagy jelentésfogalom előfutára. Arisztotelész számára az volt a lényeges az emberben, hogy racionális, és esetlegesnek tartotta kétlábúságát. Ezen attitűd és a jelentés doktrínája között azonban van egy fontos különbség. Az utóbbi szempontból valóban 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 elfogadható (már csak a vita kedvéért is), hogy az „ember" szó jelentése involválja a racionalitást, viszont a kétlábúságot nem; de ugyanakkor a kétlábúság felfogható olyannak, mint amit a „biped" jelentése magában foglal, noha ez nem involválja a racionalitást. Így a jelentés doktrínájának szempontjából nincs semmi értelme azt mondani a valóságos individuumról – aki egyszerre ember és biped –, hogy racionalitása lényeges és kétlábúsága esetleges, vagy vice versa. A dolgok lényeggel rendelkeztek Arisztotelész számára, és csak nyelvi formáknak van jelentése. A jelentés az, amivé a lényeg válik, mikor leválasztjuk a referencia tárgyáról és összeházasítjuk a szóval. A jelentéselmélet számára kézenfekvő az a kérdés, hogy mi tárgyainak természete: miféle dolgok tehát a jelentések? A gondolt entitások iránti igény valószínűleg abból a korábbi tévedésből származik, hogy nem vették figyelembe a referencia és a jelentés különbözőségét. Ha viszont a jelentéselmélet és a referenciaelmélet élesen megkülönböztethető, akkor rövid út vezet annak felismeréséhez, hogy a jelentéselmélet elsődleges ügye csupán a nyelvi formák szinonimitása és az állítások analiticitása; a jelentés maga, mint homályos közvetítő entitás elvethető.(4) Újból szembekerülünk tehát az analiticitás problémájával. Nem kell sokáig keresgélnünk olyan állításokat, amelyek a filozófiában általában analitikusaknak számítanak. Ezek két osztályba sorolhatók. Az első, amelyet a logikailag igazak osztályának nevezhetünk, a következőképpen reprezentálható: (1) Egyetlen nőtlen férfi sem nős. Ennek a példának az a releváns sajátossága, hogy nem pusztán igaz megállapítás, hanem megmarad igaznak, akárhogyan is interpretáljuk a „férfi"-t és a „nős"-t. Ha feltételezzük a logikai kötőszavak valamely előzetes listáját, amely a „nem", „ne", „ha", „akkor", „és" stb. szavakat tartalmazza, akkor általában logikailag igaz állítás az, amely igaz, és igaz marad a logikai kötőszavakon kívül bármely összetevőjének átértelmezése során is. De van még az analitikus állításoknak egy második osztálya is, amely a következőképpen reprezentálható: (2) Egyetlen agglegény sem nős. Az ilyenfajta állításokat az jellemzi, hogy átalakíthatók logikai igazsággá szinonima helyébe szinonimát helyezve; így (2) átalakítható (1)-be, a „nőtlen férfi"-t helyezve szinonimája, az „agglegény" helyébe. De még híján vagyunk az analitikus állítások ezen második osztálya, és ezzel együtt általában véve az analiticitás kielégítő jellemzésének, amennyiben a fenti leírásban támaszkodnunk kellett a „szinonimitás" olyan fogalmára, amely nem kevésbé szorul tisztázásra, mint az analiticitás maga. Az utóbbi években Carnap arra hajlott, hogy az analiticitást – az ő fogalmával élve – az állapotleírásokra való hivatkozással magyarázza meg.(5) Állapotleírásnak nevez bármely olyan felsorolást, amely a nyelv valamennyi elemi vagy nem-összetett kijelentéséhez igazságértéket rendel. Carnap feltevése szerint a nyelv összes többi állítása – az ismert logikai eszközök segítségével – oly módon épül fel összetevő tagmondataiból, hogy bármely összetett állítás igazságértéke meghatározható logikai törvények által rögzített, minden egyes állapotleírás esetén. Valamely állítást analitikusnak mond mármost akkor, ha igaz marad az összes állapotleírás esetén. Ez nem más, mint a leibnizi „igaz az összes lehetséges világban" adaptációja. Megjegyzendő azonban, hogy az analiticitás e verziója csak akkor felel meg céljának, ha a nyelv elemi állításai függetlenek egymástól, nem úgy, mint a „John agglegény" és a „John nős". Máskülönben volna egy állapotleírás, amely igazságértéket rendelne a „John agglegény"-hez és a „John nős"-höz, következésképpen kiderülne, hogy az „egyetlen agglegény sem nős" állítás – a javasolt feltételek mellett – inkább szintetikus semmint analitikus. Így, az analiticitás kritériuma az állapotleírások fogalmával kifejezve, csak olyan nyelvben érvényes, amely mentes az olyan extralogikai szinonim pároktól, mint az „agglegény" és a „nőtlen férfi", tehát a szinonim párok azon típusától, melyek az analitikus állítások „második osztályát" hozzák létre. Az a kritérium, amit az állapotleírás ad meg, a legjobb esetben a logikai igazság rekonstrukciója, és nem az analiticitás kritériuma. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Carnap ezen a ponton tévedések áldozata. Leegyszerűsített nyelvmodelljének állapotleírásaival nem az analiticitás problémáját veszi célba, hanem mást: a valószínűség és az indukció tisztázását. Azonban a mi problémánk az analiticitás; és itt a fő nehézség nem az analitikus állítások első osztályával, a logikai igazságokkal kapcsolatos, hanem inkább a második osztállyal, amely a szinonimitás fogalmán alapszik. 2. Definíció


WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 Némelyek megnyugtatónak találják azt az álláspontot, hogy a második osztály analitikus állításai definíció révén visszavezethetők az első osztály analitikus állításaira, a logikai igazságokra; az „agglegény" pl. mint „nőtlen férfi" definiált. De hogyan állapíthatjuk meg, hogy az „agglegény" „nőtlen férfi"-ként definiált? Ki definiálta így, és mikor? Ragadjuk meg talán a legközelebbi szótárt, és fogadjuk el törvényként a lexikográfus megfogalmazást? Ez ugyanaz, mintha a kocsit fognánk a ló elébe. A lexikográfus egy tapasztalati tudomány művelője, akinek az a feladata, hogy a meglevő tényeket rögzítse; és ha az „agglegény"-t mint „nőtlen férfi"-t jegyzi fel, ez abból a véleményéből származik, hogy az általános, illetve az előnyben részesített szóhasználatban saját munkáját megelőzően implicit szinonimitás-viszony áll fenn. Az itt előfeltételezett szinonimitás fogalmát először még világossá kell tenni, valószínűleg a nyelvi viselkedés fogalmai segítségével. Nyilvánvaló, hogy az a „definíció", amely a lexikográfus észrevétele a megfigyelt szinonimitásról, nem fogható fel a szinonimitás alapjaként. A definiálás persze nem kizárólagosan a filozófusok tevékenysége. Filozófusok és természettudósok gyakran „definiálnak" homályos terminusokat azáltal, hogy ismertebb terminusokban átfogalmazzák őket. Rendszerint azonban egy ilyen definíció, csakúgy mint a filológusé, tiszta lexikográfia; nem más, mint egy korábban meglevő szinonímitás-viszony leszögezése. Hogy mit jelent a szinonimitást leszögezni, hogy melyek lehetnek azok a kapcsolatok, amelyek szükségesek és elégségesek ahhoz, hogy két nyelvi formát mint szinonimeket írhassunk le – ez még távolról sem világos; de bármilyenek legyenek is ezek a kapcsolatok, általában a szóhasználaton alapulnak. A szinonimitás válogatott példáiról tudósító definíciók így a nyelvhasználatról szóló beszámolókként foghatók föl. Mindemellett van a definíciós tevékenységnek egy másik típusa, amely nem korlátozódik eleve fennálló szinonimitások rögzítésére. Arra gondolok, amit Carnap explikációnak nevez – ez olyan tevékenység, amelyre a filozófusok, sőt, filozofikusabb pillanataikban még a tudósok is igen hajlamosak. Az explikáció esetén a cél nem pusztán a definiendum átfogalmazása egy kifejezett szinonimába, hanem az, hogy ténylegesen tökéletesítsük a definiendumot jelentésének finomításával, vagy kiegészítésével. Azonban még az explikáció is, noha nem pusztán a definiendum és definiens között eleve fennálló szinonimitásról tudósít, kétségtelenül támaszkodik más, eleve fennálló szinonimitásokra. A dolog a következőképpen fogható fel. Bármely explikálásra érdemes szó rendelkezik olyan szövegösszefüggésekkel, amelyek egészükben véve elég világosak és pontosak ahhoz, hogy használhatóak legyenek; nos, az explikáció célja e kiemelt szövegösszefüggések szóhasználatának megőrzése, míg a többi szövegösszefüggés szóhasználata megfelelőbbé válik. Ahhoz, hogy egy adott definíció az explikáció céljaira alkalmas legyen, nem az kell, hogy a definiendum megelőző szóhasználatában szinonim legyen a definienssel, hanem éppen az, hogy a definiendum ezen kiemelt szövegösszefüggéseinek mindegyike összességében véve szinonim legyen a definiens megfelelő szövegösszefüggéseivel. Az explikáció adott céljaira egyformán jól megfelelhet két alternatív definiens, amelyek azonban mégsem szinonimak – mivel a kiemelt szövegösszefüggések keretén belül felcserélhetők, másutt viszont eltérnek. Az explikatív jellegű definíció, azáltal, hogy e definiensek egyikét előnyben részesíti a többihez képest, a definiendum és a definiens közt egy olyan önkényes szinonimitás-viszonyt hoz létre, amely korábban nem állt fenn. De az ilyen definíció – mint láttuk – explikatív funkcióját eleve fennálló szinonimitásoknak köszönheti. Marad mindazonáltal egy szélsőséges fajtája a definícióknak, amely egyáltalán nem utal vissza korábbi szinonimitásokra: nevezetesen új jelöléseknek pusztán rövidítés céljából történő, kifejezetten konvencionális bevezetése. Itt a definiendum egyszerűen azáltal válik szinonimmá a definienssel, mert úgy alkották meg, hogy szinonim legyen a definienssel. Itt tehát a szinonimitás definíció által létrehozott, valóban átlátható esetével állunk szemben. Bár ilyen érthető lenne a szinonimitás minden fajtája! Ami azonban a többieket illet, a definíció inkább támaszkodik a szinonimitásra, mint magyarázza azt. A „definíció" szó az utóbbi időben veszélyesen bátorító hangzásúvá vált, ami kétségtelenül annak köszönhető, hogy a matematikai és logikai írásokban igen gyakran fordul elő. Helyénvaló tehát egy rövid kitérőt tennünk annak a szerepnek az értékelése kedvéért, amelyet a definíció a matematikai és logikai munkákban játszik. Logikai és matematikai rendszerek esetén két kölcsönösen ellentmondó gazdaságosság-típus elérésére törekedhetünk, s mindkettőnek megvan a maga sajátos gyakorlati hasznossága. Egyfelől törekedhetünk praktikus kifejezés-gazdaságosságra: könnyedségre és tömörségre a sokféle reláció állításaiban. A gazdaságosság eme fajtája rendszerint megkívánja a megkülönböztetett és rövid jelöléseket a fogalmi bőség érdekében. Másfelől, és ellenkezőleg: a nyelvtanban és a szókincsben is törekedhetünk gazdaságosságra, megkísérelhetjük az alapfogalmak minimumának megállapítását, úgy, hogy mihelyt egy megkülönböztető jelölést ezek mindegyikére nézve magunkévá tettünk, lehetővé válik bármely további óhajtott fogalom kifejezése, alapjelöléseink puszta kombinációja és ismétlése révén. A gazdaságosságnak ez a második módja 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 egyfelől nem praktikus, mivel az alapfogalmaknak ez a szegényessége az értekezések szükségszerű elnyújtásához vezet. Másfelől azonban igen hasznos: nagymértékben leegyszerűsíti a nyelvről folytatott elméleti vitákat, mivel minimalizálja a terminusokat és a konstrukció-formákat, amelyekből a nyelv áll. Jóllehet a gazdaságosságnak ezek a módjai prima facie összeegyeztethetetlenek, a maga módján mindkettő értékes. Következésképpen az a szokás alakult ki, hogy összekapcsoljuk a kétféle gazdaságosság-módot, azáltal, hogy két nyelvet építünk fel, ahol az egyik a másik része. A tartalmazó nyelv, noha grammatikájában és szókincsében redundáns, rövid közléseket tesz lehetővé, míg a rész-nyelv, amelyet primitív jelölésnek neveznek, gazdaságos grammatikájában és szókincsében. Egészt és részt az átalakítás szabályai kapcsolnak össze, melynek folytán a nem-primitív jelölésben megadott minden egyes kifejezés egyenlővé tehető valamilyen a primitív jelekből felépülő összetett kifejezéssel. Ezek az átalakítás-szabályok az ún. definíciók, amelyek a formalizált rendszerekben jelennek meg. Ezeket nem annyira az egyik vagy a másik nyelv járulékaként célszerű felfognunk, hanem inkább két, egymást tartalmazó nyelv közötti korrelációként. Azonban ezek a korrelációk nem önkényesek. Azt vannak hivatva megmutatni, hogy a primitív jelek teljesíthetik a redundáns nyelv összes céljait – kivéve a rövidséget és a kényelmességet. Ennélfogva elvárható, hogy a definiendum és definiense, az említett három mód valamelyike révén, minden esetben kapcsolatban legyen egymással. A definiens tehát lehet a definiendum pontos átfogalmazása egy szűkebb jelölésben – megőrizve a közvetlen szinonimitást,(6) mintegy a korábbi szóhasználatot; vagy a definiens tökéletesítheti a definiendum korábbi használatát az explikáció szellemében; és végül a definiendum lehet egy jelentéssel itt és most újonnan felruházott, újonnan alkotott jel is. Úgy találjuk tehát, hogy a definíció – formális és nem-formális munkákban egyaránt –, kivéve az új jelölések kifejezetten konvencionális bevezetésének szélsőséges esetét, korábbi szinonimitás-viszonyokra támaszkodik. Miután felismertük, hogy a definíció fogalma nem adja kezünkbe a szinonimtás és az analiticitás kulcsát, lépjünk tovább, és ne beszéljünk többé a definícióról. 3. Felcserélhetőség Közelebbi vizsgálatot érdemel az a természetes javaslat, hogy két nyelvi forma szinonimitása egyszerűen abban áll, hogy minden szövegösszefüggésben felcserélhetők egymással anélkül, hogy igazságértékük megváltozna – Leibniz kifejezésével salva veritate(7) felcserélhetőségükben. Megjegyzendő, hogy az így felfogott szinonimáknak nem kell minden elmosódottságtól menteseknek lenniük, ha ti. elmosódottságaik fedik egymást. Az sem egészen igaz azonban, hogy az „agglegény" és „a nőtlen férfi" szinonimák mindenhol salva veritate felcserélhetők. Olyan igazságok, amelyek hamissá válnak az „agglegény"-nek a „nőtlen férfi"-val való helyettesítésekor, könnyen konstruálhatók (pl.) idézőjelezés segítségével, a következőképpen: Az „agglegény" tíznél kevesebb betűből áll. Persze az ilyen ellenpéldák talán érvényteleníthetők azáltal, hogy az idézőjeles „agglegény"-t egyetlen oszthatatlan kifejezésként kezeljük, és kikötjük, hogy a salva veritate felcserélhetőség, melynek a szinonimitást próbakövéül kell használnia, nem vonatkozik szavakon belüli töredékes előfordulásokra. A szinonimitásnak ez a felfogása a „szó" előzetes elképzelésére hivatkozik, amelynek megfogalmazása viszont nehézségekbe ütközik. Azt lehet azonban mondani, hogy bizonyos haladást már tettünk azáltal, hogy a szinonimitás problémáját redukáltuk a szóság [wordhood] problémájára. Kövessük hát egy darabon ezt az irányt, a „szó"-t adottnak véve. Megmarad azonban az a kérdés, hogy vajon a salva veritate felcserélhetőség – eltekintve a szavakon belüli előfordulásoktól – elég erős feltétele-e a szinonimitásnak, vagy éppen ellenkezőleg, bizonyos heteronim kifejezések felcserélhetőségét engedi meg. Azzal mindenesetre legyünk tisztában, hogy bennünket itt a teljes azonosság értelmében vett szinonimitás a pszichológiai asszociációkban és a költői vonatkozásokban nem érdekel; valójában nincs két kifejezés, amely ilyen értelemben szinonim. Minket csak az érdekel, amit kognitív szinonimitásnak lehet nevezni. Hogy ez pontosan micsoda, azt a jelen tanulmány sikeres befejezése előtt nem tudjuk megmondani; valamit azonban már tudunk róla, annak az igénynek a kapcsán, amely az 1. §-ban az analiticitás tárgyalása során felmerült. Az a fajta szinonimitás, amelyre ott szükségünk volt, nem más, mint az, hogy bármely analitikus állítás logikai igazsággá alakítható át, szinonima helyébe szinonimát té- ve. Megfordítva a viszonyokat és feltételezve az analiticitás fogalmát, nyilván meg- világíthatnánk a terminusok kognitív szinonimitását a következőképpen (a megszokott példánál maradva): ha azt mondjuk, hogy az „agglegény" és a „nőtlen fér- fi" kognitív szinonimák, az se többet, se kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a (3) Minden agglegény nőtlen férfi


WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 állítás analitikus.(8) Amire szükségünk van, az a kognitív szinonimitás olyan leírása, amely nem előfeltételezi az analiticitást, ha fordítva, az analiticitás megmagyarázására a kognitív szinonimitást használjuk fel, mint ahogy megpróbáltuk a 1. §-ban. És valójában a kognitív szinonimitás egy ilyen független leírását vizsgáljuk most, nevezetesen, a salva veritate felcserélhetőséget mindenütt, kivéve a szavakon belüli előfordulásokat. Az előttünk levő kérdés tehát az – folytatva a korábbi gondolatmenetet –, hogy vajon az ilyesfajta felcserélhetőség elégséges feltétele-e a kognitív szinonimitásnak. Könnyen meggyőződhetünk arról, hogy elégséges, az alábbi példák segítségével. Az az állítás, hogy (4) Szükségszerűen minden agglegény agglegény nyilvánvalóan igaz, még ha a „szükségszerűen"-t oly szűken fogjuk is fel, hogy valójában csak analitikus állításokra alkalmazható. Ha az „agglegény" és a „nőtlen férfi" salva veritate felcserélhetőek, akkor az eredménynek: (5) Minden agglegény szükségszerűen nőtlen férfi – amelyet úgy kaptunk, hogy a „nőtlen férfi"-t az „agglegény"-nek egyik (4)-beli előfordulásába helyeztük – szintén igaznak kell lennie, ugyanúgy, mint a (4)-nek. De ha azt mondjuk, hogy (5) igaz, akkor (3) analitikus, ennélfogva az „agglegény" és a „nőtlen férfi" kognitíven szinonimek. Nézzük meg, hogy mi az, ami a fenti argumentumnak a hókusz-pókusz hangulatát kölcsönzi. A salva veritate felcserélhetőség mint feltétel erőssége attól függ, hogy mennyire gazdag az adott nyelv. A fenti argumentum előfeltételezi, hogy eléggé gazdag nyelvvel dolgozunk, amely tartalmazza a „szükségszerűen" határozószót; aholis ezt a határozószót úgy értelmezték, mint ami akkor és csak akkor eredményez igazságot, ha analitikus állításokra alkalmazzuk. De szemet hunyhatunk-e egy olyan nyelv fölött, amely tartalmazza ezt a határozószót? Valóban van értelme ennek a határozószónak? Ha feltételezzük, hogy van, akkor feltételezzük egyben azt is, hogy az „analitikus" kielégítő értelmezését már megadtuk. De akkor mi az, amin olyan keményen dolgozunk jelenleg? Ez az érvelésünk, ha nem is laposan körbenforgó, de valami ahhoz hasonló. Képletesen szólva, olyan formájú, mint egy térbeli zárt görbe. A salva veritate felcserélhetőség mindaddig értelmetlen, amíg nem olyan nyelvre vonatkoztatjuk, melynek terjedelmét a releváns vonatkozásokban megadtuk. Tételezzünk fel most egy nyelvet, amely a következő elemeket tartalmazza. Az egy- és többhelyű predikátumok készlete meghatározatlanul nagy (egyelemű pl. „F", ahol „Fx" azt jelenti, hogy x ember; többelemű pl. „G", ahol „Gxy" azt jelenti, hogy x szereti y-t), és többnyire logikán kívüli tárgyakra vonatkozik; a nyelv többi része logikai. Az elemi mondatok mindegyike egy predikátumból áll, amelyet egy vagy több x, y stb. változó követ; az összetett mondatok az elemiekből épülnek fel az igazságfüggvények („nem", „és", „vagy" stb.) és kvantifikáció révén. (9) Egy ilyen nyelv egyaránt élvezi a deskripció és általában a szinguláris terminusok előnyeit is; az utóbbiakat az ismert módokon kontextuálisan definiálhatjuk.(10) Még osztályokat, osztályok osztályait megnevező absztrakt szinguláris terminusokat is definiálhatunk kontextuálisan akkor, ha a feltételezett predikátum-halmaz magában foglalja az osztályhoztartozás kéthelyű predikátumát.(11) Egy ilyen nyelv adekvát lehet a klasszikus matematika és általában véve a tudományos kifejtés számára; kivéve azt az esetet, mikor az utóbbi magában foglal olyan vitatható eszközöket, mint a tényellentétes (kontrafaktuális) feltételes állítások, vagy a „szükségszerűen"-hez(12) hasonló modális határozószók. Egy ilyen típusú nyelv mármost a következő értelemben extenzionális: bármely két predikátum, amely extenzionálisan megegyezik (vagyis azonos objektumokra igazak) salva veritate felcserélhető.(13) Egy extenzionális nyelvben tehát a salva veritate felcserélhetőség nem az óhajtott típusú kognitív szinonimitásnak a biztosítéka. Hogy az „agglegény" és a „nőtlen férfi" salva veritate felcserélhetők egy extenzionális nyelvben, csupán arról győz meg bennünket, hogy (3) igaz. Nincs biztosítékunk arra nézve, hogy az „agglegény" és a „nőtlen férfi" extenzionális megegyezése inkább jelentésükön, mint a pusztán esetleges tényeken nyugszik, úgy, mint a „szívvel rendelkező teremtmény" és a „vesével rendelkező teremtény" extenzionális megegyezése esetén. A legtöbb esetben az extenzionális megegyezés a legjobb megközelítése annak a szinonimitásnak, amellyel foglalkoznunk kell. Megmarad azonban az a tény, hogy az extenzionális megegyezés nem alapozza meg a kognitív szinonimitás azon típusát, amely az 1. §-beli értelemben felfogott analiticitás megmagyarázására


WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 szolgálna. Az óhajtott kognitív szinonimitás-típus (3) analiticitása révén teszi egyenlővé az „agglegény" és a „nőtlen férfi" szinonimákat – és nem pusztán (3) igazsága által. Így hát fel kell ismernünk, hogy a salva veritate felcserélhetőség – ha egy extenzionális nyelvre vonatkoztatva értelmezzük elemezzük – a kognitív szinoni- táshoz nem szolgáltat elégséges alapot, olyan értelemben, ahogy az szükséges lenne az analiticitás levezetéséhez az 1. §-beli értelemben. Ha a nyelv tartalmaz egy intenzionális határozószót, pl. a „szükségszerűen"-t, a fenti értelemben, vagy más, hatásában azonos elemet, akkor a salva veritate felcserélhetőség az ilyen nyelvben elégséges feltételét nyújtja a kognitív szinonimitásnak; de az, hogy mit jelent, hogy a nyelv ilyen, csak akkor világos, ha előzetesen megértettük az analiticitás fogal- mát. Az a törekvés, hogy először a kognitív szinonimitást magyarázzuk meg, majd utána ebből származtassuk az analiticitást, mint az 1. §-ban, – talán nem a helyes megközelítés. Ehelyett megkísérelhetjük az analiticitás megvilágítását valahogy a kognitív szinonimitásra való hivatkozás nélkül. Nem vitás, hogy ezután már származtathatjuk a szinonimitást az analiticitásból, – ha ez a követelmény. Láttuk, hogy az „agglegény" és a „nőtlen férfi" kognitív szinonimitás (3) analiticitásaként is magyarázható. Természetesen ugyanez a magyarázat bármely egyhelyű predikátumpárra használható; és ezt nyilvánvaló módon ki lehet terjeszteni a többhelyű predikátumpárokra is. Más szintaktikai kategóriákkal nagyjából hasonló módon járhatunk el. Szinguláris terminusok akkor mondhatók kognitíven szinonimeknek, mikor az azonosság állítása – amelyet az „="-jel közéjük való helyezésével hoznak létre – analitikus. Állítások egyszerűen akkor mondhatók kognitíven szinonimeknek, mikor kölcsönös implikációjuk (az „akkor és csak akkor, ha" eredményezte szerkezet) révén analitikussá válnak.(14) Ha érdemesnek tartjuk, hogy minden kategóriát egyetlen megfogalmazásban halmozzunk össze, azon az áron, hogy a fejezet elején már említett „szó" fogalmát ismét feltételezzük, akkor két nyelvi formát mint kognitíven szinonimeket írhatunk le, ha a két forma felcserélhető (eltekintve a „szavak"-on belüli előfordulásoktól) salva (ezek után már nem veritate, hanem) analyticitate. Noha bizonyos technikai kérdések támadnak a kétértelműség vagy homonímia eseteivel kapcsolatban, mindazonáltal ne időzzünk tovább ezeknél, már amúgy is sokat kalandoztunk. Fordítsunk inkább hátat a szinonimitás problémájának, és szenteljük magunkat ismét az analiticitásnak. 4. Szemantikai szabályok Az analiticitás eleinte a legtermészetesebben a jelentések birodalmára való hivatkozással tűnt definiálhatónak. Finomítva a problémát azonban a jelentésekre való hivatkozás helyét a szinonimitásra vagy a definícióra való hivatkozás foglalta el. De a definíció lidércfénynek bizonyult, és kiderült, hogy a szinonimitás csak az analiticitásra magára való hivatkozással érthető meg. Ismét az analiticitás problémájánál tartunk tehát. Nem tudom, hogy vajon a „Minden zöld kiterjedt" állítás analitikus-e. No mármost, határozatlanságom e példa esetében valóban egy tökéletlen megértésről, valóban a „jelentéseknek", a „zöld"-nek és a „kiterjedt"-nek tökéletlen felfogásáról árulkodik? Nem hiszem. A baj nem a „zöld"-del, vagy a „kiterjedt"-tel van, hanem az „analitikus"-sal. Gyakran utalnak arra, hogy az analitikus állításoknak a szintetikusaktól való elkülönítésében a nehézségek egyike a mindennapi nyelvben rejlik, és e nyelv határozatlanságának tulajdonítható, valamint, hogy e megkülönböztetés akkor válik világossá, ha rendelkezünk egy pontos mesterséges nyelvvel, amelyet explicit szemantikai szabályokkal adtunk meg. Ez az elképzelés azonban – ahogy most megpróbálom kimutatni – félreértéseken alapszik. Az analiticitás fogalma, amivel most bajlódunk, nem más, mint állítások és nyelvek között feltételezett viszony: egy S állítás analitikusnak mondott az L nyelv viszonyában; a probléma viszont az, hogy értelmet adjunk e relációnak általában, változó „S" és „L" esetén. E probléma nehézsége nem kevésbé érzékelhető a mesterséges, mint a természetes nyelvekben. Az a probléma, hogy változó „S"-sel és „L"-lel értelmet adjunk az „S analitikus L viszonyában" kifejezésnek, makacsul megmarad, még ha az „L" változó értelmezési tartományát a mesterséges nyelvekre korlátozzuk is. Megkísérlem most ezt a pontot nyilvánvalóvá tenni. Ha mesterséges nyelveket és szemantikai szabályokat akarunk látni, természetesen Carnap írásaihoz kell fordulnunk. Carnap szemantikai szabályai változatos formájúak; és hogy világos legyen, amit mondani akarok, különbséget fogok tenni bizonyos formák között. Tételezzük fel először is egy L0 mesterséges nyelvet, amelynek szemantikai szabályai az összes analitikus állítást explicite specifikálják – rekurzió által vagy másképp. A szabályok megmondják nekünk, hogy ilyen és ilyen állítások, és csak ezek az L0 analitikus állításai. Nos, a nehézség itt abban rejlik, hogy a szabályok tartalmazzák az „analitikus" szót, amelyet mi nem értünk! Megértjük azt, hogy mely kifejezésekhez rendelik a szabályok az analiticitás attribútumát, de nem értjük, hogy mit rendelünk ezekhez a kifejezésekhez. Egyszóval, mielőtt megérthetnék egy szabályt, amely így kezdődik: „Egy S 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 állítás akkor és csak akkor analitikus az L0 nyelv viszonyában, ha ..." meg kell értenünk az „analitikus ... viszonyában" általános viszonykifejezést, ahol „S" és „L" változók. Másrészt viszont ezt az ún. szabályt konvencionális definíciónak tekinthetjük, mellyel az „analitikus-az-L0viszonyában" egyszerű szimbólumot – melyet egyébként kevésbé tendenciózusan „K"-nak írhatnánk, és ezzel nem keltenénk azt a látszatot, hogy az izgalmas „analitikus" kifejezésre vetünk fényt – vezetjük be. Nyilvánvaló, hogy L0 állításainak tetszőleges K, M, N stb. osztálya változatos célokra specifikálható vagy semmilyenre sem; de mit jelent az, hogy K, az M, N stb.-vel szemben az L0 „analitikus" állításainak az osztálya? Azáltal, hogy megmondjuk, mely állítások analitikusok L0 viszonyában, megvilágítjuk az „analitikus L0 viszonyában", de nem az „analitikus" és nem az „analitikus valami viszonyában" kifejezéseket. Még bele sem kezdünk az „S analitikus L viszonyában" kifejezés magyarázatába (ahol „S" és „L" változók), még akkor sem, ha az L értelmezési tartományát a mesterséges nyelvek birodalmára korlátozzuk is. Tulajdonképpen már eleget tudunk az „analitikus"-nak szánt jelentésről ahhoz, hogy világos legyen számunkra: az analitikus igazságokat igazaknak tartják. Lépjünk tovább tehát a szemantikai szabályok második formájához, amelyek nem azt mondják ki, hogy ezek és ezek az állítások analitikusak, hanem azt, hogy ezek és ezek az állítások az igazak közé tartoznak. Egy ilyen szabály nem vethető alá annak a kritikának, hogy tartalmazza a még nem-megértett „analitikus" szót; az érvelés kedvéért elfogadhatjuk, hogy a szélesebb terminus, az „igaz", nem jelent nehézséget. A második típusú szemantikai szabályról, az igazság-szabályról nem feltételezik, hogy meghatározza a nyelv összes igazságát; csupán az állítások egy bizonyos sokaságát határolja körül – rekurzívan vagy másképp –, amelyek más meghatározatlanokkal együtt igazaknak számítanak. Egy ilyen szabály mibenléte egész világosan megérthető. Ebből származtatva azután az analiticitás a következőképpen határolható körül: egy állítás analitikus, ha (nem pusztán igaz, hanem) a szemantikai szabálynak megfelelően igaz. Ez persze még nem jelent tényleges előrelépést. Egy megmagyarázatlan szóra, az „analitikus"-ra való hivatkozás helyett, most egy ugyancsak megmagyarázatlan szókapcsolatra, a „szemantikai szabály"-ra hivatkozunk. Nem minden igaz állítás – amely azt mondja, hogy bizonyos fajta állítások igazak – tekinthető szemantikai szabálynak, másképp minden, ami igaz, „analitikus" lenne – abban az értelemben, hogy a szemantikai szabálynak való megfelelés folytán lenne igaz. Úgy tűnik, hogy a szemantikai szabályok pusztán azáltal különböztethetők meg, hogy a „Szemantikai szabályok" felirat alatt jelennek meg; de maga ez a felirat értelmetlen. Valóban mondhatjuk, hogy egy állítás akkor és csak akkor analitikus-L0-viszonyában, ha ilyen speciálisan hozzáfüggesztett „szemantikai szabályok"-nak megfelelően igaz; de ekkor egy lényegében azonos szituációval találjuk magunkat szemben, azzal, amelyik eredetileg vitatott volt: „S akkor és csak akkor analitikus-L0viszonyában, ha ...". Ha már egyszer megpróbáljuk az „S analitikus az L viszonyában" magyarázatát adni – általában az „L" változóra – (még elfogadva az „L"-nek a mesterséges nyelvekre való korlátozását is), hiábavaló az „L szemantikai szabályainak megfelelően igaz" értelmezés is; mivel a „szemantikai szabálya valaminek" relatív terminus legalább annyira tisztázást igényel, mint az „analitikus valami viszonyában". Tanulságos összehasonlítani a szemantikai szabályok fogalmát a posztulátumokéval. A posztulátumok adott osztályára vonatkozóan könnyű megmondani, hogy mi a posztulátum: az osztály valamely tagja. A szemantikai szabályok adott osztályára vonatkozóan hasonlóképp könnyű megmondani, hogy mi a szemantikai szabály. De ha csak a jelölés (matematikai vagy másmilyen) adott, akkor bármilyen alaposan is értettük meg e jelölést – abban a vonatkozásban, hogy ismerjük az illető állítások átalakítási szabályait és igazságfeltételeit – még ez esetben is, ki tudja megmondani, hogy az állítások melyike sorolható a posztulátumok közé? Nyilvánvalóan a kérdés értelmetlen – ahogy értelmetlen azt kérdezni, hogy Ohio mely pontjai kiindulópontok. Az állítások bármely véges (vagy jól megadhatóan végtelen) választéka (előnyben részesítve az igazakat) ugyanúgy a posztulátumok valamely halmaza, mint bármely másik. A „posztulátum" szó csak a vizsgálódás meghatározott szakaszára vonatkoztatva értelmezhető; akkor alkalmazzuk az állítások egy halmazára hosszabb vagy rövidebb ideig, mikor ezeket az állításokat abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy a számunkra valamilyen okból érdekesnek tűnő transzformációk által milyen más állításokhoz juthatunk el belőlük. Nos, a szemantikai szabályok fogalma ugyanoly ésszerű és értelmes, mint egy posztulátumé, ha hasonlóképpen relatív szellemben fogjuk fel, ahol a viszonyítási pont az ilyen vagy olyan partikuláris helyzet, melyben az L – természetes vagy mesterséges – nyelvvel még nem tökéletesen rendelkező személyeket a megfelelő állítás igazságfeltételeire tanítunk meg. De ebből a szempontból az L-igazságok egyik alosztálya sem emelhető ki a másikkal szemben mint szemantikai szabály; és ha az „analitikus" azt jelenti, hogy „a szemantikai szabályok által igaz" akkor az Ligazságok analiticitása nem jelenti a diszkvalifikálását.(15)


WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 Elképzelhető az az ellenvetés, hogy egy L mesterséges nyelv (szemben a természetessel), nem más, mint egy közönséges értelemben vett nyelv, plusz az explicit szemantikai szabályok egy halmaza – az egész struktúra mondjuk egy rendezett párt ad; az L szemantikai szabályai ekkor úgy specifikálhatók, mint az L-pár második komponense. De ezenfelül, az egyszerűség kedvéért nyugodtan elemezhetünk úgy egy L mesterséges nyelvet, mint egy rendezett párt, amelynek második komponense az analitikus állítások osztálya; és ekkor az L analitikus állításai egyszeriben meghatározóvá lesznek azáltal, hogy az L második osztályának állításai. A legjobb azonban az lenne, ha végre felhagynánk ezzel a szőrszálhasogató akadékoskodással. Nem minden – Carnap és olvasói által ismert – analiticitás-magyarázattal foglalkoztunk a fenti fejtegetésekben, de ezek kiterjesztését más formákra nem nehéz kitalálni. Még egy tényezőt kellene megemlítenünk, amely néha jelentkezik: olykor a szemantikai szabályok a mindennapi nyelvre való lefordítás szabályai, és ebben az esetben a mesterséges nyelvek analitikus állításait valójában arról ismerjük föl, hogy a mindennapi nyelvben levő fordításaik analitikusak. Világos, hogy ilyenkor semmiképpen sem lehet szó arról, hogy az analiticitás problémáját a mesterséges nyelvek oldaláról világítsák meg. Az analiticitás problémájának szempontjából a szemantikai szabályokkal rendelkező mesterséges nyelvek fogalma egy feu follet par excellence. Egy mesterséges nyelv szemantikai szabályok által meghatározott analitikus állításai csak annyiban érdekesek számunkra, amennyiben már megértettük az analiticitás fogalmát; és ezek (a szemantikai szabályok) nem jelentenek segítséget ebben a megértésben. Egy mesterségesen leegyszerűsített hipotetikus nyelvre való hivatkozás feltételezhetően hasznos lenne ahhoz, hogy tisztázzuk az analiticitást, ha azok a mentális, behaviorisztikus vagy kulturális tényezők, amelyek az analiticitás vonatkozásában relevánsak – bármilyenek legyenek is ezek – valamiképpen vázolva lennének az egyszerűsített modellben. De egy olyan modell, amely az analiticitást pusztán mint egy nem-redukálható jellegzetességet ragadja meg, nem valószínű, hogy megvilágítja az analiticitás explikációjának problémáját. Nyilvánvaló, hogy általában véve az igazság a nyelvtől és a nyelven kívüli tényezőktől egyaránt függ. A „Brutus megölte Caesart" állítás hamis lenne, ha a világ más lett volna bizonyos vonatkozásokban, de hamis lenne akkor is, ha a „megölte" szó történetesen inkább a „nemzette" értelemmel rendelkezne. Ily módon az ember hajlamos arra, hogy általában véve azt feltételezze, hogy az állítások igazsága szétválasztható egy nyelvi és egy faktuális összetevőre. Adottnak véve ezt a feltételezést, ésszerűnek látszik, hogy bizonyos állításokban a faktuális tényező a nullával egyenlő; ezek az analitikus állítások. Minden a priori ésszerűsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg. Az, hogy egy ilyen megkülönböztetést egyáltalán tennünk kell, az empiristák egy nem-empirista dogmája, hitük metafizikus mozzanata. 5. Verifikációs elmélet és redukcionizmus E komor fejtegetések folyamán először elvetettük a jelentés, azután a kognitív szinonimitás és végül az analiticitás fogalmát. De mi van a jelentés verifikációs elméletével? – kérdezhetnénk. Ez a kifejezés olyan erősen tartja magát az empirizmus vezérszólamaként, hogy nagyon tudománytalanok lennénk, ha nem tekintenénk a jelentés és a kapcsolt problémák egyik lehetséges megoldásának. A jelentés verifikációs elmélete – amely Peirce-től fogva áll a figyelem középpontjában – egy állítás jelentése empirikus konfirmálásának vagy infirmálásának módszerében áll. Az analitikus állítás az a határeset, amely minden körülmények között konfirmált. Amint az 1. §-ban hangsúlyoztuk, a jelentések mint entitások problémájától eltekinthetünk, és így eljutunk a jelentésazonosság vagy szinonimitás problémájához. Ez esetben a verifikációs elmélet viszont azt mondja, hogy az állítások akkor és csak akkor szinonimak, ha az empirikus konfirmáció vagy infirmáció vonatkozásában egyformák. Ez a leírás nem általában vett nyelvi formák, hanem állítások kognitív szinonimitásáról szól. (16) Mindemellett az állítások szinonimitásának fogalmából a többi nyelvi forma szinonimitás-fogalmát is levezethetnénk a 3. §. végén található megfontolásokhoz hasonlók alapján. Feltételezve a „szó" fogalmát, két formációt szinonimáknak tekinthetünk akkor, ha bármely állításban az egyik formációnak a másik valamely előfordulásába helyezése (eltekintve a „szavak"-on belüli előfordulásoktól) szinonim állítást hoz létre. Végül, ha a szinonimitás fogalma ily módon nyelvi formákra általában adott, definiálhatjuk az analiticitást a szinonimitás és a logikai igazság alapján, – mint pl. az 1. §-ban. Ami azt illeti, definiálhatnánk az analiticitást egyszerűbben, az állítások szinonimitásával, hozzávéve a logikai igazságot; a nyelvi formák szinonimitásánál elegendő az állításokra hivatkoznunk, mivel egy állítás akkor írható le úgy, mint ami analitikus, ha szinonim egy logikailag igaz állítással.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 Így, ha a verifikációs elméletet elfogadhatjuk az állítások szinonimitásának adekvát felfogásaként, akkor az analiticitás fogalmát végül is megmentettük. De ne hagyjuk a dolgot ennyiben. Az állítások szinonimitása – ahogy már említettük – az empirikus konfirmáció vagy infirmáció módszerének hasonlóságában áll. De pontosan mik ezek a módszerek, melyek hasonlóságát egybe kell vetnünk? Más szavakkal, mi egy állítás és azon tapasztalatok közötti viszony természete, ahol az utóbbi hozzájárul az előbbi konfirmációjához, vagy elvesz belőle? E viszony legnaivabb szemlélete szerint ez egy egyenes közlés. Ez a nézet a radikális redukcionizmus, mely szerint minden értelmes állítás lefordítható egy (igaz vagy hamis) állításra, amely a közvetlen tapasztalatra vonatkozik. A radikális redukcionizmus egyik vagy másik formájában a jelentés explicit verifikációs elméletét időben megelőzi. Így pl. Locke és Hume azt tartották, hogy minden ideának vagy közvetlenül az érzéki tapasztalatból kell erednie, vagy pedig olyan ideákból kell összetevődnie, amelyeknek ez az eredetük. Kiragadva egy utalást Took-ból, ezt a doktrínát a következőképpen fogalmazhatjuk át szemantikai zsargonban: ahhoz, hogy egy terminus egyáltalán értelmes legyen, vagy egy érzéki adat nevének, vagy ilyen nevekből összetettnek, illetve ilyen összetétel rövidítésének kell lennie. Ebben a megfogalmazásban a tanítás kétértelmű marad: az érzéki adat felfogható egyfelől mint érzéki esemény, másfelől mint érzéki minőség; homályos marad továbbá, hogy az összetétel mely módjai engedhetőek meg. Mi több, e tanítás abban, amit előír – a terminusonkénti ellenőrzésben – szükségtelenül és tűrhetetlenül korlátozó. Ésszerűbben és anélkül, hogy átlépnénk azokat a határokat, amelyeket a radikális redukcionizmusnak neveztem, a teljes állításokat foghatjuk föl mint számunkra szignifikáns egységeket, – ezzel azt követelve, hogy állításaink mint egészek, és nem azt, hogy terminusonként legyenek érzetadat-nyelvbe lefordíthatók. Az ilyen helyesbítést kétségtelenül szívesen látta volna Hume, Locke vagy Tooke; de történelmileg ez még váratott magára, s csak a szemantika egy fontos fordulatában jelent meg – egy olyan fordulatban, amely által a jelentés elsődleges hordozójának már nem a terminusokat, hanem az állításokat tekintették. Ez a fordulat explicit Frege munkáiban, és alapját alkotja Russellnél a használatban definiált nem-teljes szimbólumok fogalmának(17); és a jelentés verifikációs elméletében is ez rejlik, hiszen a verifikáció tárgyai állítások. A radikális redukcionizmus, melyet most úgy tekintünk, mint amely állítások egységeiben gondolkozik, azt a célt tűzte maga elé, hogy specifikálja az érzetadat-nyelvet, és megmutassa, hogyan kell állításokként lefordítani a jelentéssel bíró nyelv fennmaradó részét erre a nyelvre. Carnap Der Logische Aufbau der Welt c. művében erre a feladatra vállalkozott. Az a nyelv, amelyet Carnap kiindulópontként fogadott el, nem érzetadat-nyelv volt, annak elképzelhető legszűkebb értelmében, mivel magában foglalta a logikai jelöléseket is, egészen a halmazelméletig. Valójában a tiszta matematika teljes nyelvét tartalmazta. A benne megtalálható ontológia (azaz változóinak értelmezési tartománya) nemcsak érzéki eseményeket foglalt magában, hanem osztályokat, osztályok osztályait is, és így tovább. Vannak olyan empiristák, akik visszariadnának az ilyen bőkezűségtől. Carnap kiindulópontja azonban a logikán kívüli vagy az érzéki részeket illetően nagyon is szűkre méretezett. A konstrukciók sorozatában, amelyekben nagy találékonysággal hasznosítja a modern logika eszközeit, Carnapnak sikerül definiálni a fontos, járulékos érzéki fogalmak széles skáláját, amelyekről – ha Carnap konstrukciói nem lennének – senki sem álmodta volna, hogy ilyen szegényes alapon definiálhatók. Ő volt az első empirista, aki nem elégedett meg a tudománynak a közvetlen tapasztalatra való redukálhatósága hangoztatásával, hanem komoly lépéseket is tett e redukció végrehajtása érdekében. Ha Carnap kiindulópontja megfelelő is, mégis konstrukciói – ahogy ő maga hangsúlyozta – a teljes programnak csupán egy töredékét képezik. Még a legegyszerűbb, a fizikai világról szóló állítás konstrukciója is vázlatos maradt. Carnap javaslata ebben a témakörben – vázlatosságának ellenére – nagyon tanulságos volt. A téridőbeli pont-pillanatokat mint valós számok négyes csoportjait magyarázta, és a érzéki minőségek hozzárendelését a pont-pillanatokhoz meghatározott előírásoknak megfelelően képzelte el. Nagyjából összefoglalva a terv az volt, hogy a minőségek a pont-pillanatokhoz oly módon lennének hozzárendelve, hogy a tapasztalatunkkal összeegyeztethető legpasszívabb világot írják le. A legkisebb hatás alapelvének kellett lennie az útmutatónknak a világnak a tapasztalatból való felépítésben. Carnap azonban nem látszott felismerni, hogy tárgyalásmódjában a fizikai objektumok redukciója nem egyszerűen vázlatos maradt, hanem elvileg bizonyult kivihetetlennek. „Az x; y; z; t pont-pillanat a q minőséggel rendelkezik" formájú, az előírásoknak megfelelő állítások esetén az igazságértékek oly módon lettek meghatározva, hogy minimalizáltak, illetve maximalizáltak bizonyos átfogó sajátosságokat; és tapasztalataink növekedésével párhuzamosan az igazságértékek is progresszíven változtak. Úgy gondolom, hogy ez a tudomány működésének helyes sematizációja (még ha szándékosan lett is leegyszerűsítve); azonban mégsem gondoskodik 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 még a legegyszerűbb útmutatásról sem, hogy vajon „az x; y; z; t pont-pillanat a q minőséggel rendelkezik" formájú állítás miképp fordítható le Carnap kezdeti érzetadat- és logika-nyelvébe. A „rendelkezik" konnektívum egy hozzátoldott, definiálatlan konnektívum marad; az előírások bennünket ennek használatában, de nem kiküszöbölésében irányítanak. Úgy tűnik, hogy Carnap utólag helyesen ítélte meg ezt a kérdést. Későbbi írásaiban feladta azt a nézetét, mely szerint a fizikai világról szóló összes állítások lefordíthatók a közvetlen tapasztalatra vonatkozókra. A redukcionizmus radikális formájában már régóta nem szerepel Carnap filozófiájában. A redukcionizmus dogmája azonban – szubtilisabb, kifinomultabb formájában – továbbra is befolyásolja az empiristák gondolkodását. Nem tűnt el az az elképzelés, hogy minden állításhoz vagy minden szintetikus állításhoz a lehetséges érzéki események egyértelmű sorozata kapcsolódik, olyanformán, hogy ezek bármelyikének előfordulása növelné az állítások igazságának valószínűségét; és hogy a lehetséges érzéki események egy másik egyértelmű sorozata is kapcsolódik hozzájuk, amelyeknek előfordulása csökkenti a valószínűségüket. A jelentés verifikációs elméletében is természetesen implicit ez a fogalom. A redukcionizmus dogmája tovább él abban a feltételezésében, hogy minden egyes állítás – elválasztva a többitől – egyáltalán alávethető a konfirmációnak vagy infirmációnak. Az én ellenvéleményem – amely lényegében Carnapnak a fizikai világról az Aufbauban kifejtett tanításából ered – az, hogy a külső világról szóló állításaink az érzéki tapasztalat ítélőszéke előtt nem egyenként, hanem egységes testként szerepelnek.(18) A redukcionizmus dogmája, még e kevésbé radikális formájában is szoros kapcsolatban áll a másik dogmával, amely szerint az analitikus és szintetikus állítások között szakadék tátong. Így az utóbbi problémából – a jelentés verifikációs elméletén keresztül – visszajutottunk az előzőhöz. Közvetlenebbül megfogalmazva, az egyik dogma világosan alátámasztja a másikat a következőképpen: mindaddig, amíg értelmesnek tartják általában véve egy állítás konfirmációjáról és infirmációjáról beszélni, értelmesnek tűnik az állítások olyan határesetének emlegetése is, amelyek – akármi történjék is – ipso facto, mindenképpen konfirmáltak; és az ilyen állítás analitikus. Valójában a két dogma gyökerében azonos. Rámutattunk arra, hogy általában véve az állítások igazsága nyilvánvalóan mindkettőtől: nyelvtől és nyelven kívüli tényektől is függ; és észrevettük, hogy ez a nyilvánvaló körülmény maga után von – nem logikailag ugyan, de nagyon is természetesen – egy olyan érzést, hogy az állítások igazsága valahogy szétválasztható nyelvi és faktuális összetevőkre. Ha empiristák vagyunk, a faktuális komponenst a konfirmáló tapasztalatok sorára kell lebontatnunk. Abban a szélsőséges esetben, amikor a nyelvi komponens az egyedüli számításba jövő tényező, az igaz állítás analitikus. De bízom abban, hogy hatással volt ránk az a makacs ellenállás, amelyet az analitikus és szintetikus állítások közötti különbségtevés tanúsított bármilyen közvetlen megközelítéssel szemben. Személy szerint rám hatással volt az is – eltekintve az urnában levő fehér és fekete golyók előre gyártott példázatától –, hogy sehogyan sem tudunk zöldágra vergődni a szintetikus állítások empirikus konfirmációjának bármely explicit elméletével. Az a véleményem, hogy képtelenség és további képtelenségek forrása nyelvi és faktuális összetevők emlegetése bármely elkülönült állítás esetén. Összességében a tudomány kettős: nyelv- és tapasztalatbeli függőséggel rendelkezik; azonban ez a dualitás nem mutatható ki értelmesen a tudomány állításaiban egyenként. Az az ötlet, hogy használatában definiáljuk a szimbólumot – mint megjegyeztük –, nagy előrelépés Locke és Hume lehetetlen terminusonkénti empirizmusához képest. Frege felismerése óta inkább a kijelentés, mint a terminus szolgált az empirista kritika tárgyául. Véleményem szerint azonban, még ha kijelentéseket veszünk is egységekként, akkor is nagyon apró szeműre fontuk szitánkat. Az empirikusan szignifikáns egység: a tudomány egésze. 6. Empirizmus – dogmák nélkül A mi ún. tudásunk vagy vélekedéseink totalitása a geográfia és a történelem legmellékesebb adataitól az elemi fizika vagy még a tiszta matematika és logika legmélyebb törvényeiig is, egy ember-csinálta szövedék, amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik. Vagy – megváltoztatva a képet –, a tudomány egésze hasonló egy erőtérhez, aminek a határfeltételeit a tapasztalat adja. A tapasztalattal a széleken történő összeütközés az erőtér belsejében új rendet hoz létre; kijelentéseink igazságértéke új eloszlást nyer. Bizonyos állítások újraértékelése maga után vonja mások újraértékelését is, mivel ezek logikailag kapcsolódnak egymáshoz; a logikai törvények pedig egyszerűen úgy léteznek, mint a rendszer bizonyos további állításai, mint a „tér" bizonyos további elemei. Átértékelvén egy állítást, át kell értékelnünk másokat is, amelyek logikai kapcsolatban lehetnek az előzőekkel, vagy ők maguk lehetnek logikai kapcsolatok állításai. A „tér" egészét a kényszerfeltételek, a tapasztalat, oly kevéssé határozzák meg azonban, hogy nagymértékben fennáll a választás 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 lehetősége abban a tekintetben, hogy valamely egyes, ellentmondó tapasztalat fényében mely állításokat értékeljünk újra. Egyetlen partikuláris tapasztalat sincs a „tér" belsejében levő partikuláris kijelentésekhez kötve, hacsak nem közvetve, az egyensúly felborulására, a „tér"-t mint egységet érintő megfontolásokon keresztül. Ha ez a nézet helyes, akkor félrevezető egy individuális állítás esetén az empirikus tartalom emlegetése, különösen akkor, ha az állítás a „tér" tapasztalati perifériájától távol áll. Továbbá, következménye ennek az is, hogy ostobaság határvonalat keresgélni szintetikus, azaz a tapasztalat révén esetleges, és olyan állítások között, amelyek analitikusak, azaz érvényesek, bármi történjék is. Bármely kijelentést igaznak tarthatunk minden körülmények között, ha a rendszer egy másik részének megváltoztatása eléggé radikálisan történik. Még egy, a perifériához közel eső állítást is – a makacs tapasztalás dacára – igaznak tarthatunk, a hallucinációra való hivatkozás, vagy a logikai törvényeknek nevezett állítás-típusok módosítása által; és fordítva is ez a helyzet: egyetlen állítás sem immúnis a revízióval szemben. Még a „kizárt harmadik" logikai törvényének módosítását is javasolták a kvantummechanika egyszerűsítésének céljából; és milyen elvi különbség van egy ilyen változtatás és az olyanok között, amely által Kepler rendszere kiszorította Ptolemaioszét, Einsteiné a newtonit, vagy Darwiné az arisztotelészit? A szemléletesség kedvéért a érzéki perifériától való változó távolságról beszéltem. Kíséreljük meg most ezt a fogalmat metaforák nélkül tisztázni. Bizonyos állítások, noha fizikai objektumokról és nem érzéki tapasztalatról szólnak, az érzéki tapasztalatokhoz sajátságosan és szelektív módon látszanak hozzátapadni: bizonyos állítások bizonyos tapasztalatokhoz, mások másokhoz. Az ilyen, a partikuláris tapasztalatokhoz különösképpen tapadó állításokat, mint a perifériához közelállókat ábrázolom. A „közelállás" eme relációja azonban elképzelésem szerint nem más, mint annak relatív valószínűségére reflektáló laza asszociáció, hogy a gyakorlatban a makacsul ellenkező tapasztalat esetén mely állítást fogjuk módosítani. Például elképzelhetünk állandó tapasztalatokat, amelyekhez kétségtelenül hajlamosak lennénk hozzáidomítani rendszerünket, azáltal, hogy azt a kijelentést, mely szerint az Elm Streeten téglaházak vannak – az ugyanerről szóló rokon állításokkal együtt – újraértékeljük. Vagy elképzelhetünk más, szintén állandó tapasztalatokat, amelyekhez kétségtelenül hajlamosak lennénk hozzáidomítani rendszerünket, azáltal, hogy azt a kijelentést, mely szerint kentaurok nincsenek – rokon állításokkal együtt – újraértékeljük. Véleményem szerint egy állandó tapasztalatot az újraértékelések változatos alternatíváinak bármelyike révén hozzá lehet idomítani a rendszer egészének változatos, alternatív területeihez; de az olyan esetekben, amelyeket most elképzeltünk magunknak, természetes törekvésünk, hogy a rendszer egészét lehetőleg kevéssé bolygassuk meg, arra ösztönöz bennünket, hogy a téglaházakra vagy a kentaurokra vonatkozó specifikus állításainkra összpontosítsuk módosításainkat. Éppen ezért úgy érezzük, hogy ezek az állítások szigorúbb empirikus referenciával rendelkeznek, mint a fizika, logika vagy ontológia teoretikusabb állításai. Az utóbbi állításokat úgy képzelhetjük el, mint relatíve központi helyzetűeket a hálózat egészén belül, és ez pusztán azt jelenti, hogy kevés preferenciális kapcsolatuk van bármely rájuk akaszkodó partikuláris érzéki adattal. Mivel empirista vagyok, továbbra is azt gondolom, hogy a tudomány fogalmi sémája végeredményben eszköz a jövendő tapasztalatok megjóslására, régebbi tapasztalatok alapján. A fizikai tárgyak fogalmilag vannak belehelyezve ebbe a szituációba, mint alkalmas közvetítők, és nem a tapasztalatban kifejezett definíció által, hanem mint redukálhatatlan feltételezések,(19) amelyek ismeretelméletileg Homérosz isteneihez hasonlíthatók. A magam részéről, mint laikus fizikus, a fizikai objektumokban hiszek, és nem Homérosz isteneiben; és úgy gondolom, tudományos hiba, ha másképp vélekedünk. Az ismeretelméleti megalapozás vonatkozásában azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem fajtájukban különböznek. Az entitások mindkét fajtája csak mint kulturális feltételezés jelenik meg gondolkodásunkban. A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele. A feltételezés azonban nem áll meg a makroszkopikus fizikai objektumoknál. Az atomikus szinten levő objektumokat azért tételezik, hogy egyszerűbbé tegyék a makroszkopikus objektumok, és végső soron a tapasztalat törvényeit; és nincs szükség arra, hogy az atomikus vagy szubatomikus létezők makroszkopikus fogalmak általi definícióját elvárjuk vagy megköveteljük, éppúgy, mint a makroszkopikus dolgoknak az érzéki adatok fogalmi keretében történő meghatározásánál. A tudomány a „józan ész" meghosszabbítása, és folytatja a köznapi gondolkodás azon módszerét, hogy az elmélet egyszerűsítésének érdekében felduzzasztja az ontológiát. Nem csupán a fizikai objektumokat – kicsiket és nagyokat – tételezzük. Az erők szolgáltatják a másik példát; és valóban, azt halljuk, hogy manapság az anyag és energia közti határvonal elavult. Az absztrakt entitások, amelyek a matematika szubsztanciáját alkotják – végül az osztályok, osztályok osztályai és így tovább – azonos szellemben fogant feltételezések. Ismeretelméletileg ezek mítoszok, és azonos módon vannak megalapozva, mint a fizikai tárgyak és istenek, sem jobban, sem rosszabbul – kivéve fokozatbeli különbségeiket annak tekintetében, hogy mennyiben könnyítik meg az érzéki tapasztalatainkkal való műveleteket. 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 A racionális és irracionális számokat is magában foglaló algebra a racionális számok algebrája által nem határozható meg; az utóbbit mintegy legfeljebb mesterségesen elhatárolható részként tartalmazza. (20) A totális, tehát matematikai természet- és társadalomtudomány hasonlóképpen, de még kevésbé van tapasztalatilag meghatározva. A rendszer peremét a tapasztalat veszi körül és őrzi; és ami megmarad, minden bonyolult mítoszával és fikciójával a törvények egyszerűségének képezi tárgyát. E nézet szerint, az ontológiai problémák egy szinten vannak a természettudomány problémáival. (21) Vegyük fontolóra azt a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e entitásoknak az osztályok. Mint ahogy már máshol bizonyítottam,(22) ez annak kérdése, hogy vajon kvantifikálhatók-e azok a változók, amelyeknek az értelmezési tartományát osztályok adják. Carnap mármost kitartott amellett, hogy ez nem a tények, hanem az alkalmas nyelvi forma, a tudomány fogalmi sémája vagy kerete választásának kérdése. Ezzel egyetértek, de csak azzal a fenntartással, hogy általában véve a tudományos hipotéziseket ugyanilyen módon kezeljük. Carnap felismerte, hogy az ontológiai kérdések és tudományos hipotézisek kettősségét csak akkor tudja megőrizni, ha feltételezi az analitikus és szintetikus állítások abszolút különbözőségét; és nem szükséges megismételnem, hogy ez az a megkülönböztetés, amelyet én elvetek.(23) Az osztályok létével kapcsolatos probléma inkább tűnik az alkalmas fogalmi séma választása problémájának; de az, hogy léteznek-e kentaurok, vagy téglaházak az Elm Streeten, inkább ténykérdésnek látszik. Mint ahogy már hangsúlyoztam azonban, ez a különbség csak fokozatbeli, és enyhén pragmatikus beállítottságukon múlik az, hogy a tudomány szerkezetében inkább az egyik szálat, mint egy másikat igazítjuk hozzá bizonyos makacs tapasztalatokhoz befogadásuk közben. A konzervativizmus éppúgy szerepet játszik ezekben a választásokban, mint az egyszerűségre való törekvés. Carnap, Lewis és mások pragmatikus álláspontot foglalnak el a nyelvi formák, tudományos keretek közötti választás kérdésében; pragmatizmusuk azonban megtorpan az analitikus és szintetikus állítások közé képzelt határvonalon. Miután én tagadom e határvonal létezését, egy mélyrehatóbb pragmatizmus híve vagyok. Mindegyikünk számára adottak tudományos hagyományok, és az érzéki ingerek szolgáltatta zárótűz; és azok a megfontolások, amelyek arra indítanak bennünket, hogy a folyamatos érzéki ösztönzést hozzáidomítsuk ezekhez a tudományos hagyományokhoz, ahol racionálisak, egyben pragmatikusak is. (Fordította Faragó Szabó István) JEGYZETEK 1. „Two Dogmas of Empiricism", Philosophical Review 60. (1951) 20-43. Újranyomva a From a Logical Point of View c. kötetben (1953). Jelen fordítás a kötet 1961-es kiadása (Cambridge, Mass.: Harvard) alapján készült, és magyarul először a Magyar Filozófiai Szemle 1973. évi 12. számában jelent meg. [Az eredeti fordítás gazdag és kiváló fordítói jegyzetapparátust tartalmazott, melyet elhagytunk, mivel a mai olvasók jóval kevésbé szorulnak rá az ott szereplő magyarázatokra, mint a 25 évvel ezelőttiek. Az eredeti fordítás egykét terminusát is lecseréltük a mára standarddé vált terminusokra.] 2. Quine: „On What There is", in: From a Logical Point of View, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1961. 9. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Budapest: Gondolat, 1985. 2834. o.) 3. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 10. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 2845. o). és „Reification of Universals", in From a Logical Point of View, Id. kiad. 107-115. o. 4. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 11. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 286. skk.); valamint „The Problem of Meaning in Language", in From a Logical Point of View, Id. kiad. 48. skk. 5. Vö. Carnap: Meaning and Necessity (Chicago: Chicago University Press, 1947.), 9. skk.; valamint Carnap: Logical Foundations of Probability (Chicago: University of Chicago Press, 1950.), 70. skk. 6. A „definíció" egy eltérő, de fontos jelentésének értelmében a megőrzendő viszony a puszta referenciális megegyezés gyengébb viszonya is lehet, lásd „Notes on Theory of Reference", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 132. o. Jelen összefüggésben azonban jobban tesszük, ha az ilyen értelemben vett definíciót figyelmen kívül hagyjuk, mivel ez irreleváns a szinonimitás kérdésének vonatkozásában. 7. Vö. Lewis: A Survey of Symbolic Logic (Berkeley, 1918), 373. o. 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA1 8. Ez a kognitív szinonimitás elsődleges, széles értelemben. Carnap (Meaning and Necessity, Id. kiad. 56. skk.) és Lewis (An Analysis of Knowledge and Valuation, La Salle, Ill.: Open Court, 1946. 83. skk.) megmutatták, hogy lehet levezetni ebből a fogalomból a kognitív szinonimitás egy szűkebb, bizonyos célokra előnyösebb értelmét. De a fogalomépítés e sajátos leágazása elvezet jelenlegi céljainktól, és ezért nem szabad összekeverni a kognitív szinonimitás itt érintett szélesebb típusával. 9. Lásd Quine: „New Foundations for Mathematical Logic", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 81. skk. Ez az esszé egy éppen ilyen nyelv leírását tartalmazza, kivéve, hogy ott történetesen pusztán egy predikátum, a kéthelyű „TARTALMAZ" van. 10. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 58. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 279-282. o.) és „New Foundations for Mathematical Logic", ibid. 85. skk. valamint „Meaning and Existential Inference", ibid. 166. skk. 11. L. „New Foundations for Mathematical Logic", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 87. o. 12. Ilyen megoldások találhatók „Reference and Modality" c. írásomban is (in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 139-59. o.). 13. Ez a fő gondolat Mathematical Logic c. kötetem (New York: Norton, 1940.) 121. oldalán is. 14. Az „akkor és csak akkor" maga igazságfüggvény értelmében áll. L. Carnap: Meaning and Necessity, Id. kiad. 14. 15. Az előző bekezdés az eredeti esszében nem szerepelt: Martin R. M. buzdítására került be (lásd Martin: „On analytic", Philosophical Studies, 1952.42-47.) 16. Az ebben a doktrinában szereplő egységek inkább terminusok, mint állítások. Lewis valamely terminus jelentését úgy írja le mint „az elmében levő kritériumot, amelyre utalva képesek vagyunk alkalmazni vagy nem alkalmazni a kérdéses kifejezést, az adott vagy elképzelt dolgok, vagy helyzetek esetében." (A Survey of Symbolic Logic, Id. kiad. 133.) A verifikációs jelentéselmélet viszontagságainak tanulságos bemutatását, amely mellesleg inkább az értelmesség (meaningfulness) mint a szinonimitás és analicitás kérdésére összpontosít, lásd Hempel: „Problems and changes in the empiricist criterion of meaning", Revue internationale de philosophie 4. (1950) 41-63. 17. L. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 6. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 279-280. o.) 18. Ezt a doktrínát jól argumentálta Duhem. L. La Theorie physique: son objet et sa structure (Paris, 1906), 303328. Vagy l. Lowinger, A.: The Methodology of Pierre Duhem (New York: Columbia University Press, 1941), 132-140. 19. Vö. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 17. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 293. skk.) 20. Vö. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 18. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 29-45. o.) 21. „L'ontologie fait corps avec la science elle-męme et ne peut en ętre separée." Meyerson, E.: Identitč et Realitč (Paris, 1908; 4. kiad., 1932) 439. 22. Lásd „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 12. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 287. skk.), valamint „Logic and the Reification of Universals", ibid. 102. skk. 23. A distinkcióval kapcsolatos további kételyek hatásos kifejtését lásd White, M.: „Review of Lewy", Journal of Symbolic logic (1948), 125. skk.


Chapter 8. POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) Az alábbiakban ismeretelméletem újabb bizonyítékait fogalmazom meg, és tovább bővítem új irányokban. A legegyszerűbben úgy juthatunk el teóriám magvához, ha visszamegyünk arra a pontra, ahonnan mintegy húsz esztendővel ezelőtt kiindultam.(2) A tudomány művelésének alapjait vizsgálva ráébredtem arra, hogy előrehaladásának minden szintjét a gondolkodás nem definiálható képességei határozzák meg. Egyetlen szabály sem adhat magyarázatot arra, miként jutunk a jó ötlethez, amely további vizsgálódások kiindulópontjául szolgál, s annak sincsenek rögzült szabályai, miként igazoljuk vagy cáfoljuk egy-egy probléma javasolt megoldását. A széles körben elterjedt szabályok, meglehet, igen plauzibilisek, ám a tudományos vizsgálódás gyakran ezek ellenében halad vagy jut sikerre. Az elméletek explicit tartalma nem ad útmutatást a jövőbeli fölfedezésekhez sem. Ha valamely természettörvényt igaznak tartunk, akkor hiszünk abban, hogy létezése majd feltárul, egyelőre még ismeretlen és talán el sem gondolható következményekben; és hiszünk abban is, hogy a természettörvények a valóság olyan vonásai, amelyek további következményeket hordoznak magukban. Úgy tűnik ennek fényében, hogy explicit következtetések révén nem lehet tudományos fölfedezésre jutni, s hogy a tudomány igazságigényei sem fogalmazhatók meg explicit módon. Valamely fölfedezéshez a szellem hallgatólagos képességei révén juthatunk el, s annak tartalma, mivel meghatározatlan, csak ilyen hallgatólagos módon tudható. De hol találjuk meg azt a logikát, amelynek révén az ilyen hallgatólagos képességek igaz következtetésekre vezetnek, illetve ezeket meg tudják erősíteni. Az észlelés példájához kellfordulnunk. Ez volt alapvető föltételezésem. Azt az álláspontot képviseltem, hogy a tudósok ama képessége, amellyel a természetben tartós alakzatokat tudnak észlelni, a hétköznapi észleléstől csak abban különbözik, hogy az előbbi olyan alakzatokat is képes egybefogni, amelyeket hétköznapi észlelés nem tud felfogni. A tudományos megismerés olyan Gestaltok kiválasztásából áll, amelyek a természet valódi koherenciáját jelzik. Az alaklélektanban folytatott észlelés-vizsgálatok kimutatták azokat a hallgatólagos műveleteket, amelyek révén megállapítható ez a koherencia. Kezemet a szemem előtt mozgatva, az állandó változás közben is megtartja színét, alakját és méretét, annak köszönhetően, hogy tekintettel vagyok számos gyorsan változó nyomravezető jelre, amelyek némelyike látóteremből, némelyike szemem izomzatából vagy mélyebbről, mint például a belső fül labirintusából származik. A koherencia észlelésének képessége teszi lehetővé, hogy az ezernyi különféle és változó nyomravezető jelet egybefogva, egyetlen változatlan objektumot lássak, egyetlen, különböző távolságokban, eltérő szögekből figyelt, változó megvilágításban jelentkező tárgyat. Ezernyi változó részletet sikeresen integrálva egyetlen állandó látvánnyá, immár fölismerem a velem szemben lévő valóságos tárgyat. A felnőtt emberek szeme csaknem minden erőfeszítés nélkül elvégzi az integrációt, de a dolgok látásának ilyen képességére kisgyermekkorban, tanulás révén teszünk szert és ezt folyamatosan továbbfejlesztjük a gyakorlatban. Az orvostanhallgatók hetekig küzdenek azért, hogy képessé váljanak felismerni az igazi formákat a tüdőkről készült röntgenfelvételeken. Az iskolázott észlelés alapvető bármely leíró tudományban. Míg a nyomravezető jelek észleletté integrálása látszólag erőfeszítések nélkül történik, addig fölfedezéssé integrálásuk a kivételes tehetség állhatatos erőfeszítéseit igényelheti. A különbség azonban mégis kizárólag a hatókör és a mérték eltérése: az észleléstől a fölfedezéshez vezető átmenet ugyanis töretlen. Ezért az érzékszervi integráció logikája a fölfedezés logikájának modelljéül is szolgálhat. Figyeljük meg, miként működik ez az integráció, amikor egy tárgyat nézünk, például saját ujjunkat egy darab papíron ütött apró nyíláson keresztül. Ha ujjunkat előre-hátra mozgatjuk, szemünkhöz közeledvén ujjunk mintha egyre dagadna. A pszichológusok ezt a hatást "de-realizációnak" nevezték el. A mozgó tárgy ez esetben bizonyos mértékig veszít állandóságából, mivel nem kap megerősítést a látótér határáról; s állandóságát elveszítvén a dolog mintha látszólagos valóságosságából is veszítene(3) Figyelemre méltó, hogy az a mód, ahogy a figyelmem által kitüntetett dolog megjelenik, olyan nyomravezető jelektől függ, amelyekre közvetlenül nem figyelek oda. E jeleknek két fajtája létezik. Vannak olyanok, amelyek önmagukban nem érzékelhetőek. Látóizmaim összehúzódása vagy a labirintus-szervben végbemenő mozgás nem figyelhető meg közvetlenül. Ezek a nyomravezető jelek tudatküszöb alattiak. Az ujjam látásánál szerephez 93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) jutó további nyomravezető jelek azok a dolgok, amelyeket letakar a papír, amikor szűk nyíláson keresztül figyelem az ujjamat. Rendesen mindezeket a dolgokat a szemem sarkából látom, s közvetlenül is megfigyelhetném őket, ha akarnám. Ezeket a nyomravezető jeleket marginálisnak nevezhetjük. Egyik fajta jelre sem figyelek oda közvetlenül, ugyanakkor azonban mindkettő hozzájárul a dolog látszólagos valóságához, amelyre figyelmem összpontosul. Azt mondhatnánk, hogy mindkét nyomravezető jelről szerzett tudomásom járulékos a tárgyra vonatkozó fokális tudomásomhoz képest. A tudatosságnak ez a két fajtája – a járulékos és a fokális – lényegi szerephez jut a koherencia hallgatólagos felfogásában. Az alaklélektan bebizonyította, hogy amikor felismerünk egy egészet, részeit eltérően látjuk ahhoz képest, mint amikor elszigetelten nézzük őket. Megmutatta, hogy az egészen belül a részeknek olyan funkcionális megjelenésmódjuk van, amellyel izoláltan nem rendelkeznek, s hogy azáltal olvaszthatjuk a részeket egésszé, hogy figyelmünket áthelyezzük a részekről az egészre. Több mint száz esztendővel ezelőtt William Whewell leírta, hogy ha az egymástól azidáig elszigetelt megfigyelések egy tudományos elmélet részeiként egybeolvadnak, miként változik meg megjelenésmódjuk. "Nehéz lépés megtalálni a helyes fogalmat; amikor azonban sikerül megtenni ezt a lépést, a tények a korábbiakhoz képest eltérően jelennek meg, a helyes fogalom birtokában immár új nézőpontból látjuk őket; s hogy meg tudjuk ragadni ezt a nézőpontot, sajátos szellemi műveletre van szükség, sajátos képességekre és sajátos gondolkodási habitusra."(4) Azt mondhatjuk, hogy valamely tudományos fölfedezés a megfigyelések fokális tudatosságát járulékos tudatossággá redukálja, figyelmünket ugyanis átirányítja róluk elméleti koherenciájukra. Az integrációnak ez a művelete – amely a dolgok vizuális észlelésében és a tudományos elméletek fölfedezésében egyaránt tetten érhető – az a hallgatólagos képesség, amelyet eddig kerestünk. Ezt fogom hallgatólagos megismerésnek nevezni. A hallgatólagos megismerés tárgyalását megkönnyíti, ha a járulékosan ismert nyomravezető jelekről vagy részekről mint a hallgatólagos tudás közeli eleméről, a fokálisan ismertekről pedig mint távoli eleméről fogok beszélni. Az észlelés esetében a figyelmünk által kitüntetett objektumot elválasztjuk a legtöbb olyan nyomravezető jeltől, amelyet megjelenésévé integrálunk; a közeli és a távoli elem ennek megfelelően nagymértékben különbözik egymástól, s a hallgatólagos megismerés kapcsolja őket össze. Erre nem kerül sor akkor, ha egy egészet azáltal ismerünk, hogy részeit együttes megjelenésükké integráljuk, vagy ha valamely elmélet fölfedezése megfigyeléseket integrál elméleti megjelenésükké. Ez esetben a közeli elem egymástól elválasztottan látott dolgokból áll, a távoli pedig ugyanezeket a dolgokat koherens entitásként tartalmazza. A hallgatólagos tudás ugyanakkor mindkét esetben kifejti jellegzetes megismerés-integráló képességét, egybeolvasztja a járulékost a fokálissal, a közelit a távolival. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy a hallgatólagos tudás esetében mindenkor a közeli elem felől tekintünk a távoli elem felé. Amikor a járulékost alárendeli a fokálisnak, a hallgatólagos tudás az elsőtől irányul a második felé. Ezt nevezem a hallgatólagos megismerés funkcionális aspektusának. Minthogy ez a funkcionális viszony a kétfajta tudatosság között áll fenn, irányultsága szükségképpen tudatos. Ez a fajta irányultság így egybeesik azzal a fajta intencionalitással, amelyet Franz Brentano a tudatosság valamennyi fajtájának ismérveként ragadott meg.(5) A hallgatólagos megismerésnek ez a vektoriális jellege a továbbiakban fontosnak bizonyul majd. Láttuk, hogy a közeli felől a távoli felé tekintve, átalakulást idézünk elő mindkettő megjelenésében: integrált megjelenésre tesznek szert. Az észlelt tárgy így állandó méretet, színt és alakot kap; az elméletbe beemelt megfigyelések pedig puszta példáivá válnak; az egész részei izolált megjelenésüket az egész megjelenésébe olvasztják össze. Ez a hallgatólagos tudás fenomenális kísérője, amelyből kiderül, valóban koherens entitással van-e dolgunk. Ez ugyanakkor a hallgatólagos megismerés ontológiai igényét is megtestesíti. A hallgatólagos megismerés művelete tehát magában foglalja azt az igényt, hogy eredménye magának a valóságnak az egyik aspektusa, amely mint ilyen, még feltárhatja igazságát az ismeretlen és talán egyelőre még elképzelhetetlen utak és módok kimeríthetetlen sokféleségében. A valóság általam adott definíciója – valóság az, ami még kimeríthetetlen módokon nyilvánulhat meg – magában foglalja, hogy a valóságra vonatkozó bármely tudásban jelen van az anticipációk meghatározatlan köre. Kilátásainak e meghatározatlanságán túl a hallgatólagos megismerés tényleges tudást is tartalmazhat, mely meghatározatlan abban az értelemben, hogy tartalmát nem tudjuk explicit módonszavakba foglalni.


POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) Ezt legkönnyebben úgy érthetjük meg, ha ahhoz hasonlítjuk, ahogyan egy készség birtokában vagyunk. Ha tudom, miként kell biciklizni vagy úszni, ez még korántsem jelenti azt, hogy el is tudom mondani, hogyan tudom egyensúlyomat megtartani a kerékpáron vagy miként vagyok képes fenntartani magam a víz felszínén. Előfordulhat, hogy a leghalványabb elképzelésem sincs arról, miként csinálom ezt, vagy hogy teljességgel helytelen vagy lényegileg tökéletlen fogalmam van csak a dologról, s mégis vidáman kerékpározom vagy úszom. Azt sem lehet mondani, hogy tudom, miként kell kerékpározni vagy úszni, és mégsem tudom, hogyan kell koordinálni izomtevékenységeimnek azt az összetett mintáját, amelynek révén biciklizem vagy úszom. Egyaránt tudom, miként kell e teljesítményeket mint egészet végezni, s miként kell az ezeket fölépítő elemi aktusokat megvalósítani, bár nem tudom megmondani, melyek ezek az aktusok. Ez annak a következménye, hogy csak járulékosan vagyok tudatában ezeknek a dolgoknak, és egy dologgal kapcsolatos járulékos tudatosságunk bizonyára nem elegendőahhoz, hogy azonosíthatóvá tegyük. Pontosan nem megadható járulékos elemek vannak jelen az észlelésben és a tudományos fölfedezésben is. Ha ismerjük egy személy arcát, ezernyi, sőt akár milliónyi arc között is fel tudjuk ismerni. Rendszerint azonban nem vagyunk képesek elmondani, miként ismerünk fel egy általunk ismert arcot. A jellegzetes megjelenés felismerésének számos olyan további példája akad – ezek közül néhány közönséges, néhány pedig technikaibb jellegű –, amely ugyanolyan szerkezettel rendelkezik, mint a személyek azonosítása. Az egyetemi hallgatókat gyakorlati foglalkozások keretében tanítják meg arra, hogyan azonosítsák az egyes betegségeket vagy kőzetmintákat, növény- és állatfajtákat. Az észlelés kiművelése szolgál a leíró tudományok alapjául. Az ilyen fajta felkészítéssel átadott tudás nem önthető szavakba, de még képek révén sem közvetíthető; a diák ama képességén kell alapulnia, amellyel felismeri valamely fiziognómia jellegzetes jegyeit és konfigurációjukat ebben a fiziognómiában. De vajon a készségek, vagy éppen valamely fiziognómia karakterisztikus megjelenésének sikeres megtanítása nem azt bizonyítja-e, hogy képesek vagyunk elmondani a róluk szerzett ismereteinket? Nem, amit a diáknak a saját erőfeszítései révén kell fölfedeznie, az olyan természetű dolog, amit nem tudunk elmondani neki. És azután ő is tudja már, de ő sem képes elmondani. Ez az eredmény valójában egy lépéssel tovább visz eredeti célomnál. Nemcsak arra ad példát, hogy az észlelés járulékos elemei lehetnek közelebbről nem meghatározhatók, hanem azt is megmutatja, hogy az ilyen hallgatólagos tudás felfedezhető, mégpedig anélkül, hogy azonosítani tudnánk, mi az, amit megtudtunk. És ez a készségekre éppúgy vonatkozik: megtanulunk biciklizni anélkül, hogy végül meg tudnánk mondani, hogyan is csináljuk. Néhány újabb megfigyelés kísérletileg mutatta be azt a folyamatot, amelynek során olyan tudásra teszünk szert, amit nem tudunk elmondani. A kérdéses kísérlet rögzített kapcsolatot teremt két esemény között: mindkettőt ismerjük, de csak az egyiket tudjuk elmondani. Lazarus és McCleary kísérlete megmutatta, hogy ez történik, amikor valakinek rövid ideig különféle értelmetlen szótagokat mutatnak fel, s azután bizonyos szótagokat követően áramütést kap. (6) Az illető nemsokára anticipálni kezdi az áramütéseket az "ütés-szótagok" láttán, ha azonban rákérdeznek a dologra, nem képes ezeket a szótagokat azonosítani. Megtanulta, mikor számítson áramütésre, de nem tudja megmondani, mi alakítja ki benne ezt a várakozást. Olyasfajta tudásra tett szert, mint amikor ismerünk valakit olyan jelekből, amelyeket nem tudunk elmondani, vagy olyan elveknek megfelelően koordinálunk elemi izommozgásokat valamely készség működtetéséhez, amelyeket szintén nem tudunk elmondani. Lazarus az általa fölfedezett folyamatnak a küszöb alatti észlelés elnevezést adta, ami széles körben polgárjogot nyert. A küszöb alatti észlelésés a Gestalt közötti összefüggést azonban gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták. Nem került szóba összefüggése a Gestalttal abban a hosszúra nyúlott vitában sem, amely Lazarus és E. W. Eriksen között folyt és végül oda vezetett, hogy 1960-ban Eriksen elismerte a küszöb alatti észlelés létezését. Én a magam részéről úgy vélem, hogy a küszöb alatti észlelés megdöbbentő megerősítését adja a hallgatólagos megismerésnek, amelyet először az alaklélektan tárt fel. Valójában nem támaszkodnék oly jelentős mértékben a küszöb alatti észlelésre a hallgatólagos megismerés struktúrájának feltárásánál, ha e szerkezetet korábban már nem alapítottam volna gazdagabban dokumentált bizonyítékokra. A pszichológusok a küszöb alatti észlelést tudatosság nélküli tanulásnak nevezték.(7) Ez a jellemzés illeszkedik itteni célunkhoz. Ha van tudatosság nélküli tanulás, akkor lennie kell tudatosság nélküli fölfedezésnek is, hiszen a fölfedezés nem más, mint tanulás a természettől. Az a mód, ahogyan egy diák felfedezi a maga számára valamely példány sajátos megjelenését, kisebbfajta megismétlése annak az aktusnak, amelynek során a tudós


POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) először fedezte fel ezt. Az a leírás, amelyet Whewell adott a matematikai fizika fölfedezéseiről (a bolygók elliptikus pályájának kepleri felismerését tartotta szem előtt), megmutatta, miként működik a hallgatólagos integráció tipikus művelete. A fölfedezés szakaszosan jön létre, s a tudósnak kezdetben csak halovány és törékeny elképzelése van munkája kilátásairól. Az ilyen jellegű anticipációk azonban, amelyek nyugtalanítják magányos elméjét, épp eredetiségének becses adományai. Magukban foglalják a dolgok természetének elmélyült megértését és ama tények ismeretét, amelyek kulcsot kínálhatnak a természet föltételezett koherenciájához. Az ilyen várakozások döntőek a kutatás szempontjából, tartalmuk azonban mégis nehezen megragadható, s a hozzájuk elvezető folyamat gyakran nem azonosítható. Ez a tudatosság nélküli fölfedezés tipikus teljesítménye. A hallgatólagos tudás struktúrájában így egy olyan mechanizmust találtunk, amely specifikálhatatlan lépések révén vezethet fölfedezésekhez. Ez a mechanizmus tehát magyarázatot tud adni a tudományos intuícióra, amelyet ezidáig nem tudtunk megmagyarázni. Ez az intuíció nem a magasabbrendű közvetlen tudás, amelyet Leibniz, Spinoza vagy Husserl nevezett intuíciónak, hanem a tudományos sejtés hétköznapi készsége, amely sejtés akár helyesnek is bizonyulhat. De vajon nem ideiglenesek-e mindezek a hallgatólagos műveletek? Le kell-e vajon mondanunk az explicit következtetésnek arról az eszményéről, amely a kritikai értelem egyedüli biztosítéka? Válaszom erre az, hogy van egy olyan fontos terület, ahol az explicit gondolkodás nem hatékony. Egyetlen explicit irány sem képes előidézni azt, hogy egy pár sztereo fényképet egyetlen megszilárdult képként lássunk. Aki balról-jobbra fordító szemüveget visel, napokig gyámoltalanul kereng, bár közben tisztában van azzal, hogy egyszerűen csak át kellene helyeznie gondolatban a dolgokat balról jobbra és jobbról balra. Végül azonban megtanul fordító szemüveggel is látni, anélkül, hogy tudná, hogyan csinálja. Nem tudjuk megtartani egyensúlyunkat a kerékpáron, ha azt az összefüggést szívleljük meg és próbáljuk érvényesíteni, hogy bizonyos szögű egyensúlyhiány esetén ennek irányában olyan kanyart kell tennünk, hogy ennek sugara (r) arányos legyen a sebesség (v) négyzetével: r ~ v2/. Az ilyen tudás nem hatékony, ha nem hallgatólagos. Láttuk, a hallgatólagos tudás magában foglalja a kétfajta tudatosságot, a járulékost és a fokálisat. Az imént pedig a hallgatólagos tudás és az explicit tudás szembeállításával ismerkedtünk meg, bár e kettő nem válik el egymástól élesen. Míg a hallgatólagos tudással önmagában is rendelkezhetünk, addig az explicit tudásnak azon kell alapulnia, hogy hallgatólagosan is értjük és alkalmazzuk. Ennélfogva mindenfajta tudás vagy hallgatólagos, vagy hallgatólagos tudásban gyökerezik. Teljes mértékben explicit tudás elképzelhetetlen. Azt a folyamatot, amelynek során valamely explicit előírás egyre hatékonyabbá válik, úgy is szemlélhetjük, hogy egyre mélyebbre süllyed egy hallgatólagos mátrixba. Vegyünk egy autóvezetési kézikönyvet és tanuljuk meg kívülről. Ha korábban sohasem láttunk még autót, egyes alkatrészeit a kézikönyv ábrái alapján kell felismernünk. Ezután beülhetünk a volán mögé és megpróbálhatjuk elvégezni a könyvben előírt műveleteket. Ily módon elkezdünk vezetni tanulni és végeredményben meghatározzuk milyen kapcsolatban áll a könyv azokkal a tárgyakkal, amelyeket bemutat és azokkal a készségekkel, amelyekre megtanít. A kézikönyv szövege egyre inkább a vezető tudatának hátterébe húzódik, s csaknem teljességgel átalakul a készség hallgatólagos műveleteivé. A hallgatólagos integrálás sebessége és összetettsége saját területén messze túlszárnyalja az explicit következtetés műveleteit. Az intuitív belátás ily módon juthat el megszámlálhatatlanul sok következtetéshez egy pillanat alatt. Erre Konrad Lorenz is rámutatott.(8) Bár a nyelv jelentős mértékben kiterjeszti az emberi értelmet a pusztán hallgatólagos tartományon túlra, magának a nyelvnek a logikája – tehát ahogy a nyelvet használjuk – hallgatólagos marad. Valóban nem nehéz belátnunk, hogy a hallgatólagos megismerés szerkezete tartalmaz egy olyan általános jelentéselméletet, amely a nyelvre is kiterjed. Amikor – Lazarus kísérletében – bizonyos szótagok az áramütés várakozását keltik a kísérleti alanyban, számára a közelgő áramütés válik e szótagok jelentésévé. Ez a nézet – a bizonyítékok túlfeszítése nélkül – kiterjeszthető a járulékos és a fokális elem közötti mindenfajta kapcsolatra. Azok az elemi mozdulatok, amelyek révén a kerékpározó képes megtartani egyensúlyát, nem jelentésnélküliek: jelentésük az együttesen elért teljesítményben rejlik. Ebben az értelemben egy jellegzetes arckifejezés nem más, mint saját vonásainak jelentése, s valóban ezt szoktuk mondani, amikor egy arc egy bizonyos kedélyállapotot fejez ki. Végül pedig valamely állandó tulajdonságokkal észlelt objektum megjelenését úgy foghatjuk fel, mint a nyomravezető jelek közös jelentését, amely jelek létrehozzák ezt a jelenséget. Ilyen a hallgatólagos tudás szemantikai funkciója. A hangsor a hallgatólagos tudás aktusa révén válik az objektum nevévé, ugyanis ez az aktus integrálja a hangokat azzá az objektummá, amelyre odafigyelünk. Mindezt a hangok bennünk keltett benyomásának jellegzetes változása kíséri. Szóvá alakulva immár nem úgy hangzanak, mint előtte; mondhatni áttetszővé 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) váltak: felőlük (vagy általuk) figyelünk arra az objektumra, amellyé integrálódnak. Azok a közkézen forgó elméletek, amelyek a jelentést a hangoknak valamely tárggyal való társulásából vezetik le, magyarázat nélkül hagyják a jelentésnek ezt a lényegi vektoriális jellegét.(9) A hangok szavakká alakulása párhuzamba állítható azzal, ahogy a dolgok eszközzé válnak. Amikor valaki első alkalommal használ botot a sötétben való tájékozódáshoz, először tenyerén és ujjain érzi annak hatását, hogy a pálca megütött egy tárgyat. Amikor azonban már megtanulta a bot hatékony használatát, ezek a lökések átalakulnak azzá az érzéssé, hogy a bot vége egy tárgyat érintett, a bot használója immár nem a jelentésnélküli, a saját kezén érzett lökésekre figyel, hanem ezek felől figyel a bot távolabbi végénél lévő jelentésükre. Ezidáig a hallgatólagos tudás olyan tudatküszöb alatti nyomravezető jeleiről beszéltem, amelyek nem tapasztalhatóak önmagukban véve, továbbá olyan marginális nyomravezető jelekről, amelyek, bár világosan láthatóak, mégsem azonosíthatók. Utóbb azonban olyan esetekkel találkoztunk, ahol a hallgatólagos tudás világosan azonosítható elemeket integrál, megfigyeltük továbbá, hogyan változik a dolgok megjelenése, amikor ahelyett, hogy rájuk figyelnénk, felőlük figyelünk egy távoli elemre, amely a jelentésük. S ha egyszer rögzül, ez a valahonnan-valahová viszony tartósnak bizonyul. Akaratlagosan azonban komolyan gátolható, ha figyelmünket arról a jelentésről, amelyre irányul, azokra a dolgokra váltjuk vissza, amelyek szert tettek erre a jelentésre. A zongorista megbéníthatja magát, ha ujjaira kezd figyelni; ekkor ujjainak mozgása már nem az előadott zeneműhöz kapcsolódik, s így elveszíti jelentését. Két alternatív struktúrát azonosíthatunk így, egyelőre figyelmen kívül hagyva egyes jellegzetességeiket. Amíg X-re nézünk, addig nem figyelünkX felől valami másra, ami a jelentése lenne. Ahhoz, hogy X felől jelentésére figyelhessünk, fel kell hagynunk azzal, hogy X-re nézzünk, viszont abban a pillanatban, ahogy X-re nézünk, nem értjük tovább a jelentését. A jelentés elismerten tartós dolog; ha egyszer kialakul, nem mindig lehet megszüntetni és aligha lehet valaha is teljes, de teljessé válna, ha X-re ismét teljességgel mint objektumra néznénk. Personal Knowledge című könyvemben bemutattam X jelentésének azt a fajta megszűnését, amikor X logikai specifikálhatatlanságának következtében irányítjuk át figyelmünket magára az X-re. Mindebből azonban még nem derül ki, miként támadnak destruktív erők a figyelem átirányításából. Arról van itt szó, hogy figyelmünket, amely valamely dologtól (vagy dolog révén) annak jelentésére irányul, azáltal tereljük el, hogy magára a dologra nézünk. Látni fogjuk, hogy egy dologtól jelentésére figyelni annyi, mint interiorizálni, ehelyett viszont magára a dologra nézni annyi, mint exteriorizálni, elidegeníteni. Ennek megfelelően azt mondjuk, hogy egy dolognak interiorizálás révén kölcsönzünk jelentést, illetve, hogy jelentését elidegenítése révén számoljuk fel. Vegyük ismét az észlelés folyamatát, ahogyan nagy számú nyomravezető jel felől - némelyik látóterünk szélén, némelyik pedig testünkön belül található - figyelünk jelentésükre, ami nem más, mint amit észlelünk. Testi tapasztalataink átalakítása a külső dolgok észlelésévé, így ama folyamat egyik példájaként jelenik meg, amelynek révén a jelentés nélküli tapasztalatokat tőlünk távol eső jelentésükké alakítjuk át, hasonlóan ahhoz, amikor szerszámokat vagy épp szondákat alkalmazunk. Mindezzel szemben az az ellenvetés tehető, hogy számos érzés, amelyet az észlelés aktusába helyezünk át, különbözik a szerszámok vagy szondák használatába áthelyezett érzésektől, mégpedig abban, hogy magát a transzpozíciót megelőzően nem érzékelhető. Hefferline azonban kimutatta, hogy a kísérleti személy által nem érzett spontán izomrángások éppoly hatékonyak lehetnek, mint Lazarus büntetést előrejelző értelmetlen szótagjai.(10) A Razran által ismertetett orosz megfigyelések ugyanezt állapították meg a beleket érő ingerekkel kapcsolatban.(11) Mindez annak a módját példázza, ahogyan a testünkön belül zajló, tudatküszöb alatti eseményeket az észlelési aktus áthelyezi a külső dolgok látványába. Már említettük, hogy az észlelés nem lehet projekció, mivel nincsenek olyan belső tapasztalataink, amelyeket az észlelt dolgokba vetíthetnénk. Már megállapítottuk, hogy a kivetítésnek ez a típusa a hallgatólagos tudás különféle eseteiben fordul elő, még olyankor is, amikor eredetileg nem érzékeljük a belső folyamatokat önmagukban véve. Megkockáztatnám ezért, hogy a hallgatólagos tudás körébe fölvegyem az agyban található neurális nyomokat is, éppúgy, ahogy a tudatküszöb alatti, a testen belül lévő ingereket. Egészen általánosan mondhatjuk tehát, hogy amikor testünk valamely folyamata tudatosságot kelt bennünk, akkor a hallgatólagos tudás kölcsönöz értelmet az eseménynek ama tapasztalat fényében, amelyre odafigyelünk. Mindez választ ad egy régi kérdésre. Képzeljünk el egy olyan pszichológust, aki tökéletesen föltérképezte mindazt, ami egy látó ember szemében és agyában zajlik. Megfigyelései miért nem teszik képessé arra, hogy ő is lássa azt, amit a szóban forgó ember lát? Azért nem, mert ezekre az eseményekre néz, az illető viszont felőlük


POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) vagy általuk figyel oda arra, amit számára jelentenek. Ha pedig az illető saját idegrendszerét megfigyelhetné egy tükörben, nem láthatna többet, mint a pszichológus. A jelentéstől az elidegenítés fosztja meg. Az elidegenített látvány ez esetben nem teljesen értelmetlen, mert a vizuális apparátusnak a látás mechanizmusaként jelentése van. A helyzet tisztázásához képzeljünk el egy olyan személyt, aki távcsővel pásztázza az égboltot és egészen belefeledkezik a Jupiter holdjainak megfigyelésébe, és egy másikat, aki őt nézi távcsőhasználat közben, megfigyelve a geometriai optika törvényeit konstatáló másik személyt. Olyan problémával szembesülünk itt, amely a karteziánus dualizmus kialakulásához vezetett. Az a mód, ahogyan az észlelés aktusában a test részt vesz, tovább általánosítható, ha belevonjuk a tudás és gondolat testi gyökereit. Testünk a dolgok egyetlen olyan együttese, amelyet majdnem kizárólag azáltal ismerünk, hogy a róluk való tudatunkra támaszkodunk, ami ahhoz szükséges, hogy más dolgokra figyelhessünk. Testünk részei eszközként szolgálnak a külső objektumok megfigyeléséhez és manipulálásához. A világot értelmezve mindenkor arra a hallgatólagos tudásra támaszkodunk, amely a világ testünkre gyakorolt hatásaira vonatkozik, valamint testünknek a hatásokra adott komplex válaszaira. Ilyen kivételes helyzetet foglal el testünk az univerzumban. A fenomenológia testünknek ezt az átérzését azzal a látásmóddal állítja szembe, amely testünket kívülről érzékelt objektumnak látja.(12) A hallgatólagos tudás elmélete ezt a szembenállást annak a különbségnek tekinti, amely aközött áll fenn, amikor valamire nézünk, illetve amikor e dolog felől figyelünk oda valami másra, ami e dolog jelentése. Saját testünkben lakozva, egyértelműen képessé válunk arra, hogy testünk felől figyeljünk a külső dolgokra, a külső megfigyelő viszont inkább a testben zajló dolgokra néz, és objektumnak vagy gépnek látja. Ily módon elvéti azt a jelentést, amellyel ezek az események a testben lakozó személy számára rendelkeznek, s persze azt a tapasztalatot sem képes megosztani vele, amellyel ez a személy saját testéről rendelkezik. Ismételten jelentést veszítünk az elidegenítés miatt, és újabb illusztrációt kapunk a dualizmus jelentésére. Megmutattam, hogy a testünkről szerzett járulékos tudat miként terjedhet ki a pálcára is, amellyel utunkat kikopogtatjuk. Amikor pedig beszéd, olvasás vagy írás közben használjuk a nyelvet, testi lehetőségeinket terjesztjük ki, és intelligens emberi lényekké válunk. Azt mondhatjuk, hogy amikor megtanuljuk használni a nyelvet, egy szondát vagy egy szerszámot, és tudatossá tesszük magunkban ezeket, ahogy testünknek is tudatában vagyunk, akkor interiorizáljuk ezeket a dolgokat és mintegy beléjük költözünk. Önmagunk ilyen kiterjesztései új képességeket fejlesztenek ki bennünk; így működik egész oktatásunk is; ahogyan valamennyien interiorizáljuk kulturális örökségünket, olyan személlyé fejlődünk, aki e felfogás alapján látja a világot és tapasztalja az életet. Az interiorizáció jelentéshez segít bennünket, az elidegenedés viszont megfoszt tőle; ha e kettőt felváltva alkalmazzuk, akkor együttesen fejleszthetik a jelentést – ez a fajta dialektika azonban meghaladja e helyütt tárgyalandó témámat. Az a logikai viszony, amely a testünkben lévő életet a köröttünk lévő dolgok ismeretéhez kapcsolja, tovább általánosítható olyan példák révén, amelyekben a dolgokról szerzett tudomásunkra támaszkodva valamely más dologra figyelünk oda. Amikor a részletek felől tekintünk az általuk alkotott egészre, logikai viszonyt állapítunk meg a részek és az egész között, ahhoz hasonlót, mint ami testünk és a külső dolgok között áll fenn. Tekintettel erre, valamely egész megértésének aktusát akár úgy is felfoghatjuk, hogy interiorizáljuk részeit, s következésképp ezekben a részletekben élünk. Azt mondhatjuk, hogy azokban a részletekben élünk, amelyeket megértünk, ugyanabban az értelemben, mint ahogy az általunk használt eszközökben és szondákban, vagy épp abban a kultúrában, amelyben felnevelkedtünk. Az ilyen benneélés nem pusztán formális; arra késztet bennünket, hogy érzéseink révén is részt vegyünk abban, amit megértünk. Bizonyos dolgok fejtörést okozhatnak nekünk, egy-egy helyzet fölkeltheti érdeklődésünket – ha viszont megértünk valamit, zavarunk eloszlik, és megkönnyebbülünk. Az ilyen szellemi siker olyan érzést kelt bennünk, hogy a helyzet magaslatán vagyunk és létezésünk mintegy felfokozódik. A megértésnek ezek az érzései mélyre hatolnak, s amint majd látni fogjuk, elmélyültségük még fokozódik is, amikor az Én-Ez viszonytól továbblépünk az Én-Te viszonyhoz. Folytassuk az elemzést egy gondolatmenet továbbszövésével, amelyet akkor hagytam nyitva, amikor a szó jelentését egyetlen objektum neveként elemeztem. Azt kérdezzük, egy név miként képes a dolgok valamely csoportját jelölni, mint például a növény- és állatfajtákat. Ez az univerzálék ősi problémája, amit a következő kérdésben foglalhatunk össze: milyen az az ember, akire az "ember" fogalom utal? Lehet egyaránt világos és sötét hajú, fiatal és öreg, barna, fekete és sárga egyidejűleg? Vagy ha nem, lehet-e egyáltalán ember az ember valamelyik tulajdonsága nélkül? A válasz az, hogy az emberről általánosságban szólva nem valamely 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) emberfajtára figyelünk, hanem az egyes emberekre vonatkozó járulékos tudásunkra támaszkodunk, hogy közös jelentésükre figyeljünk oda. Ez a jelentés átfogó entitás, s ismerete kitörlődik, ha magukra a részletekre figyelünk. Ez magyarázza, miért nem azonosítható az ember fogalma az emberek bármely jövőbeli vagy múltbeli konkrét együttesével. A fogalom valamennyi – múlt-, jelen- és jövőbeli – embert együttesen képviseli, s az "ember" szó erre az átfogó entitásra utal. A hallgatólagos tudás ontológiai igénye megköveteli, hogy ez az entitás valóságos legyen. Ezt az is megerősíti, hogy egy faj tagjaitól végtelen sok, még föltáratlan közös tulajdonságot várunk el; ez a faj által alkotott osztály intenziója. Minthogy reális, az élőlények fajokba osztása alapvető a biológia számára. Az emberi faj sajátos helyzete alkotja továbbá azt a fundamentumot, amelyen valamennyi társadalmi kötelék, valamennyi, emberek közötti vagy férfiak és nők közötti érzelem, a felelősség valamennyi koncepciója, s egyáltalában véve emberi életünk nyugszik. Ily módon élünk a speciesről alkotott fogalmunkban. (13) A benneélés mélyebbé válik, amint továbblépünk a faj fogalmától az egyes élőlények ismeretéhez. Az ilyen tudás fő mozzanatai már jóval a tudományt megelőzően megszülettek. Ismerték az életet és a halált már a biológia kialakulása előtt; az érzékenység és érzéketlenség, az értelem és az értelmetlen ostobaság különbségét jóval azelőtt felismerték, hogy a tudomány tanulmányozta volna őket; a növények és állatok, egészség és betegség, születés, fiatalság és öregség, szellem és test, szervek és funkcióik, élelem, emésztés, ürítés és sok egyéb dologról szerzett tudásunk a régmúlttól fogva kísér bennünket. Az ilyen tudomány előtti elképzelések alkották a biológiai tudományok alapjait, s mindmáig fő érdeklődési körükhöz tartoznak. A modern biológia erőteljesen fejlesztette ezeket a régi ismereteket és így megerősítette alapvető voltukat. Ráadásul a biológusok ezeket az alapvető összefüggéseket még ma is ugyanazon integratív képességek révén ismerik, mint amelyeknek tudomány előtti első fölfedezésük is köszönhető, s ugyanezeket a képességeket működtetik, amikor új biológiai fogalmaikat alapozzák meg. A morfológia, fiziológia vagy állat-pszichológia mindegyike átfogó entitásokkal foglalkozik. Egyetlen ilyen entitás sem definiálható matematikailag, s megismerésük egyetlen módja az, ha felfogjuk részeik koherenciáját. E teljesítmények méltányolásához idézzük fel ismét, hogy szemünk miként integrál ezernyi gyorsan változó nyomravezető jelet olyan állandó alakkal, nagysággal és színnel rendelkező objektummá, amely előttünk mozog. A cselekvés összetettségét milliószorosára kell növelnünk, ha meg akarjuk közelíteni azoknak az integrációknak a bonyolultságát, amelyeket az életről, illetve az élő alakzatokról és funkciókról szerzett tudásunk megalapozásakor működtetünk. Ezt az integrációt a megfigyelt élőlény tevékeny funkciói irányítják. Az oroszlán, amikor lecsap egy menekülő antilopra, igen összetetten és pontosan koordinálja megfigyeléseit és cselekedeteit egy szempillantás alatt. A természetvizsgáló, az oroszlánt megfigyelve szellemileg integrálja ezeket a koordinált elemeket a zsákmányra vadászó oroszlán fogalmába. Néhány életfontosságú koordináció, mint például az embrionális fejlődés, ehhez képest sokkal lassabban megy végbe, de nem kevésbé gazdag a koordinált részletekben; a fiziológiai funkciók tanulmányozása sok kötetet tölt meg. Az emberi értelem által elvégzett koordinációk száma végtelen. Nincsenek olyan matematikai kifejezések, amelyek leírnák az oroszlán alakját és azt, ahogyan ráveti magát egy antilopra, sem pedig olyanok, amelyek lefednék a többi élőlény sokmilliónyi jellegzetes alakját és koordinált mozgásait. Egyetlen ilyen alak vagy összefüggés sem definiálható pontosan. Korábban említettem, hogy ezeket az alakokat és korrelációkat az észlelés hallgatólagos képességei integrálják. Hozzátehetném ehhez, hogy az élőlényekre vonatkozó észlelésünk jórészt abban áll, hogy szellemileg megkettőzzük a funkcióik által teljesített aktív koordinációkat. Ebben a mértékben az életről szerzett ismeretünk valójában részesedés az életükben – egyfajta újraélés, a benneélés igen bensőséges fajtája. Ennélfogva a biotikus jelenségekről szerzett tudásunk a nem konkretizálható mozzanatok széles körét tartalmazza, s a biológia következésképpen olyan leíró tudomány marad, amely jelentős mértékben támaszkodik a kiművelt észlelésre. Rendkívül gazdag az olyan dolgokban, amelyeket ismerünk, de nem tudunk elmondani. Ilyen az élet, s ilyenek az életről alkotott ismereteink, ilyen alapokon nyugszanak a biológia diadalai. A modern biológus mindezt mégis nehéz lélekkel veszi tudomásul. Azt tanították neki, hogy a tudás tökéletességét az egzakt tudományok példáján mérje, és mélyen zavarba hozza, hogy tudását alacsonyabbrendűnek találja ezzel a mércével mérve. Az egzakt tudományoknak a mechanikából eredeztetett eszménye olyan matematikai elméletet tart kívánatosnak, amely összekapcsolja a kézzelfogható, fokálisan megfigyelt objektumokat. Itt minden világosan megy végbe, a nyilvánosság vizsgálódó tekintete előtt nyitottan, teljességgel személytelenül. A hallgatólagos tudás egy része az elmélet tapasztalatokra való alkalmazására szorul vissza, és ez a cselekvés


POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) észrevétlenül zajlik. Azt pedig, hogy ezek a hallgatólagos képességek domináns szerephez jutnak a fölfedezéseknél, félretolják, mint ami nem tartozik a tudományhoz. A biológia szerkezete eltér ettől az eszményképtől. Egy-egy élőlényt azáltal ismerünk meg, hogy koherens részeit informálisan integráljuk. Az ilyenfajta tudás két tagot kapcsol össze, egy járulékosat és egy fokálisat, amelyeket különbözőképpen ismerünk. Az élőlények részeit azáltal ismerjük, hogy felőlük figyelünk együttes jelentésükre, ami a szervezet élete. Ez magában foglalja az állat szenzomotorikus központját éppúgy, mint az emberi szellemet, az intelligencia és felelősség hordozóit. Az egzakt tudományok kézzelfogható fokális objektumai ily módon két félrehasadnak szét. Egyfelől ott van az élőlények kézzelfogható teste, amire nem fokálisan tekintünk, másfelől figyelmünk fókuszában olyan nem kézzelfogható dolgok találhatók, mint az élet és a szellem. Egyik sincs a modern biológus kedvére, aki magát ezt a dualizmust tekinti tudománytalannak és elfogadhatatlannak. A hallgatólagos tudás azonban nélkülözhetetlen, s meghatározó erővel kell rendelkeznie az élet fenntartására szervezett élőlények tanulmányozásában. Hogy egy olyan dolog, mint az emberi szellem, elmosódó; óriási erőforrásainak tudható be. Az ember egyetlen szempillantás alatt képes felfogni akár 10 40 különféle mondat akármelyikét. Definícióm szerint e meghatározatlanság teszi a szellemet valóságosabbá, szubsztanciálisabbá. Az ilyen valóság azonban csak személyes ítéletalkotás révén különböztethető meg, az erről szerzett tudás személyes jellegű. Ugyanez érvényes valamely élőlény szerveire és viselkedésére vonatkozó járulékos tudatunkra, melynek révén kapcsolatba hozzuk ezeket életükkel vagy szellemükkel, amelyre épp figyelmünket fókuszáljuk. Mindenfajta hallgatólagos tudás megköveteli a megismerő folyamatos részvételét, a személyes részvétel bizonyos mértéke ezért mindenfajta tudáshoz belsőleg tartozik hozzá, ám a megismerő folyamatos részvétele meghatározóvá válik abban a tudásban, amelyet ilyen mélyreható belehelyezkedés révén szerzünk és tartunk meg. Ha szigorú következetességgel arra törekednénk, hogy deperszonalizáljuk az élőlényekről alkotott tudásunkat, olyan elidegenítés volna az eredmény, amely mindenfajta élő dologra vonatkozó megfigyelést értelmetlenné tenne. Amennyiben ezt elvi határáig feszítenénk, szétbontaná még az élet fogalmát is, s lehetetlenné tenné az élőlények azonosítását. Érvelésemet tovább élesíthetem, ha leszűkítem más elmék ismeretére. Másvalaki elméjét ugyanazzal az integratív folyamattal ismerjük meg, mint az életet. A mester készségének megértésére törekvő tanítvány szellemileg fog arra törekedni, hogy mozdulatait azzá a mintává fogja össze, amit a mester tesz gyakorlatilag. A tanuló ilyen kutató belehelyezkedés révén érzi meg a mester által működtetett készséget. A sakkjátékosok is belehelyezkednek a mester gondolkodásába, amikor megismétlik az általa játszott partikat. Egy ember szellemét cselekedeteiközös jelentéseként tapasztaljuk, azáltal, hogy kívülről belehelyezkedünk cselekedeteibe. A behaviorizmus egzakt tudományt próbál csinálni a pszichológiából. A megfigyelést hirdeti, vagyis, hogy a szellemi viselkedés részeit kell nézni és ezeket explicit módon összefüggésbe hozni egymással. Ezek a részek azonban a viselkedésnek csak abban a hallgatólagos integrációjában azonosíthatóak, amelyet a behaviorizmus képviselői elvetnek mint tudománytalant. Elemzésük azonban csak azáltal válik értelmessé, mert parafrazálja, ha mégoly durván is, azt a hallgatólagos integrációt, amelyet állításuk szerint helyettesítettek. A kibernetikának az az igénye, hogy képes gondolatot és érzést generálni, hasonlóképp azon a föltevésen alapul, hogy a szellemi folyamatok explicit módon azonosítható teljesítményekből állnak, s mint ilyeneket egy számítógép képes reprodukálni őket. Ez a föltevés azonban nem állja meg a helyét, mert a szellemi folyamatokat jelentős mértékben hallgatólagosan ismerjük fel, mégpedig azáltal, hogy belehelyezkedünk a viselkedés számos olyan részletébe, amelyet nem tudunk elmondani. Teljes joggal vethetjük el tehát azt, hogy gondolatot és érzést tulajdonítunk egy gépnek, amely tökéletesen reprodukálja a szellemi folyamatok külső megnyilvánulásait. Mivel az emberi elme az emberi testben működik és lakozik, ennélfogva csak úgy ismerhető meg, ahogy a testben működik és lakozik. Csak azáltal tudhatunk róla, ha kívülről belehelyezkedünk a szóban forgó testbe. De vajon nem fogható-e fel a test olyan neurofiziológiai gépezetnek, amely a szellem megnyilvánulásait valósítja meg? A válasz erre az, hogy az érzésnek, a cselekvésnek és a gondolkodásnak olyan szellemi minőségei vannak, amelyeket a hallgatólagos megismerés ugyanazon elvei révén észlelünk, mint amelyekkel a külső objektumok fenomenális minőségeit. Mindezek a minőségek eltűnnének, ha arra figyelnénk, hogy az emberi test részei miként valósítják meg a szellem teljesítményeit. Korábban említettünk egy ezzel kapcsolatos példát, amikor megjegyeztük, hogy a látás neurofiziológiai mechanizmusát nézve nem látjuk azt, amit a megfigyelt személy lát. S így teljes mértékben előttünk áll az a dualizmus, amelynek konkrét példája a fenti eset.


POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) Azt hiszem azonban, hogy a szervezetek esetében a ránézés és a valahonnan figyelés dualizmusának szubsztanciális alapjául szolgál a szervezet különböző szintjeinek létezése. A hallgatólagos megismerés szerkezetének másolata megtalálható abban, ahogy a szervezet stabilitását és erejét meghatározó elvek ellenőrzés alatt tartják részeiket. Ez gépekre is igaz, a dolgok egyszerűsítése végett ezért először gépekkel fogok foglalkozni. Az eredményt azután általánosítani lehet majd az élőlények mechanikus aspektusára, onnan pedig az egész élő szervezetre. Hadd válasszam a gép példájaként a karórámat. Az óra megmutatja az időt. A főrugó tartja mozgásban, amely a hajszálrugó és az egyensúlyi kerék ellenőrzésével tekeredik ki, ez mozgatja a mutatókat, amelyek mutatják az időt. Ilyenek az óra működési elvei, amelyek fölépítését és működését meghatározzák. Ezek az elvek nem definiálhatók a természeti törvényekkel. Az óra egyetlen részét sem az anyag természetes egyensúlyra törekvése alakítja ki. Művi úton hozták létre őket és nagy gonddal illesztették össze, hogy elláthassák az időjelzés feladatát. A következő a jelentésük: az órát megérteni ugyanaz, mint megérteni célját és működését. Az élettelen természet törvényei közömbösek ezen cél iránt. Nem képesek arra, hogy meghatározzák egy óra működését, éppoly kevéssé, ahogy a nyomdafesték kémiája vagy fizikája sem tudja meghatározni egy könyv tartalmát. Önmagukban véve egy gép részei híján vannak a jelentésnek; a gépet azáltal értjük meg, hogy részei felől tekintünk közös feladatukra, amely a gépet működteti. A megismerés e szerkezetének két szint felel meg, amelyeket eltérő elvek irányítanak. Az önmagukban tekintett összetevőket az élettelen természet törvényei irányítják, ha pedig együttesen tekintjük őket, a gépi működés elvei gyakorolják az irányítást. Ez a kettős irányítás zavarba ejtőnek tűnhet. A fizikai tudományok azonban kifejezetten nyitva hagyják a rendszer bizonyos változóit, amelyeket határföltételeiként írnak le. A gépek működési elvei szabják meg ezeket a határokat és ezért nem sértik meg a fizika vagy a kémia törvényeit, amelyek ezeken a határokon belül működnek. Ugyanez a dualizmus érvényes a biológia területén is. A biológusok azt állítják, hogy az élőlényeket az élettelen természet törvényei alapján magyarázzák, ténylegesen azonban mindössze azt teszik, s ez valóban dicsőségükre válik, hogy az élet bizonyos aspektusait gépszerű elvekkel magyarázzák. Ez a valóság olyan szintjét posztulálja, amely a fizika és a kémia törvényei által nyitva hagyott határokon működik. Ez a szintek egész sorának perspektíváját tárja fel, egészen a felelőséggel rendelkező ember szintjéig. Ez a sor műveleti hierarchiát is alkot, valamennyi magasabb szint ellenőrzi azt a kis tartományt, amelyet az eggyel alatta lévő szint meghatározatlanul hagyott. Ezt a szerkezetet illusztrálhatjuk egy irodalmi mű, mondjuk egy beszéd szerkezetének kialakításával. Ennek öt szintje van. Az első, legalacsonyabb szint a hangképzés; a második a szavak kiejtése; a harmadikon a szavak mondatokká fűződnek össze; a negyediken a mondatok stílussá egyesülnek; az ötödik, legmagasabb szint pedig a szöveg kompozíciója. Valamennyi szint elvei a következő magasabb szint ellenőrzése alatt működnek. Az általunk keltett hangokat a nyelv szókészlete formálja szavakká; az adott szókészlet mondatokká formálódik a nyelvtani szabályoknak megfelelően; a mondatok stílussá illeszkednek, amely a maga részéről a kompozíció eszméinek közvetítésére hivatott. Ily módon minden egyes szint kettős ellenőrzés alatt áll; először is azon törvények ellenőrzése alatt, amelyek az elemeire önmagukban vonatkoznak, másodszor pedig azoké alatt, amelyek az általuk képzett átfogó entitást ellenőrzik. Az ilyen többszörös ellenőrzést az teszi lehetővé, hogy az alacsonyabb szint elszigetelt összetevőit irányító elvek meghatározatlanul hagyják a határfeltételeket, amelyeket a magasabb elvek ellenőriznek. A hangképzés nagymértékben nyitva hagyja, hogyan alkossanak a hangok szavakat, amit a nyelv szókészlete ellenőriz. A szókészlet pedig azt hagyja nagymértékben nyitva, miként alkossanak a szavak mondatokat, amit a nyelvtan ellenőriz; s a sor így folytatódik tovább. Következésképpen valamely magasabb szint műveleteit nem lehet ama törvényeknek tulajdonítani, amelyek a következő alacsonyabb szint összetevőit irányítják. A fonetikából nem lehet levezetni a szótárat, sem a szókészletből a grammatikát; a nyelvtani helyesség nem elegendő a jó stílushoz; a jó stílus pedig nem ad tartalmat a prózai műnek. Az élőlények funkcióira vetett pillantás révén meggyőződhetünk arról, hogy lényegében hasonlóan rétegzett szerkezetük van. Valamennyi életfunkció az élettelen természet törvényein alapul, s az e törvények által meghatározatlanul hagyott határföltételeket ellenőrzi; az élet legalacsonyabb szintjeit fenntartó vegetatív funkciók a növényeknél és állatoknál egyaránt nyitva hagyják a növekedés lehetőségeit, és az állatoknál az izommozgás lehetőségeit; az izommozgásokat irányító elvek nem határozzak meg a viselkedés veleszületett mintáivá integrálódást; e minták nyitottak arra, hogy az értelem formálja őket, az értelem működése pedig az ember felelős választásainak még magasabb elveit szolgálhatja. 101 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) A szintek minden egyes párja esetében kimutatható a dualizmus, mivel lehetetlen, hogy bármely magasabb szint műveleteiről az elszigetelt összetevőit irányító törvények révén adjunk számot. A szellem és az anyag dualizmusa mindössze egyetlen esete az egymást követő ontológiai szintek valamennyi párjánál megtalálható dualizmusnak. *** Talán világossá vált, hogy az itt vázolt nézetek számos olyan gondolatot tartalmaznak, amelyek eltérnek a kortárs filozófiai irodalomtól. Végezetül mindössze azt kísérlem meg bemutatni, hogy az eltérés ellenére, meglátásaim válaszolnak a modern filozófia fejleményeire. A tudománytörténet újabb művei megerősítették azt az általam évekkel ezelőtt megfogalmazott gondolatot, hogy a tudomány művelését a gondolkodás nem körülírható képességei determinálják minden szinten, s megmutattam, miként szolgál ez kiindulópontként a nem-explicit gondolkodás elméletének kidolgozásához. Ezt az elméletet akár – egy Gilbert Ryle által alkalmazott kifejezéssel élve – a tudomány és általában a tudás informális logikájának is nevezhetjük. Vagy másként, a tudomány és a tudás fenomenológiájának is mondhatnánk Husserlra és Merleau-Ponty-ra utalva. Ezek a megjelölések helyesen hoznák kapcsolatba vállalkozásomat az analitikus filozófiával, valamint a fenomenológiával és az egzisztencializmussal. Azok a meglátásaim, amelyek szerint az igaz ismeret kapcsolatban áll a lényegileg meghatározatlan valósággal, vagy hogy a világegyetem egymásra rétegződő szinteket tartalmaz, ezektől a gondolati iskoláktól persze idegen. Továbbá, a belehelyezkedés révén szerzett tudás világosan kapcsolódik Diltheyhez és az egzisztencializmushoz, de e gondolat kiterjesztése a természettudományokra, ellentétes ezekkel a filozófiákkal. Hasonlóképpen, bár Kant kategóriái, amelyek révén lehetővé válik a külső dolgok tapasztalata, nálam is szerepelnek abban a gondolatban, hogy a tevékeny megismerő részt vesz mindenfajta eleven tudásban, mégis ez esetben a megismerő, minthogy egyetemes szándékkal saját felelős törvényalkotója, jobban emlékeztet a második Kritikának vagy Az erkölcsökmetafizikájának morális személyére. A logikai pozitivizmus eredeti szándéka az volt, hogy mindenfajta tudást az érzet-adatok explicit viszonyaira alapozzon. Az elmúlt húsz esztendő során ez a célkitűzés fokozatosan lazult, ahogy elismerte az összetettebb adatokat s megengedte a fogalmi keretek "nyitott szöveteit" és "rugalmasságait" is. Az ebben az irányban vezető legfrissebb fejleményre Michael Scriven egyik kijelentése révén figyeltem fel, amely szerint a tudomány szerkezeti logikájának problémái "csak akkor oldhatók meg, ha figyelembe vesszük azokat a fogalmakat, amelyeket korábban számos logikus »pszichológiai és nem-logikai« fogalomként bélyegzett meg, mint például a megértés, hit vagy ítéletalkotás." (14) Én arra teszek javaslatot, hogy ezt a visszavonulást fordítsuk át győzelemmé, mégpedig azzal, hogy egyszerűen tábort váltunk. Ismerjük fel, hogy a hallgatólagos megismerés a szellem alapvető képessége, amely létrehozza az explicit megismerést, jelentést kölcsönöz neki és ellenőrzi használatát. A hallgatólagos megismerés formalizálása erőteljesen kiterjeszti a szellem képességeit a pontos gondolkodás gépezetének létrehozásával, de új utakat nyit az intuíció számára is. Bármely kísérlet, amely explicit szabályokkal a gondolkodást teljes ellenőrzés alá próbálja vonni, önellentmondásos, szisztematikusan félrevezető és kulturálisan romboló hatású. A formalizációs törekvés igazi helyét hallgatólagos keretben fogja megtalálni. Ennek fényében nem igazolható, ha elválasztják egymástól a tudományos magyarázatot, a tudományos fölfedezést, a tanulást és a jelentést. Ezek végső soron a megértés ugyanazon hallgatólagos folyamatán alapulnak. Kepler harmadik törvényének igazi jelentését Newton fedezte föl, amikor az általános gravitáció eredményeként magyarázta; a belátás révén való tanulásnak ugyanez a három aspektusa van, csak csekélyebb mértékben. A kibernetika igényei a logikai pozitivizmus újraélesztését jelentik, mégpedig úgy, ahogy eredetileg ragaszkodott az elme szigorúan explicit műveleteihez. Ezért utasítom el a gondolkodás kibernetikai értelmezését és a behaviorizmust, amelyek egyaránt arra a föltételezésre építenek, hogy a szellemi folyamatok adatai és műveletei explicit módon kifejthetők. A gépekről és élőlényekről adott elemzésem pedig elutasítja Ernest Nagelnek azt az igényét, hogy a gépeket és élőlényeket nem-teleológiai terminusokban kell leírni.(15) A gép csak akkor gép, ha valamilyen hasznos célt szolgál, az élő szervek és funkciók pedig csak abban a mértékben szervek és funkciók, amennyiben az élet fenntartását szolgálják. A hallgatólagos megismerésre alapozott ismeretelmélet nem kívánja tőlünk azt, hogy megtisztítsuk a tudományt a szellemre vagy épp az élőlények célszerű struktúrájára vonatkozó utalásoktól.


POLÁNYI MIHÁLY: A HALLGATÓLAGOS KÖVETKEZTETÉS LOGIKÁJA(1) (Fordította Mezei György) JEGYZET 1. "The Logic of Tacit Inference", in: Knowing and Being. Essays by Michael Polanyi. Szerk.: Marjorie Grene, Chicago, The University of Chicago Press, 1969. 138–159. o. Magyarul: Polányi Mihály filozófiai írásai I. Atlantisz 1992. 155–181. o. 2. Lásd Science, Faith and Society (Tudomány, hit és társadalom). Oxford, Oxford University Press, 1946. Továbbá Personal Knowledge (Személyes tudás). London, Routledge and Kegan Paul; Chicago, University of Chicago Press, 1958. 3. F. R J. Buytendijk: Mensch und Tier (Ember és állat). Hamburg, Rowohlt, 1958. 59. o. 4. W. Whewell: Philosophy of Discovery (A felfedezés filozófiája). London, John W. Parker & Son, 1890. 254. o. 5. F. Brentano: Psychologievom empirischen Standpunkt (Pszichológia empirikus álláspontról). 1847. Az Oskar Kraus által szerkesztett kiadást idézem: Leipzig, F. Meiner, 1924. 6. R. S. Lazarus – R. A. McCleary:. "Autonomic Discrimination without Awareness: An Interim Report" (Autonóm elkülönítés tudatosság nélkül: belső jelentés). Journal of Personality, 18 (1948) 171–179. o., valamint "Autonomic Discrimination without Awareness: A Study of Subception" (Autonóm elkülönítés tudatosság nélkül: tanulmány a küszöb alatti észlelésről). Psychological Review, 58 (1951) 113–122. o. Ezeket az eredményeket megkérdőjelezte C. W. Eriksen: "Subception: Fact or Artifact?" (Küszöb alatti észlelés: tény vagy kitalálás?). Psychological Review, 63 (1956) 17–80. o. Védelmükre kelt Lazarus: "Subception: Fact or Artifact? A Reply to Eriksen" (Küszöb alatti észlelés: tény vagy kitalálás? Válasz Eriksennek). Psychological Review, 83 (1956) 343–347. o. Eriksen az egész kutatási területet áttekintő későbbi dolgozatában ("Discrimination and Learning without Awareness: A Methodological Survey and Evaluation" [Megkülönböztetés és tanulás tudatosság nélkül: módszertani áttekintés és értékelés]. Psychological Review, 67 [1960] 279300. o.) viszont megerősítette Lazarus és McCleary kísérleteit és elfogadta azokat a küszöb alatti észlelés létezésének bizonyítékaként. 7. C. W. Eriksen: "Discrimination and Learning..." Id. kiad. 8. Konrad Lorenz írását lásd GeneralSystems VII (1962) 37–56. o. 9. W. V. O. Quine: Word and Object (Szó és tárgy). Cambridge Mass., M. I. T. Press, 1960. 221. o. Visszautasítja Brentano felfogását az intenciókkal kapcsolatban. 10. F. Hefferline – B. Keenan – A. R. Herford: "Escape and Avoidance Conditioning in Human Subjects without Their Observation of the Responses" (Menekülés és elkerülés kondicionálása emberi alanyoknál anélkül, hogy ők észlelnék reakcióikat). Science, 130 (1969) 1338–1339. o. 11. G. Razran: "The Observable Unconscious and the Inferable Conscious in Current Soviet Psychology" (A megfigyelhető tudattalan és a kikövetkeztethető tudatos a mai szovjet pszichológiában). Psychological Review, 68 (1981) 81–147. o. 12. Ezt a különbségtételt a legrészletesebben Maurice Merleau-Ponty dolgozta ki: Phénoménologie de la Perception (Az észlelés fenomenológiája). Paris, Gallimard, 1945. 13. Ezt a nézetet például Paul Ziff professzor képviselte: "The Feelings of Robots" (A robotok érzései). In: Mindsand Machines. Szerk.: A. R Anderson. Englewood Cliffs, New Jersey, Prentice Hall, 1964. Mások vitatták. Meglátásom szerint mellette szóló érvem döntő jelentőségű. 14. M. Scriven: "Explanations, Predictions and Laws" (Magyarázatok, előrejelzések és törvények). In: MinnesotaStudies in the Philosophy of Science, III. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1962. 170–230. o., 172. o. 15. E. Nagel: The Structure of Science (A tudomány struktúrája). New York, Harcourt, Brace and World; London, Routledge, 1961. 417. o.


Chapter 9. THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) Egy tizenöt évvel ezelőtt megjelent, sokat vitatott könyv utolsó előtti fejezetében áttekintettem azokat az eshetőségeket, melyek a tudósokat arra késztetik, hogy feladjanak egy hagyományosan elfogadott elméletet vagy paradigmát, egy másik kedvéért. Az ilyen döntési problémák, úgy fogalmaztam, „bizonyítékokkal eldönthetetlenek". Ezért, hogy mechanizmusukat megvitassuk, beszélnünk kell „a meggyőzés módszereiről, az érvekről és ellenérvekről [...] egy olyan helyzetben, ahol bizonyításnak nem lehet helye". Ilyen körülmények között, folytattam, az új elmélettel szemben tanúsított ellenállás „nem a tudomány normáinak megszegése. [...] Bár a történész mindig találhat olyanokat, akik – mint például Priestley – ésszerűtlenül sokáig ragaszkodtak a régi felfogáshoz, nem jelölhet ki olyan pontot, amelyen túl az ellenállás már nem logikus vagy tudománytalan."(2) Az ilyesfajta állítások nyilvánvalóan felvetik azt a kérdést, hogy a tudományos döntés átfogó kritériumai híján miért növekszik az idő előrehaladtával oly feltűnően mind a megoldott tudományos problémák száma, mind az egyes problémák megoldásainak pontossága. Ezzel a problémával szembesülve, a záró fejezetben számos olyan jellegzetességet vázoltam, melyekben a tudósok, képzésük révén, osztoznak, s amelyek lehetővé teszi tagságukat a specialisták egyik vagy másik csoportjában. Nem lévén olyan kritérium, amely képes előírni minden egyéni választást, úgy érveltem, hogy jól tesszük, ha bízunk az ily módon kiképzett tudósok kollektív ítéletében. „Mi lehetne jobb kritérium," tettem fel költőien a kérdést, „mint a tudományos közösség döntése?"(3) Számos filozófus úgy fogadta és fogadja az ilyesfajta megjegyzéseket, hogy azon mindig újra meglepődöm. Azt mondják, hogy nézeteim az elméletválasztást „tömegpszichológiai kérdéssé" teszik.(4) Kuhn azt hiszi – mondják – hogy „egy tudományos csoport azon döntése, hogy elfogad egy új paradigmát, nem alapozható semmiféle megfelelő – tényszerű vagy más jellegű – indokra."(5) Az ilyen döntések körüli viták, állítják kritikusaim, szerintem „megfontolt mondanivaló nélküli, puszta meggyőző mutatványok" lennének. (6) ilyen kijelentések teljes félreértésről tanúskodnak, és alkalomszerűen már igen sok szót ejtettem róluk, elsődlegesen más céloknak szentelt írásokban. De ezeknek a rövid tiltakozásoknak jelentéktelen volt a hatásuk, és a félreértések továbbra is jelentősek maradtak. Arra a következtetésre jutottam, hogy immár rég itt az idő, hogy hosszabb terjedelemben és nagyobb pontossággal kifejtsem, mire is gondoltam, amikor olyan kijelentéseket tettem, mint amilyenekkel jelen írásomat kezdtem. Ha vonakodtam megtenni ezt a múltban, az nagyrészt azért volt így, mert inkább olyan területeknek kívántam figyelmet szentelni, ahol nézeteim élesebben eltértek az éppen elfogadott álláspontoktól, mint az elméletválasztás tekintetében. Azzal a kérdéssel kezdem, hogy mik a jellemzői egy jó tudományos elméletnek? A számos igencsak szokványos válasz közül ötöt választok ki, nem mintha ezek kimerítőek lennének, hanem azért, mert egyedülállóan fontosak és együttesen eléggé változatosak ahhoz, hogy jelezzék, mi forog kockán. Először is, egy elméletnek pontosnak kell lennie: tehát a saját területén az elméletből származtatható következményeknek bizonyítottan meg kell egyezniük a jelenlegi megfigyelések és kísérletek eredményeivel. Másodszor, az elméletnek konzisztensnek kell lennie, de nem csupán belsőleg, vagy önmagában, hanem más, a természet hasonló aspektusaira alkalmazható, jelenleg elfogadott elméletekkel is. Harmadszor, széles hatáskörrel kell rendelkeznie: pontosabban, az elmélet konzekvenciáinak messze túl kell terjedniük azokon a konkrét megfigyeléseken, törvényeken, vagy alárendelt elméleteken, amelyek magyarázatára eredetileg kialakították. Negyedszer – és ehhez szorosan kapcsolódva – egyszerűnek kell lennie, rendet kell vinnie azokba a jelenségekbe, amelyek ennek híján egyenként elszigeteltek, együttesen pedig zavarosak lennének. Ötödször – s ez némiképp kevésbé megszokott, ám a tényleges tudományos döntések számára különösen fontos –, az elméletnek termékenynek kell lennie az új tudományos felfedezések tekintetében: tehát új jelenségeket, vagy a már ismertek között korábban fel nem ismert összefüggéseket kell feltárnia.(7) Ez az öt jellegzetesség – a pontosság, a konzisztencia, a hatáskör, az egyszerűség és a termékenység – általános kritérium az elmélet helyességének értékeléséhez. Ha nem lennének azok, akkor sokkal nagyobb teret szenteltem volna nekik könyvemben, minthogy teljesen egyetértek azzal a hagyományos nézettel, hogy kiemelkedően fontos szerepet játszanak, amikor a tudósoknak egy kiforrott elmélet és egy felkapaszkodott rivális között kell választaniuk. Ezek – számos hasonló kritériummal együtt – kínálják az elméletválasztás számára a közös alapot. Mindazonáltal azok, akiknek mondjuk Ptolemaiosz és Kopernikusz csillagászati elmélete, az égés oxigénilletve flogiszton-elmélete, vagy a newtoni mechanika és a kvantumelmélet közötti választáskor kell használniuk 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) ezeket a kritériumokat, rendszeresen kétféle nehézséggel kerülnek szembe. A kritériumok egyenként pontatlanok: az egyének jogosan alkalmazhatják őket különbözőképpen az egyes esetekre. Ráadásul, amikor együtt alkalmazzák őket, ismételten összeütközésbe kerülnek egymással; a pontosság például az egyik elmélet választását diktálhatja, a hatáskör pedig ellenfeléét. Mivel ezek a nehézségek – különösképpen az első – viszonylag gyakoriak, csak kevés időt fogok szentelni kifejtésüknek. Érvelésem mégis megkívánja, hogy röviden illusztráljam őket, így nézeteim csak azután kezdenek majd eltávolodni a régóta elterjedt nézetektől, miután ezt megtettem. Kezdjük a pontossággal, amelyet a jelen célok érdekében úgy fogok fel, mint amely nem csupán a kvantitatív, hanem a kvalitatív megegyezést is magában foglalja. Végső soron ez bizonyul minden kritérium közül a leginkább döntőnek, részben mert ez kevésbé kétértelmű a többinél, de leginkább azért, mert a magyarázó és prediktív erő – amelyek ennek függvényei – olyan jellemzők, amelyeket a tudósok különösen kevéssé hajlandók feladni. Sajnos azonban az elméletek nem mindig különböztethetők meg a pontosság szempontjából. Kopernikusz rendszere például mindaddig nem volt pontosabb Ptolemaioszénál, míg – több mint hatvan évvel Kopernikusz halála után – Kepler drasztikusan át nem alakította. Ha Kepler – vagy valaki más – nem talált volna egyéb indokokat, amelyek amellett szólnak, hogy a heliocentrikus világkép mellett döntsön, a pontosság növekedése soha nem következett volna be, s Kopernikusz műve elfelejtődhetett volna. Természetesen még jellemzőbb, hogy a pontosság lehetővé tesz ugyan bizonyos megkülönböztetéseket, de olyasfajtát nem, amely rendszeresen egyértelmű döntéshez vezet. Az oxigén-elméletet például általánosan elfogadták a kémiai reakciókban megfigyelt súlyviszonyok magyarázatául, amire a flogiszton-elmélet előzőleg alig tett kísérletet. De a flogiszton-elmélet – riválisával szemben – magyarázattal tudott szolgálni arra, hogy a fémek miért hasonlítanak sokkal inkább egymásra, mint azok az ércek, amelyekből létrehozták őket. Az egyik elmélet tehát az egyik területen illeszkedett jobban a tapasztalathoz, a másik egy másikon. Ahhoz, hogy a tudós a pontosság alapján dönthessen közöttük, meg kellene határoznia azt a területet, ahol a pontosság fontosabb. E kérdés tekintetében a vegyészek eltérhetnek, és el is térnek anélkül, hogy megsértenék a fönt körvonalazott, és a következőekben előterjesztendő kritériumok bármelyikét. Ennélfogva, akármennyire fontos is, a pontosság önmagában ritkán, vagy sohasem elégséges kritériuma az elméletválasztásnak. Más kritériumoknak is működniük kell, de ezek sem szüntetik meg a problémákat. Ennek illusztrálásához kettőt választok ki – a konzisztenciát és az egyszerűséget –, arra kérdezve, hogy miképpen működtek a heliocentrikus és a geocentrikus rendszer közötti választásban. Ptolemaiosz és Kopernikusz rendszere, mint csillagászati rendszerek, belsőleg egyaránt konzisztensek voltak, de a más területek kapcsolódó elméleteihez fűződő viszonyuk nagyon különböző volt. A mozdulatlan középponti Föld lényegi összetevője volt az elfogadott fizikai elméletnek, annak a szilárd doktrínának, amely, egyebek között, megmagyarázta, hogyan esnek a kövek, hogy működnek a szivattyúk, és miért vándorolnak az égen lassan a felhők. A heliocentrikus csillagászat – amely feltételezte a Föld mozgását – nem volt konzisztens ezeknek és más földi jelenségeknek a létező tudományos magyarázatával. Önmagában véve a konzisztencia-kritérium egyértelműen a geocentrikus tradíció mellett szólt. Az egyszerűség mindazonáltal Kopernikusznak kedvezett, de csak akkor, ha meglehetősen sajátos módon értelmezték. Egyfelől, ha a két rendszert azon valós számítási tevékenység szempontjából hasonlították össze, amelyre egy égitest adott időpontban elfoglalt helyének előrejelzéséhez volt szükség, akkor lényegileg egyenértékűnek bizonyultak. Ilyen számításokat végeztek a csillagászok, és Kopernikusz rendszere nem kínált fogásokat számukra a fáradság megtakarításához; ebben az értelemben nem volt egyszerűbb Ptolemaioszénál. Másfelől, ha valaki arra volt kíváncsi, mekkora matematikai apparátus szükséges ahhoz, hogy csupán a bolygók durva kvalitatív mozgásait magyarázzuk meg – a legnagyobb korlátozott kitérést, a hátrafelé haladó mozgást, és hasonlókat –, s nem a bolygók aprólékos kvantitatív mozgásait, akkor, ahogy azt minden iskolás tudja, Kopernikusznak csak egyetlen körpályára volt szüksége bolygónként, Ptolemaiosznak kettőre. Ebben az értelemben a kopernikuszi elmélet volt az egyszerűbb; ez életbevágóan fontos tény Kepler és Galilei döntései tekintetében, és így lényegi a kopernikuszi világnézet győzelmében. Ám az egyszerűségnek nem ez volt az egyetlen – s még csak nem is a legtermészetesebb – hozzáférhető értelme a hivatásos csillagászok számára, vagyis azok számára, akiknek a bolygópozíció tényleges kiszámítása volt a feladatuk. Mivel az idő rövid, és máshol már szaporítottam a példák számát, itt egyszerűen csak leszögezem, hogy ezek a nehézségek a döntés standard kritériumainak alkalmazásában tipikusak, és hogy nem kevésbé erőteljesen merülnek fel huszadik századi szituációkban, mint az imént vázolt korábbi és jobban ismert példákban. Amikor a tudósoknak versengő elméletek között kell választaniuk, akkor két, a választási kritériumok teljesen azonos listája mellett elkötelezett ember ennek ellenére is különböző következtetésekre juthat. Talán különbözőképpen értelmezik az egyszerűséget, vagy eltérő meggyőződéseik vannak ama terület kiterjedéséről, amelyen belül a konzisztencia-kritériumot ki kell elégíteni. Vagy talán megegyeznek ezekben a kérdésekben, de különböznek abban, hogy mekkora relatív fontosságot kell tulajdonítani ezeknek, vagy más kritériumoknak, amikor többet 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) együttesen alkalmaznak. Az ilyesfajta eltérések esetében, a választási kritériumoknak az összes eddig előterjesztett készlete haszontalan. Meg lehet magyarázni – ahogyan a történész jellemzően teszi –, hogy egyes emberek miért hoznak bizonyos döntéseket bizonyos korszakokban. De ehhez túl kell lépni a közös kritériumok listáján, a döntést meghozó egyének jellegzetességei felé. Tehát azokkal a jellegzetességekkel kell foglalkozni, amelyek tudósról tudósra változnak anélkül, hogy ezáltal akár csak a legkevésbé is veszélyeztetnék a tudományt tudományossá tevő elvekhez fűződő hűségüket. Noha ilyen elvek valóban léteznek, és feltárhatónak kell lenniük (kétségtelen, hogy azok a választási kritériumok, amelyekkel kezdtem, ezek közé tartoznak), önmagukban mégsem elégségesek az egyes tudósok döntéseinek meghatározásához. Ennek érdekében a közös elveket egyénről egyénre különböző módon kell kibontani. Azon különbségek közül, amelyekre gondolok, némelyik az egyén korábbi kutatói tapasztalataiból származik. A terület mely részén dolgozott, amikor a választás szükségességével szembesült? Mióta dolgozott ott? Mennyire volt sikeres? Mennyire függött a munkája azoktól a fogalmaktól és technikáktól, amelyeket az új elmélet részéről kihívás ért? Más, a választás számára releváns tényezők a tudományokon kívül fekszenek. Kepler korai döntése a kopernikuszi világkép mellett részben korának neoplatonikus és hermetikus irányzataiban való jártasságához kötődött; a német romantika azokat, akik hatása alá kerültek, fogékonnyá tette az energiamegmaradás felismerésére és elfogadására; a XIX. századi brit társadalomtudományi gondolkodásnak hasonló hatása volt a fennmaradásért folytatott küzdelem darwini koncepciójának hozzáférhetőségére és elfogadhatóságára. További számottevő különbségek a személyiségtől függenek. Néhány tudós másoknál nagyobb súlyt fektet az eredetiségre, és ennek megfelelően hajlamosabb kockázatot vállalni; egynémely tudós inkább az átfogó, egyesített elméleteket kedveli, szemben a látszólag szűkebb érvényű, precíz és részletes problémamegoldásokkal. Kritikusaim az ilyen megkülönböztető tényezőket szubjektívként jellemzik, és szembeállítják azokkal a közös és objektív kritériumokkal, amelyekkel kezdtem. Bár később meg fogom kérdőjelezni a terminusok ilyen használatát, ebben a pillanatban hadd fogadjam mégis el. Álláspontom tehát az, hogy minden egyéni választás a versengő elméletek között objektív és szubjektív tényezők, vagyis közös és egyéni kritériumok keverékének függvénye. Mivel ez utóbbiakat nem említik rendszeresen a tudományfilozófiában, az a hangsúly, amit ezekre fektettem, megnehezítette kritikusaim számára, hogy felfedezzék az előbbiekbe vetett hitemet. Amit eddig mondtam, elsősorban egyszerűen leírja, ami a tudományokban elméletválasztás idején történik. Ráadásul, mint leírást, kritikusaim ezt nem is kérdőjelezték meg; ehelyett azt az állításomat utasították vissza, hogy a tudományos élet ezen tényeinek filozófiai hordereje van. A problémát úgy közelítem meg, hogy azonosítok néhány, ám, úgy hiszem, nem túl nagy véleménykülönbséget. Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy a tudományfilozófusok hogyan voltak képesek ily hosszan figyelmen kívül hagyni azokat a szubjektív elemeket, amelyek – s ezt készségesen elismerik – rendszeresen megjelennek az egyes tudósok elméletválasztásaiban? Miért tűnt számukra úgy, hogy ezek az tényezők pusztán az emberi gyöngeségnek, s legkevésbé sem a tudományos ismeretek természetének jelei? Az egyik válasz erre a kérdésre természetesen az, hogy kevés filozófus – ha egyáltalán bármelyik is – állította azt, hogy rendelkezik a kritériumok teljes vagy tökéletesen kimunkált listájával. Ezért egy ideig ésszerűen számíthattak arra, hogy a további kutatások ki fogják küszöbölni a maradék tökéletlenségeket, és olyan algoritmust eredményeznek, amely képes előírni a racionális, egyértelmű döntést. Amíg ezek az eredmények megszületnek, a tudósoknak nincs más lehetőségük, mint szubjektíve pótolni azt, ami az objektív kritériumok legjobb kurrens listájáról még hiányzik. Hogy néhányan még egy tökéletesített lista birtokában is így cselekednének, az az emberi természet kiküszöbölhetetlen gyöngeségének volna a jele. Ez a fajta válasz még helyesnek bizonyulhat, de nem hiszem, hogy bármelyik filozófus is reménykedik még abban, hogy így lesz. Az algoritmikus döntési eljárások keresése folyt egy ideig, s erőteljes és megvilágító eredményeket hozott. De mindezek az eredmények feltételezik, hogy a választás egyéni kritériumai egyértelműen megfogalmazhatók, és azt is, hogy ha egynél több relevánsnak bizonyul, együttes alkalmazásukhoz kéznél van egy helyes mérlegelési eljárás. Sajnos – ahol az elméletek közötti választás a kérdés – csekély haladást tesznek ezen első kívánalom felé, és semennyit a második felé. Ezért azt gondolom, hogy a legtöbb tudományfilozófus ezt a fajta hagyományosan keresett algoritmust immár valójában elérhetetlen ideálnak tekinti. Ezzel teljesen egyetértek, és a továbbiakban mindezt adottnak tekintem. Azonban, még ha ideál is, ahhoz, hogy hihető maradjon, bizonyíthatóan relevánsnak kell lennie azon szituációkban, melyekre vonatkozik. Kritikusaim – azt állítva, hogy az ilyen bizonyítás nem igényli, hogy szubjektív tényezőkhöz folyamodjunk – úgy tűnik, nyíltan vagy rejtetten a felfedezés és az igazolás kontextusának jól ismert megkülönböztetésére apellálnak.(8) Elfogadják tehát, hogy az általam bevont szubjektív tényezők jelentős szerepet játszanak az új elméletek felfedezésében és kifejlesztésében, de ugyanakkor ragaszkodnak ahhoz, hogy ez az óhatatlanul intuitív folyamat kívül fekszik a tudományfilozófia határán, és 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) érdektelen a tudományos objektivitás szempontjából. Az objektivitás – folytatják – azokon a folyamatokon keresztül jelenik meg a tudományban, melyek révén az elméleteket tesztelik, igazolják vagy megítélik. Ezek a folyamatok nem foglalnak magukban, vagy legalábbis nem szükséges, hogy magukba foglaljanak, bármiféle szubjektív tényezőt. E folyamatok szabályozhatók lehetnek (objektív) kritériumok egy olyan készletével, melyet az egész ítélkezésre alkalmas csoport oszt. Már érveltem amellett, hogy ez az álláspont nem illeszkedik a tudományos életre vonatkozó megfigyelésekhez, és most feltételezem, hogy mindez már elfogadott. Most egy másik problémáról van szó: arról, hogy a felfedezés és az igazolás kontextusa közötti distinkció ilyetén bevonása kínál-e legalább valamiféle plauzibilis és hasznos idealizációt. Azt hiszem nem, és emellett legjobban úgy érvelhetek, hogy először rámutatok látszólagos meggyőző erejének valószínű forrására. Azt gyanítom, kritikusaimat félrevezette a tudománypedagógia vagy az, amit máshol tankönyvi tudománynak neveztem. A tudomány oktatásában, az elméleteket példa-alkalmazásokkal együtt mutatják be, és ezek az alkalmazások bizonyítéknak tekinthetők. De nem ez az elsődleges pedagógiai funkciójuk (a tudomány tanulói fájdalmasan hajlamosak hinni a professzoroknak és a szövegeknek). Kétségtelen, néhány ezek közül a bizonyíték része volt, amikor a valódi döntéseket meghozták, ám a döntési folyamatban szerepet játszó megfontolásoknak csupán kis részét képviselik. A pedagógiai kontextus majdhogynem olyannyira különbözik az igazolás kontextusától, mint amennyire a felfedezésétől. Ennek a pontnak a teljes dokumentációja hosszabb érvelést igényelne annál, mint ami itt helyénvaló, de annak, ahogyan a filozófusok rendszerint bizonyítani szokták a választási kritériumok relevanciáját, van két említésre érdemes aspektusa. A tudományfilozófiáról szóló könyvek és cikkek – mint azok a tudományos tankönyvek is, amelyekről gyakran mintázzák őket – újra és újra híres döntő kísérletekre hivatkoznak: Foucault ingájára, amely bizonyítja a Föld mozgását; a gravitációs vonzás Cavendish-féle bizonyítására; vagy Fizeau-nak a hang relatív sebességére vonatkozó méréseire vízben és levegőben. Ezek a kísérletek a tudományos döntés mellett szóló jó érvelés paradigmái; az érvek összes fajtája közül a leghatékonyabbat illusztrálják, amely csak hozzáférhető a tudós számára, aki bizonytalan abban, hogy két elmélet közül melyik a követendő; ezek a választási kritériumok magyarázatának eszközei. De van egy másik közös jellemzőjük. Amikor ezeket végrehajtották, már egyetlen tudóst sem kellett meggyőzni azon elmélet érvényességéről, melynek bizonyítására most felhasználják őket. E döntéseket már régen meghozták, sokkal kevésbé egyértelmű bizonyítékok alapján. A példaadó döntő kísérletek, melyekre a filozófusok újra és újra hivatkoznak, csak akkor lettek volna történelmileg relevánsak az elméletválasztásban, ha váratlan eredményeket hoztak volna. Illusztrációkként való használatuk eredményes a tudománypedagógiában, de aligha világítja meg azoknak a döntéseknek a jellegét, melyekkel a tudósoknak szembesülniük kell. A tudományos döntés szokásos filozófiai illusztrációinak van egy további zavaró jellegzetessége. Ahogyan korábban már jeleztem, kizárólag azokat az érveket tárgyalják, amelyek alátámasztják a végső soron valóban győztes elméletet. Azt olvassuk, hogy az oxigén meg tudta magyarázni a súlyviszonyokat, a flogiszton nem; de semmit sem szólnak a flogiszton-elmélet erejéről, vagy az oxigén-elmélet korlátairól. Ptolemaiosz és Kopernikusz elméleteinek összehasonlítása ugyanígy fest. Talán nem lenne szabad ilyen példákkal élni, mivel egy kifejlett elméletet állítanak szembe egy olyannal, amely még gyermekkorát éli. A filozófusok mégis rendszeresen használják őket. Ha annak, hogy így tesznek mindössze a döntési szituáció egyszerűsítése lenne az eredménye, nem tiltakozhatnék. Még a történészek sem állítják, hogy az általuk leírt szituációk teljes komplexitásával foglalkoznak. De ezek az egyszerűsítések megszüntetik a kérdést azáltal, hogy a választást teljesen problémamentessé teszik. Azaz kirekesztik a döntési szituációk egyik lényegi elemét, amelyeket a tudósoknak fel kell oldaniuk, ha területüket előre akarják vinni. Az ilyen helyzetekben minden lehetséges döntés mellett mindig szól legalább néhány jó érv. A felfedezés kontextusa számára releváns megfontolások éppúgy relevánsak az igazolás számára is; olyan tudósok, akik osztják annak az egyénnek az aggodalmait és érzékenységét, aki felfedez egy új elméletet ipso facto, úgy tűnik, aránytalanul gyakran tűnnek fel az elmélet első támogatói között. Ezért volt nehéz az elméletválasztáshoz algoritmusokat konstruálni, és ugyancsak ezért tűntek az ilyen nehézségek olyan nagyon méltónak a megoldásra. A tudományfilozófusoknak azokat a választásokat kell megérteniük, amelyek problémákat jelentenek. A filozófiailag érdekes döntési eljárásoknak ott kell működniük, ahol nélkülük a döntés még kétséges lehet. Mindezt – még ha röviden is – már elmondtam korábban. Újabban azonban felismertem egy másik, rejtettebb forrást, amelyből kritikusaim álláspontjának látszólagos plauzibilitása származik. Ennek bemutatásához röviden leírok egy feltételezett dialógust egyikükkel. Mindketten egyetértünk abban, hogy minden tudós valamiféle bayesiánus algoritmust alkalmazva választ a versengő elméletek között, amely lehetővé teszi számára, hogy kiszámítsa p(E, B) értékét, azaz E elmélet valószínűségét a számára és szakmai közössége más tagjai számára egy bizonyos időszakban egyaránt hozzáférhető B bizonyíték alapján. A „bizonyítékot", mindezen túl, mindketten tágan értelmezzük, úgy, hogy magába foglaljon olyan megfontolásokat is, mint az egyszerűség és a 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) termékenység. Kritikusom azonban azt állítja, hogy p-nek csak egy értéke van, s ez megfelel az objektív választásnak, és azt hiszi, hogy a csoport minden racionális tagjának erre kell jutnia. Másrészről én azt állítom – az előzőleg megadott indokok alapján -, hogy az általa objektívnek nevezett tényezők elégtelenek ahhoz, hogy bármilyen algoritmust teljesen meghatározzanak. A vitát elősegítendő elfogadtam, hogy minden egyén rendelkezik egy algoritmussal, és hogy algoritmusaik sokban közösek. Mindazonáltal továbbra is fenntartom, hogy az egyének algoritmusai végső soron mind különböznek azon szubjektív megfontolások miatt, melyekkel mindegyiküknek ki kell egészítenie az objektív kritériumokat, mielőtt bármilyen számítás elvégezhető. Ha feltételezett kritikusom liberális, akkor elfogadhatja, hogy ezek a szubjektív különbségek valóban szerepet játszanak a feltételezett algoritmus meghatározásában, amelyre – a rivális elméletek közötti verseny kezdeti szintjei során – minden egyén támaszkodik. De ugyanakkor valószínűleg azt állítaná, hogy – ahogyan az idő előrehaladtával a bizonyítékok szaporodnak – a különböző egyének algoritmusai közelítenek az objektív döntés azon algoritmusához, mellyel előadása kezdődött. Szerinte az egyéni választások fokozódó egyhangúsága bizonyíték a fokozódó objektivitásuk, és így a szubjektív elemeknek a döntési folyamatból való kizárása mellett. Ennyit a dialógusról, melyet természetesen egy látszólagosan plauzibilis álláspont alapjául szolgáló non sequitur felfedésére találtam ki. Idővel, ahogyan a bizonyíték változik, csak p értékeinek kell közelíteniük, melyeket az egyének kalkulálnak egyéni algoritmusaikból. Elképzelhető, hogy ezek az algoritmusok idővel maguk is hasonlóbbá válnak, de az elméletválasztás végső egyöntetűsége nem kínál semmilyen bizonyítékot arra, hogy ez így van. Ha szubjektív tényezőkre van szükség a szakmát kezdetben megosztó döntések magyarázatához, akkor ezek később is jelen lehetnek, amikor a szakma egyetért. Noha ezt nem fogom érvekkel alátámasztani, ha szemügyre vesszük azokat az alkalmakat, amikor a tudományos közösség megoszlik, ezek azt sugallják, hogy valóban jelen vannak. Érvelésem eddig két pontra irányult. Először bizonyítékot kínált arra, hogy a tudósnak a versengő elméletek közti döntései nem kizárólag a közös – kritikusaim szóhasználatával – objektív kritériumoktól függenek, hanem olyan sajátos tényezőktől is, melyek az egyéni életrajz és a személyiség függvényei. Az utóbbiak – kritikusaim szótárában – szubjektívek, és érvelésem második része megkísérelte elzárni annak néhány valószínű útját, hogy ezek filozófiai fontosságát tagadhassák. Hadd váltsak most egy pozitívabb megközelítésre, röviden visszatérve a közös kritériumok azon listájához – a pontossághoz, az egyszerűséghez és a hasonlókhoz –, melyekkel kezdtem. Az ilyen kritériumok figyelemreméltó hatékonysága – ezt kívánom most érzékeltetni – nem függ attól, hogy elégségesen ki vannak-e fejtve ahhoz, hogy mindenki számára, aki elfogadja őket, előírják a választást. Valójában, ha ennyire ki lennének fejtve, akkor a tudományos haladás számára az egyik alapvető viselkedési mechanizmus szűnne meg működni. Amit a hagyomány kiküszöbölhető tökéletlenségnek lát a választás szabályaiban, azt én részben a tudomány lényegi természetére adott reakciónak tekintem. Mint oly sokszor, most is azzal kezdem, ami nyilvánvaló. Olyan kritériumok, amelyek befolyásolják a döntéseket – anélkül, hogy meghatároznák, hogy mi legyen a döntés – az emberi életben is sűrűn is előfordulnak. Rendszerint azonban nem kritériumoknak vagy szabályoknak, hanem maximáknak, normáknak, értékeknek nevezik őket. Tekintsük először a maximákat. Az, aki segítségül hívja őket, amikor a döntés sürget, rendszerint elkeserítően homályosnak, és egymással gyakran szembenállónak találja őket. Állítsuk szembe a „Sietség nyereség"-et, a „Lassan járj, tovább érsz"-szel, vagy hasonlítsuk össze a „Sok kéz hamar kész"-t a „Sok bába közt elvész a gyerek"-kel. Egyenként a maximák különböző döntéseket írnak elő, összességükben pedig egyet sem. Mégsem mondja senki sem azt, hogy a gyerekeket nevelésük szempontjából irreleváns ellentmondó, elcsépelt szólásokkal ellátni. A szembenálló maximák átalakítják a meghozandó döntés természetét, megvilágítják az általuk megjelenített lényegi problémákat, és rámutatnak a döntés fennmaradó aspektusaira, melyekért minden egyénnek magának kell vállalnia a felelősséget. Az ilyesfajta maximák – ha egyszer segítségül hívták őket – átalakítják a döntési folyamat természetét, és így megváltoztathatják az eredményét. Az értékek és a normák konfliktus és kétértelműség esetén még világosabb példáit kínálják a hatékony iránymutatásnak. Az életszínvonal javítása érték, és valamikor az következett ebből, hogy minden garázsban legyen egy autó. De az életszínvonalnak más aspektusai is vannak, és e régi norma problematikussá vált. Vagy hasonlóképpen, a szólásszabadság érték, de az élet és a tulajdon biztonsága ugyancsak az. A gyakorlatban e kettő gyakran összeütközésbe kerül, s így a bírói mérlegelésnek meg kellett tiltania azt a viselkedést, amely zavargásokat idéz elő, vagy azt, hogy egy zsúfolt színházban valaki tüzet kiáltson. Az ilyen nehézségek gyakran frusztrációt keltenek, de ritkán eredményeznek olyan vádakat, hogy az értékeknek nincs funkciójuk, vagy olyan felszólításokat, hogy adjuk fel őket. Ezt a reakciót elzárja előlünk annak világos felismerése, hogy vannak más értékekkel rendelkező társadalmak, és hogy ezek az értékkülönbségek más életmódokat eredményeznek, s más döntéseket arra vonatkozólag, hogy mit lehet, és mit nem lehet tenni. Természetesen azt szeretném mondani, hogy a kezdetben említett választási kritériumok nem a választást előíró szabályokként működnek, hanem olyan értékekként, amelyek befolyásolják azt. Két ember, akik mélyen el 108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) vannak kötelezve egyazon értékek mellett, egyes szituációkban ennek ellenére eltérő döntéseket hozhatnak, ahogyan valójában hoznak is. De a végeredmény ilyen különbségeinek nem azt kellene sugallnia, hogy a tudósok közös értékei a nem életbevágóan fontosak döntéseik, vagy azon vállalkozás számára, amelyben részt vesznek. Az olyan értékek, mint a pontosság, a konzisztencia és az érvényesség a gyakorlatban – egyenként és csoportosan egyaránt – többértelműnek bizonyulhatnak; vagyis a választás közös algoritmusának csupán elégtelen alapjai lehetnek. Azonban sok mindent valóban meghatároznak: meghatározzák, hogy mit kell minden tudósnak tekintetbe vennie, miközben döntésre jut, hogy mit tekinthet relevánsnak és mit nem, és hogy mi az, amire döntése indoklásakor hivatkoznia illik. Változtassuk meg a listát, például azzal, hogy kritériumként hozzátesszük a társadalmi hasznosságot, és egynémely döntés különbözni fog, s inkább azokhoz lesz hasonló, amelyeket az ember egy mérnöktől vár. Húzzuk ki a listáról a természethez való illeszkedés pontosságát, és az így kibontakozó vállalkozás talán egyáltalán nem a tudományra, hanem inkább a filozófiára fog hasonlítani. A közös értékek eltérő készletei – egyebek között – eltérő kreatív diszciplínákat jellemeznek. Ha a filozófia és a mérnöki munka túl közel fekszenek a tudományokhoz, akkor gondoljunk az irodalomra és a képzőművészetekre. Az, hogy Milton az Elveszett paradicsomot nem a kopernikuszi univerzumban helyezte el, nem azt jelzi, hogy egyetértett Ptolemaiosszal, hanem hogy más teendői voltak, nem a tudomány. Annak a felismerésnek, hogy a választási kritériumok – ha szabályként hiányosak is – értékként működhetnek, azt hiszem számos meglepő előnye van. Először, ahogyan már hosszasan érveltem, részletes magyarázattal szolgál a tudományos viselkedés azon aspektusaira, melyeket a hagyomány rendhagyónak, vagy akár irracionálisnak tekintett. Fontosabb, hogy lehetővé teszi a standard kritériumok számára, hogy az elméletválasztás legkorábbi stádiumaiban – abban az időszakban, amikor a legnagyobb szükség van rájuk, de a hagyományos nézet szerint rosszul vagy egyáltalán nem működnek – tökéletesen működjenek. Kopernikusz figyelembe vette ezeket azokban években, amelyekre azért volt szüksége, hogy a heliocentrikus csillagászatot átfogó fogalmi sémából a bolygópozíciók előrejelzésére alkalmas matematikai gépezetté változtassa. Ezeket a predikciókat értékelték a csillagászok; ezek hiányában Kopernikuszról aligha hallottunk volna, mint ahogy az a mozgó föld gondolatával korábban megesett. Hogy Kopernikusz saját verziója nagyon keveseket győzött meg, kevésbé fontos annál, hogy elismerték: ha a heliocentrizmus fennmaradna, Kopernikusz szolgálna az ítélkezés alapjául. Bár annak magyarázatához, hogy Kepler és Galilei miért tértek meg korán Kopernikusz rendszeréhez, egyéni sajátosságokra kell hivatkozni, azokat a hézagokat, amelyek erőfeszítéseik révén szűntek meg, egyedül a közös értékek jelölték ki. Ennek olyan következménye van, amely talán még ennél is fontosabb. A legtöbb újonnan előterjesztett elmélet nem marad fenn. Azok a nehézségek, amelyek életre hívták őket, rendszerint megmagyarázhatók hagyományosabb eszközökkel. Még ha ez nem is történik meg, általában sok – elméleti és kísérleti – munkára van szükség, mielőtt az új elmélet kellően pontos és széles hatáskörű lesz ahhoz, hogy széles körben meggyőző legyen. Röviden, mielőtt a csoport elfogadja az új elméletet, sokak kutatásai révén, hosszú időn keresztül ellenőrzik; egyesek az elméleten belül, mások pedig hagyományos riválisán belül dolgoznak. Azonban az ilyen jellegű fejlődés olyan döntési folyamatot igényel, amely a racionális emberek számára lehetővé teszi az egyet nem értést, és az ilyen egyet nem értést gátolná meg az a közös algoritmus, amit a filozófusok általában keresnek. Ha ez kéznél lenne, akkor minden ezt követő tudós ugyanakkor, ugyanazt a döntést hozná. Ha túl alacsonyra állítanánk az elfogadás mércéit, akkor az egyik vonzó globális nézőponttól a másikig mozognának, soha nem adva lehetőséget a hagyományos nézőpontnak, hogy ugyanilyen vonzerőt gyakoroljon. Magasabbra állított mércékkel senki – aki betartja a racionalitás kritériumát – sem hajlana arra, hogy kipróbálja az új elméletet, hogy azt oly módon fogalmazza meg, amely megmutatja termékenységét, vagy felmutatja pontosságát és széles hatáskörét. Kétlem, hogy a tudomány túlélné ezt a változást. Ami az egyik nézőpontból a szabályoknak tekintett választási kritériumok pontatlanságának és tökéletlenségének tűnhet, az a másik nézőpontból – amikor ugyanezen kritériumokat értékeknek tekintjük – az újdonság bevezetésével vagy támogatásával mindig együtt járó kockázat megosztásának nélkülözhetetlen eszköze. Még azok is, akik eddig követtek, tudni akarják majd, hogy egy ilyen, általam leírt, értékalapú vállalkozás hogyan fejlődhet úgy, mint a tudomány, amely a predikció és az ellenőrzés számára újra és újra erős, új technikákat állít elő. Erre a kérdésre sajnos egyáltalán nincs válaszom, de ez csupán másik megfogalmazása annak, hogy nem állítottam, hogy megoldottam az indukció problémáját. Ha a tudomány valamiféle közös és kötelező választási algoritmus révén fejlődne, sikerének magyarázatában ugyanilyen tanácstalan lennék. Ez hiányosságnak nagyon is tudatában vagyok, de ennek jelenléte nem különbözteti meg álláspontomat a hagyománytól. Végül is nem véletlen, hogy a tudományos döntést irányító értékek általam adott listája gyakorlatilag megegyezik a hagyománynak a választást előíró szabályokra vonatkozó listájával. Bármely konkrét szituációban, amelyre a filozófus szabályai alkalmazhatók, az én értékeim ugyanúgy fognak működni, mint az ő szabályai, s ugyanahhoz a döntéshez vezetnek. Az indukció bármilyen igazolása – bármely magyarázat, hogy 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) miért működnek a szabályok – ugyancsak ezekre az értékekre apellálna. Most tekintsünk egy olyan szituációt, amelyben a döntés a közös szabályok révén lehetetlen, nem mintha a szabályok rosszak lennének, hanem mert – mint szabályok – belsőleg nem teljesek. Az egyéneknek mégis választaniuk kell, és – amikor így tesznek – szabályoknak (azaz értékeknek) kell őket vezetniük. Ehhez azonban először mindegyiküknek finomítania kell a szabályokon, és ezt mindannyian másképp teszik, noha a különbözőképpen kiegészített szabályok által előírt döntések egybehangzónak bizonyulhatnak. Ha mármost emellett azt is feltételezem, hogy a csoport elég nagy ahhoz, hogy az egyéni különbségek egy normális görbe mentén oszoljanak meg, akkor bármely érvnek, amely igazolja a filozófus szabályai alapján való választást, közvetlenül alkalmazhatónak kell lennie az értékek alapján való választásra is. Egy túlságosan kis csoport, vagy – külső történelmi befolyás folytán – egy rendkívül aszimmetrikus megoszlás természetesen megakadályozná az érv átvitelét. (9) De éppen ezek azok a körülmények, amelyek között a tudományos fejlődés problematikus. Ekkor az átvitel nem remélhető. Boldog leszek, ha az egyéni különbségek normális megoszlásával és az indukció problémájával kapcsolatos iménti megjegyzések a hagyományosabb nézetekhez nagyon közelállónak tűntetik fel álláspontomat. Az elméletválasztás tekintetében eltéréseimet sosem gondoltam nagynak, és ennek megfelelően megijedtem az olyan vádaktól, mint a kezdetben idézett „tömegpszichológia". Azonban érdemes megjegyezni, hogy a kijelentések nem teljesen azonosak, és ezért hasznos lehet egy analógia. A folyadékok és gázok számos tulajdonsága leírható a kinetikus elmélet alapján, ama feltételezés révén, hogy az összes molekula azonos sebességgel mozog. Az ilyen tulajdonságok között vannak a Boyle- és Charles-törvényként ismert szabályszerűségek. Más jellegzetességek – legnyilvánvalóbban a párolgás – nem magyarázhatók ilyen egyszerűen. Hogy ezeket vizsgáljuk, azt kell feltételeznünk, hogy a molekulasebességek különböznek, hogy véletlenszerűen oszlanak meg, és valószínűségi törvények szabályozzák őket. Azt állítom, hogy az elméletválasztás is csak részben magyarázható egy olyan elmélet révén, amely azonos tulajdonságokkal ruházza fel mindazon tudósokat, akiknek meg kell hozniuk a döntést. Az általánosan verifikációként ismert folyamat lényegi aspektusai csak úgy érthetők meg, ha azokhoz a tulajdonságokhoz fordulunk, amelyek tekintetében az emberek különbözhetnek, miközben még tudósok maradnak. A hagyomány bizonyosnak veszi, hogy az ilyen tulajdonságok a felfedezés folyamata számára életbevágóak, amelyet ebből kifolyólag tüstént a filozófiai határokon kívülre rendel. Hogy ezeknek jelentékeny funkciójuk lehet az elméletválasztás igazolásának filozófiailag középponti problémájában is, ez az, amit a tudományfilozófusok a mai napig kategorikusan tagadnak. Ami mondanivalóm még maradt, az összegyűjthető egy némiképp vegyes epilógusba. A világosság kedvéért – és hogy ne kelljen könyvet írnom – e dolgozat folyamán több hagyományos fogalmat és kifejezést használtam, amelyek tarthatóságával szemben máshol komoly kételyeknek adtam hangot. Azok kedvéért, akik ismerik azt a művet, amelyben ezt megtettem, azzal fejezem be, hogy mondandómnak három olyan aspektusát mutatom meg, amelyek más szavakba öntve jobban kifejeznék a nézeteimet, s egyúttal jelzem, milyen irányba kellene az újrafogalmazásnak haladnia. A területek, amelyekre gondolok: az értékállandóság, a szubjektivitás és a részleges kommunikáció. Ha a tudományos fejlődésre vonatkozó nézeteim újszerűek – amiben jogosan lehet kételkedni –, inkább ilyesféle területeken – s nem az elméletválasztásnál – kell keresni a hagyománytól való főbb eltéréseimet. E dolgozat során hallgatólagosan feltételeztem, hogy az elméletválasztásba beépült kritériumok vagy értékek – bármi legyen is kezdeti forrásuk – egyszer s mindenkorra kötöttek, nem befolyásolja őket, hogy részt vesznek az egyik elméletből a másikba való átmenetekben. Durván – de csakis nagyon durván – fogalmazva úgy tekintettem, hogy a helyzet a következő. Ha a releváns értékek listáját röviden tartjuk (én ötöt említettem, s közülük nem mindegyik független), és ha közelebbi leírásuk homályos marad, akkor az olyan értékek, mint a pontosság, a hatáskör és a termékenység a tudomány állandó tulajdonságai lesznek. Ám kevés tudománytörténet is elég, hogy felismerjük: ezeknek az értékeknek mind az alkalmazása, mind pedig – még nyilvánvalóbb módon – a nekik tulajdonított viszonylagos fontosság koronként és az alkalmazási területenként jelentősen változik. Ezen kívül az ilyen értékváltozások közül sok összekapcsolódik a tudományos elmélet megváltozásával. Noha a tudósok tapasztalata nem kínál filozófiai igazolást az általuk alkalmazott értékekre (az ilyen igazolás megoldaná az indukció problémáját), ezeket az értékeket részben tapasztalat révén sajátítják el, és a tapasztalat nyomán fejlődnek. A tárgy egésze mélyebb tanulmányozást igényel (a történészek rendszerint adottnak veszik a tudományos értékeket, bár a tudományos módszereket nem), de néhány megjegyzés mégis illusztrálni fogja az olyasfajta változásokat, amelyekre gondolok. A pontosság mint érték az idő előrehaladtával mindinkább kvantitatív vagy numerikus megegyezést jelölt, néha a kvalitatív hátrányára. A kora újkor előtt azonban a pontosság ebben az értelemben csak a csillagászat, az égi birodalom tudománya számára volt kritérium. Máshol ezt nem várták el, és nem is keresték. A XVII. század folyamán azonban a numerikus megegyezés kritériumát kiterjesztették a mechanikára, a XVIII. század végén és a XIX. század elején a kémiára és más olyan területekre, mint az 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) elektromosság és a hő, és ebben az évszázadban pedig a biológia számos részére. Vagy gondoljunk a hasznosságra, egy olyan értékre, amely nem szerepelt a kezdeti listámon. Ez ugyancsak komoly tényező volt a tudományos fejlődésben, de a vegyészek körében sokkal erősebben és következetesebben hatott, mint mondjuk a matematikusok vagy a fizikusok körében. Vagy tekintsük a hatáskört. Ez még mindig fontos tudományos érték, ám gyakorta a hatáskör hátrányára értek el jelentős tudományos előrelépéseket, és az elméletválasztások idején a neki tulajdonított jelentőség ennek megfelelően mérséklődött. Ami különösen zavarónak tűnik az ilyesfajta változásokban, az természetesen az, hogy ezekre általában elméletváltozás következtében kerül sor. Lavoisier új kémiájával szemben az egyik kifogás az az akadály volt, amivel meggátolta a kémia egyik – korábban hagyományos – céljának elérését: az olyan tulajdonságok magyarázatát, mint a szín és az állag, valamint ezek változásai. Lavoisier elméletének elfogadásával az ilyen magyarázatok a vegyész számára egy időre elveszítették értéküket; a kvalitatív változás magyarázatára irányuló képesség immár nem volt releváns kritérium a kémiai elmélet értékelésénél. Világos, hogy ha ezek az értékváltozások olyan gyorsan következnének be, vagy olyan átfogóak lennének, mint azok az elméletváltozások, amelyekhez kapcsolódnak, akkor az elméletválasztás értékválasztás volna, és egyikük sem nyújthatna a másik számára igazolást. Ám történelmileg tekintve, az értékváltozás általában az elméletválasztás megkésett és jórészt tudattalan velejárója, s az előbbi jelentősége rendszerint kisebb, mint az utóbbié. Az ilyen viszonylagos stabilitás elég ahhoz, hogy az értékek betöltsék azt a szerepet, amelyeket itt nekik tulajdonítottam. Az, hogy létezik visszacsatolás, amelyen keresztül az elméletváltozás befolyásolja azokat az értékeket, amelyek ehhez a változáshoz vezettek, semmilyen káros értelemben nem teszik a döntési folyamatot körkörössé. Egy második tekintetben – amelyben a hagyományhoz való viszonyom félreérthető lehet – sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ehhez a mindennapi nyelv filozófusának képességeire van szükség, s ezekkel én nem rendelkezem. Mégsem szükséges különösebben éles fül a nyelvhez, hogy kényelmetlen érzést keltsen az, ahogyan ebben a dolgozatban az olyan terminusok, mint az „objektivitás", és még inkább a „szubjektivitás" szerepeltek. Hadd körvonalazzam röviden azokat a vonatkozásokat, amelyekben a nyelvhasználat félresiklott. A „szubjektív" terminusnak számos kiforrott használata van: ezek egyikében az „objektív"-vel áll szemben, egy másikban a „megítélésbeli"-vel [judgmental]. Amikor kritikusaim szubjektívként jellemzik az általam emlegetett egyéni vonásokat, akkor – azt hiszem hibásan – e jelentések közül a másodikhoz folyamodnak. Amikor szememre hányják, hogy megfosztom a tudományt az objektivitástól, akkor összekeverik a szubjektivizmus e második értelmét az elsővel. A „szubjektív" terminus egyik normális alkalmazása az ízlés dolgaira vonatkozik, és kritikusaim – úgy tűnik – azt feltételezik, hogy ilyen értelemben teszem szubjektívvé az elméletválasztást. Azonban amikor így tesznek, megfeledkeznek egy Kant óta szokásos distinkcióról. Ahogyan az érzetekről szóló beszámolókat – amelyek ugyancsak szubjektívek a szóban forgó értelemben -, úgy az ízlés dolgait sem lehet megvitatni. Tegyük fel, hogy miközben egy barátommal kimegyek a moziból, miután megnéztünk egy westernt, felkiáltok: „Mennyire tetszett ez a szörnyű kommersz film!" A barátom, ha neki nem tetszett a film, azt mondhatja, hogy rossz ízlésem van, amivel – a jelen körülmények között – készségesen egyetértenék. De – amennyiben nem állítja, hogy hazudok – nem vonhatja kétségbe azt a beszámolómat, hogy tetszett a film, s nem próbálhat meggyőzni arról, hogy téves volt, amit reakciómról mondtam. Amit a megjegyzésemben meg lehet vitatni az nem saját belső állapotom leírása, vagy ízlésem kinyilvánítása, hanem inkább ítéletem, miszerint a film kommersz volt. Ha barátom ezen a ponton nem értene egyet, átvitatkozhatnánk az éjszakát, mindketten összehasonlíthatnánk a filmet korábban látott jó és rossz filmekkel, implicite vagy explicite, ki-ki felfedhetne valamit arról, hogyan ítéli meg a filmművészeti értéket, valamit saját esztétikájáról. Bár egyikünk – mielőtt nyugovóra térnénk – meggyőzhetné a másikat, nem muszáj így tennie ahhoz, hogy bizonyítsa: különbségünk megítélésbeli, nem pedig ízlésbeli. Az elméletválasztásoknak és -értékeléseknek azt hiszem éppen ilyen a jellegük. Nem mintha a tudósok sohasem mondanánk csupán annyit, hogy ez az elmélet tetszik vagy nem tetszik. Einstein 1926 után alig mondott ennél többet a kvantumelmélettel való szembenállásáról. De a tudósokat mindig meg lehet kérni, hogy magyarázzák meg választásukat, mutassák fel ítéleteik alapjait. Az ilyen ítéletek nyilvánvalóan megvitathatók, és az, aki visszautasítja, hogy az ítéletét megvitassa, nem remélheti, hogy komolyan veszik. Néha mégis akadnak, akik meghatározzák a tudományos ízlést, s létezésük megerősíti a szabályt. Einstein e kevesek egyike volt, és későbbi élete folyamán fokozódó elszigetelődése a tudományos közösségtől mutatja, hogy az elméletválasztásban milyen nagyon korlátozott szerepet játszhat az ízlés önmagában. Bohr – Einstennel ellentétben – megvitatta ítélete alapjait, és győzedelmeskedett. Ha kritikusaim olyan értelemben vezetik be a „szubjektív" terminust, amely szemben áll a megítélésbelivel – azt sugallva ezzel, hogy az elméletválasztást megvitathatatlanná, az ízlés dolgává teszem –, akkor súlyosan félreértik álláspontomat. Forduljunk most ahhoz a jelentéshez, amelyben a „szubjektivitás" szemben áll az „objektivitás"-sal. Először is megjegyezendő, hogy ez az imént tárgyaltaktól meglehetősen eltérő problémákat vet fel. Akár rossz az ízlésem, 111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) akár kifinomult, beszámolóm, – hogy tetszett a film – objektív, amennyiben nem hazudtam. Mindazonáltal ítéletemre, hogy a film kommersz volt, az objektív-szubjektív distinkció egyáltalán nem működik, legalábbis nem nyilvánvalóan és nem közvetlenül. Amikor kritikusaim azt mondják, hogy megfosztom az elméletválasztást az objektivitástól, akkor ezért a szubjektivitás egy nagyon különböző értelméhez kell folyamodniuk, feltehetően ahhoz, amelyben a részrehajlás és a személyes rokon- és ellenszenvek működnek a valódi tények helyett, vagy azok ellenére. De a szubjektív ilyen értelme az elsőnél semmivel sem illeszkedik jobban abba a folyamatba, amelyet leírtam. Ahol életrajztól vagy személyiségtől függő tényezőket kell bevezetni, hogy használhatóvá tegyük az értékeket, ott a tényszerűség vagy a valódiság semmilyen mércéje nem hagyható figyelmen kívül. Elképzelhető, hogy az elméletválasztásról adott leírásom az objektivitás egyfajta korlátozását jelzi, de nem azáltal, hogy olyan elemeket különít el, amelyek helyesen nevezhetők szubjektívnek. Nem vagyok egészen elégedett azzal a gondolattal sem, hogy amikre felhívom a figyelmet, azok korlátozások. Az objektivitásnak elemezhetőnek kell lennie olyan kritériumok révén, mint a pontosság és a konzisztencia. Ha ezek a kritériumok nem látnak el bennünket mindazzal az útmutatással, amelyet rendszerint elvárunk tőlük, akkor az, amit az érvelésem megmutat, inkább lehet az objektivitás jelentése, semmint korlátja. Végezetül forduljunk a harmadik vonatkozás – vagy vonatkozáshalmaz – felé, melyre való tekintettel ezt a dolgozatot újra kellene fogalmazni. Végig azt feltételeztem, hogy az elméletválasztás körüli viták problémamentesek, hogy azok a tények, amelyekre az ilyen vitákban hivatkoznak, elméletfüggetlenek, és hogy a viták eredményét helyesen lehet választásnak nevezni. Máshol mind a három feltételezést kétségbe vontam, amellett érvelve, hogy a különböző elméletek képviselői közötti kommunikáció elkerülhetetlenül részleges, részben az általa támogatott elmélettől függ, hogy valaki mit tekint ténynek, és hogy az egyén útja az egyik elmélet támogatásától a másikig gyakran inkább megtérésként, semmint választásként írható le. Noha mindezen tézisek éppannyira problematikusak, mint amennyire vitatottak, irántuk való elkötelezettségem töretlen. Itt nem védelmezem őket, de meg kell próbálnom legalább jelezni, hogy az, amit itt mondtam, hogyan hozható összhangba a tudományos fejlődésre vonatkozó álláspontom ezen központibb aspektusaival. Ezért olyan analógiához fordulok, melyet máshol fejtettem ki. Azt állítottam, hogy a különböző elméletek képviselői mintha különböző nyelven beszélnének. A kommunikáció közöttük fordítás révén történik, és ez felveti a fordítás minden ismert nehézségét. Ez a párhuzam természetesen nem tökéletes, mivel a két elmélet szókészlete lehet azonos, és a legtöbb szó működhet azonos módon mindkettőben. De néhány szó – olyan szavak, mint a „csillag" és a „bolygó", a „keverék" és a „vegyület", vagy az „erő" és az „anyag" – a két elmélet alap- és elméleti szókészletében egyaránt különbözőképpen működik. Ezek váratlan különbségek, és csak a kommunikációs kudarc ismételt tapasztalata révén fedezhetők fel és lokalizálhatók – ha egyáltalán felfedezhetők és lokalizálhatók. Anélkül, hogy tovább erőltetném a dolgot, egyszerűen kijelentem, hogy a különböző elméleteket képviselők kommunikációjának komoly korlátai vannak. Ugyanezek a korlátok nehézzé vagy – még inkább – lehetetlenné teszik, hogy valaki a két elméletet egyszerre észben tartsa, és pontról pontra összehasonlítsa egymással és a természettel. Azonban az ilyesfajta összehasonlítás az a folyamat, amelytől minden olyan szó helyénvalósága, mint a "választás", függ. Mindazonáltal kommunikációjuk részleges voltának ellenére a különböző elméletek hívei bemutathatják egymásnak – nem mindig könnyedén – a konkrét technikai eredményeket, melyeket az elméletükön dolgozva elértek. Egyes értékkritériumok csekély fordítással, vagy akár fordítás nélkül is alkalmazhatók az eredményekre. (A pontosság és a termékenység alkalmazhatók a legközvetlenebbül, s őket talán a hatókör követi. A konzisztencia és az egyszerűség sokkal problematikusabbak.) Bármennyire felfoghatatlan is lehet az új elmélet a hagyomány hívei számára, a lenyűgöző, konkrét eredmények feltárása legalább néhányukat meg fogja győzni arról, hogy meg kell tudniuk, hogyan érték el ezeket az eredményeket. Ezért meg kell tanulniuk fordítani, talán úgy, hogy rosette-i kőként kezelik a már publikált dolgozatokat, vagy – s ez gyakran hatékonyabb – meglátogatják a feltalálót, beszélnek vele, megfigyelik őt és tanítványait munka közben. Az ilyen ismerkedés nem szükségképpen eredményezi az elmélet elfogadását; a hagyomány néhány védelmezője hazatérhet, és megkísérelheti kiigazítani az elméletet, hogy azonos eredményeket hozzon. De mások, ha az új elmélet fennmaradni látszik, azt fogják találni, hogy a nyelvtanulási folyamat egyik pontján már nem fordítottak, ehelyett anyanyelvükként kezdték beszélni a nyelvet. Semmilyen a választáshoz hasonló folyamat nem zajlott le, mindazonáltal az új elméletet művelik. Ezen kívül azok a tényezők, amelyek ennek az áttérésnek a megkockáztatásához vezették őket, éppen azok, amelyeket ez a dolgozat alulértékelt egy némiképp különböző – a filozófiai hagyományt követve – elméletválasztásnak nevezett folyamat tárgyalásában. (Fordította Demeter Tamás)

JEGYZETEK 112 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

THOMAS S. KUHN: OBJEKTIVITÁS, ÉRTÉKÍTÉLET ÉS ELMÉLETVÁLASZTÁS(1) 1. „Objectivity, Value Judgment, and Theory Choice", in The Essential Tension. Selected Studies in Scientific Tradition and Change, Chicago/London: The University of Chicago Press, 1977. 320-339. o. 2. A tudományos forradalmak szerkezete, (Budapest, 1984), 198., 204., 203. és 212. o. 3. Uo. 226. o. 4. Imre Lakatos: „Falsification and the Methodology of Scientific Reseach Programmes" in I. Lakatos A. Musgrave, (eds.), Criticism and the Growth of Knowledge (Cambridge, 1970), 91-195. o. Az idézett passzus, mely a 178. oldalon található, az eredetiben kiemelt szöveg. 5. Dudley Shapere: „Meaning and Scientific Change" in R.G. Colodny, (ed.), Mind and Cosmos: Essays in Contemporary Science and Philosophy, University of Pittsburgh Series in the Philosophy of Science, 3. köt. (Pittsburgh, 1966), 41-85. o. Az idézet a 67. oldalon található. 6. Israel Scheffler: Science and Subjectivity, (Indianapolis, 1967), 81. o. 7. Az utolsó kritérium, a termékenység, az eddiginél nagyobb hangsúlyt érdemel. A két elmélet között választó tudós rendszerint tudja, hogy döntése hatással lesz későbbi kutatói pályafutására. Természetesen különösen vonzó számára egy olyan elmélet, amely azt a konkrét sikert ígéri, amelyért a tudósokat rendszerint ki szokták tüntetni. 8. Ennek az álláspontnak a legkevésbé kétértelmű példáját Scheffler fejti ki, a Science and Subjectivity 4. fejezetében. 9. Ha a csoport túl kicsi, akkor valószínűbb, hogy a véletlenszerű fluktuációk azt eredményezik, hogy tagjaik értékek egy rendhagyó készletében osztoznak, és ezért döntéseik eltérnek attól, amit egy nagyobb és reprezentatívabb csoport hozna. A külső szellemi, ideológiai vagy gazdasági környezet minden bizonnyal szisztematikusan befolyásolja a sokkal nagyobb csoportok értékrendjét, és ennek olyan következményei lehetnek, mint pl. hogy a tudományos vállalkozás csak nehézségek árán vezethető be az ellenséges értékekkel rendelkező társadalmakba, vagy egyenesen az, hogy a vállalkozás véget ér olyan társadalmakban, amelyekben korábban virágzott. Ezen a területen azonban nagy óvatosságra van szükség. A tudományos gyakorlatot övező környezetben bekövetkező változásoknak lehet termékenyítő hatásuk is a kutatásra. A történészek például gyakran fordulnak a nemzeti környezetek különbségeihez, hogy megmagyarázzák, hogy egyes újításokat miért kezdeményeztek és fejlesztettek aránytalanul bizonyos országokban, például a darwinizmust Nagy Britanniában vagy az energia-megmaradást Németországban. Jelenleg lényegében semmit sem tudunk azokról a minimális követelményekről, amelyeknek a társadalmi miliőnek eleget kell tennie ahhoz, hogy egy tudományszerű vállalkozás kibontakozhasson.


Chapter 10. LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* Eddig azt a problémát tárgyaltam, amelyet a tudományos ismeretek növekedésének objektív értékelése jelent, mégpedig az egymást követő tudományos elméletek progresszív illetve degenerálódó probléma-eltolódásai alapján. [Progresszív probléma-eltolódás: az új elmélet sikeres új előrejelzést tesz. Degenerálódó problémaeltolódás: az új elmélet nem tesz sikeres új előrejelzést. Ha az új elmélet tesz előrejelzést, de az nem sikeres, akkor a probléma-eltolódás elméletileg progresszív, de empirikusan nem az – a szerk.] A tudás növekedésében azok az elméletsorozatok a legfontosabbak, melyek tagjaira egyfajta folytonosság jellemző. Ez a folytonosság egy pontos, előre megtervezett kutatási programból bontakozik ki. A program módszertani szabályokból áll: ezek egy része azt szabja meg, hogy mit ne tegyünk kutatásunk során (negatív heurisztika), mások pedig azt, hogy milyen irányban haladjunk (pozitív heurisztika).(1) Tulajdonképpen a tudomány egészét is tekinthetjük egy óriási kutatási programnak, amelyet Popper legfőbb heurisztikus szabálya irányít, miszerint: "dolgozz ki olyan feltevéseket, melyek empirikus tartalma nagyobb elődeikénél". Az ilyen módszertani szabályok, mint Popper rámutatott, metafizikai szabályokként is megfogalmazhatók.(2) Például a kivétel-kizárás [azon eljárás, hogy a kivételeket felsoroljuk, de kizárjuk az elmélet alkalmazási köréből – a szerk.] elleni univerzális anti-konvencionalista szabály metafizikai elvként is állítható, a következőképpen: "a természet nem tűri a kivételeket". Watkins emiatt nevezte az ilyen szabályokat "befolyásos metafizikának".(3) Én azonban nem a tudomány egészére gondolok elsősorban, hanem inkább egyedi kutatási programokra, amilyen például az úgynevezett "kartéziánus metafizika". A kartéziánus metafizika, azaz a világegyetem mechanisztikus elmélete – amely szerint az univerzum egy hatalmas óramű (valamint örvények rendszere), amelyben egyedül a lökés okoz mozgást – hatékony heurisztikus elvként szolgált. Egyfelől hátráltatta az olyan, neki ellentmondó tudományos elméletek kidolgozását, mint például Newton távolbahatás elméletének "esszencialista " változata (negatív heurisztika); másfelől elősegítette azoknak a segédhipotéziseknek a kidolgozását , amelyek semlegesítik az olyan bizonyítékokat, amelyek látszólag az elmélet ellen szólnak – pl. a kepleri ellipszisek (pozitív heurisztika).(4) (a) Negatív heurisztika: a program "kemény magja" Minden tudományos kutatási program jellemezhető annak "kemény mag"-jával. A program negatív heurisztikája megtiltja, hogy a modus tollenst a "kemény mag" ellen irányítsuk. Ehelyett arra kell használnunk képzelőerőnket, hogy részletesebben kidolgozzuk a segédhipotéziseket, vagy hogy teljesen újakat találjunk ki, amelyek mintegy védőövet képeznek a mag körül; a modus tollens élét pedig irányítsuk át ezekre. A próbák jórészt a segédhipotézisekből álló védőövet ellenőrzik, amelyet újra és újra ki kell igazítani, vagy akár teljesen ki kell cserélni, hogy megvédjük az így megkeményített magot. Egy kutatási program akkor sikeres, ha ezek a folyamatok progresszív, és akkor sikertelen, ha degenerálódó probléma-eltolódáshoz vezetnek. A sikeres kutatási programok klasszikus példája Newton gravitációs elmélete, amely feltehetőleg minden idők legsikeresebb kutatási programja volt. Első megjelenésekor "anomáliák" (vagy "ellenpéldák" (5) ha így jobban tetszik) tengere vette kerül, s ellentmondásban volt az ezeket alátámasztó megfigyelési elméletekkel. Newton követői azonban zseniális kitartással és leleményességgel egymás után minden ellentmondó bizonyítékot korroboráló esetté változtattak át, alapvetően azoknak a megfigyelési elméleteknek a megdöntésével, amelyekre az "ellentmondó bizonyítékok" alapozódtak. A folyamat során maguk is akadtak ellenpéldákra, amelyeket azután szintén megoldottak. "Minden új nehézséget programjuk újabb győzelmévé változtattak." (6) Newton programjában a negatív heurisztika azt írja elő, hogy a modus tollenst ne irányítsuk Newton három dinamikai törvényére illetve a gravitációs törvényre. Ez a "mag" a program hirdetőinek módszertani döntése alapján "cáfolhatatlan": az anomáliák csupán a kiegészítő, "megfigyelési" hipotézisek védőövében, illetve a kezdeti feltételekben okozhatnak változásokat.(7)


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* A newtoni progresszív probléma-eltolódást egy fiktív minipéldával illusztráltam.(8) A részletes elemzésből kiderül, hogy az egymást követő szakaszok mindegyike új tényeket jósol meg, hogy minden lépés az empirikus tartalom növekedésével jár, azaz hogy következetesenprogresszív probléma-eltolódással van dolgunk. Végül pedig minden predikciót sikerült igazolni, noha egymás után három alkalommal is úgy tűnhetett, hogy "megcáfolták"(9) őket. Az (itt leírt értelemben vett) "elméleti haladást" esetleg azonnal igazolni lehet, (10) az "empirikus haladást" azonban nem, és "cáfolatok" hosszú sora hátráltathatja kutatási programunkat, amíg egyszer csak új és tartalomnövelő segédhipotézisek a vereségek sorozatát – utólag – kirobbanó sikertörténetté változtatják, a téves "tények" felülbírálata révén. Ezek után azt mondhatjuk, hogy a kutatási program minden lépésétől meg kell követelnünk, hogy következetesen tartalomnövelő legyen, hogy minden egyes lépés következetesenprogresszív probléma-eltolódást idézzen elő. Ehhez mind-össze annyit kell még hozzátennünk, hogy a tartalomnövekedésnek időnként – retrospektíve – korroboráltnak kell tűnnie. A programnak egészében időszakonként progresszív empirikus fejlődést kell mutatnia. Nem kívánjuk meg, hogy minden lépés azonnal valamilyen megfigyelt új tényhez vezessen. A "időszakonként" kifejezés elégséges racionális felhatalmazást ad arra, hogy egy programhoz dogmatikusan ragaszkodjunk az első látásra elfogadható "cáfolatokkal" szemben is. A tudományos kutatási programok "negatív heurisztikájának" elképzelése jelentős mértékben ésszerűvé teszi a klasszikus konvencionalizmust. Racionálisan úgy dönthetünk, hogy a "cáfolatok" mindaddig nem érik el a kemény magot, amíg a segédhipotézisekből álló védőöv korroborált empirikus tartalma növekszik. Saját megközelítésünk azonban különbözik Poincaré jusztifikácionista konvencionalizmusától abban az értelemben, hogy Poincaréval ellentétben mi úgy tartjuk, hogy ha és amikor egy program többé nem jelez előre új tényeket, akkor kemény magját el lehet vetni: azaz, a mi kemény magunk, ellentétben Poincaré-éval , bizonyos körülmények között összeomolhat. E tekintetben Duhem oldalán állunk, aki úgy vélte, hogy ezt a lehetőséget meg kell engedni.(11) Duhem számára azonban az ilyen összeomlásnak pusztán esztétikai(12) okai vannak, szerintünk viszont főleg logikaiak és empirikusak. (b) Pozitív heurisztika: a "védőöv" kiépítése és az elméleti tudományok relatív autonómiája A kutatási programok, negatív heurisztikájukon kívül pozitív heurisztikájukkal is jellemezhetők. Még a leggyorsabban és legkövetkezetesebben fejlődő kutatási programok is csak fokozatosan tudják leküzdeni az ellenük szóló "bizonyítékokat": az anomáliákat soha nem sikerül teljesen megszüntetni. Azonban ne gondoljuk úgy, hogy a megmagyarázatlan anomáliákat – a "rejtvényeket", ahogy Kuhn nevezné őket – tetszőleges sorrendben számolják fel, és hogy a védőöv eklektikus, minden előre megtervezett rend nélkül épül. Ez a rend általában az elméletalkotó dolgozószobájában dől el, függetlenül az ismert anomáliáktól. A kutatási programokban résztvevő tudósok nem szentelnek túl sok figyelmet a "cáfolatoknak". Hosszú távú kutatási tervvel rendelkeznek, amely anticipálja ezeket a cáfolatokat. Ezt a kutatási tervet, vagy a kutatások menetét a program pozitív heurisztikája határozza meg, több-kevesebb részletességgel. A negatív heurisztika a programok "kemény magját" határolja be, amely a résztvevők döntése nyomán "megcáfolhatatlan"; a pozitív heurisztika csak részben kidolgozott utasítások vagy tippek csoportjából áll, amelyek arra vonatkoznak, hogy miként kell változtatni, vagy javítani a kutatási program "cáfolható változatain", és hogyan kell módosítani, bonyolítani a "cáfolható" védőövet. A programok pozitív heurisztikája megóvja a kutatókat attól, hogy összezavarodjanak a tengernyi anomália láttán. Kijelöl egy programot, mely a valóságot szimuláló, egyre bonyolultabb modellek sorozatát tartalmazza: a tudósok modelljeik építésére összpontosítják figyelmüket, összhangban a program pozitív részében lefektetett utasításokkal. Az aktuális ellenpéldáktól, a hozzáférhető "adatoktól"(13) eltekintenek. Newton első programjában, mely a bolygórendszer leírására irányult, egy rögzített, pontszerű Nap és egy pontszerű bolygó szerepelt. Ebben a modellben vezette le fordított arányossági törvényét a Kepler-féle ellipszisekre. Ez a modell azonban ellentmondott saját harmadik dinamikai törvényének, ezért fel kellett cserélni egy olyan modellel, amelyben a Nap és a bolygó közös gravitációs központjuk körül keringenek. Ezt a változtatást nem megfigyelések ösztönözték (az adatok nem utaltak semmiféle "anomáliára"), hanem a program kidolgozásának elméleti nehézsége. Ezután továbbfejlesztette a programot több bolygóra, oly módon mintha csupán a heliocentrikus erők hatnának, bolygók közötti erők nem. Majd kidolgozta azt a változatot, amelyben a Napot és bolygókat nem tömegpontnak, hanem tömeggömbölynek tekintjük. Ehhez a változtatáshoz szintén nem volt szükség semmilyen anomália megfigyelésére; a végtelen sűrűség létezését egy – részletesebben nem kidolgozott – "próbakő" elmélet kizárta; ezért a bolygóknak kiterjedtnek kellett lenniük. Ez a változtatás komoly matematikai nehézségeket jelentett, és hátráltatta Newton munkáját – a Principia megjelenését több, mint egy évtizeddel késleltette. Ennek a "rejtvénynek" a megoldása után forgó gömbök mozgásával kezdett foglalkozni. Majd bolygóközi erőket is felvett, és a perturbációkat kezdte számolni. Innentől kezdve fordított több gondot a 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* tényekre. Ez a modell számos tényt gyönyörűen magyarázott, sokat azonban továbbra sem. Ekkor lapított gömb alakú bolygókkal kezdett el számolni, és így tovább. Newton lenézte azokat, akikből, mint például Hooke-ból, miután rábukkantak az első naiv modellre, hiányzott a megfelelő kitartás és képesség ahhoz, hogy kutatási programmá fejlesszék, és akik az önmagában érdektelen első változatot "felfedezésnek" tekintették. Newton mindaddig nem jelentette meg eredményeit, amíg programja nem ért el figyelemreméltóan progresszív probléma-eltolódást.(14) A legtöbb, de talán az összes newtoni "rejtvény", amely az egymást felülmúló változatokhoz vezetett, már Newton első naiv modelljének idején is előrelátható volt, és Newton és kollégái kétségkívül előre is látták ezeket. Newton minden bizonnyal tudatában volt annak, hogy első változatai egyértelműen tévesek. Az ilyen tények mutatják a legjobban egy kutatási program pozitív heurisztikájának a létezését: ezért beszélünk "modellekről" a kutatási programokban. Egy "modell" kezdeti feltételek olyan halmaza (esetleg bizonyos megfigyelési elméletekkel kiegészítve), amelyről tudjuk, hogy a program további fejlődése során megváltozik majd, és többé-kevésbé azt is tudjuk, hogyan. Ez újfent megmutatja, mennyire irrelevánsak egy kutatási program bármelyik változatának "cáfolatai": létezésükre teljes mértékben számítanak, és a pozitív heurisztika formájában megvan a stratégia megjóslásukra és feldolgozásukra. Valójában, ha a pozitív heurisztikát pontosan megfogalmazzák, akkor a program nehézségei inkább matematikaiak, mintsem empirikusak. (15) Egy kutatási program pozitív heurisztikája "metafizikai" elvként is megfogalmazható. Newton programjáé például így: "a bolygók lényegében durván gömb alakú, gravitáló búgócsigák". Soha senki sem képviselte ezt a nézetet mereven: a bolygók nem csak gravitációs erővel rendelkeznek, hanem vannak például elektromágneses tulajdonságaik is, amelyek befolyásolhatják mozgásukat. A pozitív heurisztika tehát sokkal rugalmasabb, mint a negatív. Mi több, időnként az is megtörténik, hogy amikor egy kutatási program degenerálódó szakaszba kerül, egy kisebb forradalom, vagy a pozitív heurisztika valamilyen kreatív megváltoztatása újra továbblendíti a programot.(16) Ezért jobb a "kemény magot" elkülöníteni a pozitív heurisztikát kifejező, rugalmasabb metafizikai elvektől. Mindez azt mutatja, hogy a pozitív heurisztika teljes gőzzel halad előre úgy, hogy gyakorlatilag teljesen eltekint a "cáfolatoktól": esetleg úgy tűnhet, hogy inkább a "verifikációk"(17), mint a cáfolatok jelentik az érintkezési pontot a valósággal. Noha hangsúlyoznunk kell, hogy a program n+1-ik változatának "verifikációja" az n-edik változat cáfolata, nem tagadhatjuk, hogy a következő változat bizonyos kudarcait mindig előre lehet látni. A programot az "igazolások" viszik előre, a makacsul ellenálló esetek dacára. A kutatási programokat még "elvetésük" után is értékelhetjük heurisztikus erejük alapján: aszerint, hogy hány új tény eredményeztek, és hogy "fejlődő szakaszukban mennyire tudták magyarázni cáfolataikat"?(18) (Értékelhetjük őket a matematikára gyakorolt ösztönző hatásuk alapján is. Az elméletalkotók igazi nehézségei nem annyira az anomáliákból, hanem inkább a program matematikai nehézségeiből fakadnak. A newtoni program jelentősége részben a klasszikus infinitezimális analízis – newtoniánusok általi – kifejlesztéséből származik, amely döntő előfeltétele volt sikerének.) Így a tudományos kutatási programok módszertana számot ad az elméleti tudomány viszonylagos autonómiájáról, melynek racionalitását a korábbi falszifikácionisták soha sem tudták megmagyarázni. Annak racionális eldöntése, hogy egy erős kutatási programban résztvevő tudósok mely problémákon dolgozzanak, inkább a program pozitív heurisztikáján múlik, mint a lélektanilag nyugtalanító (vagy technológiai szempontból fontos) anomáliákon. Az anomáliákat számba veszik, de félreteszik abban a reményben, hogy a megfelelő időpontban a program korroborációivá fognak átalakulni. Csupán azoknak a tudósoknak kell figyelmüket az anomáliákra irányítaniuk, akik a próba és tévedés módszerrel dolgoznak, (19) vagy akik egy kutatási program degenerálódó szakaszában tevékenykednek, amikor a pozitív heurisztika már erejét vesztette. (Mindez bizonyára riasztóan hangzik a naiv falszifikácionisták számára, akik úgy tartják, hogy ha egyszer egy elméletet kísérletileg "megcáfoltak" (az ő szabálykönyvük szerint), akkor irracionális (és becstelen) azt továbbfejleszteni: ehelyett a régi " megcáfolt" elméletet egy új megcáfolatlan elmélettel kell felcserélni. (c) Két illusztráció: Prout és Bohr A pozitív és negatív heurisztika dialektikáját egy kutatási programban legjobban példákkal lehet megvilágítani. Ezért most két látványosan sikeres kutatási program néhány vonását fogom vázlatosan bemutatni: Prout programja(20) azon az elképzelésen alapult, hogy minden atom hidrogénatomokból tevődik össze, Bohr


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* programja pedig azon, hogy a fénykibocsátást az okozza, hogy az elektronok az atomokon belül egyik pályáról a másikra ugranak. (Egy történeti esettanulmány megírásakor, véleményem szerint, a következőképpen kell eljárni: (1) megadjuk a történtek racionális rekonstrukcióját (2) ezt a racionális rekonstrukciót összevetjük a tényleges történettel és az előbbit a történetiség, az utóbbit pedig a racionalitás hiánya miatt bíráljuk. Eszerint bármilyen történeti vizsgálatot meg kell hogy előzzön egy heurisztikus vizsgálat: a tudománytörténet a tudományfilozófia nélkül vak. Ebben a tanulmányban azonban nem szándékom elmélyülni a második szakaszban.) (c1) Prout: egy progresszív kutatási program az anomáliák tengerében Prout 1815-ben, egy név nélkül megjelent tanulmányában azt állította, hogy minden tiszta kémiai elem atomsúlya egész szám. Tisztában volt a bőséges számú anomáliával, azonban azt mondta, hogy ezek azért lépnek fel, mert a kémiai elemek szokványos előfordulásaikban nem tiszták: azaz, a kor releváns "kísérleti technikái" nem megbízhatók, avagy – saját megfogalmazásunkban – azok a "megfigyelési" elméletek, amelyek alapján az elmélet alapvető állításainak az igazságát megállapították, tévesek(21) Prout elméletének képviselői ezért nagyszabású vállalkozásba kezdtek: azoknak az elméleteknek a megdöntését tűzték ki célul, amelyek a tézisükkel szembenálló bizonyítékokat szolgáltatták. E célból forradalmasítaniuk kellett a kor analitikai kémiáját, és megfelelően helyesbíteniük kellett azokat a kísérleti módszereket, amelyekkel a tiszta elemeket elkülönítették(22). Prout elmélete egymás után győzte le azokat az elméleteket, amelyeket korábban alkalmaztak a kémiai elemek tisztítására. Ennek ellenére, néhány vegyész elfáradt, és feladta a kutatási programot, a végső győzelem ugyanis, a sikerek ellenére, messze volt. Például Stas, bizonyos, az elméletnek makacsul ellentmondó esetek hatására, 1860-ban arra következtetésre jutott, hogy Prout elmélete "nem megalapozott". (23) Másokat azonban jobban bátorítottak az eredmények, mint amennyire elbizonytalanította őket a teljes siker hiánya. Marignac például rögtön visszavágott azzal, hogy "bár szerintem Monsieur Stas kísérletei tökéletes pontosak, azonban nincs bizonyíték arra, hogy mérési eredményei és a Prout törvény által megkövetelt eredmények között megfigyelt eltérést nem lehet a kísérletei módszerek nem kielégítő voltával magyarázni. (24) Ahogy Crooke 1886ban megfogalmazta: "Nem kevés elismert vegyész feltételezi, hogy [Prout elmélete] igaz, azonban ezt a tényt elfedi valamilyen járulékos jelenség, amelyet eddig még nem sikerült kiküszöbölnünk". (25) Azaz, kell hogy legyen valamilyen további rejtett feltevés a "megfigyelési" elméletekben, amelyekre a kémiai tisztítás "kísérleti technikáit" alapozták, és amelyek segítségével az atomsúlyokat kiszámították. Crooke nézete még 1886-ban is az volt, hogy "a jelenlegi atomsúlyok némelyike csupán egy átlagértéket képvisel".(26) Crooke később tudományos (tartalomnövelő) formába öntötte elképzelését: új, konkrét "fraktációs" elméleteket javasolt, egy új "válogató démont".(27) Sajnos azonban új megfigyelési elméletei amennyire merészek, éppannyira tévesek is voltak, és mivel nem tudtak új tényeket anticipálni, kimaradtak a tudomány (racionálisan rekonstruált) történetéből. Amint egy nemzedékkel később kiderült, igenis létezett egy alapvető rejtett feltevés, amely elkerülte a kutatók figyelmét: nevezetesen, hogy két tiszta elem elkülönítése kémiai eszközökkel véghezvihető. Az az elgondolás, hogy két tiszta elem esetleg minden kémiai reakcióban ugyanúgy viselkedik, azonban fizikai módszerekkel elkülöníthető egymástól, változtatást igényelt, a "tiszta elem" fogalmának "kitágítását", ami magának a kutatási programnak a megváltozását – fogalomtágító kiterjesztését – jelentette.(28) Ez a forradalmi, rendkívül kreatív fordulat Rutherford iskolájához kötődik;(29) és "annyi viszontagság és rendkívül meggyőzőnek tűnő cáfolat után, az a hipotézis, amit Prout, az edinburghi orvos 1815-ben oly könnyedén vetett fel – egy évszázaddal később – az atomok szerkezetére vonatkozó modern elméletek sarokköve lett" (30). Mindazonáltal ez a kreatív lépés csupán mellékes eredménye volt egy másik, valójában meglehetősen távoli kutatási programnak; a proutiánusok, külső ösztönző híján, soha nem is álmodtak arról például, hogy az elemek elkülönítéséhez nagyteljesítményű centrifugákat építsenek. (Miután egy "megfigyelési" vagy "értelmező" elméletet végleg elvetnek, az elutasított elmélet keretei által meghatározott "pontos" mérések – visszatekintve – meglehetősen értelmetlennek tűnnek. Soddy kigúnyolta a "mérési pontosság"-ra való öncélú törekvést: "van valami tragikus, sőt talán annál is több abban, ahogy a sors megsemmisítette a 19. század vegyész lángelméinek életművét, amelyet kortársaik joggal a pontosság csúcsaként, a tudományos mérések tökéletes megvalósításaként tiszteltek. Nehezen elért eredményeik, legalábbis pillanatnyilag, éppoly kevéssé tűnnek érdekesnek vagy fontosnak, mint egy halom palack átlagos tömegének a megállapítása, amelyek közül néhány tele van, mások pedig többé vagy kevésbé üresek." (31)) Hadd hangsúlyozzuk, hogy a kutatási programok itt javasolt metodológiájának fényében soha nem volt semmilyen racionális indok Prout programjának az elvetésére. Ez a program csodálatos haladást eredményezett, a számos akadály ellenére is.(32) Vázlatunk azt mutatja be, hogy egy kutatási program hogyan képes megkérdőjelezni az elfogadott tudományos ismeretek jelentős részét; noha a körülmények kezdetben 117 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* kedvezőtlenek, mint konkrét példánk esetében is, a program képes ezeket lépésről lépésre legyőzni és átalakítani. Prout programjának története azt is igen jól illusztrálja, hogy a tudomány fejlődését hogyan hátráltatta és lassította a jusztifikácionizmus és a naiv falszifikácionizmus. (Az atomelmélettel szembeni 19. századi ellenálláshoz mindkettő erősen hozzájárult.) Hálás példa a rossz módszertannak a tudományra való hatásáról, ami esetleg izgalmas kutatási programot jelenthet a tudománytörténészek számára. (c2) Bohr: egy ellentmondásos alapokon nyugvó kutatási program fejlődése Egy gyors pillantás Bohrnak a fény emissziójával kapcsolatos kutatási programjára (a kvantummechanika korai korszakában) további illusztrációkkal szolgálhat, és átfogóbbá is teszi tételünket. (33) Bohr kutatási programjának történetét a következőképpen elemezhetjük: (1) a kiindulási probléma; (2) negatív és pozitív heurisztika; (3) azok a problémák, amelyeket a program megkísérelt megoldani; (4) a degenerációs (avagy "kimerülési") pont, és végül (5) a program, amely helyébe lépett. A problémát az a rejtély jelentette, hogy a Rutherford atomok (azaz a kis bolygórendszerek, amelyekben elektronok keringenek egy pozitív mag körül) miként maradhatnak stabilak; a jól korroborált Maxwell-Lorentzféle elektromágneses elmélet szerint ugyanis az elektronoknak bele kellene zuhanniuk a magba. Ugyanakkor azonban Rutherford elmélete is jól korroborált volt. Bohr gondolata az volt, hogy ideiglenesen figyelmen kívül hagyja az ellentmondást, és tudatosan olyan kutatási program dolgoz ki, amelyeknek "cáfolható" változatai ellentmondanak a Maxwell-Lorentz elméletnek.(34) Elméletének kemény magja gyanánt öt posztulátumot javasolt: "(1) az energia [az atomokon belül] nem folytonos módon emmitálódik (vagy abszorbeálódik), ahogy a hagyományos elektrodinamika állítja, hanem csak a rendszerek különböző "stacionárius" állapotai közötti átmenetkor. (2) A rendszerek dinamikus egyensúlyát stacionárius állapotokban a hagyományos mechanika törvényei szabják meg, míg ezek a törvények nem érvényesek a rendszerek különböző állapotai közötti átmenetekre. (3) Egy rendszer két stacionárius állapota közötti átmenet során kisugárzott energia homogén, és a kisugárzott energia frekvenciája és az E teljes kisugárzott energia közötti összefüggést az E = h összefüggés adja meg, ahol h a Planck állandó. (4) Egy pozitív magból és egy körülötte keringő elektronból álló egyszerű rendszer különböző stacionárius állapotait az a feltétel határozza meg, hogy a konfiguráció kialakulása során kisugárzott teljes energia és a keringési frekvencia aránya 1/2 h egész számú többszöröse. Feltételezve, hogy az elektron pályája kör alakú, ez egyenértékű azzal a feltevéssel, hogy a mag körül keringő elektron impulzusmomentuma h/2. (5) Bármilyen atomi rendszer "állandó" állapotát, azaz azt az állapotát, amelyben a kisugárzott energia maximális, az a feltétel határozza meg, hogy minden a középpont körül keringő elektron impulzusmomentuma h/2 nagyságú."(35) Vegyük észre az alapvető módszertani különbséget Prout és Bohr programjának inkonzisztenciája között. Prout kutatási programja hadat üzent kora analitikai kémiájának: pozitív heurisztikája meg kívánta dönteni azt, és helyébe akart lépni. Bohr kutatási programjában azonban nem találunk ehhez hasonlót; pozitív heurisztikája, még teljes siker esetén sem oldotta volna meg a Maxwell-Lorentz elmélettel való inkonzisztenciát.(36) Egy ilyen elképzelés felvetéséhez még Prouténál is nagyobb bátorság kellett; Einsteinben is felmerült futólag ez a gondolat, de elfogadhatatlannak tartotta és elutasította.(37)A tudomány történetének legfontosabb kutatási programjai közül néhányat olyan régebbi programokhoz toldottak, amelyeknek nyilvánvalóan ellentmondtak. Például a kopernikuszi asztronómiát az arisztotelészi fizikához toldották, Bohr programját Maxwelléhez. Az ilyen "hozzátoldások" irracionálisak a jusztifikácionisták és a naiv falszifikácionisták számára, akik nem tudják elismerni az ismeretek bővülését inkonzisztens alapon. Ezért a hozzátoldásokat rendszerint valamilyen ad hoc húzással álcázzák, – mint például Galilei cirkuláris inercia elmélete vagy Bohr korrespondencia és később komplementaritási elve – amelyeknek egyetlen célja, hogy elleplezzék a "hibákat".(38) Ahogy az új toldalékprogram egyre erősebb lesz, a békés egymás mellett élés véget ér, és a szimbiózisból verseny lesz; az új program hirdetői megpróbálják teljesen legyőzni a régi programot. Lehetséges, hogy Bohrt "hozzátoldott" programjának a sikere vezette ahhoz a téves feltevéshez, hogy a kutatási programokban az ilyen alapvető ellentmondásokat elvben el lehet, és el is kell fogadni, és hogy egyáltalán nem jelentenek komoly problémát, csupán hozzájuk kell szoknunk. 1922-ben Bohr megkísérelte lejjebb engedni a tudomány kritikai mércéjét: érvelése szerint "a legtöbb, ami egy elmélettől [azaz egy programtól] elvárható, hogy klasszifikációja, új jelenségek megjóslása révén, hozzájáruljon a megfigyelések fejlődéséhez". (39)


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* (Bohrnak ez a kijelentése D'Alembert-éhez hasonló, aki az infinitezimális elmélet megalapozásának ellentmondásaival szembesülve ezt mondta: Allez en avant et la foi vous viendra. Margenau szerint "érthető, hogy az elmélet sikere iránti lelkesedés miatt nem vették figyelembe az elmélet rossz felépítését: hiszen Bohr atomja barokk toronyként magasodott a klasszikus elektrodinamika gótikus talapzatán". (40) Valójában azonban nem igaz, hogy ezt a "rossz felépítést" ne vették volna észre: mindenki tudatában volt, csak – többé-kevésbé – eltekintett tőle a program pozitív szakaszában.(41) A kutatási programok általunk képviselt metodológiája azt mutatja, ez az attitűd racionális, ugyanakkor azt is, hogy a "rossz felépítés" védelmezése a progresszív szakaszt követő időkben irracionális. Itt el kell mondanunk, hogy Bohr a harmincas és negyvenes években feladta az "új jelenségek" megkövetelését, és hajlandó volt "az atomi jelenségekre vonatkozó sokféle eredmény koordinálásának sürgős feladatával foglalkozni, amelyek napról napra halmozódtak az új tudásterület folyamatos feltárása során". (42) Ez azt jelzi, hogy Bohr ebben az időben visszatért a "jelenségek megőrzésére" irányuló programjához, míg Einstein továbbra is szarkasztikusan ragaszkodott ahhoz, hogy "minden elmélet igaz, feltéve hogy megfelelően kapcsolja össze szimbólumait a megfigyelhető mennyiségekkel".(43)) Azonban a konzisztenciának – a kifejezés erős értelmében(44) – továbbra is fontos regulatív elvnek kell maradnia (a progresszív probléma-eltolódás követelménye mellett), és az ellentmondásokat (beleértve az anomáliákat) problémaként kell kezelni. Ennek egyszerű az oka. Amennyiben a tudomány az igazságra törekszik, akkor konzisztenciára kell törekednie; ha lemondunk a konzisztenciáról, akkor lemondunk az igazságról is. Az a követelmény, hogy "mérsékeljük igényeinket",(45) hogy el kell fogadnunk bizonyos – gyenge vagy erős – ellentmondásokat, továbbra is módszertani bűn marad. Másfelől viszont, ez nem jelenti azt, hogy egy ellentmondás – vagy anomália – felfedezése azonnal a program leállítását kell, hogy jelentse: az inkonzisztencia valamilyen ideiglenes, ad hoc karanténba zárása, és a program folytatása a pozitív heurisztika alapján racionális lehet. Ez még a matematikában is előfordult, ahogy a korai infinitezimális számítás vagy a naiv halmaz elmélet példái mutatják.(46) (Ebből a szempontból Bohr "korrespondencia elve" érdekes kettős szerepet játszott programjában. Egyfelől fontos heurisztikus elvként szolgált, amely számos új tudományos hipotézist sugallt, ez pedig új tényekhez vezettek, különösen a spektrumvonalak intenzitásával kapcsolatban.(47) Másfelől védelmi mechanizmusként is működött, amely "a mechanika és az elektrodinamika klasszikus elméleteinek fogalmait megkísérelte a végsőkig alkalmazni, ezen elméletek és a hatáskvantum ellentmondásának ellenére",(48) ahelyett, hogy egy egyesített program kidolgozásának szükségességét hangsúlyozta volna. Ebben a második szerepben csökkentette a program problematikusságának fokát.(49)) Természetesen az egész kvantumelméleti kutatási program "hozzátoldott program" volt, és ezért ellenszenves az olyan mélyen konzervatív nézeteket valló fizikus számára, mint például Planck. A hozzátoldott programokkal kapcsolatban két szélsőséges és egyformán irracionális álláspont létezik. A konzervatív álláspont szerint az új programot mindaddig fel kell függeszteni, amíg a régi programot nem sikerült valahogy rendbe hozni: ellentmondásos alapokra ugyanis irracionális építkezni. A "konzervatívok" az ellentmondást úgy próbálják kizárni, hogy az új elmélet posztulátumait (hozzávetőleg) megmagyarázzák a régi elmélet fogalmaival: egy ilyenfajta sikeres redukció nélkül irracionálisnak tekintik az új program továbbfejlesztését. Planck ezt az utat választotta. Azonban évtizedes megfeszített munkája nem járt eredménnyel.(50) Így Laue megjegyzése, amely szerint Planck 1900. december 14-én elhangzott előadása "a kvantumelmélet születésnapja", nem teljesen igaz; ez a nap Planck redukciós programjának születésnapja. Einstein döntött úgy 1905-ben, hogy az alapok pillanatnyi inkonzisztenciája ellenére tovább halad, de 1913-ban még ő is visszakozott, amikor is Bohr lépett tovább. A hozzátoldott programmal kapcsolatos anarchista álláspont az alapok anarchiáját erényként dicsőíti, és a (gyenge) inkonzisztenciát vagy a természet alapvető tulajdonságaként értelmezi, vagy az emberi megismerés végső határaként, amint Bohr néhány követője tette. A racionális álláspontot leginkább Newton képviselte, akinek némiképp hasonló helyzettel kellett szembenéznie. A lökésen alapuló kartéziánus mechanika, amelyhez Newton programját eredetileg hozzáillesztették, (gyengén) inkonzisztens volt Newton gravitációs elméletével. Newton egyszerre dolgozott pozitív heurisztikájára támaszkodva (sikerrel), és redukcionista programján (sikertelenül), és nem értett egyet sem az olyan kartéziánusokkal, mint Huygens, akik úgy vélték, hogy nem éri meg ilyen értelmetlen programra


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* vesztegetni az időt, sem pedig túlzottan elhamarkodott tanítványaival, például Cotes-szal, aki úgy vélte, hogy az inkonzisztencia nem jelent problémát.(51) A "hozzátoldott" programra vonatkozó racionális álláspont tehát a program heurisztikus erejének kihasználását javasolja, anélkül, hogy beletörődnénk alapjainak kaotikus voltába. Egészében véve a régi, 1925 előtti kvantumelméletben ez a felfogás uralkodott. Az új, 1925 utáni kvantumelméletben az "anarchista" álláspont vált meghatározóvá, és a modern kvantumfizika "koppenhágai értelmezése" ma a filozófiai obskurantizmus legfőbb képviselője. Az új elméletben Bohr hírhedt "komplementaritási elve" trónra emelte a (gyenge) inkonzisztenciát, mint a természet alapvető tulajdonságát, és a szubjektivista pozitivizmust, az antilogikus dialektikát, sőt, még a hétköznapi nyelv filozófiáját is összeolvasztotta, egyfajta szentségtelen szövetségben. 1925 után Bohr és társai a tudományos elméletek kritikai standardjának szintjét példátlanul leeresztették. Ez az értelem vereségéhez és a felfoghatatlan káosz anarchista kultuszához vezetett a modern fizikában. Einstein tiltakozott: "Heisenberg és Bohr megnyugtató filozófiája – vagy vallása? – olyan fortélyosan van kiagyalva, hogy egy időre puha párnát ad az igazhívők feje alá."(52) Másfelől viszont lehetséges, hogy Einsteint éppen túlzottan magas mércéje gátolta meg a Bohr-modell és a hullámmechanika felfedezésében (vagy talán csak annak publikálásában). Einstein és szövetségesei nem nyerték meg a csatát. A fizika tankönyvek manapság tele vannak ilyesfajta kijelentésekkel: "A két nézőpont, a kvantumok és az elektromágneses térerősségek, Bohr értelmében komplementerek. Ez a komplementaritás a természetfilozófia egyik nagy eredménye, amellyel a kvantumelmélet ismeretelméletének koppenhágai értelmezése megoldotta a fény korpuszkuláris és hullám elmélete közötti réges-régi ellentétet. Az i. sz. 1. századi Alexandriai Héron visszaverődési és egyenes vonalú terjedési tulajdonságaitól kezdve egészen a tizenkilencedig századig, Young és Maxwell interferencia és hullámtulajdonságaiig, dúlt a vita. A sugárzás kvantumelmélete, amelyet a 20. század első felében dolgoztak ki, meghökkentően hegeli módon, teljesen feloldja ezt a dichotómiát".(53) Térjünk vissza a régi kvantummechanika felfedezés-logikájához, és összpontosítsunk konkrétan pozitív heurisztikájára. Bohr terve az volt, hogy először kidolgozza a hidrogénatom elméletét. Első modellje egy rögzített proton mag és egy körpályán keringő elektron együttese volt; második modelljében egy rögzített síkbeli elliptikus pályával számolt; ezután úgy döntött, hogy elhagyja a mag illetve a pályasík rögzítettségére vonatkozó, nyilvánvalóan mesterséges megszorításokat; később arra gondolt, hogy figyelembe veszi az elektron lehetséges spinjét,(54) majd pedig megkísérelte kiterjeszteni programját összetett atomok és molekulák szerkezetére, valamint az elektromágneses tér rájuk gyakorolt hatására is, és így tovább, és így tovább. Mindez már az elején meg volt tervezve: az az elképzelés, hogy az atomok bolygórendszerhez hasonlóak, egy hosszú, bonyolult, de optimista programot vázolt fel, és világosan kijelölte a kutatás stratégiáját. (55) "Ebben az időben – 1913-ban – úgy tűnt, mintha végre megtalálták volna a spektrumok igazi kulcsát, mintha csak idő és türelem kérdése volna a rejtélyek végső megoldása." (56) Bohr ünnepelt 1913-as cikke tartalmazta a kutatási program első lépését. Tartalmazta első modelljét (melyet a továbbiakban M1-nek fogok nevezni), amely már megjósolt olyan tényeket, amelyeket egyetlen korábbi elmélet sem: nevezetesen a hidrogén emissziós spektrumvonalainak hullámhosszát. Noha ezeknek a hullámhosszaknak egy része korábban is ismert volt – így a Balmer-sorozat (1885) illetve a Paschen-sorozat (1908) –, a Bohrelmélet jóval többet jósolt meg ennél a két ismert sorozatnál. És az ellenőrzések hamar korroborálták az új tartalmat: 1914-ben Lyman egy újabb Bohr-sorozatot fedezett fel, 1922-ben Brackett, 1924-ben pedig Pfund egy-egy másikat. Miután a Balmer és a Paschen-sorozatokat már 1913 előtt is ismerték, egyes történészek a "baconi indukciós felemelkedés" példájaként állítják be a történetet: (1) a spektrumvonalak káosza, (2) "empirikus" törvény" (Balmer), (3) elméleti magyarázat (Bohr). Ez kétségkívül olyannak tűnik, mint Whewell három szintje. A tudomány előrehaladása azonban nemigen késlekedett volna a leleményes svájci tanító "próba és tévedés" módszerével nyert eredményei nélkül sem: Balmer eredményeit a spekulatív tudomány fősodrából – amelyet Planck, Rutherford, Einstein és Bohr merész spekulációi vittek előre –, deduktíve levezették volna, elméleteik ellenőrzési állításai gyanánt, Balmer úgynevezett "úttörő" munkája nélkül is. A tudomány racionális rekonstrukciója nemigen honorálja a "naiv feltevések" kiötlőinek fáradozásait. (57) Valójában Bohr problémája nem a Balmer- és a Paschen-sorozat, hanem a Rutherford-atom paradox stabilitásának magyarázata volt. Mi több, Bohr nem is hallott ezekről a formulákról cikke első változatának megírása előtt.(58)


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* Bohr első M1-es modelljének nem minden állítását korroborálták. Az M1 modell például azt állította, hogy a hidrogén emissziós spektrumának minden vonalát megjósolja. Azonban kísérleti bizonyítékokat találtak olyan hidrogén sorozatokra, amelyeknek Bohr M1-e szerint nem lett volna szabad létezniük. Az anomáliás sorozat a Pickering-Fowler-féle ultraibolya sorozat volt. Pickering 1896-ban fedezte fel ezt a sorozatot a Puppis csillag spektrumában. Fowler, miután 1898-ban a Napban is felfedezte a sorozat első vonalát, az egész sorozatot létrehozta egy hidrogénnel és héliummal töltött katódcsőben. Azzal is érvelhetnénk persze, hogy a torzszülött vonalnak semmi köze a hidrogénhez, végül is a Nap és a Puppis is számos gázt tartalmaz, és a katódcsőben hélium is volt. A vonalat valóban nem lehetett előállítani tiszta hidrogén csőben. Pickering és Fowler "kísérleti technikája", amely Balmer törvényének egy falszifikáló hipotéziséhez vezetett, azonban plauzibilis, noha soha komolyan nem ellenőrzött elméleti háttérre támaszkodott: (a) sorozatuknak a Balmer-sorozattal megegyező konvergenciaszáma volt, és ezért hidrogénsorozatnak tekintették, és (b) Fowler egy plauzibilis magyarázatot adott arra, hogy miért nem lehet a hélium a felelős a sorozatért.(59) Bohr azonban nem volt lenyűgözve a kísérleti fizikusok "mérvadó" mérési eredményeitől. Nem kérdőjelezte meg "kísérleti pontosságukat", vagy "megfigyeléseik megbízhatóságát", de kétségbevonta megfigyelési elméletüket. És egy másikat javasolt helyette. Először kidolgozta kutatási programjának egy újabb modelljét (M2): az ionizált hélium modelljét, amelyben egy két protonból álló mag körül kering egy elektron. Nos, ez a modell megjósol egy olyan ultraibolya sorozatot az ionizált hélium spektrumában, amely megegyezik a FowlerPickering sorozattal. Ez egy rivális elmélet volt. Ezután "döntő kísérletet" javasolt: azt jósolta, hogy a Fowlersorozatot elő lehet állítani, akár még erősebb vonalakkal is, egy hélium és klór keverékével töltött csőben is. Mi több, Bohr magyarázatot adott a kísérleti fizikusoknak a hidrogén katalizáló szerepére a Fowler kísérletben, illetve a klóréra a maga javasolta kísérletben, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna kísérleti berendezésükre.(60) És neki lett igaza.(61) Így, ami először a kutatási program vereségének látszott, visszhangzó sikerré változott. A győzelmet mindazonáltal azonnal kétségbe vonták. Fowler elismerte, hogy sorozata nem hidrogén- hanem héliumsorozat volt. Azonban kimutatta, hogy Bohr torzszülött-kiigazítása(62) továbbra is téves. A Fowler-sorozat hullámhosszai jelentősen különböztek Bohr M2 modellje által jósolt értékektől. Így a sorozat, noha nem cáfolja M1-et, továbbra is cáfolja M2-t, és az M1 és M2 közötti szoros kapcsolat miatt továbbra is aláássa M2-t!(63) Bohr félresöpörte Fowler érvét: természetesen soha nem gondolta azt, hogy az M2 modellt túl komolyan kellene venni. Eredményei hozzávetőlegesek, amelyek azon a durva közelítésen alapulnak, hogy az elektron egy rögzített mag körül kering; valójában persze a mag és az elektron egy közös gravitációs központ körül kering; a tömeget természetesen a redukált tömeggel kell helyettesíteni, éppúgy, mint a két-test problémáknál: me, = me/[1 + me/mn)].(64) Ez a módosított modell volt Bohr M3 modellje. És Fowlernek is el kellett ismernie, hogy Bohrnak megintcsak igaza lett.(65) M 2 látszólagos cáfolata M3győzelmévé vált, és világos volt, hogy M2-t és M3-t – talán még az M17-et, vagy M20-t is – kidolgozták volna a kutatási programon belül bármiféle megfigyelési vagy kísérleti ösztönzés nélkül is. Einstein ekkor mondta Bohr elméletéről, hogy "egyike a legnagyobb felfedezéseknek".(66) Bohr kutatási programja a tervek szerint haladt előre. A következő lépés az elliptikus pályák kiszámítása volt. Ezt Sommerfeld hajtotta végre 1915-ben, azzal a (váratlan) eredménnyel hogy a lehetséges stabil pályák számának növekedésével nem növekedett a lehetséges energiaszintek száma, és így úgy tűnt, hogy nem lehetséges döntő kísérlet, amelynek alapján választani lehetne az elliptikus illetve a körpályás elmélet között. Azonban az elektronok olyan nagy sebességgel keringenek a mag körül, hogy gyorsulásuk miatt tömegüknek észrevehetően meg kell változnia, amennyiben az einsteini mechanika igaz. És valóban, ezekkel a relativisztikus korrekciókkal számolva, Sommerfeld az energiaszintek új csoportját nyerte, és ezáltal megkapta a spektrum "finomszerkezetét". Az áttérés erre a relativisztikus modellre sokkal komolyabb matematikai gyakorlatot és tehetséget igényelt, mint az első néhány modell kidolgozása. Sommerfeld eredménye elsősorban matematikai volt. (67) Érdekes módon a hidrogén spektrum dublettjeit Michelson(68) már 1891-ben felfedezte. Moseley rögtön Bohr első cikkének a megjelenése után rámutatott, hogy modellje "nem magyarázza a második gyengébb vonalat, amely mindegyik spektrumban megtalálható".(69) Bohr nem bosszankodott: meg volt győződve arról, hogy kutatási programjának pozitív heurisztikája a maga idejében majd megmagyarázza, sőt, még helyesbíti is


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* Michelson megfigyeléseit. És így is lett. Sommerfeld elmélete természetesen inkonzisztens volt Bohr elméletének első változataival; a finomszerkezetre vonatkozó kísérletek - a régi megfigyelések korrigálásával! döntő bizonyítékkal szolgáltak a Sommerfeld elmélet mellett. Sommerfeld és müncheni iskolája Bohr első modelljeinek kudarcait a Bohr-féle kutatási program győzelmeivé fordították át. Érdekes, hogy pontosan úgy, ahogy Einstein 1913-ban elbizonytalanodott, és kutatásai a kvantumfizika látványos haladása közepette lelassultak, Bohr is elbizonytalanodott és lelassult 1916-ban; és ahogy 1913-ban Bohr vette át a kezdeményezést Einsteintől, 1916-ban Sommerfeld(70) vette át Bohrtól. Bohr koppenhágai és Sommerfeld müncheni iskolájának légköre között szembetűnő volt a különbség: "Münchenben konkrétabban fogalmaztak, és ezért könnyebb volt megérteni őket; sikeresek voltak a spektrumok rendszerezésében, illetve a vektormodell alkalmazásában. Koppenhágában azonban úgy gondolták, hogy az új jelenségekre megfelelő nyelvet még nem sikerült megtalálni, és ezért tartózkodtak a túlzottan határozott megfogalmazásoktól, óvatosabban és általánosabb terminusokban fejezték ki magukat, és ezért sokkal nehezebb volt megérteni őket."(71) Vázlatunk megmutatja, hogyan teszi a progresszív változás hihetővé és ésszerűvé az ellentmondásos programot. Born, Planckról szóló nekrológjában, világosan leírja ezt a folyamatot: "Természetesen a hatáskvantum bevezetése önmagában nem jelenti a helyes kvantumelmélet megalapozását ... Azok a nehézségeket, amelyeket a hatáskvantumnak a jól megalapozott, klasszikus elméletbe való bevezetése a kezdetektől fogva jelentett, már említettük. És a nehézségek, ahelyett, hogy eltűntek volna, fokozódtak; s noha a kutatások haladása néhányat felszámolt közülük, az elméletben továbbra is megmaradó hézagok annál csüggesztőbbek voltak a lelkiismeretes elméleti fizikusok számára. Valójában a Bohr-elméletben az események törvényeinek alapjául szolgáló egyes hipotézisek olyanok voltak, amilyeneket egy nemzedékkel korábban minden fizikus nyomban elutasított volna. Az, hogy az atomokon belül bizonyos kvantált (azaz a kvantumelv alapján kiválasztott) pályák különleges szerepet játszanak, még elfogadható; némiképp nehezebben fogadható el az a további feltételezés, hogy az ezeken a görbe vonalú pályákon mozgó, és ezáltal gyorsuló elektronok, nem sugároznak ki energiát. Azt azonban, hogy az emittált fénykvantum pontosan meghatározott frekvenciájának különböznie kell a kibocsátó elektron frekvenciájától, a klasszikus hagyományokon nevelkedett elméleti fizikusok döbbenetesnek és felfoghatatlannak tekintették. Azonban a számok [vagy inkább a progresszív probléma-eltolódások] a döntőek, és ebből fakadóan a szerepek felcserélődtek. Eredetileg az volt a kérdés, hogy miként lehet az új, különös elemet a lehető legkisebb feszültség árán beleilleszteni egy már létező rendszerbe, amelyet általánosan elfogadottnak tekintettek; a betolakodóazonban, miután biztos pozícióra tett szert, támadásba ment át; és ma már biztosnak látszik, hogy valamikor fel fogja robbantani a régi rendszert. A kérdés ma már csupán a robbanása helye és nagysága."(72) Az egyik legfontosabb tanulság, ami a kutatási programok tanulmányozásából leszűrhető, hogy viszonylag kevés kísérlet igazán fontos. Az elméleti fizikusok számára az ellenőrzések és "cáfolatok" rendszerint olyannyira nem szolgálnak érdekes heurisztikus útmutatással, hogy a nagyszabású ellenőrzés – vagy akár a már meglévő adatokkal való túlzott foglalkozás – időpocsékolásnak bizonyulhat. A legtöbb esetben nincs szükségünk cáfolatokra ahhoz, hogy tudjuk, egy elméletet sürgősen egy másikkal kell felcserélni: a program pozitív heurisztikája amúgy is továbbragad bennünket. Hasonlóképpen, a program újszülött változatának szigorú, "cáfolható interpretációt" adni veszélyes módszertani kegyetlenség. Az is lehetséges, hogy az első változatok kizárólag nem létező, "ideális" esetekre "vonatkoznak"; esetleg többévtizedes elméleti munka szükséges ahhoz, hogy elérkezzünk az első új tényekhez, és még több idő a kutatási programok érdekes módon ellenőrizhető változataihoz, egy olyan szint eléréséhez, ahol a cáfolatok többé nem láthatók előre magának a programnak a fényében. A kutatási programok dialektikája eszerint nem feltétlenül spekulatív feltevések és empirikus cáfolatok váltakozásának sorozatából áll. A program fejlődésének és empirikus ellenőrzésének kölcsönhatása igen sokféle lehet – hogy ténylegesen melyik séma valósul meg, az csupán a történelmi véletlenen múlik. Említsünk meg három tipikus variációt. (1) Képzeljük el, hogy az első három egymást követő változat, H1, H2, H3 egyaránt sikeresen jósolnak meg bizonyos új tényeket, másokat viszont nem, azaz mindegyik változat ugyanúgy korroborált és megcáfolt. Végül egy H4 változatot javasolnak, amely megjósol bizonyos új tényeket, és a legkomolyabb ellenőrzések próbáját is kiállja. A probléma-eltolódás progresszív, a feltevések és cáfolatok gyönyörű popperi váltakozásával állunk szemben.(73) Az emberek csodálni fogják ezt, mint annak klasszikus példáját, amikor elmélet és kísérlet kéz a kézben jár.


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* (2) Egy másik lehetséges séma szerint Bohr egyedül dolgozta volna ki H1-et, H2-t, H3-at és H4-et (esetleg Balmer sem előzte volna meg), de önkritikusan nem publikálta volna őket H4kidolgozásáig. Ezután H4-et ellenőrizték volna: minden bizonyíték korroborálta volna H4-et, azaz az első (és egyetlen) publikált hipotézist. Az – íróasztalánál ülő – elméleti fizikus ebben az esetben, úgy tűnik, messze a kísérleti fizikusok előtt jár: az elméleti fejlődés viszonylagosan autonóm szakaszával van dolgunk. (3) Tegyük fel, hogy H1, H2, H3 és H4 kidolgozása idején már minden, e három sémában említett empirikus bizonyítékkal rendelkezünk. Ebben az esetben H1, H2, H3 és H4 nem számít empirikusan progresszív problémaeltolódásnak, és a tudósnak, noha minden empirikus bizonyíték alátámasztja elméletét, tovább kell dolgoznia, hogy bizonyítsa programjának tudományos értékét.(74) Ilyen helyzet előállhat amiatt, mert egy régebbi kutatási program (amellyel szemben a H1-et, H2-t, H3-at és H4-et eredményező kutatási program kihívást jelent) már mindezeket a tényeket leszállította, - vagy pedig mert túl sok kormánytámogatás állt rendelkezésre a spektrumvonalakra vonatkozó adatok gyűjtésére, és a "napszámosok" véletlenül rábukkantak mindezekre az adatokra. Mindazonáltal az utóbbi eset rendkívül valószínűtlen, mivel, ahogy Cullen szokta volt mondani, "a világban forgalomban lévő téves tények száma végtelenül meghaladja a téves elméletekét". (75) A legtöbb ilyen esetben a kutatási programok ellentétben állnak az ismert "adatokkal", az elméleti fizikusok megvizsgálják a kísérleti fizikusok "kísérleti technikáit" és megfigyelési elméleteik megdöntésével és megváltoztatásával helyesbítik adataikat, és ezáltal új adatokat produkálnak.(76) E módszertani kitérő után térjünk vissza Bohr programjához. A pozitív heurisztika első felvázolása idején nem látták előre, és nem tervezték meg a program minden szakaszát. Amikor különös hézagok jelentkeztek Sommerfeld kifinomult modelljében (nevezetesen, a modell olyan vonalakat predikált, amelyeket soha sem mértek), Pauli egy mély segédhipotézist javasolt (az ún. "kizárási elvet"), amely nem csupán ezeket a hézagokat magyarázta, hanem újraformálta az elemek periódusos rendszerének héjelméletét, és korábban ismeretlen tényeket anticipált. Nem kívánom itt részletesen ismertetni a Bohr program fejlődésének történetét. Részletes tanulmányozása azonban módszertani szempontból igazi aranybánya: csodálatosan gyors fejlődése - ellentmondásos alapokra támaszkodva! - lélegzetelállító volt, szépsége, eredetisége és segédhipotéziseinek empirikus sikere, amelyeket briliáns, sőt zseniális tudósok dolgoztak ki, példa nélküli a fizika történetében. (77) A program egymást követő lépései időnként csak triviális javítást igényeltek, mint például a tömeg helyettesítését a redukált tömeggel. Máskor azonban az új változat megszületéséhez új, kifinomult matematikára volt szükség – mint például a soktest probléma matematikája – vagy kifinomult, új segédelméletekre. A kiegészítő matematikát vagy fizikát vagy már valamilyen korábbi elméletből vették át (például a relativitáselméletből), vagy újonnan találták ki (mint Pauli a kizárási elvet). Az utóbbi esetben a pozitív heurisztika "kreatív megváltozásának" vagyunk tanúi. Azonban még ez a nagyszerű program is elérkezett arra a pontra, ahol megszűnt heurisztikus ereje. Az ad hoc hipotézisek megsokszorozódtak, és nem lehetett őket tartalombővítő magyarázatokkal helyettesíteni. Például Bohr a molekuláris (sáv) spektrumokra vonatkozó elméletéből a kétatomos molekulákra a következő formulát vezette le:

Azonban ezt a formulát megcáfolták. Bohr követői az m2-et m(m+1)-re cserélték fel: ez összhangban állt a tényekkel, azonban reménytelenül ad hoc volt. Ezután következett az alkáli spektrumokban jelentkező megmagyarázatlan dublettek problémája. Landé 1924ben egy ad hoc "relativisztikus hasadási szabállyal" magyarázta őket, Goudsmit és Uhlenbeck 1925-ben az elektron spinjével. Ha Landé magyarázata ad hoc volt, Goudsmité és Uhlenbecké ráadásul ellent is mondott a speciális relativitáselméletnek: az igencsak nagyméretű elektron felületi pontjainak gyorsabban kellett mozogniuk a fénysebességnél, és az elektronnak nagyobbnak kellett lennie az egész atomnál. (78) Egy ilyen javaslathoz meglehetős bátorságra volt szükség. (Kronigban már korábban felmerült ez a gondolat, de nem publikálta, mert elfogadhatatlannak tartotta.(79)) Azonban a vakmerő, vadul inkonzisztens javaslatok nem hoztak több babért. A program a "tények" felfedezése mögött kullogott. Emésztetlen anomáliák árasztották el az egész területet. A még komolyabb ellentmondásokkal és még inkább ad hoc hipotézisekkel megkezdődött a kutatási program degenerálódó szakasza: a program – hogy Popper kedvenc fordulatával éljünk – kezdte "elveszíteni empirikus karakterét".(80) Ezen kívül, számos 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* olyan probléma volt, mint például a perturbációk elmélete, amelyek megoldására nem is lehetett számítani a program keretei között. Hamarosan feltűnt egy rivális elmélet: a hullámmechanika. Az új program nem csak hogy magyarázatot adott Planck és Bohr kvantumfeltételeire, hanem már legelső változatában is (de Broglie, 1924) elvezetett egy új, izgalmas tényhez, amelyet a Davisson-Germer kísérlet tárt fel. Későbbi, még kifinomultabb változatai olyan problémákra is megoldást kínáltak, amelyek teljesen kiestek Bohr kutatási programjának hatóköréből, és a Bohr-program későbbi, ad hoc elméleteit magas módszertani követelményeket kielégítő elméletekkel magyarázták meg. A hullámmechanika hamarosan elterjedt, legyőzte a Bohr-programot, és átvette helyét. De Broglie cikke akkor jelent meg, amikor a Bohr program már degenerálódó fázisban volt. Ez azonban merő véletlen. Vajon mi történt volna, ha de Broglie 1914-ben írta és publikálta volna cikkét, nem pedig 1924-ben? (d) A döntő kísérletek új szemszögből: az instant racionalitás vége Helytelen lenne feltételezni, hogy mindaddig ki kell tartanunk egy bizonyos kutatási program mellett, amíg az minden heurisztikus erejét ki nem meríti, hogy addig nem szabad egy rivális programot elindítanunk, amíg mindenki egyet nem ért abban, hogy feltehetően elértük a degenerációs pontot (noha persze meg lehet érteni a fizikusok bosszúságát, amikor egy kutatási program pozitív szakaszának a közepén olyan bizonytalan metafizikai elméletek tömegével találják szembe magukat, amelyek nem ösztönzik az empirikus fejlődést.(81)) Soha nem szabad megengedni, hogy egy kutatási program világnézetté, vagy egyfajta tudományos követelménnyé váljon – mint a matematikában a szigorúság követelménye –, amely döntőbíróként lép fel abban a kérdésben, hogy mi számít magyarázatnak, és mi nem. Sajnos Kuhn erre az álláspontra hajlik: amit ő "normál tudománynak" nevez, valójában nem más, mint egy monopolhelyzetbe került kutatási program. Azonban a tény az, hogy kutatási programok csak igen ritkán és csak rövid időre tettek szert teljes monopóliumra, egyes kartéziánusok, newtoniánusok és Bohr-követők minden igyekezete ellenére. A tudomány története mindig is versengő kutatási programok (vagy ha úgy tetszik, "paradigmák") története volt, és az is kell, hogy legyen, nem pedig egymást követő normál tudományos szakaszok sorozata: a fejlődés szempontjából annál jobb, minél előbb kezdődik a versengés. Az "elméleti pluralizmus" jobb, mint az "elméleti monizmus": ebben a kérdésben Poppernek és Feyerabendnek van igaza, Kuhn pedig téved.(82) A versengő kutatási programok gondolata a következő problémához vezet: hogyan szűnnek meg a kutatásiprogramok? Korábbi fejtegetéseinkből már kiderült, hogy egy probléma-eltolódás degenerálódó volta éppúgy nem elégséges indok egy kutatási program feladásához, mint valamilyen régimódi "megcáfolás", vagy egy kuhni "válság". Vajon lehetséges-e egyáltalán valamilyen objektív (azaz nem szociálpszichológiai) indokot találni egy program elutasításához, azaz a kemény mag illetve a védőöv kiépítési tervének kiküszöböléséhez? Válaszunk röviden az, hogy ilyen objektív indokot egy olyan rivális kutatási program létezése szolgáltathat, amely megmagyarázza az előbbi sikereit, heurisztikus ereje pedig nagyobb.(83) A "heurisztikus erő" kritériuma erősen függ attól, hogy miként értelmezzük a "tényszerű újdonságot". Ezidáig azt feltételeztük, hogy azonnal megállapítható, egy új elmélet új tényeket predikál-e vagy sem.(84) Valójában azonban csak hosszú idő elteltével lehet megállapítani, hogy egy ténykijelentés újdonság-e. Ennek bemutatását egy példával kezdem. Bohr elméletéből logikailag következik a hidrogén vonalakra vonatkozó Balmer-formula.(85) Vajon ez új tény volt? Esetleg tagadhatnánk ezt, hiszen a Balmer-formula végül is közismert volt. Ez azonban csak féligazság. Balmer pusztán "megfigyelte" B1-et: azaz, hogy a hidrogén vonalai megfelelnek a Balmer-formulának. Bohr megjósolta B2-t: azaz, hogy a hidrogén elektronpályák energiaszintjei közötti különbségek megfelelnek a Balmer-formulának. Esetleg mondhatjuk azt, hogy B1 már tartalmazta B2 minden tisztán "megfigyelési" tartalmát. Ez azonban előfeltételezi, hogy létezhet egy tisztán "megfigyelési szint", amely az elmélet által érintetlen, amelyet az elmélet változása nem befolyásol. Valójában B1-et csupán azért fogadták el, mert a Balmer által alkalmazott optikai, kémiai és egyéb elméletek megfelelően korroboráltak, és értelmező elméletekként elfogadottak voltak; ezeket az elméletek viszont mindig kétségbe lehet vonni. Esetleg érvelhetünk úgy, hogy B1et "meg tudjuk tisztítani" elméleti előfeltevéseitől, és így, egy szerényebb tétel, B0 formájában megragadhatjuk azt, amit Balmer valójában megfigyelt; nevezetesen, hogy bizonyos csövekben, jól meghatározott körülmények között (vagy "egy ellenőrzött kísérlet"(86)keretein belül) emittált vonalak kielégítik a Balmer-formulát. Nos, Popper bizonyos érvei amellett szólnak, hogy soha nem érhetünk el ilyen módon valamilyen szilárd "megfigyelési" alapzathoz; könnyű megmutatni, hogy B0 is tartalmaz megfigyelési elméleteket.(87) Másfelől, mivel a Bohr-program, hosszú fejlődés után bizonyította heurisztikus erejét, kemény magja is erősen


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* korroborálttá vált,(88) és ezért "megfigyelési" vagy értelmező elméletnek minősíthető. Ezek után azonban B2-t már nem B1 elméleti újrainterpretálásának tekintjük csupán; hanem új ténynek, önmaga jogán. Ezek a megfontolások tovább hangsúlyozzák értékeléseink retrospektív jellegét, és standardjaink további liberalizálásához vezetnek. Egy kutatási program, amely éppen csak rajthoz állt, elindulhat "régi tények" új értelmezésével, lehetséges azonban, hogy igen sokáig nem lesz képes igazi új tényeket produkálni. Például évtizedekig úgy látszott, hogy a kinetikus hőelmélet lemarad a fenomenologikus elmélet eredményei mögött, mígnem 1905-ben a Brown-mozgás Einstein-Smoluchowski-féle elméletével végül átvette a vezetést. Ezután mindarról, ami korábban a régi (a hőre stb. vonatkozó) tények spekulatív újraértelmezésének tűnt, kiderült, hogy (az atomokra vonatkozó) új tény. Mindennek alapján úgy tűnik, hogy egy kiforratlan kutatási programot nem szabad pusztán azért elvetnünk, mert egyelőre nem sikerült legyőznie valamelyik erős versenytársát. Amennyiben feltételezhetjük, hogy a program probléma-eltolódása progresszív lenne, ha nem létezne egy rivális program, akkor nem szabad elvetnünk. (89) És mindenképpen új tényeknek kell tekintenünk az újraértelmezett tényeket, figyelmen kívül hagyva az amatőr ténygyűjtögetők arcátlan igényét az elsőbbségre. Amennyiben egy kiforratlan kutatási program racionális rekonstrukciója progresszív probléma-eltolódást eredményez, egy ideig meg kell védeni erősebb, jobban megalapozott versenytársaitól. (90) Ezek a megfontolások, összességükben a módszertani tolerancia fontosságát hangsúlyozzák, de továbbra is megválaszolatlanul hagyják azt a kérdést, hogy miként számolódnak fel a kutatási programok. Az olvasó esetleg úgy vélheti, hogy a tévedés lehetőségére helyezett ilyen nagy hangsúly olymértékben liberalizálja, vagy inkább fellazítja standardjainkat, hogy a radikális szkepticizmusnál fogunk kikötni. Még a nevezetes "döntő kísérletek" sem lesznek képesek megdönteni egy kutatási programot: "bármi elmegy". (91) Ez a gyanú azonban megalapozatlan. Egy-egy kutatási programon belül meglehetősen gyakoriak a "kisebb döntő kísérletek". Az n-edik és n+1-edik változat között könnyen "döntenek" a kísérletek, hiszen az n+1-dik változat nem csupán ellentmond az n-ediknek, hanem le is győzi azt. Ha az n+1-dik változat nagyobb korroborált tartalommal rendelkezik ugyanannak a programnak, illetve ugyanazoknak a jól korroborált megfigyelési elméleteknek a fényében, akkor a kiküszöbölés rutineljárásnak számít (azonban csak viszonylagosan, mivel még e döntés ellen is lehet "fellebbezni"). A fellebbezés rendszerint szintén könnyű: sok esetben a kétségbevont megfigyelési elmélet, amely távolról sem jól korroborált, valójában nem több kifejtetlen, naiv, "rejtett" előfeltevésnél, amelynek a létezése csupán e kihívás miatt tárul fel, s csupán e kihívás vezet az előfeltevés részletes kidolgozásához, ellenőrzéséhez, és bukásához. Más esetekben azonban a megfigyelési elméletek maguk is bele vannak ágyazva valamilyen kutatási programba, és ekkor a "fellebbezési eljárás" két kutatási program összeütközéséhez vezet: ilyen esetekben "nagy döntő kísérletre" van szükség. Két kutatási program versenye esetén, első "ideális" modelljeik rendszerint a terület más-más jelenségeire vonatkoznak (például Newton félig korpuszkuláris optikájának első modellje a fénytörést írta le, Huygens hullámoptikájának első modellje az interferenciát). Ahogy a rivális programok terjeszkednek, fokozatosan benyomulnak egymás területére is, és az egyik n-edik változata szembetűnően inkonzisztens lesz a második medik változatával.(92) Egy bizonyos kísérlet többszöri megismétlésnek eredményeképpen ebben a csatában az első program veszít, a második győzedelmeskedik. A háborúnak azonban nincs vége: minden kutatási program elveszíthet néhány csatát. A visszatéréshez mindössze egy n+1-edik (vagy n+k-adik), tartalombővítő változat kidolgozására van szükség, valamint az új tartalom egy részének a verifikálására. Amennyiben hosszas fáradozás után sem sikerül a visszavágás, akkor a háború elveszett, és az eredeti kísérletet, utólag, döntőnek látjuk. Azonban, különösen akkor, ha egy fiatal és gyorsan fejlődő program veszít csatát, és ha úgy döntünk, hogy "tudomány előtti" sikereit megfelelően méltányoljuk, akkor az állítólagos döntő kísérletek egymás után szertefoszlanak a rohamos előrehaladás során. Még ha a vesztes egy régi, meggyökeresedett és "fáradt" program, amely közel jár "természetes kimerülési pontjához", (93) akkor is sokáig ellenállhat, és kitarthat ötletes tartalomnövelő újításokkal, még ha ezeket nem is jutalmazza empirikus siker. Igen nehéz legyőzni egy olyan kutatási programot, amelyet tehetséges és erős képzelőerővel megáldott tudósok védelmeznek. Másfelől, a legyőzött programok csökönyös védelmezői ad hoc magyarázatokat is kínálhatnak a kísérletekre, vagy ravaszul megpróbálhatják a győztes programot a legyőzöttre "redukálni". Az ilyen próbálkozásokat azonban, mint tudománytalanokat, el kell utasítanunk.(94) E megfontolásaink megmagyarázzák, hogy a döntő kísérletek miért csak évtizedekkel később tűnnek döntőnek. Kepler ellipsziseit csak mintegy száz évvel Newton tételeinek megfogalmazása után fogadták el általánosan 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* döntő bizonyítékként Newton mellett és Descartes ellen. A Merkúr perihélium anomáliának viselkedését átmenetét évtizedekig a newtoni program számos megoldatlan problémájának egyikeként fogták fel; és ezt az unalmas anomáliát csak az változtatta át Newton kutatási programjának briliáns cáfolatává, hogy Einstein elmélete magyarázatot adott rá.>(95) Young azt állította, hogy 1802-es kétréses kísérlete az optika korpuszkuláris és a hullámprogramja közötti döntő kísérlet volt; állítását azonban csak jóval később fogadták el, azután, hogy Fresnel "progresszíve" továbbfejlesztette a hullámprogramot, és világossá vált, hogy heurisztikus erejével a newtoniánusok nem bírják a versenyt. Az évtizedek óta ismert anomália csak a két rivális program egyenlőtlen fejlődésének hosszú időszaka után nyerte el a cáfolat, a kísérlet pedig a "döntő kísérlet" megtisztelő címet. A Brown-mozgás már közel egy évszázada a csatamezőn hevert, amikor elkezdtek úgy tekinteni rá, mint a fenomenológiai program legyőzőjére, amely az atomisták javára dönti el a háborút. A Balmer-sorozat Michelson-féle "cáfolatát" egy nemzedéken át figyelmen kívül hagyták, mindaddig, amíg Bohr győzedelmes kutatási programja alá nem támasztotta azt. Hivatkozások Bohr (1913a): "On the Constitution of Atoms and Molecules", Philosophilcal Magazine,26, 1–25, 476–502. és 857–75. Bohr (1913b): Letter to Rutherford, 6.3.1913; in Bohr (1963), xxxviii–ix. Bohr (1913c): "The Spectra of Helium and Hydrogen", Nature, 92, 231–2. Bohr (1922): "The Structure of the Atom", Nobel Lecture. Bohr (1926): Letter to Nature, 117, p. 264. Bohr (1930): "Chemistry and the Quantum Theory of Atomic Constitution", Faraday Lecture 1930, Journal of the Chemical Society, 1932/1, 349–84. Bohr (1933): "Light and Life", Nature, 131, 421–3. és 457–9. (Magyarul: "Fény és élet" in Atomfizika és emberi megismerés, Budapest: Gondolat, 1984. 11–26.) Bohr (1936): "Conservation Laws in Quantum Theory", Nature, 138, 25–6. Bohr (1949): "Discussion with Einstein on Epistemological Problems in Atomic Physics", in Schilpp (ed.): Albert Einstein, Philosopher-Scientist, I, 201–41. (Magyarul: "Vita Einsteinnel az atomfizika ismeretelméleti problémáiról" in Atomfizika és emberi megismerés, Budapest: Gondolat, 1984. 56–107.) Bohr (1963): On the Constitution of Atoms and Molecules. Born (1948): "Max Karl Ernst Ludwig Planck", Obituary Notices of Fellows of the Royal Society, 6, 161–80. Born (1954): "The Statistical Interpretation of Quantum Mechanics", Nobel Lecture. (Magyarul: "A kvantummechanika statisztikai jellege" in Válogatott tanulmányok, Budapest: Gondolat, 1973. 293–306.) Crookes (1886): Presidential Address to the Chemistry Section of the British Association, Report of British Association, 558–76. Crookes (1888): Report at the Annual General Meeting, Journal of the Chemical Society,53, 48–7504. Davisson (1937): "The Discovery of Electron Waves", Nobel Lecture. Duhem (1906): La théorie physique, son objet et sa structure, A második (1914-es) kiadás angol fordítása: The Aim and Structure of Physical Theory, Princeton University Press, 1954. Ehrenfest (1911): "Welche Züge der Lichtquantenhypothese spielen in der Theorie der Wärmestrahlung eine wesentliche Rolle?", Annalen der Physik,36, 91–118. Ehrenfest (1913): Zur Krise der Lichtäther-Hypothese, Berlin: Springer.


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* Einstein (1928): Letter to Schrödinger, 31.5.1928; in K. Przibram (ed.): Briefe Zur Wellenmechanik, Vienna: Springer 1963. Evans (1913): "The Spectra of Helium and Hydrogen". Nature,92, o. 5. Feyerabend (1965): "Reply to Criticism", in Cohen and Wartofsky (eds): Boston Studies in the Philosophy of Science, II, 223–61. Dordrecht: Reidel. Feyerabend (1968-9): "On a Recent Critique of Complementarity", Philosophy of Science,35, 309-31. és 36, 82– 105. Feyerabend (1970): "Against Method", in Minnesota Studies for the Philosophy of Science,4. Fowler (1912): "Observations of the Principal and Other Series of lines in the Spectrum of Hydrogen", Monthly Notices of the Royal Astronomical Society,73, 62–71. Fowler (1913a): "The Spectra of Helium and Hydrogen", Nature, 92,p. 95. Fowler (1913b): "The Spectra of Helium and Hydrogen", Nature,92, p. 232. Fowler (1914): "Series Lines in Spark Spectra", Proceedings of the Royal Society of London (A),90, 426–30. Fresnel (1818): "Lettre ŕ François Arago sur l'influence du mouvement terrestre dans quelques Phénomčnes Optiques", Annales de Chimie et de Physique,9, 57 sk. o. Galilei (1632): Dialogo dei Massimi Sistemi (Magyarul: Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról, Bukarest: Kriterion, 1983.) Heisenberg (1955): "The Development of the Interpretation of Quantum Theory", in W. Pauli (ed.): Niels Bohr and the Development of Physics. London: Pergamon. Hevesy (1913): "Letter to Rutherford, 14.10.1913", idézve in Bohr (1963), XLII. Hund (1968): "Göttingen, Copenhagen, Leipzig im Rückblick", in Bopp (ed.): Werner Heisenberg and die Physik unserer Zeit, Braunschweig. Vieweg. Jammer (1966): The Conceptual Development of Quantum Mechanics. New York: McGren-Hill. Joffé (1911): "Zur Theorie der Strahlungserscheinungen", Annalen der Physik, 36 534-52. Koyré (1965): Newtonian Studies. London: Chapmen and Hell. Kramers (1923): "Das Korrespondenzprinzip und der Schalenbau des Atoms", Die Naturenwissenschaften,II 550–9. Kuhn (1962): The Structure of Scientific Revolutions, 1962. (Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest: Gondolat, 1984.) Kuhn (1965): "Logic of Discovery or Psychology of Research", in I. Lakatos and A. Musgrave (eds.): Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: Cambridge University Press, 1970, 1–23. Lakatos (1962): "Infinite Regress and the Foundations of Mathematics", AristotelianSociety Supplementary Volome,36, 155–94. Lakatos (1963-4): "Proofs and Refutations", The British Journal for the Philosphy of Science,14, 1–25, 120–39, 221–43, 296–342. (Magyarul: Bizonyítások és cáfolatok, Budapest: Gondolat, 1981.) Lakatos (1968a): "Changes in the Problem of Inductive Logic", in Lakatos (ed.): The Problem of Inductive Logic, Amsterdam: North-Holland. 315–417.


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* Lakatos (1968b): "Criticism and the Methodology of Scientific Research Programmes" in Proceedings of the Aristotelian Society,69, 149–86. (Magyarul: "A kritika és a tudományos kutatási programok metodológiája", Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Budapest: Atlantisz, 1997. 19–63. o.) Lakatos (1971a): "Popper zum Abgrenzungs- Induktionsproblem", in H. Lenk (ed.) Neue Aspekte der Wissenschaftstheorie, Braunschweig: Vieweg. Lakatos (1971b): "History of Science and its Rational Reconstructions", in R. C. Buck R. S. Cohen (eds.): PSA 1970, Boston Studies in the Philosophy of Science.8, 91–135. (Magyarul: "A tudomány története és annak racionális rekonstrukciói", Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Budapest: Atlantisz, 1997. 65–128. o.) Lakatos (1971c): "Replies to Critics", in R C. Buck and R. C. Cohen (eds.): PSA Boston Studies in the Philosophy of Science.8, 174–82. Dordrecht: Reidel. Lakatos (1974): "Popper on Demarcation and Induction" in P. A. Schilpp (ed.): The Philosophy of Karl Popper, 241–73. La Salle: Open Court. Laplace (1796): Exposition du Systčme du Monde, Paris: Bachelier. McCulloch (1825): The Principles of Political Economy: With a Sketch of the Rise and Progress of the Science, Edinburgh: William and Charles Tait. MacLaurin (1748): Account of Sir Isaac Newton's Philosophical Discoveries. Margenau (1950): The Nature of Physical Reality, New York: Graw-Hill.. Marignac (1860): "Commentary on Stas' Researches on the Mutual Relations of Atomic Weights", újranyomva in Prout's Hypothesis,Alembic Club Reprints, 20, 48–58. Maxwell (1871): Theory of Heat, London: Longmans. Moseley (1914) "Letter to Nature", Nature,92, p. 554. Mott (1933): "Wellenmechanik und Kernphysik", in Geiger and Scheel (eds.): Handbuch der Physik, Zweite Auflage, 24/1, 785–841. Neurath (1935): "Pseudorationalismus der Falsifikation", Erkenntnis,5, 353–65. Nicholson (1913) "A Possible Extension of the Spectrum of Hydrogen", Monthly Notices of the Royal Astronomical Society,73, 382–5. Pauli (1961): "Zur älteren und neueren Geschichte des Neutrinos", in Pauli: Aufsätze und Vorträge über Physik und Erkenntnistheorie, 156–80. Planck (1900a): "Über eine Verbesserung der Wienschen Spektralgleichung", Verhandlungen der Deutschen Physikalischen Gesellschaft,2, 202-4; angol fordítás in Ter Haar (1967). (Magyarul: "A Wien-féle eloszlási törvény módosításáról" in Válogatott tanulmányok, Budapest: Gondolat, 1982. 339–44. o.) Planck (1900b): "Zur Theorie des Gesetzes der Energieverteilung im' Normalspektrum", Verhandlungen der Deutshcen Physikalischen Gesellschaft,2, 237–45, angol fordítás in Ter Har (1967). (Magyarul: "A normálspektrum energia eloszlási törvényének elmélete" in Válogatott tanulmányok, Budapest: Gondolat, 1982. 345–57. o.) Planck (1929): "Zwanzig Jahre Arbeit am Physilkalischen Weltbild", Physica,9, 193-222. (Magyarul: "Az új fizika világképe" in Válogatott tanulmányok, Budapest: Gondolat, 1982. 83–113. o.) Planck (1948): Scientific Autobiography, német poszthumusz kiadás: 1948, angol fordítása: 1950. (Magyarul: "Tudományos önéletrajz" in Válogatott tanulmányok, Budapest: Gondolat, 1982. 43–65. o.) Poincaré (1902): La Science et l'Hypothčse, 1902. (Magyarul: Tudomány és föltevés, Budapest: Magyar Királyi Természettudományi Társulat, 1908.) 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* Popper (1934): Logik der Forschung, 1935. (Magyarul: A tudományos kutatás logikája, Budapest: Európa, 1997.) Popper (1940): "What is Dialectic?", Mind, N.S. 49, 403–26. Popper (1960): "Philosophy and Physics"; published in Atti del XII Congresso Internazionale di Filosofia, Vol.2, 1960, 363-74. Popper (1967): "Quantum Mechanics without »The Observer«" in M. Bunge (ed.): Quantum Theory and Reality, Berlin: Springer. Popper (1969): "A Realist View of Logic, Physics and History", in Yourgrau and Breck (eds.): Physics, Logic and History, New York and London: Plenum Press. Power (1964): Introductory Quantum Electrodynamics, London: Longmans. Prout (1815) "On the Relation between the Specific Gravities of Bodies in their Gaseous State and the Weights of their Atoms", Annals of Philosophy,6, 321–30; újranyomva in Prout's Hypothesis, Alembic Club Reprints, 20, 1932. Reichenbach (1951): The Rise of Scientific Philosophy, Los Angeles: University of California Press. Rutherford, Chadwick and Ellis (1930): Radiations from Radioactive Substances, Cambridge University Press. Schrödinger (1958): "Might perhaps Energy be merely a Statistical Concept?", II Nouvo Cimento,9, 162–70. Soddy (1932): The Interpretation of the Atom, London: Ruway. Sommerfeld (1916): "Zur Quantentheorie der Spektrallinien", Annalen der Physik,51, 1–94. and 125–67. Ter Haar (1967): The Old Quantum Theory, Oxford: Pergamon. Truesdell (1960): "The Program toward Rediscovering the Rational Mechanics in the Age of Reason", Archive of the History of Exact Sciences,1, 3–36. Uhlenbeck and Goudsmit (1925): "Ersetzung der Hypothese vom unmechanischen Zwang durch eine Forderung bezüglich des inneren Verhaltens jedes einzelnen Electrons", Die Naturwissenschaften,13, 953–4. van der Waerden (1967): Sources of Quantum Mechanics, Amsterdam: North-Holland. Watkins (1958): "Influential and Confirmable Metaphysics", Mind, N. S. 67, 344–65. Whewell (1837): History of the Inductive Sciences, from the Earliest to the Present Time. Three volumes. Whewell (1840): Philosophy of the Inductive Sciences, Founded upon their History. Two volumes. Whewell (1851) "On the Transformation of Hypotheses in the History of Science", Cambridge Philosophica Transactions,9, 139–47. Whewell (1858) Novum Organon Renovatum. Being the second part of the philosophy of the inductive sciences. Third edition. Whewell (1860): On the Philosophy of Discovery, Chapters Historical and Critical. Whittaker (1953): History of the Theories of Aether and Electricity, Vol. II. Wisdom (1963): "The Refutability of »Irrefutable«Laws", The British Journal for the Philosophyof Science, 13, 303–6. (Fordította Ambrus Gergely)


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* JEGYZETEK * "Falsification and the Methodology of Scientific Research Programmes", in I. Lakatos and A. Musgrave (eds.): Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: Cambridge University Press, 1970. 91–196. o. Az általunk közölt részlet a 132–159. oldalakon található. 1. Meg lehet mutatni, hogy a pozitív és negatív heurisztika hozzávetőleges (implicit) definícióját adja a "fogalmi keretnek" (és következésképpen a nyelvnek). Ezért az a felismerés, hogy a tudomány története inkább a kutatási programok története, mintsem az elméleteké, annak a nézetnek a részleges győzelmeként fogható fel, amely szerint a tudomány története a fogalmi kereteinek vagy a tudományos nyelvek története. 2. Popper (1934) 11. és 70. szakasz. A "metafizikai" szót a naiv falszifikácionizmus technikai kifejezéseként használom: egy kontingens kijelentés akkor "metafizikai", ha nincsenek "lehetséges falszifikálói". 3. Watkins (1958). Watkins felhívja a figyelmet arra, hogy "a kijelentések és előírások logikai különbsége a metafizikai-metodológiai területen jól megmutatkozik abban, hogy az ember elutasíthatja egy [metafizikai] tanítás ténykijelentés formáját, miközben előírás formáját elfogadja." (356–7. o.) 4. Ehhez a kartéziánus kutatási programhoz lásd Popper (1958) és Watkins (1958) 350–51.o. 5. Az "ellenpélda" és az "anomália" fogalmának tisztázásához lásd jelen írás 110. o. és különösen 159. o. 1. lábjegyzet. [A jelen fordítás 95. jegyzete] 6. Laplace (1796) IV. könyv, ii. fejezet. 7. Egy program valódi kemény magja nem teljes vértezetében jelenik meg a színen, ahogy Pallasz Athéné pattant ki Zeusz fejéből. Lassan fejlődik ki, hosszú, "próba és tévedés" folyamat eredményeként. E tanulmányban ezt a folyamatot nem tárgyaljuk. 8. Vö. jelen írás, 1001. o. [A történet egy bolygó rendhagyó viselkedéséről szól. Egy Einstein előtti fizikus veszi a newtoni mechanikát, a gravitáció törvényét (N), az elfogadott K kezdeti feltételeket, és segítségükkel kiszámítja egy újonnan felfedezett kis b bolygó pályáját. A bolygó azonban eltér a kiszámolt pályától. Úgy gondolja-e newtoniánus fizikusunk, hogy Newton elmélete megtiltja az eltérést, s ha egyszer az megalapozást nyert, akkor megcáfolja N-t? Nem. Azt állítja, hogy lennie kell egy mindeddig ismeretlen b' bolygónak, amely megzavarja b pályáját. Kiszámítja e feltételezett bolygó tömegét, pályáját stb., s megkér egy kísérleti csillagászt, hogy ellenőrizze hipotézisét. De a b' bolygó olyan parányi, hogy még a legnagyobb létező teleszkóppal sem lehet megfigyelni. Ezért a kísérleti csillagász kutatási támogatásra pályázik, hogy építsen egy nagyobbat. Három év múlva elkészül az új teleszkóp. Ha felfedeznék az ismeretlen b' bolygót, azt a newtoniánus tudomány újabb nagy győzelmeként ünnepelnék.De nem fedezik fel. Feladja hát tudósunk a newtoni elméletet és a zavaró bolygóra vonatkozó elgondolását? Nem. Azt állítja, hogy a bolygót kozmikus porfelhő takarja el. Kiszámítja a felhő helyét és tulajdonságait, s kutatási támogatást kér egy műhold felküldésére, hogy ellenőrizze számításait. Amennyiben a műhold műszerei (melyek feltehetően újak, és egy kevéssé ellenőrzött elméleten alapulnak) kimutatnák a feltételezett felhőt, ezt a newtoniánus tudomány kiemelkedő győzelmeként ünnepelnék. De a felhőt nem találják. Feladja hát tudósunk a newtoni elméletet és a zavaró bolygóra valamint az azt eltakaró felhőre vonatkozó elgondolását? Nem. Azt állítja, hogy a világegyetem azon régiójában mágneses erőtér található, amely megzavarta a műhold műszereit. Egy új műholdat küldenek fel. Ha megtalálnák a mágneses erőteret, azt a newtoniánusok szenzációs győzelemként ünnepelnék. De nem találják. Megcáfolja ez a newtoniánus tudományt? Nem. Vagy egy újabb ötletes segédhipotézist javasolnak, vagy ... az egész történetet poros folyóirat-kötetekbe temetik, hogy aztán soha többé ne említsék.] 9. A "cáfolatot" minden esetben sikerült "rejtett lemmákká" alakítani, azaz olyan lemmákká, amelyek korábban megbújtak a ceteris paribus feltételezésben. 10. De vö. a jelen írás (d) szakaszának első felében írottakkal. 11. Jelen írás, 105. o. 12. Uo. 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* 13. Amennyiben a természettudós (vagy matematikus) rendelkezik pozitív heurisztikával, akkor elutasítja a megfigyelésekkel való foglalkozást. "Ledől az ágyra, behunyja szemét, és megfeledkezik az adatokról" (Vö. Lakatos (1963-4) különösen a 300. o. 2. bek. ahol egy ilyen programot leíró részletes esettanulmány olvasható. (Magyar kiadás: 109. sk. o.)) Olykor persze feltesz a Természetnek valamilyen ravasz kérdést: s biztatásnak veszi, ha a Természet Igennel válaszol, de a Nem választól sem bátortalanodik el. 14. Reichenbach, Cajori-t követve, más magyarázatot ad arra, hogy mi késleltette Newtont a Principia kiadásában. "Newton, csalódására, azt tapasztalta, hogy a megfigyelési eredmények nem egyeznek számításaival. Ahelyett, hogy elméletét, lett légyen bármily szép is, a tények elébe helyezte volna, inkább fiókba zárta a kéziratot. Mintegy húsz évvel később, amikor egy francia expedíció új méréseket végzett a Föld kerületére vonatkozóan, Newton észrevette, hogy azok az értékek, amelyekre elméletét alapozta, tévesek voltak, és a javított értékek összhangban voltak elméleti számításaival. Csak ezután az ellenőrzés után publikálta törvényét... Newton története az egyik legegyértelműbb illusztrációja a modern tudomány módszerének." (Reichenbach (1951) 101–2. o.) Feyerabend bírálja Reichenbach felfogását (Feyerabend (1965)), de nem ad semmilyen alternatív magyarázatot. 15. Ezzel kapcsolatban lásd Truesdell (1960). 16. Soddy hozzájárulása Prout programjához, illetve Pauli hozzájárulása Bohréhoz tipikus példák az ilyen kreatív változásokra. 17. A "verifikáció" a terjeszkedő program többlettartalmának korroborációja. De persze a "verifikáció" nem verifikál egy programot: csupán heurisztikus erejét mutatja meg. 18. Vö. Lakatos (1963–4) 324–30. o. (Magyar kiadás: 139–147. o.) Sajnos az (1963–4)-es szövegben még nem tisztáztam az elméletek és a kutatási programok különbségét, és ez hátráltatott az informális, kvázi-empirikus matematikai kutatási program részletes tárgyalásában. 19. Vö. 175. o. 20. Lásd e mű 128–9. o. 21. Sajnos, ez inkább racionális rekonstrukció, és nem a tényleges történelem. Prout tagadta, hogy anomáliák léteznének. Például azt állította, hogy a klór atomsúlya pontosan 36. 22. Prout tudatában volt programja bizonyos módszertani vonásainak. Hadd idézzük az első sorokat 1815-ös írásából: "E tanulmány írója a legnagyobb bizonytalanságok közepette nyújtja át művét az olvasóknak... Azonban abban bízik, hogy a mű fontosságát látni fogják, és hogy lesz valaki, aki megvizsgálja azt, és ezáltal igazolja vagy megcáfolja konklúzióit. Még ha ezek a konklúziók tévesnek bizonyulnának is, a kutatás akkor is újabb tényeket hozhat napvilágra és jobban megalapozhatja a régieket; ha azonban beigazolódnának, akkor a kémia egész tudománya új, érdekes színben tűnne fel." 23. Clerk Maxwell Stas oldalán állt: lehetetlennek vélte, hogy két különböző fajta hidrogén legyen, "mivel ha néhány [molekula] kissé nagyobb tömeggel rendelkezne mint a többiek, akkor lennének eszközeink az eltérő tömegű molekulák szétválasztására; egyesek sűrűsége kissé nagyobb lenne a többiekénél. Miután ez nem áll fenn, el kell ismernünk, [hogy mind ugyanolyanok]. (Maxwell (1871)). 24. Marignac (1860) 25. Crookes (1886) 26. Uo. 27. Crookes (1886), 491. o. 28. A "fogalomtágításról" lásd Lakatos (1963–4) IV. rész. (Magyarul: 104–156. o.) 29. Ezt a fordulatot Crookes (1888) már megelőlegezi, ahol arra utal, hogy a megoldást a "fizikai" és a "kémiai" közötti új határvonal meghúzásával kellene keresni. Ez az anticipáció azonban pusztán filozófiai maradt; és Rutherfordra valamint Soddyra várt, hogy – 1910 után – tudományos elméletté fejlesszék.


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* 30. Soddy (1932), 50. o. 31. Uo. 32. Vitathatatlan, hogy ezek az akadályok sok tudóst arra ösztönöznek, hogy félretegyék, vagy teljes egészében elvessék a programot, és olyan más kutatási programokhoz csatlakozzanak, amelyek pozitív heurisztikája könnyebb sikerekkel kecsegtet: a tudomány története nem érthető meg teljesen a tömegpszichológia nélkül. (Vö. lejjebb 177–80.) 33. Ez a szakasz ismét inkább karikatúrának, mint vázlatnak tűnhet a történészek szemében, azonban remélem, hogy a célnak megfelel. (Vö. a (c) szakasz elején tett megjegyzésünkkel). Egyes állításokat nem csak egy csipetnyi, hanem több tonna sóval kell fogyasztani. 34. Ez persze egy további érv J. O. Wisdom tételével szemben, aki szerint a metafizikai elméletek megcáfolhatók a nekik ellentmondó, jól korroborált tudományos elméletekkel (Wisdom 1963). Lásd még e mű 112. o. 1. lábjegyzet és 126–7. o. 35. Bohr (1913a), 874. o. 36. Bohr ebben az időben úgy gondolta, hogy a Maxwell-Lorentz elméletet végül majd fel kell váltani egy másik elmélettel. (Einstein fotonelmélete már jelezte ennek szükségességét.) 37. Hevesy (1913): vö. e mű 136. o. 1. [a jelen fordításban 13.] lábjegyzetéhez tartozó főszöveggel. 38. Saját metodológiánk szerint nincs szükség ilyen ad hoc hadicselekre. Másfelől azonban ezek csak addig ártalmatlanok, amíg egyértelmű, hogy problémáknak és nem megoldásoknak tekintik őket. 39. Bohr (1922); az én kiemelésem. 40. Margenau (1950) 311. o. 41. Sommerfeld inkább figyelmen kívül hagyta, mint Bohr: vö. e mű 150. o. 4. [a jelen fordításban 71.] lábjegyzet. 42. Bohr (1949) 206. o. 43. Schrödinger idézi: Schrödinger (1958) 170. o. 44. Két állítás inkonzisztens, ha konjunkciójuknak nincsen modellje, azaz, ha deskriptív terminusaiknak nincs olyan interpretációja, amelyre a konjunkció igaz. Azonban az informális diskurzusban nem csak a formális kifejezéseknek, de egyes deskriptív kifejezéseknek is rögzítjük az interpretációját. Ebben az informális értelemben két állítás (gyengén) inkonzisztens lehet bizonyos karakterisztikus kifejezések standard interpretációja mellett akkor is, ha formálisan, azaz valamilyen, a szándékolttól eltérő interpretáció mellett, esetleg konzisztensek. Például az elektron spinjére vonatkozó első elméletek inkonzisztensek voltak a speciális relativitáselmélettel, ha a "spin" ("erős") standard interpretációját tekintjük, és ezáltal rögzített interpretációjú kifejezésként kezeljük; az inkonzisztencia azonban eltűnik, amennyiben a "spin"-t nem interpretált, deskriptív kifejezésként kezeljük. A standard interpretációkat azért nem szabad túl gyorsan feladni, mert a jelentések ilyenfajta elszegényítése a program pozitív heurisztikáját is elszegényítheti. (Másfelől az ilyen jelentésváltozások bizonyos esetekben progresszívek is lehetnek: vö. e mű 126. o.) A rögzített interpretációjú és leíró kifejezések közötti demarkáció megváltozásáról az informális diskurzusokban lásd Lakatos (1963–64), 9b, különösen a 335. o. 1. lábjegyzetét. (Magyarul: 153–156. o. különösen 154. o. 2. lábjegyzet) 45. Bohr (1922), utolsó bekezdés. 46. A naiv falszifikácionisták ezt a liberalizmust hajlamosak az értelem elleni bűnként felfogni. Legfőbb érvük a következő: "ha elfogadnánk az ellentmondásokat, akkor fel kell adnunk mindenfajta tudományos tevékenységet: ez a tudomány teljes felszámolását jelentené. Ez belátható annak a bizonyításával, hogy ha két egymásnak ellentmondó állítást elfogadunk, akkor tetszőleges állítást el kell fogadnunk; hiszen ellentmondó


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* állításokból bármilyen állítás érvényesen következik. Ezért egy olyan elmélet, amely ellentmondást tartalmaz, elméletként tökéletesen használhatatlan." Popper (1940). A méltányosság kedvéért hangsúlyoznunk kell, hogy Popper ezen a helyen a hegeli dialektika ellen érvel, amelyben az inkonzisztencia erénnyé válik: és tökéletesen igaza van, amikor rámutat ennek a veszélyeire. Azonban Popper soha sem elemezte az inkonzisztens alapokon nyugvó empirikus (vagy nem-empirikus) fejlődés sémáit; (1934)-es művének 24. szakaszában a konzisztenciát és a falszifikálhatóságot az elméletek tudományosságának feltétlenül szükséges követelményévé tette. E probléma részletesebb tárgyalásához lásd Lakatos (1974c). 47. Vö. pl. Kramers (1923) 48. Bohr (1923) 49. Born (1954) olyan plasztikus leírást adott a korrespondencia elvről, amely erősen alátámasztja ezt a kettős értékelést: "A helyes formulák kitalálásának művészete, amelyek eltérnek a klasszikus formuláktól, de ugyanakkor határesetként tartalmazzák őket... a tökéletesség magas fokát érte el." 50. A kudarcok hosszú sorozatának lenyűgöző történetéhez lásd Whittaker (1953) 103–4. o. Planck maga is drámaian írja le ezeket az éveket: "Jópár évig hiábavaló kísérleteket folytattam, hogy az elemi hatáskvantumot beillesszem a klasszikus elméletbe, és ez igen nagy erőfeszítésembe került. Számos kollégám majdhogynem tragikusnak látta ezeket az eseményeket ..." Planck (1947). 51. Természetesen egy redukcionista program csupán akkor tudományos, ha többet magyaráz meg, mint aminek a megmagyarázását célul tűzte ki: máskülönben a redukció nem tudományos redukció (vö. Popper (1969)). Ha a redukció nem eredményez új empirikus tartalmat, új tényekről nem is szólva, akkor a redukció degenerálódó probléma-eltolódást képvisel és pusztán nyelvi játék. A kartéziánusok erőfeszítései metafizikájuk alátámasztására annak érdekében, hogy képesek legyenek a newtoni gravitációt e metafizika kereteiben értelmezni, kiemelkedő példája az ilyen, pusztán nyelvi redukciónak. (Vö. e mű 126. o. 2. lábjegyzet) 52. Einstein (1928). A koppenhágai "anarchizmus" bírálói között meg kell említenünk – Einstein mellett – Poppert, Landét, Schrödingert, Margenaut, Blohincevet, Bohmot, Fényest és Jánossyt. A koppenhágai értelmezés védelméhez lásd Heisenberg (1955)-öt; Popper (1967) a közelmúltban erőteljes bírálatot fogalmazott meg. Feyerabend (1968-9) kihasználja Bohr álláspontjának bizonyos inkonzisztenciáit és ingadozásait Bohr filozófiájának hozzávetőleges, apologetikus cáfolatához. Feyerabend tévesen mutatja be Popper, Landé és Margenau kritikus álláspontját Bohrral szemben, nem hangsúlyozza eléggé Einstein ellenállását, és úgy tűnik, tökéletesen elfelejtette, hogy korábbi írásaiban ebben a kérdésben popperiánusabb volt Poppernél. 53. Power (1964). 31. o. (az én kiemelésem). A "teljesen"-t itt szó szerint kell érteni. Mint ahogy a Nature-ben olvassuk (222, 1969, 1034–5.) "Abszurd feltételezés, hogy a [kvantum] elmélet bármelyik alapvető eleme téves lehet ... Az érvek, miszerint a tudományos eredmények mindig ideiglenesek, nem tarthatók. Ami ideiglenes, az a filozófusok elképzelése a modern fizikáról, ugyanis még nem ismerték fel, hogy a kvantumfizika felfedezései milyen alapvetően befolyásolják az ismeretelmélet egészét ... Azt az állítást, hogy a hétköznapi nyelv a fizikai leírás egyértelműségének végső forrása, a legmeggyőzőbben a kvantumfizika megfigyelési feltételei igazolják". 54. Ez racionális rekonstrukció. Valójában Bohr ezt az elképzelést csak (1926)-os írásában fogadta el. 55. Túl ezen az analógián, Bohr pozitív heurisztikájának volt egy másik alapvető gondolata, nevezetesen a "korrespondencia elv". Ez már 1913-ban felmerült (vö. öt posztulátuma közül a másodikkal, melyet pár oldallal ezelőtt idéztünk), azonban csak később fejlesztette tovább, amikor vezérelvként alkalmazta későbbi finomabb modelljei bizonyos problémáinak megoldásában (például a polarizációs állapotoknál és intenzitásoknál). Pozitív heurisztikája e második elemének az volt a különlegessége, hogy Bohr nem hitt metafizikai verziójában; ideiglenes szabálynak tekintette, amely a klasszikus elektromágnesesség (és esetleg a mechanika) leváltásáig marad hatályban. 56. Davisson (1937). MacLaurin hasonló eufóriát tapasztalt 1748-ban Newton programjával kapcsolatban: Newton "filozófiája, mivel kísérleteken és bizonyításokon alapul, nem tévedhet mindaddig, amíg az ész, vagy a dolgok természete meg nem változik meg ... (Newton) alig hagyott több feladatot az utókorra, mint az égbolt megfigyelését és a számolást modelljei szerint." MacLaurin (1748. (8. o.)) 57. A "naiv feltevést" itt technikai kifejezésként alkalmazom, abban az értelemben, mint Lakatos (1963–4)-ben. A (természet vagy a matematikai) tudományok "induktív alapjáról" szóló mítosz részletes bírálatához és egy 133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* esettanulmányhoz lásd uo. 7. szakasz, különösen 298–307. o. (Magyarul: 106–116. o.) Ott megmutatom, hogy Descartes és Euler "naiv feltevése", miszerint minden poliéderre C – É + L = 2, irreleváns és felesleges volt a későbbi fejlemények szempontjából; további példa gyanánt megemlítem, hogy Boyle és követőinek munkája a pv = RT összefüggés megalapozására irreleváns volt a későbbi elméleti fejlődés szempontjából (eltekintve bizonyos kísérleti technikák kifejlesztésére vonatkozó hatását), ahogy Kepler három törvénye is felesleges volt a newtoni gravitációs elmélet szempontjából. Ennek a kérdésnek a további tárgyalásához lásd még e mű 175. o. 58. Vö. Jammer (1966) 77. o. 2. bek. 59. Fowler (1912). Fowler "megfigyelési" elméletét véletlenül "Rydberg elméleti kutatásai" biztosították, amelyekre "szigorú kísérleti bizonyítékok hiányában úgy tekintett, mint (kísérleti) eredményeinek igazolására" (65. o.) Elméleti fizikus kollégája, Nicholson professzor azonban három hónappal később úgy utalt Fowler eredményeire, mint "Rydberg elméleti dedukciójának laboratóriumi konfirmációjára" (Nicholson (1913)). Ez a kis történet azt hiszem, alátámasztja kedvenc tézisemet, amely szerint a legtöbb tudós alig tud többet a tudományról, mint a halak a hidrodinamikáról. A Királyi Csillagászati Társaság 93. Éves Közgyűlésének Tanácsa által készített jelentése szerint Fowler "laboratóriumi kísérletek során végzett megfigyelése" az új "hidrogénvonalakra vonatkozóan, amelyekkel kapcsolatban a fizikusok korábbi erőfeszítései nem jártak sikerrel", "nagy jelentőségű előrelépés" és a "jólirányzott kísérleti munka diadala". 60. Bohr (1913b) 61. Evans (1913). Hasonló példa arra, hogy egy elméleti fizikus hogyan tanította meg a cáfolatára büszke kísérleti fizikust arra, hogy valójában mit is észlelt: lásd e mű 130. o. 5. lábjegyzet. 62. Torzszülött-kiigazítás: egy ellenpélda példává változatása, valamilyen új elmélet révén. Vö. Lakatos (1963– 4) 127. o. (Magyarul: 55. sk. o.) Bohr "torzszülött-kiigazítás"-a azonban empirikusan "progresszív" volt: megjósolt egy új tényt (a 4686-os vonal megjelenését az olyan csövekben, amelyek nem tartalmaznak hidrogént.) 63. Fowler (1913a) 64. Bohr (1913c). Ez a torzszülött-kiigazítás szintén "progresszív" volt: Bohr azt jósolta, hogy Fowler megfigyelései kissé pontatlanok, és hogy a Rydberg "konstans"-nak van valamilyen finomszerkezete. 65. Fowler (1913b). Fowler azonban szkeptikusan megjegyezte, hogy Bohr programja még nem magyarázta meg az ionizálatlan, közönséges hélium spektrumvonalait. Mindazonáltal hamarosan feladta szkeptikus álláspontját, és csatlakozott Bohr kutatási programjához. (Fowler (1914)). 66. Vö. Hevesy (1913): "Amikor beszámoltam neki a Fowler spektrumról, Einstein nagy szemei még jobban kikerekedtek és azt mondta: »Akkor ez egyike a legnagyobb felfedezéseknek«." 67. A kutatási programok alapvető matematikai aspektusaihoz lásd a megjegyzést nem sokkal a (c) szakasz kezdete előtt. 68. Michelson (1891–2), különösen 287–9. Michelson meg sem említi Balmert. 69. Moseley (1914) 70. Sommerfeld (1916) 68. o. 71. Hund (1961). Feyerabend (1968–9) 83–7. o. kissé bővebben tárgyalja ezt. Azonban Feyerabend írása erősen elfogult. Cikkének legfőbb célja, hogy csökkentse Bohr módszertani anarchizmusának jelentőségét, és annak megmutatása, hogy Bohr ellenezte az új (1925 utáni) kvantumprogram koppenhágai értelmezését. Ennek érdekében Feyerabend egyfelől túlhangsúlyozza Bohr elégedetlenségét azzal, hogy a régi (1925 előtti) kvantumprogram inkonzisztens volt, másfelől pedig túl sokat facsar ki abból a tényből, hogy Sommerfeld kevésbé törődött a régi program ellentmondásos alapjainak problematikusságával, mint Bohr.


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* 72. Born (1948) 180. o. – kiemelés tőlem. 73. Az első három sémába nem veszünk bele olyan bonyodalmakat, mint a sikeres fellebbezések a kísérleti tudósok döntéseivel szemben. 74. Ez azt mutatja, hogy ha pontosan ugyanazokat az elméleteket és bizonyítékokat más időrend alapján rekonstruáljuk racionálisan, progresszív és degenerálódó probléma-eltolódást egyaránt alkothatnak. Vö. még Lakatos (1968a) 387. o. 75. McCulloch (1825) 21. o. Egy amellett szóló erős érvét, hogy milyen rendkívül valószínűtlen egy ilyen séma, lásd a (d) szakasz közepét. 76. Talán meg kellene említeni, hogy a mániákus adatgyűjtés – és a "túl nagy" pontosság meghiúsítja – még az olyan naiv "empirikus" hipotézisek megalkotását is, mint Balmeré. Ha Balmer ismerte volna Michelson finomspektrumát, vajon valaha is kitalálta volna formuláját? Vagy, ha Tycho Brache adatai pontosabbak lettek volna, vajon valaha is felmerültek volna Kepler elliptikus törvényei? Ugyanez érvényes az általános gáztörvény naiv, első változatára, és így tovább. A poliéderekre vonatkozó Descartes-Euler tételt talán soha sem fogalmazták volna meg, ha nem lettek volna híján az adatoknak; vö. Lakatos (1963–4), 298. o. 2. bek. (Magyarul: 106–7. o.) 77. "Bohr nagy trilógiájának megjelenése és a hullámmechanika színrelépése (1925) között igen sok tanulmány jelent meg, amelyek Bohr gondolatait az atomi jelenségek lenyűgöző elméletévé fejlesztették. Ez közös vállalkozás volt, és a résztvevő fizikusok névsora igen lenyűgöző: Bohr, Born, Klein, Rosseland, Kramers, Pauli, Sommerfeld, Planck, Einstein, Ehrenfest, Epstein, Debye, Schwarzschild, Wilson." Ter Haar (1967) 43. o. 78. Tanulmányuk egyik lábjegyzete szerint: "Vegyük észre, hogy (elméletünk szerint) az elektron kerületi sebessége jelentősen meghaladná a fénysebességet" Uhlenbeck és Goudsmit (1925) 79. Jammer (1966) 146–8. és 151. o. 80. A Bohr programnak erről a degenerálódó fázisáról plasztikus leírást ad Margenau (1950) 311–3. o. Egy program progresszív fázisában a legfőbb heurisztikus ösztönző a pozitív heurisztikából származik: az anomáliákat nagyrészt figyelmen kívül hagyják. A degenerálódó szakaszban a program heurisztikus ereje kimerül. Rivális program hiányában ez a szituáció talán az anomáliák iránti szokatlan hiperérzékenységként jelenik meg a tudósok lelkivilágában, olyan érzésként, amit Kuhn "válságnak" nevez. 81. Bizonyára ez irritálta a legjobban Newtont a kartéziánus "elméletek szkeptikus elszaporodásában". 82. Mindazonáltal szól valami amellett is, hogy legalábbis néhány ember ragaszkodjon egy kutatási programhoz egészen annak "kimerülési pontjáig"; ilyen esetben az új programnak el kell számolnia a régi program minden sikerével. Ez ellen a követelmény ellen nem érv, hogy esetleg a rivális program, első formájában, az első program minden akkori sikerét megmagyarázta; a kutatási programok fejlődése ugyanis nem jósolható meg és így lehetséges, hogy a későbbiekben fontos segédelméletek kidolgozását segítik elő. Ezenkívül, ha egy P1 kutatási program An változata matematikailag ekvivalens egy rivális P2 program Am változatával, akkor mindkettőt fejleszteni kell: heurisztikus erejük ugyanis igen eltérő lehet. 83. A "heurisztikus erő"-t itt szakszóként használom, amely azt fejezi ki, hogy a kutatási program milyen mértékben képes új tények megjóslására. Használhatnám persze a "magyarázó erő" kifejezést is: vö. e mű. 119. o. 1. lábjegyzet. 84. Vö. e mű 116. o. 2. lábjegyzethez tartozó szöveg. és 134. o. 3. lábjegyzethez tartozó szöveg. 85. Vö. e mű (c2) szakasz. 86. Vö. e mű 111. o. 6. lábjegyzet 87. Poppernek van egy rendkívül fontos érve: "Egy általános hiedelem szerint a »Látom, hogy ez az asztal fehér« állításnak az ismeretelmélet szempontjából van valami mélységes előnye az »Ez az asztal fehér« állítással szemben. De lehetséges objektív ellenőrzéseinek értékeklése szempontjából az első állítás, amelyik rólam szól, nem tűnik biztosabbnak, mint a második, amelyik az itt lévő asztalról szól." (1934) 27. szakasz.


LAKATOS IMRE: A FALSZIFIKÁCIÓ ÉS A TUDOMÁNYOS KUTATÁSI PROGRAMOK METODOLÓGIÁJA* (Magyarul: 128. o.). Neurath jellegzetesen ostoba megjegyzést fűz ehhez a szövegrészhez: "Az ilyen protokolltételeknek az az előnyük, hogy nagyobb a stabilitásuk. Azt az állítást, hogy »A 16. században az emberek tüzes kardokat láttak az égen« elfogadhatjuk úgy, hogy közben elvetjük, hogy »A 16. században tüzes kardok voltak az égen«". (Neurath (1935) 362. o.) 88. Ez a megjegyzés véletlenül meghatároz egyfajta "korroborációs mértéket" a kutatási programok "megcáfolhatatlan" kemény magjára nézve. Newton elméletének (önmagában) nem volt empirikus tartalma, ennek ellenére azonban, ebben az értelemben, erősen korroborált volt. 89. A kutatási programok metodológiájában történetesen a (kutatási program) "elutasításának" pragmatikus jelentése kristálytisztává válik: ama döntést jelenti, hogy felhagynaka kutatási programon való munkával. 90. Egyesek a fejlődésnek ezt a védett időszakát – óvatosan – "tudományelőttinek" (vagy "elméletinek") tekintenék; és csupán akkor lennének hajlandók elismerni igazi tudományos (vagy "empirikus") jellegét, amikor "eredeti, új" tényeket produkál – ez esetben azonban az elismerésnek visszamenőleges érvényűnek kell lennie. 91. Mellékesen, a fallibilitás és a kriticizmus e konfliktusát joggal tekinthetjük a Popper-féle ismeretelméleti kutatási program fő problémájának – és hajtóerejének. 92. Az ilyen verseny különösen érdekes esete a kompetitív szimbiózis, amikor egy új programot egy olyan régi programhoz toldanak, amely inkonzisztens vele; lásd a Bohr programjáról írtakat. 93. Nem létezik természetes "kimerülési pont"; (1963–4)-es írásomban, különösen annak 327-8. oldalán (Magyarul: 143–145. o.) hegeliánusabb állásponton voltam, és azt hittem, van ilyen. Az emberi képzelőerőnek azonban nincsenek előrejelezhető vagy meghatározható korlátai arra nézve, hogy milyen új és tartalomnövelő elméleteket képes kitalálni, vagy hogy az "ész csele" (List der Vernunft) milyen empirikus sikerrel jutalmazza ezeket, még akkor is, ha az új elméletek hamisak, vagy ha kevésbé valószerűek – popperi értelemben – a régieknél. (Valószínűleg minden tudományos elmélet, amelyet valaha is leírnak, tévesnek bizonyul majd: empirikus sikereik azonban ekkor is elismerhetők lesznek, sőt valószerűségük is növekedhet.) 94. Lásd pl. e mű 126. o. 2. lábjegyzet. 95. Ekképpen egy kutatási programbeli anomália olyan jelenség, amelyre úgy tekintünk, mint amit a program kereteiben kell megmagyarázni. Általánosabban, Kuhn nyomán, "rejtvényekről" beszélhetünk: egy kutatási programbeli "rejtvény" olyasvalami, amit az illető programmal szembeni kihívásként értelmezünk. Egy "rejtvényt" háromféleképpen oldhatunk meg: megoldhatjuk az eredeti programon belül (ekkor az anomália példává alakul át); semlegesíthetjük, például megoldhatjuk egy másik, független programmal (az anomália megszűnik); végül pedig megoldhatjuk egy rivális program keretében (az anomália ellenpéldává alakul át).


Chapter 11. PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) "Évek óta kötöm fel az embereket, de még soha nem csináltak ekkora felhajtást". Edward "Fennkölt" Miltonnak, Rhodézia részmunkaidős hóhérának megjegyzése a halálbüntetés elleni tüntetések kapcsán. A Times magazin szerint "hivatásából adódóan képtelen volt megérteni, hogy miért tüntetnek". 1. Bevezetés 2. A kifejtés kétértelműsége 3. A rejtvényfejtés, mint a tudomány kritériuma 4. A normál tudomány funkciója 5. Három nehézség a funkcionális érvvel kapcsolatban 6. Létezik-e a normál tudomány? 7. A hedonizmus védelmében 8. Egy alternatív megközelítés: a tudományos változások Lakatos-féle modellje 9. Az ész szerepe a tudományban 1. Bevezetés 1960-ban és 61-ben, amikor Kuhn a University of California filozófia tanszékének tagja volt Berkeleyben, abban a szerencsében volt részem, hogy megvitathattam vele a tudomány számos jellegzetességét. Ezek a beszélgetések rendkívül hasznosak voltak számomra; azóta teljesen új módon tekintek a tudományra. (2) Annak ellenére azonban, hogy úgy véltem, értem Kuhn problémáit, és miközben megpróbáltam számot adni a tudomány olyan vonásairól, amelyekre ő hívta fel a figyelmet (például az anomáliák állandó jelenlétéről), az általa javasolt tudományelméletet nem tudtam elfogadni. Még kevésbé voltam hajlandó elfogadni azt az általános ideológiát, amelyről úgy véltem, gondolatainak hátterét képezi. Számomra úgy tűnt, hogy ez az ideológia kizárólag a legszűklátókörűbb és legönteltebb specializációnak kedvez, és akadályozza a tudományos haladást. Ezenkívül erősíti azokat a nyugtalanító, antihumánus tendenciákat, amelyek a Newton utáni természettudomány nagy részére jellemzők.(3) Mindezekről a témákról nem sikerült egyetértésre jutnunk Kuhnnal. Nemegyszer félbeszakította hosszadalmas prédikációimat, s megmutatta, hogy félreértettem őt, vagy hogy nézeteink közelebb állnak egymáshoz, mint ahogy az én beállításom alapján tűnt. Mostanában, visszagondolva vitáinkra,(4) illetve azokra a cikkekre, amelyeket Kuhn Berkeley-ből való távozása után publikált, nem vagyok olyan biztos benne, hogy igaza volt. Ebben pedig csak megerősít az, hogy könyvét, A tudományos forradalmak szerkezetét szinte minden olvasó hozzám hasonlóan értelmezte, és a modern szociológia és pszichológia bizonyos irányzatai pontosan egy ilyenfajta értelmezés nyomán jelentek meg. Remélem, hogy Kuhn megbocsátja nekem, hogy emiatt újra felelevenítem ezeket a régi kérdéseket, és nem veszi zokon, ha a rövidség kedvéért kissé sarkítva fogalmazok. 2. A kifejtés kétértelműsége Kuhnt olvasván mindig felmerül bennem a következő kérdés: vajon módszertani előírásokról beszél, amelyek megszabják a tudósoknak, hogy hogyan járjanak el, vagy pedig az általában "tudományosnak" nevezett tevékenységek leírásával van dolgunk, amely minden értékelő elemtől mentes? Számomra úgy tűnik, Kuhn írásai alapján erre nem adható egyértelmű válasz. A művek kétértelműek abban az értelemben, hogy mindkét értelmezéssel összeegyeztethetők, s mindkettőt alátámasztják. Nos, ez a kétértelműség (amely stílusbeli kifejeződésében és szellemi hatásában erősen hasonlít Hegel és Wittgenstein hasonló kétértelműségeihez) egyáltalán nem mellékes kérdés. Erős befolyást gyakorolt Kuhn olvasóira, és a téma olyanfajta megközelítésére és kezelésére késztette őket, amely nem egyértelműen előnyös. Több társadalomtudós is elmagyarázta nekem, hogy most végre megértette, miként teheti szakterületét "tudománnyá" – ami alatt természetesen azt értette, hogy megtudta, hogyan fejleszthetné magasabb szintre. A recept, szerintük, a következő: korlátozzuk a bírálatot, csökkentsük az átfogó elméletek számát egyre, és teremtsük meg a normál tudományt, amelynek ez az egy elmélet a paradigmája.(5) Meg kell akadályozni, hogy a diákok másképp gondolkozzanak, és a nyughatatlanabb kollégákat rá kell bírni, hogy alkalmazkodjanak és végezzenek "komoly munkát". Vajon ezt akarja Kuhn elérni?(6) Vajon az a szándéka, hogy történetileg és tudományosan igazolja a csoporthoz tartozás iránti – egyre erősödő – igényt? Azt akarja, hogy minden terület olyan monolitikus legyen, mint mondjuk, a kvantummechanika volt 1930-ban? Úgy gondolja, hogy egy így felépített diszciplína bizonyos szempontokból 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) jobban működne? Hogy jobb, gazdagabb vagy érdekesebb eredményeket produkálna? Vagy pedig művének csupán szándékolatlan mellékhatása, hogy a szociológusok táborában követőkre talált; igazi és kizárólagos célja az volt, hogy bemutassa "wie es wirklich gewesen", anélkül, hogy azt állítaná, hogy a bemutatott jellegzetességek érdemesek az utánzásra? De ha ez a mű egyetlen célja, akkor miért értik állandóan félre, és miért e kétértelmű és olykor erősen moralizáló stílus? Megkockáztatom azt a sejtést, hogy a kétértelműség szándékos, és Kuhn teljes egészében ki akarja aknázni az ebből fakadó propagandisztikus lehetőségeket. Egyfelől erős, objektív, történeti alátámasztást kíván adni olyan értékítéleteknek, amelyeket sokan önkényesnek és szubjektívnek tekintenek. Másfelől nyitva hagyja a biztonságos visszavonulás útját: ha valakinek nem tetszenek azok az értékek, amelyek levezethetők a tényekből, azt mondja, hogy szó sincs ilyen levezetésről, a bemutatás pusztán leíró jellegű. Kérdéseim első csoportja ezért arra vonatkozik: vajon mi az oka e kétértelműségnek? Hogyan értelmezzük ezt? Mi Kuhn viszonya azokhoz a követőihez, akiket az előbb jellemeztem? Félreértették őt? Vagy pedig legitim követői a tudomány egy újfajta felfogásának? 3. A rejtvényfejtés, mint a tudomány kritériuma Most tekintsünk el a kifejtés problémájától és tételezzük fel, hogy Kuhn célja tényleg csak az, hogy leírást adjon bizonyos nagy hatású történeti eseményekről és intézményekről. Egy ilyen értelmezés szerint a tudományt de facto az különbözteti meg más tevékenységektől, hogy a tudomány rendelkezik valamilyen rejtvényfejtő hagyománnyal. Ez "sokkal biztosabb és közvetlenebb" megkülönbözető jegy, amely "egyszerre ... világosabb ... és alapvetőbb", (7) mint más rejtettebb tulajdonságok, amelyekkel a tudomány esetleg rendelkezik. Azonban, ha a rejtvényfejtő hagyomány az, ami olyan lényeges, ha ennek a megléte egyesíti és határozza meg az egyedi és jól azonosítható diszciplínákat, akkor nem világos számomra, hogy mi alapján zárhatjuk ki vizsgálódási körünkből az oxfordi filozófiát, vagy, hogy egy még extrémebb példát mondjak, a szervezett bűnözést. Hiszen úgy tűnik, a szervezett bűnözés pár excellence rejtvényfejtő tevékenység. Kuhn minden a normál tudományra vonatkozó állítása megőrzi igazságát, ha a "normál tudomány"-t felcseréljük a "szervezett bűnözés"-sel; és minden állítása, amelyet az "egyes tudósokról" írt, ugyanolyan joggal alkalmazható mondjuk az egyes kasszafúrókra. A szervezett bűnözés minden bizonnyal keveset foglalkozik az alapkutatással, (8) noha vannak kiemelkedő egyéniségek, mint például Dillinger, akik új és forradalmi elképzelésekkel állnak elő.(9) A profi kasszafúró, nagyjából ismervén azokat a jelenségeket, amelyekre számíthat "nagyrészt feladja a kutatást ... vagy legalábbis az ismeretlen kutatását (végül is, minden létező széfet ismernie kellene). Ehelyett azon dolgozik, hogy az ismert dolgokat a gyakorlatba ültesse át (azaz, hogy annak a széfnek a sajátosságait tárja fel, amelyikkel éppen dolga van) azáltal, hogy egyedi funkciójú eszközt tervez és az elméletet az egyedi feladatokhoz adaptálja". (10) Kuhn szerint az eredménytelenség valószínűleg "a kasszafúró kompetenciájának a fokmérője a kollégák szemében", (11) s így a siker vagy sikertelenség "inkább a (kasszafúrót) minősíti, semmint az aktuális elméletet (például az elektromágnesességét)"(12): "csak a szakembert hibáztatják, nem a szerszámait"(13) – és így tovább, lépésről lépésre végigmehetünk Kuhn listáján egészen az utolsó pontig. A helyzet attól sem lesz jobb, ha a forradalmakra hivatkozunk. Először is azért nem, mert vizsgált tételünk szerint a rejtvényfejtő tevékenység a normál tudomány jellegzetes vonása. Másfelől nincs okunk feltételezni, hogy a szervezett bűnözés kevésbé lenne jártas a jelentős problémák kezelésében. Továbbá, ha valóban az anomáliák egyre növekvő száma okozza azt a nyomást, amely először válsághoz, majd forradalomhoz vezet, akkor minél nagyobb a nyomás, annál hamarabb kellene a válságoknak kitörniük. Nos, egy bűnbanda tagjaira és a "szakmabeliekre" nehezedő nyomásról minden bizonnyal feltételezhetjük, hogy nagyobb a tudósokra nehezedő nyomásnál – utóbbiaknak igen ritkán akad dolguk a rendőrséggel. Akármerre nézünk is, a keresett distinkció nem létezik. Ez persze nem meglepő. Ugyanis Kuhn, ahogy most értelmezzük, és ahogy maga is igen gyakran akarja, hogy értelmezzék, egy fontos dolgot elmulasztott. Elmulasztotta megvitatni, hogy mi a tudomány célja. Minden bűnöző tudja, hogy azon túl, hogy szakmailag sikeres és társai között népszerű legyen, mit akar. Egy dolgot: pénzt. Azt is tudja, hogy bűnözői normáltevékenysége éppen ezt fogja eredményezni. Tudja, hogy annál több pénzt fog keresni, és annál gyorsabban fog emelkedni a szakmai ranglétrán, minél jobb rejtvényfejtő és minél jobban beilleszkedik a bűnözők közösségébe. Célja a pénz. Mi a tudósok célja? És elérhető-e ez a cél a normál tudományos tevékenységgel? Vagy pedig a tudósok és (az oxfordi filozófusok) kevésbé racionálisak, mint a bűnözők amennyiben "teszik, amit tesznek", a céltól függetlenül? (14) Ezek a kérdések vetődnek fel akkor, ha Kuhn megközelítésének kizárólag a leíró aspektusára szorítkozunk.


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) 4. A normál tudomány funkciója Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk, nemcsak a Kuhn-féle normál tudomány tényleges szerkezetét, hanem funkcióját is meg kell vizsgálnunk. Kuhn állítása szerint a normál tudomány a forradalmak szükséges előfeltétele. Érvelésének ezen része szerint az "érett" tudomány lapos ténykedésének messzemenő hatásai vannak gondolataink tartalmára és szilárdságára. Ez a tevékenység, az "apró rejtvényekkel" való foglalkozás az elmélet és a valóság szoros illeszkedését eredményezi, és előmozdítja a haladást is. Ennek különböző okai vannak. Először is, minden elfogadott paradigma útmutatót nyújt a tudósoknak: "elég egy pillantást vetni bármilyen baconiánus természettörténetre, vagy megvizsgálni bármely tudomány paradigma előtti fejlődését, hogy lássuk: a természet nagyságrendekkel bonyolultabb annál, hogy véletlenszerűen feltárhassuk, akárcsak hozzávetőlegesen is".(15) Ez a nézet egyáltalán nem új. Minden vállalkozásnak, amely ismeretek megszerzésére irányul, valamilyen útmutatóra van szüksége, a semmiből nem lehet kiindulni. Pontosabban, az ilyen vállalkozásoknak valamilyen elméletre, valamilyen nézőpontra van szükségük, melynek alapján a kutató meg tudja különböztetni, hogy mi releváns és mi nem, és hogy a kutatás mely területeken lesz a leggyümölcsözőbb. Kuhn csavar egyet ezen a szokványos gondolaton. Nem csak az elméleti előfeltevések használatát veszi védelmébe, hanem azt is, hogy az elképzeléseknek kizárólag egyfajta csoportját válasszuk, hogy monomániásan csak egyetlen nézőpontot vizsgáljunk. Először is azért védelmezi az ilyen eljárást, mert az szerepet játszik a tényleges tudományban, legalábbis az ő értelmezése szerinti tudományban. Ez a leírás-ajánlás kétértelműsége, amiről már volt szó. Azonban egy második indokot is felhoz, ami kevésbé világos, mivel a hátterében meghúzódó preferenciákat nem teszi explicitté. Azért védelmezi ezt az eljárást, mert úgy véli, hogy elfogadása végül éppen annak a paradigmának a megdöntéséhez fog vezetni, amely mellett a tudósok előbb kizárólagosan elkötelezték magukat. Ha ugyanis a legösszehangoltabb erőfeszítések árán sem sikerül a természetet a paradigma kategóriáiba beilleszteni; ha az e kategóriákon alapuló teljesen egyértelmű elvárások rendre nem teljesülnek, akkor rákényszerülünk arra, hogy valami újat keressünk. És ez a kényszer nemcsak a lehetőségek absztrakt összevetéséből fakad, amely nem érinti a valóságot, hanem inkább saját preferenciáink és ellenszenveink irányítanak efelé;(16) szorosan a természethez kapcsolódó eljárások kényszerítenek bennünket erre, és így, végső soron maga a természet. A tudomány előttiidőszak mindent kritika tárgyává tevő vitái és az elképzelések akadálytalan burjánzása "gyakran legalább annyira a többi iskola képviselői ellen irányultak, mint amennyire a természetről szóltak".(17) Az érett tudomány, különösen a vihart megelőző csendes időszakokban, úgy tűnik, hogy kizárólag magára természetre irányul, és emiatt határozott és objektív válaszra számíthat. Ahhoz azonban, hogy ilyen választ kapjunk, többre van szükség tények véletlenszerű gyűjteményénél. És többre a különböző ideológiák végeláthatatlan vitáinál is. Egyetlen elmélet elfogadására van szükség, és arra, és hogy fáradhatatlanul próbáljuk a természetet ennek az elméletnek a sémáiba illeszteni. Azt hiszem, ez a fő indoka annak, hogy Kuhn nem csak történeti tényként kezeli, hogy az érett tudomány elutasítja az alternatívák közötti akadálytalan vitát, hanem védelmébe is veszi, mint értelmes lépést. Vajon elfogadható ez a védelem? 5. Három nehézség a funkcionális érvvel kapcsolatban Kuhn védőbeszéde elfogadható, feltéve, hogy a forradalmak kívánatosak, és feltéve, hogy az a különleges mód, ahogy a normál tudomány forradalomhoz vezet, szintén kívánatos. Nos, én nem látom, hogy Kuhn nyomán hogyan alapozható meg a forradalmak szükségessége. A forradalmak paradigmaváltást idéznek elő. Azonban Kuhn felfogását követve, erről a változásról vagy, ahogy ő fogalmaz, "aspektusváltásról" (Gestalt-switch) lehetetlen eldönteni, hogy valami jobbat eredményezett-e. Ezt nem lehet megmondani, hiszen a forradalom előtti és utáni paradigmák gyakran összemérhetetlenek. (18) A funkcionális érvvel kapcsolatban, amennyiben azt Kuhn filozófiájának más elemeivel összefüggésben alkalmazzák, ezt tekinteném az első nehézségnek. Másodszor, meg kell vizsgálnunk azt, amit Lakatos a normál tudomány/forradalom átmenet "finomszerkezetének" nevezett. Ennek a finomszerkezetnek lehetnek olyan elemei, amelyeket megengedhetetlennek tartunk. Ezek figyelembevétele arra késztethet bennünket, hogy mérlegeljük a forradalmak előidézésének más módjait is. Így könnyen elképzelhető, hogy a tudósok csalódottságból vetnek el egy paradigmát, és nem azért, mert érveik vannak ellene. (A status quo képviselőinek meggyilkolása a paradigmával való szakítás egy másik módja.(19) Vajon hogyan cselekszenek a tudósok a valóságban? És hogyan szeretnénk mi, hogy cselekedjenek? Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata elvezet a funkcionális érvvel kapcsolatos második nehézséghez.


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Ennek a nehézségnek a lehető legvilágosabb bemutatásához vizsgáljuk meg a következő módszertani problémákat. Vajon megindokolható-e az az eljárás, amelyet Kuhn szerint a normál tudomány követ, nevezetesen, hogy megpróbálunk ragaszkodni egy elmélethez, a prima facie cáfoló bizonyítékok, vagy logikai illetve matematikai ellenérvek ellenére is? És feltéve, hogy lehetséges ilyen indokokat találni, vajon lehetséges-e elvetni egy elméletet anélkül, hogy ellentétbe kerülnénk ezekkel az indokokkal? A továbbiakban az állhatatosság elvének(20) fogom nevezni azt az elvet, amely azt tanácsolja, hogy a különböző elméletek közül válasszuk ki azt, amelyik a leggyümölcsözőbbnek ígérkezik, és ragaszkodjunk hozzá akkor is, ha éppen jelentős nehézségekkel szembesül. A probléma ezek után az: hogyan lehet megvédeni ezt az elvet, illetve, hogy tudjuk megváltoztatni egy paradigma iránti elkötelezettségünket úgy, hogy az elvet ne sértsük meg, vagy akár annak szellemében járjunk el. Ne felejtsük el, hogy most egy módszertani problémát vizsgálunk, és nem azt, hogy a tudományban ténylegesen mi történik. Mégpedig azért, mert azt reméljük, hogy ez a vizsgálat élesíteni fogja történeti látásunkat, és érdekes történeti felfedezésekhez fog vezetni. Ezek után a probléma megoldása meglehetősen világos. Az állhatatosság elve azért ésszerű, mert az elméletek képesek a fejlődésre, tökéletesíthetők, és mert lehetséges, hogy végül majd számot tudnak adni azokról a nehézségekről, amelyeket eredeti formájukban képtelenek voltak magyarázni. Ezenkívül pedig nem bölcs dolog túlzottan megbízni a kísérleti eredményekben. Valójában óriási meglepetés, mi több, igen gyanús lenne, ha minden létező bizonyíték egyetlen elmélet mellett szólna, még akkor is, ha az elmélet történetesen igaz lenne. A különböző tudósok egy kísérlet végrehajtása során különféle hibák elkövetésére hajlamosak, és rendszerint jelentős időbe telik, amíg minden kísérletet közös nevezőre(21) hoznak. Az állhatatosság elve mellett szóló ezen érvekhez Kuhn professzor úr hozzátenné, hogy egy elmélet ezenkívül kritériumokkal szolgál arra nézve, hogy mi a kiválóság, mi a kudarc és mi racionális, s hogy amíg csak lehetséges, ki kell tartani az elméletet mellett, hogy a diskurzus racionális maradjon. A leglényegesebb azonban a következő: csak a legritkább esetben történik meg, hogy az elméleteket közvetlenül összevetik a "tényekkel" vagy a "bizonyítékokkal". Hogy mi számít releváns bizonyítéknak, és mi nem, az az elmélet mellett rendszerint más dolgokon is múlik, amelyeket alkalmasint "segédtudományoknak" (vagy, Lakatos Imre találó kifejezésével, "próbakő elméleteknek"(22) nevezhetünk. Az ilyen segédtudományok a kiegészítő premisszák szerepét játszhatják az ellenőrizhető állítások levezetésében. Azonban megfertőzhetik magát a megfigyelési nyelvet is, azáltal, hogy a kísérleti eredményeket a tudósok éppen a segédtudományok fogalmaival fejezik ki. Így például Kopernikusz nézetének ellenőrzése magába foglal egyfelől a földi atmoszférára és a mozgás által a mozgatott tárgyakra gyakorolt hatásra (a dinamikára) vonatkozó feltevéseket, másfelől az érzéki tapasztalatok és a "világ" közötti kapcsolatra vonatkozó feltevéseket (a megismerés elméleteit, beleértve a távcsövekkel való látás elméletét). Az előbbi feltevések premisszaként szolgálnak, míg az utóbbiak azt határozzák meg, hogy mely benyomásaink valósághűek, és ezáltal nemcsak azt teszik lehetővé, hogy értékeljük megfigyeléseinket, hanem azt is, hogy megalkossuk őket. Nincs garancia arra, hogy kozmológiánk alapvető megváltozása, amilyen például a geosztatikusról a heliosztatikus felfogásra való áttérés volt, együtt jár a tárgyhoz tartozó segédtudományok fejlődésével. Éppen ellenkezőleg: az ilyen fejlemények rendkívül valószínűtlenek. Például ki gondolná, hogy a kopernikuszi felfogást és a távcső feltalálását rögtön követnie kellene a megfelelő fiziológiai optikának? Az alapvető elméletek és a segédtudományok gyakran "nincsenek szinkronban". Ennek eredményeképpen gyakran kapunk cáfoló eseteket, amelyek nem azt jelentik, hogy az új elmélet kudarcra van ítélve, hanem csupán azt, hogy az adott időpontban nem egyeztethető össze a tudomány többi részével. Ennélfogva a tudósoknak olyan módszereket kell kidolgozniuk, amelyek lehetővé teszik, hogy világos és egyértelműen cáfoló tények ellenében is fenntarthassák elméleteiket, akkor is, ha nem számítanak arra, hogy a közeljövőben ellenőrizhető magyarázatot kapnak ezekre az ellentmondásokra. Az állhatatosság elve (amit csak az emlékezést megkönnyítendő nevezek "elvnek") az ilyen módszerek megalkotásának első lépése. (23) Az állhatatosság elvének elfogadásával valamely T elmélet elvetését nem alapozhatjuk többé ellentmondó tényekre, akkor sem, ha ezek a tények egyértelműek, és világosak, mint a Nap. Azonban alkalmazhatunk egyéb, T' T" T'"elméleteket, amelyek kihangsúlyozzák ezeket a nehézségeket, s ugyanakkor eszközöket is ígérnek a megoldásukhoz. Ilyen esetben T elvetését maga az állhatatosság elve írja elő.(24) Így, ha a paradigmák megváltoztatása a célunk, akkor késznek kell lennünk alternatív elméletek bevezetésére és artikulálására, vagyis el kell fogadnunk a proliferáció vagy szaporítás elvét, ahogy ezt a továbbiakban (szintén mnemonikai okokból) nevezni fogom. Ennek az elvnek a követése az egyik módszer a forradalmak kirobbantására. Ez racionális módszer. Vajon a tudomány ezt a módszert alkalmazza a valóságban? Vagy pedig a tudósok a végsőkig ragaszkodnak paradigmáikhoz, amíg csak az undor, a csalódottság és az unalom miatt ez végképp lehetetlenné nem válik? Mi történik valójában a normál tudományos időszak végén? Láthatjuk, hogy kis metodológiai tündérmesénk valóban élesítette történeti látásunkat.


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Sajnos azt kell, hogy mondjam, meglehetősen elégedetlen vagyok azzal, amit Kuhn ezen ponton kínál. Egyfelől rendíthetetlenül hangsúlyozza a normál tudomány dogmatikus, (25) autoriter,(26) szűklátókörű(27) vonásait, azt, hogy a normál tudomány ideiglenes "beszűküléshez"(28) vezet, hogy a benne résztvevő tudósok "nagyrészt feladják a kutatást ... vagy legalábbis az ismeretlen kutatását. Ehelyett azon dolgozik, hogy az ismert dolgokat a gyakorlatba ültesse át...",(29) és így "(szinte mindig) inkább az egyes tudóst minősítik, semmint az aktuális elméletet.(30)" "Csak a szakembert hibáztatják, nem a szerszámait".(31) Kuhn természetesen tudatában van annak, hogy az egyes tudományokon belül, amilyen például a fizika, esetleg nem csak egy rejtvényfejtő hagyomány létezik, azonban ezek "kvázi-függetlenségét" hangsúlyozza, azt állítván, hogy ezek mindegyikét "saját paradigmái irányítják és saját problémái foglalkoztatják".(32) Ennek megfelelően egy meghatározott hagyományt csupán egyetlen paradigma irányít. Ez a történet egyik fele. Másfelől viszont rámutat arra, hogy amint lehetőség van "versengő elméletek közötti választásra", a rejtvényfejtést "filozófiaibb" érvek váltják fel.(33) Namármost, ha a normál tudomány de facto olyan monolitikus, amilyennek Kuhn beállítja, akkor honnan származnak a rivális elméletek? És ha valóban keletkeznek ilyen elméletek, akkor miért kellene Kuhnnak komolyan vennie őket, és megengednie, hogy a "tudományos" (rejtvényfejtő) érvelési stílust "filozófiaivá"(34) változtassák? Nagyon jól emlékszem arra, hogy Kuhn miként bírálta Bohmot, amiért megzavarta a kortárs kvantummechanika egységét. Bohm elmélete nem változtathatta meg az érvelési stílust. Einstein, akit Kuhn a fenti idézetben említ, megváltoztathatta, talán azért, mert elmélete ma sokkal szélesebb körben bevett, mint Bohmé. Vajon ez azt jelenti, hogy a szaporodás mindaddig megengedett, amíg bevett alternatívák versenyéről van szó? A tudomány előtti időszakot azonban, amelyre pontosan ez a vonás jellemző, Kuhn alacsonyabbrendűnek tekinti. Ráadásul a huszadik századi fizikában létezik egy olyan hagyomány, amely izolálni akarja az általános relativitáselméletet a fizika többi részétől, és a rendkívül nagy méretekre kívánja korlátozni érvényességét. Miért nem támogatta Kuhn ezt a hagyományt, amely összhangban van az egyidejű paradigmák "kvázi-függetlenségéről vallott" nézetével? És megfordítva, ha a rivális elméletek léte az érvelési stílus megváltozását vonja maga után, akkor vajon nem kell-e kétségbe vonnunk ezt az állítólagos "kvázifüggetlenséget"? Ezekre a kérdésekre képtelen voltam kielégítő választ találni Kuhn írásaiban. Haladjunk egy kicsit tovább ezen a vonalon. Kuhn nem csak elismerte, az elméletek pluralizmusa az érvelési stílus megváltozásához vezet. Határozott funkciót is tulajdonított az ennek a sokféleségnek. Nemegyszer (35) kimutatta, rövid módszertani megjegyzéseinkkel teljes összhangban, hogy alternatívák nélkül nem lehetséges cáfolat. Mi több, részletesen bemutatta, hogy az alternatívák felerősítik az anomáliákat, és megmagyarázta, hogy ez miként járul hozzá a forradalomhoz.(36) Ezzel gyakorlatilag azt állította, hogy a tudósok a mi módszertani modellünknek megfelelően idézik elő a forradalmakat, és nem úgy, hogy fáradhatatlanul dolgoznak egy paradigmán belül, majd hirtelen feladják, amikor a problémák túl naggyá válnak. Mindez a harmadik nehézséghez vezet, nevezetesen ahhoz a gyanúhoz, hogy a normál- vagy "érett" tudomány létezése, ahogy Kuhn leírja, még csak nem is történeti tény. 6. Létezik-e a normál tudomány? Idézzük fel, hogy ez idáig milyen állításokat találtunk Kuhnnál. Először is, Kuhn azt állítja, hogy az elméleteket kizárólag csak alternatívák segítségével lehet megcáfolni. Másodszor, hogy az elméletek proliferációjának történeti szerepe is van a paradigmák megdöntésében. A korábbi paradigmák megdöntésében szerepet játszott, hogy az alternatívák felnagyították a korábban is létező anomáliákat. És végül, Kuhn megmutatta, hogy egy paradigma története során mindenkor léteznek anomáliák.(37) Az az elképzelés, hogy az elméletek évtizedekig, vagy akár évszázadokig feddhetetlenek, mígnem egyszer csak feltűnik egy nagy cáfolat, amely mindent megváltoztat, mítosz csupán. Viszont, ha ez igaz, akkor miért ne kezdjük el azonnal a szaporítást, és miért engedjük, hogy a tiszta normál tudomány egyáltalán létrejöjjön? És vajon túlzás volna-e azt remélni, hogy a tudósok eddig is hasonlóképpen gondolkoztak, és a normál tudományos időszakok, ha voltak ilyenek egyáltalán, nem tarthattak nagyon sokáig, és nem terjedhettek ki túl nagy területekre. Elég egy gyors pillantást vetnünk a múlt századra például, hogy lássuk: valóban ilyennek látszik a helyzet. A század második harmadában legalább három különböző és egymással kölcsönösen összeegyeztethetetlen paradigma létezett. Nevezetesen: (1) a mechanikai szemlélet, amely a csillagászatban, a kinetikus elméletben és az elektrodinamika különféle mechanikai modelljeiben volt jelen, valamint a biológiai tudományokban, különösképpen az orvostudományban (itt Helmholtz hatása volt döntő); (2) az a szemlélet, amely az önálló, fenomenologikus hőelmélet kidolgozásához kapcsolódik, és amely végül is összeegyeztethetetlennek bizonyult a mechanikával; (3) a Faraday és Maxwell elektrodinamikájában implicite kifejeződő szemlélet, amelyet Hertz továbbfejlesztett és megszabadított mechanikai kiegészítő-elemeitől. 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Nos, ezek a paradigmák távolról sem voltak "kvázi-függetlenek". Ellenkezőleg, éppen hogy aktív kölcsönhatásuk vezetett a klasszikus fizika bukásához. Azok a problémák, amelyek Einstein speciális relativitáselméletéhez vezettek, fel sem nem merülhettek volna, ha Maxwell elmélete és a Newtoni mechanika között nem lett volna feszültség (Einstein önéletrajzában megkapó egyszerűséggel írja le a szituációt; Weyl egy hasonlóan rövid, bár kissé technikaibb leírást nyújt Raum, Zeit, Materie c. művében; Poincaré már 1899-ben rámutat erre a feszültségre, majd 1904-es St. Louis-i előadásában ismét felhívja rá a figyelmet). A Brownmozgás jelenségét sem lehetett a fenomenologikus elmélet második törvényének közvetlen cáfolataként felfogni.(38) A kinetikus elméletet kezdettől fogva fel kellett használni. Itt ismét – a Boltzmann nyomdokain haladó – Einsteiné volt a vezető szerep. Azok a kutatások, amelyek az hatáskvantum felfedezéséhez vezettek, hogy egy másik példát említsünk, olyan különböző, inkompatibilis, sőt, sokszor össszemérhetetlen diszciplínákra támaszkodtak, mint a mechanika (a kinetikus elmélet, ahogy a sugárzási törvény Wien-féle levezetésében alkalmazásra kerül), a termodinamika (Boltzman elve az energia egyenlő eloszlásáról az összes szabadsági fokon) és a hullámoptika. Ezek a kutatások nem jártak volna sikerrel, ha minden tudós tiszteletben tartotta volna ezeknek a területeknek a "kvázi-függetlenségét". Természetesen nem mindenki vett részt a vitákban, és a nagy többség minden bizonnyal folytatta az "apró rejtvények" fejtését. Ha azonban elfogadjuk Kuhn tanítását, akkor éppen hogy nem ezek a tevékenységek járultak hozzá a haladáshoz, hanem az elméleteket szaporító kisebbség (és azok a kísérletező tudósok, akik ennek a kisebbségnek a problémáival és furcsa előrejelzéseivel foglalkoztak.) És azt a kérdést is felvethetjük, hogy vajon a többség nem a régi rejtvényekkel foglalkozik továbbra is, a forradalmak idején is? Ha viszont ez igaz, akkor Kuhn felfogása, amely időben elkülöníti az egyes elméletek egyeduralmának és az elméletek proliferációjának korszakait, teljes egészében megdől.(39) 7. A hedonizmus védelmében Úgy tűnik tehát, hogy az állhatatosság ás a proliferáció összjátéka, amiről módszertani tündérmesénk szólt, szintén alapvető jellegzetessége a tudomány tényleges fejlődésének. Úgy tűnik, nem a rejtvényfejtő tevékenység a tudás növekedésének alapja, hanem a különböző, állhatatosan fenntartott nézetek kölcsönhatása. Ezen túlmenően, a régi, ismerős paradigmák elvetéséhez új eszmék kigondolása vezet, és az a törekvés, hogy rangos helyet biztosítsunk számukra az ideák versenyében. Ilyen újítások állandóan történnek. Azonban kizárólag a forradalmak idején figyelünk fel rájuk. A figyelem megváltozása azonban nem tükröz semmilyen alapvető szerkezeti változást (mint például a rejtvényfejtésről a filozófiai spekulációra és az alapok vizsgálatára történő átmenetet). Csupán az érdeklődés és a nyilvánosság változásáról van szó. Rövid elemzésünk alapján ez a kép rajzolódik ki a tudományról. Vonzó ez a kép? Érdemes ennek alapján a tudománnyal foglalkozni? Hasznunkra van egy ilyen diszciplína létezése, az, hogy együtt kell élnünk vele, hogy tanulnunk kell, meg kell értenünk? Vagy talán megrontja értelmünket és elveszi örömeinket? Manapság igen nehéz az ilyen kérdéseket helyesen megközelíteni. Azt ugyanis, hogy mi értékes és mi nem, olymértékben meghatározzák a létező intézmények és életformák, hogy szinte soha nem jutunk el maguknak ezeknek az intézményeknek az értékeléséhez.(40) Különösképpen a tudományokat övezi a kiválóság olyan aurája, amely minden, a tudomány hasznára vonatkozó vizsgálatot akadályoz. Nem fukarkodnak az olyan kifejezések használatával, mint "az igazság keresése" vagy "az emberiség legnemesebb célja." Ez kétségkívül megnemesíti a tárgyat, de egyben ki is vonja a kritikus vizsgálódás köréből. (Kuhn még egy lépéssel továbbment ebben az irányban, amikor a tudományos tevékenység legunalmasabb és leglaposabb részét, a normál tudományt is némi méltósággal ruházta fel.) De vajon hogyan utasíthatná el az emberi szellem egyik terméke azokat a kérdéseket, amelyeknek ő is köszönheti a létezését? Vajon a létezése hogyan akadályozhat meg bennünket abban, hogy feltegyük minden kérdések legfontosabbikát, nevezetesen, hogy az egyének boldogsága és szabadsága milyen mértékben növekedett általa? A haladást mindig a mélyen meggyökeresedett és jól megalapozott életformák olyan értékekre támaszkodó felülvizsgálatával sikerült előmozdítani, amelyek korábban nem voltak népszerűek és elfogadottak. Így szabadította meg magát az ember fokozatosan a félelemtől, és az ellenőrizetlen rendszerek zsarnokságától. Kérdésünk ezért a következő: milyen értékeket válasszunk korunk tudományának értékeléséhez? Számomra úgy tűnik, hogy ma, éppúgy mint bármikor, az egyéni boldogság és a személyiség teljes kibontakoztatása a legmagasabbrendű érték. Ez az érték egyáltalán nem zárja ki a különböző intézményesedett életformákhoz kapcsolódó értékeket (igazság, bátorság, önmegtagadás stb.) Inkább megerősíti őket, azonban kizárólag abban a mértékben, amelyben valakinek az előnyére szolgálhatnak. Kizárja viszont, hogy az intézményes értékek alapján elítéljék, vagy netán megsemmisítsék azokat, akik más módon szeretnék életüket berendezni. Kizárja a gyermekek olyan "nevelését", amely sokoldalú képességeik elvesztéséhez vezet, miáltal csupán egy bizonyos, korlátozott módon lesznek képesek gondolkodni, cselekedni és érezni. Elfogadva ezt az alapvető értéket, olyan módszereket és intézményeket szeretnénk, amelyek a lehető legkisebb mértékben 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) korlátozzák cselekvési lehetőségeinket és a lehető legkevésbé kényszerítenek arra, hogy eltérjünk természetes hajlamainktól. Rövid módszertani tündérmesénk szerint, amelyet a 6. szakaszban vázoltam, egy olyan tudománynak, amely eszméink fejlesztésére törekszik, és még a legalapvetőbb feltevések kiküszöböléséhez is racionális eszközöket használ, egyszerre kell az állhatatosság és a proliferáció elvét alkalmaznia. Meg kell engedni, hogy akkor is ragaszkodhassunk eszméinkhez, ha nehézségek merülnek fel velük szemben; és meg kell engedni új eszmék bevezetését akkor is, ha a népszerű nézetek teljesen igazoltnak és hibátlannak tűnnek. Azt is kiderítettük, hogy az igazi tudományok, vagy legalábbis azok a részeik, amelyek a változásokért és a haladásért felelősek, nem különböznek nagyon a mesénkben ábrázolt eszménytől. Ez aztán a szerencsés egybeesés! Azt jelenti, hogy tökéletes az összhang fenti kívánságainkkal! A proliferáció elve azt jelenti, hogy még a legvadabb elmeszüleményeket sem szükséges elnyomni. Mindenki engedhet késztetéseinek, és a tudomány, mint kritikai tevékenység, hasznot fog húzni ebből. Az állhatatosság nem azt jelenti, hogy mindenki csak kövesse saját hajlamait, hanem hogy fejlessze őket tovább, és kritikai vizsgálatok segítésével fejlessze őket magasabb szintre (amibe beleértendő a létező alternatívákkal való összevetés is), és ezáltal tudatosítsa jobban védelmüket. A proliferáció és az állhatatosság összjátéka a faj biológiai fejlődésének folytatódása egy új szinten, és akár erősítheti is a hasznos biológiai mutációk létrejöttét. Talán ez az egyetlen mód arra, hogy megmentsük fajunkat a stagnálástól. Ezt tekintem a végső és legfontosabb érvnek, az "érett" tudomány Kuhn-féle értelmezésével szemben. Nem pusztán arról van szó, hogy ez a vállalkozás téves, és ilyen tevékenység nem létezik; hanem hogy védelme nem egyeztethető össze a humánus szemlélettel. 8. Egy alternatív megközelítés: a tudományos változások Lakatos-féle modellje Hadd mutassam most be részletesen azt a tudományképet, amelynek, véleményem szerint, fel kell váltania a Kuhn-féle megközelítést. Ez a kép két felfedezés szintézise. Egyfelől magában foglalja Popper felfedezését, hogy a tudomány az alternatív nézetek kritikai összehasonlítása által halad előre. Másfelől tartalmazza Kuhn felfedezését az állhatatosság szerepéről, amelyet Kuhn – véleményem szerint tévesen – állhatatos időszakok posztulálásával fogalmazott meg. A szintézis Lakatos ama állításában valósul meg (melyet Kuhn álláspontjához fűzött megjegyzéseiben dolgozott ki), amely szerint a proliferáció és az állhatatosság időszakai nem egymást követik a tudomány történetében, hanem mindig egyidejűleg vannak jelen.(41) Amikor "felfedezésekről" beszélek, ezen nem azt értem, hogy e gondolatok teljesen újak, vagy akárcsak új formában vannak megfogalmazva. Épp ellenkezőleg. E gondolatok közül némelyek vének, mint a hegyek. Azt az elgondolást, hogy a tudás az alternatív nézetek küzdelméből bontakozik ki, és a nézetek proliferációjától függ, először a preszókratikusok fogalmazták meg (ahogy maga Popper is hangsúlyozta), átfogó filozófiai tétellé pedig Mill fejlesztette tovább (legfőképpen A szabadságról című művében). Azt a gondolatot, hogy az eszmék küzdelmének a tudományban is döntő jelentősége van, Mach (Erkenntniss und Irrtum) és Boltzmann (Populärwissenschaftliche Vorlesungen) vetették fel, főként a darwinizmus hatása alatt. Az állhatatosság szükségességét azok a dialektikus materialisták hangsúlyozták, akik elutasították a szélsőségesen idealista "fantazmagóriákat". És végül a szintézis az Engels, Lenin és Trockij írásaiban megfogalmazott dialektikus materializmus leglényege. A mai "analitikus" vagy "empirista" filozófusok, akik még mindig túlzottan a Bécsi Kör befolyása alatt állnak, igen keveset tudnak minderről. Ezért ebben a szűk, bár meglehetősen "modern" kontextusban éppenséggel beszélhetünk eredeti, noha kissé megkésett "felfedezésekről". Kuhn szerint az érett tudomány történetében normál tudományos és forradalmi időszakok követik egymást. A normál tudományos időszakok monisztikusak; a tudósok olyan rejtvények megoldásán fáradoznak, amelyek annak a kísérletnek a gyümölcsei, hogy a világot egyetlen paradigma szemszögéből nézzük. A forradalmak mindaddig pluralisztikusak, amíg meg nem jelenik egy új paradigma, amelynek támogatottsága elég ahhoz, hogy egy új normál tudományos korszak alapjául szolgálhasson. Ez a felfogás nem válaszolja meg a normál tudományos és a forradalmi korszakok közötti átmenet problémáját. A 6. szakaszban jeleztük, hogy miként mehet végbe ez az átmenet ésszerű módon: össze kell vetni a központi paradigmát az alternatív elméletekkel. Úgy tűnik, Kuhn professzornak is ez a véleménye. Mi több, megmutatja, hogy ténylegesen ez történik. A proliferáció már a forradalom előtt megkezdődik, és hozzájárul annak kirobbanásához. Ez azonban azt jelenti, hogy az eredeti megközelítés hibás. A proliferáció nem a forradalommal kezdődik, hanem megelőzi azt. Némi képzelőerővel és több történeti kutatással megmutatható, hogy a proliferáció nem közvetlenül a forradalom előtt kezdődik, hanem mindig jelen van. A tudomány, ahogy mi látjuk, nem normál tudományos és proliferációs korszakok egymásra következése, hanem az ilyen korszakok egymás mellett élése. 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Így tekintve, a tudomány előtti állapotból a tudományba való átmenet során nem arról van szó, hogy a korlátlanul szaporodó elméletek és az egyetemes bírálat korszakát felváltja a normál tudomány rejtvényfejtő tevékenysége. Inkább kiegészíti azt, vagy, még helyesebben, az érett tudomány egyesít két igen különböző és többnyire elkülönült hagyományt: a filozófiai bírálat pluralisztikus hagyományát és egy gyakorlatiasabb (továbbá kevésbé humánus – lásd a 8. szakasz) hagyományt, amely egy adott anyag (elmélet vagy részterület) lehetőségeit aknázza ki, nem zavartatva magát az esetleg felmerülő nehézségektől és a lehetséges gondolkodás(és cselekvésbeli) alternatíváktól. Popper professzortól megtanultuk, hogy az előbbi hagyomány szoros kapcsolatban áll a preszókratikusok kozmológiájával. A második hagyományt viszont a legjobban az példázza, ahogy egy zárt társadalom tagjai meghatározó mítoszaikhoz viszonyulnak. Kuhn feltételezte, hogy az érett tudomány ennek a kétfajta gondolkodási és tevékenységi módnak az egymásrakövetkezése. Helyesen felismerte a normális, avagy konzervatív, avagy antihumánus elem létezését. Ez eredeti felfedezés. Viszont tévesen ítélte meg ennek és a filozófiaibb (azaz a kritikai) eljárásoknak a kapcsolatát. Az én javaslatom az – Lakatos modelljével összhangban -, hogy ez a kapcsolat valójában az egyidejűség és a kölcsönhatás. Ezért a továbbiakban a tudomány normál tudományos és filozófiai komponenséről fogok beszélni, nem pedig normál tudományos és forradalmi időszakokról. Számomra úgy tűnik, hogy egy ilyen megközelítés megold számos olyan – logikai és faktuális – nehézséget, amelyek Kuhn felfogását rendkívül izgalmassá, de egyben helytelenné teszik. (42) Vizsgálódásunk során nem szabad, hogy megtévesszen bennünket az a tény, hogy a normál tudományos komponens szinte mindig nagyobb súllyal van jelen a filozófiainál. Ugyanis a tudomány ezen aspektusának nem a terjedelmét, hanem a szerepét vizsgáljuk (egyetlen ember forradalmivá változtathat egy korszakot). Annak a ténynek sem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, hogy a tudósok többsége a "filozófiai" komponenst a tulajdonképpeni tudományon kívül helyezné el, és hogy ezt saját filozófiai éleslátásuk hiányával támaszthatnák alá. Ugyanis a tudomány haladásában nem övék a döntő szerep, hanem azoké, akik elősegítik a normál tudományos és a filozófiai komponens aktív kölcsönhatását (ez a kölcsönhatás szinte mindig azt a formát ölti, hogy az általánosan bevettet és nem filozófiait alávetik a periferikus és filozófiai bírálatának). De ha egyszer feltételezzük, hogy ez így van, akkor vajon miért tűnik mégis úgy, hogy a tudomány állapotában határozott váltakozások vannak? Ha a tudomány a normál tudományos és a filozófiai komponens állandó kölcsönhatása, és ez a kölcsönhatás viszi előre a tudományt, akkor a forradalmi elemek vajon miért észlelhetők csak ilyen ritkán? Nem elégséges-e ez az egyszerű történeti tény arra, hogy igazolja Kuhn álláspontját az enyémmel szemben? Nem tipikus filozófiai álokoskodás-e, ha tagadni próbálunk egy ilyen nyilvánvaló tényt? Azt hiszem, erre a kérdésre nyilvánvaló a válasz. A normál tudományos komponens kiterjedt és mélyen gyökerezik. Így a normál tudományos komponenst érintő változások igen feltűnőek; éppígy a normál tudományos komponens ellenállása a változásokkal szemben. Ez az ellenállás különösen olyankor válik nagyon erőssé és láthatóvá, amikor küszöbön áll a változás. Az ellenállás a filozófiai komponenssel szemben nyilvánul meg, és megjelenik a köztudatban. Az ifjabb nemzedékek, amelyek mindig erősen érdeklődnek az újdonságok iránt, rávetik magukat az új anyagra, és élénken tanulmányozni kezdik. Az újságírók, akik mindig a lehető legabszurdabb címekre vadásznak, nyilvánosságot biztosítanak az új felfedezéseknek (ezek a filozófiai komponens azon elemei, amelyek a legradikálisabban térnek el a kurrens nézetektől, mindazonáltal bizonyos mértékig hihetők, s némi tényszerű alapjuk is van). Íme a látható különbségek néhány oka. Nem hiszem, hogy mélyebb okokat kellene keresnünk. Ami a normál tudományos komponens változását illeti, nincs okunk feltételezni, hogy valamilyen világosan felismerhető és logikus séma szerint megy végbe. Kuhn, más korábbi filozófusokhoz hasonlóan (elsősorban Hegelre gondolok), feltételezi, hogy a nagyszabású történelmi változásoknak valamilyen sajátos logikával kell rendelkezniük, hogy egy eszme megváltozásának ésszerűnek kell lennie abban az értelemben, hogy léteznie kell valamiféle kapcsolatnak a változás ténye és az eszme tartalma között. Ez a feltevés mindaddig kézenfekvő, amíg racionális emberekről van szó: igen valószínű, hogy a filozófiai komponens változásai magyarázhatók világos és ellent- mondásmentes érvek eredményeiként. Azonban olyan emberekről feltételezni, hogy elkötelezettségeiket racionális módon fogják megváltoztatni, akik ösztönösen ellen- állnak a változásoknak; akik elutasítanak minden bírálatot, ha olyasmire vonatkozik, ami kedves számukra; és akiknek legfőbb céljuk a rejtvényfejtés, valami olyasmi alapján, amit nem ismernek és nem értenek – ez annyi, mint túlzásba vinni az optimizmust és a racionalitás keresését. A normál tudományos elemek, azaz amelyeket a többség elfogad, megváltozhatnak azért, mert az ifjabb generáció nem kívánja az idősebbeket követni; vagy mert valamilyen közéleti személyiség megváltoztatta nézeteit; vagy mert az establishment egyik befolyásos tagja meghalt és nem hagyott maga után erős és befolyásos iskolát (talán éppen azért, mert kétes jellem volt) vagy mert egy hatalommal bíró, nem-tudományos intézmény egy meghatározott irányba tereli a gondolkodást. (43) A forradalmak, ezek szerint, a normál tudományos komponens megváltozásának külső megnyilvánulásai, amelyeket semmilyen racionális módon nem lehet leírni. A forradalmak leírása valójában az anekdoták terepe,


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) amelyek persze egyúttal felnagyítják és láthatóvá teszik a tudomány racionálisabb elemeit, ezáltal megtanítva bennünket arra, hogy milyen lehetne a tudomány, ha a több lenne racionális ember. 9. Az ész szerepe a tudományban (1) Az eddigiekben olyan nézőpontból bíráltam Kuhnt, amely gyakorlatilag megegyezik Lakatoséval. (Vannak bizonyos különbségek, például, hogy én nem különböztetem meg az elméleteket és a kutatási programokat, (44) ezektől azonban eltekinthetünk. Amikor "elméletekről" beszélek, mindig elméletekre és/vagy kutatási programokra gondolok.) A továbbiakban viszont védeni akarom Kuhnt Lakatossal szemben. Pontosabban amellett szeretnék érvelni, hogy a tudomány irracionálisabb, és irracionálisabbnak is kell lennie, mint ahogy azt akár Lakatos, akár Feyerabend1 (e tanulmány előző fejezeteinek és a "Problems of Empiricism"-nek popperiánus3 szerzője) hajlandó elismerni.(45) Az, hogy a bírálatról áttérek a védelemre, nem jelenti azt, hogy megváltoztattam volna nézeteimet. Nem magyarázható meg teljesen a tudományfilozófiával szembeni cinizmusommal sem. Inkább magával a tudománnyal, annak bonyolultságával függ össze: azzal, hogy különböző aspektusai vannak, és hogy nem lehet egyszerűen elkülöníteni történetétől, hogy a tudomány mindig felhasználta, és fel is fogja használni az ember minden tehetségét és hiányosságát. Az egymásnak ellentmondó érvek megvilágítják a tudomány különböző tulajdonságait, és arra kényszerítenek, hogy döntsünk: vagy elfogadjuk ezt a sokarcú szörnyet, és hagyjuk, hogy felfaljon bennünket, vagy vágyainknak megfelelően megpróbálunk változtatni rajta. Most vizsgáljuk meg, hogy mit hozhatunk fel a tudományos ismeretek növekedésére vonatkozó Lakatos-modellel szemben. (2) A naiv falszifikácionizmus rögtön ítéletet mond az elméletekről (azaz vagy elfogadja vagy elveti őket), amint vitára bocsátották őket. Lakatos időt ad az elméleteknek, engedi, hogy fejlődjenek, hogy megmutassák rejtett erősségeiket, és csupán "hosszú távon" értékeli őket. Az általa alkalmazott "kritikai normák" időt hagynak a mérlegelésre: "retrospektíve" alkalmazzák őket,(46) a "progresszív" vagy "degenerálódó" probléma-eltolódások után. Könnyű belátni, hogy az ilyen típusú standardek csak akkor lehetnek hatékonyak a gyakorlatban, ha valamilyen időkorlátozással együtt alkalmazzák őket, (ami degenerálódó probléma-eltolódásnak látszik, lehet egy sokkal hosszabb progresszív korszak kezdete is). Azonban, ha bevezetjük az időkorlátozást, akkor egy kis módosítással újra alkalmazható a naiv falszifikácionizmussal szembeni érv (ha várhatunk, miért ne várnánk egy kicsit tovább?). Eszerint azok a standardek, amelyeket Lakatos meg akar védeni, vagy semmitmondóak – nem tudjuk, hogy mikor alkalmazzuk őket – vagy pedig majdnem ugyanolyan alapon bírálhatók, mint amilyen alapon eredetileg felállították őket. Ilyen körülmények között két dolgot tehetünk. Vagy feladjuk azt az elképzelést, hogy a történelem folyamán mindig azonos standardek érvényesek, amelyek a tudományos fejlődés minden egyes szakaszát, és a szakaszok közötti összes átmenetet irányítják. Vagy pedig megtartjuk az ilyen standardek eszméjét, afféle verbális díszként, a boldogabb idők emlékére, amikor még úgy gondoltuk, hogy egy olyan bonyolult és gyakran katasztrofális tevékenységet, mint amilyen a tudomány, lehetséges néhány egyszerű és "racionális" szabály szerint irányítani. Lakatos, úgy tűnik, a második alternatívát szeretné választani. (3) A második alternatíva választása azt jelenti, hogy szavakban ragaszkodunk az állandó standardekhoz, valójában azonban megválunk tőlük. Valójában Lakatos álláspontja most azonosnak tűnik Popperével, amelyet az Open Society negyedik függelékében oly csodálatosan (mert önmagát megcáfolva) fogalmazott meg. (47) Popper szerint "a bírálathoz nincs szükségünk semmilyen rögzített vonatkoztatási rendszerre", akár a legalapvetőbb törvényeket is felülbírálhatjuk, és a legalapvetőbb követelményektől is eltekinthetünk, ha felmerül az igény a kiválóság valamilyen új mércéje iránt.(48) Vajon irracionális egy ilyen álláspont? Következike belőle, hogy a tudomány irracionális? Igen is meg nem is. Igen – mert nem létezik többé a szabályok olyan csoportja, amely kalauzolna bennünket, ha végig akarnánk haladni a gondolkodás (a tudomány) történetének minden vargabetűjén, akár mint résztvevők, akár mint a folyamat rekonstrukciójára törekvő történészek. Természetesen a történelem belekényszeríthető valamilyen sémába, azonban ennek nyomán az eredmények mindig szegényesebbek és sokkal érdektelenebbek lesznek, mint amilyenek a tényleges események voltak. Nem – mivel minden egyes epizód racionális abban az értelemben, hogy bizonyos vonásai megmagyarázhatók olyan indokok alapján, amelyeket akkoriban elfogadtak, vagy az epizód alkalmával találtak ki. Igen – mert még ezek az – időről időre változó – logikus indokok sem elégségesek ahhoz, hogy egy bizonyos epizód minden fontos jellegzetességét megmagyarázzuk. Ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk, be kell vonnunk a véletleneket, az előítéleteket, bizonyos anyagi körülményeket (például hogy egy bizonyos üvegtípus éppen egy meghatározott országban létezett és nem máshol) a házasélet viszontagságait, a figyelmetlenséget, felületességet, a büszkeséget és sok más dolgot. Nem – mert ha belehelyezkedünk a vizsgált korszak légkörébe, akkor élénk és kíváncsi 145 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) értelemmel akár még többet is mondhattunk volna a dolgokról, sikerülhetett volna leküzdeni a véletleneket és "racionalizálni" még a legképtelenebb eseményeket is. Azonban – és most döntő ponthoz érkeztünk – hogy megy végbe az átmenet a különböző standardek között? Még pontosabban: mi történik saját standardjeinkkal (szemben elméleteinkkel) egy forradalmi periódus során? Vajon Popper elképzelése szerint változnak-e meg, az alternatívák kritikus összehasonlítása nyomán, vagy vannak olyan folyamatok is, amelyeket nem lehet racionálisan értelmezni? Ez az egyik kérdés, amelyet Kuhn felvetett. Lássuk, milyen választ adhatunk rá. (4) Maga Popper is hangsúlyozta, hogy a standardekat nem mindig érvek alapján fogadjuk el. A gyerekek, mint mondja, "megtanulnak utánozni másokat... és így megtanulják, hogy úgy tekintsenek a viselkedési standardekra, mintha rögzített, »adott« szabályok lennének... és ebben a folyamatban, az olyan dolgok, mint a beleérzés és a képzelet fontos szerepet játszhatnak".(49) Hasonló megfontolások vonatkoznak azokra a felnőttekre is, akik folytatni akarják tanulást, és ismereteik bővítésére és hozzáértésük fokozására törekszenek. Nyilvánvalóan nem feltételezhetjük, hogy ami lehetséges gyerekek esetén – nevezetesen, hogy a legcsekélyebb kihívásra egy teljesen új válaszmintára térjenek át -, az meghaladná a felnőttek képességeit, és ne volna lehetséges az egyik legkiválóbb felnőtt tevékenység, a tudomány esetében. Mi több, valószínű, hogy a katasztrofális változások, az elvárások gyakori meghiúsulása, a válságok ismereteink növekedésének során megváltoztatják, és talán meg is sokszorozzák a válaszmintákat (beleértve az érvelési mintákat), éppen úgy, ahogy az ökológiai válság megsokszorozza a mutációkat. Lehet, hogy ez teljesen természetes folyamat – éppúgy, mint a növekedés -, és hogy a racionális diskurzus szerepe kizárólag arra korlátozódik, hogy fokozza azt a szellemi feszültséget, amely megelőzi és okozza a viselkedési robbanást. Nos – nem pontosan ilyenfajta változásokra számíthatunk a tudományos forradalmak idején? Nem jelenti-e ez az érvek hatékonyságának korlátozását (eltekintve oksági szerepüktől, melynek révén egészen mást idéznek elő, mint ami tartalmukból következne)? Nem azt mutatja az ilyen változások bekövetkezése, hogy a tudomány, amely végül is része az ember evolúciójának, nem teljesen racionális, és nem is lehet teljesen az? Hiszen, ha nem feltétlenül érvek, hanem események okozzák az új standardek elfogadását, akkor vajon nem teheti-e meg a status quo védelmezője, hogy nem csak érveket, hanem ellenkező irányba ható okokat is biztosít? És, amennyiben a régi érvelések az ellentétes irányba ható okokként túl gyengének bizonyulnak, vajon nem kell-e akkor feladni őket, és valamilyen erősebb és "irracionálisabb" eszközt igénybe venni? (Igen nehéz, sőt talán teljesen lehetetlen érvekkel küzdeni az agymosás hatásai ellen.) Ez esetben még a legpuritánabb racionalista is rákényszerülne arra, hogy félretegye az érveket, és, mondjuk, propagandát alkalmazzon; és nem azért, mert érvei nem érvényesek többé, hanem mert megszűntek azok a pszichológiai feltételek, amelyek lehetővé teszik, hogy érvelése ebben a formában hatékony legyen, és befolyásolhassa az embereket. És mi haszna egy olyan érvnek, amely nem hat az emberekre? (5) Erre a kérdésre egy popperiánus azt válaszolná, hogy lehetséges, hogy az új standardek felfedezése, bevezetése, elfogadása ilyen meglehetősen irracionális módon zajlik, azonban mindig fennáll az a lehetőség, hogy a standardekat elfogadásuk után bírálat tárgyává tegyük, és ez a lehetőség az, ami a tudásunk racionalitását megőrzi. "Miben bízzunk?"(50) teszi fel a kérdést Popper, a standardek lehetséges forrásainak vizsgálata után. "Mit kell elfogadnunk?" Válasza szerint akármit is fogadunk el, csupán feltételesen bízhatunk benne, mindig észben tartva azt, hogy legjobb esetben is csak az igazság (vagy a helyesség) egy részének vagyunk birtokában, és hogy valahol mindenképpen hibákat fogunk véteni, vagy téves ítéleteket hozni – és nem csupán a tényekkel, hanem elfogadott standardjeinkkel kapcsolatban is. Másodszor, csak akkor bízhatunk intuíciónkban (még feltételesen is), ha számos képzeletbeli eset végiggondolása révén alakítottuk ki, sok tévedés és ellenőrzés, sok kétség és alapos bírálat után". Nos, az ellenőrzés és a bírálat, amelyek a tudomány, sőt talán egész életünk racionalitását hivatottak lennének szavatolni, vagy jól definiált eljárások, amelyek pontos végrehajtása nélkül nem beszélhetünk ellenőrzésről vagy bírálatról, vagy pedig pusztán elvont fogalmak, amelyek tényleges tartalmát nekünk kell meghatároznunk, hol így, hol úgy. Az előbbi esetet éppen az imént tárgyaltuk. Az utóbbi esetben pusztán verbális dísszel van dolgunk, éppúgy, ahogy az "objektív standardek" Lakatos-féle védelme is ilyen verbális dísznek bizonyult. A 4. szakasz kérdései mindkét esetben megválaszolatlanul maradnak. (6) Bizonyos értelemben Popper ezt a helyzetet is leírta, amikor is azt mondja, hogy a "racionalizmus szükségszerűen távol áll attól, hogy átfogó, vagy önálló legyen". (51) A Kuhn által felvetett kérdés azonban nem az, hogy vannak-e az észnek határai; a kérdés az, hogy hol húzódnak ezek a határok. Vajon kívül esnek a tudományon, és így maga a tudomány teljesen racionális marad, vagy az irracionális változások lényegileg hozzátartoznak még a legracionálisabb vállalkozáshoz is, amivel az ember valaha is előállt. Vajon a "tudomány" nevű történeti jelenség tartalmaz-e olyan elemeket, amelyek nem ragadhatók meg racionális elemzéssel? Megvalósítható-e az igazság minél jobb megközelítésének elvont célja teljesen racionális módon, vagy ez elérhetetlen azok számára, akik pusztán érvekre támaszkodnak? Ezek azok a problémák, amelyeket most meg kell vizsgálnunk.


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) (7) E problémák mérlegelése során Popper és Lakatos elvetik a "tömegpszichológiát", (52) és azt állítják, hogy a tudomány teljes egészében racionális. Popper szerint meg lehet állapítani, hogy két elmélet közül melyik áll közelebb az igazsághoz, még akkor is, ha az elméleteket olyan katasztrofális felfordulások választják el egymástól, mint amilyenek a tudományos forradalmak. (T elmélet akkor áll közelebb az igazsághoz T' elméletnél, ha T' igaz következményeinek osztálya – T' "igazságtartalma" – nagyobb, mint T igaz következményeinek az osztálya, de téves következményeinek osztálya nem nagyobb). Lakatos szerint a tudomány látszólag ésszerűtlen vonásai csupán az anyagi világban és a gondolatok világában (a pszichológiai világban) vannak jelen; az ideák világából, Platón és Popper "harmadik világából" hiányoznak. (53) Ebben a harmadik világban megy végbe a tudás növekedése, és itt a lehetővé válik tudomány minden aspektusának racionális megítélése. Mindazonáltal rá kell mutatnunk, hogy a tudósok sajnálatos módon az anyagi világgal és a (pszichológiai) gondolatok világával is foglalkoznak, és hogy azok a szabályok, amelyek a harmadik világot rendezik, esetleg teljesen alkalmatlanok arra, hogy rendet teremtsenek az élő emberek agyában (kivéve, ha az agyakat és szerkezeti tulajdonságaikat a harmadik világba helyezzük, ami nem derül ki Popper leírásából). (54) Az is lehetséges, hogy a sokféle letérés a racionalitás egyenes ösvényéről, amelyet a tényleges tudomány megfigyelésekor tapasztalunk, szükségszerű, ha a rendelkezésünkre álló törékeny és megbízhatatlan eszközökkel (műszerekkel, agyakkal, stb.) szeretnénk haladást elérni. Mindazonáltal, nem szükséges ezt az ellenvetést tovább ragoznunk. Nem kell amellett érvelnünk, hogy az igazi tudomány esetleg éppen azokban a vonásaiban különbözik a harmadik világbeli képétől, amelyek a haladást lehetővé teszik.(55) Poppernek az igazság közelítéséről szóló modellje ugyanis akkor is csődöt mond, ha megmaradunk az eszmék világában. Csődöt mond, mert léteznek összemérhetetlen elméletek. (8) Az összemérhetetlenség avagy inkommenzurábilitás megvitatásával Kuhn filozófiájának olyan eleméhez érkeztünk, amellyel teljes szívemből egyetértek. Arra az állítására gondolok, amely szerint az egymást követő paradigmákat csak nehezen lehet értékelni és gyakran teljességgel összehasonlíthatatlanok, legalábbis az összehasonlítás megszokott standardjei szerint (lehet, hogy más szempontokból könnyen összevethetők). Nem tudom, hogy kettőnk közül ki használta először az "összemérhetetlen" kifejezést az itt alkalmazott értelemben. A kifejezés előfordul "A tudományos forradalmak szerkezeté"-ben és az én "Magyarázat, redukció és empiricizmus" című tanulmányomban, amelyek egyaránt 1962-ben jelentek meg. Máig emlékszem, hogy mennyire elcsodálkoztam azon az eleve elrendelt harmónián, amely nemcsak arra késztetett bennünket, hogy hasonló elképzeléseket védelmezzünk, hanem hogy pontosan ugyanazokkal a szavakkal tegyük ezt. Ez az egybeesés persze távolról sem rejtélyes. Előzőleg ugyanis már olvastam Kuhn könyvének vázlatait, és megvitattam vele tartalmukat. E viták során egyetértettünk abban, hogy az új elméletek, noha sokszor jobbak és részletesebbek elődeiknél, nem mindig elég átfogóak ahhoz, hogy minden problémával boldoguljanak, amelyre a korábbi elméletek határozott és pontos választ adtak. A tudás növekedése, vagy pontosabban, egy átfogó elmélet felváltása egy másikkal, nemcsak nyereséggel, hanem veszteséggel is jár. Kuhn a tizenhetedik század és Arisztotelész tudományos világképét szerette összehasonlítani, én a közelmúltból hoztam példákat, például a kvantummechanika és a relativitáselmélet köréből. Azt is mindketten láttuk, hogy az egymást követő elméleteket olykor rendkívül nehéz összehasonlítani a szokásos módon, azaz a következményosztályok vizsgálatával. Az ilyen összehasonlítás elfogadott sémája a következő (1. ábra): T elméletet T' váltja fel. T' magyarázatot ad arra, hogy T miért nem működik bizonyos (F) területen; és arra is, hogy T miért sikeres bizonyos (S) területen; valamint további predikciót is nyújt (A). Nos, ahhoz, hogy ez a séma működjön, kell hogy legyenek olyan állítások, amelyek T-ből és T'-ből egyaránt következnek (akár definíciók és/vagy korrelációs hipotézisek segítségével, akár anélkül). Vannak azonban olyan esetek, amelyek az elméletek összehasonlítására ösztönöznek, azonban a fenti feltételek nem teljesülnek. Az ilyen elméletek közötti kapcsolatot a 2. ábra(56) mutatja be. Az elméletek tartalmának osztályait ilyen esetben egyértelműen lehetetlen összehasonlítani. Például nem mondhatjuk sem azt, hogy T' közelebb van az igazsághoz, mint T, sem azt, hogy

távolabb.


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) (9) Az összemérhetetlen elméletek példájaként vizsgáljuk meg röviden a klasszikus égi mechanika (KM) és a speciális relativitáselmélet (SR) esetét. Először is, hangsúlyoznunk kell, hogy az "összemérhetetlen-e KM és SR?" kérdés nem teljes. Az elméleteket többféleképpen lehet értelmezni; bizonyos interpretációk mellett összemérhető, más értelmezések mellett nem összemérhető elméletekről van szó. Az instrumentalizmus alapján mindazok az elméletek összemérhetők, amelyek ugyanahhoz a megfigyelési nyelvhez kapcsolódnak, és amelyeket ennek alapján interpretálnak. Másfelől viszont a realisták a megfigyelhető és nem megfigyelhető dolgokról egységes elméletet akarnak nyújtani, és a vizsgált elmélet legabsztraktabb terminusait is alkalmazzák. Ez teljesen természetes eljárás. Hajlamosak lennénk azt mondani, hogy az SR nemcsak arra ösztönöz, hogy gondoljuk át újra, mit értünk nem megfigyelt hosszúságon, tömegen és időtartamon; úgy tűnik, az elméletből minden hosszúság, tömeg és időtartam relációs jellege következik, akár megfigyelt, akár nem, akár megfigyelhető, akár megfigyelhetetlen. Nos, ha egy új T elmélet fogalmait kiterjesztjük annak minden következményére, beleértve a megfigyelési beszámolókat is, akkor oly mértékben megváltoztathatjuk a következmények értelmezését, hogy azok többé nem tartoznak a korábbi elmélet következményosztályába. Így a korábbi elméletek mind összemérhetetlenekké válnak T-vel. Az SR és a KM kapcsolata éppen ilyen. A hosszúság SR-beli fogalma illetve a KM-ban előfeltételezett hosszúság fogalom különböző. Mindkettő relációs fogalom, mégpedig igen összetett relációs fogalom (gondoljunk csupán a hosszúság meghatározására egy adott spektrumvonal hullámhosszának segítségével). A relativisztikus hosszúság (vagy a relativisztikus alak) fogalmának azonban van egy olyan eleme, amelyet a klasszikus fogalom nem tartalmaz, és elvileg sem tartalmazhat(57) Ez a tárgyak relatív sebessége valamilyen vonatkoztatási rendszerhez képest. Természetesen igaz, hogy a relativisztikus séma alapján gyakran olyan számokat kapunk, amelyek gyakorlati szempontból azonosak azokkal, amelyeket a KM alapján kapunk – ettől azonban a fogalmak még nem lesznek hasonlóbbak. Még a c (vagy v0) esettel sem érvelhetünk amellett, hogy a fogalmaknak egybe kell esniük, legalább akkor, amikor a predikciók szigorúan azonosak: különböző, eltérő fogalmakon alapuló mennyiségek saját skálájuk szerinti értékei lehetnek ugyanakkorák, ettől azonban még továbbra is különböző mennyiségek (ugyanez az észrevétel arra a próbálkozásra is érvényes, amely a klasszikus tömeget a relativisztikus nyugalmi tömeggel kísérli meg azonosítani).(58) Ez a fogalmi különbözőség, amennyiben komolyan vesszük, a "leghétköznapibb" helyzeteket is megfertőzi: egy bizonyos alak relativisztikus fogalma, mint például egy asztalé, vagy egy időtartamnak a fogalma, például azé, amíg kimondom, hogy "igen", szintén különbözni fog a megfelelő klasszikus fogalomtól. Éppen ezért hiábavaló arra számítani, hogy elég hosszú levezetésekkel végül is visszakapjuk a régi fogalmakat.(59) Az SR és a KM következményosztályai a 2. ábra szerinti kapcsolatban vannak. Tartalmukat nem lehet összehasonlítani és valószerűségüket nem lehet megítélni. (60) (10) A következőkben néhány olyan ellenvetést szeretnék tárgyalni, amelyeket nem kifejezetten az SR és az KM kapcsolatának konkrét elemzésével szemben vetettek fel, hanem magával az összemérhetetlen elméletek lehetőségével, illetve kívánatosságával szemben. (Majdnem minden ellenvetés az inkommenzurábilitással szemben ebbe az általános típusba tartozik). Olyan módszertani elképzeléseket tükröznek, amelyeket bírálnunk kell, ha a tudománnyal szembeni szabadságunkat növelni szeretnénk. Az egyik legnépszerűbb ellenvetés a realizmusnak ama változatát pécézi ki, amelyet a (9) pontban jellemeztem. "A realisták" – mint mondtuk – "a megfigyelhető és nem megfigyelhető dolgokról egységes elméletet akarnak nyújtani, és a vizsgált elmélet legabsztraktabb terminusait is alkalmazzák". Ezeket a terminusokat vagy arra használják, hogy jelentést adjanak a megfigyelési mondatoknak, vagy pedig arra, hogy helyettesítsék velük szokásos interpretációjukat. (Például az SR fogalmait arra használják, hogy az alakokra, időtartamokra stb. vonatkozó hétköznapi állítások hagyományos KM-interpretációját helyettesítsék velük.) Ezzel az eljárás szemben arra szokás rámutatni, hogy az elméleti terminusok vagy egy már korábban is létező megfigyelési nyelvvel való kapcsolatuk révén tesznek szert jelentésükre, vagy egy olyan másik elmélet révén, amely már kapcsolatban van egy ilyen megfigyelési nyelvvel; ilyen kapcsolatok híján ezeknek a terminusoknak nincs tartalmuk. Carnap például azt állítja,(61) hogy "LT-nek (annak a nyelvnek, amelynek a kifejezéseivel megfogalmaznak egy bizonyos elméletet vagy világnézetet) nincs független interpretációja. Önmagában a T rendszer (amely az elmélet axiómáiból és a levezetési szabályokból áll) csupán egy interpretálatlan posztulátumrendszer. Terminusai csak közvetett és nem tökéletes interpretációt nyernek azáltal, hogy közülük némelyiküket a C (korrespondencia) szabályok segítségével megfigyelési terminusokhoz kapcsoljuk." Nos, ha az elméleti terminusoknak nincsen "független interpretációja", akkor nem lehet őket a megfigyelési állítások interpretációjának korrigálására használni, hiszen a megfigyelési állítások a kizárólagos forrásai az elméleti terminusok jelentésének. Ebből következik, hogy a realizmus általunk ismertetett formája képtelenség. Emögött az ellenvetés mögött az az alapelv húzódik meg, hogy az új, absztrakt nyelvek nem vezethetők be közvetlenül, hanem először össze kell kapcsolni őket egy már meglévő és feltehetően állandó megfigyelési nyelvvel.(62)


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Ez az alapelv azonnal cáfolható, ha arra gondolunk, hogy miként tanulnak a gyerekek beszélni, vagy hogy egy újonnan felfedezett ismeretlen törzs nyelvét miként tanulják meg az antropológusok és a nyelvészek. Az első példa más okokból is tanulságos, mivel az összemérhetetlenség fontos szerepet játszik az emberi fejlődés első hónapjaiban. Piaget és iskolája(63) szerint a gyerekek percepciója különböző szakaszokon át éri el viszonylag állandó, felnőttkori formáját. Az egyik fázisban a tárgyak igen hasonlóan viselkednek az utóképekhez (64) – és a gyerekek úgy is kezelik őket: addig követik a tárgyakat a szemükkel, amíg azok el nem tűnnek, és meg sem kísérlik őket újra meglelni, még akkor sem, amikor ehhez minimális fizikai vagy (intellektuális) erőfeszítésre lenne szükség, mi több olyan erőfeszítésre, amelyre már képesek. A legkisebb hajlam sincs bennük arra, hogy keressék őket – ami "fogalmilag" helyénvaló. Hiszen valóban értelmetlen lenne egy utóképet "keresni". Az utókép "fogalma" ezt nem teszi lehetővé. Az anyagi tárgyak fogalmának és ezek észlelési képeinek megjelenése drámaian megváltoztatja helyzetet. A viselkedési minták teljesen átrendeződnek, és vélhetőleg ez történik a gondolkodási mintákkal is. Utóképek vagy hasonlók továbbra is léteznek, de már nehéz felfedezni őket, s ehhez különleges módszerekre van szükség (ezért a korábbi vizuális világ szó szerint eltűnik). Az ilyen módszerek egy új fogalmi sémából indulnak ki (nevezetesen, hogy az utóképek nem a külvilágban, hanem az emberekben jelennek meg, hozzájuk kötődnek), és nem vezethetnek vissza pontosan az előző szakasz jelenségeihez. (Ezeket a jelenségeket ezért másképp kell nevezni, például "pszeudo-utóképeknek".) Az új világban sem az utóképeknek, sem a pszeudo-utóképeknek nincs kitüntetett helyük. Például nem kezelik őket olyan bizonyítékként, amelyen az anyagi tárgyak új fogalma alapulhatna. Ezt a fogalmat magyarázni sem lehet a segítségükkel: az anyagi tárgy és az utókép fogalma együtt jelenik meg, és hiányzik azoknak a tudatából, akik nem tudnak anyagi tárgyakról; a pszeudo-utóképek pedig eltűnnek az anyagi tárgyak megjelenésével. El kell ismerni, hogy mindegyik észlelési szakaszban van egyfajta megfigyelési "alap", amelyet különleges figyelemmel kezelnek és amelyre különféle feltevések támaszkodnak. Azonban ez az alap (1) változik, minden szakaszban más, és (2) egy adott szakasz fogalmi apparátusnak a része, nem pedig a fogalmi apparátus interpretációjának egyetlen és kizárólagos forrása. Az ilyen változások vizsgálata alapján arra gyanakodhatunk, hogy az "anyagi tárgy" illetve a "pszeudo-utókép" köré szerveződő fogalmak családjai pontosan az általunk vizsgált értelemben összemérhetetlenek. Vajon ésszerű az a feltételezés, hogy ilyen konceptuális változások csak a gyerekkorban lépnek fel? Vajon örülnünk kell-e annak a ténynek – már amennyiben tény – hogy a felnőttek megragadnak egy állandó észlelési világnál és egy ehhez kapcsolódó állandó fogalmi rendszernél, amelyet sokféleképpen módosíthatnak ugyan, de alapvonásaiban immár soha? Vagy pedig reálisabb azt feltételezni, hogy az alapvető változások, amelyek összemérhetetlenséggel járnak együtt, továbbra is lehetségesek, és hogy támogatnunk kell az ilyen változásokat, különben esetleg soha nem lesz lehetőségünk arra, hogy a tudás vagy a tudat valamilyen magasabb szintjére jussunk el? Másfelől pedig a felnőttkori szakasz változékonyságának kérdése mindenképpen empirikus kérdés, amelyet kutatásra támaszkodva lehet vizsgálni, és nem lehet egy metodológiai megállapodással eldönteni. Az ilyen kutatásokhoz alapvető, hogy megkíséreljünk kitörni az adott fogalmi rendszer kereteiből, és hogy a "popperiánus szemüveg"-et(65) levessük.(66) (11) Megvizsgálva most a cáfolat második elemét – az antropológiai terepmunkát -, azt tapasztaljuk, hogy ami itt főbűnnek számít (mégpedig jó okkal), az a Bécsi Kör kortárs képviselőinek berkeiben ma is alapvető elv. Carnap, Feigl, Nagel és mások szerint egy elmélet terminusai, közvetett módon, egy másik fogalmi rendszerhez – egy régebbi elmélethez vagy egy megfigyelés nyelvhez (67) – való kapcsolódásuk révén nyernek értelmezést. A régebbi elméleteket, vagy a megfigyelési nyelvet, nem elméleti kiválóságuk miatt fogadták el (ez nem is lenne lehetséges: a régebbi elméletek rendszerint meg vannak cáfolva). Ezeket az értelmezéseket azért veszik át, mert "egy bizonyos nyelvi közösség a kommunikáció eszközeként használja"(68) őket. E módszer szerint azt a kifejezést, hogy "a relativisztikus tömege nagyobb, mint ..." részben úgy interpretáljuk, hogy először prerelativisztikus terminusokkal (klasszikus terminusokkal, hétköznapi kifejezésekkel) kapcsoljuk össze, amelyeket "mindenki ért" (feltehetően valamilyen kezdetleges mérési eljárásra vonatkozó, előzetes oktatás révén). Ez a felfogás annál a hajdani követelménynél is rosszabb, amely szerint egy szöveg homályos pontjait a tisztázás érdekében latinra kell fordítani. Míg ugyanis a latinra pontossága és világossága miatt esett a választás, és mert fogalmilag gazdagabb volt a lassan fejlődő köznyelvnél, a megfigyelési nyelvet vagy a régebbi elméletet azért választják az értelmezés alapjául, mert ezeket már "előzetesen értjük", azaz népszerűségük miatt. Másfelől pedig, amennyiben azok a prerelativisztikus terminusok, amelyek eléggé távol állnak a valóságtól – különösen annak a fényében, hogy egy helytelen elméletből származnak – rámutatással megtaníthatók, például kezdetleges mérési módszerekkel (és fel kell tételeznünk, hogy taníthatók, különben az egész elmélet összeomlik), akkor miért ne vezethetnénk be a relativisztikus terminusokat közvetlenül, más nyelvek kifejezéseinek segítsége nélkül? Az pedig pusztán a józan észből fakad, hogy az új vagy ismeretlen nyelvek tanítását vagy tanulását nem szabad a nyelven kívüli eszközökkel összezavarni. A nyelvészek arra emlékeztetnek bennünket, hogy tökéletes fordítás soha sem lehetséges, még akkor sem, ha összetett kontextuális definíciókra támaszkodunk. Ez az egyik érv amellett, hogy miért fontos a terepmunka, amikor az új nyelveket a semmiből kiindulva tanuljuk meg, 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) valamint amellett, hogy miért kell helytelenként elutasítanunk minden olyan felfogást, amely (teljes, vagy részleges) fordításon alapul. Pontosan az, ami a nyelvészek körében kiátkozást von maga után, nevezetesen az angol helyettesítése egy mitikus "megfigyelési nyelvvel", a logikai empiristák körében magától értetődő. Kezdjük el a terepmunkát ezen a területen is, és ne a kétnyelv-modell definíciógyáraiban tanulmányozzuk az új elméletek nyelvét, hanem azoknak a metafizikusoknak, kísérletezőnek és elméletalkotóknak, drámaíróknak és kurtizánoknak a társaságában, akik új világnézeteket alkottak! Ezzel pedig végére értünk a realizmussal és az összemérhetetlenséggel szembeni első ellenvetés alapelvének elemzésével. (12) A következőkben egy sor olyan kifogással foglalkozom, amelyeket soha nem fejtettek ki rendszeres formában, és amelyek pár szóval elintézhetők. Kezdjük azzal a gyanúval, mely szerint azok a megfigyelések, amelyeket egy új elmélet fogalmaival értelmezünk, többé nem használhatók fel az elmélet cáfolására. Ezt a gyanút azzal oszlathatjuk el, hogy megmutatjuk: míg az elméletek predikciói posztulátumaiktól, a kapcsolódó grammatikai szabályoktól, valamint a kezdeti feltételektől függnek, addig a primitív fogalmak jelentése kizárólag a posztulátumok (és a kapcsolódó grammatikai szabályok) függvénye. Tehát az elmélet cáfolható a kizárólag saját fogalmai révén értelmezett tapasztalattal. Egy másik gyakran elhangzó kifogás szerint léteznek döntő kísérletek, amelyek két, állítólag összemérhetetlen elmélet közül az egyiket cáfolják, a másikat pedig megerősítik. Például, a Michelson-Morley kísérlet, az elemi részecskék tömegváltozása, a transzverzális Doppler-effektus cáfolja a KM-et és konfirmálja az SR-et. Ezt a problémát sem nehéz megválaszolni: a relativitáselmélet nézőpontjából tekintve úgy találjuk, hogy a kísérletek, amelyeket persze ilyenkor relativisztikus terminusokban, a hosszúság, az időtartam, a sebesség stb.(69) relativisztikus fogalmával írunk le, relevánsak az elmélet szempontjából, és alátámasztják azt. A KM-t elfogadva (éterrel vagy anélkül) újfent azt tapasztaljuk, hogy a kísérletek (amelyeket most a klasszikus fizika igen eltérő terminusaiban írunk le, nagyjából úgy, ahogy Lorentz tette ezt) relevánsak, és hogy aláássák a KMet (pontosabban KM és a klasszikus elektrodinamika együttesét). Azonban miért kellene terminológiánknak megengednie, hogy azt mondjuk, ugyanaz a kísérlet támasztja alá az egyik elméletet és cáfolja a másikat? De hát nem használtunk mi is éppen ilyen terminológiát? Nos, először is, elég egyszerű, ámbár kissé fáradságos lenne mindazt, amit elmondtunk, az azonosság állítása nélkül kifejezni. Másodszor, az azonosítás természetesen nem mond ellent tézisünknek, mivel ebben az esetben sem a relativitáselmélet, sem a klasszikus fizika fogalmait nem úgy használjuk, ahogy az ellenőrzés során, hanem utalunk rájuk és kapcsolatukra a fizikai világgal. Az a nyelv, amelyen ezt a témát megvitatjuk lehet klasszikus, relativisztikus vagy hétköznapi is. Nem jó ahhoz ragaszkodni, hogy a tudósok úgy viselkednek, mintha a helyzet sokkal egyszerűbb lenne. Amennyiben ugyanis így járnak el, akkor vagy instrumentalisták (lásd fent, a 9. szakaszban), vagy tévednek: manapság számos tudóst a formalizmus érdekli, mi viszont az interpretációval foglalkozunk. Az is lehetséges, hogy a tudósok, mivel jól ismerik a KM-et és az SR-t is, olyan gyorsasággal váltanak az egyik elméletről a másikra és vissza, hogy úgy tűnik, mintha egyazon diskurzuson belül maradnának. (13) Azt is mondják, ha megengedjük a tudományban az összemérhetetlenséget, akkor többé nem tudjuk eldönteni, hogy egy új nézet vajon azt magyarázza-e, amit a magyaráznia kell, vagy inkább más területekre téved. Például nem tudnánk, hogy egy új fizikai elmélet továbbra is a tér és az idő problémáira vonatkozik-e, vagy pedig szerzője, tévedésből, biológiai tézist állított fel. Azonban ezt nem is kell tudnunk. Ugyanis ha elfogadjuk az összemérhetetlenség tényét, a kérdés, amely megalapozza ezt az ellenvetést, nem merül fel (a fogalmak fejlődése gyakran lehetetlenné teszi, hogy feltegyünk bizonyos kérdéseket; nem kérdezhetjük meg például, hogy mekkora egy tárgy abszolút sebessége – legalábbis, ha relatíve komolyan vesszük a kérdést). Azonban nem jelent ez komoly veszteséget a tudomány számára? Egyáltalán nem! A haladást éppen az ilyen "más területre való tévedések" segítették elő eddig is, amelyek most annyira aggasztják a kritikusokat: Arisztotelész a világot egy szuperorganizmusnak látta, azaz biológiai entitásnak, míg Descartes és Galilei új tudományának lényegéhez tartozik, hogy megközelítésük kizárólag mechanisztikus, ahogy a biológiával és az orvostudománnyal foglalkozó követőik megközelítése is az. Vajon a fejlődés ilyen menete tilos? Ha pedig nem; akkor mi marad a kifogásból? Egy ehhez szorosan kapcsolódó ellenvetés a magyarázat avagy redukció fogalmából indul ki, és azt hangsúlyozza, hogy ez a fogalom előfeltételezi a fogalmak folytonosságát (más fogalmakból kiindulva is meg lehet fogalmazni egy ugyanilyen típusú érvet). Vegyük fenti példánkat: a relativitáselméletnek, a feltevés szerint, meg kellene magyaráznia a klasszikus fizika érvényes részeit, következésképpen nem lehet összemérhetetlen vele! A válasz ismét teljesen magától értetődő. Vajon miért kellene a relativitáselmélet képviselőjének bármi más módon is foglalkoznia a klasszikus mechanika sorsával, mint történeti témaként? Csupán egyetlen dolgot követelhetünk jogosan egy elmélettől, azt, hogy helyesen ragadja meg a világot. Vajon nem ésszerű-e feltételezni, hogy egy olyan nézet, mint a klasszikus mechanika, amely sok szempontból 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) gyengének bizonyult, nem rendelkezhet teljesen adekvát fogalmakkal, és nem éppilyen ésszerű-e, ha fogalmait egy másik, sikeresebb kozmológia fogalmaival váltjuk fel? Másfelől pedig miért kellene a magyarázat fogalmát a fogalmi folytonosság követelményével megterhelni? A magyarázat korábbi értelmezése túlzottan szűkösnek bizonyult (a levezethetőség követelményével azonosították), és jelentését úgy kellett bővíteni, hogy a részleges és statisztikai kapcsolatokat is magában foglalja. Semmi sem gátol abban, hogy a magyarázat jelentését tovább tágítsuk oly módon, hogy elfogadjuk, mondjuk a "kétértelműségre hivatkozó magyarázatot". (14) Ennek megfelelően, az összemérhetetlen elméleteket meg lehet cáfolni, saját tapasztalatfajtájukra támaszkodva (mindazonáltal, összemérhető alternatívák hiányában ezek a cáfolatok meglehetősen gyengék).(70) Tartalmukat azonban nem lehet összehasonlítani. A valószerűséget sem lehet megítélni, csupán egy meghatározott elmélet keretein belül. A módszerek közül, amelyekkel Popper racionalizálni akarja a tudományt, egyik sem alkalmazható, s az egyetlen, amely alkalmazható, nevezetesen a cáfolás, sokat veszít erejéből. Nem marad más, mint esztétikai ítéletek, ízlésítéletek, illetve saját szubjektív óhajaink. Vajon ez azt jelenti, hogy a szubjektivizmusnál kötünk ki? Hogy a tudomány önkényessé, az általános relativizmus elemévé vált, amelyet Popper támadni akar? Nos, lássuk! Először is, számomra úgy tűnik, hogy egy olyan vállalkozás, amelynek humánus jellege mindenki számára nyilvánvaló, előnyben részesítendő egy olyan vállalkozással szemben, amely "objektívnek" látszik, és érzéketlen minden emberi tettel és óhajjal szemben.(71) A tudományok végül is a mi teremtményeink, beleértve mindazokat a szigorú normákat, amelyeket velünk szemben látszanak támasztani. Jó, ha erre mindig emlékszünk. Jó mindig észben tartanunk, hogy a tudomány jelenlegi formája nem megváltoztathatlan, és hogy alkothatunk egy olyan világot is, amelyben a tudomány semmilyen szerepet nem játszik (megkockáztatom, hogy egy ilyen világ sokkal kellemesebb lenne, mint amelyben most élünk). Van-e jobb emlékeztető, mint annak a felismerése, hogy a választás olyan elméletek között, amelyek eléggé általánosak ahhoz, hogy átfogó világképet nyújtsanak számunkra, és empirikusan függetlenek egymástól, ízlésbeli kérdéssé válhat? Hogy legalapvetőbb kozmológiánk megválasztása ízlés dolga? Másodszor, az érvek ízlésbeli vitákban sem teljesen irrelevánsak. A verseket például összehasonlítani és értékelni lehet a nyelvtan, a hangzásszerkezet, a képalkotás, vagy a ritmus alapján (vö. Ezra Pound felfogásával a költészetbeli haladásról).(72) Még a legtünékenyebb hangulat is elemezhető, és elemzendő is, amennyiben az a cél, hogy élvezhető formában adjuk elő, vagy bővítsük az olvasó érzelmi (kognitív, észlelési) készletét. Minden olyan költő, aki nem teljesen irracionális, mindaddig érvel, javít és összehasonlít, amíg meg nem találja mondanivalójának helyes megfogalmazását.(73) Nem lenne csodálatos, ha ez a folyamat a tudományban is szerepet játszana? Végül, vannak földhözragadtabb módszerek ugyanennek a kérdésnek a magyarázatára, amelyek talán kevésbé hangzanak ellenszenvesen a hivatásos tudományfilozófusok fülének. Tekintetbe vehetjük azoknak a levezetéseknek a hosszúságát, amelyekkel egy elmélet axiómáitól a megfigyelési nyelvig el lehet jutni, és figyelembe vehetjük azokat a közelítéseket is, amelyeket a levezetés során alkalmazunk (ahhoz, hogy a hosszúságot egyértelműen meg lehessen ítélni, minden levezetést szabványossá kell tenni; a szabványosítás a levezetés formájára vonatkozik, és nem érinti az alkalmazott fogalmak tartalmát). Úgy tűnik, hogy a rövidebb és kevesebb közelítést alkalmazó levezetéseket előnyben lehetne részesíteni. Nem egyszerű megérteni, hogy ezt a követelményt hogyan lehet összeegyeztetni az egyszerűség és általánosság követelményével, amelyek, úgy tűnik, mindkét paraméter értékét növelnék. Akárhogy is, számos lehetőség áll nyitva előttünk, ha egyszer az összemérhetetlenség tényét megértjük, és komolyan vesszük. (15) Azzal kezdtem, hogy a tudományos módszer Lakatos-féle fellazított fogalma csupán dísz, amely elrejti előlünk, hogy valójában elfogadtuk a "bármi elmegy" (anything goes) álláspontját. Ezután megvizsgáltam azt az érvet, miszerint lehetséges, hogy a probléma-eltolódás módszere nem alkalmazható az első világban, azonban lehet, hogy helyesen írja le, hogy mi történik a harmadik világban, és esetleg lehetővé teszi, hogy a "harmadik világot" "popperiánus szemüvegen" keresztül szemléljük. A válasz az volt, hogy a probléma a harmadik világban is fennáll, és lehet, hogy fel kell adnunk ama törekvésünket, hogy a kozmológiákat tartalmuk alapján ítéljük meg. Egy ilyen fejlemény távolról sem ellenszenves, a tudományt egy konok és követelőző szeretőből egy vonzó és engedékeny kurtizánná változtatja át, aki megpróbál szeretője minden óhajának elébe menni. Természetesen tőlünk függ, hogy házisárkányt vagy cicababát választunk társunknak. Ami engem illet, nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, melyiket részesítem előnyben. Hivatkozások Bohm (1965): The Special Theory of Relativity. New York.


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Bondi (1967): Assumption and Myth in Physical Theory. Brecht (1964): "Über das Zerpflücken von Gedichten", in ÜberLyrik, Frankfurt. Carnap (1956): "The Methodological Character of Theoretical Concepts", in Feigl and Scriven (eds.): Minnesota Studies in thePhilosophy of Science, 1, Minneapolis 38–76. o. (Magyarul: "Az elméleti fogalmak metodológiai jellege", in Tudományfilozófia, Budapest: Osiris–Láthatatlan Kollégium, 1998. 70–86. o.) Eddington (1924): The Mathematical Theory of Relativity, Cambridge. Epstein (1967): Varieties of Perceptual Learning. Feyerabend (1962): "Explanation, Reduction and Empiricism", in Feigl-Maxwell (eds.): Minnesota Studies in the Philosophy of Science, 3, Minneapolis 28–97. o. Feyerabend (1965a): "Reply to Criticism", in Cohen and Wartofsky (eds.): Boston Studies in the Philosophy of Science, 2, 223–61. o. Feyerabend (1965b): "Problems of Empiricism", in Colodny (ed.): Beyond the Edge of Certainty, 145–260. o. Feyerabend (1966): Review of Nagel's "Structure of Science", The British Journal for the Philosophy of Science, 17, 237–49. o. Feyerabend (I968–69): "On a Recent Critique of Complementarity", Philosophy of Science, 35, 309–31. o. és 36, 82–105.o. Feyerabend (1969): "Problems of Empiricism, Part 2", in Colodny (ed.): The Nature and Function of Scientific Theory. Feyerabend (1970a): "Classical Empiricism", in Butts (ed.): The Methodological Heritage of Newton. Feyerabend (1970b): "Against Method", Minnesota Studies in the Philosophy of Science, 4. Minneapolis. Gombrich (1960): Art and Illusion, Princeton (Magyarul: Művészet és illúzió, Budapest: Gondolat, 1972.) Hempel (1966): Philosophy of Natural Science, Princeton Kuhn (1961a): "The Function of Dogma in Scientific Research", in Crombie (ed.): Scienitfic Change, London, 1963. 347–69 és 386–95. o. Kuhn (1961b): "Measurement in Modern Physical Science", Isis, 52, 161–93. o. Kuhn (1962): The Structure of Scientific Revolutions, 1962. (Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest: Gondolat, 1984.) Kuhn (1970) : "Logic of Discovery or Psychology of Research?", In: Criticism and the Growth of Knowledge, szerk. I. Lakatos és A. Musgrave, Cambridge: Cambridge University Press, 1970. 1–23. o. Lakatos (1963–4): "Proofs and Refutations", The British Journal for the Philosophy of Science, 14, 1–25, 120– 39, 221–43 and 329–342. o. (Magyarul: Bizonyítások és cáfolatok, Budapest: Gondolat, 1981.) Lakatos (1968a): "Changes in the Problem of Inductive Logic", in Lakatos (ed.): The Problem of Inductive Logic, 315–417. o. Lakatos (1968b): "Criticism and the Methodology of Scientific Research Programmes", in Proceedings of the Aristotelian Society, 69, pp. 149–86. (Magyarul: "A kritika és a tudományos kutatási programok metodológiája", In: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Budapest: Atlantisz, 1997. 19–63. o.) Lakatos (1970): "Falsification and the Methodology of Scientific Research Programmes", In: Criticism and the Growth of Knowledge, szerk. I. Lakatos és A. Musgrave, Cambridge: Cambridge University Press, 1970. 91– 196. o. (Magyarul a tanulmány 132–159. o. jelent meg, a jelen kötetben)


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Marx (1844a): Nationalökonomie und Philosophie, 1932. (Magyarul: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Budapest: Kossuth, 1962.) Marx (1844b): "Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie", Deutsch-Französische Jahrbücher, 1844. (Magyarul: "A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés", In: Karl Marx és Friedrich Engels művei, 1. kötet, Budapest: Kossuth, 1957. 378–391. o.) Marzke and Wheeler (1963): "Gravitation and Geometry I: the geometry of space-time and geometrodynamical standard meter", in Chiu and Hoffmann (eds.): Gravitation andRelativity, 40–64. o. Newton (1672): Letter to Pardies' 10.6.1672, in Turnbull (ed.): The Correspondence of Isaac Newton, Cambridge, 1959, I. 163–71. o. Olschki (1927): Geschichte der neusprachlichen wissenschaftlichen Literatur, 3, Galilei und seine Zeit, Leipzig. Piaget (1954): The Construction of Reality in the Child, New York. Popper (1945): The Open Society and its Enemies, I–II, .Princeton, 1962. Popper (1961): "Fact, Standards, and Truth: a Further Criticism of Relativism"', Addendum I in the fourth edition of Popper (1945), vol. II. pp. 369–96, 1962. Popper (1968a): "Epistemology without a Knowing Subject", in Rootselaar-Staal (eds.): Proceedings of the Third International Congress for Logic, Methodology and Philosophy of Science, 333–73. o. Popper (1968b): "On the Theory of the Objective Mind", in Proceedings of the XIV International Congress of Philosophy, 1, 25–53. o. Putnam (1963): "» Degree of Confirmation« and Inductiv Logic", in Schilpp (ed.): The Philosophy of Rudolf Carnap, Evanston 761–83. o. Reagan (1967): "Basic and Applied Research: A Meaningful Distinction?", Science, 155, 1383–86. o. Stroud (1968): "Conventionalism and the Indeterminacy of Translation", Synthese, 18, 82–96. o. Synge (1964): 'Introduction to General Relativity', in de Witt and deWitt (eds.): Relativity, Groups and Topology, New York. Wohlwill (1926): Galileo und sein Kampf für die Kopernikanische Lehre, 2, Leipzig. (Fordította Ambrus Gergely) JEGYZETEK 1. In: Criticism and the Growth of Knowledge. Szerk. I. Lakatos – A. Musgrave. Cambridge: Cambridge University Press, 1970. 197–230. o. E dolgozat egy korábbi változatát felolvastam Popper professzor szemináriumán a London School of Economics-on, 1967 márciusában. Szeretnék köszönetet mondani Popper professzornak a lehetőségért, csakúgy mint részletes kritikai megjegyzéseiért. Szintén hálával tartozom Howson és Worrall uraknak értékes szerkesztői és stiláris segítségükért. 2. Az (1969) és (1970b) írásaimban található bírálatom a kortárs metodológia bizonyos vonásairól csupán megkésett utóhatása ennek. 3. Vö. Feyerabend (1970a). 4. Amelyek egy részét az egykor a Telegraph Avenue-n működő Café Old Europe-ban folytattuk, óriási, baráti vehemenciával, a többi vendégek nagy élvezetére. 5. Lásd pl. Reagan (1967), 1385. o.: "Mi (azaz, a társadalomtudósok) olyan helyzetben vagyunk, amelyet Kuhn a fejlődés »paradigma előtti« állapotának nevez, amelyben az alapvető fogalmakkal és elméleti feltevésekkel kapcsolatos konszenzus még nem alakult ki".


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) 6. A neurofiziológia, a fiziológia és a pszichológia bizonyos területei jóval a mai fizika előtt járnak atekintetben, hogy az alapvető kérdések megvitatását sikerül még a legspeciálisabb kutatási témának is lényegi részévé tenniük. A fogalmak jelentése nyitva marad, soha nem rögzül teljesen, és hol egyik, hol másik elmélet világítja meg őket. Nincs jele annak, hogy a "filozofikusabb" attitűd, amelyre Kuhn szerint, az ilyen folyamatok alapozódnak, gátolná a fejlődést. (Kuhn (1970) 6. o.). (Így például az érzékelés fogalmának tisztázatlansága számos érdekes empirikus vizsgálatot motivált, amelyek közül néhány meglehetősen váratlan és igen fontos eredményekhez vezetett. (Vö. pl. Epstein (1967), különösen 6–18. o.) Éppen ellenkezőleg, azt találjuk, hogy az ilyen attitűd révén jobban tisztába jövünk tudásunk határaival, és azzal hogy ezek miként kapcsolódnak az emberi természethez. Emellett jobban megismerjük a diszciplína történetét, és a régebbi elképzeléseket nem pusztán leírni tudjuk, hanem aktívan fel is tudjuk használni őket a kortárs problémák tanulmányozásakor. Nem kellene elismernünk, hogy mindez egyértelműen a "normál tudomány" humortalan és székrekedéses gyakorlata ellen szól? 7. Vö. Kuhn (1970) 7. o. 8. Vö. Kuhn (1961a), 357. o. 9. Dillinger jelentősen továbbfejlesztette a bankrablás technikáját oly módon, hogy farmján megépítette a kiszemelt bankok életnagyságú modelljeit és megtartotta a rablások jelmezes főpróbáját. Ezzel megcáfolta Andrew Carnegie állítását, aki szerint "úttörőnek lenni nem kifizetődő". 10. Kuhn (1961a), 363. o. 11. Kuhn (1970), 9. o.; vö. a 7. o.-lal is és az 5. o. 1. lábjegyzetével. 12. Kuhn (1970), 5. o. 13. Kuhn (1970), 9. o.; vö. Kuhn (1962), 79. o. (magyar kiadás: 112. o.) 14. "Teszem, amit teszek" – Austin kedvenc megjegyzése. 15. Kuhn (1961a), 363. o. 16. "Ha a dolgok igazságára vonatkozó feltevéseinket pusztán hipotetikus lehetőségekre alapozzuk, akkor nem értem, hogy lehetne bármifajta bizonyosságot megalapozni, bármilyen tudományban is; hiszen mindig lehetséges újabb és újabb hipotéziseket kiagyalni, egyiket a másik után, amelyekről kiderül, hogy új nehézségekhez vezetnek" (Newton (1672)). 17. Kuhn (1962), 13. o. (magyar kiadás: 33 o.) 18. Lásd alább, 9. szakasz. 19. Gyakran így váltották fel egymást a különféle vallási vagy politikai doktrínák. Ez az elv ma is él, noha a gyilkosság már nem elfogadott módszer. Jusson eszébe az olvasónak Max Planck megjegyzése, aki szerint a régi elméletek azért tűnnek el, mert képviselőik kihalnak. 20. Az elv ilyen megfogalmazását egy ellenvetés inspirálta, amelyet Isaac Levi vetett fel egy korábbi változattal szemben. A szövegben megfogalmazott állhatatossági elvet nem szabad összekeverni Putnam állhatatossági szabályával (Putnam (1963), 772. o.). Míg Putnam szabálya azt követeli meg, hogy egy elmélethez mindaddig ragaszkodni kell, "amíg nem mond ellent az adatoknak" (Putnam kiemelése), addig az állhatatosság Kuhn és az én értelmezésem szerint azt követeli meg, hogy az elméletekhez még akkor is ragaszkodni kell, ha vannak olyan adatok, amelyek ellentmondanak neki. Ez az erősebb változat olyan problémákat teremt, amelyek Putnam metodológiája számára nem jelentkeznek, és amelyeket, szerintem, csak akkor lehet megoldani, ha fel vagyunk készülve arra, hogy tudásunk fejlődésének bármilyen időpontjában több kölcsönösen ellentmondó elméletet is alkalmazzunk. Nekem úgy tűnik, hogy sem Kuhn, sem Putnam nincs felkészülve erre a lépésre. Míg azonban, úgy tűnik, Kuhn látja, hogy szükség van alternatívák alkalmazására (lásd alább), Putnam azt követeli, hogy az alternatívák számát mindig egyre vagy nullára csökkentsük (uo. 770 o. sk.). Lakatos nézete két szempontból különbözik a fenti megközelítéstől. Különbséget tesz elméletek és kutatási programok között, az állhatatosság elvét pedig csak a kutatási programokra vonatkoztatja. 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) Nos, bár elismerem, hogy e megkülönböztetés és Lakatos-féle alkalmazása növeli a világosságot, én továbbra is inkább saját, sokkal pontatlanabb, "elmélet" terminusomhoz ragaszkodom (részleges magyarázatát lásd (1965a) 5. lábjegyzetben), amely egyaránt vonatkozik Lakatos elméleteire és kutatási programjaira és erre vonatkoztatom az állhatatosság elvét, hogy teljesen kiküszöböljem a cáfolatok egyszerűbb formáit. E választáshoz az egyik érv magától Lakatostól származik, aki megmutatta, hogy még az egyszerű cáfolatokban is több elmélet játszik szerepet (vö. elsősorban (1970), 121 o. sk.). Egy további érvem az, hogy úgy vélem, haladást csak különböző elméletek aktív kölcsönhatása révén lehet elérni, ami persze feltételezi, hogy a "kutatási program"-komponens nemcsak időnként játszik szerepet, hanem mindig is jelen van (lásd alább, 9. szakasz). 21. Mintegy huszonöt évbe tellett, amíg kielégítő módon értelmezni tudták azokat a zavarokat, amelyek akkor léptek fel, amikor D. C. Miller megismételte a Michelson-Morley kísérletet. H. A. Lorentz sokkal korábban feladta a reményt. 22. Vö. Lakatos (1968a). 23. Az elméletek és a kapcsolódó segédtudományok közötti "fáziskülönbség" részleteiről lásd Feyerabend (1970b) 12. fejezetét. Ez a gondolat már Lakatos (1963-64)-ben megjelenik, Lenin és Trockij számára pedig közhely volt. 24. Persze ez nem a teljes történet – de ez a vázlat teljesen megfelel jelenlegi céljainknak. Vegyük észre, hogy nem sérül Kuhn érve sem az állhatatosság mellett (a racionális háttér szükségessége), mivel a jobb elmélet természetesen a racionalitás és kiválóság jobb normáit nyújtja. 25. Kuhn (1961a), 349. o. 26. Uo. 393. o. 27. Uo. 350. o. 28. Uo. 393. o. 29. Uo. 363. o. 30. Kuhn (1970), 5. o. 31. Uo., 7. o., lásd még Kuhn (1962), 79. o. (magyar kiadás: 112. o.) 32. Kuhn (1961a), 388. o. 33. Kuhn (1970), 7. o. 34. "Filozófiai", ahogy azt Kuhn (és Popper) érti, nem ahogy, mondjuk, a kortárs nyelvi filozófia. 35. Vö. Kuhn (1961b) valamint köszönetnyilvánításommal: Feyerabend (1962), 32. o. 36. Egy kisebb, még kezelhető zavar, "egy másik szempontból ellenpéldának, válságforrásnak tekinthető" (Kuhn (1962), 79. o. (magyar kiadás: 113. o.)) Kopernikusz csillagászati nézetei... egyre növekvő válságot okoztak ... annak a paradigmának a számára, amelyből fakadtak" (uo. 74. o., kiemelés tőlem (magyar kiadás: 108. o.)). A paradigmákat a normál tudomány egyáltalán nem helyesbíti. (uo. 121. o., kiemelés tőlem (magyar kiadás: 167. o.)). 37. Kuhn (1962), 80. o. sk. és 145. o. (magyar kiadás: 113. o. sk. és 196. o.) 38. Vö. a Feyerabend (1965b) VI. szakaszában tárgyaltakkal. 39. Felmerülhet az az ellenvetés, hogy, noha a rejtvényfejtő tevékenység nem elégséges a forradalmak kirobbantásához, biztosan szükséges, mivel olyan anyagot hoz létre, amely végül is problémákhoz vezet: így a rejtvényfejtés megteremti a tudományos haladás bizonyos feltételeit. Ezt az ellenvetést cáfolják a preszókratikusok, akik úgy értek el haladást (elméleteik nem csak változtak, hanem fejlődtek is), hogy egyáltalán nem foglalkoztak rejtvényekkel. Természetesen nem a normál tudomány forradalom normál tudomány – forradalom – minta szerint fejlődtek, amelyben a szakértői ostobaságot időnként filozófiai kitörések szakítják meg, hogy aztán a szakértői ostobaság "magasabb szinten" visszatérjen. Ez azonban kétségkívül előny, amely 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) lehetővé teszi számunkra, hogy értelmünk mindig nyitott legyen, ne csak a katasztrófák kellős közepén. Másfelől pedig, vajon nem igaz, hogy a "normál tudomány" tele van olyan "tényekkel" és "rejtvényekkel", amelyek nem a pillanatnyi, hanem a korábbi paradigmák részei? És vajon nem igaz, hogy a paradigma bírálói gyakran bevezetik az anomáliás tényeket, nem pedig felhasználják őket, bírálatuk kiindulópontjaként? És, ha ez igaz, nem következik-e ebből, hogy a tudományra inkább a – proliferáció – jellemző, mintsem a normalitás proliferáció normalitás séma? És így Kuhn pozíciója nem csupán módszertani szempontból tarthatatlan (vö. az előző szakasszal), hanem történetileg is téves? 40. A modern analitikus filozófusok azt próbálják megmutatni, hogy az ilyen értékelések logikailag is lehetetlenek. E szempontból Hegel követőinek tekinthetők azzal a különbséggel, hogy hiányzik belőlük Hegel tudása, áttekintőképessége és szellemessége. 41. Lakatos elemzését, azt hiszem, tovább lehet fejleszteni az elméletek és a kutatási programok közötti megkülönböztetés elhagyásával (lásd fent, 19. lábjegyzet) és ha megengedjük az összemérhetetetlenséget (a dialektikus materializmus nyelvén megfogalmazva: a mennyiség minőségbe való átcsapását). Egy ilyen továbbfejlesztés révén igazi dialektikus leírást kapnánk a tudás fejlődéséről. 42. Csak egy példa: Kuhn azt írja (1970, 6. o.), hogy "a szakmabelieket a normál tudományos gyakorlatra oktatják; ha netán mégis kiemelkedő sikereket érnek el a normál tudományt megalapozó elméletek lecserélésében, akkor ez egy különös tény, amely magyarázatra szorul". Saját felfogásunk keretén belül viszont elég arra felhívnunk a figyelmet, hogy a forradalmakat többnyire a filozofikusabb megközelítés képviselői váltják ki, akik, noha ismerik a normál tudomány gyakorlatát, képesek másképpen is gondolkodni (Einstein gondolkodásának szabadságában és felfedezéseiben – saját bevallása szerint – alapvető szerepet játszott az a képesség, hogy el tudott szakadni a hagyományos gyakorlattól.) 43. Kézenfekvő feltételezni, hogy annak az egyik oka, hogy a tudomány a – különböző, "kvázi-független" hagyományokból összetevődő – érett szakaszba lépett, a római katolikus egyháznak a kopernikuszi felfogás ellen hozott rendelete volt. "Ezt figyelembe kell venniük azoknak, akik a 17. századi Itália kultúrájának sajátosságára hivatkozva próbálják magyarázni a sok különféle tudományág sajátos fejlődését, valamint hogy hiányzott a tudatos és határozott filozófiai háttér ... Az ilyen értelmezés feltételezi ... hogy Galilei elítélése pusztán olyan külső nyomást jelentett, amely nem gyakorolhatott hatást a szellemi fejlődésre. Mindazonáltal a római ítéletet lelkiismereti tilalomnak tekintették, amelyet csak az élet vagy üdvözülés rovására lehetett megszegni. Az egyes diszciplínák továbbfejlesztését megengedték. Senkinek sem tiltották meg az ég vizsgálatát, a fizikai jelenségek kutatását, vagy a matematikai gondolkodást ... illetve azt, hogy a tárgyi kultúrát ilyen tevékenységek során továbbfejlessze. Papok és vallási rendek, még a jezsuiták is, akik Galilei sorsáért felelősek voltak, szorgalmasan foglalkoztak ezekkel a behatárolt feladatokkal. Azonban az egyének lelkiismerete, éppúgy, mint a mindenütt jelenlévő »directeurs de conscience«, a hivatalnokok, az iskolák, az egyházak gondosan figyelték a tudásért folytatott küzdelmet, nehogy eredményeit bárki is fel merje használni filozófiai spekulációk céljaira." (Leonardo Olschki (1927), 400. o.). Így jött létre az érett tudomány, legalábbis a katolikus országokban. Vö. még Wohlwill (1926) IX. fejezetével, ahol a Galilei utáni fejlődés kissé részletesebb vázlatát találjuk. 44. Lásd fent, 19. lábjegyzet. 45. Az indexálást Lakatos (1968b) ironikus bírálatának szánom. Ebben a műben szerepel ugyanis először az az eljárás, hogy egy személyt háromfelé vágjunk (lásd még Lakatos (1970), 181. o.). Ez az eljárás komoly zűrzavart eredményezett, és lelassította a filozófusoknak a kritikai racionalizmus gyenge pontjainak megtalálására tett próbálkozásait. 46. Lakatos (1970), 134., 158. (Magyarul: jelen kötet, 189 és 212.) és 174. o. 47. Popper (1961), 388. o. 48. I. m. 390. o. 49. I. m. 390. o. 50. I. m. 391. o. 51. Popper (1945), 24. fejezet 52. Lakatos (1970), 178. o. 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) 53. Lakatos (1970), 180. o. 54. Itt Popper (1968a) és (1968b)-re gondolok. Az első tanulmány a "harmadik világba" sorolja a madárfészkeket, és kölcsönhatást tételez köztük és a többi világ között. A madárfészkeket funkciójuk miatt tekintjük a Harmadik Világba tartozóknak. Ez esetben viszont sziklák és folyók is találhatók ebben a harmadik világban, mivel egy madár esetleg ülhet a sziklán, vagy megmártózhat a folyóban. Valójában tehát minden, amit egy szervezet érzékel (és ami ezért szerepet játszik Umweltjében), megtalálható lesz a harmadik világban, amely így az egész anyagi világot tartalmazni fogja, és minden tévedést is, amit az emberiség elkövetett. Tartalmazni fogja a "tömegpszichológiát" is. 55. Vö. Feyerabend (1970b) 13–15. fejezete. 56. A T' területet úgy kell elképzelni, mint ami a T terület előtt, alatt vagy mögött fekszik, és így nincs átfedés T és T' között. 57. A téridő kereteket bevezethetjük kizárólag erre az új elemre támaszkodva, és elkerülhető, hogy a korábbi gondolkodásmódok megfertőzzék őket. Mindössze azt kell tennünk, hogy a távolságokat fény-időtartamokkal váltjuk fel, és az időintervallumokat relativisztikusan kezeljük, például a k-kalkulus alkalmazásával. (Vö. Synge (1964) II. fejezet. A k-kalkulussal kapcsolatban vö. Bondi (1967) 29. o. 2. bek. valamint Bohm (1965) xxvi. fejezet). Az így kapott fogalmak (a távolság, sebesség, idő stb.) a relativitáselmélet szükséges részei abban az értelemben, hogy minden további fogalmat, mint például a hosszúságnak a mérőrudak transzportja által definiált fogalmát, meg kell változtatni, és hozzájuk kell igazítani. Marzke és Wheeler (1963) részletes leírást ad arról, hogy miként lehet a relativitáselméletről leválasztani a külső elemeket. Eljárásuk alapjául azt a – Bohrnak és Rosenfeldnek tulajdonított – elvet vették, amely szerint "egy megfelelő elméletnek tartalmaznia kell azokat az eszközöket, amelyek önmagukban elégségesek az elmélet mennyiségeinek definiálásához". "Ezen elvnek megfelelően a klasszikus általános relativitáselméletnek az idő és tér olyan kalibrációját kell megadnia, amelyben egyáltalán nem szerepel hivatkozás hatáskvantumokra (pl. atomórákra vagy minimális távolságokra)" vagy "merev rudakra", ahogy azokat a nem-relativisztikus rugalmasságelmélet definiálja (48. o.). Következő lépésként olyan órákat és hosszmérőket konstruálnak, amelyek kizárólag a fény illetve az inerciális részecske-pályák tulajdonságaira támaszkodnak (53–56. o.). Az ilyen órákkal és hosszmérőkkel meghatározott távolságok egyenlősége egy klasszikus univerzumban nem tranzitív, relativisztikus univerzumban viszont tranzitív. Az ilyenfajta távolságmérések eredményei egy relativisztikus univerzumban invariánsak a transzlációkra, egy klasszikus univerzumokban viszont kevésbé invariánsak. Egy relativisztikus univerzumban két különböző esemény mindig szeparált, mindig van valamilyen véges távolság közöttük, egy klasszikus univerzumban azonban nem mindig szeparáltak. A relativisztikus univerzumokban a mérés egysége az 1900–as év két napéjegyenlősége közötti intervallum, és ez bármilyen (tér vagy idő) intervallummal invariáns módon összemérhető. A klasszikus esetben ilyen összevetés nem lehetséges (62. o.). "A 3 x 108 szám sehol sem szerepel. A fénysugarak és a fénykúp jelentősége közvetlenebbül nyilvánul meg a fizika sajátos geometriájában. A fénysebesség igazi funkciója többé nem keveredik össze két különböző intervallumegység a méter és a másodperc összekapcsolásának triviális feladatával, ami pusztán történeti és véletlen eredetű" (56. o.). Az általános relativitáselméletről tehát megmutatható, hogy "az idő és tér intervallumok definiálásához saját eszközökkel rendelkezik" (62. o.), és hogy az így definiált intervallumok összemérhetetlenek a klasszikus intervallumokkal. Hely hiányában nem tárgyalhatjuk meg részletesen ezt az érdekes esetet, azonban remélem, hogy akiket izgat az összemérhetetlenség problémája, a konkrét vizsgálódáshoz Marzke és Wheeler megközelítését is felhasználják majd. 58. Ezt a kérdést, illetve tovább érveket lásd Eddington (1924) 33. o. 59. Ez megválaszolja azt az ellenvetést, amelyet John Watkins vetett fel különböző alkalmakkor. 60. További részletek találhatók Feyerabend (1965b) IV. szakaszban, elsősorban a tömeg fogalmával, "az áthidaló törvényekkel" vagy "korrespondencia szabályokkal" és a kétnyelv modellel kapcsolatban. A szövegben leírtakból nyilvánvaló, hogy a klasszikus mechanika nem vezethető le a relativitáselméletből, még közelítésként sem (például a tömegmegmaradás klasszikus törvényét nem tudjuk a megfelelő relativisztikus törvényből levezetni). Mindazonáltal nem kizárt, hogy a két diszciplína formuláit össze lehet kapcsolni olyan módon, amely tisztán matematikai (vagy instrumentalista) szempontból esetleg kielégítő. Egy hasonló kvantummechanikai esetről lásd Feyerabend (1968–9) 3. szakaszt. Általánosabb megfontolásokhoz, lásd ugyanazon tanulmány 2. szakaszát. 61. Vö. Carnap (1956), 47. o. (Magyar kiadás 76. o.)


PAUL FEYERABEND: A SZAKEMBER VIGASZTALÁSA(1) 62. A mienktől eltérő logikával rendelkező nyelvek lehetőségének vizsgálatakor olykor még egy ennél is konzervatívabb elvet alkalmaznak. Így például Stroud (1968) nem pusztán kimondja, hanem elemzi is ezt az elvet: "bármilyen állítólag új lehetőséget képesnek kell lennünk beilleszteni jelenlegi fogalmi és nyelvi apparátusunkba, illetve annak terminusaiban megérteni", amiből az következik (172), hogy "minden »alternatívát« vagy már értünk, és értéket tudunk adni neki, vagy pedig nincs is szó »alternatíváról«". Ez a megközelítés azonban nem vesz tudomást arról, hogy egy olyan alternatívát, amelyet eleinte nem értettünk, megtanulhatunk úgy is, ahogy egy új és ismeretlen nyelvet el lehet sajátítani, nem fordítás alapján, hanem az illető nyelvet beszélők közösségében élve. 63. Az olvasó Piaget (1954) művében találhat ehhez kapcsolódó példát. 64. Piaget (1954) 5. o. 65. Vö. Lakatos (1970), 179. o. 1. lábjegyzet. 66. Az utolsó mondatban megfogalmazott kutatás feltételeire vonatkozóan lásd Feyerabend (1965a) 8. szakasz. Piaget művének a fizikára és különösképpen a relativitáselméletre való alkalmazása kapcsán lásd Bohm (1965) függelékét. Bohm és Schumacher is végeztek elemzéseket az elméleteinket alátámasztó informális szerkezetekkel kapcsolatban. Munkájuk egyik legfőbb eredménye az az állítás, hogy Bohr és Einstein összemérhetetlen nézőpontok alapján érveltek. Ha így fogjuk fel, akkor Einstein, Podolski és Rosen nem cáfolhatja meg a koppenhágai interpretációt, és ez fordítva sem lehetséges. A helyzet inkább az, hogy két elmélettel van dolgunk, amelyek közül az egyikben megfogalmazható az Einstein-Podolski-Rosen gondolatkísérlet, a másik elmélet viszont nem rendelkezik a megfogalmazáshoz szükséges apparátussal. Emiatt független eszközöket kell találnunk annak eldöntéséhez, hogy melyik elméletet fogadjuk el. Ezzel a problémával kapcsolatban lásd még Feyerabend (1968-9), 9. szakasz. 67. A következőkhöz lásd még Feyerabend (1966). 68. Carnap (1956), 40. o. (magyar kiadás 71. o.) Vö. még Hempel (1966) 74. o. sk. 69. További példák ilyen leírásokra, Synge (1964). 70. Ezzel kapcsolatban lásd Feyerabend (1965a)-t valamint Feyerabend (1965b)-t. 71. Ezzel az "elidegenedéssel" kapcsolatban lásd Marx (1844a) és (1844b)-t. 72. Popper újra és újra azt állította, előadásaiban és írásaiban egyaránt, hogy míg a tudományokban van haladás, a művészetekben nincs. Ezt az állítást arra a vélekedésre alapozza, hogy az egymást követő elméletek tartalmát össze lehet hasonlítani és valószerűségüket meg lehet ítélni. Ennek a vélekedésnek a megcáfolása megszüntet egy fontos (sőt talán az egyetlen fontos) különbséget a tudomány és a művészet között, és lehetővé teszi, hogy stílusokról és preferenciákról beszéljünk az előbbi, és haladásról az utóbbi vonatkozásában. 73. Vö. Brecht (1964), 119. o. Ismeretelméleti előadásaimban rendszerint bemutatom és megtárgyalom azt a tézist, hogy adott tényekhez új elméletet találni olyan, mint egy közismert darabot újra színpadra állítani. A festészettel kapcsolatban lásd Gombrich (1960).


Chapter 12. LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) Az elméletek elkerülhetetlenül szerepet játszanak a problémák megoldásában. Maga az elméletalkotás arra irányul, hogy koherens és helyes megoldásokat nyújtson a kutatást ösztönző empirikus problémák számára. Az elméleteket továbbá azért is készítik, hogy elkerüljék (vagy feloldják) az elődeik által létrehozott fogalmi vagy anomális problémákat. Ha a kutatást így tekintjük, ha ebből a nézőpontból szemléljük az elméleteket, világossá válik: az elmélet legfontosabb kognitív ellenőrzése annak értékelése, hogy helyes megoldás-e bizonyos empirikus és fogalmi problémákra. Miután az előző fejezetekben osztályoztuk azokat a problémákat, amelyekkel az elméleteknek szembe kell nézniük, most le kell fektetnünk annak a kritériumait, hogy mikor nyújt egy elmélet elfogadható megoldást e problémákra. De mielőtt ebbe belevágnánk, tisztáznunk kell az elmélet mibenlétét és működését, mivel néhány egyszerű megkülönböztetés elmulasztása több komoly tudományfilozófiának is kárára vált. Egész könyveket írtak már a tudományos elméletek szerkezetéről. Nekem nincsenek ilyen ambícióim. Az elméletek elemzésének szempontjából csupán két fő dologhoz kívánok ragaszkodni. Először is explicitté kívánom tenni, ami mindeddig implicit volt, tudniillik hogy az elméletek értékelése mindig összehasonlításon alapul. Az elmélet kognitív értékelésében az számít, milyennek bizonyul versenytársaihoz képest. Az elmélet empirikus és fogalmi értékének abszolút mércéi nem bírnak jelentőséggel. Az az ítélet a döntő, hogy állja-e a versenyt ismert riválisaival. A tudományfilozófiai irodalom jó része azon a feltevésen alapult, hogy az elméletek értékelése a minden a versengéstől mentes, légüres térben történik. Ezzel szemben én azt feltételezem, hogy az elméletek értékelése mindig összehasonlító jellegű. Azt kérdezzük: jobb ez az elmélet amannál? Ez a legjobb a rendelkezésre álló alternatívák közül? E fejezet második fő tézise az, hogy az általában "tudományos elméletek"-nek titulált osztályon belül különbséget kell tennünk kétféle kijelentésrendszer között. A tudományos következtetésről szóló irodalomban, s magában a szokásos tudományos gyakorlatban (legalább) két nagyon különböző dolgot neveznek elméletnek. Az "elmélet" kifejezést gyakran használjuk egymással összefüggő tételek (melyeket rendszerint "hipotéziseknek", "axiómáknak" vagy "elveknek" hívnak) nagyon sajátos halmazának jelölésére, melyet konkrét kísérleti előrejelzésekre illetve természeti jelenségek részletes magyarázatára használunk. Az elmélet eme fajtájára példa az eletromágnesesség Maxwell-féle elmélete, a BohrKramers-Slater elmélet az atom szerkezetéről, Einstein elmélete a fényelektromos jelenségről, Marx munkaérték-elmélete, a kontinensvándorlás Wegener-féle elmélete és az Ödipusz-komplexus freudi elmélete. Mindettől eltérően az "elmélet" kifejezéssel tételek és feltevések jóval általánosabb és sokkal nehezebben ellenőrizhető halmazaira is szoktak utalni. Beszélnek például "atomelméletről", "evolúcióelméletről" vagy "kinetikus gázelméletről". Ezekben az esetekben nem egyetlen elméletre utalunk, hanem egyedi elméletek egész sorára. Az "evolúcióelmélet" kifejezés például nem egyetlen elméletet jelöl, hanem történetileg és fogalmilag összefüggő tételek egész családját, amelyek mind abból indulnak ki, hogy a szerves fajoknak közös leszármazási vonalaik vannak. Hasonlóképpen, az "atomelmélet" kifejezéssel is egy nagy tételhalmazra utalunk, melyeknek tagjai egytől-egyig azon alapulnak, hogy az anyag nem folytonos. A mai "kvantumelmélet" különösen eleven példa az olyan elméletre, mely az alkalmazási változatok széles körét tartalmazza. 1930 óta ide tartoznak – egyebek mellett – a kvantumtérelméletek, a csoportelméletek, az úgynevezett S-mátrix elméletek, a renormalizált térelméletek – és bármely kettő között hatalmas fogalmi eltéréseket találunk. Az elméletek fentebb vázolt két fajtája között óriási különbség van, és nem pusztán általánosságuk illetve konkrétságuk tekintetében, hanem abban is, hogy egészen más módon kell őket értékelni és minősíteni. E fejezet egyik központi gondolata az, hogy amíg nem vesszük tekintetbe az elméletek két fajtája közötti kognitív értékelési különbségeket, nem alkothatjuk meg a tudományos fejlődés olyan elméletét, amely történetileg megalapozott és filozófiailag helytálló.


LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) De e nagyobb elméleti egységeket nem csupán a tudományos gyakorlathoz és szóhasználathoz való hűség okán kell komolyan vennünk. Az elmúlt évtized tudománytörténeti és tudományfilozófiai vizsgálódásainak jó része azt sugallja, hogy az elemzésnek ezek az általánosabb egységei számos olyan episztemikus vonással bírnak, amelyek – noha igen jellemzőek a tudományra – elkerülik azon kutatók figyelmét, akik a szűkebb értelemben vett elméletekre korlátozzák tevékenységüket. Nevezetesen, Kuhn és Lakatos azt állítják, hogy ezek az általánosabb elméletek – nem pedig a konkrétabb elméletek – azok, amelyek a tudományos haladás értékelésének és megértésének fő eszközei. Ezzel elvileg magam is egyetértek, de e nagyobb elméletek mibenlétével és fejlődésével kapcsolatos eddigi elképzeléseket nem tartom teljesen kielégítőnek. Mivel e fejezet jórészt a globálisabb elméletek (kutatási hagyományok – ahogy majd hívni fogom őket) leírásával foglalkozik, jeleznem kell, mit nem tartok elfogadhatónak a kérdésre adott eddigi legismertebb válaszkísérletekben. A tudományfejlődés számos eddig kidolgozott elmélete közül különösen kettő szentel nagy figyelmet az általánosabb elméletek kérdésének. Kuhn elmélete a tudományos "paradigmákról" A tudományos forradalmak szerkezete című nagy hatású művében Thomas Kuhn a tudományos haladás olyan modelljét kínálja, amelynek kulcseleme a "paradigma". Jóllehet Kuhn paradigma-fogalmáról megmutatták, hogy szisztematikusan kétértelmű (és ezért nem jellemezhető pontosan), (2) a paradigmáknak vannak azonosítható közös vonásai. Kezdjük a "világnézetekkel": ezek nagy kvázi-metafizikai alapvonalak és sejtések arról, miként kell egy terület jelenségeit magyarázni. Minden jól fejlett paradigma alá számos konkrét elmélet tartozik, melyek mind előfeltételezik a paradigma egy vagy több elemét. Ha a tudósok elfogadnak egy paradigmát (s Kuhn egyik szélsőséges tézise szerint minden "érett" tudományban(3)minden tudós szinte mindig ugyanazt a paradigmát fogadja el), nekiláthatnak "a paradigma kifejtésének", amely "normál tudományként" is ismeretes. A normál tudományos időszakokban az uralkodó paradigmát változtathatatlannak és bírálhatatlannak tekintik. Az egyes konkrét elméletek ("a paradigma kifejtésére", azaz egyre szélesebb körű alkalmazására irányuló erőfeszítések) bírálhatók, falszifikálhatók és feladhatók. Maga a paradigma azonban támadhatatlan. És az is marad mindaddig, amíg elég "anomália" (4) nem halmozódik fel ahhoz (Kuhn sosem jelzi, hogyan lehet e pontot meghatározni), hogy a tudósok elkezdjék kérdezgetni, vajon az uralkodó paradigma valóban megfelelő-e. Ezt az időszakot Kuhn "válságnak" nevezi. A válság alatt a tudósok első ízben gondolkodnak el komolyan az alternatív paradigmákról. Ha az alternatívák egyike empirikusan sikeresebbnek bizonyul a korábbi paradigmánál, kitör a tudományos forradalom. Az új paradigmát trónra emelik, s eljő egy másik normál tudományos korszak. Kuhn megközelítése sok szempontból értékes. Világosan felismeri, hogy a maxi-elméletek kognitív és heurisztikus szerepe eltér a mini-elméletekétől. Talán az első volt, aki hangsúlyozta a globális elméletek – még a súlyos anomáliákkal is szembeszegülő – kitartását és tántoríthatatlanságát.(5) Helyesen utasította el a tudomány (sokak által feltételezett) kumulatív jellegét.(6) Erősségei ellenére azonban, a tudományos haladás kuhni modellje fogalmi és empirikus nehézségektől szenved. Például a paradigmákról és pályafutásukról adott beszámolóját részletesen bírálta Shapere, aki feltárta a fogalom homályosságát és határozatlanságát, azáltal hogy ellentmondásokat mutatott ki a fogalom kuhni használatában.(7) Feyerabend(8) és mások is kiemelték, hogy Kuhn alapgondolata, miszerint a "normál tudomány" a jellemző avagy normális, történetileg téves. A tudománytörténet szinte minden nagyobb korszakát számos versengő paradigma jelenléte jellemzi. Ezek közül egyik sem uralkodik a többi fölött, s a tudományos közösségen belül folyamatosan és makacsul vitatják mindegyik alapvető feltevéseit. Sok kritikus felfigyelt a válság kuhni elméletében rejlő önkényességre: ha (mint Kuhn mondja) kevés anomália nem okoz válságot, de "sok" igen, hogyan határozzák meg a tudósok a "válságpontot"? Vannak más komoly hibák is. A legfontosabbak, szerintem, az alábbiak. 1. Kuhn nem látja a fogalmi problémák szerepét a tudományos vitában és a paradigmák értékelésében. Amennyiben megengedi, hogy a paradigmaválasztásra vagy a paradigmák "haladó" jellegének értékelésére vannak egyáltalán racionális kritériumok, azok nem különböznek a hagyományos pozitivista kritériumoktól. Pl. "Több tényt magyaráz-e meg az elmélet, mint elődje?" "Meg tudja-e oldani elődjének bizonyos empirikus anomáliáit?" A fogalmi problémák és a haladással való kapcsolatuk Kuhn elemzésében nem bukkannak fel komoly formában. 2. Kuhn valójában nem oldja meg azt a döntő kérdést, hogy mi a kapcsolat a paradigma és a hozzá tartozó elméletek között. Következnek-e a paradigmából ezek, avagy a paradigma pusztán sugallja őket? Ha egyszer kidolgozzák őket, ők igazolják-e a paradigmát, vagy megfordítva? Kuhnnál még az sem világos, hogy a paradigma megelőzi-e az elméleteket, avagy azok megfogalmazása után - akarva, nem akarva - jön létre. Jóllehet e kérdés nagyon összetett, egy megfelelő tudományelméletnek jobban meg kell birkóznia vele, mint Kuhn teszi.


LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) 3. Kuhn paradigmái szerkezeti merevségük miatt az idő során nem fejlődhetnek tovább, hogy válaszolni tudjanak az általuk előhívott gyengeségekre és anomáliákra. Továbbá, mivel a paradigma alapfeltevéseit bírálhatatlanná teszi, a paradigma és adatok közötti viszony nem módosítható. Ennélfogva a kuhni paradigmák rugalmatlansága nehezen egyeztethető össze azzal a történeti ténnyel, hogy sok maxi-elmélet fejlődött ki az idők során. 4. Kuhn paradigmái, vagy "diszciplináris mátrixai", mindig implicitek, soha nincsenek teljesen kifejtve.(9) Következésképpen nehéz megérteni, hogyan adhatna számot a tudományfejlődés során történt rengeteg elméleti vitáról. Hiszen a tudósok nyilván csak olyan feltevésekről vitatkozhatnak, amelyeket kellően explicitté tettek. Amikor például a kuhniánus úgy foglal állást, hogy a kartéziánus vagy a newtoni fizika, a darwini biológia vagy a behaviorista pszichológia ontológiai illetve módszertani keretei pusztán implicitek voltak, és soha nem lettek világosan megfogalmazva, meghazudtolja a történeti tényt, hogy e paradigmák alapfeltevései születésüktől kezdve explicitek voltak. 5. Mivel a paradigmák ennyire implicitek, csupán úgy azonosíthatók, hogy rámutatunk "példázataikra" (melyek voltaképpen matematikai formalizmusuk ideáltipikus alkalmazásai valamilyen empirikus problémára). Ebből következően, ha két tudós ugyanazon példázatokat használja, Kuhn szerint egyazon paradigma mellett kell elkötelezve lenniük. Egy ilyen megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy gyakran előfordul: különböző tudósok ugyanazokat a törvényeket vagy példázatokat alkalmazzák, de a tudományos ontológia és módszertan alapvető kérdéseiről gyökeresen eltérő nézeteket vallanak. (Például a mechanicisták és az energetisták ugyanazokat a megmaradási törvényeket fogadták el.) Ennek fényében, ha a tudományt paradigmák révén elemezzük, valószínűtlen, hogy az "erős – fogalmi, elméleti, instrumentális és módszertani – elkötelezettségek szoros szövedékét"(10) tárjuk fel, amelyet Kuhn a paradigmaelmélet segítségével remélt meghatározni. Lakatos elmélete a "kutatási programokról" Jórészt válaszként Kuhn támadására a hagyományos tudományfilozófia néhány kedvelt feltevésével szemben, Imre Lakatos egy alternatív elméletet dolgozott ki a "szuperelméleteknek" a tudományfejlődésben játszott szerepéről. Az ilyen általános elméleteket "kutatási programoknak" nevezi, s azt állítja, hogy három összetevőjük van: (1) az alapvető feltevésekből álló "kemény mag" (vagy negatív heurisztika), melyet nem lehet elhagyni vagy módosítani a kutatási program feladása nélkül;(11) (2) a "pozitív heurisztika", amely "részben kidolgozott utasítások vagy tippek csoportjából áll, amelyek arra vonatkoznak, hogy miként kell változtatni ... módosítani, bonyolítani (sic)"(12) konkrét elméleteinket, amikor javítani akarjuk őket; és (3) "egy T1, T2, T3, ... elméletsorozatból", "amelyben minden újabb elmélet az előző kiegészítése révén jön létre". (13) Az ilyen elméletek az általános kutatási program konkrét megvalósulásai. A kutatási programok többféleképpen lehetnek progresszívek vagy degenerálódóak, de a haladás Lakatos számára – még inkább, mint Kuhn számára – kizárólag egy hagyomány empirikus gyarapodásának a függvénye. A nagyobb "empirikus tartalom" vagy a magasabb fokú "empirikus korroboráció" az, amely egy elméletet egy másiknál magasabb rendűvé vagy progresszívebbé tesz. Lakatos modellje sok tekintetben határozott fejlődés Kuhnéhoz képest. Kuhnnal ellentétben, Lakatos megengedi, sőt hangsúlyozza annak történeti fontosságát, hogy egy időben számos alternatív kutatási program létezik ugyanazon a területen. Kuhnnal szemben, aki gyakran úgy foglal állást, hogy a paradigmák összemérhetetlenek,(14) s ezért racionálisan összehasonlíthatatlanok, Lakatos kitart amellett, hogy a versengő kutatási hagyományok viszonylagos haladása objektíven összehasonlítható. Sokkal inkább, mint Kuhn, megpróbál zöld ágra vergődni azzal a bonyolult kérdéssel, hogy mi a szuper-elmélet és az őt alkotó minielméletek viszonya. Mindennek dacára, a kutatási programok modellje osztozik Kuhn paradigmáinak sok hibájában, s néhány újat is tartalmaz: 1. Miként Kuhné, Lakatos haladásfelfogása is kizárólag empirikus. Az elmélet egyedüli progresszív módosításai azok, amelyek növelik empirikus állításainak érvényességi körét. 2. Csak rendkívül korlátozott módosításokat tesz lehetővé a kutatási programokat alkotó mini-elméletekben. Lényegében csak azt engedi meg, hogy a kutatási programon belüli újabb elmélet új feltevést tartalmazzon elődjéhez képest, illetve hogy szemantikailag újraértelmezze elődjének terminusait. E figyelemre méltó elképzelés szerint két elmélet csak akkor tartozhat egyazon kutatási programba, ha az egyikből logikailag következik a másik. Amint hamarosan látni fogjuk, az esetek túlnyomó többségében a maxi-elméleten belül az


LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) elméletek egymásra következése során éppúgy sor kerül feltevések kiküszöbölésére, mint hozzáadására, és ritka eset, hogy a későbbi elméletből következik a korábbi. 3. A kutatási program fogalmának végzetes hibája, hogy az "empirikus és logikai tartalom" Tarski- és Popperféle fogalmaira támaszkodik. Lakatosnak a haladásra vonatkozó minden mércéje megköveteli a kutatási programot alkotó elméletek empirikus tartalmának összehasonlítását.(15) Ahogy Grünbaum és mások meggyőzően megmutatták, a tudományos elméletek tartalmának mérése rendkívül problematikus, ha nem egyenesen lehetetlen.(16) Mivel a tartalom összehasonlítása általában nem lehetséges, Lakatosnak és követőinek egyetlen történeti esetet sem sikerült felmutatniuk, amelyre a Lakatos-féle haladás-fogalom szigorúan véve alkalmazható.(17) 4. Mivel Lakatos sajátos egyéni nézete szerint az elméletek elfogadása szinte sohasem racionális, a haladásra vonatkozó értékeléseit (már amennyiben ilyeneket egyáltalán tud adni!) nem képes lefordítani a kognitív tevékenységre vonatkozó javaslatokra.(18) Jóllehet egy kutatási program lehet progresszívebb egy másiknál, ebből – Lakatos nyomán – nem vezethető le semmi arra vonatkozóan, hogy melyik kutatási programot kell előnyben részesíteni, vagy elfogadni. Ennek folytán soha nem lehet kapcsolat a haladás elmélete és a racionális elfogadhatóság elmélete (Lakatos szavaival, a módszertani "értékelés" és a "tanács") között. 5. Állítását, miszerint az anomáliák felgyűlése mit sem számít a kutatási program értékelésében, a tudománytörténet erőteljesen cáfolja. 6. Lakatos kutatási programjai, hasonlóan Kuhn paradigmáihoz, merev kemény maggal bírnak, ami nem engedi meg az alapvető változásokat.(19) A tudomány változásait tárgyaló két komoly elméletnek még e rövid áttekintéséből is világossá kellett hogy váljon: a maxi-elméletek természetének és szerepének megértésekor számos elemzési és történeti nehézséggel kell szembenéznünk. Egy ilyen modell sikerének egyik döntő mércéje az, hogy el tud-e kerülni néhányat az elődeit kísértő problémák közül. Noha saját modellemben, Kuhnéban és Lakatoséban sok a közös elem (s készségesen elismerem, nagyon sokat köszönhetek úttörő munkásságuknak), elég sok a különbség ahhoz, hogy a kutatási hagyomány fogalmának felépítését az alapoktól kezdjem. A kutatási hagyományok természete Már utaltunk néhány klasszikus kutatási hagyományra: a darwinizmusra, a kvantumelméletre, a fény elektromágneses elméletére. Minden intellektuális terület története, legyen tudományos vagy nem-tudományos, kutatási hagyományokkal van tele: empirizmus és nominalizmus a filozófiában, voluntarizmus és determinizmus a teológiában, behaviorizmus és freudizmus a pszichológiában, utilitarizmus és intuícionizmus az etikában, marxizmus és kapitalizmus a közgazdaságtanban, mechanicizmus és vitalizmus a fiziológiában – hogy csak egy párat említsünk. E kutatási hagyományoknak vannak közös jegyeik: 1. Minden kutatási hagyomány számos konkrét elméletből áll; ezek példázzák és részben alkotják a hagyományt. Az elméletek közül egyesek kortársak, mások időben követik a korábbiakat. 2. Minden kutatási hagyomány bizonyos metafizikai és módszertani elkötelezettségeket mutat, amelyek együtt azonosítják a kutatási hagyományt, és megkülönböztetik más hagyományoktól. 3. Minden kutatási hagyomány (a konkrét elméletektől eltérően) számtalan különböző, részletes (és gyakran egymásnak ellentmondó) megfogalmazáson megy át, s hosszú történeti szakaszt ölel fel. (Míg az elméletek rövid életűek.) Szó sincs arról, hogy pusztán ezek volnának a kutatási hagyományok fontos jegyei, de egyelőre elégségesek azon dolgok azonosításához, melyeknek tulajdonságait fel kívánom tárni. Röviden, a kutatási hagyomány irányvonalakat ad a konkrét elméletek kidolgozásához. Ezeknek az irányvonalaknak egy része ontológiát alkot, amely általános módon jellemzi az alapvető entitásoknak azokat a típusait, melyek a kutatási hagyomány területén léteznek. A kutatási hagyományon belül a konkrét elméleteknek az a feladata, hogy – a kutatási program ontológiájára való "redukció" révén – megmagyarázzák a terület összes empirikus problémáját. Ha például a kutatási program a behaviorizmus, az azt állítja, hogy egy behaviorista elmélet nem posztulálhat jogosan más entitásokat a közvetlenül és nyilvánosan megfigyelhető fizikai vagy fiziológiai jeleken kívül. A kartéziánus fizika kutatási programja megadja, hogy csak anyag és elme létezik, s azok az elméletek, amelyek más típusú (vagy "kevert") szubsztanciákról beszélnek, elfogadhatatlanok. Továbbá, a kutatási hagyomány vázolja azokat a különböző módokat, ahogyan ezek az entitások kölcsönhatásba lépnek. 162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) Például a kartéziánus részecskék csak érintkezés révén hathatnak egymásra, s nem hatnak a távolba. A marxista kutatási hagyományban csak a gazdasági erők révén lehetséges kölcsönhatás. A kutatási hagyomány nagyon gyakran meghatároz bizonyos eljárásmódokat, melyek a hagyományon belüli kutatók számára a legitim kutatási módszereket jelentik. Ezek a módszertani elvek tág hatókörűek, érintik a kísérleti technikákat, az elméletek ellenőrzésének és értékelésének módjait stb. Például egy szigorú newtoniánus tudós módszertani alapállása feltétlenül induktivista, csak olyan elméleteket enged meg, amelyek az adatokból "induktív úton következnek". A behaviorista pszichológus számára lefektetett eljárási módszerek azok, amelyeket rendszerint "operacionalistá"-nak neveznek. Leegyszerűsítve fogalmazva, a kutatási hagyomány egy sor ontológiai valamint módszertani utasítás és tilalom. Ha valaki olyasmit kísérel meg, amelyet a kutatási hagyomány metafizikája és módszertana tilt, azzal kívül helyezi magát a hagyományon és megtagadja azt. Ha egy kartéziánus fizikus elkezd távolba ható erőkről beszélni, ha egy behaviorista tudattalan ösztönöket emleget, ha egy marxista azon elmélkedik, hogy az eszmék nem a gazdasági alapra való válaszként születnek meg, kirekesztik magukat. Kutatási hagyományuk ontológiájának és módszertanának megsértésével áthágták a határt, és szakítottak a hagyománnyal. Mondani sem kell, hogy ez nem feltétlenül baj. A tudományos gondolkodás legfontosabb forradalmai közül néhány olyan gondolkodókhoz köthető, akik elég találékonyak voltak koruk uralkodó kutatási hagyományaival való szakításhoz, s ahhoz, hogy újba kezdjenek. Mindazonáltal, ha meg akarjuk érteni a természettudományok logikáját vagy történetét, meg kell őriznünk a kutatási hagyomány integritásának gondolatát, ti. pontosan ez az integritás határozza meg és korlátozza, hogy mi számít megoldásnak a legfontosabb tudományos problémák többségére.(20) Jóllehet fontos megkülönböztetni a kutatási hagyomány ontológiai és módszertani összetevőit, a kettő gyakran szorosan összefügg, mégpedig meglehetősen természetes okból: az ember nézetei a vizsgálódás módszeréről általában összeegyeztethetők a vizsgálódás tárgyáról vallott nézeteivel. Amikor például Charles Lyell meghatározta a geológia "aktualista" kutatási hagyományát, ontológiáját a jelenleg ható erőkre korlátozta, s módszertanában ragaszkodott ahhoz, hogy "a múltbeli hatásokat a jelenleg ható okokkal magyarázzuk". A jelent alapul vevő ontológia nélkül aktualista módszertana helytelen lett volna; az utóbbi nélkül pedig a jelenre támaszkodó ontológia nem tette volna lehetővé a geológiai múlt magyarázatát. Hasonlóképpen: a kartéziánus hagyomány matematikai ontológiája (mely szerint minden fizikai változás mennyiségi változás) nagyon szorosan kapcsolódott deduktivista és axiomatikus módszertanához. Később látni fogjuk, hogy a kutatási hagyomány ontológiája és módszertana nem mindig fonódik ilyen szorosan össze (pl. a newtoni kutatási hagyomány induktivista módszertana csak a lehető leggyengébben kapcsolódott ontológiájához), de ez a kivétel, nem pedig a szabály. Így a kutatási program kezdeti munkadefiníciója ez lehet: a kutatási hagyomány egy sor általános feltevés a vizsgált terület létezőiről és folyamatairól, továbbá a terület problémáinak vizsgálatára és a rá vonatkozó elméletek felépítésére alkalmas eljárásokról. *** A kutatási hagyományok értékelése Eddig a kutatási hagyományok időbeli dinamikájára összpontosítottunk. Megtudtunk valamennyit arról, hogy miként fejlődnek ezek a hagyományok, hogy milyen módon hatnak egymásra az őket alkotó elméletekkel, a tágabb világnézet elemeivel és a problémaszituációval. Eddig azonban semmit nem mondtam sem arról, hogyan választhatnak a kutatók értelmesen – ha egyáltalán választhatnak – a rivális kutatási hagyományok között, sem arról, hogyan értékelhető egyetlen hagyomány elfogadhatósága. Ez döntő kérdés, mivel mindaddig, amíg nem sikerül használható kritériumokat megfogalmaznunk az általam kutatási hagyományoknak nevezett nagyobb egységek közötti választásra, nincs elméletünk sem a tudományos racionalitásról, sem a haladó, kognitív gyarapodásról. Helytállóság és haladás Jóllehet a kutatási hagyományok önmagukban nem járnak semmilyen megfigyelhető következménnyel, több módon is racionálisan értékelhetők, s így összevethetők. Ezek között van két leginkább bevett és döntő értékelési mód. Az egyik szinkronikus, a másik diakronikus és fejlődési. Elsőként feltehetjük azt a kérdést, hogy mennyire helytálló (pillanatnyilag) egy kutatási hagyomány. Ezzel lényegében azt kérdezzük, mennyire hatékonyak a probléma-megoldásban a hagyományon belüli legutolsó elméletek. Ez pedig megköveteli a kutatási hagyományt jelenleg alkotó elméletek probléma-megoldó


LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) hatékonyságának meghatározását (elődeiket figyelmen kívül hagyjuk). Mivel az egyes elméletek problémamegoldó hatékonyságának értékelését már tárgyaltuk,(21) a szélesebb kutatási program helytállóságának értékeléséhez csupán összegeznünk kell ezeket. Másfelől, érdeklődhetünk egy kutatási hagyomány haladása iránt is. Ekkor azt kívánjuk meghatározni, hogy a kutatási hagyomány az idő során növelte vagy csökkentette-e összetevőinek probléma-megoldó hatékonyságát, s ennélfogva saját (pillanatnyi) helytállóságát. Ez természetesen megkerülhetetlenül időbeli kérdés. Ha nem ismerjük a kutatási hagyomány történetét, semmit nem mondhatunk haladásáról. Ezen címszó alatt két mérce van, amely különösen fontos: 1. a kutatási hagyomány általános haladása – ezt úgy határozzuk meg, hogy összehasonlítjuk a kutatási hagyomány legrégebbi és legújabb változatát alkotó elmélethalmaz helytállóságát; 2. a kutatási hagyomány haladási sebessége – ekkor azt azonosítjuk, hogy tetszőleges idő alatt mennyit változott a kutatási hagyomány pillanatnyi helytállósága. Fontos megjegyezni, hogy az általános haladás és a haladási sebesség eltérhet. Például egy kutatási hagyomány nagy fokú általános haladást mutathat, de haladhat nagyon alacsony sebességgel, különösen ami az utóbbi időket illeti. Vagy megfordítva: egy kutatási hagyomány újabban nagy sebességgel haladhat, míg általános haladása szerény. Hasonlóképpen, s talán ez még fontosabb, egy kutatási hagyománynak az (általános vagy idő-függő) haladásán és pillanatnyi helytállóságán alapuló értékelések is eltérhetnek. Elképzelhetők például olyan esetek, amelyekben egy kutatási program helytállósága viszonylag magas, de nem mutat általános haladást, vagy haladási sebessége egyenesen negatív. (Valójában sok tényleges kutatási hagyomány ilyen volt.) Másfelől, vannak olyan esetek (pl. a behaviorista pszichológia vagy a korai kvantumelmélet), amelyben a kutatási hagyomány általános haladása nagy és gyors, de pillanatnyi helytállósága még elég alacsony. Mondanunk sem kell, az értékelések nem mindig mutatnak ellentétes irányba, de az, hogy ez lehetséges (és néha így is volt), azt mutatja, hogy gondosan figyelnünk kell a különböző kontextusokra, amelyekben a kutatási hagyományokat kognitíve értékeljük. Most erre a kérdésre térünk rá. Az értékelés módozatai: elfogadás és követés A tudományos értékelésről szóló szinte minden klasszikus írásnak – akár filozófiai, akár történeti szempontból tárgyalja a tudományt – két közös vonása van: feltételezik, hogy csak egyetlen kognitív szempontból jogosult kontextus van, amelyben az elméletek értékelhetők; s azt is feltételezik, hogy ez a kontextus az elméletek empirikus megalapozottságának meghatározásával kapcsolatos. Valószínűleg mindkét feltevésről le kell mondanunk. Az elsőről, mert hamis, a másodikról, mert túl szűk. Amellett fogok érvelni, hogy a tudományos gyakorlat gondos vizsgálatából kiderül: általában két meglehetősen különböző kontextus van, amelyben az elméleteket és kutatási hagyományokat értékelni lehet.(22) Azt állítom, hogy a két vizsgálódási kontextusban nagyon különböző kérdéseket teszünk fel az elméletek kognitív érdemeivel kapcsolatban, és sok - az egy kontextust használó értékelésben - irracionálisnak ható tudományos tevékenység meglehetősen racionálisnak fog tűnni, ha megengedjük, hogy az alább következő két különböző kontextusban mások legyenek a célok. Az elfogadás kontextusa. Kezdjük a kettő közül az ismerősebbikkel. Világos, hogy a kutatók gyakran a versengő elméletek vagy kutatási hagyományok közül egynek az elfogadása mellett döntenek, azaz úgy bánnak vele, mintha igaz lenne. Különösen amikor bizonyos kísérletekről vagy gyakorlati cselekvésről van szó, ez a működő módozat. Például amikor az immunológus kutatónak egy kísérlet során gyógyszert kell előírnia az önkéntes kísérleti alany számára, vagy amikor a fizikus eldönti, milyen mérőeszközzel tanulmányozzon egy problémát, vagy amikor a vegyésznek bizonyos tulajdonságokkal bíró vegyületet kell szintetizálnia – az ilyen esetekben a kutatónak, ha csak próbaképpen is, de el kell köteleznie magát elméletek és kutatási hagyományok egy bizonyos csoportja mellett, és el kell utasítania a többit. Hogyan hozhat koherens döntést? Sokféle lehetséges válasz van. Az induktivisták azt mondják: "válaszd a legmagasabb konfirmációs fokú elméletet" vagy "válaszd a legmagasabb hasznosságú elméletet". A falszifikacionisták – már amennyiben adnak egyáltalán tanácsot – azt mondják: "válaszd a leginkább falszifikálhatót". Megint mások, például Kuhn, ahhoz ragaszkodnának, hogy semmilyen racionális választás nem 164 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) (23) lehetséges. Már jeleztem, hogy e válaszok miért nem fogadhatók el. Saját válaszom természetesen ez lenne: "válaszd azt az elméletet (vagy kutatási hagyományt), amelyik a probléma-megoldás szempontjából a leginkább helytálló." E nézet szerint egy elmélet elfogadása vagy elvetése mögött alapvetően a probléma-megoldási haladás rejlik. Ha az egyik kutatási hagyomány riválisainál több fontos problémát oldott meg, akkor elfogadása pontosan oly mértékben racionális, amilyen fokig a "haladásra" – azaz a megoldott problémák körének maximalizálására – törekszünk. Más szóval, egy hagyomány választása riválisaival szemben pontosan olyan mértékben haladó (s ezért racionális), amilyen mértékben az illető hagyomány riválisainál jobb probléma-megoldó. A kutatási hagyományok értékelésének ez a módja három szempontból előnyösebb a korábbi értékelési modelleknél: (1) megvalósítható: szemben az induktivista és a falszifikacionista modellekkel, az alapvető értékelő mércék (legalábbis elvben) kevesebb nehézséget okoznak; (2) egyszerre ad számot a racionális elfogadásról és a tudományos haladásról, s megmutatja, hogy ez a kettő olyan módon függ össze, amelyet a korábbi modellek nem magyaráztak; (3) a többi modellnél sokkal közelebb van ahhoz, hogy széles körben alkalmazni lehessen a tényleges tudománytörténetben. A követés kontextusa. Mindazonáltal, még ha lenne is megfelelő magyarázatunk az elfogadás kontextusán belül az elméletek közötti választásra, még elég távol lennénk a racionális értékelés teljes elméletétől. Ennek az az oka, hogy sok fontos helyzetben a kutatók olyan kritériumok alapján értékelik a versengő elméleteket, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül az illető elméletek elfogadhatóságához. Az ilyen helyzetek tényleges előfordulására gyakran felfigyeltek. Különösen Paul Feyerabend azonosított számos történeti esetet, amelyekben a tudósok olyan elméleteket és kutatási hagyományokat vizsgáltak és követtek, amelyek láthatólag kevésbé voltak elfogadhatók illetve hihetők, mint riválisaik. Valójában szinte minden kutatási hagyomány kialakulása ilyen körülmények között történik. Akár a kopernikuszi elméletet, a mechanisztikus filozófia kezdeti szakaszát, a múlt század első felének atomelméletét, a korai pszichoanalízist, vagy a molekuláris szerkezet első kvantummechanikai megközelítéseit tekintjük, ugyanazzal a mintával találkozunk: a kutatók gyakran jóval azelőtt kezdenek egy kutatási hagyományt követni, s igyekeznek azt alaposabban kidolgozni, mielőtt probléma-megoldási sikere (vagy induktív támogatottsága, falszifikálhatóságának foka, új előrejelzései) alapján el lehetne fogadni régebbi, sikeresebb riválisaival szemben. Az érem másik oldala az a történeti tény, hogy a kutatók gyakran két különböző és egymásnak ellentmondó kutatási hagyományban dolgoznak. Általánosan előfordul, különösen a "tudományos forradalmak" időszakában, hogy a tudós idejének egy részében az uralkodó kutatási hagyományon dolgozik, másik részében pedig ennek egy vagy több kevésbé sikeres és kevésbé fejlett riválisán. Ha úgy véljük, hogy csak azokkal az elméletekkel racionális dolgozni, s csak azokat racionális továbbfejleszteni, amelyeket elfogadunk (s ennek következtében nem fogadhatunk el vagy hihetünk el egymásnak ellentmondó elméleteket), ezzel a gyakori jelenséggel nem tudunk mit kezdeni. Következésképp, sem az egymásnak ellentmondó elméletek használata, sem a kevésbé sikeres elméletek vizsgálata – mindkettő kellőképpen bizonyított történeti jelenség – nem magyarázható meg, ha kitartunk amellett, hogy az elfogadás kontextusa kimeríti a tudományos racionalitást. Ilyen esetekkel szembesülve, azt a következtetést kellene leszűrnünk – Feyerabendhez és Kuhnhoz hasonlóan(24) –, hogy a tudomány története nagyrészt irracionális. Másfelől, ha elismerjük, hogy a kutatóknak jó indokaik lehetnek arra, hogy olyan elméleteken dolgozzanak, amelyeket nem fogadnak el, akkor értelmezhetővé válik e gyakori jelenség. Hogy lássuk, mik számíthatnak "jó indoknak", vissza kell térnünk egyes korábbi megállapításainkhoz. Jelen írásban gyakran javasoltam, hogy a tudomány központi célja – minél kevesebb fogalmi probléma és anomália generálása mellett – a lehető legnagyobb számú empirikus probléma megoldása. Láttuk, e nézetből következik, hogy mindig olyan elméleteket vagy kutatási hagyományokat kell elfogadnunk, amelyek a legsikeresebb probléma-megoldóknak bizonyulnak. De szükséges-e, hogy egy adott hagyomány elfogadása megakadályozza a vele össze nem egyeztethető alternatívák feltárását vagy megvizsgálását? Bizonyos körülmények között erre a kérdésre határozottan "nem"-mel kell felelnünk. Hogy miért, arra lássunk egy meglehetősen általános esetet. Tegyük fel, van két versengő kutatási hagyomány, KH és KH'. Tegyük fel továbbá, hogy KH pillanatnyi helytállósága jóval magasabb, mint KH'-é, de KH' haladási sebessége nagyobb KH-énél. Amennyiben az elfogadhatóságról van szó, a kettő közül egyértelműen csak KH fogadható el. Mégis dönthetünk úgy, hogy KH'n dolgozunk, részletesebben kibontjuk, és feltárjuk probléma-megoldási erényeit, pontosan azért, mert újabban bebizonyosodott, hogy lenyűgöző ütemben képes új probléma-megoldásokat eredményezni. Ez különösen akkor 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) helyes, ha KH viszonylag új kutatási hagyomány. Köztudomású, hogy az új kutatási hagyományok többsége új elemzési és fogalmi technikákat alkalmaz a problémák megoldására. Ezen új technikák (a közhely szerint) "friss megközelítésekhez" vezetnek, amelyeknek – különösen rövid távon – komoly probléma-megoldási hozadéka lehet. Természetesen hiba lenne egy bimbózó kutatási hagyományt pusztán gyors haladása miatt elfogadni. De éppígy hiba lenne elutasítani követését, ha egyszer képesnek mutatkozott egyes (empirikus vagy fogalmi) problémák megoldására, amelyekkel régebbi, általánosságban jobban elfogadható versenytársa nem boldogult. Általában véve azt mondhatjuk, mindig racionális egy olyan kutatási programot követni, amelynek haladási sebessége felülmúlja riválisaiét (még ha kisebb is a probléma-megoldási hatékonysága). Egy kutatási hagyomány követésének több forrása lehet. Lehet olyan sejtésünk, hogy ha továbbfejlesztjük, KH' sikeresebbé válhat KH-nál. Lehetnek komoly kételyeink az iránt, hogy KH' valaha is általánosan sikeressé válhat, ha úgy véljük, hogy haladóbb elemeinek egy része végül beépíthető lesz KH-ba. De akármilyen különös is a konkrét eset, ha egyszer általános célunk a megoldható problémák számának növelése, ez esetben nem lehet bennünket következetlenséggel vagy irracionalitással vádolni, ha egy erősen haladó kutatási hagyományt követünk (annak elfogadása nélkül), figyelmen kívül hagyva, hogy (a fentebb meghatározott értelemben) pillanatnyilag nem helytálló. Amikor amellett érvelek, hogy a követés racionalitása a viszonylagos haladáson – nem pedig az átfogó sikeren – alapul, explicitté teszem, amit a tudományos szóhasználatban implicit módon "ígéretességnek" vagy "termékenységnek" neveznek. A tudománytörténetben számos eset illusztrálja, hogy az ígéretesség vagy a haladás elismerést hozhat egy kutatási hagyománynak. A galileiánus kutatási hagyomány, például, az első években nem győzhette le legfőbb riválisát, az arisztotelianizmust. Arisztotelész kutatási hagyománya sokkal több fontos empirikus problémát oldott meg Galileiénél. Hasonlóképpen, noha voltak fogalmi nehézségei, az arisztotelianizmus valójában kevesebb döntő fogalmi problémát eredményezett, mint a kopernikuszi elmélet Galilei-féle korai fizikai változata – ezt a tényt hajlamosak szem elől téveszteni a tudományos forradalommal kapcsolatos általános eufóriában. Ami a galileiánus csillagászat és fizika mellett szólt, az lenyűgöző képessége volt néhány olyan jól ismert jelenség sikeres magyarázatára, amely anomáliát jelentett az arisztotelészi-ptolemaioszi kozmológiai hagyomány számára. Galilei például meg tudta magyarázni, hogy a nehéz testek miért nem esnek gyorsabban, mint a könnyűek. Meg tudta magyarázni továbbá a Hold felszínének szabálytalanságait, a Jupiter holdjait, a Vénusz fázisait és a Napon látható foltokat. Noha az arisztoteliánus tudósok végül is megoldást tudtak adni ezekre a jelenségekre (miután Galilei felhívta rájuk a figyelmet), e magyarázatokról lerítt a mesterkéltség és a keresettség. Galileit a tizenhetedik század későbbi kutatói nem azért vették olyan komolyan, mert rendszere egészében véve többet tudott volna megmagyarázni középkori és reneszánsz elődeinél (nyilvánvalóan nem tudott), hanem mert ígéretesnek mutatkozott: rövid időn belül képes lett olyan problémák megoldására, amelyek anomáliát jelentettek a terület többi kutatási hagyománya számára. Hasonlóképpen, a daltoni atomizmus tudományos ígéretessége – nem pedig konkrét teljesítményei – miatt keltett érdeklődést a tizenkilencedik század első éveiben. Dalton idejében az uralkodó kémiai kutatási hagyományt az affinitások foglalkoztatták. Az affinitás hívei a kémiai változásokat az egyes kémiai elemek egymással való különböző mértékű egyesülési hajlamával próbálták megmagyarázni, anélkül hogy az anyag parányi összetevőiről elmélkedtek volna. E kémiai hagyomány rendkívül sikeresen kapcsolta össze és jósolta meg a különféle kémiai elemek vegyülésének módját. Dalton korai atomelmélete közelébe sem jutott az affinitás-kémia probléma-megoldási sikerének (ami aligha meglepő, hisz Dalton New System of Chemical Philosophy-jának megjelenésekor az affinitás-hagyomány már vagy százéves múltra tekinthetett vissza). Sőt, ami még rosszabb: Dalton rendszerének sok súlyos anomáliával kellett szembenéznie. (25) Csakhogy Dalton képes volt előrejelezni valamit, ami eddig egyetlen kémiai rendszernek sem sikerült, hogy a kémiai elemek határozott arányok szerint vegyülnek, akármennyi is van belőlük jelen. Ez a jelenség, melyet ma az állandó és többszörös súlyviszonyok törvényeként ismerünk, Európa-szerte izgalmat keltett a daltoni atomelmélet megjelenése utáni évtizedben. Noha a legtöbb kutató vonakodott elfogadni Dalton megközelítését, sokan azért voltak hajlandóak komolyan venni, mert szerintük a daltoni elméletet képességei legalábbis elég ígéretessé teszik ahhoz, hogy méltó legyen a további fejlesztésre és finomításra. Kétséges, hogy a "racionális követés" itt javasolt megközelítése végső soron helyesnek bizonyul, hiszen csak most láttunk neki annak, hogy feltárjuk e terület összetett problémáit. De azt állítom, hogy a haladás és a követés itt leírt kapcsolata az egészséges középutat jelenti Kuhn és az induktivisták azon álláspontja, miszerint az uralkodó paradigma alternatíváinak követése sohasem racionális (kivéve a válság idejét) valamint Feyerabend és Lakatos anarchista nézete között, melynek alapján mindig racionális lehetbármilyen kutatási hagyomány követése, lett légyen az akármilyen kevéssé haladó.


LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) Irodalom Berzelius, J. (1813) "Essay on the Cause of Chemical Proportions", Ann. Phil. 2. 443. sk. o. Berzelius, J. (1815) "An Address to Those Chemists Who Wish to Examine the Laws of Chemical Proportions", Ann. Phil. 5. 122. sk . o. Feyerabend, P. (1970) "Consolations for the Specialist", In: Criticism and the Growth of Knowledge, szerk. I. Lakatos és A. Musgrave, Cambridge: Cambridge University Press, 1970. 197–230. o. (Magyarul: "A szakember vigasztalása", jelen kötet) Grünbaum, A. (1976) "Can a Theory Answer More Questions than One of Its Rivals?", British Journal for the Philosophy of Science 27. 1. sk. o. Iltis, C. (1972–73) "The Leibnizian-Newtonian Debates: Natural Philosophy and Social Psychology", British Journal for the History of Science 6. 343. sk. o. Kuhn, T. (1984) A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest: Gondolat. Lakatos, I. (1970) "Falsification and the Methodology of Scientific Research Programmes", szerk. I. Lakatos and A. Musgrave, Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: Cambridge University Press, 91–196. o. (Magyarul a 132-159. oldalak: "A tudományos kutatási programok metodológiája", jelen kötet) Lakatos és Zahar, E. (1975) "Why did Copernicus' Research Program Supersede Ptolemy's?", in R. Westman (ed.) The Copernican Achievement, Berkeley: University of California Press, 354. sk. o. Masterman, M. (1970) "The Nature of a Paradigm", szerk. I. Lakatos and A. Musgrave, Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: Cambridge University Press, 5989. o. Shapere, D. (1964) "The Structure of Scientific Revolutions", Philosophical Review 73. 383–394. o. Toulmin, S. (1970) "Does the Distinction Between Revolutionary Science and Normal Science Hold Water?", szerk. I. Lakatos and A. Musgrave, Criticism and the Growth of Knowledge, Cambridge: Cambridge University Press, 39–42. o. Zahar, E. (1973) "Why did Einstein's Research Program Supercede Lorentz's?, I-II.", British Journal for the Philosophy of Science 24. 95. sk. o. és 223. sk. o. (Fordította Forrai Gábor)

JEGYZETEK 1. Progress and Its Problems: Toward a Theory of Scientific Growth, Berkeley/Los Angeles/London: University of California Press, 1977. 3. fejezet, 70–81. és 106–114. o. 2. Lásd különösen Shapere (1964) és Masterman (1970) kitűnő bírálatát. A kuhni elemzés kétértelműségeit megsokszorozta, hogy később visszavonta A tudományos forradalmak szerkezete első kiadásának (1962) sok alapvető állítását. Képtelen lévén követni e változtatások logikáját, arra kényszerülök, hogy Kuhn nézeteit eredeti formájukban jellemezzem. 3. Az "érett" tudomány kuhni elgondolásának kritikáját ld. Progress and Its Problems, 150–151. o. 4. Hangsúlyoznunk kell, hogy Kuhn "anomália" fogalma a hagyományossal (= cáfoló eset), nem pedig az általam vázolttal egyezik meg. 5. "Ha az egyezés (ti. a tényekkel való egyezés) bármely tetszőleges tökéletlensége elegendő ok volna egy elmélet elvetésére, akkor mindig minden elméletet el kellene vetni" (Kuhn (1984) 196. o.). 6. Ahogy Kuhn eredetileg mondta: "a felfedezésekkel összefonódott változások mind építő és romboló hatásúak is" ((1984) 97. o.). Kuhn azonban nem teljesen konzekvens ebben a kérdésben (vö. Progress and Its Problems, 237. o. 18. lábjegyzet). 167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) 7. Shapere (1964). 8. Lásd különösen Feyerabend (1970). 9. Lásd a második kiadásához írt utószót, Kuhn (1984). 10. Kuhn (1984) 68. o. 11. Lásd Lakatos (1970), 133–34. o. (A jelen kötetben: 188–190. o.) 12. Uo. 135. o. (jelen kötet, 191. o.) 13. Uo. 118. o. 14. Lásd Progress and Its Problems, 140 skk. 15. Az általánosan elismert - és megoldhatatlannak tűnő - nehézségek dacára, melyekkel szembe kell nézniük azoknak, akik tényleges tudományos elméletek logikai vagy empirikus tartalmát akarják összehasonlítani, a tudományos gyarapodás összes tárgyalása, mely a popperiánus hagyományból származik - beleértve magáét Popperét, Watkinsét, Lakatosét, Musgrave-ét, Zaharét és Koertge-ét -, még mindig feltételezi, hogy a tudományos haladás próbaköve a tartalom növekedése. 16. Vö. különösen Grünbaum (1976). 17. A sok bizonygatás és utalás ellenére, nem használja Lakatos "hivatalos" haladáselméletét sem Lakatos Bohr-tanulmánya (1970), sem Zahar Lorentz-tanulmánya (1973), sem pedig Lakatos és Zahar Kopernikusztanulmánya (1975). Seholsem mutatják meg a tartalmak közötti viszonyokat, melyek döntőek a (lakatosi értelemben vett) haladás szempontjából. 18. Ezeket az értékeléseket Lakatos nem tudja felhasználni a tudósok tevékenységének magyarázatára sem, mivel tagadja, hogy a rég halott tudományos viták retrospektív hullaboncolásán kívül létezhet megbízható értékelés. 19. Itt talán igazságtalan vagyok Lakatoshoz, mert e kérdés kapcsán elég sok csúsztatást követ el. Egyfelől kitart amellett, hogy az elmélet falszifikálhatatlan kemény magja fogantatásától kezdve a kutatási program központi jellegzetessége. Másfelől azt állítja, hogy "Egy program valódi kemény magja nem teljes vértezetében jelenik meg a színen ... lassan fejlődik ki" ((1970) 133. o. (jelen kötet 189. o.) Ha valójában a kutatási program történetében hosszú időn át nem azonosítható a kemény mag, honnan tudják a tudósok, mi mellett kell kitartaniuk, ha anomáliával szembesülnek? 20. A XVIII. századi mechanikáról szóló tanulmányában Iltis (1972–73) furcsának találja, hogy azok a kutatók, akik elfogadták Newton vagy Leibniz mechanikáját, hajlamosak voltak az elméletekkel együtt a velük járó ontológiát, módszertant, sőt a teológiát is elfogadni. A kutatási hagyományok fogalma révén ez a meglepő jelenség természetes, és nem meglepő. 21. Lásd Progress and Its Problems, 66–69. o. 22. A most következő elemzés sokat köszönhet az Adolf Grünbaummal folytatott eszmecseréknek. 23. Nagyon nehéznek találom annak eldöntését, hogy pontosan mi Kuhn nézete erről a kérdésről. Vegyük például a következő megjegyzést: "Bár a történész mindig találhat olyanokat, akik - mint például Priestley ésszerűtlenül sokáig ragaszkodtak a régi felfogáshoz, nem jelölhet ki olyan pontot, amelyen túl az ellenállás (az új paradigmával szemben) már nem logikus vagy tudománytalan" (Kuhn (1984) 212. o.). Az idézet részlet első fele azt sugallja, hogy vannak kritériumok annak meghatározására, hogy egy paradigma elfogadása vagy elvetése racionális-e. Az utolsó mellékmondat azonban tagadja, hogy lenne olyan pont, amelynél az elfogadás racionálissá válna (feltéve, hogy Kuhn az "ésszerűtlen", "nem logikus", és "tudománytalan" szavakat hozzávetőlegesen szinonimákként használja). De ha nincs olyant pont, amelyen túl az elfogadás (vagy elvetés) ésszerűtlenné válik, hogyan dönthetjük el – ahogy Kuhn eldöntötte –, hogy Priestley részéről "ésszerűtlen" volt Lavoisier paradigmájának elvetése? 24. Miként Feyerabend, Kuhn is felismeri a követés kontextusának létezését, de tagadja, hogy általában lenne racionális indok az olyan elmélet követésére, amely nincsen jól konfirmálva: "Amikor valaki viszonylag korán


LARRY LAUDAN: AZ ELMÉLETEKTŐL A KUTATÁSI HAGYOMÁNYOKIG(1) csatlakozik egy paradigmához, ezt gyakran csak a problémamegoldásból adódó bizonyíték ellenére teheti. ... Ilyen döntés hit nélkül elképzelhetetlen." (Kuhn (1984) 210. o. kiemelés tőlem). 25. Egy 1813-ban publikált híres dolgozatában a svéd Berzelius a daltoni atomizmus számos anomáliáját tárgyalta. Mindazonáltal, pontosan mivel "elhamarkodott volna az a következtetés, hogy (mi, az atomisták) nem fogjuk tudni végül kielégítően megmagyarázni a látszólagos anomáliákat" ((1813), 450. o.), Berzelius nem javasolta, hogy felhagyjanak az atomelmélet követésével, jóllehet az elfogadás kontextusában "az atomok hipotézisét nem tehetjük magunkévá és nem tarthatjuk igaznak" (Uo.). Lásd még Berzelius (1815).


Chapter 13. LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Tartalom 1. Bevezetés 2. Empirizmus és tudományfilozófia 3. Az elméletek változásai és a tudománytörténet 4. Egyezések és eltérések az elméletek között 5. A tudományfejlődési modellek ellenőrzése 6. Szójegyzék 7. Tematikusan elrendezett tételek Vezérlő feltevések Elméletek Adatok Eszközök és célok Korszakolás és kumulativitás Vegyes 8. Kuhn tételei A korai Kuhn A későbbi Kuhn 9. Feyerabend tételei 10. Lakatos tételei 11. Laudan tételei


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Irodalom Az esettanulmányok bibliográfiája 1. Bevezetés A nyugati kultúrában nyilvánvaló a tudomány kiemelkedő szerepe. A modern társadalom kutatóinak tisztában kell lenniük azzal, mennyire fontos megérteni, hogyan megy végbe a tudományban az elméletek kitalálása, ellenőrzése és végül elfogadása vagy elvetése. Egy kultúrának, mely büszke arra, hogy képes a kritikus önvizsgálatra, intellektuális teendői között előkelő helyet kellene biztosítania a tudományos elméletek keletkezési és változási folyamatainak rendszeres tanulmányozása számára. Döntő érvek szólnak amellett, hogy megpróbálják feltárni a tudomány dinamikáját, akár abból a gyakorlati célból, hogy boldoguljanak a tudomány irányításával és fejlesztésével, akár abból az intellektuális célból, hogy meghatározzák az emberi megismerés természetét és hatókörét. Tény azonban, hogy nincsen jól konfirmált általános képünk a tudomány működéséről, nincsen általános helyeslést kiváltó tudományelméletünk. Valamikor volt egy jól kidolgozott és történetileg befolyásos filozófiai álláspontunk: a pozitivizmus vagy logikai empirizmus, amelyet mára már gyakorlatilag megcáfoltak. Van egy csomó újabb tudományelméletünk, amelyeket – bár sokan érdekesnek találnak – szinte alig ellenőriztek. Vannak továbbá olyan speciális hipotéziseink a tudomány különböző kognitív vonatkozásairól, amelyek erősen vitatottak és teljesen bizonytalanok. Ha valamely létező álláspont megfelelő értelmezést is adna a tudomány működéséről, távolról sem vagyunk képesek azonosítani, hogy melyik is ez az álláspont. Az 1960-as évek elejétől kezdve számos új tudományelméletet dolgoztak ki a pozitivizmus alternatívájaként; gondolunk itt N. R. Hanson, Paul Feyerabend, Stephen Toulmin és mindenekelőtt Thomas Kuhn munkásságára. Ezek a munkák, bármennyire is kérdésesek pozitív tételeik, ténylegesen véget vetettek a pozitivizmus hegemóniájának; feltárták ugyanis, hogy fő tanításai (mint a tudomány kumulativitása, az elméleti nyelv megfigyelésire való redukálhatósága) alapvetően ellentmondanak a tudomány tényleges gyakorlatának. A hatvanas évek uralkodó alakjaként – legalábbis visszatekintve – Kuhn emelkedett ki. Kuhnra való válaszként a hetvenes években az elméletalkotók új nemzedéke lépett a színre: I. Lakatos, L. Laudan, G. Holton, M. Hesse, J. Sneed, E. McMullin, I. B. Cohen, W. Stegmüller, D. Shapere és N. Koertge. Mindezek a szerzők a tudomány változásainak és fejlődésének olyan modelljeit fejlesztették ki, melyeket – szerintük – a tényleges tudomány működésének tapasztalati tanulmányozása alapozott meg és támasztott alá, szemben az episztemikus biztosíték logikai vagy filozófiai ideáljaival, amelyet a pozitivista hagyomány hangsúlyozott. Mindez jelezte, hogy a tudomány filozófiája a tudomány történetében gyökerezik, és felelnie kell az utóbbi előtt. Mégis egyetlen "posztpozitivista" elméletet sem ellenőriztek, legfeljebb a leghanyagabb és legfelületesebb módon. Az ellenőrzésnek semmilyen olyan szokásos módszerét nem alkalmazták a tudományról szóló elméletek egyikére sem, amilyenekhez ugyanezek a szerzők ragaszkodnak a tudományon belül. Közülünk azok, akik igényt tartanak némi mérsékelt szakértelemre az empirikus következtetések logikájában, figyelemre méltóan közömbösek maradtunk saját elméleteink empirikus vizsgálatával szemben, habár saját tudományfilozófiánk szerint ilyen vizsgálat nélkül talán csak légvárakat építünk. Szerintünk ideje ezt a helyzetet rendezni. Az empirikus ellenőrzés fontosságát illető áhítat utat kell, hogy adjon magának az aprólékos ellenőrzési folyamatnak. A hatvanas és hetvenes évek kötelezvényei most esedékessé váltak. Vagy eldöntjük, hogyan ellenőrizzük ezeket a modelleket és bele is fogunk, vagy fel kell adnunk minden igényt arra, hogy akár a leggyengébb biztosítékunk is van azt hinni, a tudomány úgy működik, ahogy gondoljuk. Az ismeretelméletben a naturalista jelszavak hangoztatását most fel kell váltania a valóságnak, vagy pedig meg kell mondanunk az igazat arról, hogy pontosan milyen alternatív (az empirikuson kívüli) episztemikus státuszt szándékozunk tulajdonítani a tudományról szóló elméletek gyártásának. Ez az írás kezdeti lépés az előbbi irányba. Az első lépés a tapasztalati bizonyítékoknak a tudományelméletekkel való szembesítésére nyilvánvalóan annak a meghatározása, hogy melyek azok a tudomány változási folyamataira vonatkozó konkrét, létező feltevések, amelyeket ellenőrizni kell. E feltevéseket olyan szerzők írásaiban találjuk meg, mint Kuhn, Lakatos, Laudan és


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Feyerabend. Vagy kísérletet tehetünk e modellek 'holisztikus' ellenőrzésére is úgy, hogy egészében összehasonlítva értékeljük őket. Ekkor azonban a feladat egyszerre túl könnyűvé és túl nehézzé válik. Könnyűvé, mert mindegyik modellnek könnyen megtaláljuk azokat a tulajdonságait, amelyeket valamilyen tudományos epizód már nyilvánvalóan "falszifikált". Nehézzé, mert kénytelenek vagyunk kísérletet tenni e modellek központi fogalmainak és állításainak olyan formában való felsorolására, amely eléggé pontos az ellenőrzés szempontjából, és ugyanakkor vitathatatlanul hű a szerzők szándékaihoz. Számunkra egyébként teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy e modellek bármelyike is, egészként nézve, túlélne egy komoly vizsgálatot. Minthogy mindegyiket arra eszelték ki, hogy vagy a priori megoldjon speciális filozófiai rejtvényeket, vagy post hoc illeszkedjen kis számú előre kiválasztott példához, ezért meghaladná a képzeletet, ha bármelyikük helyesen mondaná el az egész történetet, vagy akárcsak annak nagyobb részeit. (1) Másrészt nem tűnik túlzásnak arra számítani, hogy sokuk megragadta a tudomány változásainak valamely jelentős részét. Az egyetlen mód ennek kiderítésére az, hogy ellenőrizzük az egyes modellek konkrét állításait a múlt és jelen tudományának fényében. Előre tudjuk, hogy a feladat nehezebb lesz, mint látszik. A természet rivális modelljeinek egyenkénti, összehasonlító vizsgálata ritkán egyszerű. Miért lenne egyszerűbb a természeti modellek másodrendű modelljeinek vizsgálata? Feladatunk sajátos nehézségei a következők: (a) A tudomány változásainak elméleti kutatói gyakran olyan formában fogalmazzák meg nézeteiket, amely megnehezíti e nézetek empirikus következményeinek pontos azonosítását; ezzel szemben a tudományos elméleteket tipikusan olyan formákban adják elő, amelyek törekszenek empirikus következményeik hangsúlyozására, hogy bizonyítsák ellenőrizhető – nem spekulatív – jellegüket. A filozófiai elméletek ritkán rendelkeznek ezzel a motivációval. Míg a tudomány a metafizika hanyatlására általában az ellenőrzésre való törekvéssel válaszolt, addig a filozófia a nyelvi fordulat végrehajtásával és szerényebb célok megfogalmazásával reagált. (b) A változások elméleti kutatói állandóan sajátos, egyedi terminológiát alkalmaznak, ami megnehezíti annak összehasonlítását, hogy mit is állítanak, és mit tagadnak a rivális elméletek. (a) és (b) azonban csak kezdete a problémáinknak, mert még ha biztosak is leszünk abban, hogy mit mondanak az egyes modellek, akkor is nagy feladat marad empirikus ellenőrzésük megtervezése és kivitelezése. Amíg azonban (a) és (b) nincs megoldva, addig az ellenőrzés és az empirikus értékelés sem kezdődhet el. Ez a tanulmány az első lépés egyes előzetes nehézségek leküzdésére. Elolvastuk a tudomány változásaival foglalkozó néhány leggyakrabban idézett elméletalkotó munkáit, azzal a céllal, hogy megállapítsuk, melyek ellenőrizhető állításaik. Ezeket tételek formájában adjuk elő. Ahol a szöveget többféleképpen lehetett olvasni, ott előnyben részesítettük a többféle olvasatot, nem jótékonyságból, hanem önzésből, hogy az érdekes állítások széles körével dolgozhassunk. Bár törekedtünk az eredeti szövegekhez való hűséghez, fő feladatunknak nem a szövegmagyarázatot tekintettük. Inkább azt kerestük, hogyan tehetnénk világos, érdekes kijelentéseket a tudomány változásairól. Következő lépésünk a gondos átfogalmazás volt, amelynek során törekedtünk a szövegek olyan nyelven való visszaadására, amely (viszonylag) mentes az előfeltevésektől és az egyedi jellegzetességektől, anélkül, hogy az eredeti szerzők céljait eltorzítaná. Törekedtünk az ilyen átfogalmazásokkal járó veszteségeknek a versengő elméletalkotók párhuzamos állításainak összehasonlíthatóságához feltétlenül szükségesekre való korlátozására. Fellelve, vagy ahol szükséges volt, kiagyalva egy "semleges" szótárt, részletekbe menő állításokat vagy tételeket akartunk megfogalmazni, amelyek a különböző modellekből levezethető empirikus állításokat reprezentálják. Tételeink nemcsak a szerzők által világosan kinyilvánított, dokumentálható állításokat foglalják magukban, hanem azokat is, amelyek iránt a szerzők szerintünk elkötelezettek, akár felismerték ezeket az elkötelezettségeket, akár nem. Ez magyarázza néhány – ugyanannak a szerzőnek tulajdonított – össze nem férő tétel megjelenését. Célunk itt nem az volt, hogy a szerzőket következetlenséggel vádoljuk, hanem újra csak az, hogy az egyes kurrens modelleknek annyi lényeges empirikus elkötelezettségét tárjuk fel, amennyi csak lehetséges. Az egyes tételekhez tartozik a megfelelő forrásokra való hivatkozás, így interpretációink összehasonlíthatóak az eredeti szöveggel. Egyik fő problémánk volt, hogy a tudomány változásaival foglakozó vezető elméletalkotók írásai súlyosan meg vannak terhelve szakmai terminológiával. Bizonyos esetekben ez nyelvi újítások formáját ölti; Kuhn "paradigmája", Lakatos "kutatási programja", Laudan "kutatási hagyománya" és Feyerabend "globális elmélete" csak a legismertebb példák. Bőséges készlet van a továbbiakból: Kuhnnál "normál" és "válság"-tudomány, 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* "diszciplináris mátrixok", "érett tudomány", "éretlen tudomány" és "rejtvények"; Lakatosnál "kemény mag", "pozitív és negatív heurisztika", "a torzszülöttek kizárásának stratégiája", "védőöv" valamint "empirikus és elméleti haladás"; Laudannál "fogalmi problémák", "az elfogadás és követés kontextusa, "nem cáfoló anomáliák" és "hálózatok". Bár a mindennapi nyelvből származnak, ezek a szakkifejezések gyakran sajátos értelmet nyernek, amennyiben szándékolt tartalmuk függ a kidolgozástól és az alátámasztó érveléstől, amelyeket az általunk lepárolt tételek nem tudnak teljes egészében visszaadni. A terminológiai problémát súlyosbítja, hogy a szerzők gyakran olyan fogalmakat használnak, amelyek súlyos diszciplináris terhet cipelnek magukkal. Lakatos és Feyerabend például oly módon használják az "empirikus tartalom", a "falszifikáció" és "ad hoc" fogalmakat, amelyek – bár megszokottak az ismeretelméletben – gyakran teljesen a szándékolttól eltérő értelmet hordoznak a nem filozófusok számára. Ugyanígy, bár lehet, hogy Kuhn és Feyerabend eredetileg az "összemérhetetlenség"-et szigorú filozófiai értelmében használták, az gyorsan további mellékértelmeket szívott fel, amelyek jellemzőek filozófiai üzenetükre, és mindenesetre eltér ezeknek a kifejezéseknek a szokásos használatától.(2) Laudan nagy jelentőséget tulajdonít a "szemantikai", "ismeretelméleti", "gyakorlati" és "értékelméleti" szempontok közötti különbségtételnek – ezeket a kifejezéseket a filozófusok és nem filozófusok nagyon különböző módon használják (ha egyáltalán használják). Számos követelmény vezetett bennünket a tételek megfogalmazásában. Különösen úgy tűnt számunkra, hogy: 1.A tételeket olyan nyelven kell megfogalmazni, amely viszonylag könnyűvé teszi a különböző modellek meghatározott állításai közötti összehasonlításokat. 2.A tételeknek érthetőeknek kell lenniük az egyes modellek részleteit nem ismerő olvasó számára is. 3.A tételeket egy "semleges" szótár segítségével kell megfogalmazni, amely nem feltételezi a vizsgálandó modellek egyikének apparátusát sem. Összegezve: a tételeket köznapi nyelven kell kifejezni. Hamarosan felfedeztük azonban, hogy az átfogalmazás feladata rákényszerít bennünket egy saját szakmai szótár kialakítására. Ahol ez történt, ott megpróbáltuk a terminológiát következetesen használni, és egy szójegyzéket készítettünk mindazon kifejezések számára, amelyekről tudtuk, hogy szakmai vagy nem szokásos módon használjuk. Ennek megfelelően, az olvasó hiába keresi az olyan kifejezéseket, mint "paradigmák", "anomáliák", "diszciplináris mátrixok", "összemérhetetlenségek" és hasonlók. A szerzőknek tulajdonítható tételhalmazok azonosítása után a tételek tárgy szerinti csoportosítására törekedtünk, mert úgy tűnt, hogy az ellenőrzés folyamatát megkönnyítené a tudomány változásainak különböző vonatkozásairól szóló összehasonlítható állítások közös címszavak alatti szerepeltetése. Bár ez a tanulmány minden a tudomány fejlődése iránt érdeklődő tudósnak íródott, van két csoport – a tudománytörténészek és a tudományfilozófusok – akik különösen aktívak voltak e folyamat elméleteinek kifejlesztésében, és a következő szakaszok főleg nekik szólnak. 2. Empirizmus és tudományfilozófia Thomas Kuhn a következő nagyigényű kijelentéssel nyitotta A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvét: A tudománytörténet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat. A történettudomány sehol sem idézett elő gyökeresebb átalakulást napjainkban, mint tudományfölfogásunkra vonatkozólag. Akik ragaszkodnak ahhoz a nézethez, hogy a filozófia teljese" normatív vállalkozás, azok kifogásolhatják az állítást, miszerint egy olyan leíró tudomány, mint a történelem, jelentős befolyást gyakorolhatna a filozófiára. A közismert naturalista tévedés, úgy látszik, meggátolja a komoly kölcsönhatást a tudomány története és filozófiája között. Valójában azonban a legújabb tudományfilozófusok azt állítják, hogy normatív elméleteik megalkotásakor erősen befolyásolta őket a történelem. Különösen Hanson, Feyerabend, Lakatos, Toulmin, Laudan, Shapere, McMullin, Hesse, Buchdahl és egy sereg más filozófus munkája létrehozott 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* egy lazán összefüggő – leginkább a tudományfilozófia "történeti megközelítése"-ként ismert – iskolát, mely a történelmet a tudományról szóló filozófiai állítások forrásának és, legalább részben, döntőbírájának tekinti. Lakatos Kant-parafrázisa ("a tudományfilozófia a tudománytörténet nélkül üres") ennek az iskolának a jelmondatává vált. Azonban e történeti irányultság ellenére, az iskola összes tagja (kivéve Feyerabendet) a tudományos kutatás normatív elveinek lefektetését tartja feladatának, amely majd megmutatja a tudományos racionalitás természetét. Feyerabendet kivéve, mind a tudományt hiszik a racionalitás legjellegzetesebb és legsikeresebb példájának kultúránkban, továbbá hangsúlyozzák, hogy minden adekvát tudományfilozófia a tényleges tudományt legnagyobbrészt racionális tevékenységként mutatja be. Jellemző érvelés a tudományfilozófia történeti iskolájában, hogy nincs hitelt érdemlő tudományfilozófia, amely a tudományos gyakorlat alapján nem nézett szembe az empirikus vizsgálattal. Az iskola tagjai a tudományfilozófiát részben – ha nem teljesen – naturalista szelleműnek és empirikusan ellenőrizhetőnek tartják. Mostani céljaink szempontjából azonban félretesszük a kérdést, hogy az összes tudományról szóló filozófiai állítás megkívánja-e az empirikus vizsgálatot, mivel annyi legalábbis világos, hogy a történeti iskola állításai szándékuk szerint vizsgálhatók ezen a módon. Minden – a történeti iskolához tartozó – tudományfilozófus támogatja a metafilozófiai tételt, miszerint a tudomány alapvetően olyan tevékenység, amelynek racionalitását csak időbeli működésének empirikus vizsgálatán keresztül lehet feltárni. Empirista vonzalmaikhoz hűen, a tudomány változásainak ezen kutatói bőkezűen szórják tele filozófiai írásaikat történeti példákra való hivatkozásokkal, amelyekkel állításaikat szándékoznak igazolni. De a legelkötelezettebb tanítványok kivételével, mindenki számára úgy tűnik: ezek a példák gyakran inkább díszítő és szemléltető szerepet játszanak, nem pedig a kipróbálást célozzák. Valójában, ahogy általában bemutatják őket, túlságosan rövidek és túlságosan másodlagos anyagból levezetettek ahhoz, hogy hatékonyan betölthessék az utóbbi szerepet. A tudománytörténeti vagy a mai esetekre általában csak érintőlegesen hivatkoznak. Még ha egy esetet kicsit részletesebben is tárgyalnak, ritka, hogy a szerző összehasonlítsa kedvenc modelljének és versenytársainak illeszkedését az esethez. A tárgyalások legtöbbjéből teljesen hiányzik minden komolyabb törekvés az ellenőrzési helyzetek alapos empirikus kidolgozására. Jelesül és a legnyilvánvalóbb módon azért, mert tipikusan a modell feltalálója, és így védelmezője az, aki az igazoló bizonyítékot hozza – ez felveti a semlegesség és objektivitás kérdését. A legjobb esetben a szerzők legfeljebb ezt mondhatják: "Nézzétek, milyen jól illik elméletem ehhez a maroknyi esethez". E felületes eljárás ellenére, tipikusan azt a következtetést vonják le, hogy a kérdéses elméletet "alátámasztja" a történeti anyag. Ezt a helyzetet nem nehéz megérteni. A tudománynak megvannak a maga elméletalkotói és kísérletezői, akik különbözőképpen érzékelik szerepüket és felelősségüket a közös vállalkozásban. A tudósok boldogan vállalják az elméletalkotókísérletező felosztást, és ezeket a kifejezéseket gyakran használják a tudomány különböző típusainak megnevezésére intézetek alapításakor, vagy akár az akadémiai osztályok jellemzésekor. E megkülönböztetés alapján a filozófiát viszont kizárólag elméletalkotók által benépesített terepként kellene leírni. A kísérleti ellenőrzést a filozófiában a kritikai kommentárok és a versengő gondolatok kihívására válaszoló elméletalkotók elemzései valósítják meg. A filozófia tudományágként nem vállalta magára egy olyan kísérleti ellenőrzési forma szükségességét, amely – mint az igazi tudományban – viszonylag független az elméletalkotástól, és kritikai mércéit a saját elméleti irodalmán kívüli anyaghoz rögzíti. Röviden: míg a gyakorló tudósok többsége valószínűleg készségesen kísérleti kutatóként azonosítja önmagát, kevés filozófus egyezik bele szívesen, hogy céljait elsődlegesen alkalmazottként és empirikusként írjuk le. A tudományfilozófiai vállalkozáson belül azonban bármennyire is rögzített a munkamegosztás, világos hogy az empirikus mércék jelenlegi mellőzése nem tartható. Bármely tudományfilozófia, különösen azok, amelyek igénylik a tapasztalati biztosítékot, alá kell hogy vesse magát az eddig próbáltaknál sokkal fejlettebb és kidolgozottabb ellenőrzéseknek. Az impresszionisztikus megérzések, hogy egy adott modell "illeszkedik" az esetek egy bizonyos osztályához; a kérdéses esetekről szóló másodlagos és harmadlagos beszámolókban való bizalom; a vizsgált feltevések részletes és pontos megfogalmazásának hiánya; a vonakodás az esetek ugyanazon osztályát tárgyaló versengő elméletek vszonylagos erejének összehasonlításától; a vizsgált esetek osztályának korlátozása öt vagy hat kedvenc forradalomra (rendszerint a Kopernikusz, Galilei, Newton, Lavoisier és Einstein nevéhez fűződőekre); a teljes modellek holisztikus értékeléséhez való ragaszkodás, ahelyett, hogy az azokat alkotó állításokat darabonként ellenőriznék – ezek és egy sereg más ismeretelméleti hiányosság kétségeket kell hogy ébresszen a történeti iskola ama elkötelezettségének őszintesége iránt, mely szerint 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* elméleteiket az empirikus anyagok segítségével ellenőrzik. Ugyanis eléggé világos, hogy pontosan azok a filozófusok, akik ilyen lagymatagon gyakorolják az empirizmust a tudomány tanulmányozására szolgáló módszereikben, semmi ehhez hasonlót nem tűrnének el a tudományon belüli módszertan rekonstrukcióiban. A jelen vállalkozás egyik fontos célja megkönnyíteni a történeti iskolához tartozó tudományfilozófiák ellenőrzési folyamatát azzal, hogy azokat a komoly és részletes empirikus értékelést lehetővé tevő módon fogalmazzuk meg. Egy fontos figyelmeztetés szükséges azonban. Eredeti formájukban ezek a filozófiai modellek gyakran normatív nyelven vannak megfogalmazva. Amikor csak lehetséges, át kell fogalmaznunk a tudomány viselkedése iránt támasztott követelményeiket a tudomány viselkedését leíró állításokra. Viszonylag jó a lelkiismeretünk e fordításokkal kapcsolatban, mert az összes szerző, akinek munkáit átfogalmaztuk, nyíltan elkötelezte magát amellett, hogy – mivel racionális – a tudomány általában oly módon viselkedik, amelyet e szerzők normatíve előírnak. Ugyanígy, ezek az írók mind ragaszkodnak hozzá, hogy a normatív követelményeket ellenőrizni lehet a sikeres tudomány empirikus anyagán. Abban van némi különbség közöttük, hogy filozófiai rekonstrukcióik a tudománynak melyik vonását akarják megragadni. Mindazonáltal világos, hogy a történeti iskola filozófusai a belső/külső megkülönböztetést úgy vonják meg, hogy a tartományba, amelyről normatív nézeteik beszámolnak, beleértődjön a XVI. század utáni fizikai tudomány lényegében minden általánosan hivatkozott és ismerős eseménye. Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a filozófiai modellek ellenőrzése nem egyszeri dolog. Pontosan azért, mert a múltra vonatkozó történeti nézeteinket a történészek minden egyes nemzedéke újrafogalmazza, ha valaha is megbízhatóvá akarjuk tenni az ellenőrzési folyamatot, akkor folyamatos párbeszéd szükséges a filozófusok és a tudománytörténészek között. 3. Az elméletek változásai és a tudománytörténet A modern tudománytörténet a felvilágosodás utolsó évtizedeiben keletkezett ama törekvés részeként, hogy megalkossák tudománynak és kulturális következményeinek általános elméletét. Ahogy folyamatosan növekedett a tudomány fontossága, ez az elméleti vállalkozás a kutatás hosszan tartó hagyományává fejlődött, amely koherenciáját a problémák egy központi halmazára összpontosítva és az egyének, események és szövegek kanonikus halmazára hivatkozva nyerte el. A XIX. században különböző háttérrel rendelkező tudósok egy úttörő csoportja (a legjelentősebbek August Comte, William Whewell, Pierre Duhem és Ernst Mach) átfogó tudományelméleteket javasoltak, amelyeket méltán tartanak klasszikusnak. Beszámolójuk döntően a tudomány időbeli fejlődésének módjára vonatkozó ismereteken alapult, mégis félreértés lenne munkáikat "tudománytörténeteknek" hívni, abban az értelemben, amelyben ez a kifejezést ma használják. Céljaik átfogóbbak voltak, mert egy pontos és mindent felölelő tudományelméletet akartak felépíteni. És – mivel módszereik engedékenyebbek voltak – a tudomány logikájának elemzését beleszőtték történetének ismertetésébe. Ez a hagyomány nagy lendülettel folytatódott a mi századunkban. George Sarton, Emile Meyerson, Ludwig Fleck, Hélčne Metzger, J. B. Conant, Alexander Koyré, Gerald Holton, Thomas Kuhn és I. B. Cohen mindnyájan egészként kezelték a nyugati tudományt, és izgalmas új szemléletmódokat javasoltak működésmódjával és változásával kapcsolatban. Ezeknek a szerzőknek az egyéni érdeklődése és szakterületei természetesen befolyásolták témaválasztásukat és értelmezési javaslataikat, de mind törekedtek annak az átfogóbb vállalkozásnak a tisztázására, amit tudománynak nevezünk. Az elmúlt 25 év folyamán a tudománytörténetnek sikerült a történelemtudományon belül önálló tudományágként megalapoznia magát. Az eszközöket, amelyek ezt a specializációt – és különösen az intézményi támogatás olyan lényeges formáit, mint a kutatási alapok és az akadémiai állások – lehetővé tették, elsősorban azért biztosították, mert a tudománytörténet központi jelentőségűnek látszott a tudomány működésének és a társadalom többi szektorával való kölcsönhatásának átfogóbb és pontosabb megértése szempontjából. Azonban ezeket a forrásokat ténylegesen nagyrészt igen elmélyült speciális történeti tanulmányok elkészítésére használták fel, amelyek közül kevés vált részévé a megfelelőbb tudományelmélet keresésének. Így, míg a tudománytörténet-írás manapság nagyon magas színvonalú, közben egyre inkább elszigetelődött a neki életet adó értelmező hagyománytól, amely még mindig egyedül képes adatainak a tudományágak határain túllépő jelentőséget adni. A visszavonulás a tudománytörténet eme partikularista 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* felfogásába, jelentősen gyengítette mind a tudománytörténetet, mind a megfelelőbb tudományelmélet megalkotását célzó követeléseket. Pillanatnyilag nagyon kevés tudománytörténész érdekelt a tudomány változásaira vonatkozó elméletek létrehozásában és továbbfejlesztésében. Több kellene, nemcsak mert szakértelmükre szükség van ezeknek az elméleteknek az ellenőrzésénél, hanem azért is, mert ebben a szélesebb szellemi vállalkozásban való részvétel megmentené a tudománytörténetet attól a sorstól, hogy obskurus különlegességgé váljon. Minden általunk vizsgált modell a tudománytörténeti fejleményeket elsődleges bizonyítéknak tekinti a tudományelméletek kialakítása és ellenőrzése során. Mivel pedig a hivatásos tudománytörténészek különösen képzettek a történeti anyagok olvasásához és értelmezéséhez szükséges készségek valamint háttértudás területén, részvételük nélkülözhetetlen a szélesebb értékelő erőfeszítések sikere szempontjából. Mi azonban hiszünk benne, hogy a történészek konstruktív és kritikai szerepet egyaránt játszhatnak. Meg kellene ragadniuk a lehetőséget olyan analitikus kategóriák és elméleti fogalmak megalkotására, amelyek koherensebbé és pontosabbá teszik tudományfelfogásunkat. Az esettanulmányokról az általánosítás és a feltevések magasabb szintjére áttérve, javíthatják a létező tudománymodelleket. Ezek a modellek pedig felhasználhatók egy olyan elméleti keret kialakítására a tudománytörténet számára, amely alternatívát jelent azzal a partikularizmussal szemben, mely meggátolja a mai tudománytörténeti kutatás jórészét abban, hogy általánosabb kérdésekhez kapcsolódjon. Valójában ez a fokozottabb elméleti érdekelődésre való felhívás már meglévő tendenciákat bátorít. Manapság sok tudománytörténész megint tudatában van a tudomány növekedéséről szóló átfogó beszámolók szükségességének. Mielőtt azonban ilyen munkákat írnának, ki kell fejleszteni egy – a feladatnak megfelelő – analitikus nyelvet. Erre a legjobb módszer, ha komolyan vesszük a kortárs tudományelméletek értékelését és átfogalmazását. A megfelelő tudományelmélet kifejlesztésével járó nehézségeket nem szabad alábecsülni. Mint a természetről szóló elméletek esetében is, egy átfogó és meggyőző tudományelmélet kidolgozása időt és hosszan tartó erőfeszítéseket igényel. Tudjuk azt is, hogy vannak történészek, akik szerint az általunk ajánlott megközelítést el lehet és el kell kerülni, de ezt az álláspontot alapjában védhetetlennek tekintjük. A tudománytörténészeknek a tudományt tanulmányozva tudniuk kell, hogy minden kutatás és értelmezés elméleti távlatokat foglal magában, még akkor is, ha ezeket nem mindig teszik világossá. Történetileg, az elméleti elkötelezettség elkerülése a tudománytörténészek között pont akkor terjedt el széles körben, és vált kívánatosabbá, amikor a tudományfilozófiában korábban uralkodó egyetértés elkezdett felbomlani. A pozitivizmus és a visszavetítés által ajánlott értelmezési irányelv hiányában nehézzé vált a tudomány és a nem tudomány közötti különbségtétel, továbbá komolyan megkérdőjeleződött a tudomány igazságába és fejlődésébe vetett régebbi hit. A korábban elintézettnek tekintett kérdések újbóli felvetése roppant serkentően hatott. A tudománytörténészek ma tudomásul veszik, hogy figyelmet kell fordítaniuk a tudomány társadalmi oldalára, hogy minden tudományos tény elmélettel terhelt, és hogy a tudományt nem lehet teljesen önállónak vagy tökéletesen racionálisnak beállítani. Az, hogy drámai módon elfordultak a tudomány és a tudománytörténet régebbi felfogásától, elvezetett a társadalmi attitűdök – például az egyéni érdekek és a kulturális hegemónia megőrzésének -, valamint a társadalmi intézmények – például a szakmai szervezetek és kutatócsoportok – szerepének növekvő hangsúlyozásához. A tudománytörténet e szociológiai fordulatához nyilvánvalóan nem kell társulnia az elmélettől való elfordulásnak, de ténylegesen akkor következett be, amikor különböző erők a tudománytörténetet a szétdarabolódás és a partikularizmus felé taszították. Az eredmény az érthetőség teljes elvesztése lett, pontosan akkor, amikor a tudománytörténet társadalmi vonatkozásai iránti érdeklődés a tetőpontra jutott. Az egyik legkevésbé méltányolt tény, melynek a történészeket a tudomány változásaira vonatkozó elméletek felé kellene vonzania az, hogy ezek az elméletek biztosítani tudják a szükséges eszközöket a társadalmi tényezők hatásának a tudományfejlődés leírásába való beágyazásához. Valójában, a tudományfilozófusok és a tudományszociológusok közötti jelenlegi vitákban – az elméletváltozások magyarázatának módjairól – van némi irónia. Végeredményben a posztpozitivista tudományelméleti kutatók – és különösen Paul Feyerabend valamint Thomas Kuhn – voltak azok, akik a tudomány természetével kapcsolatos ortodox nézetek uralmát megrendítették, és olyan új erős modelleket javasoltak a tudományos változásokra, amelyekben a társadalmi tényezők kiemelkedő szerepet játszanak. Az elméletek változásairól szóló leírásaik határozottan szakítottak a tudománytörténészek korábbi nemzedékének többsége által előnyben részesített intellektualista és empirista 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* értelmezésekkel, továbbá segítették megalapozni a történeti fordulat legitimitását a tudományfilozófiában. Mégis, annak ellenére, hogy e modellekben a történet igen fontos, és hogy Kuhn elmélete nagy hullámokat vert, a történészek csak felületesen vizsgálták meg ezeknek az elméleteknek az állításait. A hivatásos történészek így gyakorlatilag nem tettek komoly kísérletet ezen elméletek felhasználására a tudomány értelmezésére. Elszalasztottak egy lehetőséget, továbbá elhárították a felelősséget egy átfogó tudományelmélet kidolgozását illetően. Ezekre a hiányosságokra nem lehet mentség az érvelés, miszerint a fontos modellek ellenségesek a tudomány társadalomtörténetével szemben. Az itt tárgyalt modellek a komoly elméleti változásokat a tudományfejlődés központi jelentőségű eseménytípusának tekintik. E kiemelést azonban nem pusztán filozófiai megállapításként kell kezelni, mert a más diszciplínák művelői szintén az elméletek változásaira összpontosítanak. Bár a tudomány sokkal többet tartalmaz az elméleti vitáknál, s a történészek és szociológusok hosszasan tanulmányozták a tudomány intézményi és életrajzi vonatkozásait is – ezek nem kifejezetten elismertek a vizsgált modellekben -, a tudományon belül az elmélet fontossága kétségbevonhatatlan. A tudomány helyzete kultúránkban közvetlenül az elméletekből és az ezek által – a beavatottak számára – biztosított előrejelző és manipulatív hatalomból fakad. A tudás hatalom, és ahol a tudomány illetékes, ott a tudás a tudósok által létrehozott elméletekben rejlik. Ezenkívül aligha egyedül a filozófusok tekintik központi jelentőségűnek az elméletet a tudományos vállalkozás megértése szempontjából. Sok mai tudományszociológus is az elméletalkotást, az elméletek ellenőrzését és az elméletek változtatását tekinti a tudomány központi tevékenységének. A más elméletalkotók által a tudomány változásaira javasolt modellekre számos feltevéssel válaszoltak, amelyek azt szándékoznak bizonyítani, hogy a tudomány – lényegénél fogva – tisztán társadalmi konstrukció. Nem kell itt foglalkoznunk ezeknek a különböző szociológiai feltevéseknek a részleteivel vagy helyességükkel, de ez a válasz legalább azt feltárja, hogy az itt vizsgált tudománymodellek nem az egyetlenek, amelyek szerint a tudománynak és történetének általános leírása az elméletekre és változásaik módjaira kell összpontosítson. Két sajátos akadály bátortalanította el a tudománytörténészeket a tudományos változásokra vonatkozó kurrens modellek hathatósabb ellenőrzésével és hasznosításával kapcsolatban. Az első a nyelvből ered, amelyeken ezeket a modelleket megfogalmazzák és tálalják. Sok történész számára a modellek nagyrészt filozófiai konstrukcióknak tűnnek, amelyet csak azoknak a szakmai nyelveknek az elsajátítása révén lehet megérteni, amelyeken megfogalmazódtak. Mi úgy próbáltuk meg enyhíteni ezt a problémát, hogy a különböző modellek állításait lefordítottuk nem szakmai nyelvre, és leíró jellegű állítások soraként mutatjuk be őket. Reméljük, hogy e törekvés révén eltávolítjuk a hozzáférhetetlenség akadályát, az interdiszciplináris együttműködés általános korlátját. A második akadály az a benyomás, miszerint a különböző modellek érdemeiről folyó vita megrekedt. Bár számos versengő modell szállt harcba, úgy tűnik, kevés haladás történt annak eldöntésében, melyik peres fél érdemli ki elkötelezettségünket. A történészeknek kevés érdekük fűződik ahhoz, hogy egy végeláthatatlan filozófiai küzdelemben szekundáljanak, és az arra vonatkozó világos konszenzus hiányában, hogy mely állításokat fogadjuk el, sokuk teljesen elfordult az elméleti kérdésektől. Ezért második célunk ennek az akadálynak a legyőzése a vita olyan újrafogalmazásával, amely majd a konszenzus felé vezet. Azzal, hogy elkülönítjük a különböző modellek állításait, valamint bátorítjuk az olvasót ezek igazságtartalmának és hasznosságának értékelésére, reményeink szerint új életet lehelünk a tudományos elméletek változásairól szóló vitába. Ezt a célt azonban csak úgy lehet elérni, ha sok tudománytörténész értelmesnek találja ezt az követést, és tevékenyen részt vesz benne, amit remélünk. Stuart Hughes nemrégiben megállapította, hogy az utóbbi két évtizedben a tudománytörténet olyan önbizalommal tört előre, amely kiemeli a szellemtörténet más tartományai közül. Azt is észrevette, hogy a terület óriási hasznot húzott Thomas Kuhn munkájának tekintélyéből. Jó évtizedek voltak ezek a tudománytörténet számára. Most azonban komoly bizonyíték van arra, hogy azokra az intellektuális kérdésekre, melyek ilyen mértékben hozzájárultak a terület jelenlegi látványosságához, nem fordítottak kellő figyelmet. A területnek a virágzáshoz növekednie kell, az erős és tartós növekedéshez viszont megint részt kell vállalni a tudományos változások általános elméletének kidolgozásában. Ehhez nincs jobb kiindulási pont, mint a kurrens tudománymodellek komoly értékelése. 4. Egyezések és eltérések a tudomány változásaira vonatkozó elméletek között 177 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* A különböző modellek részletes következményeinek vizsgálata, különösen amikor (mint alább) tematikusan vannak elrendezve, világosan mutatja, hogy ezek a nagyszabású modellek bizonyos problémákat mások rovására hangsúlyoznak, hogy lényeges területeken megegyeznek, és hogy a köztük lévő vita nagyjából bizonyos eléggé sajátos tárgykörökre korlátozódik. A megegyezés területei közül a legfontosabbak a következők:(3) 1.A tudomány változásainak megértése szempontjából a legfontosabb egységek a nagyszabású, viszonylag hosszúéletű fogalmi struktúrák, amelyekre a különböző modellalkotók "paradigmák"-ként, "globális elméletek"ként, "kutatási programok"-ként hivatkoznak, és amelyeket mi a semlegesség kedvéért "vezérlő feltevések"-nek nevezünk. 2.Ha a kutatók egyszer elfogadtak bizonyos vezérlő feltevéseket, akkor ritkán dobják el őket egyszerűen azért, mert empirikus nehézségekkel kell szembenézniük. Ezek hajlamosak fennmaradni a negatív kísérleti vagy megfigyelési ellenőrzések dacára. Röviden: a nagyszabású elméletek értékelésében a negatív bizonyíték kevésbé fontos, mint azt általában gondolják. Ez a következtetés nyilvánvalóan ellentétben áll a régi, popperiánus ragaszkodással a cáfolat központi szerepéhez, valamint a legtöbb aktív tudós és történész józan feltevésével, mely szerint az ellenbizonyíték bármely vizsgált elméleti struktúrának elevenébe vág. 3.Az adatok nem határozzák meg teljesen az elméletválasztást, azaz a megfigyelések és kísérletek nem biztosítanak elegendő alapot a vezérlő feltevések halmazai vagy a versengő elméletek közötti egyértelmű választáshoz. 4.A metafizikai, teológiai és egyéb tényezők fontos szerepet játszanak a tudományos elméletek és a vezérlő feltevések értékelésében. Az értékelés több a vezérlő feltevések vagy elméletek és a bizonyíték közötti viszony kérdésénél. 5.A vezérlő feltevések értékelése épp annyira függ a lehetőségeikre vonatkozó megítélésektől, mint tényleges teljesítményüktől, és az előbbi nem vezethető vissza az utóbbira. 6.A tudósok nem abszolút módon ítélik meg egy adott feltevéshalmaz vagy elmélet érdemeit és hibáit, hanem a létező versenytársakkal való összehasonlításban. 7.Nincsenek semleges megfigyelések a tudományban; mind elmélettel terheltek, bár nem szükségszerűen azokkal az elméletekkel, amelyek versenyét eldöntik. 8.Az új elméletek létrehozása és a létezők módosítása nem véletlen folyamat; a legtöbb esetben inkább egy heurisztika vagy az irányelvek egy halmaza mentén történik. 9.A vezérlő feltevéseket soha nem vetik el, hacsak nincsenek újak, melyek a helyükbe léphetnek. 10.A tudományban a vezérlő feltevések versengő halmazainak együtt létezése inkább szabály, mint kivétel. A feltevések rivális halmazairól szóló vitát nem váltják fel egyetlen halmaz általános elfogadásának időszakai, hanem állandóan vita zajlik. 11.A vezérlő feltevések halmaza mindig szembekerül jól látható empirikus nehézségekkel. 12.A vezérlő feltevések új halmazát nem ugyanazon kritériumok alapján ítélik meg, mint a jól megalapozottakat. 13.A vezérlő feltevések egy későbbi halmaza ritkán foglalja magában elődjének összes sikeres magyarázatát. A helyettesítési folyamatban nyereségek és veszteségek egyaránt előfordulnak. 14.A konfirmációelmélet és az induktív logika technikai apparátusa alig vagy egyáltalán nem vet fényt az elméletértékelésre.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 15.Az alacsonyszintű tudományos elméletek értékelése részben azoknak a vezérlő feltevéseknek a sikerén alapul, amelyekhez kapcsolódnak. 16.Az elméletek mindig szembekerülnek empirikus nehézségekkel, és sohasem vetik el őket egyszerűen ezek miatt. 17.Az elmélet által a problémákra adott megoldásokat gyakran csak akkor tartják pusztán közelítéseknek, amikor az elméletet egy újjal váltották fel. Meglepő lista. A történeti fordulat előtt ezek közül kevés talált volna lelkes védelmezőre. Most sokan a tudomány változásait leíró modellek alapfeltevéseinek tartják ezeket. A sok természet- és társadalomtudós, aki Kuhnt vagy a változás más mai elméletalkotóját hívja segítségül, hogy alátámassza a tudományra vonatkozó elemzéseit – akár tudatában van, akár nem – olyan álláspontot fogad el, amely akárcsak egy negyedszázaddal ezelőtt is felháborítónak tűnt. Természetesen az, hogy a tudományos változások számos kutatója egyetért ezekben az állításokban, nem teszi ezeket igazzá; hiszen – mint hangsúlyoztuk – ezeknek az állításoknak a legtöbbjét komoly formában soha nem ellenőrizték. Némelyikük, mint a megfigyelések elméletterheltségével vagy a cáfolattal kapcsolatos tézisek – lévén a logika vagy az analitikus ismeretelmélet kérdései -, igazolása talán nem szorul rá empirikus vizsgálatra. A többi azonban esetleges állítás a tudomány működéséről, és bizonyosan tapasztalati alátámasztást igényel, mielőtt helyesnek tekintenénk őket. Számos kérdés van, ahol a tudomány változásaira vonatkozó általunk vizsgált elméletek ellentmondó állításokat fogalmaznak meg. Ezek közül kiemelkednek a következők: 1.A vezérlő feltevések pontos szerkezete és funkciója, beleértve, hogy vajon explicitek-e, és hogy fokozatosan megváltoznak-e a kritika hatására. 2.A vezérlő feltevések régi és új halmaza közötti viszony, különösen, hogy egy régi halmaz mely vonatkozásait ragadja meg az utána következő; és hogy mennyi empirikus tartalom vész el a vezérlő feltevések egyik halmazáról a másikra való áttérésnél. 3.A vezérlő feltevések változása globális módon zajlik-e, úgy, hogy egy tudós egy pillanat alatt meggondolja magát a feltevések halmazának minden elemével kapcsolatban, vagy darabonként történik, s a tudós egyesével gondolja meg magát a halmaz különböző elemeivel kapcsolatban? 4.A vezérlő feltevésekben bekövetkező eltolódás ésszerűtlen, és külső tényezők okozzák – talán propaganda vagy alakváltás (gestalt switch) eredménye –, vagy a tudósokat teljes egészében tudományos szempontból releváns érvek vezérlik, amikor megváltoztatják elkötelezettségüket? 5.Milyen tényezők befolyásolják a vezérlő feltevések elfogadását és elutasítását (biztosítva a konszenzust bizonyos – az előző listában leírt – általános tényezőkről)? 6.Összemérhetőek-e a vezérlő feltevések versengő halmazai, és a különböző halmazok mellett elkötelezett tudósok teljes mértékben képesek-e kommunikálni egymással? 7.A különböző vezérlő feltevésekkel dolgozó tudósok rendelkeznek-e közös szabályokkal vagy célokkal? 8.A módszertani szabályok elegendő alapot biztosítanak-e az elméletek közötti választáshoz? 9.Van-e tartható különbségtétel a tudomány és a nem-tudomány között? 10.Van-e tartható különbségtétel az érett és az éretlen tudomány között? 11.A vezérlő feltevések kezdettől fogva explicitek-e, vagy esetleg sohasem azok? 12.A vezérlő feltevéseket egy forradalom során teljesen vagy csak részben helyettesítik?


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 13.A módszertani kívánalmakat csak akkor fogalmazzák meg, ha a vezérlő feltevéseket megkérdőjelezik, vagy ez a szokásos eljárás? 14.A vezérlő feltevések megváltozása mindig változást hoz-e létre a módszertani követelményekben is? Bármennyire feltűnőek a tudományos változásokra vonatkozó különböző modellek közötti megegyezések és eltérések, van néhány fontos kérdés, amelyeket alig érintenek. Először is, a vezérlő elvekre való összpontosítás egyik akaratlan következménye az volt, hogy a kérdéses modellek mind a tudomány viszonylag hosszú távú változásaival foglalkoznak, nem pedig a napi gyakorlatával. A szerzőknek különösen kevés lényegi mondanivalójuk van az egyes tudományos elméletek szerkezetével kapcsolatban (szemben az ellenőrzésükkel). Ez a hiány igazán feltűnő annak fényében, hogy a logikai pozitivisták és empiristák milyen központi szerepet tulajdonítottak annak, hogy megértsék az egyes elméletek szintaxisát és szemantikáját. A történeti iskola tagjai számára a kérdés nyilvánvalóan módosult, és bár sok pontban nem értenének egyet az elméletek szerkezetére vonatkozó pozitivista nézetekkel (pl. az elmélet és megfigyelés világos megkülönböztetésének lehetőségével), nem terjesztették elő a régebbi nézetek szisztematikus alternatíváját. 5. A tudományfejlődési modellek ellenőrzése Ezeket a tételeket és témákat nem öncélúan állítottuk össze, bármennyire is megvilágosítóak lehetnek a tudományos változás elméletalkotóinak egyes előfeltevéseit illetően. Inkább azért tettük, hogy megkönnyítsük a tudományos változásokról szóló számos – jelenleg vitatott – állítás némelyikének empirikus ellenőrzését. Vállalkozásunk jobb megértéshez szükséges, hogy áttekintsünk néhány, az ellenőrzéssel összefüggő, kérdést. Először is az ellenőrzés nem egyszerű. Valóban, ha egyáltalán van valami igazság a tudomány változásaival kapcsolatos modellekben, azt az egyet megtanultuk, hogy az elmélet közvetlen szembesülése az adatokkal majdnem lehetetlen, s ritkán fordulnak elő az elméletek egyértelmű konfirmációi vagy cáfolatai. A megfigyelés elmélettel való terheltsége, azzal a döntéssel kapcsolatos nehézségek, hogy mit tegyünk cáfolat esetében, továbbá a konfirmáció nem végérvényes volta, mind az ellenőrzés összetettségét és bonyolultságát jelzi. Naivak lennénk, ha nem vennénk tudomásul, amit magából a tudományból tanultunk, vagy ha feltételeznénk, hogy a metatudomány el tudja kerülni a tudományos elméletek ellenőrzésének problémáit. Mindazonáltal az elméletek tapasztalati ellenőrzésével kapcsolatos nehézségektől nem kell elbátortalanodnunk, vagy a feladatot reménytelennek tekintenük. Ahogy a tudománytól megtanulhatjuk, milyen bonyolult az ellenőrzés, ugyanúgy láthatjuk azt is, mennyire lényeges. A tudományos változásra vonatkozó elméletek empirikus ellenőrzését nehéz volta miatt elutasítani annyit jelentene, mint feladni az empirikus posztulátumot, hogy vélekedéseinknek a bizonyítékokhoz kell igazodniuk. Időnként tagadják, hogy a tudományos változások modelljei komolyan ellenőrizhetőek, mondván: a történészek vagy tudósok, akik a fontos esettanulmányokat elkészíthetik, nem "semlegesek", hanem saját előzetes elméleti feltevéseik némelyike is szerepet játszik az elemzésben szereplő adatok kiválasztásában. Ez lehetséges, és mi lennénk az utolsók, akik tagadnák, hogy a történeti kutatás "elmélettel terhelt". Az adatok elmélettel való terheltsége azonban az empirikus kutatás minden formájában kockázati tényező; a mi kockázatunk nem nagyobb, mint másoké. Röviden: ezek a nehézségek tipikusak, s nem egyedül a tudományos változások modelljeit érintik. Az ellenőrzés nehézségeiből leszűrendő következtetés az, hogy az ellenőrzéseket a lehető leggondosabban kell megtervezni, nem pedig az, hogy nem kell elvégezni őket; továbbá, hogy folytonos tapasztalati ellenőrzésre van szükség, nem pedig egyetlen egy végső, döntő kísérletre. A bibliográfiában számos esettanulmány szerepel (néhány a jelen tanulmány szerzőitől), amelyek a tudomány változásaira vonatkozó elméletek ellenőrzését célozzák. E közlemények áttekintése meglehetősen ellentmondó következtetésekre vezet. Ennek az eredménytelenségnek számos oka van. Eltekintve attól, hogy az esettanulmányok némelyike a megfelelő történeti, filozófiai vagy tudományos jártasság nélkül íródott, világos, hogy sok elismert esettanulmány egyáltalán nem a kérdéses elmélet "ellenőrzése", hanem inkább az elmélet alkalmazása egy sajátos esetre. A fejlődéselméletek ilyetén felhasználása értékes lehet, azáltal, hogy felhívja a figyelmet a tudományfejlődés máskülönben elhanyagolt tulajdonságaira. Az ilyen alkalmazások azonban azzal, hogy a kérdéses modellt problémamentesnek állítják be, nem próbaértékűek; végső soron egyszerűen csak látszatbizonyítékot gyártanak a kérdéses modell számára. A problémát súlyosbítja az esettanulmányok tipikus 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* törekvése arra, hogy a fejlődéselméletet a maga teljességében hasonlítsák össze a kérdéses esettel. Mivel a tudomány változásainak legtöbb elmélete többféleképpen is értelmezhető, és mivel nehéz megítélni, hogy rossz illeszkedés esetén minek tulajdonítsuk a hibát, az ilyen általános összehasonlítások többnyire nem kielégítőek. Reményteljesebb megközelítés kiemelni az állításokat, a lehető legpontosabban megfogalmazni, majd egyenként ellenőrizni őket. Ezt csak ritkán teszik.(4) Végül, nagyon kevés tanulmány törekedett a versengő modellek összehasonlítására a vizsgált eset magyarázatára való alkalmasságuk alapján. Talán érdemes rámutatni, hogy a fejlődéselméletek ellenőrzésének itt javasolt módja egészen más vállalkozás, mint a mai tudománytörténet jórésze. A tudománytörténészek általában azt vizsgálják, hogyan alakították a különböző tényezők a tudomány szerkezetét és irányát, nem pedig azt, milyen általános fejlődési minták jellemzik az összes eseményt. Továbbá az egyes események egyedi jellegzetességeire összpontosítanak, nem pedig azokra a tulajdonságokra, amelyekben osztoznak a többi eseménnyel. A legtöbb történeti kutatás célja a társadalom- és kultúrtörténet analitikus narratívájának, nem pedig a tudományelméletnek a megalkotása. Az ellenőrzések megtervezésének másik problémája az esetek kiválasztásával kapcsolatos. Például, a kérdéses állítást csak a fizikai tudományokra kell-e vonatkoztatni, ahogy Kuhn és Lakatos gyakran mondja, vagy – ahogy Laudan néhány tételének esetében – minden szellemi vizsgálódásra? Az állítás csak a mai vagy "érett" tudományról szól, vagy a tudományos fejlődés minden időszakáról? Az állítások szándékolt alkalmazási területe világosan kihat az értékelésük szempontjából releváns ellenőrzések tervezésére. Döntő, hogy erre emlékezzünk, mert a "tudomány"-ról szóló általános ítéleteket gyakran az ezekre a kérdésekre adott elhamarkodott és megalkuvó válaszok védik meg a cáfolattól. Ha egyszer az eset vagy esetek kiválasztásának megfelelő kritériumait meghatároztuk, bizonyos nagyon gyakorlati megfontolások merülnek fel. Van-e megfelelő történeti anyag a kérdéses állítás ellenőrzésére? A tudósok indítékaira és szándékaira vonatkozó állítások valószínűleg eldönthetetlenek anélkül, hogy hozzáférhetnénk olyan kéziratokhoz, mint naplók vagy magánlevelek, míg a nyilvános kijelentésekre vonatkozó állítások eldönthetők a publikált dokumentumok alapján. Alkalmas-e a kiválasztott időskála a kérdéses tétel számára? A tudományos forradalmak természetével kapcsolatos állításokat nagyobb történeti távlat segítségével kell ellenőrizni, mint azokat az állításokat, amelyek a tudománynak az egyedi anomáliákra adott válaszaival foglalkoznak. Hasonlóképpen feltehető a kérdés, hogy elegendő számú tudós van-e a mintában. Sok tétel tulajdonképpen a tudósok viselkedéséről szóló statisztikus állítás, amelyet csak viszonylag nagy minták segítségével lehet ellenőrizni. Az ellenőrzés kivitelezésénél és a fenti kérdések megválaszolásánál egy sor probléma lép fel azzal kapcsolatban, hogyan valósítsuk meg a vizsgált állítások ellenőrzését. Ki számít tudósnak? Milyen kritériumokat használjunk annak eldöntésére, hogy mikor fogad el egy tudós egy elméletet? Az ilyen kérdések megválaszolásákor sokszor tág tere lesz az értelmezési lehetőségeknek. Ami fontos, hogy ezeket a kétértelműségeket világosan megfogalmazzuk, hogy a többiek meg tudják vizsgálni az ellenőrzés tervét irányító feltevéseket. Mindezek előzetes megfontolások az állításokkal kapcsolatos bizonyítékok értelmezésére vonatkozóan. Az állítások számos különböző formát öltenek, és ezek nyilván befolyásolják, hogy miféle ellenőrzés számít döntőnek. Két vagy több fontos különbség van az oksági és korrelációs állítások, valamint a statisztikus és egyetemes állítások között. A korrelációs állításokat (azaz azokat, amelyek azt állítják, hogy két esemény mindig vagy legtöbbször együtt vagy bizonyos sorrendben történik meg; például, hogy a tudományos forradalmakat mindig a tankönyvek átírása kíséri) könnyebb megerősíteni vagy cáfolni, mint az olyan állításokat, amelyek szerint egy esemény oka egy másiknak – például, hogy az anomáliák elszaporodása a létező paradigma válságát okozza. Az egyetemes állításokat – ezek olyasmit fogalmaznak meg, hogy minden tudós egy bizonyos módon viselkedik, vagy hogy minden vezérlő feltevés egy bizonyos struktúrával rendelkezik – szintén némileg könnyebb kezelni, mint a statisztikus állításokat, amelyek olyasmit mondanak, hogy a legtöbb tudós bizonyos módon viselkedik, vagy a legtöbb vezérlő feltevés bizonyos struktúrával rendelkezik. 6. Szójegyzék Célok: A tudomány valamely általános episztemikus vagy kognitív célja, mint az igazság, egyszerűség, előrejelzési pontosság stb. Ezekben a tételekben a célok nem foglalják magukban azokat, amiket "alkalmazási 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* célok"-nak lehetne nevezni, azaz annak meghatározását, hogy mely jelenségek kívánnak meg magyarázatot, vagy hogy mely problémákat a legsürgősebb megoldani. Empirikus nehézség: Az elméletet fenyegető empirikus nehézség olyan kísérleti eredmény vagy megfigyelés, amelyre az elmélet pontatlan előrejelzéseket ad. Ide értjük azokat az eseteket is, amelyekben az elmélet nem ad előrejelzést, olyan körülmények között, amelyek esetén ez elvárható lenne. Így Bohr 1913-as hidrogénatom elmélete nem jósolta meg a színképvonalak intenzitását, bár világos volt, hogy ennek az információnak a hidrogénatom bármely megfelelő modelljéből meghatározhatónak kellett volna lennie. Példázat: A tudományos kutatás egy modellje, amely egy probléma példaszerű megoldásának formáját ölti. A fogalom csak Kuhnnál szerepel, ezért megtartjuk az ő kifejezését. Globális elmélet: Nagyon általános elmélet, amely a világ alapvető alkotóelemeivel (pl. tér, idő, anyag és mozgás) foglalkozik. Tudományos területek széles tartományára terjed ki. Abban különbözik a vezérlő feltevések halmazától, hogy hiányzanak belőle a heurisztikus és módszertani alkotórészek. Itt kizárólag Feyerabend munkája kapcsán használjuk, és a tematikus elemzésben beolvasztottuk "a vezérlő feltevések halmazá"-ba. Vezérlő feltevések: Néhány elmélet hosszú történelmi időszakon keresztül jól megalapozott, viszonylag védett az empirikus cáfolattal szemben, széles körű alkalmazásokkal rendelkezik, és rendkívüli befolyást gyakorol különböző tudományos területekre. Ezek a világgal kapcsolatos lényegi feltevéseket és az elméletalkotáshoz valamint az elméletmódosításhoz szükséges irányelveket is tartalmaznak. Az ilyen elméleteket olykor "paradigmáknak" (Kuhn), olykor "kutatási programoknak" (Lakatos), máskor meg "kutatási hagyományoknak" (Laudan) nevezik. Bár a filozófusok ellentétes dolgokat is mondanak ezekről az elméletekről, egyetértenek azonosításukban. A példák: az arisztotelészi fizika, a newtoni mechanika, az eletro-atomizmus, a darwini evolúció, a relativitáselmélet és a kvantummechanika. Az ilyen elméleteket mi "vezérlő feltevéseknek" fogjuk hívni, hogy megkülönböztessük őket a speciálisabb, szűkebb, könnyebben keltezhető és közvetlenebbül ellenőrizhető elméletektől, mint amilyen az 1924-es Bohr-Kramers-Slater elmélet, Galilei dagály-elmélete vagy Brahe elmélete a bolygómozgásról. Jelenség: A "jelenség" kifejezés kísérleti eredményekre, eseményekre vagy folyamatokra hivatkozik, amelyek megfigyelhetők vagy észlelhetők kísérleti vagy más megfigyelési eszközökkel. Bizonyos jelenségek, köztük sok olyan, amelyet a tudósok "hatásnak" neveznek, nem természetiek, hanem mesterségesen előállítottak. Ezeket a jelenségeket nem csupán megfigyelik, hanem irányítják is. Az elméletek a jelenségeket magyarázzák és előrejelzik. Az általunk használt módon, a "jelenség" nem hordozza a szokatlanság vagy váratlanság képzetét, bár egyes hatások mindkét tulajdonsággal rendelkeznek. Forradalom: A vezérlő feltevések egyik halmazának egy másikkal történő – hirtelen vagy fokozatos – felcserélése. Szabályok: A kutatás, az elméletértékelés és a kísérletek végrehajtási módjára vonatkozó eljárási irányelvek. 7. Tematikusan elrendezett tételek Alább ismertetjük a tudomány változásairól szóló általános tételek sorát, amelyet a mintánkban szereplő szerzők írásaiból következtettünk ki. A legtöbb esetben a tételek eléggé explicite szerepelnek a fontos művekben; ahol így van, ott megadjuk a pontos hivatkozást. Néhány esetben a tételek vagy előfeltevései annak, amit a szerző mond, vagy más módon annyira áthatják a szöveget, hogy a fontos hivatkozások felsorolása unalmas lenne. A listába belevettünk számos tételt Fleck, Holton, Campbell, Stegmüller, Cohen és Toulmin munkáiból is. Ezek nem reprezentálják e szerzők összes állítását a tudomány változásairól, csak azokat, amelyek legnyilvánvalóbb módon ellentmondanak elsődleges szerzőink állításainak. 7.1 Vezérlő feltevések (5) 1. A tudomány vezérlő feltevések halmazait hasznosító kutatási forma. (Kuhn 1984: 22–23; Lakatos 1978: 34; 1999: 1877; Laudaen 1999: 25240) 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 2. A vezérlő feltevések halmazai: (2.1) egy közösség által elfogadott vélekedések, értékek és módszerek összessége. (Kuhn 1984: 232–3; 1977: 294) (2.2) meghatározott eredményekbe vannak ágyazva, amelyek modellül szolgálnak új problémák megoldásához. (Kuhn 1984: 29, 69, 248–50; 1977: 284, 301, 306, 313–14, 319) (2.3) biztosítják a kritériumokat a problémamegoldás helyességéhez. (Laudan 1977: 25; Lakatos 1999: 187, 1978: 88) (2.4) explicit vezérfonalat biztosítanak az elméletek módosításához és átalakításához, úgy hogy javítsák azok problémamegoldó hatékonyságát. (Laudan 1999: 257–58; 1977: 92; Lakatos 1999: 187–91; 1978: 88) (2.5) meghatározzák egy adott terület objektumainak és folyamatainak fajtáit, a tanulmányozásukhoz alkalmas módszereket és a kognitív célok egy halmazát. (Laudan 1999: 257–8; 1984: 42; Kuhn 1984: 22) (2.6) azonosítják a problémákat, amelyek ezáltal az adott terület egyedüli fontos problémáivá válnak. (Lakatos 1978: 38; 1999: 205; 1997: 110) (2.7) kezdetben nem világosak, és hosszú ideig nem is lesznek másmilyenek. (Feyerabend 1975: 177) (2.8) már kezdetben explicitek. (Lakatos 1999: 187–91; Laudan 1977: 86) (2.9) csaknem soha nem explicitek. (Kuhn 1984: 68, 73, 77; Fleck 1979: 41) (2.10) stabil matematikai maggal rendelkeznek, amelyeket védettnek tartanak a cáfolattal szemben. (Stegmüller 1976: 215) (2.11) központi elemekkel rendelkeznek, amelyeket védettnek tartanak a cáfolattal szemben, és amelyek soha sem változnak, amíg az egész halmazt el nem vetik. (Lakatos 1999: 18791; 1978: 88; Kuhn 1984: 58) (2.12) központi elemekkel rendelkeznek, amelyek időnként egyesével változnak. (Laudan 1977: 99; 1984: 73) (2.13) központi gondolatokkal rendelkeznek, amelyek olyannyira átalakulhatnak, hogy alig ismerhetők fel (Cohen 1985: 35) (2.14) teljes mértékben eltűnnek a forradalom során. (Kuhn 1984: 128; 1981: 5, 23) (2.15) olyan elemeket tartalmaznak, amelyek: a.megmutatják, hogy egy elmélet meg tud oldani egy problémát, még mielőtt ténylegesen megoldaná. (Kuhn 1977: 301; Laudan 1977: 43) b.utasításokat adnak az elméletek módosítására, hogy azok jobb problémamegoldókká váljanak. (Laudan 1977: 92; Lakatos 1999: 192, 203, 205) c.irányítják az új problémák megoldását, régi problémák mintájára. (Kuhn 1984: 251–2, 264; 1977: 270, 305–7) d.utasítást adnak az elméletek felváltására empirikus problémák hiánya esetén. (Lakatos 1999: 205–6; Laudan 1977: 47, 88) 3. A vezérlő feltevések egy halmazának elfogadhatóságát nagymértékben a következő alapon ítélik meg: (3.1) empirikus pontosság. (Kuhn 1999: 173)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (3.2) az empirikus pontosságtól különböző tényezők. (Lakatos 1978: 39, 185; 1999: 205–6; Laudan 1977: 68; 1999: 259–60; Kuhn 1977: 199, 22) (3.3) a hozzá kapcsolódó elméletek sikerei a problémamegoldásban. (Laudan 1977: 82, 124) (3.4) a hozzá kapcsolódó elméletek sikerei az új előrejelzésekben. (Lakatos 1978: 185–86) (3.5) problémamegoldó képesség a kezdeti sikerek területén kívül. (Kuhn 1984: 271, 274–5; 1999: 172; Lakatos 1978: 39; 1999: 208) (3.6) sikeres előrejelzések képessége központi feltevéseinek használatával, nem pedig az adott esetre kitalált feltevésekkel. (Lakatos 1978: 185–86) (3.7) az egyszerűségtől különböző tényezők. (Kuhn 1999: 173; Lakatos, 1997: 112) (3.8) esztétikai kritériumok. (Kuhn 1984: 210–1) (3.9) a konzisztenciától különböző tényezők. (Lakatos 1999: 198) (3.10) viszonya más jól megalapozott vélekedésekhez. (Kuhn 1977: 22–3; Laudan 1977: 50–4; Fleck 1979: 9) (3.11) viszonya a nem-tudományos vélekedésekhez. (Kuhn 1984: 263; Laudan 1977: 61–4; Feyerabend 1981a: 60) (3.12) a gyakorlati alkalmazásain kívüli tényezők. (Kuhn 1984: 101) 4. A vezérlő feltevésekben való egyetértés időszakában, és csak akkor: (4.1) konszenzus van abban, hogy mi található a világban, milyen kölcsönhatásban van a világ érzékszerveinkkel, milyen kísérleti eszközök kellenek, valamint milyen kritériumai vannak az elfogadható megoldásoknak és a kutatási problémák kiválasztásának. (Kuhn 1984: 22, 62–7; 1977: 277; Feyerabend 1970: 179) (4.2) a tudósok nem akarnak új elméleteket vagy tényeket kitalálni, a tudomány azonban ennek ellenére ilyenekhez vezet. (Kuhn 1984: 46, 59–60, 801, 94–5, 225) (4.3) a tudósok mindig új tényeket szándékoznak előállítani. (Popper 1963: 241; Lakatos 1978: 36; 1999: 193) (4.4) a közlemények elsődleges egysége a kutatási cikk. (Kuhn 1984: 41–2) (4.5) a tudósok törekszenek a formulák egyszerűsítésére. (Kuhn 1977: 300) (4.6) ez az egyetértés egyetemes, gyakorlatilag a közösség minden tudósa részt vesz benne. (Kuhn 1984: 242– 6; 1999: 171, 178) (4.7) a tudósok közötti kommunikáció túlnyomóan sikeres. (Kuhn 1984: 241; 1977: 297) 5. A vezérlő feltevések egy uralkodó halmazának elfogadottsága akkor kezd gyengülni, ha: (5.1) makacs empirikus nehézségek jelentkeznek. (Kuhn 1984: 101) (5.2) néhány tudós úgy érzi, hogy az uralkodó vezérlő feltevések többé nem működnek megfelelően (nem jeleznek előre új jelenségeket). (Kuhn 1984: 129; 1977: 281) 6. Amikor a vezérlő feltevések egy halmaza empirikus nehézségekkel találkozik:


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (6.1) a tudósok azt hiszik, ez inkább képességeikkel szemben támaszt kétségeket, nem pedig a vezérlő feltevések helytelenségét mutatja. (Kuhn 1984: 59, 114; 1977: 362–3) (6.2) a tudósok készek évekre megoldatlanul hagyni a nehézségeket. (Kuhn 1984: 115; Fleck 1979: 30–1) (6.3) a tudósok gyakran elutasítják e feltevések megváltoztatását. (Kuhn 1977: 288; Lakatos 1997: 79–81, 105– 6, 110) (6.4) a tudósok mindaddig nem veszik figyelembe a nehézségeket, amíg a vezérlő feltevések továbbra is sikeresen jósolnak meg új jelenségeket. (Lakatos 1997: 79–80, 106) (6.5) a tudósok csak akkor hiszik el, hogy e nehézségek alapul szolgálhatnak a vezérlő feltevések elutasítására, ha makacsul ellenállnak a megoldásnak. (Kuhn 1984: 100; 1977: 272; Lakatos 1978: 16, 76, 86; 1999: 212; 1997: 80) (6.6) a tudósok gyakran nem ellenőrizhető hipotéziseket vezetnek be a vezérlő feltevések megmentése érdekében. (Lakatos 1997: 105–6) 7. A vezérlő feltevések bármely halmazát látszólag sikeressé lehet tenni, ameddig elég okos tudósok dolgoznak rajta. (Lakatos 1997: 81; Feyerabend 1975: 153–4, 157) 8. A verseny a vezérlő feltevések halmazai között: (8.1) inkább kivételes, mint általános. (Kuhn 1984: 236) (8.2) inkább általános, mint kivételes. (Lakatos 1999: 209; Laudan 1999: 74; Feyerabend 1981b: 142, 145) (8.3) rövid versengési időszakhoz vezet, mely olyan hosszú időszakokkal váltakozik, amelyekben konszenzus van a vezérlő feltevésekkel kapcsolatban. (Kuhn 1984: 129–31) (8.4) folyamatos versenyt hoz létre, amelyet nem szakítanak meg a konszenzus hosszú időszakai. (Feyerabend 1981b: 142; Laudan; Lakatos) 9. A vezérlő feltevések versengő halmazai: (9.1) gyakran egyidejűleg használatosak a tudományos kutatásban. (Lakatos 1997: 82; Laudan 1999: 262) (9.2) gyakran, mint a hullám- és részecske optika, szöges ellentétben állanak egymással. (Holton 1973: 99) 10. A vezérlő feltevések egy halmazát sohasem vetik el, hacsak nincs helyette másik. (Kuhn 1984: 110, 112, 194–5, 1968; 1977: 272; Lakatos 1999: 209, 212–3; 1997: 7981; Laudan 1999: 251., 261; Feyerabend) 11. A vezérlő feltevések új halmazai: (11.1) csak akkor kerülnek bevezetésre, ha az előző halmaz megfelelő volta már megkérdőjeleződött. (Kuhn 1984: 98–9, 106–7, 136; 1977: 235; 1963: 349, 365) (11.2) minden jelenséget megmagyaráznak, amelyet a régebbi halmaz megmagyarázott. (Lakatos 1978: 39; 1999: 209) (11.3) gyakran empirikusan nem pontosabbak, mint a korábbi halmaz. (Kuhn 1999: 173) (11.4) gyakran a velük nem összeegyeztethető tudományon kívüli világnézetek feladásához vezetnek. (Laudan 1977: 101) (11.5) meglepően jól konfirmálódnak, mielőtt empirikus nehézségekkel kerülnének szembe. (Fleck 1979: 9, 28–9) 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (11.6) sokkal előbb felvetődnek, mielőtt racionális alapot biztosítanának számukra. (Fleck 1979: 9; Kuhn 1984: 208, 210; Feyerabend 1981b: 141) (11.7) gyakran esztétikai alapon válnak elfogadottá, de az ilyen érvek ritkán fogalmazódnak meg explicit módon. (Kuhn 1970: 207, 210–1) (11.8) kezdetben ritkán oldanak meg néhány problémánál többet, és azokat sem oldják meg tökéletesen. (Kuhn 1984: 208) (11.9) a legtöbbek számára látható, hogy számos nyilvánvaló nehézséggel kerülnek szembe. (Lakatos 1978: 37; 1997: 105–6, 110; Laudan 1977: 17–18; Feyerabend 1976: 55, 58, 65, 66; 1981a: 106; Kuhn 1984: 114) (11.10) gyakran a korábban az elődjét alátámasztónak vélt bizonyítékok újraértelmezéséhez vezetnek. (Feyerabend 1981a: 61) (11.11) sokkal előbb felvetődnek és komoly vizsgálat tárgyát képezik, minthogy sikeresen legyőznék a régebbi vezérlő feltevéseket. (Feyerabend 1981b: 141; Laudan 1977: 150–1) (11.12) sokkal előbb felvetődnek, minthogy a régebbi vezérlő feltevéseket problematikusnak éreznék, de figyelmen kívül hagyják őket. (Kuhn 1984: 46, 108) (11.13) kifejtik, elfogadják és felhasználják őket, mielőtt kidolgoznák a mellettük szóló kétségtelenül döntő érveket. (Kuhn 1984: 208, 211; Feyerabend) (11.14) a jól megalapozott elméletekre vonatkozóaktól eltérő kritériumok alapján ítélik meg őket. (Kuhn 1984: 208; Laudan 1999: 262; Feyerabend 1975: 183) (11.15) nagymértékben a tudományon kívüli tényezők miatt érdemesek a vizsgálatra. (Toulmin 1967: 463) (11.16) kezdettől fogva magjukban matematikai szerkezettel rendelkeznek. (Stegmüller 1978: 219) 12. A vezérlő feltevések új halmaza: (12.1) ritkán fogadja be elődjének összes magyarázó sikerét. (Kuhn 1984: 222; Feyerabend; Laudan 1977: 17) (12.2) mindig befogadja elődjének összes magyarázó sikerét. (Popper 1997: 159, 344; 1963: 241–42; Lakatos 1978: 32, 39; 1999: 209) (12.3) ritkán olyan általános, mint elődje. (Feyerabend 1975: 176) (12.4) mindig általánosabb elődjénél. (Popper 1997: 377–8; 1963: 241; Lakatos 1978: 32) (12.5) ritkán olyan pontos, mint elődje. (Kuhn 1999: 173) (12.6) mindig olyan pontos, mint elődje. (Kuhn 1999: 172) (12.7) ritkán fogadja be elődje összes megoldott empirikus problémáját. (Laudan 1977: 17) (12.8) mindig befogadja elődje összes megoldott empirikus problémáját. (Lakatos 1978: 32; Kuhn 1999: 161) (12.9) ritkán oldja meg elődjének összes anomáliáját. (Laudan 1977: 140; Feyerabend 1975: 29, 39, 41; 1981b: 142–4) (12.10) mindig megoldja elődjének néhány anomáliáját. (Lakatos 1978: 39) (12.11) ritkán fogadja be elődjének összes megfigyelési következményét. (Kuhn 1984: 157–8, 222)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (12.12) mindig befogadja elődjének összes megfigyelési következményét. (Popper 1997: 159, 344) (12.13) ritkán fogadja be elődjének összes konfirmált előrejelzését. (Lakatos 1978: 39; 1999: 209) (12.14) mindig befogadja elődjének összes konfirmált előrejelzését. (Lakatos 1978: 32) (12.15) ritkán foglalja magában elődjének összes igaznak vélt természettörvényét. (Popper 1972: 198) 13. A vezérlő feltevések különböző halmazainak képviselői: (13.1) másként értelmezik a területen használt mindennapi és megfigyelési terminusokat. (Feyerabend 1981a: 45; Popper 1997: 168; Kuhn 1984: 142, 154, 161–3) (13.2) nem értik meg teljesen egymást, mert különböző problémáik és megoldási módszereik vannak, továbbá mert különböző módon alkalmazzák a hasonló nyelvet és a kísérleteket. (Kuhn 1984: 151–2, 198200; Feyerabend 1981a: 66) (13.3) nem értenek teljesen egyet abban, hogy melyek a legfontosabb megoldandó problémák. (Kuhn 1984: 152; Laudan 1977: 40) (13.4) azt hiszik, hogy ugyanazok az eszközök, műveletek és mérések különböző dolgokat tárnak fel a természetről. (Kuhn 1984: 175–6, 180–1) (13.5.) azt hiszik, hogy a rivális halmaz könyvei és cikkei nem felelnek meg a tudományos kutatás számára. (Kuhn 1984: 222) (13.6) gyakran hiszik, hogy a példázatok más módokon viszonyulnak egymáshoz. (Kuhn 1984: 264–5, 2701; 1981: 26) (13.7) más problémákkal és más megoldási kritériumokkal rendelkeznek. (Kuhn 1984: 128–9, 143–4, 147–8, 149, 152) (13.8) más fogalmi szemüvegen keresztül szemlélik a világot. (Kuhn 1984: 143; Feyerabend 1981a: 55) 14. A viták a vezérlő feltevésekről: (14.1) állandóak. (Feyerabend 1981b: 142; Lakatos 1999: 209; Laudan 1999: 254) (14.2) ritkák. (Kuhn 1984: 126–7; 1977, 273) 15. A tudósok rendszerint úgy váltanak át a vezérlő feltevések egyik halmazáról egy új halmazra: (15.1) hogy az legfeljebb egy-két évtizeddel követi a régebbi halmaz súlyos empirikus problémáinak felismerését. (Kuhn 1984: 107) (15.2) hogy először a közösség néhány tagja mozdul meg, utána pedig – egy pár kitartó idősebb kutató kivételével mindenki növekvő elkötelezettséget mutat az új iránt. (Kuhn 1984: 210, 211; Toulmin 1967: 469) (15.3) hogy nincs alapos indokuk rá, csupán az új halmaz támogatóinak propagandája hat rájuk. (Feyerabend 1975: 142–43, 153–54; 1970: 302) (15.4) hogy időnként még az empirikus ellenőrzés is hiányzik. (Kuhn 1977: 277; Lakatos 1999: 205–6; Laudan 1977: 47, 88) (15.5) hogy ennek okai tudósról tudósra változnak. (Kuhn 1999: 178, 181; Laudan 1984: 68; Holton) 16. A vezérlő feltevések változása (azaz a tudományos forradalom) idején: 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (16.1) a tudósok nem értenek egyet a vezérlő feltevéseket illetően; a nézeteltéréseket súlyosbítja a versengő elméletek elszaporodása, az empirikus nehézségek növekvő hangsúlyozása, az elméleti hiányosságokra való összpontosítás és a filozófiai alapok vizsgálata. (Kuhn 1984: 24, 117–8, 122–4, 126–7; 1963: 367) (16.2) a tudós közösség darabokra hullik. (Kuhn 1984: 131–2) (16.3) a tudósok nem tudnak kommunikálni. (Kuhn 1984: 152, 198–200) (16.4) néhány tudós elfogadja a vezérlő feltevések új halmazát, ami elősegíti a gyors változást, de az ellenállás megerősödik, amikor a változás már túl közelinek tűnik. (Feyerabend 1981b, 146–47; Laudan 1977: 137; Cohen 1985: 35) (16.5) a vezérlő feltevések hirtelen és teljesen megváltoznak. (Kuhn 1984: 128–9, 143–4, 147–8, 149–50, 198– 200, 201–2; Stegmüller 1978: 243) (16.6) a vezérlő feltevések nem hirtelen és nem teljesen változnak meg. (Laudan 1984: 76, 80, 86; Toulmin 1967: 67) (16.7) az egész tudományos közösség megváltoztatja elkötelezettségét az új vezérlő feltevések irányában. (Kuhn 1984: 222) (16.8) egyes elméletek változatlanok maradhatnak. (Kuhn 1977: 267; Laudan 1977: 96) (16.9) elméleteket elvethetnek, még akkor is, ha sikeresek voltak az előző vezérlő feltevések alatt létezőnek tartott entitások leírásában. (Laudan 1984: 113–14) (16.10) egy terület vezérlő feltevéseit időnként versengés nélkül is kicserélhetik. (Kuhn 1984: 240) (16.11) négy egymást követő szakasz különböztethető meg: egy kis csoport megfogalmazza a vezérlő feltevések új halmazát; a feltevések vállalása; elterjedésük a szélesebb tudományos világban; jelentős számú tudós áttérése. (Cohen 1985: 28–32) 17. A tudósok gyakran úgy jellemzik területük újabb tudományos forradalmait: (17.1) mintha az új feltevések minden fontos problémát meg tudnának oldani, amelyet a megelőző vezérlő feltevések felvetettek. (Kuhn 1984: 204–5, 225) (17.2) mintha az új feltevések megőriznék az elődök problémamegoldó képességének nagy részét. (Kuhn 1984: 225) (17.3) mintha az új feltevések pontosabbak lennének a régieknél. (Kuhn 1984: 205) (17.4) mintha az új feltevések sikeresen előre tudnának jelezni ismeretlen jelenségeket. (Kuhn 1984: 135–6, 206) (17.5) mintha pusztán növekedés lenne. (Kuhn 1984: 187) (17.6) mintha holisztikus áttérés lenne, holott valójában fokozatosan következik be. (Laudan 1984: 78) (17.7) mintha nem kívánnák meg a bizonyítékok gyökeres átértékelését. (Feyerabend 1975: 89) (17.8) hogy nem adják meg az összes bizonyítékot az új vezérlő feltevésekre, különösen a kézikönyvekben és a népszerűsítő irodalomban. (Kuhn 1984: 184; 1999: 177) (17.9) mintha a vezérlő feltevések régi halmazáról az új halmazra való áttérés haladás lenne. (Kuhn 1984: 221– 2)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 7.2 Elméletek 18. A vezérlő feltevések egy halmazából kifejlesztett elméletek: (18.1) ellentmondásban lehetnek egymással. (Lakatos 1999: 197; Feyerabend; Laudan 1977: 81, 85) (18.2) alapján értékelik a strukturáló előfeltevések hozzájuk kapcsolódó halmazát. (Laudan 1977: 82) (18.3) érzéketlenek maradhatnak a vezérlő feltevések változásaival szemben. (Kuhn 1977: 267; Laudan 1977: 96) 19. Az elméleteket módszertanilag a vezérlő feltevések halmazából fejlesztik ki az azokban rejlő heurisztikus elvek hasznosításával. (Lakatos 1999: 187, 190; Laudan 1977: 92) 20. A tudósok azt az elméletet részesítik előnyben, amely: (20.1) meg tud oldani néhány empirikus nehézségeket, amely versenytársait fenyegeti. (Laudan 1977: 18; 27; Kuhn 1979: 148) (20.2) a látszólagos ellenpéldákat megoldott problémákká tudja átalakítani. (Laudan, 1977: 31) (20.3) olyan problémákat tud megoldani, amilyenekre eredetileg nem is szánták. (Laudan 1984: 100; Lakatos 1978: 32) (20.4) olyan problémákat tud megoldani, amelyeket elődei nem oldottak meg. (Kuhn 1984: 136, 204–5; Lakatos 1999: 206–210; Laudan 1984: 100) (20.5) meg tudja oldani az összes problémát, amelyet elődei megoldottak, és még ezen felül néhány új problémával is boldogul. (Lakatos 1978: 32) (20.6) a lehető legtöbb fontos empirikus problémát oldja meg, miközben a lehető legkevesebb anomáliát és fogalmi nehézséget kelti. (Laudan 1977: 5, 13, 66, 68, 119) 21. Egy elmélet értékelése: (21.1) részben belső konzisztenciáján és más elterjedt vélekedésekkel való összeegyeztethetőségén alapul. (Laudan 1977: 14, 49) (21.2) inkább általános problémamegoldási teljesítményén alapul, mintsem a jelenleg vizsgált konkrét problémák kezelésében elért sikerén. (Laudan 1917: 97) (21.3) azoknak a vezérlő feltevéseknek a sikerén alapul, amelyekhez az elmélet kötődik. (Lakatos 1978: 33–35, 47; Laudan 1999: 259; Feyerabend 1975: 18182) (21.4) teljesen azokon a jelenségeken alapul, amelyeket kifejezetten az elmélet ellenőrzéséhez gyűjtöttek össze, és amelyek az adott elmélet nélkül ismeretlenek lennének. (Lakatos 1978: 38) (21.5) nem azon alapul, hogy megold-e társadalmilag fontos vagy súlyos problémákat. (Laudan 1984: 98; Kuhn 1984: 101) (21.6) olyan jelenségeken alapul, amelyeket az értékelendő elméletből levont feltevések nélkül lehet észlelni és mérni. (Laudan 1977: 143) (21.7) rendszerint csak néhány kísérleten alapul, még akkor is, ha ezek alapján vetik el az elméletet. (Lakatos 1999: 205)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (21.8) időnként még akkor is kedvező, ha a tudósok nem teljesen hisznek az elméletben, különösen, ha az elmélet nagyszámú problémát old meg. (Laudan 1977: 22–23, 119, 125; 1999: 262) (21.9) függ az elméletértékelés uralkodó szabályaitól és a területen lévő rivális elméletektől. (Laudan 1971: 1– 3, 124; 1984: 27–8; Kuhn 1983a: 684) (21.10) olyan körülmények között történik, amikor a tudósok általában meg tudják indokolni, miért tartanak bizonyos problémákat döntőnek az elmélet ellenőrzése szempontjából. (Laudan 1984: 10) (21.11) függ bizonyos döntőnek tekintett tesztektől, mert ezek eredménye világos választást tesz lehetővé a versengő elméletek között. (Laudan 1984: 100) 22. Az elméletek értékelésének empirikus kritériumai mellett a tudósok az elméleteket még a következő szempontok szerint is megítélik: (22.1) fogalmi koherencia és világosság. (Laudan 1977: 45, 49) (22.2) konzisztencia. (Laudan 1977: 49) (22.3) a metafizikai vélekedésekkel való összeegyeztethetőség. (Feyerabend 1981a: 60; Laudan 1977: 49, 55; Kuhn 1999: 175) (22.4) más területek elméleteivel való összeegyeztethetőség. (Laudan 1977: 49, 55) 23. Az elméletet fenyegető empirikus nehézségek: (23.1) sohasem elegendőek az elmélet elvetéséhez. (Feyerabend 1981b: 142; Lakatos 1999: 211–2; Laudan 1977: 27; Kuhn 1984: 110–4) (23.2) mindig jelen vannak. (Feyerabend 1975: 55, 58, 6–56; 1981a: 106; Lakatos 1999: 188, 190; Kuhn 1984: 80–1, 113) (23.3) gyakran gyanúsak, mert a rivális elméletekből levezetett feltevésektől függenek. (Feyerabend 1975: 67; Lakatos 1978: 14–16, 43, 45, 62, 73–4, 40–1; 1997: 81) (23.4) az elmélet hívei szerint ritkán megoldhatatlanok. (Lakatos 1978: 35; Kuhn 1984: 59–62, 80–1) (23.5) gyakran csak egy rivális elmélet kifejlesztésével kerülnek elő. (Feyerabend 1975: 29, 39, 41; 1981b: 142) (23.6) kétségeket vetnek fel mind azokkal a mellékfeltevésekkel kapcsolatban, amelyek szerepelnek a téves előrejelzés levezetésében, mind pedig az elméletre vonatkozóan. (Lakatos 1978: 16, 40–1; 1997: 81; Laudan 1977: 21, 41) (23.7) gyakran lesznek "semlegesítve" a presztízsmentő segédhipotézisek kifejlesztése révén. (Lakatos 1978: 14–17, 43, 45, 73–4; 1999: 203). 24. Majdnem minden elmélet néhány sikeres ellenőrzésből vezeti le empirikus alátámasztását, és csak toldozás-foldozás vagy eltorzítás révén képesek megbirkózni a többi bizonyítékkal. (Feyerabend 1975: 55, 65, 98; 1970: 296) 25. Az elméletek sohasem jósolnak meg jelenségeket az elmélettől független további hipotézisek nélkül. (Lakatos 1978: 16, 40–1; 1997: 81; Laudan 1999: 252; Kuhn 1984: 73; Feyerabend 1965: 167) 26. Egy sikeres előrejelzés konfirmálja a levezetésében felhasznált összes feltevést. (Lakatos 1978: 16–17; Laudan 1977: 43)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 27. A problémák korábbi megoldásait gyakran csak a későbbi megoldások fényében tartják pusztán közelítésnek. (Laudan 1977: 22–4; Lakatos 1999: 191; Kuhn 1984: 53–4; Feyerabend) 7.3 Adatok 28. Az empirikus adatokról: (28.1) nem vizsgálnák őket, ha a vezérlő feltevések nem irányítják rájuk a figyelmet. (Kuhn 1984: 45–6, 108– 9, 118, 218, 255–6; 1977: 308–9; 1963: 357) (28.2) másnak gondolják őket a vezérlő feltevésekben bekövetkezett változás után. (Kuhn 1984: 153–5, 161–3) (28.3) másnak látják őket, ha különböző vezérlő feltevéseket alkalmaznak ugyanarra a természeti jelenségre. (Kuhn 1984: 167–9, 171) (28.4) ha egyszer igaznak is tekintik, attól még figyelmen kívül hagyhatják őket a vezérlő feltevésekben bekövetkezett változás után. (Kuhn 1984: 174-5) (28.5) részben definiálják az őket leíró fogalmakat. (Kuhn 1984: 260–1; 1977: 303, 308) (28.6) elméletterheltek. (Popper 1997: 122; Kuhn 1984: 168–9, 171; Lakatos 1978: 14; Laudan 1977: 15) (28.7) valamilyen elméletet feltételeznek azon műszerek viselkedésével kapcsolatban, melyekkel gyűjtötték őket. (Lakatos 1978: 14–16, 43, 45, 73–4; 1999: 202) (28.8) már azelőtt gyűjtik őket, hogy létezne a gyűjtésükre használt műszerek elmélete. (Feyerabend 1975: 103; Lakatos 1978: 14–16) (28.9) csak akkor értékelik őket a pontosságuk alapján, ha elméleti következményeik bizonytalanok. (Lakatos 1978: 73, 78) (28.10) az általuk tesztelt elméletek értéke alapján értékelik őket. (Lakatos 1978: 73, 78) (28.11) különböző történeti helyzetekben különböző fontosságúak. (Laudan 1977: 33) (28.12) csak hosszú vizsgálatok után fogadják el hitelesnek őket, hacsak nem jósolta meg őket az elmélet. (Kuhn 1984: 81–3, 86–8, 107; 1977: 166, 171, 174, 175) 7.4 Eszközök és célok 29. A módszertani szabályokról: (29.1) csak akkor fogalmazzák meg őket explicit módon, ha a vezérlő feltevéseket vitatják meg. (Kuhn 1984: 75–6) (29.2) rendszerint explicit módon megfogalmazzák őket. (Popper 1997: 66; Lakatos 1999: 188–90; Laudan 1999: 258–9) (29.3) függetlenek a tudományon kívüli tényezőktől. (Kuhn 1984: 218–9) (29.4) függenek a tudományon kívüli tényezőktől. (Toulmin 1967: 465) (29.5) definiálják a megoldható problémákat. (Kuhn 1984: 61–2, 219; Laudan 1977: 25) (29.6) nem határozzák meg egyértelműen a tudományos elméletek ontológiáját. (Laudan 1984: 75) (29.7) nem változnak, amikor a vezérlő feltevések változnak. (Kuhn 1999: 1723; Lakatos 1999: 177) 191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (29.8) mindig megváltoznak, amikor a vezérlő feltevések változnak. (Kuhn 1984: 128, 144, 148, 149–50, 151) (29.9) időnként megváltoznak, amikor a vezérlő feltevések változnak. (Laudan 1984: 33–40) (29.10) mindig pontatlanok. (Kuhn 1999: 173; Laudan 1984: 52) (29.11) ha együttesen tekintjük őket, akkor mindig összeütközésbe kerülnek egymással. (Kuhn 1999: 173) (29.12) nem biztosítanak mechanikus döntéseket. (Kuhn 1999: 179) (29.13) fontos esetekben ismételten megsértik őket. (Feyerabend 1975: 23, 112) (29.14) a tudósok szerint konszenzust teremtenek. (Laudan 1984: 6) (29.15) néha maguk is viták tárgyai. (Laudan 1984: 12, 33, 37, 46, 52, 97) (29.16) gyakran kényszerítő erejű érveket biztosítanak a vezérlő feltevések versengő halmazai közötti választáshoz. (Laudan 1984: 25, 28–30, 92) (29.17) nem biztosítanak logikailag vagy probabilisztikusan kényszerítő érvényű érveket a vezérlő feltevések közötti választáshoz. (Kuhn 1984: 131) (29.18) közösek a vezérlő feltevések versengő halmazaiban. (Lakatos 1999: 187) (29.19) felülvizsgálják őket, ha összeütközésbe kerülnek egy fontos elmélettel. (Laudan 1977: 58, 59; 1984: 38–40) (29.20) célok meghatározása nem határozza meg őket egyértelműen. (Laudan 1984: 31–8, 41) (29.21) időnként inkább őket adják fel, amikor összeütközésbe kerülnek egy elfogadott elmélettel, semmint fordítva. (Laudan 1977: 58v9) (29.22) időben változnak. (Laudan 1984: 33–40; Toulmin 1967: 465; Kuhn 1984: 125, 131) (29.23) időben nem változnak. (Lakatos 1997: 119–20) 30. A tudomány céljairól: (30.1) a tudósok azt hiszik, hogy nem önkényesek. (Laudan 1984: 48) (30.2) idővel változnak. (Laudan 1984: 47) (30.3) olyan viták tárgyai, amelyek nem oldhatók fel racionális érvekkel. (Popper 1997: 66; Lakatos 1978: 42; Kuhn 1984: 198) (30.4) még akkor is vitathatók, ha a módszertani szabályokról egyetértés van. (Laudan 1984: 45) (30.5) bírálhatók elérhetetlenségük miatt. (Laudan 1984: 51, 60) (30.6) bírálhatók, mert nem lehet megmutatni, hogy elérhetők. (Laudan 1984: 52, 61) (30.7) bírálhatók amiatt, mert fontos elméletekkel ütköznek. (Laudan 1984: 53–60) (30.8) még egyetlen területen is különfélék lehetnek. (Kuhn 1984: 270) 7.5 Korszakolás és kumulativitás 31. A tudomány korai szakaszaiban: 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (31.1) a tényeket vaktában gyűjtik, és egyformán fontosnak tekintik őket. (Kuhn 1984: 36–7) (31.2) versengő iskolák a vezérlő feltevések különböző halmazaiból dolgoznak, és a versenytársak tönkretételére törekszenek. (Kuhn 1984: 32, 33, 35; 1977: 231, 274–75) (31.3) minden iskola csak azokat a jelenségeket tekinti alapvetőnek, amelyet vezérlő feltevései meg tudnak magyarázni. (Kuhn 1984: 32–3; 1963: 354) (31.4) minden iskola ugyanazt a fajta haladást mutatja, amely a tudomány teljesen kifejlett területein a vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérések időszakában megy végbe. (Kuhn 1984: 217–8) (31.5) az eredményeket könyvekben közlik, amelyek a tárgyat az alapjaitól elindulva építik fel, s egyaránt szólnak a szakembereknek és a tágabb közönségnek. (Kuhn 1984: 33, 40–2) 32. Az érett tudományra való átmenet csak egyszer megy végbe egy területen. (Kuhn 1984: 37, 112) 33. Egy teljesen kifejlődött tudományban: (33.1) kevesebb és kisebb különbség van a tudósok között, amely megosztaná őket. (Fleck 1979: 83) (33.2) a vezérlő feltevések kevésbé nyilvánvalóak. (Holton 1973: 64) (33.3) a legtöbb tudós az idő legnagyobb részében a bírálatokkal szemben védettként kezeli a vezérlő feltevések uralkodó halmazát. (Kuhn 1984: 38; 1977: 295, 273, 275) (33.4) a vezérlő feltevések uralkodó halmaza nem védett a bírálatokkal szemben, és ténylegesen mérlegelik az alternatívákat. (Laudan 1977: 138, 134) (33.5) a gyakorlati problémák és más tudományon kívüli tényezők nincsenek befolyással a kutatás megtervezésére vagy az adatok értelmezésére. (Kuhn 1984: 60–1; 135; Laudan 1977: 224; Lakatos 1997: 65–6; Feyerabend) (33.6) a kutatási eredményekről tudományos egyesületekben számolnak be, szakfolyóiratokban publikálják és kézikönyvekben kodifikálják őket. (Kuhn 1984: 40, 137) 34. A tudományos forradalmakról (a vezérlő feltevések változásairól) lásd feljebb a (16)-ot. 35. A tudományos ismeretek annyiban kumulatívak, hogy: (35.1) a tudósok a vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban a létező eszközökkel megoldhatónak ismert problémákat választhatják ki. (Kuhn 1984: 61, 62, 80, 133–5, 237; 1977: 234, 235) (35.2) néhány a korábbi időszakban megoldott problémák közül megmarad a későbbi időszakokban. (Kuhn 1984: 46; 1963: 358) (35.3) minden a korábbi időszakban megoldott probléma megmarad a későbbi időszakokban. (Lakatos 1978: 39; 1999: 209) (35.4) a feladott vezérlő feltevések gyakran új életre kelnek. (Holton 1973: 59) 36. A tudományos ismeretek annyiban nem kumulatívak, hogy: (36.1) az egyszer már elfogadott példázatokat később elutasítják. (Kuhn 1984: 238–9; 1977: 285) (36.2) egyszer már elutasított vezérlő feltevések soha nem kelnek újra életre. (Kuhn 1984: 271)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (36.3) amikor a vezérlő feltevések halmaza lecserélődik, mindig elvész az ehhez kötődő empirikus állítások némelyike. (Feyerabend 1975: 176; Laudan 1977: 140, 14849; 1984: 126, 127; Kuhn 1984: 150, 199) (36.4) az utód elméleteknek nem kell megmagyarázniuk az elődök sikereit. (Laudan 1984: 132–33) 7.6 Vegyes 37. A tudományterületek: (37.1) nem a vezérlő feltevések, hanem a kutatók közösségei által vannak definiálva. (Kuhn 1977: 177, 210, 290–91, 295; Fleck 1979: 39) (37.2) olyan tudósok alkotják őket, akik általában egyetértenek tudományáguk állításait, a megoldandó központi problémákat, a megfelelő kvantitatív és kísérleti technikákat, valamint az ellenőrzendő magyarázó és elméleti entitásokat illetően. (Laudan 1984: 3) (37.3) lehetnek régebbi területek keresztezései, mint a biokémia esetében. (Toulmin 1967: 468) 38. A kutatók közösségei: (38.1) az általuk elfogadott példázatok halmaza alapján azonosíthatók. (Kuhn 1984: 247–8; 1977: 307) (38.2) meghatározzák a tudományterületeket. (Kuhn 1984: 234–5, 276; 1977: 290, 295; Fleck 1979: 39) (38.3) a tudományos tekintély megtestesítői, amely e közösségé, nem pedig külső politikai tekintélyé. (Kuhn 1984: 223–4) (38.4) idővel létszámuk és a különböző közösségek száma egyaránt nő. (Kuhn 1977: 289) (38.5) nem teljesen értenek egyet más közösségekkel abban, hogy mi számít adatnak, mivel a különböző példázatok más jelentőséget adnak a tapasztalat különböző aspektusainak. (Kuhn 1977: 308–9) (38.6) az új tagokat úgy oktatják, hogy problémamegoldások hitelesnek elismert halmazát vetetik át velük. (Kuhn 1984: 69, 72–5, 250–1; 1977: 229, 307; 1963: 331) 39. A tudományról: (39.1) egyedülálló, mert semmilyen más tevékenységet nem jellemeznek ilyen hosszú időszakok, amelyekben a kutatás a vezérlő feltevések egyetlen halmaza alapján folyik. (Kuhn 1977: 209, 272) (39.2) egyedülálló, mert minden állítását az empirikus vizsgálatnak vetik alá. (Popper 1963: 114) (39.3) szellemi vállalkozásként nem egyedülálló. (Laudan 1977: 189–92) (39.4) rendelkeznie kell példázatokkal és elméleti általánosításokkal egyaránt. (Kuhn 1977: 288) (39.5) elméletek sorából áll. Az elszigeteld elméletek nem tudományosak. (Lakatos 1978: 33–5, 47) (39.6) olyan elméletekből áll, amelyek az előző elméletek által előre nem jelzett jelenségeket jósolnak meg, vagy amelyek az utódok által megoldott nehézségekkel kerülnek szembe. Más elméletek nem tudományosak. (Lakatos 1978: 33–5) (39.7) olyan elméletekből áll, amelyek empirikus nehézségekkel szembesülnek. Más elméletek nem tudományosak. (Lakatos, 1978: 33–5) (39.8) művelői csoportjainak vonásait mutatja fel. (Kuhn 1984: 276)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* (39.9) nem a vezérlő feltevések jelenléte definiálja, mert ilyenekkel a tudományon kívül sok más is rendelkezik. (Kuhn 1984: 237; 1977: 259) 8. Kuhn tételei 8.1 A korai Kuhn: narratíva Egy tudomány fejlődését három szakaszban lehet leírni. A korai szakaszban, amelyet Kuhn paradigma előtti (preparadigmatikus) vagy éretlen szakasznak nevez, nincsen uralkodó konszenzus a vezérlő feltevésekre vonatkozóan. Fejlett szakaszában, melyet Kuhn érett szakasznak hív, a tudományt a strukturáló feltevésekre vonatkozó konszenzus egyesíti és irányítja. Kuhn egy terület vezérlő feltevéseit annak "paradigmá"-jaként jelöli meg, és a tudomány működését a paradigmatikus egyetértés időszakai folyamán "normál tudomány"-nak nevezi. Amikor az egyetértés felbomlik – ezt Kuhn "válság"-nak nevezi -, akkor a tudomány a feltevésekről szóló vita időszakán megy át, amely vitát egy a vezérlő feltevések új halmazával kapcsolatos új konszenzus kialakulása oldhatja fel. Amikor ez a feloldás végbemegy, a terület – Kuhn kifejezésével élve – "udományos forradalmon" megy át. A vezérlő feltevésekről alkotott első konszenzus megalapozása előtt a kutatók versengő iskolákban, a feltevések különböző halmazaira építve dolgoznak. (Ezek a "csoportok" akár egyetlen tagból is állhatnak.) Minden egyes csoport kutatási tevékenysége hasonlít egy későbbi szakasz kutatásaira, amikor az egész területet irányító konszenzus már fennáll, de e korábbi szakaszban a csoportok versengenek, és a tudományos ismeretek nem kumulatívak. A fejlett szakaszba való átmenet akkor jön létre, amikor az egy területen dolgozók megegyeznek, hogy a versenyzők egyike annyira reményt keltő, hogy a többi megközelítést fel lehet adni, és ezt az egyet modellként el lehet fogadni saját kutatásaik számára is. Ez az átmenet – amely egyszer történik meg egy adott területen, és így visszafordíthatatlan – hozza létre azon a területen az első konszenzust a vezérlő feltevésekre vonatkozóan. A területet vezérlő alapvető feltevések nem módszertani szabályokban vagy explicit elvekben, hanem a konkrét alkalmazások egy modelleket biztosító halmazában öltenek testet. Bár szabályokat vagy elveket meg lehet fogalmazni, ezek a modellekből származnak. Az oktatás a területen elsődlegesen problémamegoldásból áll, olyan tapasztalatból, amely megtanítja a tanítványt, hogyan vezesse vissza az új problémahelyzetet az elfogadott modellekre. Ahol konszenzus van a vezérlő feltevésekkel kapcsolatban, ott a kutatást az alapvető feltevések egy elfogadott halmaza vezérli, amelyben benne vannak a világegyetem létezőinek fajtáiról, ezeknek a létezőknek az alapvető tulajdonságairól, a kutatás kivitelezésének megfigyelési és elméleti technikáiról, a kutatási problémák legitim fajtáiról és a problémamegoldások értékelésének kritériumairól szóló feltevések. Ezeket a feltevéseket magukat nem kezelik problematikusként, nem tárgyai semmilyen bírálatnak. A tudományos képzés az embereket a vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban végzett munkára készíti fel, és a legtöbb tudós pályájának legnagyobb részében ilyen munkát végez. Ebben a szakaszban a kutatás összeredménye a megalapozott eredmények kumulatív tömege. Mivel (Kuhn szerint) a fejlett tudomány koherenciája a vezérlő feltevések egy halmazának elfogadására irányuló döntés eredménye, a kutatók végül jelentős empirikus nehézségekkel találkoznak, amelyek nem oldhatók meg a megalapozott modellek segítségével. A terület most belép a feltevésekról szóló viták időszakába. A kutatók kezdik megkérdőjelezni alapvető feltevéseiket, és a kutatási tevékenység hasonlít a korai szakasz kutatására. A feltevésekről szóló viták időszaka általában vagy annak felfedezésével ér véget, hogy a kérdéses problémák megoldhatók a korábban elfogadott keretek között, vagy pedig a kutatók egy alapvetően új keretet tesznek magukévá. Az utóbbi a vezérlő feltevések új halmazával kapcsolatos új konszenzusban végződik. Ez a változás gyökeresen átrendezi a területet, továbbá új gondolkodásmódot és új nyelvet hoz létre, amely nem érthető meg a régi keret kategóriáiban. 8.2 A tételek (1970-ig)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* A következő tételeket Kuhnnak A tudományos forradalmak szerkezete második kiadásának megjelenése előtti munkáiból(6) vettük. 1.Egy terület korai kutatását a vezérlő feltevések különböző halmazaiból dolgozó versengő iskolák jellemzik. Pl.: fizikai optika Newton előtt; elektromosság a XVIII. sz. első felében. (Kuhn 1984: 32, 33–4, 35; 1971: 231) 2.Egy tudomány korai szakaszaiban minden iskola egy hozzá kötődő metafizikából vezeti le alátámasztását, és csak azokat a jelenségeket tekinti alapvetőnek, amelyeket az meg tud magyarázni. A másfajta jelenségeket vagy ad hoc módon értelmezik, vagy a további kutatás problémájának tekintik. (Kuhn 1984: 32–3; Kuhn 1963: 354) 3.Egy tudomány korai szakaszaiban a publikáció alapegysége a könyv, amely alapjaitól elindulva építi fel a területet, és egyaránt szól a tágabb közönségnek, illetve a terület szakembereinek. (Kuhn 1984: 33, 40-2) 4.Egy tudomány korai szakaszaiban a tényeket vaktában gyűjtik a legkönnyebben hozzáférhető forrásokból, ideértve a mesterségeket is. (Kuhn 1984: 36) 5.Egy tudomány korai szakaszaiban minden tényt egyformán fontosnak tekintenek. (Kuhn 1984: 36) 6.A fejlett tudományra történő átmenet akkor történik meg, amikor az adott tudományban a kutatók egyetlen iskola megközelítését fogadják el saját kutatásuk alapjaként. Pl.: az elektromosság folyadékelmélete a leideni palack kifejlesztése után; a csillagászat és statika az antikvitásban; a mérnöki tudományok a XIX. században. (Kuhn 1984: 37–8; 1977: 273, 275, 295) 7.A fejlett tudományra történő átmenet csak egyszer történik meg egy területen. (Kuhn 1984: 38, 112) 8.Egy területen, amely éppen most vált fejletté, azokat a tudósokat, akik az átmenet után ragaszkodnak a korábbi nézetekhez, kizárják a tudományból, s ettől fogva nem vesznek tudomást munkásságukról. (Kuhn 1984: 40) 9.A fejlett tudományra való átmenethez kapcsolódik a szakfolyóiratok, tudományos egyesületek és tantervek létrehozása. (Kuhn 1984: 40) 10.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban széles körű megegyezés áll fenn a világegyetemet alkotó entitások fajtáit illetően. (Kuhn 1984: 22, 66–7; 1963: 359) 11.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakai alatt széles körű megegyezés áll fenn a világot alkotó alapvető entitások kölcsönhatásának módjait illetően. (Kuhn 1984: 22, 65; Kuhn 1963: 359) 12.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakai alatt széles körű megegyezés áll fenn a világ és érzékszerveink kölcsönhatásának módját illetően. (Kuhn 1963: 359) 13.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakai alatt széles körű megegyezés áll fenn a kutatási problémák kiválasztásának kritériumait illetően. (Kuhn 1984: 22, 62, 67; 1963: 359) 14.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban széles körű megegyezés áll fenn a problémák megoldását szolgáló eljárásokat illetően, beleértve a matematikai és elméleti technikákat, a műszerek típusait, továbbá ezeknek az eszközöknek a helyes használatát. (Kuhn 1984: 22, 63–4, 66; 1963: 359) 15.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban széles körű megegyezés áll fenn a problémák elfogadható megoldásainak kritériumait illetően. (Kuhn 1984: 64–5, 67) 16.A vezérlő feltevésekre vonatkozó egyetértés olyan jelenségekre irányítja a figyelmet, amelyeket egyébként nem vizsgálnának, és növeli a problémamegoldás hatékonyságát és eredményességét. (Kuhn 1984: 46, 108–9, 119, 218; 1963: 357) 17.A konszenzus időszakai alatt faktuális kutatás mindössze három formában zajlik: (a) azon tények ismeretének kibővítése, amelyek a kutató szerint különösen sokat tárnak fel a dolgok természetéről, (b) azon


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* tények gyűjtése, amelyek közvetlenül összevethetők az alkalmazott feltevéshalmazból következő előrejelzésekkel, (c) a tények és a vezérlő feltevésekből következő előrejelzések közötti megegyezések mértékének növelése. (Kuhn 1984: 47–52, 237; 1977: 277) 18.A konszenzus időszakaiban az elméleti kutatások jellege nagyon eltér a vezérlő feltevések vitatásának korszakaiban történő elméleti kutatásétól. (Kuhn 1984: 52-6) 19.A konszenzus időszakaiban a publikáció elsődleges egysége a rövid kutatási jelentés, amelyben a vezérlő feltevéseket adottnak veszik. (Kuhn 1984: 41–2) 20.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban a kutatás kumulatív. (Kuhn 1984: 186, 187–8, 215–8) 21.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban a tudósok képesek megtalálni azokat a problémákat, amelyek megoldhatók a létező technikákkal. (Kuhn 1984: 60–1, 62, 80, 135; 237; 1977: 234, 235) 22.A konszenzus egy időszakában megoldott empirikus problémák egy része maradandóvá válik a területen. (Kuhn 1984: 46; 1963: 358) 23.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban a tudománynak nem célja új tények vagy elméletek felfedezése. Az újdonságok ritkák, és ha megjelennek, akkor sem látják szívesen ezeket. (Kuhn 1984: 46, 59–60, 94, 225; 1963: 348) 24.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban mindig van egy sor megoldatlan probléma. Ezeket a kutatás tárgyainak, nem pedig ellenpéldáknak tekintik. (Kuhn 1984: 38, 113, 115–6, 196) 25.Egy fejlett tudományban a kutatási probléma fontossága független tudományon kívüli vagy gyakorlati jelentőségétől. (Kuhn 1984: 60, 135) 26.Ha egy tudósnak nem sikerül megoldania egy problémát, azt rendszerint úgy tekintik, mint korlátozott képességeinek jelét, nem pedig mint vezérlő feltevései ellen szóló bizonyítékot. (Kuhn 1984: 59, 114; 1963: 362–63) 27.A tudósok gyakran hajlandók évekig megoldatlanul hagyni egy empirikus nehézséget. Pl.: anomáliák a Newton-elméletben; a Hold és a Merkúr mozgása; a hangsebesség. (Kuhn 1984: 115–6) 28.A vezérlő feltevések meghatározott eredményekben testesülnek meg, amelyeket az új problémák megoldására szolgáló modellekként fogadnak el. (Kuhn 1984: 29–30, 69–70) 29.A tudósok általában nem fogalmazzák meg vezérlő feltevéseiket szabályok formájában. (Kuhn 1984: 68, 73, 77) 30.Csak a feltevésekről való viták időszakaiban vannak törekvések a legitim problémák, megoldási módszerek és eljárások meghatározására vonatkozó szabályok megfogalmazására. (Kuhn 1984: 75–6) 31.A tudományos oktatás elsősorban abban áll, hogy a hallgatókkal átvetetik a modell értékű problémamegoldások hitelesnek elfogadott halmazát. (Kuhn 1984: 69, 73–4, 250; 1963: 351; 1977: 229, 307) 32.A vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban – céljaival ellentétben – a kutatás új tényeket és elméleteket állít elő, amelyeket be kell építeni. (Kuhn 1984: 80; 1963: 364) 33.Amikor egy tudós szembetalálkozik egy jelenséggel, amelyet az elmélet nem jósolt meg, de amely alapvetően újnak és fontosnak tűnik, akkor általában sok vita van a jelenség valódiságával kapcsolatban. Csak ha a jelenség kiállja a hosszadalmas vizsgálatokat, akkor ismerik el eredeti felfedezésnek. (Kuhn 1984: 81, 82– 3, 86–7, 107; 1977: 166, 171, 174, 175)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 34.Az empirikus nehézségek halmozódása kétségeket vet fel a terület vezérlő feltevéseinek helyességével kapcsolatban. (Kuhn 1984: 23–4, 99) 35.Új vezérlő feltevéseket csak olyan időszakban vezetnek be, amikor az elfogadott vezérlő feltevések megkérdőjeleződtek. Pl.: a kopernikuszi csillagászat megjelenése; az égés oxigénelmélete; relativitáselmélet. (Kuhn 1984: 98–9, 107, 135–6; 1977: 235; 1963: 349, 365) 36.A tudósok ellenállnak vezérlő feltevéseik megváltoztatásának, mert ennek folyamata korábban megoldott problémák újbóli megnyitását kívánja meg. (Kuhn 1984: 225) 37.A vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérések felmerülésének alapvető oka az empirikus nehézségek makacs volta, nem pedig külső tényezők, mint a gyakorlati alkalmazások kényszere, vagy a kapcsolódó elméletek kudarca. (Kuhn 1984: 100–1) 38.A vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérések nagyon ritkák. (Kuhn 1984: 63, 123–7; 1977: 272) 39.Csak a vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés időszakaiban burjánzanak el a versengő elméletek, beleértve az elfogadott elvek változatait is. (Kuhn 1984: 117–8, 126–7; 1963: 367) 40.Csak a vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés időszakaiban fordítanak figyelmet az uralkodó vezérlő feltevések nyilvánvaló kudarcaira. Ez a folyamat erősíti a nézeteltérések tudatosulását. (Kuhn 1984: 118, 121–3) 41.Csak a vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés időszakaiban vannak a kutatók elfoglalva azoknak az empirikus nehézségeknek a magyarázatával, amelyeket korábban egyszerűen félre lehetett tenni. (Kuhn 1984: 107–8, 117) 42.Csak a vezérlő feltevésekkel kapcsolatos nézeteltérés időszakaiban kerül sor a terület alapjainak széles körű filozófiai elemzésére, pl. a newtoni fizika, a relativitáselmélet és a kvantummechanika kialakulása előtt. (Kuhn 1984: 123–4, 126–7) 43.A vezérlő feltevésekről szóló viták három módon fejeződnek be: (a) a korábban uralkodó feltevések képesnek bizonyulnak a feltűnő empirikus nehézségek kezelésére, (b) nem találnak megoldást és a nehézségeket beláthatatlan időre félreteszik, vagy (c) új alapokon új kutatási konszenzus jelenik meg. (Kuhn 1984: 119) 44.Azokat a súlyos empirikus nehézségeket, amelyek a vezérlő feltevések egyik halmazának egy másikkal való felváltásához vezetnek, rendszerint legfeljebb egy-két évtizeddel az új feltevések megfogalmazása előtt ismerik fel. (Kuhn 1984: 107) 45.Amikor a vezérlő feltevések egyik halmaza felváltja a másikat, az újat gyakran sok évvel a kiszorítás előtt – legalább részben – előre látták, de nem vettek tudomást róla. (Kuhn 1984: 107–8) 46.A vezérlő feltevésekben bekövetkezett változások olykor a tudományágnak csak kis területét érintik. (Kuhn 1984: 24–25, 76, 239; 1977: 226) 47.A vezérlő feltevések változása egy kis csoport erősődő érzésével kezdődik, hogy a használt feltevések nem működnek megfelelően. Ez a helyzet a nagyobb változások – mint a Kopernikusz és Lavoisier nevéhez fűződőek – esetében, és az olyan kevésbé jelentősekében is, mint a röntgensugarakkal és az oxigénnel kapcsolatos változások. (Kuhn 1984: 129) 48.Az új feltevéseket eleinte főleg olyan tudósok vezetik be, és fogadják el, akik vagy fiatalok, vagy kezdők a területen. (Kuhn 1984: 126, 202–3) 49.A vezérlő feltevések egy halmazának elvetése – vagy akár csak ellenőrzése -, csupán akkor történik meg, ha már van egy felváltására alkalmas másik feltevéshalmaz. (Kuhn 1984: 110, 112, 194, 197)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 50.A vezérlő feltevések változásai a régi feltevéseket új és azokkal összeegyeztethetetlen feltevésekkel helyettesítik, új problémákat és a problémamegoldás új módszereit határozva meg. (Kuhn 1984: 128, 144, 147– 8, 149–150, 151–2; 1977: 226) 51.Egy tudományág vezérlő feltevéseinek megváltozása lecseréli azt a fogalom-hálózatot, melyen keresztül a tudósok a világot szemlélik. (Kuhn 1984: 143) 52.Amikor a feltevések egyik halmaza felváltja a másikat, akkor a mércék megváltoznak, nem pedig feljebb vagy lejjebb rakják őket. (Kuhn 1984: 150) 53.A versengő vezérlő feltevések hívei által osztott előfeltevések és értékek nem biztosítanak logikailag vagy probabilisztikusan kényszerítő erejű érvet az egyik oldal számára. (Kuhn 1984: 131) 54.A versengő feltevések támogatói által ajánlott érvek körben forognak, mindegyik oldal kizárólag a saját elveit használja saját védelmében. (Kuhn 1984: 131) 55.Amikor a feltevés megváltozik, a szóban forgó közösség jóváhagyásán túl nincs mérce a választáshoz. (Kuhn 1984: 21–2, 26, 131–2, 204) 56.A matematizált tudományokban, mint a fizika, egy régi elmélet törvényeinek az új elmélet törvényeinek speciális eseteként történő levezetése nem biztosít érveket az új elmélet mellett, mert a levezetett törvényekben előforduló kifejezések jelentése és az általuk megjelölt fizikai valóság más, mint a régi törvényben előforduló kifejezések esetében. Pl.: a newtoni fizika és a relativitáselmélet közötti viszony. (Kuhn 1984: 141–2) 57.A korábbi hagyomány által figyelembe nem vett problémáknak egy későbbi új életet adhat. Pl.: az általános relativitás elmélete visszatér olyan problémákhoz, amelyeket a newtoniánusok figyelmen kívül hagytak; a kvantumelmélet óta a tudósok visszatértek olyan problémákhoz, amelyeket a kémiai forradalomban betiltottak. (Kuhn 1984: 150) 58.A különböző vezérlő feltevések képviselői nem kommunikálnak hatékonyan, mert különböző problémáik és megoldási módszereik vannak, továbbá különböző módokon használják a hasonló nyelvet és kísérleteket. (Kuhn 1984: 152, 198–9, 200) 59.Mivel a vezérlő feltevések egyetlen halmaza sem old meg minden általa leírt problémát, és mivel nincs két halmaz, amelyik ugyanazokat a problémákat hagyná megoldatlanul, a feltevésváltozások körüli viták mindig arról is szólnak, mely problémák megoldása fontosabb. (Kuhn 1984: 152) 60.Ismerős problémák másnak látszanak a feltevésekben bekövetkezett változás után. Pl.: Lavoisier oxigént látott a flogisztontartalmától megfosztott levegő helyett; Galilei ingát látott ott, ahol az arisztoteliánusok akadályozott esést láttak. (Kuhn 1984: 153, 154, 161–3) 61.Az ugyanazon a területen dolgozó, de különböző vezérlő feltevésekkel élő tudósok más adatokat gyűjtenek, és más méréseket végeznek. (Kuhn 1984: 167–9, 171) 62.Amikor a feltevések változnak, sok régi laboratóriumi művelet és berendezés irrelevánssá válik, és másokkal helyettesítik őket. Pl.: a flogisztontartalmától megfosztott levegő tesztjei. (Kuhn 1984: 175) 63.Bár sok berendezés, művelet és mérés ugyanaz marad a vezérlő feltevések változásai során, és akár még ugyanazon a nyelven is írják le őket, azt gondolják róluk, hogy e változás után más dolgokat tárnak fel a természetről. Pl.: Dalton után megváltozik az állandó kémiai súlyviszonyok gondolatának helyzete a vegyület/elegy megkülönböztetés változásával. (Kuhn 1984: 175–181) 64.A tudományos kézikönyvek, a népszerűsítő kiadványok és a filozófiai viták nem hitelesen számolnak be arról, hogyan következnek be változások a vezérlő feltevésekben. Nevezetesen például úgy tálalják a releváns bizonyítékok egy részét, mintha az lenne az egész. (Kuhn 1984: 184; 1977: 327)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 65.A kézikönyvek iránti növekvő bizalom elmaradhatatlan kísérőjelensége a tudomány fejletté válásának. (Kuhn 1984: 184–5) 66.Az új vezérlő feltevésekkel előálló tudósok gyakran hozzájárulnak ahhoz az illúzióhoz, hogy a tudomány felhalmozó folyamat. Pl.: Dalton pontatlanul számolt be munkájának eredeti céljairól; Newton helytelenül írta le Galilei szabadesési tételét. (Kuhn 1984: 187–8) 67.Az új vezérlő feltevések nem apránként jelennek meg, hogy megfeleljenek az előzetesen adott tényeknek, inkább a hozzájuk illeszkedő tényekkel együtt jönnek létre. (Kuhn 1984: 190) 68.Az, hogy egy tudós elfogadja az új vezérlő feltevéseket, olyan mint a megtérés, amely "ha egyáltalán végbemegy, akkor az alakváltáshoz hasonlóan egy csapásra (ha nem is szükségszerűen egyetlen pillanat alatt) kell végbemennie." (Kuhn 1984: 201, 202) 69.A tudósok, akik elfogadják a vezérlő feltevések új halmazát, gyakran eléggé különböző okokból teszik ezt. (Kuhn 1984: 204) 70.A vezérlő feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy képesek megoldani azokat a fontos problémákat, amelyek megkérdőjelezték a korábbi vezérlő feltevéseket. (Kuhn 1984: 204–5, 225) 71.A vezérlő feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy feltevéseik megőrzik az előzőek problémamegoldó képességének nagy részét. (Kuhn 1984: 225) 72.A vezérlő feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy kvantitatív értelemben pontosabban meg tudják oldani a problémákat. (Kuhn 1984: 205) 73.A vezérlő feltevések új halmazának támogatói azzal érvelnek, hogy korábban ismeretlen jelenségeket tudnak előrejelezni. Pl.: Galilei és a Vénusz fázisai; Fresnel és a fényes folt a köralakú árnyék közepén. (Kuhn 1984: 206) 74.A vezérlő feltevések új halmazának támogatói ritkán ajánlanak olyan esztétikai kritériumokból fakadó explicit érveket, mint az egyszerűség. (Kuhn 1984: 207) 75.Akik a feltevések új halmazát elsőként elfogadják, ezt elsősorban esztétikai alapokon teszik, ráadásul a bizonyíték ellenére, amely általában negatív. Pl.: de Broglie hullámelmélete; az általános relativitás elmélete. Gyakran kiderül, hogy tévedtek. (Kuhn 1984: 210–1) 76.Amikor először merül fel a vezérlő feltevések új halmaza, ritkán old meg néhány problémánál többet, és azokat sem tökéletesen. Pl.: Kopernikusz vs. Ptolemaiosz; Lavoisier eredeti nézete, miszerint az oxigén "maga a teljes levegő". (Kuhn 1984: 208) 77.Kétségtelenül döntő érvek rendszerint csak azután jelennek meg, ha a feltevések új halmazát kifejtették, elfogadták és kihasználták. Pl.: a Foucault-inga; Fizeau a fény sebességéről vízben és levegőben. (Kuhn 1984: 208, 210–1) 78.A feltevések új halmazára való áttérés nem egyszerre megy végbe az egész közösségben. Inkább az elkötelezettség fokozódó változása tapasztalható, amely néhány emberrel kezdődik, majd folytatódik, míg végül már csak egy pár idősebb kutató tart ki a régi mellett. (Kuhn 1984: 211–2) 79.Nincs olyan világos pont, amelyen túl a vezérlő feltevések új halmazának elutasítása már nem logikus vagy tudománytalan. (Kuhn 1984: 212) 80.A gondolkodási iskolák minden területen, beleértve az éretlen tudományokat, ugyanolyan típusú haladást mutatnak, mint a tudomány a vezérlő feltevésekben való egyetértés időszakaiban. (Kuhn 1984: 216, 218)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 81.A vezérlő feltevésekkel kapcsolatos konszenzus időszakaiban a haladást a versengő iskolák hiánya miatt könnyű észrevenni. (Kuhn 1984: 218) 82.A tudományos eredmények értékelése egy – a más alkotó területeknél a kívülállóktól sokkal jobban elszigetelt – közösségen belül történik; ez lehetővé teszi a tudósok számára, hogy egyetlen normarendszer alapján dolgozzanak, és a megoldhatónak látszó problémákra összpontosítsanak. (Kuhn 1984: 218–9) 83.A jelenkori tudomány diákjait, bármely más területnél inkább, kézikönyvek révén, nem pedig a klasszikusok olvasásával képzik. (Kuhn 1984: 220) 84.A tudományos képzés kivételesen merev, és nem olyan embereket formál, akik könnyen rábukkannak valamilyen új megközelítési módra. Ez a merevség azonban biztosítja az anomáliára való érzékenységet. (Kuhn 1984: 221; 1963: 349, 350) 85.A forradalmak látszólag haladást hoznak létre, mert a szemben álló táborok egyikének teljes győzelmével végződnek, és azután a győztes szemével írják le őket. (Kuhn 1984: 222) 86.Ha egy régi uralkodó tudományos hagyományt feladnak, könyveinek és cikkeinek többségét kiiktatják, mint amelyek nem alkalmasak a tudományos vizsgálatokra. (Kuhn 1984: 222) 87.A vezérlő feltevések egy halmazának másikkal való helyettesítése veszteséggel is jár, nemcsak nyereséggel, és a tudósok hajlamosak arra, hogy a veszteségeket ne vegyék észre. (Kuhn 1984: 222) 88.A tudományos tekintély letéteményese a tudományos közösség, ez azonban sajátos fajta közösség, amely a természet részleteivel kapcsolatos problémák megoldásával foglalkozik, és a megoldásokat a közösséggel bíráltatja el, tartózkodva attól, hogy külső politikai tekintélyhez folyamodjon. (Kuhn 1984: 223-4) 8.3 A későbbi Kuhn: narratíva Kuhn későbbi munkássága tisztázza és kiterjeszti A tudományos forradalmak szerkezetét. A legfontosabb újdonságok: a vezérlő feltevések elemzése, a versengő tudományos rendszerek közötti választás kritériumainak meghatározása, és egy minden tudományos változásra érvényes mintázat azonosítása, amely nem korlátozódik a korábban tudományos forradalomnak nevezett nagy léptékű változásokra. A vezérlő feltevések (paradigmák) monolitikus megjelenése a korábbi munkában most erőteljesen megváltozik, bár szokásos állapotában egy fejlett tudomány még mindig csak egyetlen ilyen halmazzal rendelkezik, mely most a "szakmai mátrix" elnevezésre hallgat. A feltevések – amelyek kis lépésekben és egymástól függetlenül is változhatnak – heterogenitásának hangsúlyozásával az elképzelés rugalmasabb lett. A vezérlő feltevések halmaza legalább a következő elemeket tartalmazza: a kutatást vezérlő egyszerű metafizikai modellek, amelyek nem ellenőrizhetők közvetlenül a tapasztalat révén (pl. a rugalmas molekulák a kinetikus elméletben); közös értékek (pl. a pontosság); elméleti formulák ("f = ma"); példázatok. Kuhn azt tartja, hogy a tudósok elméleteiket bizonyos közös normák vagy kritériumok fényében választják meg; mindazonáltal a versengő elméletek közötti választásra szolgáló kritériumok egyike sem kötelez egy tudóst új álláspont elfoglalására az irracionalitás terhe mellett. Nem minden kritériumnak kell minden esetben működnie. Sokszor összeütközésbe kerülnek egymással. Az egyes kritériumok eltérő súllyal szerepelhetnek a különböző esetekben. Az egyes tudósok véleménye eltérhet alkalmazhatóságukat és viszonylagos súlyukat illetően. Az egyéni és csoportos véleménykülönbségek azonban egy stabil átlaggá állnak össze, mely a konszenzust fejezi ki. A konszenzus keletkezése és stabilitása nem nyer magyarázatot. A vezérlő feltevések halmazának legfontosabb elemei a példázatok. Ezek a kutatás során megoldott, mind az új tudósok képzésében, mind a további kutatási problémák megoldásában modellként alkalmazott problémák. A példázatok a fogalmak és objektumok kölcsönható halmazát határozzák meg. A tudomány változásainak elsődleges formája egy (vagy több) példázatnak másokkal való felváltása, együtt a fogalmak ("nyelv") és objektumok ("a világ") megfelelő változásaival.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Ismétlődő téma minden olyan közös elem hiánya, amely összekötné az egy tudományos csoport által elfogadott példázatokat, a példázatokban rejlő fogalmakat, az egy tudományágat alkotó tudományos csoportokat, vagy magukat a tudományágakat, amelyek összességükben a tudományt alkotják. A tudomány megkülönböztető sajátossága a szokatlan véleményazonosság, amely szokásos állapota; a szokatlanul hatékony kutatás a véleményazonosság fennállása alatt; és a változásnak az a formája, amelyben az egyik példázatot, vagy a példázatok egy csoportját mások váltják fel. 8.4 A tételek A késői Kuhnnak csak azokat a tételeit adjuk meg, amelyek jelentősen eltávolodnak korábbi álláspontjától, vagy pedig annak lényeges továbbfejlesztését tartalmazzák, kezdve A tudományos forradalmak szerkezetének 1970-es kiadásához írt Utószóval. 1.Egy tudományos területet (pl. a fizikát vagy a szerveskémiát) főleg a kutatók közössége jellemez, nem pedig az általuk vallott vezérlő feltevések. (Kuhn 1984: 233–4, 276; 1977: 295) 2.A kutatók csoportjainak, amelyek egy adott pillanatban együttvéve a tudományos közösséget képviselik, nincs szükségük egyetlen közös elemre sem, amelyet fel lehetne használni meghatározásukhoz. (Kuhn 1983b: 567) 3.Egy fejlett tudományban a megkülönböztethető kutatóközösségek száma időben nő. (Kuhn 1977: 289) 4.Egy tudományos közösség azonosításának elsődleges kritériuma a tagjai által elfogadott példázatok halmaza. (Kuhn 1984: 247–8; 1977: 307) Pl.: a newtoni mechanika szokásos problémáinak halmaza, többek között a szabadesés, az egyszerű inga, a csatolt harmonikus oszcillátorok és a pörgettyű (Kuhn 1984: 249–50); a lejtő, a kúpinga, Kepler ellipszisei. (Kuhn 1977: 306) 5.Hogy mit jelentenek egy tudós számára az "áramok", az "elektronok" és a "terek", azt az általa elfogadott példázatok alapján lehet megérteni. (Kuhn 1984: 260–1; 1977: 307, 313; 1983b: 566) 6.Annak valószínűségét, hogy egy elmélet meg tud oldani egy adott problémát, gyakran a megoldás megtalálása előtt meg lehet állapítani. (Kuhn 1977: 301) 7.A tudósok a példázatokhoz való hasonlóság felismerése révén oldják meg az új problémákat. (Kuhn 1984: 250–1, 264; 1977: 306) Pl.: Galilei elemzését az ingáról Huygens kiindulási alapként használta saját fizikai ingára vonatkozó elemzéséhez; ez viszont alapjává vált Bernoulli megoldásának, amelyet a több kifolyónyílással rendelkező tartályból való kifolyási sebesség problémájára adott. (Kuhn 1977: 305–6) 8.A tudományos közösség által elfogadott példázatok némelyikét az idővel elvetik. (Kuhn 1984: 238–9; 1977: 285) 9.A tudós a tapasztalati újdonságokat az általa hasznosított példázatok fényében azonosítja értelmes adatokként (Kuhn 1984: 254–6); így a különböző tudományos közösségek tagjai nem értenek teljesen egyet abban, hogy mi számít adatnak. (Kuhn 1977: 308–9; 1983a: 682) 10.A vezérlő feltevések elfogadott halmazában bekövetkező változások gyakran megváltoztatják a közösség vélekedését egy terület példázatainak egymással való összefüggéseiről is. (Kuhn 1984: 264–5; 1977: 285) 11.A példázatok alkotják az összekötő kapcsot az empirikus jelenségek és az elméleti általánosítások között. (Kuhn 1977: 301–2, 306) 12.A tudomány kognitív tartalmát a példázatok hordozzák, nem pedig a példázatoktól elszigetelten tekintett elméleti általánosítások vagy formulák. (Kuhn 1977: 299–300) Pl.: Newton második törvénye – ahogy a szabadesési problémákban megjelenik, az egyszerű inga, a csatolt harmonikus oszcillátorok és a pörgettyű. (Kuhn 1984: 249–51; 1977: 284, 313–14, 319)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 13.A példázatok és az elméleti általánosítások egyaránt lényegesek a tudományos ismeretek szempontjából. (Kuhn 1977: 288, 1983b: 566) 14.Az ugyanazokat az elméleti általánosításokat vagy formulákat használó tudományos közösségek különbözhetnek a kísérleti vagy megfigyelési alkalmazásokat illetően. (Kuhn 1977: 299) 15.Egy fejletlen területen a vezérlő feltevések egyik halmazának védelmezői a versenytársakat nem a sikertelen előrejelzésekre való rámutatással, hanem feltevéseik plauzibilitásának kétségbevonásával bírálják. (Kuhn 1977: 276) Pl.: a jelenlegi pszichoanalízis és a marxista történetírás; a koraújkori asztrológia. (Kuhn 1977: 274–75) 16.Csak a vezérlő feltevésekre vonatkozó konszenzus időszakaiban törekszenek a tudósok a természeti jelenségeket leíró matematikai formulák egyszerűsítésére. (Kuhn 1977: 300) 17.A vezérlő feltevések egy halmazának elfogadása nem az egyetlen jele a fejlett tudománynak: a jelenlegi társadalomtudományok rendelkeznek ilyen feltevésekkel, de nem fejlettek. (Kuhn 1984: 236–7) 18.A vezérlő feltevések halmaza egy közösség által osztott vélekedések, értékek és technikák együttese, amelyek létezése az adott feltevésektől függetlenül azonosítható. (Kuhn 1984: 241; 1971: 294) 19.A szakmai kommunikáció nagymértékben sikeres azokban a tudományos közösségekben, amelyek ugyanazokat a vezérlő feltevéseket fogadják el. (Kuhn 1984: 241; 1977: 297) 20.Az ugyanazon vezérlő feltevéseket elfogadó tudományos közösségben az ítéletek gyakorlatilag egybeesnek. (Kuhn 1984: 241; 1971: 297) 21.A vezérlő feltevések halmazában osztozó közösségben bizonyos tagok nem ugyanazt az értéket tulajdonítják a halmaz összes elemének, bár a megengedhető eltérések mértéke korlátozott. (Kuhn 1984: 244, 245–6; 1999: 171, 178–79) 22.Ha a vezérlő feltevések egy halmazát a közösség feladta, azt sohasem fogadja el újra. (Kuhn 1984: 271–2) 23.A vezérlő feltevések egy halmaza felválthatja a másikat még empirikus ellenőrzés hiányában is. Pl.: a ptolemaioszi csillagászat leváltása. (Kuhn 1977: 277) 24.Amikor a vezérlő feltevések egy halmaza felváltja a másikat, akkor a megoldott modellproblémák száma és pontossága növekszik. (Kuhn 1999: 172; 1983b: 564) 25.Amikor a vezérlő feltevések egy halmaza felváltja a másikat, akkor a tudósok megváltoztatják ítéleteiket arról, hogy mi mihez hasonlít, és mitől különbözik. (Kuhn 1984: 264–5; 1977: 285; 1981: 26) 26.A vezérlő feltevések halmazai közötti választás kritériumai jelentősen megváltoznak a korszakkal és az alkalmazási területtel. (Kuhn 1999: 173) 27.Néha a tudományos közösség anélkül változtatja meg vezérlő feltevéseit, hogy átmenne egy olyan korszakon, amelyben az uralkodó feltevéseket nem tartják kielégítőnek, vagy hogy különböző kutatási irányokkal rendelkező pártokra oszlana. (Kuhn 1984: 239–40) 28.Az elméletek néha változatlanok maradnak a tudományos forradalmak folyamán, a vezérlő feltevések azonban mindig megváltoznak. (Kuhn 1977: 267) 29.A vezérlő feltevések egy halmaza mellett szóló érvek részben azon a alapulnak, hogy a kezdeti sikereiktől eltérő területeken maguknak felvetett problémákat képesek megoldani. (Kuhn 1984: 271, 274; 1999: 172) A newtoni mechanika ebben a tekintetben magasabb rendű az arisztotelészinél. (Kuhn 1984: 271) 30.A vezérlő feltevések versengő halmazai közötti választás csaknem legdöntőbb kritériuma a pontosság. (Kuhn 1984: 271; 1999: 173)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 31.A vezérlő feltevések későbbi halmazai gyakran nem pontosabbak az elődöknél; pl.: a kopernikuszi és ptolemaioszi csillagászat. (Kuhn 1999: 173) 32.A vezérlő feltevések egy halmazának egy másikkal való felváltása során szerepet játszhat más jól megalapozott elméletekkel – amelyek helyzete az adott időpontban nem kérdéses – való összeütközés. Pl.: a kopernikuszi csillagászat nem volt összeegyeztethető az arisztotelészi dinamikával. (Kuhn 1999: 173–74) 33.Az egyszerűség gyakori ok az egyik feltevéshalmaz előnyben részesítésre egy másikkal szemben. (Kuhn 1984: 263, 271; 1999: 172; 1983b: 564) 34.A vezérlő feltevések egy halmazának egyszerűsége egy versenytárshoz képest nem feltétlenül számít a köztük való választásban. Pl.: A kopernikuszi csillagászat minőségi egyszerűsége a ptolemaioszi csillagászathoz képest valószínűleg nem bírt jelentőséggel a hivatásos csillagászok számára. (Kuhn 1999: 174) 35.A vezérlő feltevések egy halmazát elfogadó tudósokat időnként tudományon kívüli vélekedéseik befolyásolják; pl.: Kepler neoplatonikus és hermetikus vélekedései miatt fogadta el a kopernikuszi csillagászatot. (Kuhn 1999: 175) Mindazonáltal a feltevések egyik halmazának a másikkal szembeni előnyben részesítésének nem minden oka tudományon kívüli. (Kuhn 1984: 262–3) 36.Empirikus bizonyítékot csak akkor szegeznek szembe a vezérlő feltevések egy halmazával, ha az adott halmazzal kapcsolatos konszenzus már felbomlott a régóta megoldatlan empirikus nehézségek miatt – pl.: Lavoisier égetési kísérletei, Lee és Yang a paritássértésről. Vagy ilyen nehézségek hiányában ott, ahol létezik már egy alternatív feltevéshalmaz, pl.: az általános relativitás elmélete – a newtoni fizika alternatívájaként – motiválta Eddington napfogyatkozási kísérletét. (Kuhn 1977: 271–72) 37.A tudósok időnként azért fogadják el a vezérlő feltevések egy halmazát, mert jobban összeegyeztethető más területekkel. (Kuhn 1984: 271; 1999: 172) 38.A vezérlő feltevések versengő halmazai közötti választás kritériumai mindig pontatlanok. (Kuhn 1984: 262– 3, 270–1; 1999: 173) 39.A tudósok által az elméletek közötti választásra használt kritériumok mindig ütköznek egymással. Pl.: ptolemaioszi vs. kopernikuszi csillagászat. (Kuhn 1984: 262–3, 270–1; 1977: 290; 173) 40.A versengő feltevések közötti választásra szolgáló kritériumok nem mechanikus döntési szabályokként működnek. (Kuhn 1984: 263; 1999: 179) 41.A minden közösségen kívül működő kutató nem tudományt művel. (Kuhn 1984: 275) 42.A tudomány változásai egyedülállóak: az a fajta kutatás, amely a vezérlő feltevések egy halmaza alatt és versengő riválisok (normális) hiányában folyik, a tudománynak semmilyen más emberi tevékenységben fel nem lelhető jellegzetessége. (Kuhn 1984: 275–6; 1977: 272) 9. Feyerabend tételei 9.1 Narratíva Feyerabend hosszasan foglalkozott a globális elméletek egyik halmazáról a másikra történő átmenettel. Kitart amellett, hogy a tapasztalatok egészét újra kell értelmezni, vagy újra fel kell dolgozni az új globális elmélet fogalmi kategóriáinak fényében. Mivel ez a folyamat időt vesz igénybe, és mert megkívánja számos kiegészítő elmélet kidolgozását gyakorlatilag az egész területről, úgy tartja, hogy az új globális elméletek (korai szakaszaikban) soha nem élvezhetnek akkora empirikus támogatást, amekkorára idősebb versenytársaik szert tettek. Ennek megfelelően, az empirikus alátámasztás minden szokásos szabályát félre kell tenni, ha esélyt akarunk adni az új globális elméletek elfogadására.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Ahogy továbbfejlesztik az új globális elméletet, sok jelenséget, amelyről egyszer már azt gondolták, hogy a régebbi globális elméletek megmagyarázták, nemlétezőnek, csekély jelentőségűnek, vagy akár a régebbi globális elmélet anomáliájának fognak tekinteni. Ezeket az anomáliákat nem lehet megtalálni az új globális elmélet nélkül. A rivális globális elméletek közötti szakadatlan verseny így a tudományos haladás lényegi része; a "normál tudomány", ahol a globális elméletek egy halmaza teljes elsőbbséget élvez egy tudományágban, pusztán mítosz. Végül Feyerabend hangsúlyozza, hogy egy globális elmélet még akkor is számos anomáliával szembesül, amikor teljesen "érett". 9.2 A tételek 1.A metafizikai vélekedések erősen befolyásolják a globális elméletek jellegét. (Feyerabend 1981a: 60–1) 2.A tudós által elfogadott globális elméletek részben esztétikai preferenciáitól és nemzetiségétől függenek. (Feyerabend 1981a: 60–2) 3.Az újonnan kifejlesztett globális elméletek értékelésének normái különböznek a régebbi és jobban felépítettekétől. (Feyerabend 1975: 183) 4.A tudósok a globális elméleteket inkább eddigi teljesítményeik alapján értékelik, nem pedig egy adott pillanatbeli állapotuk fényében. (Feyerabend 1975: 183) 5.Az elméleteket és globális elméleteket gyakran akkor is elfogadják, ha sok korábban természettörvénynek tekintett állítással ellentmondásban vannak. Pl.: a newtoni mechanika ellentmondásban volt a szabadesés Galilei-féle törvényével. (Feyerabend 1965: 168) 6.Egy új globális elmélet központi feltevései kezdetben homályosak, és csak sokkal később válnak világossá. Ez a folyamat generációkon át tarthat. (Feyerabend 1975: 177) 7.Az egyik globális elmélet dominanciájáról egy másikéra való átmenet időszakában az újabb versenytárs sokkal előbb megjelenik a színen, mielőtt a régebbivel kapcsolatos súlyos nehézségeket érzékelnék. (Feyerabend 1981b: 141) 8.A rivális globális elméletek közötti versengés és a globális elméletekkel kapcsolatos konszenzus időszakai nem váltogatják ciklikusan egymást. Ehelyett minden tudományos területen mindig vannak versengő globális elméletek. (Feyerabend 1981: 142, 145) 9.Az egyik globális elméletnek egy másikkal való felváltása a magyarázat területén veszteségeket és nyereségeket egyaránt magában foglal. Az újabb globális elméletek sohasem oldják meg az összes problémát, amelyre elődeik elfogadható válaszokat adtak. (Feyerabend 1975: 78–9; 1981a: 61; 1981b: 152) 10.Az egyik globális elméletről a másikra való áttéréssel szembeni ellenállás erősödik a tudósok között, amikor a változás küszöbönállónak tűnik. (Feyerabend 1981b: 146) 11.A régebbi globális elméletek által megmagyarázott problémák, tények és megfigyelések közül sokat utódaik vagy elfelejtenek, vagy lényegtelenként elutasítanak. (Feyerabend 1975: 176) 12.Ha egy területen elfogadnak egy új globális elméletet, az megváltoztatja a területen használt mindennapi és megfigyelési terminusok jelentését. (Feyerabend 1981a: 45) 13.Egy új globális elmélet bevezetése a tudomány egy területén nagyon gyakran az elődöt konfirmálónak vélt bizonyítékok újraértelmezéséhez vezet. Konkrétabban, egyes – az előbbiekben egy korábbi globális elmélet alátámasztásának tekintett – bizonyítékokat végül is úgy tekintenek, mint amelyek aláásták azt az elméletet. (Feyerabend 1981a: 61) 14.Az elméletértékelésnek nincsenek olyan szabályai vagy normái, amelyeket ne sértettek volna meg ismételten jelentős személyiségek, amikor fontos tudományos eredményeket értek el. (Feyerabend 1975: 23) 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 15.Egy elmélet némely cáfoló példáját csak egy rivális elmélet segítségével lehet felfedezni. (Feyerabend 1975: 29, 39, 41; 1981b: 142) 16.Majdnem minden elmélet néhány sikeres ellenőrzésből vezeti le empirikus alátámasztását, és toldozgatnifoldozgatni vagy kiforgatni kell őket, hogy megbirkózzanak a többi bizonyítékkal. (Feyerabend 1975: 55, 65, 98) 17.Nincs olyan globális elmélet, amely területének minden ismert tényével egyezne. (Feyerabend 1976: 55, 58, 65, 66; 1981a: 106) 18.Gyakran az elmélet cáfolatának tűnő bizonyíték maga is gyanús, mert a rivális elméletekből levezetett feltevésektől függ. (Feyerabend 1975: 67) 19.A megfigyeléseknek az új globális elmélet által megkívánt gyökeres újraértelmezését a tudósok publikált munkáikban rendszerint elhallgatják, mert érdekükben áll eltitkolni az általuk javasolt változások forradalmi jellegét, legalábbis addig, amíg a változásokat el nem fogadják. (Feyerabend 1975: 81) 20.Az új globális elméletek csak támogatóik propagandája miatt vonzanak híveket, nem pedig azért mert jobban ellenőrzöttek vagy jobban alátámasztottak régebbi versenytársaiknál. Így a helyes érvek nem játszanak szerepet az új globális elméletek sikerében. (Feyerabend 1975: 153–54, 157) 21.Az új globális elméletek gyakran még elfogadásuk után is sokkal kevésbé általánosak és átfogóak, mint azok a régebbi globális elméletek, amelyeket felváltanak. Pl.: Galilei fizikája kevésbé volt átfogó Arisztotelészénél. (Feyerabend 1975: 176) 22.Egy globális elmélettel összeütközésbe kerülő empirikus nehézségek sohasem elegendőek az elmélet elutasításához, az sem számít, mennyire komolynak tűnnek. (Feyerabend 1981a: 141) 23.Az egyik globális elméletben világosan meghatározott fogalmakat gyakran nem lehet gyökeres jelentésváltozás nélkül újradefiniálni egy rivális elméletben. (Feyerabend 1981a: 66) 24.Minden úgynevezett megfigyelési jelentés, kísérleti eredmény és "tényállítás" elméleti feltevéseket tartalmaz. (Feyerabend 1965: 167; 1975: 31) 25.Megfigyelésre és mérésre szolgáló berendezéseket gyakran sokkal azelőtt bevezetnek és széles körben hasznosítanak, akár még elméleti állítások ellenőrzésére is, mielőtt e berendezések műkődését elméletileg világosan megértenék. (Feyerabend 1975: 103) 10. Lakatos tételei 10.1 Narratíva Lakatos tudománymódszertana az általános popperi ismeretelméleti nézőpontból nő ki. E hagyomány (és Lakatos saját munkája) szempontjából központi jelentőségű a meggyőződés, miszerint minden tudományos állítás cáfolható, hogy alapvető különbség van a tudomány és a szellemi tevékenység más formái között, hogy az ismeretelmélet fő problémája a tudás gyarapodása, és hogy az elméleteket legjobb olyan állítások halmazaiként felfogni, amelyek logikai tartalma összehasonlítható. Lakatos a tudományos elméleteket végső soron történeti és összehasonlító módon értékeli. Az egyes elméletek nagyobb "kutatási programok"-ból születnek. Minden kutatási programot a következő jellemez: (a) az alapvető feltevések egy "kemény mag"-ja, amelyet a cáfolattal szemben önkényesen védettnek tekintenek (legalább ideiglenesen); (b) a mellék- és segédfeltevésekből álló "védőöv", amely felülvizsgálható; és (c) heurisztikus irányelvek egy halmaza, amely a kutatási programban dolgozó elméletalkotót utasítja, hogyan módosítsa az elméleteket, amikor azok bajba kerülnek. A kutatási programot alkotó elméletek időbeli sorozata olyan elméleteket tartalmaz, amelyek mindegyike (i) megőrzi az alapvető feltevésekből álló kemény magot, és (ii) a


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* heurisztikus irányelvek hasznosításával jött létre elődjéből. Egy kutatási program "kemény mag"-ja és "heurisztiká"-ja nem változik. A kutatási programokat abban az esetben nevezzük "haladó"-nak, ha későbbi elméletei megmagyaráznak mindent, amit a korábbiak megmagyaráztak, és ezenfelül még néhány új tényt is. Az ilyen új tények elméleti magyarázatát nem szabad ad hoc húzások révén elérni. Egy kutatási programnak nem kell a területén minden tényt megmagyaráznia ahhoz, hogy haladó legyen (valójában mindig lesz sok tény, amely anomáliának tűnik számára). Az egyes elméleteket aszerint ítélik meg, hogyan viszonyul saját kutatási programjának korábbi elméleteihez, nem pedig a rivális kutatási programokban lévő elméletekhez viszonyítva. Egy kutatási program csak akkor jobb egy másiknál, ha egyrészt (a) mindent megmagyaráz, amit riválisa is, másrészt (b) több új tényt jelez előre. 10.2 A tételek 1.A vezérlő feltevések új halmaza és a korábban megalapozott jelenségek közötti összeütközést az új vezérlő feltevéseket támogató tudósok széles körben felismerik. Így a vezérlő feltevések új halmazát fenyegető empirikus nehézségek nem gátolják meg a tudósokat e feltevések támogatásában. (Lakatos 1997: 105–6, 110; 1978, I: 37) 2.A tudósok gyakran annak ellenére ragaszkodnak vezérlő feltevéseikhez, hogy a feltevéseket tartalmazó elméletek rendszerint empirikus nehézségekkel szembesülnek. Még akkor is, amikor sok nehézség esetében fogalmuk sincs, hogyan oldják meg őket. (Lakatos 1997: 80–1, 105–6, 110; 1978, II: 116–77) 3.A tudósok nem tekintik a vezérlő feltevéseket tartalmazó elméletekkel szemben felmerülő empirikus nehézségeket döntőnek, amíg el nem jön az idő, amikor a vezérlő feltevések már nem jeleznek előre újfajta jelenségeket. (Lakatos 1997: 80–1, 105–6) 4.Az elméleteket sohasem utasítják el egyszerűen a megfigyelési vagy mérési eredményekkel való ütközés miatt. (Lakatos 1997: 81; 1978, I: 16, 86) 5.Az elméleteket néha akkor is elvetik, ha nincs jobb elmélet; különösen, ha már nem sikeresek újfajta jelenségek előrejelzésében. (Lakatos 1978, I: 177) 6.Egy kísérlet következményei az általa ellenőrzött elmélet sorsára nézve sohasem azonnal világosak. (Lakatos 1978, I: 16, 12, 76, 86; 1997: 80–1) 7.Mielőtt egy kísérleti eredmény komolyan számíthat egy elmélet ellenében, be kell vezetni egy új elméletet, amely megmagyarázza vagy megjósolja az eredményt. Pl.: Lavoisier elméletének kidolgozása előtt kísérletei nem cáfolták a flogiszton elméletet, és Compton munkája sem cáfolta a Bohr-Kramers-Slater elméletet. Chadwick 1914-es felfedezését a bétasugárzás folytonos energiaeloszlását illetően csak a Bohr-Kramers-Slater elmélet után és alapján tekintették az energiamegmaradás megsértésének. (Lakatos 1978, I: 35, 37, 81, 82, 86; 1997: 81, 109) 8.A tudósok sohasem tekintik az elméletet fenyegető empirikus nehézségeket az elmélet által megoldhatatlannak, vagy az elmélet által valószínűleg megoldhatatlannak, amíg nincs kéznél egy másik elmélet, amely megoldja az adott problémákat. (Lakatos 1978, I: 35) 9.A vezérlő feltevések halmaza ugyanúgy explicit irányelveket biztosít azon empirikus problémák megoldásához, amelyekkel kezdetben szembesül, mint azokéhoz, amelyek akkor merülnek fel, amikor a feltevéseket tartalmazó elméleteket kidolgozzák és ellenőrzik. (Lakatos 1999: 187–8; 190–1; 1978, I: 88) 10.A vezérlő feltevések egy halmazát elfogadó tudósok elsődlegesen vagy akár kizárólag olyan problémákkal foglalkoznak, amelyeket a feltevések maguk fontosként azonosítanak. Pl.: az általános relativitás elmélete a speciális relativitáselmélet következményeinek és javaslatainak nyomon követése révén fejlődött ki; nem olyan empirikus nehézségekre adott válaszként keletkezett, mint a Merkúr perihélium-eltolódása, vagy a Holdé. (Lakatos 1978, I: 38; 1999: 205; 1997: 108–9) 207 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 11.A vezérlő feltevések egy halmazát elfogadó tudósok minden empirikus nehézséget figyelmen kívül hagynak, kivéve azokat, amelyek maguk a feltevések által előre jelzett jelenségeket tartalmaznak, és amelyeket ezáltal a kísérlettől vagy megfigyeléstől függetlenül felismernek. Pl.: 1913-ban Bohr nem azért redukálta az elektrontömeget, mert empirikus igény mutatkozott a Fowler-sorozat hullámhosszainak előrejelzésére, hanem mert elméletileg szükséges volt az elektronpálya középpontjának eltolása. (Lakatos 1978, I: 38; 1999: 192–3, 203–4, 206; 1997: 110) 12.Gyakran annak érdekében vezetnek be hipotéziseket, hogy a vezérlő feltevéseket összeegyeztessék a makacs adatokkal. Ezeknek a hipotéziseknek nincsenek további alkalmazásaik, és semmi új megmagyarázását nem teszik lehetővé. Pl.: a XIX. századi csillagászok a Merkúr perihélium-problémáját olyan hipotézisek segítségével tárgyalták, amelyeket csakis ebből az egyetlen célból találtak ki, és amelyek semmi további hasznot nem hoztak. (Lakatos 1997: 105–6) 13.A vezérlő feltevések egyik halmazából a másikra való átmenetben az utód általában nem lesz egyszerűbb az elődnél. (Lakatos 1997: 111–2) 14.A sikeres tudományos kutatás időnként egymást kölcsönösen kizáró törvények és hipotézisek jelenlététől függ. (Lakatos 1999, 197; 1997: 11–89) 15.A nagyon sikeres elméletek ellenőrizhetetlenek, mert a kísérletek bármely lehetséges eredménye összeegyeztethetővé tehető velük. (Lakatos 1978, I: 16) 16.Az elmélet értékelésére szolgáló egyetlen bizonyíték az, amelyet éppen az adott elmélet ellenőrzése céljából gyűjtöttek, és amelyet az adott elmélet hiányában nem ismertek volna fel. (Lakatos 1978, I: 38) 17.Ahhoz, hogy egy jelenség a vezérlő feltevések egy halmazának bizonyítékaként szerepeljen, a feltevéseket tartalmazó elméleteknek nem kell pontosan előre jelezniük a jelenséget. Pl.: Einstein gravitációs elméletéről azt állították, hogy megmagyaráz olyan jelenségeket, amelyeket azonban pontatlanul jósolt meg; a kopernikuszi csillagászatról pedig azt mondták, hogy megmagyaráz olyan jelenségeket, amelyekre pedig nem is adott mennyiségi előrejelzéseket. (Lakatos 1978, I: 39, 185; 1999: 206–7, 209) 18.Amikor a vezérlő feltevések egy halmaza felvált egy másikat, minden jelenség, amely a korábbi halmaz bizonyítékának számított, a későbbi halmaz bizonyítékának is számít. Pl.: Einstein gravitációs elmélete kezdettől fogva képes volt mindent megmagyarázni, amit Newton gravitációs elmélete megmagyarázott. (Lakatos 1978, I: 39; 1999: 209) 19.Amikor az egyik elmélet felváltja a másikat, minden jelenséget, amelyet a korábbi elmélet megmagyarázott, megmagyaráz az utód is. (Lakatos 1978, I: 33; 1999: 187) 20.A tudósok az egyes elméletek érdemeit teljesen annak az elméletsorozatnak az alapján ítélik meg, amelynek a vizsgált elmélet az utolsó tagja. (Lakatos 1978, I: 33, 47) 21.Az elméletek nem tekinthetők a tudomány részének, ha nem korábbi elméleteket váltanak fel, vagy őket nem váltják fel későbbi elméletek. Egy elszigetelt elméletet, amely nem része az elméletváltozások történeti folyamatának, nem tekinthető tudományosnak. (Lakatos, 1978, I: 33, 47) 22.Egy elméletet csak akkor tekinthető tudományosnak, ha olyan jelenségeket jósol meg, amelyeket elődje nem jósolt meg, vagy ha olyan empirikus nehézségekkel szembesül, amelyeket majd utódja old meg. (Lakatos 1978, I: 33) 23.Az az elméletet, amely egyáltalán nem szembesül empirikus nehézségekkel, nem tekinthető tudományosnak. (Lakatos 1978 I: 33) 24.Az elméletek önmagukban sohasem jósolnak meg jelenségeket; az előrejelzés az elmélet paraméterei számára számszerű értékeket is kíván, és feltételezi, hogy az előrejelzés szempontjából az elmélet által jelentősnek tartott minden tényezőt figyelembe vettek. Pl.: az Uránusz helyzetére vonatkozó pontatlan 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* előrejelzések a XIX. század közepén nem egyedül a Newton-elméleten alapultak, hanem becsléseket is tartalmaztak az ismert szomszédos bolygók tömegét illetően, és feltételezték, hogy az összes – a Neptunuszra nem elhanyagolható gravitációs hatást gyakorló – tömeg ismert. (Lakatos 1978, I: 16, 40–1; 1997: 81) 25.Amikor egy elmélet előrejelzései pontatlannak bizonyulnak, a tudósok nem az elméletben magában jelölik meg a problémát, sem az előrejelzésekben felhasznált számértékek körében, sem pedig abban a feltevésben, hogy minden jelentős tényezőt "feldolgoztak". Ehelyett az előrejelzés készítésében szerepet játszó minden tényezőt egyformán problematikusnak és felülvizsgálhatónak tartanak. (Lakatos 1978, I: 16, 40–1, 81) 26.A vezérlő feltevések egy halmazának kidolgozása és kiterjesztése folyamán a halmaz bizonyos elemei központinak számítanak, abban az értelemben, hogy védettnek tartják őket a kritikával és az empirikus cáfolattal szemben. Feltételezik, hogy a vezérlő feltevésekkel szembekerülő összes empirikus nehézség a nem-központi elemekből fakad, s egyedül ezek kritizálhatók vagy felülvizsgálhatók. (Lakatos 1999, I: 18791) 27.A vezérlő feltevések egy halmazának központi törvényei és hipotézisei a halmaz kezdeti megfogalmazásában is nyilvánvalóak, és kezdettől fogva világosan megkülönböztetik őket a nem-központi elemektől. (Az utóbbiak abban az értelemben "nem-központi"-ak, hogy elvethetők anélkül, hogy az egész halmaz integritását vagy koherenciáját megsértenénk. Az ebben az értelemben vett "nem-központi" összetevők mindazonáltal hasznosak, talán döntőek is egyes empirikus nehézségek megoldásában.) (Lakatos 1999: 187–91) 28.A döntésnek, hogy a vezérlő feltevések egy halmazának bizonyos összetevői számára védett helyzetet biztosítanak, és hogy az összes empirikus nehézséget a halmaz más összetevői ellen irányítják, nincs meghatározott logikája, inkább önkényes döntés. (Lakatos 1999: 188–90) 29.A vezérlő feltevések egy halmazát kifejlesztő tudósok nem az empirikus nehézségekre figyelnek. Inkább arra összpontosítanak, hogy kijavítsák a mellékfeltevéseket, amelyeket a magyarázatokban és előrejelzésekben használtak, és amelyek – a vezérlő feltevések szerint – legjobb esetben is csak durvák és közelítőek. Pl.: a hidrogénatomra vonatkozóan pontosan ugyanazokat az egymást követő finomításokat és egyre realisztikusabb tárgyalásmódot vezették be a Bohr-elméletbe (1913), mint amelyeket bevezettek volna, ha az elmélet nem került volna szembe empirikus problémákkal. (Lakatos 1999: 190–2, 203–4, 205) 30.Általában a vezérlő feltevések egy halmazával szemben felmerülő nehézségek inkább maga a halmaz által előállított matematikai és technikai nehézségek, nem pedig empirikus nehézségek. (Lakatos 1999: 190–2, 203– 4, 205) 31.Ha a vezérlő feltevések egy halmaza csak egy korábbi halmaz törvényeire vagy hipotéziseire – amelyekkel szigorúan összeegyeztethetetlen – támaszkodva ér el empirikus sikert, a tudósok nem fogják megpróbálni feloldani az ellentmondást a régi törvények vagy hipotézisek felváltásával, ameddig az új vezérlő feltevések kifejezetten sikeresek nem lesznek korábban ismeretlen jelenségek helyes előrejelzésében. Közben a tudósok folytatják munkájukat az új feltevéseken, nem törődve az ellentmondással. Pl.: Bohr bizalma a korrespondencia elvekben. (Lakatos 1999: 197) 32.A tudósok csak ideiglenesen tűrik el a vezérlő feltevések halmazának ellentmondásosságát, mert egy ilyen ellentmondásos halmaz nem minden tagja lehet igaz. (Lakatos 1999: 198) 33.A tudósok hosszú távú célja az, hogy igaz vezérlő feltevéseket találjanak, nem csupán olyanokat, amelyek sikeresek az empirikus problémák megoldásában. (Lakatos 1999: 198) 34.Egy elmélet leváltásának szükségességét általában a vezérlő feltevéseknek az a háttérhalmaza teszi nyilvánvalóvá, amelyből alapvető feltevéseit veszi. Így a tudósok még akkor is törekedhetnek egy elmélet lecserélésére, ha az nem került szembe empirikus nehézségekkel. (Lakatos 1999: 206) 35.A legtöbb esetben csak nagyon kevés kísérletnek van valódi jelentősége egy elmélet leváltásához vezető döntésben. Az ilyen döntést elsősorban elméleti okokból hozzák meg, és az empirikus nehézségek elszaporodása csak kevéssel, vagy egyáltalán nem járul hozzá egy elmélet leváltásához. (Lakatos 1978; I: 37; 1999: 205–6)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 36.Egy kísérletet csak sokkal azután tartanak döntő bizonyítéknak a vezérlő feltevések egy halmaza ellen, hogy eredményei széles körben ismertté váltak. (Lakatos 1997: 81; 1999: 212; 1978: 76) 37.Mielőtt egy kísérletet döntőnek tekintenének a vezérlő feltevések egy halmazával szemben, olyan új feltevéseket kell kidolgozni, amelyek e kísérlet eredményeit helyesen jósolják meg, és további, addig ismeretlen jelenségeket is helyesen jeleznek előre. (Lakatos 1999: 200, 212; 1997: 81) 38.A kísérleteket csak közvetetten, a rivális halmaznak nyújtott támogatáson keresztül irányulhatnak a vezérlő feltevések egy halmaza ellen. Pl.: a Michelson-Morley kísérlet csak azért volt a XIX. századi éterelmélet komoly empirikus cáfolata, mert hatékonyan támogatta a relativitáselméletet. (Lakatos 1999: 213; 1978 I: 77) 39.Csak az elméleti előrejelzés megelőzően ismeretlen jelenségeknek van súlyuk egy elmélet értékelésében. Pl.: a Michelson-Morley kísérlet kevés támogatást adott a relativitáselméletnek, mert a relativitáselmélet kidolgozása előtt hajtották végre. (Lakatos 1978, I: 5, 38–9) 40.Az elmélet előtt ismert, de meg nem magyarázott jelenségek helyes előrejelzése erősen az adott elmélet mellett szól. (Lakatos 1999: 206–210) 41.Egy kísérlet fontossága az általa ellenőrzött elmélet fontosságán múlik. A kísérleteknek nincs önálló jelentőségük; súlyuk teljesen az elméletek sorsára való befolyásukból származik. (Lakatos 1999: 213) 42.A tudósok ellenállnak a nem-központi hipotézisek bevezetésének az empirikus nehézségek megoldása érdekében, hacsak e hipotézisek lehetővé nem teszik korábban ismeretlen jelenségek előrejelzését is, vagy benne nincsenek olyan új elméletekben, amelyek ismeretlen jelenségeket jósolnak meg. Pl.: Pauli neutrinó-hipotézisét nem azért fogadták el, mert szükséges volt az energiamegmaradás fenntartásához, hanem mert Fermi használta a Heisenberg-féle kvantummechanikának az atommagra való alkalmazásában. (Lakatos 1978, I: 85) 43.Az elmélet ellenőrzésére használt megfigyelések elfogadhatósága mindig más elméletektől függ, s ezért elutasíthatók e további elméletek felülvizsgálata vagy helyettesítése révén. Pl.: Galilei megfigyelései a Hold hegyeire vagy a napfoltokra vonatkozóan előfeltételezték a távcső gyengén fejlett optikai elméletét. (Lakatos 1978, I: 14–16, 43, 45, 73–4; 1999: 203) 44.Egy elméletalkotó, akinek elmélete ütközik a megfigyelésekkel, általában úgy védi meg elméletét, hogy megtámadja azokat az elméleteket, amelyektől az adott megfigyelések függenek. Pl.: az aberráció Fresnel-féle magyarázatának Michelson általi kísérleti cáfolata azoktól az elméleti feltevésektől függött, amelyeket Lorentz a kontrakciós hipotézissel helyettesített. Hasonlóan, Bohr képes volt elutasítani Pickering és Fowler ibolyántúli sorozatokra vonatkozó megfigyeléseit. (Lakatos 1978, I: 14–16, 43, 45, 73–4; 1999: 193) 45.A vezérlő feltevések versengő halmazai közötti választás során azt a halmazt részesítik előnyben, amely előrejelzi mindazt, amit vetélytársa előrejelzett, valamint még néhány új és meglepő jelenséget. (Lakatos 1978, I: 185–186) 46.A vezérlő feltevések versengő halmazai közötti választás során azt a halmazt részesítik előnyben, amely a helyes előrejelzésekhez nem az adott célok számára kiagyalt feltevéseket, hanem központi feltevéseit használja. Pl.: a ptolemaioszi és a kopernikuszi csillagászat. (Lakatos 1978, I: 185–86) 47.A vezérlő feltevések egyes gyenge halmazait tetszetőssé varázsolták, mert elég okos ember dolgozott rajtuk. (Lakatos 1997: 81) 48.A vezérlő feltevések versengő halmazai az elméletértékelés közös szabályaival rendelkeznek. Nem igaz, hogy a vezérlő feltevések minden halmazának megvannak a maga sajátos szabályai. (Lakatos 1999: 177 skk.) 49.A tudósoknak nincsenek aggályaik a nem-központi és egyébként indokolatlan hipotézisek bevezetésével kapcsolatban, ha azok megvédenek egy elméletet a nyilvánvaló cáfolattól, még akkor sem, ha a hipotéziseknek kevés a további magyarázó értékük. (Lakatos 1978, I: 16–17)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 50.Ha egy nem-központi hipotézis kudarcot vall, amikor kezdeti alkalmazásán kívüli területen vetik be, a hipotézist meg lehet védeni egy további segédhipotézissel, amely megmagyarázza az első látszólagos kudarcát. Ha a második segédhipotézis elbukik a független ellenőrzéseken, akkor be lehet vezetni egy harmadikat, és így tovább. (Lakatos 1978, I: 16–17) 51.Bármilyen hosszú is egy elmélet megmentése érdekében felállított segédhipotézisek láncolata, a kísérleti siker bármely jele, bármennyire is távol a láncban, az összes előző hipotézist és az elméletet is alátámasztja, amelynek segédkezet nyújtottak. (Lakatos 1978, I: 16–17) 52.A vezérlő feltevések egy halmazához kapcsolódó kutatási irányelvek némelyikét le lehet váltani az adott feltevések történeti fejlődésének során. (Lakatos 1999: 192) 53.A vezérlő feltevések új halmazai gyakran tartalmazzák elődeik lényeges feltevéseit. (Lakatos 1999: 209) 11. Laudan tételei 11.1 Narratíva Laudan szerint a tudomány célja intellektuális problémák megoldása. A versengő elméleteket és vezérlő feltevéseket ("kutatási hagyományok") problémamegoldó hatékonyságuk alapján értékeli. A megoldandó problémáknak két típusa van: a valamilyen terület objektumaival kapcsolatos empirikus kérdések; valamint az elméleten belüli, vagy az elmélet és más tudományos, módszertani, esetleg akár metafizikai elvek közötti ellentmondásokkal kapcsolatos fogalmi nehézségek. Egy elmélet teljes problémamegoldó hatékonyságát úgy határozzuk meg, hogy megbecsüljük az elmélet által megoldott empirikus problémák számát és jelentőségét, majd kivonjuk belőle az elmélet által létrehozott anomáliák és fogalmi problémák számát és jelentőségét. Racionális lehet követni egy elméletetet, még akkor is, ha irracionális elfogadni. A követés melletti döntést az elmélet által az adott időpontban megoldott problémák aránya alapozza meg. Az elmélet elfogadásáról szóló döntés hosszú távú teljesítményén alapul. Mindkét ítélet az alternatív elméletekkel való összehasonlítást kíván. A haladás olyan elméletek elfogadásában áll, amelyek egyre jobb problémamegoldók. Egy elmélet még akkor is jobb problémamegoldó lehet egy másiknál, ha képtelen néhány olyan probléma megoldására, amit a másik sikeresen megoldott. Ennek megfelelően, a vezérlő feltevéseket az általuk támogatott elméletek viszonylagos problémamegoldó sikere alapján ítélik meg. A vezérlő feltevések egy halmazának legfontosabb elemei az ontológia és a heurisztika, az utóbbi egy szabályhalmaz, amely irányítja az elméletalkotást és részletezi az ontológiát. A vezérlő feltevések egy halmaza egyidejűleg sok egymással összeegyeztethetlen elméletet támogathat. A vezérlő feltevéseket annyiban lehet empirikusan ellenőrizhetőnek tartani, amennyiben végső sorsuk az általuk támogatott elméletek empirikus sikerén múlik. A vezérlő feltevések halmazai rendszerint oly módon fejlődnek, hogy ugyanazon "kutatási hagyomány" korábbi és későbbi változatai alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek közös feltevésekkel. Ezt a fejlődési folyamatot a halmaz céljaival, módszereivel és a legfontosabb ontológiai állításaival kapcsolatos különálló döntések sorozata vezérli. Így megtörténhet, hogy a tudósok felfedezik, a korábban magukévá tett módszerek nem segítik céljaikat, vagy az általuk korábban elfogadott elméletek nem elégítik ki módszertani követelményeiket. Akár azt is felfedezhetik, hogy a hagyományaikban korábban központi szerepet játszó célok többé már nem életképesek, mert nem valósíthatók meg. Ezen a hálószerű folyamaton keresztül a fokozatos változások sorozata hoz létre nagyobb eltolódásokat a tudományos közösség lényeges vélekedéseiben. Ritkán vagy soha nem történik meg, hogy a tudósok egyszerre változtatják meg elméleteiket, módszereiket és céljaikat. A "forradalmak" mindig ilyen fokozatosak, s nem szükséges, hogy globális összemérhetetlenségeket tartalmazzanak. 11.2 A tételek Minden hivatkozás Laudan két kötetére vonatkozik a tudomány "változásairól'.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 1.Egy empirikus probléma definiálása megköveteli a vizsgálat kontextusának előzetes meghatározását. (Laudan 1977: 15) 2.Egy elméletet nem csupán empirikus helytállósága szerint értékelnek, hanem belső konzisztenciájára és más érvényes nézetekkel való összeegyeztethetőségére való tekintettel is. (Laudan 1977: 14, 49) 3.A tudósok különösen meggyőzőnek tartanak egy elméletet, ha meg tudja oldani a riválisait fenyegető empirikus nehézségeket. (Laudan 1977: 18) 4.A tudósok gyakran akkor is bíznak abban, hogy egy elmélet megold egy empirikus problémát, ha nem készek hinni az elméletben. (Laudan 1977: 223) 5.Az elmélet által a jelenségekre adott előrejelzések gyakran csak közelítőleg pontosak. (Laudan 1977: 22–4) 6.A problémák korábbi megoldásainak pontatlanságát gyakran csak a későbbi megoldások fényében veszik észre. (Laudan 1977: 22–4) Pl.: Carnot termodinamikai elméletei csak Clausius munkája nyomán látszottak közelítéseknek; hasonlóan, Newton elmélete mutatta meg, hogy a Galilei-féle szabadesés-elmélet csak közelítőleg helyes előrejelzéseket eredményezett. 7.A problémamegoldások helyességének kritériumait a vezérlő feltevések halmaza biztosítja. Ha az utóbbi megváltozik, az előbbi is változhat. (Laudan 1977: 25) 8.Az empirikus nehézségek önmagukban sohasem kényszerítik ki egy elmélet feladását. (Laudan 1977: 27) 9.Egy elmélet képessége a látszólagos ellenpéldákat megoldott problémákká változtatni – különösen meggyőző érv mellette. (Laudan 1977: 31) Pl.: Prout hipotézise az atom felépítéséről. 10.Mielőtt elfogadnák az elméleteket, azok sok riválisaik által megoldott empirikus problémát megoldanak; mindazonáltal egy elmélet ritkán oldja meg az összes olyan problémát, amelyet versenytársai megoldottak. (Laudan 1971: 27) 11.Egy probléma jelentőségének egyik legfőbb meghatározója: a történeti kontextus. Egy és ugyanazon problémának különböző történeti kontextusokban különböző mértékű ellenőrző ereje lehet. (Laudan 1977: 33 skk.) 12.Egy probléma jelentőségének egyik legfőbb meghatározója: általánosságának foka. (Laudan 1977: 33 skk.) 13.Egy empirikus nehézség súlya az előrejelzés és az eredmény közötti eltérés mértékével, a nehézség korával és a megoldással szembeni múltbeli ellenállásával arányosan növekszik. (Laudan 1977: 39) 14.Az elmélettel szemben álló empirikus nehézségek fontosságának mértéke inkább súlyuktól, nem pedig számuktól függ. (Laudan 1977: 37) 15.Az elméleti tudósokat – a kísérletiekkel szemben – ugyanannyira érdekli az elmélet fogalmi koherenciája, mint empirikus sikere. (Laudan 1977: 45) Pl.: a ptolemaioszi csillagászat kritikája; a világ newtoni rendszeréről folytatott – az alapokat érintő – viták; Darwin, Freud, Skinner elméleteinek és a kvantummechanikának a fogadtatása. 16.A bizonytalan vagy homályos magyarázó kategóriákat és az ellentmondásos elveket komoly tehertételnek tekintik az elmélet szempontjából. (Laudan 1977: 49) 17.Egy elméletet alááshatnak vagy támogathatnak más – magának az elméletnek a területén kívüli – elméletek, módszertanok vagy metafizikai nézetek. (Laudan 1971: 49, 55) 18.Ha egy elmélet összeütközésbe kerül egy terület uralkodó módszertanával, gyakran a módszertan változik meg. (Laudan 1971: 58, 59) Pl.: a newtoni elmélet és az induktivista módszertan.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 19.Egy elmélet elfogadhatósága növekszik az elmélet által megoldott empirikus problémák számával és jelentőségével, csökken viszont az elméletet fenyegető empirikus és fogalmi nehézségek számával és jelentőségével. (Laudan 1977: 5, 13, 66, 68, 119) 20.A haladás egy elméletnek egy olyan másikkal való helyettesítésében áll, amely összegezve nyereséget kínál az empirikus és fogalmi nehézségek feloldásában. (Laudan 1977: 68) 21.A vezérlő feltevések meghatározzák egy területen az objektumok és folyamatok fajtáit, valamint a tanulmányozásukra alkalmas vizsgálati módszereket. (Laudan 1999: 257) Pl.: a geológia aktualista hagyománya; kartezianizmus. 22.A vezérlő feltevések irányelveket biztosítanak az elméletek módosításához és átalakításához, hogy javítsák problémamegoldó hatékonyságukat. (Laudan 1977: 92) 23.A vezérlő feltevések ugyanazon halmazából kifejlesztett elméletek időnként összeegyeztethetlenek egymással. (Laudan 1977: 81, 85) Pl.: elméletek a karteziánus és a newtoni optikában. 24.A vezérlő feltevések egy halmazának elfogadhatóságát a hozzá kötődő elméletek problémamegoldási sikere alapján ítélik meg. (Laudan 1977; 82) 25.Egy terület vezérlő feltevései időnként az elméletek jelentős változása nélkül változnak meg. (Laudan 1977: 96) 26.Egy terület elméletei anélkül is változhatnak, hogy a vezérlő feltevések megváltoznának. (Laudan 1977: 96) 27.A tudósok időnként meggondolják magukat azzal kapcsolatban, hogy melyek a vezérlő feltevések halmazának leginkább központi elemei, és így melyek javíthatók. (Laudan 1977: 99) Pl.: newtoni mechanika; marxizmus. 28.A vezérlő feltevések egy nagyon sikeres halmaza időnként a vele össze nem egyeztethető tudományon kívüli világnézetek elvetéséhez vezet. (Laudan 1977: 101) Pl.: Descartes, Newton, Darwin. 29.A tudósok inkább az általános problémamegoldó teljesítmény miatt fogadják el az elméleteket, nem pedig az éppen vizsgált probléma kezelésének általános sikere miatt. (Laudan 1999: 259) 30.A tudósok gyakran olyan elméleteken dolgoznak, amelyeket nem fogadnak el, feltéve hogy ezeknek az elméleteknek az aktuális problémamegoldási aránya magas. (Laudan 1999: 262; 1977: 119) Pl.: Galilei fizikája, Dalton atomizmusa. 31.Egy tudós gyakran a vezérlő feltevések két különböző, akár egymást kölcsönösen ki is záró halmazával dolgozik. (Laudan 1999: 262) 32.Egy elmélet létező versenytársaihoz, az elméletértékelés uralkodó eszméihez és az előző elméletekhez viszonyítva értékelhető. (Laudan 1977: 1–3, 124) 33.A tudósok időnként még akkor is használnak nagy problémamegoldó hatékonyságú elméleteket, ha nem tartják őket igaznak. (Laudan 1977: 125) 34.Egy területen adott pillanatban a vezérlő feltevések egynél több halmazát vizsgálják általában. (Laudan 1977: 134) Pl.: a XIX. századi kémia, a XVIII. századi mechanika. 35.A vezérlő feltevésekben bekövetkező gyors változások (azaz "forradalmak") egy területen az adott feltevéseknek néhány tudós általi kezdeti elfogadásából származnak. (Laudan 1977: 137) Pl.: Darwin, Newton, Lyell.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 36.Nincs olyan időszak egy terület fejlődésében, amikor vezérlő feltevéseit védettnek tartanák a kritikától. (Laudan 1977: 138) 37.Egy területen az egymást követő elméletek sok közös (de nem kizárólag ilyen) empirikus problémával foglalkoznak. (Laudan 1977: 140) 38.A rivális elméletek ellenőrzésére használt empirikus problémák általában jellemezhetők a kifejlesztés alatt álló elméletektől függő feltevések használata nélkül is. (Laudan 1977: 143) 39.Általában empirikus veszteségek és nyereségek egyaránt kapcsolódnak egy régebbi elméletnek egy újjal való helyettesítéséhez. (Laudan 1977: 148-49) Pl.: az elméleti geológusok Cuvier és Lyell előtt egy csomó olyan empirikus nehézséggel foglalkoztak, amelyet később nem vettek figyelembe. Newton optikája nem tudta megmagyarázni az izlandi pátban bekövetkező fénytörést, amelyet Huygens optikája magyarázott meg. 40.A tudományokban a legtöbb elméleti tevékenység nem gyakorlati problémák megoldására irányul. (Laudan 1977: 224) 41.A vezérlő feltevések halmazait úgy értékelik, hogy hosszú távon összehasonlítják a hozzájuk kapcsolódó legjobb elméletek problémamegoldási összteljesítményét a rivális halmazokhoz kapcsolódó elméletekével. (Laudan 1977: 124) 42.A vezérlő feltevések egy halmaza magában foglal egy ontológiát, egy módszertant és a kognitív célok meghatározását. (Laudan 1984: 42) 43.Legtöbbször minden terület vagy részterület legtöbb tudósa megegyezik abban, hogy: (a) tudományáguk legtöbb állításának mi a státusza; (b) melyek a megoldandó központi problémák; (c) melyek a megfelelő mennyiségi és kísérleti technikák; (d) melyek a posztulálandó magyarázó és elméleti entitások. (Laudan 1984: 3) 44.Minden tudományos terület központi problémái, technikái és alapvető magyarázó hipotézisei változnak – időnként gyorsan. (Laudan 1984: 4–5) 45.A tudósok területükön a konszenzus elérését általában a "tudományos módszer"-nek, azaz a közös módszertani normáknak tulajdonították. (Laudan 1984: 6) 46.Az esetek fontos kisebbségében mély és hosszan tartó egyet nem értés alakul ki, amely ellenáll a közös módszertani normák révén való feloldásnak. (Laudan 1984: 7–8, 13, 22) 47.A hosszú távú nézeteltéréseket általában nem lehet az irracionalitásnak, hozzá nem értésnek, a tudományon kívüli ideológiák hatásának vagy a "tudományos módszer" semmibevevésének tulajdonítani. (Laudan 1984: 7– 8, 12) 48.A rivális elméleteknek ritkán egyezik meg az összes megfigyelési következményük. (Laudan 1984: 7–8, 12) 49.A tudósok időnként nem értenek egyet abban, hogy mik a megfelelő módszerek a rivális elméletek értékelésére. (Laudan 1984: 12, 33) 50.A tudományos elméletek értékelésére használt módszerek idővel változnak. (Laudan 1984: 33–40) 51.A tudósok azt gondolják, hogy a tudomány céljai nem önkényesek. (Laudan 1984: 48) 52.A tudományos kutatás céljai idővel nagy változásokon mennek keresztül. (Laudan 1984: 47) 53.A tudósok időnként nem értenek egyet abban, hogy mik a tudomány céljai. (Laudan 1984: 42) 54.A tudomány céljaira vonatkozó nézeteltérés feloldásának folyamata érveken alapul. (Laudan 1984: 48)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 55.Bár a vezérlő feltevések egy halmazának elemei összekapcsolt, összefüggő és kölcsönható hálózatot alkotnak, e hálózat összefüggő elemei nem képeznek egy "eszi, nem eszi csomag"-ot; a tudósok ezeket az összetevőket úgy tárgyalják, mint amelyek egyenként kezelhetők és egyenként helyettesíthetők. (Laudan 1984: 73) 56.A tudósok időnként nem értenek egyet abban, miknek kellene lenniük a tudomány céljainak, miközben egyetértenek az elméletértékeléshez használt megfelelő normákat illetően. (Laudan 1984: 45) 57.A tudósok időnként egyetértenek abban, miknek kell lenniük a tudomány céljainak, miközben nem értenek egyet az elméletértékeléshez használt normákat illetően. (Laudan 1984: 37) 58.A tudósok időnként nem értenek egyet abban, milyen normákat használjanak az elméletértékeléshez, miközben egyetértenek a kedvenc elméleteiket vagy az alapjukul szolgáló ontológiát illetően. (Laudan 1984: 46) 59.A tudósok időnként egyetértenek abban, miknek kell lenniük a tudomány céljainak és normáinak, de nem értenek egyet a megfelelő ontológiát illetően, amelyet az elméleteknek példázniuk kellene. (Laudan 1984: 75) 60.A tudósok időnként egyetértenek abban, milyen normákat használjanak az elméletértékeléshez, miközben nem értenek egyet egyes elméletek előnyben részesítésével kapcsolatban. (Laudan 1984: 33) 61.A tudósok időnként nem értenek egyet abban, hogy miknek kellene lenniük a tudomány céljainak, és milyen normákat kellene használni az elméletek értékeléséhez, miközben egyetértenek egyes elméletek előnyben részesítésében. (Laudan 1984: 46) 62.A vezérlő feltevések teljesen különböző halmazainak védelmezői közötti nézeteltérések időnként feloldódnak, mert a tudósok egy hosszabb időszak alatt meggondolják magukat egyenként minden egyes vitatott összetevőt illetően – a mindent egyszerre felölelő áttérés kevésbé valószínű. (Laudan 1984: 76, 80 skk.) 63.A vezérlő feltevések egyik halmazáról a teljesen különböző másikra való váltást – visszatekintve – gyakran holisztikus áttérésként festik le, holott valójában fokozatos, apránkénti változások voltak. (Laudan 1984: 78) 64.A versengő elméletek közötti választásban a tudósok a pillanatnyilag elérhető lehetőségek között választanak, nem pedig azt döntik el, vajon egy elmélet jobb-e az összes lehetséges alternatívánál. (Laudan 1984: 27–8) 65.A legtöbb esetben a közös szabályok (pl. a kísérlettervezésről, a hibaelméletről) képessé teszik a tudósokat arra, hogy feloldják a pillanatnyilag rendelkezésre álló alternatív elméletek közötti választás során jelentkező nézeteltéréseket. (Laudan 1984: 25, 28–30) 66.Az esetek kisebb részében, az elmélet-preferenciáról szóló vitát a közös módszertani szabályokra való hivatkozással nem lehet feloldani, vagy mert (a) a szabályok, bár közösek, nem eredményeznek világos döntést, vagy (b) nézeteltérések vannak a szabályok súlyozásával kapcsolatban, vagy (c) a szabályok értelmezése maga is vitatott. (Laudan 1984: 24, 28, 33) 67.A tudósok gyakran folyamodnak a pillanatnyilag legjobb tudományos elméletekhez, amikor ítéletet alkotnak arról, hogy az elméletértékelés egy javasolt szabálya optimális eszköz-e a tudomány céljainak elérése szempontjából. (Laudan 1984: 38–40) 68.Egyes esetekben a szabályokkal kapcsolatos nézeteltérések nem oldhatók fel a közös célokra való hivatkozással, vagy mert ezek a megfontolások kétértelmű döntéshez vezetnek, vagy mert a tudósok nézetei különböznek a terület alapvető céljait illetően. (Laudan 1984: 37–8, 41) 69.A tudományos célokat időnként azon az alapon bírálják, hogy elérhetetlenek. Pl.: a törvényekre és elméletekre vonatkozó infallibilizmus céljai. (Laudan 1984: 51)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 70.A tudományos célokat időnként azon az alapon bírálják, hogy pontatlanok, homályosak, az alkalmazásokban önkényesek, vagy fogalmilag zavarosak, és mindezek miatt elérésük nem állapítható meg. Pl.: egyszeműség, érthetőség. (Laudan 1984: 52, 61) 71.A tudományos célokat időnként azon az alapon bírálják, hogy nincs operacionális út annak meghatározására, vajon a cél valaha is elérhető-e. Pl.: az igazság vagy közelítő igazság célja az elméletekben. (Laudan 1984: 53) 72.A tudományos célokat időnként azon az alapon bírálják, hogy az állandó törekvés ellenére még nem állítottak elő olyan elméleteket, amelyek elérték volna ezeket a célokat. Pl.: az "érthetőség" céljának elhagyása a mechanisztikus filozófia karteziánus hagyományában. (Laudan 1984: 60) 73.Az egy adott terület számára javasolt célokat időnként azon az alapon bírálják, hogy nincsenek összhangban a területen dolgozók által már nagyra becsült elméletekkel vagy alkalmazásokkal. Pl.: a XVIII. századi áttérés az anti-mikroelméleti induktivizmusról a megfigyelhetetlen létezőkről szóló mélyszerkezeti elméletek előállításának céljára. (Laudan 1984: 5360) 74.A szabályok, amelyekhez a tudósok folyamodnak az elméletekről való vitákban, gyakran igazán hatékonyak az elméletválasztás irányításában és a konszenzus létrehozásában. (Laudan 1984: 92) 75.Egyes normák, amelyekre a tudósok hivatkoznak, homályosan vannak megfogalmazva vagy alkalmazásuk nem egyértelmű. Pl.: egyszerűség. (Laudan 1984: 52) 76.Azokban az elméletválasztási esetekben, amelyben a szabályok különböző irányokban húznak, a tudósok jellegzetesen megindokolják, hogy miért adnak elsőbbséget bizonyos szabályoknak a többiekkel szemben. (Laudan 1984: 94) 77.Bár a kiváncsiság és a társadalmi hasznosság időnként a tudósokat bizonyos problémákkal való foglalkozásra készteti, ezeknek a motivációknak nincsen hosszú távú kihatásuk annak az elméletnek az elfogadhatóságára, amelyet eredetileg ezeknek a problémáknak a megoldására fejlesztettek ki. (Laudan 1984: 98) 78.A tudósok rendszerint megindokolják, miért tulajdonítanak bizonyos problémáknak döntő szerepet egy elmélet ellenőrzésében. (Laudan 1984: 100) 79.A tudósok gyakran nagy jelentőséget tulajdonítanak az elmélet olyan problémák megoldására irányuló képességének, amelyek az elmélet meglepő következményeit rejtik magukban. (Laudan 1984: 100) 80.A tudósok gyakran azért tekintenek egy meghatározott problémát fontosnak az elmélet értékelésében, mert az adott probléma "döntő kísérlet"-et jelent a rivális elmélettel szemben. (Laudan 1984: 100) 81.A tudósok gyakran azért tekintik egy elmélet képességét egy meghatározott probléma megoldására fontosnak, mert az adott probléma nem olyan, mint amilyenek megmagyarázására az elméletet szánták. (Laudan 1984: 100) 82.Sok tudós tartja úgy, hogy a tudomány céljának – és saját céljuknak – olyan elméletek előállításának kellene lennie, amelyek különböző területek megfigyelhetetlen létezőiről igaz vagy megközelítően igaz leírást adnak. (Laudan 1984: 104) 83.Sok múltbeli elmélet nagyon sikeres volt, még akkor is, ha olyan létezőket posztuláltak, amelyek – ha jelenlegi legjobb elméleteink igazak – nem léteznek. Pl.: a XVIIIIX. század éterelméletei. (Laudan 1984: 11314) 84.A tudósok nem tekintik egy egyébként sikeres elmélet elutasításához megfelelő alapnak azt, hogy az elmélet nem őrzi meg a korábbi sikeres elméletek magyarázó modelljeit. (Laudan 1984: 126) 85.A korábbi elméletek által megmagyarázott empirikus törvényeket nem mindig magyarázzák meg – akár határesetként – az azokat helyettesítő későbbi elméletek. (Laudan 1984: 127)


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* 86.A korábbi elméletek konfirmált előrejelzéseit a későbbi elméletek nem mindig ismétlik meg. (Laudan 1984: 127) 87.A tudósok tipikusan nem kívánják meg, hogy bármely új elmélet megmagyarázza, miért volt elődje sikeres. (Laudan 1984: 132–33) 88.Egy terület későbbi elméletei általában nem magyarázzák meg, miért voltak az általuk leváltott elméletek sikeresek. (Laudan 1984: 132–33)

Irodalom Cohen, I. Bernard: 1980, The Newtonian Revolution, Cambridge University Press, Cambridge. Cohen, I. Bernard: 1985, Revolution in Science, Harvard University Press, Cambridge. Feyerabend, Paul: 1965, "Problems of Empiricism", in R. Colodny (ed.), Beyond the Edge of Certainty, Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N.J., pp. 145–260. Feyerabend Paul: 1970, "Problems of Empiricism, Part II", in R. Colodny (ed.), The Nature and Function of Scientific Theories, University of Pittsburgh Press, Pittsburgh, pp. 275–353. Feyerabend, Paul: 1975, Against Method, New Left Books, London. Feyerabend, Paul: 1981a, Rationalism, Realism and Scientific Method: Philosophical Papers; Vol. 1, Cambridge University Press, Cambridge. Feyerabend, Paul: 1981b, Problems of Empiricism: Philosophical Papers, Vol. II, Cambridge University Press, Cambridge. Fleck, Ludwig: 1979, Genesis and Development of a Scientific Fact, University of Chicago Press, Chicago. Holton, Gerald: 1973, Thematic Origins of Scientific Thought: Kepler to Einstein, Harvard University Press, Cambridge, Mass. Kuhn, Thomas S.: 1963, "The Function of Dogma in Scientific Research", in A. C. Crombie (ed.), Scientific Change, Basic Books, New York, pp. 347–69. Kuhn, Thomas S.: 1977, The Essential Tension, University of Chicago Press, Chicago. Kuhn, Thomas S.: 1981, "What Are Scientific Revolutions?", Occasional Paper no. 18, Center for Cognitive Science, Massachusetts Institute ot Technology, Cambridge. Kuhn, Thomas S.: 1983a, "Commensurability, Comparability, Communicability", in P. D. Asquith and T. Nickles (eds.), PSA 1982, vol. 2, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 669–88. Kuhn, Thomas S.: 1983b. "Rationality and Theory Choice", Journal of Philosophy 80, 563–70. Kuhn, Thomas S.: 1984, A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest. Kuhn, Thomas S.: 1999, "Objektivitás, értékítélet és elméletválasztás", jelen kötetben. Lakatos, Imre: 1978, The Methodology of Scientific Research Programmes, Cambridge University Press, Cambridge. Lakatos, Imre: 1997, Tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Budapest. 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Lakatos, Imre: 1999, "Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája" (részlet), jelen kötetben. Laudan, Larry: 1977, Progress & Its Problems, University of California Press, Berkeley. Laudan, Larry: 1984, Science and Values, University of California Press, Berkeley. Laudan, Larry: 1999, "Az elméletektől a kutatási hagyományokig" (részletek a Progress & Its Problem-ből), jelen kötetben. Popper, Karl R.:1963, Conjectures & Refutations, Basic Books, New York. Popper Karl R.:1972, Objective Knowledge, Oxford University Press, Oxford. Popper, Karl R.: 1997, A tudományos kutatás logikája, Európa, Budapest. Stegmüller, Wolfgang: 1976, The Structure and Dynamics of Theories, Springer-Verlag, New York. Toulmin, Stephen: 1967, "The Evolutionary Development of Natural Science", American Scientist 55, 456–70. Toulmin, Stephen: 1972, Human Understanding, Princeton University Press, Princeton, N. J. Az esettanulmányok bibliográfiája Alexander, J.: 1979, "Paradigm Revision and "Parsonianism", Canadian Journal of Sociologie 4, 343–58. Anderson, Paul F.: 1983, "Marketing, Scientific Progress and Scientific Method", Journal of Marketing47, 18– 31. Archibald, G. C.: 1979, "Method and Appraisal in Economics", Philosophy of the Social Sciences 9, 304–15. Ball, T.: 1976, "From Paradigms to Research Programs: Toward a Post-Kuhnian Political Science", American Journal of Political Science 20, 151–71. Barbour, Ian: 1980, "Paradigms in Science and Religion", in Gutting (1980), pp. 223-45. Barker, Peter and B. Gholson: 1984, "The History of the Psychology of Learning as a Rational Process: Lakatos versus Kuhn", in H. W. Reese (ed.) Advances in Child Development and Behavior18, Academic Press, New York, 227–44. Barker, Peter and B. Gholson: 1985, "Kuhn, Lakatos and Laudan: Applications to the History of Physics and Psychology", American Psychologist40, 755–69. Baumberger, J.: 1977, "No Kuhnian Revolution in Economics", Journal of Economic Issues 11, 1–20. Beardsley, Philip: 1974, "Political Science: the Case of the Missing Paradigm", Political Theory 2, 46–61. Bechtel, W.: 1984, "The Evolution of Our Understanding of the Cell: A Study in the Dynamics of Scientific Progress", Studies in History and Philosophy of Science 15, 309–56. Bernstein, Howard: 1981, "Marxist Historiography and the Methodology of Research Programmes", History and Theory 20, 424–49. Blaug, M.: 1980, A Methodological Appraisal of Marxian Economics, Elsevier, Amsterdam. Blaug, Mark: 1980, "Kuhn versus Lakatos, or Paradigms versus Research Programmes in the History ot Economics" in Gutting (1980), pp. 137–59. 218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Bluhm, William T.: 1982, The Paradigm Problem in Political Science: Perspectives from Philosophy and from Practice, Carolina Academic Press, Durham, N.C. Bronfenbenner, M.: 1971, "The »Structure of Revolutions« in Economic Thought", History of Political Economy 3, 136–51. Brooke, John: 1981, "Avogadro's Hypothesis and its Fate: A Case-Study in the Failure ot Case-Studies", History of Science 19, 234–73. Brown, T.: 1969, "The Electric Current in Early 19th-Century French Physics", Historical Studies in the Physical Sciences 1, 61ff. Brown, T.: 1978, "The Rise of Baconianism in 17th-Century England", in Science and History, Polish Academy of Sciences Press, 502–22. Bryant, C. G. A.: 1975, "Kuhn, Paradigms, and Sociology", British Journal of Sociology 26, 354–59. Buchdahl, Gerd: 1970, "History ot Science and Criteria of Choice", in Roger Stuewer (ed.), Minnesota Studies in the Philosophy of Science, University of Minnesota Press, Minneapolis, pp. 204–30. Buss, A.: 1978, "The Structure of Psychological Revolutions", Journal of the Behavioral Sciences 14, 51–64. Clark, Peter: 1976, "Atomism vs. Thermodynamics", in Howson (1976), pp. 41–106. Coats, A. W : 1969, "Is there a »Structure of Scientific Revolutions« in Economics?", KYKLOS, 22, 289–96. Coats, A. W.: 1976, "Economics and Psychology: the Death and Resurrection of a Research Programme", in Latsis (1976), pp. 43–64. Constant, Edward: 1980, The Origins of the Turbojet Revolution, Johns Hopkins University Press, Baltimore. Crane, Diane: 1980, "An Exploratory Study of Kuhnian Paradigms in Theoretical High-Energy Physics", Social Studies of Science 10, 23–54. Crowe, Michael: 1975, "Ten »Laws« Concerning Patterns of Change in Mathematics" Historia Mathematica 2, 161–66. Cushing James: 1982, "Models and Methodologies in Current Theoretical High Energy Physics", Synthese 50, 5–101, 109–23. Darden, Lindley: 1976, "Reasoning in Scientific Change: Darwin, DeVries and the Discovery of Segregation", Studies in History and Philosophy of Science 7, 127-69. Donovan, Arthur: 1976, "Chemistry and Philosophy in the Scottish Enlightenment", Studies on Voltaire and the Enlightenment 152, 581–605. Donovan, Arthur: 1982, "William Cullen and the Research Tradition of Eighteenth-Century Scottish Chemistry", in R H. Campbell and Andrew S. Skinner (eds.), The Origins and Nature of the Scottish Enlightenment, John Donald, Edinburgh, pp. 98-114. Dooley, Patrick: 1982, "Kuhn and Psychology: the Rogers-Skinner, Day-Giorgi Debates", Journal for the Theory of Social Behavior 12, 275–90. Eckberg, Douglas Lee and Lester Hill, Jr.: 1980, "The Paradigm Concept and Sociology: A Critical Review", in Gutting (1980), pp. 117–36.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Fang, J.: 1973, "Is Mathematics an »Anomaly« in the Theory of Scientific Revolutions?", Philosophica Mathematica 10, 92–101. Ferguson, Michael: 1981, "Progress and Theory Change: Two Analyses of Mr. Z", Annual of Psychoanalysis 19, 133–60. Frankel, Henry: 1978, "The Non-Kuhnian Nature of the Recent Revolution in the Earth Sciences", in Ian Hacking and Peter Asquith (eds.) PSA 1978, Vol. 2, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 197–214. Frankel, Henry: 1979, "Why Continental Drift Theory Was Accepted by the Geological Community with the Confirmation of Harry Hess's Concept of Seafloor Spreading", in Cecil Schneer (ed.), Two Hundred Years of Geology in America, University Press of New England, Hanover, New Hampshire, pp. 337–53. Frankel, Henry: 1979, "The Career of Continental Drift Theory: an Application of Imre Lakatos' Analysis of Scientific Growth to the Rise of Drift Theory", Studies in History and Philosophy of Science 10, 21–66. Frankel, Henry: 1979, "The Acceptance and Rejection of Continental Drift Theory as a Rational Episode in the History of Science", in Seymour Mauskopf (ed.) The Reception of Unconventional Science: AAAS Selected Symposium; AAAS, Washington, pp. 51–89. Frankel, Henry: 1980, "Hess's Development of His Seafloor Spreading Hypothesis", in Thomas Nickles (ed.), Scientific Discovery: Case Studies, Reidel, Dordrecht, pp. 345-66. Frankel, Henry: 1980, "Problem-Solving, Research Traditions, and the Development of Scientific Fields", in R. Giere and Peter Asquith (eds.), PSA 1980, Vol. 3, Philosophy ot Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 29–40. Frankel, Henry: 1980, "The Importance of Anticipating Problem Solutions in Theory Choice", Indian Journal of Scientific and Industrial Research39, 57–68. Frankel, Henry: 1981, "The Paleobiogeographical Debate over the Problem of Disjunctively Distributed Life Forms", Studies in History and Philosophy of Science 12, 211–59. Frankel, Henry: 1982, "The Development, Reception, and Acceptance of the Vine-Matthews-Morley Hypothesis", Historical Studies in the Physical Sciences 13, 1-39. Fricke, Martin: 1967, "The Rejection of Avogadro's Hypotheses", in Howson (1976), pp. 277–308. Gardner, Michael: 1979, "Realism and Instrumentalism in 19th-Century Atomism", Philosophy of Science 46, 1–34. Greene J. C.: 1971; "The Kuhnian Paradigm and the Darwinian Revolution in Natural History", in Duane Roller (ed.), Perspectives in the History of Science and Technology, University of Oklahoma Press, Norman, pp. 3–25. Gutting, Gary (ed.): 1980, Paradigms and Revolutions, University of Notre Dame Press, Indiana. Gutting, Gary (ed.): 1984, "Paradigms, Revolutions and Technology", in R. Laudan (1984), pp. 41–66. Hall, Richard: 1970, "Kuhn and the Copernican Revolution", British Journal for the Philosophy of Science 21, 196–97. Hands, Douglas: 1979, "The Methodology of Economic Research Programmes", Philosophy of the Social Sciences 9, 293–303. Hands, Douglas: 1985, "Second Thoughts on Lakatos", History of Political Economy 17, 1–15.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Hattiangadi, J.: 1971, "Alternatives and Incommensurables: The Case of Darwin and Kelvin", Philosophy of Science 38, 502–1. Heidelberger, M.: 1976, "Some Intertheoretic Relations between Ptolemean and Copernican Astronomy", in Gutting (1980) pp. 211–83. Heidelberger M.: 1980, "Towards a Logical Reconstruction of Revolutionary Change: The Case of Ohm as an Example", Studies in the History and Philosophy of Science 11, 103–21. Hendrick, R. E. and A. Murphy: 1981, "Atomism and the Illusion of Crisis: The Danger of Applying Kuhnian Categories to Current Particle Physics", Philosophy of Science 48, 454–68. Howson, Colin (ed.): 1976, Method and Appraisal in the Physical Sciences: The Background to Modern Science, 1800–1905, Cambridge University Press, Cambridge. Hufbauer, Karl: 1982, The Formation of the German Chemical Community, 1720–1795, University of California Press, Berkeley. Hull, David, P. Tessner, and A. Diamond: 1978, "Planck's Principle: Do Younger Scientists Accept New Scientific Ideas with Greater Alacrity than Older Scientists?" Science 202, 717–22. Kitts, D. B.: 1977, "Continental Drift and Scientific Revolutions", in Kitts (ed.), Structure of Geology, Southern Methodist University Press, Dallas, pp. 115-27. Kleiner, Scott: 1979, "Feyerabend, Galileo and Darwin: How to Make the Best Out of What You Have – or Think You Can Get", Studies in History and Philosophy of Science 10, 285–309. Kleiner, Scott: 1981, "Problem Solving and Discovery in the Growth ot Darwin's Theories of Evolution", Synthese 41, 119–62. Kunin, L. and F. S. Weaver: 1971, "On the Structure of Scientific Revolutions in Economics", History of Political Economy 3, 391–91. Latsis, S. (ed.): 1976, Method and Appraisal in Economics, Cambridge University Press, Cambridge. Laudan, Rachel: 1980, "The Recent Revolution in Geology and Kuhn's theory of Scientific Change", in Gutting (1980), pp. 284–96. Laudan, Rachel: 1984, The Nature of Technological Knowledge: Are Models of Scientific Change Relevant? Reidel, Boston. Laudan, Rachel: 1984, "Cognitive Change in Technology and Science: Are Models of Scientific Change Relevant?", in Laudan (1984), pp. 83–104. Laymon, Ronald: 1977, "Feyerabend, Brownian Motion, and the Hiddenness of Refuting Facts", Philosophy of Science 44, 225–47. Leijonhufvud, Axel: 1976, "Schools, »Revolutions«, and Research Programmes in Economic Theory", in Latsis (1976), pp. 65–108. Loasby, R G : 1971, "Hypothesis and Paradigm in the Theory ot the Firm", Economic Journal 81, 863–86. Machamer, P.: 1973, "Feyerabend and Galileo", Studies in History and Philosophy of Science 4, 1–46. Marchi, Neil: 1970, "The Empirical Content and Longevity of Ricardian Economics", Economica 31, 257–76.


LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Marchi, Neil: 1976, "Anomaly and the Development of Economics: The Case of the Leontief Paradox", in Latsis (1976), pp. 109–27. McCann, H.: 1978, Chemistry Transformed: The Paradigmatic Shift from Phlogiston to Oxygen, Ablex, Norwood, N.J. Michod, Richard: 1981, "Positive Heuristics in Evolutionary Biology", British Journal for the Philosophy of Science 32, 1–36 Moulines, C.: 1980, "Intertheoretic Approximation: The Kepler-Newton Case", Synthese 45, 387–412. Mowny, Bryan: 1985, "From Galen's Theory to William Harvery's Theory", Studies in History and Philosophy of Science 16, 49–82. Musgrave, Alan: 1976, "Why Did Oxygen Supplant Phlogiston! Research Programmes in the Chemical Revolution", in Howson (1976), pp. 181–210. Nugayev, R. M : 1985, "The History of Quantum Mechanics as a Decisive Argument Favoring Einstein over Lorentz", Philosophy of Science52, 44–63. Percival, W.: 1916, "Applicability of Kuhn's Paradigms to the History of Linguistics", Language 52, 285–94 Peterson, Gerald: 1981, "Historical Self-Understanding in the Social Sciences: The Use of Thomas Kuhn in Psychology", Journal for The Theory of Social Behavior 11, 1-30. Potter, Jonathan: 1984, "Testability, Flexibility: Kuhnian Values in Scientists Discourse Concerning Theory Choice", Philosophy of the Social Sciences 14, 303–30. Radder, Hans: 1982, "An Immanent Criticism of Lakatos" Account of the »Degenerating Phase« of Bohr's Atomic Theory", Zeitschrift für allgemeine Wissenschaftstheorie 13, 99–109. Rocke, A. J.: 1981, "Kekule, Butlerov, and the Historiography of the Theory of Chemical Structure", British Journal for the History of Science14, 27–57. Ruse, Michael: 1978, "What Kind of Revolution Occurred in Geology?", in I. Hacking and P. Asquith (eds.), PSA 1978, Vol. 2, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 240–73. Schagrin, Morton: 1963, "Resistance to Ohm's Law", American Journal of Physics 31, 536–47. Schopman, Joop: 1981, "The history of Semi-Conductor Electronics – A Kuhnian Story?", Zeitschrift für allgemeine Wissenschaftstheorie12, 297–302. Shrader-Frechette, K.: 1977, "Atomism in Crisis: An Analysis ot the Current High Energy Paradigm", Philosophy of Science 44, 409–40. Stanfield, R.: 1974, "Kuhnian Scientific Revolutions and the Keynesian Revolution" Journal of Economic Issues 8, 97–109. Stephens, J.: 1973, "The Kuhnian Paradigm and Political Inquiry: An Appraisal", American Journal of Political Science 11, 467–88. Tobey, Ronald: 1981, Saving the Prairies, University of California Press, Berkeley. Tornebohm, Hakan: 1977, Paradigm Shift in Theories of Gravitation, Esseite studium, Stockholm. Urbach, Peter: 1974, "Progress and Degeneration in the »I.Q. Debate«", British Journal for the Philosophy of Science 25, 99–135, 235–59. 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN – ARTHUR DONOVAN – RACHEL LAUDAN – PETER BARKER – HAROLD BROWN – JARRETT LEPLIN – PAUL THAGARD – STEVE WYKSTRA: A TUDOMÁNY VÁLTOZÁSAI: FILOZÓFIAI MODELLEK ÉS TÖRTÉNETI KUTATÁS* Weimer, W. B. and D. S. Palermo: 1973, "Paradigms and Normal Science in Psychology", Science Studies 3, 211–44. Winston, M. E.: 1976, "Did a (Kuhnian) Scientific Revolution Occur in Linguistics?" in F. Suppe and P. Asquith (eds.), PSA 1976, Vol. 1, Philosophy of Science Association, East Lansing, Michigan, pp. 25–33. Wolin, Sheldon: 1980, "Paradigms and Political Theories", in Gutting (1980), pp. 160–94. Worrall, John: 1976, "Thomas Young and the »Refutation« of Newtonian Optics", in Howson (1976), pp. 107– 79. Worrall, John: 1982, "The Pressure of Light: The Strange Case of the Vacillating »Crucial Experiment«", Studies in History and Philosophy of Science, 13, 133–71. Zahar, E.: 1973, "Why did Einstein's Programme Supersede Lorentz's?", British Journal for the Philosophy of Science 24; 95–123, 223–62.

JEGYZETEK * "Scientific Change: Philosophical Models and Historical Research", Synthese 69, (1986) 141–223. 1. Kuhn elméletének nagymértékben a priori jellegére bizonyítékot ad Janet Kourany: 1979, 'The NonHistorical Basis of Kuhn's Theory of Science', Nature and System 1, 46–59. 2. Ez eléggé komoly probléma. Kuhn és Feyerabend számos kommentátora például – nyilvánvalóan nem ismerve ezeknek a kifejezéseknek a szakmai jelentését – azt feltételezték, hogy az "összemérhetetlen" elméletek egyszerűen azok, amelyek különböző állításokat fogalmaznak meg a világról, vagy amelyek állításai között nem lehet egyértelműen választani. 3. Céljainkra való tekintettel, akkor állapítunk meg egy területen megegyezést, ha a tudományos változások négy elméleti kutatója – akiknek munkásságát a 8–11. szakaszban kivonatoljuk – közül legalább három ugyanazon az állásponton van. A 7. szakasz téma szerinti elrendezésében az egyetértés mértéke időnként rejtve van, mert a nyomaték és a szembeállítás kedvéért ott más szerzők állításait is sorra vettük. 4. Kivétel David Hull, et al.: 1978, "Planck's Principle", Science 202, 717–22. 5. A hivatkozásokat a (szerző megjelenés dátuma: oldalszám(ok)) formában, szögletes zárójelben adjuk meg. (Ha nincsen másképpen jelezve, akkor az összes "Lakatos 1978" hivatkozás e munka I. kötetére vonatkozik.) 6. Bár Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvét eredetileg 1962-ben adták ki, minden hivatkozás a második (1970-es magyarul 1984-es) kiadásra vonatkozik. (Az oldalszámozás az 1962-es és 1970-es kiadásban különböző.) Ugyanígy Kuhn 1970 előtt írt munkáira, ahol csak lehetséges, a könnyen elérhető The Essential Tension (Chicago: University of Chicago Press, 1977) c. gyűjtemény alapján hivatkozunk. E szakasz tételeit Kuhn 1970 előtti írásaiból kaptuk (bár néhány téma azóta is jelen van munkásságában). Alkalmi magyarázatokat későbbi írásaiból is feljegyeztünk, bár az 1970 után bemutatott főbb részletezéseket és új témákat a következő fő szakaszban fogjuk tárgyalni.


Chapter 14. ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) 1. A babilóniai kezdetek Ha az ókori világban igyekszünk megkeresni a tudomány első jeleit, legalábbis ami valamilyen elfogadható értelemben már annak nevezhető, figyelmünk azonnal két területre összpontosul: Babilóniára és a régi Görögországra. A történészek hol az egyik, hol a másik régiót tartották inkább méltónak a "tudomány bölcsője" elnevezésre. A történet babilóniai ágának kezdetét körülbelül az i. e. XVIII. századra, Hammurapi idejére tehetjük. Az ékírásos táblák tanúsága szerint a babilóniaiak úgy hitték, hogy az istenek ómenek, azaz égi és földi jeladások útján érintkeznek az emberekkel. Az ómen általában valamilyen égi jelenséget jelölt meg, amihez azután hozzárendelt egy jelentős földi eseményt. "Ha az Anu Igaz Pásztorának (vagyis az Orionnak) a csillagai hunyorognak, egy fontos személy nagy hatalomra tesz szert, és gonosz tetteket követ el." Ebben a korai időszakban azonban nincsenek tényleges megfigyelésekről készített feljegyzések. Az ómen-szövegek nem tesznek kísérletet arra, hogy megjósolják, mikor következnek be az égi jelenségek. Csak annyit állapítanak meg, hogy mikor a jelzett égi jelenségegyüttes előfordul, akkor ez és ez az esemény várható a földön. De azért a jövendőmondók, akiknek a feladata volt az ilyen szövegek értelmezése, gyarapítása és továbbörökítése, biztosan odafigyeltek az égen bekövetkező változásokra. A babilóniai asztronómia nagy korszaka elég későn érkezett el, i. e. 250500 között, a Szeleukidák uralkodása idején. Ebben a korban az asztronómia teljesen prediktívvé vált, alkalmazta a már ezerötszáz évvel korábban kidolgozott matematikai eljárásokat, és (feltehetőleg) a bolygók és a Hold megfigyelésében több évszázados hagyományra támaszkodott. Többre nem is törekedett a babilóniai csillagászat, mint előrejelzésre. Könnyen belátható, hogyan kapcsolódhatott ez a cél egy korábbi kérdéscsoporthoz, amellyel a jövendőmondóknak nyilván meg kellett birkózniuk. Bizonyosan szerették volna tudni előre, hogy az ómen-események előfordulása mikor valószínű. Az ilyen tudás iránti szükséglet már jóval azelőtt érezhető lehetett, hogy a megszerzéséhez szükséges eszközök fokozatosan kezdtek kikovácsolódni. Ma inkább az lep meg bennünket, hogy ehhez milyen hosszú időre volt szükség. A vágy, a szükséglet, az érdeklődés önmagában nyilvánvalóan sosem elég. Azt a kérdést viszont minden bizonnyal nem tették fel a jövendőmondók, hogy miért mozognak az égitestek a megfigyelt módon. Ha az ég nem más, mint mennyei hirdetőtábla, akkor a Hold és a bolygók aktuális mozgásának nincs jelentősége. Csak együttállásaik számítanak az "üzenetek" időpontjaiban. Ez talán segít megmagyarázni, hogy a babilóniai csillagászok miért nem keresték soha a bolygók mozgásának okait, még olyan esetekben sem, amikor az okok megértése (például a holdfogyatkozások esetében) segítette volna az előrejelzést. Ha csillagászatuk tudománynak minősíthető – s ezt a kérdést sem tették volna fel soha a jósok –, akkor erre alapot az előrejelző képesség, a tapasztalati anyag és a számítási eljárások szolgáltathatnak. A babilóniai csillagászatnak azonban nem volt természettudományos elméleti dimenziója; nem igyekezett megmagyarázni, miért mozognak az adott módon az égitestek. Nevezzük ezt a fajta rendszert P-tudománynak. Az a célja, hogy a pontos predikció érdekében a jelenségeket a lehető leggazdaságosabban rendszerezze. Így tehát az előrejelzés pontossága és az alkalmazás célszerűsége az a két kritérium, amelynek alapján ítéletet mondhatunk róla. Az előrejelzések gyakorlati célokat is szolgálhatnak, ezért a P-tudománynak rendszerint nemcsak megismerési, hanem gyakorlati célja is van. 2. A görögországi kezdetek Itt már ismerősebb területre lépünk. Amikor a babilóniaiak még mindig olyan jeleket fürkésztek az égen, amelyek az istenek által a földön előidézendő dolgokról tudósíthattak, nyugati szomszédaik ennek szinte pontosan az ellenkezőjét kezdték csinálni. Egymással összefüggő fogalmakat alkottak természetről és okokról, amelyek a világot saját terminusaiban voltak hivatva érthetővé tenni. A dolgoknak természetük van, azaz rendszeres cselekvési módjuk, s egy megfelelő módon végzett vizsgálat képes felfedni e természet alapelveit.


ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) Az ilyen kutatás célja a természet megértése, annak megragadása, hogy a kérdéses változások miért fordulnak elő az adott módon. A történészektől tudjuk, hogy a görög városállamok politikai élete kedvezett a nyílt, kritikus vitának. Vélemények ellenvéleményekkel találkoztak, s a vitatott nézeteket igyekeztek megalapozni. A radikális politikai viták elvezettek a legalapvetőbb vallási hittételek megkérdőjelezéséhez. Az eredmény néha szkepticizmus volt, de többször inkább a tudásigénynek megfelelő érvstruktúrák értő megbecsülése. Magát az érvelés módját is, mint a dialektika tárgyát, alaposan megvitatták. A tudomány első megkülönböztető jegye – a görögök meghatározása szerint – a benne foglalt tudás minősége volt. A legmagasabb szint, amit a tudás elérhet, az episztémé. Arisztotelész semmi okát nem látta, miért ne lehetne ez "örök és szükségszerű", mint amilyennek a geometria tűnt – s ezzel megszületett egy definitív természettudomány eszménye. E tudománynak demonstratívnak kellett lennie. Olyan premisszákra kellett épülnie, amelyek igazságát intuitíve belátjuk, s ezekből a dedukció szabályai szerint kellett tovább haladnia. Az első kimondott cél tehát a bizonyosság; bár a tudósnak menet közben alkalmaznia kell a dialektikus gondolkodást, ennek már nincs helye a tudomány végleges struktúrájában. A tudomány második jellemzője az kell hogy legyen, hogy okok után kutat. A történészek rámutattak, hogy a görög "aitia" szó, amelyet a filozófusok utóbb szinte terminus technicusként ok értelmében használtak, eredetileg a személyes felelősséget jelentette. Egy cselekedett aitia-ját kutatni annyi, mint azt kérdezni: ki a felelős érte? Bizonyos szövegösszefüggésekben azt is jelenthette: ki vádolható? Ki a bűnös? Az ión tudományt az a meggyőződés hatotta át, hogy minden eseménynek van oka, vagy ahogy Leukipposz fogalmazott: "Semmi sem jött létre véletlenül, hanem mindennek oka van és szükségszerűsége." Arisztotelész tanítása az "okok" négy fajtájáról, azaz a változás megmagyarázásának négy, egymást kiegészítő módjáról túlságosan ismert, semhogy kommentárt igényelne. Nála a természettudomány célja a változás okainak a megragadása, a változás megmagyarázása a magyarázat négy kanonizált mintája egyikének a segítségével. Arisztotelész ideális természettudományát D-tudománynak nevezem. Célja az okok ismerete, ahol az ismeretet demonstrációként értelmezzük, az okokat pedig közvetlenül ragadjuk meg. A predikciónak nincs különösebb szerepe a D-tudományban. Ellenőrzésre nincs szükség, mivel a premisszákat intuitíve igaznak fogadjuk el, miután már megragadtuk az azokat alkotó fogalmakat. Természetesen, ha egy létező természetét megértettük, akkor "meg tudjuk jósolni", melyek lesznek e létező normális tevékenységei. De ezt csak nagyon gyenge értelemben nevezhetjük predikciónak. Itt nincs arról szó, hogy a tudomány célja volna lehetővé tenni számunkra, hogy felfedezzünk valamilyen következményt, amiről egyébként nem tudhattunk volna. A cél kontemplatív jellegű, theoria, nem abban az értelemben, hogy a tapasztalattól elszigetelten jön létre (hiszen Arisztotelész D-tudománya közvetlenül a tapasztalaton alapul), hanem abban az értelemben, hogy nem más, mint a természet valamely részének intellektuális megragadása, megértése. Vajon teljes mértékben figyelmen kívül hagyta-e Platón és Arisztotelész a P-tudomány követelményeit? Platón korában a csillagászatnak nem volt még igazán prediktív ereje, így az ő számára valószínűleg nem is vetődött fel közvetlenül ez a kérdés. De zavarbaejtő, ahogyan a csillagászati megfigyelésről vélekedett. Simplicius szerint Platón annyit megengedett, hogy a csillagászok "megőrizhetik a jelenségeket" a körmozgás különböző kombinációival.(2) De az Államban, úgy látszik, szembeállítja ezt a fajta csillagászatot az általa némileg rejtélyesen "valóságosnak" vagy "igazinak" nevezett csillagászattal. Mint mondja, a megfigyelő csillagászat nem minősíthető tudásnak. A prediktív csillagászat legfeljebb propedeutikai célt szolgálhat. Kérdés, hogy Platón valójában olyan csillagászatot követel-e, amely nem támaszkodik érzéki megfigyelésre, vagy csak annyit akar mondani, hogy az ész alkotja meg azokat a geometriai alakzatokat, amelyek révén a megfigyelések valódi tudománnyá alakíthatók át? Úgy látszik, tanítványai ezt az utóbbi értelmezést tulajdonítják neki, ám a rendelkezésünkre álló szövegek a legjobb esetben is kétértelműek. Az a meggyőződés pedig, hogy hiábavaló próbálkozás lenne, ha a megfigyelő csillagász minden rendelkezésre álló eszközzel arra törekedne, hogy "megragadja" a csillagok "igazságát",(3) arra vall, hogy nem értette meg az elérhető legnagyobb megfigyelési pontosság legfőbb követelményének a jelentőségét. Végeredményben valószínűleg joggal állapíthatjuk meg, hogy Platónt az érzéki tudásról vallott nézetei megakadályozták abban, hogy komolyan vegye egy olyan "tudomány" fogalmát, amelynek egyik elsődleges garanciája az empirikus pontosság lenne. Arisztotelész több sikerrel igyekezett kiterjeszteni a természetismeretről alkotott nézeteit a csillagászat zavaros tudományára, ám végül ő is kudarcot vallott. A Fizikában egy fejezeten át taglalja a fizikus és a matematikus közötti különbségeket, s a csillagászatot átengedi a matematikának. Azok a tudományok, amelyek a természetet a matematika segítségével tárgyalják – itt említi az optikát, a harmóniatant és a csillagászatot – szerinte "a matematika fizikaibb ágai", nem pedig (mint azt vártuk volna) a fizika matematikaibb részei. Azért tartoznak 225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) inkább a matematikához, mint a fizikához, mert elveik a matematikából származnak. Mivel pedig Arisztotelész hangsúlyozottan alapvető különbséget tesz a fizika és a matematika között, többek között azért, mert különböző szinteken vonatkoztatnak el az anyagtól, azok a tudományok, amelyek fizikai jellegű tárgyukat matematikai módszerekkel tárgyalják, nem illeszkednek elég jól sehova sem a tudományok arisztotelészi rendszerében. Zavaró módon közbeeső, "vegyes" vagy (mint később nevezni fogják) "köztes" tudományoknak mutatkoznak. De mi történjék akkor a fizikával? Az arisztotelészi felfogásban ezek szerint tilos a fizikában matematikai fogalmakat használni? Úgy látszik, mégsem: matematikai fogalmak gyakran előfordulnak a Fizika és Az égboltról lapjain. Arisztotelész maga is megjegyzi, képtelenség volna, ha a fizikus anélkül próbálná feltárni a Nap vagy a Hold természetét, hogy figyelembe venné azok gömbalakját. De ha nem használhatja fel a matematikai csillagászat eredményeit a bolygók mozgásának leírásához, akkor miféle tudományhoz fog eljutni? Ez az a pont, ahol teljes élességükben megmutatkoznak a P-tudomány és a D-tudomány közti feszültségek. Csillagászati ismereteit Arisztotelész főként Eudoxosz (kb. i. e. 408-355) műveiből merítette, aki elsőként próbálta meg különféle körmozgások kombinációival leírni a Nap, a Hold és a bolygók pályáit. Nagyon valószínűtlennek látszik, hogy Eudoxosz valaha is sikerrel alkalmazta a maga kifinomult rendszerét predikciók tételére – vagy ha igen, csak nagyon hozzávetőleges eredménnyel. Sikerült viszont kidolgoznia egy olyan mechanizmust, amelynek révén a Nap, a Hold és a bolygók összetett, rendszertelen mozgása általánosságban érthetővé vált. Arisztotelész a Kalliposz által javított Eudoxosz-féle rendszert vette át, és megpróbálta azt az egységes, dinamikus rendszerbe foglalni. Nyilván úgy gondolta, hogy az általa javasolt rendszer nagyfokú bonyolultságát ellensúlyozza annak egyetlen mechanizmusban való egységesítése, valamint a remélt lehetőség egy teljes körű mechanikus magyarázatra. Valójában az a mechanikus magyarázat, amely minden mozgást az Első Mozgatóra vezetett vissza, nem lehetett sikeres. Talán ez volt az oka, hogy Arisztotelész a Metafizikában egész más modellel próbálkozott, amelyben az égi mozgást nem az érintkezés, hanem a vágy idézi elő, s mindegyik szférához külön "mozdulatlan mozgató" tartozik, a szférákat magukat pedig a vágy jellemzi. Itt is óriási mértékű bonyolultsággal találkozunk a Fizika egyszerű kozmológiájához viszonyítva, mely utóbbi szép rendben a kozmosz mint egész egyetlen "mozgatójában" végződik. Láthatjuk, milyen nagy tehertételt volt hajlandó Arisztotelész vállalni egy olyan modell érdekében, amely – legalábbis elvileg – ténylegesen meg tudta magyarázni, miért működik a rendszer úgy, ahogy működik, még ha a magyarázat stílusában oly szerencsétlenül kellett is keverednie a mechanikus és a teológiai mozzanatoknak: "Csak így lehetséges ugyanis a bolygók mozgásával valamennyi égi jelenséget megmagyarázni." (4) Úgy látszik, Arisztotelész tudatában volt azoknak a korlátoknak, amelyek a (terminusunkkal élve) D-tudomány és P-tudomány képtelen egységére irányuló kísérletét jellemezték. Egy D-tudománynak "a szükségszerűséghez kell eljutnia". De hogyan várható ez el egy olyan modelltől, amely a megfigyelések sorozatának összegződő eredményeitől és a geométer leleményességétől függ? A szférák számának meghatározásánál Arisztotelész ezekből először összesen 55-öt tételez fel, azután hozzáfűzi, hogy esetleg 47 is elég lenne, majd elismeri, hogy mindez csak "valószínű": "a szükségszerűséget ám mondják ki, akik különb szakemberek nálunk". (5) Végül visszanyerve szokásos önbizalmát, leszögezi: bármi legyen is a szférák száma, annak azonosnak kell lennie a "mozdulatlan mozgatók" számával. Mivel pedig minden mozgásnak visszavezethetőnek kell lennie ilyen mozgatókra, "minden mozgás célja valamelyik, az égen mozgó isteni test". (6) Ez nagyon is ambiciózus állítás. Ma már könnyű belátni, mennyire sebezhető volt, és hogy éppen miért volt sebezhető. A belőle származó magyarázatok intuitíve valószínűnek látszottak, hiszen az érintkezés, illetve a vágy hatására keletkező mozgások valóban könnyen felfedezhetők a mindennapi életben. De valódi ellenőrzés nem volt e belátásokat illetően: nem volt lehetőség egy előzetes felismerés szisztematikus elbírálására, s a felismeréseknek sem volt más forrása, mint a közönséges, középszintű emberi érzéki tapasztalat. Következésképpen, ha konfliktus lépett fel a D-tudomány és a P-tudomány eredményei között, nem volt mód a döntésre. Arisztotelész ideiglenesen áthidalta a különbségeket. Ez azonban csak addig tarthatott, amíg a Ptudomány már eléggé fejlett nem lett ahhoz, hogy akár a legzseniálisabb D-tudós se tudja egybekapcsolni a kétféle tudományt. 3. A csillagászat mint tudomány? Az elkövetkező néhány évszázadban a csillagászat fejlődése lassú volt, részben a megkívánt pontosságú megfigyelések elvégzésének és összegyűjtésének a nehézségei, de még inkább az ahhoz szükséges szférikus geometria ijesztő bonyolultsága miatt, hogy a megfigyeléseket egységes rendbe foglalhassák. A legfontosabb fejlemény az Apollóniosz és Hipparkhosz által felvetett két alternatíva volt Eudoxosz koncentrikus 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) geometriájához képest: az excentrikus pálya és az epiciklus. Ezek mindegyike egy helyett két egyenletes körmozgással számol, tehát a rendszerben van egy második keringési középpont is, olyan matematikai pont, amelynek látszólag nincs fizikai értelmezése. A fő előnye ennek az, hogy megengedi a bolygók távolságának és így fényerejének periodikus változásait, amire a koncentrikus modell nem volt képes. Mivel a fényerőváltozások már Arisztotelész idejében is ismertek voltak, a koncentrikus modell eme hiányosságát a csillagászok az arisztotelészi rendszer egyik fő hibájának tartották. Ekkorra már érthetővé vált a D-tudomány és a P-tudomány közti feszültség. Az arisztoteliánusok szerint a fizika fér hozzá a dolgok igazságához. A csillagász csak hipotéziseket alkothat a látszat megőrzésére, de nem kérdezhet rá az okokra. Az epiciklusok és az excentrikus pályák geometriai különbözőségük ellenére egyaránt jól használhatók előrejelzésre. Világosan adódik a következtetés: a geometriai modellek önmagukban csak az előrejelzés eszközei. A feszültség csúcspontját Ptolemaiosz, az i. sz. második századbeli nagy alexandriai csillagász munkásságában érte el, amelyben végre egyesült a teljes babilóniai és görög hagyomány, s aki a legkitartóbban törekedett az egység létrehozására. Az Almagesta előszavában teljesen új határvonalat húz fizika és matematika között. Szerinte a fizika a romlandó, a minőségi oldallal foglalkozik, ezért csak sejtésekre képes, nem a teljes megértésre. A matematika tudománya viszont a minden dologban megtalálható mennyiségi aspektusokat tárgyalja, amelyek elvonatkoztathatók az érzéki rendtől. Ezáltal megfordul az előbbi sorrend: most a "matematikától" várjuk, hogy feltárja a dolgok igazságát. Itt azonban egy messzemenően kibővített "matematikáról" van szó, amely magába foglalná Arisztotelész fizikájának nagy részét is. Például az Almagesta I. könyvében Ptolemaiosz hasonló bizonyítékokat hoz fel arra, hogy a mozdulatlan Föld a középpontban helyezkedik el, mint Arisztotelész a Fizikában, de nála ezek nyilvánvaló módon a "matematikához" sorolandók. Nyújthatnak-e azonban az ilyenfajta bizonyítások olyan bizonyosságot, mint a D-tudomány? Ptolemaiosz elismeri, hogy nem, de arról világosan meg van győződve, hogy ez a legtöbb, ami tehető az égbolt megértéséért. Úgy véli, elegendő a Föld mozdulatlanságára vonatkozó hipotézis tömör vázlatát adni, mert többi alaphipotézisével együtt azt "teljes mértékben megerősíti, és a későbbiekben bizonyítja az elméletek és a jelenségek általunk bemutatandó egyezése."(7) Ez bizony távol áll a D-tudománytól, hiszen itt az előrejelzések kapnak hangsúlyt. A D-tudomány oksági jellege is áldozatul esik, ami sokkal komolyabb veszteség. Bár Ptolemaiosz gyakran leszögezi, hogy az általa a bolygóknak tulajdonított körmozgás "természettől van", epiciklusainak nincs elfogadható oksági értelmezésük. Ezenkívül kénytelen volt a bolygók deferens köreinek középpontját egy a Földdel nem azonos, excentrikus pontba helyezni, s ami a legrosszabb, feltételezni, hogy az epiciklus középpontjának a deferens körön való mozgása nem egyenletes. Ezzel feladta az egyenletes körmozgás utolsó maradványát is, amire pedig a csillagászat egész régi D-tudománya épült. Az Almagesta utolsó könyvéhez elérve Ptolemaiosz már borúlátóan ítélte meg azt az egyszerűség és a kauzális plauzibilitás terén mutatkozó veszteséget, amit a jelenségek megőrzésének prediktív kritériuma maga után vont. Ismét a tiszta P-tudományhoz érkezünk tehát vissza, amely Ptolemaiosz meggyőződése szerint ad számunkra valamilyen igazságot a dolgokat illetően, még ha virtuálisan fel is kellett adnunk a magyarázó erőre vonatkozó igényünket. Nincsenek hordozó szférák, csak olyan körmozgások, amelyek némelyikét képzeletbeli pontok írják le, vagy amelyek képzeletbeli középpontok körül mennek végbe. A jelenségeket így megőriztük, de a felhasznált eszközöknek nem adható oksági értelmezés. Az egyetlen rendelkezésre álló oksági rendszer pedig Arisztotelészé lett volna, amelyet megcáfolt az a tény, hogy nem volt képes a jelenségek megőrzésére. Ptolemaiosz szempontjából úgy látszik, nem lehetséges mindkét rendszert egyszerre felhasználni – az egyiket előrejelzésre, a másikat magyarázatra – hiszen az ő kritériumai szerint a koncentrikus modell egyszerűen helytelen. A középkorban Averroes, Aquinói Tamás és más gondolkodók is foglalkoztak ezzel a diszkrepanciával. Számukra azért volt különösen nehezen elfogadható, hogy a fizika tanuljon a csillagászattól, mert világosan látták: a csillagászatnak az okozatból kellett visszafelé érvelnie az okra. Az ilyen érvelésben pedig, mint Averroes mondja, "az elvek rejtve vannak előttünk, és az ismert hatások semmiképpen sem teszik azokat szükségszerűvé".(8) Ez viszont összeegyeztethetetlen a D-tudománynak azzal a követelményével, hogy a következtetésnek demonstratívnak kell lennie, az októl az okozat felé kell haladnia. Visszatekintve a csillagászat Ptolemaisztól Galileiig terjedő történetére szembeötlő, hogy a természetfilozófusokat mily kevéssé zavarta, hogy az általuk feltételezett szféráknak nincs semmilyen prediktív 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) ereje, s másrészt a csillagászok mennyire nem törődtek azzal, hogy az epiciklusok összeegyeztethetetlenek koruk élenjáró fizikájának oksági elveivel. Nem mintha a filozófusok természetesen ne tudták volna, hogy az okok helyes feltárásának prediktívnek is kellene lennie, s a csillagászok számára sem lehetett közömbös, hogy geometriai modelljeik valóságos mozgásokat írtak-e le vagy sem. De mindkét részről zárójelbe tették a zavaró kérdéseket és ki-ki tovább folytatta saját munkáját, mint jó szakemberekhez illik. 4. Elméleti tudomány Ezután közvetlenül rátérek a magyarázat és az előrejelzés egybefonódására a XVIII. század új tudományában. Elsőként a csillagászatot vizsgálva, négy fokozat különböztethető meg. Kopernikusz asztronómiája még megragadt a ptolemaioszi dilemmában: előrejelezte a bolygók mozgását, de nem adott rájuk oksági magyarázatot. Márpedig Kopernikusz nem volt hajlandó elfogadni a csillagászat fiktív státusát, amellyel oly sok elődje megbékélt. Bár rendszere nyilvánvaló előnyökkel rendelkezett a Ptolemaioszéhoz képest a magyarázat terén, nem tudott oksági értelmezést adni az epiciklusokra, amelyeket pedig kénytelen volt alkalmazni. De Galilei, aki sikeres támadást intézett Arisztotelész fizikája ellen, szintén nem volt még képes kidolgozni a saját oksági alternatíváját. Miután egyesítette az égi és a földi fizikát, joggal volt várható, hogy megszűnik a fizika és a matematikai csillagászat oly régóta tartó különállása. Mégis, reménytelen vállalkozásnak tűnhetett az epiciklikus mozgás oksági magyarázata, amikor még a szabadesés legegyszerűbb fogalmairól is csak leírás volt adható, nem oksági értelmezés. Galilei nem látta tisztán, hogy az oksági magyarázat hogyan volna lehetséges a mechanikában, ezért mindenesetre anélkül építette fel kinematikáját. Kepler volt az, aki végre megszabadult az epiciklusoktól, az excentrikus köröktől és a "közép Nap" matematikai konstrukciójától, amelyet Kopernikusz volt kénytelen posztulálni bolygórendszer-modelljének középpontjaként. Azzal, hogy a bolygók pályáját ellipszisnek vette, elfogadhatóvá vált egyetlen, a Naptól kiinduló oksági hatás feltételezése. És természetesen Newton volt az, aki ezt a spekulációt a tudomány szintjére emelte. Ám milyen tudomány volt ez? A régi kétértelműség részben még megmaradt. Newton égi mechanikája kétségtelenül prediktív volt. De volt-e magyarázó ereje? Számos kritikusa szerint nem volt. Érvelésük úgy szólt, hogy a Newton-féle vonzásfogalom valójában nem magyarázza meg, miért kering a bolygó a Nap körül. Berkeley meg volt győződve arról, hogy az új mechanika csak P-tudomány volt, semmi több; cseppet sem segített hozzá a mozgás oksági megértéséhez. Maga Newton is arra kérte a Principia olvasóját, hogy függessze fel a kérdést, miféle okok is a vonzások, s inkább a mozgásokra kidolgozott leíró matematikának szenteljenek figyelmet. Elég jól ismerjük azonban Newton gondolkodását, hogy biztosra vegyük: dinamikáját mégis úgy fogta fel, mint ami oksági magyarázatot ad, bármennyire tudatában is volt annak, hogy a feltételezett erők csak hatásaik révén határozhatók meg. Ha a mechanikán és a csillagászaton kívül nem volna más természettudomány, nehéz volna eldönteni, milyen fajta tudomány adódott Newton Principiájában annak a két különálló vonalnak az egyesítéséből, amely a babilóniai és görögországi, sok évszázados múltból eredt. De szerencsére voltak más természettudományok is már a XVII. században, s ezek esetében sokkal könnyebben megmutathatók az új tudomány céljai és azok viszonya a megelőző D-tudomány és P-tudomány céljaihoz. Előbb azonban hadd forduljak ismét az előzményekhez. Az arisztotelészi hagyományt folytató természetfilozófusok nem pusztán azért tekintették Ptolemaiosz epiciklusait fiktív gyakorlati segédeszközöknek, mert azok hipotézis útján jöttek létre, vagy mert az előrejelzés szempontjából egyenértékűnek tartották őket más lehetséges geometriai modellekkel. Azért vélekedtek így, mert Ptolemaiosz hipotézisei összeegyeztethetetlenek voltak a helyesnek gondolt magyarázó elmélettel, a koncentrikus szférákat feltételező D-tudománnyal. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az okozatról az okra történő hipotetikus következtetés érvényességének problémájával a csillagászat nézett a legkomolyabban szembe – amint az a Második Analitika híres szövegrészei a Hold fényváltozásairól illetve arról, hogy a bolygók fénye nem változik, már az elején mutatják. Az ex suppositione (hipotetikus vagy következményes) következtetést az egész reneszánsz folyamán széles körű vita övezte. Mindenféle megoldásnak az a rögzített előfeltevés vette elejét, hogy valamiképpen a demonstrációval egyenértékű módszert kell kidolgozni, azaz az okozattól az ok felé haladó regresszusnak ugyanazzal a bizonyossággal kell szolgálnia, mint ami közvetlenül adódik az okoktól az okozathoz vezető propter quid következtetésből. A fordulópontot Descartes fellépéséhez köthetjük. Az egyes tudományokban – mint az optikában, a meteorológiában és a fiziológiában – szerzett tapasztalatai arról győzték meg, hogy – az Értekezés a módszerről híres soraival – "a természet hatalma olyan nagy és olyan átfogó, s ezek az elvek olyan egyszerűek és általánosak, hogy szinte egyetlen részleges hatást sem látok, amelyről azonnal ne tudnám, hogy több különböző 228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) (9) módon vezethető le amaz elvekből...". Mivel e különféle módok mindegyike más és más okhoz vezet, a demonstráció nem lehetséges. E következtetést tovább erősítette Descartes teológiai voluntarizmusa (hasonlóan sok korábbi gondolkodóéhoz), amely szerint Isten az általunk érzékelt okozatokat végtelen sok különböző ok útján is létrehozhatta. Mit lehetett ezek után tenni? "(...) Ezen szerintem csak úgy lehet segíteni, hogy újra kísérletezünk, mégpedig olyképpen, hogy e kísérletek eredménye más, ha az egyik mód szerint, s más, ha egy másik mód szerint magyarázom." (10) A Novum Organumban Bacon már sokkal részletesebben megmutatta, hogy a hipotézisek e szisztematikus kísérleti ellenőrzése hogyan végezhető el. Az évszázad második felére azután ez a módszer – az okozat alapján oksági hipotézis felállítása, majd ennek ellenőrzése megfigyelés útján kontrollálható következményein keresztül – egyre inkább bevett normává vált az optikában, a kémiában, a gázok fizikájában és másutt. Különösen két ok játszott közre abban, hogy a hipotézis módszerét egyre fontosabbnak kezdték tartani, míg azokat az évszázados próbálkozásokat, amelyek a demonstratív tudomány irányában tapogatóztak, most már határozottan elvetették. Az egyik ok a távcső majdhogynem véletlen felfedezése volt, legalábbis a felfedezés időpontja véletlenszerűen esett egybe a korabeli gondolkodás egyéb vívmányaival. Általa felvetődtek a távoli objektumok természetével kapcsolatos kérdések – például a napfoltokra, az üstökösökre, a Holdon látható árnyékokra vonatkozóan – amelyek csakis hipotetikus módon voltak kezelhetők. Az arisztotelészi D-tudomány előfeltételei nyilvánvalóan nem teljesülhettek, hiszen a távoli objektumok természetének intuitív megragadása semmiképp sem volt lehetséges. Csak a hipotetikus érvelés volt elfogadható, amely a belőle levont predikciók alapján ellenőrizhető, nem pedig magától értetődő volta vagy érzékelt szükségszerűsége révén. Ennél is alapvetőbb volt azonban az a majdnem teljesen általánossá vált meggyőződés, hogy a dolgok érzékelhető tulajdonságairól olyan mikrorészecskék segítségével kell tudnunk számot adni, amelyek számunkra nem is érzékelhetők. Nem könnyű megmagyarázni, miért terjedt el olyan gyorsan ez a részecske-filozófia a XVII. században, hiszen akkoriban (és még utána is hosszú ideig) ebből nem voltak levonhatók valóban ellenőrizhető következtetések. Az új mechanika sikere azonban azt sugallta, hogy ha a testek makrotulajdonságaira egyáltalán magyarázatot tudunk adni, akkor ez – Newton kifejezésével élve – csakis egy "láthatatlan világ" feltételezésével képzelhető el; annak a tulajdonságai és mozgásai révén adhatunk számot a dolgok érzékelhető tulajdonságairól, melyek így ontológiai értelemben másodlagossá válnak. Abban az időben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a "láthatatlan világ" csakis a hipotézisek ellenőrzése mint közelítő módszer révén lehet hozzáférhető. Az inkább empirista beállítottságú filozófusok szemében, mint például Locke, a tudásra vonatkozó igényekből tett efféle engedmények nem tűntek különösebben biztatónak. Természetesen itt egy új tudományeszmény van a szemünk előtt kibontakozóban. A cél továbbra is megfogalmazható az "okok ismerete" arisztotelészi kifejezésével, de mind az "ismeret", mind az "ok" terminusában döntő módosításra van szükség. Az az ismeret, amit a tudomány nyújt, többé nem tekinthető demonstratívnak, véglegesnek és szükségszerűnek. Lehet téves is, többé-kevésbé valószínű, és szüntelen ellenőrzés függvénye. Igaz, ezt még jócskán a XIX. században is vitatni fogják, nem utolsósorban azért, mert Newton mechanikája sokak szemében legalább egymaga pél- da lehetett a régifajta D-tudományra. De azt az eszmét, hogy szükség van ellenőrzésre, tehát hogy a predikció most már a tudomány szükségszerű része, már a XVII. században megértették – talán mondhatom, hogy egyszer s mindenkorra. A magyarázat és az előrejelzés nem volt többé szétválasztható, mint korábban oly sokáig. Ezután a magyarázat elfogadhatóságának fő bizonyítéka éppen előrejelző képessége lesz, azaz hogy ellenőrizhető következményeket von maga után. Megjegyzendő, hogy ez empirikus felfedezés volt; azt kellett megmutatni, hogy lehetséges a magyarázat és a predikció céljait tökéletesen egyesítő tudomány. Minden bizonnyal ez volt az egyik legforradalmibb felfedezés a "tudomány forradalmának" évszázadában. Az ok fogalma hasonlóképpen alapvető, de kevésbé nyomon követhető változáson ment át. A megfigyelt okozatok visszavezetése meg nem figyelt okokra feltételez egy elméletet, s idővel az "elmélet" fogalma egyre inkább az okozatból a posztulált okra történő visszakövetkeztetés eredményét kezdte elsősorban jelenteni. Ez esetben az okot az elmélet definiálja, garanciája pedig sem több, sem kevesebb, mint maga az elmélet. Az ok ezzel – mint később nevezték – "teoretikus entitássá" vált. A részecske-filozófia által feltételezett legapróbb összetevők ebben az értelemben "okok" volnának. Ezek hozzák létre, magyarázzák, okozzák a megfigyelt okozatokat. Pontosan a magyarázat céljainak megfelelően posztulált hatóerők ezek. Az arisztotelészi sémában tehát a ható okhoz hasonlítanak – s csak annyiban különböznek attól, hogy "rejtettek", a megfigyelés számára nem adottak. Lehetnek a megmagyarázandó tulajdonságokkal rendelkező entitás összetevői éppúgy, mint távoli vagy érzékelhetetlen entitások (például a napfoltok vagy az éter), amelyek természetére, de sokszor még a létére is csak elméleti, közvetett úton lehet következtetni.


ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) Az elmélet és az elméleti entitás fogalmai tehát központi jelentőségűek a tudomány ez újonnan létrejövő modellje számára, amelyet T-tudománynak nevezünk. A T-tudományban a P-tudományra jellemző prediktív erő egyesül a D-tudomány magyarázó erejével. Nem lehetséges többé olyan tudomány, amely csak előrejelzésre, sem olyan, amelyik csak magyarázatra képes. Ha csak előre jelez anélkül, hogy meg ne tudna adni valamilyen mögöttes oksági struktúrát, akkor bármennyire hasznos, nem nevezhető a szó teljes értelmében tudománynak. Ha viszont csak magyarázatra törekszik, de nem ad módot ellenőrizhető következtetések levonására, kétségek merülhetnek fel az oksági magyarázat igényének jogosultságát illetően. A kérdést – bizonyos mértékben mindmáig – bonyolítja az ok Hume-féle, sokkal gyengébb fogalma. Hume akkor nevez valamit "oknak", ha az kivétel nélkül mindig megelőzi az okozatot, és ahhoz térben közel van. De az ő szemében az oknak és az okozatnak egyaránt megfigyelhetőknek kell lenniük, a magyarázat pedig nem más, mint olyan előzmény felmutatása, amely a múltban mindig megelőzte a kérdéses explanandumot. Itt nincs helye semmiféle teoretikus entitásoknak vagy rejtett hatóerőknek. A tudomány magyarázóképességének ilyen drasztikus leszűkítése mögött természetesen Hume radikális empirizmusa húzódott meg. Ám ez az okságkoncepció értelmetlenné tette volna a XVII. századi tudomány nagy részét, s benne a részecske-filozófia minden erőfeszítését, hogy a dolgok érzékelhető tulajdonságait olyan okokkal magyarázza, amelyek maguk nem közvetlenül az érzékelésen alapulnak. Ha Hume egyáltalán valamilyen tudományra gondolhatott, az csakis a mechanika lehetett, de az is megfosztva az erő fogalmától, ami pedig eredetileg sikerének záloga volt. Az új tudományokban a törvényszerűség nem magyaráz, hanem éppen azt kell megmagyarázni. Ha megfigyelhető, hogy egy A típus együtt fordul elő vagy B típussal, ez segíthet megmagyarázni egy B előfordulását arra hivatkozva, hogy egy A okozta. De ez a lépés csak megelőzi a tudományt. Végül is azt akarjuk megtudni, hogy ilyen mögöttes, önmagában meg nem figyelt struktúra tehető felelőssé eredetileg az A-k és a B-k együttes előfordulásáért. A régi fajta (vagy akár a Hume-féle) P-tudományban nehéz megállapítani, hogy egy a "jelenségeket megőrző" hipotézis miért volna ad hocnak tekintendő. A T-tudomány újabb, bővebb fogalmában a mögöttes oksági struktúra segít különbséget tenni a megfelelőképpen magyarázó és az ad hoc hipotézisek között. Amikor tehát azt mondom, hogy a T-tudomány célja az okok megismerése, nem a Hume-i értelemben vett "okra" gondolok. Vagy másképpen, amikor arról beszélek, hogy a T-tudomány teoretikus magyarázatra törekszik, nem szeretném a "teoretikust" "deduktív-nomologikusként" érteni – hogy a Hume-féle tanok modern változatára hivatkozzam. E tanok hibája az, hogy nem képesek megfelelően kezelni a teoretikus tudomány teljes gazdagságát, még annak Hume-korabeli állapotában sem, nem beszélve a sokkal komplexebb strukturális tudományokról, amelyek a XIX. században kezdtek kialakulni. 5. Néhány történelmi tanulság E hosszú meséből most már ideje volna levonni néhány tanulságot témám, "a természettudomány céljai" tekintetében. De van néhány dolog, amit előbb tisztáznom kell. A tudomány céljairól beszélve beszélve a tudományra elsősorban úgy gondolok, mint egy hozzáértő közösség tevékenységére, nem pedig a tudomány másik, elterjedtebb értelmére, mely szerint az a kézikönyvekben vagy szakcikkekben található kijelentések halmaza. Ami a "cél" eléggé megfoghatatlan terminusát illeti, azt mindkét főbb értelmében használom. Vannak ideális célok (ezeket explicit vagy elismert céloknak is nevezik), amelyeket a tudósok munkájuk céljaként nyíltan megneveznek. Emellett vannak aktuális célok, amelyek magában a tevékenységben foglaltatnak, valamelyest hasonlóképpen ahhoz, ahogy a telosz Arisztotelész szerint benne foglaltatik minden természetes mozgásban. Az ideális célok abból állapíthatók meg, amit a tudósok mondanak, bár a tudósok közösségén belül számottevő nézeteltérések lehetségesek e célok tekintetében. Az aktuális célok feltárásához azt kell megvizsgálni, amit a tudósok tesznek, s magának e tevékenységnek a struktúrájából próbáljuk meg kihámozni, mi számít benne "sikeresnek" – amint azt a babilóniai csillagászat esetében megkíséreltem. Az egyes tudományos tevékenységek aktuális céljait illetően is felmerülhetnek nézetkülönbségek, elsősorban mert a különböző értelmezések más és más módon értékelik a sikert. A tudományban általában gyakori volt az eltérés az ideális és az aktuális célok között, már amennyire ez történetileg rekonstruálható. A történészeknek mindkét fajta célt számításba kell venni, majd valamilyen módon egybeszőni, hogy a múlt tudományában bekövetkezett mélyreható változásokat értelmezni tudják. Végül lássuk a történeti áttekintés tanulságait. 1. tanulság: A tudomány céljai alapvetően megváltoztak az évszázadok folyamán. Azért beszélek változásról, és nem a célok puszta sokféleségéről vagy folytonosságának a megszakadásáról, mert alapvető folytonosságot biztosítottak a tudósok és kutatók közösségei, akiket azonos módszerekkel azonos könyvekből tanítottak, s akik térben és időben szerteágazó kommunikációs tevékenységet folytattak. A tudomány céljainak változásán azt 230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) értem, hogy a módszerek és az elvárások fokozatos fejlődésen mentek át egyik generációról a másikra, sőt néha egy generáció alatt is. Hogy ennyi év változásai nyomán mindvégig tudományról beszéljek, arra az jogosít fel – a babilóniai csillagász és a firenzei fizikus nagyon is eltérő céljai ellenére –, hogy a századok során fennmaradt a folyamatos, élő kapcsolat, miközben a természetkutatás közösségi tevékenysége fokról fokra átalakult. Mindeme sokféleségre egyaránt alkalmazható a "tudomány" terminus anélkül, hogy többértelművé válna. 2. tanulság: A célok változásait legnagyobbrészt a tudományos tevékenység racionalitása (reason) idézte elő. Az ember csak akkor tesz magáévá egy célt, ha az számára kívánatosnak tűnik. A célt akkor változtatják meg, ha eredeti formájában nem bizonyul megvalósíthatónak. Előfordulhat, hogy egy bizonyos tevékenység kívánatos voltát fel sem ismerik. Ám ha egyszer a tevékenység elkezdődik, s a folytatásához szükséges társadalmi és gazdasági feltételek fennállnak (ez egyik döntő kikötés), akkor a tevékenységet – amennyire meg tudom ítélni – főként maguk az azt végzők felfedezései fogják befolyásolni. Például fokozatosan ráébredhetnek, hogy a kitűzött ideális célok nem érhetők el eredeti formájukban. Ez történt a D-tudománnyal a XVII. században. Az átmenet nagyon lassú volt, bekövetkezése egyáltalán nem hasonlított egy igazi szemléletváltáshoz (Gestalt switch). A kor tudósai közül némelyek mondhatni mindkét világban éltek egyszerre; ténylegesen már a T-tudomány elemeit dolgozták ki (ahogy Galilei is a mechanikától különböző területeken), de egyébként úgy tettek, mintha a régifajta demonstráció még mindig lehetséges lett volna. Voltak, akik a régi tudományeszményt igyekeztek követni egy bizonyos területen – ami általában a mechanika volt –, más területeken azonban már feladták azt. E meghasonlott tudat talán legmarkánsabb példáját Kant munkásságában találjuk meg. A természettudománymetafizikai alapjaiban (Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaften) mindenki másnál közelebb jutott egy D-tudományként felfogott mechanikához, míg más területeknek, mint a kémiának, a P-tudomány alantas empirikus státusát jelölte ki. A célok hasznosnak tetsző irányokban történő kiterjesztéssel is módosíthatók. Ptolemaiosz rájött, hogy a babilóniai tudomány prediktív célja más módon is elérhető – ha például a csillagászok folyamatos körpályákat tudnak megállapítani az égitestek számára, nem csak kitüntetett pontokat, ahol azok felkelnek és lenyugszanak. Ez a korábbi korlátozott és magyarázatlan aritmetikus számítási eljárásoknál hatékonyabb geometriai módszerek használatát tette lehetővé. Így viszont a tudomány a magyarázó, s végeredményben teoretikus orientáció felé kezdett eltolódni, hiszen a keringési pályák teoretikus entitások – s azonnal kérdések merültek fel a számított pályák valóságosságára, valamint a bolygókat a pályákon mozgató hatásokra vonatkozóan olyan kérdések, amelyek az egyszerűbb babilóniai nézőpontból sohasem vetődtek fel. Egy másik példa lehetne a távcső és a mikroszkóp feltalálása, melyek révén új vizsgálódási területek nyílnak meg, ahol a kutatást már feltehetően nem lehet a hagyományos módon folytatni. A tudományos munka sikeréhez már elengedhetetlen új vagy módosított célok kitűzése. Különösen időszerűvé teszik e második tanulságot azok az újabb tudományelméleti öntendenciák, amelyek szerint a tudomány céljait éppúgy, mint elméleteit kulturális és gazdasági tényezők alakítják (és végső soron magyarázzák), amelyek a tudományhoz képest – annak hagyományos kognitivista értelmezésében – külsődlegesek. Tagadhatatlan e tényezők jelentősége ebben a kontextusban. Láttuk, hogy a prediktív csillagászat eredete mélyen a babilóniai hitvilágban gyökerezik. A babilóniaiakat kezdetben nem az előrejelzés érdekelte, csak az égbolton előforduló jelenségek és a jelentős földi események közti összefüggés. Hasonlóképpen, az ión természettudomány genezisében oly fontos szerepet játszó kezdeti attitűdöket a hagyományos orvoslási és vallási elképzelésekkel szemben minden bizonnyal befolyásolták a görög városállam politikai és társadalmi tényezői. Az is meglehet, hogy az örök és szükségszerű igazság keresése, amely a D-tudomány eszményének kialakulására hatással volt, részben a vallásban eredeztethető. De ha mindezt hangsúlyozzuk is, nem kevésbé fontos felismerni, hogy a célokban bekövetkező változások – miután maguk a célok a közösség sikeres gyakorlatában megfogalmazódtak – minden jel szerint sokkal inkább e gyakorlat belső faktorainak tulajdoníthatók. Semmi sem mutat arra, hogy a T-eszmény XVII. századi kialakulását kulturális tényezők tartalmilag bármiképpen befolyásolták volna. Hangsúlyozom, "tartalmilag", hiszen az triviálisan igaz, hogy a tudományos gyakorlat – mint mindig – a társadalom társadalmi-gazdasági alapjának, valamint az adott műveltségbeli hagyományoknak a függvénye volt. Feltételezhetően nem volt véletlen, hogy az észak-itáliai városállamok a tudományos tevékenység termékeny közegének bizonyultak a késő reneszánsz idején. De ez semmiképp sem jelenti azt, hogy a tudományos tartalmak vagy a célok általában valamilyen differenciális úton inkább az egyik mintsem egy másik kulturális háttérből származtak volna. Azt kívánhatjuk mondani, pontosabban azt kell mondanunk, hogy a tudósok tevékenysége sokféle úton-módon oksági összefüggésben áll a szélesebben vett pszichológiai és társadalmi szabályszerűségekkel. De ez nem jelenti azt, hogy azt állíthatnánk, hogy a tudományos célokban végbement változások – például a hipotetikus


ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) módszerek Descartes-i alkalmazása – a kora XVII. századi francia kultúra egyes tényeire való hivatkozással magyarázhatók. 3. tanulság: A technikai ellenőrzés előmozdításának célja szinte semmilyen szerepet sem játszott a tudomány kialakulásában. Hivatkozni szoktak az ókori görög kézművesek és a teljes jogú polgárok között húzódó társadalmi választóvonalra, továbbá a mesterségmisztériumokra, amelyek a kívülállók számára hozzáférhetetlenné tették azokat a magas szintű technikai fogásokat, amelyek nemcsak Görögországban, hanem legalább annyira fejlett formában az ókori világ más részein is megtalálhatók voltak. A lényeg azonban ennél mélyebben keresendő. A görögországi D-tudomány érvényessége nem függött a következmények útján történő ellenőrzéstől. Az Arisztotelész elképzelte természettudományt és a akkori technikai lehetőségeket óriási szakadék választotta el, és egyszerűen senkinek sem jutott volna eszébe, hogy az egyik a másikat ténylegesen formálni tudná. Természetesen voltak, akik nem álltak Arisztotelész hatása alatt, mint Arkhimedész vagy az alexandriai Herón. De általában véve, a D-tudomány struktúrájából következően kezdettől fogva kizárt volt minden olyan feltételezés, hogy a célok között valahogyan szerepelnie kellene a természet ellenőrzésének ahhoz, hogy ez a tudomány a természet megértésére joggal apellálhasson – bármennyire is kézenfekvőnek látszana ez számunkra. A mai gyakorlat-orientált szerzők időnként hajlanak arra, hogy lebecsüljék a görög tudományt, mivel célja szerint az – úgymond – "kontemplatív". Ez a kifejezés azonban könnyen félrevezető lehet. Az mindenesetre igaz, hogy a theoria ideálja a "tudás a tudás kedvéért" volt, azaz a megértés puszta öröméért. Arisztotelész esetenként azt hangoztatta, hogy ez a fajta megértés a legmagasabb rendű emberi cél, amely a legközelebb juttatja az embert az istenséghez. Ebből azonban természetesen helytelen azt a további következtetést levonni, mintha magát a tudományt elsősorban karosszékben, belső reflexióval végezhetőnek fogták volna fel annakidején. Arisztotelész teljesen tapasztalati irányultságú kutató volt, akár a tenger élőlényeivel, akár a politikai alkotmányokkal foglalkozott. A D-tudománynak olyan premisszákból kellett kiindulnia, amelyek az alkalmazott fogalmak intiutív megragadásán, az epagógén alapultak. De Arisztotelész azt is világosan értésünkre adta – mind módszerének diszkussziója, mind saját gyakorlata révén –, hogy ez a fajta intuitív megragadás nem megy könnyen, s általában a vizsgált tárggyal kapcsolatos gazdag tapasztalatokra van hozzá szükség. Utólag kritizálhatjuk Arisztotelészt, amiért specifikus természeti tárgyakról tett egyes kijelentéseit nem ellenőrizte – ugyanakkor csak csodálhatjuk, milyen széles körű és intenzív, életre szóló, elmélyült kutatásokat végzett a természet rendjének a legapróbb részletekig menő feltárására. Miután a technikai eszközök fejlesztése nemigen játszott közvetlen szerepet a tudomány kialakulásában, miért került rá hangsúly olyan szerzők műveiben, mint Bacon a XVII. században? "A tudományok célja (...) az, hogy új találmányokkal és javakkal gazdagítsák az emberi életet." (11) Itt óvatosan kell eljárnunk. Igaz, Bacon annak ígéretét üdvözölte az újfajta tudásban, hogy az javít az ember helyzetén, s ellensúlyozza (hite szerint) a hátrányt, ami az embert a bűnbeesés miatt érte. Az is igaz, hogy legélesebben többek között azért bírálta a régebbi természetfilozófiát, mert az nem volt képes kézzelfogható eredményeket felmutatni a technika szintjén. De több helyen is hangsúlyozza a Novum Organumban, hogy az új tudomány rendjében az első hely a megértést illeti. Bacon úgy gondolja, hogy a vizsgálódás folyamata csorbát szenved, ha abban túlságosan korán túl nagy figyelmet fordítunk a gyakorlati alkalmazásra. A technikai ellenőrzés (képessége) inkább következménye – s ilyen értelemben próbaköve – lehet az új tudománynak, semmint önmagában vett célja. Ezen túlmenően, abban az évszázadban, amelyet olyannyira a távcső által feltárt jelenségek foglalkoztattak, aligha juthatott bárkinek is az eszébe, hogy a technikai uralmat a tudomány általános céljává tegye úgy, ahogy az manapság szokásos. A "predikció és technikai ellenőrzés" együttes említése sűrűn visszatér az olyan neomarxista teoretikusok írásaiban, mint Habermas, vagy olyan tudományszociológusoknál, mint Barnes – mintha legalábbis a két kifejezés mindig együvé tartozna. Pedig Galilei generációjának tudósai szavakban és a gyakorlatban egyaránt kifejezték, hogy az asztrofizika (ahogy manapság nevezzük) kizárólag az üstökösök, nap oltok vagy novák megértésére törekszik, és semmilyen értelemben sem technikai előnyök elérésére. Az új tudományok csak a XIX. században kezdték beváltani azt az ígéretet, amelyet Bacon fogalmazott meg: a technológiai változás felgyorsítását és irányának megszabását. Sokkal hosszabbnak bizonyult tehát az út az elméleti megértéstől az emberi életet befolyásoló anyagi folyamatok részletekbe menő megváltoztatásáig, mint ahogyan azt Bacon, Descartes vagy a francia enciklopédisták feltételezték. A szó szoros értelmében fel kellett fedezni, hogy ez egyáltalán lehetséges volt. A logika ugyan azt sugallhatná, hogy egy a következményei alapján ellenőrzött tudománynak forradalmasítania kellene egy kizárólag a mesterségbeli ügyességre épülő technikát, mégis a priori semmi sem írta elő, hogy ennek a mi konkrét lehetséges világunkban be kell következnie.


ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) 4. tanulság: A tudományos racionalitást a tudomány céljainak megvalósítását célzó próbálkozások folyamatában fedezzük fel. Szokásossá vált manapság megkülönböztetni a "logikalitást" és a "racionalitást", azaz a deduktív logika formális lépéseit és azon megismerési eljárások sokkal szélesebb körű változatait, amelyekre a tudósoknak szüksége van. A racionalitás területéhez tartozik a kísérleti bizonyítékok érvényességének és jelentőségének a felmérése, olyan követelmények, mint a megismételhetőség, és olyan technikák, mint az idealizáció. Mindenekelőtt az elméletek elbírálásának a képességét követeli meg, ami közelebb áll az értékeléshez, mint szabályok egyszerű alkalmazásához. Ma már, úgy hiszem, általánosan elismert tény, hogy egy elmélet elbírálásának a kritériumai – mint például az előrejelzés pontossága, a koherencia, a konzisztencia, az elmélet gyümölcsöző volta és egyszerűsége – nem funkcionálnak algoritmusként vagy következtetési szabályok összességeként. Ezért fordulhat elő, hogy ugyanazon bizonyítékokból kiindulva (s itt valóban ugyanazokról a bizonyítékokról van szó) a tudósok két különböző csoportja két különböző elméletet tart a legmegfelelőbbnek az adott bizonyítékokra nézve. Mindez már a XVII. századra kezdett világossá válni. Mihelyt megtörtént a továbblépés a D-tudomány demonstrációitól és a P-tudomány matematikai predikcióitól a T-tudományra jellemző hipotézis-értékeléshez, azonnal felmerült a bizonyítékok újfajta felfogásának a szükségessége. Valójában már sokkal korábban valami ehhez hasonlóra tapintottak rá az ex suppositione következtetésről folytatott középkori vitákban, sőt az analízis és szintézis Arisztotelészig visszanyúló gazdag hagyományában is. De például az egyszerűség kritériumát vagy az elmélet gyümölcsöző voltának fontosságát taglaló részletes viták csak akkortól kezdve jelentkeznek, amikor a hipotézis módszere már elfogadottá vált a szaktudósok körében. Ilyen fejtegetések találhatók Baconnél, Descartes-nál és mindenekelőtt Keplernél, aki az Apologia Tyhonisban talán a mindaddig legjobban kidolgozott, szaktudóstól származó összefoglalást adta a hipotézis-értékelésről. Ráadásul mindezt szinte teljesen saját gyakorlatából szűrte le. Az utóbbi években sok vita folyt arról, hogy a tudományos racionalitás változik-e az időben, és ha igen, ez milyen következményekkel jár a tudomány objektivitásának hagyományos feltételezésére nézve. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezetében kifejti, hogy az egymással versengő paradigmák közötti választást "szükségképpen nem csak a normál tudományra jellemző értékelő eljárások határozzák meg, hiszen ezek részben egy sajátos paradigmától függnek, márpedig a vita éppen e paradigma körül folyik". (12) Ebből természetesen az következik, hogy paradigmaváltáskor a tudomány értékelő eljárásai is megváltoznak. Egy későbbi cikkében viszont Kuhn azt mondja, hogy "az elméletek közötti választásnál alkalmazott értékek egyszer s mindenkorra rögzítettek, az egyik elméletről a másikra való áttérésben játszott szerepüktől függetlenül változatlanok maradnak".(13)Kisebb változásokat ugyan megenged, de rögtön tesz egy meglepő kijelentést: "Bár a tudósok tapasztalatai nem igazolják filozófiailag az általuk működésbe hozott értékeket (az ilyen igazolás egyébként megoldaná az indukció problémáját), az értékeket magukat részben mégis a tapasztalatok alapján sajátítják el, sőt azok a tapasztalatokkal együtt fejlődnek." (14) E megállapítás segít meghatározni saját álláspontomat ezekkel az értékekkel valamint azzal a szélesebb értelemben vett racionalitással kapcsolatban, amelynek a szóban forgó értékek kulcsfontosságú elemei. Ezt a racionalitást a tudósok tapasztalataik révén tanulják meg, amint azt Kuhn mondja, és ahogy én is megpróbáltam a fentiekben részletesen bemutatni. Továbbá az értékelő eljárások is határozottan megváltoztak, ahogy a tudósok közössége a D-tudománytól továbblépett a T-tudományhoz, majd később, amikor az új eljárásokat megvitatták és kipróbálták a XVIII. és XIX. században. Az elméletek elbírálásában szerepet játszó értékek, valamint az a racionalitás, aminek az utóbbiak részét képezik, végső soron instrumentális értékek, tehát eszközök azoknak a céloknak a megvalósításához, amelyeket a tudománynak általában meg kell valósítania. Így ezek az értékek nem tekinthetők öncélnak. Csakis annyiban igazolhatók, amennyiben elősegítik mindazt, amit a tudomány céljainak tekint. Az igazolás tehát itt elsősorban gyakorlati jellegű. A tudósok fokozatosan rájönnek, hogyan kell ezeket az episztémikus értékeket a legmegfelelőbb módon értelmezni, milyen relatív fontosságot kell nekik tulajdonítani, s talán, hogy milyen más értékek szolgálhatnák még hatékonyabban az adott célok elérését. Vajon a racionalitásnak a tudomány céljaihoz ily módon történő relativizálása nem jelent-e engedményt a társadalmi konstruktivistáknak vagy Feyerabend kihívásának? Szerintem nem. A tudomány céljai, mint láttunk, progresszív és az érvek racionalitására alapozott módon fejlődtek ki. Alapvető emberi érdekek nyilvánulnak meg bennük. Amint végig követhettük, a változások főként abból a felismerésből fakadtak, hogy a célokat módosítani kell ahhoz, hogy az eredetiekhez valamennyire hasonló célok mégis megvalósíthatók legyenek. Kulcsfontosságú követelmény, hogy meg tudjuk mondani, mikor érjük el az ideális célokat, és hogy az aktuális célok megvalósítása mikor halad hatékonyabban, mint korábban. Az elméleti tudomány céljai egyre sikeresebben valósultak meg – saját kritériumaik szerint – a XVII. századtól fogva. Legelsősorban ezen a


ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) garancián nyugszik a tudomány racionalitása. Ám ez nem az egyetlen garancia – s ezzel elérkeztünk egy újabb tanulsághoz. 5. tanulság: A tudomány racionalitása filozófiailag igazolható. E ponton nem értek egyet Kuhnnal. A tudományfilozófusok azt igyekeztek fáradságos munkával megmutatni, hogy olyan értékek, mint például az elméletek gyümölcsöző volta, valóban megfelelő kritériumai az elméletnek. Érvelésük széles értelemben véve logikai vagy ismeretelméleti. Több, mint egy évszázaddal ezelőtt Whewell részletes elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott az "indukciók egybevágóságáról", ami szerinte az elméletek elbírálásának legalább olyan fontos kritériuma lehet, mint az empirikus pontosság. Ami a tudományfilozófiában történik, másodfokon azt tükrözi, ami magában a tudományban megy végbe. Például, először empirikusan felfedezik a tudomány gyakorlatában, hogy az értékelő eljárások vagy az episztémikus követelmények bizonyos fajtái (mint a kísérleti eredmények megismételhetősége) hatékonyan működnek közre a tudomány nagy vonalakban megfogalmazott céljainak megvalósításában. Ezután megalkotnak egy filozófiai jellegű elméletet, hogy az mindenről számot adjon. Ha jónak bizonyul – s itt további problémák jelentkeznek –, akkor az elmélet a gyakorlat közvetett, tentatív igazolásául szolgál. Végső soron tehát még mindig lehetséges, hogy a historizmus és a logicizmus közeledik egymáshoz. Még nincs kizárva olyan tudományfilozófia kidolgozásának a lehetősége, amely egyszerre származik abból, hogy megtanultuk, mi ment végbe a történelemben és egy általánosabb logikai és ismeretelméleti sémából. Egyedül a logika és az ismeretelmélet sosem lett volna képes arra, hogy kifejlesszen valami hasonlót az utóbbi évszázadok természettudományát jellemző összetett, plurális metodológiához. Ugyanakkor ez a metodológia nem csak egy kontingens empirikus tény. "Megmagyarázható" a szónak abban a különleges értelmében, amely szerint a filozófiai elmélet magyarázatnak minősül. Természetesen sok nézeteltérés adódott – különösen az utóbbi két évtizedben – annak megítélése körül, hogy melyik elmélet a legjobb. De még egy jó elmélet lehetősége is azt sugallná, hogy a tudományfilozófia normatív szerepet játszhat a régi és mai tudományos gyakorlat sokféleségének áttekintése során. Nem kell hangsúlyoznom, milyen törékeny egyensúly adódik ebből a történeti és a logikai, a deskriptív és a normatív között. De remélem, azt az egy tanulságot senki sem várja tőlem, hogy a tudományfilozófiának egyszerű megoldásokra kell törekednie! Bizonyára észrevették, hogy a történelmi áttekintésben nemigen jutottam tovább 1700-nál. Ha a vizsgálódást egészen a jelenig folytatnám, annak legfőbb tárgya az a változás volna, ahogyan századunk folyamán egyre inkább megkérdőjelezik a teoretikus entitásokat – mind a filozófiában, mind a tudománytörténetben, de magán a tudományon belül is. E megkérdőjelezés eredményeként lényegesen módosulhatnak a T-tudomány céljai, felhígulhatnak a tudomány elméleti komponensei, legalábbis egyes területeken, mint például a kvantummechanikában. Legradikálisabb formái, mint a klasszikus instrumentalizmus vagy a legújabban van Fraassen által képviselt konstruktív empirizmus részéről az elméleti megértéssel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság hamarosan visszavezetne bennünket a P-tudomány minimális céljaihoz. Nem lehet e problémákhoz anélkül közelíteni, hogy megvizsgálnánk egyrészt a mai tudomány gyakorlatát, másrészt a realizmussal szemben számos oldalról felhozott ellenvetéseket. Legutóbbi könyvében (Realism and the Aim of Science) Karl Popper ezt mondja: "A tudomány feladata, amely kielégítő magyarázatok kereséséből áll, csak realista álláspontról érthető meg." (15) A tudományos realizmus bírálói elég világosan látják ezt az összefüggést és vagy úgy érvelnek, hogy az ilyen értelemben vett magyarázat valójában nem a tudomány igazi célja, vagy pedig úgy, hogy a magyarázat nem ad elegendő garanciát a realizmus számára. A vita nem igazán termékeny, nem utolsósorban azért, mert a »realizmus« terminus szinte a végtelenségig képlékenynek bizonyult. Azok közül, akik kezdetben a realizmus halálát hirdetik, meglepően sokan jutnak el végül is a kimúltnak feltételezett doktrína valamilyen "elfogadható" változatához... Tudatában vagyok a veszélynek, amelyekkel a történelemben keresett tanulságok járnak – márpedig én is ilyeneket kerestem, s az ember nagy valószínűséggel olyasmit talál, ami várakozásainak megfelel. De végeredményben nem tudok ennél jobb módszert. Bármely komplex emberi tevékenység céljait úgy lehet a legjobban megragadni, ha a tőlünk telhető legnagyobb hűséggel rekonstruáljuk azt a módot, ahogyan az adott tevékenység formát öltött. (Fordította Dajka Balázs) JEGYZETEK 1. "The Goals of Natural Science", in I. Hronszky, M. Fehér és B. Dajka (eds.): Scientific Knowledge Socialized, Budapest: Akadémiai, 1988. 27–58. Első magyar megjelenés: Filozófiai Figyelő VII/3. (1985) 80– 98. o. 234 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ERNAN McMULLIN: A TERMÉSZETTUDOMÁNY CÉLJAI(1) 2. Simplicius: In Aristotelis de Coelo Commentaria, Berlin, I. Heidelberg ed., 1894, 253a 37–253b 2; 248b 40 285a 1. 3. Vö. Platón: Állam, 530b (Platón Összes Művei, Budapest, 1984. II. köt., 493. l.) 4. Aristoteles: Metafizika, (Fordította: Halasy Nagy József, Budapest, 1957.) XII., 8. fej., 1074a 57. 5. Aristoteles: Metafizika, 1074a 22–23. 6. Aristoteles: Metafizika, 1074a 41–42. 7. Ptolemy's Almagest. London, Duckworth, 1984. I, 8; 45. l. 8. Averroes: Commentaria in Aristotelis de Coelo, II, IIae q. 5, comm. 35. – Idézi P. Duhem: To Save the Appearances, Chicago, University of Chicago Press, 1969., 30. l. 9. Descartes: Válogatott filozófiai művek, 2. kiadás, Budapest, 1980. 203. l. 10. Uo. 11. Bacon: Novum Organum I., 81. aforizma (Budapest, 1954., 56–57. 1.) 12. T. S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Budapest, 1984., 131. 1. 13. T. S. Kuhn: "Objectivity, value-judgement, and theory-choice," in: The Essential Tension, Chicago, University of Chicago Press, 1977., 335. 1. (Magyarul jelen kötet 182. o.) 14. Uo. (Jelen kötet 183. o.) 15. K. R. Popper: Realism and the Aim of Science, Totowa, N. J., Rowman, 1983., 145. 1.


Chapter 15. IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) Egy relativista kérdést szeretnék felvetni a racionalitás legbenső területéről. E kérdés nem a tudomány és az idegen kultúrák konfrontációjára vonatkozik, mivel saját tudományos tradíciónkból származik. Nem ismétli meg a kuhni történeteket a forradalomról, a váltásról és az összemérhetetlenségről, hanem főleg az evolúcióról és az akkumulációról szól. Forrása nem a hermeneutika, hanem a pozitivizmus kanonikus írásai. Legkevésbé sem támaszkodik "a séma és valóság dualizmusának dogmájára", amelyből – Donald Davidson szerint – "a fogalmi relativitáshoz jutunk", inkább magától Davidsontól tanul. Abból indulok ki, hogy a tudományos gondolkodásnak különböző stílusai vannak. A legbölcsebb görögök nagyra becsülték az euklideszi gondolkodást. A XVII. század legkiválóbb elméi úgy vélték, hogy a kísérleti módszer új alapokra helyezte a tudást. Az összes modern társadalomtudomány – legalábbis részben – felhasznál valamilyen statisztikát. Az ilyen példák azt sugallják, hogy különböző területeken különböző gondolkodási stílusok vannak. Mindegyik más korban és más módon jelent meg, és fejlődött ki. A bárgyú szubjektivizmus olyasmit állít, hogy az, hogy p érv-e q mellett, attól függ, hogy az emberek rákaptak-e erre az érvelési módra vagy sem. Az én bonyolultabb aggodalmam az, hogy az, hogy egy kijelentés értelmezhető-e, mint ami igaz-vagy-hamis, attól függ, hogy vannak-e rá vonatkozó érvelési módjaink. A mondathoz illő gondolkodási forma segít rögzíteni az értelmét, és meghatározza azt, hogy milyen módon bizonyul igaznak vagy hamisnak. Ha ezen az ösvényen haladunk tovább, elkezdhetünk félni attól, hogy egy gondolkodási stílus racionalitása túlságosan is be van építve a stílusba. Azok a kijelentések, amelyekre a gondolkodás irányul, azért jelentik azt amit, mert a gondolkodás eme módja igazságértékkel tudja felruházni őket. Röviden tehát, vajon nem túlságosan is önigazoló-e az ész? A problémám az igaz-vagy-hamissággal kapcsolatos. Tekintsük Hamlet maximáját, hogy semmi sem jó vagy rossz, hanem a gondolkodás teszi azzá. Amennyiben átvisszük az igazságra és hamisságra, e maxima két dolgot jelenthet: (a) Semmi sem igaz, ami igaz, és semmi sem hamis, ami hamis, hanem a gondolkodás teszi azzá; (b) Semmi sem igaz-vagy-hamis, hanem a gondolkodás teszi azzá. Engem (b) foglalkoztat. Megismétlem: relativista aggodalmam az, hogy egy p kijelentés értelme – az a mód, ahogyan az igazságra vagy a hamisságra mutat – a p-nek megfelelő gondolkodási stíluson múlik. Ennek folytán nem bírálhatjuk ezt a gondolkodási stílust, mint annak módját, hogy p-hez, vagy nem-p-hez jussunk, mert p egyszerűen az a kijelentés, amelynek igazságértéke ilyen módon van meghatározva. Az (a) és (b) közötti különbségtétel megkülönbözteti a szubjektivitást és a relativitást. Legyen (a) a szubjektivizmus: gondolkodással valamit igazzá vagy hamissá tehetünk. Legyen (b) az a fajta relativitás, amelynek ezt a tanulmányt szentelem: gondolkodás révén az igazság és a hamisság új jelöltjei jöhetnek létre. Számomra úgy tűnik, hogy az olyan témák, mint az összemérhetetlenség, a fordítás meghatározatlansága, és a fogalmi sémák számos új keletű, mégis immár klasszikus filozófiai tárgyalása az igazságot tárgyalja ott, ahol az igaz-vagy-hamisságot kellene vizsgálniuk. Így a kívülállók – azt remélve, hogy tanulnak a filozófusoktól – inkább a szubjektivitást tárgyalták, s nem a relativitást. Nekem nincsenek kétségeim afelől, hogy felfedezéseink "objektívek", egyszerűen azért, mert az általunk alkalmazott gondolkodási stílusok határozzák meg, mi számít objektivitásnak. Az a problémám, hogy maguk az igazság vagy hamisság jelöltjei nem rendelkeznek a gondolkodási stílusoktól független létezéssel, amely eldöntené, mit jelent igaznak vagy hamisnak lenni az ő területükön. A gondolkodási stílusok Nem áll, hogy semmi sem igaz vagy hamis, hanem a gondolkodás teszi azzá. Rengeteg olyat mondunk, amihez nincs szükség indokra. Ez a magja a megfigyelési mondatok diszkreditált filozófiai doktrínájának: azok az érdektelen megnyilvánulások, amelyek majdnem minden nyelvben előfordulnak, és amelyek a radikális fordítást viszonylag könnyűvé teszik. A fordítás nehéz, a lehetőség egészen új tartományának esetében, amely értelmetlen egy másik kultúra kedvelt gondolkodási stílusai számára. Ez az a pont, ahol az etnográfusok számára problémák jelennek meg. Minden nép kialakította saját jellegzetes stílusait. Mi sem különbözünk a többiektől, kivéve, hogy saját írásos feljegyzéseinkből világosabban láthatjuk az új gondolkodási stílusok történeti kialakulását. 236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) A "stílus" szót A. C. Crombie készülő könyvének címéből – Styles of Scientific Thinking in the European Tradition – vettem. Egyik előzetes tanulmányát ezekkel a szavakkal zárja: A késő középkori és a koramodern európai társadalom tudományos módszereinek aktív előmozdítása és kiterjesztése egyfajta kutatási mentalitás általános kibontakozását tükrözte az európai társadalomban, egy olyan mentalitásét, amelyet körülményei arra ösztönöztek és mindinkább arra kényszerítettek, hogy problémákra számítson, és aktívan keresse ezek megfogalmazását és megoldását, semmint hogy érvelés nélkül elfogadott konszenzusra törekedjen. Az így bevezetett tudományos módszerek sok változata különböztethető meg, mint a) a matematikai tudományokban elfogadott egyszerű posztuláció, b) komplexebb, megfigyelhető relációk kísérleti felderítése és mérése, c) analóg modellek hipotetikus konstrukciója, d) a sokféleség rendezése összehasonlítás és taxonómia révén, e) populációk szabályszerűségeinek statisztikai elemzése és valószínűség számítás, valamint f) a genetikai fejlődés történeti levezetése. E módszerek közül az első három lényegében az individuális szabályszerűségek tudományához tartozik, míg a második három az időben és térben rendezett populációk szabályszerűségeinek tudományához.(2) Véletlen egybeesés, hogy ugyanazon a konferencián, amelyen Crombie e szavakat felolvasta, Winifred Wisan egy másik készülő műről számolt be, Mathematics and the Study of Motion: Emergence of a New Scientific Style in the Seventeenth Century címmel.(3) Crombie és Wisan előadásai egyaránt Galileiről szóltak, aki már régóta kedvenc jelölt volt egy új gondolkodási stílus kifejlesztőjének szerepére. Néha a "stílus"-nál drámaibb szavakat használnak; amikor például Althusser úgy ír Thalészről, mint aki új kontinenst tárt fel, a matematikáét, Galileiről, mint aki a dinamikáét, és Marxról, mint aki a történelemét.(4) De gyakran választják a "stílus" szót. Megtalálható például Collingwoodnál. Az elméleti fizikus Stephen Weinberg visszaemlékszik, hogy Husserl galileiánus stílusról beszélt, amely "absztrakt modelleket készít az univerzumról, amelynek – a fizikusok legalábbis – magasabb fokú realitást tulajdonítanak, mint az érzékelés mindennapi világának". (5) Weinberg figyelemreméltónak találja, hogy e stílus működik, "mivel az univerzum, úgy tűnik, nem emberi lényeket szem előtt tartva készült." A nyelvész Noam Chomsky ezt a megjegyzést viszi tovább egyik új könyvében, azt bizonygatva, hogy "jelenleg nincs más alternatívánk, mint követni a »galileiánus stílust«– a természettudományokban legalábbis."(6) A paradigmák A tudományfilozófiában komoly a kísértés, hogy kijelöljünk egy divatos szót, és azt képzeljük, hogy világosabb jelentése van annál, mint amit érdemel. A "paradigma" szó Kuhnnál jó példa erre. Többször kérdezték, a gondolkodási stílusok miben különböznek a paradigmáktól. A különbség hatalmas. E különbség először is a méret kérdése. A paradigma egy szaktudomány kicsiny darabkáját is lefedheti. Néhányan úgy olvasták, amit Kuhn a tudományos forradalmakról írt, mintha kizárólag a nagy forradalmakat – a kopernikuszi forradalmat, vagy a XVII. század "tudományos forradalmát" – tárgyalná. Ezzel szemben eléggé explicit módon tárgyal kis lázadásokat is. A röntgensugarak felfedezése tudományos forradalom volt. Azokban a tanulmányokban, ahol Kuhn valóban a tudományos forradalmak szintjén álló nagy arányú változásokat tárgyal, egyáltalán nem beszél paradigmákról. Véleményem szerint Kuhnnak a matematikai és kísérleti tradícióról, valamint a mérésről szóló írásai számos alapvető belátása közül legértékesebbekhez és legeredetibbekhez tartoznak. Ezek sokkal közelebb vannak a gondolkodási stílusok eszméjéhez, mint A tudományos forradalmak szerkezetében található vizsgálódások. Mindenesetre világos, hogy Crombie listájának bármilyen általánosítása tartós gondolkodási stílusokat tartalmaz, melyek nagy számú gondolkodót ölelnek fel. A gondolkodási stílusok valójában olyan tanulsággal járnak, amely szembenáll a paradigma eszméjéből származó egyik kuhni következtetéssel. Kuhn azt írja, hogy a paradigmaváltások azt mutatják, hogy a tudományos tudás nem kumulatív. Ezzel egyet tudok érteni. A tudás kevésbé kumulatív, mint gondoltuk. De más dolgok akkumulálódnak. A technológián és a kísérleti technikán túl valamely gondolkodási stílust is hozzátehetünk egy másikhoz – ahogyan azt Crombie listája illusztrálja –, és ha az egyik stílus kihal, halála lassú, és gyakran észrevétlenül tűnik el. A jelen kötetben Kuhn a matematikai és a kísérleti tradíciók új keletű összeolvadását írja le. Ezt két különböző stílus komplex, és néha gyötrelmes összefonódásának példájaként használhatnám. Ez az esemény olyan hosszúra nyúlt, hogy már-már úgy nézett ki, mintha – Herbert Butterfield fordulatával szólva – a XVII. század tudományos forradalmának egy része "késne." Kuhn ettől eltérő elemzést kínál, amelynek nincs köze a paradigmákhoz. Kuhn azt mondta, hogy két fő értelemben használja a "paradigma" szót. Az egyik a paradigma, mint eredmény, egy nagyobb mű, amely a tudományos válság pillanatában jön létre, és amely mércét állít fel a problémák bizonyos osztályainak megközelítéséhez. Ez a tankönyvi modell arra, hogy miként műveljük az elkövetkező normál tudományt. A másik értelemben a paradigma diszciplináris mátrix, a munkatársaknak egy relatíve kicsiny csoportja, akik meghatározzák, mit kell tanítani, kit fognak tanítani, mi számít sikernek, és milyen problémákon kell dolgozni.


IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) A gondolkodási stílus ettől nagyon különböző. Evolúció tekintetében általában lassúbb, és összehasonlíthatatlanul elterjedtebb. Az általam statisztikai következtetésnek nevezett gondolkodási stíluson belül számos különböző paradigma kapcsolódik olyan nevekhez, mint Neyman, Fisher, vagy Bayes. Egy gondolkodási stílusnak nem kell elköteleződnie az ismeretanyag egyetlen pozitív tétele mellett sem. Egy paradigma némely kijelentéseket kétségtelenül bizonyosnak feltételez: ezek annak az eredménynek a részei, mely modellt állít a jövőbeni munka számára. Ezeket paradigmatikus tankönyvekben fektetik le. A gondolkodási stílus azt teszi lehetővé, hogy bizonyos fajta kijelentések irányában következtessünk, de önmagában nem határozza meg ezek igazságértékét. Még az euklideszi geometriai stílus sem rögzíti, mely kijelentések fognak tételnek bizonyulni. Ha valaki átfutja a tudományos stílusok Crombie-féle listáját, láthatja, majdnem nyilvánvaló: a stílusok nem képezik ennek vagy annak a – száz fő körüli aktív munkatársat számláló – "diszciplináris mátrixnak" a magántulajdonát. Egy ideig lehet így: talán – a mítoszt ismételve – Thalész egymagában nyitotta meg a matematika kontinensét. A tipikus eset azonban az, hogy nagy számú ember hasonló érvelési stílussal közelíti meg ugyanazt a témát. Szükségképpen így kell állnia a dolognak. Mivel egy gondolati stílus a diskurzus új területét nyitja meg, olyan új pozitív kijelentésekkel, melyek állíthatók vagy tagadhatók. Az ilyen új terület viszonylag kiterjedt társadalmi jelenség. Egy diskurzushoz igen sok beszélőre van szükség. A diskurzus A "tudományos gondolkodás stílusait" más közkeletű kifejezésekhez hasonlítva természetesnek találom, hogy kevésbé támaszkodjak Kuhn paradigmáira és erőteljesebben Michel Foucault olyan kifejezéseire, mint az "episztémé" és a "diskurzus". Foucault meglehetősen határozottan elhagyja majd minden neologizmusát, mihelyst egy könyvben közkeletűvé tette. Foucault iránti minden lekötelezettségem ellenére itt nem bocsátkozom exegézisbe. A saját Foucault-olvasatomban azt hangsúlyozom, hogy minden diskurzus rendelkezik saját lehetőségkategóriáival, olyan kijelentések készletével, amelyek vagy-igazak-vagy-hamisak. Minden diskurzusnak sajátja az, amit Foucault a pozitivitás területének nevez; ezt úgy értelmezem, mint a pozitív tudás jelöltjeinek területét, amelyet egy olyan érvelési stílus határoz meg, amely nem csupán illeszkedik e diskurzushoz, hanem elősegíti ennek meghatározását is. Foucault-t követem annak hangsúlyozásával, hogy a diskurzust nem a tudás aktuális tartalmai, ennek vagy annak a gondolati iskolának a kifejtett hitei határozzák meg. Ezt az határozza meg, hogy mit lehetséges hinni. Amit a tudományosnak nevezett birodalmon belül lehetséges hinni, azt érvelési és indoklási konvenciók rögzítik. Nem gondolom naivan azt, hogy a tudósok az általuk kínált vagy említett érvek miatt hiszik azt, amit hisznek. Pusztán úgy vélem, hogy ezek azok az érvek, amelyek meghatározzák annak az értelmét, amit hisznek. Nem azt mondom, hogy a "gondolkodási stílus" foucault-i "episztémét" vagy valami ilyesmit jelent. Éppen ellenkezőleg, ha valaki helyesen meg tudna határozni egy episztémét, egyik tényezőként bizonyosan bele kellene foglalnia azokat a gondolkodási stílusokat, amelyek befolyásolják a tudás azon területének pozitív kijelentéseit. Hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy a gondolati stílusok ilyetén fogalma – ha hozzáteszik a "fogalmakhoz, stratégiákhoz" stb., melyek Foucault-t A tudás archeológiájábanfoglalkoztatják – nagyjából betöltenék az "archívum" tökéletesen homályos foucault-i fogalmának szerepét. Az archetipikus racionalizmus A gondolkodási stílusok létezése közvetlenül nem sugall relativizmust. Mielőtt részletezném a dolgozat elején vázolt relativista problémát, először egy racionalista álláspontot fogok kifejteni, melyet az jellemez, hogy egyaránt méltányolja a történelmet valamint az egyedi sajátosságokat, sajátunkét és másokét is. Ezt archetipikus racionalizmusnak fogom nevezni. (Legtöbbször magam is archetipikus racionalista vagyok.) Az archetipikus racionalista hiszi azt, amit a helyesen gondolkodó emberek mindig is tudtak. Vannak jó és rossz érvek. Évezredekre volt szükség, hogy az érvelési rendszerek kialakuljanak. A mi nyugati hagyományunk – nagyjában-egészében – inkább hozzájárult ehhez a folyamathoz, mint bármelyik másik. Gyakran voltunk beszűkültek, szemellenzősek, és érzéketlenek idegen felismerésekkel szemben. Elnyomtuk saját deviáns és eredeti gondolkodóinkat, sokakat örök elfeledettségre kárhoztatva. Korábban favorizált gondolkodási stílusaink közül néhány zsákutcának bizonyult, és mások is valószínűleg ezen az úton haladnak. Azonban folyamatosan új gondolkodási stílusok fognak kialakulni. Így nem csupán többet tudunk meg a természetről, hanem új módszereket is elsajátítunk a róla szóló gondolkodáshoz. Lehet, hogy az anarchizmus feyerabendi védelme helyes. Az embereket arra kényszeríteni, hogy az elfogadott módon gondolkodjanak annyi, mint korlátozni önmagunkat és újítási képességeinket. Az archetipikus racionalizmus meg van győződve arról, hogy vannak jó és rossz érvek, de mivel ez nem kötelez el bennünket semmilyen konkrét szabályozás mellett – mint amilyen a formális logikáé vagy Karl Popperé – meglehetősen fogékony Feyerabend anarchizmus-utánzatára. 238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) Archetipikus racionalistám azt gondolja, hogy meglehetősen éles különbség van az érvek és az általuk alátámasztott kijelentések között. Az érvek pusztán elősegítik, hogy ráébredjünk, mi a helyzet. Az archetipikus racionalista tudni akarja, milyen a világ. A természetről szóló állítások mellett szólnak jó és rossz érvek. Ezek semmihez képest sem relatívak. Nem függenek a kontextustól. Az archetipikus racionalista nem imperialista az ésszel kapcsolatban. Talán lehetnének olyan emberek, akik soha nem érvelnek vagy mérlegelnek. Tréfákat mesélnek, ígéreteket tesznek és szegnek meg, sértettséget mutatnak, és így tovább, ám sohasem érvelnek. Ahogyan a statisztikai érveknek nem volt erejük a görögök számára, elképzelhetők olyanok, akik számára egyetlen hit mellett szóló érvünknek sincs ereje. Másfelől az archetipikus racionalista optimista az emberi természetet illetően. Mi, akik értékeljük az igazságot és az észt, azt képzeljük, hogy az igazság híján lévő és nem érvelő emberek – ha magukra maradnának – kialakítanák az igazságot és az észt a maguk számára. Saját módjukon rájönnének a négyszög átlójáról, a lejtőn való mozgásról, a bolygók pályájáról, az anyag belső szerkezetéről, a fajok evolúciójáról, az Ödipusz-komplexusról és az aminosavakról szóló spekulációk ízére. Az archetipikus racionalista nem csupán elismeri, hogy az igazság és az ész általunk ismert fajtái nem játszanak olyan nagy szerepet más népek életében, mint saját kultúránkban; lehet romantikus is, vágyódhat egyszerűbb, ésszel kevésbé átitatott élet után. Elismeri, hogy értékeink nem megkerülhetetlenek, és talán nem is a legnemesebbek, amelyekre fajtánk törekedhet. Ám nem menekül el saját múltja elől. Azzal, hogy elismeri gondolkodási stílusaink történetiségét, nem teszi őket kevésbé objektívvé. A gondolkodási stílusoknak van történetük, és némelyikük később jelent meg másoknál. Az emberiség jobbá vált a gondolkodásban. Miért adna ez alapot a relativizmusra? Az archetipikus racionalizmus feltevéseinek megkérdőjelezése helyett a közepéből fogok felszínre hozni egy inkoherenciára utaló jelet, amely végső soron a pozitivizmus lesz. A pozitivizmus A pozitivizmust általában a relativizmus minden formájával való szembenállásnak fogják fel. Kérdést fogok intézni az archetipikus racionalistához, közvetlenül a pozitivizmus három aspektusából. Ezeket Auguste Comtetól, az 1840-es évek igazi pozitivistájától, Moritz Schlicktől, a Bécsi Kör 1930-as vezetőjétől, és Michael Dummett-től, e doktrínacsalád egyik tagjának legtehetségesebb jelenlegi képviselőjétől veszem. Comte. Comte historicista volt. Ismeretelmélete az emberi tudás vaskos és majdnem olvashatatlan leírása, narratíva az emberi elméről, amelyben minden szellemi újítás megleli saját helyét. Egyik gondolata az, hogy a tudás valamely ága azáltal tesz szert "pozitivitásra", hogy kialakul egy hozzákapcsolódó új, pozitív gondolkodási stílus. Comte nem túlságosan világos atekintetben, hogy mit ért "pozitív" alatt; néha azt mondja, hogy leginkább azért választotta ezt a szót, mert erkölcsileg emelkedett felhangjai vannak minden európai nyelvben. Egy pozitív kijelentés azon alkalmas tudományterület révén vizsgálható, amelyikhez tartozik. Eljátszhatunk e szóval: egy pozitív kijelentés olyan, amelynek irányultsága, igazságértéke van. Nem torzítás azt mondani, hogy Comte szerint a pozitív kijelentések valamely osztálya kijelentések olyan osztálya, amely igazvagy-hamisként értelmezhető. Comte gondolkodásának számos olyan aspektusa van, amelyektől gyorsan elhúzódunk – egyszerre utalok itt az ideológiai kérdésekre és az analitikus tudományfilozófusokat érdeklő problémákra (pl. az okság elemzésére). Én csupán arra a gondolatra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a különböző gondolkodási stílusok történelmileg fejlődnek, s ezek mindegyike együtt jár saját pozitív tudáskészletével. Mindegyikük megtalálja helyét a tudományok hatalmas táblázataiban, amelyek Comte gigantikus ismeretelméleti művének, a Course de philosophie positive-nek, mellékleteként szolgálnak. Comte nem gondolta, hogy a stílusok és a pozitív tudásanyag fejlődése véget ért volna. Életcélja egy új pozitív tudomány megteremtése volt, a szociológiáé. Ehhez új gondolkodási stílusra volt szükség. Rosszul sejtette, hogy milyen is lesz ez a stílus, ám metafelfogása arról, hogy mit is csinál, helytálló volt. Schlick. A logikai pozitivizmus egyik legemlékezetesebb állítását Moritz Schlick tette: "egy mondat jelentése verifikációjának módja."(7) Ez módosítás nélkül nem állhatott meg, mert a Bécsi Kör megadta magát Gottlob Frege kijelentésének, miszerint a jelentések határozottak, objektívek és rögzítettek. Így Schlick maximája együtt járna azzal, hogy a verifikáció módjában bekövetkező változás vagy fejlődés megváltoztatná a mondat jelentéseit. Ahelyett, hogy feladták volna a generációról generációra hagyományozott, mozdulatlan és változatlan jelentések eszméjét, a logikai pozitivisták újra és újra átdolgozták Schlick maximáját – kielégítő eredmény nélkül.(8) Ám Comte számára – vagy 1840 bármely más szerencsés írója számára, akiket még nem fertőztek meg a jelentés fregei elméletei – Schlick állítása helyénvaló lett volna. Comte szerint pontosan a verifikáció módjai – azok az eljárások, amelyekkel a pozitív igazságértékek megalapozhatók – határozzák meg a tudáskészlet tartalmát. 239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) Dummett. A logikában azt a kijelentést, amely határozott igazságértékkel rendelkezik – igaz vagy hamis – kétértékűnek nevezik. Dummett műve arra késztette a filozófusokat, hogy figyelmesen elgondolkodjanak a kétértékűségről.(9) Dummettet eleinte az intuícionista matematika mögött rejlő egynémely gondolat filozófiai rekonstrukciója inspirálta. A nemkonstruktívnak nevezett bizonyításokban nem lehet megmutatni azokat a matematikai objektumokat, amelyek létezését bizonyítják. (Így valaki tehet olyan lépést, amelyben azt állítja, hogy létezik egy bizonyos tulajdonsággal rendelkező prímszám, ám képtelen megmondani, hogy melyik ez a prímszám.) A nemkonstruktív bizonyítások ugyancsak feltételezhetik egy kijelentésről, hogy vagy igaz vagy hamis anélkül, hogy meg tudnák mutatni, hogy melyik az igazságértéke. Néhány filozofikus matematikus – ideértve Dummettet is – kétségbe vonta, hogy az ilyen nemkonstruktív bizonyítások elfogadhatók volnának. Dummett kételyét a következők keltették fel. Hogy kétértékű-e egy kijelentés vagy sem, annak jelentésétől kell függenie. Azon tűnődik, hogyan ruházhatjuk fel az állításokat jelentésekkel a nemkonstruktív matematikában – olyan jelentésekkel, amelyek révén kétértékűek, noha nincs ismert módja az igazságértékük megállapításának. Magunk vagyunk azok, akik nyelvi gyakorlataink révén az általunk mondottak jelentésének egyedüli forrásai vagyunk. Hogyan adhatunk hát jelentést egy állításnak, hogy kétértékű legyen, amikor nem ismerünk semmit, ami hatással lehet az állítás igazságára vagy hamisságára? Netán a nemkonstruktív matematika állításai azáltal válnak kétértékűvé, hogy tökéletesítjük igazságértékük meghatározására, vagy az általuk említett matematikai objektumok megmutatására szolgáló eszközeinket? Noha ez a bonyolult kérdés a klasszikus matematika intuícionista kritikájában jelent meg élesen, Dummett kiterjeszti a diskurzus más formáira is. A múltról szóló számos állítást sem lehet gyakorlati módon eldönteni. Ezek kétértékűek vajon? A kétértékűség visszavonul a múltba, ahogyan a történelmi adatok visszavonhatatlanul törlődnek? Dummett nem állítja, hogy aggodalmai perdöntőek volnának, s nem is vár párhuzamos válaszokat a diskurzus minden fajtájával kapcsolatban. Az ember, némi gondolkodás után, arra juthat, hogy a történelem kétértékű, de visszautasíthatja ezt a nemkonstruktív matematika tekintetében. Pozitivitás és kétértékűség. Arról beszéltem, hogy mit jelent igaz-vagy-hamisnak lenni, és a "pozitív" szót, Comte szavát használtam. Egybeesik ez a kétértékűség gondolatával? Ahogyan én használom a szavakat, nem. A pozitivitás kevésbé erős tulajdonság, mint a kétértékűség. Azt gyanítom, hogy a matematikán kívül az, hogy egy állítás kétértékű-e vagy sem, olyan absztrakció, amelyet a logikusok kényszerítenek ki, hogy megkönnyítsék a maguk számára a deduktív érvelési formák elemzését. Ez nemes absztrakció, ám a mesterségből fakad, nem a természetből. Azokban a spekulatív tudományokban, amelyekkel itt foglalkozom, azok az érdekes mondatok, amelyek igazként vagy hamisként értelmezhetők – amelyekről úgy hisszük, rendelkezünk olyan módszerekkel, melyekkel meghatározhatjuk igazságértéküket. E módszerek alkalmazásához eleddig el sem képzelt technikai újításokra lehet szükség. Továbbá, ahogy egyre többet tudunk a világról, rájövünk, hogy számos kérdésünk nem értelmes immár. A kétértékűség nem a megfelelő fogalom a tudomány számára. Hadd szemléltessem néhány példával, hogy miféle megkülönböztetésre van szükség. Laplace korában nagyonis ésszerű volt azt gondolni, hogy vannak hőanyag-részecskék, amelyek a távolsággal rohamosan csökkenő taszítóerővel rendelkeznek. Egy ilyen hipotézis alapján Laplace számos, rendkívül fontos problémát oldott meg a hanggal kapcsolatban. A hőrészecskék taszító erejének lecsengési sebességéről szóló kijelentések igazként vagy hamisként voltak értelmezhetők, és tudták hogyan szerezzenek információt a kérdés vonatkozásában. Laplace-nak kiváló becslése volt a taszítóerő lecsengési sebességéről, de kiderült, hogy az egész gondolat elhibázott volt. Úgy fogalmaznék, hogy Laplace kijelentései egykor "pozitívak" voltak. Sohasem voltak kétértékűek. Megfordítva, Maxwell egyszer azt mondta, hogy a fény relatív sebességére vonatkozó számos kijelentés eleve alkalmatlan az eldöntésre, de néhány évvel azután, hogy ezt mondta, hogy Michelson feltalálta azt a technikát, amellyel pontos választ lehet adni Maxwell kérdéseire. Azt mondanám, hogy a szóban forgó kijelentések Maxwell számára pozitivitással bírtak, amikor kimondta őket, ám csak a technikában bekövetkezett átalakulás után lettek kétértékűek – egy olyan átalakulás után, amelynek sikere a világ működésének mikéntjére vonatkozó finom kísérleti részletektől függ. Röviden, a "pozitív" comte-i kifejezése egy kevesebbet követelő fogalomra irányítja a figyelmet, mint a dummetti "kétértékűség." A kettő mégis kapcsolódik, és így a két szerző gondolatai is. Dummett azt mondja: nem kétértékű, hacsak nincs bizonyításunk az igazságértékre, vagy csalhatatlan módszerünk a bizonyítás előállítására. Comte azt mondja: nem pozitív, nem nevez az igaz-vagy-hamis versenyben, csak ha van olyan gondolkodási stílus, amely releváns rá nézve. A körkörösség fuvallata a pozitivizmus belterületéről


IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) Comte, Schlick és Dummett nem relativistábbak, mint Crombie vagy Chomsky. Mégis a gondolkodási stílusokra helyezett hangsúllyal kombinált pozitivista gondolatmenetben benne rejlik a relativizmus csírája. Ha a pozitivitás egy gondolkodási stílusból fakad, akkor a lehetőségek tartománya ettől a stílustól függ. Ha ez a stílus nem létezne, nem lennének lehetőségek, jelöltek az igazságra vagy hamisságra. A stílus létezése történelmi eseményekből fakad. Így, noha az, hogy mely kijelentések igazak, az adatoktól függhet, az, hogy jelöltek az igazságra, egy történelmi esemény következménye. Megfordítva, egy gondolkodási stílus racionalitása – mint olyané, amely releváns kijelentések valamely osztályának igazságára nézve -, úgy tűnik, nem vethető független kritika alá, mert maga az, hogy mi alapozható meg e stílus révén, magától a stílustól függ. Kellemetlen ez a kör? A következőképpen fogok haladni. Először teszek egy megjegyzést, miszerint gondolkodás alatt nem logikát értek. Éppen az ellenkezőjét értem: a logika az igazság megőrzése, míg a gondolkodási stílus az, ami bevezeti az igazság vagy hamisság lehetőségét. Majd elkülönítem a gondolkodási stílus eszméjét Kuhn és Feyerabend összemérhetetlenségétől, és a fordítás Quine-féle meghatározatlanságától. Majd megvizsgálom Davidson alapvető ellenvetését az alternatív gondolkodásmódok létezése ellen. Davidson megcáfolhatja a – saját értelmemben vett – szubjektivitást, ám a relativitást nem. A következő oldalak folyamán a döntő megkülönböztetés az igazság szembeállítása az igazság-és-hamissággal. Egy második fontos gondolat a laza illeszkedés egyfelől azon kijelentések, amelyek majdnem minden emberi lény számára értelemmel bírnak, tekintet nélkül a gondolkodásra, másfelől azok között, amelyek csupán egy gondolkodási stíluson belül nyernek jelentést. Indukció, dedukció Sem a deduktív logika, sem az indukció nem szerepel Crombie listájában. Milyen különös; hát nem ezeket nevezik a tudomány alapjának? Tanulságos, hogy egyetlen Crombie-éhoz hasonló lista sem tartalmazza őket. Ez a hiány arra emlékeztet bennünket, hogy a gondolkodási stílusok teremtik meg az igazság és a hamisság lehetőségét. A dedukció és az indukció pusztán megőrzik azt. Jelenleg úgy fogjuk fel a dedukciót, mint a következtetés azon módját, amely megőrzi az igazságot: nem vezethet igaz premisszáktól hamis konklúzióhoz. Az indukció természete sokkal vitatottabb. A szót sokféleképpen használják. Létezik egy fontos tradíció, amelyet a filozófus C. S. Peirce és a statisztikus Jerzy Neyman egyaránt képviselnek: az indukció az érvelés olyan módja, amely legtöbbször megőrzi az igazságot. A dedukció és az indukció fontos emberi felfedezések voltak. Azonban kicsiny szerepet játszanak a tudományos módszerben, nem többet, mint az egykor nagyra becsült szillogizmus. A dedukció és az indukció pusztán az igazságtól igazságig való ugrás eszközei. Nem csupán eredeti igazságokat nem nyújtanak, amelyekről nekirugaszkodhatnánk, hanem bizonyosnak is veszik azon mondatok osztályát, amelyek az igazság vagy hamisság lehetőségeit állítják. Ezért nem fordulnak elő Crombie listájában. A dedukcióban és az indukcióban az igazság egyaránt pusztán azt a formális szerepét játssza, mint a számlálógolyó az abakuszon. Nem számít, hogy mi az igazság, amikor a modern logikusok modellelméletének mechanikáját alkalmazzuk. Gépezetük jól működik mindaddig, ameddig feltételezzük, hogy már rendelkezésre áll azon mondatok osztálya, amelyek rendelkeznek igazságértékekkel. (Vagy, az intuícionista logika esetében, feltételezzük, hogy rendelkezésre áll azon mondatok osztálya, amelyek – bizonyítás révén – igazságértékre tehetnek szert.) Az indukció ugyanígy feltételezi, hogy a lehetséges igazságok osztálya előre meghatározott. A gondolkodási stílusok Crombie által lefektetett listája valami mást csinál. Amikor létrejönnek, a lehetőségek új osztályait teremtik meg. Meghatározatlanság/összemérhetetlenség A filozófusok újabban két olyan tanítást fogalmaztak meg, amelyek az ellenkező irányba mutatnak. Mindkettő a fogalmi séma gondolatát hasznosítja, amely legalább Kantig nyúlik vissza, ám amelynek modern nominalista változata Quine-nak köszönhető. Quine úgy fogalmaz, hogy a fogalmi séma igaznak tartott mondatok halmaza. A mag és a periféria hasonlatát használja. A magban lévő mondatok egyfajta tartóssággal rendelkeznek, s ritkán adják fel őket, míg a periférián lévők empirikusabbak, s ezeket könnyebben adják fel az "ellenszegülő tapasztalat" fényében. A gondolkodási stílusokról szóló előadásom nem illeszkedik jól a fogalmi séma quine-i eszméjéhez. Véleménye szerint két séma akkor különbözik, ha az egyik séma magjában lévő mondatok közül sokat nem tartanak igaznak a másik sémában. A gondolkodási stílus ezzel szemben az igaz-vagy-hamisságra vonatkozik. Előfordulhat, hogy két párt, melyek megegyeznek egy gondolkodási stílusban, a legkevésbé sem értenek egyet az eredményekben – az egyik párt igaznak tartja azt, amit a másik visszautasít. A gondolkodási stílusok meghatározhatják a


IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) lehetséges igazságértékeket, ám – ellentétben Quine sémáival – nem az igazságértékek kiosztása jellemzi őket. Várható tehát, hogy a fogalmi séma eszméjének quine-i alkalmazása nem fog megegyezni a gondolkodási stílusok eszméjével. Donald Davidson – e kötetben szereplő írásában – Quine-t követi abban, hogy a fogalmi sémáról, mint igaznak tartott mondatok halmazáról gondolkodik, és amellett érvel, hogy az alternatív sémák gondolata inkoherens. Ezért megpróbálja elpusztítani az összemérhetetlenség kísértetét. Én – más okokból – szintén úgy vélem, hogy az összemérhetetlenség nem probléma.(10) Azt is tényként kezelem, hogy a fordítás meghatározatlansága szintén üres gondolat. Mégis, furcsa módon, a gondolkodási stílusok fogalma inkább illeszkedik Quine-hoz, mint Davidsonhoz. Ez azért van így, mert Quine úgy véli, hogy létezik az alacsony szintű, meglehetősen unalmas mondatoknak széles tartománya, amelyek az ismerős érzékszervi ingerekre adott egyszerű válaszok, és amelyek nem vetnek fel semmilyen fordítási problémát. A probléma csak a gondolkodás magasabb régióiban merül fel. Mármost Davidson visszautasítja ezt a struktúrát, mert kétségbe vonja az "ingerjelentés" quine-i fogalmát. Fontosabb, hogy noha Quine és Davidson mindketten holizmusukat hangoztatják, Davidson – Quine tanítványa – holistább nála . Davidson számára az egész nyelv egységes – és a másik személlyel folytatott interakció teljes elméletéhez tartozik. Magam Quine-nal tartok. Azt gondolom, hogy az unalmas és az érdekes kijelentések nagyon lazán illeszkednek; és azt is gondolom, hogy az általunk mondott érdekes dolgok egymástól többé vagy kevésbé független kontextusokban fordulnak elő, és szintén lazán illeszkednek egymáshoz. Itt juthatunk valamire a "nyelvjáték" homályos és elcsépelt wittgensteini gondolatából. Számos nyelvjáték létezik, melyek csak lazán kapcsolódnak. A gondolkodási stílusokról szóló elmélkedéseim szentségtörővé tesznek egy régi nagy álommal, a tudomány egységével kapcsolatban. Határozottan hiszek a tudomány megosztottságában. Az illeszkedés lazaságáról Csupán azért használtam a hamleti túlzást, hogy különbséget tegyek szubjektivitás és relativitás között. Nem úgy áll a dolog, hogy semmi sem vagy-igaz-vagy-hamis, hanem a gondolkodás teszi azzá. Sok kijelentés tökéletesen érthető anélkül, hogy tudnánk, hogyan gondolkodjunk róluk. Részben ez az, ami igaz a "megfigyelési mondatok" patinás doktrínájából: pusztán ránézésre vagy érzésre igaznak látjuk őket. Ez a tudományfilozófiában kártékony tanítás volt, mivel a tudományban a megfigyelés képességét és gyakran még az észrevevést is az elmélet alapján sajátítjuk el. Mármost erősen kritizáltam Quine leírását a megfigyelésről(11) – melyre úgy tekintek, mint amely hadilábon áll a megfigyelésnek a tudományban betöltött szerepével –, mégis egyetértek vele legalábbis abban, hogy vannak unalmas, kölcsönösen lefordítható mondatok, és olyan érdekes mondatok is, amelyek problémamentesek. De a probléma aligha fordítási. Ez annak problémája, hogy miképpen gondolkodunk, hogyan értünk meg, hogyan okoskodunk. A nyelvfilozófiában hozzávetőlegesen feloszthatjuk a kontinuumot olyan kijelentésekre, amelyek mellett érvelünk, és olyanokra, amelyek mellett nem. Az előbbi osztály tagjai teszik viszonylag oly könnyűvé a fordítást a különböző civilizációk között. Az utóbbi osztály tagjai teszik ezt oly nehézzé. Két áramlat befolyásolja a fordítás filozófiai antropológiáját. Az egyiket helyesen nevezik whorfiánusnak: idegen gondolkodásmódok nem fejezhetők ki anélkül, hogy beledolgoznánk magunkat a másik kultúrába. Az ezzel ellentétes áramlat – amely egyfajta reneszánszát éli az etnográfusok között – azt tartja, hogy a világ szervezésének különböző módjai viszonylag egyformák az egyes kultúrákban: az indiánok a mexikói magashegységekben nagyjából olyan módon osztályozzák a növényeket, ahogyan Linné tette.(12) Azt hiszem, mindkét nézetben van némi igazság. Sokféle mondanivaló fakad az emberekre vonatkozó biológiai univerzálékból, a szem vagy a gyomor működésével kapcsolatos tényekből. Az ilyen gondolatokat kifejező mondatok – meglehetősen unalmasan – minden nyelvben előfordulnak. Ezek teszik könnyűvé a fordítást. Ezek fordítása meglehetősen unalmas dolog, eltekintve attól az izgalomtól, amit az idegen hangok akadályán keresztüli kommunikáció okoz. Másrészről a bennünket érdeklő dolgok olyannyira be lehetnek ágyazódva a helyi kulturális gyakorlatba, hogy valóban be kell lépnünk a másik kultúrába, hogy megértsünk valamit abból, amit mondanak. A nyelv e két aspektusa között az illeszkedés borzasztóan laza. Ön elsajátíthatja, hogy "a nagynéném tolla (vagy a nagybátyám zsugorított koponyája) az asztalon van." De némi időre lehet szükség ahhoz, hogy megértse, mire valók a tollak vagy a koponyák. Egyik saját szubkultúránk – a tudományos gondolkodás – esetében tudni kell, hogyan gondolkodjunk, mielőtt megértenénk, hogy miről gondolkodunk. Azoknak a kijelentéseknek, amelyekkel kapcsolatban gondolkodunk, magát az értelmét az általunk használt gondolkodási stílusok határozzák meg. Fogalmi sémák Donald Davidson híres írásában, az "On the Very Idea of a Conceptual Scheme"-ben, inkább az összemérhetetlenség, semmint a meghatározatlanság ellen érvel, ám leginkább a fogalmi séma gondolata ellen van, amely mindkettőnek értelmet ad. Davidson feltárja "az interpretáció alapjául szolgáló módszertant", amely szerint "nem lehetünk olyan helyzetben", hogy úgy ítéljünk, "mások a mienktől eltérő fogalmakkal vagy 242 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) hitekkel rendelkeznek." Világossá teszi, hogy ezt az eredményt nem valamilyen sémák közötti "semleges alap vagy közös koordináta rendszer" posztulálásával éri el. Maga a séma fogalma az, amellyel szemben áll. Visszautasítja "a séma és valóság közötti dualizmus dogmáját", amelyből a "fogalmi relativitás, és a sémarelatív igazság" kísértetét származtatjuk. Davidson két állítást különböztet meg. Lehet, hogy a sémák közötti teljes fordíthatóság lehetetlen, vagy csak részleges fordíthatatlanság létezik. Még ha nem követjük is érvelésének finom részleteit, vagy akár még a premisszáit sem fogadjuk el, Davidsonhoz hasonlóan visszautasíthatjuk a teljes fordíthatatlanság gondolatát. Makacs tény, hogy minden emberi nyelv részlegesen elég könnyen fordítható. Ez a tény szoros kapcsolatban van az általam korábban mondottakkal, miszerint a verbális megnyilvánulásoknak van egy közös emberi magjuk, amely kapcsolódik ahhoz, amit az emberek hajlamosak maguk körül észrevenni. Ám azt mondtam, hogy laza illeszkedés van a közös emberi széles alapzata és azon érdekes dolgok között, amelyekről az emberek szeretnek beszélni. Ez a lazaság hagy némi teret az összemérhetetlenségnek. Nem csupán a beszélgetés témái különbözhetnek csoportról csoportra, hanem az is, hogy mi számít a megnyilatkozás céljának.(13) Mégis, Davidson itt is kifogást emel, és nagyszabású támadást indít még az emberek csoportjai közötti részleges fordíthatatlanság fogalma ellen is. Mivel a legalább részleges fordíthatatlanság problémájának megoldása valójában jórészt azon múlik, hogy osztjuk-e a másik érdeklődését, és mivel számos utazó eléggé együttérző, az érdeklődés közössé válik, így a részleges fordíthatatlansággal szembeni érvet is üdvözölnénk. Mégis, mivel Davidson érvelése úgy tűnhet, hogy figyelmen kívül hagyja az alternatív érdeklődést, óvakodhatunk a premisszáitól, miközben elfogadjuk konklúzióit. Diagnózisom két részre oszlik. Mindenekelőtt Davidson – ahogyan Quine is – feltételezi, hogy a fogalmi sémát azzal definiáljuk, hogy mi számít igaznak, nem pedig azzal, hogy mi számít igaz-vagy-hamisnak. Másodszor – ellentétben Quine-nal – Davidson szuperholista. Még azt sem fogadhatja el, hogy egyetérthetünk mindenben, ami unalmas, és mégis képtelenek vagyunk mások érdekes gondolatait akár csak megérteni. Az erre való képtelenséget nem annak nehézsége okozza, hogy belássuk, a másik mit tekint igaznak, hanem annak megértése, hogy mik a szóban forgó lehetőségek. Ezt csak azon keresztül tudjuk meg, ha megismerkedünk egy vagy több gondolkodási stílussal. Az ilyen reflexiók nem vezetnek a fordítás meghatározatlanságához. Abból az állapotból, hogy a nyelv bizonyos részei nincsenek lefordítva, annak közös megértéséhez vezetnek, ami előzőleg érthetetlen volt. Az ilyen reflexiók nem vezetnek összemérhetetlenséghez sem. Pusztán ahhoz, hogy valaki más gondolatait esetleg összemérhetővé kell tenni a mieinkkel azáltal, hogy osztozni kezdünk egy gondolkodási stílusban. De mivel a gondolkodási stílusok oly lazán illeszkednek, bizony képesek lehetünk az idegent anélkül hozzáadni a mienkhez, hogy egyetlen gondolatot is feladnánk. Természetesen választhatom a homeopátiás gyógyítást a sebészettel szemben, vagy megfordítva. Itt az egyik kezelést feladom a másik kedvéért, ám tisztában vagyok azzal, hogy ezek az utak hova vezetnek, milyen igazságok következnek ebből. Majd elhatározom, mit teszek. Igazság versus igaz-vagy-hamisság Davidson a következő szavakkal zárja a relativitás elleni érvelését: "A mondatok igazsága természetesen a nyelvhez képest relatív marad, de az annyira objektív, amennyire csak lehet." Korábban helyesen fejti ki, hogy mi a baj egy mondat igazzá tételének gondolatával: Egyetlen dolog sem teszi a mondatokat és az elméleteket igazzá; sem a tapasztalat, sem a felszíni ingerlés (itt Quine-ra utal), sem a világ ... Hogy a tapasztalat bizonyos irányt vesz, hogy bőrünk melegszik vagy kilyukad ... ezek a tények – ha így akarunk beszélni – teszik igazzá a mondatokat és az elméleteket. De jobb ezt a tények említése nélkül megfogalmazni. Az a mondat, hogy "a bőröm meleg" akkor és csak akkor igaz, ha a bőröm meleg. Itt nincs hivatkozás tényre, világra, tapasztalatra, vagy bizonyítékra. (139. o.) Davidson példája – "a bőröm meleg" – pompásan megfelel nekem. Distinkciót szorgalmazok azon állítások között, amelyek minden nyelvben megtehetők, és amelyek nem igényelnek semmilyen gondolkodási stílust, valamint azok között, amelyek értelme egy gondolkodási stílustól függ. Davidson úgy ír, mintha az összes mondat az előbbi osztályból származna. Egyetértek azzal, hogy "a bőröm meleg" ebből az osztályból való. Amikor egyszer a legjobb olyan példát kerestem olyan érzetadat-mondatra, amely a valódi tudomány krónikáiban jelent meg, éppen erre a mondatra akadtam, illetve inkább arra, hogy "a bőröm melegszik". 1800ban ezzel kezdődnek William Herschel vizsgálódásai, amelyekről azt tartják, hogy a hősugárzás elméletének kezdetei. (Ő jegyezte fel, hogy bizonyos színszűrőket használva a bőre melegedett, miközben más színek használatakor több fényt, de kevesebb hőt kapott.) Herschel a láthatatlan hősugarak elméletének felállítója, egy olyan elméleté, melyet ma helyesnek nevezünk, bár a saját kísérletei Herschelt arra késztették, hogy adja fel. Okoskodása során elhagyta a következő mondatot: "Azt a hőt, amelynek törőképessége a vörös sugarakéval azonos, az ilyen sugarak fénye idézi elő." 243 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) Természetesen megállapíthatunk erre a mondatra egy "s akkor és csak akkor igaz, ha p" formájú igazságfeltételt. De a kellően idegen fordító számára felvetődik egy probléma. Nem az, hogy az olyan szavak, mint a "sugár" vagy a "megtörhető" némiképp elméletiek, és hiányozhatnak a fordító szótárából. Ha egy másik kultúra szert tett a Crombie által számba vett gondolkodási stílusokra, az alapokból kiindulva tökéletesen elsajátíthatja Herschel fizikáját – magam is éppen ezt teszem Herschel szövegének értelmezésekor. A probléma az, hogy a kellőképpen idegen személy számára a Herschel-féle mondat nem lesz igaz-vagy hamis, mert nem ismeri azokat a gondolkodásmódokat, amelyek relevánsak a mondatra nézve. Hogy dramatizáljuk a helyzetet, tegyük fel, hogy Arkhimédész a fordító. Nem véletlenül választottam őt, mivel hatalmas értekezést írt a gyújtótükrökről és nagyobb tudós volt Herschelnél. Mégis azt mondom, mindaddig nem lenne képes a fordításra, amíg nem ismeri az új tudományos módszert. Meg kell ismételnem az összemérhetetlenség szokásos változatával szembeni állásfoglalásomat. Nem arról van szó, hogy Herschel tudományának bizonyos newtoni elvei voltak a sugarakra és a törésre vonatkozóan, amelyek meghatározták azon mondatok jelentését amelyekben ezek a szavak előfordultak, és így ezeknek a mondatoknak nem lehet ugyanaz a jelentésük egy másik elméletben. Éppen ellenkezőleg, Herschel mondatai viszonylag immúnisak voltak az elméletben beálló változással szemben. E mondatok 1800-ban nyitottak voltak az igazságra vagy hamisságra; Herschel először azt gondolta, hogy egy döntő mondat igaz, majd pedig hamisnak tartotta; sok évvel később a világ egyetértett a mondat igazságában. Herschel tehát először a jó, majd a rossz végén ragadta meg a botot. Az Arkhimédészhez hasonlóan hátrányos helyzetű fordítóra vonatkozó állításom az, hogy amíg nem tanulja meg, hogyan gondolkodjon Herschelhez hasonlóbban, addig nincs a botnak megragadható vége. Sémák dogma nélkül "A mondatok igazsága természetesen a nyelvhez képest relatív marad, de az annyira objektív, amennyire csak lehet" – írja Davidson. Azt állítom, hogy nyelvünk egy része – vagy talán bármely nyelv egy része – számára, az igaz-vagy-hamisság csak azért tulajdonsága a mondatoknak, mert ezekről a mondatokról bizonyos módon gondolkodunk. A szubjektivisták abban a kijelentésben foglalják össze az aggodalmaikat, hogy ha más szokásaink lennének, "helyesen" tekinthetnénk bizonyos kijelentéseket igaznak, miközben jelenleg hamisnak tartjuk őket. Davidson kegyetlenül elbánt ezekkel a megfogalmazásokkal. Azonban engedett némi teret a relativista félelemnek. A relativistának azt kellene mondania, hogy létezhetnek az igaz-vagy-hamisságnak egészen más kategóriái, mint a mieink. Talán a fogalmi séma eszméjének egy változatát javaslom. Quine fogalmi sémái igaznak tartott mondatok halmazai. Az enyémek mondatok olyan halmazai lennének, amelyek jelöltek az igazságra vagy hamisságra. Egy ilyen fogalom beletartozik-e "séma és valóság dogmájába," amelyet Davidson elutasít? Nem hiszem. A gondolkodási stílus eszméje épp annyira belül van azon, amit gondolunk vagy mondunk, mint amennyire a davidsoni forma – "s akkor és csak akkor igaz, ha p" – belül van a nyelven. A stílus nem a valósággal szembenálló séma. Korábban beszéltem adatokra és adatok megszerzésére alkalmazott gondolkodási stílusokról. De az adatokat közzéteszik és a davidsoni vizsgálódás alá tartoznak. Sokat lehetne még mondani a kutatás figyelmen kívül hagyott területéről, a kísérleti tudományról, de ennek nincs köze a séma/valóság kérdéskörhöz. A kísérletnek megvan a saját, elméletektől vagy sémáktól független élete. Anarcho-racionalizmus Ez a dolgozat két állítást tesz, és néhány következtetést von le belőlük. Mindkét állítás és az összes következtetés további tisztázást kíván. Felsorolásuk megmutatja, milyen sok tennivaló van még hátra. 1. Különböző gondolkodási stílusok vannak. Számos ezek közül felismerhető saját történelmünkben. Határozott pontokon jelennek meg, és különböző pályákon fejlődnek ki. Néhány kihal, mások még erősebbekké válnak. 2. Az olyasfajta kijelentések, amelyek megalapozásához szükségképpen gondolkodásra van szükség, pusztán azon gondolkodási stílusok következtében rendelkeznek pozitivitással – igaz-vagy-hamissággal – amelyben előfordulnak. 3. Ezáltal a lehetőség – vagyis ami igaz vagy hamis lehet – számos kategóriája történelmi események, jelesül bizonyos gondolkodási stílusok fejlődésének függvénye. 4. Így kikövetkeztethető, hogy a lehetőségnek vannak más kategóriái, mint amelyek a mi tradíciónkban megjelentek.


IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) 5. Nem gondolkodhatunk arról, hogy a gondolkodás alternatív rendszerei jobbak vagy rosszabbak, mint a mieink, mert azok a kijelentések, amelyekről gondolkodunk csupán az alkalmazott gondolkodási módszerből nyerik értelmüket. A kijelentéseknek nincs a rájuk irányuló gondolkodási módoktól független létezésük. E gondolatmenet nem vezet szubjektivitáshoz. Nem vonja maga után, hogy egyes kijelentések – gondolkodástól független tartalommal – a magunkévá tett gondolkodási mód szerint tarthatók igaznak vagy hamisnak. Mégis a szubjektivitás ilyetén veresége üresnek tűnik, mert az objektíve igaznak talált kijelentéseket olyan gondolkodási stílusok határozzák meg igazként, amelyekre elvben sem lehet külső igazolás. Az igazolás annak független megmutatása lenne, hogy a stílus az igazsághoz jut, ám az igazság nem jellemezhető olyan módon, ami túlmegy a gondolkodási stílusokon. W. Newton-Smith azt kifogásolta, hogy az illeszkedés lazaságáról szóló tézisem érvényteleníti ezt a konklúziót. Számos alacsony szintű kijelentés létezik, gondolkodási stílusoktól független igazságértékekkel. Nem vezetnek ezek vissza bennünket az elmélet-semleges megfigyelési mondatok révén ellenőrzött elméletek kényelmes képéhez? A válaszom nem az, hogy a megfigyelési mondatok elméletterheltek. Éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy a tudományos gondolkodás stílusai gyakorlatilag sohasem vezetnek megfigyelési mondatokhoz. Ez egyszerű empirikus állítás. Próbáljon fellelni egy megfigyelési mondatot a kísérletező, a mértantudós vagy akár a statisztikus beszámolóiban. Menjen a laboratóriumba, vagy a szabványügyi hivatalba, menjen a Pepsi Cola mintaellenőreihez, vagy repülőmérnökökhöz, és próbáljon meg kicsalni egyetlen megfigyelési mondatot, egyetlen mondatot, amelynek valamely gondolkodási stílustól független igazságértéke van. Keveset fog találni. A válaszom nem az ilyen mondatok hiányában, hanem a fellelésükhöz szükséges munkában áll. Az az egyik kellemes dolog a technikában és a kísérleti tudományokban, hogy gyakorlóik ritkán mondanak ilyen unalmas "megfigyelési mondatokat". Nem lehet-e valamilyen meta-indok, amely igazol egy gondolati stílust? Nem apellálhatnánk, mondjuk a sikerre? Nem feltétlenül a technológia előállításának sikerére, noha az számít. Nem is az igazság elérésében való sikerre, mivel ez körbenforgó lenne. Azonban lehetnek nem körbenforgó sikerek igazság-függő dolgokban. Például – Lakatos Imrét követve – át lehet alakítani a feltevések és cáfolatok popperi módszerét, előtérbe helyezve, hogy a kutatási programok metodológiája állandóan új dolgokat tár fel, hogy gondolkodjunk róluk. Chomskyt már idéztem, aki egy hasonló meta-indokot szolgáltat. A galileiánus stílus – elemzése szerint – nem csupán figyelemreméltóan jól működött, hanem – a természettudományokban legalábbis – nem rendelkezünk más alternatívával, mint ennek a stílusnak a további alkalmazásával. Noha természetesen lehet, hogy a jövőben nem fog működni. Bár Chomsky nem teszi meg ezt a distinkciót, meta-indoka nem annyira az, hogy Galilei stílusa egyre inkább feltárja az igazságot az univerzumról, mint inkább, hogy a vizsgálat és a válaszadás új fajtáit állítja fel. Ez nyílt végű dialógust eredményezett. Ennek véget vethet, ha a természet megszűnik olyan módon részt venni, amelyet a galileiánus stílus értelmezni tud. Tudjuk, hogy a természet megszűnhet kiszolgálni az érdeklődésünket, de jelenleg (mondja Chomsky) nincs alternatívánk a galileiánus stílussal szemben. Chomsky azt mondja, hogy ha bizonyos tevékenységeket akarunk végezni (saját tradíciónkban nevezzük ezeket természettudományoknak vagy akár az igazság keresésének), a saját eszünkkel kell gondolkodnunk. Más gondolkodási stílusok is előfordulhatnak; néhány ezek közül jelenleg is megtalálható. Más embereknek más érdeklődésük lehet. A társadalomtudományokban legalábbis óvatosnak kell lennünk, amikor azt javasolják, hogy valamiféle nem-galileiánus, nem-"hipotetikus-deduktív" megközelítés lenne kívánatos. Az archetipikus racionalista akár lehet fantáziátlan, s állíthatja, hogy a galileiánus stílus az egyetlen buli a városban, mind a természet-, mind pedig a társadalomtudomány számára. De nem ez az egyetlen lehetséges vélemény. Néhány archetipikus racionalista úgy találhatja, hogy egyetért abban, hogy az – általam Feyerabendtől megismert – anarcho-racionalizmus rokonszenves. Az igazságra és az észre irányuló általános érdeklődésünknek jó szolgálatot lehet tenni azzal, hogy hagyjuk, hogy más gondolkodási stílusok a saját módjukon fejlődjenek, anélkül, hogy a racionalizmus egy imperialistább fajtája megbilincselné őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én – mint anarcho-racionalista – fel kívánok újítani olyan újabban kiirtott dolgokat saját tradíciónkban, mint a hasonlóságokra apelláló homeopátiás gyógyítás. Ez másoknak való (bár ha ők egészségesebbnek néznének ki nálam, lehet, hogy csatlakoznék). Az anarcho-racionalizmus mások iránti tolerancia, a saját ész és igazságstandardjeink fegyelmének betartásával kombinálva. Az anarcho-racionalista otthonosan érzi magát a Sartre utolsó interjújában kifejtett nézettel: C'est ça ma tradition, je n'en ai pas d'autre. Ni la tradition orientale, ni la tradition juive. Elles me manquent par mon historicité.(14)


IAN HACKING: A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS STÍLUSAI(1) (Fordította Demeter Tamás)

JEGYZETEK 1. "Styles of Scientific Reasoning", in J. Rajchman és C. West (eds.), Post-Analytic Philosophy (New York: Columbia University Press, 1985) 145–165. o. A jelen írás két korábbi írás rövidített és átdolgozott változata: "Language, Truth, and Reason", in M. Hollis és S. Lukes (eds.), Rationality and Relativism (Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1982) 48–66. o. és "The Accumulation of Scientific Reasonin", in D. Henrich (ed.), Kant oder Hegel, (Stuttgart: Klett-Cotta, 1983), 453–465. o. 2. A. C. Crombie, "Philosophical Presuppositions and Shifting Interpretations of Galileo", in J. Hintikka, D. Gruender, E. Agazzi, eds., Theory Change, Ancient Axiomatics and Galileo's Methodology, Proceedings of the 1978 Pisa Conference on the History and Philosophy of Science. (Dordrecht: Reidel, 1981), 1: 284. A könnyebbség kedvéért én szúrtam be a betűket (a)-tól (f)-ig. 3. W. L. Wisan, "Galileo and the Emergence of a New Scientific Style," u.o., 311–339.o. 4. Louis Althusser, Politics and History, (London: New Left Books, 1972), 185.o . 5. Stephen Weinberg, "The Forces of Nature", Bulletin of the American Academy of Arts and Sciences (1976), 29: 28. 6. Noam Chomsky, Rules and Representations, (New York: Columbia University Press, 1980), 9. o. 7. Moritz Schlick, "Meaning and Verification", The Philosophical Review (1936), 46: 261. 8. Az ismétlődő hibák áttekintését lásd: Ian Hacking, Why Does Language Matter to Philosophy? (Cambridge: Cambridge University Press, 1983), 5. fejezet. 9. Michael Dummett, Truth and Other Enigmas (London: Duckworth, 1976). 10. Ian Hacking, Representing and Intervening (Cambridge: Cambridge University Press, 1983), 5. fejezet. 11. Uo. 81–83. o. 12. Eugene S. Hung, Zeltal Folk Zoology: The Classification of Discontinuities in Nature (New York: Academic Press, 1977). 13. Michelle Z. Rosaldo, "The Things We Do With Words: Ilongot Speech Acts and Speech Act Theory in Philosophy", Language and Society 11 (203–237). 14. Le Nouvel Observateur, 1980. március 10. 93. o.


Part III. NATURALIZÁLT EPISZTEMOLÓGIA


Table of Contents 16. WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET (1) .................. 249 17. WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) ............................................. 258 18. HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) ......................................................................................................................................................... 268 19. HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM (1) ..................... 278


Chapter 16. WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) Az ismeretelmélet a tudomány alapjaival foglalkozik. Ilyen tág értelemben véve az ismeretelmélet része a matematika alapjainak tanulmányozása. A századfordulón a kérdés néhány szakértője úgy gondolta, hogy erőfeszítéseiket jelentős siker koronázta: úgy tűnt, a matematikát lehetséges a logikára visszavezetni. Az újabb keletű nézőpontból e redukciót helyesebb a logikára és a halmazelméletre való redukcióként jellemezni. Ez a helyesbítés csalódást jelent az ismeretelmélet szempontjából, ugyanis a halmazelmélet korántsem olyan szilárd és nyilvánvaló, mint a logika. A matematika alapjainak vizsgálatában elért siker azonban ennek ellenére példaértékű az összehasonlítás fényében, és az ismeretelmélet többi részét az ezzel való párhuzam segítségével világíthatjuk meg.A matematika alapjainak tanulmányozása két szimmetrikus részre osztható: a fogalmi és a doktrinális vizsgálódásra. A fogalmi vizsgálódások a jelentéssel foglalkoznak, a doktrinális vizsgálódások az igazsággal. A fogalmi vizsgálódások a fogalmak egymás segítségével történő definiálása révén világítják meg a fogalmak természetét. A doktrinális vizsgálódások a törvények egymás segítségével történő bizonyítása révén alapozzák meg a törvényeket. Az elképzelés az, hogy a homályosabb fogalmakat a világosabbak segítségével definiáljuk, hogy maximáljuk a világosságot; és a kevésbé nyilvánvaló törvényeket pedig a nyilvánvalóbbak segítségével bizonyítjuk, hogy maximáljuk a bizonyosságot. Ideális esetben a definíciók az összes fogalmat világos és elkülönített ideákból, míg a bizonyítások az összes tételt önevidens igazságokból állítanák elő. A két elképzelés összekapcsolódik. Ha ugyanis valamennyi fogalmat egy kitüntetett részhalmazuk segítségével definiáljuk, ezáltal megmutatjuk, hogyan lehet az összes tételt a kiválasztott terminológiára lefordítani. Minél világosabbak ezek a terminusok, annál valószínűbb, hogy a segítségükkel megfogalmazott igazságok nyilvánvalóan igazak lesznek, vagy nyilvánvaló igazságokból levezethetők lesznek. Ha a jelen esetben az összes matematikai fogalom redukálható lenne a világos logikai fogalmakra, akkor az összes matematikai igazságot logikai igazsággá lehetne formálni; márpedig a logikai igazságok biztosan nyilvánvalóak, vagy legalábbis levezethetők nyilvánvaló igazságokból nyilvánvaló lépésekkel. Ez a konkrét eredmény azonban nem adatott meg számunkra, a matematikát ugyanis csak a halmazelméletre lehet redukálni és nem a szigorúan vett logikára. Ez a redukció is elősegíti a világosságot, de pusztán a feltáruló összefüggések miatt, és nem azért, mert az elemzés végén szereplő terminusok világosabbak a többieknél. Ami a végső igazságokat, a halmazelmélet axiómáit illeti, ezek mellett kevesebb nyilvánvalóság és bizonyosság szól, mint a belőlük levezetett matematikai tételek többsége mellett. Ezenfelül Gödel munkássága óta tudjuk, hogy a matematikát egyetlen konzisztens axióma-rendszer sem képes lefedni, még ha hajlandók is lennénk lemondani az önevidenciáról. A matematika alapjait illető redukció továbbra is matematikailag és filozófiailag lenyűgözően érdekes kérdés marad, ámde azt a feladatot, amelyet az episztemológus elvárna tőle, nem teljesíti: nem tárja fel a matematikai tudás alapját, nem mutatja meg, hogyan lehetséges a matematikai bizonyosság. Mégis nyertünk egy hasznos gondolatot általában az ismeretelmélettel kapcsolatban: a szerkezet azon kettősségét, amely a matematika alapjainál különösen szembeszökő. Arra a kettéválasztásra utalok, amelynek eredménye egyfelől a jelentés vagy a fogalmak elmélete, másfelől az igazság vagy a doktrínák elmélete. Ezt a kettéválasztást ugyanis nemcsak a matematika alapjaira, hanem a természeti tudás ismeretelméletére is lehet alkalmazni. A párhuzam a következő: mint ahogy a matematikát a logikára vagy a halmazelmélettel kiegészített logikára kellene redukálni, úgy a természeti tudás alapjául valahogy az érzéki tapasztalatnak kell szolgálnia. Ez azt jelenti, hogy a test fogalmát érzékelési terminusokkal magyarázzuk; ez a fogalmi oldal. És azt is jelenti, hogy a természeti igazságokról alkotott tudásunkat érzékelési terminusokkal igazoljuk; ez a kettéválasztás doktrinális oldala. Hume a természeti tudás ismeretelméletének mindkét oldalán elgondolkodott, a fogalmi és a doktrinális oldalon. A probléma fogalmi oldalát egyszerűen és merészen kezelte: a testeket közvetlenül az érzéki benyomásokkal azonosította. Ha a józan ész megkülönbözteti az anyagi almát a róla alkotott érzéki benyomásoktól, azon az alapon, hogy az alma egy és maradandó, míg a benyomások többen vannak és múlékonyak, úgy, Hume szerint, annál rosszabb a józan ész számára. Az az elképzelés, hogy az alma ugyanaz az egyik és másik alkalommal, pusztán vulgáris összetévesztés.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) Közel egy évszázaddal Hume Értekezése után a testek ugyanezen elméletét védelmezte Alexander Bryan Johnson amerikai filozófus.(2) "A vas szó egy asszociált látványt és érzést nevez meg"- írta. Mi a helyzet a doktrinális oldallal, a természeti igazságokról alkotott tudás igazolásával? Itt Hume feladott minden reményt. Igaz: azáltal, hogy a testeket benyomásokkal azonosította, sikerült a testekről szóló egyedi állítások közül néhányat megkérdőjelezhetetlen igazságként értelmeznie; ezek az igazságok a közvetlenül tudott benyomásokról szóltak. Csakhogy az általános állítások és a jövőről szóló egyedi állítások nem lettek bizonyosabbak azáltal, hogy benyomásokról szóló állításokként lettek értelmezve. Ami a doktrinális oldalt illeti, meglátásom szerint ma pont ott tartunk, ahol Hume hagyott bennünket. A Hume által lefestett helyzet az a helyzet, amely nekünk, embereknek adatott. A fogalmi oldalon azonban történt haladás. A döntő előrelépés már Alexander Bryan Johnsont megelőzően megtörtént, bár Johnson nem követte ezt a lépést. A meglátás Benthamnek a fikcióról alkotott elméletében található. Bentham felismerte a kontextuális definíció - vagy ahogy ő nevezte, parafrázis - fontosságát. Felismerte, hogy egy kifejezés magyarázatához nem szükséges a kifejezés referenciájául szolgáló tárgyat azonosítani, vagy akár egy azonos értelmű szót vagy kifejezést találni; mindössze azt kell megmutatnunk, hogyan fordítanánk le azokat az egész mondatokat, amelyek tartalmazzák a kérdéses kifejezést. Hume és Johnson kétségbeesett lépése - a testek benyomásokkal való azonosítása - immáron nem az egyetlen lehetőség volt arra, hogy a testekről mondottakat értelmezzük, még ha el is fogadjuk, hogy a benyomások alkotják az egyetlen valóságot. Lehetőség nyílt arra, hogy, a testekről szóló mondatokat benyomásokról szóló mondatokra fordítva, a testekről mondottakat a benyomásokról mondottakkal magyarázzuk, anélkül, hogy magukat a testeket bármivel is azonosítanánk. A kontextuális definíció gondolata, vagyis az a felismerés, hogy a jelentés elsődleges hordozói a mondatok, elengedhetetlen volt a matematika alapjaival kapcsolatban kibontakozó fejlődéshez. A gondolat már explicit módon megtalálható Fregenél, és Russellnek az egyedi deskripciókról, mint nem teljes szimbólumokról alkotott elméletében teljesedett ki. A kontextuális definíció egyike volt annak a két segédeszköznek, amelyek használatától a természeti tudás ismeretelméletének fogalmi oldalán felszabadító hatást várhattunk. A másik segédeszközt a halmazelméletből nyert kisegítő fogalmak alkották. Az az episztemológus, aki az érzéki benyomások puritán ontológiáját hajlandó kiegészíteni ezekkel a halmazelméleti segédletekkel, hirtelen gazdagnak érezheti magát; nemcsak a benyomásokkal dolgozhat, de a benyomások halmazaival is, ezen halmazok halmazaival és így tovább. A matematika megalapozásához használt konstrukciók megmutatták, hogy ezek a halmazelméleti segédeszközök komoly többletet nyújtanak; végül is a klasszikus matematika fogalmainak egész listája értelmezhető a segítségükkel. Így felszerelkezve megeshet, hogy az episztemológusnak nem kell sem a testeket benyomásokkal azonosítani, sem pedig a kontextuális definícióval megelégednie; reménykedhet ugyanis abban, hogy az érzéki benyomások halmazaiból alkotott kifinomult halmaz-konstrukciók között talál olyan kategóriába tartozó dolgokat, amelyek pontosan a testek számára előírt tulajdonságokat birtokolják. A két segédeszköz ismeretelméleti státusza igencsak különbözik. A kontextuális definíció támadhatatlan. A mondatok, amelyeknek, mint egészeknek, jelentést adtunk, tagadhatatlanul rendelkeznek jelentéssel, és ezért az őket alkotó kifejezések mondatban betöltött szerepe is értelmes; tekintet nélkül arra, hogy a kifejezéseket magukban elláttuk-e fordítással vagy sem. Hume és A. B. Johnson biztosan örömmel használták volna a kontextuális definíciókat, ha eszükbe jutott volna. A halmazokra való támaszkodás viszont drasztikus ontológiai lépés; visszalépés a benyomások puritán ontológiájától. Vannak filozófusok, akik inkább egyenesen belenyugodnának a testek létezésébe, semmint hogy elfogadják a halmazokat, amelyek végül is a matematika egész absztrakt ontológiáját maguk után vonják. Ez a kérdés azonban nem mindig volt világos, ami annak köszönhető, hogy az elemi logika és a halmazelmélet között egyfajta megtévesztő folytonosság jegyei mutatkoznak. Ezért gondolták egykor azt, hogy a matematikát lehetséges a logikára - azaz az ártatlan és megkérdőjelezhetetlen logikára - redukálni, és a matematikára átörökíteni ezeket a tulajdonságokat. Valószínűleg ezért volt Russell számára elfogadható, hogy nemcsak kontextuális definíciókra, hanem halmazokra is támaszkodott, amikor az Our Knowledge of the External World (Tudásunk a külvilágról) című írásában és máshol a természeti tudás ismeretelméletének fogalmi oldalával foglalkozott. A külvilágról, mint érzet-adatokból való logikai konstrukcióról számot adni - ez volt Russell szerint a program. A program megvalósításához legközelebb Carnap jutott, az 1920-ban íródott Der logische Aufbau der Welt (A világ logikai felépítése) című könyvében.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) Ez történt az ismeretelmélet fogalmi oldalán. És mi a helyzet a doktrinális oldallal? Ott a Hume-féle állapot nem változott. Carnap konstrukcióival, ha sikeresen végigvitte volna őket, a világról szóló összes mondatot le tudtuk volna fordítani érzet-adatokra vagy a megfigyelési kifejezésekre és logikára meg halmazelméletre. A puszta tény azonban, hogy egy mondat a megfigyelés nyelvén van megfogalmazva nem jelenti azt, hogy a megfigyelésből bizonyítani is lehet a logika és halmazelmélet segítségével. A megfigyelhető sajátosságokról alkotott legszerényebb általánosítás is több esetet takar, mint amelyet az általánosítás kijelentőjének alkalma lehetett ténylegesen megfigyelni. A természettudománynak a közvetlen tapasztalattal való szigorú logikai megalapozása immár reménytelennek látszik. Mind a fogalmi, mind a doktrinális oldalon a bizonyosság kartéziánus keresése volt az ismeretelmélet távoli motivációja; ez a kutatás azonban elveszett ügynek látszott. A természeti igazságok felruházása a közvetlen tapasztalat autoritásával éppolyan hiábavaló reménynek tűnt, mint a matematikai igazságok felruházása az elemi logika potenciális nyilvánvalóságával. Ha a doktrinális oldalon feladtuk a reményt, akkor vajon mi motiválhatta Carnap hősies erőfeszítéseit az ismeretelmélet fogalmi oldalán? Két jó ok még mindig kínálkozott. Az egyik az volt, hogy az efféle konstrukciók, a várakozás szerint, napvilágra hozhatták és megvilágíthatták volna a tudományban használt érzéki bizonyítékok mibenlétét, még akkor is, ha az érzéki tapasztalat és a tudományos tételek közötti következtetési lépésektől nem várhattunk bizonyosságot. A másik ok az volt, hogy ezek a konstrukciók elmélyítenék a világról szóló diskurzus megértését, függetlenül a bizonyítékok kérdésétől; a megismerésben használt diskurzust olyan világossá tennék, mint amilyen a megfigyelési kifejezések nyelve, a logika, és - sajnos hozzá kell tennem - a halmazelmélet. Hume és a többi episztemológus számára ugyancsak szomorú volt elfogadni, hogy bele kell nyugodniuk a külvilágról alkotott tudomány szigorú levezetésének lehetetlenségébe. Az empirizmus két alapvető tétele azonban támadhatatlan maradt mind a mai napig. Az egyik az, hogy a tudományban az összes felhasználható bizonyíték érzéki bizonyíték. A másik, amelyre még visszatérek, az, hogy a szavak jelentésének elsajátítása végül is az érzéki bizonyítékon alapul. Innen eredeztethető a logische Aufbau eszméjének folyamatos vonzereje; a logikai felépítésben a diskurzus érzéki tartalma világosan láthatóvá válna. Ha Carnapnak sikerült volna egy ilyen konstrukciót megalkotnia, hogyan lehetett volna megállapítani, hogy ez a konstrukció a helyes? E kérdésnek nem lett volna értelme. Carnap célja az volt, amit racionális rekonstrukciónak nevezett. A fizikalista diskurzus bármilyen, az érzéki bizonyíték, a logika és a halmazelmélet terminusaiban történő rekonstrukciója kielégítő lett volna, ha a megfelelő fizikalista diskurzust eredményezi. Ha van egy út, akkor több is van, de bármelyik komoly teljesítmény lett volna. De mire való ez az egész kreatív rekonstrukció, ez az egész látszatkeltés? Végső soron az érzékelő receptorokat érő ingerek adják azt a bizonyítékot, amelyre támaszkodva mindegyikünk képet alkot a világról. Miért nem azt vizsgáljuk, hogy ténylegesen hogyan történik ez? Miért nem elégszünk meg a pszichológiával? Az ismeretelméleti feladat ilyen átjátszását a pszichológiának a korábbi időkben körbenfogó érvelésnek minősítették és tiltották. Ha az episztemológus célja az empirikus tudományok alapjainak igazolása, akkor e céllal nem fér össze a pszichológia vagy bármely más empirikus tudomány felhasználása. Azonban a körbenforgással kapcsolatos efféle aggodalmaknak nincs sok értelme, ha egyszer feladtuk a reményt, hogy a tudományt levezethetjük a megfigyelésből. Ha egyszerűen a megfigyelés és a tudomány közötti kapcsolatot próbáljuk megérteni, akkor jobban tesszük, ha felhasználunk minden elérhető információt, beleértve azt is, amit maga az a tudomány nyújt, amelynek kapcsolatát a megfigyeléssel meg szeretnénk érteni. A körbenforgástól való félelmen kívül szól azonban egy másik érv is a kreatív rekonstrukció mellett. Szeretnénk, ha képesek lennénk lefordítani a tudományt a logikára, a megfigyelési terminusokra és a halmazelméletre. Ez nagy ismeretelméleti teljesítmény lenne, hiszen bebizonyítaná, hogy a tudomány összes többi fogalma elméletileg felesleges. Legitimálná ezeket a fogalmakat - olyan mértékben, amennyire a logika, a megfigyelés és a halmazelmélet fogalmai maguk legitimek -, ti. megmutatná: minden, amire az egyik apparátus képes, elvileg kivitelezhető a másik apparátus segítségével is. Ha maga a pszichológia egy effajta igazi fordítási redukciót tudna nyújtani, akkor ezt örömmel kellene fogadnunk. Csakhogy nyilván nem tud, hiszen nem úgy nőttünk fel, hogy a halmazelmélet, logika és megfigyelés előzetes nyelvének terminusaiban definíciókat tanultunk a fizikai nyelvre. Itt tehát jó indok kínálkozna arra, hogy ragaszkodjunk a racionális rekonstrukcióhoz: a fizikai fogalmak lényegi ártatlanságának megalapozása annak megmutatása révén, hogy elméletileg kiküszöbölhetők. Az igazság azonban az, hogy a Carnap által a Der logische Aufbau der Welt-ben körvonalazott konstrukció sem szolgáltat fordítási redukciót. Még akkor sem, ha a vázlatot kitöltjük. A döntő pont ott van, ahol Carnap elmagyarázza, hogyan lehet a fizikai tér- és időbeli pozíciókhoz érzéki minőségeket rendelni. A hozzárendeléseket úgy kell megtenni, hogy - amennyire csak lehetséges - megfeleljenek az általa támasztott 251 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) kívánalmaknak, majd pedig, a tapasztalat növekedésével, a hozzárendeléseket helyesbítjük. Ez a terv, bármennyire is megvilágító erejű, nem kínál eligazítást a tudományos mondatoknak a megfigyelés, a logika és a halmazelmélet terminusaira történő fordításához. Mindenfajta ilyen redukció reményével fel kell hagynunk. Carnap akkor adta fel a reményt, amikor az 1936-os "Testability and Meaning" ("Ellenőrizhetőség és jelentés")(3) című írásában bevezette a definíciónál gyengébb úgynevezett redukciós formákat. A definíciók mindig megmutatják, hogyan lehet egy mondatot ekvivalens mondatokra lefordítani. Egy kifejezés kontextuális definíciója megmutatja, hogyan lehet a kifejezést tartalmazó mondatokat olyan mondatokra fordítani, amelyekben a kifejezés nem szerepel. Carnap kevésbé szigorú redukciós formái viszont általában nem szolgáltatnak ekvivalens mondatokat: ehelyett implikációkat nyújtanak. Csak részlegesen magyaráznak meg egy új kifejezést, oly módon, hogy megadnak egyrészt olyan mondatokat, amelyeket a szóban forgó kifejezést tartalmazó mondatok implikálnak, másrészt olyan mondatokat, amelyek a szóban forgó kifejezést tartalmazó mondatokat implikálják. Hajlamosak lehetnénk feltenni, hogy a kevésbé szigorú értelemben vett redukciós formák engedélyezése csak egy, a korábbihoz - Bentham kontextuális definícióinak engedélyezéséhez - hasonló, további liberalizáló lépés. A korábbi szigorúbb racionális rekonstrukciót olyan fiktív történetként gondolhatnánk el, amelynek során elképzeljük, ahogy őseink fenomenalisztikus és halmazelméleti alapokon kontextuális definíciók sorával bevezették a fizikai diskurzus kifejezéseit. Az új és liberálisabb racionális rekonstrukció olyan fiktív történetet kínálna, amelynek során őseink ugyanazokat a kifejezéseket inkább a gyengébb típusú redukciós formákkal vezették be. Ez azonban rossz összehasonlítás. A helyzet inkább az, hogy a korábbi szigorúbb, definíciók uralta racionális rekonstrukció egyáltalán nem fiktív történetet kínált. Nem volt - illetve nem lett volna, ha sikeres lett volna más, mint egy sor utasítás arra nézve, hogy hogyan lehet mindent, amit most a testekkel végzünk el, jelenségekkel és halmazelméleti konstrukciókkal elvégezni. Igazi fordítási redukció lett volna; olyan legitimáció, amely a kiküszöbölésen alapul. Definire est eliminare. A Carnap által nyújtott későbbi, lazább redukciós formákkal végrehajtott racionális rekontrukció nem képes erre. A definíció iránti igény lazítása, a kiküszöbölést nem szolgáltató redukcióval való megelégedés azt jelenti, hogy feladjuk a racionális rekonstrukciónak az utolsó, a pszichológiával szemben feltételezett előnyét: a fordítási redukciót. Ha egyszer célunk csupán egy fordítást nem szolgáltató, hanem mindössze a tudományt a tapasztalathoz explicit módon hozzákötő rekonstrukció, akkor ésszerűbbnek látszik beérni a pszichológiával. Jobb azt felfedezni, hogy a tudomány ténylegesen hogyan fejlődött és szerzett ismereteket, mint egy fiktív struktúrát fabrikálni. Az empirista már tett egy nagy engedményt, amikor feladta a reményt, hogy a természeti igazságokat érzéki bizonyítékokból vezesse le. Annak a reménynek a feladásával, hogy ezeket az igazságokat akár csak lefordítsa a megfigyelés és a logikai-matematikai segédeszközök terminusaira, újabb nagy engedményt tesz. Tegyük fel ugyanis, hogy a régi empirista Peirce-szel együtt azt tartjuk, hogy egy állítás jelentése abban keresendő, amit igazsága a lehetséges tapasztalat szempontjából jelentene. Nem fogalmazhatnánk-e meg ekkor a megfigyelési nyelven egy fejezetnyi hosszú mondatot, amely kifejezné mindazt, amit a szóban forgó állítás igazsága jelentene a tapasztalat szempontjából; és nem tekinthetnénk-e ezt a fordításnak? Még akkor is, ha a mondat igazsága végtelen sokféle módon kihat a tapasztalatra, talán mindezt bele tudnánk foglalni a fejezetnyi megfogalmazás implikációiba; mint ahogy végtelen számú tételt is lehetséges axiomatizálni. Az efféle fordítás feladásával az empirista elismeri, hogy a külvilágról alkotott tipikus állítások empirikus jelentése elérhetetlen és kimondhatatlan. Hogyan magyarázzuk ezt az elérhetetlenséget? Hivatkozzunk egyszerűen arra, hogy a testekről szóló tipikus állítások tapasztalati következményei túl bonyolultak a véges axiomatizáláshoz, bármily hosszú is legyen az axiómák listája? Nem; a magyarázat szerintem máshol keresendő. Arról van szó, hogy a testekről alkotott tipikus állítások nem rendelkeznek tapasztalati következmények olyan készletével, amelyet sajátjuknak nevezhetnének. Egy elmélet tekintélyes része összességében általában rendelkezik tapasztalati következményekkel; így alkotunk igazolható előrejelzéseket. Talán nem tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan nyerünk olyan elméleteket, amelyek sikeres előrejelzéseket tesznek, de tény, hogy vannak ilyen elméletek. Néha előfordul, hogy az elmélet által implikált tapasztalat nem következik be; ekkor, ideális esetben, hamisnak nyilvánítjuk az elméletet. A kudarc azonban csak az elmélet egy darabját, számos állítás konjunkcióját, mint egészet cáfolja. A kudarc megmutatja, hogy az állítások közül egy vagy több hamis, de azt nem mutatja meg, hogy melyik vagy melyek. Az előrejelzett tapasztalatok, akár igazak, akár hamisak, nem következnek az elmélet egyik összetevő állításából inkább, mint egy másik állításból. Az összetevő állításoknak, Peirce mércéjével, 252 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) egyszerűen nincs empirikus jelentése; az elmélet elégségesen tág részének azonban van. Ha törekedhetünk egy logische Aufbau der Welt megalkotására, akkor ebben a megfigyelési és logikai-matematikai fordításra kijelölt szövegek többnyire egészként felfogott tág elméletek lennének, nem pedig kifejezések vagy rövid mondatok. Az elmélet fordítása annak fáradságos axiomatizálása lenne, hogy milyen tapasztalati különbséget jelentene az elmélet igazsága. A fordítás furcsa lenne, mert az egészet lefordítaná, de a részek egyikét sem. Helyesebb lenne ebben az esetben nem fordításról, hanem egyszerűen az elméletek mellett felhozott megfigyelési bizonyítékról beszélni; és ezt, Peirce-t követve, még mindig joggal hívhatnánk az elméletek empirikus jelentésének. Ezek a megfontolások felvetnek egy filozófiai kérdést a közönséges, nem-filozófiai fordításokkal - az angolról aruntára vagy kínaira való fordítással - kapcsolatban is. Ha ugyanis egy elmélet angol mondatainak csak együttesen van jelentése, akkor aruntára való fordításuk csak együttesen igazolható. Az összetevő angol mondatok és az összetevő arunta mondatok párosítására nincs igazolás, legfeljebb annyiban, amennyiben ezek az összefüggések az egész elmélet helyes fordítását eredményezik. Angol mondatok bármely arunta mondatokra történő fordítása pont olyan helyes lesz, mint akármelyik másik fordítás, mindaddig, amíg az elmélet összesített empirikus következményeit a fordítás megőrzi. Számítani kell azonban arra, hogy az összetevő mondatok számos fordítási módja, amelyek egyenként lényegileg különböznek, az egész elmélet számára ugyanazokat a tapasztalati következményeket eredményezik: az egyik összetevő állítás fordításában tapasztalható eltérést egy másik összetevő állítás fordítása ellensúlyozhatja. Az eddigiek nem kínálnak elégséges alapot annak eldöntésére, hogy az egyes mondatok két nyilvánvalóan eltérő fordítása közül melyik a helyes. (4) A kritikátlan mentalistát nem fenyegeti az effajta meghatározatlanság. Minden kifejezés és minden mondat egy az elmében tárolt, egyszerű vagy összetett ideához kapcsolt címke. Ha viszont ezzel szemben komolyan vesszük a jelentés verifikációs elméletét, a meghatározatlanság elkerülhetetlennek tűnik. A Bécsi Kör a jelentés verifikációs elméletét képviselte, de nem vette elég komolyan. Ha Peirce-szel együtt felismerjük, hogy egy mondat jelentése pusztán azon múlik, hogy mi számítana az igazságát alátámasztó bizonyítéknak, és ha Duhemmel együtt felismerjük, hogy az elméleti mondatok nem önálló mondatokként, hanem együtt, az elmélet nagyobb részeiként rendelkeznek bizonyítékokkal, akkor az elméleti mondatok fordításának meghatározatlansága természetes következmény. És a legtöbb mondat - a megfigyelési mondatokon kívül elméleti mondat. Másfelől, mihelyt ezt a konklúziót magunkévá tesszük, a propozícionális jelentés vagy akár a tényállás bármilyen általános fogalmának sorsa meg van pecsételve. Vajon ez a kellemetlen konklúzió rávehet bennünket a jelentés verifikációs elméletének feladására? Biztosan nem. Az a fajta jelentés, amely alapvető a fordításhoz és saját nyelvünk megtanulásához, szükségszerűen empirikus jelentés és semmi más. A gyermek első szavait és mondatait úgy tanulja meg, hogy a megfelelő inger jelenlétében hallja és használja őket. Ezeknek az ingereknek külső ingereknek kell lenniük; mert mind a gyermekre, mind az őt tanító beszélőre hatniuk kell.(5) A nyelv tanítása és ellenőrzése társas folyamat; a tanítás és az ellenőrzés szigorúan a mondatoknak a közös ingerekhez való igazításán múlik. A belső tényezők mindaddig ad libitum változhatnak a kommunikáció befolyásolása nélkül, amíg nem zavarják a nyelvnek a külső ingerekhez való igazítását. A nyelvi jelentés elméletét illetően aligha van az empirizmuson kívül más választásunk. Amit a gyermek tanulásáról mondtam, az ugyanúgy vonatkozik a nyelvész helyzetére, amikor a terepen új nyelvet tanul. Ha nem támaszkodik rokon nyelvekre, amelyekkel kapcsolatban léteznek előzetesen elfogadott fordítási gyakorlatok, akkor nyilván a megfigyelhető inger-helyzeteket kísérő bennszülött megnyilatkozásokon kívül nem áll rendelkezésére semmilyen adat. Nem csoda, hogy a fordítás meghatározatlan - mert hiszen megnyilatkozásainknak csak kis része számol be egyidejű külső ingerekről. Persze a nyelvész végül is mindenre egyértelmű fordítást fog adni; de ezt pusztán számos önkényes - jóllehet nem tudatos - döntéssel fogja elérni. Önkényes? Ez alatt azt értem, hogy eltérő döntések is minden elvileg ellenőrizhető tényezőre helyes eredményt adhattak volna. Hadd kapcsoljam össze az eddig érintett kérdéseket más sorrendben. A fordítás meghatározatlanságát alátámasztó döntő érvem az volt, hogy a világról szóló állítások nem mindig, vagy rendszerint nem rendelkeznek olyan empirikus következményekkel, amelyeket sajátjuknak nevezhetnénk. Ez a megfontolás magyarázta azt is, hogy miért lehetetlen az olyan ismeretelméleti redukció, amelyben minden mondatnak megfelel egy megfigyelési és logikai-matematikai terminusokban megfogalmazott mondat. És az effajta ismeretelméleti redukció lehetetlensége pedig megsemmisítette az utolsó előnyt, amelyet a racionális rekonstrukció élvezni látszott a pszichológiával szemben. A filozófusoknak igazuk volt, amikor feladták a reményt, hogy mindent megfigyelési és logikai-matematikai terminusokra fordítsanak le. Már akkor feladták a reményt, amikor még nem ismerték fel ennek a redukálhatatlanságnak az okát, ti. hogy az állításoknak általában nincsenek privát empirikus következményeik. 253 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) Néhány filozófus ebben a redukálhatatlanságban az ismeretelmélet csődjét látta. Carnap és a Bécsi Kör többi logikai pozitivistája már száműzte a "metafizika" kifejezést a pejoratív szóhasználatba, mint amely a jelentésnélküliséget konnotálja; ezután az "ismeretelmélet" következett. Wittgenstein és követői - főként Oxfordban - a terápiában találtak meg a filozófia küldetését: abból a tévhitből akarták kigyógyítani a filozófusokat, hogy léteznek ismeretelméleti problémák. Én azonban azt gondolom, hogy hasznosabb lenne inkább azt mondani, hogy az ismeretelmélet folytatódik, jóllehet új környezetben és tisztázott státuszban. Az ismeretelmélet, vagy valami hasonló, egyszerűen a pszichológia, és ezáltal a természettudomány egyik fejezeteként találja meg a helyét. Természeti jelenséget tanulmányoz, jelesül a fizikai emberi lényt. Az emberi lény bizonyos kísérletileg ellenőrzött bemenetet kap például bizonyos sugárzási mintákat meghatározott frekvenciákon - és idővel kimenetként előáll a háromdimenziós külvilágnak és történetének leírásával. A szerény bemenet és a bőséges kimenet közötti viszonyt pontosan azon okokból tanulmányozzuk, amelyek az ismeretelméleti vizsgálódásokat mindig is motiválták. Jelesül, hogy megtudjuk: hogyan viszonyul a bizonyíték az elmélethez, és hogy hogyan lépi túl a természetről alkotott elméletünk az elérhető bizonyítékokat. Ez a vizsgálódás még mindig tartalmazhat olyasmit, mint a jó öreg racionális rekonstrukció, már amennyire az effajta rekonstrukció megvalósítható; a képzeletgazdag konstrukciók ugyanis betekintést nyújthatnak a tényleges pszichológiai folyamatokba, akárcsak a mechanikus ingerek. A szembetűnő különbség a régi ismeretelmélet és az új, pszichológiába ágyazott ismeretelmélet között azonban abban található, hogy most már szabadon felhasználhatjuk az empirikus pszichológiát. A régi ismeretelmélet bizonyos értelemben arra pályázott, hogy magába foglalja a természettudományt: az érzetadatokból próbálta megkonstruálni. Az új ismeretelmélet, éppen fordítva, a pszichológia egy fejezeteként része a természettudománynak. Azonban sajátos módon a régi tartalmazási viszony is megmarad. Azt tanulmányozzuk, hogy a vizsgálódás tárgyát képező emberi lény hogyan tételez fel testeket és hogyan formálja meg fizikai elméletét a rendelkezésére álló adatokból; és felismerjük, hogy saját helyzetünk a világban pontosan az övéhez hasonló. Maga az ismeretelméleti vállalkozás tehát, és a pszichológia, melynek egyik fejezete az ismeretelmélet, és az egész természettudomány, amelynek a pszichológia az egyik könyve - mindez a mi konstrukciónk vagy elmeszüleményünk olyan ingerek alapján, amelyekben az ismeretelméleti alanyt részesítettük. Tehát a tartalmazási viszony az ismeretelmélet és a természettudomány között kölcsönös, jóllehet eltérő értelmű. Ez a kölcsönhatás megint felidézheti a körbenforgás régi fenyegetését, de az most már elfogadható, hiszen már nem álmodozunk arról, hogy a tudományt az érzet-adatokból vezessük le. Amit meg akarunk érteni az a tudomány, mint a világban létező intézmény vagy folyamat, és nem szánjuk ezt a megértést semmivel sem jobbnak, mint magát, a tárgyát képező tudományt. Ez a hozzáállás valójában azonos azzal, amelyet Neurath már a Bécsi Kör napjaiban sürgetett, a tengerészről szóló hasonlatával, akinek a nyílt tengeren kell átépítenie hajóját. Ha az ismeretelméletet a pszichológiába ágyazottnak tekintjük, ennek egyik következményeként megoldódik az ismeretelméleti elsőbbség régi és makacs rejtélye. Retinánkat kétdimenziós ingerek érik, a dolgokat azonban háromdimenziósnak látjuk, mégpedig tudatos következtetés nélkül. Mit tekintsünk megfigyelésnek - a nemtudatos kétdimenziós recepciót vagy a tudatos háromdimenziós felfogást? A régi ismeretelméletben a tudatos forma élvezett elsőbbséget, mert célunk a külvilágról alkotott tudásunk igazolása volt a racionális rekonstrukció segítségével, és ez tudatosságot kívánt. Mihelyt feladtuk azt a próbálkozást, hogy a külvilágról alkotott tudásunkat racionális rekonstrukcióval igazoljuk, már nincs szükségünk a tudatosságra. Hogy mi számít megfigyelésnek, azt az érzékelő receptorokat érő ingerek segítségével döntjük el, akármi is legyen majd a tudatosság helye. Az alaklélektannak az érzékelési atomizmus ellen intézett kihívását - amely negyven évvel ezelőtt olyan fontosnak látszott az ismeretelméletben -, hasonlóképpen hatástalaníthatjuk. Tekintet nélkül arra, hogy érzékelési atomok vagy alakzatok [Gestalts] állnak a tudatosság előterében, egyszerűen az érzékelő receptorokat érő ingereket a legcélszerűbb megismerő mechanizmusunk bemenetének tekinteni. A régi paradoxonok a nemtudatos adatokról és következtetésekről, a következtetési láncokról, amelyet túl gyorsan kellene végrehajtanunk - mindezek nem számítanak többé. A régi anti-pszichologista időkben sokat vitatkoztak az ismeretelméleti elsőbbség kérdéséről. Mi élvez elsőbbséget ismeretelméleti szempontból? Az alakzatok élveznek-e elsőbbséget az érzékelési atomokhoz képest, mert az előbbieket észrevesszük, vagy pedig valamilyen kifinomultabb indokból az érzékelési atomokat kell előnyben részesítenünk? Most, hogy megengedett a fizikai ingerekre hivatkozni, a probléma megoldódik: A akkor élvez ismeretelméleti elsőbbséget B-vel szemben, ha A okságilag közelebb áll az érzékelő receptorokhoz,


WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) mint B. Vagy bizonyos értelemben még jobb, ha elfeledjük az ismeretelméleti elsőbbséget, és explicit módon az érzékelő receptorokhoz képest elfoglalt oksági közelségről beszélünk. 1932 körül a Bécsi Körben vita folyt arról, hogy mit tekintsünk megfigyelési mondatnak vagy protokolltételnek [Protokolsatz](6). Az egyik álláspont szerint a protokolltételek formája az érzéki benyomásokról nyújtott beszámoló volt. Egy másik szerint a megfigyelési mondatok a külvilágról alkotott elemi állítások voltak, pl. "Egy piros kocka van az asztalon". Egy harmadik, a Neurath-féle változat szerint az ilyen mondatok formája az észlelők és a külső dolgok közötti viszonyról nyújtott beszámoló volt: "Ottó most egy piros kockát lát az asztalon". A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tűnt, a dolgot nem lehet objektív módon eldönteni: nem lehetett a kérdésnek igazi értelmet adni. Próbáljuk meg most a dolgot, elfogultság nélkül, a külvilág viszonylatában szemlélni. Hozzávetőleg megfogalmazva, a megfigyelési mondatoktól azt várjuk el, hogy az érzékelő receptorokhoz okságilag a lehető legközelebb álljanak. De hogyan lehet ezt a közelséget mérni? Az elképzelést a következőképpen fogalmazhatjuk át: a megfigyelési mondatok azok a mondatok, amelyek a nyelvtanulás során legerősebben az egyidejű érzéki ingerekhez kondicionálódnak, nem pedig a tárolt háttér-információkhoz. Képzeljük tehát el, hogy egy mondat igazságáról vagy hamisságáról kell döntenünk; egyetértésünk vagy tagadásunk iránt tudakozódnak. Ekkor a mondat abban az esetben megfigyelési, ha döntésünk pusztán pillanatnyi érzéki ingerektől függ. A döntés azonban nem függhet pusztán a pillanatnyi ingerektől, a tárolt információ teljes kizárásával. Maga a nyelvtanulás ténye azt tanúsítja, hogy számos információt tárolunk, méghozzá olyan információkat, amelyek birtoklása nélkül képtelenek lennénk mondatokról döntéseket hozni, legyenek azok akármennyire is megfigyelésiek. Tehát nyilván lazítani kell a megfigyelési mondatok meghatározásán a következő módon: egy mondat akkor megfigyelési mondat, ha a róla hozott valamennyi döntés a pillanatnyi érzéki ingerektől függ és nem függ semmilyen tárolt információtól azon kívül, mint ami a mondat megértéséhez szükséges. Ez a megfogalmazás újabb problémát vet fel: hogyan különböztessük meg azt az információt, amely a mondat megértéséhez szükséges, attól az információtól, amely túlmegy ezen? Ez az analitikus és szintetikus igazságok megkülönböztetésének problémája; az előbbiek pusztán a szavak jelentéséből származnak, az utóbbiak a jelentéseken kívül mástól is függenek. Már régóta azon az állásponton vagyok, hogy a megkülönböztetés illuzórikus. Van azonban egy lépés az effajta megkülönböztetés felé, amelynek van értelme: azt várnánk el, hogy egy olyan mondatot, amely pusztán a szavak jelentése alapján igaz - legalábbis ha egyszerű -, a közösség minden kompetens beszélője elfogad. A megfigyelési mondatok meghatározásában az analiticitás vitatott fogalmát talán helyettesíthetnénk közvetlenül a közösségi elfogadással. Ez utóbbi persze nem alkalmas az analiticitás elemzésének. A közösség egyetértene abban, hogy valaha léteztek fekete kutyák, jóllehet az analiticitás hívei közül senki nem nevezné ezt a mondatot analitikusnak. Az analiticitás fogalmának visszautasítása egyszerűen azt jelenti, hogy nem húzunk határvonalat aközött, ami egy nyelv mondatainak megértéséhez kell és mindama más dolgok között, amit a közösség szemtől-szemben lát. Kétlem, hogy objektív megkülönböztetést tudnánk vonni a jelentés és a közösség által elfogadott háttérinformáció között. Visszatérve a megfigyelési mondatok meghatározásához, a következőt kapjuk: az a megfigyelési mondat, amelyről ugyanazon pillanatnyi ingerek jelenlétében a nyelvet beszélők ugyanazt a döntést hozzák. Ugyanez negatív módon megfogalmazva: a megfigyelési mondat nem érzékeny a nyelvhasználó közösség múltbeli tapasztalataiban adódó eltérésekre. Ez a megfogalmazás tökéletesen egybevág a megfigyelés mondatoknak tulajdonított hagyományos szereppel: tudniillik, hogy ezek alkotják a tudományos elméletek végső ítélőszékét. Meghatározásunk szerint ugyanis azok a mondatok megfigyelési mondatok, amelyekkel egyforma ingerek mellett a közösség minden tagja egyetért. És mi a közösségi tagság kritériuma? Egyszerűen a dialógusokban való részvétel könnyedsége. Ez a kritérium megenged fokozatokat, és valóban, hasznos lehet a közösséget, a vizsgálódástól függően, szűkebben vagy tágabban meghatározni. Ami a specialisták közösségében megfigyelési mondatnak számít, az nem mindig számít megfigyelési mondatnak a tágabb közösségben. Az így felfogott megfigyelési mondatokban általában véve nincsenek szubjektív elemek: ezek a mondatok rendszerint testekről szólnak. Mivel a megfigyelési mondat megkülönböztető sajátossága az interszubjektív egyetértés egyező inger esetén, valószínűbb, hogy testekről lesz szó, mint hogy nem.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) Az a régi tendencia, hogy a megfigyelési mondatokat szubjektív érzéki tartalommal társítsák, meglehetősen groteszknek tűnik annak fényében, hogy a megfigyelési mondatoknak ugyanakkor a tudományos hipotézisek interszubjektív ítélőszékének szerepét szánják. Ez a régi tendencia annak volt köszönhető, hogy a tudományt az alany tapasztalatában valami szilárdabbra és elsődlegesre próbálták alapozni; ezt a vállalkozást azonban elvetettük. Láttuk, hogy az ismeretelmélet elmozdítása a korábban élvezett első filozófia státuszából az ismeretelméleti nihilizmus hullámát indította el. Ez a hangulat tükröződik Kuhn, Polányi és a néhai Russell Hanson munkásságában; abban a tendenciában, hogy a bizonyíték szerepét alábecsüljék, és a kulturális relativizmust hangsúlyozzák. Hanson odáig merészkedett, hogy még a megfigyelés eszméjét is kétségbe vonta: amellett érvelt, hogy az úgynevezett megfigyelések megfigyelőről megfigyelőre változnak, annak a tudásnak a függvényében, amellyel a megfigyelők előzetesen rendelkeznek. A veterán fizikus ránéz egy szerkezetre, és röntgen-készüléket lát. A kezdő ugyanott "egy drótokkal, csavarokkal, lámpákkal és gombokkal felszerelt, üvegből és fémből készült szerkezetet" (7) figyel meg. Az egyik ember megfigyelése a másik számára hozzáférhetetlen, vagy múló szeszély. A megfigyelés fogalma, mint pártatlan és objektív bizonyíték forrása a tudomány számára, csődbe jutott. Saját válaszom a röntgen-készülék példájára már korábbi megjegyzéseimből sejthető: hogy mi számít megfigyelési mondatnak, az a vizsgált közösség körével változik. De mindig abszolút mércét nyerhetünk, ha egy nyelv valamennyi vagy legtöbb beszélőjét figyelembe vesszük. (8) Meglehetősen ironikus, hogy a filozófusok, miután a régi ismeretelméletet egészében tarthatatlannak találták, úgy reagáltak, hogy pont azt a részét kérdőjelezték meg, amely épp most került megfelelő megvilágításba. A megfigyelési mondat fogalmának tisztázása hasznos fejlemény, mert a fogalom két összefüggésben is alapvető. Ez a két összefüggés megfelel annak a kettősségnek, amelyet már az előadás elején említettem: a fogalom és a doktrína kettősségének, annak a kettősségnek, amely egy mondat jelentésének és igazságának ismerete között fennáll. A megfigyelési mondat mindkét vállalkozásban alapvető. A megfigyelési mondat viszonya a doktrínához, annak ismeretéhez, hogy mi igaz, alapvetően ugyanaz, mint amit a hagyományos elképzelés diktált: ezek a mondatok bizonyítékok tárházát alkotják a tudományos hipotézisek számára. A mondatok viszonya a jelentéshez szintén alapvető, ugyanis mind gyermekként, mind a terepen dolgozó nyelvészként elsőként a megfigyelési mondatokat van alkalmunk megérteni és megtanulni. A megfigyelési mondatok ugyanis pontosan azok, amelyeket a megnyilatkozás vagy helyeslés alkalmával képesek vagyunk a megfigyelhető körülményekkel összekapcsolni, függetlenül az egyéni adatközlők múltjában rejlő eltérésektől. Ezek a mondatok belépési pontok a nyelvbe. A megfigyelési mondat a szemantika sarkköve, mert mint láttuk, alapvető a jelentés elsajátításában. Másfelől a jelentés itt a legszilárdabb. Az elméletekben magasabban található mondatok nem rendelkeznek sajátjuknak tekinthető empirikus következményekkel; az érzéki bizonyítékok ítélőszékével csak szűkebb vagy tágabb halmazokként néznek szembe. A megfigyelési mondat, amely a tudományos elmélet érzéki perifériáján helyezkedik el, a minimális verifikálható halmaz; saját, jól kivehető empirikus tartalommal rendelkezik. A fordítás meghatározatlansága a megfigyelési mondatokat alig érinti. Saját nyelvünk megfigyelési mondatának egy másik nyelv megfigyelési mondatával való megfeleltetése nagyrészt empirikus általánosítás kérdése; azon múlik, hogy az egyik mondat helyeslését kiváltó ingerek köre azonos-e a másik mondat helyeslését kiváltó ingerek körével.(9) A Bécsi Kör régi nézeteinek fényében nem okoz meglepetést, hogy az ismeretelmélet szemantikává alakul át. Az ismeretelméletben ugyanis továbbra is a bizonyíték, a jelentésben pedig továbbra is a verifikáció játssza a központi szerepet; a bizonyíték pedig azonos a verifikációval. A régi nézetek fényében inkább az kelthet megütközést, hogy amint elhagyjuk a megfigyelési mondatok körét, a jelentés fogalma többé nem alkalmazható világosan az egyes mondatokra; továbbá az, hogy az ismeretelmélet egybeolvad a pszichológiával, akárcsak a nyelvészettel. Számomra úgy tűnik, a határok ezen eltörlése haladást jelenthet a tudományos természetű, de filozófiailag izgalmas vizsgálódásokban. Az egyik lehetséges terület az észlelési normák kérdése. Tekintsük elsőként a fonémák jelenségét. A beszélt hangok milliónyi változatát hallva kialakítjuk azt a szokást, hogy mindegyiküket a megszabott számú - összesen körülbelül harminc - norma egyikének vagy másikának közelítéseként értékeljük, melyek mintegy szóbeli ábécét alkotnak. A nyelvben előforduló valamennyi beszéd tulajdonképpen felfogható ennek a harminc elemnek a sorozataként, s a kissé eltérő hangokat ezekhez igazítjuk. Valószínűleg a nyelven kívül is az észlelési normáknak csak egy korlátozott ábécéje létezik, amelyhez öntudatlanul hozzáigazítjuk valamennyi észlelésünket. Ha ezeket sikerül kísérletileg azonosítani, akkor ezek ismeretelméleti építőköveknek, a tapasztalat működő elemeinek tekinthetők. Elképzelhető, hogy a fonémákhoz hasonlóan, részben kulturálisan változóak, részben univerzálisak. 256 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET(1) Vagy ott van az a terület, amelyet a pszichológus Donald T. Campbell evolúciós ismeretelméletnek nevez. (10) Hüseyin Yilmaz ezen a területen azt mutatja, hogy a szín-észlelés bizonyos szerkezeti vonásai előrejelezhetők lehetettek volna túlélési értékük alapján.(11) Egy másik, hangsúlyosabban ismeretelméleti téma, amelyet az evolúció segít megvilágítani, mihelyt az ismeretelméletben megengedjük a természettudomány erőforrásainak felhasználását, az indukció kérdése.(12) (Fordította Farkas Katalin) JEGYZETEK 1. In: Ontological Relativity and Other Essays (New York, Columbia University Press, 1969) 69-90. o. 2.A. B. Johnson: A Treatise on Language (New York, 1836; Berkeley, 1947) 3.Philosophy of Science, 3 (1936): 419-71; 4 (1937): 1-40. (Magyarul in Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája Budapest: Gondolat 1972. 377-504. o.) 4. Lásd W. V. Quine: Ontological Relativity and Other Essays (New York, 1969), 2. skk. 5. Lásd W. V. Quine: Ontological Relativity, 28. o. 6. A vita Carnap és Neurath között folyt, lásd Erkenntnis 3 (1932): 204-28. 7. N. R. Hanson: "Observation and Interpretation", in S. Morgenbesser, (szerk.) Philosophy of Science Today (New York: Basic Books, 1966). 8. Ez a megszorítás megenged olyan alkalmi eltéréseket, mint amilyet az őrültek vagy a vakok jelentenek. Ezeket az eseteket úgy is kizárhatjuk, hogy a követelményekhez igazítjuk a dialógusokban való részvétel könnyedségét, amellyel a nyelv azonosságát meghatározzuk. (Ennek a megjegyzésnek a megszületéséért és a cikk fejlődésének más, lényegesebb pontokon történő befolyásolásáért hálás vagyok Burton Drebennek.) 9. Vö. W. V. Quine: Word and Object (Cambridge, Mass., 1960), 31-46. o., 68. o. 10. D. T. Campbell: "Methodological Suggestions from a Comparative Psychology of Knowledge Processes", Inquiry 2 (1959): 152-82. o. 11. Hüseyin Yilmaz: "On Color Vision and a New Approach to General Perception" in E. E. Bernard és M. R. Kare (szerk.): Biological Prototypes and Synthetic Systems (New York: Plenum, 1962); "Perceptual Invariance and the Psychophysical Law", Perception and Psychophysics 2 (1967): 533-38. o. 12. Lásd W. V. Quine: "Natural Kinds", 5. fej. in Ontological Relativity and Other Essays [valamint jelen kötet "Természeti fajták"].


Chapter 17. WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) TERMÉSZETI FAJTÁK (1) WILLARD VAN ORMAN QUINE Vajon mi konfirmálhat egy induktív általánosítást? Ezt a nehéz kérdést Hempelnek a nem fekete nem hollókról szóló feladványa(2) tovább nehezítette, Goodman zöké smaragdokkal kapcsolatos rejtvénye(3) pedig még súlyosabbá tette. Megjegyzéseimet azzal kezdem, hogy az első rejtvényt a másodikhoz kapcsolom, az utóbbit pedig a természeti fajták iránti, velünk születetett hajlamunkhoz. Ezután az írás hátralevő részét a természeti fajták fogalmának természetéről és a tudománnyal való kapcsolatáról szóló elmélkedésnek szentelem. Hempel rejtvénye ez: ahogy minden egyes fekete holló konfirmálja azt a törvényt, hogy minden holló fekete, éppúgy minden egyes zöld levélnek, azáltal, hogy nem fekete és nem holló, konfirmálnia kell azt a törvényt, hogy minden, ami nem fekete, az nem holló, vagyis újfent azt, hogy minden holló fekete. A paradoxon ebben az, hogy egy zöld levél számítson abban a törvényben, hogy minden holló fekete. Goodman rejtvényében azt kéri, képzeljük el, hogy valamilyen a színüktől eltérő szempont szerint azonosított smaragdokat sorban megvizsgálunk, és azt találjuk, hogy az eddigiek mind zöldek voltak. Ezután azt javasolja, hogy nevezzünk mindent zökének, amit régebben vagy ma vizsgáltunk meg és zöldnek bizonyult, vagy legkorábban holnap vizsgáljuk meg és kék. Arra számítsunk-e, hogy a holnapi első példány is zöld lesz, mivel az eddig megvizsgáltak mind zöldek voltak? Csakhogy az eddig vizsgáltak ugyanakkor zökék is voltak; úgyhogy miért ne várhatnánk, hogy a holnapi első zöké lesz, s ennélfogva kék? A "zöld" predikátum kivetíthető, mondja Goodman,(4) a "zöké" nem. Ezzel nevet ad a problémának. A megoldás felé vezető lépésként a beásódás(5) névre keresztelt tanítást javasolja, melyet később érintek. Addig is, a terminológiai megállapítás egyszerűen az, hogy a kivetíthető predikátumok olyan z és h predikátumok, amelyeknek közös esetei valamilyen oknál fogva mind számítanak azon kijelentés konfirmálásakor, hogy [minden z h ]. Azt javaslom, Hempel rejtvényét idomítsuk Goodmanéhoz azáltal, hogy arra következtetünk belőle: egy kivetíthető predikátum ellentéte nem biztos, hogy maga is kivetíthető. A "holló" és a "fekete" kivetíthetők; a fekete hollók számítanak a "minden holló fekete" kijelentéssel kapcsolatban. Ennélfogva a fekete hollók áttételes módon számítanak a "minden, ami nem fekete, az nem holló"-val kapcsolatban is, mivel ez ugyanazt mondja. De a zöld levelek nem számítanak a "minden, ami nem fekete, az nem holló" esetén, és így aztán a "minden holló fekete" esetén sem; a "nem fekete" és a "nem holló" nem kivetíthető. A "zöld" és a "levél" viszont megint kivetíthető, s így a zöld levelek számítanak a "minden levél zöld" és a "minden, ami zöld, az levél" szempontjából; ám csak a fekete hollók konfirmálhatják azt, hogy "minden holló fekete", lévén, hogy az ellentétes predikátumok nem kivetíthetők. Azonban ha így közelítjük meg a dolgokat, ellen kell állnunk a csábításnak, hogy azt mondjuk, a [minden z h ] kijelentés csak akkor törvény jellegű, ha z és h kivetíthető. A "minden, ami nem fekete, az nem holló" igenis törvény, annak ellenére, hogy nem kivetíthető kifejezéseket tartalmaz, ugyanis ekvivalens azzal, hogy "minden holló fekete". Bármely kijelentés törvény jellegű, ha logikailag ekvivalens azzal, hogy [minden z h ] valamely kivetíthető z-re és h-re.(6) Most, hogy arra a következtetésre jutottunk, miszerint egy kivetíthető predikátum ellentéte nem szükségképpen kivetíthető, megkérdezhetjük azt is, vajon van-e egyáltalán olyan kivetíthető predikátum, amelynek az ellentéte is kivetíthető. El tudom képzelni, hogy nincs, legalábbis, ha az ellentétképzést szigorúan vesszük. Nem szabad, hogy a részleges vagy viszonylagos ellentétek megtévesszenek bennünket; a "hím ember" és "nem hím ember" valóban egyaránt kivetíthetők. Most visszatérve a smaragdokhoz: miért várjuk, hogy a következő zöld legyen és nem zöké? Az intuitív válasz a hasonlóságon alapul, bármilyen szubjektív dolog is ez. Két zöld smaragd jobban hasonlít egymásra, mint két zöké smaragd hasonlítana, ha ezek közül csak az egyik lenne zöld. A zöld dolgok, vagy legalábbis a zöld smaragdok, egyetlen fajtát alkotnak.(7) Egy kivetíthető predikátum az egy fajtába tartozó összes dologra, és csak azokra igaz. Ami Goodman példáját valódi rejtvénnyé teszi, az a hasonlóság, vagy fajta-jelleg általános fogalmának kétes tudományos státusza.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) E fogalom kétes volta maga is figyelemre méltó tény, mivel bizonnyal semmi sem alapvetőbb a gondolkodás és a nyelv számára, mint a hasonlósági érzék; az, hogy a dolgokat fajtákba rendezzük. A szokásos általános kifejezések, legyenek azok köznevek, igék, vagy melléknevek, általánosságukat a hivatkozott dolgok közötti valamilyen hasonlatosságnak köszönhetik. És valóban, egy szó használatának megtanulása kettős hasonlatosságon alapul: először, a mostani körülmények és a szó korábbi használatának körülményei közötti hasonlatosságon, másodszor pedig a szó mostani kiejtése és a korábbi kiejtései közötti fonetikai hasonlatosságon. Minden értelmes várakozás a körülmények hasonlatosságától függ, valamint attól a hajlamunktól, hogy hasonló okoktól hasonló hatásokat várjunk. A fajta és a hasonlóság vagy hasonlatosság fogalma egyazon fogalom változatának vagy módosulásának tűnik. A hasonlóság a fajták segítségével közvetlenül definiálható, mivel a dolgok akkor hasonlóak, ha mindkettő azonos fajtájú. Maguk a "fajta" [kind] és "hasonló" [similar] szavak is etimológiailag egy családba tartoznak. A "fajta" [kind] testvére a "közeli" [akin] és a "rokon" [kindred]. Az "ugyanolyan" [like] párja a "hasonszőrű" [ilk]. A "hasonló" [similar] és az "azonos" [same] vagy a "hasonlít" [resemble] rokona a "sammeln"vagy "összegyűjt" [assemble], ami fajtákba rendezésre utal. Nehéz ennél ismerősebb vagy alapvetőbb fogalmat elképzelni, vagy olyant, amelynek alkalmazásai elterjedtebbek lennének. A hasonlóság e tekintetben olyasmi, mint a logika fogalmai: az azonosság, a negáció, és a többi. Mégis, furcsa módon, van benne valami logikailag visszatetsző. Zavarba jövünk, ha a hasonlóság általános fogalmát komoly formában a logika kifejezéseihez akarjuk kapcsolni. Az ember első elhamarkodott javaslata az lehetne, hogy mondjuk azt, a dolgok akkor hasonlóak, ha legtöbb vagy minden tulajdonságuk közös. Vagy hogy kevésbé homályos legyen a dolog, megpróbálkozhatunk a viszonylagos hasonlósággal – "a jobban hasonlít b-re, mint c-re" –, ami azt jelenti, hogy a-nak több közös tulajdonsága van b-vel, mint c-vel. Ám ez az irányvonal mindössze arra jó, hogy problémánkat arra a nem túl ígéretes feladatra vezesse vissza, hogy eldöntsük, mi számít tulajdonságnak. Ama probléma természete, hogy mi számítson tulajdonságnak, akkor érthető meg, ha egy pillanatra a halmazelmélet felé fordulunk. A dolgokat általában úgy tekintjük, mint amik bármiféle leírható vagy leírhatatlan kombinációban halmazokat alkothatnak. Bármely két dolog tetszőlegesen sok halmaznak eleme. Bizonyos, hogy az "a jobban hasonlít b-re, mint c-re" nem értelmezhető úgy, hogy azt jelentse, a és b együtt több halmazhoz tartozik, mint a és c. Ha azt akarjuk, hogy a tulajdonságfogalom, szemben a halmazfogalommal, egy ilyen definíciós irányvonalat támogasson, az csak úgy lesz lehetséges, ha a tulajdonságok, a halmazokkal ellentétben, nem bármely véletlenszerű kombinációban válogatják össze a dolgokat. Úgy kell lennie, hogy adott tulajdonságokból csak azon dolgok részesednek, amelyek eléggé hasonlóak. De a tulajdonságok ebben az értelemben semmivel sem világosabbak, mint a fajták. A tulajdonságok ilyetén fogalmával indítani, és a hasonlóságot ennek alapján definiálni, semmivel sem jobb, mint a hasonlóságot definiálatlanul elfogadni. Nem szabad a tulajdonságok és a halmazok imént említett különbségét összetéveszteni azzal a sokkal alapvetőbb és ismerősebb különbséggel, ami az intenzionálisan felfogott tulajdonságok és az extenzionálisan felfogott halmazok között áll fenn. A tulajdonságok annyiban intenzionálisak, hogy különböző tulajdonságnak tekinthetők még akkor is, ha teljesen egybeesnek azon dolgok esetén, amelyek rendelkeznek velük. A fajtákat szükségtelen intenzionálisnak tekinteni. A fajták vehetők halmazoknak, amelyeket tagjaik határoznak meg. Csupán arról van szó, hogy nem minden halmaz határoz meg fajtát. Ha a hasonlóságot együgyűen minden-vagy-semmi kérdésnek tekintjük, amelynek nincsenek fokozatai, akkor nem lesz lehetséges, hogy a fajták átfogóbb fajták részei legyenek. Ugyanis, mint észrevételeztük, a hasonlóság most egyszerűen egy és ugyanazon fajtához való tartozást jelent. Ha minden színes dolog egy fajtát alkot, akkor minden színes dolog hasonlónak számít, és az összes piros dolog halmaza túl szűk ahhoz, hogy maga is fajtát alkosson. Ha ezzel szemben az összes piros dolog halmaza számít fajtának, akkor a színes dolgok nem mind tekinthetők hasonlónak, és az összes színes dolog halmaza túl tág ahhoz, hogy egyetlen fajtát alkosson. A kettő nem megy egyszerre. A fajták azonban átfedhetik egymást; a piros dolgok az egyik fajtába tartozhatnak, a kerek dolgok meg egy másikba. Ha a hasonlóság egyszerű diadikus relációjától továbblépünk a viszonylagos hasonlóság komolyabb és hasznosabb triadikus relációjához, a fajta fogalmában is ennek megfelelő változás megy végbe. A fajták ekkor nem csak az átfedést, hanem tartalmazást is megengedik. Az összes piros dolog halmaza és az összes színes dolog halmaza most egyaránt fajta lehet, mivel az összes színes dolgok tekinthetők úgy, mint amik jobban hasonlítanak egymásra bizonyos más dolgoknál, ugyanakkor kevésbé hasonlítanak, mint a piros dolgok. E ponton a hasonlóságnak azonos fajtához való tartozásként történő egyszerű meghatározása természetesen csődöt mond. Ugyanis most szinte bármely két dolog egyik vagy másik átfogó fajta közös elemeinek tekinthető, 259 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) és egyébként is, épp a viszonylagos, vagyis triadikus hasonlóságról akartunk beszélni. Egy kézenfekvő új meghatározás ez: a jobban hasonlít b-re, mint c-re, ha a és b együtt több fajtához tartozik, mint a és c. De ez is csak a fajták véges rendszereire működik. A fajta és a hasonlóság fogalma lényegében ugyanannak a fogalomnak látszott. Azután észrevettük, hogy ellenállnak a kevésbé kétes fogalmakra, mint a logikaira vagy halmazelméleti fogalmakra való visszavezetésnek. Eléggé szerény célkitűzésnek látszik akkor, hogy a két fogalom legalább egymás segítségével definiálható legyen. Épp most láttuk a viszonylagos hasonlóság egy némiképp sántító meghatározását a fajták segítségével. Mi a helyzet az ellenkező megközelítéssel, a fajták meghatározásával a hasonlóság révén? Csábítónak tűnik a viszonylagos hasonlósági relációk számára alkalmas fajtákat úgy ábrázolni, mint "minőségileg gömbszerű" halmazokat, a következő értelemben: egy adott fajta pontosan azokat a dolgokat foglalja magában, amelyek ennyinél és ennyinél kevesebbel térnek el valamilyen középponti normától. Ha érdemi megszorítás nélkül feltételezhetjük, hogy létezik egy vagy több konkrét dolog (paradigmatikus eset), amely a kívánt normát megfelelően példázza, és egy vagy több konkrét dolog (kontraszt eset [foil] ), amely épp csak egy kicsit jobban tér el annál, hogysem még a kívánt fajtához tartozónak legyen tekinthető, akkor a meghatározás megadásánál könnyű dolgunk van: az a paradigmával és b kontraszt esettel megadott fajta mindazon dolgok halmaza, amelyekhez a hasonlóbb, mint a b-hez. Általánosabban, egy halmaz pontosan akkor nevezhető fajtának, ha van olyan ismert vagy ismeretlen a és b, hogy az adott halmaz éppen az a paradigmával és b kontraszt esettel rendelkező fajta. Ugyanakkor, ha példákat veszünk, látjuk, hogy ez a meghatározás nem azt adja, amit a fajtán érteni akarunk. Vegyük a pirosat. Tegyük fel, hogy normaként kiválasztható a piros egy központi árnyalata. A baj az, hogy a paradigmatikus esetek, azok a tárgyak, amelyek pontosan a megadott árnyalatú pirosak, előfordulnak mindenféle formában, méretben, súllyal, szaggal. Pusztán egy tetszőleges paradigmatikus esethez való általános hasonlóság kevés bizonyítékot szolgáltat a pirosság fokáról, mivel az általános hasonlóság az alaktól, súlytól, és a többitől is függ. Ha persze a mi feltételezett viszonylagos hasonlósági relációnk magára a viszonylagos kromatikus hasonlóságra szorítkozna, akkor "paradigma és kontraszt" típusú meghatározásunk valóban megfelelően kezelné a piros fajtát. Amit meghatározásunk nem tesz meg, az a tisztán kromatikus fajtáknak a kevert hasonlóságtól való különválasztása. Egy másik kísérlet, amelyet Carnaptól veszünk át, ez: egy halmaz akkor fajta, ha összes eleme hasonlóbb egymáshoz, mint bármihez, ami kívül van a halmazon. Más szavakkal, ha minden nem-tag jobban különbözik valamilyen tagtól, mint ez a tag bármely másik tagtól. Igenám, de mint Goodman Carnaphoz címzett bírálatában megmutatta,(8) e konstrukció összeomlik a Goodman által a tökéletlen közösség problémájának nevezett nehézség miatt. Vegyük az összes kerek piros dolog, az összes piros fából való dolog, és az összes kerek fából való dolog halmazát. E halmaz minden eleme valahogyan hasonlít mindegyik másik elemre: legalább abban, hogy piros, vagy hogy kerek, vagy hogy fából van, illetve esetleg e szempont közül kettőben vagy mindháromban, vagy még valami másban is. Elképzelhető, hogy e halmazon kívül nincs egyetlen olyan dolog sem, amely a halmaz minden elemére akár a halmazon belüli hasonlósági fokozatok legkisebbikének megfelelő mértékben is hasonlítana. Ekkor halmazunk megfelel a fajta javasolt definíciójának. De ez biztosan nem az, amit fajtán érteni szokás. Ez a meghatározás megengedi a sárga krokettlabdákat és a piros gumilabdákat, de kizárja a sárga gumilabdákat. A hasonlóság és a fajta fogalmai közötti kapcsolat tehát nem olyan tiszta és szép, mint esetleg szeretnénk. A hasonlóságnak a fajtával való meghatározása zsákutca, a fajtának hasonlósággal való megadása pedig nem ismeretes. A két fogalom egy nagyon fontos értelemben mégis egymáshoz kapcsolódik: együtt változnak. Ha úgy értékeljük át a-ra vonatkozó ítéletünket, hogy a kevésbé hasonlít b-hez, mint c-hez, holott eddig hasonlóbbnak tartottuk b-hez c-nél, akkor minden bizonnyal ennek megfelelően fogjuk a-t, b-t és c-t a fajtákhoz való tartozásuk szempontjából is csoportosítani; és megfordítva. Hangsúlyoztam, gondolkodásunk számára milyen alapvető a fajta vagy a hasonlóság fogalma, és milyen idegen a logikának és a halmazelméletnek. Most továbbmegyek, hogy többet mondjak arról, milyen alapvetőek ezek a fogalmak a gondolkodásunkban, és szóljak a logikán kívüli gyökereikről is. Ezután azt fogom próbálni kimutatni, hogyan változnak meg a fajta vagy a hasonlóság fogalmai a tudomány fejlődése során. Azt fogom mondani, hogy egy tudományág fejlettségének a jele az, hogy a fajta vagy hasonlóság fogalma végül feloldódik, már amennyiben egyáltalán fontos az adott tudományág számára. Azaz, e fogalom végső soron átadja a helyét az adott tudományág és a logika sajátos terminusaiban való elemzésnek. Hogy jobban értékeljük, milyen alapvető jelentőségű a hasonlóság, figyeljük meg közelebbről, milyen szerepet játszik a nyelvtanulásnál. Rámutatás révén tanuljuk meg, milyen bemutatott tárgyakat kell sárgának nevezni; 260 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) vagyis az ember annak révén tanul, hogy hallja a szót, amint azt konkrét mintákra alkalmazzák. Természetesen nem támaszkodhat másra, mint a további eseteknek a mintákhoz való hasonlóságára. Mivel a hasonlóság fokozat kérdése, az embernek próba-szerencse módszerrel kell megtanulnia, hogy mennyire pirosas, barnás vagy zöldes lehet valami, ami még sárgának számít. Ha azt találja, hogy túlságosan messzire terjesztette ki a szó használatát, a téves eseteket az ellenkező ítélet példáinak tekintheti. Ezután, megvizsgálva, hogy a csoporton belüliekhez vagy kívüliekhez hasonlóbbak-e, tovább találgathat, hogy a még újabb esetek sárgák-e vagy sem. Amit ilyenkor használunk, még a tanulás e primitív fokán is, az egy tökéletesen működő hasonlóságérzék, ezen belül is a viszonylagos hasonlósági érzék: ti. a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Mindezek a finom összehasonlítások és elmés következtetések arra nézve, hogy mit kell sárgának nevezni, Sherlock Holmes-szal szólva, elemiek. A folyamat legnagyobbrészt tudattalan. Ugyanaz a folyamat ez, mint amelynek révén egy állat megtanul gazdája parancsaira vagy más világosan megkülönböztethető ingerekre sajátos módon reagálni. Az efféle tanulás mögött meghúzódó primitív hasonlóság, mint láttuk, bizonyos szerkezeti komplexitással rendelkezik: a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Egyesek azt gondolják, hogy a szerkezetnek még ennél is bonyolultabbnak kell lennie: hogy alapvetően függ a szemponttól, vagyis a színbéli, alakbéli, vagy más hasonlóságtól. E nézet szerint a sárgának rámutatással való megtanulása attól függ, hogy először megmondják nekünk, vagy más módon a tudomásunkra hozzák, hogy most a színekről lesz szó. Az ilyesféle útmutatás csakugyan nagy segítség, és tanulás közben gyakran rá is vagyunk utalva. Mégis jó volna, ha képesek volnánk megmutatni, hogy mindössze egyetlen általános hasonlósági mércére van szükségünk, természetesen a viszonylagos hasonlóság valamilyen mércéjére, és hogy a szempontok a későbbi elvonatkoztatás eredményei. Tegyük fel például, hogy a gyerek megtanulta egy sárga labdáról és egy sárga építőkockáról, hogy ezek sárgák, és egy piros labdáról és piros kockáról, hogy azok meg nem, és most egy sárga ruha színéről kell döntenie. Feltehetően hasonlóbbnak fogja tekinteni a sárga ruhát a sárga labdához és a sárga kockához, mint a piros labdához vagy a piros kockához, és ehhez nincsen szüksége előzetes iskolázottságra a színekről és a szempontokról. Carnap sok évvel ezelőtt egy ötletes konstrukcióval megpróbálta megmutatni, hogyan vezethetők le az általános hasonlóságfogalomból egyes szempontok, mint például a szín; (9) ezt a megoldást azonban ismét próbatétel elé állítja a tökéletlen közösség Goodman-féle problémája. A hasonlóság mércéje bizonyos értelemben velünkszületetett. Ez most nem az empirizmus elleni érv, hanem viselkedéslélektani közhely. Ha a piros körre adott választ megjutalmazzák, ez a válasz valószínűbben váltható ki újra egy rózsaszín ellipszissel, mint egy kék háromszöggel; a piros kör hasonlatosabb a rózsaszín ellipszishez, mint a kék háromszöghöz. A minőségek ilyen előzetes felosztása nélkül soha nem alakulhatnának ki szokások: minden inger egyformán hasonló vagy egyformán eltérő lenne. A minőségek felosztása az embernél és más állatoknál laboratóriumi kondícionálási és kioltási kísérletekkel deríthető és térképezhető fel.(10) Ezek a felosztások, minthogy ennyire szükségesek mindenféle tanuláshoz, nem lehetnek maguk is mind tanultak; legalább némelyiküknek velünkszületettnek kell lennie. Ha mármost azt mondom, hogy van valamiféle velünkszületett hasonlósági mérték, akkor ez értelmezhető, méghozzá helyesen értelmezhető, behaviorista fogalmakkal is. Továbbá, e viselkedési értelemben más állatokról ugyanígy állítható, hogy rendelkeznek velükszületett hasonlósági mértékkel. Ez állati eredetű születési előjogaink része. Érdekes módon, ez abban is jellegzetesen állati, hogy nem rendelkezik semmiféle intellektuális státusszal; legalábbis az előbb észrevételeztük, hogy mennyire idegen a fogalom a matematika és a logika számára. Az ingerek velünkszületett minőségi felosztásának egyik emberi használatát a "sárgá"-hoz hasonló szavak rámutatás révén való tanulásakor láttuk. Figyelmeztetésként meg kell jegyeznem, hogy a szavak megtanulásának ez nem az egyetlen, és nem is a leggyakoribb módja: mindössze a legelemibb. Akkor működik, ha a szó referenciája egyszerűen terjedelmi kérdés: hogy környezetünk mekkora része számít sárgának, mekkora része víznek, és így tovább. Az olyan szavak megtanulása, mint "alma" vagy "négyzet" bonyolultabb, mivel itt azt is meg kell tanulnunk, hogy hol van vége az egyik almának vagy négyzetnek, és hol kezdődik a másik. A nehézség az, hogy az almák együtt nem alkotnak almát, és általában a négyzetek sem négyzetet. A "sárga" és a "víz" anyagnevek, amelyek csak a terjedelemről szólnak; az "alma" és a "négyzet" megosztott referenciájú kifejezések, amelyek mind a terjedelmet, mind az individuációt érintik. A rámutatás az utóbbi típusú kifejezések megtanulásakor is szerepet játszik, de ilyenkor a folyamat összetettebb. (11) Aztán ott van az összes többi szófaj, az elvont és semleges kötőszavak és határozók, vagy a tudományos elméletek valamennyi titokzatos kifejezése; és ott vannak maguk a nyelvtani formák, melyeket szintén uralnunk kell. Ezek megtanulása közvetettebb és még bonyolultabb. Ezen a területen mély problémákba ütközünk, amelyek azonban kívül esnek mostani témánkon.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) Hogy hogyan tanuljuk meg a "sárgá"-t, az tehát töredékes képet ad arról, hogyan tanuljuk meg a nyelvet. Fontosabb azonban, hogy töredékes képet ad a velünkszületett hasonlósági mérték vagy velünkszületett minőségfelosztás emberi használatáról, mivel, mint már megjegyeztük, minden értelmes várakozás a hasonlóságon alapszik. Ebben a tekintetben a többi állat is olyan, mint az ember. Várakozásaik, mármint ha ezzel a szóval kívánjuk elkerülési mozgásaikat, nyáladzásukat és emeltyűhúzogatásaikat fogalmilag leírni, világos módon hasonlóság-értékelésükön nyugszanak. Vagy, hogy a dolgokat a maguk módszertani rendjébe illesszük, ezek az elkerülési mozgások, nyáladzások, emeltyűhúzogatások és hasonlók lennének azok a jellemző dolgok, amelyekkel tovább kellene foglalkoznunk, ha fel akarnánk térképezni azt, ahogyan az állatok a hasonlóságot felbecsülik és a minőségeket felosztják. Maga az indukció is lényegében ugyanerre a kaptafára megy: az is állati várakozás vagy szokásképződés dolga. A szavak rámutatásos tanulása az indukció implicit esete. A "sárga" szó tanulója implicit módon induktíve küzdi magát fel a magyar nyelvi viselkedés általános törvénye felé, noha ez olyan törvény, amelyet soha nem próbál meg szavakba önteni; csak addig a szintig emelkedik fel, ahol általában meg tudja ítélni, mikor mondaná egy magyar nyelvű beszélő, hogy "sárga", és mikor nem. A rámutatásos tanulás nem egyszerűen az indukció egy esete: meglepően kényelmes eset, olyan szerencsejáték, amelyet cinkelt lapokkal játszanak. Legalábbis így van ez akkor, ha – mint kézenfekvő feltenni – minden egyes ember minőségfelosztása eléggé hasonlít a többiekéhez. A tanuló a sárga példákból hasonlósági alapon általánosít, és szomszédai maguk is hasonlósági alapon sajátították el a "sárga" szó használatát a maguk idejében. A "sárga" szó tanulója így aztán egy barátságos világban járja a maga induktív útját. Az indukció mindig azt a reményt fejezi ki, hogy a hasonló okok hasonló következményekre vezetnek; de amikor az induktív művelet egy szó rámutatásos tanulását jelenti, ez a jámbor remény előre eldöntött konklúzióvá válik. Az emberek minőségtereinek egyformasága szinte garantálja, hogy a hasonló tárgyak hasonló ítéleteket váltanak ki. Ennek alapján annál jobban csodálkozhatunk az indukció egyéb esetein, ahol olyan általánosításokat keresünk, amelyek nem társaink verbális viselkedésére, hanem a rideg, személytelen világra vonatkoznak. Értelmesen hihető, hogy a minőségi terünk megegyezik társainkéval, mert egy vérből valók vagyunk, és így a szavak rámutatásos tanulásánál az indukció általános megbízhatósága elintézett dolog. Az indukcióban azonban úgy megbízni, mint a természet igazságaihoz való hozzáférés egyik módjában, közelebbről annak feltételezését jelenti, hogy minőségi terünk megegyezik a kozmoszéval. Hasonlósági érzékünk nyers irracionalitása és minden matematikai és logikai dologgal kapcsolatos irrelevanciája azonban kevés okot nyújt azt hinni, hogy ez az érzék valahogy összhangban van a világgal – egy olyan világgal, amelyet, a nyelvvel ellentétben, nem mi alkottunk. Miért bízzunk az indukcióban, leszámítva az olyan speciális eseteket, mint a szavak rámutatásos tanulása: ez az indukció örökéletű filozófiai problémája. Az indukció problémájának egyik része, amelyik arra kérdez rá, miért kell egyáltalán létezniük szabályszerűségeknek a természetben, úgy vélem, elutasítható. Az, hogy vannak vagy voltak szabályszerűségek, a tudomány megállapított ténye, és ennél többet nemigen akarhatunk. Hogy miért vannak szabályszerűségek, obskurus kérdés, mert nehéz látni, mi számíthatna válasznak. Aminek valóban van értelme, az az indukció problémájának másik része: miért felel meg annyira jól saját szubjektív minőségfelosztásunk a természetben található működésileg releváns csoportosításoknak, hogy induktív következtetéseink általában helyesnek bizonyulnak? Miért kell úgy lennie, hogy szubjektív minőségfelosztásunk külön bejáratot jelent a természethez, és kulcsot a jövőhöz? Darwin itt némi bátorítást nyújthat. Ha a minőségek velünkszületett emberi felosztása génekhez kapcsolódó jegy, akkor az a felosztás, amely a leghasznosabb induktív következtetésekhez vezetett, a természetes kiválasztódás során uralomra kellett hogy jusson.(12) Azokat az élőlényeket, amelyek következetesen rosszul oldják meg az induktív problémákat, az a tragikus, ámde dicséretes tendencia jellemzi, hogy meghalnak, mielőtt a maguk fajtáját reprodukálnák. E ponton hadd mondjam meg, hogy nem hatnak rám azok a kifogások, amelyek szerint jómagam is induktív általánosításokat használok – Darwinéit és másokéit –, hogy az indukciót igazoljam, és így az okoskodás körben forog. Azért nem hatnak rám, mert álláspontom naturalista; a filozófiát nem a tudományhoz szükséges a priori előtanulmánynak vagy alapozásnak tekintem, hanem a tudománnyal egységben álló vállalkozásnak. A filozófiát és a tudományt egyazon hajó utasainak tekintem, mégpedig egy olyan hajóénak, amelyet, hogy – szokásom szerint – felidézzem Neurath hasonlatát, csak a nyílt tengeren építhetünk át, miközben benne utazunk. Nincs külső kilátópont vagy első filozófia. Minden tudományos eredmény és minden tudományos sejtés, amely jelenleg kézenfekvőnek tűnik, nézetem szerint éppolyan üdvözlendő a filozófiában, mint másutt. Számomra az indukció problémája a világról szól: arról, hogy mi emberek, jelenlegi állapotunkban (és jelenlegi tudományos ismereteink fényében), egy nem önmagunk által alkotott világban a véletlen vagy pénzfeldobásos esélyeknél 262 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) jobban jövünk ki, ha jóslatainkat olyan indukív műveletek alapján tesszük meg, amelyek a velünkszületett, tudományosan igazolatlan hasonlósági mértéken alapulnak. A természetes szelekció darwini elmélete itt plauzibilis részleges magyarázatot nyújt. A következő megfontolás alapján ez majdhogynem elégséges magyarázat is lehet. E megfontolás arról szól, hogy az indukciónak végülis megvannak a maga nyilvánvaló kudarcai. Vegyük például a színeket. A tapasztalat számára bizonnyal semmi sem élénkebb és nyilvánvalóbb élmény, mint a színek és kontrasztjaik. Figyelemreméltó tény ugyanakkor, amely a tudósokra és filozófusokra legalább Galileiig és Descartes-ig visszamenőleg mély benyomással volt, hogy az alapvető fizikai elmélet szempontjából fontos különbségek legnagyobbrészt függetlenek a színkontraszttól. A színek mély benyomást keltenek az emberben; a hollófekete Hempelben, a smaragdzöld Goodmanben. De a színek kozmikusan nézve másodlagos dolgok. Az érzékelési mechanizmus fajok közötti kis különbségei, mint Smart megjegyzi, (13) hatalmas különbségeket okozhatnak abban, hogyan csoportosíthatók a dolgok a színük szerint. Belső minőségterünkben a szín király, a kozmikus körökben viszont jelentéktelen. Kozmikusan nézve, a színek nem minősülnének fajtáknak. A színek a gyűjtögető életmód szintjén hasznosak. Ebben a közegben jól működnek az indukció során, s nem kétséges, hogy itt túlélési értéke van a színek irányában részrehajló minőségi térnek. Csak éppen az ilyesféle tevékenységekben létfontosságú színkontrasztok esetleg lényegtelenek a tágabb és elméletibb tudományos megközelítés számára. Ha az ember pusztán alaptudományon élne, a természetes szelekció hamarosan a színvak mutánsokat kezdené támogatni. Minthogy kenyéren és tudományon egyaránt élünk, az ember kettéhasad. A velünkszületett hasonlósági érzék egyes vonásai, amelyek hasznosak az egyik szférában, akadályt jelenthetnek a másikban. Az ember javíthatatlan eredetisége, avagy az emberi ész tette lehetővé, hogy megkerülje a színlátás vakító káprázatát, hogy fontosabb szabályszerűségeket találjon máshol. A természetes szelekció nyilvánvalóan úgy oldotta meg a konfliktust, hogy az embert kétféleképpen szerelte fel: színekre hangolt minőségi térrel és ésszel, hogy fölülemelkedjen rajta. Az ember úgy emelkedett fölül a veleszületett minőségi téren, hogy tudományos célra a fajták módosított rendszereit hozta létre, és ezzel módosított hasonlósági mértékeket alkotott. Az elméletalkotás próba-szerencse módszere révén a dolgokat új fajtákba csoportosította át, amelyekről bebizonyosodott, hogy az indukció számos esetének támogatására a régieknél inkább alkalmasak. Durva példa erre a halak fogalmának módosítása a bálnák és a delfinek kizárása révén. Másik rendszertani példa a kenguruk, oposszumok és erszényes egerek egyetlen fajtába, az erszényes emlősök rendjébe foglalása, ahonnan a közönséges egeret kizárják. Primitív mércével mérve, az erszényes egér hasonlóbb a közönséges egérhez, mint a kenguruhoz; elméleti mércével ennek az ellenkezője igaz. Egy elméleti fajtának nem okvetlenül szükséges valamely intuitív fajta módosulásának lennie. Teljes fegyverzetben is kipattanhat az elméletből, minden előzmény nélkül; példa erre a pozitív töltésű részecskék fajtája. A hasonlóságra vagy természeti fajtákra vonatkozó mércénket, mint Goodman megjegyzi, a másodrendű indukciók ereje alapján vizsgáljuk felül.(14) Ha az új csoportosítások, amelyeket egy fejlődésben levő elmélet javaslatát követve hipotetikus formában fogadunk el, kedvezőnek bizonyulnak az indukció számára, akkor "beásódnak". Az egyes predikátumok kivetíthetőségét ezután, legnagyobb megelégedésünkre, újra meg újra megtapasztaljuk azáltal, hogy sikeresen próbáljuk meg kivetíteni őket. Az indukcióban semmi sem olyan sikeres, mint maga a siker. A velünkszületett és a tudományosan kifinomult hasonlóságfogalom és minőségfelosztás között számos lépcsőfok van. A tudomány a józan észtől végül is csak a módszertani kifinomultság fokában tér el. A legkorábbi gyermekkorral kezdődő tapasztalataink ráépülnek velünkszületett minőségfelosztásunkra, csoportosítási szokásainkat apránként módosítva és kiegészítve, ezzel mindinkább hajlamosítva bennünket az elméleti fajták és az elméleti hasonlóságok értékelésére, még jóval azelőtt, hogy elérjük a pontot, ahol rendszeresen tanulmányozni kezdjük magát a tudományt. Továbbá: a későbbi fázisok nem szorítják ki teljesen a korábbiakat; eltérő kontextusokban való használatra eltérő hasonlósági mércéket, a fajták eltérő rendszereit őrizzük meg. Mindannyian továbbra is azt mondjuk, hogy az erszényes egér jobban hasonlít a közönséges egérre, mint a kengurura, kivéve, ha éppen a genetikai ügyek érdekelnek bennünket. Velünkszületett minőségi terünk, vagy valami ahhoz hasonló tovább működik azok mellett a kifinomultabb új csoportosítások mellett, amelyeket a tudomány talált az indukció elősegítésére.


WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) Láttuk, hogy egyfajta hasonlósági érzék alapvető fontosságú a legtágabb értelemben vett tanulásban – a nyelvtanulásban, az indukcióban, a várakozásoknál. Hogy még jobban felbecsülhessük, e fogalom milyen mértékben hatja át gondolkodásunkat, most egy sereg másik, igen ismerős és fontos fogalmat fogok mutatni, amelyek közvetlenül ettől függnek. Olyan fogalmak ezek, amelyek a hasonlóság vagy a fajták nyelvén defíniálhatók, tovább azonban nem vezethetők vissza. A példák egy nevezetes körét alkotják a diszpozíciók, mint Carnap példája a vízben való oldhatóságról. Valamilyen konkrét tárgyról azt mondani, hogy vízben oldható, nem egyszerűen annyit tesz, mint azt állítani, hogy mindig feloldódik a vízben, ha belekerül; ez ugyanis automatikusan igaz lenne bármely olyan tárgyra, legyen az akármennyire oldhatatlan, amelynek történetesen az a sorsa, hogy sohasem kerül vízbe. Inkább annyit tesz, hogy a tárgy feloldódna, ha vízben lenne; de ez kevés megnyugvással szolgálhat, mivel a szubjunktív kondícionális használata a diszpozíciós kifejezések összes nehézségét magával hozza, sőt még többet is. E pontig csak Carnapot ismételtem.(15) Most arra akarok rámutatni, mit lehet ebben a kérdésben a fajta fogalma révén tenni. Intuitíve, ami egy dolgot oldhatóvá tesz, holott esetleg sosem kerül vízbe, az az, hogy ugyanolyan fajtájú, mint azok a dolgok, amik ténylegesen feloldódtak vagy fel fognak oldódni; vagyis az, hogy hasonlít ezekhez. Ugyanakkor, ha tágabb és szűkebb fajták lehetségesek, több vagy kevesebb hasonlósággal, akkor szigorúan véve nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy "ugyanaz a fajta", vagy egyszerűen, hogy "hasonló". Módosítsuk hát a meghatározásunkat úgy, hogy az oldható dolgok az összes ilyen fajta közös elemei. Egy dolog akkor oldható, ha minden olyan fajta, amely elég tág ahhoz, hogy a feloldási kísérletek minden tényleges áldozatát magában foglalja, a megadott dolgot is magában foglalja. Szemléletesen a következőről van szó: hozzuk létre az összes valamikori szenvedő alany halmazát, vagyis mindazon dolgokét, amelyek vagy már ténylegesen feloldódtak a vízben, vagy majd egyszer fel fognak, aztán tegyünk hozzá még elegendően sok más dolgot, hogy a halmazt fajtává kerekítsük ki. Ez lesz a vízben oldható dolgok fajtája. Ha ez a meghatározás csak a kívánt dolgokat tartalmazza, azokat, amelyek valóban oldhatók a vízben, akkor sikerét egy olyan körülménynek köszönheti, amely másként is állhatna. A szükséges körülmény pedig az, hogy ténylegesen eléggé sokféle dolog oldódjon fel vízben ahhoz, hogy biztosítsa, nem esnek mindannyian valamilyen olyan másik fajta ernyője alá, amely szűkebb lenne a vízben oldható dolgok általunk kívánt fajtájánál. Ez azonban igen plauzíbilis körülmény, és nem vagyok biztos benne, hogy esetleges mivolta hátrány. Ha az események másként alakultak volna, lehet, hogy nem is akarnánk az oldhatóság fogalmát. Ám, ha úgy tűnik, mintha e definíciót védelmezném, sietve hozzá kell tennem, hogy természetesen ugyanaz a hibája, mint a szubjunktív kondícionálist használó meghatározásnak. Ez a meghatározás a fajta tovább nem elemzett fogalmát használja, és ez biztosan nem az, amiben megnyugodnánk, legyen szó akár elméleti, akár intuitív fajtáról. Célom a definíció megadásával csak az volt, hogy megmutassam a kapcsolatot a diszpozíciók és a fajták problémája között. Az elméleti és az intuitív fajták közül bizonyára az elméletiek azok, amelyek az oldhatóság és más tudományos szempontból érdekes diszpozíciók meghatározásához szükségesek. Lehet, hogy a "szeretetre méltó" és a "gáncsoskodó" olyan diszpozíciókra utalnak, amelyek meghatározásának inkább az intuitív fajtákon kell alapulnia.(16) Egy másik homályos fogalom, amely bensőséges kapcsolatban áll a diszpozíciókkal és a szubjunktív kondícionálisokkal, az ok fogalma. Látni fogjuk, hogy ez is a fajták fogalmán múlik. Hume az okságot állandó egymásrakövetkezésként magyarázta, és ez mindaddig értelmes, amíg az okra és okozatra általános kifejezésekkel utalunk. Mondhatjuk, hogy a tűz meleget okoz, és ezen azt érthetjük, amint Hume is tenné, hogy minden tűzként besorolható eseményt követ egy melegként, vagy melegedésként besorolható esemény. De ez az elképzelés, bármilyen erényekkel is rendelkezzen az effajta általános oksági kijelentések esetén, magyarázatlanul hagyja az egyedi oksági kijelentéseket. Mit jelent, ha azt mondjuk: a chicagói tűzvészt azt okozta, hogy felrúgták a lámpát Mrs. Leary istállójában? Nem jelenthet csupán annyit, hogy a Mrs. Leary farmján történt esemény egy adott halmazhoz tartozik, és a chicagói tűzvész egy másik halmazhoz, mégpedig úgy, hogy állandó egymásrakövetkezés van a két halmaz között, ti. az egyik halmaz mindegyik elemét a másik halmaz egy eleme követi. A dolgok ilyen átfogalmazása triviálisan igaz, és túlságosan gyenge. Ha egy eseményt egy másik követ, a két esemény mindig valamilyen halmazokhoz tartozik, amelyek között egymásra következési viszony áll fenn. Tetszőlegesen barkácsolhatunk ilyen halmazokat. Tegyünk például bármilyen eseményt az első halmazba, köztük a bennünket érdeklő két esemény közül az elsőt, majd a másodikba tegyük e két esemény közül a másodikat, és mellé tetszőleges más eseményeket, amelyek történetesen az első halmaz elemei után estek meg. 264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) E trivializáció miatt egy egyedi oksági kijelentés nem mond többet, mint hogy az egyik esemény követte a másikat. Illetve nem mond többet, ha az imént vizsgált meghatározást követjük, ezért aztán ne is tegyük ezt. Elég világos, hogy mi a gond e meghatározással: a halmazok mindenevő voltának ismerős, régi gondja ez. Mint szokás szerint, a fajták, amelyek tagoltabbak, olyan megkülönböztetéseket engednek meg, amilyeneket a halmazok nem. Azt mondani, hogy az egyik esemény a másikat okozta, annyit tesz, mint azt állítani, hogy a két esemény olyan fajtájú, amelyek között állandó egymásrakövetkezés van. Ha még ez a javítás sem gondoskodik Mrs. Leary tehenéről, a baj egyedül az állandó egymásrakövetkezéssel kapcsolatos, ti. az általános oksági kijelentések még mindig túl egyszerű meghatározását nyújtja; körül kell bástyáznunk a részleges vagy közreműködő okok kezelését szolgáló intézkedésekkel és még jó sok minden mással. Az okság problémájának ez a vonatkozása nem az én gondom. Csak a fajták fogalmának, mint az általános és az egyedi oksági kijelentések között szükséges összekötő kapocsnak a relevanciáját akartam megmutatni. Láttuk, hogy a fajta vagy hasonlóság fogalma kulcsfontosságú a diszpozíciók, a szubjunktív kondícionális és az egyedi oksági kifejezések esetén. Tudományos szempontból ez az egész meglehetősen rosszhírű társaság. A fajta vagy hasonlóság fogalma ugyanilyen rosszhírű. Mégis, valami ilyesféle fogalom, valamilyen hasonlósági érzék kulcsfontosságúnak bizonyult mindenféle tanulásnál, és speciálisan az induktív általánosítás és a jóslás folyamatainál, amelyek a tudomány savát-borsát adják. Úgy látszik, a tudomány a velejéig rothadt. Mégis, e rothadás bizonyos tagadhatatlan termékenységet takar. A tudomány rejtett titkokat hoz napvilágra, sikeres az események megjóslásában, és technológiai csodákat alkot. Ha ezt jelenti a rothadás, akkor a rothadást inkább ünnepelni és dícsérni kell, mint lenézni. A rothadás valójában nem a legjobb példa itt. Jobb példa az emberi fejlődés. A viszonylagos hasonlósági érzék, mint korábban megjegyeztem, az ember egyik állati öröksége. Amennyiben jól illeszkedik a természet szabályszerűségeihez, hogy egyszerű induktív műveleteinkben és várakozásainkban sikerre vezessen, annyiban feltehetően a természetes kiválasztódás evolúciós termékéről van szó. Másodszor, mint megjegyeztük, az ember hasonlósági vagy fajták iránti érzéke változik, fejlődik, és több ágra bomlik az érés során, talán lehetővé téve a megbízhatóbb predikciót. És hosszú távon olyan hasonlósági mércék jönnek elő, melyek az elméleti tudomány igényeihez idomulnak. Ez a fejlődés elfelé mutat a közvetlen, szubjektív, állati hasonlósági érzéktől, a tudományos hipotézisek, posztulátumok, és konstrukciók által meghatározott távolibb objektivitás felé. Ez utóbbi, elméleti értelemben a dolgok annyira hasonlóak, amennyire a tudomány által felfedett kozmikus gépezet felcserélhető részei. A hasonlósági mértékek e fejlődése az egyed érési éveinek alatt egyéni megismétlése a faj által a barbarizmus zűrzavara óta megtett haladásnak. De a hasonlósági mérték még elméleti fázisában is zavaros fogalom. Nem tudtuk megadni tudományosan elfogadható meghatározását. Van természetesen viselke- dési definíciónk arra nézve, hogy egy adott egyed számára mi számít hasonlónak mihez, vagy hasonlóbbnak mihez minél – régi és új, állati és emberi hasonlóság esetén egyaránt. De ez nem határozza meg, hogy valójában mit jelent az, hogy a hasonlóbb b-hez, mint c-hez; mármint hogy ténylegesen mit jelent ez, teljesen függetlenül ettől vagy attól a pszichológiai alanytól. Vagy e célra talán adtam már metaforikus meghatározást, amikor azt mondtam, hogy a dolgok annak mértékében hasonlók egymáshoz, amennyire a kozmikus gépezet felcserélhető részei? Szigorúbban fogalmazva, mondhatjuk-e, hogy a dolgok olyan mértékben hasonlítanak, amilyen mértékben a tudományos elmélet igaz maradna, ha ezeket a dolgokat az elméletek hivatkozott tárgyaiként felcserélnénk egymással? Ez persze csak az irányt jelölheti ki, gondoljunk például a "milyen mértékben maradna igaz" kifejezés homályosságára. Mindegy: maga az irány a rossz; a hasonlóságot rossz módon tenné függővé az elméletektől. Az ember hasonlósági ítéletei függnek elméleteitől és vélekedéseitől, és ez helyes is így; de magának a hasonlóságnak, vagyis annak, amire az ítéleteknek vonatkozniuk kell, a világ objektív relációjának kellene lennie. Így nézne ki a hasonlóságfogalom elfogadható és tiszteletreméltó formája, ha meg lehetne határozni. Darabonként kerül meghatározásra: a tudomány sajátos ágai számára megfelelő darabokban. Így az ember számos körülhatárolt területen folytatja kiemelkedését a barbárságból, a fajta vagy hasonlóság zavaros régi fogalmát lépésről lépésre maga mögött hagyva, hol itt, hol ott távolítva el egy-egy maradványt. A kémia, a vízben való oldhatóság kiváltképpeni tudománya, az egyik olyan ág, amely elérte ezt az állapotot. A kémia számára fontos viszonylagos hasonlóság kifejezhető kémiai módon, mégpedig a kémiai összetétel alapján. A molekulákat egyformának nevezik, ha ugyanazon elemek atomjait ugyanabban a topológiai kombinációban tartalmazzák. Így elvileg az a és b objektum viszonylagos hasonlóságához is hozzájuthatunk, azt megvizsgálva, hogy hány pár azonos és hány pár különböző molekula van bennük, mindig egy molekulát véve az a-ból, és egyet a b-ből. Az eredményül adódó arány ráadásul elméleti mértéket ad a relatív hasonlóságra vonatkozóan is, és így bőségesen megmagyarázza, mit jelent, hogy a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Dönthetünk úgy, hogy a 265 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) definíciót tovább bonyolítjuk azzal, hogy a molekulák azonosságának különféle fokozatait engedjük meg; a majdnem azonos számú atomot tartalmazó molekulák, vagy azok, amelyek atomjainak rendszáma vagy atomsúlya majdnem megegyezik, inkább tekinthetők megegyezőnek, mint mások. Akárhogy is van, rendelkezésünkre áll egy életerős kémiai hasonlóságfogalom. Ebből egy éppily elfogadható fajtafogalom is levezethető, a korábban említett "paradigma és kontraszt eset" meghatározást használva. Most ugyanis csak a tisztán kémiai fajtáknak a tisztán kémiai hasonlóságból való lepárlásáról van szó; a hasonlóság más szempontjainak elegye nem zavar bele. Így tisztázhatjuk a vízben való oldhatóságot is, amit legutóbb nem tudtunk a fajta megmagyarázatlan fogalmánál tovább visszavezetni. Ezzel aztán a "ha vízben lenne, feloldóna" szubjunktív kondícionális is menlevelet kaphat. Ugyanazok a tudományos fejlemények, amely imígyen az oldhatóság fajták révén való meghatározásának szilárd megalapozását nyújtották, irónikus módon, értelmetlenné is tették ezt a meghatározást azzal, hogy az oldódás mechanizmusának teljes megértését szolgáltatják. A vízben oldhatóság átfogalmazható egyszerűen a mechanizmus szerkezeti feltételeinek leírásaként. A bőség e zavara, úgy sejtem, jellemző fejlemény. Más szóval, mire a releváns hasonlósági mérték meghatározásával legitimálunk valamilyen diszpozíciós kifejezést, feltehetően megismerjük a hajlam mögötti mechanizmust is, és így megkerüljük a hasonlóságot. Nem mintha a hasonlósági mércét nem volna érdemes tisztázni, saját jogán vagy más célra. Filozófiai vagy általános tudományos motívumok még mindig hajthatnak bennünket a sajátos tudományágak számára megfelelő ilyen töredékes hasonlóságfogalmak mellett az alapvető és abszolút hasonlósági fogalom keresése felé. A kozmikus hasonlóságfogalom iránti vágy talán azonosítható azzal az ősrégi vággyal, hogy a dolgokat visszavezessük elemeikre. Ez a tudományos szellem jellegzetessége, noha a preszókratikusokra megy vissza: Empedoklészre, a maga négy elemével, és mindenek fölött Démokritoszra az atomjaival. Az elemi részek vagy a téridő domborulatok modern fizikája még figyelemreméltóbb erőfeszítést jelent ugyanebben az irányban. Az általános relatív hasonlósági fogalom a maga kozmikus ívében metafizikai vonzerővel rendelkezik. De továbbra is szükség lenne a hasonlóságfogalom lokálisabb és felszínesebb védelmére is, hogy megragadjuk azt a fajta hasonlóságot, amely valamilyen tudományág számára releváns. Kémiai példánk ennek egyik esete, mivel megáll a neutronok, elektronok és más elemi részek teljes elemzése előtt. A jó értelemben vett felszínesség még szembetűnőbb esetét a rendszertan szolgáltatja, mondjuk a zoológiában. Mióta a fajok evolúcióját megismertük, abban a helyzetben vagyunk, hogy a családfák révén meghatározhatjuk az említett tudomány számára alkalmas viszonylagos hasonlóságot. Két konkrét állat hasonlósági fokának elméleti mértékeként előállíthatunk egy megfelelő függvényt, amely közös őseik közelségétől és számától függ. Még szignifikánsabb hasonlósági fokmérő nyerhető a gének révén. Ha a fajtát valami efféle hasonlósági fogalom révén határozzuk meg, a halak a szó javított, bálna-mentes értelmében fajtának minősülnek, míg a tágabb értelemben nem. A különböző hasonlósági mértékek és relatív hasonlóság fogalmak leginkább az eltérő tudományágak igényeinek felelnek meg, ugyanis a viszonylagos hasonlóság finomabb fokozatainak megadásánál több felesleges komplikáció lépne fel, mint amennyire a dolog az adott tudományág által vizsgált jelenségek szempontjából számít. Lehet, hogy a tudományágak beszédesen osztályozhatók lennének a számukra megfelelő viszonylagos hasonlóság fogalmakat tekintve. Ez a terv hasonlít Felix Klein úgynevezett Erlangeni programjára, amely a geometria különböző ágait azzal jellemezte, hogy milyen transzformációk fontosak az egyes területeken. De egy ilyen terv alapján valamely tudományág csak akkor lenne felismerhető és osztályozható, ha elérte fejlettségének azt a fokát, amikor tisztázza saját hasonlóságfogalmát. Továbbá, az ilyen tudományágak csak annyiban volnának egységesítettnek vagy a természet átfogó rendszerezésébe integráltnak tekinthetők, amennyiben e számos hasonlósági mérték összeegyeztethető lenne, és képes lenne összekapcsolódni, vagyis csak a megkülönböztetések finomságában térne el. Azokon a területeken, ahol az alkalmas hasonlósági és fajta fogalom megadása a küszöbön áll, a diszpozíciókra vonatkozó kifejezések és a szubjunktív kondícionálisok hirtelen tisztességes dolgokká válnak; tisztességessé és, legalábbis elvileg, feleslegessé. Másutt pedig maradnak rosszhírűnek, ugyanakkor gyakorlatilag nélkülözhetetlenek. Leginkább talán beváltatlan váltóknak tekinthetők; az elmélet, amely az ilyen esetekben tisztázná a háttérben lévő elemzetlen hasonlóságfogalmat, még várat magára. Példa erre az intelligenciának nevezett diszpozíció – az a képesség, durván szólva, hogy gyorsan tanuljunk és oldjunk meg problémákat. Egyszer majd, akár a fehérjék, akár a kolloidok, az ideghálók vagy a látható viselkedés szintjén, az idevágó tudományág elérheti azt az állapotot, hogy megalkotható lesz egy olyan hasonlósági fogalom, amely képes még az intelligencia fogalmát is tisztességes fogalommá tenni – és szükségtelenné. 266 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

WILLARD VAN ORMAN QUINE: TERMÉSZETI FAJTÁK(1) Általában egy tudományág érettségének különleges jegyeként vehetjük, ha többé nincs szüksége a fajta és a hasonlóság visszavezethetetlen fogalmára. Ez az a végső állapot, amikor az állati örökséget teljesen felszívta az elmélet. A hasonlóságfogalom pályájában, amely a veleszületett fázissal kezdődik, az évek során felgyülemlő tapasztalat révén fejlődik, majd az intuitív fázisból az elméleti hasonlóságba megy át, és végül egészen eltűnik, az ésszerűtlenség tudományba való átmenetének mintáját pillanthatjuk meg. (Fordította Kampis György JEGYZETEK 1. "Natural Kinds", in: Ontological Relativity and Other Essays (Columbia University Press, New York 1969), 114-138. 2. Carl G. Hempel: Aspects of Scientific Explanation and Other Essays (Free Press, New York, 1965), 15. o. [magyarul: "Tanulmányok a konfirmáció logikájáról", jelen kötet 61-108. o.] 3. Nelson Goodman: Fact, Fiction and Forecast (Cambridge, Mass. 1955), 74. o. Köszönettel tartozom Goodmannak és Burton Drebennek jelen cikk korábbi változatainak hasznos bírálatáért. 4. Goodman, i. m. 82. o. 5. Uo. 95. o. sk. 6. Ezt a törvényszerű jelleg csupán elégséges feltételeként értem. Lásd Donald Davidson: "Emeroses by Other Names", Journal of Philosophy 63. (1966) 778-780. 7. A fajták ilyetén relevanciáját Goodman észrevételezte, i. m. 119. o. 8. Nelson Goodman: The Structure of Appearance, 2. kiadás (Bobbs-Merrill, New York, 1966), 163. o. 9. Rudolf Carnap: The Logical Structure of the World (California, 1967), 141-147. o. A német kiadás dátuma 1928. 10. Lásd Word and Object c. könyvemet, 83. o., a probléma további tárgyalásáért és hivatkozásokért. 11. Lásd Word and Object, 90-95. o. 12. Ezt észreveszi S. Watanabe "Une explication mathematique du classement d'objets" c. cikke második oldalán, in: (Dockx, S. és Bernays, P. szerk.) Information and Prediction in Science (Academy Press, New York, 1965). 13. J. J. C. Smart: Philosophy and Scientific Realism (Humanities Press, New York 1963), 68-72. o. 14. Goodman, i. m. 95. o. 15. Carnap: "Testability and Meaning", Philosophy of Science 3 (1936), 419-471; 4 (1937), 140. [Magyarul: "Jelentés és ellenőrizhetőség", in: A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 377-504. A tanulmány egy részletét lásd a jelen kötetben.] 16. Itt a korábbi kiadásokban 26 további sor következett, amit töröltem. Ez a rész bizonyos szubjunktív kondícionálisoknak a fajta fogalma alapján való magyarázatával foglalkozott. Paul Berent megmutatta nekem, hogy a formalizáció rossz volt, mivel e kondícionálisokat egyenlővé tette volna a megfordításukkal.


Chapter 18. HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) A pozitivizmus örökül hagyta ránk azt a hajlamot, hogy mereven elhatároljuk egymástól az ismeretelméleti és a pszichológiai kérdéseket. Az ismeretelmélet normatív tudomány, többek közt például azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan kell érvelnünk. Az ilyen kérdéseket – e hagyomány szerint – megválaszolhatjuk anélkül is, hogy megvizsgálnánk az érvelés közben ténylegesen lejátszódó folyamatokat. Ezért az igazolt hittel kapcsolatos kérdések az elme filozófiájából vagy a pszichológiából átkerültek a logikába. A "milyen mentális állapotok közötti átmenetek szükségesek az igazolt hithez?" helyett azt a kérdést próbálták megválaszolni: "melyek a »jó« érvek?". A mai filozófia jelentős részét erősen átitatja az ismeretelméleti kérdések ilyen felvetése. Úgy vélem, ez a megközelítés téves. E helyett azt javaslom, fogadjuk el W. V. Quine és Alvin Goldman naturalizált ismeretelméletét,(2) és közelítsünk a pszichológia felől a tudás és az igazolás kérdéseihez. Ebben a cikkemben e megközelítés következményeit vizsgálom meg az igazolással kapcsolatos kérdésekre nézve, különös tekintettel a fundácionalisták és a koherencia-elmélet hívei közötti vitákra. A fundácionalista és a koherentista az igazoláselmélet egy kanti antinómia két oldalának tekinthető. Mindkét álláspont hívei elsősorban negatív érveket hoznak fel. Azt igyekeznek bizonyítani, hogy az ellenkező oldal álláspontja tarthatatlan. Ha azonban nincs jobb érvünk álláspontunk megvédésére annál, mint hogy az ellentábor véleménye tarthatatlan, akkor megmarad a gyanú, hogy már pusztán azzal más eredményre jutottunk volna, ha más sorrendben tekintjük át a versengő álláspontokat. S ami lényegesebb, ez óhatatlanul azt sugallja, hogy a szembenálló nézetek egyazon hamis előfeltevésen nyugszanak. Nem hiszem, hogy akár a fundácionalisták, akár a koherentisták megfelelően meg tudnák válaszolni az álláspontjukkal szembeni hagyományos ellenvetéseket. Ha pedig ebben igazam van, akkor érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy léteznek-e más lehetséges nézetek az igazolás természetét illetően. Azt kívánom bebizonyítani, hogy mind a fundácionalizmus, mind pedig a koherencia-elmélet ugyanazon a téves előfeltevésen nyugszik, ez pedig az ismeretelméleti kérdések pszichológiai megközelítésének az elutasítása. Mihelyst elvetjük ezt a téves előfeltevést, a fundácionalizmus és a koherencia-elmélet értékes meglátásai egy átfogó igazolási elméletben egyesíthetők. A tudás és az igazolt hit A tudást általában úgy határozzák meg, hogy az valamilyen igazolt, igaz hit. Ezt gyakran állítják szembe a tudásra vonatkozó oksági elméletekkel. Az utóbbiak úgy vélik, hogy a tudás nem más, mint olyan igaz hit, amelyhez megbízható módszerekkel jutottunk el. Ez állítólag kihagyja a képből az igazolás kérdését. Véleményem szerint helytelen így bemutatni az oksági ismeretelméletet. Az oksági ismeretelméletet képviselői sem tagadják, hogy a tudás valamiféle igazolt igaz hit. Mindössze a szokványostól eltérő módon határozzák meg, mit jelent az, hogy egy hit igazolt. Azt állítják, hogy egy hitet akkor tekinthetünk igazoltnak, ha megbízható módszerrel jutottunk el hozzá. A tudás igazolt igaz hit elméletének önjelölt képviselői teljesen más leírást adnak az igazolásról. Ez a vita pusztán terminológiai nézeteltérésnek tűnik, de nem hiszem, hogy csak erről lenne szó. Az igazolás fogalmát nem a filozófusok találták ki. Az igazolásra vonatkozó kérdések megválaszolása nagy szerepet játszik cselekvéseink irányításában. Így fontos kifejlesztenünk egy olyan elméletet, amelynek fényében pontosan meghatározhatjuk az igazolás mibenlétét. A tudás oksági elméletének képviselői sem bújhatnak ki ez alól a feladat alól, de nem is hiszem, hogy ezt megpróbálták volna. Az az állítás, ami szerint a tudás igazolt igaz hitet kíván meg, egyszerű közhely. Ami körül a vita folyik, az éppen az igazolás fogalma. Két módon próbálhatunk meg megfelelő elemzést adni erről a fogalomról. Vagy közvetlenül, vagy pedig a tudás fogalmának elemzésén keresztül. A tudás helyes meghatározása magában fogja foglalni az igazolás leírását is. Ez mindenképpen igaz, mivel ellenkező esetben téves lenne az a közhely, hogy a tudáshoz igazolt igaz hitre van szükség. Tehát, amikor az oksági elmélet hívei azt állítják, hogy a tudás nem


HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) más, mint megbízható módszerekkel nyert igaz hit, akkor nem megkerülik az igazolás fogalmát, hanem inkább elkötelezik magukat annak megbízhatóság-elméleti [reliabilist] leírása mellett.(3) Fontos megjegyeznünk, hogy igenis vitatható, miben is áll az igazolás. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mivel létezik az igazolásnak egy standard leírása, amely annyira elfogadottá vált a kérdéssel foglalkozó filozófusok körében, hogy helyességét csak ritkán vizsgálják meg. Ezt azért tartom különösen károsnak, mert ez a standard leírás véleményem szerint téves. A papíron megadható érvek tézise Az igazolás standard filozófiai leírása mentes a pszichológiától. Ha ez a leírás helyes, akkor az igazolással kapcsolatos kérdések nem jelentenek többet, mint a különböző fajta érvek minőségéről szóló kérdéseket. A leírás hátterében álló felfogást ezért a továbbiakban a papíron megadható érvek tézisének fogom nevezni. Tegyük fel, hogy bárki esetében elméletben felsorolható minden kijelentés, amelyet az illető elfogad. A "papíron megadható érvek tézise" szerint valaki akkor hisz igazoltan egy meghatározott kijelentést, ha az rajta van az általa elfogadott kijelentések listáján, és vagy nincs szükség hozzá érvekre, vagy megadható egy mellette szóló jó érv, amelynek premisszái bizonyos más, a listán szereplő kijelentések. (4) A tézis szempontjából kulcskérdés a "jó érv" fogalma. A fundácionalizmus és a koherencia-elmélet éppen azon vitatkozik, hogy mi tekinthető "jó érvnek". A fundácionalista felfogás szerint a listán lesznek egyes állítások, amelyeknek sajátos episztemikus státuszuk van: ezek a kijelentések olyanok, hogy ha valaki hisz bennük, hite igazolt. Általános vélemény, hogy bizonyos kijelentések korrigálhatatlanok: ha hisszük őket, akkor ezzel máris tudjuk őket. Ha vannak ilyen korrigálhatatlan kijelentések, ezeknek meglesz ez a különleges episztemikus státusuk. Lehetnek azonban olyan kijelentések is, amelyek nem korrigálhatatlanok, de mégis rendelkeznek ezzel a kiemelt státusszal. Tegyük most fel, hogy a kiemelt státuszú állításokat megcsillagozzuk, valahányszor előfordulnak az egyén által elfogadott kijelentések listáján. A fundácionalista ezek után ad egy listát a következtetési szabályokról. Azt állítja, hogy csak és kizárólag a megcsillagozott állítások állhatnak meg érvelés nélkül, s egy érvelés akkor jó, ha az összes premisszája csillagos, s a következtetési szabályok, melyek innen a konklúzióhoz vezetnek, szerepelnek a megfelelő listán. A következtetési szabályok episztemikus státuszáról sokfélét mondtak, de ezzel most nem kell foglalkoznunk. A koherencia-elmélet hívei szerint nincsenek csillagos kijelentések. A koherentisták különféle szabályokat állítottak fel arra nézve, hogy mit tekinthetünk helyes érvelésnek. Véleményük szerint létezik egy bizonyos K viszony, mely egy kijelentés és más kijelentések között állhat fenn, s akkor beszélhetünk egy kijelentés melletti helyes érvelésről, ha az szerepel az adott személy kijelentéslistáján, s K viszonyban van a listán szereplő többi kijelentéssel. A tézis szellemében, K definiálásakor elég a kijelentések közötti viszonyokra hivatkozni. A pszichológiai fordulat Jól ismert ellenérvek szólnak mind a fundácionalizmus, mind a koherencia-elmélettel ellen. A fundácionalizmus ellen az, hogy nincsenek olyan kijelentések, amelyek tartalma garantálná, hogy aki hiszi őket, egyszersmind igazoltan is hiszi őket, azaz nem rendelkezhetünk "csillagos" állításokkal. (5) A koherencia-elmélet ellen pedig az, hogy pusztán az, hogy egy állítás koherensen illeszkedik más állításokhoz, nem bizonyítéka az adott állítás igaz voltának, azaz, nincs semmiféle K.(6) Ezekre az ellenérvekre válaszul mindkét felfogást tovább bonyolították; de nem hiszem, hogy sikerült megválaszolni őket. Éppen ezért szeretnék egy olyan elképzelést előterjeszteni, amely alternatívául szolgálhat mindkét nézet ellen. Nem egyszerűen egy rivális elgondolást igyekszem megfogalmazni a jó érv mibenlétéről, hanem a két elmélet közös keretét utasítom el. Ebben a részben amellett fogok érvelni, hogy a "papíron megadható érvek" tézisen alapuló elméletek tévesek,(7) a továbbiakban pedig egy olyan elképzelést szeretnék bemutatni, amely ki tudja védeni mind a fundácionalizmus, mind a koherencia-elmélettel szembeni standard ellenvetéseket. Vegyük például Alfrédot. Alfréd igazoltan hiszi, hogy a p és azt is, hogy ha p, akkor q. Továbbá azt is hiszi, hogy q. Igazoltan hiszi-e Alfréd q-t? Jegyezzük meg először azt, hogy amennyiben a "papíron megadható érvek" tézise igaz, akkor úgy a fundácionalizmus, mint a koherencia-elmélet bármely ésszerű változata szerint Alfréd igazoltan hiszi q-t. A fundácionalisták meg kell, hogy engedjék, hogy Alfréd igazoltan hiszi q-t, hiszen bizonyosan meg kell engedniük, hogy a jó érvek alkotásánál felhasználható következtetési szabályok listáján rajta legyen a modus ponens.(8) Mivel Alfréd igazoltan hiszi p-t, és ha p, akkor q-t, "jó" érvei vannak e kijelentések mindegyike 269 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) mellett, és ha a modus ponens rendelkezésünkre áll, könnyen megalkotható a q-t alátámasztó érvelés. Hasonlóképpen a koherencia-elmélet hívei bizonyosan meg fogják engedni, hogy egy olyan állítás, amely egy modus ponens folytán következik a korábbiakból, koherens egészet is alkot azokkal, és így nekik is ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy Alfréd igazoltan hiszi q-t. Mindazonáltal világos, hogy Alfréd nem szükségképpen hiszi q-t igazoltan. Alfréd tökéletesen tudatában lehet annak, hogy ő hiszi p-t, és hogy ha p, akkor q, de lehet, hogy mégsem ennek alapján hiszi, hogy q. Mert mi a helyzet akkor, ha Alfréd egyáltalán nem bízik a modus ponensben, de mégis elfogadja q-t, mivel tetszik neki a q kijelentést kifejező mondat hangzása? Ez esetben bizonyos, hogy Alfréd nem igazoltan hiszi q-t. Az sem segít, ha egyszerűen kikötjük, hogy Alfrédnak azt is hinnie kell, hogy ha p, és ha p, akkor q, akkor q; ugyanaz a probléma merülne fel ismét. Alfréd ugyanis csak akkor hiszi igazoltan q-t, ha a q-ba vetett hite függ a p-be, valamint a ha p, akkor q-ba vetett hitétől. A hitek egymástól való függésének fogalma pedig nem magyarázható meg a különböző hitek tartalmának segítségével. A "papíron megadható érvek" tézise tehát hamis. Elvetve ezt a tézist, a pszichológia felé kell fordulnunk.(9) A hitek egymástól való függésének fogalmát úgy kell érthetővé tennünk, hogy megvizsgáljuk a személyek hit-állapotait, különösen pedig az ezek közötti relációkat. A hitek igazolásával kapcsolatos kérdések így szorosan kapcsolódnak a hitek megjelenését magyarázó pszichológiai folyamatokra vonatkozó kérdésekhez. Ez az első lépés a naturalizált ismeretelmélet felé, és a "papíron megadható érvek" tézisének kudarca azt mutatja, hogy ezt a lépést meg kell tennünk. Nem fogok kísérletet tenni annak elemzésére, hogy miben áll az egyik hit függése a másiktól. Azonban el fogom fogadni a következő munkahipotézist: ha az egyik hit a másiktól függ, az előbbinek okságilag függenie kell az utóbbitól; az egyik hit nem függhet a másiktól, ha okságilag függetlenek egymástól. Ez az elgondolás, úgy hiszem, lehetővé teszi, hogy értékeljük a fundácionalizmus egyik fontos meglátását. Az igazolás hierarchikus struktúrája Az az elgondolásunk, hogy amikor egy hit függ egy másiktól, akkor szükségszerűen oksági függés is van közöttük, közvetlenül ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a hitek függősége hierarchikus. Ehhez a következtetésre éppen a fundácionalisták által sokszor kifejtett jól ismert regresszus-érv révén juthatunk el. Vizsgáljuk meg valaki igazolt hitét p-ben. Mi teheti a hitét igazolttá? Vagy ezt a hitet nem igazolja, még részben sem, más hitektől való függése, vagy pedig van hiteknek egy olyan H halmaza, amelynek tagjaitól p függ, és e függés révén válik igazolttá. Most H minden egyes elemét illetően felvethetjük a kérdést, hogy vajon más hitektől való függősége révén igazolódik-e. Így egy faszerkezetet kapunk. Világos, hogy ha ilyen módon követjük nyomon a hitek igazolását, akkor sohasem találhatunk igazolatlan hiteket. Egy hitet nem igazolhat egy igazolatlan hit. Ekképpen három szituáció lehetséges. Vagy (1) a fa legalábbis egyik ága végtelen számú, egymástól független igazolt hitből fog állni; vagy (2) nem lesznek ilyen ágak, de lesz legalább egy olyan ág, amely önmagába visszatér, azaz zárt kört alkot; vagy (3) pedig mindegyik ág véges lesz, nem tér vissza önmagába, hanem valamennyinek végén megtalálhatjuk azt a terminális hitet, amelyet már nem a többiektől való függés igazol. Abból, hogy a hitek egymástól való függése oksági függést követel meg, következik, hogy az igazolási fák a három közül mindenképpen az utolsó típusba tartoznak. Vizsgáljuk meg azt az oksági eseményláncolatot, amely megmagyarázza, hogy egy adott személynek miért van egy bizonyos hite. Egy hit teljes magyarázatához hozzá fog tartozni ennek az eseményláncnak a teljes leírása. Bizonyos, hogy e láncnak lesz egy első szeme. Azaz, léteznie kell egy olyan igazolt hitnek, amely igazolását nem más hitektől kapta. Ebből az következik, hogy egy igazolt hit vagy nem a többi hitektől való függése révén igazolódik, vagy ha igen, akkor olyan hitektől függ, amelyek maguk nem így igazolódnak.(10) Semmit sem mondtam a terminális hitek tartalmáról, mivel nem annyira a tartalmuk, mint amennyire a létezésük az, ami érdekel. Amennyiben J. J. Gibson nézete helyes,(11) és az észlelés "észrevevés", akkor a terminális hitek észlelések. Amennyiben viszont R. L. Gregory álláspontját fogadjuk el, (12) aki szerint az észlelések hipotézisek, akkor ez azt sugallja, hogy az észlelési hitek általában nem a terminális hitek. Röviden vázolnom most mind a két álláspontot. Gibson álláspontja jelentős részben kielégíti a fundácionalisták régi igényét. Ha Gibson álláspontja helyes, akkor az oksági eseményláncolat egy olyan észlelési hithez vezet, amelyhez általában nem tartozik hozzá semmiféle más hit elfogadása. Az igazolt észlelési állítások ekképpen általában nem más hitek révén


HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) igazolódnak. Gregory viszont azt állítja, hogy ha megvizsgáljuk az észlelési hit kialakulását, akkor általában azt találjuk, hogy az észlelési hitek korábban megszerzett, sokszor szintén észlelési hitektől függenek. Ezek azután megint csak függeni fognak más, korábban elfogadott hitektől, s így tovább. Természetesen az az álláspont, amely szerint minden hit okságilag függ a korábbi hitektől, inkoherens. Gregory nem is állítja ezt. Amennyiben viszont igaza van, akkor – egy tipikus észlelési hit létrejöttével foglalkozunk – arra a következtetésre fogunk jutni, hogy az számos korábbi hiten alapul, melyek egy részét még korai gyerekkorunkban szereztük. Nem szükséges itt belemennünk ebbe a pszichológiai vitába . Csak azt szeretném megmutatni, hogy néhány hitnek terminálisnak kell lennie, továbbá minden igazolt hitnek vagy magának is terminális hitnek kell lennie, vagy pedig olyanokon kell alapulnia. Bár e következtetésem nagyon emlékeztet a fundácionalizmusra, hangsúlyoznom kell a különbséget a fundácionalizmus és az általam most bemutatott álláspont között. A most bemutatott érvelés azt bizonyítja, hogy vannak terminális hitek. Ugyanakkor nem állítja azt, amit a fundácionalizmus, ti. hogy léteznek "önmagukat igazoló" hitek. Először is azt kell megjegyeznünk, hogy a mi álláspontunk semmiképpen sem jelenti azt, hogy a terminális hiteket a tartalmuk igazolná, és azt sem, hogy egy olyan hit, amely az egyik esetben terminálisnak számít, más esetekben is szükségszerűen terminális lesz. Érvelésünk továbbá azt sem állítja, hogy egy hit nem alapulhat önmagán; semmiképpen sem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy - egy állítás kialakulását nyomon követve - azt fedezzük fel, hogy egy személy részben azért fogadja el a t időben a p hitet, mivel azt már korábban is elfogadta. Ami pedig a legfontosabb: az igazolási fák mindössze a hitek egymástól való függését írják le. Jóllehet az igazolás részben a hitek függése más hitektől, ez nem jelenti azt, hogy az igazolás csakis ebben áll.(13) Ehelyett azt igyekszem majd bizonyítani, hogy a most leírt igazolási fákon nem szereplő hitek közötti relációknak is kulcsszerepük lehet az állítások igazolásában. A háttérhitek szerepe Egészen idáig azt igyekeztem bemutatni, hogy azt, hogy valaki egy adott időpontban igazoltan hisz-e egy adott hitet, az a folyamat határozza meg, amelynek során kialakult benne ez a hit. (14) De e folyamatok nem az igazolás kizárólagos meghatározói. Gondoljunk az alábbi példára: Joe és Moe ugyanarra a gyümölcsöstálra pillantanak, és így mindkettőjükben létrejön az a hit, hogy egy alma van előttük. Tegyük fel, hogy Joe és Moe esetében ugyanazok a pszichológiai folyamatok okozták ennek a hitnek a kialakulását, s ekképpen ugyanazt a fát kapjuk, ha Joe vagy Moe hitének a kialakulását lehetővé tevő egyéb hiteket akarjuk ábrázolni. Tételezzük fel, továbbá, hogy Joe azt hiszi, hogy rövidlátó, s ezért az adott távolságról nem venné észre, ha műanyag gyümölcs lenne a gyümölcsöstálban. Moe nem hiszi ezt. Mármost annak ellenére, hogy rövidlátónak tudja magát, Joe mégis azt hiszi, hogy valódi almát lát.(15) Ebben az esetben Moe igazoltan hiszi, hogy almát lát, Joe azonban nem. Hiába azonosak a hitüket kiváltó okok, valami mást is figyelembe kell vennünk annak eldöntésekor, hogy hitük igazolt-e, valamit, ami nem függ össze hitük kialakulásának folyamatával. Ebben az esetben világos, hogy mi ez a tényező. Bár Joe hite létrejöttének folyamata rendes körülmények között elegendő lenne ahhoz, hogy igazolt hitről beszéljünk, az adott körülmények között, Joe háttértudásának – tehát a kérdéses állítás oksági előzményeit bemutató fán nem szereplő hiteinek – fényében mégsem lesz elegendő. Tehát, ha el akarjuk dönteni, hogy vajon egy adott belső folyamat kellően igazolt hiteket eredményez-e, vagy sem, akkor nem csak a folyamathoz magához közvetlenül kapcsolódó körülményeket kell megvizsgálnunk, de azokat a háttérhiteket is, amelyek lehet, hogy egyáltalán nem játszanak szerepet a folyamatban. Egy hit igazolt volta tehát egyfelől függ legalábbis attól a folyamattól, amely a létrejöttéhez vezetett, másfelől viszont azoktól a háttérhitektől is, amelyekkel az illető személy az adott időpontban rendelkezik. Nem becsülhetjük le a háttérhitek szerepét. Néha egyes filozófusok azt állítják, hogy bizonyos hitek ugyan nem korrigálhatatlanok, de mégis igazolhatók anélkül, hogy más hitektől való függésüket számításba vennénk. (16) Ez természetesen téves. Minden korrigálható hit igazolt vagy nem igazolt volta függeni fog nem csak attól a folyamattól, amely kialakulásához vezetett, hanem az illető személy háttérhiteinek változásaitól is. Ekképpen bármely, hitek kialakulásához vezető folyamat esetén előfordulhatnak olyan háttérhitek, amelyek miatt az adott mentális folyamat többé nem alkalmas egy adott hit igazolására. Bármely korrigálható hit ekképpen részben a többi hithez való viszonyától függően tekinthető igazoltnak vagy nem igazoltnak. Természetesen, ha nincsenek korrigálhatatlan hitek, akkor e megszorítás felesleges. A magam részéről a szokásosakon kívül nem kívánok újabb érveket felhozni a korrigálhatatlan hitek létezése ellen, s mivel a filozófusok körében egyre általánosabbá válik az a meggyőződés, hogy ilyen hitek nincsenek, a továbbiakban elfogadottnak tekintem, hogy egy hit igazolt vagy nem igazolt volta függ a többi hithez való viszonyától. Túl a fundácionalizmuson és a koherencia-elméleten


HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) A fundácionalisták úgy tartják, hogy a hitek hierarchikus módon függenek egymástól. Bizonyos hitek, bár igazoltak, nem függnek másoktól és az összes igazolt hitnek végső soron ezeken kell alapulnia. Amennyiben az általam az előbb bemutatott érvelés helyes, akkor a fundácionalistáknak mindebben igazuk van. A koherencia-elmélet hívei azt állítják, hogy semmilyen hitünk nem lehet igazolható más hiteinktől függetlenül. Ezt a tételt szintén igazolja saját elképzelésem. Szerintem ugyanis, bár léteznek olyan hitek, amelyek létrejöttéhez nincs szükség más hitekre, de amikor megpróbáljuk leírni, hogy mi teszi e keletkezési folyamatokat az adott hit helytálló igazolásává, hivatkoznunk kell más hitekre is. Egy adott hit igazolásának teljes leírása minden esetben szükségessé teszi, hogy a szóban forgó hiten kívül más hiteket is számításba vegyünk. A fundácionalisták mindig úgy érveltek, hogy a koherencia-elmélet hívei "elszakítják az igazolást a valóságtól". Az igazolt állítások a szó valamilyen értelmében valószínűleg igaz állítások. A helyes igazoláselmélet tehát arról kell, hogy beszéljen, hogy milyen értelemben tekinthetjük az igazolt állításokat igaznak. Tekintve, hogy a valóság az, ami bizonyos kijelentéseket igazzá vagy hamissá tesz, a helyes igazoláselméletnek meg kell magyaráznia, mi teszi az igazolt állítások esetében valószínűvé, hogy megegyeznek a valósággal. Az általam most bemutatott igazoláselmélet keretében megvan a maga helye ennek a megfontolásnak. Az igazoláshoz szükséges hit-előidéző folyamatok minden megfelelő elemzésének jeleznie kell, hogy milyen viszonyban állnak e folyamatok a valósággal. Az, hogy az általunk bemutatott elemzés oksági jellegű, azt is jelenti, hogy a javasolt elméleti keret kitöltésénél az igazolt hitek és a valóság közötti viszony kérdésére is tekintettel kell lennünk. A koherencia-elmélet hívei azt hangoztatják, hogy a fundácionalizmus mindaddig nem tekinthető plauzibilis elméletnek, amíg a fundácionalisták nem tudnak megfelelő "jelölteket" állítani az alapvető (illetve, ahogy fentebb hívtuk őket: csillagos) hitek státuszára, s mindeddig nem állítottak plauzibilis jelölteket. Bár magam egyáltalán nem tettem semmiféle javaslatot arra nézve, hogy milyen hiteket tekinthetünk terminális hiteknek, az általam nyújtott leírás mégis kiállná a koherencia-elmélet híveinek minden ellenvetését. A fundácionalisták nagyon kidolgozott javaslatokat tettek az alapvető állítások ismeretelméleti státuszára vonatkozóan, én viszont nem igényelek ilyesmit a leírásomban szereplő, a fundácionalisták alapvető hiteihez felületesen hasonló terminális hitek számára. Egy hit terminális volta egy adott időpontban egyszerűen azt jelenti, hogy az azt létrehozó pszichológiai folyamathoz nem tartoznak hozzá más hitek (illetve "hivési" aktusok). Kevéssé kétséges, hogy léteznek ilyen hitek, bár azt, hogy melyek ezek, csak a hitek megszerzésével kapcsolatos lelki mechanizmusok átfogó pszichológiai elmélete mondhatja meg. Magától értetődően én itt nem kívánok ilyen elméletet nyújtani. Abban reménykedem ezek után, hogy az az elmélet, amelynek vázlatát most bemutattam, egyfelől magában foglalja mindazt, ami a fundácionalisták és a koherentisták érvelésében meggyőző volt, de ugyanakkor kikerüli ezeknek az elméleteknek azokat a vonásait, amelyek miatt egyik sem volt elfogadható. Hadd zárjam ezt a szakaszt egy, az episztemikus elsőbbség fogalmának rövid tárgyalásával. Némely filozófusok feltételezték, hogy vannak olyan hitek, amelyek episztemikus elsőbbséget élveznek másokkal szemben. Néha azt állították, hogy ezek az egyén jelenlegi tudati állapotára, vagy a közepes nagyságú fizikai tárgyakra vonatkozó hitek. Úgy vélem, hogy az episztemikus elsőbbségre vonatkozó igényeket úgy kell felfognunk, mint az egyes állításoknak az igazolási fákon betöltött viszonylagos helyére vonatkozó igényeket. Ilyen módon megfogalmazva a kérdést, különbséget tehetünk több különböző, az episztemikus elsőbbségre vonatkozó tétel között. Következzék egy az episztemikus elsőbbségre vonatkozó nagyon gyenge tétel kifejtése. A hiteknek vannak olyan osztályai, amelyek gyakran episztemikus elsőbbséget élveznek más osztályokkal szemben – azaz az igazolási fákon lejjebb találhatók. Ez nyilvánvaló igazság. Gondoljunk a közepes nagyságú fizikai tárgyakról illetve az elemi részecskékről szóló hitek osztályára. Az előző osztályba sorolt állítások nyilvánvalóan lejjebb lesznek, mivel az elemi részecskékről alkotott hiteink általában a közepes nagyságú fizikai tárgyakra vonatkozó tudásunktól függenek, és nem megfordítva. Ez természetesen összeegyeztethető azzal (ami bizonyára igaz), hogy ha például az emberi érzékszervek más szerkezetűek lennének, ennek a két osztálynak az episztemikus elsőbbségi rendje is más lehetne. Úgyszintén összeegyeztethető azzal, hogy bizonyos, az elemi részecskékkel kapcsolatos hiteink ismeretelméletileg elsődlegesek bizonyos, a közepes nagyságú fizikai tárgyakra vonatkozó hitekkel szemben. A fundácionalisták egy erősebb episztemikus elsőbbségi tétel mellett érveltek: a ténylegesen terminális hiteknek szerintük mindenképpen terminálisoknak kell lenniük, a hitek ama osztályának, amely ténylegesen episztemikusan elsődleges más hitekhez képest, episztemikusan elsődlegesnek kell lennie. Azt hiszem, ez a felfogás csak akkor plauzibilis, ha a terminális hiteket egyszersmind korrigálhatatlannak tekintjük. Tegyük fel, hogy rendelkezünk egy t terminális hittel, amely nem korrigálhatatlan. Tekintve, hogy t nem korrigálhatatlan, 272 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) nyerhetünk olyan b bizonyítékot, melynek fényében t hamis. Tegyük fel, hogy valaki elfogadja b-t, és feladja t-t. Továbbá tegyük azt is fel, hogy b később tévesnek bizonyul, és ekképpen az illető ismét elfogadja t-t, azon az alapon, hogy b téves. Ekképpen, bár t eredetileg terminális hit volt, most már nem az (hiszen a b téves voltára vonatkozó hiten alapul). Tekintve, hogy ez az eseménysor bármikor előfordulhat, el kell fogadnunk, hogy nincsenek olyan hitek, amelyek szükségszerűen a terminális hitek (hacsak nem korrigálhatatlan hitekről van szó). Az, hogy egy hit adott időpontban terminális, és így a többiekhez képest episztemikusan elsődleges hit volt, nem garantálja semmiképpen sem, hogy az episztemikus elsőbbség sorrendje később nem cserélődhet meg. A legfontosabb, amire ismét rá kell mutatnunk, ez: az, hogy a hitek egy bizonyos osztálya egy adott időpontban "terminális" volt, nem mutatja azt, hogy annak, ami ezeket a hiteket igazolttá teszi, nincs semmi köze a fán feljebb lévő hitekhez. Az igazolási fák "fundácionális" szerkezete ellenére sem igazolható semmilyen hit a többi hitekhez fűződő viszonyaitól függetlenül. A megbízhatóság-elmélet Az általam vázolt igazoláselmélet semleges azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy egy hithez vezető folyamat mitől alkalmas az igazolásra. Ebben a cikkben, amelynek a célja kimondottan az, hogy a fundácionalizmus és a koherencia-elmélet helyes elemeit kiszabadítsa abból a hibás elméleti keretből, amelybe be vannak ágyazva, és egy egységes igazolási elméletté egyesítse, felesleges ezzel a kérdéssel foglalkozni. Mindazonáltal csak egyetlen olyan elmélet van jelenleg forgalomban, amely e kérdésre koncentrál, és ezért talán érdemes megvizsgálni, hogy is nézne ki elméletem a megbízhatóság-elmélet szemszögéből.(17) A megbízhatóság-elmélet azt állítja, hogy a tudás megbízható folyamatokból származó igaz hit, az igazolt hit pedig megbízható folyamatból származó hit. Ezt a nézetet Alvin Goldman így mutatja be, mára már a megbízhatóság-elmélet locus classicusának számító "Discrimination and Perceptual Knowledge" című írásában(18): Milyen oksági folyamatoknak vagy mechanizmusoknak kell okozniuk egy hitet ahhoz, hogy azt tudásnak fogadjuk el? Olyan mechanizmusoknak, amelyek a szó megfelelő értelmében véve "megbízhatóak". Egy kognitív mechanizmus vagy kognitív folyamat akkor megbízható, ha nem csak tényleges helyzetekben hoz létre igaz hiteket, de tényellentétes helyzetekben is helyes eredményre vezetne, vagy legalábbis megakadályozná a tévedést. (771) Saját igazoláselméletem megbízhatóság-elméleti terminusokban való bemutatása során szorosan követni fogom Goldman elemzését. Egy hitekhez vezető folyamat csak abban az esetben megbízható, ha általában igaz hiteket hoz létre úgy a valóságos szituációkban, mint azokban a tényellentétes szituációkban, amelyek ezek releváns alternatívái. Egy hit pedig akkor igazolt, ha a folyamat, amely elvezetett hozzá, megbízható. Ha adott egy személy, egy kijelentés, s az időpont, amelyben az adott személy elhiszi ezt a kijelentés, az adott kijelentés releváns alternatíváit kétféle tényező határozza meg: maga a valóság, és az, amit az adott személy a valóságról tart. Goldman nem elemzi, hogyan kell a releváns alternatívákat meghatároznunk, és a szakirodalomban sem találkozhatunk erre irányuló kísérlettel. Mindezek ellenére, hasznos lesz, ha néhány konkrét esetben megnézzük, mik is azok a megfelelő alternatívák. Térjünk vissza Joe-hoz és Moe-hoz. Joe, emlékszünk rá, azt hiszi, hogy alma van előtte, annak ellenére, hogy azt is hiszi, hogy nem tudná megkülönböztetni a valódi almát a műanyagtól. Joe azon hite tehát, hogy almát lát, nyilvánvalóan nem igazolt. Miképpen kezelhetjük ezt a goldmani keretben? Joe hite szokványos észlelési folyamat révén alakult ki. Ez tökéletesen elfogadható hithez vezető folyamat, amely azonban nem megfelelő az igazolásra, ha rendszerint, úgy a tényleges, mint a releváns tényellentétes szituációkban nem igaz hiteket hoz létre. Az, hogy Joe azt hiszi, hogy az adott távolságból nem tudná megkülönböztetni a mesterséges gyümölcsöt az igazitól, relevánssá tesz egy olyan tényellentétes helyzetet, amely egyébként nem lenne releváns: nevezetesen azt a szituációt, amelyben Joe tényleg egy műanyag gyümölcsöt néz. Tehát ugyanaz a folyamat, amely most Joe-ban igaz hitet hozott létre, ebben a releváns tényellentétes helyzetben könnyen hamis hitet hozott volna létre. Joe hite tehát, hogy most egy almát lát, nem igazolt. Tekintve, hogy ezt a tényellentétes szituációt az tette relevánssá, hogy Joe azt hiszi, hogy rövidlátó, és mivel Moe nem hiszi ezt, Moe-t illetően nem releváns ez a tényellentétes szituáció. Tehát Moe megbízható módon jutott el a saját hitéhez, jóllehet ugyanaz a folyamat játszódott le benne, mint Joe-ban, ugyanis a módszer


HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) az ő esetében alkalmas lenne helyes állítások megalapozására tényellentétes szituációban is. Moe hite ezért igazolt hit. E példa fényében úgy tűnhet, hogy az igazolás szempontjából releváns alternatívákat nem a valóság, hanem az egyénnek a valóságról alkotott képe alapján kell meghatároznunk. Mindazonáltal, az egyén ismereteinek területén kívül eső szituációk is meghatározhatnak releváns alternatívákat. Éppúgy, ahogy létezik olyan tudatlanság, amely miatt az egyén erkölcsileg elmarasztalható, létezik olyan is, amely miatt episztemikusan elmarasztalható. Ha Moe éppen oly gyakran tévesztették volna meg a mesterséges gyümölcsök, mint Joe-t, akkor az ő hite sem lett volna igazoltabb a Joe-énál. Ily módon a világ is szerepet játszik a releváns alternatívák meghatározásában. Amellett is lehetne érvelni, hogy az egyénnek a valóságról alkotott hiteit egyáltalában nem kell figyelembe venni az adott szituáció releváns alternatíváinak a meghatározásánál. E szerint az álláspont szerint mindazok az igazolással kapcsolatos tények, amelyeket azzal magyarázunk, hogy megengedjük, hogy a releváns alternatívák némelyikét a személy hitei határozzák meg, ugyanolyan jól megmagyarázhatók úgy is, ha figyelmen kívül hagyjuk a hiteket, és csak a világ bizonyos tényeit vizsgáljuk. Így a hitek semmilyen szerepet nem fognak játszani a releváns alternatívák meghatározásában. Ez az érvelés azonban nem működik. Lássunk egy konkrét hitet, amely, úgy tűnik, meghatározza egy adott szituáció egy releváns alternatíváját. Ilyen Joe-nak az a hite, hogy rövidlátó. Most vizsgáljuk meg azt az oksági láncot, amely Joe hitéhez vezetett. Ez az oksági lánc bizonyossá teszi, hogy a szituáció, amelyben Joe egy mesterséges gyümölcsöt lát, releváns alternatívája a tényleges helyzetnek. Azonban ez egyedül azért van így, mert ez az oksági lánc egyszersmind garantálja, hogy Joe azt fogja hinni, hogy az adott távolságból nem tudná megkülönböztetni az igazi és a mesterséges gyümölcsöt. Az olyan eseményláncolatok, amelyek ilyen módon nem határozzák meg Joe hitét, nem határoznak meg releváns alternatívákat. A releváns alternatív szituációkat ekképpen részben a szóban forgó személy hitei fogják meghatározni. Az igazolásra vonatkozó kérdéseket pedig az dönti el, vajon az adott hitet létrehozó folyamatra általánosságban jellemző-e, hogy a releváns alternatív szituációkban igaz hiteket hoz létre. Azt állítottam, hogy minden igazolt hit vagy nem függ más hitektől, vagy ilyen más hitektől nem függő hitektől függ, egyszerűen azért, mert minden hit létrejöttéhez vezető folyamatban kell, hogy legyen valamilyen első hit. Ennek ellenére egyetlen hit sem igazolható a többi hitekhez való viszonyától függetlenül, mert ahhoz, hogy egy hit igazolt legyen, szükséges, hogy egy olyan folyamat hozza létre, amely a legtöbbször igaz hiteket hoz létre a releváns tényellentétes szituációkban, a relevanciát pedig - legalább részben - mindig meghatározzák a szóban forgó személy hitei. Ekképpen mind a fundácionalizmusnak, mind a koherencia-elméletnek tettünk engedményeket. Csak egy kis lépést kell tennünk az igazolás megbízhatóság-elméletétől a tudás megbízhatóság-elméletéig, hiszen a tudás ez utóbbi szerint nem más, mint megbízható módszerekkel nyert igaz hit. Itt azonban csak valamivel messzebb kell mennünk, mint az igazolt hit esetében. Egy adott pszichológiai folyamatnak tényellentétes körülmények egy szélesebb skálája mellett kell legtöbbször igaz hiteket eredményeznie ahhoz, hogy a tudás, és nem csupán az igazolt hit nyeréséhez is elég megbízhatónak tekintsük. Egy egyszerű példa világossá teheti ezt. Alfonz rátekint az előtte álló gyümölcsöstálra és arra a hitre jut, hogy almát lát. Alfonz szörnyen rövidlátó, bár soha semmiféle oka nem volt rá, hogy ezt higgye magáról, és ha az előtte álló alma viaszból volna, Alfonz nem venné észre a különbséget. Ebben a szituációban, Alfonz hite, miszerint alma van előtte, bizonyosan igazolt – hiszen nem tud arról, hogy rövidlátó, és ezért nem hibáztatható –, viszont nem tekinthető tudásnak. Úgy tűnik, Alfonz rövidlátása meghatároz egy releváns alternatívát a tudást illetően, amely irreleváns az igazolást illetően. Az igazolás szempontjából releváns alternatívákat tehát a szóban forgó személy hiteinek osztálya, valamint a világra vonatkozó, az illető hiteitől függetlenül igaz kijelentések egy alosztálya határozza meg. A tudást illetően releváns alternatívákat pedig a személy hiteinek az osztálya, valamint a világról szóló igaz kijelentések egy nagyobb alosztálya. Ezzel le is zárható ez a vázlat az igazolás elméletéről. Számos kérdést nyitva kellett hagynom. A legnyilvánvalóbb, hogy meg kellene még mutatni, hogyan határozódnak meg a releváns alternatívák, ezen kívül sok mindent kellene még mondanom a terminális hitekről. Mindazonáltal azt remélem, ez a vázlat hozzájárul ahhoz, hogy termékenyebb módon gondolkodjunk az igazolás természetéről, mint ahogy a fundácionalisták és a koherentisták közötti végeérhetetlen vita sugallta. Irodalom


HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) Armstrong, David M. 1973. Belief, Truth and Knowledge. London: Cambridge University Press. Ayer, A. J. 1974. The Central Questions of Philosophy. New York: William Morrow. Chisholm, R. M. 1957. Perceiving: A Philosophical Study. Ithaca: Cornell University Press. – – – 1976. Person and Object. LaSalle, Ill.: Open Court. – – – 1977. Theory of Knowledge. 2. kiad. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice-Hall. Firth, R. 1965. "Ultimate Evidence". in: R. Swartz (szerk.): Perceiving, Sensing and Knowing. Berkeley: University of California Press. – – – 1969. "Coherence, Certainty and Epistemic Priority", in: R. M. Chisholm és R. Swartz (szerk.): Empirical Knowledge. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice-Hall. Gibson, J. J. 1966. The Senses Considered as a Perceptual System. Boston: Houghton Mifflin. Ginet, C. 1975. Knowledge, Perception and Memory. Boston: Reidel. Goldman, Alvin I. 1975. "Innate Knowledge". in: S. P. Stich: Innate Ideas. Berkeley: University of California Press. – – – 1976. "Discrimination and Perceptual Knowledge". Journal of Philosophy 73. 771791. – – – 1979. "Varieties of Cognitive Appraisal". Nous 13. 2338. Gregory, R. L. 1970. The Intelligent Eye. New York: McGraw-Hill. Harman, Gilbert 1973. Thought. Princeton: Princeton University Press. Lehrer, Keith 1974. Knowledge. Oxford: Oxford University Press. Lewis, C. I. 1946. An Analysis of knowledge and Valutation. LaSalle, Ill.: Open Court. Neurath, O. 1932-33. "Protokollsätze". Erkenntnis 3. 20414. (magyarul: "Protokolltételek", in: A Bécsi Kör filozófiája, Budapest: Gondolat 1972. 245259. o.) Quine, W. V. 1969a. "Epistemology Naturalized". in: Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia University Press. (Magyarul: "Naturalizált ismeretelmélet" a jelen kötetben). – – – 1969b. "Natural Kinds". in: Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia University Press. (Magyarul: "Természeti fajták" a jelen kötetben.) Pastin, M. 1976a. "Meaning and perception". Journal of Philosophy 73. 570571. – – – 1976b. "Modest Foundationalism and Self-Warrant". in: G. S. Pappas és M. Swain (szerk.): Essays on Knowledge and Justification. Ithaca: Cornell University Press, 1978. Pollock, J. 1974. Knowledge and Jéustification. Princeton: Princeton University Press. Popper, K. 1979. Objective Knowledge. New York: Oxford University Press. Russell 1912. Problems of Philosophy. New York: Oxord University Press. (Magyarul: A filozófia alapproblémái, Budapest: Kossuth, 1991. jav. kiad. 1996.) – – – 1948. Human Knowledge: Its Scope and Limits. New York: Simon and Schuster. Sellars, Wilfrid 1963. Science, Perception, and Reality. New York: Humanities. Sosa 1978. "How Do You Know?" in: G. S. Pappas és M. Swain (szerk.): Essays on Knowledge and Justification. Ithaca: Cornell University Press, 1978.


HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) Stroud, Barry 1979. "The Significance of Scepticism". In: P. Bieri, R.-P. Horstman és L. Kruger (szerk.): Transcendental Arguments and Science. Dordrecht: Reidel. Williams, Michael 1977. Groundless Belief. New Haven: Yale University Press. (Fordította Szalai Miklós) JEGYZETEK 1. "Beyond Foundationalism and the Coherence thoery", The Journal of Philosophy LXXII (1980, október) 597 –612. E cikk korábbi változatai a University of Pittsburgh, az University of Michigan, a Cornell Egyetem és az UCLA kollokviumain hangzottak el. A jelenlegihez közelebb álló változatokat olvastam fel az University of Delaware-on és az University of Vermonton. Hasznos kommentárokkal segített Kristin Guyot, Harold Hodes, Patricia Kitcher, George Sher, Nicholas Sturgeon. William Wilcox, Sydey Shoemaker Jr., Carl Ginet és Richard Boyd részletes kommentárokat fűztek a korábbi változatokhoz. Külön köszönet illeti meg Philip Kitchert. 2. Különösen Quine 1969a, 1969b; és Goldman 1976, 1979. 3. Goldman korábban azon az állásponton volt (Goldman 1975), hogy a tudás oksági elmélete figyelmen kívül hagyja az igazolás kérdését. Újabban Goldman (1979) amellett tört lándzsát, hogy a tudás oksági elméletével együttjár az igazolás oksági elmélete is. 4. A "papíron megadható érvek" tézisének legjelentősebb képviselői a században az alábbiak: Ayer 1974, 63, Chisholm 1957, 16; Chisholm 1977, 109; Chisholm 1976, 182-3; Cornman 1978, 230; Firth 1965 passim ; Firth 1969 passim; Ginet 1975, 52; Lehrer 1974, 17; Lewis 1946, 265-314; Neurath 1932 –33, 203; Pastin 1976a, 575; Pastin 1976b, passim; Pollock 1974, 33 –39; Popper 1979, 6; Russell 1912, 134; Russell 1948, 155; Sellars 1963, 169; Sosa 1978, 188. 5. Lásd például Sellars 1963, 127 –196; Williams 1977, 25 –59. 6. Lewis 1969, 128. 7. Hasonló érveket említett Harman 1973, 24 –33; Stroud, 1979; Goldman 1979. 8. Ez a feltevés csak illusztráció. A fundácionalisták kénytelenek elfogadni valamiféle következtetési szabályokat, és amennyiben a modus ponens nem szerepel ezek között, akkor egy hasonló példát lehet konstruálni az elfogadott szabályok bármelyikének segítségével. A koherencia-elmélet híveinek nincs szükségük erre a feltevésre. 9. Lehrer 1974, 124-5, szembehelyezkedett ezzel. Bemutat egy példát azzal a céllal, hogy igazolja: az ismeretelméletnek nem kell a pszichológia felé fordulnia. A Lehrer által bemutatott példák legegyszerűbb formájukban feltételezik, hogy egy személy indokai valamilyen hitre mindig azokhoz az indokokhoz kapcsolódnak, amelyek miatt erre a hitre szert tett. Ez az előfeltevés téves. Ha pedig nem ebből indulunk ki, Lehrer filozófiai intuícóinak helyessége a példákat illetően korántsem nyilvánvaló. 10. Valaki megkísérelhetné elkerülni ezt a következtetést, arra hivatkozva, hogy a hit fogalma éppoly bizonytalan, mint a kopaszságé. Ha ez így van, ez aláásná érvelésemet. Ugyanakkor nem látom, miért lenne ez így. A hit fogalmát a cselekvés megmagyarázására használjuk. Ha az ilyen magyarázatok az emberi cselekvések létrejöttének további vizsgálata során csődöt mondanának, akkor le kellene vonnunk azt a következtetést, hogy a hit fogalma éppoly bizonytalan, mint a kopaszságé. Egyelőre azonban nincs semmi okunk erre a következtetésre. 11. Gibson 1966. 12. Gregory 1970. 13. Sydney Shoemaker és Richard Boyd kitartóan igyekeztek ezt beláttatni velem. De sohasem láttam volna be a Philip Kitcherrel folytatott vita nélkül. 14. E szakaszban, mint ahogy az egész cikket illetően is, rengeteget köszönhetek Goldman 1979-ben megjelent művének. 15. Joe természetesen irracionálisan jár el, de az ilyen irracionalitás bizonyosan lehetséges. 276 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY KORNBLITH: TÚL A FUNDÁCIONALIZMUSON ÉS A KOHERENCIA-ELMÉLETEN(1) 16. Ez a vélemény "mérsékelt fundácionalizmus" néven terjedt el. Vö.: Firth 1969; Pastin 1976b, és még számos más mű. 17. Ez nem teljesen igaz. Harman 1973, szintén bemutat egy másféle megközelítést. 18. A megbízhatósági elméletet védelmezte Armstrong (1973) is.


Chapter 19. HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) Az előző fejezetben azoknak az újabb keletű erőfeszítéseknek a kudarcát ecseteltük, melyek a metafizika "naturalizálására" irányulnak; ebben a fejezetben az ismeretelmélet alapfogalmainak – például a hit igazoltságának vagy racionális elfogadhatóságának – naturalizálására irányuló kísérleteket fogom megvizsgálni. Noha e kétféle kísérlet hasonlít abban, hogy "intencionális" vagy mentalisztikus fogalmakat próbál materialisztikus fogalmakra redukálni, és így mindkettő annak a megnyilvánulása, amit Peter Strawson (1979) a filozófiában jelenlévő állandó feszültségként írt le, azért más szempontokból mégiscsak erősen különböznek. A materialista metafizikus gyakran meglehetősen kritikátlanul használ olyan hagyományos metafizikai fogalmakat, mint okságierő és természet. (Olvastam olyan írásokat, melyekben szerepelt a "realista igazság" kifejezés, mintha bárki is értené ezt a fogalmat, eltekintve néhány habókos anti-realistától.) A "fizikalista" általában meg sem próbálja tisztázni ezeket a hagyományos metafizikai fogalmakat, hanem csak arra törekszik, hogy megmutassa, miként verifikálja fokozatosan a tudomány az igaz metafizikát. Ezért tűnik igazságosnak vállalkozását "naturalista metafizikaként" leírni, teljesen hasonló módon a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi "természetes teológiához". Másfelől, akik a "naturalizált ismeretelmélet" jelszavát hangoztatják, általában leszólják a hagyományos ismeretelméleti vállalkozásokat. E tekintetben, mindamellett, nem különböznek a kevésbé redukcionista filozófusoktól. A hagyományos ismeretelmélet általuk hangoztatott kritikája – hogy megmaradt "a bizonyosság keresésének" igézetében, hogy irreális a tudás egészének "fundamentumát" keresni, hogy az egész "kartéziánus vállalkozás" tévedés volt, stb. – pontosan az a fajta kritika, amelyet bármely filozófustól hallani lehet, nemzetiségtől és hovatartozástól függetlenül. Hegel már megbélyegezte az "arkhimédészi pont" eszméjét, amelyből kiindulva az ismeretelmélet egytől egyig megítélhetné tudományos, törvényhozói, erkölcsi, vallási stb. meggyőződéseinket (és minden sajátos terület számára standardeket állíthatna fel). Igaz, hogy Russell és Moore figyelmen kívül hagyták Hegel szigorú bírálatát (mint ahogy Kantot is), és felelevenítették a "fundácionalista ismeretelméletet"; de ma már kevesen veszik védelmükbe ezt a vállalkozást. Az, hogy a naturalizáló episztemológus egy olyan vállalkozás rekonstrukciójával kísérletezik, amelyet a filozófusok csak igen ritkán tekintenek hibátlannak, talán magyarázatot ad arra, hogy míg a metafizikán belül a naturalisztikus tendencia egységes mozgalomnak tűnik, és annak is tekinti magát, addig az ismeretelméleten belül oly sok összeegyeztethetetlen és széttartó utat fejez ki. Evolúciós ismeretelmélet Az értelem (reason) naturalisztikus magyarázatának legegyszerűbb megközelítése a darwini evolúcióra való hivatkozás. A maga nyers formájában a történet ismerős: az értelem képességével azért rendelkezünk, hogy igazságokat fedezzünk fel. Egy ilyen képességnek túlélési értéke van; pontosan úgy fejlődött ki, mint bármelyik más testi szervünk vagy képességünk. Egy hit akkor racionális, ha e képesség használatán keresztül jutunk el hozzá. Ez a megközelítés végső soron metafizikai "realista" igazságfogalmat feltételez: az igazság a "tényeknek való megfelelés", vagy valami ehhez hasonló. És ez a fogalom, amint e kötet korábbi tanulmányaiban kifejtettem, inkoherens. Nem rendelkezünk a dolgok "létéről" vagy az állítások "igazságáról" olyan fogalmakkal, amelyek függetlenek lennének az általunk konstruált verzióktól, valamint azoktól az eljárásoktól és gyakorlatoktól, amelyek értelmessé teszik a "létről" és az "igazságról" való beszédet ezeken a verziókon belül. Vajon "léteznek" erőterek, mint fizikailag valóságos dolgok? Igen, erőterek valóságosan léteznek: egy bizonyos fizikai jelenségeket leíró és magyarázó séma vonatkozásában; egy másik vonatkozásában meg részecskék léteznek, meg "virtuális" részecskék, meg "szellem" részecskék, meg... Igaz-e, hogy léteznek barna tárgyak? Igen, a világ józan ész verziójában: jóllehet senki sem tudná a tárgyak barnaságának(2) szükséges és elégséges feltételeit megadni egy fizikai nyelven megfogalmazott véges zárt mondat alakjában (és ez elmondható minden tárgyról, minden feltétel mellett). Vajon diszpozíciók léteznek? Igen, a szokásos beszédmódon belül (jóllehet a diszpozíciókról való beszéd épp olyan makacsul ellenáll a fizika nyelvére való lefordításnak, mint a tényellentétes beszédmód, és hasonló okból). Számos különböző, egymásra visszavezethetetlen, de legitim beszédmóddal rendelkezünk, és mindegyikben vannak igaz "egzisztencia-állítások".


HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) "Végső" tárgyakat posztulálni, mintegy a világ bútorzataként, amelyek "létezése" abszolút, és semmilyen módon nem függ beszédmódunktól, továbbá az igazságot ezeknek a végső tárgyaknak való "megfelelésként" vagy "korrespondenciaként" értelmezni egyszerűen annyi, mint feleleveníteni a hagyományos metafizika egész csődöt mondott vállalkozását. Az előző fejezetben láttuk mennyire sikertelenek a kísérletek ennek a vállalkozásnak a felelevenítésére. Az igazság, abban az egyedüli értelemben, amelyben eleven és használható fogalmunk van róla, annyi, mint racionális elfogadhatóság (vagy inkább racionális elfogadhatóság kellően jó episztemikus feltételek mellett; és hogy mely feltételek episztemikusan jobbak vagy rosszabbak, az éppúgy a diskurzustípustól függ, mint a racionális elfogadhatóság). De ha az igazság e jellemzését behelyettesítjük abba a mondatba, hogy "az értelem az igazság felfedezésére szolgáló képesség", akkor nyomban látni fogjuk ennek az ürességét: "az értelem képesség a (a kellően jó episztemikus feltételek közötti) racionális elfogadhatóság felfedezésére" – ez nem a leginformációdúsabb állítás, amit egy filozófus tehet. Az evolúciós episztemológusnak vagy előfeltételeznie kell egy "realista" (azaz metafizikai) igazságfogalmat, vagy látnia kell, hogy megállapítása tartalmatlanná válik. Roderick Firth(3) amellett érvelt, hogy e megállapítás gyakorlatilag bármilyen racionális elfogadhatóságról (vagy igazságról) szóló elmélet esetén kiüresedik. Arra hívja fel a figyelmet, hogy bármilyen ismeretelméletet (vagy igazságelméletet) tartunk is helyesnek, nincs más módunk az igazságok azonosítására, mint feltételezni, hogy azok az állítások, amelyek jelenleg racionálisan elfogadhatók (számunkra), igazak. Még ha ezek a hitek hamisak is, még ha a racionális meggyőződéseink valamilyen más okból járulnak is hozzá túlélésünkhöz, nem pedig igazságuk miatt, az "igazság" azonosításának módja garantálja, hogy az értelem "képesség az igazság felfedezésére". Az értelem eme jellemzésének így nincsen valóságos empirikus tartalma. Az evolúciós episztemológus vélhetően megpróbálhatna más fogalmakat használni, mint az "igazság felfedezése". Például mondhatná azt, hogy az "értelem képesség arra, hogy olyan hitekhez jussunk, amelyek elősegítik a túlélésünket" (vagy "inkluzív genetikai rátermettségünket"). Csakhogy ez nem nyerő! Maga a tudomány, és az a metodológia, amelyet a tizenhetedik század óta arra fejlesztettünk ki, hogy elméleteket alkossunk és értékeljünk, vegyes hatásokkal bír inkluzív genetikai rátermettségünkre, túlélésünkre való hatásai pedig túlságosan bizonytalanok. Ha az emberi faj kipusztul egy nukleáris háborúban, akkor kiderülhet (bár nem lesz egyetlen túlélő sem, aki kijelenthetné), hogy a tudományos meggyőződések, hosszú távon, nem segítették elő a "túlélést". Ámbár ez nem azért lenne így, mintha a tudományos elméletek nem lettek volna racionálisan elfogadhatók, hanem azért, mert felhasználásuk irracionális. Valójában, ha a racionalitást a túlélési értéken lehetne lemérni, akkor a bennünket tízmillió évekkel megelőző svábbogarak proto-hitei jóval inkább számot tarthatnának a racionalitásra, mint az emberi tudás teljes összege. De egy ilyen mérce torz: nincs ellentmondás abban, ha egy olyan világot képzelünk el, ahol az emberek a legelképesztőbb irracionális hitekkel bírnak, amelyek valamilyen oknál fogva alkalmassá teszik őket a túlélésre, vagy ha egy olyan világot, ahol a legracionálisabb hit gyors kihaláshoz vezet. Ha a racionalitás az "igazságok felfedezésére szolgáló képesség"-ként való jellemzésében problematikus az "igazság" fogalma, szinte ugyanennyire problematikus a "képesség" fogalma is. Egy bizonyos értelemben a tanulás "képesség" (sőt, az "igazságok felfedezésére szolgáló képesség"), és minden hitünk ennek a képességnek az eredménye. Mindazonáltal, szerencsére vagy sem, nem minden hitünk racionális. Itt az a probléma, hogy az agyban nincsen éles határvonal a különböző "képességek" között (a chomskiánusok ennek ellenkezőjét állítják). Még a látás sem csupán a látószerveket, a szemeket, foglalja magába, hanem az egész agyat; és ami igaz a látásra, az bizonyosan igaz a gondolkodásra és a következtetésre is. Mi húzunk határvonalat a "képességek" között (vagyis mi építjük be őket a különféle verziókba, amelyeket konstruálunk); de ami egy bizonyos szinten éles határvonalként jelentkezik, annak nem feltétlenül felel meg éles határvonal egy alacsonyabb szinten. Az asztal, amelyen írok, például a mindennapi beszéd szintjén természetes egység; tisztában vagyok azzal, hogy egy rátapadó ételmorzsa (valamit kezdenem kell vele!) nem "része" az asztalnak. Ám a fizikus szintjén, egyáltalán nem magától értetődő annak eldöntése, hogy az ételmorzsa az asztal határán kívül esik-e. Teljesen hasonlóan, a "hit" és a "látás" meglehetősen különböznek a pszichológia szokásos beszédmódjának a szintjén (és ez így van rendjén); de az ezeknek megfelelő agyi folyamatok bonyolult módon áthatják egymást, és azokat csak úgy lehet szétválasztani, ha az agyon kívülre tekintünk, a környezetre és a kimeneti viselkedésre, mint amelyeket érdekeink és a szembeszökő vonások strukturálnak. "Az értelem képesség" az, amit Wittgenstein "grammatikai megjegyzésnek" nevezett; és ezen (úgy gondolom) nem analitikus igazságot értett, hanem egyszerűen olyanféle észrevételt, amelyet a filozófusok gyakran informatívnak tartanak, de ami valójában semmi hasznosat nem közöl. Mindezzel nem akarom kétségbe vonni a nyilvánvaló tudományos tényeket: hogy agy nélkül nem lennénk képesek gondolkodni, és hogy ezek az agyak a természetes kiválasztódás útján haladó evolúciónak a termékei. 279 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) Az evolúciós ismeretelméletben nem az a baj, hogy a tudományos tények nem állják meg a helyüket, hanem az, hogy nem válaszolják meg a filozófiai kérdéseket. A racionalitás megbízhatóság-elmélete E kérdések új keletű és kifinomultabb megközelítése, melyet Alvin Goldman professzor (1978) javasolt, a következőképpen fest: hívjunk egy módszert (nem egy hitet!) megbízhatónak akkor, ha hosszabb távon magas (mondjuk 95%-os) gyakorisággal igaz hitekhez vezet a jellegzetes alkalmazások során (vagy ilyen magas igazság-gyakorisághoz vezetne ilyen alkalmazások során). Ekkor (a javaslat szerint) úgy definiálhatjuk a racionális hitet, mint amelyhez egy megbízható módszer alkalmazásával jutunk. Ez a javaslat sem kerüli el azt az első ellenvetést, amelyet az evolúciós ismeretelmélettel szemben hoztunk fel: ez is előfeltételezi a metafizikai igazságfogalmat. Elfeledkezvén arról, hogy az "igazság" fogalmának rögzítésében a racionális elfogadhatóság oroszlánszerepet játszik, a megbízhatóság-elmélet képviselője csupán arra törekszik, hogy a racionalitást olyan fogalmak révén elemezze, melyek nem előfeltételezik azt. A második ellenvetést, amelyet az evolúciós ismeretelmélettel szemben felhoztunk, ti. hogy a "képesség" fogalma reménytelenül homályos és általános, azonban elhárítja: e fogalmat felváltja az igaz vagy hamis állítások generálására szolgáló tetszőleges módszer fogalmával, és e módszerek osztályát leszűkíti azokra a módszerekre (ebben az értelemben véve), amelyeknek (definíció szerint) magas a megbízhatósága. Az elmélet szerint a "tanulás" lehet olyan módszer, amely állításokat generál, de a megbízhatósága nem elég magas ahhoz, hogy minden általunk "megtanult" állítást racionálisan elfogadhatónak tartsunk. Végül ebben a magyarázatban nem szerepel semmilyen feltevés arról, hogy megbízható módszereink honnan származnak: a biológiai vagy a kulturális evolúcióból, vagy valami másból. E kérdést úgy tekinti, mint ami nem tartozik racionalitás mibenlétére vonatkozó elméletbe. Ez a magyarázat ráadásul sok ellenpéldával támadható. Az egyik a következő: tételezzük fel, hogy a tibeti buddhizmus ténylegesen igaz, és hogy a dalai láma ténylegesen tévedhetetlen a hit és az erkölcs kérdéseiben. Bárki, aki hisz a dalai lámában, és szóról szóra elhisz minden állítást, amelyet a dalai láma a hit vagy az erkölcs kérdéseiben kinyilatkoztat, olyan módszert követ, amely 100%-osan megbízható; ezért ha a racionalitás megbízhatóság-elmélete korrekt, akkor egy ilyen személy hitbéli és erkölcsi meggyőződése teljes egészében racionális lenne, még akkor is, ha a dalai láma tévedhetetlensége melletti egyetlen érve ez volna: "a dalai láma mondta". *** A Quine-féle pozitivizmus A "naturalizált ismeretelmélet" jelszava Quine egyik híres írásának a címe (1969). Ha mostanáig nem elemeztem ezt az írást, ennek az az oka, hogy Quine nézetei jóval kifinomultabbak és kidolgozottabbak azoknál a tragikusan egyszerű nézeteknél, amelyeket az iméntiekben ismertettem, és kívánatosnak tűnt, hogy előbb azokkal végezzek. Quine filozófiája hatalmas kontinens, hegyláncokkal, sivatagokkal, és egy pár ingovánnyal. Nem tudom hogyan lehet mindezeket összeegyeztetni, ha egyáltalán lehetséges. Itt nem teszek egyebet, mint hogy megvizsgálok két, ismeretelméletében egyaránt észrevehető tendenciát. Ebben a szakaszban a pozitivista tendenciát veszem szemügyre; a következő szakaszban pedig a "naturalizált ismeretelméletre" kerítek sort. A pozitivista tendencia, amely korábban és később is felbukkan, a megfigyelési mondat fogalmához kötődik. Legkorábbi írásaiban Quine fenomenalisztikusan értelmezte ezeket, de legalább is az 1950-es évektől kezdve, előnyben részesíti a neurológiai és kulturális definíciót. Elsőként egy előzetes fogalom: egy mondat ingerjelentése, definíció szerint, (a "felszíni neuronokat" érő) ingerek azon halmaza, amely a mondat "helyeslését váltaná ki". Ez a mondat neurológiai korrelátuma lenne. Egy mondat akkor hívható a beszélő szempontjából "inger-igaznak", ha a beszélő ténylegesen tapasztal egy a mondat ingerjelentésében szereplő inger-mintázatot; bár észben kell tartanunk, hogy az inger-igaz mondat nem feltétlenül igaz. Ha mutatsz nekem egy élethű kacsautánzatot, az a mondat, hogy "Ez egy kacsa" számomra inger-igaz lehet, noha nem igaz. Egy mondat, definíció szerint, megfigyelési mondat egy közösség számára, ha alkalmi mondat (azaz igazságértéke helytől és időtől függően változhat, jóllehet nem ez a Quine-féle definíció) és minden beszélő számára ugyanazzal az ingerjelentéssel rendelkezik. Így az "Ő agglegény" mondat nem megfigyelési mondat, mivel másmás ingerek váltják ki a helyeslését tőled és tőlem (különböző embereket ismerünk); de az "Ez egy kacsa" mondat (elég jó) megfigyelési mondat. Figyeljük meg, hogy a kritérium teljesen fizikalisztikus feltételeken


HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) nyugszik. A kulcsgondolat az, hogy a megfigyelési mondatokat az különíti el az alkalmi mondatok közül, hogy interszubjektíve ugyanazokhoz az ingerekhez vannak kötve. Mach azt tartotta, hogy a megfigyelhetetlen dolgokról való eszmecsere, beleértve (számára) az anyagi dolgokat, csak a "gondolkodásbeli gazdaságosság" szempontjából igazolható. A tudományos tevékenység előrejelzi érzeteink szabályszerűségeit; az érzeteken kívül csak azért vezetünk be más "tárgyakat", hogy olyan elméletekhez jussunk, amelyek világosan előrejelzik az ilyen szabályszerűségeket. Quine (1975) Mach elgondolásának egy "fizikalizált" változata felé közelít. Azt a kérdést vizsgálva, hogy vajon létezik-e egynél több korrekt "rendszere a világnak", megadja a saját kritériumait, melyeket egy ilyen rendszernek teljesítenie kell: (1) előre kell jeleznie bizonyos számú inger-igaz megfigyelési mondatot;(4) (2) végesen axiomatizálhatónak kell lennie; (3) semmi olyasmit nem szabad tartalmaznia, ami fölösleges az ingerigaz megfigyelési mondatok és megfigyelési mondatokból képzett feltételes mondatok előrejelzéséhez. Quine terminológiájában, az elmélet-megfogalmazásnak "szorosan illeszkednie"(5) kell az inger-igaz megfigyelési feltételes mondatok releváns halmazához. (Ez a Mach-féle "gondolkodásbeli gazdaságosság" formalizált változata.) Ha Quine elmélete csak ennyi volna, nem lenne probléma. A nehéz és zavarba ejtő az, hogy összhangba hozzuk azt, amit Quine itt mond, azzal, amit máshol mond. Mindazonáltal nem állítom, hogy ez lehetetlen; abból, amit Quine mond, sok mindent – ha nem is mindent – összhangba lehet hozni. A lényeg az, hogy Quine álláspontja sokkal összetettebb annál, mint ahogyan általában gondolják. Például mi a státusza Quine-nál a "világ rendszerei" közül az ideálisaknak? Hajlamosak lennénk Quine valamelyik ideális "elmélet-megfogalmazásának" mondatait (a nyelvhez és ugyanazon elmélet ekvivalens-deelső-látásra-összeegyeztethetetlen megfogalmazásai közül kiválasztott megfogalmazáshoz képest) igazként és az összes igazságként jellemezni (ugyanazon nyelvhez és megfogalmazáshoz képest), de ez konfliktusba kerülne a kétértékűséggel, azzal az alapelvvel, hogy minden mondat, a Quine által elképzelt ideális tudományos nyelvben, vagy igaz vagy hamis. Bővebben: Quine szerint a világ ideális rendszerei végesen axiomatizálható elméletek, és tartalmazzák a standard matematikát. Ily módon alkalmazható rájuk Gödel híres eredménye: léteznek bennük olyan mondatok, amelyek nem igazolhatók, és nem cáfolhatók a rendszer alapján. Ha igaznak lenni annyi, mint a rendszer tételének lenni, akkor az ilyen mondatok nem lennének sem igazak, sem hamisak, mivel sem maguk, sem tagadásaik nem tételek. De Quine (1981) ragaszkodik a kétértékűséghez. Ha Quine metafizikai realista volna, megint csak nem lenne probléma: a világ ideális rendszere felölelne mindent, amit igazolni lehet (egy nagyon idealizált nézőpontból, feltételezve nemcsak minden lehetséges megfigyelés ismeretét, de a logikai mindentudást is); és Quine azt mondhatná, hogy az eldönthetetlen mondatok továbbra is határozottan igazak vagy hamisak – csupán nem tudjuk, hogy milyenek. Csakhogy a metafizikai realizmus elvetése, annak az egész képnek a visszautasítása, mely egy meghatározott "másoló" viszonyt feltételez a szavak és egy noumenális világ között, éppen a lényege Quine filozófiájának. És, amint majd látni fogjuk a következő szakaszban, az "igazolás" olyan fogalom, amellyel szemben Quine bizalmatlan. Miben mesterkedik tehát?(6) Megkockáztatom a következő értelmezést: a kétértékűségnek két jelentése van Quine számára: van egy "elsőrendű" jelentése, a tudomány rendszerén belüli nézőpontból tekintett jelentés (beleértve annak tarskiánus metanyelvét), és egy "másodrendű" jelentése, a filozófus nézőpontjából tekintett jelentés. Valójában azt állítom, hogy Quine engedélyez a maga számára egy "transzcendentális" nézőpontot, amely eltér attól a "naiv" nézőponttól, amelyből egyszerűen névértéken vesszük, amit a rendszer mond. (Mindazonáltal nem állítom, hogy ez ellentmondás; néhány filozófus úgy érzi, hogy egy ilyen húzás mindig ellentmondást szül, de ennek nyomán ki kellene zárnunk a tudományból minden olyan fogalom használatát, amelyet elsőrendű gyakorlatunkhoz fűzött megjegyzéseinkben hasznos fikcióként magyaráznánk. A módszertani szolipszista esetében ez ellentmondás volt, mivel ő azt állította, hogy elsőrendű rendszere rekonstruálja azt az egyedüli utat, amelyen keresztül megértheti egy másik szellem fogalmát; ha visszavonja ezt az állítását, akkor álláspontja tökéletesen ellentmondásmentessé válik; csak éppen elveszíti minden filozófiai jelentőségét.) Az elsőrendű rendszeren belülről szemlélve, a "p igaz vagy p hamis" egyszerűen igaz; ha adott a standard kijelentéskalkulus, levezethető a tarskiánus igazságdefinícióból. Kívülről tekintve, a Quine által elfoglalt metametanyelvi nézőpontból nem létezik egyetlen, egységes "világ", egyetlen, egységes "szándékolt interpretáció". Csupán a struktúra számít; az ideális rendszer minden interpretációja szándékolt interpretáció (felteszem, hogy pontosan egy ideális elmélet létezik, és rögzítettük a megfogalmazást). A bizonyítható állítások igazak minden 281 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) szándékolt interpretációban; az eldönthetetlen állítások igazak vagy hamisak minden egyes szándékolt interpretációban, de nem stabil módon igazak vagy hamisak. Igazságértékük interpretációról interpretációra változik. Ha ez Quine elgondolása, még akkor is marad egy probléma. Quine szerint az, amit a filozófus mond a "transzcendentális" nézőpontról, ugyanazoknak a metodológiai szabályoknak van alávetve, mint amelyek a rendes elsőrendű tudományos munkát irányítják. Még maga a matematika is ugyanezeknek a szabályoknak van alávetve. A matematikai igazságok is csak úgy igazolhatók, hogy kimutatjuk, egy olyan rendszer tételei, amelyre szükségünk van az érzetek (vagy inkább az inger-igaz megfigyelési feltételes mondatok) előrejelzéséhez. Még pontosabban, a tudás rendszere nyer igazolást, mint egész, a megfigyelések előrejelzésében való hasznossága révén. Quine hangsúlyozza, hogy ebben a nézetben nem jut speciális státusz a filozófiai megnyilatkozásoknak. Amint mondja, nincsen "első filozófia" a tudomány felett vagy azon kívül. Nézzük most a következő állítást: Egy mondat helyesen állítható (igaz minden interpretációban) abban és csak abban az esetben, ha a releváns "véges megfogalmazás" tétele, és ha ez a megfogalmazás "szorosan illeszkedik" az inger-igaz megfigyelési feltételes mondatok megfelelő halmazához. Ebből az állításból, hasonlóan a legtöbb filozófiai állításhoz, nem következik egyetlen megfigyelési feltételes mondat sem – sem önmagában, sem a fizikával, kémiával, biológiával, stb. együtt. Akár azt mondjuk, hogy azok az állítások, amelyek eldönthetetlenek a rendszerben valójában helyesen állíthatók, akár tagadjuk ezt, ennek semmi hatása nincs az előrejelzésre. Így ez az állítás maga nem lehet helyesen állítható. Röviden a quine-i pozitivizmusnak ez a rekonstrukciója öncáfolóvá teszi azt. A nehézség, amellyel mindenfajta pozitivizmus szembekerül, abban áll, hogy a pozitivista kizáró elvek mindig önreferenciálisan ellentmondásosak. Röviden, a pozitivizmus olyan szűk racionalitás-felfogást eredményez, amely kizárja magát a felfogást létrehozó tevékenységet. (És természetesen igen sok másféle racionális tevékenységet is kizár.) A probléma különösen élesen vetődik fel Quine számára, hiszen explicite elutasítja az analitikus/szintetikus megkülönböztetést, a filozófia speciális státuszát, stb. Persze meglehet, hogy félreértem Quine-t. Quine talán utasítaná a "helyes állíthatóság", a "szándékolt interpretáció" és a többi fogalmakat. De akkor nem tudom, hogy mit kezdjek gondolkodásának eme tendenciájával. "Naturalizált ismeretelmélet" Quine írása, a "Naturalizált ismeretelmélet", teljesen más taktikát követ. Az "igazolás" megbukott. (Quine ezt a fogalmat pusztán annak erősen "kartéziánus" beállításában veszi szemügyre, s ez csupán egy azon tényezők közül. melyek az írást zavarba ejtővé teszik.) Hume megtanított arra, hogy nem igazolhatjuk tudományos állításainkat (fundácionalista módon). A fogalmi redukció szintén megbukott (Quine áttekinti a fenomenalizmus hiányosságait, amelyet Carnapnak a Logische Aufbauban tett kísérlete képvisel). Ezért arra buzdít, hogy mondjunk le az ismeretelméletről és "érjük be a pszichológiával". Szó szerint véve, Quine pozíciója tiszta ismeretelméleti eliminativizmus: mondjunkle az igazolás, a jó okoskodás, a szavatolt állítás, stb. fogalmairól, és értelmezzük át a "bizonyíték" fogalmát (úgy, hogy a "bizonyíték" érzéki ingerré válik, amely előidézi bennünk tudományos meggyőződéseinket). Szóban, persze, Quine számtalanszor elismétli, hogy ő nem "a normatív elutasítására" gondol; és ez összhangban van az olyan fogalmak iránt tanúsított jelenlegi érdeklődésével, mint amilyen a "szoros illeszkedés" (gazdaságos, végesen axiomatizált rendszer megfigyelések előrejelzésére). Ráadásul a "naturalizált ismeretelmélet" kifejezést manapság számos filozófus használja, akik kifejezetten azt tartják magukról, hogy igenis normatív ismeretelméletettel, vagy legalábbis metodológiával foglalkoznak. De a "Naturalizált ismeretelmélet" ezt valójában kizárja. Így ez az egész módfelett rejtélyes. Az egyik mód arra, hogy összebékítsük az itt működni látszó ellentétes erőket, az lehet, hogy az igazolás elméletét helyettesítjük a goldmani értelemben vett megbízhatóság-elmélettel: ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy egy hit akkor igazolt, ha megbízható módszerrel jutunk el hozzá, azt mondhatjuk, hogy az igazolás fogalmát helyettesíteni kell a megbízható módszer eredményezte döntés fogalmával. Ez eliminativista eljárás, amely nem a hagyományos fogalom elemzésére vagy értelmezésére irányul; az ugyanis intuitív fogalom volt, s most már látjuk, hogy kezdettől fogva hibás, mondaná az eliminativista filozófus. Ehelyett ő egy (saját véleménye szerint) jobb fogalmat javasol. 282 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) Amíg néhány filozófus talán ebbe az irányba indulna el, Quine nem tenné ezt, a már említett okból: visszautasítja a metafizikai realizmust, a megbízhatóság fogalma pedig előfeltételezi az igazság fogalmát. Az igazság, egészen bizonyosan, elfogadható fogalom Quine számára, amennyiben ŕ la Tarski van definiálva. De ha így van definiálva, nem szolgálhat az ismeretelmélet vagy a metodológia alapfogalmául. Tarskinál az "igaz" egyszerűen úgy van meghatározva, hogy a "p igaz" mondat ekvivalens legyen "p"-vel; így, hogy a híres példát idézzük, "A hó fehér" igaz mondat ekvivalenssé válik azzal, hogy "A hó fehér". Ez az eljárás úgy definiálja az "igazságot", hogy az állítás igazsága ekvivalens lesz az állítás helyeslésével; az igazság, ahogyan azt Tarski definiálja, egyáltalán nem tulajdonsága az állításoknak, hanem szünkategorematikus fogalom, amely képessé tesz a "szemantikai felemelkedésre", vagyis arra, hogy állításokról beszéljünk tárgyak helyett. (7) Helyeselni fogom, hogy "p igaz" valahányszor helyeslem, hogy p; ezért akkor fogadok el megbízhatónak egy módszert, ha az olyan döntéseket eredményez, amelyeket el fogadnék. Azt hiszem, ténylegesen ez az, amivé a "normatív" Quine számára vált: azoknak a módszereknek a keresése, amelyek olyan döntéseket hoznak, amelyeket az ember elfogadna. Amiért nem küszöbölhetjük ki a normatívot Ezekkel az elégtelen megjegyzésekkel kell elhagynom Quine nézeteit. De miért nem követünk egy teljesen nyílt eliminativista vonalat? Miért nem küszöbölhető ki fogalmi készletünkből minden, ami normatív? Lehet, hogy babonaság, hogy létezik valami olyasmi, mint az értelem? Ha lemondunk az olyan fogalmakról, mint az igazolás, a racionális elfogadhatóság, a szavatolt állíthatóság, a helyes állíthatóság és a hasonlók, ha teljesen lemondunk ezekről, akkor ezzel lemondunk az "igazságról" is, kivéve, mint a "szemantikai felemelkedés" puszta eszközéről, mint puszta kapcsolási mechanizmusról az egyik nyelvi szintről egy másikra. A tarskiánus igazságpredikátum bevezetése önmagában egy nyelv számára sem képes definiálni a helyesség fogalmát, ha az már nem volt korábban definiálva. Az igazolás és a helyes állíthatóság fogalmait visszautasítani, és ezzel egyidőben fenntartani egy metafizikai realista igazságfogalmat, egyrészről furcsa volna (mert hát milyen alapon tekinthetnénk a "korrespondencia" értelemben felfogott igazságot tisztábbnak a helyes állíthatóságnál?). Másrészről azonban inkoherens is: hiszen az összes olyan fogalom, amelyet a naturalista metafizikus használ az igazság és a referencia magyarázatára, például az okság (magyarázat) fogalma, és a megfelelőtípusú oksági lánc fogalma, olyan fogalmaktól függ, amelyek előfeltételezik az ésszerűség fogalmát. Ám ha a helyesség minden fogalmát kiküszöböljük – legyen az ismeretelméleti vagy akár (metafizikai) realista – , akkor mi egyebek volnának mondataink, mint merő zajok? Miben más gondolkodásunk, mint puszta torokköszörülés? A normatív kiküszöbölése mentális öngyilkossági kísérlet. Az olyan fogalmak, mint az "általam elfogadott döntés" vagy a "módszer, amely olyan döntésekhez vezet, melyeket elfogadok" keveset segítenek. Ha bármely állítás helyessége pusztán abban merül ki, hogy belátásához "olyan módszerrel jutok el, amely általam elfogadott döntéseket eredményez", akkor ezzel elkötelezem magam a jelen pillanat szolipszizmusa mellett. A szolipszizmus mellett, mivel ez valójában az állíthatóság metodológiai szolipszista pótléka ("általam elfogadott döntések"), és láttuk korábban, hogy a metodológiai szolipszista csak abban az esetben konzisztens, ha valódi szolipszista. És a jelen pillanat szolipszizmusa mellett, hiszen ez időfüggő fogalom (az adott időpontban való helyes állíthatóságot pótolja, és nem a legjobb feltételek melletti állíthatóságot). Ha pedig jelen "torokköszörülésem" helyessége pusztán a jelen pillanatban való állíthatóság (akárhogyan is definiáljuk); ha nem létezik egy végső döntésnek a fogalma, bármennyire bizonytalan is legyen az; akkor "torokköszörüléseim" semmilyen értelemben sem szólhatnak olyasmiről, ami túlmegy a jelen pillanaton. (Egy ilyen felfogásban még a "van jövő" gondolata is csupán abban az értelemben "helyes", hogy ha a jelen pillanatban állítható). Ez utóbbi fogyatékosságot megpróbálhatnánk úgy leküzdeni, hogy bevezetjük a következő fogalmat: "döntés, amelyet hosszú távon elfogadnék", de ez azonnal behozná a tényellentétes feltételes mondatokat, valamint olyan fogalmakat, mint a "lehetséges világok hasonlósága". De hiábavaló további erőfeszítéseket tenni ebben az irányban. Miért használnánk szellemi energiánkat arra, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy nem vagyunk gondolkodók, hogy gondolataink valójában semmiről sem szólnának – legyen az magánvaló vagy jelenség –, hogy egy gondolat semmilyen olyan értelemben nemhelyes vagy téves (beleértve azt a gondolatot is, hogy nincsen helyes vagy téves gondolat), amely túlmegy a pillanatnyi döntésen, és így tovább? Ha volt valaha öncáfoló vállalkozás, akkor ez az! Ismerjük be: önmagunkról való legalapvetőbb fogalmaink - Rortyval szólva, legalapvetőbb "önleírásaink" – egyike az, hogy gondolkodók vagyunk, és hogy mint gondolkodók, el vagyunk kötelezve valamiféle igazság, valamiféle helyesség létezése mellett, amely tartalmi, nem pedig csupán "diszkvotációs". Ez azt jelenti, hogy a normatív nem küszöbölhető ki. 283 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) Ha a normatív nem küszöbölhető ki, és nem lehetséges a normatívot kedvenc tudományunkra redukálni, legyen az a biológia, az antropológia, a neurológia, a fizika, vagy akármi, akkor hol tartunk? Megpróbálkozhatunk a normatív átfogó elméletének megalkotásával a maga saját fogalmaiban, egy formális ismeretelmélettel, bár ez a terv határozottan túl ambíciózusnak tűnik. Addig is sok filozófiai munka vár ránk, s ezt kevesebb hibával végezzük majd, ha megszabadulunk a redukcionista és a historicista akadályoktól, amelyek oly sokat ártottak az újabb filozófiának. Ha a gondolkodás egyszerre transzcendens és immanens, akkor a filozófia, mint kultúrához kötött reflexió és vita az örök kérdésekről, szintén egyszerre időbeli és örök. Nincsen arkhimédészi pontunk; mindig egy idő és egy hely nyelvét beszéljük; de annak, amit mondunk, a helyessége vagy helytelensége nem pusztán az időnek vagy helynek szól. Hivatkozások Goldman, Alvin (1978) "What is Justified Belief?", in : G. S. Pappas és M. Swain (szerk.), Justification and Knowledge, Ithaca: Cornell University Press. (Magyarul: "Mi az igazolt hit?", in : Forrai Gábor (szerk.) Kortárs ismeretelmélet, Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium, megj. alatt). Quine, W. V. (1969) "Epistemology Naturalized", in: Ontological Relativity and Other Essays. New York: Columbia University Press. (Magyarul: "Naturalizált ismeretelmélet" a jelen kötetben). – – – (1975) "On Empirically Equivalent Systems of the World", Erkenntnis IX. 31328. (Magyarul: "A világ empirikusan ekvivalens rendszereiről", in: Laki János (szerk.), Tudományfilozófia, Budapest: Osiris Láthatatlan Kollégium, 1998.) – – – (1981) "What Price is Bivalence?", Journal of Philosophy LXXVIII. 9095., újranyomva: Theories and Things, Cambridge, Mass.: Harvard University Press. Strawson, Peter F. (1979) "Universals", Midwest Studies in Philosophy IV. 310. (Fordította Moldvay Tamás) JEGYZETEK 1. "Why reason can't be naturalized", Realism and Reason, Philosophical Papers Vol. 3. Cambridge: Cambridge University Press, 1983. 22934. és 24047. o. Elhangzott a Kaliforniai Egyetemen 1981. április 30-án (second Howison Lecture). 2. A barnát választottam, mivel a barna nem spektrum szín. De az érvelés alkalmazható a spektrum színekre is: ha egy szín léte kimerülne abban, hogy egy bizonyos hullámhosszúságú fényt ver vissza, akkor az általunk látott tárgyak naponta többször is megváltoztatnák a színüket (és teljes sötétségben mindegyik fekete volna). A szín háttérfeltételektől függ, peremhatásoktól, visszaverődéstől, a fény mennyiségi viszonyaitól stb. Amennyiben leírnánk mindezeket, az is csupán az érzékelt szín definiálása volna. Ahhoz, hogy egy tárgy "valóságos" színét meghatározzuk, "standard feltételekre" is szükségünk van: a tradicionális filozófusok azt mondták volna, hogy egy piros tárgy színe erő (diszpozíció), melynek eredményeképpen egy normál megfigyelő számára normál körülmények között pirosnak mutatkozik. Ez azonban megkövetel egy tényellentétes feltételes mondatot (valahányszor a tárgy nincs normál körülmények között...), viszont az előző fejezetben láttuk, mint vallott kudarcot az a kísérlet, hogy a tényellentétes feltételes mondatokat "fizikai" terminusokkal definiálják. Ami a színt fizikai fogalmakban definiálhatatlanná teszi, az nem az, hogy a szín szubjektív, hanem az, hogy szubjunktív [A tényellentétes feltételes mondatokat az angolban szubjunktív feltételes mondatoknak is szokták nevezni a szerk.]. Az a közönséges elképzelés, hogy minden "normál körülmények között" pirosnak kinéző tárgyban van valamilyen közös molekuláris struktúra (vagy akármi), minden alapot nélkülöz: gondoljunk csak arra a különbségre, ami egy vörös csillag és egy vörös könyv fizikai struktúrája közt van (valamint arra a különbségre, ahogyan a két esetben a "normális körülményt" értjük.) 3. Ez az érv Firthnek az Amerikai Filozófiai Társaság Keleti Tagozatában elhangzott (1981. december 29.), "Epistemic merit, intrinsic and instrumental" című elnöki előadásában található. Firth nem kifejezetten az evolúciós ismeretelméletre utal, hanem inkább az "episztemikus utilitarizmusra"; mindazonáltal érvelése ugyanolyan jól alkalmazható az evolúciós ismeretelmélet általam leírt válfajára. 4. Quine ténylegesen megköveteli, hogy a "világ rendszere" előrejelezze, hogy bizonyos "rögzített megfigyelési mondatok" igazak. Ezt eléggé leegyszerűsítettem a szövegben azzal, hogy "rögzített megfigyelési mondatok" helyett "megfigyelési mondatokat" írtam. Továbbá egy megfigyelési mondatnak az "ingerjelentése" azokat a


HILARY PUTNAM: MIÉRT NEM NATURALIZÁLHATÓ AZ ÉRTELEM(1) feltételeket is tartalmazza, amelyek esetén a beszélő visszautasítja, nemcsak azokat, amelyek mellett helyesli. A részleteket ld. Quine (1975). 5. Egy elmélet "szorosan illeszkedik", ha minden olyan axiomatizálható elméletben interpretálható, amelyből levezethetők az adott megfigyelési feltételes mondatok (azok a feltételes mondatok, amelyeknek az előtagja és az utótagja is rögzített megfigyelési mondat), oly módon, hogy a rögzített megfigyelési mondatokat fixen tartja. Tudomásom szerint nincs bebizonyítva, hogy létezik "szoros illeszkedés", eltekintve attól a triviális esettől, amikor a megfigyelési feltételes mondatok anélkül axiomatizálhatók, hogy elhagynánk a megfigyelési szókészletet. 6. Quine (egy heidelbergi vita során, 1981-ben) visszautasította az alábbiakban javasolt interpretációt, és válaszul azt mondta, hogy a helyzetünk "aszimmetrikus": saját nyelvét illetően "realista", de más nyelveket illetően nem az. Válaszomat lásd a xiixiii. valamint a 2789. oldalakon. 7. Quine frappánsan fogalmaz: "Bármit állítunk, azt végül is a természetről ahogyan azt most értjük alkotott elméletünk összességén belüli állításként állítjuk, igaznak tartani egy állítást pedig épp csak annyi, mint újraállítani." (Quine, 1975, p. 327)


Part IV. A TUDÁSSZOCIOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS


Table of Contents 20. DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* .................................... 288 21. MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* ................................. 301 22. HARRY M. COLLINS: SZAKASZOK A RELATIVIZMUS EMPIRIKUS PROGRAMJÁBAN 316 23. LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA? * ................................................... 320


Chapter 20. DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Vajon alkalmas-e a tudásszociológia magának a tudományos tudás tartalmának és természetének vizsgálatára és magyarázatára? Jónéhány szociológus véli úgy, hogy nem. A tudásnak, mint olyannak a vizsgálata, kialakulásának körülményeitől elvonatkoztatva – mondják –, meghaladja a lehetőségeiket. Így önként leszűkítik vizsgálódásuk hatókörét. A következőkben kifejtendő érveim szerint ez a szociológiai nézőpont elárulása. Mindenfajta tudást, tartozzon az empirikus tudományokhoz vagy akár a matematikához, minden ízében a kutatás tárgyának kellene tekintenünk. A szociológust is érintik korlátozások: bizonyos témákat át kell adnia a társtudományoknak, pl. a pszichológiának, vagy támaszkodnia kell más tudományágak eredményeire. Nincs azonban olyan korlátozás, amely magának a tudományos tudásnak abszolút vagy transzcendens jellegében, illetve a racionalitás, érvényesség, igazság és objektivitás különleges természetében rejlene. Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan tudományágnak, mint a tudásszociológia, természetes fejlődési iránya a terjeszkedés és az általánosabbá válás: a mozgás a primitív kozmológiák tanulmányozásától saját kultúránk felé. Pontosan ez az az út, amelynek a szociológusok mind a mai napig vonakodtak nekivágni. Azt is feltételezhetnénk, hogy a tudásszociológia eltökélten próbál benyomulni arra a területre, amelyet jelenleg a filozófusok tartanak megszállva, akik ellenállás nélkül magukra vállalhatták a tudás természetének meghatározását. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a szociológusok nagyon is készségesen korlátozzák a tudománnyal kapcsolatos érdeklődésüket az intézményes szerkezetre és a tudomány növekedésének mértékével vagy irányával összefüggő külső tényezőkre. Mindez az így keletkezett tudás természetét nem érinti. (Vö. BenDavid (1971), De Gré (1967), Merton (1964) és Stark (1958)). Mi a tétovázás és borúlátás oka? A hatalmas szellemi és gyakorlati nehézségek, amelyekkel egy ilyen program szembesülne? Ezeket a nehézségeket természetesen nem szabad alábecsülnünk; gondoljunk csak arra, hogy ennél kisebb feladatok is mennyi erőfeszítést igényeltek. De nem erre szokás hivatkozni. Esetleg a szociológus híján van azoknak az elméleteknek és módszereknek, amelyekkel a tudományos tudást kezelni lehetne? Biztosan nem. Saját tudományágából meríthet olyan, más kultúrák tudásáról készült példaértékű tanulmányokat, amelyek modellként és ösztönzőként szolgálhatnának. Durkheim klasszikus tanulmánya, a „Vallási élet elemi formái" megmutatja, hogyan hatolhat a szociológus egy tudásforma valódi mélységeibe. Durkheim ráadásul számos alkalommal utal arra, hogyan lehetne megállapításait a tudományos tudással kapcsolatban hasznosítani. Az utalások azonban süket fülekre találtak. Az ok, ami miatt a szociológusok haboznak a tudományt alapos szociológiai vizsgálat tárgyává tenni, máshol keresendő: az elszántság és akarat hiányában. Az általános vélekedés szerint a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve. A meghátrálásnak persze mélyebb gyökerei vannak, mint azt e tisztán pszichológiai jellemzés sugallja, ezekről később még lesz szó. Akármi is a betegség oka, a tünetek a priori és filozófiai érvelés formájában jelentkeznek. A szociológusok így fejezik ki azon meggyőződésüket, hogy a tudomány különleges eset, és ha figyelmen kívül hagynák, menthetetlenül ellentmondásokba és képtelenségekbe ütköznénk. A filozófusok persze nagyon is lelkesen bátorítják az efféle önmegtagadást. (pl. Lakatos (1971), Popper (1966)). A könyv célja az, hogy szembe szálljon ezekkel az érvekkel és gátlásokkal. Emiatt az itt következő elemzések néha – jóllehet nem mindig – inkább módszertani, semmint tartalmi jellegűek lesznek. Remélhetőleg hatásuk így is pozitív. A cél az, hogy munícióval lássa el a tényleges munkát végzőket, és segítse őket a bírálók, a kétkedők és a szkeptikusok elleni küzdelemben. Elsőként ismertetem azt, amit a tudásszociológia erős programjának nevezek. Ez biztosítja azt a keretet, amelyen belül sorra vehetjük a részletes ellenvetéseket. Minthogy az a priori érvek mindig háttér-feltevésekbe és állásfoglalásokba ágyazódnak bele, ezeket is szükséges lesz a vizsgálat céljából felszínre hozni. Ez lesz a második fő téma, és itt kezdenek majd megjelenni a tudományfelfogásunkat érintő érdemi szociológiai hipotézisek. A harmadik fő téma a tudásszociológia szempontjából talán legnehezebb akadály, a matematika és a logika. Ki fog derülni, hogy az itt jelentkező elméleti problémák valójában nem túlságosan technikaiak. Jelzem majd, miként lehet ezeket a tárgyakat szociológiailag tanulmányozni. Az erős program


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* A szociológust a tudás – ideértve a tudományos tudást is – kizárólag mint természeti jelenség érdekli. A tudás általa adott meghatározása ezért aztán meglehetősen eltér a laikus vagy a filozófus definíciójától. A szociológus számára a tudás nem igaz vélekedés – vagy esetleg igazolt, igaz vélekedés – hanem mindaz, amit az emberek tudásnak tekintenek. Azokból a vélekedésekből áll, amelyeket magabiztosan elfogadnak és amelyek szerint élnek. A szociológust különösen azok a vélekedések fogják érdekelni, amelyeket emberek csoportjai magától értetődőnek tekintenek, intézményesítenek, vagy tekintéllyel ruháznak fel. A tudást nyilván meg kell különböztetni a puszta vélekedéstől. Tartsuk fenn tehát a „tudás" szót mindarra, amit kollektíve jóváhagyunk, és az egyedit vagy idioszinkretikust tekintsük puszta vélekedésnek. A világ működésére vonatkozó elképzelések a történelem során sokat változtak. Ez éppúgy igaz a tudományban, mint a kultúra más területein. Ez a változatosság képezi a tudásszociológia kiindulópontját és ezzel kapcsolatosak fő kérdései is. Melyek a változatosság okai, és hogyan és miért következik be változás? A tudásszociológia a vélekedések megoszlására és az ezt befolyásoló különféle tényezőkre összpontosít. Például: hogyan közvetítődik a tudás; mennyire állandó; milyen folyamatok kísérik születését és fennmaradását; hogyan szerveződik különböző tudományágakba vagy területekbe. A szociológus szerint ezek a kérdések vizsgálatot és magyarázatot igényelnek, és a tudást e szemléletnek megfelelően próbálja meg jellemezni. Elképzelései tehát ugyanabban az oksági nyelvezetben fogalmazódnak meg, mint bármely más tudósé. Azokat a szabályszerűségeket és általános elveket vagy folyamatokat kísérli meg rögzíteni, amelyek a kutatott területen működni látszanak. Az a célja, hogy elméleteket dolgozzon ki ezeknek a szabályszerűségeknek a magyarázatára. Ha ezekkel az elméletekkel a maximális általánosság kívánalmát ki akarja elégíteni, mind az igaz, mind a hamis vélekedésekre alkalmaznia kell őket, és amennyire lehetséges, ugyanolyan típusú magyarázatot kell kínálnia mindkét esetben. A fiziológia célja az egészséges és a beteg szervezet magyarázata; a mechanika megpróbálja megérteni a működő és elromlott gépeket; a hidakat, amelyek állnak, és azokat is, amelyek összedőlnek. Hasonlóképpen, a szociológus olyan elméleteket keres, amelyek megmagyarázzák a vélekedéseket, amelyeket történetesen találtunk – tekintet nélkül arra, hogy a vizsgálódó hogyan értékeli őket. Ezt a szemléletet illusztrálhatjuk néhány olyan jellegzetes probléma-felvetéssel, amelyek máris érdekes eredményeket hoztak. Először is, tanulmányok születtek a csoportok „durva" szociális szerkezete és az általuk elfogadott kozmológiák általános formája közötti kapcsolatról. Az antropológusok megtalálták a csoportok antropomorf és mágikus illetve személytelen és naturalista világképével korreláló társadalmi tényezőket, a lehetséges okokat, (Douglas (1966) és (1970)). Másodszor, születtek olyan tanulmányok, melyek a gazdasági, technikai, ipari fejlődés és a tudományos elméletek között tártak fel kapcsolatokat. Részletesen vizsgálták például a víz- és gőz-technológiában bekövetkezett gyakorlati fejlődés hatását a termodinamikai elméletekre. Az oksági kapcsolathoz nem férhet kétség (Kuhn (1959), Cardwell (1971)). Harmadszor, számos bizonyíték támasztja alá, hogy a kultúra olyan vonásai, amelyeket rendszerint nem-tudományosként tartunk számon, nagyban befolyásolják mind a tudományos elméletek születését, mind értékelésüket. Így például a háttérben meghúzódó eugenetikai megfontolások magyarázzák, hogy Francis Galton bevezette a statisztikába a korrelációs együttható fogalmát. A genetikus Bateson esetében szintén általános politikai, társadalmi és ideológiai álláspontjával magyarázták az öröklés gén-elméletéről folytatott vitában elfoglalt szkeptikus pozícióját (Coleman (1970), Cowan (1972)). Negyedszer, egyre többet tudunk a képzésnek és a szocializációnak a tudományban betöltött jelentős szerepéről. Úgy tűnik ezekkel a folyamatokkal magyarázhatók a folytonosság és megszakítottság, az elfogadás és elutasítás jelenségei. Lord Kelvin evolúciókritikája érdekes példája annak, hogyan befolyásolja egy tudományág kívánalmainak háttere egy adott munka minősítését. Kelvin kiszámolta a Nap, mint lehűlő izzó test korát. Arra az eredményre jutott, hogy a Nap kiégett volna, mielőtt az evolúció elérte volna jelenleg megfigyelhető állapotát. A világ nem elég öreg ahhoz, hogy az evolúció a jelenlegi állapothoz vezethetett volna, ezért az evolúciós elméletnek hibásnak kel lennie. A geológiai uniformitás feltevéséről, mely hosszú időszakokat ígért, a biológusoknak hirtelen le kellett mondaniuk. Kelvin érvei döbbenetet keltetettek. Roppant súlyuk volt, s az 1860-as években megválaszolhatatlanok voltak; meggyőző szigorral következtek meggyőző fizikai premisszákból. A század utolsó évtizedére a geológusok összeszedték bátorságukat, hogy megmondják Kelvinnek: tévednie kellett. Ez az újonnan megtalált bátorság nem drámai új felfedezéseknek volt köszönhető; valójában a rendelkezésre álló bizonyítékok nem változtak meg. Annyi történt, hogy a közbeeső időben a geológia, mint tudományág, konszolidálódott, a fosszíliákra vonatkozó egyre növekvő mennyiségű részletes megfigyelés révén. Ez a növekedés változtatta meg valószínűség és elfogadhatóság megítélését: bizonyossá vált, hogy Kelvin kihagyott egy döntő, ám ismeretlen tényezőt számításaiból. A fizikai érv cáfolata csak a Nap nukleáris energiaforrásainak felfedezésével vált lehetővé. A geológusok és biológusok mindezt nem látták előre – egyszerűen nem várták meg a választ. (Rudwick (1972), Burchfield (1975)). Ebből a példából még valami kiderül: itt a tudomány belső társadalmi folyamatairól van szó, s így a szociológiai megfontolások nyilván nem korlátozhatók a külső hatásokra.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Végezetül meg kell említenünk a weimari Németország fizikusairól készített lenyűgöző és meglehetősen vitatott tanulmányt. Forman (1971) a tudósok tudományos előadásaiban követi nyomon, hogyan tették magukévá a környezetükben uralkodó, tudományellenes „Lebensphilosophie"-t. „Az okság kiküszöbölésére indított mozgalom, amely oly hirtelen hajtott ki s hozott pompázatos virágokat az 1918 utáni Németországban, elsősorban a német fizikusok azon erőfeszítésének volt az eredménye, hogy tudományuk tartalmát szellemi környezetük értékeihez igazítsák" – állítja Forman (7. o.). Az állítás érdekességét és merészségét akkor értékelhetjük, ha az akauzalitásnak a modern kvantumelméletben játszott központi szerepére gondolunk. A fent vázolt megközelítésekből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a tudományos tudás szociológiájának az alábbi négy elvhez kell tartania magát. Így azokhoz az értékekhez igazodik, amelyeket más tudományágakban magától értetődőnek tekintenek. Ezek a következők: 1. Okságinak kell lennie, vagyis azokkal a feltételekkel foglalkoznia, amelyek a vélekedés- vagy tudásállapotokat előidézik. Természetesen a társadalmi tényezőkön kívül másféle okok is közrejátszanak a vélekedések előidézésében. 2. Pártatlannak kell lennie igazság és hamisság, racionalitás és irracionalitás, siker és kudarc kérdéseiben. E dichotómiák mindkét oldala magyarázatot igényel. 3. Szimmetrikusnak kell lennie a magyarázat módjában. Ugyanolyan típusú okokkal kell magyaráznia, mondjuk, az igaz és a hamis vélekedéseket. 4. Reflexívnek kell lennie. A magyarázó sémáknak elvben alkalmazhatónak kell lenniük magára a szociológiára is. Akárcsak a szimmetrikusság kívánalma, ez a követelmény is az magyarázatok általánosságát szolgálja. A kívánalom meglehetősen nyilvánvaló, hiszen egyébként a szociológia saját elméleteinek egyértelmű cáfolata lenne. Ez a négy tétel: okság, pártatlanság, szimmetria és reflexivitás határozza meg azt, amit a tudásszociológia erős programjának fogunk nevezni. Újnak semmiképpen sem nevezhetők; csupán Durkheim (1938), Mannheim (1936) és Znaniecki (1965) munkáinak a derűlátóbb és szcientistább vonásait egyesítik. A következőkben e tételeknek az életképességét fogom védelmezni a kritikákkal és félreértésekkel szemben. A tét az, hogy követhető-e az erős program koherens és elfogadható módon. Vegyük tehát szemügyre a tudásszociológiával szemben felhozott fő ellenvetéseket, hogy értékelni tudjuk a tételek jelentőségét, és lássuk, hogyan áll ellen az erős program a kritikának. A tudás autonómiája A tudásszociológiával szemben felhozott ellenvetések egy csoportja abból a meggyőződésből származik, hogy vannak olyan vélekedések, amelyek semmiféle magyarázatot vagy semmiféle oksági magyarázatot nem igényelnek. Ez az érzés különösen akkor erős, ha a szóban forgó vélekedéseket igaznak, racionálisnak, tudományosnak vagy objektívnak tartjuk. Valahányszor racionálisan vagy logikusan viselkedünk, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy tetteinket az ésszerűség vagy a logika kívánalmai vezetik. Úgy tűnhet: annak magyarázata, hogy adott premisszákból miért vonunk le egy bizonyos következtetést, magának a logikai következtetésnek az elveiben rejlik. A logika, e szerint, kapcsolatokat teremt a premisszák és a konklúzió között, és az emberi elme képes e kapcsolatok nyomon követésére. Mindaddig, amíg az érvelő értelmesen gondolkodik, maguk a kapcsolatok nyújtják vélekedéseire a legjobb magyarázatot. Ahogy a mozdony szalad a síneken, maguk a sínek szabják meg a haladás irányát. Mintha csak képesek lennénk meghaladni a céltalan fizikai okságot, vagy képesek lennénk alárendelni azt egészen más elveknek, hogy azok határozzák meg gondolatainkat. Ha ez így van, akkor nem a szociológus vagy a pszichológus, hanem a logikus fogja a vélekedések magyarázatának legfontosabb részét szolgáltatni. Persze amikor valaki hibásan érvel, maga a logika nem nyújt magyarázatot. A botlás vagy elhajlás egy sor különböző tényezőnek tudható be. Talán az érvelés túl bonyolult volt az érvelő korlátozott értelme számára, esetleg figyelmetlen volt, vagy a szóban forgó téma érzelmileg túlságosan mélyen érintette. Ha a vonat kisiklik, a baleset oka biztosan feltárható - nem indítunk azonban vizsgálatot annak kiderítésére, hogy miért nem történnek balesetek. A kortárs analitikus filozófiában az ehhez hasonló érvek immár közhelyszerűek. „Mondja csak meg nekünk a pszichológus, hogy miért csalatkozunk; mi viszont meg tudjuk mondani magunknak és neki is, hogy miért nem csalatkozunk" írja Ryle a „Szellem fogalma" című könyvében (1949, 308. o. magyar kiadás, 477. o.). Ezt a 290 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* felfogást a következőképpen foglalhatjuk össze: annak, hogy az emberek helyesen cselekszenek, nincs oka; akkor kell okok után néznünk, ha valamit rosszul csinálnak. (vö. Hamlyn (1969), Peters (1958)). Ezeknek a magyarázatoknak az általános szerkezete világosan kivehető. A viselkedést vagy vélekedéseket valamennyien két típusra osztják: helyes vagy helytelen, igaz vagy hamis, racionális vagy irracionális. Ezután pszichológiai vagy szociológiai okokat hívnak segítségül a negatív oldal magyarázatára. Ilyen okok magyarázzák a tévedést, a korlátozottságot és az elhajlást. A pozitív értékek oldalán egészen más a helyzet: itt úgy tűnik, hogy a logika, a racionalitás és az igazság önmagukat magyarázzák. Pszichológiai vagy szociológiai okokra semmi szükség. A szellemi tevékenység területére alkalmazva ezek a nézetek azt eredményezik, hogy a tudás nagy része autonóm területté válik. A viselkedés magának a szóban forgó tevékenységnek a folyamataival, eredményeivel, módszereivel és maximáival magyarázandó. A sikeres és bevett szellemi tevékenység így önmagyarázó és önműködő lesz. Saját maga magyarázatává válik. Nincs szükség pszichológiai vagy szociológiai szakértelemre: csak magának a tevékenységnek az ismeretére. Ennek az álláspontnak egy manapság divatos változatával találkozhatunk Lakatosnak (1971) a tudománytörténet-írásról alkotott elméletében. Az elméletet egyértelműen úgy tervezték, hogy következményekkel járjon a tudományszociológiára nézve. Az első előfeltétel, mondja Lakatos, hogy kiválasszunk egy tudományfilozófiát vagy -metodológiát. Ez tartalmazza, hogy a tudománynak milyennek kell lennie, és hogy mely lépései tekinthetők racionálisnak. A választott tudományfilozófia lesz az a keret, amely meghatározza a további magyarázatokat. E filozófiától vezetve képesnek kell lennünk a tudományt olyan folyamatként bemutatni, amely a tudományfilozófia elveit szemlélteti, és annak tanításai szerint fejlődik. Amennyiben ezt megtehetjük, a tudomány az adott filozófia fényében racionálisnak bizonyult. Annak feltárását, hogy a tudomány magában foglal bizonyos módszertani elveket, Lakatos „racionális rekonstrukciónak" vagy „belső történetnek" nevezi. Egy induktivista módszertan például feltehetően a felhalmozódott megfigyelésekből született elméletek szerepét hangsúlyozná. Olyan eseményekre összpontosítana tehát, mint Kepler következtetései Tycho Brahe megfigyeléseiből a bolygómozgás törvényeinek megalkotása során. A tényleges tudományos tevékenység teljes gazdagságát azonban soha nem fogjuk tudni ezen a módon megragadni. Lakatos ezért hangsúlyozza, hogy a belső történetet ki kell egészíteni a „külső történettel". Ez gondoskodik az irracionális maradékról. Ez az az anyag, amelyet a filozofikus történész átad a „külső történésznek" vagy a szociológusnak. Az induktivista nézőpontból tehát Kepler misztikus hitei a Nap fenségéről nem-racionális vagy külső magyarázatot kívánnak. Vegyük észre először is, hogy ebben a megközelítésben a belső történet önmagában elégséges és autonóm. A tudományos fejlődés racionális jellegének kimutatása önmagában elégséges magyarázat arra, hogy miért történtek meg az események. Másodszor, a racionális rekonstrukciók nem pusztán önállóak, hanem egy fontos elsőbbséget is élveznek a külső történettel vagy a szociológiával szemben. Az utóbbi mindössze a racionális és az aktuális közötti hézagot tölti ki. Ez a feladat mindaddig meg sincs határozva, amíg a belső történet el nem mondta a magáét. Így aztán: a belső történet az elsődleges, a külső történet csak másodlagos, mivel a külső történet legfontosabb problémáit a belső történet határozza meg. A külső történetírás vagy nem-racionális magyarázatokkal szolgál a belső történetírás által interpretált történelmi események sebességét, helyét, szelektivitását illetően, vagy, ha a történelem eltér racionális rekonstrukciójától, megmagyarázza, hogy miért tér el tőle. A tudomány növekedésének racionális vonatkozásairól teljes egészében a tudományos felfedezés logikájával adunk számot. (1971, 9. o. magyar kiadás, 9293. o.) Lakatos ezután azt a kérdést teszi fel, hogy vajon hogyan dönthetjük el, melyik filozófia szabja meg a külső történet vagy a szociológia problémáit. A szerencsétlen külső történetíró számára a válasz csak újabb megaláztatást jelent. Nem elég, hogy feladata másodlagos; most az is kiderül, hogy Lakatos szerint a legjobb tudományfilozófia az, amely minimalizálja a külső történet szerepét. A tudományfilozófia haladását azon mérhetjük, hogy az aktuális történet mekkora hányadát sikerült racionálisként bemutatni. Minél jobb az iránymutató metodológia, annál többet tudunk az aktuális tudományból megóvni az empirikus magyarázat szégyenétől. A szociológus csekély vigaszt meríthet abból a tényből, hogy Lakatos nagyon is készséggel elismeri: mindig lesznek olyan irracionális elemek a tudományban, amelyeket semmiféle filozófia sem lesz képes vagy hajlandó megmenteni. Illusztrációul a tudományba való sztálinista beavatkozás rossz ízű példáit hozza fel, mint amilyen a biológiában a Liszenko-ügy volt.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Ezek a finomságok azonban kevésbé fontosak, mint az álláspont általános szerkezete. Nem számít, hogyan választják ki a racionalitás központi elveit, vagy hogy ezek hogyan változhatnak. A fontos az, hogy amint a választás megtörtént, a tudomány racionális oldala önmozgó és önmagát magyarázó. Az empirikus vagy szociológiai magyarázatok az irracionálisra korlátozódnak. Vajon mit jelenthet az, hogy az emberek racionális vagy helyes cselekedeteinek vagy vélekedéseinek, nincs oka? Ebben az esetben egyáltalán miért viselkednek az adott módon? Mi serkenti a belső és helyes intellektuális tevékenységet, ha okokat csak az irracionalitás és tévedés esetében helyénvaló keresni? Ezek mögött az elképzelések mögött hallgatólagosan a tudás és racionalitás célirányos vagy teleologikus elméletének kell meghúzódnia. Tegyük fel, hogy elfogadtuk: az igazság, a racionalitás és az érvényesség az ember természetes céljai, természetes hajlamai ezekre irányulnak. Az ember racionális állat, természeténél fogva helyesen érvel, és ragaszkodik az igazsághoz, ha a közelébe kerül. Az igaz vélekedések így nyilván nem igényelnek semmilyen kommentárt. Esetükben elég az a magyarázat, hogy igazak. Másfelől viszont az igazság felé való spontán haladás akadályba ütközhet vagy megtörhet, és itt természeti okokat kell azonosítanunk. Ezek magyarázzák a tudatlanságot, a tévedést, a zavaros érvelést és a tudományos haladás bármiféle akadályát. Egy ilyen elmélet sokat segít az e témákról írottak megértésében, még ha első pillantásra valószínűtlennek is tűnik kortárs szerzőknek ezt tulajdonítani. Az elmélet még Karl Mannheim gondolkodásába is behatolt. Minden elszántsága ellenére, hogy oksági és szimmetrikus magyarázati kánonokat állapítson meg, bátorsága cserbenhagyta, mikor olyan nyilvánvalóan autonóm tárgyakra került a sor, mint a matematika és a természettudományok. Az „Ideológia és utópia" következő szakaszában felfedezhetjük ennek nyomait: A gondolkodás egzisztenciális meghatározottsága bizonyított ténynek tekinthető a gondolkodás azon területein, ahol megmutatható ..., hogy a tudás folyamata ténylegesen nem immanens törvényekkel összhangban fejlődik a történelem során, hogy a fejlődés nem következik „a dolgok természetéből" vagy „tisztán logikai lehetőségekből", azaz nem hajtja valamiféle „belső dialektika". Ellenkezőleg, a tényleges gondolkodás felbukkanását és kikristályosodását számos döntő ponton a legkülönfélébb elméleten kívüli tényezők befolyásolták. (1936, 239. o.) A társadalmi okok itt „elméleten kívüli" tényezőknek számítanak. Mi lesz így az olyan viselkedésből, amely az elmélet belső logikáját követi vagy amelyet elméleti tényezők kormányoznak? Nyilván az a veszély fenyegeti, hogy kimarad a szociológiai magyarázatból, mert szerepe éppen az, hogy rögzítse azokat a dolgokat, amelyek viszont magyarázatot igényelnek. Mintha csak Mannheimen erőt vett volna a Ryle- és Lakatos idézetek szelleme, és azt mondta volna magának: „Amikor helyesen járunk el, és azt tesszük, ami logikus, semmi mást nem kell mondanunk." Ám bizonyos viselkedéseket problémamentesnek tekinteni annyit tesz, mint természetesnek tartani őket. Ebben az esetben az a természetes, ha helyesen járunk el, azaz az igazságon keresztül vagy az igazság felé haladunk. Így valószínűleg itt is a teleologikus modell játszik közre. Hogyan viszonyul e tudásmodell az erős program elveihez? Nyilvánvalóan számos ponton ütközik velük. Feladja a mindenre kiterjedő oksági beállítódást. Okokat csak a tévedéseknél találunk. Így a tudásszociológiából pusztán tévedésszociológia lesz. Ezenfelül megsérti a szimmetria és pártatlanság kívánalmait is. Mielőtt eldöntenénk, hogy egy vélekedés önmagát magyarázza vagy oksági elméletre van szükség, előzetesen értékelnünk kell igazságát vagy racionalitását. Nem kétséges: ha a teleologikus modell igaz, az erős programnak hamisnak kell lennie. A teleologikus és az oksági modell tehát olyan programadó alternatívákat jelentenek, amelyek tökéletesen kizárják egymást. Ezért úgy tűnhet, mindjárt az elején el kell döntenünk, melyik az igaz. Nem arra épül-e a tudásszociológia, hogy a teleologikus nézet hamis? Nem kellene-e hát ezt bebizonyítanunk, mielőtt az erős program megvalósításába bele mernénk fogni? A válasz „nem". Ésszerűbb a dolgokat pont fordítva szemlélni. Valószínűtlen, hogy a priori fel tudnánk hozni valamilyen független és döntő érvet az ilyesfajta alapvető metafizikai alternatívák igazságának vagy hamisságának bizonyítására. Ha ellenvetéseket vagy érveket javasolnak valamelyik elmélet ellen, kiderül, hogy ezek a másiktól függenek vagy feltételezik azt, így aztán előre elfogadják a bizonyítandót. Csak annyit tehetünk, hogy ellenőrizzük a különböző elméletek belső ellentmondásmentessségét, és megnézzük, mi történik, ha gyakorlati kutatásra és elméletalkotásra használjuk őket. Ha igazságuk egyáltalán eldönthető, a döntés csak azután fog megszületni, hogy alkalmaztuk és felhasználtuk őket, nem pedig előtte. A tudásszociológia így nem köteles kiküszöbölni a rivális álláspontot. Mindössze el kell határolnia magát tőle, el kell utasítania, és meggyőződnie arról, hogy saját háza tája logikailag rendben van-e.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* A fentebb felsorolt ellenvetések az erős programmal szemben tehát nem a tudás benső természetén alapulnak, hanem csupán a tudás teleologikus modelljén. Ha visszautasítjuk e modellt, egy füst alatt az összes hozzá kapcsolódó megkülönböztetést, értékelést és aszimmetriát is visszautasítottuk. A hozzátartozó magyarázati minták csak akkor kötelezőek, ha kizárólag ez a modell méltó figyelmünkre. A puszta léte azonban, és esetleg az, hogy néhány gondolkodó természetesnek érzi használatát, nem ruházza fel valódi erővel. Saját szempontjából a teleologikus modell kétségkívül tökéletesen konzisztens, és talán nem is találunk olyan logikus érvet, amely bárkit arra késztetne, hogy előnyben részesítse az oksági megközelítést a célirányos nézettel szemben. Vannak azonban olyan módszertani megfontolások, amelyek a választást az erős program javára befolyásolhatják. Ha elfogadjuk, hogy a magyarázat előzetes értékelésektől függ, a világban feltételezett oksági folyamatok ezeknek az értékeléseknek a mintáját fogják tükrözni. Az oksági folyamatok szerepe az, hogy kirajzolják az észlelt tévedés mintáit, hogy a tudás és racionalitás formái világosan láthatóak legyenek. A természet erkölcsi jelentőségre tesz szert, felölelve és megtestesítve az igazat és helyeset. Azok tehát, akik engednek az aszimmetrikus magyarázatokra ösztökélő hajlamaiknak, képesek lesznek természetesnek bemutatni azt, amit amúgy magától értetődőnek tekintenek. Ez a legjobb recept arra, hogy elfordítsuk tekintetünket saját társadalmunktól, értékeinktől és vélekedéseinktől, és csak az ezektől való eltérésekre figyeljünk. Vigyáznunk kell, nehogy túlhangsúlyozzuk ezt a körülményt, az erős program ugyanis bizonyos szempontból ugyanígy jár el. Az erős program is értékeken alapul; például egy bizonyos fajta általánosság iránti igényen, és a természeti világ erkölcsileg üres és semleges felfogásán. A természet tehát itt is kap egyfajta erkölcsi szerepet, jóllehet ez a szerep negatív. Ez azt jelenti, hogy az erős program is természetesként ábrázolja azt, amit magától értetődőnek tekint. Mégis, annyit talán mondhatunk, hogy az erős program bizonyos erkölcsi semlegességet mondhat magáénak, jelesül ugyanazt, amit megtanultunk a többi tudománnyal összekapcsolni. Saját magától is ugyanazt az általánosságot várja el, mint a többi tudomány. A teleologikus nézőpont választása ezeknek az értékeknek, az empirikus tudományra jellemző megközelítésnek az elárulását jelentené. Ez nyilván nem olyan indok, amely bárkit is az oksági nézet elfogadására kényszerítene. Néhányan talán pont emiatt hajlanak az okság visszautasításra és az aszimmetrikus, teleologikus felfogás elfogadására. Ám e meglátások világosan rámutatnak a különböző választások következményeire, és feltárják a tudás megértésének módját befolyásoló értékeket. Az efféle szembesítés után aztán a tudásszociológia – ha úgy dönt – minden akadály nélkül haladhat tovább. Az empirizmuson alapuló érv A teleologikus modell arra a premisszára támaszkodott, hogy az okság a tévedéssel vagy korlátozottsággal kapcsolatos. Ez az aszimmetria szélsőséges formája, s így a magyarázat szimmetriájához ragaszkodó erős programmal szemben a legradikálisabb alternatívát képviseli. Az erős programot azonban lehetséges kevésbé szélsőséges nézőpontból is bírálni. Nem képzelhető el vajon, hogy bizonyos okok téves vélekedéseket, míg mások igaz vélekedéseket idéznek elő? Ha kiderül, hogy az okok egyes típusai szisztematikusan összefüggenek az igaz, illetve hamis vélekedésekkel, akkor ez alapot nyújt az erős program szimmetrikus nézőpontjának elutasítására. Vegyük szemügyre a következő elméletet: a társadalmi hatások eltorzítják vélekedéseinket, míg észlelőképességünk és érzékelő-motorikus apparátusunk zavartalan használata igaz vélekedéseket eredményez. A tapasztalatnak, mint a tudás forrásának eme dicséretével arra bátorítjuk az egyént, hogy támaszkodjon saját fizikai és pszichológiai erőforrásaira a világ megismerésében. Ezzel kinyilvánítjuk az ember állati képességeibe vetett hitünket. Ha ezeknek szabad teret engedünk, természetes, de oksági működésük olyan tudást eredményez, melyet a világgal való kölcsönhatás során már ellenőriztünk és kipróbáltunk. Ám ha letérünk erről az ösvényről, és embertársainkra hagyatkozunk, áldozatul esünk a babonának, a mítosznak és a spekulációnak. A legjobb esetben az elsőkézből származó tudás helyett másodkézből származó vélekedéseket nyerünk. A legrosszabb esetben a mások történetei mögött hazugok és zsarnokok korrupt szándékai húzódnak meg. Nem nehéz felismernünk ezt a képet. Annak a figyelmeztetésnek egy változata, amellyel Bacon óvott minket a piac és a színház ködképeitől. A standard empirizmus zömmel a tudás ezen felfogásának valamilyen finomított változatát képviseli. Jóllehet az empirista filozófusok között mostanában nem divat az elmélet pszichológiai kifejtése, az alapvető elképzelés nem sokban különbözik a fent vázoltaktól. Ezért aztán különösebb teketória nélkül empirizmusként fogom a fenti elméletet emlegetni.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Ha az empirizmus igaz, akkor a tudásszociológia megintcsak pusztán a tévedés, a vélekedés vagy vélemény, de nem a valódi tudás szociológiája. Ez a konklúzió nem olyan szélsőséges, mint amelyet a tudás teleologikus modelljéből vontunk le. A pszichológus és a szociológus közötti munkamegosztáshoz vezet, ahol is az előző az igazi tudással, a második a tévedéssel foglalkozik. A vállalkozás egésze mindazonáltal naturalisztikus és oksági lenne. Ezért, eltérően a teleologikus modelltől, nem merül fel a választás kérdése egy tudományos és egy egészen más értékeket képviselő megközelítés között. A csatát itt teljes egészében a tudomány saját területén kell megvívni. De vajon helyesen húzza-e meg e felfogás a tudás és tévedés közötti határvonalat? Az empirizmusnak van két olyan fogyatékossága, amely arra mutat, hogy nem. Először is helytelen feltételezni, hogy az ember állati erőforrásainak természetes működése mindig tudást eredményez. Egyformán természetes úton hoz létre tudást és tévedést, méghozzá ugyanazon okok működése révén. Például a mérsékelt izgalom gyakran növeli a feladat megtanulásának és sikeres végrehajtásának esélyeit az izgalom nagyon alacsony szintjéhez képest; a teljesítmény azonban megintcsak csökken, ha az izgalom szintje túlságosan magas lesz. Laboratóriumi jelenségek körében ez meglehetősen általános. Az éhség egy bizonyos szintje elősegíti, hogy az állat minél több információt őrizzen meg a környezetéről, például abban az esetben, amikor a patkány a laboratóriumi útvesztőben élelmet keres. Az éhség nagyon magas szintje eredményezhet azonnali és sikeres tanulást az élelem hollétét illetően, de csökkenti azon természetes képességet, hogy az alany olyan körülményeket észleljen, amelyek nem relevánsak a jelenlegi, uralkodó érdeklődése szempontjából. Ezek a példák azt sugallják, hogy különböző oksági feltételek valóban összekapcsolhatók igaz és hamis vélekedések különböző mintázataival. Azt azonban nem mutatják meg, hogy különböző típusú okok egyszerűen igaz illetve hamis vélekedésekkel járnak együtt. Konkrétabban: nem mutatják meg, hogy jogos lenne az összes pszichológiai okot a választóvonal ugyanazon oldalára helyezni, mint amelyek természetesen vezetnek az igazsághoz. Nem kétséges, ez a fogyatékosság kiküszöbölhető. Talán az ellenpéldák mindössze azt mutatják, hogy a pszichológiai tanulásmechanizmusoknak van egy optimális működési elrendezése, és ha ezeket megzavarják, tévedést eredményeznek. Kitarthatnánk amellett, hogy amikor az érzékelő apparátus normális feltételek között és funkciójának megfelelően működik, akkor igaz vélekedésekhez vezet. A tanítás e módosítását akár el is fogadhatjuk, ugyanis van egy sokkal fontosabb ellenvetés, amelyet meg kell vizsgálnunk. A döntő pont az empirizmus individualista jellege. A tudásnak azon aspektusai, amelyekre minden egyes ember önmagában képes szert tenni, és kell is szert tennie, talán megfelelően magyarázhatók ezzel a modellel. De vajon az emberi tudás és a tudomány mekkora hányada jött létre úgy, hogy az egyén egyszerűen állati képességei és a világ közötti kölcsönhatásra hagyatkozott? Valószínűleg nagyon kevés. A fontos kérdés az, hogy hogyan elemezzük a fennmaradó részt. Valószínűnek tűnik, hogy a pszichológiai megközelítés figyelmen kívül hagyja a tudás társadalmi összetevőjét. Avagy nincs igazunk, ha azt állítjuk, hogy az egyéni tapasztalás valójában általánosan osztott feltevések, standardek, célok és jelentések keretén belül megy végbe? Ezekkel a társadalom látja el az egyén elméjét, és azokat a feltételeket is biztosítja, amelyek között fenntarthatók és megerősíthetők. Ha az egyén elbizonytalanodik ezekkel kapcsolatban, vannak intézmények, hogy emlékeztessék; ha a világképe kezd eltérni az általánostól, vannak mechanizmusok, hogy visszatereljék. A kommunikáció szükségszerűsége segít fenntartani a gondolkodás kollektív mintáit az egyéni pszichében. A természeti világ érzéki tapasztalásán kívül van valami, ami túlmutat ezen a tapasztalaton, amely keretet biztosít számára, és tágabb jelentőséget ad neki. Kiegészíti az egyén felfogását arról, hogy mi is az az átfogó Valóság, amelyre tapasztalatai vonatkoznak. Egy társadalom tudása nem igazán tagjainak érzéki tapasztalatait jelöli, s nem is annak az összességét, amit állati tudásuknak nevezhetnénk. Inkább azt mondhatnánk, hogy a tudás a Valóságról alkotott kollektív víziójuk. Így kultúránknak a tudományban megjelenített tudása nem ama valóság ismerete, amelyet minden egyén egymagában tapasztalhat vagy megtanulhat; hanem az, amit legjobban kipróbált elméleteink és legkörültekintőbb gondolataink mondanak, bármit is sugalljanak a látszatok. Olyan történet, amely azokból az utalásokból és futó benyomásokból nő ki, amelyeket, úgy hisszük, tapasztalataink nyújtanak. A Tudást tehát inkább a Kultúrával, mintsem a Tapasztalattal kell azonosítanunk. Ha a „tudás" szót így értelmezzük, akkor az igazság és tévedés közötti megkülönböztetés nem ugyanaz, mint az (optimális) egyéni tapasztalat és a társadalmi hatás közötti megkülönböztetés. Inkább olyan megkülönböztetés lesz belőle, amely a kultúra tartalmát adó társadalmilag közvetített vélekedések és a tapasztalatok keverékét választja ketté. Versengő tapasztalat-vélekedés keverékeket különböztet meg. Az igaz és hamis vélekedéseknél ugyanaz a két összetevő játszik szerepet, s így nyitva az út az okok azonos típusára hivatkozó szimmetrikus magyarázatok előtt.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* E felismerés úgy is megfogalmazható – s ez talán segít megértésében és elfogadásában –, hogy annak, amit tudományos tudásként tartunk számon, nagy része „elmélet". Az, amit az adott pillanatban a tudósok tudásának nevezhetünk, jórészt elméleti vízió a világról. Ha arra kérjük őket, hogy beszéljenek a világról, elméleteiket idézik fel. De az elméletek és az elméleti tudás nem adottak a tapasztalatban. Értelmet adnak a tapasztalatnak: elmondják, mi húzódik meg mögötte, mi kapcsolja össze és mi magyarázza meg. Ez nem jelenti azt, hogy a tapasztalat nem befolyásolja az elméletet. Befolyásolja, de az elmélet nincs adva a tapasztalattal együtt, amelyet megmagyaráz, és nem nyer belőle kizárólagos támogatást. A fizikai világon kívül egy másik tényező is kell a tudás ezen összetevőjének irányításához és támogatásához. A tudás elméleti összetevője társadalmi összetevő, a tudás szükségszerű része, nem pedig a puszta tévedés jele. A tudásszociológiával szemben felhozott ellenvetések két forrását vizsgáltuk meg eddig, és mindkettőt visszautasítottuk. A teleologikus modell valóban radikális alternatíva az erős programmal szemben, de semmi sem kényszerít az elfogadására. Az empirista elmélet nem meggyőző leírása annak, hogy az emberek valójában mit tartanak számon tudásukként. Néhány téglát biztosít, de nem beszél az ezekből emelt épületek szerkezetéről. A következő lépés az lesz, hogy összekapcsoljuk ezt a két pozíciót azzal, ami talán a leggyakoribb ellenvetés a tudásszociológiával szemben: azzal, hogy a tudásszociológia a relativizmus öncáfoló változata. Az öncáfolat-érv Ha valakinek a vélekedései teljes mértékben okozatilag jönnek létre, és szükségképpen tartalmaznak társadalmi összetevőt, akkor – legalábbis így tűnt sok kritikusnak – ezek a vélekedések nem kerülhetik el a hamisságot. A vélekedés minden mélyre ható szociológiai elmélete ugyanebbe a csapdába esik. Mert vajon nem köteles-e a szociológus beismerni, hogy saját gondolatai is meghatározottak, sőt részben társadalmilag meghatározottak? Nem kell-e vajon ezért azt is beismernie, hogy saját állításai is hamisak a meghatározottság erősségének arányában? Úgy tűnik, az eredmény az, hogy a szociológiai elmélet hatóköre nem lehet általános, hiszen így, önmagára alkalmazva, saját magát is belegabalyítaná a tévedések hálójába, ezáltal lerombolná saját hihetőségét. Ezért vagy nem érdemes a tudásszociológiában hinni, vagy a tudományos, objektív vizsgálatoknak kivételt kell képezniük, így a tévedés szociológiájára kell korlátozódni. A tudásnak, különösen pedig a tudományos tudásnak nem lehetséges ellentmondásmentes, általános és oksági szociológiája. Egyből látszik, hogy ez az érv előfeltételezi a tudás két, fentebb megvitatott felfogásának valamelyikét, jelesül a teleologikus modellt vagy az individuális empirizmus egy formáját. A konklúzió akkor és csak akkor következik, ha ezeket az elméleteket adottnak vesszük. Az érv ugyanis premisszaként használja ezen felfogások központi gondolatát: azt, hogy az okság tévedést, elhajlást vagy korlátozottságot von maga után. Ez a premissza jelentkezhet erősebb vagy gyengébb formájában, aszerint, hogy mindenféle okságról, vagy csak a társadalmi okságról állítja, hogy tévedést von maga után. Az egyik vagy a másik elengedhetetlen ahhoz, hogy az érv működjön. Ezek a premisszák a tudásszociológia ellen indított erőtlen és rosszul argumentált támadások tömkelegéért felelősek. Az érvek a legtöbb esetben nem tették világossá premisszáikat. Ha megtették volna, gyengeségük könnyebben kiderülhetett volna. Látszólagos erejüket abból merítették, hogy igazi alapjuk rejtve maradt, vagy egyszerűen nem volt ismert. Következzen most egy példa az érvnek egy sokkal jobb változatára, mely világossá teszi hogy milyen álláspontból származik. Grünwald, Mannheim egyik korai kritikusa nyíltan kimondja, hogy feltevése szerint a társadalmi meghatározottság elkerülhetetlenül a tévedésbe csalja a gondolkodót. Mannheim „Essays on the Sociology of Knowledge" (1952) című könyvének bevezetésében Grünwaldot idézi: „nem lehetséges értelmes állításokat tenni az eszmék egzisztenciális meghatározottságáról anélkül, hogy lenne valamilyen arkhimédészi pont kívül az egzisztenciális meghatározottságokon." (29. o.) Grünwald ebből levonja a következtetést, hogy minden elmélet – mint pl. Mannheimé –, amely azt állítja, hogy a gondolkodás egésze társadalmilag meghatározott, szükségképpen megcáfolja önmagát. Ezért: „Nincs szükség hosszú érvekre, hogy kétségen felül megmutassuk, hogy a szociologizmusnak ez a változata is a szkepticizmus egy formája, és így önmagát cáfolja meg. Az a tézis tart ugyanis igényt az igazságra, hogy minden gondolkodás egzisztenciálisan meghatározott, és nem tarthat igényt az igazságra." (29. o.) Ez nyomós érv lenne egy olyan elmélet ellen, amely tényleg azt állítja, hogy az egzisztenciális meghatározottság hamisságot von maga után. De fő premisszája nem több alaptalan feltevésnél és irreális követelménynél. Ha a tudás valóban a társadalmon kívüli nézőponttól függ, és ha az igazság valóban a társadalmi kapcsolatok oksági hálójából való kilépésen múlik, akkor mindkettőről végleg lemondhatunk.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Ennek az érvnek még számos más formája létezik. Egy jellegzetes változat azzal indít, hogy magát a vélekedések oksági viszonyainak kutatását helytállóként és objektívként tüntetik fel. Így aztán – folytatódik az érvelés – a szociológus feltételezi, hogy lehetséges objektív tudás, tehát nem mindenkinek a vélekedései társadalmilag meghatározottak. Ahogy a történész Lovejoy (1940) megfogalmazta: „Ezek szerint még ők is felteszik, hogy általánosításaikkal kapcsolatban lehetségesek korlátozások vagy kivételek; éppen azáltal, hogy védik őket." (18. o.) A korlátozásokra, amelyeket a „szociológiai relativistának" fel kell tennie, azért van szükség, hogy a tényszerű igazság és az érvényes következtetés kritériumainak helyet szorítsanak. Ebből látható, hogy ez az ellenvetés is azon a premisszán nyugszik, hogy a meghatározott vélekedések, vagy legalábbis a társadalmilag meghatározott vélekedések, sértenék a tényszerű igazságot és az érvényes következtetést. Mivel ezek az érvek olyannyira magától értetődővé váltak, megfogalmazásuk immár rövid és rutinszerű. Ma már olyan sűrített változata is vannak, mint amilyet Bottomore (1956) terjeszt elő: „Mert ha minden kijelentés egzisztenciálisan meghatározott, és egyetlen kijelentés sem abszolút igaz, akkor maga ez a kijelentés is, ha igaz, nem abszolút igaz, hanem egzisztenciálisan meghatározott." (52. o.) Megvizsgáltuk és elutasítottuk azt a premisszát, melyre az összes ilyen érv épül, ti. hogy az okság tévedést von maga után. A premisszával együtt az érveknek is búcsút mondhatunk. Annak, hogy egy vélekedést igaznak vagy hamisnak kell-e tekintenünk, semmi köze nincs ahhoz, hogy van-e oka vagy nincs. A jövőbeli tudáson alapuló érv A társadalmi determinizmus és a történelmi determinizmus szorosan összefüggő eszmék. Azok, akik szerint a társadalmakat és a társadalmi folyamatokat törvények kormányozzák, feltehetik a kérdést, hogy vajon felfedezhetünk-e törvényeket történelmi egymásra következésükben és fejlődésükben is. Azt tartani, hogy az eszmék a társadalmi környezet által meghatározottak, tulajdonképpen egy formája annak a vélekedésnek, hogy ezek az eszmék valamilyen értelemben viszonylagosak a cselekvő történelmi helyzetéhez képest. Ezért aztán nem meglepő, hogy azok, akik úgy gondolják, hogy magának a történelmi törvénynek a gondolata tévedésen és zűrzavaron alapul, a tudásszociológiát is kritikával illették. Az egyik ilyen kritikus Karl Popper (1960). Ennek a résznek az a célja, hogy visszautasítsa ezeket a bírálatokat, már amennyiben alkalmazhatók a tudásszociológiára. A törvények keresését azért tartják rossznak, mert ha esetleg megtalálnánk őket, az maga után vonná a predikció lehetőségét. Egy törvényekkel rendelkező szociológiai elmélet előre tudná jelezni jövőbeli vélekedéseinket. Elvileg lehetségesnek látszana, hogy megmondjuk, milyen lesz a jövő fizikája, éppen úgy, ahogy lehetséges előrejelezni egy mechanikai rendszer jövőbeli állapotait. Ha egy mechanizmus törvényei ismertek, kiinduló helyzetével, részeinek tömegével és a rájuk ható erőkkel együtt, akkor az összes jövőbeli helyzet megjósolható. Popper kifogása ezzel a törekvéssel szemben részben formális, részben informális. Informálisan közli azt a megfigyelését, hogy az emberi viselkedés és a társadalom egyszerűen nem események olyan ismétlődő ciklusaiból áll, mint a természeti világ néhány korlátozott szelete. Így a hosszú távú előrejelzések aligha reálisak. Ezt elismerhetjük. Az érv lényege azonban egy logikai meglátás a tudás természetéről. Popper szerint a jövőbeli tudást lehetetlen előrejelezni. Mégpedig azért, mert az ilyen előrejelzés maga lenne a kérdéses tudás felfedezése. Viselkedésünk tudásunktól függ, s így jövőbeli viselkedésünk függ ettől az előrejelezhetetlen tudástól, ezért maga is előrejelezhetetlen lesz. Az érv a tudás egy sajátos tulajdonságán nyugszik, és elválasztja egymástól a természettudományokat és a társadalomtudományokat, már amennyiben az emberrel, mint a tudás hordozójával foglalkoznak. Azt sugallja, hogy az erős program törekvése, az okok és törvények kutatása elhibázott, és valami szerényebb empirikus vállalkozásra van szükség. Talán a szociológiának ismét be kellene érnie a tévedések felsorolásával vagy a tudományt segítő, illetve akadályozó külső körülmények katalogizálásával. Valójában Popper észrevétele helyénvaló, bár kissé elcsépelt. Az észrevétel – megfelelően értelmezve – inkább a természettudományok és társadalomtudományok közötti hasonlóságokra, és nem a különbségekre mutat rá. Gondoljuk végig a következő érvet, amely pontosan ugyanolyan lépésekből áll, mint Popperé, de ha helytálló, azt bizonyítja, hogy a fizikai világ előrejelezhetetlen. Ez mindjárt mozgásba fogja hozni kritikai érzékünket. Az érv a következő: nem lehetséges a fizikában olyan előrejelzéseket tenni, amelyek olyan fizikai folyamatokra támaszkodnak vagy utalnak, amelyekről nem rendelkezünk tudással. Csakhogy a fizikai világ részben ezektől az ismeretlen tényezőktől függ. Ezért a fizikai világ előrejelezhetetlen. Természetesen felmerül az az ellenvetés, hogy mindez nem azt bizonyítja, hogy a természet nem előrejelezhető, hanem azt, hogy előrejelzéseink gyakran rosszak lesznek. Megcáfolódnak, már amennyiben nem vesznek


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* figyelembe olyan tényezőket, amelyekről, bár relevánsak, nem volt tudomásunk. Pontosan ugyanez a válasz adható a történelmi törvények ellen felhozott érvre. Igazából Popper érve induktív következtetés, amely kudarcaink és tévedéseink hosszú történetére alapozódik. Mindössze arra mutat rá, hogy történelmi és szociológiai előrejelzéseink rendszerint hamisak lesznek. Hogy ez miért van így, azt Popper helyesen látja. Az emberek jövőbeli cselekedetei gyakran függnek olyan dolgoktól, amelyeket tudni fognak, de amelyeket most nem tudunk, és ezért az előrejelzésnél nem számolunk velük. A társadalomtudományok számára ebből az a helyes konklúzió adódik, hogy valószínűleg nem érünk el túl nagy haladást mások vélekedéseinek és viselkedésének előrejelzésében, hacsak nem tudunk helyzetükről legalább annyit, mint amennyit ők tudnak. Az érvben nincs semmi, aminek vissza kellene tartania a tudásszociológust attól, hogy az empirikus és történelmi esettanulmányok alapján hipotéziseket alkosson, és további vizsgálatokkal ellenőrizze őket. A tudás korlátozott volta és a tévedési lehetőségek széles köre miatt ezek az előrejelzések többnyire hamisak lesznek. Másfelől az, hogy a társadalmi élet szabályszerűségen és renden alapul, némi reményt nyújt arra, hogy haladást érhetünk el. Érdemes felidéznünk, hogy Popper maga is úgy tekint a tudományra, mint megcáfolt sejtések végtelen sorozatára. Minthogy ezzel a vízióval nem kívánta megfélemlíteni a természettudósokat – nem is sikerült neki –, nincs különösebb ok arra, hogy bárkit elbátortalanítson, amikor a társadalomtudományokra alkalmazzuk. Még akkor sem, ha Popper így óhajtotta bemutatni. Az alábbi ellenvetésre azonban válaszolnunk kell: vajon a társadalmi világot nem csupán trendek és tendenciák jellemzik-e, szemben a természeti világ valódi törvényszerű rendszerességével? A trendek ugyanis inkább esetleges és felszínes áramlatok, semmint a jelenségek közötti megbízható szükségszerűségek. A válasz az, hogy a megkülönböztetés alaptalan. Vegyük a bolygók keringését, amit általában példaként hoznak fel a trendekkel szembeállított törvényekre. A naprendszer pusztán egy fizikai tendencia. Azért marad fenn, mert semmi sem zavarja. Volt olyan idő, amikor nem létezett, és könnyű elképzelni azt is, hogyan szűnhetne meg: egy nagy gravitáló test haladhatna el a közelében, vagy mondjuk a Nap felrobbanhatna. A természet alaptörvényei még azt sem írják elő, hogy a bolygók ellipszis pályán mozogjanak. A Nap körüli keringésük csak eredetük és keletkezésük feltételeinek köszönhető. A vonzás ugyanolyan törvényeinek engedelmeskedve pályájuk egészen más is lehetne. Nem: a természeti világ empirikus felszínén tendenciák uralkodnak. Ezek a tendenciák gyengülnek és erősödnek a törvények, feltételek és esetlegességek a felszín alatt meghúzódó munkája következtében. Tudományos megértésünk megpróbálja előcsalogatni azokat a törvényeket, amelyek – ahogy hajlamosak vagyunk mondani – a megfigyelhető tényállások „mögött" rejtőznek. A természeti és társadalmi világ összevetése, amitől az ellenvetés függ, nem hasonlót állít hasonló mellé. A fizikai tendenciák mögött meghúzódó törvényeket ugyanis a társadalmi tendenciák pusztán empirikus felszínével méri össze. Tanulságos felidézni, a „bolygó" szó eredeti jelentését. A bolygók pontosan azért keltettek figyelmet, mert nem alkalmazkodtak az éjszakai égen látható általános tendenciákhoz. Kuhn történelmi tanulmánya az asztronómiáról, a „The Copernican Revolution" (1957), pontosan azt örökíti meg, milyen nehéz is megtalálni a szabályszerűséget a tendenciák mögött. Hogy vannak-e alapvető társadalmi törvények, az az empirikus kutatás kérdése és nem a filozófiai vitáé. Ki tudja, hogy a bolygó, céltalan társadalmi jelenségek nem válnak-e törvényszerű szabályszerűségek példáivá? A végül is felbukkanó törvények talán nem fognak masszív történelmi tendenciákról számot adni, ezek ugyanis valószínűleg éppoly összetettek, mint minden egyéb a természetben. A társadalmi világ törvényszerű aspektusai azokkal a tényezőkkel és folyamatokkal fognak foglalkozni, amelyek együttesen empirikusan megfigyelhető hatásokat hoznak létre. Mary Douglas professzor briliáns antropológiai tanulmánya, a „Natural Symbols" (1970) megmutatja, milyenek lehetnek az effajta törvények. Az adatok nem kimerítők, elméletei még fejlődnek, és, mint minden tudományos munka, ez is időleges; de már észlelhetők a minták. Hogy némileg kézzelfoghatóvá tegyük a törvények és előrejelzések kérdését, érdemes végezetül felhoznunk egy példát. Ez megmutatja majd, hogy valójában miféle törvényeket is keres a tudományszociológus. Segíteni fog abban is, hogy megvilágítsuk a „törvény" és „elmélet" absztrakt terminológiáját, amelyek éppoly kevéssé közkeletűek a szociológia gyakorlatában, mint a tudománytörténetében. A törvények és elméletek utáni kutatás a tudományszociológiában éppen olyan folyamat, mint bármelyik másik tudományban. Eszerint a következő lépéseket kell tenni. Az empirikus vizsgálódás tipikus és visszatérő eseményeket azonosít. Egy ilyen vizsgálódás származhat egy korábbi elméletből, valamilyen hallgatólagos elvárás megsértéséből vagy gyakorlati igényekből. Ezután elméletet kell alkotni az empirikus szabályszerűség magyarázatára, amely valamilyen általános elv vagy modell révén ad számot a tényekről. Eközben létrejön az a nyelv, amelyen a tényekről beszélhetünk, és talán maguk a tények is tisztábban láthatóvá válnak. A szabályszerűség érvényességi köre világosabban kirajzolódhat, amint az első, bizonytalan megfogalmazást megkíséreljük magyarázni. Az elmélet vagy a modell például nem csak azt magyarázhatja meg, hogy miért fordul elő az empirikus szabályszerűség, hanem azt is, hogy olykor miért nem. Elvezethet azokhoz a feltételekhez, amelyektől a szabályszerűség függ, s így az eltérés és változékonyság okait is fel tudjuk deríteni. 297 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Az elmélet ennélfogva aprólékosabb empirikus kutatásokra sarkallhat, amelyek viszont további elméleti munkát igényelhetnek: a korábbi elmélet visszautasítását vagy módosítását és finomítását. Mindezt láthatjuk a következő eset során. Gyakran megjegyezik, hogy a tudományban általánosak a felfedezések elsőbbségéről folytatott viták. Gondoljunk a híres vitára Newton és Leibniz között a differenciálszámítás feltalálásáról; az energia-megmaradás felfedezését is keserű vita kísérte; Cavendish, Watt és Lavoisier a víz kémiai összetétele felett kaptak össze. A biológusok, mint Pasteur, az orvosok, mint Lister, a matematikusok, mint Gauss, a fizikusok, mint Faraday és Davy – mind elsőbbségi vitákba bonyolódtak. Megfogalmazhatjuk tehát a következő, hozzávetőleg igaz, általánosítást: a felfedezések az elsőbbségről szóló vitákat eredményeznek. Ezt az empirikus megfigyelést félre lehet söpörni azzal, hogy irreleváns a tudomány igazi természetére nézve. A tudomány, mint olyan, mondhatnánk, a tudományos vizsgálódás belső logikája szerint fejlődik, és ezek a viták csupán botlások, pszichológiai zavarórepülések a racionális folyamatokban. Egy naturalistább megközelítés azonban egyszerűen úgy venné a tényeket, ahogy vannak, és megpróbálná valamilyen elmélet segítségével megmagyarázni őket. Az egyik elmélet, amely az elsőbbségi vitákat magyarázni igyekszik, a tudományt cserén alapuló rendszernek látja. A „hozzájárulásokat" „elismerésre" és státuszra váltják – innen származnak az olyan nevesített törvények, mint Boyle törvénye vagy Ohm törvénye. Mivel az elismerés fontos és nehezen szerezhető meg, harc folyik érte; ezért alakulnak ki az elsőbbségi viták. (Merton (1957), Storer (1966)). Ez felveti azt a kérdés, hogy vajon miért nem nyilvánvaló, hogy kinek az érdeme egy bizonyos hozzájárulás: hogyan lehet ez egyáltalán vita tárgya? A válasz részben az, hogy mivel a tudomány oly nagy mértékben függ a publikált és közös tudástól, gyakran előfordul, hogy több tudós is ugyanazokat a lépéseket teszi meg. A verseny szoros lesz. A második és fontosabb tényező az, hogy a felfedezések nem pusztán empirikus megállapítások; elméleti értelmezést és újraértelmezést is magukba foglalnak. Az empirikus eredmények változó jelentése pedig gazdag lehetőséget kínál a félreértésekre és félreértelmezésekre. Az oxigén felfedezése jól szemlélteti ezeket a bonyodalmakat (Toulmin (1957)). Az oxigén felfedezését gyakran Priestley-nek tulajdonítják, noha ő nem így látta a dolgokat. Az ő szemében az általa elkülönített új gáz flogisztontartalmától megfosztott levegő volt. Olyan anyag, amely a flogiszton-elmélet révén értelmezett égési folyamatokhoz kapcsolódott. Csak mikor az elmélet cáfolatot nyert, és helyébe Lavoisier-nak az égésről alkotott felfogása lépett, kezdhettek a tudósok az oxigén nevű gázról beszélni. A tudomány elméleti összetevői azok, amin keresztül az emberek saját és mások cselekvéseit szemlélik. Ezért a cselekvéseknek azok a leírásai, amelyeket egy felfedezés tulajdonításánál alkalmazunk, igencsak problematikusak lesznek, valahányszor fontos felfedezésekről van szó. Most pedig képesnek kell lennünk annak tisztázására is, hogy egyes felfedezések miért kevésbé alkalmasak elsőbbségi viták kiváltására, mint mások. Az eredeti empirikus általánosítást finomíthatjuk. A finomítás azonban nem egyszerű vagy önkényes korlátozása lesz az általánosítás érvényességi körének. Ehelyett olyan megkülönböztetést próbálunk tenni a felfedezések különböző típusai között, amelyet a csere-elmélettel kapcsolatos fenti mérlegelések sugallnak. Ezáltal az empirikus törvényt javított formában fogalmazhatjuk meg: az elméleti változás idején a felfedezések elsőbbségi vitákat váltanak ki; az elméleti stabilitás idején viszont nem. A dolog természetesen ezzel nem ér véget. Először is, ellenőrizni kell a törvény finomított változatát, hogy lássuk, empirikusan meggyőző-e. Ez persze azt jelenti, hogy a tudósok vélekedéseiről és viselkedéséről alkotott előrejelzéseket kell ellenőriznünk. Másodszor, új elméletet kell kidolgoznunk az új törvény értelmezésére. Itt nem érdemes belemennünk a további részletekbe, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy már született ilyen elmélet. Szerzője T. S. Kuhn, s az illető írások a „The Historical Structure of Scientific Discovery" (A tudományos felfedezés történelmi szerkezete) (1962a) és „A tudományos forradalmak szerkezete" (1962). A következő fejezetekben több szó esik erről a tudomány-felfogásról. Jelenlegi szempontunkból nem az az érdekes, hogy a csere-modell vagy Kuhn elmélete helyes-e. A kérdés az az általános mód, ahogy az empirikus megállapítások és az elméleti modellek egymáshoz viszonyulnak, egymásra hatnak és fejlődnek. A lényeg az, hogy a tudományszociológiában ez pontosan úgy működik, mint bármely más tudományban. * Knowledge and Social Imagery (Routledge & Kegan Paul, London, 1976), 1. fejezet Bibliográfia Ben-David, J. (1971), The Scientist's Role in Society. Englewood Cliffs, N. J.: Prentice Hall.


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Bottomore, T. B. (1956), „Some reflections on the sociology of knowledge". British Journal of Sociology, vol. 7, no. 1, 52–8. o. Burchfield, J. D. (1975), Lord Kelvin and the Age of Earth. London: Macmillan. Cardwell, D. S. L. (1971), From Watt to Clausius. London: Heinemann. Coleman, W. (1970), „Bateson and chromosomes: conservative thought in science". Centaurus vol. 15, no. 3–4, 228–314. o. Cowan, R.S. (1972), „Francis Galton's statistical ideas: the influence of eugenics". Isis, vol. 63, 509–28. o. De Gré, G. (1967), Science as a Social Institution. New York: Random House. Douglas, Mary (1966), Purity and Danger: an Analysis of Concepts of Pollution and Taboo. London: Routledge and Kegan Paul. Douglas, Mary (1970), Natural Symbols. London: Barrie & Jenkins. Durkheim, E. (1938), The Rules of Sociological Method. Trans. of. 8th edn by S. A. Soloway and J. H. Mueller, New York: The Free Press. (magyar kiadás: „A szociológia módszertani szabályai", in: A társadalmi tények magyarázatához, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978. 21–160. o.) Forman, P. (1971), „Weimar culture, causality, and Quantum Theory, 19181927: adaptation by German mathematicians to a hostile intellectual environment". in: R. McCormmach (ed.): Historical Studies in the Physical Sciences, vol. 3, 1–115. o. Hamlyn, D. W. (1969), The Psychology of Perception. London: Routledge and Kegan Paul. Kuhn, T. S. (1957), The Copernican Revolution. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. Kuhn, T. S. (1959), „Energy conservation as an example of simultaneous discovery" in: M. Clagett (szerk.): Critical Problems in the History of Science. Madison: University of Wisconsin Press. Kuhn, T. S. (1962a), „The historical structure of scientific discovery" Science, vol. 136, 760–4. o. Kuhn, T. S. (1962b), The Structure of Scientific Revolutions. Chicago: University of Chicago Press. (magyar kiadás: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat, 1984. Bíró Dániel fordítása). Lakatos, I. (1971), „History of Science and its rational reconstruction" in: Buck and Cohen (szerk.): Boston Studies, vol. 8, Dordrecht: Reidel. (magyar kiadás: „A tudomány története és annak racionális rekonstrukciói", in: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz, 1997. Benedek András és Forrai Gábor fordítása) Lovejoy, A. O. (1940), „Reflections on the History of Ideas". Journal of the History of Ideas, vol. 1, no. 1, 3–23. o. Mannheim, K. (1936), Ideology and Utopia (trans. with an introduction by L. Wirth and E. Shils) London: Routledge and Kegan Paul. ( Magyarul: Ideológia és utópia, Budapest: Atlantisz, 1996) Mannheim, K. (1952), Essays on the Sociology of Knowledge. London: Routledge and Kegan Paul. Merton, R. K. (1957), „Priorities in scientific discoveries". American Sociological Review, vol.22, no.6, pp.635– 59. Merton, R.K. (1964), Social Theory and Social Structure. (revised and enlarged edn.) London: CollierMacmillan. (Magyarul: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Budapest: Gondolat, 1980.) Peters, R.S. (1958), The Concept of Motivation. London: Routledge and Kegan Paul. Popper, K. R. (1960), The Poverty of Historicism. London: Routledge and Kegan Paul (magyar kiadás: A historicizmus nyomorúsága. Budapest: Akadémiai Kiadó 1989. Kelemen Tamás fordítása.)


DAVID BLOOR: A TUDÁSSZOCIOLÓGIA ERŐS PROGRAMJA* Popper, K. R. (1966), The Open Society and its Enemies. vol. 2, London: Routledge and Kegan Paul. Rudwick, M. J. S. (1972), The Meaning of Fossils. London: Macdonald. Ryle, G. (1949), The Concept of Mind. London: Hutchinson (magyar kiadás: A szellem fogalma. Budapest: Gondolat, 1974. Altrichter Ferenc fordítása.) Stark, W. (1958), The Sociology of Knowledge. London: Routledge and Kegan Paul. Storer, N. W. (1966), The Social System of Science. New York: Holt, Rinehart & Winston. Toulmin, S. (1957), „Crucial experiments: Priestley and Lavoisier" Journal of the History of Ideas, vol. 18, 205–20. o. Znaniecki, F. (1965), The Social Role of the Man of Knowledge. New York: Octagon Books. (Fordította Farkas Katalin)


Chapter 21. MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* Az erős tétel a tudománytörténetben Mára már közhely, hogy a tudomány történetének kétféle megközelítése, melyeket "belsőnek" (internal) vagy "racionálisnak", illetve "külsőnek" (external) vagy "szociális"-nak neveznek, nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, s úgynevezett konfliktusaik látszat-konfliktusok. Eredeti álláspontját meghaladva, a két megközelítésmód egy átfogóbb, valóban történeti beállítódássá kapcsolódott össze. Egyfelől olyan tanulmányok, mint Yates, Pagel, Rattansi, Webster és Debus a XVIXVII. századi tudomány intellektuális kontextusáról szóló írásai, megmutatták, hogy a tudomány "belső racionalitását" ki kell tágítani, úgy, hogy magába foglaljon mindenféle vélekedésrendszert – mágiát, mitológiát, alkímiát, vallásos szektarianizmust –, más szóval mindazokat a kulturális tényezőket, melyeket egy tendenciózusabb történetírás a tudománytól a lehető legtávolabb állónak tekintett."(1) Másfelől, a tudomány "külső" vagy társadalmi története már nem elégszik meg azzal, hogy tanulmányozza a tudomány létrehozásának perifériális társadalmi tényezőit – például a tudományos munka képzésbeli és pénzügyi meghatározóit, vagy Kuhn nyomán a tudományos szubkultúra szociológiáját és pszichológiáját. Legérdekesebb formájában a tudomány társadalomtörténetét egyre inkább úgy értelmezik, hogy az a tudomány elméleti vélekedésrendszereinek kondicionálását tanulmányozza – azaz, a tudomány szociológiája a tudásszociológia egyik ágává vált. Az efféle tanulmányok legnevezetesebbjei közé tartoznak Paul Forman munkái a Weimari Köztársaság kvantumelméletéről(2) a Teich és Young által szerkesztett Changing Perspectives in the History of Science című kötet tanulmányai, s néhány újabb tanulmány, melyekről az alábbiakban számolok be. A konkrét esettanulmányokon túl, három könyv reflektált a kapcsolódó filozófiai és historiográfiai kérdésekre: Barry Barnes Scientific Knowledge and Sociological Theory-ja és Interests and the Growth of Knowledge-e (London, 1977), valamint David Bloor Knowledge and Social Imagery-je (London, 1976)(3) A tudásszociológia végzetes szociológiai és filozófiai balesetek hírhedt helyszíne. A vele összekapcsolt tézisek némelyek szerint egyértelműen aláásnak mindenféle értelmes rendet és objektivitást, s ezért kívül esnek a racionális vita határain, mások szerint pedig szerves részei különféle nem-tudományos, ideológiai, morális és politikai elkötelezettségeknek. Annak tárgyalását előkészítendő, hogy a tudomány története hogyan tartalmazhatja a tudományos megismerés társadalomtörténetét, először néhány, magával a tudásszociológiával kapcsolatos, általános problémát veszek szemügyre. Ideológia és utópia (Budapest: Atlantisz, 1996) című, nagyhatású tudásszociológiai művében, Karl Mannheim két releváns tézist fogalmazott meg. Először megkülönböztette a partikuláris és a totális ideológiaelméleteket: a partikuláris elméletek úgy értelmezik az ideológiát, mint vélekedések vagy előítéletek összességét, amely elfedi, vagy eltorzítja a valóságot, s így a normától eltérő, kezelendő vagy helyesbítendő, hamis tudat fogalmához vezetnek. Ennek legfőbb példája Marx elmélete, mely a hatalommal bíró (azaz nem-proletár) osztályok érdekalapú ideológiáját azzal a világos képpel szembesíti, mellyel a társadalmi hatalommal nem bíró proletariátus rendelkezhet a történelemről, a társadalomról, sőt a természeti világról. A partikuláris ideológiákat tehát nem egyszerűen a valóság eltorzításainak tekintik, hanem az ideologikus vélekedések képviselőinek és áldozatainak osztályérdekeiből származó, társadalmilag előidézett torzításoknak. De, teszi föl a kérdést Mannheim, miért zárnánk ki bármely társadalmi csoportot ebből a vizsgálatból? A proletariátusnak, Marxnak és a kommunista pártnak is vannak érdekei, melyek szolgálatában vélekedéseik állnak, ők is érdekeik szerint torzítják, hamisítják a valóságos helyzetet; maga a marxizmus is társadalmi ideológia, melynek társadalmi funkciója van. Így jut Mannheim az ideológia totális elméletéhez, mely a "leleplezést" mindenkinek mindenki elleni háborújává változtatja: a társadalmi kontextus idézi elő az emberre és társadalomra vonatkozó valamennyi vélekedést, s valamennyinek társadalmi funkciói vannak. Individuális szinten Freud elmélete a totális ideológia példája, melyben a normális és a deviáns psziché közötti különbség a totális pszichopatológiában oldódik föl. Ezen ideológia szerint valamennyi individuum pszichikai jellemzőit az individuum biológiai előtörténete határozza meg. Mannheimnek sohasem sikerült feloldania az ellentmondást egyfelől a "reális" és a "torzított" vélekedés megkülönböztetése, másfelől azon elgondolás között, hogy valamennyi vélekedés eltorzítja a valóságot. Hiszen,


MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* ha valamennyi vélekedés torzít, akkor hogyan létezhetnek igaz vélekedések a valóságról, s egyáltalán, honnan tudjuk, hogy létezik egy, a torzítástól megkülönböztetendő "valóság"? E reflexív érv kétségkívül telibe találja Mannheim saját elméletét, hisz teljesen világossá teszi, hogy ez is ugyanolyan típusú társadalomelmélet, mint azok, melyekről szól, s így – saját elvei értelmében – természetesen társadalmi eredetű. Mannheim javaslata e dilemma feloldására az, hogy az értelmiség végeredményben érdekektől mentes osztály, melynek vélekedései csak minimális mértékben torzultak. Ezt nehéz komolyan venni, de ha mégis komolyan vesszük, nyilvánvalóan ellentmond magának a totális ideológia fogalmának, mely szerint nincsenek a valóságról olyan vélekedések, melyekhez a torzítás fokozatait mérhetnénk. Mannheim második tézisével próbálja megvédeni magát elméletének legveszélyesebb következményeitől. E tézis a természettudományt, a matematikát és a logikát explicit módon kivonja az elmélet érvénye alól. Különösebb érvelés nélkül feltételezi, hogy legalább ezeken a területeken képesek vagyunk fenntartani a tudással azonosítandó, megalapozott és igaz vélekedések rendszere, valamint a hamis vélekedés vagy tévedés különbségét. E helyzet persze elfogadható annak, aki azon a pozitivista nézeten van, hogy csak a természettudomány és logika biztosít tudást, s csak itt értelmezhető az igazság fogalma (jóllehet, e nézetet magát – minthogy nem tudományos vagy logikai – érinti Mannheim reflexivitása, amint azt Habermas, Gouldner és mások világosan megmutatták).(4) A pozitivizmus jelenlegi hanyatlásával azonban a tudományos megismerés szociológiáját művelők és arra reflektálók közül néhányan, a reflexivitáshoz kapcsolódó nehézségek még megoldhatatlanabbá válásának árán, feladták Mannheim második tézisét. A következőkben erős tételnek fogom nevezni azt a nézetet, mely szerint az igaz vélekedés és a racionalitás éppúgy tudásszociológiai magyarázatra szorul, mint a tévedés és nem-racionalitás, s ezért a totális programnak ki kell terjednie a természettudományra és logikára is.(5) Az erős tételből következik, hogy a tudásszociológia szimmetrikus, amennyiben nem korlátozódik a vélekedés patológiájára: az irracionalitásra, a tévedésre, vagy a racionalitás normáitól való eltérésre. Elutasítja azt a nézetet, miszerint az ész helyes használata és az igaz, megalapozott vélekedés nem, csak a tévedés szorul oksági magyarázatra. (6) Bizonyos értelemben ez persze igaz, de nem több puszta közhelynél. Hiszen, ha annak magyarázata, hogy miért oldott meg valaki helyesen egy számtani példát, az, hogy "azért, mert követte a racionális szabályokat", erre rögtön következhet az okot firtató kérdés: "miért követte a racionális szabályokat?". E kérdésre a válasz a biológiai, a pszichológiai és a szociológiai magyarázat kombinációja lehet. Ez pedig akkor is így lenne, ha lennének perdöntő érvek a racionális szabályok szükségessége mellett. Világos ugyanis, hogy legfeljebb kevés ember fogad el ilyen szabályokat tisztán a racionális szükségesség alapján, ha nem indítja erre valamilyen korábbi társadalmi történés. Ennyit még a totális tudásszociológiai tétel kritikusai is el szoktak fogadni (elfogadja például Steven Lukes a Barnes első könyvéről írott, a tudásszociológia tételével szemben egyébként kritikus recenziója is). (7) Az általános felfogás szerint azonban a tétel ennél többet tartalmaz. Nevezetesen azt, hogy még ha vannak is a társadalmi (s esetleg biológiai) okságtól végeredményben független, racionális szabályok, a tudás társadalmi magyarázatánál egyetlen ilyen szabályra sem lehet hivatkozni független változóként. Hogy megértsük, miért gondolják az utóbbi időben, hogy egy ilyen radikális tézis releváns a tudomány historiográfiája számára, szemügyre kell vennünk a tudományfilozófia újabb fejleményeit. Különösen Quine, Kuhn és Feyerabend munkái késztették a tudománytörténészeket arra, hogy a tudományos eszmék belső magyarázatát társadalmi magyarázatokkal egészítsék ki. Nem mintha e három szerző bármelyike explicit módon sürgette volna a tudomány szociológiájának tanulmányozását (Quine és Kuhn esetében inkább ennek ellenkezője áll), hanem inkább elemzésük bizonyos közös vonásai, melyeket az "aluldetermináltság" és "összemérhetetlenség" fogalmaival összegezhetünk, hatottak ebbe az irányba. Quine kimutatja (8), hogy az adatok sohasem határozzák meg logikai értelemben a tudományos elméleteket, s ennek következtében elvileg mindig léteznek olyan alternatív elméletek, melyek többé-kevésbé megegyeznek az adatokkal. Továbbá amellett is felhoz érveket, hogy bármely elmélet megmenthető a látszólag ellentmondó adatok általi falszifikálástól, s megfordítva, bármely elméletet falszifikáltnak tekinthetünk, feltéve, hogy megfelelően módosítjuk azokat a nem-empirikus kritériumokat, melyek segítségével eldöntjük, hogy mi számít jó elméletnek. Egyetlen elmélet sem képes pontosan leképezni a "magukat a tényeket", még akkor sem, ha egyáltalán van értelme az ilyen vagy olyan elméleti fogalmi keret segítségével való leírás lehetőségén kívül "magukról a tényekről" beszélni. Mi több, mivel Quine úgy véli, hogy nem létezik az a priori igazságok elkülönített kategóriája, világos, hogy az említett nem-empirikus kritériumok sem empirikusan, sem racionálisan nincsenek megalapozva. Így ettől a tudományfilozófiától már csak egy kis lépés az a gondolat, hogy az ilyen, a különböző csoportok és különböző korok számára láthatólag különböző kritériumok elfogadása inkább társadalmi, mint logikai tényezők által magyarázandó.


MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* Megerősíti e gondolatot a Kuhn és Feyerabend által hangsúlyozott "összemérhetetlenség". (9) Az egymással szembenálló tudományos paradigmák, vagy alapvető elméletek nem csupán posztulátumaikban különböznek, hanem a posztulátumok fogalmi jelentésében, s azon kritériumokban is, hogy mi számít jó elméletnek: az egyszerűség és a jó közelítés, a "magyarázat", "ok", vagy a "helyes következtetés" kritériumaiban, sőt abban is, hogy mi a tudományos elméletalkotás gyakorlati célja. Az efféle véleménykülönbségek nem elemezhetők a tudomány logikája által, mivel éppenséggel e logika tartalmát érintik. Értelmezésükkor a történésznek tudományon kívüli okokra kell hivatkoznia. Erre nyújtanak példát Cantornak és Shapinnek a frenológia körül 1803 és 1828 között Edinburgh-ban zajló vitáról szóló írásai.(10) Cantor megmutatja, hogy a különböző teológiák, természetfilozófiák, sőt társadalomfilozófiák elfogadása hogyan vezetett a megfelelő csoportokban az agyfunkciók lokalizálásáról és az ezen funkciókkal korreláló, megfigyelhető koponya-"dudorokról" szóló elmélet elfogadásához, vagy elutasításához. A frenológia az elme és az agy materialista egységét képviselte, s ezért az elme-agy dualisták szemben álltak vele. Teljesen empirista tudományként állította be magát, mivel bizonyítékai hosszú anatómiai és fiziológiai tanulmányok nélkül is mindenki számára hozzáférhetők voltak. Mondani sem kell, hogy ezért a hivatalos orvosi és tudományos körök elutasították. Olyan nézeteltérésről volt szó, melyeket nem lehetett egyszerűen tapasztalat és kísérlet által megszüntetni, mivel a döntő kísérleteket mindkét oldal saját elméletének megfelelően interpretálhatta, s interpretálta is. E konkrét vita vonatkozásában a szembenálló elméletek falszifikálhatatlanok és összemérhetetlenek voltak. A Cantor tanulmányára adott válaszában Shapin teljesen egyetért a logikai szituáció leírásával. Kettejük között a társadalmi magyarázat lehetőségének hangsúlyozásában van nézeteltérés. Shapin hiányolja, hogy az összemérhetetlenséget és kölcsönös félreértést Cantor nem magyarázza az osztályeredet és a társadalmi célok segítségével, s ő maga ilyen magyarázatra tesz kísérletet. Második tanulmányában Cantor nem azt vonja kétségbe, hogy az ilyen magyarázatok elvileg helyénvalóak, hanem azt a konkrét ideológiai beállítottságot, mely Shapin kísérletétében megnyilvánul – mely a reflektálatlan köznapi gondolkodáshoz és tudattalan osztálymotivációkhoz képest alábecsüli a tudatos intellektuális választások jelentőségét. Úgy véli, a történész számára általában kockázatos a kognitívet a társadalmira visszavezetni, mivel jelenleg jobban értjük az individuumra gyakorolt kognitív hatásokat, mint az e hatások mélyén rejlő társadalmi okságot. A vita nem arról folyik, hogy jelen vannak-e külső tényezők a tudományos elméletalkotásban, hanem e tényezők természetéről. Az ezekhez hasonló historiográfiai kérdéseket később, az erős tétellel összefüggésben tárgyaljuk. Addig is hasznos lesz két másik példán megmutatni, hogy nem csak a frenológiához hasonlatos, a tudomány peremén lévő diszciplínákra alkalmazható a nem-logikai elemzés. Ilyen példa Farley és Geison tanulmánya az ősnemzéssel kapcsolatos PasteurPouchet vitáról.(11) Ez egyébként kiváló példa arra is, hogy az olyan általános és rugalmas, aluldeterminált elméleti elkötelezettségek, mint amilyen az "ősnemzés", hogyan számíthatnak egy időben az adatok lehetséges legjobb interpretációjának, hogy eme státuszukat később elvesszék, majd még később – noha bizonyos definíciós és konnotációs változásokkal – ismét elfogadottá váljanak. Olyan vonása ez a tudományos elméletnek, mely kockázatossá teszi az aktuális tudományos elképzelések társadalmi vagy vallási ideológia legitimációjaként való felhasználását, jóllehet, a tudomány történetéből látjuk, hogy gyakran használták őket ilyen célra. Farley és Geison leírja, hogy az empirikus tudós és politikailag konzervatív Cuvier, hogyan lépett fel az 1820-as években a romantikus Naturphilosophie-vel, forradalmi politikával és filozófiai materializmussal társított ősnemzés elképzelése ellen. Az 1860-as évekre azonban a tudományos oldalak politikai elkötelezettsége megváltozott, s már favorizálta az ősnemzést. Ebben az időszakban a darwinizmusé volt a tudományos tekintély, s ennek szüksége volt az ősnemzés eszméjére az élet és az egyes fajok evolúciós keletkezésének magyarázatához. Érzékelték ebben az időszakban a darwinizmusnak a vallási renddel és politikai konzervativizmussal (Franciaországban ez a Második Birodalom fenntartását jelentette) szembeni ellenségességét is. Pouchet elfogadta a darwinizmust és a ősnemzés gondolatát, de kötelességének érezte megmutatni, hogy ezek összeegyeztethetők az vallással. Pasteurt viszont az antidarwiniánus hivatalos francia tudomány, s maga Napóleon támogatta. Farley és Geison elismerik, hogy az ősnemzéssel kapcsolatos vita két pártjának érvei egy bizonyos pontig valóban "tudományosak", noha Pasteur néha megkérdőjelezhető módon használja fel a kísérleteket, s úgy látszik, hogy a darwinizmus által feltételezett ősnemzést csendben egyre inkább elfogadta, anélkül, hogy e véleményváltozást a politikailag érzékeny 1860-as évek elmúltáig nyilvánosságra hozta volna. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy Pasteur viselkedése külső tényezők jelentősebb befolyására utal, mint Pouchet-é, de nem tagadják, hogy a tudomány számára léteztek "maguk a tények", melyek fokozatosan napvilágra kerültek. Úgy vélik, hogy a történetírás számára is léteznek maguk a tények, mivel egy reflexív bekezdésben felteszik a kérdést, hogy vajon a történethez való saját közelítésmódjukat befolyásolta-e Pasteur társadalmi és politikai nézeteivel szembeni ellenérzésük, s kijelentik, hogy igyekeztek saját nézeteiket félretenni, s kritikailag keresni az objektivitást. 303 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* Ennek az esetnek két fontos vonása van. Az első, az ősnemzés jelentésének megváltozása a vita során, mely a két oldal által használt fogalmak összemérhetetlenségét eredményezte. Amennyiben Pasteur azt állította, hogy az életet nem "közönséges kémiai folyamatok" hozzák létre, a későbbi elméletek fényében igaza volt; amennyiben tagadta, hogy élet valaha is létrehozható megfelelően komplex, szervetlen molekuláris folyamatok által, tévedett. Az eset másik fontos tanulsága az, hogy ugyanazt a tudományos legitimációt, a történelmi körülményektől függően, szembenálló vallási és politikai csoportok is felhasználhatják. Ez arra utal, hogy a tudásszociológia nem fog egyszerű, a történelmen végighúzódó korrelációkat eredményezni a társadalmi struktúra és a metodológia típusai között. A tudomány társadalmi elemzésére egy másik, még keményebb példa MacKenzie: "Statisztikai elmélet és társadalmi érdekek: esettanulmány"(12) című írása arról a vitáról, mely Pearson és Yule között folyt a regressziók és korrelációk statisztikai adatokból való kiszámításának legjobb módszeréről. MacKenzie megmutatja, hogy a normál eloszlás felhasználása hogyan adott Pearson kezébe olyan modellt, mely elég hatékony volt ahhoz, hogy föl lehessen használni az átöröklés prediktív elméletéhez, s így a fajnemesítéshez. Yule viszont elutasította a normál eloszlás hipotézisét, s közelebb állt a tulajdonság-változók köznyelvi klasszifikációjához. Ennek következtében elmélete prediktíve nem volt oly sikeres, de elégséges volt azokra a célokra, melyekre alkalmazni kívánta. Ezek sorába tartoztak például a vakcinációval kapcsolatos problémák, de a fajnemesítés, melyet elutasított, nem. Itt az elméletalkotás módszerének s a kognitív érdeknek, azaz az elmélet alkalmazási céljának összemérhetetlenségével találkozunk. S az összemérhetetlenség egy viszonylag új keletű matematikai tudományban lép föl, az elméletalkotás közönséges folyamata során. Eddig úgy tűnhetett, hogy a példákhoz hasonló történeti vizsgálatok igazolásához semmi olyan radikális dologra nincs szükség, mint az erős tétel. Mindössze az derült ki, mondhatná valaki, hogy ahol a logika és a megfigyelés nem elégséges a tudományos következtetések levonásához, ott a történészek társadalmi magyarázatokkal próbálhatják betömni a réseket. Az aluldetermináltság és az összemérhetetlenség fenti elemzése csupán azt mutatta meg, hogy a logika nem nyújt oly hatékony segítséget a tudomány tényleges történeti alakulásának magyarázatában, mint hittük; azt azonban nem, hogy a társadalmi okság szimmetrikusan releváns az igaz és hamis logika, illetve az igaz és hamis tudomány szempontjából. Egy efféle ellenvetés szükségessé teszi a "szimmetrikus" relevancia, s így az erős tétel jelentésének alaposabb kifejtését. A "szimmetria" első vizsgálandó értelme az, melyre, úgy tűnik, az erős tétel képviselői legelsősorban gondolnak: hogy a racionalitásnak és igazságnak nincsenek természettől és társadalomtól független, apriori, analitikus vagy szükségszerű alapjai, s ennélfogva, nincs olyan transzcendentális érv, vagy racionális intuíció, mely hozzáférhetne ilyen alapokhoz. A szimmetria ezen értelmének vizsgálatára nagyon alkalmas az ellentéte, ezért most néhány olyan racionalista érvtípus veszünk szemügyre, melyek szerint létezik valamilyen, természeti vagy társadalmi okság révén nem elemezhető, redukálhatatlan és időtlen racionalitás. Racionalista érvek az erős tétellel szemben A néha "transzcendentálisnak" nevezett érvekre gondolok, melyek szerint bizonyos szükséges feltételei vannak annak, hogy egy nyelven, vagy vélekedésrendszeren belül lehetséges legyen bármilyen interperszonális kommunikáció.(13) Az érvek három csoportra oszthatók: először a szükséges logikai vagy tudományos feltételekre hivatkozó, majd az emberi élet, mint biológiai jelenség közös jellegzetességeire alapozó, végül pedig az erős tétel látszólagos öncáfoló jellegéből származó érvet vizsgálom. 1. Lássuk először azt a posztulátumot, hogy a logikai igazságok a priori szükséges feltételei a nyelvnek. Gyakran találkozunk azzal az érvvel, hogy ahhoz, hogy tudjuk, egyáltalán nyelvről van szó, legalább a negáció, az ellentmondás (az igen/nem megkülönböztetés), és a következmény fogalmának jelen kell lennie egy jelrendszerben. A feltevés szerint ebből következik, hogy minden gondolkodásmódban legalább ennyinek meg kell lennie a közös logikából. Erre többféle válasz lehetséges. Először is, ez pozitivista álláspont, abban az értelemben, hogy előföltételezi, nem lehet olyan nyelv, melyet (most, vagy valamikor a jövőben) nem tudunk nyelvként értelmezni. Tegyük azonban föl, hogy látható, vagy hallható jeleket kibocsátó marslakókkal találkozunk, akik egyértelműen jól kontrollálják önmagukat és környezetüket, s mégis újra meg újra kudarcot vallunk jelrendszerük fordításával, mivel képtelenek vagyunk konzisztens hipotézist felállítani az "igen" és "nem" jeleikkel kapcsolatban. Az implauzibilitás látszatát elkerülendő, ezt a helyzetet felfoghatjuk azon esetek határeseteként, melyekben a jelrendszereket valóban értelmetlennek találjuk (mint sok antropológiai és teológiai példánál, ahol az azonosság kritériuma – például emberek és madarak azonossága, vagy három személy egyben stb. – nem felel meg a miénknek), de amelyeknél végül is meggyőződhetünk, hogy ezek a kifejezések egy nyelv részei, mivel képesek vagyunk értelmünket és nyelvünket, előre nem látható módokon, úgy kiterjeszteni, hogy e kifejezések értelmessé váljanak. Az efféle esetekben nincs bizonyítékunk arra, hogy az értelem megkívánt kiterjesztésének vannak szabályai – s ha vannak, akkor bizonyos, hogy nem minden esetben állnak nyilvánvaló összhangban a propozícionális logika alkalmazásával. Némely idegen kifejezést például végül nyelvünknek a 304 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* költészet kontextusában szokásos nem-propozícionális használatához hasonló módon, metaforaként értelmezünk. Így azután sohasem állíthatjuk bizonyossággal, hogy megtaláltuk a szükséges igazságokat a nyelv, mint olyan, demarkálásához. Ezt állítani egyet jelentene a nyelv határainak a priori definiálásával, mely aztán önkényesnek, és a megvilágító erőt nélkülözőnek bizonyulhat. A nyelvben található logikai szükségszerűségekre épülő érvre a második válasz a diszkurzív érveléstől különböző kontextusokban kidolgozott, különféle nem-standard logikákra való utalás lehetne. Például, a matematika megalapozására van intuícionista logika, a kvantummechanika esetében pedig vannak javaslatok a háromértékű logika használatára.(14) Ez azonban túlságosan messzire vezetne, s itt legföljebb annyit mondhatunk, hogy a különböző alapvető logikák lehetősége önmagában nem nagyon meggyőző, mivel azt lehetne mondani, hogy megtanulhatóságukat és védelmezhetőségüket tekintve, ezek kivétel nélkül a standard logikán élősködnek. Talán az a leghelyesebb, ha ebből az érvből csak azt a Quine-féle felismerést emeljük ki, hogy nem minden logikai igazságot kell megtartani valamennyi logikai rendszerben, de a priori nem tudjuk megmondani, hogy melyek bizonyulnak a legalkalmasabbnak arra, hogy minden körülmények között megőrizzük őket. A nyelv logikájával kapcsolatos racionalista állásponttal szemben fontosabb, s számomra döntőnek tűnő érv az, hogy ennek jegyében legföljebb a vélekedésrendszerek logikai szerkezetének tisztán formális hasonlósága lenne bizonyítható. Abból, hogy a nyelv információt hordoz, szükségszerűen következik, hogy tartalmaz legalább néhány, az igen/nem-nek, megegyező/nem-megyegyező-nek, igaz/hamis-nak megfelelő bináris megkülönböztetést, azaz, tartalmaz elemi információ "bit"-eket. Ez azonban egyáltalán semmit nem mond a formális logikai elvek tartalmáról, vagyis ama módról, ahogy ezek valamely meghatározott nyelvben a diskurzus univerzumát felosztják. A "gondolkodás törvényei", ahogy ezeket nevezik, például nem határoznak meg semmiféle különös tartalmat. A "szükségszerűen hamis" cím elnyerésére jelölt állítások (pl. "a piros tárgy nem színes") egyáltalán nem formális ellentmondások abban az értelemben, amilyenben annak kellene lenniük, ha az ellentmondás törvénye minden természetes nyelvben szükségszerű lenne. Tökéletesen lehetséges, s valóban meg is esik, hogy saját nyelvünk bizonyos állítólagos szintetikusan hamis állításai más nyelvekben nem ilyenek, s kemény munkával, valamint némi találékonysággal mégis képesek vagyunk ezeket megérteni, s végül elfogadhatóan lefordítani. Hasonló érveket lehetne felhozni a következmény, s más állítólag szükségszerű logikai igazságok fogalma esetében is. Amennyiben szükségszerűek, üresnek bizonyulnak, s amennyiben egy másik nyelv tartalmát illetőleg informatívak, akkor kontingensnek bizonyulnak. Vannak további érvek is némely logikai igazságok szükségszerű volta mellett, melyek a "logika" fogalmának kiterjesztésétől függnek. Vannak, akik a logikát ama "természetes racionalitás" egyik fajtájaként fogják fel, melynek minden olyan nyelvben meg kell nyilvánulnia, mely egyszerűen ránk ragad, s nem szoktatás általi kondicionálással tanuljuk. Az efféle természetes racionalitás mibenléte azonban rettentő homályos. Vajon a tér és a személy strawsoni deskriptív metafizikájában szereplő kanti transzcendentáliákhoz hasonlatos? Talán olyan, mint a chomskyánus nyelvészet nyelvek feletti struktúrái? Vagy olyan inkább, mint az egyszerű induktív általánosításra való hajlam, mely biztosan pszichológiai és fiziológiai kondicionálás eredménye az afféle kontingens világban, amelyben élünk. Ezen állítólagos "tartalmi" logikák vagy racionalitások egyikét sem dolgozták ki úgy, hogy megtestesíthesse a nyelv szükségszerű racionalitását. Eddigi konklúzióinkból mindenesetre úgy látszik, hogy noha lehetnek univerzálisak, abban az értelemben, hogy valamennyi létező nyelvre kiterjednek, mégis csupán kontingensen, s nem szükségszerűen igazak. (15) 2. Ezzel elérkeztünk a racionalista érvelés második jelentős állításához, nevezetesen ahhoz, hogy az elemi empirikus tudománynak vannak bizonyos előfeltételei, melyek bármely vélekedésrendszernek szükséges feltételei. Ahhoz, hogy lehetséges legyen a kommunikáció – szól az érv – valamennyi nyelv bizonyos általános terminusainak közös empirikus referenciával kell rendelkezniük. Ezzel kapcsolatban csak Quine arra vonatkozó erős érveire utalok, hogy a tisztán nyelvi viselkedésre alapozott interperszonális kommunikáció sikerességéből semmiféle következtetés nem vonható le arra nézve, hogy mik a terminusok referenciái, vagy hogyan vannak ezek osztályozva. Fel szokták továbbá hozni azt az érvet is, hogy a környezet elemi tudományos jellegű ismerete minden társadalomban szükséges a túléléshez. Ez igaz, de ebből egyáltalán nem következik, hogy e közös "tudás"-nak ki kell fejeződnie a nyelvben, s még az sem, hogy részét kell képeznie egy explicit vélekedésrendszernek. E vonatkozásban még Quine gondolatkísérletei is túl sokat feltételeznek. Annak megtanulása például, hogy a "gavagai" szónak a nyulakhoz van köze az idegen kultúrában, előföltételezi, hogy az e kultúrához tartozóknak beszélniük kell az olyan közvetlenül megfigyelhető dolgokról, mint a vadászzsákmányuk, a fazekaik tartalma stb. Ez azonban nem látszik a nyelvvel való rendelkezés szükségszerű következményének. Képzeljünk el egy olyan társadalmat, melyben csak az olyan fontosabb dolgokról beszélnek, mint pl. a spirituális világhoz való viszony, s egyáltalán nem beszélnek a létfenntartásról, a nemzésről, s az efféle világi folyamatokról. Aligha juthatnánk arra a következtetésre, hogy ennek a társadalomnak nincs nyelve, noha lehet, hogy világias társadalmunk számára igen nehéznek bizonyulna valaha is megérteni, mivel előfordulhatna, hogy szavaiknak egyáltalán nincs közös referenciája a mieinkkel. 305 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* Egy további, a tudomány állítólagos univerzalitásából származó racionalista érv az, hogy a tudomány egyre fokozódó mértékű prediktív kontrollt biztosít a környezet felett, s az, hogy e tekintetben nyilvánvalóan privilegizált helyzetben van a többi ismert vélekedésrendszerhez képest, jól mutatja racionalitását. Ne feledjük azonban, hogy az ilyen érvek közül sok még mindig pre-kuhniánus nézeteket képvisel a tudományos elmélet és a gyakorlati prediktív sikeresség kapcsolatáról. Még ha meg is egyeznek magában a "sikeresség" fogalmában, ebből nem következik, hogy akár a tudomány elméleti aspektusai, akár az ezen aspektusokhoz tartozó megfigyelési nyelvek (melyek maguk is elmélettel terheltek), osztoznak a tudományos gyakorlat haladó és kumulatív jellegében. Nincs alapunk föltételezni, hogy két, összehasonlítható gyakorlati tudománnyal rendelkező társadalomnak szükségképpen osztoznia kellene az empirikus referenciára, vagy az elméleti ontológiára vonatkozó bármely konkrét előföltevésben. A racionalista filozófusok által a múltban kedvelt előföltevés-jelöltek (mint a tér, idő, anyag és okság állítólag a priori tulajdonságai) közül a modern fizikában sok módosíthatónak bizonyult, anélkül, hogy empirikus tartalmából veszített volna. Ezúttal releváns is a nyílt tengeren átépített hajó Neurath-Quine-féle metaforája; nem kétséges, utólag látni fogjuk, hogy az egymásra következő elméletek előföltevései, s megfelelő általános terminusaik némelyikének extenziói átfedik egymást, de semmiről sem állapíthatjuk meg sem előre, sem utólag, hogy szükségszerű. A nyelvnek vagy az elméletnek nincs olyan tartalma, melyet diktál az empíria. 3. Végül itt van azoknak az érveknek csoportja, melyek az emberi élet közös biológiai alapjából következtetnek a valamennyi vélekedésrendszerben közös "racionalitás" szükségszerűségére. Az ilyen érvek között találjuk Diltheynek egy univerzális életfilozófia kidolgozására tett kísérletét, Malinowskinak az emberi biológiai szükségletek terminusaiban megfogalmazott funkcionális elemzéseit, sőt Winch utalását is a születés-élet-halál egyetemességére, mely minden társadalomban előidézi bizonyos rituális szertartások kialakulását. Az inkább empirista beállítottságúaknak Quine interlingvális megfigyelési vagy "alkalmi" mondatait és "stimulus jelentéseit" ajánlhatjuk figyelmébe, melyek univerzális jellegű oksági kapcsolatot biztosítanak a megfigyelési mondatok és a környezet között. Az ilyen jellegű érveket illetőleg Barry Barnes arra a következtetésre jut, hogy amikor az episztemológusok látszólag az indukció és a másféle racionális következtetések a priori elméleteit dolgozzák ki, valójában a természetes következtetés és tanulás folyamatait írják le. E folyamatok lényegében ugyanolyan fajtájúak, mint a feltételes reflexek és más, az állat és az ember számára közös (jóllehet az utóbbiban fejlettebb evolúciós formákban létező) bonyolultabb tanulási eszközök. (16) Még ha elismerjük is az emberi racionalitás mindezen jellemzőinek egyetemességét (amint bizonyos értelemben el is kell ismernünk), ezek akkor sem adnak alapot arra a következtetésre, hogy az ilyen univerzális jellemzők szükségszerű igazságok. Legföljebb annyit föltételezhetünk, hogy a "természetes következtetés" biológiai szükségszerűsége és egyetemes volta biztosítja a "tudás" és "igazság" pragmatikus fogalmainak alapjait, melyeknek minden kultúrában részét kell képezniük a tudásigényeknek. 4. Az erős tudásszociológia lehetősége ellen felhozott kétségkívül legerősebb racionalista érv az úgynevezett öncáfolási érv. Az érv szokásos formája a következő: Legyen P az az állítás, hogy "Minden igazságkritérium egy lokális kultúrában érvényes; következésképpen semmiről nem tudhatjuk, hogy igaz, kivéve a »tudás« és »igazság« ezen kultúrában szokásos értelmében." Mármost ha azt állítjuk, hogy P igaz, akkor csakis az "igaz" egy lokális kultúrában (ez esetben a mienkben) szokásos értelmében lehet igaz. Tehát nincs alapunk arra, hogy P-t (vagy ellentétét) állítsuk. A triviális öncáfolás ítélete téves, mivel a "tudás", "igazság" és "alap" kognitív terminusokkal kapcsolatos ekvivokáción alapul. Ha P állításában előföltételezve van a kognitív terminusoknak egy lokális kultúrában szokásosként való átdefiniálása, akkor P-t is ezen átdefiniálással összhangban kell megítélni. Azaz, nem követelhetjük P abszolút értelemben vett "alapjait": ha állítjuk P-t, akkor egy lokális kultúra igazságkritériumainak értelmében állítjuk, s ha e kultúrában az erős tétel elfogadott, akkor P e kultúrában igaz. Konzisztens módon nem követelhetünk abszolút alapokat ahhoz, hogy vagy a P-t, vagy az erős tételt fogadjuk el. Ez persze nem konkluzív érv az erős tétel mellett. Ilyen konkluzív érv nem létezik. Más emberek, vagy saját vélekedéseink bizonyos aspektusainak ideológiai elemzéséből nem következik, hogy vélekedéseink többi része kulturálisan kondicionált és relatív. E szociológiai érv szerepe az volt, hogy sugallja, "tudás"-fogalmunkat változtassuk meg úgy, hogy az állítólagos cáfolat ekvivokációvá váljék. Ez a változtatás az erős tétel lényege: tudásnak az számít, amit kultúránkban ilyenként elfogadnak. (17) Talán úgy tűnik, hogy mindez nem egyéb, mint a tétel körbenforgó alátámasztása, a benne szereplő terminusok átdefiniálása révén. Tegyük azonban föl, hogy a tételt nem elfogadható premisszákból származó, bizonyítható konklúziónak tekintjük, hanem inkább olyan hipotézisnek, melynek fényében megvizsgáljuk a tudást. Szemügyre vesszük, hogy e hipotézis következményei összeegyeztethetők-e mindazzal, amit a tudásról állítani kívánunk, s végül azt is, hogy a kétségesnek talált racionalista álláspontoknál helytállóbb és plauzibilisebb magyarázatot ad-e. Nézzük a következő alternatív szituációkat: 306 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* (i) Rendelkezünk a tudás abszolút kritériumaival, melyek alapján abszolút módon értékelhetünk vélekedésrendszereket, beleértve saját vélekedésrendszerünk többi részét is. (ii) A tudás kulturálisan relatív kritériumaival rendelkezünk, melyek alapján relatív módon értékelhetünk vélekedésrendszereket, beleértve saját vélekedésrendszerünk többi részét is. A (ii) változat nyilvánvalóan önmagára referáló, de nem öncáfoló. Azt hiszem, Steven Lukes például hallgatólagosan elismeri ezt, az igazság független kritériumai mellett érvelő, "Az igazság társadalmi meghatározottságról" című írásában. Azt írja: "Minden elszánt relativista egyszerűen elutasítaná ezeket (a független igazság mellett szóló) érveket, mint olyanokat, melyek maguk is relatívak. De ha így tesz, számolnia kell az álláspontja által implikált pluralisztikus társadalmi szolipszizmus valamennyi következményével. ...(Egy csoport) vélekedéseinek igazsága és gondolkodásának érvényessége egyszerűen e csoporton múlik, az általuk elfogadott normák függvénye? Fenntartom, hogy a válasz e kérdésre "nem" - vagy legalábbis, sohasem tudhatnánk, ha "igen" lenne; mi több, még csak föl sem tudnánk fogni, mi lenne e kérdésre az igen válasz."(18) Úgy tűnik, nem arról van itt szó, hogy az "igen" válasz öncáfoló, hanem csupán arról, hogy, először: túlságosan kínos lenne, s másodszor: talán még föl sem tudnánk fogni, mit jelentene. Az első ponttal nem vitatkozom, csupán annyit említek meg, hogy téves az a beállítás, miszerint az igazságot és érvényességet "tőlünk függővé" teszi, hiszen ha valami a kulturális szituáció függvénye, akkor az nyilván nem tartozik teljes egészében individuális ellenőrzésünk alá, azaz nem egyszerűen "tőlünk függ". Lukes második, a felfoghatatlanságra vonatkozó ellenvetése pedig egyszerűen hibásnak látszik: érvei csakis attól a nem kifogásolható nézettől függnek, hogy nem érthetnénk meg a másik csoport nyelvét, sőt egyáltalán azt sem tudhatnánk, hogy állítanak-e valamit vagy érvelnek-e, ha nincsenek a miénkkel közös igazság- és érvényesség-kritériumaik. De még ha lennének is ilyenek, ez nem jelentené azt, hogy ezek a kritériumok bármilyen értelemben külsők vagy "abszolútak", csupán azt, hogy legalább e két kultúrában, s nem kizárólag a sajátunkban érvényesek. A szükségszerű igazság mellett felhozott racionalista érveket tárgyalva, a korábbiakban jeleztem, hogy szerintem egyetlen ilyen érv sem meggyőző. Ha így van, akkor nincs olyan érv, mely megalapozná (i)-t (ii) ellenében. Saját tudáskritériumaink tartalmazzák a logika és a tudomány kultúránkban szokásos valamennyi normáját. Az erős tétel egyáltalán nem korlátozza ezek használatát (például én is most korrekt módon próbálom használni őket). Az erős tétel valójában azt mondja, hogy mivel a normák kulturálisan, s talán biológiailag is meghatározottak, kevésbé vagyunk képesek individuális döntéssel megváltoztatni őket, mint ahogy azt némely relativisták talán gondolták. De ha problémák merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy mely kritériumok fontosabbak a többinél, s vajon növeljük vagy csökkentsük a kritériumok számát, az egyes társadalmak rendelkeznek különböző módszerekkel az efféle viták eldöntésére. Szükségszerűségek hiányában az az állítás, hogy (i) és (ii) különbözik, metafizikai distinkció, abban az értelemben, hogy egyik álláspontból sem vezethetünk le semmit, ami érvelő viselkedésünknek ellentmondana. Megkérdezhetjük például, hogy vajon a tudásszociológia reflexív voltának felismerése nem eredményez-e valami zavart vagy ellentmondást a tudománytörténészek és tudományszociológusok munkájában. Mint említettem, Farley és Geison explicit módon felteszik e kérdést, s válaszukat arra a föltevésre alapozzák, hogy társadalmunkban vannak az "objektív történetírásnak" kritériumai, melyeknek reményeik szerint eleget tettek. Máskor a kérdés a különböző historiográfiai elvek képviselői közötti vitában merül föl. Láttuk például, hogy a Shapin és Cantor közötti vita alapvetően a tudomány-történetírás "játékszabályai" körül forog. Egyikük a marxista historiográfia álláspontjára helyezkedik ("a változást az osztályharcra kell visszavezetni"), másikuk egy hagyományosabb, leíró historiográfiát fogad el. Amennyiben azonban munkájukat egy bizonyos szakmai közösség, azaz kollégáik és az angol nyelvű historiográfiai folyóiratok közönsége elé terjesztették, mindketten szükségképpen elfogadták e közösség általános szabályait – a bizonyítás és érvelés szabályait, melyek általánosabbak és átfogóbbak, mint a saját partikuláris álláspontjukhoz tartozó szabályok. Az, hogy miért pont ezek az általános szabályok számítanak elfogadottnak a XX. századi nyugati világban, az egy további, társadalmi magyarázatra váró kérdés. De semmiféle logikai regresszus veszélye nem merül föl, mivel semmilyen magyarázat nem számít végsőnek. A magyarázat valahol véget ér: annál a pontnál, melynél a releváns lokális konszenzus, legalább is ideiglenesen, elfogadja. A racionalisták elleni érveim célja annak megmutatása volt, hogy a magyarázatok ezen végpontja nem az a priori szükségszerű igazságok szférájában található.


MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* Az erős tétel és az ismeretelmélet Az előző rész az erős tétel olyan interpretációja szempontjából volt releváns, mely a tudásszociológiában kizárja a magyarázat alkotóelemei közül a szükségszerű igazságot. Ha az ezzel ellenkező racionalista érvek bármelyike érvényes, az erős tétel menthetetlenül megbukik. Amennyiben azonban (miként az eddigiekben kifejtettem) ezen érvek nem érvényesek, az erős tétel áll, de meg kell gondolnunk, hogy vajon sokkal többet tudtunk-e meg mibenlétéről és következményeiről. Mindenekelőtt, az nem következik belőle, hogy szükségszerű igazság nincs, hanem csak az, hogy ha van, akkor sem biztosíthat analitikus premisszákat a tudománytörténeti magyarázat számára. Természetesen nem az erős tétel az egyetlen álláspont, mely szerint sohasem állíthatjuk érvényesen azt, hogy tudunk, a tudás azon értelmében, mely implikálja, hogy amit tudunk, igaz. A tudás biztos megalapozásának lehetőségét elutasító bármely nézetnek szembe kell néznie azzal a következménnyel, hogy a kognitív terminológia ily módon csak föltételesen, s bizonytalan – noha plauzibilisnek tűnő – alapokra támaszkodva alkalmazható. Az ilyen nézetekből, vagy az erős tételből nem következik az sem, hogy nem beszélhetünk igazságról, érvekről, és tudásról, vagy ezek csupán üres szavak lennének. Igenis használhatjuk a kognitív terminológiát, noha ez a használati mód különbözni fog a racionalista filozófusokétól. Az erős tétel szerint az episztemológusok a saját társadalmukban racionálisnak tekintett szabályokat tanulmányozzák – ugyanúgy, ahogy a matematikusok az empirikus, az önevidens, vagy logikailag szükségszerű külső kritériumaihoz képest önkényesen elfogadott posztulátumok és következményeik közötti relációkat. Minden társadalom különbséget tesz kognitíve kötelező szabályok és puszta szociális konvenciók között. A számolást és diszkurzív érvelést meghatározó szabályok különböznek az olyan konvencióktól, mint a balra hajts, de még az olyan szimbolikus kifejezésektől is, mint az, hogy balról jobbra, s nem jobbról balra vetünk keresztet. A "racionális" szabályokon belül minden társadalom különbséget tesz normák és devianciák, helyesség és tévedés, igazság és hamisság között. Ezért aztán minden társadalomnak meglehetnek a maga episztemológusai, és a standard módjai a kognitív terminoló gia használatára. Az episztemológusok fontos, és nem közvetlenül szociológiai feladata, hogy explicitté tegyék ezeket a distinkciókat, s tanulmányozzák viszonyaikat. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy e feladat jogosságát kétségbe vonja e szabályok társadalmi okainak további, szociológiai vizsgálata, és más társadalmak szabályaival való összehasonlítása, vagy az, hogy e vizsgálatok pontosan azon szabályok némelyikét használják, melyeket az episztemológusok tanulmányoznak. Állandóan ilyen cirkulárisan megalapozott vizsgálatokat végzünk. A kognitív terminológia ezen új felfogása szerint az érvelés szabályai és az igazság kritériumai belsők a társadalmi rendszerhez, vagy esetleg társadalmi rendszerek egy összességéhez képest. Ez azonban nem teszi fölöslegessé az episztemológiai vizsgálódásokat, sem terméketlenné a filozófiai elméleteket. Csak azok juthatnak ilyen következtetésekre, akik ragaszkodnak a racionalista ismeretelmélethez, azok azonban nem, akik elfogadják az "igazság" és "racionalitás" az adott társadalmakhoz képest belsőként való újradefiniálását. Néhány esettanulmány felidézése segítségünkre lesz abban, hogy tisztázzuk a belsőleg definiált "racionális szabályok" helyét a tudomány historiográfiájában. Különösen fontos kérdés magának a "tudománynak" a körülhatárolása. Ha elfogadjuk, hogy a tudomány nem különbözik más vélekedésrendszerektől alapjainak a priori racionalitásában, vajon van-e bármilyen más megkülönböztető jegye, melyet a tudománytörténésznek el kell ismernie, akár csak ahhoz, hogy tárgyát körülhatárolja? Az erős tételt védelmezve Barry Barnes úgy érvelt, hogy minden demarkációs kritérium, azaz a tudomány szükséges és elégséges feltételeinek megtalálására irányuló kísérlet kudarcot vallott. (19) E kudarcok sorába tartozik az összes verifikációs és falszifikációs kritérium, valamint az összes, a kísérletekre és/vagy egyes induktív vagy elméleti következtetéstípusokra való hivatkozás. A tudomány fogalma – mondja Barnes – legjobb esetben családi hasonlósági viszonyban álló jegyek laza szövedékének tekinthető. E jegyek közé tartozik (egyebek mellett) az antropomorfizmus és teleológia minden formájának kerülése, és az ebből fakadó hajlam a szekularizmusra, személytelenségre, az absztrakcióra és a kvantifikációra. Mi több, saját tudományos kritériumainkat nem erőltethetjük rá a múltra; a tudománytörténész tárgya csak úgy határozható meg, ha felismerjük mi az a múltban, ami oksági folytonosságot mutat a jelenkori tudománnyal. Barnes általános keretének elfogadásával nem összeegyeztethetetlen annak kimutatása, hogy a tudománytörténészeknek fel kell ismerniük és explikálniuk kell a tudományos következtetés szabályainak különböző típusait, mivel ezeket tudatosan vagy nem-tudatosan, mind a múltban, mind a jelenben elfogadják. Már említett "Statisztikai elmélet és társadalmi érdekek" című tanulmányában például MacKenzie a tudomány demarkálására a "technikai érdek" kritériumát, azaz az előrejelezhetőséget és a természet feletti kontroll lehetőségének követelményét fogadja el, de rámutat, hogy ezen általános érdeken belül, a különböző 308 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* alkalmazási típusokban a tudomány eltérő speciális céljai is megjelenhetnek. Elismeri, hogy az individuális "meggyőződések" (melyek racionális érvekkel feltehetőleg megingathatók) megkülönböztethetők a társadalmi előírásoktól. Kimutatja például, hogy Yule és követői nem alkottak egységes szakmai irányzatot, s nem rendelkeztek közös társadalmi háttérrel és irányultsággal. Mindez azonban nem összeegyeztethetetlen az erős tétellel, mivel mind a "technikai érdekek", mind a "racionális meggyőződések" értelmezhetők a szóban forgó társadalomban elfogadott szabályokként. Ugyanígy, a frenológiáról Cantorral folytatott vitájában Shapin megkülönbözteti a frenológusok és ellenfeleik egyes nem-technikai érdekeit, például a társadalmi reformizmust és a demokratikus józan észre való hivatkozást. De sem neki, sem Cantornak nem okoz semmiféle nehézséget, hogy ezeket elkülönítse azoktól a tényezőktől, melyeket Cantor "kognitív" tényezőknek nevez. Nem az érdekek – s ennek megfelelően, a tudomány vagy áltudomány különböző fajtáinak – körülhatárolásáról vitáznak, hanem arról, hogy milyen oksági és redukciós viszonyok állnak fenn e különböző érdekek között, s a történésznek mit kellene "magyarázat"-nak tekintenie. Mindez azt mutatja, hogy miközben elfogadják az erős tételt, a történészek képesek megkülönböztetni, s meg is kell különböztetniük a társadalmilag kialakított racionális szabályok fajtáit, melyek között ők, s az általuk vizsgált személyek élnek. A tudománynak nincsenek kizárólagosan helytálló demarkációs kritériumai, hanem különböző kritériumkészletek vannak, melyek különböző körülmények között működnek. Ha meg akarjuk érteni, miért tűnik számunkra szükségszerűen progresszívnek a tudomány, de ugyanakkor tudomást akarunk venni azon radikális változásokról, melyeken átmegy, s amelyekben, úgy tűnik, nincs elméleti fejlődés, lehet, hogy ebben az egyre sikeresebb prediktív kontroll technikai modellje segíthet a legtöbbet. Másfelől, ha a természet- és társadalomtudomány közötti megfelelések és folytonosságok iránt érdeklődünk, lehet hogy más, inkább elméleti és hermeneutikai jellegzetességeket kell kimutatnunk, melyek társadalmilag legitimáló funkciót töltenek be. Nemcsak saját tudományunkra alkalmazhatók különböző modellek, de minden kultúrának saját tudományáról alkotott képe is különbözik. A tudománytörténésznek figyelembe kell vennie mind az általa vizsgált személyek önmagukról alkotott képét, mind azokat, melyek a tudomány történetének tekintett folyamatos során kialakultak. Így az erős tételből nem következik, hogy a különféle konvencionális szabályok – racionálisak és nem racionálisak – teljesen egyformák volnának, pusztán azért, mert egyaránt társadalmilag kondicionáltak. Az erős tétel és az okság Az erős tétel további tisztázásra szorul az olyan terminusok használatával kapcsolatban, mint "magyarázat", "okság", "meghatározás" és "kondicionálás". A tudás miféle társadalmi okozását jelentik? Először hangsúlyoznunk kell azt az általános tudományfilozófiai elvet, hogy az oksági magyarázat, és az általános törvények létezése nem von maga után oksági determinizmust. A determinizmus az olyan elmélethez kapcsolódik, mely szerint egy rendszer jelen, s talán néhány múltbeli állapotának teljes leírásából minden jövendő állapot pontosan és egyértelműen kiszámítható. Soha, egyetlen természettudomány sem állította érvényesen, hogy a világ ebben az értelemben determinisztikus. Még a newtoni mechanika sem, már csak azért sem, mert az ilyen determinizmus ellenőrzéséhez szükséges teljes információ sohasem szerezhető meg. Mindenesetre a modern fizika elvileg indeterminisztikusként írja le a világot, s csak statisztikus törvényszerűségekre támaszkodó magyarázatokat és előrejelzéseket ad. A modern fizika mindazonáltal oksági tudomány. Mi több, vannak más természettudományok, mint a kozmológia, a geológia és az evolúciós biológia, melyek még lazábban jellemzett oksági korrelációkat és trendeket tartalmaznak. Némely esetben fontos egyedi események nem jelezhetők előre, noha radikális változásokat eredményeznek a rendszer további alakulásában: ilyenek például az egyedi részecskebomlások, vagy az egyedi mutációk. Mindez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy a természettudományban oksági törvényekről és magyarázatokról beszéljünk. A nem-determinisztikus okságnak legalább ugyanilyen gazdagsága várható a társadalomtudományokban. A tudásszociológia lehetőségének vizsgálatánál különösen fontos az okság és determinizmus elkülönítése. A tudás társadalmi magyarázata lehet oksági, de nem determinisztikus, azaz korlátozhatja a lehetőségeket, anélkül, hogy meghatározna közülük egyetlen egyet. Csábító lenne úgy érvelni, hogy az oksági magyarázat réseit további, a racionalitásra apelláló magyarázatok tölthetik ki: "Ilyen és ilyen módon képezték ki az aritmetika művelésére, de az arra vonatkozó magyarázatot, hogy miért jutott helyes eredményekre, az eljárások korrekt végrehajtása teszi teljessé." Egy ilyen javaslat azonban összeegyeztethetetlen azzal, amit szerintem az erős tétel állít; a 2. részben elmondtam, miért nem hiszem, hogy az ilyen független racionális tényezőknek bármi szerepük lenne a magyarázatban. Ennél sokkal fontosabb, hogy milyen következményekkel járna a tudásszociológiára, ha a társadalomtudománynak előföltételeznie kellene, hogy a világ determinisztikus. Egy determinisztikus világban 309 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* nincs szabad választás. A "szabad választás" szerintem azt jelenti, hogy a választásnak két vagy több lehetséges, és egymást kölcsönösen kizáró eredménye van a fizikai vagy a társadalmi világban, vagy mindkettőben, s ezek egyaránt összeegyeztethetők valamennyi fizikai és társadalmi elmélettel, bármily teljesek és helytállók legyenek is azok. A szabad választás megtörténte után a világ a lehetséges eredmény-állapotok közül az egyikben, és csak az egyikben van. Nem kívánom tovább elemezni a szabad választás fogalmát, csupán annyit mondok, hogy az iménti definíció számomra annak a minimumnak látszik, melyet a szabad választás szokásos fogalma által megkövetel. Ha nincsenek szabad választások ebben az értelemben, az különös nehézségeket okoz a tudásszociológiának (ugyanúgy, ahogy, gondolom, az etikának, de ez egy további nagy kérdés). Tegyük föl, hogy a tudásszociológia totális és determinisztikus elmélet lenne. Ekkor az, hogy bizonyos társadalmakban (beleértve a miénket is) bizonyos emberek elfogadják a tudásszociológia tézisének valamilyen formáját, determinált tény lenne. Ebben az esetben értelmetlen lenne a tudásszociológiáról úgy beszélni, mint a tudás olyan megközelítéséről, melyet szabadon választhatunk, filozófiai és empirikus premisszákból származó ésszerű, de nem logikailag szükségszerű következtetések alapján. A legtöbb tudásszociológus azonban meggyőző, de nem elkerülhetetlen vélekedésekként adja elő téziseit, olyan álláspontként, mely mellett érvelni kell. Úgy tűnik, hogy ennek következménye a tudásszociológia reductio ad absurduma, sőt nemcsak a tudásszociológiáé, hanem valamennyi, akár racionalista, akár szociológiai értelemben felfogott érvé. Kellemetlen következményeinek további bizonygatása helyett, egyszerűen a realisztikusabb utat választom, s lemondok a determinizmus feltételezéséről. Ha a társadalmi okságot a természettudományban szokásos gyengébb értelemben vesszük, nem merül föl az erős tétel ezen reflexív cáfolata. Van azonban két további megvizsgálandó kérdés. Az első az, hogy az erős tétellel összhangban van-e az előbb körvonalazott érvelésfajta. Mivé lesz például az "ésszerű, de logikailag nem szükségszerű, következtetések alapján, szabadon választott"? Az erős tézis által megkívánt kognitív terminológiában fogalmazva, így alakul: "lokális racionalitási szabályok által korlátozott, de nem egyértelműen meghatározott szabad választás". Ami az oksági magyarázatot illeti, az ilyen szabad választás egyedi, véletlen eseményként jelenik meg, ugyanúgy, ahogy a nem-determinista számára pl. az agyfiziológiában, vagy a szociálpszichológiában alkalmazott magyarázatokban. Azt javasoltam, ne próbáljuk jobban megvilágítani a szabad választás fogalmát, de a jelen kontextusban mégis helyénvaló megjegyezni, hogy bármiféle további megvilágítás inkább morális eseményekre hivatkozna, mint racionális szabályokra. Vagyis azt hiszem, a tudásszociológusoknak igazuk van, amikor elutasítják annak lehetőségét, hogy a magyarázat független változóiként tisztán racionális premisszák szerepeljenek, de nincs igazuk akkor, amikor tagadják az okságilag meghatározatlan morális választás lehetőségét. A determinizmussal összefüggő második kérdés egy olyan érvvel kapcsolatos, melyet az állhatatos determinista használhatna az erős tétellel szemben. Ha mind az erős tételt, mind a determinizmust elfogadjuk, mondhatja, akkor a fent kifejtett érv szerint reductio ad absurdumhoz juthatunk. De miért ne vetnénk el inkább az erős tételt, mint a determinizmust? Ez a javaslat azonban nem működik, egyszerűen azért, mert a reductio érv a racionális következtetés valamennyi formájára, s nem csupán az erős tételre vonatkozik. Egy szigorúan determinált világban minden racionális következtetés érdektelen, kivéve, ha – Descartes tobozmirigyének mintájára – valamiképpen hatással van a fizikai világra, még ha e hatás nem is több, mint a racionális érv írásos vagy szóbeli kifejtése. Egy determinista világban ezek a fizikai hatások maguk is determináltak. Így hát az erős tétel elvetése önmagában nem segít a deterministán; e tétel csupán azt a kiegészítést tartalmazza, hogy a racionalitás meghatározói inkább társadalmiak, mint pusztán fizikaiak. Furcsa, hogy a racionalista filozófusok gyakran egykedvűen veszik tudomásul egy szigorúan determinált természeti világ lehetőségét, miközben szélsőséges ellenérzésekkel fogadják azt a gondolatot, hogy a tudásszociológiában magyarázó törvényszerűségek fordulnak elő. Jobban szeretnék tán, ha a gondolkodás meghatározói tisztán fizikaiak lennének, mint azt, hogy társadalmi viszonyok által közvetítettek? Alap-felépítmény magyarázat és történelmi törvény Eltekintve a determinizmustól, sokféle oksági magyarázat van, melyet a tudásszociológus igénybe vehet. Különösen fontos kérdés az eszmék, kultúrák (beleértve a megismerést is) felépítményének a társadalmigazdasági alapra való oksági visszavezetésének lehetősége. Marx eredeti érdeklődése a tudásszociológia iránt abból a meggyőződéséből fakadt, hogy a társadalmi-gazdasági struktúra ilyen reduktív bázist biztosít a kultúra és ideológia számára, s a tudomány társadalomtörténetét vizsgáló sok – a korábbiakban említett –, tanulmányból világos, hogy szerzőik osztoznak ebben a meggyőződésben, s beleértik az erős tételbe. Mi azonban, Durkheimet és Webert követve, liberálisabb álláspontra helyezkedhetünk e kérdésben, elválasztva az erős tételt az alap-felépítmény redukcionizmustól. Az általam kifejtett formában az erős tétel csupán azt a feltevést tartalmazza, hogy a társadalmi struktúra (beleértve annak eszmékben való kulturális megnyilvánulásait, a vélekedéseket, vallásokat, művészeti formákat és a tudást) valamennyi aspektusa összefonódó oksági rendszert 310 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* alkot. Az osztályszerkezetnek némelykor oksági szerepe lehet az ideológiában; az ideologikus lelkesítés némelykor oka lehet a társadalmi változásnak. Minden történelmi esetet a maga egyedi mivoltában kell megvizsgálni. Néha az olyan "kognitív tényezők", mint a lokális racionalitási szabályok, független társadalmi változókként működhetnek, amint arra Cantor, sőt MacKenzie, Farley és Geison is utal. A független racionális választás játéktere néha szűk az individuum társadalmi céljaihoz, vagy a társadalmi szerkezetből, társadalmi konfliktusból, osztályháttérből származó oksági tényezőkhöz képest. A tudásszociológia ilyen felfogásának klasszikus példája Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című műve, vagy a szimbolikus és ideológiai rendszereknek Durkheim által sui generisként való elismerése. (20) Természetesen nem meglepő, hogy azok, akik marxista módon viszonyulnak az alap-felépítmény redukcióhoz, többnyire egyben társadalmi determinizmust is képviselnek, hiszen őket nem zavarják azok, az individuális választással kapcsolatos problémák, melyeket az előző részben tárgyaltunk. Vannak azonban olyan szerzők is, akik explicit módon nem kapcsolják össze az erős tételt a marxista redukcionizmussal, mindazonáltal észrevétlenül és szükségtelenül sodródnak az alap-felépítmény redukcionizmus és szigorú társadalmi determinizmus felé. Egy a társadalmi okság jellegével kapcsolatos további kérdés fogalmazható meg annak a dichotómiának a segítségével, melyet a tudománytörténet "intenzív" illetve "extenzív" megközelítésének fogok nevezni. Az extenzív típushoz tartozó történészek szeretnek általános hipotéziseket alkotni s általános korrelációkat keresni különböző társadalmak, korszakok és tudományok között. Ilyen korrelációkat véltek találni például a valamely társadalmi osztályhoz tartozás és a pozitivizmushoz vagy realizmushoz, a térelmélethez vagy atomizmushoz, a katasztrofizmushoz vagy uniformitarianizmushoz, az individualizmushoz vagy holizmushoz való vonzódás között. A tudománytörténetben és tudományfilozófiában jelenleg általánosabb társadalmi hipotéziseket is tesztelnek.(21) Természetesen az ilyen kísérletek még nem elég kidolgozottak ahhoz, hogy sikerességüket megítélhessük, de az első benyomások nem látszanak kedvezőnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy különböző korokban és eltérő körülmények között a társadalmi és ideológiai tényezők egyensúlya változik – láttuk ennek egy példáját az ősnemzéssel kapcsolatos vitában. Egy másik példa a fizikai mechanizmus a XVII. és XVIII. századi implikációival kapcsolatos. A XVIII. században például Pristley az a vallásilag nonkonformista marginális személy, aki a dinamikus anyagelméleteket részesíti előnyben a hivatalos vallásosság képviselői által favorizált tisztán mechanikus törvénnyel szemben. A XVII. században viszont néha az új, radikális szekularisták képviselték a mechanikus atomizmust az anyag esszenciális formáinak és minőségeinek sokféleségét védelmező skolasztikusokkal szemben.(22) Az efféle példák arra utalnak, hogy, legalábbis a történelem fogalmi felszínén, nem találhatók egyszerű korrelációk a különböző korszakok között. Annak eldöntése, hogy találhatók-e mélyebb struktúrák, mint amilyenekről Foucault beszél, további történelmi vizsgálatot igényel. Bármi legyen is azonban az eredmény, az egyes korszakok, és sokrétű oksági kapcsolatai történetének intenzív tanulmányozása továbbra is a tudománytörténet mellőzhetetlen előföltétele marad. Valamennyi, a fentiekben vizsgált eset jó példája az ilyen megközelítésnek. Ennek következményeit jól illusztrálja MacKenzie és Barnes tanulmánya az öröklés biometrikus és mendeli elméletét szembesítő PearsonBateson vitáról. (23) A szerzők amellett érvelnek, hogy általános megfelelés áll fenn az értelmiségi középosztálybeli Pearson társadalmi csoportjának fábiánus gradualizmusa, valamint aközött, hogy az ebbe az osztályba tartozók érdeklődtek a fajnemesítő "technikák" iránt, s pozitivista módon idegenkedtek a spekulatív, megalapozatlan elméletektől. Bateson ellenben a cambridge-i elithez tartozott, mely csaknem romantikus konzervatív vonzalommal viseltetett a nemmechanisztikus, holisztikus elméletek iránt, ellenérzéseket táplált a társadalmi tervezéssel szemben, s nem csupán a szociáldarwinizmust utasította el, de a Darwin elméletéből következő természeti gradualizmust is. Az itt alkalmazott történeti módszer nem az általános indukció, mivel senki nem állítja, hogy e társadalmi jellemzők s e tudományos vonzalmak mindig és mindenütt együtt járnak. A MacKenzie-Barnes tanulmányban történik némi kísérlet baconi típusú érvelésre bizonyos tényezők különböző partikuláris esetekben való meglétével vagy hiányával kapcsolatban: a tudományos szocializációt és képzést például azon az alapon nem fogadják el a tudományos stílusban mutatkozó különbségek elégséges okaként, hogy egyes tudósok átmennek egyik csoportból a másikba. Ugyanakkor nem fogadják el, hogy egyedi esetek ellenpéldák lehetnek a fő tézissel szemben. Ez történik akkor, amikor a szerzők megjegyzik, hogy Pearson munkatársa, Weldon, nem mutatott semmiféle politikai elkötelezettséget, s általánosságban egy személy kötődéseinek rendszerében semmiféle szükségszerűség sincs. Az elemzés inkább "koherens társadalmi csoportok" "folyamatosan fennálló gyakorlatára, ideológiájára és intézményrendszerére" (24) irányul, miközben a társadalmi csoportok nyilvánvalóan inkább weberi értelemben vett ideáltípusok, mint saját oksági erővel bíró, tényleges entitások. Mindez arra utal, hogy az efféle esetekben keresett okságnak több köze van a történésznek az ideológiai relevanciára és irrelevanciára vonatkozó ítéleteihez, mint bizonyos tényezők partikuláris esetekben mutatott, pusztán külsődleges korrelációjához. MacKenzie és Barnes például úgy ítéli meg, hogy a tudományos képzés jellemzői relevánsak lehetnek a tudományos stílus tekintetében, s a fábiánus elkötelezettségek relevánsak lehetnek a szociális és naturális darwinizmus szempontjából. Az olyan esetben, mely történelmileg és 311 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* kulturálisan oly közel áll hozzánk, mint ez, melynél közös a racionalitásról alkotott felfogásunk, a történészt vezetheti a vizsgált cselekvők relevancia-megítéléseire és következtetéseire vonatkozó "megértése". A térben és időben távolabbi eseteknél az efféle benső megértés problematikussá válik.(25) Az intenzív megközelítés azonban nem ugyanaz, mint a Verstehen nem-oksági módszere. Ahogy maga Weber világosan látta, partikuláris analóg történeti esetek megegyezéseinek és különbségeinek összehasonlításával oksági korrelációkat találhatunk, még ott is, ahol általánosan alkalmazható oksági törvényszerűségek nem találhatók.(26) Mi több, ez összhangban van azzal, ahogy Mill használta a saját, megegyezés és különbség módszerét, melynek célja nem az volt, hogy általános indukciókat eredményezzen, hanem inkább az, hogy egymáshoz eléggé hasonló esetek összességében egyeditől egyedihez haladó "következtetéseket" (eduction) eredményezzen. Az általunk vizsgált típusú esetekben a rendelkezésre álló bizonyíték elégséges lehet például ahhoz, hogy egyedi esetekből, hasonló történelmi körülmények között fennálló, párhuzamos egyedi esetekhez haladó oksági általánosításokat tegyen lehetővé, de ahhoz nem, hogy egyik történeti szituációból egy másikban érvényes általánosítást alkossunk. Ezt illusztrálhatja az utolsó eset. "A galvanizmustól az elektrodinamikáig: a német fizika átalakulása és társadalmi kontextusa"(27) című tanulmányában K. L. Caneva szembeállította az 1820-as évek két német fizikusgenerációjának stílusát. Az idősebb generáció a galvanizmus hagyományos, konkrét, kvalitatív stílusát folytatja; a fiatalabb generáció egy egyre inkább professzionalizálódó tudomány közegében dolgozik, s az új elektrodinamika absztrakt, kvantitatív és racionalizáló stílusát teszi magáévá. Caneva még egy általános pszichológiai hipotézist is megfogalmaz: azt állítja, hogy "létezik egy mechanizmus, melynek segítségével a társadalmi viszonyok az általában vett tudás természetének metafizikai koncepciójává alakíthatók át". Nehezen találhatnánk azonban bizonyítékot amellett (s ő sem állítja, hogy van ilyen), hogy ha egyszer feltárnánk egy ilyen mechanizmust, azt látnánk, hogy ugyanúgy működik különböző történelmi szituációkban, s valamennyi korra érvényes, törvényszerű korrelációkat eredményez. Az adott esetben egyfelől a konzervatív tradíció és a tudomány empirikus megközelítésmódja, másfelől a reformizmus és a megtervezett társadalom programja, valamint az absztrakció, és a természetre formát erőltető hipotetikus-deduktív módszer között fennálló korreláció azonosítása történik meg. Ahhoz hasonló korreláció ez, amilyet MacKenzie talált Pearsonnak Yule empirizmusával szembeállított statisztikai absztrakciója és a fajnemesítés megreformálása között. Ez azonban az ellentéte annak a korrelációnak, melyet MacKenzie és Barnes talált Bateson és Pearson összehasonlításakor, mivel Pearson ott is reformista fajnemesítő, de az alkalmazásnál szükséges elővigyázatosság állítólag ellenérzést szült benne az olyasféle spekulatív elmélettel szemben, amilyen Bateson mendelizmusa. Caneva-típusú korrelációt talált Farley és Geison Cuvier empirikus konzervativizmusa vonatkozásában, de a helyzet fordított a Pasteur versus Pouchet esetben. Az olyan terminusok jelentése, mint "empirizmus", "absztrakció", "konzervativizmus", "reformizmus", túlságosan függ a történeti kontextustól ahhoz, hogy általános törvényszerűségeket eredményezzen: ha pontosítjuk őket, a diakronikus vonatkozások hamisnak bizonyulnak; ha bizonytalanoknak hagyjuk őket, akkor a korrelációk semmitmondókká válnak. Konklúzió Azt a nézetet képviseltem, hogy a tudományszociológia erős tétele nem oly erős, mint némely híve feltételezte, s mint némely kritikusa kifogásolta. A tételt abban a szellemben értelmeztem, amit számomra "az ideológia totális elmélete" mannheimi, és az "erős program" bloori koncepciója jelent, azaz úgy, hogy a természettudomány racionális normáit és igaz vélekedéseit éppúgy magyaráznia kell a tudományszociológiának, mint a nemracionális mozzanatokat és tévedéseket. Az utolsó három részben amellett érveltem, hogy ez a tétel – csakúgy, mint a tudás abszolút racionális alapjainak lehetőségét elutasító más ismeretelméletek – maga után vonja, hogy a kognitív terminológia nem alkalmazható abszolút értelemben. Az azonban nem következik a tételből, hogy a kognitív terminológia teljesen haszontalanná válik, csupán az, hogy explicit módon újra kell definiálni, hogy kulturális normák bizonyos készletéhez vagy készleteihez relativizált tudás- és igazságigényekre vonatkozzon. E normák kiterjedhetnek akár a biológiai értelemben vett emberi faj egészére, de még ez sem tenné őket önmagukban abszolúttá, vagy transzcendentálisan szükségszerűvé. Az erős tétel azonban nem implikálja, hogy nincs különbség egyfelől az egy adott társadalomban elfogadott racionális szabályok, másfelől pedig e társadalom konvenciói között. Létezhetnek a szabály- és konvencióhierarchiák, melyekben némely konvenció racionális szabályok segítségével megfogalmazott érvvel, e szabályok bizonyos részhalmazai pedig más szabályok segítségével igazolhatók. E lehetőségek egyike sem implikálja, hogy a racionális szabályok a társadalmi és biológiai normákon túl, valamilyen transzcendens racionalitás szférájában gyökereznek. Végezetül, ami az okságot illeti, az erős tételből nem következik szociális determinizmust, sem az, hogy az okságnak van valamilyen kitüntetett iránya, az alaptól a felépítmény felé, vagy éppen fordítva. Arról sincs szó, hogy léteznének a társadalmi és tudományos fejlődésnek egyetemes, bármely korra alkalmazható törvényei. Mindössze azt következik, hogy lehetséges megfeleléseket találni tudományos elméletek típusai és társadalmi eredetük között, ami megmagyaráz egyes történeti eseteket. 312 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* Talán van aki úgy érzi, hogy az "erős" tétel most oly gyöngévé vált, hogy immár megkülönböztethetetlen attól, amit bármely racionalista vagy realista elfogadhat a tudományfejlődésről. A válasz az lehet, hogy azok a racionalista érvtípusok, melyekre a 2. részben utaltam, nem a racionalitás valamiféle extra-empirikus vagy extra-szociális alapjait kívánták megadni. Céljuk csupán az volt, hogy megvilágítsák a tudomány, a kommunikáció és nyelv természetére vonatkozó, (a mi kultúránkban) aktuálisan elfogadott vélekedések logikailag szükségszerű előföltételeit. Olyan vélekedésekről van szó, melyek iránti elkötelezettségünket interperszonális kapcsolatainkban kinyilvánítjuk. Elismertem, hogy lehetséges előföltevéseinknek egy efféle "transzcendentális" elemzése; csupán azt kifogásoltam, hogy az ilyen konklúziók nem lehetnek ténylegesen szükségszerűek, hanem kontingens módon elfogadott vélekedésektől és a kontingenciákról való vélekedésektől függenek. Az így megalapozott racionalitás nem erősebb e kontingens hiteknél. Talán itt kezd megvilágosodni a racionalisták és tudásszociológusok közötti valódi különbség. Az imént leírt mérsékelt racionalizmussal gyakran társul az a vélekedés, hogy a "mi" nyelvünk, racionalitásunk és tudományunk elemzése feltárja bármely lehetséges nyelv, racionalitás és tudomány előföltételeit. Más szóval, a racionalistákra nincs hatással az a tudomány- és filozófiatörténetből, más kultúrák antropológiájából és az ideológia marxista elemzéseiből származó felismerés, hogy a "mi" nyelvünk relatíve kultúrához kötött lehet. Akik elfogadják az erős tételt, akár az általam itt bemutatott jelentősen módosított változatában is, legalább részben elismerik az e kritikai és komparatív diszciplínák által implikált relativizmust. Így nézve, a vita nem annyira a racionalisták és relativisták, mint inkább az evolucionisták, és a kritikai vagy hermeneutikai elméletek képviselői között folyik. Azok ugyanis, akik az univerzális racionalitásba vetett hitüket arra a kontingens vélekedésre alapozzák, hogy a mi nyelvünk és tudományunk valamiképp az eszmék történeti fejlődésének csúcspontjai, valójában az eszmék tekintetében progresszív evolucionisták. Azok viszont, akik úgy vélik, hogy a társadalmi és történelmi elemzés akár saját előföltevéseink érvényes kritikájával is szolgálhat, a hermeneutikai tradícióhoz állnak közelebb. A hermeneutika pedig nem a saját nyelvünk (mintha az lenne a nyelv, mint olyan) nem-kritikai analízisét végzi, de nem is a nyelvek és életformák összemérhetetlen relativitásából indul ki, hanem azon a feltevésen nyugszik, hogy a kultúrák közötti megértés és a reflexív kritika lehetséges és megvilágító erejű. (Fordította Laki János) JEGYZETEK *

The Strong Thesis of Sociology of Science", in: Revolutions and Reconstructions in the Philosophy of Science, Harvester Press, 1980. 29–60. E tanulmány első változatát, 1976 júliusában Southamptonban olvastam föl a British Society of the History of Science konferenciáján. Hálás vagyok az akkori kommentárokért, s számos azt követ beszélgetésért, melyeket Barry Barnes-szal és David Bloorral folytattam. Ugyancsak köszönettel tartozom David Bloornak azért, hogy felhívta a figyelmem számos, alább tárgyalt tudományszociológiai műre. 1. Az utalásokat lásd M. Teich – M. Young, Changing Perspectives in the History of Science, London, 1973; továbbá Charles Webster, The Great Instauration, London, 1975. 2. P. Forman, "Weimar culture, causality and quantum theory, 1918–1917; adaptation by German physicists and mathematicians to a hostile intellectual environment", Historical Studies in the Physical Sciences, ed. R. McCormmack, vol. iii., 1971, 1. 3. Lásd még R. G. A. Dolby, "Sociology of knowledge in natural science", Science Studies, vol. i. 1971, 3. 4. J. Habermas, Knowledge and Human Interests, London, 1972, 1.fej.; A. Gouldner, The Coming Crisis of Western Sociology, London, 1970, I. és IV. rész. 5. Az erős tétel ezen felfogásával Bloornak a Knowledge and Social Imagery-beli, (4-5. o.) (magyarul: "A tudásszociológia erős programja" a jelen kötetben) "a tudásszociológia erős programjá"-t körülíró négy tételét veszem át. Számos ezt követő érvével egyetértek, de az alábbiakban a "pártatlanság" és a "szimmetria" az övétől kissé eltérő értelmezését adom. 6. Ennek fordítottját gyakran feltételezték a tudománytörténetben. Például Bachelard könyvének címe: The Psychoanalysis of Fire (A tűz pszichoanalízise, London, 1964), pontosan megjeleníti tartalmát: úgy foglalkozik a XIX. századi hőelmélet "racionális" fejlő- désének "irracionális" kísérőjelenségeivel, mint a tudománytörténet puszta függelékével. 7. S. Lukes, Social Studies of Science, vol. V., 1975, 501. o.


MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* 8. "Two dogmas of empiricism" in: From a Logical Point of View, Cambridge, Mass., 1953, 20. o. (magyarul: "Az empirizmus két dogmája", ford: Faragó Szabó István, Magyar Filozófiai Szemle, 1973., 1–2. és a jelen köteben) és Word and Object, New York, 1960, 1. és 2. fejezet. A későbbiekben Quine kevésbé radikális álláspontra helyezkedett, mely szerint az aktuálisan elfogadott tudományos ismeretnek, mint a rendelkezésre álló legjobb tudásnak, bizonyos kitüntetettsége van. vö.: Ontological Relativity, New York, 1969, különösen a 2., 3. és 5. fejezet. 9. Mindenekelőtt T. S. Kuhn, The Structure of Scientific Revolutions, 2. kiad., Chichago, 1970. (magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete, ford.: Bíró Dániel, Budapest, Gondolat, 1984.); valamint P. K. Feyerabend, "Problems of Empiricism", University of Pittsburgh Series in Philosophy of Science, ed. R.G. Colodny, Englewood Cliffs, N. J., ii. köt., 1965, és iv. köt., 1970 10. G. N. Cantor, "The Edinburgh phrenology debate: 1803–28", Annals of Science, xxxii. köt., 1975, 195; S. Shapin, "Phrenological knowledge as the social structure of early nineteenth-century Edinburgh", uo., 219. o.; és G. N. Cantor, "A critique of Shapin's social interpretation of the Edinburgh phrenology debate", uo. 245. o. 11. J. Farley és G. Geison, "Science, politics and spontaneous generation in nineteenth-century France: the Pasteur Pouchet debate", Bulletin of the History of Medicine, xlviii. köt., 1974, 161. o. 12. D. MacKenzie, "Statistical theory and social interests: a case study", Social Studies of Science, viii. köt., 1978, 35. o. 13. Ehelyütt természetesen nem is vállalkozhatom az ilyen típusú érvek helytálló értelmezésével, melynek a kortárs analitikus filozófiában folyamatosan bővülő irodalma van. Csupán az érv bizonyos típusait szeretném megmutatni, melyeket különösen a tőlünk idegen gondolkodásmódok racionalitásának explikálásának (a jelenlegitől nem nagyon különböző), kontextusában használtak. Lásd különösen P. Winch, E. Gellner, A. MacIntyre, S. Lukes, M. Hollis and B. Barnes tanulmányát a következő kötetekben: Rationality, ed. B. Wilson, Oxford, 1970; Modes of Thought, ed. R. Horton és R. Finnegan, London, 1973; és M. Hollis, Models of Man, Cambridge, 1977. 14. Vö.: S. Haack, Deviant Logic, Cambridge, 1974. 15. Robin Horton a valamennyi természetes nyelvben meglévő, efféle bioszociális univerzálék egy strawsoniánus elméletét javasolta, de ez nagyon távol van a kantiánus transzcendentalizmustól, és semmiképpen sem olyan hipotézis, melyet bármely tudásszociológusnak gondolkodás nélkül el kellene utasítania, kivéve, ha ragaszkodik az öröklés útján való meghatározottsággal szembeállított környezeti meghatározottság marxista előítéletéhez ("Material-object language and theoretical language: Toward a Strawsonian sociology of thought" nem-publikált formában körözve). 16. Scientific Knowledge and Sociological Theory, 25. o.; A Theory of Classification; előkészületben. 17. Bloornak az öncáfolásra hivatkozó ellenvetésre adott válasza (i. m. 13. o.) (magyarul jelen kötet 438–439. o.) nem néz igazán szembe e problémával. Úgy érvel, hogy minden ilyen ellenvetés azon a rejtett premisszán nyugszik, hogy amit társadalmi okok idéznek elő, az hamis; az erős tétel reflexív, tehát társadalmi okok idézték elő; következésképpen az erős tétel hamis. Az öncáfolásból származó érv azonban erősebb ennél, mivel maga után vonja, hogy az 'igaz' és a 'hamis' fogalmát meg kell változtatni ahhoz, hogy lehetséges legyen ellentmondásmentesen állítani, hogy az erős tétel igaz. 18. Modes of Thought, ed. R. Horton és R. Finnegan, 237–38. o. 19. Scientific Knowledge and Sociological Theory, 3. fej. 20. Lásd: E. Durkheim, The Elementary Forms of the Religious Life, 1912., angol kiad. London, 1915. 423. o. 21. Vö. hogyan használja fel Bloor és Caneva Mannheim gondolatát, hogy visszatérő megfelelés van a romanticizmus és konzervativizmus, valamint a racionalizmus és liberalizmus között (Bloor, id. mű. 54. o.; K. L. Caneva, "From Galvanism to electrodynamics: the transformation of German physics and its social context", Historical Studies in the Physical Science, ed. R. McCormmack, L. Pyenson, és R. S. Turner, IX. köt., 1978, 63. o.; K. Mannheim: Essays on Sociology and Social Psychology, London, 1953, 2. fej. Az "eszmék archeológiája", melyet M. Foucault művel, kísérlet arra, hogy izomorfizmusokat találjunk egy adott történeti kor különböző tudományainak "mély" struktúrái között; The Order of Things, angol kiad. London, 1970; The Archeology of Knowledge, angol kiad. London, 1972. Az eszmék szociológiájában Mary Douglas "rács-csoport" 314 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MARY HESSE: A TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIA "ERŐS TÉTEL"-E* hipotézise egyfelől a társadalmi élet szimbolikus feldolgozottságának fokozatai, másfelől az individuum-csoport autoritás struktúrák erőssége között talál megfeleléseket. A hipotézist a tudományos kozmológiákra és társadalmi kialakulásukra maga Mary Douglas, Natural Symbols, London, 1970; Implicit Meanings, London, 1975, III. rész; és Cultural Bias, London, 1978., valamint tudománytörténészek alkalmazták, közöttük D. Bloor, K. L. Caneva és M. J. Rudwick az Exercises in Cultural Analysis: Grid-Group Analysis c. kötetben, szerk.: M. Douglas és D. Ostrander, New York, 1979. 22. Lásd pl.: J. Passmore, Priestley's Writings on Philosophy, Science and Politics, New York, 1965; és R. H. Kargon: Atomism in England from Hariot to Newton, Oxford, 1966. 23. D. A. MacKenzie és S. B. Barnes: "Biometrician versus Mendelian: a controversy and its explanation", Kölner Zeits. für Soziologie und Sozialpsychologie, XVIII. köt. 1975, 165. o. és University of Edinburgh Science Studies Unit, 1974. 24. Uo. 185. o. Úgy tűnik, hogy az első és második könyve között eltelt időben Barnesban több szimpátia fejlődött ki az általam "intenzívnek" nevezett módszerek iránt, s ennek megfelelően kevésbé hangsúlyozza a tudományszociológia "tudományos", sőt determinista jellegét. Vö.: "A determinista beállítódás (az emberi megismerés vonatkozásában) a tudományos elméletalkotás természetes kiterjesztésének tekinthető: ez jellegzetesen tudományos lépés" (Scientific Knowledge and Sociological Theory, 81. o.), és "nem állítom, hogy bármiféle törvényszerűség vagy szükségszerű kapcsolat fűzné össze a társadalmi rendet és a tudást ... az az alapvető megállapítás, hogy a tudás segítője, nem pedig közvetlen meghatározója a tevékenységnek, helytelenné tesz minden efféle kísérletet." (Interests and the Growth of Knowledge, 85. o.). 25. Lásd Weber Verstehen módszerét, mely nem a szubjektív empátia egy fajtája, hanem a szereplőknek és a társadalomtudósoknak a racionalitásra vonatkozó kölcsönös felismerése volt. Ebből következik, hogy a módszer csak ott alkalmazható ideálisan, ahol a kontextus a lehető legközelebb van a logikához és az empirikus tudományhoz. Ld. pl.: The Theory of Economic and Social Organization, angol kiad. Oxford, 1947, 1. fej. 26. Vö.: The Protestant Ethincs and the Spirit of Capitalism, angol kiad. London, 1930. (magyarul: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Budapest, Gondolat, 1982; és The Sociology of Religion, angol kiad. London, 1963, XV. és XVI. köt. 27. Lásd a 21. lábjegyzetet.


Chapter 22. HARRY M. COLLINS: SZAKASZOK A RELATIVIZMUS EMPIRIKUS PROGRAMJÁBAN A modern tudományfilozófia a tudományos ismeretek természetének leírásában lehetővé tette egy új dimenzió – az idő – felhasználását. Az elméleteket ma nem olyannak látjuk, mint amelyeket szilárd logikai kötelékek és megfelelések kapcsolnak egymáshoz és a megfigyelésekhez. Ehelyett a kapcsolódásokat egy hálózatnak képzeljük, amelyben minden láncszem létrejötte – míg kialakul a konszenzus – időt vesz igénybe, és amelynek minden láncszeme idővel potenciálisan felülvizsgálható.(1) Sokan, akik közreműködtek az új modell létrejöttében, csupán a tudományfilozófiát akarták összeegyeztetni a tudománytörténettel, miközben megtartották az ismeretelméleti demarkációt a tudomány és a többi szellemi vállalkozás között. Egy iskola azonban - melyet különösen Wittgenstein, sokkal később pedig a fenomenológusok és etnometodológusok inspiráltak – a nyílt relativizmus álláspontjára helyezkedik, amelyben a természeti világnak alig vagy egyáltalán nincsen szerepe a tudományos ismeretek konstruálásában.(2) Relativista vagy sem, az új filozófia teret ad az új tudományos ismeretek elfogadásához vezető folyamatok történeti és szociológiai elemzésének. Néhány ilyen elemzést gyűjtöttünk össze a Social Studies of Science e számában. Az itt közölt tanulmányok a relativisztikus megközelítésből fakadnak, abból a megközelítésből, amelyik a legerőteljesebb társadalmi elemzéseket eredményezte. Ilyen fajta tanulmányok legalább 1975 óta készülnek a modern tudományról, de vagy publikálatlanok maradtak, vagy vastagon meg vannak szórva (avagy fel vannak hígítva) programadó megjegyzésekkel. Ez egy kommentátort egészen odáig vezetett, hogy egyáltalán észre sem vette a relativista program empirikus jellegét!(3) Sőt, a szerzők hajlamossá váltak, hogy úgy érezzék: minden új beszámolónak ismételten meg kell védenie a relativista álláspontot. Reméljük, ez az összeállítás – a lényegi tartalmon felül – világosan feltárja a relativizmushoz társuló virágzó empirikus programot, és ezáltal szükségtelenné teszi a további védelmét és újbóli megerősítését.(4) A tanulmányok tartalmilag három szempontból fontosak. Először is kidolgozzák az empirikus program szociológiai részleteit. Másodszor, hozzájárulnak a tudományos ismeretek és a szélesebb társadalmi folyamatok kapcsolatának megértéséhez. Végül pedig – és ezt nem szükséges tovább magyarázni – mind az öt írás a modern tudomány egy-egy területét vizsgálja (memóriatranszfer, a gravitációs sugárzás észlelése, a mágneses monopólusok észlelése, a kvantummechanikai lokalitás kísérleti vizsgálata és a napneutrínók észlelése). Négy cikk nyílt vitát tárgyal, egy pedig egy olyan esetet (lokalitás-probléma), amelyben a lappangó vita nem bontakozott ki. A feldolgozott tudományterületek közelebb vannak a "tisztes" kutatás fő áramához, mint a "marginális tudomány"-hoz. Mindegyik vizsgálatban a kutató jól értette a szóban forgó tudomány szakmai részleteit, és a módszerének részét képezte az érintett tudósokkal készített hosszú, informális interjú. A tudományos legitimitás helyi, lényegében kulturális jellegű – rendszerint nehezen megragadható vagy rejtett(5) –, határainak feltárására a bizonyítékok szembeszökően eltérő értelmezéseit használták fel. Az összes tanulmány megerősíti a tudomány helyi értelmezésének potenciális rugalmasságát (interpretatív flexibilitás), amely meggátolja a kísérletezést abban, hogy önmagában döntő szerepet játsszon. Különösen a kísérletek megismétlésének társadalmilag egyeztetett jellegét bizonyítják. Ez az értelmezési rugalmasság volt a fő üzenete a relativista empirikus program "első szakasz"-ának.(6) Ugyanakkor e tanulmányok továbbmennek, és leírják azokat a mechanizmusokat, amelyek korlátozzák az értelmezési rugalmasságot, és így lehetővé teszik a viták befejeződését – ezt lehetne "a program második szakaszá"-nak nevezni. Travis tanulmánya jórészt egy korábbi – az ismétlésről szóló – munka ismétlése! Viszont egy új tudományterületről szól. Az "örvényféreg futtatási" kísérletekben akár hetven tényezőre lehet hivatkozni egy a "memóriatranszfer" hatást megcélzó vizsgálat kudarcának igazolására. Ezek között van a Hold fázisa a kísérlet időpontjában és a kísérleti örvényféreg beállása a Föld mágneses teréhez képest. Mindazonáltal kevés ilyen "valószínűtlen" lehetőséget vettek komolyan. A lehetséges kísérleti elrendezéseknek csak egy részét valósították meg. Mi több, az értelmezési rugalmasság korlátai az örvényféreg kísérletek esetén általában szigorúbbnak tűnnek, mint a laboratóriumi patkányokon végzett (sokkal jobban értett) kísérletekben. Az utóbbi esetben például a kísérlet előtti gondos kezelést – amelyet gyakran elhanyagoltak, amikor az örvényférgek voltak a kísérleti alanyok – fontos kísérleti biztosítéknak tekintik. Így a kísérlet előtti kezelés hiányosságai felhasználhatók a patkánykísérletek eredményeinek leértékelésére, míg az örvényféreg-kísérletek eredményeinél ezt nem vetik fel. Travis tanulmányának nagy része a memóriatranszfer vita egyik vonatkozásával kapcsolatos – az örvényférgek tanulási képességével. Az örvényférgek tanulási képességének gondolata kezdetben eretnek 316 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HARRY M. COLLINS: SZAKASZOK A RELATIVIZMUS EMPIRIKUS PROGRAMJÁBAN nézet volt, és az egyik ellene irányuló támadás egy tekintélyes szakmai kiadványban, úgy tűnik, a negatív eredmények szelektív közlésén alapult. Hosszú távon azonban ez a lépés kudarcot vallott, és az egykori eretnek nézet mostanra gyakorlatilag bevettnek számít. Collins tanulmánya a gravitációs hullám kísérletek megismétléséről szóló korábbi munka továbbfejlesztése. Az anyag újabb "időmetszetét" tárgyalja. Ismét megmutatja a vita potenciális nyitottságát, és foglalkozik egy lezárási mechanizmussal – nevezetesen azzal, amikor a kísérletezők egy csoportja a kísérletsorozat általuk való értelmezését, retorikai és tálalási eszközök alkalmazásával, az egyetlen hitelt érdemlő lehetőségnek állítja be. Pickering mágneses monopólusról szóló tanulmánya ismét megerősíti: a kísérleti adatok önmagukban nem döntőek. Pickering azonban arra összpontosít ahogy a vita véget ért, ahogy a monopólus értelmezést tarthatatlannak nyilvánították. Azt állítja, hogy a vitát a kísérletezők és kritikusok azon döntései zárták le, hogy minél többet őrizzenek meg a helyes kísérletezéssel és a hiteles kísérleti eredményekkel kapcsolatos előzetes konszenzusból. Minthogy az elméletek teszik képessé a tudósokat arra, hogy – a tudomány egyik területének a másikkal való összekapcsolása révén – felsorakoztassák nézeteik mellett azokat az elemeket, melyekben előzőleg egyetértettek, az elméleti egyetértés mindennél fontosabbá válik. Annak hangsúlyozása, hogy az értelmezési rugalmasságot leghatékonyabban az elmélet korlátozza, arra készteti Pickeringet, hogy azt javasolja: kutatásunkban szenteljünk több figyelmet az elméleti konszenzus kialakulásának, melyet – állítása szerint – gyakran nem előz meg vita. Harvey a "lokalitási" kísérleteket – a kvantummechanika kísérleti ellenőrzését – vizsgálja. Ebben az esetben az eltérő kísérleti eredmények nem vezettek nyílt vitához, mert a kvantummechanikának ellentmondó kisebbségi eredményt az azt elérő tudós sem támogatta. Mindazonáltal Harvey képes megmutatni azokat a fontos, "nem tudományos" feltevéseket, amelyeket a kísérlet elutasításához el kellett fogadni. Harvey bevezeti az "plauzibilitás" fogalmát az előzetesen létező kulturális korlátok összefoglalására, amelyek lehetővé teszik, hogy a tudósok bizalommal fogadják ezeket a feltevéseket. Harvey tudós válaszadói, ha megszorítják őket, maguk hivatkoztak azoknak a feltevéseknek vagy érveknek az elfogadhatatlanságra vagy "fantasztikusságára", amelyek szükségesek lennének a kisebbségi eredmények fenntartásához. A "fantasztikusságra" vonatkozó közös megegyezések léte tette lehetővé e vita lezárását. Tanulmányának utolsó részében Harvey megmutatja az elfogadhatóság fogalom általánosságának sajátos értékét, amikor megvizsgálja a plauzibilitás változásait egy a lokalitási kísérletekkel kapcsolatos feltevés – az időzítési hipotézis – esetében. Szerinte e hipotézis plauzibilitása azért növekedett, mert kísérletet tervezetek az ellenőrzésére. Ekkor a kísérleti tevékenységnek nem is kell adatokat szolgáltatnia egy gondolat előzetes plauzibilitásának megváltoztatásához; maga a tevékenység elegendő. Ez a vélemény érdekes ellentétben van Pickering következtetéseivel az előzetesen létező elmélet erejéről. Pinch tanulmánya a napneutrínó vitáról a különböző részterületek adatainak bizonyosságával kapcsolatos állításokat vizsgálja egy általános vitában. A véleménykülönbségek bemutatásával feltárja, hogy minden részterületet nyitottnak vagy zártnak lehet tekinteni. Pinch tudós válaszadói lényegében zártnak nyilvánították saját területeiket, míg a másokéiban értelmezési szabadságot feltételeztek. Másrészt viszont kiderült, hogy amikor úgy érezték, kijelentéseik nem nyilvánosak, akkor készek voltak elismerni saját területükön is az értelmezési szabadság lehetőségét. Talán Pinch írása feltárja, miként tartják fenn a bizonyossággal, plauzibilitással vagy lezárással kapcsolatos fogalmakat az adatokkal közvetlen kapcsolatban álló tudósok belső körén kívül. Azt mondtam, hogy az itt összegyűjtött tanulmányok a relativizmus empirikus programjának két szakaszához járulnak hozzá: megmutatják a kísérleti adatok értelmezésének rugalmasságát, valamint néhány olyan mechanizmust, amelynek révén a potenciálisan végtelen értelmezési viták lehatárolódnak. Ahogy egyre több vizsgálat fejeződik be, kiderülnek a tudományágak közötti hasonlóságok és különbségek is. Az adatok döntő részében eddig fellelt hasonlóság éppoly bíztató, mint amilyen szokatlan a szociológiában. A program harmadik szakasza az itt bemutatott munkának összekapcsolása a szélesebb társadalmi és politikai struktúrával. Történészek már készítettek tanulmányokat, amelyek felvetik a politikai és tudományos nézetek közötti megfelelést.(7) Ezek a tanulmányok azt mutatják, hogy a napi laboratóriumi munka konszenzuális értelmezése csak e munkán kívülről származó korlátokon belül lehetséges. Így a történeti tanulmányokban talált megfelelések nem összeegyeztethetetlenek a tudomány látszólagos módszertani önállóságával.(8) A hiányzó láncszem a korlátozó mechanizmusok részletes kapcsolata a szélesebb struktúrával. Nagyon jó lenne, ha egy modern, a főáramhoz tartozó – valódi intézményi önállósággal rendelkező – tudomány egy területét le lehetne írni mindhárom szakasz felhasználásával. A társadalomnak a laboratóriumi munkaasztalon "termelt" tudásra való hatása ekkor a lehető legnehezebb esetben is végigkövethető volna. 317 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HARRY M. COLLINS: SZAKASZOK A RELATIVIZMUS EMPIRIKUS PROGRAMJÁBAN (Fordította Szegedi Péter) JEGYZETEK * Social Studies of Science, Vol. 11 (1981), 3–10. old. 1. Ennek az új nézetnek a kialakulásához, többek között, a következő filozófusok járultak hozzá, nem mindig szándékosan: Stephen Toulmin (lásd például: Human Understanding (Oxford: Clarendon Press, 1972)); W. V. O. Quine és Mary Hesse a hálózat láncszemeinek felülvizsgálhatóságával (lásd például: From a Logical Point of View (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1953), illetve The Structure of Scientific Inference (London: Macmillan, 1974)); Karl Popper a mindenkori tudás ideiglenes jellegének hangsúlyozásával (lásd például: A tudományos kutatás logikája (Budapest: Európa, 1997)); és különösen Lakatos Imre a falszifikációról szóló döntések felülvizsgálhatóságával kapcsolatos negatív tételével (lásd például: Bizonyítások és cáfolatok (Budapest: Gondolat, 1981)). Lehetetlen elválasztani a filozófiai hozzájárulásokat a történészek hozzájárulásaitól. T. S. Kuhn különösen nagy hatással volt a tudományfilozófia örök minőségéről szóló illúziók felszámolására (lásd például: A tudományos forradalmak szerkezete (Budapest: Gondolat, 1984)). Paul Feyerabend tárgyalja a legélettelibben az új nézetet: Against Method (London: New Left Books, 1975). Azt is tudjuk, hogy Ludwik Fleck sok új gondolatot megelőlegezett a tudományos ismeretek elemzéséről: The Genesis and Development of a Scientific Fact (Chicago: The University of Chicago Press, 1979). J. R. Ravetz történészszociológus, aki hangsúlyozta, hogy az adatok csak bizonyos körülmények között válhatnak tényekké: Scientific Knowledge and its Social Problems (Oxford: Clarendon Press, 1971). Végül John Ziman írt a tudomány konszenzuális vonatkozásairól: Public Knowledge: The Social Dimension of Science (Cambridge: Cambridge University Press, 1968). 2. Ebben a vonatkozásban Ludwig Wittgenstein legismertebb könyvei: Filozófiai vizsgálódások (Budapest: Atlantisz, 1992) és Remarks on the Foundations of Mathematics (Oxford: Blackwell, 1956). Peter Winch könyve, A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához (Budapest: Akadémiai, 1988) sok nemfilozófus számára megmutatta Wittgenstein jelentőségét és elindította a "racionalitás vitá"-t (lásd például B. Wilson (ed.), Rationality (Oxford: Blackwell, 1970)), amely körül a relativizmusról szóló korai viták forogtak. David Bloor a "Wittgenstein és Mannheim a matematika szociológiájáról", Magyar Filozófiai Szemle, XXXIX (1995), 265–285, és a Knowledge and Social Imagery (London: Routledge and Kegan Paul, 1976 (1. fejezetét lásd a jelen kötetben)), valamint Barry Barnes a Scientific Knowledge and Sociological Theory (London: Routledge and Kegan Paul, 1974) c. munkáikban a relativisztikus érvelést főleg a tudományra alkalmazták. Erről lásd még: H. M. Collins and G. Cox "Recovering Relativity: Did Prophecy Fail?", Social Studies of Science, Vol. 6 (1976), 423–44. Hasznos bevezetés az értelmező szociológia hozzájárulásához: P. McHugh, "On the Failure of Positivism", in J. D. Douglas (ed.), Understanding Everyday Life (London: Routledge and Kegan Paul, 1971), 320–35. A fenomenológiai szempontot főleg P. Berger and T. Luckman, The Social Construction of Reality (London: Allen Lane, 1967) c. könyvén keresztül lehet megközelíteni. Az etnometodológiai hozzájárulás forrása: H. Garfinkel, Studies in Ethnomethodology (Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1967), de a tudomány esetében ezt együtt kellene vizsgálni B. Barnes and J. Law, "Whatever Should be Done with Indexical Expressions?", Theory and Society, Vol. 3 (1976), 22337. c. írásával. M. J. Mulkay könyve, a Science and the Sociology of Knowledge (London: Allen and Unwin, 1980) nagyon hasznos, széleskörű áttekintést ad a vitáról. David Edge tanulmánya, a "Quantitative Measures of Communication in Science: A Critical Review", History of Science, Vol. 17 (1979), 102–34, a fontosabb nem-relativista tudományszociológiai megközelítések kritikáit tekinti át. 3. J. Ben-David, "Emergence of National Traditions in the Sociology of Science", in J. Gaston (ed.), The Sociology of Science: Problems, Approaches and Research (San Francisco, Calif.: Jossey-Bass, 1978), 197218. 4. A relativista program első empirikus tanulmányai: H. M. Collins, "The Seven Sexes: A Study in the Sociology of a Phenomenon, or the Replication of Experiments in Physics", Sociology, Vol. 9 (1975), 205–24; Collins, "Upon the Replication of Scientific Findings: A Discussion Illuminated by the Experiences of Researchers Into Parapsychology", Proceedings of the 4S/ISA Conference on Social Studies of Science, Cornell University, November 1976 (publikálatlan sokszorosított anyag); Collins and T. J. Pinch, "The Construction of the Paranormal: Nothing Unscientific is Happening", in R. Wallis (ed.), On the Margins of Science: The Social Construction of Rejected Knowledge (Keele, Staffs.: Sociological Review Monograph No. 27, 1979), 237–70; Collins and Pinch, Science and the Spoonbenders: Frames of Meaning and Extraordinary Science, az (UK) SSRC által támogatott "Cognitive Dislocation in Science" (Bath: Bath Science Studies Centre Manuscript, 1979) projekt zárójelentése (1978), később kiadta a Routledge and Kegan Paul; J. Dean, "Controversy Over Classification: A Case Study from the History of Botany", in B. Barnes and S. Shapin (eds), Natural Order: Historical Studies of Scientific Culture (Beverly Hills, Calif.: Sage, 1979), 21130; B. Harvey, "The Effects of 318 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

HARRY M. COLLINS: SZAKASZOK A RELATIVIZMUS EMPIRIKUS PROGRAMJÁBAN Social Context on the Process of Scientific Investigation: Experimental Tests of Quantum Mechanics", in K. D. Knorr, R. Krohn and R. D. Whitley (eds), The Social Process of Scientific Investigation, Sociology of the Sciences Yearbook, Vol. 4 (Dordrecht: Reidel, 1980), 139–63; D. MacKenzie, "Statistical Theory and Social Interests: A Case Study", Social Studies of Science, Vol. 8 (1978), 35–83; A. R. Pickering, "The Hunting of the Quark", Isis, Vol. 72, No. 262 (June 1981); T. J. Pinch, "Normal Explanations of the Paranormal: The Demarcation Problem in Parapsychology", Social Studies of Science, Vol. 9 (1979), 329–48; S. Shapin, "The Politics of Observation: Cerebral Anatomy and Social Interests in the Edinburgh Phrenology Disputes", in Wallis (ed.), op. cit., 139–78; G. D. L. Travis, "On the Construction of Creativity: The Memory Transfer Phenomenon and the Importance of Being Earnest", in Knorr et al. (eds), op. cit., 165–93; B. Wynne, "C. G. Barkla and the J Phenomenon: A Case Study in the Treatment of Deviance in Physics", Social Studies of Science, Vol. 6 (1976), 307–47. Ugyanezen szerzők a továbbiakban is számos tanulmányt készítettek. Antropológiai/etnometodológiai megközelítés található: B. Latour and S. Woolgar, Laboratory Life (Beverly Hills, Calif.: Sage, 1979), és S. Woolgar, "Writing an Intellectual History of Scientific Development: The Use of Discovery Accounts", Social Studies of Science, Vol. 6 (1976), 395–422. Más szerzők is publikáltak etnometodológiai tanulmányokat. M. J. Mulkay és G. N. Gilbert kiterjedt vizsgálatokat folytattak a biokémia egy területén, az oxidatív foszforizációén. Munkájuk, amely ugyanazokat a módszereket használja, mint a többi tanulmány többsége, nagyon értékes új és összehasonlító anyag. R. Westrum azt a folyamatot elemezte, amelyben a tudományos közösség az "anomális eseményekkel" – tengeri kígyók, meteoritok és hasonlók – kapcsolatos információkat fogadta és feldolgozta. Munkája teljes mértékben összeegyeztethető a relativista programmal: R. Westrum, "Social Intelligence about Anomalies: The Case of UFOs", Social Studies of Science, Vol. 7 (1977), 271–302; "Science and Social Intelligence about Anomalies: The Case of Meteorites", ibid., Vol. 8 (1978), 461–93; és "Knowledge about Sea-Serpents", in Wallis (ed.), op. cit., 293–314. 5. M. J. Mulkay tanulmánya, a "Norms and Ideology in Science" Social Science Information, Vol. 15 (1976), 637–6, tárgyalja a tudomány ideológiáját. Mulkay érve megmagyarázza, miért rejtőzhetnek el a helyi kulturális határok az univerzalisztikus homlokzat mögött. 6. Azt lehetne mondani, hogy a programnak ez a része megmutatta, a Quine-Duhem-Lakatos-féle álláspont több, mint absztrakt vagy hosszú távú beszámoló a tudományról. Felfedte ennek a filozófiai és történeti érvnek a megfelelőjét a mai laboratóriumi tudomány napi tevékenységében. 7. Paul Forman hosszú tanulmánya, a "Weimar Culture, Causality and Quantum Theory, 1918–1927: Adaptation by German Physicists and Mathematicians to a Hostile Intellectual Environment", in R. McCormmach (ed.), Historical Studies in the Physical Sciences, No. 3 (Philadelphia, Pa.: University of Pennsylvania Press, 1971), 1–115, a legismertebb cikk ebben a műfajban. Shapin tanulmánya, a "The Politics of Observation ...", op. cit. 4. lj., a legteljesebb kísérlet a meglehetősen magas szintű politikai struktúrák és egy tudományos vita szakmai részleteinek összekapcsolására. Megmutatja, hogy az edinburgh-i politika hogyan befolyásolta az emberi agy bonyolult szerkezetének megfigyelését. Természetesen elvontabb szinten sok hasonló tanulmányt találhatunk a marxista hagyományban. 8. A társadalmi esetlegességek és a tudományos módszer összeegyeztethetősége melletti érvet lásd: H. M. Collins, "The Role of the Core-Set in Modern Science: Social Contingency With Methodological Propriety in Discovery" History of Science, Vol. 19 (March 1981).


Chapter 23. LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* 1. Bevezetés A jótékony mellőzés néhány évtizede után a tudásszociológus vizsgálódó pillantását ismét a tudomány tartalmára vetette. Eltévelyedett marxisták, strukturalisták, habermasiánusok, "a tudás archeológusai" és még jó néhányan kezdtek el amellett érvelni (vagy néha inkább érvek nélkül kezdték el feltételezni), hogy képesek vagyunk szociológiailag számot adni arról, hogy miért fogadják el a tudósok lényegében az összes vélekedést, amit történetesen elfogadnak a világról. Sőt mi több, gyakran az az igény is felmerül, hogy csak a szociológiától (vagy rokonaitól, az antropológiától és archeológiától) remélhetjük, hogy magának a tudománynak tudományos megértését nyújtja. A régebbi szociológiai hagyományt, amely hajlamos volt az el-a-kezekkel irányvonalat követni a "helytálló" tudományos vélekedésekkel kapcsolatban, az új hullám képviselői mindenfélének elmondják: nincs bátorsága kiállni a meggyőződései mellett, "szentnek" tekinti a tudományt, és képzelőerő híján lemond egy vérbeli tudásszociológia magyarázó erőforrásairól. *** 3. Az erős program "tudományos" jellege A tanulmány negyedik szakasza részletesebben tárgyalja az erős program különböző téziseit. Most azonban nem annyira pontos kifejtésükkel foglalkoznék, mint inkább Bloornak azzal az állításával, mely szerint ezek a tézisek az emberi vélekedésekkel kapcsolatos problémakör tetőtől-talpig tudományos megközelítését jelentik. Kiindulásként a leghelyesebb az lesz, ha felidézzük, hogyan jellemzi maga Bloor az erős program elveit megtestesítő tudásszociológiát. 1. Okságinak kell lennie, vagyis azokkal a feltételekkel foglalkoznia, amelyek a vélekedés- vagy tudásállapotokat előidézik. Természetesen a társadalmi tényezőkön kívül másféle okok is közrejátszanak a vélekedések előidézésében. 2. Pártatlannak kell lennie igazság és hamisság, racionalitás és irracionalitás, siker és kudarc kérdéseiben. E dichotómiák mindkét oldala magyarázatot igényel. 3. Szimmetrikusnak kell lennie a magyarázat módjában. Ugyanolyan típusú okokkal kell magyaráznia, mondjuk, az igaz és a hamis vélekedéseket. 4. Reflexívnek kell lennie. A magyarázó sémáknak elvben alkalmazhatónak kell lenniük magára a szociológiára is. Akárcsak a szimmetrikusság kívánalma, ez a követelmény is a magyarázatok általánosságát szolgálja. A kívánalom meglehetősen nyilvánvaló, hiszen egyébként a szociológia saját elméleteinek egyértelmű cáfolata lenne.(2) Bloor szerint ezeket a téziseket az igazolja, hogy a vizsgálódásnak azokat az elveit képviselik, amelyek mellett minden igazi tudós – akár a társadalom-, akár a természettudományok köréből – el van kötelezve.(3) Ezek az elvek "azokhoz az értékekhez igazodnak, amelyeket más tudományágakban magától értetődőnek tekintenek." (4) Az erős program "bizonyos erkölcsi semlegességet mondhat magáénak, jelesül ugyanazt, amit már megtanultunk a többi tudománnyal összekapcsolni".(5) Bloor azt állítja, hogy – főként a (2) és a (3) esetében – ezeknek a téziseknek a feladása bizonyos rivális álláspontok kedvéért "az empirikus tudományra jellemző megközelítésnek az elárulását jelentené".(6) Sőt, azt is hozzáteszi, hogy ha egy, a fenti négy tézisen alapuló valódi szociológia "nem lenne alkalmazható teljes mértékben a tudományos tudásra, az azt jelentené, hogy a tudomány saját magát nem ismerhetné meg tudományosan." (7) "A törvények és elméletek utáni kutatás", mondja Bloor, "a tudományszociológiában éppen olyan folyamat, mint bármelyik másik tudományban."(8) Arra buzdít bennünket, hogy kövessük azokat, "akiknek a tudományba és annak módszereibe vetett hite majdnem határtalan – azokat, akik ezeket teljesen magától értetődőeknek tekintik." (9) Több, mint boldog, hogy "a szociológia ugyanazokra az alapokra és megfogalmazásokra támaszkodik, mint a többi tudomány." (10) A Knowledge and Social Imagery konklúziójában Bloor hangsúlyozza, hogy eme tudásfelfogáshoz egy igen egyszerű stratégiát követve jutott el: "Járj el úgy, ahogy a többi tudományban teszik, és minden rendben lesz."(11) Ezek az idézetek 320 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* világossá teszik, hogy az erős program egyik fő motivációja és igazolása az, hogy a tudományt valóban tudományos szemszögből közelíti meg; szemben azzal, ahogy a tudományfilozófia és a racionalitás-elméletek kezelik a vélekedések kérdését. Bloor azt állítja, hogy semmilyen megközelítés nem lehet "tudományos", ha megsérti az (1)-(4) téziseket. Ennek megfelelően kézenfekvő az alábbi kérdés: vajon a többi tudomány, amelyet Bloor paradigmájának tekint, rendelkezik-e olyan vonásokkal, amelyek igazolnák ezt az állítást? Vagy még inkább: van-e valami alapunk azt hinni, hogy az uralkodó tudományos gyakorlat igazolja a négy tézist? Be kell vallanom, hogy meglehetősen vonakodva teszem fel ezeket a kérdéseket. Bloorral ellentétben ugyanis, én egyáltalán nem vagyok biztos afelől, hogy azok, amiket "a tudományoknak" nevezünk, rendelkeznek a módszertani elvek és ismeretelméleti jegyek egy olyan speciális készletével, amely világosan elkülöníti őket a megismerés más, feltehetően "nem tudományos" formáitól. Abban viszont biztos vagyok, hogy eddig még senki – sem filozófus, sem szociológus – nem adott elfogadható elméletet arról, hogy milyen kognitív vagy módszertani vonások választják el a tudományokat a nem-tudományoktól. Akkor, amikor sok filozófus reményveszetten feladja még a lehetőségét is annak, hogy a tudományos és nem-tudományos között világos különbséget tegyünk, Bloor nemcsak azt gondolja, hogy van effajta megkülönböztetés, hanem azt is, hogy ő már birtokába jutott. Legalábbis muszáj ezt hinnie, másképpen nem lenne semmiféle alapja azt kijelenteni, hogy az ő megközelítése megkülönböztetetten tudományos. Én magam Bloornál kevésbé törődöm azzal, hogy a tudományszociológia "tudományos"-e. Szeretném, ha érdekes lenne – néha az –, és szeretném, ha jól ellenőrzött lenne – általában nem az –; ezen felül az igényeim meglehetősen szerények. Bloor azonban roppantul szeretné a szociológiát "tudományosítani"; az erős programnak a "tudományossága" a legjobban dicsőített erénye. Vajon sikerült-e ezt a célt megvalósítani? Miben is áll a négy tézis tudományossága? Tekintsük a okság tézisét. Vajon igaz, hogy minden tudományos tudás oksági? Aligha. Akár a kvantummechanika, akár a statisztikus mechanika, akár a klasszikus kinematika bizonyos részeit tekintjük, hiába is keressük a minden áron való ragaszkodást az oksági folyamatokhoz. Ugyanakkor a szembetűnően nemtudományos tudásnak nem egy formája (például a metafizika vagy a teológia) bevallottan oksági. A neokantiánusok megelégedhetnek Bloornak azzal az állításával, hogy minden tudományos tudás oksági, de az eltérő meggyőződésű tudósok és filozófusok nem lesznek hajlandók minden további nélkül elfogadni, hogy az oksági beszédmód a tudományosságnak akár szükséges, akár elégséges feltétele. Hadd hangsúlyozzam, hogy osztom Bloor nézetét, hogy jó lenne, ha képesek lennék a vélekedések okait feltárni; de mindenképpen hozzátenném, hogy ha sikerrel járunk, az éppúgy nem garantálja vállalkozásunk "tudományos" jellegét, mint ahogy esetleges kudarcunktól sem válnánk tudománytalanná. Megfelelően értelmezve – amiről tüstént több szót ejtek – az erős program első tézise ártalmatlan; de egyáltalán semmi köze sincs a szociológia tudományosságához sem. Ami jobban idevág: ha el is fogadjuk, hogy a vélekedések okságilag jönnek létre, azt nem kell elfogadni, hogy ezek az okok kivétel nélkül vagy akár általában szociológiai jellegűek. A (2) tézis, az "pártatlanság" tézise az általam ismert tudományok közül egyikben sem fordul elő. Mi több, a tézis lényegében felesleges. Ha ugyanis adva van Bloor első tézise, amely szerint valamennyi tudományos vélekedés okait kutatnunk kell, második tézise redundáns, ugyanis következménye az elsőnek. Ez nyilván nem ellenvetés vele szemben, hiszen Bloor sehol sem állítja, hogy tézisei logikailag függetlenek. Amennyiben azonban a pártatlanság tézise a okság téziséből származik, "tudományos" jellege éppúgy megkérdőjelezhető, mint az elsőé. A (4) tézis, a reflexivitás tézise hasonlóképpen redundáns, mert szintén következik az elsőből, bár hogy miért tartja ezt Bloor különösen tudományosnak, az meglehetősen homályos számomra. Ha egy teljes egészében általános elméletet alakítunk ki a vélekedések keletkezésre vonatkozóan, akkor ez az elmélet (amennyiben vélekedés tárgya), szükségképpen magára is fog vonatkozni, akár tudományos, akár nem. A helyzet az, hogy még a vélekedések keletkezéséről alkotott bevallottan nem-tudományos elméletnek is hasonlóképpen magára vonatkoztathatónak kellene lennie ahhoz, hogy ellentmondásmentes legyen. Az erős program négy tézise közül tehát három viszonylag kevéssé vitatható, tudományos státuszuk azonban még megalapozásra szorul. A (3) tézis, a szimmetria tézise viszont másfajta eset. Míg az oksággal, a pártatlansággal és a reflexivitással kapcsolatos érveimmel azt igyekeztem alátámasztani, hogy Bloor adósunk maradt "tudományosságuk" bizonyításával, a szimmetria-elv esetében azt javasolnám, hogy ez valójában ellentétes a természettudományok legjobban megalapozott irányadó eseteivel. Első látásra (az alábbiakban ezt fogom részletesebben kifejteni), a szimmetria-elv azt diktálja, hogy ugyanazokra az oksági mechanizmusokra kell hivatkoznunk a vélekedések minden esetének magyarázatakor, legyenek azok igazak vagy hamisak, racionálisak vagy irracionálisak, sikeresek vagy sikertelenek. Bloor azt állítja, hogy az egyszerűség és gazdaságosság módszertani elvei kívánnak efféle szimmetriát. De vajon melyik tudományban áll az a feltevés, hogy minden eseményt ugyanolyan fajta 321 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* oksági mechanizmussal kell megmagyarázni? A fizikusok nem ugyanazokra az oksági folyamatokra hivatkoznak a gravitációs és elektromos jelenségek magyarázatánál. A vegyészek korántsem hasonló modellek felhasználásával magyarázzák a kötést és az ozmózist. A geológusok kivétel nélkül ellenállnának annak a javaslatnak, hogy az erózió és a földkéreg gyűrődése hasonlóan működő okok eredménye. Valahányszor a tudósok szembeszökő különbségeket fedeznek fel abban, ahogy az oksági tényezők a világban működnek, nem haboznak különböző modelleket és mechanizmusokat használni magyarázatukra. Különösen amikor a racionális és irracionális vélekedések különbségéről van szó, sok filozófus és társadalomtudós gondolja úgy, hogy a különbség éppen az oksági rendben van. Persze lehet, hogy tévednek; egy napon kiderülhet, hogy valamennyi vélekedés ugyanúgy keletkezik. Aligha "tudományos" viszont ezt a kontingens kérdést kikötéssel vagy konvencióval eldönteni. A szimmetria tézise akkor tarthatna igényt tudományos státuszra, ha már meg lenne alapozva, hogy a vélekedések képződése okságilag egynemű. Az egyneműséget igazoló független bizonyíték hiányában (hiszen Bloor nem nyújt ilyet), a szimmetria-tézis valójában egy empirikus kérdést dönt el a priori eszközökkel. Számos további probléma merül fel: ha nem tudjuk megmondani, hogy milyen kognitív vonások különböztetik meg a tudományokat minden mástól, akkor hogyan kísérelhetnénk meg követni őket? Még ha tudnánk is, hogy mitől "tudományos" a tudomány, minek alapján tekintenénk módszereinek jogosultságát "teljesen magától értetődőnek"? Bloor tiltakozik az ellen, hogy a tudományt szentnek tekintsük; hogyan képes akkor következetesen kitartani amellett, hogy a tudomány tanulmányozásának egyetlen legitim módja a tudományos mód? Bloor szövegében ezekre a kérdésekre nem találtam kész választ. Bloor maga is elismeri, hogy "munkájával kapcsolatban jogos a szcientizmus vádja." (12) A dicséretes őszinteség ellenére azonban nehéz lenne ellenállni annak a konklúziónak, hogy ami az erős program tudományosságát illeti, Bloor kevesebbet teljesített, mint ígért. Függetlenül attól, hogy az erős program tudományosságának megmutatását illetően Bloor történetesen kudarcot vall, az egész vállalkozás a kocsit látszik a ló elé fogni. Ha igazán empirikus módszerekkel kell a tudományos tudást megközelítenünk, akkor jobban tesszük, ha nyitva hagyjuk a kérdést, hogy pontosan mi jellemzi a tudományos tudást – mindaddig, amíg a megfelelő adatok rendelkezésre nem állnak. Ha Bloor már most tudja, hogy milyen módszertani eljárások és szabályozó elvek jellemzik a "tudományt", akkor voltaképpen mi a keresés célja? Némileg szerényebben, úgy képzelhettük volna, hogy az erős program tudományosságáról való döntést mindaddig elhalasztjuk, amíg körültekintően – szociológiailag vagy másképpen – meg nem vizsgáltuk, hogy milyen vonásokat mutatnak azok a tudásrendszerek, amelyeket "tudományosnak" nevezünk. Van valami mélységesen paradox abban, hogy azt mondjuk: tudományosan fogunk neki a tudomány fő vonásainak megállapításához. Ebben a részben pusztán az erős program "tudományos" státuszának igen speciális kérdésére szorítkoztam. Több olyan tézise van az erős programnak, amely mellett sok dolog szól, és van néhány kihívás is, amelyet le kell győznie. Ezekről a kérdésekről idáig nem volt szó; az alábbiakban kerülnek megvitatásra. Ami most lényeges, az az a felismerés, hogy az igény, amelyet az erős program a tudományosság tiszteletreméltó státuszára nyújtott be, mindezidáig megalapozatlan. Az erős program semmivel sem bizonyult tudományosabbnak, mint a "teleologista" vagy az "empirista" megközelítések, hogy számos más lehetőséget ne is említsünk. Ha erős érveket szeretnénk találni az erős program mellett, ezeknek speciálisan az egyes téziseket kell megalapozniuk; az erős program egyedüli vagy leginkább tudományos jellegére hivatkozó átfogó legitimációs kísérlet ugyanis nem működik. A püspökfalatnak álcázott far-hát bizony csak far-hát! 4. Az igaz, a racionális és a sikeres Mi a helyzet tehát az erős program négy tézisével? Az első, a okság kérdése viszonylag problémamentes. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a doxasztikus és társadalmi okságról alkotott elképzeléseink kristálytiszták; természetesen ennek épp az ellenkezője igaz. De az én benyomásom (Bloortól eltérően) az, hogy lényegében minden szociológus és tudományfilozófus, aki tárgyalja az emberi vélekedések kérdését, hallgatólagosan elfogadja, hogy valami oka van annak, hogy úgy vélekedünk, ahogyan vélekedünk. Az a gondolat, hogy azok a mentális állapotok, amelyeket a "vélekedés" (belief) terminussal jelölünk, kívül eshetnének az oksági renden, vagy hogy vélekedéseinknek szó szerint nem lennének oksági előzményei, éppúgy eretnekség a filozófiai, mint a tudományos gondolkodásban. Még Bloor fekete bárányai, a "teleologisták" is – akik állítólag amellett állnak ki, hogy a racionális viselkedés az emberi természet része – az oksági idiómát használnák nézetük megfogalmazására. Az oksági tézis tökéletesen helytálló, mint regulatív elv, amely arra utasít minket, hogy keressük az okokat, amelyektől a vélekedések függenek; ez azonban aligha az erős program megkülönböztető jegye, és – tekintve, hogy milyen gyenge –, aligha lehet az, ami az erős programot "erőssé" teszi.


LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* Az pártatlanság és reflexivitás tézise, mint azt már megjegyeztük, lényegében az okság tézisének következményei. Az ellentmondás veszélyével kellene annak szembenéznie, aki elfogadná az oksági tézist és tagadná a másik kettőt. Ez utóbbiak pont ugyanolyan helytállóak és pont ugyanolyan problémamentesek, mint az első tézis. Ezért aztán bennük is hiába keressük az erős program erejét. Nem kell azonban messze mennünk, mert a szimmetria tézise egymagában is elegendő ahhoz, hogy egyrészt megmentse az erős programot a banalitás vádjától, másrészt pedig biztosítsa, hogy Bloor megközelítése jó adag ellenállásba ütközzön. Merészen szólva, a szimmetria tézise a kognitív relativizmus egy erős megfogalmazása, és a relativizmussal szembeni valamennyi szokásos ellenlépést ki fogja váltani. Nem akarom most az összes ilyen ismerős lépést elismételni. (pl. "Nem tételezi fel a kommunikáció minden formája bizonyos közös következtetési szabályok meglétét?" és "Nincsenek olyan logikai igazságok, amelyek nem kultúra- és kontextuskötöttek?") A relativizmus vagy a szimmetria ellen felhozott érvek között számos transzcendentális ("y előfeltétele x lehetőségének..." formájú) akad. Osztom Bloor türelmetlenségét a transzcendentálissal szemben, és nem várom el, hogy az efféle megfontolások különösebben hassanak rá. Az sem célom, ha már itt tartunk, hogy a relativizmust teljes egészében támadjam. Vannak a kognitív relativizmusnak olyan formái, amelyek elkerülhetetlennek látszanak. Az a mindent átfogó relativizmus azonban, amely a szimmetria-tézisből következik, szerintem nem jogosult. Ez a rész azt hivatott elmagyarázni, hogy miért nem. Mielőtt azonban ezt megtehetnénk, meg kell próbálnunk Bloornál pontosabban rögzíteni, hogy mit is jelent a szimmetria tézise. Bár fentebb idézett megfogalmazása csak az igaz és hamis vélekedés közötti ellentétet említi, példáinak és a további eszmefuttatásoknak csak a szimmetria-tézis olyan interpretációja mellett van értelmük, mely szerint legalábbis a pártatlanság-tézisben említett ellentétpárokról is szó van: jelesül a racionális és irracionális, illetve a sikeres és sikertelen vélekedések közötti ellentétről. A kifejtés kedvéért tehát – és úgy gondolom, ezzel hűek maradunk Bloor vállalkozásának szelleméhez – a szimmetria tézisét három altézisre bonthatjuk fel: I) episztemikus szimmetria: az igaz és hamis vélekedéseket ugyanolyan típusú okokkal kell magyaráznunk. II) racionális szimmetria: a racionális és irracionális vélekedéseket ugyanolyan típusú okokkal kell magyaráznunk. III) pragmatikus szimmetria: a sikeres és sikertelen vélekedéseket ugyanolyan típusú okokkal kell magyaráznunk. Minthogy ez a három provokatív doktrína igencsak különböző kérdéseket vet fel, és a relativizmus igencsak különböző változataihoz vezetnek, külön szeretnék foglalkozni velük. Mielőtt azonban vizsgálatukhoz fognék, van egy előzetes nehézség, amely közös mindnyájuk számára. A szimmetria-tézis lényegében rejlik egy alapvető tisztázatlanság, amely megnehezíti a tézis értékelését. Az ugyanolyan típusú ok fogalmára gondolok. Ha azt kívánják tőlünk, hogy igaz és hamis, racionális és irracionális vélekedéseket "ugyanolyan típusú okokkal" magyarázzuk, akkor – legalábbis informálisan – szükségünk van az oksági típusok valamilyen taxonómiájára. Amíg nem tudjuk, hogyan is kell osztályozni az okokat, nemigen tehetünk eleget annak az utasításnak, hogy ugyanolyan fajta okokat használjunk, mondjuk az igaz és hamis hiteknél. Ez az aggodalom több puszta pedantériánál, ugyanis alapjában befolyásolja az erős programról alkotott ítéletünket. Példának okáért ugyanolyan fajta oknak számít-e, ha az alanynak a vélekedéssel kapcsolatos indokaira (reasons) hivatkozunk, mintha ezt a vélekedést az alany társadalmi-gazdasági helyzetének terminusaiban magyaráznánk? Egy vélekedés neurofiziológiai meghatározóinak elemzése ugyanolyan fajta oke, mint ugyanannak a vélekedésnek pszichoanalitikus magyarázata? Ha a válasz mindkét kérdésre igenlő (talán azon az alapon, hogy mind a négy magyarázat "naturalista" jellegű), akkor a szimmetria-tézis ártalmatlan és nemigen vitatható. Ha viszont mindkét válasz nemleges, akkor látszólag az okok négy különböző fajtájával van dolgunk, és ezek szerint a szimmetria-elvnek az a következménye, hogy minden vélekedést ugyanazzal (vagy ugyanazzal a kombinációval) kell magyaráznunk. Ebben az értelmezésben a szimmetria-tézis erősen monista, minthogy amellett érvel, hogy ezeknek az okoknak az egyike (esetleg egy speciális kombinációja) a vélekedési állapotok létrehozásában monopolhelyzetet élvez. Úgy hiszem, hogy Bloor sehol sem tisztázza, mi is az álláspontja ebben a kérdésben, és így bizonytalanságban hagyja az olvasót afelől, hogy hogyan is járjon el. De talán a következőt akarja mondani: bármilyen oksági mechanizmus bizonyul hasznosnak a vélekedések megmagyarázásában, anélkül kell felhasználnunk, hogy hivatkoznánk a megmagyarázandó vélekedések episztemikus, racionalitási vagy pragmatikus státuszára. Ezt sugallja a következő idézet: "Minden vélekedést ugyanúgy kell megmagyarázni, tekintet nélkül arra, hogy hogyan értékeljük őket."(13) A rokonszenvező értelmezésben az "ugyanolyan típusú okok" említése talán csak 323 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* egyfajta beszédmód. Ebben az értelmezésben a szimmetria-tézis igazából az igazság, a racionalitás vagy a siker tudásának oksági vagy magyarázó irrelevanciáját állítja a vélekedések keletkezésének "naturalista" megközelítésében. Az így értelmezett szimmetria-tézis ezt az irrelevanciát szögezi le. A szimmetria-tézis ezen olvasatát még valószínűbbé teszi Bloor kollégájának, Barry Barnes-nak a munkája, aki a következő változatát adja a szimmetria tézisnek: Az a fontos, hogy felismerjük a különböző tudásigények szociológiai egyenértékűségét. Mi magunk kétségtelenül továbbra is különbözőképp fogjuk értékelni a hiteket, de ezeket az értékeléseket a szociológiai magyarázatban irrelevánsnak kell tekintenünk; módszertani elvként azt kell szem előtt tartanunk, hogy nem engedhetjük, hogy a vélekedések értékelése meghatározza, milyen formájú szociológiai megközelítést választva magyarázzuk meg őket.(14) Ezek szerint a következőkben fel fogom tételezni, hogy Bloor különféle szimmetria-tézisei a vélekedéseknek az episztemikus, racionalitási és pragmatikus megfontolásoktól való függetlenségét állítják. (15) 4.1 Episztemikus szimmetria Ami az elméleti vélekedéseket illeti, azt hiszem Bloornak igaza van abban, hogy magyarázatuk szempontjából igazságértékük nagyrészt – ha nem is teljesen – irreleváns. Ez az erős program fontos meglátása, és a mögötte rejlő okoskodást a lehető legvilágosabban ki kellene fejteni. Nem vagyok biztos benne, hogy én ugyanúgy indokolnám meg az igazság és hamisság irrelevanciáját, mint Bloor, de talán érdemes röviden előterjeszteni ezeket az indokokat, minthogy ténylegesen a kognitív szociológia "ismeretelméletlenítését" vonják maguk után. Ha tudományos elméletekről van szó, a legtöbb, amit "tudni" remélhetünk róluk (még a kifejezés szerény értelmében is) az, hogy hamisak. A Hume óta ismerős érvek, amelyeket Popper részletesen kimunkált, azt mutatják, hogy soha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy eléggé bizonyosak legyünk afelől, hogy egy elmélet igaz. Ami még rosszabb, még azt a feltételezést sem engedhetjük meg ésszerűen magunknak, hogy egy elmélet "közelítőleg igaz" (a kifejezés bármilyen létező értelmében).(16) Ha egyszer ezzel számot vetettünk, akkor nem képzelhető el, hogy egy elmélet doxasztikus sorsából bármit is arra hivatkozva magyarázzunk, hogy az elmélet igaz. Egy elmélet igazságának tudása radikálisan transzcendens. Ebből a transzcendenciából következik a szimmetria-tézis episztemikus változata, ugyanis soha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy először felosszuk az elméleteket igazakra és hamisakra, azután nekilássunk a bennük szereplő vélekedéseket igazságértéküktől függően különbözőképpen magyarázni. Ezzel nem azt akarom mondani (pedig azt gondolom, ez lenne Bloor véleménye), hogy még ha tudnánk is, mely elméletek igazak és melyek hamisak, az igaz és hamis vélekedések akkor is elkerülhetetlenül ugyanabból az oksági mechanizmusból keletkeznének. Ha hozzáférhetnénk az elméletek igazságértékéhez, akkor empirikus kérdés lenne, hogy vajon az igaz és hamis vélekedések különbözőképpen jönnek-e létre vagy sem. A radikális hozzáférhetetlenség miatt azonban nem ellenőrizhetjük ezt a kérdést; és ugyanez a hozzáférhetetlenség teszi lehetetlenné az igaz és hamis elméletek vélekedéseinek aszimmetrikus magyarázatát. 4.2 Racionális szimmetria Mint ahogy azt bármelyik hivatásos filozófustól megtudhatjuk, a racionalitás "sokfényű" dolog. Ez elég rossz hír, a "racionális" sokféle értelme ugyanis megnehezíti annak az állításnak az ellenőrzését, hogy a racionális és irracionális vélekedéseket hasonló okok hozzák létre. A racionalitásnak egy ismerős felfogása szerint például racionálisnak lenni annyit tesz, mint a hitek fokozatait a valószínűségszámítás elvei szerint rendezni. Egy másik nézet szerint az racionális, aki a logikai következtetés legitim módjaira alapozza vélekedéseit. Egy harmadik szerint a racionalitás nem más, mint olyan vélekedések elfogadása, amelyek hozzájárulnak kognitív céljaink megvalósításához. Tovább rontja a helyzetet, hogy a "racionális" deskriptív és normatív fogalomként is működik. Nagyon messzire vezetne, ha a szimmetria-tézist annyiféleképpen finomítanánk, ahány modell létezik manapság a racionalitásra. Erre azonban nincs is szükség. Ha meg tudjuk mutatni, hogy van legalábbis egy olyan értelme a racionalitásnak, amely okságilag releváns a vélekedések magyarázatában, akkor azt is megmutattuk, hogy a racionális szimmetria tézise – amely azt állítja, hogy egy vélekedés értékelése soha nem releváns magyarázatában – nem állja meg a helyét. A racionális cselekvés és racionális vélekedés egy szerény fogalmával fogok dolgozni. Ez a racionalitásnak nem különösebben kifinomult vagy körmönfont változata, de a jelen célra megfelel. Ebben a modellben a racionális 324 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* cselekvő rendelkezik különféle célokkal és a világról alkotott különféle előzetes vélekedésekkel. Racionalitása abban áll, hogy egy érvelési folyamaton keresztül mérlegeli azt, hogy céljai és előzetes vélekedései milyen cselekvéshez vezetnek. Egy vélekedés racionális elfogadásához a cselekvőnek képesnek kell lennie arra, hogy céljaira és háttértudására hivatkozva indokokat hozzon fel amellett, hogy inkább ezt a vélekedést, semmint a tagadását fogadja el. E szerint az ismerős megközelítés szerint egy vélekedés racionális vagy ésszerű, ha a cselekvő meg tudja indokolni, és meg tudja mutatni, hogy az indokok megelőzték a vélekedés elfogadását. Ez a racionalitás oksági elmélete, amennyiben azt erősíti meg, hogy az indokok (reasons) működhetnek, és gyakran működnek is a vélekedések okaiként. Az elmélet egy ellentéten nyugszik: vannak egyfelől azok a vélekedések, amelyek érvelés és reflexió eredményei, és másfelől vannak azok, amelyeket nem előz meg ilyen folyamat. Azt állítja, hogy a racionális vélekedések létrehozásában speciális mechanizmusok játszanak szerepet (többek között különféle következtetési mechanizmusok), amelyek az indokolatlan vélekedések létrehozásánál hiányoznak. Míg a szimmetria-elv kitart amellett, hogy a racionális és irracionális vélekedéseket egyféleképpen kell magyarázni, itt most azt javasolnánk, hogy a racionális és irracionális vélekedések különbözőképpen keletkeznek, ezért magyarázni is különböző mechanizmusokkal kell őket. Valójában nehéznek is tűnne ezt a konklúziót tagadni. Ha vannak vélekedések, amelyeket érvelés révén érünk el, és vannak, amelyeket nem (márpedig ez az állítás aligha vitatható), akkor nyilván helytálló az a taktika, mely szerint magyarázatainknak is tükrözni kell ezeket a különbségeket. Amellett érvelünk, hogy az "indokokkal történő magyarázat" az oksági magyarázat sajátos fajtája, amely eltér, mondjuk, az ismerős pszichoanalitikus vagy társadalmi-gazdasági magyarázati módoktól. Bizonyos vélekedéseket, amelyeket indokok okoztak, indokokkal is kell megmagyarázni. Más vélekedések, amelyeket esetleg társadalmi és pszichológiai erők közvetlen hatása okozott, érvek közvetítése nélkül, egészen másfajta magyarázatot kívánnak. Az effajta különbségek igen komoly ellenvetéseket vetnek fel a szimmetria tézise ellen. Ami még fontosabb, alapvetőnek tartom hangsúlyozni, hogy a vélekedések és cselekvések indokokra hivatkozó magyarázata semmivel sem kevésbé oksági és semmivel sem kevésbé empirikus, mint a vélekedések magyarázatára felhozott bármilyen más mechanizmus. Az persze igaz, hogy a cselekvő által felhozott indokok nem mindig vélekedéseinek "valódi" indokai vagy okai. A cselekvők néha tudatosan elrejtik cselekvésüknek indokait; máskor "hamis tudatuk" van arról, hogy miért csinálnak, vagy miért hisznek el valamit. A mentális folyamatokról szóló introspektív beszámolók gyakran megbízhatatlanok. Mindezt elismerem. Ám hacsak nem tart ki valaki amellett az abszurd állítás mellett, hogy az érvelési folyamatok soha nem játszanak oksági szerepet abban, hogy úgy vélekedjünk dolgokról, ahogy vélekedünk, akkor el kell ismernie, hogy a racionális vélekedések (azaz a reflexió és következtetés folyamatán keresztül elért vélekedések) az irracionális vélekedésektől eltérő oksági alappal rendelkeznek. Az én esetemben például azok a vélekedések, hogy a repülés igen veszélyes, illetve hogy a Föld gömbölyű, amennyire én látom, radikálisan különböző oksági mechanizmusok termékei; a különbségre az a tény a bizonyíték, hogy – szégyenkezve be kell vallanom – az egyik esetben semmiféle indokom nincsen, a másikban viszont igen meggyőző érveket tudok felhozni. Annak leszögezésével, hogy a racionális és irracionális vélekedéseket nem kell különbözőképpen magyarázni, a szimmetria-tézis látszólag amellett kötelezi el magát, hogy az érvelési, indokolási folyamatok nem rendelkeznek oksági erővel a vélekedések keletkezésében. Egy ilyesfajta állítás túlságosan is erős ahhoz, hogy komolyan vegyük. Vajon mi vezette Bloort egy ilyen valószínűtlen konklúzióra? Sejtésem szerint az ok az lehetett, hogy a racionalitás bizonyos meglehetősen idioszinkretikus filozófiai modelljeire összpontosított, amelyeket teljesen tipikusnak tekintett az egész műfajra nézve. Konkrétabban, azt hiszem, hogy Bloor számára a racionálist Lakatos munkáinak alapos olvasása határolta be. Idézzük fel egy pillanatra a "racionális rekonstrukció" lakatosi modelljének vonásait. Egy ilyen rekonstrukciónál a tudományos érvelés normatív elméletét használjuk annak eldöntésére, hogy a tudósnak mit kellett volna tennie, mondania, gondolnia stb. Ahhoz, hogy lássuk, a tudós racionális volt-e ŕ la Lakatos, azt kell megvizsgálni, hogy tényleges viselkedése mennyire közelíti meg a modell előrejelzéseit. A kettő közötti bármely eltérés a tudós "irracionalitásának" tulajdonítható. Bloornak abban teljesen igaza van, hogy a lakatosi racionalitás okságilag irreleváns a cselekvő vélekedéseinek magyarázatánál. Az, hogy "racionális rekonstrukciót" adhatunk, mondjuk, a Newtoni optikáról, nem jelenti azt, hogy megadtuk, mi okozta Newtonnak a fényről alkotott vélekedéseit. Lakatos nem is tart igényt arra, hogy a történelmi személyek igazi érvelési folyamatait feltárja. Ha egy cselekvő racionalitását afelől ítéljük meg, hogy hogyan indokolnánk mi az ő vélekedését – ahelyett, hogy az ő saját indokait vizsgálnánk meg, akkor eleve 325 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* lemondunk az okok vizsgálatáról. (A lakatosi indokok szemmel láthatóan nem okok!) Amit azonban hangsúlyozni kell az az, hogy Lakatos racionalitás-modellje nem az egyetlen, és még csak nem is tipikus példa a műfajban. A racionális vélekedés legtöbb filozófiai elmélete – olyan különbözőeket is ideértve, mint Collingwoodé vagy Hempelé – azokat az aktuális indoklási, okoskodási folyamatokat igyekszik megragadni, amelyeken keresztül a meghatározott cselekvők meghatározott vélekedésekhez jutottak. Lakatos modelljével szemben a racionalitás legtöbb elmélete célkitűzése szerint magyarázó jellegű. Azt állítják, hogy a racionális vélekedéseket másképpen nyerjük, mint az irracionálisakat, és hogy a kettő más és más oksági történetet tesz szükségessé. Van itt egy másik fontos félreértés is: a "társadalmi" és a "racionális" kapcsolata. Sok szociológushoz (és néhány filozófushoz) hasonlóan, Bloor nem akarja a tudásszociológiát megfosztani a racionális vélekedések kezelésétől. A jelek szerint úgy érzi, hogy a racionálist csak a racionalitás oksági relevanciájának tagadásával tudja behozni a szociológia hatókörébe. Vannak azonban más, első látásra ígéretesebb eszközök arra, hogy a szociológia hatókörét mentesítsük a korlátozásoktól. Az ember el tudná képzelni a "racionális szociológiáját", amely azzal foglalkozna, hogy bizonyos kultúrában miért számítanak bizonyos dolgok jó indokoknak. Tudjuk – Lakatossal szemben –, hogy a tudományos racionalitás nem statikus, hanem folyamatosan fejlődik. Vajon milyen társadalmi tényezők játszanak szerepet abban, ahogy maga a racionalitás fejlődik? A javaslatom tehát az, hogy még a legambíciózusabb tudásszociológusnak sem kell feltétlenül elfogadnia a racionális szimmetria tézisét ahhoz, hogy megmaradjon annak lehetősége, hogy a racionális vélekedések társadalmi eredetűek. A szociológia területi igényeinek megalapozására azonban nézetem szerint nem az a legjobb érvelés, hogy a racionális és irracionális vélekedések hasonló vagy ugyanolyan oksági mechanizmuson keresztül jönnek létre; ehelyett el kellene ismerni, hogy racionális és irracionális vélekedések rendelkezhetnek különböző eredettel, és ebből kellene kifejleszteni a racionális vélekedések kialakulásának szociológiai modelljeit. A "racionálisnak" a "társadalmi" alá való rendelése, amely, úgy gondolom, Bloor végső célja, nem teszi szükségessé a szimmetria-tézisben rejlő monisztikus redukcionizmust, és nem is igazán kap segítséget tőle. Ezt a pontot részletesebben is ki szeretném fejteni, ugyanis véleményem szerint valahol itt található meg azoknak a fenntartásoknak oka, amelyekkel sok filozófus az erős programmal szemben él. A legtöbb filozófus meg van győződve arról, hogy az indokolt és indokolatlan vélekedések két igen különböző doxasztikus állapotot képviselnek, és ezek a különbségek a két típusú vélekedés különböző oksági előtörténetének köszönhetőek. Nekem úgy tűnik, hogy Bloor elismerhetné, hogy ezek a szembeszökő különbségek valódiak, és továbbra is törekedhetne annak megmutatására, hogy a társadalmi tényezők okságilag hatékonyak mind a racionális, mind az irracionális vélekedések kialakulásában. Ezek a társadalmi tényezők a két esetben változhatnának, vagy különböző módon járulhatnának hozzá a vélekedésekhez, de nem kell feltétlenül elfogadnunk a szimmetriatézist ahhoz, hogy fenntartsuk (ha éppen ez a célunk), hogy minden tudás társadalmi.(17) Az a sejtésem, hogy Bloor meggyőzte magát arról, hogy ha egyszer elfogadja azt, hogy a racionális és irracionális vélekedések keletkezésében működő oksági mechanizmusok különböznek, akkor kénytelen lesz a szociológiát az irracionális tanulmányozására korlátozni. Csakhogy semmi efféléről nincsen szó. A racionális és irracionális vélekedések akár radikálisan különböző mechanizmusokon keresztül is létrejöhetnének, a szociológia magyarázati körét akkor sem kellene megnyirbálnunk. A szociológusnak csak akkor kell aggódnia a javaslat miatt, hogy a racionális és irracionális vélekedések különböző oksági mechanizmusok eredményei, ha valaki egyetért Lakatossal abban, hogy a racionális lényegét tekintve nem-társadalmi. Kövessük ezt a megközelítést még egy lépéssel tovább. Tegyük fel, hogy van egy csoport racionális cselekvő. Tegyük fel, hogy azonosítani akarjuk azokat a szabályokat, amelyekkel vélekedéseiket "rögzítik" (hogy Peirce remek kifejezését használjuk). Tegyük fel továbbá, hogy ezek a szabályok azt kívánják a cselekvőktől, hogy a kilátásba helyezett vélekedéseket elfogadásuk előtt bizonyos fajta vizsgálatnak és elemzésnek vessék alá. Végül pedig képzeljük el, mondjuk az ismeretelméleti anarchisták igencsak más közösségét. Az ő nézetük – már amennyiben van valami megegyezés köztük ezekről a dolgokról – az, hogy mindenki mindenféle bevett kognitív stratégiától függetlenül fogadja el vélekedéseit. Valakinek vagy vannak indokai egy vélekedés mellett, vagy nincsenek; vagy vannak bizonyítékai, vagy nincsenek, stb. Nos, a szociológus, aki ebben a két társadalomban meg akarja magyarázni a vélekedéseket, mind a két esetben az illető társadalom vélekedés-szabályozó stratégiáira fog hivatkozni. Ez a közös mag. De a vélekedések "okai" a két esetben feltehetően különbözők lesznek. A racionális társadalom tagjai csak azután fogadnak el egy vélekedést, miután gondosan megvizsgálták, és a cselekvők kiváltképpen tudatos oksági kölcsönhatásba bocsátkoztak a világ releváns darabjaival. Nagyrészt ezek a kölcsönhatások lesznek a racionális cselekvő vélekedésének az "okai". Ezzel szemben a feltételezett "feyerabendiánus" közösség tagjai azért fogadnak el vélekedéseket, mert úgy tartja kedvük, vagy mert abszurdnak látszanak, vagy ami talán a legvalószínűbb, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, hogy miért hiszik azt, amit hisznek. Mivel a két társadalom igencsak eltérő kognitív stratégiákat követ, és így a vélekedések


LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* kialakításában igencsak eltérő mechanizmusok intézményesülnek, bárkinek, aki a két kultúrában a vélekedéseket tanulmányozza, igencsak eltérő oksági mechanizmusok működéséről kell beszámolnia. A "racionális" és "irracionális" társadalom közötti kontraszt nyilván túl erősen van megrajzolva. E fiktív példa azonban azt szemlélteti, hogy mind a racionális, mind az irracionális vélekedéseknek lehetnek társadalmi összetevői, még akkor is, amikor a racionális és irracionális vélekedéseket létrehozó oksági mechanizmusok nagyon eltérnek. A tudás valamennyi formájának szociologizálását célzó programnak tehát nem szükséges az oksági szimmetria tézise mellett elköteleznie magát. Ami fontosabb, nem is szabad elköteleznie magát mellette. Az, hogy a vélekedések keletkezése okságilag egynemű-e, empirikus kérdés, amelyet nem dönthetünk el a vizsgálat megkezdése előtt. Még rontja a helyzetet, hogy az előzetes bizonyítékok – amelyek persze még felülvizsgálatra szorulnak – arra utalnak, hogy a racionális és irracionális cselekedetekben különböző oksági mechanizmusok játszanak szerepet. Ez a tény – ha tény – nem korlátozza a globális hatókörű szociológia kilátásait; viszont komoly fenntartásokat eredményez – gyanúm szerint a jövőben is – a tudásszociológia erős programjának Barnes-Bloor-féle változatával szemben. Azt hiszem, Bloor még nem számolt igazán azzal a feszültséggel, amely aközött áll fenn, hogy egyfelől a tapasztalatnak kell vezetnie bennünket, másfelől pedig a szimmetria-tézis monista és a priori jellegű. Ugyanez az ellentmondás jelenik meg Bloor kollégájának, Barry Barnes-nak a munkájában, aki, akárcsak Bloor, síkra száll mind a nyitott gondolkodás, mind a szimmetria-tézis melletti szilárd elkötelezettség mellett. A feszültség különösen drámai módon mutatkozik meg Barnes és Bloor "Relativism, Rationalism and the Sociology of Knowledge" című írásában. Ebben amellett teszik le a voksot, hogy a szociológus "teljesen nyitottan és tárgyilagosan közelít ... a fizikai, genetikai, pszichológiai vagy nem társadalmi okhoz, mely végül szerephez jut a tudás teljes magyarázatában."(18) De ugyanabban az írásban, méghozzá ugyanabban a bekezdésben, a szimmetria-tézis követéséhez is ragaszkodnak (ott "egyenértékűségi tézisként" szerepel), mely szerint legyen igaz vagy hamis, racionális vagy irracionális – a vélekedések okozatilag ugyanúgy jönnek létre. Csakhogy nem tarthatnak ki mind a kettő mellett. Ha a szociológus előítéletektől mentesen kívánja vizsgálni a vélekedések sajátos okait, akkor ezt a hozzáállást rögtön megkérdőjelezi, ha minden vélekedéshez ugyanolyan vagy hasonló okokat kell keresnie. Ha, mint a fenti idézet sugallja, a vélekedéseknek vannak "nem társadalmi" okai is, miféle a priori alapon várhatnánk el, hogy a társadalmi és nem társadalmi okok mindig hasonló kombinációban szerepeljenek? A jelek szerint Barnes és Bloor újra meg újra könnyedén átsiklik abból az álláspontból, hogy minden vélekedés okozatilag jön létre (ezt a nézetet néha félrevezetően "relativizmusként" határozzák meg), abba az álláspontba, hogy minden vélekedésnek ugyanolyan fajta oka van. Ezek egészen különböző doktrínák – mint ahogy azt Bloor az erős program eredeti megfogalmazásában fel is ismerte. Retorikai célokból való összemosásuk csak elhomályosítja a fő nézeteltérést az erős program és sok kritikusa között. Kevesen tagadnák közülünk, hogy a vélekedések valószínűleg okozatilag jönnek létre; de legtöbbünk tagadná, hogy minden vélekedés ugyanolyan okok eredménye. Abban azonban biztosan mindnyájan egyetérthetünk, hogy a kérdést, hogy minden vélekedésnek ugyanolyan oksági alapja van-e, a bizonyítékok és későbbi kutatások fényében kell eldönteni. Ha a kezdet kezdetén előfeltételezünk egy bizonyos – igencsak problematikus – választ, akkor megválaszolás helyett minden bizonnyal csak meg fogjuk kerülni a kérdést. Tehát amellett érveltem, hogy elképzelhető a racionális vélekedéseknek egy olyan szociologikus megközelítése, amely nem alapul a racionális és irracionális vélekedések teljes oksági egyneműségén. Egy dolog azonban elismerni egy ilyen megközelítés elvi lehetőségét, és más dolog jelenlegi fenntarthatóságát megállapítani. A tényleges helyzet az, hogy már rendelkezünk egy meglehetősen alkalmas fogalmi kerettel annak magyarázatára, hogy a cselekvők miért fogadják el azokat a (racionális) vélekedéseket, amelyeket elfogadnak: ez a "jó indokok" egy "meglehetősen aszociologikus" modellje. Az eszmetörténészeknek és másoknak, akik a cselekvők érvelési folyamataival próbálják a vélekedéseket magyarázni, nem kell mentegetőzniük amiatt, hogy "racionális magyarázataik" nem szociológiai talajban gyökereznek. Mindaddig, amíg a szociológusok nem fogalmaznak meg egy meggyőző modellt a megindokolt magatartás társadalmi alapjairól (és jelenleg ilyen modell nem áll rendelkezésre), az "indokok" – józan észből származó – fogalmi kerete nemcsak egy lehetőség a legtöbb vélekedés magyarázatára, hanem az egyetlen jelenlegi lehetőség. Hosszú távon teljesen helyénvaló, ha a szociológusok azt remélik, hogy képesek lesznek a racionális vélekedés szociológiai modelljét kidolgozni. De nem helyénvaló, ha előre megkövetelik, hogy az indokolt és indokolatlan vélekedéseket ugyanazokkal az oksági mechanizmusokkal kezeljük. Álláspontom talán ellentmondásosnak tűnhet: az episztemikus szimmetria tézisét elfogadom, a racionális szimmetria tézisét viszont mint teljesen a priori és elsietett igényt elutasítom. Végül is, mondhatná valaki, ha a jövőbeli kutatás fogja eldönteni, hogy a racionális és irracionális vélekedések okságilag egyneműek-e, akkor 327 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* miért nem bízzuk a jövőbeni vizsgálatokra azt is, hogy az igaz és hamis elméletekben való hitek hasonlóan keletkeztek-e vagy sem? A két eset között döntő különbség van, méghozzá a releváns értékelő paraméter hozzáférhetősége miatt. Mivel tudjuk, hogy hogyan lehet megállapítani, vajon egy cselekvő racionálisan vagy irracionálisan viselkedik, el tudunk gondolni egy olyan empirikus kutatási programot, amely megállapítja, hogy a racionális vélekedés ugyanúgy keletkezik-e, mint az irracionális. El tudjuk képzelni, hogyan döntenénk el a kérdést bizonyítékok segítségével. Az episztemikus esetben azonban nincs ilyen párhuzam. Mivel nem tudjuk, mely elméletek igazak, az elméleti vélekedéseket nem oszthatjuk fel szépen igazakra és hamisakra, hogy aztán megnézzük, különböző okaik vannak-e. Az állítás, hogy az igaz és hamis elméleti vélekedéseknek ugyanolyan vagy különböző fajta okaik vannak, radikálisan ellenőrizhetetlen, és így nincs helye alapvető feltevéseink között. Ezzel szemben képesek vagyunk különféle módokat elgondolni annak megállapítására, hogy a racionális és irracionális vélekedések hasonló okok miatt jönnek létre vagy sem; ezért aztán elhamarkodott az a kísérlet, hogy a tapasztalatot megelőlegezve a racionális szimmetriát a meta-szociológia vonásává tegyük. 4.3 Pragmatikus racionalitás A jelek szerint Bloor álláspontja az, hogy egy vélekedés pragmatikus sikere vagy kudarca fenntartásának szempontjából okságilag irreleváns. Ezt ugyan közvetlenül sehol sem állítja, de úgy tűnik, következik a szimmetria-tézis általános megfogalmazásából, mely szerint egy vélekedés értékelése a magyarázat során irreleváns. Így aztán annak, hogy egy tudományos elmélet jól működik-e az előrejelzés és magyarázat területén, semmi hatása nincs a sorsáról adott magyarázatunkra nézve. Nem szívesen tulajdonítok Bloornak ennyire bizarr nézetet, de a szimmetria-tézis alapján ezt nem látom elkerülhetőnek. Természetesen igaz, hogy vannak olyan társadalmi és intellektuális mechanizmusok, amelyek még igen sikertelen elméleteket is képesek életben tartani; hasonlóképpen az is igaz, hogy néhány sikeres elméletnek igen csak sok időbe telik, míg követőkre talál. Általában azonban szeretnénk azt mondani, hogy a legtöbb elmélet, amelyben a tudósok hosszú időn keresztül hisznek, sikeres a "jelenség megőrzésében". Sőt, mi több, gyakran jó okunk van feltételezni, hogy az efféle elméletek sikere nagy mértékben felelős hosszú pályájukért. Teljesen természetes például azt mondani, hogy a newtoni mechanika főleg azért tartott ki oly hosszú ideig, mert sikeresen teljesítette azokat a feladatokat, amelyeket a természetfilozófusok elvártak tőle. Úgy gondolom, Bloornak égető szüksége lenne arra, hogy tisztázza, hol is áll ebben a kérdésben, minthogy az összes értékelő kategóriák közül a pragmatikus siker látszik a legkézenfekvőbb "magyarázónak" a vélekedések viszontagságainak dolgában. Ha Bloor ezzel egyetért, akkor meg kell mutatnia, hogyan egyeztethető össze az ilyen sikerre való hivatkozás a szimmetria-tézissel. Ha nem ért egyet, akkor azt kellene megmagyaráznia, hogy az, hogy egy elmélet sikeresen teljesíti a tudományos közösség elvárásait, miért nem jár következményekkel a tudósok iránta tanúsított kognitív hozzáállására nézve. 5. A "szociológiai fordulat" állítólagos elsőbbsége Az úgynevezett edinburgh-i iskola és sok más társadalomtörténész és tudományszociológus írásaiban léptennyomon feltűnik egy bizonyos formájú érv, amelynek szerkezetét gondosan tanulmányozni kell. Én úgy hívom, a részleges leírás hibája. Az érv tipikus formája ez: "a tudomány társadalmi tevékenység, ezért a legjobban szociológiai terminusokban érthető és magyarázható meg." Számtalan némileg eltérő változata van (gyakran a tudomány a "valóság társadalmi konstrukciója" címszó alatt), de az általános szerkezet a témával foglalkozó több tucat szerzőnél megtalálható. Bloornál többféle megfogalmazásra is akadhatunk. Például azt mondja, hogy "a tudomány társadalmi jelenség, így (ahhoz, hogy megértsük), a tudásszociológushoz kell fordulnunk." (19) Azt állítja, hogy mivel a tudósok "oktatásban és képzésben" vesznek részt, "minden tudásban van társadalmi összetevő".(20) Az a tény, hogy a tudomány társadalmi jelenség, hogy a tudósokat a társadalom képzi, nyilvánvalóan nem bizonyítja, hogy a tudomány minden vagy legnagyobb része a szociológia eszközeivel érthető meg legjobban. A tudomány társas jellege csak akkor támogatná azt az igényt, hogy a szociológia nyújtja tanulmányozásához a legjobb eszközöket, ha a tudomány kizárólagosan társadalmi jelenség lenne. A tényleges helyzet az, hogy a tudomány sokoldalú folyamat. Ugyanúgy mondhatnánk azt is, hogy a tudomány pszichológiai jelenség (tekintetbe véve mondjuk a kogníció és észlelés szerepét), és ezért főként a pszichológusoknak kellene tanulmányozniuk. Hasonlóképpen, a tudomány gazdasági és politikai tevékenység is. Vagy másik lehetőségként, a tudomány célra irányuló tevékenység, és ezért beletartozik a döntéselmélet és az operációkutatás körébe is. Mivel a tudományt emberi állatok végzik, feltehetően biológiai is. A lényeg az, hogy a tudománynak sokféle legitim tanulmányozási módja van. Közelebb kerülünk a lényegéhez, ha azt mondjuk, hogy a tudomány inkább emberi, mint társadalmi tevékenység, ami viszont azt jelenti, hogy az embert tanulmányozó összes tudomány releváns lehet.


LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* Abból a tényből, hogy egy predikátum igaz egy alanyról (mint ahogy a "társadalmi" igaz a "tudományról") nem következik, hogy az alanyról való tudásunk teljes egészében kimerül az adott leírás alatti tanulmányozásban. Az, hogy mivel a tudomány társadalmi tevékenység, legjobban mint szociológiai jelenség érthető meg, tulajdonképpen nem más, mint egy rossz szóvicc. Mindennek elég nyilvánvalónak kellene látszania, de társadalomtörténész és szociológus barátaink között vannak, akik vonakodnak elismerni. Sokuk hajlamos a priori feltenni, hogy a tudomány valódi ismeretéhez vezető egyetlen útnak szociológiainak kell lennie. Bloor például ezt mondja: "ha a szociológia nem lenne alkalmazható teljes mértékben a tudományos tudásra, az azt jelentené, hogy a tudomány saját magát nem ismerhetné meg tudományosan."(21) Ez a megjegyzés egy kissé provinciálisan hangzik, ha azokra a "tudományos" forrásokra gondolunk, amelyek nyitva állnak előttünk. Egész biztosan elgondolható, bár nem nagyon valószínű, hogy egy napon a tudomány olyan átfogó "tudományos" elméletéhez érkezünk el, amely felhasználja a közgazdaságtant, a kognitív pszichológiát és a biológiát, de semmilyen jelentős szerepet nem biztosít a szociológiának. Az is teljesen elgondolható, és sokkal valószínűbb, hogy kiderül, a tudományos tevékenység bizonyos részei elemezhetők a szociológiailag, mások meg nem. (22) Akármi is lesz a végső eredmény, egyelőre sem az nincs megalapozva, hogy az egész tudomány megközelíthető szociológiai szempontból, sem pedig az, hogy a tudomány bármelyik részét a szociológia jobban kezelné, mint a megértés bármely más rivális formája. Amellett érvelni, hogy mivel a tudomány társas tevékenység, ezért a szociológiát kell elsődleges vizsgálati eszközének tekintenünk olyan, mintha amellett érvelnénk, hogy mivel a szifilisz társas betegség, kizárólag, vagy elsősorban a szociológusok rendelkezhetnek tudományos ismeretekkel a szifiliszről. Amennyiben Bloor a tudományszociológia melletti érveit pusztán a "tudomány társadalmi tevékenység" elcsépelt közhelyére alapozza, el kell néhányunknak néznie, hogy nem csatlakozunk álláspontjához. Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy Bloor túllép a jelszavak hangoztatásán – amivel egyébként a tudomány sok társadalomtörténésze beéri. Előterjeszt egy olyan érvet, amely, tökéletesen általános módon, azt hivatott megmutatni, hogy valamennyi elméleti vélekedésnek kell, hogy társadalmi okai legyenek. Ezt az érvet az aluldetermináltságra alapozott érvnek fogom nevezni. Bloor a következőképpen fogalmazza meg: De az elméletek és az elméleti tudás nem adottak a tapasztalatban. … Ez nem jelenti azt, hogy a tapasztalat nem befolyásolja az elméletet. Befolyásolja, de az elmélet nincs adva a tapasztalattal együtt, amelyet megmagyaráz, és nem nyer belőle kizárólagos támogatást. A fizikai világon kívül egy másik tényező is kell a tudás ezen összetevőjének irányításához és támogatásához. A tudás elméleti összetevője társadalmi összetevő, a tudás szükségszerű része, nem pedig a puszta tévedés jele.(23) Ennek az érvnek a veleje az az állítás, hogy az egyes elméletek nem kapnak "kizárólagos támogatást" a bizonyítékoktól. Úgy vélem, Bloor arra gondol, hogy a megfigyelhető tényállások nem választanak ki egyetlen elméletet az összes más lehetséges elmélet kizárásával. A releváns bizonyítékon kívül látszólag még valami szükséges ahhoz, hogy megmagyarázzuk a tudósok választásait. Ahogy a fenti idézet világossá teszi, Bloor szerint a "még valami" minden esetben a társadalmi-kulturális körülményekben és az egyes tudományos közösségekben működő társadalmilag definiált konvenciókban keresendő. A következő kérdést kell feltennünk: az elméletek aluldetermináltsága vajon nyújt-e valamiféle a priori garanciát arra, hogy minden elméletválasztásnak van társadalmi összetevője, vagyis hogy ezek társadalmi körülmények és konvenciók eredményei? Egy triviális értelemben, a válasz biztosan igen. A tudósok egy bizonyos közösségben tanulnak és szocializálódnak, és publikációikat a többi tudóshoz intézik. Ez azonban nem vonja maga után Bloor nézetét, hogy tudniillik az elméletek tartalma társadalmilag meghatározott. Ez utóbbit megalapozandó azt kellene megmutatni, hogy azok az eszközök, amelyeket a tudósok az aluldetermináltság kiküszöbölésére használnak, mindig társadalmi jellegűek. Jó okunk van azt hinni, hogy ez nem így van. Például az egyik elterjedt tudományos stratégia szerint két aluldeterminált elmélet közül azt érdemes választani, amelyik "egyszerűbb", ahol az egyszerűséget az elmélet által posztulált entitásfajták számán mérjük. Ennek az elvnek egyfajta kezdetleges igazolása az lehetne, hogy a korábbi tapasztalatok szerint az egyszerűbb elméleteket könnyebb ellenőrizni és értékelni, mint a nagyon összetetteket. Más alkalmakkor a tudósok más kritériumokat alkalmaznak (mint amilyen az okság vagy bizonyos invarianciák megőrzése) az aluldetermináltság kiküszöbölésére. Ez most nem a megfelelő hely ezeknek a módszertani elveknek az értékelésére. Elég csak annyit mondani, hogy amíg valaki nem mutatja meg, hogy az elméletválasztás ilyenfajta kritériumai nem-triviális értelemben társadalmi okok következményei, addig nem lehet amellett érvelni, hogy az aluldetermináltság tényszerűen bizonyítja az elméletválasztás társadalmi jellegét. 329 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* Van azonban egy másik, potenciálisan súlyosabb ellenvetés azzal szemben, ahogy Bloor az aluldetermináltságot kezeli. Az absztrakció szintjén az elméletválasztás valóban aluldeterminált; ha egy olyan tudóst képzelünk el, aki birtokába juthat a világról alkotott minden logikailag lehetséges elméletnek, akkor ezeknek az elméleteknek egy részhalmaza valóban empirikusan megkülönböztethetetlen lesz. De a tudósok tényleges elméleti preferenciáinak magyarázatánál vajon tényleg arra keresünk választ, hogy az x tudós miért az y elméletet választotta a rivális elméleteknek abból a végtelen sorából, amit esetleg elgondolhatónak tartott volna? Számomra úgy tűnik, hogy nem ez az a központi magyarázati probléma, amellyel szembenézünk. Az elméletválasztás összehasonlító: a tipikus esetben nagyon kevés jól megfogalmazott valódi alternatíva áll nyitva a tudós előtt egy adott időpontban. Ha valaki optikával foglalkozik az 1830-as években, akkor a fény részecskevagy hullám-elmélete közül választhat. Ha valaki ugyanennek az időszaknak a geológusa, akkor az aktualista és a katasztrófa-elméletek állnak nyitva előtte. Ha valaki az elektromosság elméletét tanulmányozza az 1790-es években, akkor az elektromosság egyfolyadék- vagy kétfolyadék-elmélete között dönthet. Az ilyen körülmények között működő preferenciákat magyarázó történész vagy szociológus nem azt fogja kérdezni példának okáért, hogy "miért választotta Fresnel a fény hullámelméletét a végtelen sok másik empirikusan megkülönböztethetetlen (és ezért empirikusan aluldeterminált) elmélet helyett?". A történész ehelyett általában azt kérdezi, hogy "miért részesítette Fresnel előnyben a hullámelméletet a korpuszkuláris elmélettel szemben?" Mit nyerünk a kérdés ilyetén megfogalmazásával? Gyakorlatilag az aluldetermináltság problémájának megoldását. A fény hullám- és részecske-elméletei nem empirikusan ekvivalensek, mint ahogy az aktualista vagy katasztrófista geológiák, vagy az elektromosság egyfolyadék- és kétfolyadék-elméletei sem azok. Az ilyen elméletek esetében a tudományos közösségnek rendelkezésére álltak olyan ellenőrzési módok, amelyek megmutatták, hogy ezeknek az elméletpároknak az egyik tagja empirikusan jobban alátámasztott volt, mint akkor létező riválisa. Az aluldetermináltság csak akkor okoz komoly problémát, amikor az elérhető elméleteket e bizonyítékok egyformán támasztják alá. Ilyen esetek is előfordulnak a tudomány történetében, és nem is ritkán. De ahhoz, hogy Bloor mindenre kiterjedő érve működjön (annak alátámasztására, hogy a társadalmi tényezők a tudományos tevékenység minden jelentős doxasztikus aktusában döntő szerepet játszanak), azt kellene megmutatni, hogy minden elméleti preferencia aluldeterminált. Ezt azonban még nem mutatta meg. Teljesen elképzelhető persze, hogy a társadalmi tényezők az aluldetermináltságtól egészen függetlenül belefolynak minden a tudományos aktusba. Ha ez azonban így van, akkor ezeknek a tényezőknek a jelenlétét független érvekkel kell alátámasztani. Én mindössze annyit akartam itt megmutatni, hogy (a) amikor az elméletválasztás aluldeterminált, nem szükségképpen társadalmi tényezők felelősek a választás szűkítéséért, (b) sok esetben, amikor a tudósok elméletek között választanak, a választás körülményeit nem jellemezzük megfelelően, ha a radikális empirikus aluldetermináltság esetéről beszélünk.(24) (Fordította Farkas Katalin) JEGYZETEK * "The Pseudo-Science of Science", Philosophy of the Social Sciences 11. (1981) 173–98. o. részlet az 1. szakaszból, valamint a 3–5. szakasz. Hálás vagyok J. Ben-David-nek, R. Laudannak, A. Luggnak, P. Machamernek és T. Nickles-nek a tanulmány korábbi változatához főzött kommentárjaikért. Köszönettel tartozom David Bloornak is, akinek személyes megjegyzései sokban segítették, hogy ezekről a kérdésekről alkotott elképzeléseimet tisztázzam. 1. David Bloor: Knowledge and Social Imagery (London, 1976), 45. o. (A továbbiakban a könyvből vett hivatkozások "KSI" rövidítéssel szerepelnek.) (Magyarul a könyv első fejezetét lásd a jelen kötetben.) 2. KSI, 6. o. (jelen kötet 430. o.) 3. KSI, 4–5. o. (jelen kötet 429. o.) 4. KSI, 4. o. (jelen kötet 429. o.) 5. KSI, 10. o. (jelen kötet 435. o.) 6. KSI, 10. o. (jelen kötet 435. o.) 7. KSI, 40. o. 8. KSI, 17. o. (jelen kötet 442. o.)


LARRY LAUDAN: A TUDOMÁNY ÁLTUDOMÁNYA?* 9. KSI, 71. o. Némi szándékolatlan iróniával Bloor azt erősítgeti, hogy a tudomány és a tudományos módszerek eme kritikátlan elfogadása az egyetlen módja a dogmatizmus és ideológia elkerülésének! A következőt írja: "Ha a tudás természetét nem tudományosan közelítjük meg, akkor mindaz, amit erről a természetről elmondunk, pusztán ideológiai érdekeltségeink kivetítése lesz." (KSI, 70. o.) 10. KSI, 1. o. 11. KSI, 141. o. 12. KSI, 144. o. 13. KSI, 142. o. 14. Barry Barnes: Interests and the Growth of Knowledge, (London, 1977) 25. o. 15. Itt szükség van egy általános figyelmeztetésre. Amikor egy alany vélekedéseinek az okairól beszélünk, akkor utalhatunk egyrészt azokra a tényezőkre, amelyek először késztették az alanyt arra, hogy mérlegeljen egy bizonyos eszmét (a "felfedezés kontextusa"), másrészt azokra a tényezőkre, amelyek következtében az alany felvette az eszmét a vélekedései közé. Mind Bloort, mind jómagamat főként a vélekedések utóbbi értelemben vett okai érdekelnek. Azok a társadalmi okok, amelyek egy eszme genezisében relevánsak, de nem abban, hogyy hogyan rögzül a vélekedések egy rendszerében, most nem kerülnek megvitatásra. 16. Ennek a nézetnek részletesebb alátámasztását lásd "A Confutation of Convergent Realism" című írásomban, Philosophy of Science 1981. 17. Mary Hesse Revolutions and Reconstructions in the Philosophy of Science című könyvében az erős program "jelentősen módosított változatának" védelmére tesz kísérletet. (57. o.) (Magyarul: "A tudományszociológia »erős tétel«"-e, jelen kötet 470. o.) Bloor szimmetria tézisét azzal a sokkal gyengébb kívánalommal helyettesíti, hogy a racionális és irracionális vélekedések "éppúgy tudásszociológiai magyarázatra szorulnak". (31. o., jelen kötet 449. o.) Az az elképzelés, hogy mindkét típusú vélekedés az oksági mechanizmusok ugyanolyan "fajtájával" vagy "stílusával" magyarázandó, teljes egészében eltűnik. Bloor érvének eme drámai gyengítése után csak egyet tudok érteni Hesse saját sejtésével, mely szerint "talán van, aki úgy érzi, hogy az "erős" tétel most oly gyöngévé vált, hogy immár megkülönböztethetetlen attól, amit bármely racionalista vagy realista elfogadhat a tudományfejlődésről". (uo. 57., jelen kötet 69. o. ) 18. B. Barnes, David Bloor, "Relativism, Rationalism and the Sociology of Knowledge", in: M. Hollis, S. Lukes (szerk.): Rationality and Relativism. Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1982. 33. o. (Magyarul: "Relativizmus, racionalizmus és tudásszociológia", in Laki J. (szerk.): Tudományfilozófia, Budapest: OsirisLáthatatlan Kollégium, 1998, 197. o.) 19. KSI, ix. o. 20. KSI, 28. o 21. KSI, 40. o. 22. Roger Trigg, Bloor egyik kritikusa helyesen jegyzi meg: "Ha a vélekedések olyan oksági folyamatok eredményeként is létrejöhetnek, amelyek inkább a fiziológia vagy a pszichológia, semmint a szociológia területére tartoznak, akkor inkább ezekhez a tudományágakhoz kell fordulnunk, és nem a szociológiához ... minél inkább elismerjük (és Bloor elismeri), hogy a tudásszociológia nem mondhatja el az egész történetet, annál kevésbé fog a tárgy fontosnak tűnni, és programja annál kevésbé lesz »erős«". ("The Sociology of Knowledge", Philosophy of the Social Sciences, (1978), 289-298 o.) 23. KSI, 1213. o. (jelen kötet 437–438. o.) 24. Ezt részletesebben vizsgálom "Demystifying Underdetermination" c. írásomban (in: C. Wade Savage (szerk.): Scientific Theories, Minnesota Studies in the Philosophy of Science, XIV. Minneapolis: University of Minnesota Oress, 1990. 267-297. o.)


Part V. TUDOMÁNYOS REALIZMUS ÉS ANTIREALIZMUS


Table of Contents 24. KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) ...................................... 334 25. HILARY PUTNAM: MI A "REALIZMUS"? .......................................................................... 350 26. BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK (1) 354 27. IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* .............................. 370 28. ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET (1) ....................................... 381


Chapter 24. KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) 1. Galilei tudománya és újabb elárulása Volt egyszer egy híres tudós, akit Galileo Galileinek hívtak. Perbe fogta az inkvizíció, arra kényszerítve, hogy visszavonja tanításait. Ez nagy feltűnést keltett, több mint 250 évig felháborodást és izgalmat kavart, még jóval azután is, hogy a közvéleményben győzött az ügy, és az egyház is toleránssá vált a tudomány dolgaiban. Ez ma már egy nagyon régi történet, és félek, hogy elvesztette érdekességét. Galilei tudományának nem maradt semmiféle ellenfele, úgy látszik, jövője biztosított. A megszerzett győzelem régen végleges, és minden rendben van ezen a fronton. Ezért ma a dolgot elfogulatlanul nézzük, végre megtanultunk legalább történelmileg gondolkodni – és meg tudjuk érteni a vita mindkét oldalát. Senkinek sincs türelme hallgatni egy unalmas embert, aki nem tud elfelejteni egy régi sérelmet. Végül is miről szólt ez a régi ügy? A kopernikuszi "Világrendszer" státuszáról volt szó, amely – egyebek között – csupán látszólagos és Földünk forgásából eredő mozgásként adott magyarázatot a Nap napi mozgására. (2) Az egyház hajlandó volt elismerni, hogy az új rendszer egyszerűbb, mint a régi: kényelmesebb eszköz lehet csillagászati számítások és előrejelzések végzésére. Gergely pápa naptárreformja a gyakorlatban fel is használta. Senki sem ellenezte, hogy Galilei a matematikai elméletet tanítsa, amíg világossá tette, hogy az csupán instrumentális értékkel rendelkezik; így ugyanis nem volt egyéb, mint egy "feltevés", ahogy Bellarmino bíboros mondta,(3) avagy egy "matematikai hipotézis" – egyfajta matematikai trükk, "amit azért találtak fel és fogadtak el, hogy megrövidítsék és megkönnyítsék a számításokat".(4) Más szóval, nem volt ellenvetés egészen addig, amíg Galilei kész volt csatlakozni Andreas Osianderhez, aki Kopernikusz De revolutionibus című munkájának előszavában a következőket mondta. "Szükségtelen, hogy ezek a hipotézisek igazak vagy akár egyáltalán valószerűek legyenek; csak egy dologra van szükség, arra, hogy olyan számításokat eredményezzenek, amelyek megegyeznek a megfigyelésekkel". Galilei maga persze nagyon is kész volt kiemelni a kopernikuszi rendszernek, mint a számítások eszközének felsőbbrendűségét. De feltételezte és kifejezetten hitte, hogy az egyben a világ egy igaz leírása, és számára (ahogy az egyház számára is) ez volt az ügy kiemelkedő fontosságú szempontja. Kétségkívül volt néhány jó oka arra nézve, hogy higgyen az elmélet igazságában. Látta teleszkópjában, hogy a Jupiter és holdjai a kopernikuszi Naprendszernek (amely szerint a bolygók a Nap holdjai) egy miniatűr modelljét alkotják. Túl ezen, ha Kopernikusznak igaza volt, akkor a belső bolygók (és csak ezek) a Földről megfigyelve a Holdéhoz hasonló fázisokat kellett mutassanak: és Galilei látta teleszkópjában a Vénusz fázisait. Az egyház semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy elmélkedjen – az Ótestamentum egy passzusának ellentmondani látszó – új világrendszer igazságán. De aligha ez a fő ok magatartása megmagyarázásában. Egy alaposabb okot fejtett ki világosan Berkeley püspök, körülbelül száz évvel később, Newtonról szóló kritikájában. Berkeley korára a kopernikuszi világrendszer belenőtt a newtoni gravitációs elméletbe: Berkeley bennük a vallás komoly versenytársát látta. Meg volt győződve róla, hogy ha az új tudománynak a "szabadgondolkodók" által adott értelmezése helyes, annak következménye a vallásos hit gyengülése és az egyház tekintélyének hanyatlása lesz. Ők az új tudomány sikerében ugyanis az emberi értelem erejének bizonyítékát látták, amely az isteni kinyilatkoztatás segítsége nélkülképes felfedezni világunk titkait – a jelenség mögött rejtőző valóságot. Ez így – vélte Berkeley – rossz értelmezése az új tudománynak. Teljes őszinteséggel, éles filozófiai elmével elemezte Newton elméletét; és a newtoni fogalmak kritikai áttekintése arról győzte meg, hogy ez az elmélet nem lehet más, csak egy "matematikai hipotézis", azaz csupán egy alkalmas eszköz a jelenségek kiszámítására és előrejelzésére, amely képtelen bármiféle valóságos dolog igaz leírására. (5) Berkeley kritikáját figyelmen kívül hagyták a fizikusok, de felkapták mind a szkeptikus, mind a vallásos filozófusok. Mint fegyver, bumeránggá vált. Hume kezében minden hit és minden tudás fenyegetője lett, legyen az emberi vagy kinyilatkoztatott. Kantnál – aki határozottan hitt mind az istenben, mind a newtoni tudomány igazságában – doktrínává vált, amely szerint az istenről szóló teoretikus tudomány képtelenség, s hogy Newton 334 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) tudománya meg kell lakoljon az igazságra tartott igénye miatt. Utóbbi nem jelent mást, mint hogy le kell mondania arról a követelésről, hogy felfedezzen egy reális világot a jelenség mögött: a természetről szóló igaz tudomány volt, de a természet maga nem más, mint éppen a puszta jelenségek világa, a világ, ahogy megjelenik asszimiláló értelmünk számára. Később egyes pragmatisták egész filozófiájukat alapozták arra a szemléletre, amely szerint a "tiszta" tudás gondolata hibás, s hogy nem lehet tudás semmiféle más értelemben, csak mint instrumentális tudás: így a tudás – hatalom, az igazság – hasznosság. A fizikusok (néhány ragyogó kivételtől eltekintve(6) távol tartották magukat ezektől a filozófiai vitáktól, amelyek teljesen hatástalanok maradtak. Hűen a Galileitől megalkotott tradícióhoz, az igazság kutatásának szentelték magukat, ahogy azt ő értette. Nagyjából így tettek egészen a legutóbbi időkig. Ma már azonban ez régi történet. Ma a fizikának az a szemlélete, amelyet Osiander, Bellarmino bíboros és Berkeley püspök alapított meg, (7) egyetlen újabb lövés nélkül megnyerte a csatát. A filozófiai kérdésről nyitott minden újabb vita nélkül, bármiféle új érv nélkül az instrumentalista felfogás (ahogy nevezni fogom) elfogadott dogmává lett. A fizikai elmélet "hivatalos nézetének" lehetne nevezni, amelyet a vezető elméleti fizikusok (bár Einstein is és Schrödinger is kivétel ez alól) elfogadtak. Részévé lett a jelenlegi fizikaoktatásnak. 2. Miről is van szó? Úgy látszik tehát, mintha a filozófiai kritikai gondolkodás nagy győzelmet aratott volna a fizikusok "naiv realizmusa" felett. De kételkedem az ilyen interpretáció helyességében. Kevés fizikus – ha egyáltalán van ilyen – vette észre, hogy egy filozófiai elméletet fogadott el, amikor elfogadta Bellarmino bíboros és Berkeley püspök instrumentalista felfogását. Azt sem ismerték fel, hogy szakítottak a Galilei-féle hagyománnyal. Ellenkezőleg, a legtöbben közülük úgy vélték, hogy távol tartják magukat a filozófiától, és legtöbbjük nem is törődött többé a dologgal. Amivel most, mint fizikusok törődnek, az (a) a matematikaiformalizmus, azaz az eszköz elsajátítása és (b) alkalmazása – semmi más. Úgy vélik, hogy így kirekesztve minden mást, végül megszabadulnak, valamennyi filozófiai értelmetlenségtől. Ez a "kemény" és minden "értelmetlenséget" elutasító hozzáállás megakadályozza őket abban, hogy komolyan szemügyre vegyék a filozófiai érveket a tudomány Galilei-féle szemlélete mellett és ellen (jóllehet hallottak Machról(8)). Így az instrumentalista filozófia győzelme aligha tudható be érvei helyességének. Hogyan jött létre akkor ez a győzelem? Úgy tűnik, két tényező egybeesése révén; mivel (a) egyrészt nehézségek támadtak a kvantumelmélet formalizmusának interpretációja körül, (b) másrészt viszont alkalmazása látványos gyakorlati sikerekhez vezetett. (a) 1927-ben Niels Bohr, egyike a legnagyobb gondolkodóknak az atomfizika terén, bevezette az ún. komplementaritási elvet az atomfizikába, ami egyenlő volt azzal, hogy "visszavont" minden kísérletet az atomelméletnek olyan értelmezésére, miszerint az valaminek a leírása. Bohr kimutatta, hogy bizonyos ellentmondások – amelyek fenyegetően bukkantak elő a formalizmus és különböző értelmezései között – elkerülhetők, ha eszünkbe idézzük, hogy a formalizmus mint olyan önmagával konzisztens volt, és alkalmazásának minden egyes esete (avagy az esetek minden fajtája) vele konzisztens maradt. Az ellentmondások csak akkor ütötték fel a fejüket, amikor megpróbálták egyetlen interpretációban összefoglalni a formalizmust és kísérleti alkalmazásának egynél több (vagy egynél több fajta) esetét. Mint azonban Bohr kimutatta, fizikai lehetetlenség, hogy az egymással összeütköző alkalmazások közül bármelyik pár együtt forduljon elő egy kísérletben. Így valamennyi egyedi kísérlet eredménye konzisztens volt az elmélettel és egyértelműen megfelelt neki. Ez minden – mondta – amit kaphatunk. Az igényről, hogy többet kapjunk és arról a reményről, hogy valaha többet kapunk, le kell mondjunk; a fizika csak akkor marad konzisztens, ha elméleteit nem próbáljuk interpretálni vagy megérteni túl azon, hogy (a) elsajátítjuk a formalizmust és (b) külön-külön összefüggésbe hozzuk őket alkalmazásaik minden megvalósítható esetével.(9) Így az instrumentalista filozófiát itt ad hoc használták, hogy bizonyos fenyegető ellentmondásoktól megszabadítsák az elméletet. Defenzív módon használták – megmenteni egy meglevő elméletet; és a komplementaritási elv (azt hiszem, emiatt) teljesen terméketlen maradt a fizikában. Huszonhét év alatt semmit sem hozott létre, kivéve néhány filozófiai vitát és néhány érvet a kritikusok (különösen Einstein) megzavarására. Nem hiszem, hogy a fizikusok elfogadtak volna egy ilyen ad hoc elvet, ha megértették volna ad hoc mivoltát, vagy azt, hogy ez egy filozófiai elv – része a fizika Bellarmino- és Berkeley-féle instrumentalista filozófiájának. Emlékeztek azonban Bohr korábbi és igen termékeny korrespondancia-elvére és hasonló eredményekben reménykedtek – hasztalan.


KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) (b) A komplementaritási elvnek tulajdoníthatók helyett más és gyakorlatibb eredményeket kaptak az atomelmélet révén, néhány közülük csakugyan csattanós volt. Tény, hogy a fizikusoknak tökéletesen igazuk lehetett, amikor ezeket a jól sikerült alkalmazásokat mint elméletük korroborációit értelmezték. Eléggé furcsa módon azonban ezeket az instrumentalista hitvallás megerősítésének tartották. Itt mármost nyilvánvalóan hibáztak. Az instrumentalista szemlélet azt állítja, hogy az elméletek semmi egyebek, csak eszközök, míg a Galilei-féle felfogás szerint ezek nemcsak eszközök, hanem egyúttal – és főként – a világ vagy bizonyos aspektusainak leírásai. Világos, hogy ebben a nézeteltérésben még egy olyan bizonyítást (feltéve, hogy egyáltalán lehetséges "bizonyítani" egy ilyen dolgot) sem lehet valamelyik fél álláspontja igazolásának tekinteni, amely azt mutatná, hogy az elméletek – eszközök, hiszen ebben a tekintetben mindkét fél egyetért. Ha csak megközelítőleg is igazam van a helyzet értelmezésében, akkor a filozófusoknak, még az instrumentalista filozófusoknak sincs semmi okuk arra, hogy büszkék legyenek győzelmükre. Ellenkezőleg, érveiket ismét meg kellene vizsgálniuk, mert legalábbis azok szemében, akik hozzám hasonlóan nem fogadják el az instrumentalista felfogást, ebben a kérdésben nagyon sok forog kockán. A kérdés, ahogy látom, a következő: Nyugati civilizációnk legjelentősebb alkotó elemeinek egyike az, amit "racionalista hagyománynak" neveznék, amit még a görögöktől örököltünk. Ez nem más, mint a kritikai vita hagyománya, amely nem önmagáért való, hanem az igazság kutatására szolgál. A görög tudomány, hasonlóan a görög filozófiához, e hagyomány termékei közé tartozik,(10) és annak a törekvésnek a produktuma, hogy megértsük a világot, amelyben élünk – a Galilei által alapított hagyomány pedig ennek a reneszánsza volt. E racionalista hagyományban a tudományt bevallottan becsülik gyakorlati teljesítményeiért, de még magasabbra értékelik informatív tartalma miatt, és azért a képességéért, hogy megszabadítja gondolkodásmódunkat régi hiedelmektől, előítéletektől, szakállas bizonyosságoktól, – és helyettük felkínál új feltevéseket, merész hipotéziseket. A tudományt felszabadító befolyásáért becsülik, mint egyikét az emberi szabadságot teremtő legnagyobb erőknek. A tudomány e felfogása szerint – amelyet megpróbálok védeni – mindez annak a ténynek köszönhető, hogy a tudósok (Thalész, Démokritosz, Platón Timaiosza és Arisztarkhosz óta) mertek mítoszokat, feltevéseket vagy elméleteket teremteni, olyanokat, amelyek feltűnő ellentétben voltak a józan tapasztalat mindennapos világával, mégis alkalmasak voltak arra, hogy megmagyarázzák a mindennapi tapasztalat világának néhány vonatkozását. Galilei pontosan azért tiszteli Arisztarkhoszt és Kopernikuszt, mert értelmünk ezen ismert világán túllépni merészeltek. "Nem tudom eléggé csodálni – írja(11) – azoknak a szellemi emelkedettségét, akik csatlakoztak [a heliocentrikus rendszerhez] és igaznak tartották, akik eleven szellemükkel erőszakot követtek el saját érzékeiken ..." Ez Galilei tanúvallomása a tudomány felszabadító erejéről. Ezek az elméletek pusztán mint képzelőerőnk mutatványai is jelentősek lennének. De többek ennél, ami látható abból, hogy szigorú ellenőrzésnek vetjük őket alá, megpróbálva levezetni belőlük a józan tapasztalat ismert világának néhány szabályszerűségét, azaz megpróbáljuk megmagyarázni ezeket a szabályszerűségeket. És ez a kísérlet, megmagyarázni az ismertet az ismeretlen révén (ahogy azt másutt leírtam(12)) mérhetetlenül kiszélesítette az ismert dolgok birodalmát. Mindennapi világunk tényeihez hozzátették a láthatatlan levegőt, az antipódusokat, a vérkeringést, a teleszkóp és a mikroszkóp világát, az elektromosságot, a nyomjelző atomokat, amelyek részletesen megmutatják nekünk az anyag mozgását az élő testekben. Mindezek a dolgok korántsem puszta eszközök, azt bizonyítják, hogy elménk intellektuális győzelmet aratott világunk felett. Másként is lehet azonban nézni e dolgokat. Egyesek számára a tudomány még mindig nem egyéb, mint feldicsőített barkácsolás – "mechanika"; nagyon hasznos, de veszélyes is a valódi kultúrára, azzal fenyeget minket, hogy megvalósul a shakespeare-i "mechanikusok", a csaknem-írástudatlanok uralma. Sohasem szabadna ezeket egy lélegzetre említeni az irodalommal, a művészetekkel, vagy a filozófiával. Állítólagos felfedezései pusztán mechanikai találmányok, elméletei megint csak eszközök – szerkentyűk, vagy talán szuper-szerkentyűk. Nem képes rá és nem is fedez fel számunkra új világokat mindennapi világunk jelenségei mögött, mert a fizikai világnak csak felszíne van, nincs mélysége. A világ éppen az, aminek látszik. Egyedül a tudományos elméletek nem azok,aminek látszanak. A tudományos elmélet se nem magyarázza, se nem írja le a világot; nem egyéb, mint egy eszköz. Nem állítom, hogy mindez teljes képet ad a modern instrumentalizmusról, de – úgy vélem – tisztességes vázlata eredeti filozófiai háttere egy részének. Jól tudom, ma van egy sokkal fontosabb része e filozófiai háttérnek, a modern "mechanikus" vagy mérnök megjelenése és önigazolása.(13) Mégis azt hiszem, a kérdést abban kell látni, hogy választanunk kell egy kritikai és merész racionalizmus – a felfedezések szelleme – valamint egy szűk és 336 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) defenzív hitvallás között (mely utóbbi szerint nem tudhatunk és nem is kell többet megtudnunk vagy megértenünk világunkról, mint amit már ismerünk). Oly hitvallás ez, amely összeegyeztethetetlen a tudománynak, mint az emberi szellem egyik legmagasabb teljesítményének méltánylásával. Ilyen megfontolásokból kiindulva próbálom ebben a tanulmányban legalább egy részét támogatni a tudomány Galilei-féle felfogásának, szemben az instrumentalista felfogással. Persze egészében nem tudom fenntartani. Van egy része, amelyet az instrumentalisták – azt hiszem – jogosan támadtak meg. Arra a nézetre gondolok itt, amely szerint a tudományban megcélozhatjuk és megszerezhetjük a lényegek segítségével történő végső magyarázatot. Ezzel az arisztoteliánus felfogással (amelyet "esszencializmusnak" neveztem(14)) áll szemben az, ami az instrumentalizmus filozófiai ereje és érdekessége. Így vitámban kritizálni fogom az emberi megismerés két felfogását, az esszencializmust és az instrumentalizmust. Szembe fogom állítani ezekkel azt, amit a harmadik nézetnek nevezek, – ami Galilei felfogásából megmarad az esszencializmus kiküszöbölése után, vagy pontosabban: ha leszámítjuk nézetiből azt, amire vonatkozóan jogos az instrumentalista támadás. 3. Az első nézet: a lényegek segítségével történő végső magyarázat Az esszencializmus – az első megvitatandó a tudományos elméletek három felfogása közül – része a tudomány galileánus filozófiájának. E filozófiában három bennünket érdeklő elemet vagy tételt különböztethetünk meg. Az esszencializmus (az "első nézetünk") az a része a galileánus filozófiának, amelyet nem kívánok fenntartani. Ez a (2)-es és (3)-as tételek kombinációjából áll. A három tétel a következő: (1) A természettudós a világ (és különösen annak szabályszerűségei, vagy "törvényei") egy igaz elméletét vagy leírását akarja megtalálni, amely egyúttal magyarázatát nyújtja amegfigyelhető tényeknek is. (Ez azt jelenti, hogy e tények leírása levezethető kell legyen az elméletből és bizonyos állításokból, az ún. "kezdeti feltételekből".) Ezt az elvet meg szándékozom tartani. "Harmadik nézetünk" egy részének megalkotásához kell. (2) A természettudósnak sikerülhet az ilyen elméletek igazságának végső megállapítása, túl minden ésszerű kételyen. E második tétel – úgy vélem – kiigazításra szorul. Mindaz, amit természettudós – szerintem – tenni tud, az elméleteinek ellenőrzése és azoknak az elméleteknek kiküszöbölése, amelyek nem állják ki a legszigorúbb próbákat, amiket csak ki tud találni. De sohasem lehet eléggé biztos abban, hogy vajon az új kísérletek (vagy éppen egy új elméleti vita) nem vezethetik-e majd elméletének módosítására vagy elvetésére. Ebben az értelemben az elméletek nem mások mint hipotézisek, és azok is maradnak: sejtések (doxa), mint a biztos tudás (epistm) ellentétei. (3) A legjobb, az igazán tudományos elméletek a "lényegeket" avagy adolgok"lényegi természetét" írják le – a realitásokat, amelyek a külső megjelenés mögöttfekszenek. Az ilyen elméletek nem szorulnak rá – nem is fogékonyak – további magyarázatra: végső magyarázatok, s ezeket megtalálni a természettudós végső célja. Ez a harmadik tétel (összekapcsolva a másodikkal) az, amit "esszencializmusnak" neveztem. Azt hiszem, hogy hasonlóan a második elvhez, hibás. Mármost az instrumentalista tudományfilozófusoknak – Berkeley-től Machig, Duhemig és Poincaréig – a következő a közös álláspontja ebben. Valamennyien azt állították, hogy magyarázat nem célja a fizikai tudományoknak, minthogy azok nem képesek felfedezni "a dolgok rejtett lényegeit". Az érv megmutatja, hogy amire gondoltak, az az, amit én a végső magyarázatnak nevezek.(15) Néhányan közülük, úgymint Berkeley és Mach azért vallják ezt a nézetet, mert nem hiszik, hogy bármely fizikai dolognak lényege volna: Mach, mivel egyáltalán nem hitt a lényegben; Berkeley, mivel csak a szellemi lényegekben hitt, és úgy vélte, hogy a világ egyetlen lényegi magyarázata Isten. Duhem alighanem úgy vélte (kanti reminiszcenciák nyomán (16)), hogy vannak lényegek, de felfedhetetlenek az emberi megismerés révén, (bár valahogy meg lehet közelítenünk őket); Berkeley-hez hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy ezek a vallás révén tárhatók fel. Mindenesetre valamennyien megegyeznek abban, hogy a (végső) tudományos magyarázat lehetetlenség. És a rejtett lényeg hiányából, amelyet a tudományos elméletek írnának le, arra következtetnek, hogy ezek az elméletek (amelyek nyilvánvalóan nem írják le mindennapi tapasztalataink normális világát) egyáltalán semmit sem írnak le. Így ezek csak puszta eszközök.(17) Az, ami az elméleti tudás gyarapodásának tűnik, nem egyéb, mint az eszközök tökéletesedése. Az instrumentalista filozófusok ezért visszautasítják a harmadik tételt, a lényeg tételét. (Én is visszautasítom, de némiképpen más megfontolásokból.) Ugyanakkor visszautasítják és vissza kötelesek utasítani a második tételt; 337 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) hiszen ha az elmélet nem más mint eszköz, akkor nem lehet igaz (csak kényelmes, egyszerű, gazdaságos, hathatós stb.). Gyakran nevezik az elméleteket "hipotéziseknek"; de ezen természetesen nem azt értik, amit én: hogy az elméleteket igaznak sejtjük, hogy deskriptív, de esetleg hamis állítások; bár ők is azt akarják mondani, hogy az elméletek bizonytalanok: "És ami a hipotézisek, hasznosságát illeti – írja Osiander (előszavának végén) – senki sem várjon valamiféle bizonyosságot a csillagászattól, mert semmi ilyesmi sem jöhet ki belőle soha." Mármost teljesen egyetértek azzal, hogy az elméletekben nincs bizonyosság (az elméletek mindig cáfolhatók); sőt egyetértek azzal is, hogy ezek eszközök, de nem értek egyet azzal, hogy ez az az ok, ami miatt az elméletekben nem lehetségesek bizonyosságok. (Az igazi ok, azt hiszem, egyszerűen az, hogy az ellenőrzés sosem lehet kimerítő.) Így a második és harmadik tételre vonatkozóan sok minden van, ahol egyetértek instrumentalista ellenfeleimmel. Az első tételt illetően viszont teljes a véleményeltérés. E nézeteltérésre később visszatérek. E szakaszban megpróbálom kritika alá venni a harmadik tételt, a tudomány esszencialista tételét, némiképpen más vonalon haladva, mint az instrumentalizmus érvelése, amelyet nem fogadok el. Érvük ugyanis, hogy nem lehetnek "rejtett lényegek", azon a meggyőződésen alapul, hogy semmi rejtettnem lehetséges (vagy ha bármi rejtett, az csak isteni kinyilatkoztatás révén válhat ismertté). Az előző szakaszban mondottakból látható, hogy nem fogadhatok el olyan érvet, amely a tudománynak az iránti igényeit veti el, minthogy felfedezzük pl. a Föld forgását, vagy az atommagot, a kozmikus sugárzást, vagy a "rádiócsillagokat". Ezért készségesen elismerem az esszencializmusnak, hogy sok minden rejtett előlünk és ezek közül sok minden felfedezhető. (Alapjában nem értek egyet a wittgensteini mondás szellemével, hogy "a rejtély nem létezik".) Még azokat sem szándékozom kritizálni, akik megkísérlik megérteni a "világ lényegét". Az esszencialista tétel, amelyet támadok, csak az, hogy a természettudomány végső magyarázatra törekszik; egy olyan magyarázatra, amely (lényegében, vagy természeténél fogva) tovább nem magyarázható, és nem is igényel bármiféle további magyarázatot. Így az esszencializmusra vonatkozó kritikámnak nem célja a lényeg nem-létének megállapítása; szándékom csupán annak a homályos szerepnek bemutatása, amelyet a galileánus tudományfilozófiában a lényeg eszméje játszott (egészen Maxwellig, aki hajlamos volt hinni benne, de akinek munkássága lerombolta ezt a hitet). Más szavakkal, kritikám azt akarja megmutatni, hogy a lényegek akár léteznek, akár nem, a bennük való hit semmiképpen sem segít minket, sőt valószínűbb, hogy akadályoz; úgyhogy nincs ok, amiért a tudósnak fel kellene tételezni létezésüket.(18) Ezt, úgy vélem, a legjobban egy egyszerű példán lehetne bemutatni – a newtoni gravitációs elméleten. A newtoni elmélet esszencialista interpretációja Roger Cotes-tól származik.(19) Szerinte Newton felfedezte, hogy az anyag minden részecskéje gravitációval felruházott, azaz egy belső erővel a más anyagok vonzására. Tehetetlenséggel (inercia) is felruházott – egy mozgásállapota megváltoztatásának ellenálló (vagy mozgásának irányát és sebességét megőrizni törekvő) belső erővel. Minthogy mindkettő, a gravitáció és a tehetetlenség is benne rejlik az anyag minden részecskéjében, ebből következik, hogy mindketten szigorúan arányosak kell legyenek a testben levő anyag mennyiségével, s ezért egymással is. Innen a tehetetlen és gravitáló tömeg arányosságának törvénye. Mivel a gravitáció kisugároz minden részecskéből, megkapjuk a vonzás négyzetes törvényét. Más szóval, Newton mozgástörvényei egyszerűen matematikai nyelven írják le a dolgok állapotát, mely az anyag inherens tulajdonságaiból következik: az anyag lényegi természetét írják le. Mivel Newton elmélete ily módon leírta az anyag lényegi természetét, ennek segítségével az anyag viselkedését matematikai levezetés révén megmagyarázhatta. Newton elméletét viszont – Cotes szerint – nem lehet és nem kell tovább magyarázni, legalábbis a fizikán belül nem. (Az egyetlen lehetséges további magyarázat az volt, hogy Isten ruházta fel az anyagot ezekkel a lényeges tulajdonságokkal. (20)) A newtoni elmélet esszencialista felfogása egészében véve elfogadott nézet volt egészen a XIX. sz. utolsó évtizedeiig. Hogy homályos volt, az világos: megakadályozta olyan termékeny kérdések felmerülését, mint pl. "mi a gravitáció oka", vagy még teljesebben: "nem tudnánk-e megmagyarázni a gravitációt oly módon, hogy a newtoni elméletet, vagy annak egy jó megközelítését levezetnénk egy általánosabb elméletből (ami függetlenül ellenőrizhető lenne)?" Ma már világosan látható, hogy Newton nem tartotta a gravitációt az anyag lényegi tulajdonságának (nem úgy mint a tehetetlenséget és – Descartes-tal együtt – a kiterjedést.) Úgy látszik, átvette Descartes-nak azt a nézetét, hogy a dolog lényege a dolog igaz vagy abszolút tulajdonsága kell legyen (azaz egy olyan tulajdonság, amely nem függ más dolgok létezésétől), úgy mint a kiterjedés, vagy a mozgásállapot-változással szembeni ellenállás képessége, nem pedig relacionális tulajdonság, azaz olyan, amely a gravitációhoz hasonlóan, a test és más testek 338 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) közötti viszonyokat (térbeli kölcsönhatásokat) határoz meg. Erősen érezte eszerint, hogy ez az elmélet nem teljes, és hogy szükséges a gravitáció megmagyarázása. "Hogy a gravitáció – írja(21) – az anyag veleszületett, inherens és lényegi tulajdonsága, melynek révén egy test egy másikra ... távolhatást gyakorolhatna ... mindez számomra oly nagy képtelenségnek tűnik, hogy úgy hiszem, nincs ember, aki elfogadja, ha megfelelően jártas a filozófiai gondolkodásban." Érdekes, hogy Newton itt előre is elítéli követőinek zömét. Számukra az iskolában tanult tulajdonságok lényeginek (sőt magától értetődőnek) tűntek, jóllehet – kartéziánus hátterével – Newton szemében ugyanazok a tulajdonságok magyarázatra szorultak (sőt majdnem paradox jellegűek voltak). Mindemellett Newton maga is esszencialista volt. Határozott kísérletet tett a gravitáció egy elfogadható végső magyarázatának megtalálására, megpróbálva levezetni a négyzetes törvényt egy mechanikai taszítás feltételezéséből – ez az egyetlen fajta oksági hatás, amelyet Descartes megengedett, mivel egyedül a lökés magyarázható valamennyi test lényegi tulajdonsága, a kiterjedés által. (22) Ez azonban nem sikerült neki. Ha sikerült volna, bizonyosak lehetünk benne, azt gondolta volna, hogy problémája véglegesen megoldódott – hogy megtalálta a gravitáció végső magyarázatát.(23) De ebben tévedett volna. A kérdést, hogy "miért taszíthatják egymást a testek", fel lehet tenni (ahogy Leibniz először észrevette), s ez éppen egy különösen termékeny kérdés. (Ma azt hisszük, hogy bizonyos elektromos taszítóerők miatt taszítják egymást.) De a kartéziánus és newtoniánus esszencializmus, különösen ha Newtonnak sikere lett volna a gravitáció megkísérelt magyarázatában, megakadályozhatta volna, hogy a kérdés valaha is felvetődjék. Ezek a példák, úgy vélem, megvilágítják, hogy a lényegben való hit (akár igaz, vagy hamis) akadályokat idézhet elő a gondolkodásban az új és termékeny problémák felállításával szemben. Továbbá nem lehet a tudomány része (mert még ha véletlenül találnánk is egy lényeget leíró elméletet, sose lehetnénk bizonyosak benne). De az esetleg obskurantizmusba vezető hit, bizonyára nem az a tudományon kívüli vélekedés (ilyen pl. a kritikai viták erejébe vetett bizalom), amelyet egy tudósnak el kell fogadnia. Ezzel befejezem esszencializmus-kritikám. 4. A második nézet: elméletek mint eszközök Az instrumentalista felfogásnak nagy esszencializmussal összehasonlítva.

vonzereje

van.

Szerény,

nagyon

egyszerű,

különösen

az

Az esszencializmus szerint megkülönböztetést kell tegyünk (i) a lényegi valóság univerzuma, (ii) a megfigyelhető jelenségek univerzuma, és (iii) a leíró nyelv vagy szimbolikus reprezentáció univerzuma között. Mindezt négyzetek segítségével próbálom szemléltetni:

Az elmélet funkcióját ily módon a következőképpen lehet leírni: a, b jelenségek; A, B a megfelelő valóságelemek a jelenségek mögött; a és b pedig e realitáselemek leírásai vagy szimbolikus reprezentációi. Az E jelenti A, B lényeges tulajdonságait, és e az E-t leíró elmélet. Mármost mi e-ból és a-ból levezethetjük b-t, ami azt jelenti, hogy elméletünk segítségével megmagyarázhatjuk, hogy a miért vezet b-hez, miért lehet oka b-nek. Az instrumentalizmus ábrázolásához meg lehet tartani ezt a sémát, egyszerűen el kell hagyni (i)-t, azaz ki kell küszöbölni a változó külső megjelenés mögötti realitások univerzumát. Az a ekkor közvetlenül leírja a-t, és b leírja b-t, e pedig nem ír le semmit – pusztán egy eszköz, amelynek használata segít levezetni a-ból b-t. (Ezt ki lehet fejezni úgy – ahogy Wittgenstein nyomában Schlick mondta -, hogy egy általános törvény vagy elmélet tulajdonképpen nem kijelentés, hanem inkább "szabály, vagy előírások egy halmaza egyedi kijelentések más egyedi kijelentésekből való levezetésére."(24)) Ez az instrumentalista felfogás. Hogy jobban megértsük, vegyük elő ismét a newtoni dinamika példáját. Az a és b legyen két fénypont helyzete (vagy a Mars bolygó két pozíciója); a és b a formalizmus megfelelő formulái, e 339 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) pedig az elmélet, amelyet megerősít a Naprendszer általános leírása (vagy a Naprendszer egy "modellje"). Az enak a világban (az ii univerzumban) semmi sem felel meg: egyszerűen nincs például olyasmi, mint a vonzóerő. A newtoni erők nem entitások, amelyek determinálják a testek gyorsulását: nem egyebek, mint matematikai eszközök, amelyeknek funkciója, hogy lehetővé tegyék nekünk b levezetését a-ból. Nem kétséges, hogy itt egy vonzó egyszerűsítéssel van dolgunk, Occam borotvájának radikális alkalmazásával. Bár az egyszerűség hatására sokan megtértek az instrumentalizmushoz (például Mach), azonban nem ez jelenti a legerősebb érvet az instrumentalizmus elfogadása mellett. Berkeley legerősebb érve az instrumentalizmus mellett nominalista nyelvfilozófiáján alapult. E filozófia szerint a "vonzóerő" kifejezés értelmetlen kell legyen, mivel vonzóerőt sohasem lehet megfigyelni. Amit megfigyelhetünk, azok mozgások, nem pedig állítólagos rejtett "okaik". Ez – Berkeley nyelvről vallott felfogása szerint – elégséges ahhoz, hogy kimutassuk: Newton elméletének semmi informatív vagy deskriptív tartalma nincs. Berkeley érvét talán bírálhatjuk, mivel a jelentésnek tűrhetetlenül szűk elméletét feltételezi. Következetesen alkalmazva ugyanis ahhoz a tételhez jutunk, hogy valamennyi diszpozicionális szó jelentés nélküli. Nemcsak a newtoni "vonzóerők" lennének jelentés nélküliek, hanem olyan szokásos diszpozicionális szavak és kifejezések is, mint "törékeny" (szemben a "töröttel"), vagy "elektromos vezetőképesség" (szemben az "elektromos vezetéssel"). Ezek nem valamiféle észlelhetőnek a nevei, ennélfogva ugyanolyannak minősülnek, mint a newtoni erők. De kényelmetlen volna mindezeket a kifejezéseket értelmetleneknek tekinteni, és az instrumentalista felfogás szempontjából teljesen szükségtelen ezt megtenni: csak a diszpozicionális terminusok és diszpozicionális kijelentések jelentésének elemzésére van szükség. Ez fel fogja tárni, hogy van értelmük. Az instrumentalista felfogás szempontjából azonban nincs deskriptív jelentésük (mint a nem-diszpozicionális terminusoknak és kijelentéseknek). Feladatuk nem eseményeket vagy történéseket közölni a világról, esetleg leírni a tényeket. Inkább azt mondhatjuk, jelentésük kimerül abban, hogy lehetővé teszik számunkra, felhatalmaznak minket arra, hogy következtetéseket vonjunk le az egyik tényállásból a másikra nézve. Csak a nem-diszpozicionális kijelentések, amelyek megfigyelhető tényállásokat írnak le ("ez a láb eltörött") számítanak készpénznek; a diszpozicionális kijelentések – és a tudomány törvényei ezek közé tartoznak – nem készpénzérvényűek, hanem olyanok, mint azok a jogi "eszközök", amelyek készpénzigényt alapoznak meg. Úgy látszik, csak egyetlen további lépésre van szükség ugyanebben az irányban, hogy elérkezzünk egy instrumentalista érvhez, amelyet különösen nehéz, ha nem lehetetlen bírálni: mivel itt egész kérdésünket – hogy a tudomány vajon deskriptív vagy instrumentális – álproblémaként exponálják.(25) A kérdéses lépés egyszerűen abban áll, hogy nemcsak azt engedjük meg, hogy a diszpozicionális terminusoknak legyen – instrumentális – jelentése, hanem azt is, hogy egyfajta deskriptív jelentésük is legyen. A diszpozicionális szavak, mint a "törékeny", bizonyára leírnak valamit; mivel egy dologról kimondani, hogy törékeny, az annyi, mint leírni egy olyan dologként, amelyik eltörhet. Azonban egy dologról azt mondani, hogy törékeny vagy oldható, csak módjában és módszerében más leírás, mint azt mondani, hogy eltörött vagy feloldódott: máskülönben nem használhatnánk a megfelelő képzőket ("-ékony/-ékeny", "ható/-hető"). A különbség csak az, hogy diszpozicionális terminusokat használva azt írjuk le, mi történhet (bizonyos körülmények között) egy dologgal. Ennek megfelelően, a diszpozicionális leírások nem egyebek mint leírások, viszont van mindemellett egy tisztán instrumentális funkciójuk. Esetükben a tudás – hatalom (az előrelátás hatalma). Amikor Galilei azt mondta a Földről, hogy "mégis mozog", nem kétségbevonható, hogy egy deskriptív kijelentést tett. E kijelentés funkciója vagy jelentése azonban mindemellett tisztán instrumentális: kimerül abban a segítségben, amit bizonyos nem-diszpozicionális kijelentések levezetésénél nyújt. Így a kísérlet kimutatni, hogy az elméleteknek van egy deskriptív jelentésük instrumentális jelentésükön kívül, e szerint az érv szerint félreértésen alapul; és az egész probléma – a vita Galilei és az egyház között – álproblémává lesz. Annak a nézetnek a bizonyítására, hogy Galilei egy álprobléma miatt szenvedett, azt állítják, hogy a fizika egy logikailag fejlettebb rendszerében Galilei problémája ténylegesen semmivé vált. Einstein általános elve – hallja gyakran az ember – teljesen világossá teszi, hogy még a körmozgás esetében is értelmetlen abszolút mozgásról beszélni; mivel szabadon választhatjuk ki bármelyik rendszert, amelyet (viszonylagosan) nyugalomban levőnek kívánunk felfogni. Így Galilei problémája eltűnik. Mi több, éppen a fentebb megadott okokból tűnik el. A csillagászati tudás nem lehet semmi más, csak annak a tudása, hogyan viselkednek a csillagok; így nem lehet semmi más, mint képesség leírni és előrelátni megfigyeléseinket; s mivel ez független kell legyen a koordinátarendszer szabad választásától, most már világosabban láthatjuk, hogy Galilei problémája miért nem lehetett valóságos. 340 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) Ebben a szakaszban nem fogom kritizálni az instrumentalizmust, nem fogok válaszolni érveire, kivéve a legutolsót – az általános relativitás elméletén alapuló érvet. Ez az érv egy hibán alapul. Az általános relativitás szempontjából nagyon is van értelme – sőt abszolút értelme – azt mondani, hogy a Föld forog: pontosan abban az értelemben teszi ezt, ahogyegy biciklikerék forog. Forog, azaz tetszőlegesen megválasztható lokális inerciarendszerre vonatkoztatva forog. Valóban, a relativitáselmélet oly módon írja le a Naprendszert, hogy ebből a leírásból levezethetjük: bármely megfigyelő bármely eléggé távoli szabadon mozgó fizikai testen (például a Holdon, egy más bolygón vagy egy a rendszeren kívüli csillagon) a Földet forgónak látná, és ebből a megfigyelésből levezethetné, hogy lakói számára a Napnak van egy látszólagos napi mozgása. Viszont világos, hogy pontosan ez az értelme a vizsgált "mozog" szónak; hiszen a kérdés egy része az volt, hogy vajon a Naprendszer egy a Jupiterhez és holdjaihoz hasonló rendszer-e, csak nagyobb; és vajon hasonlónak látszana-e ehhez a rendszerhez kívülről nézve. Mindezekben a kérdésekben Einstein egyértelműen igazolja Galileit. Érvemet nem lehet annak elismeréseként értelmezni, hogy az egész kérdés redukálható volna a megfigyelések vagy a lehetséges megfigyelések valamelyikére. Bevallottan mind Galilei, mind Einstein szándéka – többek között – az volt, hogy levezessék mit látna egy megfigyelő, vagy egy lehetséges megfigyelő. Nem ez azonban a fő problémájuk. Mindketten fizikai rendszereket és azok mozgásait vizsgálták. Csak az instrumentalista filozófus állítja, hogy amit tárgyaltak, vagy "valójában tárgyalni szándékoztak", azok nem a fizikai rendszerek voltak, hanem csak a lehetséges megfigyelések eredményei; s hogy az ún. "fizikai rendszereik", amelyek kutatásaik tárgyainak tűntek, valójában csak eszközök megfigyelések előrejelzése számára. 5. Az instrumentalista felfogás kritikája Berkeley érve, mint láttuk, egy bizonyos nyelvfilozófia elfogadásán alapul, első pillantásra talán meggyőző, de nem szükségképpen igaz. Azonkívül, a jelentésproblémájához(26) kapcsolódik, amelynek homályossága közismert, és aligha kínálja a megoldás reményét. A helyzet még reménytelenebbé válik, ha a Berkeley-féle érvelés újabb keletű fejlődését tekintjük, mint azt az előző szakaszban vázoltuk. Megpróbálok ezért egy más megközelítés segítségével világos döntést kikényszeríteni – nem a nyelv, hanem inkább a tudomány elemzésének révén. A tudományos elméletek instrumentalista felfogásának általam javasolt kritikáját a következőkben lehetne összegezni. Az instrumentalizmust tézisszerűen úgy lehetne megfogalmazni, miszerint a tudományos elméletek – az ún. "tiszta" tudományok elméletei – nem egyebek, mint számítási (vagy következtetési) szabályok; alapjában véve ugyanolyan jellegűek, mint az ún. "alkalmazott" tudományok számítási szabályai. (Sőt, úgy is megfogalmazhatjuk a tézist, hogy a "tiszta" tudomány egy hamis megnevezés, s hogy valamennyi tudomány "alkalmazott" tudomány.) Mármost az instrumentalizmusnak adott válaszom azt mutatja be, hogy lényeges különbségek vannak a "tiszta" elméletek és a technikai számítási szabályok között; és hogy az instrumentalizmus ezeknek a szabályoknak tökéletes leírását adhatja, de teljesen képtelen megmagyarázni a különbséget köztük és az elméletek között. Az instrumentalizmus így összeomlik. A számítási szabályok (mondjuk a navigációban) és a tudományos elméletek (mint Newtoné) közötti számos funkcionális eltérés elemzése nagyon érdekes feladat, de itt most meg kell elégedjünk az eredmények rövid listájával. A logikai kapcsolatok, amelyek az elméletek és a számítási szabályok között fennállhatnak, nem szimmetrikusak; eltérnek azoktól, amelyek a különféle elméletek között fennállhatnak, és azoktól is, amelyek a különböző számítási szabályok között állnak fenn. A számítási szabályok kipróbálásának módja különbözik az elméletek ellenőrzésének módjától; és a számítási szabályok alkalmazásához szükséges készségek teljesen eltérnek azoktól, amelyeket alkalmazhatóságuk határainak (elméleti) megvitatása és (elméleti) meghatározása igényelnek. Ez csak néhány utalás, de máris eléggé jelezhetik az érvelés irányát és erejét. E szempontok közül egyet most kissé teljesebben is kifejtek, mert ezáltal láthatóvá válik egy némileg ahhoz hasonló érv, mint amit az esszencializmus ellen használtam. Azt a tényt szeretném érinteni, hogy az elméleteket a megcáfolásukra tett kísérletek (amelyekből nagyon sokat tanulunk) révén ellenőrizzük, míg a technikai számítási szabályok esetében ennek – szigorúan véve – semmi sem felel meg. Egy elméletet nem pusztán alkalmazása vagy kipróbálása segítségével ellenőrzünk, hanem nagyon speciális esetekre alkalmazzuk – olyan esetekre, amelyeknél az eredmények eltérnek azoktól, amelyek bekövetkezését az illető elmélet feltételezése nélkül vagy más elméletek alapján várnánk el. Más szóval, megpróbáljuk kiválogatni az ellenőrzés számára azokat a döntő eseteket, amelyekben azt várjuk, hogy az elméletnek csődöt kell


KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) mondania, ha nem igaz. Az ilyen esetek baconi értelemben "döntők"; az útkereszteződéseket jelzik két (vagy több) elmélet között. Mert ha azt mondjuk, hogy a kérdéses elmélet nélkül más eredményt kellett volna várnunk, ebből az következik, hogy elvárásunk valamilyen más (talán régebbi) elméletből eredt, akármilyen homályosan tudatosítjuk is ezt a tényt. De míg Bacon azt hitte, hogy egy döntő kísérlet (experimentum crucis) megalapozhat vagy verifikálhat egy elméletet, mi csupán azt mondjuk, hogy legfeljebb az elmélet cáfolására vagy falszifikációjára képes.(27) Nem más, mint kísérlet az elmélet megcáfolására; és ha ez nem sikerül – ha az elmélet váratlan előrejelzései sikeresek – akkor azt mondjuk, hogy a kísérlet korroborálta. (Annál jobban korroborált (28), minél váratlanabb, vagy kevésbé valószínű volt a kísérlet eredménye.) Az itt kifejtett nézettel szemben felmerülhet (Duhem nyomán(29)) az az ellenvetés, miszerint valamennyi ellenőrzésben nemcsak a vizsgált elmélet játszik szerepet, hanem elméleteink és feltevéseink egész rendszere – sőt, többé-kevésbé tudásunk egésze -, úgyhogy sosem tudjuk bizonyosan, hogy mindeme feltevések közül melyiket cáfoltuk meg. Ez az ellenvetés azonban elsiklik a tény fölött, hogy amikor a két elméletet (amelyek között a döntő kísérlet alapján választani akarunk) mindezzel a háttér-tudással együtt vesszük – ahogy valóban vennünk is kell -, akkor két olyan rendszer közül választunk, amelyek csak az éppen vizsgált két elméletben különböznek egymástól. Eltekint továbbá attól a ténytől is, hogy mi nem az elméletnek mint olyannak, hanem az elméletnek és a háttértudásnak a cáfolatát állítjuk; mely utóbbinak bizonyos részei, ha más döntő kísérletek is tervezhetők, egy nap el is vethetők, mert esetleg ők felelősek a kudarcért. (Így a vizsgált elméletet akár úgy is jellemezhetjük, mint hatalmas rendszerünknek azt részét, amelyre valamilyen – esetleg homályos – alternatívánk van, és amelyre nézve döntő ellenőrzéseket próbálunk tervezni.) Mármost semmi, ami eléggé hasonlítana ilyen ellenőrzésekhez, nem létezik a eszközök vagy számítási szabályok esetében. Egy eszköz kétségkívül elromolhat vagy elavulhat. Aligha van azonban értelme azt mondani, hogy egy eszközt a legszigorúbb ellenőrzésnek vetünk alá, abból célból, hogy eldobjuk, ha nem állja ki ezeket az ellenőrzéseket. Minden repülőgép ellenőrizhető például "tartóssága" szempontjából, de ezt a szigorú ellenőrzést nem azért végezzük, hogy eldobjunk minden szerkezetet, ha az elromlik, hanem információkat akarunk szerezni a szerkezetről (azaz ellenőrizni akarunk egy rávonatkozó elméletet), hogy alkalmazhatósága (a biztonság) határain belül használni tudjuk. Egy elmélet gyakorlati alkalmazását – alkalmazhatósága határain belül – instrumentális célokra akkor is használhatjuk, ha az elméletet már megcáfoltuk: a csillagász, aki tudja, hogy Newton elmélete hamisnak bizonyult, alkalmazhatósága határain belül nyugodtan alkalmazza annak formalizmusát. Néha csalódhatunk, ha azt találjuk, hogy egy eszköz alkalmazhatóságának területe kisebb, mint először elvártuk volna; de ez nem dobatja el velünk az eszközt mint eszközt – legyen ez akár egy elmélet vagy bármi más. Másfelől egy ilyen csalódás azt jelenti, hogy új információt szereztünk egy elmélet megcáfolásán keresztül – mely elméletből az következett, hogy az eszköz szélesebb körben alkalmazható. Eszközök, sőt elméletek – amennyiben eszközök -, mint láttuk, nem cáfolhatók meg. Az instrumentalista interpretáció ennélfogva képtelen számot adni az igazi ellenőrzésekről, amelyek cáfolási kísérletek, és nem jut túl azon az állításon, hogy különféle elméletek különféle alkalmazási területtel rendelkeznek. Ekkor azonban nem tudja megmagyarázni a tudományos haladást. Ahelyett hogy azt mondanák (mint én), hogy Newton elméletét falszifikálták azok a döntő kísérletek, amelyek nem falszifikálták Einsteint, és ezért Einstein elmélete jobb, a következetes instrumentalistának azt kell mondania – utalva "új" szempontjára -, amit Heisenberg mond: "Következésképpen ne mondjuk többé, hogy Newton mechanikája hamis ... Inkább a következő megfogalmazást használjuk: a klasszikus mechanika ... mindenütt egzaktul "helyes", ahol fogalmai alkalmazhatók."(30) Minthogy a "helyes" itt "alkalmazhatót" jelent, az állítás csupán a következő: "A klasszikus mechanika ott alkalmazható, ahol fogalmai alkalmazhatók" – ami nem mond sokat. Bárhogy álljon is azonban a dolog, a falszifikáció elhanyagolásával és az alkalmazás hangsúlyozásával az instrumentalizmus éppolyan obskurantista filozófiának bizonyul, mint az esszencializmus. Mert csak a cáfolatok keresése révén reménykedhet a tudomány abban, hogy tanul és előrelép. Csak ha azt nézi, hogy különböző elméletei hogyan állják ki az ellenőrzést, csak akkor tud különbséget tenni jobb és rosszabb elméletek között, csak akkor talál kritériumot a haladásra. (Lásd Karl R. Popper: "Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása" in: Tudományfilozófia, szerk.: Laki János, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1998.) Így az előrejelzés puszta eszköze nem falszifikálható. Ami első pillantásra falszifikációnak látszott, az valójában nem több, mint egy pótlólagos megjegyzés, ami az eszköz korlátozott alkalmazhatóságára utal. Ez az, amiért az instrumentalista felfogást ad hoc felhasználhatták egy ellentmondások által fenyegetett fizikai elmélet megmentésére, ahogy ezt Bohr tette (ha helyes az interpretációm, amelyet a 2. szakaszban a komplementaritási 342 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) elvről adtam). Ha az elméletek csupán az előrejelzés eszközei, nem szükséges eldobnunk semelyik elméletet, még akkor sem, ha az a véleményünk, hogy formalizmusának semmiféle fizikai interpretációt nem lehet adni. Összegezve azt mondhatjuk, hogy az instrumentalizmus nem tud számot adni annak fontosságáról a tiszta tudományban, hogy szigorúan ellenőriznünk kell az elméleteknek még a legtávolabbi következményeit is, mivel nem képes számot adni a tiszta tudomány képviselőjének az igazság és hamisság iránti érdeklődésről. A tiszta tudomány erősen kritikus hozzáállásával szemben az instrumentalizmus attitűdje (hasonlóan az alkalmazott tudományhoz) az alkalmazás sikere fölötti megelégedésé. Így ez tehető felelőssé a kvantumelmélet újabb keletű stagnálásáért. (Ezt még a paritás megcáfolása előtt írtam.) 6. A harmadik nézet: sejtések, igazság és valóság Sem Bacon, sem Berkeley nem hitte, hogy a Föld forog, manapság viszont mindenki elhiszi, beleértve a fizikusokat is. Az instrumentalizmus, amelyet Bohr és Heisenberg elfogadott, csak egy kibúvó a kvantumelméletben felmerült sajátos nehézségek alól. Az indíték alig elégséges. Mindig bonyolult dolog a legutolsó elméleteket interpretálni, némelykor még saját alkotóikat – mint Newtont – is zavarba hozzák. Maxwell eleinte elméletének esszencialista értelmezésére hajlott: elmélete végül is bármely másiknál jobban járult hozzá az esszencializmus hanyatlásához. Einstein pedig eleinte a relativitás instrumentalista értelmezésére hajlott, az egyidejűség fogalmának operacionalista elemzésével bárki másnál jobban járult hozzá az instrumentalizmus jelenlegi divatjához, jóllehet később megbánta.(31) Remélem, a fizikusok hamarosan felismerik, hogy a komplementaritási elv ad hoc jellegű, és (ami még fontosabb) hogy egyetlen funkciója elkerülni a kritikát, és megelőzni a fizikai interpretációk megvitatását; noha a kritika és vita nagyon is szükséges bármely elmélet megreformálásánál. Akkor majd nem hiszik tovább, hogy az instrumentalizmust a jelenkori fizikai elmélet szerkezete kényszeríti rájuk. Mindenesetre – ezt próbáltam megmutatni – az instrumentalizmus nem elfogadhatóbb mint az esszencializmus. Nem is szükséges elfogadni egyiket sem, mivel van egy harmadik felfogás. (32) E "harmadik nézet", úgy vélem, nem nagyon meglepő vagy éppen bámulatra méltó. Megőrzi a galileánus elvet, mely szerint a tudós célja a világ vagy néhány vonatkozásának igaz leírása, és a megfigyelhető tények igaz magyarázata. Ezt a tételt kombinálja továbbá egy nem-galileánus nézettel, hogy ugyanis mindez a tudós célja marad, mégsem tudja soha bizonyosan, hogy amit megtalált, az igaz-e, jóllehet időnként ésszerű biztonsággal megállapíthatja, hogy egy elmélet hamis.(33) A tudományos elméletek e "harmadik felfogását" röviden szólva úgy lehetne megfogalmazni, hogy az elméletek igazi sejtések – felettébb informatív találgatások a világról, amelyek bár nem verifikálhatók (azaz nem lehet igazságukat megmutatni), mégis alávethetők szigorú kritikai ellenőrzéseknek. Komoly kísérletek az igazság felfedezéséhez. Ebben a tekintetben a tudományos hipotézisek pontosan olyanok, mint Goldbach híres számelméleti sejtése. Goldbach azt gondolta, lehetséges, hogy sejtése igaz, és tényleg igaz is lehet, noha nem tudjuk és talán sosem fogjuk megtudni, hogy vajon igaz-e, vagy sem. Arra fogom korlátozni magam, hogy csupán néhány vonatkozását említsem "harmadik nézetem"-nek, s csak olyanokat emelek ki, amelyek elválasztják az esszencializmustól és az instrumentalizmustól. Nézzük az előbbit. Az esszencializmus megszokott világunkat puszta jelenségnek tekinti, amely mögött felfedezi a valódi világot. E felfogást el kellett vetni, amikor felismertük azt a tényt, hogy elméleteink mindegyikének világa magyarázható további világokkal, amelyeket további elméletek írnak le – az absztrakció, az általánosság és az ellenőrizhetőség egy magasabb fokán álló elméletek. A lényegi vagy végső valóság tétele együtt omlik össze a végső magyarázatéval. Minthogy harmadik nézetünk szerint az új tudományos elméletek, hasonlóan a régiekhez, valódi sejtések, ezek egyben valódi próbálkozások ezeknek a további világoknak a leírására. Így mindezeket a világokat, beleértve mindennapi világunkat is, egyformán valóságosnak kell tekintetnünk, vagy talán pontosabban, a valóságos világ egyformán valóságos vonatkozásainak vagy rétegeinek. (Ha változtatjuk egy mikroszkóp nagyítását, akkor ugyanannak a dolognak teljesen különböző – de egyaránt valóságos – vonatkozásait vagy rétegeit láthatjuk.) Így hiba azt mondani, hogy a zongorám, ahogy ismerem, valóságos, míg állítólagos molekulái és atomjai pusztán "logikai konstrukciók" (használhatnánk bármilyen más megnevezést is, amely jelezné, hogy kívül esnek a valóságon). Ugyanígy hibás azt mondani, hogy az atomelmélet szerint mindennapi világom zongorája csak puszta jelenség – ez olyan tétel lenne, amelyről világosan belátjuk, hogy nem kielégítő, amint megértjük, hogy 343 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) az atomokat viszont úgy magyarázhatjuk meg, mint egy kvantált erőtér (esetleg valószínűségi tér) zavarait, illetve zavarainak struktúráit. Mindeme sejtések egyenrangúak azon igényükben, hogy leírják a valóságot, bár néhány közülük még sejtésszerűbb, mint a többi. Így például nemcsak a testek ún. "elsődleges minőségeit" (például a geometriai alakjukat) fogjuk valóságosnak tekinteni és ezeket szembeállítani – ahogy az esszencialisták tették – nem valóságos, csak látszólagos "másodlagos minőségeikkel" (például szín). Ugyanis a kiterjedés és a testek alakja azóta a magasabb szintű elméletek segítségével maguk is magyarázat tárgyai lettek. Ezek az elméletek a valóság további és mélyebb rétegeit – erőket, erőtereket – írják le, amelyek ugyanúgy viszonyulnak az elsődleges minőségekhez, ahogy az esszencialista felfogás szerint azok viszonyultak a másodlagosakhoz. A másodlagos minőségek, mint a színek, éppolyan valóságosak, mint az elsődlegesek – jóllehet színélményeinket meg kell különböztetnünk a fizikai tárgyak színtulajdonságaitól, éppúgy, ahogy geometriai alak élményeinket meg kell különböztetnünk a fizikai tárgyak geometriai tulajdonságaitól. Álláspontunk szerint mind az elsődleges, mind a másodlagos minőségek egyaránt valóságosak – azaz valóságosnak sejtettek; továbbá az erők és erőterek is valóságosak – bár kétségkívül hipotetikus vagy sejtés jellegűek. Noha a "valóságos" szó egy bizonyos értelmében ezek a különböző szintek egyaránt valóságosak, a szónak van egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó értelme is, s ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a magasabb, sejtésszerűbb szintek a valóságosabbak – annak ellenére, hogy sejtésszerűbbek. Felfogásunk szerint abban az értelemben valóságosabbak (szilárdabbak, tartósabbak), amilyen értelemben egy asztal, egy fa vagy egy csillag valóságosabb bármelyik vonatkozásánál. De nem éppen elméleteink sejtésszerű vagy hipotetikus jellege az oka, hogy nem tudunk realitást tulajdonítani az általuk leírt világoknak? Nemcsak azokat a tényállásokat kellene-e "valóságosnak" tekintenünk, amelyeket igaz kijelentések írnak le, szemben a sejtésekkel, amelyek hamisnak bizonyulhatnak (még ha túl szűknek is tartjuk Berkeley-nek azt a megállapítását, hogy "lenni annyi mint észlelve lenni")? Ezek a kérdések elvezetnek bennünket az instrumentalista tétel tárgyalásához, amely annak leszögezésével, hogy az elméletek puszta eszközök, kétségbe vonja az állítást, miszerint ezek bármiféle valóságos világot írnának le. Elfogadom azt a nézetet (amit már az igazság klasszikus vagy korrespondencia elmélete is magába foglalt (34)), hogy akkor és csak akkor tekinthetünk egy tényállást "valóságosnak", ha az ezt leíró kijelentés igaz. Súlyos tévedés volna azonban ebből arra következtetni, hogy egy elmélet bizonytalansága, azaz hipotetikus vagy sejtésszerű jellege bármilyen értelemben csökkentené azt az igényt, hogy valamit valóságosat írjon le. Mert minden s kijelentés ekvivalens egy olyan kijelentéssel, amely azt állítja, hogy s igaz. És ha s egy sejtés, akkor mindenekelőtt azt kell emlékezetünkbe idéznünk, hogy egy sejtés lehet igaz, s így lehet egy valóságos tényállás leírása. Másrészt, ha hamis, akkor ellentmond valamilyen valóságos tényállásnak (amelyet igaz tagadása ír le). Továbbá, ha ellenőrizzük sejtésünket és sikerül falszifikálni azt, akkor nagyon világosan látjuk, hogy valami valóságosról volt szó – valamivel, amivel sejtésünk összeütközhetett. Falszifikációink tehát éppen azokat a pontokat jelzik, ahol érintkezésbe kerültünk a valósággal. Legújabb és legjobb elméleteink pedig mindig kísérletek az adott területen valaha is felmerült összes falszifikáció adoptálására, azáltal, hogy a legegyszerűbb módon magyarázzuk őket; ez egyúttal a legnagyobb mértékben ellenőrizhető módot is jelenti (mint azt A tudományos kutatás logikája 31-46. szakaszaiban megpróbáltam megmutatni). Ha nem tudjuk, hogyan ellenőrizzünk egy elméletet, akkor joggal kételkedhetünk abban, hogy van-e egyáltalán valami olyan valóság (vagy valóságos szint), amelyet a kérdéses elmélet leírna; ha pedig pozitíve tudjuk, hogy nem lehet ellenőrizni, akkor kételyeink növekedni fognak; arra gyanakodhatunk, hogy egy puszta mítoszról vagy meséről van szó. Ha azonban egy elmélet ellenőrizhető, akkor ebből az következik, hogy bizonyos fajta események nem következhetnek be; s így az elmélet állít valamit a valóságról. (Ezért követeljük meg azt, hogy minél sejtésszerűbb egy elmélet, annál nagyobb mértékben kell ellenőrizhetőnek lennie.) Íly módon az ellenőrizhető sejtések vagy találgatások a valóságra vonatkozó sejtések vagy találgatások; bizonytalan vagy sejtésszerű jellegükből csak az következik, hogy az általuk leírt valóságra vonatkozó ismereteink bizonytalanok vagy sejtésszerűek. És noha csak az bizonyosan valóságos, amit biztonsággal lehet tudni, tévedés volna azt gondolni, hogy csak az valóságos, amiről bizonyosan tudjuk, hogy valóságos. Nem vagyunk mindentudók, és kétségkívül sok minden valóságos, amiről nem tudunk. Így kiderül, hogy valóban a régi Berkeley-féle tévedés szolgál az instrumentalizmus alapjául (abban a formában, hogy "lenni annyi mint ismertnek lenni"). Az elméletek a mi találmányaink, a mi eszméink; semmi sem kényszeríti őket ránk, saját magunk készítette gondolati eszközök: ezt jól látták az idealisták. Ezen elméletek némelyike azonban összeütközhet a valósággal;


KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) és amikor összeütközik, akkor tudjuk, hogy van valóság; hogy van valami, ami emlékeztet bennünket arra, hogy eszméink tévesek lehetnek. S ezért van igazuk a realistáknak. Így az én felfogásom megegyezik az esszencialistákkal annyiban, hogy a tudomány képes valóságos felfedezésekre, és abban is, hogy az új világok felfedezésekor értelmünk diadalmaskodik az érzéki tapasztalat fölött. Nem esem azonban bele Parmenidész tévedésébe, nem tagadom a realitását mindannak, ami színes, változékony, egyedi, meghatározatlan és leírhatatlan a világunkban. Mivel hiszek abban, hogy a tudomány igazi felfedezéseket tehet, Galilei mellett állok ki az instrumentalizmussal szemben. Elismerem, hogy felfedezéseink sejtésszerűek. Ez azonban még a földrajzi felfedezésekre is igaz. Kolumbusz sejtése arra vonatkozóan, hogy mit fedezett fel, valójában téves volt; és Peary is csak sejthette – az elméletek alapján – hogy elérte a sarkot. De a sejtésnek ezek az elemei nem teszik felfedezéseiket kevésbé valóságossá vagy kisebb jelenőségűvé. Egy fontos megkülönböztetést tehetünk a tudományos előrejelzés két fajtája között – amelyet az instrumentalizmus nem tud megtenni -, a tudományos felfedezés problémájával összefüggő megkülönböztetést. Arra a különbségre gondolok, ami az ismert események előrejelzése – például napfogyatkozások, viharok – és az újfaja események (amelyeket a fizikusok "új jelenségeknek" neveznek) – például az előrejelzés, ami a rádióhullámok vagy a zérusponti energia felfedezéséhez, illetve a természetben korábban nem talált új elemek mesterséges előállításához vezetett – előrejelzése között áll fenn. Úgy látom, hogy az instrumentalizmus csak az első típusú előrejelzésről tud számot adni: ha az elméletek az előrejelzés eszközei, akkor fel kell tételeznünk, hogy alkalmazási céljukat előre meg kell határozni ugyanúgy, ahogy más eszközöknél. A második típusú előrejelzéseket csak akkor érthetjük meg teljesen, ha felfedezéseknek tekintjük őket. Az a véleményem, hogy ezekben és a legtöbb más esetben is felfedezéseinket az elméletek irányítják, s nem az elméletek erednek a "megfigyeléseknek köszönhető" felfedezésekből; mert a megfigyeléseket magukat is jórészt elmélet irányítja. Gyakran még a földrajzi felfedezések is abból a célból jöttek létre, hogy egy elméletet ellenőrizzenek (Kolumbusz, Franklin, a két Nordenskjöld, Nansen, Wegener valamint Heyerdahl Kon-Tiki expedíciója). Nem megelégedni előrejelzések felajánlásával, hanem új helyzeteket teremteni újfajta ellenőrzések céljából – az elméleteknek erről a funkciójáról nem tud számot adni az instrumentalizmus anélkül, hogy lemondana főtételeiről. Talán a legérdekesebb ellentét a "harmadik nézet" és az instrumentalizmus között abban van, hogy utóbbi tagadja az absztrakt szavak és a diszpozicionális szavak leíró funkcióját. Különben ez a tétel jól mutatja az instrumentalizmus esszencialista hajlamát is – azt a meggyőződést, hogy a (közvetlenül megfigyelhető) események vagy történések bizonyos értelemben valóságosabbak kell legyenek, mint a (közvetlenül nem megfigyelhető) diszpozíciók. A "harmadik nézet" szerint másról van szó. Azt tartom, hogy a legtöbb megfigyelés többé-kevésbé indirekt, és kétségbe vonom, hogy bármire is vezetne a közvetlenül megfigyelhető események és a közvetlenül meg nem figyelhetők közötti megkülönböztetés. Csak tévedésnek tudom tekinteni azt a törekvést, amely a newtoni erőket (a "gyorsulás okait") okkultnak tekintvén, ki akarta őket küszöbölni a gyorsulások javára. Hiszen a gyorsulások sem közvetlenebbül megfigyelhetők, mint az erők; ugyanolyan mértékben diszpozicionálisak is: a kijelentés, miszerint egy test sebessége gyorsul, azt mondja számunkra, hogy a test sebessége a következő másodpercben nagyobb lesz, mint most. Véleményem szerint minden univerzália diszpozicionális. Ha a "törékeny" diszpozicionális, akkor a "törött" is az – gondoljunk csak az orvosra, hogyan dönti el, hogy egy láb el van-e törve vagy sem. S egy üveget sem mondanánk "törött"-nek, ha a cserepek összeforrnának, amikor összeraktuk őket: a töröttség kritériuma az, hogy miként viselkedik a tárgy bizonyos feltételek között. Hasonlóképpen a "piros" is diszpozicionális: egy dolog piros, ha vissza tud verni bizonyos fajta fényt – ha "pirosnak látszik" bizonyos helyzetekben. De még a "pirosnak látszani" is diszpozicionális. Ez a dolognak azt a diszpozícióját írja le, ami lehetővé teszi, hogy a szemlélők megegyezzenek abban, hogy piros. Kétségkívül vannak fokozatai a diszpozicionális jellegnek: az "elektromos vezetésre képes" nagyobb mértékben diszpozicionális, mint a "most elektromosan vezet", ami azonban még maga is nagymértékben diszpozicionális. Ezek a fokozatok jól megfelelnek az elméletek hipotetikus és sejtésszerű jellege fokozatainak. De semmi értelme sincs tagadni a diszpozíciók realitását, még akkor sem, ha minden univerzália és minden tényállás realitását tagadjuk, és arra korlátozzuk magunkat, hogy a "valóságos" szót abban az értelemben használjuk, ami


KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) a mindennapi használat szemszögéből a legszűkebb és a legbiztosabb: ha csak a fizikai testeket nevezzük "valóságosaknak", és csak azokat a fizikai testeket, amelyek se nem túl nagyok, se nem túl távoliak ahhoz, hogy könnyen láthassuk és kezelhessük őket. Mert még akkor is észre kell vennünk, hogy (ahogy húsz évvel ezelőtt írtam(35)) "minden leírás tartalmaz egyetemes neveket ...; minden állítás elmélet, illetve feltevés jellegű. Az "Itt egy pohár víz" állítás nem verifikálható semmiféle megfigyelési tapasztalattal. Ennek az az oka, hogy a benne megjelenő univerzálék nem feleltethetők meg semmiféle meghatározott érzéki tapasztalatnak. (Egy "közvetlen tapasztalat" csak egyszer "adott közvetlenül"; egyedülálló.) A "pohár" szóval például olyan fizikai testekre utalunk, amelyek bizonyos törvényszerű viselkedést mutatnak, és ugyanez vonatkozik a "vízre" is." Nem tudom elképzelni, hogy egy univerzálék nélküli nyelv működhetne; az univerzálék használata pedig arra kényszerít bennünket, hogy elfogadjuk a diszpozíciók realitását, legalább sejtéseket tegyünk rájuk vonatkozóan – ha nem is kell végső és tovább már nem magyarázható diszpozíciókat, vagyis lényegeket feltételeznünk. Mindezt kifejezhetjük úgy is, hogy téves a szokásos megkülönböztetés a "megfigyelési terminusok" (vagy "nem teoretikus terminusok") és a teoretikus terminusok között, mert bizonyos mértékig minden terminus teoretikus, jóllehet némelyik inkább az, mint mások; ugyanúgy, ahogy azt mondtuk, hogy minden elmélet sejtésszerű, noha némelyik sejtésszerűbb, mint mások. De ha kénytelenek vagy legalább készek vagyunk feltételezni az erők és erőterek realitását, akkor semmi ok sincs arra, hogy miért ne tételezhetnénk fel, hogy egy dobókocka meghatározott hajlammal (propensity) vagy diszpozícióval rendelkezik arra, hogy egyik vagy másik oldalára essék; hogy ez a hajlam megváltoztatható, ha meghamisítjuk (ólomnehezékkel látjuk el) a kockát; hogy az ilyen hajlamok folytonosan változhatnak; hogy dolgozhatunk diszpozicionális mezőkkel és olyan entitásokkal, amelyek meghatározzák a hajlamokat. A valószínűségnek egy ilyen irányban történő értelmezése lehetővé teheti, hogy új fizikai értelmezést adjunk a kvantumelméletnek – olyat, amely eltér a Born-féle tisztán statisztikus értelmezéstől, noha megegyezik az övével abban, hogy a valószínűségi kijelentéseket csak statisztikailag lehet ellenőrizni. (36) És talán ez az értelmezés segítségünkre lehet abban a törekvésünkben, hogy megoldjuk azokat a súlyos és kihívó nehézségeket a kvantumelméletben, amelyek ma veszélyeztetni látszanak a Galilei-féle hagyományt. (Fordította Papp Zsolt)

JEGYZETEK 1. Karl R. Popper: "Three Views Concerning Human Knowledge" in: Conjectures and Refutations. The Growth of Scientific Knowledge, London, Routledge and Kegan Paul 1969. 97 –119. o. 2. Hangsúlyozom, hogy itt a Nap napi és nem évi mozgásáról van szó, mert a napi mozgás elmélete került összeütközésbe Józsue 10, 12 sk-vel, és mert a Nap napi mozgásának a Föld mozgásával történő magyarázata lesz a következőkben az egyik fő példám. (Ez a magyarázat természetesen sokkal régebbi, mint Kopernikusz – még Arisztarkhosznál is korábbi – és ismételten újra felfedezték; például Oresme is.) 3. "... Galilei okosan teszi – írja Bellarmino bíboros (aki egyike volt az inkvizítoroknak a Giordano Bruno elleni eljárásban) – ... ha hipotetikusan, ex suppositione beszél ...: azt kell mondani, hogy tulajdonképpen jobban le tudjuk írni a jelenségeket, ha azt feltételezzük, hogy a Föld mozog, a Nap pedig nyugalomban van, mintha excentrikusokat és epiciklusokat használnánk; ebben nincs veszély, és ez minden, amit a matematikus megkíván." Ld. H. Grisar, Galileistudien, 1882, ix. függelék. (Bár e szerint az idézet szerint Bellarmino egyike ama ismeretelmélet alapító atyáinak, amelyet kicsit korábban Osiander javasolt, és amelyet "instrumentalizmus"-nak fogok nevezni, Bellarmino maga – Berkeley-vel szemben – semmiképpen sem volt meggyőződéses instrumentalista, mint ezt az idézett levél más részei tanúsítják. Az instrumentalizmusban pusztán egy lehetőséget látott a kényelmetlen tudományos hipotézisek kezelésére. Ugyanez igaz lehet Osianderre is. Lásd még alább a 6-os jegyzetet.) 4. Az idézet Bacon Kopernikusz-bírálatából való (Novum Organum, II. 36). A következő idézetben (a De revolutionibusból) a "verisimilis" terminust "valószerű"-nek fordítottam. Itt biztosan nem "valószínű"-nek kellene fordítani; az egész kérdésnek az a lényege, hogy vajon a kopernikuszi rendszer hasonlít-e vagy sem a világ szerkezetéhez; azaz hasonlít-e az igazsághoz vagy valószerű-e. A bizonyosság vagy valószínűség mértékének kérdése nem merül fel. A valószerűség vagy veriszimilitudó fontos problémájához ld. még Karl R.


KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) Popper: "Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása" in: Tudományfilozófia, szerk.: Laki János, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1998, különösen a III. és X. szakaszokat. 5. Lásd még Karl R. Popper: "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein" in: Conjectures and Refutations 166 –174. o. 6. A legfontosabbak közülük Mach, Kirchhoff, Hertz, Duhem, Poincaré, Bridgman és Eddington különbözőképpen, de mind instrumentalisták. 7. Duhem híres cikksorozatában, a "Szein ta phainómena"-ban (Ann. de philos. chrétienne, anneé 79, tom 6, 1908, nos. 2–6) sokkal régebbi és sokkal előkelőbb származást tulajdonított az instrumentalizmusnak, mint azt a bizonyítékok alátámasztanák. Ugyanis annak a feltevésnek, hogy hipotéziseikkel a tudósoknak "a megfigyelt tényekről kellene számot adniuk", nem pedig "erőszakot tenni rajtuk, megpróbálva begyömöszölni vagy beilleszteni őket elméleteikbe" (Arisztotelész: De Caelo, 293a25; 296b6; 297a4, b24 skk.; Met. 1073b37, 1074a1) kevés köze van az instrumentalista tételhez (miszerint elméleteink csak ezt tehetik). Mégis ez a feltevés lényegében ugyanaz, mint hogy meg kellene "őriznünk a jelenségeket" vagy "megmentenünk" őket ([dia-]szein ta phainomena). Úgy tűnik, a fordulat a platóni iskola hagyományának csillagászati ágával van kapcsolatban. (Ld. különösen az Arisztarkhoszról szóló legérdekesebb részt Plutarkhosz: De Facie in Orbe Lunae 923a alatt; továbbá 933a alatt az "ok megerősítése" a jelenségek által témában, és Cherniss a megjegyzését az általa kiadott Plutarkhosz mű 168. oldalán; valamint Szimplikiosz kommentárjait a De Caelohoz, ahol a fordulat megtalálható például a 497 1.21, 506 1.10 és 488 1.23 sk. helyeken a Heiberg-féle kiadásban a De Caelo 293a4 és 292b10 helyeihez írt kommentárokban.) Elfogadhatjuk Szimplikiosz tudósítását, hogy Platón befolyása alatt Eudoxosz a bolygómozgás megfigyelhető jelenségeinek leírása érdekében a forgó szférák absztrakt geometriai rendszerének kifejlesztését állította feladatnak maga elé, és nem tulajdonított nekik semmilyen fizikai realitást. (Némi hasonlóság látszik e program és az Epinomis, 990–1 programja között, ahol az absztrakt geometria tanulmányozását az irracionális számok elméletét, 990d–991b szükségesnek tartja a bolygóelmélethez; a másik ilyen szükséges előtanulmányt a számok azaz a páros és páratlan számok, 990c körében kell végezni.) Még ez sem jelenti azonban, hogy akár Platón, akár Eudoxosz elfogadott volna egy instrumentalista ismeretelméletet: lehet, hogy tudatosan (és bölcsen) egy előkészítő problémára korlátozták magukat. 8. Úgy látszik elfelejtették azonban, hogy Machot instrumentalizmusa az atomelmélet elleni harchoz vezette – ez tipikus példája az instrumentalizmus obskurantizmusának, amely majd az 5. szakasz témája lesz. 9. Bohr "komplementaritási elvét" úgy magyaráztam el, ahogy sok évi erőfeszítés után én értem. Kétségtelenül azt fogják mondani, hogy megfogalmazásom nem kielégítő. Ha így is lesz, jó társaságban vagyok; mert Einstein úgy hivatkozik rá, mint "Bohr komplementaritási elvének pontos megfogalmazásához... képtelen voltam eljutni, annak ellenére, hogy rengeteg erőfeszítést fordítottam rá." Ld. Albert Einstein: Philosopher-Scientist, ed. by P. A. Schilpp, 1949, 674. o. 10. Lásd Karl R. Popper: "Towards a Rational Theory of Tradition" in: Conjectures and Refutations 120–135. o. 11. Csekély változásokkal Salviati többször is így beszél a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről harmadik napján (Kriterion, Bukarest 1983. 181–182. o.). 12. Lásd Karl R. Popper: "Science: Conjectures and Refutations" in: Conjectures and Refutations 33–65. o. Függelékének (10)-es pontját, és a "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein" utolsó előtti bekezdését. 13. Annak felismerése, hogy a természettudomány nem kétségbevonhatatlan epistm (scientia), arra a nézetre vezetett, miszerint az igazából techn (technika, mesterség, technológia); meggyőződésem szerint a helyes nézet az, hogy doxai-t (véleményeket, sejtéseket) tartalmaz, amelyet a kritikai vita és a kísérleti techn ellenőriz. Lásd Karl R. Popper: "Humanism and Reason" in: Conjectures and Refutations 377–384. o. 14. Lásd A historicizmus nyomorúsága c. könyvem (Akadémiai, Budapest 1989.) 10. szakaszát, valamint az Open Society and its Enemies c. művem I. köt. 3. fej. vi. szakaszát és a II. 11. fej. i–ii. szakaszait. 15. A tárgyat sokszor összezavarta a tény, hogy a (végső) magyarázat instrumentalista bírálatát néhányan a következő formula segítségével fejezték ki: a tudomány célja inkább a leírás, semmint a magyarázat. Itt azonban "leírás"-on a mindennapi empirikus világ leírását értették; és amit a formula közvetetten kifejezett, az az volt, hogy a nem ebben az értelemben leíró elméletek nem is magyaráznak, csupán kényelmes eszközök a mindennapi jelenségek leírásának elősegítésére. 347 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) 16. Lásd Kant 1789. május 5-i levelét Reinholdhoz, amelyben egy dolog (például az anyag) "valódi lényegét" vagy "természetét" elérhetetlennek tartja az emberi tudás számára. 17. Lásd a "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein"-t. 18. Ez a kritikám így nyíltan utilitarista, és instrumentalistaként lehet leírni; de itt a módszer egy problémájával foglalkozom, ami mindig az eszközök és célok illeszkedésének problémája. Támadásaim az esszencializmus – azaz a végső magyarázat tétele – ellen időnként szembekerültek azzal a megjegyzéssel, hogy én magam (talán öntudatlanul) a tudomány lényegének (vagy az emberi tudás lényegének) eszméjét alkalmazom, úgyhogy érvem, ha explicitté tennék, a következőképpen hangzana: "Az emberi tudomány (vagy az emberi tudás) lényege vagy természete, hogy nem ismerhetünk vagy kutathatunk olyan dolgokat, mint a lényegek vagy természetek." Ezt a sajátos ellenvetést azonban közvetve eléggé hosszasan megválaszoltam A tudományos kutatás logikájában (a 9. és 10. szakaszban, "A módszerelmélet naturalista megközelítése"), és ezt még azelőtt tettem, hogy egyáltalán felmerült volna valójában azelőtt, hogy egyáltalán leírtam és támadtam volna az esszencializmust. Egyébként el lehet fogadni azt a nézetet is, hogy bizonyos általunk készített dolgoknak mint az órák is vannak "lényegeik", ti. "céljaik" (és ami őket a "célok" szolgálóivá teszi). A tudománytól pedig, mint emberi, célszerű tevékenységtől (vagy módszertől) egyesek megkövetelhetik, hogy legyen "lényege", még akkor is, ha azt tagadják, hogy a természeti tárgyaknak van lényegük. (E tagadás azonban nem következik esszencializmus-kritikámból.) 19. R. Cotes Előszava Newton Principiájának második kiadásához. 20. A térnek és időnek (az anyagelmélethez hasonlóan) – magának Newtonnak köszönhetően – létezik esszencialista elmélete. 21. Levél Richard Bentley-hez 1692–3 (azaz 1693) február 25-én; ld. még a január 17-i levelet is (Newton: A Principiából és az Optikából – Levelek Bentleyhez. Kriterion, Bukarest 1981. 188. o.) 22. Newton a gravitációt egy kartéziánus közelhatás (érintkezés révén történő hatás) segítségével próbálta megmagyarázni: Optikájának 31. Kérdése szerint fontolóra vette, hogy "Amit vonzásnak nevezek, azt az impulzus hozhatja létre" (elébe vágva Lesage magyarázatának, amely szerint a gravitáció esernyő hatás a részecskék záporában). A 21., 22. és 28. Kérdés azt sugallja, hogy tudatában lehetett: a szélvédőre elkerülhetetlenül több impulzus hat, mint a hátsó ablakra. 23. Newton esszencialista volt, akinek számára a gravitáció nem lehetett a végső magyarázat; túl kritikus volt azonban ahhoz, hogy elfogadja akár saját magyarázó kísérleteit. Descartes ebben a helyzetben feltette volna valamilyen taszító mechanizmus létezését, előterjesztve egy általa "hipotézis"-nek nevezett valamit. Newton viszont, kritikusan Descartes-ra célozva, hangsúlyozta, hogy ő "a jelenségekből vonja le a bizonyítékot anélkül, hogy [önkényes vagy ad hoc] hipotéziseket találna ki" (28. Kérd.) Nem mintha nem használt volna hipotéziseket, az Optika pedig bővelkedik merész spekulációkban. A hipotézis módszer nyílt és ismételt elutasítása azonban maradandó hatást keltett; Duhem pedig ezt használta fel az instrumentalizmus támogatásához. 24. E nézet elemzését és kritikáját ld. A tudományos kutatás logikája c. könyvemben (Európa, Budapest 1997), különösen a 4. szakasz 7-es jegyzetében, és Open Society c. művem 11. fejezetének 51. jegyzetében. Az ötlet, miszerint az egyetemes állítások ily módon működhetnek, megtalálható Mill Logikájában (II. könyv, III. fejezet 3.): "Minden következtetés egyediről egyedire történik". Lásd még G. Ryle: A szellem fogalma V. fejezetét ugyanennek a nézetnek egy gondosabb és kritikai megfogalmazásáért. 25. Eddig nem találkoztam az irodalomban az instrumentalista érvnek ezzel a különös formájával; de ha emlékszünk az egy kifejezés jelentésével összefüggő problémák és az egy állítás igazságával kapcsolatos problémák párhuzamosságára (lásd például a táblázatot "On the Sources of Knowledge and of Ignorance" in: Conjectures and Refutations 3–30. o. c. írásom xii. szakaszában), akkor látjuk, hogy ez az érv teljesen megfelel William James "igazság" és "hasznosság" definíciójának. 26. Ehhez a problémához lásd a 23. jegyzetben említett két könyvemet, valamint "Science: Conjectures and Refutations", "The Demarcation Between Science and Metaphysics", "A Note on the Body-Mind Problem" és "Self-Reference and Meaning in Ordinary Language" c. írásaimat in: Conjectures and Refutations.


KARL R. POPPER: HÁROM NÉZET AZ EMBERI TUDÁSRÓL(1) 27. Duhem a döntő kísérletek felett gyakorolt híres kritikájában (az Aim and Structure of Physical Theory c. könyvében) sikeresen megmutatja, hogy döntő kísérletek sohasem alapozhatnak meg egy elméletet. Nem mutatja meg, hogy nem tudják cáfolni. 28. A korroboráció mértéke ezáltal nőni fog a korroboráló esetek valószínűtlenségével (vagy tartalmával). Lásd "Degree of Confirmation" c. tanulmányomat (Brit. Jour. Phil. Sci., 5, 143 skk. o.) és az "Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása" c. írásomat. 29. Lásd a 26. jegyzetet. 30. Lásd Weiner Heisenberg tanulmányát (Dialectica, 2, 1948, 333. sk. o.). Heisenberg saját instrumentalizmusa távolról sem következetes, és sok anti-instrumentalista megjegyzés szól a javára. Az itt idézett cikket azonban úgy lehet jellemezni, mint a leghatározottabb kísérletet annak bizonyítására, hogy kvantumelmélete az instrumentalista filozófia szükségességére vezet, és ezáltal arra az eredményre is, hogy a fizikai elméletet sosem lehet egységesíteni, vagy ellentmondásmentessé tenni. 31. Megjegyzés a korrektúrán. Amikor ez a tanulmány nyomdába került, Albert Einstein még élt, és el akartam küldeni neki egy példányt rögtön a kinyomtatás után. Megjegyzésem egy beszélgetésre utal, amelyet a tárgyról 1950-ben folytattunk. 32. Lásd a "A Note on Berkeley as Precursor of Mach and Einstein" v. szakaszát. 33. Lásd ennek tárgyalását fentebb az 5. szakaszban, és A tudományos kutatás logikájában (több helyen); továbbá a "Science: Conjectures and Refutations"-ban, és a Xenophanész idézetet a "Back to the Presocratics" in: Conjectures and Refutations 136–165. o. vége felé. 34. Lásd A. Tarski munkáját, a Concept of Trutht (Der Wahrheitsbegriff, etc., Studia Philosophica, 1935, szöveg az 1-es jegyzethez: "igaz = a valósággal megegyező"). (Lásd az angol fordítást in A. Tarski: Logic, Semantics, Mathematics, 1956, 153. o.; a fordítás "megfelelő"-t mond, ahol én "megegyező"-t fordítottam.) A következő megjegyzések (és az utolsó előtti bekezdés az előtt, amelyikhez ezt a jegyzetet illesztettem) válaszkísérlet Alexander Koyré professzor személyesen közölt baráti kritikájára, amiért rendkívül hálás vagyok. Nem hiszem, hogy ha elfogadjuk a "valósággal megegyező" és az "igaz" ekvivalenciáját, akkor komolyan fenyeget bennünket az idealizmus ösvényére tévedés. Nem azt javaslom, hogy a "valóságos"-t ezzel az ekvivalenciával definiáljuk. (De még ha ezt is tenném, nincs ok azt hinni, hogy egy definíció szükségszerűen meghatározza a definiált terminus ontológiai státuszát.) Az ekvivalencia annak meglátásában segíthet bennünket, hogy egy állítás hipotetikus jellegéből – azaz igazságát illető bizonytalanságunkból – következik hogy sejtéseink a valóságra vonatkoznak. 35. Lásd A tudományos kutatás logikája c. könyvem 25. szakaszának végét; és a "Science: Conjectures and Refutations" c. írásomat; valamint a "The Demarcation Between Science and Metaphysics" v. szakaszának az 58–62-es jegyzetekhez tartozó szövegét. 36. A valószínűség hajlam-elméletével kapcsolatban ld. írásaimat a következő helyeken: in Observation and Interpretation, ed. S. Körner 1957, 65. skk. o. és B. J. P. S. 10, 1959, 25. skk. o.


Chapter 25. HILARY PUTNAM: MI A "REALIZMUS"? Noha kétségtelenül jó, hogy a filozófiában az "izmus" szavak kimentek a divatból, néhány "izmus" szó makacsul ellenáll. Ilyen szó a "realizmus" is. Egyre több filozófus beszél napjainkban a realizmusról, de igen keveset mondanak arról, hogy tulajdonképpen mi az. Bár mást is mondanak, a realisták általában azt szokták állítani, hogy hisznek "az igazság korrespondencia elméletében". Amikor álláspontjuk mellett érvelnek, rendszerint valamiféle idealizmus ellen érvelnek – mostanában a pozitivizmus vagy operacionalizmus ellen. (Ez önmagában nem meglepő – minden filozófus igyekszik a bizonyítás terhét ellenfeleire hárítani. Ha pedig a bizonyítás terhe az ellenfélen van, az ellenfél érveinek cáfolata elégségesnek tűnik saját álláspontjának védelmére.) A tipikus realista érv az idealizmus ellen pedig az, hogy az idealizmus alapján a tudomány sikere készcsoda. Berkeley-nek szüksége volt Istenre, hogy az asztalokra és székekre (valamint a kert fáira) vonatkozó vélekedéseink sikerét megmagyarázza. Csakhogy az Istenre való hivatkozás a filozófiában kiment a divatból, és mindenesetre Isten Berkeley-féle használatát a legtöbb teista furcsának tartja. A modern pozitivista kénytelen magyarázat nélkül hagyni (a realista vád szerint), hogy miként képesek az "elektron számítások", a "tér-idő számítások" és a "DNS számítások" helyesen megjósolni a megfigyelhető jelenségeket, ha egyszer valójában nem léteznek sem elektronok, sem görbült tér-idő, sem DNS molekulák. Ha vannak efféle dolgok, akkor ezen elméletek sikere természetes módon magyarázható azzal, hogy az elméletek részben igazleírásai az ilyen dolgok viselkedésének. Az elméletek egymásra következése – pl. az, hogy a newtoni egyetemes tömegvonzást az einsteini relativitás követte – pedig éppily természetes módon magyarázható azzal, hogy valamely elméleti tárgy – mondjuk a gravitációs tér, vagy a tér-idő metrikus struktúrája, vagy mindkettő – részben helyes/részben helytelen leírását ugyanezen tárgy vagy tárgyak jobb leírásával helyettesítjük. De ha e tárgyak ténylegesen egyáltalán nem léteznek, kész csoda, hogy a gravitációs távolhatásról szóló elmélet vagy a görbült tér-időről szóló elmélet sikeresen jósol meg jelenségeket; ama ténynek pedig, hogy az utóbbi törvényeiből "határesetként" levezethető az előbbi elmélet, nincs semmiféle módszertani jelentősége. Nem állítom, hogy a pozitivista (vagy bárki más) nem képes válaszolni az efféle érvre. Több válasza is van: az elméleti terminusok jelentésére vagy a magyarázatra adott redukcionista elmélet stb. Engem azonban most a következő érdekel: a realista érv sikere a tudomány – vagy az előző korokban az anyagi tárgyak köznapi elméletének – sikerén múlik. De vajon mi köze a tudomány sikerének az igazság korrespondencia elméletéhez (vagy akármilyen más igazságelmélethez)? Az, hogy a tudomány rengeteg igaz előrejelzést készít, s a természet uralásának stb. egyre jobb módjaival áll elő, vitathatatlan tapasztalati tény. Ha a realizmus megmagyarázza ezt a tényt, akkor maga is szükségképpen nagy ívű tudományos hipotézis. A realisták gyakran magukévá teszik e gondolatot, s nyíltan hirdetik, hogy a realizmus valóban empirikus hipotézis.(1) Ez esetben viszont homályos marad, hogy mi köze a realizmusnak az igazság elméletéhez. Ebben az előadásban a tudás sikerének magyarázata és az igazságelmélet közötti kapcsolatot igyekszem felszínre hozni. 1. A tudományos ismeret "konvergenciája" Amit "realizmus"-nak nevezek, hívei gyakran "tudományos realizmus"-ként említik. Itt azért kerülöm az utóbbi kifejezést, mert a "tudományos realista" jelzőnek van némi ideologikus felhangja, s e felhang nem kevéssé emlékeztet a tizenkilencedik századi materializmusra vagy, hogy nyersen fogalmazzak, a falusi ateizmusra. Mármost ha az minősül "tudományos realistának", aki egyebek közt azt hiszi, hogy csak az méltó a tudás névre, ami a "tudományhoz" tartozik, akkor nem vagyok "tudományos realista". Mindazonáltal a tudomány tudásunknak kétségkívül igen figyelemreméltó része, s ennek természete és jelentősége minden olyan nagy filozófust foglalkoztatott, aki kicsit is érdeklődött az ismeretelmélet iránt. Így aztán nem meglepő, hogy mind a realisták, mind az idealisták "a tudomány filozófusai"-nak vallják magukat, kétféle értelemben is. Ha tehát az elkövetkezőkben a tudományos ismeretre koncentrálok, azt nem a szcientizmus iránti elkötelezettségből teszem. Azzal szeretném kezdeni, hogy a tudományos ismeret konvergenciájának gondolatában van valami. Hogy mi is ez, azt véleményem szerint Richard Boyd magyarázza el legjobban egy publikálatlan kéziratában. (2) Boyd


HILARY PUTNAM: MI A "REALIZMUS"? kimutatja, hogy a szokásos (pozitivista) tudományfilozófiából mindössze az következik, hogy az újabb elméleteknek, ha jobbak kívánnak lenni elődeiknél, sokat kell tartalmazniuk az elődeik megfigyelésimondatai közül (főként az igaz megfigyelési mondatokat). Az azonban már nem következik belőle, hogy az újabb elméleteknek azt is tartalmazniuk kell, hogy az elődök elméleti törvényei, bizonyos körülmények között, közelítőleg igazak – márpedig általában ez a helyzet. A tudósok arra törekszenek, hogy a korábbi elmélet mechanizmusait minél inkább megőrizzék (vagy bemutassák, hogy ezek az újabb mechanizmusok "határesetei"). Teszik ezt annak ellenére, hogy gyakran éppen ez a legnehezebb módja olyan elmélet megalkotásának, amely megőrzi a korábbi elmélet helyes megfigyelési előrejelzéseit, s új megfigyelési adatokat is magában foglal. Tény, hogy tudósok így járnak el – pl. ha tehetik, inkább fenntartják az energia megmaradásának elvét, minthogy sérülését feltételezzék. Az is tény, hogy e stratégia fontos felfedezésekhez vezetett (a Neptunusz felfedezésétől a pozitronéig). Boyd a realizmust nagy ívű empirikus hipotézisként próbálja kifejteni, mely két elvet tartalmaz: (1) Az érett tudomány terminusai általában rendelkeznek referenciával. (2) Az érett tudomány elméleteihez tartozó törvények általában közelítőleg igazak. Írásában azt igyekszik megmutatni, hogy a tudósok azért járnak el az említett módon, mert hisznek (1)-ben és (2)-ben, s e stratégia azért működik, mert (1) és (2) igazak. Az érvnek, ha helyes, egyik legérdekesebb eleme, hogy az "igazság" és a "referencia" fogalma okságimagyarázó szereppel bír az ismeretelméletben. Az (1) és (2) a tudósok viselkedésére és a tudomány sikerére adott magyarázat premisszái, és a referenciális szemantika fogalmaira épülnek. Ha a (2) premisszában (persze Boyd érveléséhez sok más premisszára is szükség van) az "igaz"-at valamiféle operacionalista "helyettesítővel" – pl. azzal, hogy "egyszerű, és igaz előrejelzésekhez vezet" – váltjuk fel, a magyarázat odavész. Tűnődjünk el egy pillanatig, hogy miért. Tegyük fel, hogy T 1 az elfogadott elmélet a fizika valamely központi ágában (ha van egyáltalán "érett" tudomány, a fizika biztosan az), s én olyan T2-t keresek, amely T1-et felválthatná. (Talán tudok is olyan területekről, ahol T 1 hamis előrejelzésekhez vezet.) Ha elhiszem (1)-et és (2)t, akkor tudom, hogy T1 törvényei (valószínűleg) közelítőleg igazak. Ennélfogva T 2-nek rendelkezni kell egy bizonyos tulajdonsággal – jelesül azzal, hogy T2nézőpontjából ítélve T1 törvényei közelítőleg igazak -, különben T2-nek (valószínűleg) esélye sincs arra, hogy igaz legyen. Mivel olyan elméleteket akarok, amelyek nem pusztán "közelítőleg igazak", hanem esélyük van az igazság elérésére, csak olyan T2-jelölteket veszek számításba, melyek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal – azaz T1 törvényeit határesetként tartalmazzák. Márpedig az imént pontosan a tudományos módszer eme sajátosságát tárgyaltuk. (Boyd a tudományos módszer más sajátosságaira is kitér, nem pusztán a "konvergenciára" – de ebbe most nem megyek bele.) Vagyis az, hogy tudom (1) és (2) igazságát, lehetővé teszi, hogy leszűkítsem az elmélet-jelöltek körét, s ezáltal növeli esélyeimet a sikerre. Mármost, ha T1-ről csak azt tudom, hogy valamilyen megfigyelési szótárral(3) kifejezhető, (zömmel) igaz előrejelzésekhez vezet, akkor mindössze annyit tudhatok T 2-ről, hogy tartalmaznia kell a T 1 által tartalmazott "megfigyelési mondatok" legtöbbjét. Az már nem következik, hogy T2-nek valamiféle határesetként tartalmaznia kell T1törvényeinek igazságát. A T2-t sok más módon is megszerkeszthetjük, hogy tartalmazza T 1 legtöbb megfigyelési mondatának igazságát. Gyakran éppen az a legnehezebben járható út, hogy T2-t úgy készítsük el, hogy tartalmazza T1törvényeinek "közelítő igazságát" is. Arra sincs magyarázat, hogy T 2-nek miért kellene ama vonással bírnia, hogy nézőpontjából referenciát tulajdoníthatunk T1 terminusainak. Márpedig tény, hogy tulajdoníthatunk referenciát a newtoni "gravitációs tér" -nek (bár az "éter"-nek és a "flogiszton"-nak nem) a relativitáselmélet nézőpontjából; Mendel "gén"-jének napjaink molekuláris biológiai nézőpontjából; vagy Dalton "atom"-jának a kvantummechanika nézőpontjából. Az ilyen visszamenőleges referencia-hozzárendelés a "kedvezőbb eshetőség" vagy "könyörületesség" elvén alapul(4), noha nem lehetünk ésszerűtlenül "könyörületesek". Természetes, hogy a molekuláris biológia "gén"-je ugyanaz a gén (pontosabban "faktor"), amelyről Mendel beszélni szándékozott; másról biztosan nem szándékozhatott beszélni! Itt is arról van szó, hogy ha azt hiszem, hogy T1 terminusai rendelkeznek referenciával (és szemantikai elméletemnek része a kedvezőbb eshetőség elve), akkor ez egy kényszert jelent T2 számára. Az elmélet-jelöltek osztálya le fog szűkülni, mivel T 2nek olyannak kell lennie, hogy nézőpontjából T1 terminusainak referenciát tulajdoníthassak. Ismét csak, ha a tudományfilozófiában nem használom az igazság és a referencia fogalmát, ha pusztán olyan "globális" tulajdonságokat használok, mint "egyszerű" vagy "igaz előrejelzésekre vezet", akkor nem lesz ilyen kényszer, s az elméletjelöltek körét ily módon nem leszek képes leszűkíteni. 2. És ha a tudományos ismeretben nincs "konvergencia"?


HILARY PUTNAM: MI A "REALIZMUS"? Most pedig hagy közelítsem meg e problémákat a másik irányból, az "igazság" kérdése felől. Milyen hatással lenne az igazság és a referencia fogalmára, ha úgy gondolnánk, tudásunkban nincs konvergencia? Ez a helyzet például Kuhn szerint, akinek kétségei vannak a konvergencia felől, s aki úgy ír (legalábbis A tudományos forradalmak szerkezetében), mintha ugyanannak a kifejezésnek nem lehetne azonos referenciája különböző paradigmákban (a különböző paradigmákhoz tartozó vagy különböző paradigmákat létrehozó elméletek különböző "világoknak" felelnek meg – mondja); s még inkább ilyen a helyzet Feyerabend szerint. Tegyük fel, hogy igazuk van, és Bohr elméletének (az 1900-as évek eleji Bohr-Rutherford elméletnek) "elektron"-ja nem arra referál, amit most elektronnak hívunk. Ez esetben nem referál semmilyen a jelenlegi elmélet által elismert dologra, sőt, a jelenlegi elmélet nézőpontjából nem referál semmire (e nézőpontból Bohr nem referálhatott másra, mint az elektronokra, ha pedig nem elektronokra referált, akkor nem referált semmire). Ha tehát jelenlegi elméletünk alapján kívánjuk megválaszolni a kérdést, hogy "referált-e Bohr az »elektron« terminussal?", Kuhn és Feyerabend szerint "nem"-mel kell felelnünk. És vajon milyen más elméletre támaszkodhatnánk mi, mint jelenlegi elméletünkre? (Mondhatnánk ezt Kant kutyaszorítójának, bár Quine is meglehetősen kedveli.) Kuhn úgy beszél, mintha minden elmélet referálna – nevezetesen saját "világának" létezőire – de ez semmilyen (tudományos) elmélet szerint nem igaz. Ugyanerre az álláspontra Feyerabend a következő érveléssel jut el (ezzel Kuhn egyáltalán nem ért egyet; az elméleteken keresztüli referenciára vonatkozó álláspontjuk hasonlósága nem ugyanazon a tudományfelfogáson alapul): valamely tudományos kifejezés bevezetői, vagy az ezt használó szakértők bizonyos törvényeket a vélhető referenciára vonatkozó szükségszerű igazságok gyanánt fogadnak el. Feyerabend e törvényeket, vagy a referenciának e törvényeken alapuló elméleti leírását lényegében a referencia definíciójaként (méghozzá analitikus definíciójaként) kezeli. Ezért ha úgy ítéljük meg, hogy az adott pontos leírás semmire sem illik rá, azt kell mondanunk, hogy "nincs ilyen dolog". Ha az elektron pontos Bohr-Rutherford-féle leírása semmire sem illik rá, akkor a Bohr-Rutherford-féle értelemben vett "elektron"-nak nincs referenciája. Továbbá, ha két elméletben különbözik az elektron elméleti leírása, az "elektron" kifejezésnek más-más értelme van a két elméletben (mivel más-más leírásokkal szinonim – ezt Feyerabend nem fogalmazza meg expliciten, de nem érvelhet másként). Feyerabend általános konklúziója, hogy az ilyen kifejezéseknek a különböző elméletekben nincs sem közös referenciája, sem közös jelentése ("az elméletek összemérhetetlensége"). E konklúzió kivédhető, ha úgy érvelünk (ahogy Saul Kripke és jómagam több helyen is tettük), hogy a tudományos terminusok nem leírások szinonimái. Ráadásul a szemantikai módszertan lényeges elve, hogy amikor a beszélők az általuk használt kifejezés referenciáját egy leírással határozzák meg, és a leírásnak nincs referenciája – mert a beszélők tévednek a tényeket illetően -, fel kell tételeznünk, hogy elfogadnák leírásuk ésszerű újrafogalmazását (olyan esetekben, amikor tudásunk alapján világos, hogyan kell leírásukat újrafogalmazni, hogy referenciával rendelkezhessen, és ha az adott gyakorlati helyzetben ez csak egyféleképpen tehető meg). (Nagyjából ez a kedvezőbb eshetőség elve, melyre fentebb hivatkoztunk.) Például, nem létezik a világban semmi, amire pontosan illene az elektron Bohr-Rutherford-féle leírása. Vannak azonban olyan részecskék, amelyekre Bohr leírása közelítőleg illik: megfelelő a töltésük, megfelelő a tömegük, és kiváltják azokat a legfontosabb jelenségeket, melyeket Bohr-Rutherford az "elektron" fogalmával magyarázott; pl. a vezetékben folyó áram ilyen részecskék folyamából áll. A kedvezőbb eshetőség elve azt diktálja, hogy Bohrt úgy értelmezzük, ezekre a részecskékre hivatkozott. Tulajdonképpen ha Bohr nem alkalmazta volna a kedvezőbb eshetőség elvét korábbi (Bohr-Rutherford korszakbeli) önmagára, nem használta volna tovább az "elektron" kifejezést (minden megjegyzés nélkül!), mikor közreműködött a (harmincas évekbeli) kvantummechanika megalkotásában. Hogy azonban visszatérjünk Kuhnra, a következőképpen válaszolhatunk neki: igenis vannak olyan dolgok – pontosan azok, amelyeket "elektron"-nak hívunk – amelyek sok vonatkozásában Bohr "elektronjaihoz" hasonló módon viselkednek (egy van a hidrogén atomban; egységnyi negatív töltés; megfelelő tömeg stb.). Az ilyen esetekben pedig (persze itt a Feyerabendnek adott választ ismételjük meg) a kedvezőbb eshetőség elve szerint úgy kell Bohrt értenünk, hogy arra referált, amit ma "elektron"-nak hívunk. Azt kell mondanunk, hogy nekünk más elméletünk van ugyanarról a dologról, amelyet Bohr "elektron"-nak nevezett; terminusa tehát rendelkezett referenciával. Ezt azonban csak azért mondhatjuk, mert jelenlegi elméletünk kimondja olyan dolgok létezését, amelyek számos szerepet betöltenek azok közül, amelyeket Bohr az "elektronoknak" szánt, még akkor is, ha ezeknek vannak más, igen furcsa, a Bohr-Rutherford-féle "elektronoktól" idegen tulajdonságai – pl. a hely és az


HILARY PUTNAM: MI A "REALIZMUS"? impulzus komplementaritása – is. De mi volna, ha olyan elméletet fogadnánk el, melynek nézőpontjából az elektronok olyanok, mint a flogiszton? Akkor azt kellene mondanunk, hogy elektronok valójában nem léteznek. De mi volna, ha mindig ez történne? Mi volna, ha az egyik nemzedék által feltételezett összes elméleti dolog (molekulák, gének stb., csakúgy, mint az elektronok) a későbbi tudomány nézőpontjából sorra "nem létező"-nek bizonyulna? Ez persze az ősi szkeptikus "tévedés-érv" egyik változata – honnan tudod, hogy most nem tévedsz? De a tévedés-érv e változata napjainkban sokakat komolyan aggaszt, s nem pusztán "filozófiai kétely". A komoly aggodalomra részben az ad okot, hogy végül kényszerítő erejűvé válik az alábbi meta-indukció: éppúgy, ahogy az ötven (vagy akárhány) évvel ezelőtti tudományos terminusok nem rendelkeztek referenciával, ki fog derülni, hogy napjaink tudományos terminusai sem rendelkeznek vele (leszámítva a megfigyelési terminusokat, ha vannak ilyenek). Nyilvánvaló elvárás a referenciaelmélettel szemben, hogy e meta-indukciót megakadályozza; ez az egyik érv a kedvezőbb eshetőség elv mellett. De az elv lehet ésszerűtlen; nem szabad odáig vinnünk, hogy a flogisztonnak is legyen referenciája. Ha nincs konvergencia, ha a későbbi elméletek nem tartalmazzák a korábbiakat határesetként, ha Boyd (1) és (2) elve egyértelműen hamis a későbbi tudomány szempontjából, akkor a kedvezőbb eshetőség mindig ésszerűtlen lesz – azokat az elméleti leírásokat, melyeket a korábbi elméletek adtak a különféle dolgokról, nem lehet ésszerűen módosítani, hogy e leírások olyan dolgokra referáljanak, melyek szerepe némiképp hasonló azokhoz, amik a későbbi elmélet nézőpontjából léteznek. A referencia így szertefoszlik. De mi lesz az elméleti tudományokban az igazság fogalmával, ha egyetlen deskriptív kifejezés sem referál? Talán minden elméleti mondat "hamis"; vagy valami új konvenciót találunk ki, hogy igazságértéket feltételezhessünk abban az esetben is, ha a predikátumok nem referálnak. Akárhogy is, az "igazságérték" fogalma érdektelenné válik, ha elméleti terminusokat tartalmazó mondatokról van szó. Így az igazság is szertefoszlik. (Fordította Forrai Gábor) JEGYZETEK 1. Mint ki fog derülni, úgy gondolom, a realizmus hasonlít az empirikus hipotézisekhez abban, hogy (1) hamis lehet, és hogy (2) tényekkel lehet alátámasztani (vagy bírálni). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a realizmus tudományos (a "tudomány" szó bármilyen szokásos értelmében), vagy hogy a realizmus hipotézis. A "tudományosság" fogalmára az előadások során még visszatérek. Korábbi írásaimban már szóltam arról, hogy a külvilág vagy a mások tudatának létében való hit miért nem "hipotézis". (Lásd Mind, Language, and Reality; Philosophical Papers, 2. kötet, Cambridge University Press, 1975, 1. és 17. fejezet). 2. Realism and Scientific Epistemology, Cambridge University Press, megjelenés alatt. [E könyv nem jelent meg. Boyd nézeteit leginkább a következő írásból ismerhetjük meg: "The Current Status of Scientific Realism", Scientific Realism, szerk.: Jarrett Leplin, Berkeley, Los Angeles, London: University of California Press, 41–82. o. a fordító megjegyzése] 3. E fogalmat a "What Theories are Not" című írásomban bírálom, lásd Mathematics, Matter, and Method; Philosophical Papers, 1. kötet, Cambridge University Press, 1975. 4. Lásd "Language and Reality", alábbi kötetemben: Mind, Language, and Reality; Philosophical Papers, 2. kötet, Cambridge University Press, 1975.


Chapter 26. BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) Századunk első uralkodó tudományfilozófiáját a logikai pozitivizmus részeként fejtették ki. Noha e nézetek virágkora a második világháború előtt volt, egy olyan kifejezés, mint például "az elméletekre vonatkozó bevett nézet", még ma is a logikai pozitivisták által kidolgozott elgondolásokra utal. Ebben a fejezetben a tudományos realizmus mellett szóló fő érveket fogom vizsgálni és bírálni. Ezek az érvek gyakran a logikai pozitivizmus kritikájának részeként bukkantak föl, de minden bizonnyal tárgyalhatók önállóan, hiszen, bár tudományos realizmus legkönnyebben a pozitivizmusra való reakcióként érthető, attól még meg kell állnia a saját lábán. Az általam képviselt alternatíva – melyet hagyományos elnevezés híján konstruktív empirizmusnak fogok nevezni – ugyancsak szemben áll a pozitivista doktrínával. 1. Tudományos realizmus és konstruktív empirizmus A tudományfilozófiában a "tudományos realizmus" terminus egy precíz állásfoglalást jelöl azzal kapcsolatban, hogyan kell egy tudományos elméletet értelmezni, s valójában mi a tudományos tevékenység. Megkísérlem meghatározni ezt az álláspontot, s megvitatni lehetséges alternatíváit. Ezután röviden és elnagyoltan vázolom azt a bizonyos alternatívát, melyet a későbbi fejezetekben képviselni és kidolgozni fogok. 1.1 A tudományos realizmus tézise Pontosan mit is értünk tudományos realizmuson? Az álláspont naiv megfogalmazása így festene: a tudomány igaz, részleteiben hű képet ad a világról, s a tudomány által posztulált entitások valóban léteznek: a tudomány eredményei felfedezések, nem pedig feltalálások. Ez a megfogalmazás túlságosan naiv: azt a nézetet tulajdonítja a tudományos realistának, hogy a jelenlegi elméletek korrektek. Ez azt jelentené, hogy a korábbi tudományos realista, mondjuk C. S. Peirce, filozófiai pozícióját az empirikus eredmények megcáfolták. Nem hiszem, hogy a tudományos realisták akár amellett a nézet mellett is el kívánnák kötelezni magukat, hogy a tudomány belátható időn belül minden tekintetben igaz elméletekhez fog jutni – a tudomány fejlődése ugyanis lehet egy végtelen önkorrekció; vagy még rosszabb esetben, megeshet, hogy az Armageddon túlságosan is korán eljön. A naiv felfogás ugyanakkor jó irányba tapogatózik. Választ ad két alapvető kérdésre: a tudományos elméletet olyan történetként jellemzi, mely arról szól, valójában mi létezik, a tudományos tevékenységet pedig a feltalálással szembeállított felfedező vállalkozásként mutatja be. Arra a két kérdésre, hogy mi a tudományos elmélet, és mit csinál, minden tudományfilozófiának válaszolnia kell. E ponton az a feladatunk, hogy megtaláljuk a tudományos realizmus olyan megfogalmazását, mely rendelkezik a naiv elképzelés említett jellemzőivel, de nem terheli meg a realistákat elfogadhatatlanul súlyos következményekkel. Ha érvelni akarunk ellene, akkor különösen fontos, hogy a lehető leggyöngébbre fogalmazzuk a tézist, nehogy szélmalmok ellen rohamozzunk. Irányjelzőként álljon itt néhány idézet, melyek többségét alább, a szerzők érveinek összefüggésében is megvizsgálunk. Wilfrid Sellars egyik megfogalmazása a következő: jó okkal bírni egy elmélet elfogadására ipso facto annyi, mint jó okkal bírni annak elfogadására, hogy az elmélet által posztulált entitások léteznek.(2) Itt egy ismeretelméleti kérdésről van szó, de az idézet közvetve fényt vet arra is, hogy Sellars véleménye szerint mit jelent egy elméletet elfogadni. Brian Ellis, aki inkább tudományos entitás-realistának tekinti magát, mint tudományos realistának, egyetérteni látszik Sellars ezen álláspontjával, de egy erősebb nézetet fogalmaz meg: A tudományos realizmust olyan nézetként értelmezem, mely szerint a tudomány elméleti állításai a realitás igaz általánosított leírásai, vagy arra törekszenek, hogy ilyen leírások legyenek. (3) E megfogalmazásnak két előnye van: az elméletek értelmezésére koncentrál, anélkül, hogy az elfogadásuk melletti indokokra utalna, s nem sugallja, hogy ahhoz, hogy valaki realista legyen, azt kell hinnie, hogy a 354 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) jelenlegi tudományos elméletek igazak. Ez utóbbi előnyt azonban a "törekszik" szó használatával éri el, melynek meglehetnek a maga saját problémái. Egy passzusban, melyet a 7. részben ismét idézni fogok, Hilary Putnam olyan megfogalmazást ad, melyről azt mondja, hogy Michael Dummettől tanulta: Aki (egy adott elmélet vagy diskurzus vonatkozásában) realista, az úgy véli, hogy (1) az elmélet mondatai igazak vagy hamisak; és (2) ami igazzá vagy hamissá teszi őket, az valami külső – azaz (általában véve) nem aktuális vagy potenciális érzet-adataink, elménk vagy nyelvünk struktúrája stb.(4) Nem sokkal ezután újabb megfogalmazást ad, melyet Richard Boydnak tulajdonít: Az, hogy az érett tudományos elméletek terminusai általában referálnak (ez a megfogalmazás Richard Boydtól származik), hogy az érett tudományban elfogadott elméletek általában közelítőleg igazak, hogy ugyanaz a terminus referálhat ugyanarra a dologra akkor is, ha különböző elméletekben fordul elő – ezek olyan állítások, melyek a tudományos realista szerint ... részei a tudományt, s annak tárgyaihoz való viszonyát illető adekvát, tudományos leírásnak.(5) Az idézetek egyikét sem szánták definíciónak, de azt hiszem, megmutatják, hogy az igazságnak fontos szerepet kell játszania az alapvető realista álláspont megfogalmazásában. Amint azt is, hogy e megfogalmazásnak tartalmaznia kell valamilyen választ arra a kérdésre, mit jelent egy elméletet elfogadni vagy képviselni. Most javaslatot teszek egy ilyen megfogalmazásra, mely véleményem szerint értelmezi a fenti megjegyzéseket, valamint értelmezhetővé teszi a realisták alább vizsgálandó érveit – anélkül, hogy az ehhez szükséges minimumnál több terhet rakna rájuk. A tudomány arra törekszik, hogy elméleteiben szó szerint igaz beszámolót adjon arról, hogy milyen a világ; s egy tudományos elmélet elfogadása magában foglalja azt a vélekedést, hogy az elmélet igaz. Ez a tudományos realizmus korrekt megfogalmazása. Hadd védelmezzem e megfogalmazást annak megmutatásával, hogy egészen minimális elkötelezettséget kíván, s bárki egyetérthet vele, aki tudományos realistának tekinti magát. A naiv megfogalmazás úgy szólt, hogy a tudomány igaz beszámolót ad; a korrekt megfogalmazás csupán annyit mond, hogy a tudomány erre törekszik. A tudomány célja persze nem azonosítható az egyes tudósok motívumaival. A sakk célja az, hogy mattot adjunk ellenfelünknek; de a játékost a hírnév, az aranyérem megszerzése, a dicsőség motiválhatja arra, hogy játsszon. A cél meghatározza, hogy egy tevékenységben, mint olyanban, mi számít sikernek; s e célra a legkülönbözőbb okokból lehet törekedni. Amikor azt mondom, hogy a cél, nem kívánom tagadni, hogy vannak más, mellékes célok is, melyek lehetnek a főcél elérésének eszközei, de lehetnek attól függetlenek is: mindenki készséggel elfogadja, hogy az egyszerűség, informativitás, prediktív erő, a magyarázat (ugyancsak) erények. Tekintve, hogy a doktrína lehető leggyöngébb, általánosan elfogadható változatát kínálom, megfogalmazásomat talán még az olyan filozófus is elfogadhatja, aki a tudomány legfontosabb céljának valami olyasmit tekint, ami csupán megkívánja, hogy igaz elméleteket találjunk. Azért építettem bele azt, hogy "szó szerint", hogy kizárjam a realisták közül azon álláspontokat, melyek azt implikálják, hogy a tudomány igaz, ha "megfelelően értelmezzük", de szó szerint hamis, vagy értelmetlen. Egy ilyen álláspont ugyanis összeegyeztethető lenne a konvencionalizmussal, logikai pozitivizmussal és az instrumentalizmussal. Alább még visszatérek erre, csakúgy, mint a 7. szakaszban, ahol tovább vizsgálom Dummett nézeteit. A definíció második fele az ismeretelméletet érinti, de mindössze annyit tesz, hogy az elmélet elfogadását azonosítja az igaz voltába vetett hittel.(6) Ez nem implikálja, hogy bárki valaha is racionálisan igazolt módon alakíthatna ki ilyen hitet. Helyet kell csinálnunk annak a, manapság sokat vitatott, ismeretelméleti álláspontnak, miszerint a racionális ember, a tautológiát kivéve, sohasem tulajdonít egyetlen állításnak sem 1-es személyes valószínűséget. Azt hiszem, egy tudományos realista ritkán helyezkedne erre az ismeretelméleti álláspontra, de természetesen ez lehetséges.(7) Ahhoz, hogy a korlátozott elfogadást értsük, először meg kell értenünk a fenntartás nélküli elfogadást. Ha egy elmélet elfogadása magában foglalja azt a hitet, hogy az elmélet igaz, akkor ideiglenes elfogadása eme hit ideiglenes elfogadását foglalja magába. Ha a hitnek fokozatai vannak, akkor fokozatai vannak az elfogadásnak is, s akkor beszélhetünk bizonyos fokú elfogadásról, mint ami az elmélet igazságának bizonyos fokú hitét foglalja magába. Természetesen ezt meg kell különböztetni attól a hittől, hogy az elmélet közelítőleg igaz, mely


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) úgy tűnik, azt jelenti, hogy az elmélet köré csoportosuló elméletosztály valamelyik eleme (szó szerint) igaz. A realizmus javasolt megfogalmazása így ismeretelméleti állásponttól függetlenül használható. 1.2 A realizmus alternatívái A tudományos realizmus az az álláspont, hogy a tudományos elméletalkotás célja egy szó szerint igaz beszámoló arról, hogy milyen a világ, s a tudományos elmélet elfogadása magába foglalja azt a hitet, hogy az elmélet igaz. Ennek megfelelően, az antirealizmus az az álláspont, mely szerint a tudomány célja megvalósítható ilyen szó szerint igaz beszámoló nélkül, s az elmélet elfogadása kevesebbet (vagy mást is) magába foglalhat, mint ama hitet, hogy az elmélet igaz. Mi az, amit a tudósok, e két különböző felfogás szerint, csinálnak? A realista szerint, amikor valaki egy elméletet javasol, azt állítja, hogy igaz. Az antirealista szerint azonban nem állítja, hogy igaz, csupán felmutatja az elméletet, s azt állítja, hogy vannak bizonyos erényei. Ezen erények jelenthetnek kevesebbet az igazságnál; ilyen lehet esetleg az empirikus adekvátság, az elmélet átfogó volta, a különböző célokra való elfogadhatóság. Ezt még ki kell fejteni, hiszen a részleteket nem határozza meg a realizmus tagadása. Most azonban az általános elhatárolást lehetővé tevő kulcsfogalmakra kell koncentrálnunk. A szó szerint igaz beszámoló gondolatának két aspektusa van: a nyelv szó szerint értelmezendő; s így értelmezve, a beszámoló igaz. Ez két táborra osztja az antirealistákat. Az elsőbe tartozók úgy vélik, hogy megfelelően (de nem szó szerint) értelmezve, a tudomány igaz, vagy az a célja, hogy igaz legyen. A másodikba tartozók szerint a tudomány nyelvét szó szerint kell értelmezni, de elméleteinek nem kell igaznak lenniük ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek. Az általam képviselendő antirealizmus a második táborba tartozik. Nem könnyű megmondani, mit értsünk szó szerinti értelmezésen. A gondolat talán a teológiából származik, ahol a fundamentalisták szó szerint értelmezik a Bibliát, míg a liberálisok többféle "demitologizáló", allegorikus, metaforikus és analogikus értelmezést fogadnak el. A "szó szerinti értelmezés" problémája a nyelvfilozófiához tartozik. Alább, a 7. szakaszban, ahol röviden áttekintem Michael Dummett bizonyos nézeteit, hangsúlyozni fogom, hogy a "szó szerinti" nem jelenti azt, hogy "igazságértékkel bíró". A "szó szerinti" kifejezést elég jól értjük ahhoz, hogy általános filozófiai célokra használhassuk, de ha megpróbáljuk explikálni, akkor nyakig találjuk magunkat a természetes nyelv értelmezésének problémájában. Rossz taktika lenne tehát, ha a tudományra irányuló vizsgálatunkat e probléma valamely megoldása melletti elköteleződéssel kötnénk össze. A következő és a 7. szakaszban található megjegyzések jelen céljainkhoz megfelelően meghatározzák a kifejezés használatát. Az a döntés, hogy kizárjuk a tudomány nyelvének valamennyi nem szó szerinti értelmezését, kizárja az antirealizmus pozitivizmusként és instrumentalizmusként ismert formáit is. Először: a szó szerinti értelmezésben a tudomány nyilvánvaló állításai valóban állítások, melyek lehetnek igazak vagy hamisak. Másodszor: bár a szó szerinti értelmezés lehet kidolgozott, a logikai viszonyokat nem változtathatja meg. (Lehet kidolgozott például olymódon, hogy azonosítja, mit jelölnek a terminusok. Ilyen a fenomenologikus termodinamika nyelvének a statisztikai termodinamika nyelvére való "redukálása": a gázmennyiségeket molekulahalmazokkal azonosítják, a hőmérsékletet az átlagos kinetikus energiával, s így tovább.) A tudomány pozitivista interpretációja szerint az elméleti terminusoknak csak a megfigyelésiekkel fennálló kapcsolaton keresztül van jelentése. Ezért a pozitivisták úgy vélik, hogy két elmélet ténylegesen mondhatja ugyanazt, noha formailag ellentmondanak egymásnak. (Az egyik, mondjuk, azt állítja, hogy minden anyag atomokból áll, míg a másik ehelyett egy univerzális kontinuus közeget posztulál; a pozitivisták szerint mégis ugyanazt mondják, amennyiben megfigyelhető következményeik azonosak.) De két, egymásnak ily módon ellentmondó elmélet "valójában" csak akkor mondhatja ugyanazt, ha nem szó szerint értelmezzük őket. Legfőképpen, ha egy elmélet azt állítja, hogy valami létezik, akkor a szó szerinti értelmezés kifejtheti, hogy mi ez a valami, de nem szünteti meg a létezés implikálását. A tudomány pozitivista interpretációit sok kritika érte, s fölösleges lenne ezeket megismételni. A következő fejezetben néhány konkrét kritikai megjegyzést teszek a pozitivista megközelítéssel kapcsolatban. 1.3 Konstruktív empirizmus A tudomány nyelvének szó szerinti értelmezéséhez ragaszkodni annyi, mint kizárni az elméletek metaforaként vagy hasonlatként való értelmezését, vagy azt a felfogást, hogy az elméletek esetleg csak "demitologizálás", vagy másféle, a logikai formát meg nem őrző "fordítás" után értelmezhetők. Ha az elmélet állításai között szerepel, hogy "Léteznek elektronok", akkor az elmélet azt mondja, hogy léteznek elektronok. Ha emellett az is


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) szerepel az állítások között, hogy "Az elektronok nem bolygók", akkor az elmélet – egyebek mellett – azt is mondja, hogy olyan entitások léteznek, amelyek nem bolygók. Ez azonban nem tisztáz túlságosan sokat. Gyakran egyáltalán nem egyértelmű, hogy egy elméleti terminus konkrét vagy matematikai entitásra referál. A klasszikus fizika egyik, talán tartható, interpretációja szerint az erők nem konkrét entitások – az olyan mondatok, hogy "vannak olyan erők, melyek ...", mindig értelmezhetők matematikai kijelentésként, mely bizonyos függvények létét állítja. Ez azonban vitatható. Nem minden, a tudomány nyelvének szó szerinti értelmezéséhez ragaszkodó tudományfilozófiai álláspont realista. E ragaszkodás ugyanis egyáltalán nem az elméletekkel kapcsolatos episztemikus attitűdünkkel, nem is az elméletek alkotása révén elérni kívánt céljainkkal, hanem csakis annak korrekt értelmezésével függ össze, amit az elmélet mond. (A fundamentalista teista, az agnosztikus és az ateista föltehetőleg egyetért egymással – de a liberális teológusokkal nem – azon állítás értelmezésében, hogy Isten, vagy istenek, vagy angyalok léteznek.) Miután úgy döntöttünk, hogy a tudomány nyelvét szó szerint kell értelmezni, még mindig mondhatjuk, nem szükséges úgy vélni, hogy a jó elméletek igazak, sem ipso facto hinni, hogy az általuk posztulált entitások léteznek. A tudomány arra törekszik, hogy empirikusan adekvát elméleteket alkosson, s egy elmélet elfogadása csupán azt a hitet foglalja magába, hogy az elmélet empirikusan adekvát. Ez az általam képviselt antirealista álláspont megfogalmazása, melyet konstruktív empirizmusnak fogok nevezni. E megfogalmazásra ugyanazok a megszorítások érvényesek, melyeket az 1.1 részben a tudományos realizmusra alkalmaztunk, s ezeken felül megkívánja még az "empirikusan adekvát" kifejezés explikálását. Ehelyütt megelégszem azzal az előzetes magyarázattal, hogy egy elmélet pontosan akkor tekinthető empirikusan adekvátnak, ha az, amit aktuális világunk megfigyelhető dolgairól és eseményeiről mond, igaz – pontosan akkor, ha "megőrzi a jelenségeket". Kissé pontosabban: az ilyen elméletnek van legalább egy olyan modellje, melybe valamennyi tényleges jelenség beleillik. Hangsúlyoznom kell, hogy valamennyi jelenségről van szó: nem csupán a ténylegesen megfigyeltekről, s nem is csak azokról, melyeket valamikor, akár a múltban, jelenben, vagy jövőben figyelnek meg. Az egész következő fejezetet ezen, a tudományos elmélet szerkezetével kapcsolatos felfogásommal szorosan összefüggő, kifejezés explikálásának szentelem. A realizmus és antirealizmus megkülönböztetés, amennyiben az elfogadással kapcsolatos, csupán azt a kérdést érinti, hogy mennyi hitet foglal magába az elfogadás. Az elméletek (teljes, ideiglenes, vagy bizonyos fokú) elfogadása a tudományos tevékenység olyan része, mely nyilvánvalóan többet tartalmaz a hitnél. Ennek egyik fő oka az, hogy sohasem a teljes elmélettel szembesülünk. Így, amikor egy tudós elfogad egy elméletet, ezzel bekerül egy bizonyos kutatási programba. E program erősen különbözhet attól, melybe egy másik elmélet elfogadásával került volna, még akkor is, ha e két (nagyonis inkomplett) elmélet minden általuk lefedett megfigyelhető dolog vonatkozásában ekvivalens. Így az elfogadás nem csupán hitet, hanem bizonyos elkötelezettséget is jelent. Még számunkra is, akik nem vagyunk gyakorló tudósok, az elfogadás elkötelezettséget jelent arra nézve, hogy minden, a jövőben felbukkanó jelenséget ezen elmélet fogalmi eszközeivel kezeljünk. Meghatározza azokat a fogalmakat, melyeket a magyarázatok keresése során használni fogunk. Ha az elfogadás határozott, ez megnyilvánul a magyarázó szerepéről alkotott elképzelésben, az arra való hajlandóságban, hogy a kérdésekre ex katedra válaszokat adjunk. Még ha nem is fogadunk el egy elméletet, akkor is eszmét cserélhetünk egy olyan kontextusban, melyben a nyelvhasználatot ez az elmélet szabályozza – de az elfogadás ilyen kontextusokat hoz létre. Mindez sokban hasonlít az ideológiai elkötelezettséghez. Egy elkötelezettség persze nem igaz vagy hamis: ama meggyőződésünk kinyilvánítása, hogy az elkötelezettség majd igazolódik. Ez az elmélet-elfogadás pragmatikus dimenziójának előzetes vázlata. Ez – az episztemikus dimenziótól eltérően – nem jelenik meg nyíltan a realisták és antirealisták közötti nézeteltérésben. Mivel azonban az antirealisták szerint az elfogadás kevesebb hitet foglal magába, ők gyakrabban veszik tekintetbe a pragmatikus aspektust. Érdemes fölhívni a figyelmet itt a fontos különbségre. Az a hit, hogy az elmélet igaz, vagy empirikusan adekvát, nem vonja maga után azt a hitet, hogy az elmélet teljes elfogadása majd igazolódik, amint az elmélet elfogadásának majdani igazolódásában való hit sem vonja maga után azt a hitet, hogy az elmélet igaz, vagy empirikusan adekvát. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég elképzelni valakit, akinek igen határozott elképzelései vannak az emberi faj, vagy a tudományos közösség, s az azt érő hatások jövőjéről, valamint gyakorlati korlátainkról. Nagyonis megtörténhet, például, hogy egy empirikusan adekvát elmélet nem egykönnyen egyeztethető össze más elméletekkel, melyeket ténylegesen elfogadtunk, vagy hogy Armageddon még azelőtt bekövetkezik, mielőtt az összeegyeztetés sikerülhetne. Az, hogy egy elmélet igazságában vagy empirikus 357 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) adekvátságban való hit megfeleltethető-e annak a hitnek, hogy az elmélet elfogadása, ideális kutatási föltételek mellett, hosszú távon igazolódni fog, más kérdés. Számomra a tudományfilozófiában irreleváns kérdésnek tűnik, mivel az igenlő válasz nem érvénytelenítené az előbbiekben kidolgozott megkülönböztetést. (A kérdés azt is föltételezheti, hogy a tényellentétes feltételes kijelentések objektíve igazak vagy hamisak, amit nem fogadnék el.) Noha úgy látom, hogy a realisták és antirealisták véleményének nem kell különböznie az elméletek elfogadásának pragmatikus vonatkozásait illetően, azért említettem, mivel azt hiszem, e vélemények általában különböznek. A későbbiekben újra meg újra vissza kell térnünk például a magyarázat iránti igényhez, melyhez a realisták általában objektív érvényességet társítanak, az antirealisták pedig tagadják ezt. 2. Az elmélet/megfigyelés "dichotómia" A logikai pozitivizmus (nem indokolatlanul) harminc éven át uralta a tudományfilozófiát. A Minnesota Studies in the Philosophy of Science 1960-ban jelentette meg Rudolf Carnap "Az elméleti fogalmak metodológiai státusza" című tanulmányát, mely sok szempontból a pozitivista program csúcspontja. A tanulmány a megfigyelési nyelvhez (a természetes nyelv feltételezett része, mely mentes az elméleti terminusoktól) viszonyítva értelmezi a tudományt. Két évvel később, ugyanebben a sorozatban jelent meg Grover Maxwell "Az elméleti entitások ontológiai státusza" című írása, mely címében és tartalmában egyaránt egyenes válasz Carnapnak. Ez a locus classicusa az új realisták állításának, mely szerint elmélet és megfigyelés között nem vonható megkülönböztetés. Konkrétan meg fogom vizsgálni Maxwell bizonyos állításait, de előbb hadd tegyek egy általános megjegyzést a vitáról. Az olyan kifejezések, mint "elméleti entitás", "megfigyelhető – elméleti dichotómia", első pillantásra kategóriahibáknak tűnnek. A terminusok vagy fogalmak elméletiek (az elméletalkotás céljához bevezetettek vagy hozzáigazítottak); az entitások lehetnek megfigyelhetők vagy megfigyelhetetlenek. Ez jelentéktelennek tűnhet, de ketté osztja a tárgyalást. Szét tudjuk választani a nyelvet egy elméleti és egy nem-elméleti részre? Képesek vagyunk a dolgokat és eseményeket megfigyelhető és megfigyelhetetlen osztályokba sorolni? Maxwell mindkét kérdésre nemleges választ ad, bár nem különbözteti meg őket elég gondosan. Az elsőben, ahol olyan jól ismert, álláspontját támogató írásokra támaszkodhat, mint Wilfrid Sellarséi, és Paul Feyerabendéi, teljesen egyetértek vele. Nyelvünk egésze teljesen elmélet-fertőzött. Ha meg tudnánk tisztítani nyelvünket az elmélet-terhelt terminusoktól, kezdve az olyan újabbakkal, mint a "VHF vevő", folytatva a "tömeg"-en és az "impulzus"-on át az "elem"-ig, s így visszajutnánk a nyelvteremtés előtörténetéig, amihez végül eljutnánk, használhatatlan lenne. Nyelvhasználatunkat, s a tudósokét is, korábban elfogadott elméletekből származó képek irányítják. Amint már Duhem hangsúlyozta, ez még a kísérleti beszámolókra is igaz. A nyelv higiénikus rekonstrukciói, amilyet a pozitivisták maguk célul tűztek ki, egyszerűen szóba se jönnek. A következő fejezetben visszatérek a pozitivizmus eme bírálatára. De azt jelenti-e ez, hogy tudományos realistáknak kell lennünk? Ennél azért nyilván jobban toleráljuk a többértelműséget. Az, hogy nyelvhasználatunkat egy adott kép irányítja, semmit nem mond arról, hogy mennyire tekintjük e képet igaznak. Amikor azt mondjuk, hogy reggel följön, este pedig lenyugszik a nap, akkor egy mára explicite elutasított kép irányít bennünket. Mikor Milton az Elveszett paradicsomot írta, szándékosan hagyta, hogy költeményét áthassa a régi, geocentrikus asztronómia, noha futó megjegyzései világosan mutatják, hogy érdeklődött korának asztronómiai felfedezései és elgondolásai iránt. Ezek extrém példák ugyan, de megmutatják, hogy nem vonhatunk le közvetlen következtetéseket nyelvünk elmélettel-terhelt voltából. Maxwell fő érvei azonban a megfigyelhető – megfigyelhetetlen distinkció ellen irányulnak. Mindenekelőtt tisztázzuk, mit szándékoztak megkülönböztetni e distinkcióval. A "megfigyelhető" terminus vélelmezett entitásokat (olyanokat, melyek lehet, hogy léteznek, lehet, hogy nem) osztályoz. A repülő ló megfigyelhető – ezért vagyunk abban oly biztosak, hogy nem létezik – míg a hetes szám nem figyelhető meg. Vélhetőleg ennek megfelelő módon feloszthatók az emberi cselekedetek is. A puszta észlelés (szabad szemmel) például megfigyelés. Egy részecske tömegének kiszámítása, pályájának egy ismert erőtérben való elhajlásából, nem azonos e tömeg megfigyelésével. Fontos, hogy ne keverjük össze a megfigyelni-t [observing] (egy entitás, mint például egy dolog, esemény, vagy folyamat megfigyelése) a megfigyelni hogy-gyal [observing that] (megfigyelni, hogy ez, vagy valami más a helyzet). Tegyük föl, hogy a Fülöp szigeteken nemrég talált kőkorszaki emberek egyikének mutatunk egy teniszlabdát, vagy egy autókarambolt. Viselkedéséből látjuk, hogy észrevette őket; például fölkapja és elhajítja a labdát. Nem látta azonban, hogy az egy teniszlabda, vagy hogy egy bizonyos esemény autókarambol, mivel nem


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) is rendelkezik ezekkel a fogalmakkal. Nem tehet szert erre az információra észleléssel; először sok mindent tanulnia kellene. Butaság azonban azt mondani, hogy nem látja ugyanazokat a dolgokat és eseményeket, mint mi; ez egy szójáték, mely a "látni" és "látni, hogy" közti kétértelműségen alapszik. (Azon állításunk igazságfeltételeinek, hogy "x megfigyeli, hogy A", olyanoknak kell lenniük, hogy az, hogy x-nek milyen fogalmai vannak – föltehetőleg nem függetlenül az x által beszélt nyelvtől (ha x ember) – változóként valahogyan bekerüljön a korrekt igazságdefinícióba. Azt mondani, hogy x megfigyelte a teniszlabdát, ezért egyáltalán nem implikálja, hogy x megfigyelte, hogy az egy teniszlabda volt; az bizonyos fogalmi tudatosságot követelne meg.) Maxwell kétféle érvet hoz föl a megfigyelhetőséggel kapcsolatban: az egyik az ilyen megkülönböztetések lehetősége ellen irányul, a másik az ellen, hogy az ilyen megkülönböztetéseknek bármiféle jelentősége lenne. Az első érv a közvetlen megfigyelés és a következtetés közötti folyamatos átmeneten alapul: elvileg létezik egy folyamatos sor, mely azzal kezdődik, hogy vákuumon nézünk át, s azután rendre ezeket az elemeket tartalmazza: ablaküvegen, szemüvegen, látcsövön, gyönge mikroszkópon, nagy fölbontóképességű mikroszkópon stb. nézünk át. Ebből az a fontos következmény adódik, hogy nincs kritériumunk, mely lehetővé tenné, hogy nem-önkényes választóvonalat húzzunk a "megfigyelés" és "elmélet" között. (8) A föltételezett megfigyelési aktusok e folyamatos sora nem felel meg közvetlenül a megfigyelhetőnek gondolt dolgok kontinuumának. Ha ugyanis valami látható az ablakon keresztül, az látható az ablak kinyitása után is. Hasonlóképp, a Jupiter holdjai láthatók távcsővel, de láthatók anélkül is, ha elég közel vagyunk. Az, hogy valami megfigyelhető, nem vonja automatikusan maga után, hogy a körülmények megfelelők arra, hogy most megfigyeljük. Az elv a következő: X megfigyelhető, ha vannak olyan körülmények, melyek olyanok, hogy ha X e körülmények között jelenik meg számunkra, akkor megfigyeljük. Ez nem definíció, csak hozzávetőleges útmutatás a tévedések elkerüléséhez. Mégis találhatunk kontinuumot a detektálható dolgok között: egyes dolgok talán csak akkor észrevehetők, ha legalább optikai mikroszkópunk van; másokhoz talán elektronmikroszkópra van szükség, s így tovább. Maxwell problémája a következő: hol húzzuk meg a választóvonalat aközött, ami megfigyelhető, s aközött, ami csak valamilyen körülményesebb módon detektálható? Mi következik abból, ha elismerjük, hogy e kérdést nem tudjuk nem-önkényes módon megválaszolni? Az, hogy a "megfigyelhető" bizonytalan [vague] predikátum. Sok zavar és sok álokoskodás van a bizonytalan predikátumok körül, melyek célja annak megmutatása, hogy ilyen bizonytalanság esetén semmiféle megkülönböztetés nem tehető. Sextus Empiricusnál találjuk azt az érvet, hogy a vérfertőzés nem erkölcstelen, mivel nem erkölcstelen anyánk nagy lábujját kisujjunkkal megérinteni, s minden további csupán fokozatilag különbözik. De a természetes nyelv predikátumai szinte kivétel nélkül bizonytalanok, még sincs nehézségünk a használatukkal, csak az őket irányító logika megfogalmazásával.(9) A bizonytalan predikátum alkalmazható, föltéve, hogy vannak világos esetek, amelyekben alkalmazható, s amelyekben nem. A puszta szemmel való látás világos esete a megfigyelésnek. Talán Maxwell arra szólít föl, hogy mutassunk egy világos negatív esetet? Lehet, hogy így van, hiszen ezt mondja: "Megpróbáltam alátámasztani azt a tételt, hogy bármely (nem-logikai) terminus lehetséges jelölt arra, hogy megfigyelési terminus legyen". Számomra úgy tűnik, hogy távcsövön keresztül nézni a Jupiter holdjait, a megfigyelés tiszta esete, mivel az űrhajósok kétségtelenül képesek lesznek őket közelről is szemügyre venni. De a részecskék állítólagos megfigyelése a ködkamrában egyértelműen más esetnek látszik – amennyiben arra vonatkozó elméletünk, hogy mi történik ott, helytálló. Az elmélet azt mondja, hogy ha egy töltéssel bíró részecske gőzzel telített kamrán halad át, pályája mentén néhány atom ionizálódik. Ha csökkentjük a nyomást, a gőz túltelítetté válik, cseppekké sűrűsödik össze az ionokon, s így jelzi a részecske útját. A kialakuló ezüstszürke vonal (fizikailag és megjelenésében egyaránt) hasonlatos a lökhajtásos gépek által az égen hagyott kondenzcsíkhoz. Képzeljük el, hogy rámutatok egy ilyen csíkra, s azt mondom: "Nézd, ott egy repülő!" Nem felelhetnéd-e erre: "Látom a kondenzcsíkot, de hol a repülő?" Mire azt mondanám: "Nézz csak egy kissé előrébb ... ott! Látod?" Nos, a ködkamra esetében ez a válasz nem lehetséges. Bár a részecskét detektáljuk a ködkamra segítségével, s a detektálás megfigyelésre épül, világos, hogy ez nem a részecske megfigyelése. Második érvként Maxwell a "megfigyelhető az, amit meg lehet figyelni" definícióban szereplő "lehet"-re irányítja figyelmünket. Egy tárgy természetesen lehet ideiglenesen megfigyelhetetlen – de ekkor másról van szó: 359 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) nem figyelhető meg azon körülmények között, melyek között e pillanatban van, de megfigyelhető lenne, ha a körülmények kedvezőbbek lennének. Pontosan ugyanígy, én is lehetek ideiglenesen sérthetetlen, vagy láthatatlan. Így tehát a "megfigyelhető"-re, mint olyanra, vagy (ahogy ő szereti mondani) az "elvileg megfigyelhetetlen"-re kell koncentrálnunk. Maxwell magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy a releváns tudományos elméletből következik, hogy ezek az entitások semmilyen körülmények között nem figyelhetők meg. Ez azonban sohasem következik be, mondja, mivel a körülmények lehetnek olyanok, hogy érzékszerveink mások, például (elektron)mikroszkóp szemeink vannak. Szerintem ez trükk, a kérdés megváltoztatása. Van egy rézmozsaram, mely körülbelül egy kilót nyom. Vajon törékenynek kell neveznem, pusztán azért, mert egy óriás képes lenne összetörni? S hordozhatónak kell-e tekintenem az Empire State Buildinget? Nincs különbség egy hordozható és egy asztali magnó között? Fizikai szempontból az emberi szervezet egyfajta mérőeszköz. Mint ilyennek, megvannak a maga inherens korlátai, melyeket a befejezett fizika és biológia fog részletesen leírni. Ezen korlátok azok, melyekre a "megfigyelhető" terminus "-hető"-je utal: saját, vagyis emberi, korlátainkra. Említettem azonban, hogy Maxwell tanulmányában található egy másféle érv is: még ha lehetséges is a megfigyelhető és megfigyelhetetlen megkülönböztetése, e megkülönböztetésnek akkor sincs jelentősége. A realista számára fontos kérdés végül is a tudományban posztulált entitások realitása. Tegyük föl, hogy e posztulált entitások osztályozhatók megfigyelhetőkként és egyebekként; miért volna ez releváns létezésük kérdése szempontjából? Logikailag nem az. A "megfigyelhető" terminus ugyanis vélelmezett entitásokat csoportosít, s logikai értelemben semmi köze sincs a létezéshez. Maxwell azonban nyilván többre gondol, amikor ezt írja: "Bárhol húzzuk is meg a megfigyelési és elméleti közötti választóvonalat, az véletlenszerű, s fiziológiai fölépítésünk függvénye ... ezért aztán nincs is egyáltalán semmiféle ontológiai jelentősége." (10) Nincs ontológiai jelentősége, ha a kérdés csupán az, hogy a "megfigyelhető" és a "létezik" implikálják-e egymást – hiszen nem implikálják egymást; de van-e jelentősége a tudományos realizmus kérdése szempontjából? Emlékezzünk, hogy a tudományos realizmust a tudomány célja és az episztemikus attitűdök fogalmaival definiáltam. A kérdés az, hogy mi a tudományos tevékenység célja, s mit hiszünk el akkor, amikor elfogadunk egy tudományos elméletet. Mi az elfogadás megfelelő formája: annak elhívése, hogy az elmélet, mint egész igaz, vagy valami más? E kérdés szempontjából különösen relevánsnak látszik az, hogy mi figyelhető meg számunkra. E ponton meg is kísérelhetjük a választ: egy elméletet elfogadni annyi, mint elhinni, hogy empirikusan adekvát – hogy az, amit az elmélet mond arról, ami (általunk) megfigyelhető, igaz. Ez ellen rögtön felhozható, hogy e javaslat értelmében az, hogy az antirealista mit hisz el a világról, részben attól függ, mi az, amit hozzáférhető bizonyítéknak tart a maga, vagy inkább episztemikus közössége számára. Jelenleg az emberi fajt tekintjük azon episztemikus közösségnek, melyhez tartozunk. De e faj változhat, vagy az episztemikus közösség bizonyos ideológiai vagy morális döntések ("személynek tekintendők") révén más (földi vagy földönkívüli) állatokkal bővülhet. Ezért, javaslatom értelmében, az antirealistának el kell fogadnia az ilyen föltételeket: Ha az episztemikus közösség Y módon változik, akkor a világra vonatkozó vélekedéseim Z módon fognak változni. Ezt az antirealizmussal szembeni ellenvetésnek tekinteni annyi, mint azt a követelményt hangoztatni, hogy episztemikus eljárásainknak ugyanazzal az eredménnyel kell szolgálniuk, függetlenül attól, hogy mit tekintünk számunkra hozzáférhető bizonyítéknak. Ez a követelmény egyáltalán nem látszik számomra racionálisan meggyőzőnek. Azt hiszem, csak a mély szkepticizmus, vagy a megalapozatlan hit eredményeként tarthatnánk tiszteletben e követelményt. De nem oldhatjuk meg a tudományfilozófiában az ismeretelmélet nagy kérdéseit en passant. Ezért egyszerűen leszögezem, hogy első megközelítésben nem irracionális amellett kötelezni el magunkat, hogy csakis empirikusan adekvát elméleteket keresünk, olyanokat, melyek modelljei megfelelnek a megfigyelhető jelenségeknek, miközben tudjuk, hogy az, hogy mi számít megfigyelhető jelenségnek, annak függvénye, hogy mi az episztemikus közösség (hogy a megfigyelhető annyi, mint számunkra megfigyelhető). Az e válaszban szereplő empirikus adekvátság fogalmát még nagyon alaposan ki kell fejteni, ha nem akarunk elcsépelt ellenvetések áldozatául esni. A következő fejezetben megpróbálkozom ezzel a kifejtéssel. A lényeg azonban változatlan: még ha a megfigyelhetőségnek nincs is köze a létezéshez (ahhoz túlságosan is antropocentrikus), azért igencsak sok köze lehet a tudománnyal szemben helyénvaló episztemikus attitűdhöz.


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) 3. Következtetés a legjobb magyarázatra A Wilfrid Sellars, J. J. Smart és Gilbert Harman által különbözőképpen előadott nézet szerint, a racionális következtetés kánonjai megkövetelik a tudományos realizmust. Ha e kérdés vonatkozásában ugyanazokat a következtetési sémákat kívánjuk alkalmazni, mint magában a tudományban, akkor irracionálisnak minősülünk, ha nem állítjuk, hogy az általunk elfogadott tudományos elméletek igazak. Sellars például ezt mondja: "Ahogy látom, jó okkal bírni egy elmélet elfogadására ipso facto annyi, mint jó okkal bírni annak elfogadására, hogy az elmélet által posztulált entitások léteznek."(11) Az efféle érvekben használt fő következtetési szabály, a következtetés a legjobb magyarázatra. A gondolat valószínűleg C. S. Peirce-től(12) származik, de az utóbbi időben Gilbert Harman tette a fő kísérleteket e szabálynak, valamint használatának megmagyarázására.(13) Én csak egy egyszerűsített változatot mutatok be. Tegyük föl, rendelkezünk B bizonyítékkal, s több hipotézist vizsgálunk, mondjuk H-t és H'-t. A szabály ekkor azt mondja, hogy pontosan akkor kell inkább H-t, mint H'-t választanunk, ha H jobb magyarázatot ad B-re, mint H'. (Az ellentmondás elkerülése érdekében különböző megszorításokat kell tennünk: mindig a hozzáférhető bizonyíték legjobb teljes magyarázatára kell törekednünk.) Az érv szerint minden "közönséges" esetben ezt a szabályt követjük; s ha következetes módon mindenhol ezt követjük, akkor tudományos realizmushoz jutunk, úgy, ahogy azt Sellars kinyilatkoztatta. S tényleg rengeteg sokatmondó "közönséges" eset van: kaparászást hallok a falban, kicsiny lábak neszét éjfélkor, sajtom eltűnik – s levonom a következtetést, hogy egy egér költözött hozzám. Nem csupán arra következtetek, hogy egéries jelenlétének e nyilvánvaló jelei továbbra is folytatódni fognak, s nem is csupán arra, hogy minden megfigyelhető jelenség olyan lesz, mintha itt lenne egy egér, hanem azt, hogy valóban itt van egy egér. Elvezethet-e ez a következtetési séma a megfigyelhetetlen entitásokban való hithez? Vajon a tudományos realista egyszerűen olyasvalaki, aki következetesen betartja azokat a következtetési szabályokat, melyeket valamennyien követünk a köznapibb kontextusokban? E fölfogással szemben két ellenvetésem van. Mindenekelőtt, hogy értsük azt, hogy valamennyien követünk egy bizonyos következtetési szabályt? Jelentheti azt, hogy szándékosan és tudatosan "alkalmazzuk" e szabályt, mint a diák, amikor logikai feladatokat old meg. Ez a jelentés azonban túlságosan szó szerinti és korlátozó; igaz, hogy az esetek nagy részében az egész emberiség követi a logika szabályait, de csupán egy töredék képes ezeket megfogalmazni. Jelentheti azt is, hogy olyan értelemben cselekszünk a szabályokkal összhangban, mely nem igényel tudatos megfontolást. Nem könnyű ezt pontosítani, mivel minden logikai szabály megengedő szabály (a modus ponens megengedi, hogy Aból és (haA, akkorB)-ből B-re következtessünk, de nem tiltja meg, hogy ehelyett (AvagyB)-re következtessünk). Mondhatjuk azonban, hogy valaki ebben az értelemben egy szabálykészlettel összhangban viselkedett, ha premisszáiból e szabályok segítségével az általa levont következtetésekre juthatunk. Ez azonban túlságosan laza, hisz ebben az értelemben mindig összhangban vagyunk azzal a szabállyal, hogy bármely premisszából bármely konklúzióra következtethetünk. Úgy tűnik tehát, hogy ahhoz, hogy egy szabályt kövessek, késznek kell lennem hinni mindazokat a konklúziókat, melyeket megenged, s határozottan késznek kell lennem azon konklúziók elutasítására, melyek ütköznek az általa megengedettekkel – vagy pedig, a szóban forgó premisszákban való hitemet kell megváltoztatnom. Következésképpen az az állítás, hogy adott esetekben egy bizonyos szabályt követünk, pszichológiai hipotézis arról, hogy mire vagyunk készek, és mire nem. Ez empirikus hipotézis, melyet szembesíteni kell az adatokkal, valamint a rivális hipotézisekkel. Íme egy rivális hipotézis: mindig készek vagyunk elhinni, hogy a bizonyítékainkat legjobban magyarázó elmélet empirikusan adekvát (hogy minden megfigyelhető jelenség olyan, amilyennek az elmélet mondja). Ily módon természetesen számot tudok adni sok olyan esetről, melyekben a tudós a magyarázatok sikerének alapján érvel egy elmélet, vagy egy hipotézis elfogadása mellett. (Thagard számos ilyen eset sorol fel. (14)) Ne feledjük: egy tudományos elmélet elfogadását azzal a hittel azonosítom, hogy az elmélet empirikusan adekvát. Így tehát két rivális hipotézisünk van a tudományos következtetés ilyen eseteire, s egyikük a realista, másikuk az antirealista felfogáshoz illik. Az olyan esetek, mint a falburkolat mögötti egér, nem nyújthatnak elégséges alapot a két rivális hipotézis közötti választáshoz. Az egér ugyanis megfigyelhető dolog, s ezért az "egér van a falburkolat mögött" és a "minden megfigyelhető jelenség olyan, mintha egér lenne a falburkolat mögött" teljesen ekvivalens; kölcsönösen implikálják egymást (annak fényében, amit az egerekről tudunk).


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) Valaki ellenünk vetheti, hogy kevésbé érdekes, hogy az emberek ténylegesen követnek-e egy következtetési szabályt, mint az, hogy követniük kellene-e. Valóban. Azonban itt pontosan az a premissza a problematikus, hogy valamennyien a legjobb magyarázatra való következtetés szabályát követjük-e, amikor egerekről, s egyéb köznapi ügyekről van szó. És azért problematikus mert a bizonyíték nem támasztja alá e premisszát az, ebben a kontextusban releváns, általam javasolt alternatív hipotézis ellenében. Második ellenvetésem ez: még ha elismerjük is a legjobb magyarázatra való következtetés szabályának helyességét (vagy fontosságát), a realistának akkor is szüksége van érvéhez egy további premisszára. Ez a szabály ugyanis csak arra jó, hogy megszabja a választást, amennyiben adva vannak a rivális hipotézisek. Másszóval, mielőtt a szabályt alkalmazhatnánk, el kell köteleznünk magunkat lehetséges hipotézisek egy bizonyos csoportja mellett. Azután, megfelelő körülmények között, a szabály megmondja, hogy a csoport mely tagját válasszuk. A realista azt kéri, hogy válasszunk a szabályszerűségeket bizonyos módon megmagyarázó hipotézisek közül. Ellenfele azonban mindig a "Tielmélet empirikusan adekvát" formájú hipotézisek közül kívánna választani. Így, mielőtt a szabály mindnyájunkból realistát csinál, a realistának szüksége lesz arra a speciális extra premisszára, hogy a természet minden univerzális szabályszerűsége magyarázatot igényel. S épp ez a premissza az, ami a realistát megkülönbözteti ellenfeleitől (ezt fogom vizsgálni alább, a 4. és 5. részben). A logikus azt gondolhatja, hogy az extra premissza egy logikai kézlegyintéssel elkerülhető. Tegyük föl ugyanis, hogy a rendelkezésünkre álló adatok szerint, minden eddig megfigyelt tény összhangban áll a T elmélettel; ekkor T ezen adatok lehetséges magyarázata. Ennek a riválisa nem-T (ti. hogy T hamis). Ez a rivális igen rossz magyarázat az adatokra. Így tehát mindig rivális hipotézisek egy csoportjával állunk szemben, s a legjobb magyarázatra való következtetés szabálya tévedhetetlenül ahhoz a konklúzióhoz vezet, hogy T igaz. De valóban el vagyok kötelezve amellett, hogy a T igaz vagy hamis? Az efféle ismeretelméleti bűvészmutatvány persze nem működik. Először is, el vagyok kötelezve amellett, hogy T igaz, vagy T hamis, de ezzel nem vagyok elkötelezve egy az egyikhez vagy a másikhoz vezető következtetés mellett! A szabály csak akkor működik, ha elhatároztam, hogy nem maradok semleges e két lehetőség között. Másodszor, egyáltalán nem valószínű, hogy a szabály alkalmazható ilyen logikailag kiagyalt riválisokra. Harman számos kritériumot sorol fel a hipotézisek magyarázatokként való értékelésére. (15) Néhányuk elég homályos, mint pl. az egyszerűség (de nem indok-e az egyszerűség arra, hogy használjunk egy elméletet, akár hiszünk benne, akár nem?). A pontos kritériumok abból a statisztikai elméletéből származnak, mely az utóbbi időben oly csodálatosan hasznosnak bizonyult az ismeretelmélet számára: H jobb magyarázat B-re (ceteris paribus) mint H', ha: (a) P(H)P(H') – H valószínűsége nagyobb, mint H'-é‚ (b) P(BH)P(BH') -H nagyobb valószínűséget biztosít B-nek, mint H'. A "kezdeti", vagy a priori valószínűségek – a hipotézisek a kezdeti valószínűségeinek – használata (a)-ban, az úgynevezett bayesiánusokra jellemző. A hagyományosabb statisztikai gyakorlat csak (b) alkalmazását javasolja, de ez is föltételezi, hogy H és H' határozott valószínűséget biztosít B-nek. Amennyiben H' egyszerűen H tagadása, akkor nem mindig ez a helyzet. (Képzeljük el, hogy H azt mondja, B valószínűsége 3/4. A legtöbb, amit nem-H maga után von, az, hogy B valószínűsége nem 3/4, hanem valami más, s rendszerint még ennyit sem von maga után, mivel H-nak vannak más implikációi is.) A bayesiánusok többnyire átvágják a "valószínűségek megállapíthatatlanságá"-nak e csomóját, mivel föltételezik, hogy ha valaki meg tud fogalmazni egy állítást, akkor annak valamilyen konkrét szubjektív valószínűséget (hit mértéket) tulajdonít. Ez esetben, függetlenül attól, hogy mi a B, H és H', mindezek a valószínűségek ténylegesen (elvileg) rendelkezésre állnak. Ennek azonban az az ára, hogy a valószínűségek teljesen szubjektívek lesznek. Nem hiszem, hogy a tudományos realisták szeretnék, ha konklúzióik a megfigyelhetetlen dolgok létének szubjektíve megalapozott kezdeti valószínűségén múlnának; így kétlem, hogy az efféle bayesiánus eljárás segítene. (Ez a probléma konkrétabb formában ismét elő fog jönni, Hilary Putnam egy érvével kapcsolatban.) A tárgyalás mindeddig absztrakt volt, de az alábbiakban Sellars, Smart és Putnam konkrétabb érveit vizsgáljuk meg. Mostanra legalább annak világosnak kell lennie, hogy a józan észtől nem vezet semmilyen egyszerű érv a megfigyelhetetlenhez. A tudomány szokásos következtetési sémáinak egyszerű utánzása nem tesz mindnyájunkat egyértelműen és automatikusan realistává.


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) 4. A magyarázatigény korlátai Ebben, s a következő két részben, olyan érveket vizsgálok meg a realizmus mellett, melyek a magyarázóerőt nevezik meg az elméletválasztás kritériumaként. Nem kívánom tagadni, hogy ez valóban lehetséges kritérium. De a realizmus melletti ezen érvek csak akkor sikeresek, ha a magyarázat iránti igény a legfontosabb – ha a tudomány ipso facto mindaddig nem teljesítette feladatát, míg van egyetlen átfogó szabályszerűség is, mely nem nyert magyarázatot. Ezzel a Smart, Reichenbach, Salmon és Sellars írásaiban található érvvel szemben azzal fogok érvelni, hogy a korlátozatlan magyarázatigény megköveteli a rejtett változók bevezetését, ami szemben áll a huszadik századi fizika legalább egy fontos iskolájával. Nem hiszem, hogy ezek a filozófusok meg akarnák terhelni a realizmust azzal, hogy ilyen logikai következményekhez vezessen: de a realista sóvárgások a hagyományos metafizika hamis ideáljai között születtek. Between Science and Philosophy című könyvében Smart két fő érvet ad elő a realizmus védelmében. Az egyik az, hogy csak a realizmus képes méltányolni a helyes és a csupán hasznos elméletek közti fontos megkülönböztetést. Minden olyan nézetet "instrumentalistának" nevez, mely az elméletek jelentőségét használhatóságukkal méri, mely empirikus adekvátságot, s nem igazságot követel. De hogyan tudná az instrumentalista elméleteinek hasznosságát megmagyarázni? Vegyünk egy (tizenhatodik századi) embert, aki realista a kopernikuszi hipotézis, de instrumentalista a ptolemaioszi vonatkozásában. Meg tudja magyarázni az epiciklusok ptolemaioszi elméletének instrumentális hasznosságát, mivel bizonyítani tudja, hogy a ptolemaioszi rendszer szinte ugyanolyan előrejelzéseket tesz a bolygók látható mozgásaival kapcsolatban, mint a kopernikuszi. Így hát a kopernikuszi hipotézis realista igazságának föltételezése magyarázza a ptolemaioszi hipotézis instrumentális hatékonyságát. Az elméletek instrumentális hatékonyságának ilyen magyarázata nem lenne lehetséges, ha valamennyi elméletet pusztán instrumentálisnak tekintenénk.(16) Mit jelent pontosan az utolsó mondat "ilyen magyarázat" kitétele? Ha egyetlen elméletről sem föltételezzük, hogy igaz, akkor egyetlen elmélet hatékonyságának magyarázata sem következik valamely más elmélet igazságából – ezt elfogadom. De kevésbé magyaráznánk a ptolemaioszi elmélet hatékonyságát, ha azzal a premisszával kezdenénk, hogy a kopernikuszi implicit módon nagyon pontos leírását adja a bolygók földről megfigyelt mozgásának? Ez nem föltételezné Kopernikusz heliocentrikus hipotézisének igazságát, de következne belőle, hogy Ptolemaiosz egyszerűbb leírása ugyancsak jó megközelítése volt e mozgásoknak. Smart azonban nyilván azzal vágna vissza, hogy az ilyen válasz csupán egy lépéssel visszább tolja a kérdést: mi magyarázza a Kopernikusz elméletére alapozott leírások pontosságát? Ha azt felelem, hogy az elmélet empirikus adekvátsága, akkor pusztán verbális magyarázatot adtam. Smart ugyanis természetesen nem kívánja az aktuális előrejelzésekre korlátozni kérdését – az valójában minden aktuális és lehetséges predikcióra és retrodikcióra vonatkozik. Egészen konkrétan fogalmazva: mi magyarázza azt a tényt, hogy a bolygókkal kapcsolatos minden megfigyelhető jelenség egyezik Kopernikusz elméletével (ha egyezik)? A középkori vitákból emlékszünk a nominalista válaszra, miszerint az alapvető szabályszerűségek egyszerűen nyers szabályosságok, melyeknek nincs magyarázata. Így az antirealistának hasonlóképpen azt kell mondania: az, hogy a megfigyelhető jelenségek e szabályszerűségeket mutatják, melyeknek köszönhetően egyezésben vannak az elmélettel, egyszerűen nyers tény, melynek vagy van, vagy nincs olyan magyarázata, mely a "jelenségek mögötti" megfigyelhetetlen tényekre hivatkozik – ez valójában nem számít ez elmélet jóságának vagy a világ értelmezésének szempontjából. Smart (ugyanebben a fejezetben előadott) fő érve pontosan erre vonatkozik, s így hangzik: tegyük föl, hogy van egy T elméletünk, mely direkt módon posztulál egy mikrostruktúrát, s indirekt módon egy makrostruktúrát. A makroszkopikus jelenségekkel kapcsolatos statisztikus és közelítő törvények esetleg csak részlegesen vannak kifejtve, de mindenesetre az alapvető entitásokra vonatkozó precíz (determinisztikus vagy statisztikus) törvényszerűségekből származnak. Vegyük szemügyre most a T részét képező T' elméletet, mely csak annyit állít, amennyit T a makroszkopikus jelenségekről mond. (Mivel az érv szempontjából közömbös, nyitva hagyom azt a kérdést, hogy hogyan kellene T'-t jellemezni.) Ezután így folytatja: Úgy vélem, a realista azt mondhatná, hogy ... T' sikerét az magyarázza, hogy az eredeti T elmélet igaz azon dolgokra, melyekről látszólag szól. Másszóval, az, hogy valóban léteznek elektronok, vagy bármi, amit a T elmélet posztulál. Nem lenne-e teljesen megmagyarázhatatlan T' sikere, ha nem léteznének efféle dolgok, s ha T nem lenne a realista értelemben igaz? Számtalan szerencsés véletlent kellene föltételeznünk a megfigyelési szókészletben leírt viselkedésekkel kapcsolatban, úgy, hogy a dolgok csodálatos módon úgy viselkednének,


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) mintha viselkedésüket azon nem létező dolgok idéznék elő, melyekről az elméleti szókészlettel látszólag beszélünk.(17) Más helyeken Smart "kozmikus egybeesésekről" beszél. A megfigyelhető jelenségek szabályszerűségeit egy mélystruktúra segítségével kell magyarázni, mert egyébként nem marad más, mint a kozmikus méretű véletlenekben és egybeesésekben való hit. Úgy vélem, hogy ha az e passzusok által sugallt implicit magyarázatigényt pontosan megfogalmaznánk, az azonnal abszurditáshoz vezetne. Amennyiben T'-t pusztán az rossz elméletté teszi, hogy megmagyarázatlan szabályszerűségeket posztulál, akkor T helyzete sem jobb. Másrészt viszont, ha van valamilyen korlátozás arra nézve, hogy miféle szabályszerűségek posztulálhatók alapvetőként, akkor az érv kontextusa semmiféle indokot nem szolgáltat arra, hogy úgy véljük, T' szükségképp automatikusan rosszabbul szerepel, mint T. Akárhogy is, számomra úgy tűnik, a szerencsés véletlen vagy egybeesés nem azonosítható a magyarázat hiányával. Véletlen volt, hogy találkoztam a barátommal a piacon, de azt meg tudom magyarázni, hogy miért voltam ott, s ő is, hogy ő miért jött oda, s így ketten együtt meg tudjuk magyarázni, hogyan jött létre ez a találkozás. Nem azért nevezzük véletlennek, mert az esemény megtörténte megmagyarázhatatlan, hanem mert egyikünk sem azért ment oda, hogy találkozzon a másikkal .(18) Nem követelhető meg a tudománytól, hogy elméleti eszközökkel általában véve kiküszöbölje az egybeeséseket és a véletlen korrelációkat, mert ennek semmi értelme. Semmi sem motiválja itt a magyarázat igényét, csupán a meggyőző újrafogalmazás. *** 7. Démonok és a végső érv A logikai és matematikai realizmust tárgyalva, Hilary Putnam számos érvet hozott föl a tudományos realizmus mellett is. A Philosophy of Logicban főként a nélkülözhetetlenségi érvekre koncentrál: a matematikai entitások fogalma nélkülözhetetlen a nem-elemi matematikához, az elméleti fogalmak nélkülözhetetlenek a fizikához. (19) Ezután támadást intéz a fikcionalizmus filozófiai álláspontja ellen, melyet Vaihinger és Duhem írásaiból rekonstruál: A fikcionalista lényegében ezt állítja: "Igen, bizonyos fogalmak ... nélkülözhetetlenek, de szó sincs arról, hogy ez azt mutatná, hogy az ezen fogalmaknak megfelelő entitások valóban léteznek. Csupán annyit mutat, hogy azok az "entitások" hasznos fikciók".(20) Elméletekre átfogalmazva: még ha bizonyos fajta elméletek nélkülözhetetlenek is a tudomány haladásához, ez nem mutatja azt, hogy ezek az elméletek teljes egészében igazak, s empirikusan korrektek. Putnam kerülő úton támadja ezt az álláspontot; először a fikcionalizmus elleni rossz érveket bírálja, majd ebből gyűjt érveket az elutasításához. A legfőbb rossz érv a verifikácionizmusból származik. A logikai pozitivisták verifikácionista jelentéselméletet képviseltek, mely nagyjából abban áll, hogy egy állítás teljes kognitív tartalma, mindaz, ami benne jelentéssel bír, annak függvénye, hogy mely empirikus eredmények verifikálnák, vagy cáfolnák. Így, a logikai pozitivisták szerint, nincs valódi különbség két azonos empirikus tartalmú hipotézis között. Vizsgáljunk meg két elméletet arról, hogy milyen is a világ: az egyik Rutherford atomelmélete, a másik Vaihinger azon hipotézise, miszerint bár valószínűleg nincsenek elektronok vagy effélék, a megfigyelhető világ mégis pontosan olyan, mintha Rutherford elmélete igaz lenne. A verifikácionista erre azt mondaná: bár Vaihinger elmélete konzisztensnek tűnik Rutherford elméletének tagadásával, e két elmélet mégis pontosan ugyanaz. Nos, nem ugyanazok, mivel az egyik azt mondja, hogy vannak elektronok, míg a másik megengedi, hogy esetleg nincsenek. Még ha a megfigyelhető jelenségek olyanok is, mint Rutherford mondja, a megfigyelhetetlenek lehetnek másfélék. Azonban – mondanák a pozitivisták – ha így érvelsz, automatikusan áldozatul esel a szkepticizmusnak . El kell majd ismerned, hogy vannak olyan lehetőségek, melyeket nem bizonyíthatsz, de nem is cáfolhatsz kísérletileg, s így azt kell mondanod, egyszerűen nem tudjuk, milyen a világ. Mi több, nem lesz indokod elutasítani semmiféle különös lehetőséget sem: démonokat, boszorkányságot, fantasztikus célok érdekében szövetkező rejtett erőket. Putnam véleménye az, hogy ez a verifikácionizmus melletti érv hibás, s válasza (elég furcsa módon) egyúttal válasz a verifikácionista által elutasított fikcionalizmusra is. A szkepticizmus rémképét eloszlatandó, Putnam dióhéjban áttekinti a kortárs (bayesiánus) ismeretelméletet: a racionalitás megkívánja, hogy ha két hipotézisnek teljesen azonos ellenőrizhető következményei vannak (következmények, melyek az összegyűjthető 364 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) bizonyítékokra vonatkoznak), akkor azt nem szabad elfogadnunk, amelyik a priori kevésbé plauzibilis. Honnan vesszük a priori plauzibilitási sorrendünket? Vagy individuálisan vagy közösségként teszünk erre szert: egy plauzibilitási sorrendet elfogadni nem empirikus tényítéletet, sem deduktív logikai tételt, hanem egy módszertani álláspont elfoglalását jelenti. Csak akkor mondhatjuk meg, hogy a démon hipotézis "őrült" vagy sem, ha már elfoglaltunk egy ilyen álláspontot. Így nyilvánítom ki azt az álláspontot, melyet elfoglaltam (s ezen állásponton levőként szólva, hozzáteszem: ez az az álláspont, melyre, implicit vagy explicit módon, minden racionális ember helyezkedik). (21) E nézet szerint a Rutherford és Vaihinger, vagy a Putnam és Duhem közötti különbség az, hogy (bár föltehetőleg egyetértenek a démonok implauzibilitását illetőleg) nem értenek egyet az elektronok a priori plauzibilitásában. Egyszerűen mindegyikük kinyilvánítja azt az álláspontot, melyet elfoglalt, hozzátéve: nézetem szerint minden racionális embernek ez az álláspontja. Menyire kiábrándító. Valójában nem egészen így megy a dolog. Putnam ügyesen átváltott az elektronokról a démonokra, kérve, gondoljuk meg, hogyan zárhatnánk ki ezek létezését. Azonban, ahogy tálalja, Vaihinger nézete csupán abban különbözik Rutherfordétól, hogy logikailag gyöngébb – tartózkodik egy egzisztenciális állítás elfogadásától. Ebből automatikusan következik, hogy Vaihinger nézete nem lehet a priori kevésbé plauzibilis, mint Rutherfordé. Putnam ideológiai manővere legföljebb arra alkalmas, hogy egy "ateista" antirealistát irracionalitással vádoljunk (természetesen Putnam saját álláspontjához képest) – az agnosztikus típus ellen még erre sem. Putnam azzal a kérdéssel zárja ezt a gondolatmenetet, hogy mi többet kívánhatnánk egy elmélet igazsága mellett szóló bizonyítékként, mint amit a realista elégségesnek ismer el: "De vajon ... milyen további indokokat kívánhatnánk ahhoz, hogy racionálisnak tekintsünk egy elméletbe vetett hitet?"(22) A válasz: semmilyet – legalábbis, ha az indokokat az empirikus bizonyítékokkal vagy a kényszerítő erejű érvekkel azonosítja. (A pusztán ösztönző indokok is talán ide tartoznak, különösen, mivel Putnam inkább a "racionális hinni", mint az "irracionális nem hinni" kifejezést használja.) Mivel Putnam épp most tette meg azt a szívességet, hogy megcáfolta a verifikácionizmust, "semmilyet" válasza miatt nem ítélhet bennünket irracionálisnak. Épp most hozott föl erős érveket amellett, hogy az elméletek empirikus tartalma megegyezhet, miközben igazságértékük különbözik. A realista tehát rászorul a megalapozatlan hitre. A hit által motivált lépés alávethető racionális vizsgálatnak, de semmilyen indok vagy bizonyíték nem kényszerít rá. "What is Mathematical Truth" című írásában Putnam folytatja a tudományos realizmus tárgyalását, s előadja azt az érvet, melyet a Végső Érvnek fogok nevezni. A realizmus ama megfogalmazásával kezdi, melyet, mint mondja, Michael Dummettől tanult: Aki (egy adott elmélet vagy diskurzus vonatkozásában) realista, úgy véli, hogy (1) az elmélet mondatai igazak vagy hamisak; és (2) az, ami igazzá teszi őket, az valami külső – azaz (általában véve) nem aktuális vagy potenciális érzet-adataink, elménk vagy nyelvünk szerkezete stb.(23) Ez meglehetősen különbözik az általam adott megfogalmazástól, még akkor is, ha arra az esetre alkalmazzuk, melyben az a bizonyos elmélet vagy diskurzus tudomány, vagy tudományos diskurzus. Mivel nézeteinek széleskörű tárgyalása és Dummett szóhasználata eléggé elterjedt, s mivel Putnam is ezzel kezdi, e megfogalmazást gondosan meg kell vizsgálnunk. Véleményem szerint Dummett szóhasználata meglehetősen sajátos. Putnam megfogalmazása, bár nagyon rövid, lényegében pontos. "Realism" című írását Dummett hagyományos módon, a realizmus különböző fajtáinak leírásával kezdi, mint amelyek azzal kapcsolatosak, hogy vajon valóban léteznek-e bizonyos típusú entitások. Azt mondja azonban, hogy bizonyos esetekben, melyeket tárgyalni kíván (ilyenek: a múlt realitása vagy a matematikai intuícionizmus), mások a központi problémák. Ezért újfajta használatmódot javasol: úgy fogja tekinteni az ilyen vitákat, mint amelyek nem entitások vagy terminusok, hanem állítások egy osztályával kapcsolatosak ... A realizmust ama hitként jellemezném, mely szerint a vitatott osztályhoz tartozó állítások objektív igazságértékkel rendelkeznek, függetlenül attól, hogy vannak-e eszközeink arra, hogy ezt megismerjük: a tőlünk függetlenül létező realitásnak köszönhetően igazak vagy hamisak. Az antirealista ezzel azt a nézetet állítja szembe, hogy a vitatott osztályba tartozó állításokat olyan dolgok révén értjük meg, melyeket az ezen osztályba tartozó állítások mellett szóló bizonyítéknak tekintünk.(24)


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) Dummett maga azonnal megjegyzi, hogy ebben az értelemben a nominalisták realisták. (25) Ha, például, valaki azt mondja, hogy absztrakt entitások nem léteznek, s mivel a halmazok absztrakt entitások, nem is léteznek, ezzel természetesen igazságértéket rendel a halmazelmélet minden állításához. Ez ellen felhozható, hogy aki erre az álláspontra helyezkedik, annak van döntési eljárása ezen állítások igazságértékének meghatározására (az egzisztenciálisan kvantifikáltak hamisak, az univerzálisak igazak, a többi pedig az analitikus tábla szerint). De nem jelenti-e ez azt, hogy nézete szerint az igazságértékek nem függetlenek tudásunktól? Egyáltalán nem, hiszen egyértelműen úgy véli, hogy ha nem léteztünk volna, s ennélfogva tudásunk sem lett volna, a helyzet az absztrakt entitások vonatkozásában ugyanaz lenne. Lehet, hogy Dummett, az általánosság érdekében, mindössze a realizmus egy szükséges föltételét foglalta definíciójába? Nem hiszem. A kvantummechanikában találkozunk azzal a nézettel, hogy a mikrofizikai részecskék valóságosak, s az elmélet elvei szerint viselkednek, de bármely t pillanatban, amikor igaz az, hogy "az x részecske impulzusa pontosan p" akkor "az x részecske pozíciója q" se nem igaz, se nem hamis. Bármely hagyományos értelemben ez realista pozíció a kvantummechanika vonatkozásában. Figyeljük meg azt is, hogy Dummett, legalábbis ebben a passzusban, nem törődik az elmélet nem-szószerinti értelmezéseivel, mindaddig, amíg azoknak van igazságértékük. A kettő nem ugyanaz. Amikor Strawson úgy értelmezte a "Franciaország királya 1905-ben kopasz" állítást, mint ami se nem igaz, se nem hamis, nem adott egy nem-szószerinti értelmezést nyelvünknek. Ugyanakkor, az emberek rendszerint akkor hajlamosak áttérni a nem-szószerinti értelmezésekhez, amikor ilyesmiket akarnak mondani: "megfelelően értelmezve, az elmélet igaz."(26) Talán igaza van Dummettnak, amikor azt mondja, hogy a különböző realista vitákban a nyelvre vonatkozó kérdésekről van szó, vagy ha ténylegesen nem is ezekről van szó, legalább ezek az egyedüli komoly filozófiai problémák e tartományban. Bizonyos, hogy az általa vizsgált kérdések mélyrehatóak, súlyosak és figyelemreméltóak. Nekem azonban úgy tűnik, hogy szóhasználata nem igazán fér össze a hagyományos szóhasználattal. Én mindenesetre szeretném a tudományos realizmust úgy definiálni, hogy az ne implikálja, hogy az elméleti nyelv minden állítása igaz vagy hamis (csupán azt, hogy lehetnek igazak vagy hamisak, azaz mindegyikhez tartoznak olyan föltételek, melyek teljesülése esetén van igazságértékük). Mindazonáltal szeretném, ha a definíció implikálná, hogy a cél az, hogy az elméletek igazak legyenek. A konstruktív empirizmus ezzel ellentétes álláspontja pedig, Dummett definíciója értelmében, nem antirealista, hisz ez is föltételezi, hogy a tudományos állításoknak az emberi tevékenységtől vagy tudástól teljesen független igazságfeltételei vannak. Ez esetben azonban egyáltalán nem úgy látom a vitát, mintha az a nyelvről szólna. Akárhogy is, Putnam maga nem tart ki Dummett gyenge megfogalmazása mellett. Tanulmányának későbbi részében kimondottan a tudományos realizmus felé fordítja figyelmét, s azt, mint mondja, Richard Boydtól kölcsönzött terminusokban fogalmazza meg. Az új megfogalmazás abban a tudományos realizmus mellett szóló új argumentumban jelenik meg, melyet a Végső Érvnek fogok nevezni: a realizmus melletti pozitív érv az, hogy ez az egyetlen filozófia, melynek elfogadása esetén a tudomány sikeressége nem számít csodának. Az olyan állításokat, mint az, hogy az érett tudományos elméletek terminusai általában referálnak (ez a megfogalmazás Richard Boydtól származik), hogy az érett tudományban elfogadott elméletek általában közelítőleg igazak, hogy ugyanaz a terminus referálhat ugyanarra a dologra akkor is, ha különböző elméletekben fordul elő – ezek olyan állítások, melyek a tudományos realista szerint ... részei a tudományt, s annak tárgyaihoz való viszonyát illető adekvát, tudományos leírásnak. (27) A tudománytól tehát elvárjuk, hogy magyarázatot adjon saját sikerességére. Van egy olyan szabályszerűség a világban, hogy a tudományos előrejelzések rendszerint beválnak, s e szabályszerűség maga is magyarázandó. Ha egyszer ezt elfogadjuk, akkor talán remélhetjük, hogy elértük a terminus de jure-t? A felkínált magyarázat nagyonis hagyományos – adequatio ad rem, az elméletnek a saját objektumaihoz való "adekvátsága", a dolgok struktúrájának a gondolatok struktúrája általi egyfajta tükrözése – Aquinói Tamás egészen ismerősnek érezte volna. Nos, fogadjuk el egyelőre a tudomány sikerességének tudományos magyarázatára támasztott igényt. Ügyeljünk arra, hogy ne egyszerűen Smart "kozmikus egybeesés" érvének újrafogalmazásaként értelmezzük; inkább ama kérdésként fogjuk föl, hogy miért vannak egyáltalán sikeres tudományos elméleteink. Vajon tudományosan elfogadható válasz lesz-e ez a skolasztikus küllemű realista magyarázat? Szeretnék figyelmeztetni arra, hogy a tudomány biológiai jelenség, egyfajta organizmus tevékenysége, mely elősegíti a környezettel való kölcsönhatását. Ez pedig azt sugallja, hogy nagyon másféle tudományos magyarázatra van szükség.


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) Ezt legjobban két, az egérnek a macska előli menekülésére vonatkozó magyarázat szembeállításával szemléltethetem. Már Szent Ágoston felfigyelt e jelenségre, s intencionális magyarázata: az egér észleli, hogy a macska ellenség, s ezért futni kezd. Itt az egér gondolatának a természet rendjéhez való "adekvátsága" van posztulálva: az ellenségesség reláció helyesen tükröződik az egér elméjében. A darwinista azonban azt mondja: ne azt kérdezd, miért menekül az egér a maga ellensége elől. Azok a fajok, melyek nem boldogultak a maguk természetes ellenségeivel, már nem léteznek. Ezért léteznek már csak olyanok, melyeknek ez valahogyan sikerül. Pontosan ugyanígy, én azt állítom, hogy a jelenlegi tudományos elméletek sikeressége nem csoda. Ez a tudományos (darwinista) elme számára még csak nem is meglepő. Ugyanis minden tudományos elmélet vad versengésre, a véres fogak és karmok dzsungelébe születik. Csak a sikeres elméletek maradnak fönn – azok, amelyek ténylegesen kapcsolódnak a természet valódi szabályszerűségeihez.(28) (Fordította Laki János)

JEGYZETEK 1. The Scientific Image (Oxford: Clarendon Press, 1980) 2. fejezet, §1–§4 és §7. 2. Science, Perception and Reality (New York: Humanities Press, 1962); vö. a 97. oldalon található lábjegyzettel. Lásd a Studies in Philosophy and its History c. munkájáról írott recenziómat: Annals of Science, January 1977. 3. Brian Ellis, Rational Belief Systems (Oxford: Blackwell, 1979), 28. o. 4. Hilary Putnam, Mathematics, Matter and Method, Philosophical Papers Vol. 1. (Cambridge: Cambridge University Press, 1975), 69. sk. o. 5. Putnam, i. m. 73. o. Úgy tudni, hogy megjelenés alatt álló Realism and Scientific Epistemology c. könyvében (Cambridge University Press) Boyd részletesebben kifejti ezt az érvet. 6. Hartry Field javasolta, hogy az "egy tudományos elmélet elfogadása magában foglalja azt a vélekedést, hogy az elmélet igaz" megfogalmazást a következővel helyettesítsem: "bármely indok arra, hogy úgy véljük, egy elmélet valamely része nem igaz, vagy esetleg nem igaz, indok arra, hogy ne fogadjuk el." Ezen alternatívának az a hátránya, hogy nyitva hagyja a kérdést, mit foglal magába egy elmélet elfogadásának episztemikus attitűdje. E kérdésre pedig választ kell adni, s mindaddig, míg teljes elfogadásról beszélünk szembeállítva az ideiglenes, részleges, vagy másként korlátozott elfogadással , nem látom, mi mást tehetne a realista, mint hogy azonosítja ezt az elmélet igaz voltába vetett hittel. (Természetesen közhely, hogy gyakorlati problémák megoldására hamisnak tartott elméleteket is használnak [mint például a klasszikus mechanikát a műholdak keringésével kapcsolatban].) Ha ugyanis a cél az igazság, s az elfogadás megkívánja azt a hitet, hogy mindent megtettünk e cél elérésére ... akkor említeni kell a realizmusnak azt a megfogalmazását is, mely Richard Boyd, "Realism, Underdetermination, and a Causal Theory of Evidence" (Nous, 7 (1973), 112.) című tanulmányának elején áll. Eltekintve néhány azzal kapcsolatos kételyemtől, ahogy a "magyarázat" és az "oksági viszony" kifejezéseket használja, realizmus definíciómat az övével teljesen egybehangzónak szánom. Lásd végül C. A. Hooker: "Systematic Realism", Synthese, 26 (1974), 409–97; főként a 409. és 426. o. 7. Úgy látom, a realizmusra inkább jellemző az az ismeretelméleti álláspont, mely Clark Glymour hamarosan megjelenő, Theory and Evidence (Princeton: Princeton University Press, 1980) című könyvében található (eltekintve persze attól, hogy ott alaposan és gondosan tovább van fejlesztve egy sajátos irányba). (A jelen kérdéssel kapcsolatban ld. mindenekelőtt a "Why I am not a Bayesian" c. fejezetet.) Semmi okát nem látom, miért ne lehetne egy igazi realista Richard Jeffrey-típusú bayesiánus, még ha a múltban a bayesiánus álláspontot antirealista, sőt instrumentalista nézetekkel kapcsolták is össze a tudományfilozófiában. 8. G. Maxwell, "The Ontological Status of Theoretical Entities", Minnesota Studies in Philosophy of Science, III. (1962), 7. o.


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) 9. Az utóbbi időben sok írás született a bizonytalan predikátumok logikájáról; különösen fontos számomra Kit Fine ("Vagueness, Truth, and Logic", Synthese, 30 (1975), 265–300) és Hans Kamp munkája. Utóbbi jelenleg a bizonytalanság egy új elméletén dolgozik, mely tekintetbe veszi a "bizonytalanság bizonytalanságát", valamint a predikátumok alkalmazhatósági standardjeinek kontextusfüggőségét. 10. I. m. 15. o. A következő fejezetben tovább taglalom, hogyan kellene a megfigyelhetőséget értelmezni. E ponton azonban felmerülhet a gyanú, hogy modális megkülönböztetéseket használok, melyeket pedig máshol bírálok. Végül is, emberi korlátozottságok és akcidentális tényezők között teszek különbséget. Egy almát egy szemeteszsákban a tengerbe dobtak, s az elsüllyedt. Ezen információ alapján szükségszerű, hogy senki sem figyelheti meg az alma csutkáját. Ez az információ azonban egy véletlen eseményre vonatkozik, s így nem az emberi korlátok zárják ki az almacsutka megfigyelését. De hogyan értelmezhetem e distinkciót, hacsak azt nem állítom, hogy az emberekkel kapcsolatos bizonyos tények esszenciálisak, vagy fizikailag szükségszerűek, míg mások akcidentálisak? E kérdés fölszínre hozza a modális nyelv filozófiai korlátozásának nehézségét. Azt hiszem, ez csak a pragmatikához való fölemelkedésen keresztül lehetséges. Jelen esetben a válasz, nagyon elnagyoltan, arról szólna, hogy az általunk elfogadott tudományos elméletek meghatározó tényezői az emberi organizmus azon korlátozásainak tekintetében, melyekre a "megfigyelhető" terminust használva utalunk. A modalitás kérdése, explicit formában, ismét előkerül a valószínűségről szóló fejezetben. 11. Science, Perception and Reality (New York: Humanities Press, 1962); vö. a 97. oldalon található lábjegyzettel. Ugyancsak ld. a Studies in Philosophy and its History c. munkájáról írott recenziómat, in: Annals of Science, January, 1977 12. Vö.: P. Thagard, doktori disszertáció, University of Toronto, 1977, és "The Best Explanation: Criteria for Theory Choice", Journal of Philosophy, 75 (1978), 76–92. 13. "The Inference to the Best Explanation", Philosophical Review, 74 (1965), 88–95 és "Knowledge, Inference and Explanation", American Philosophical Quarterly, 5 (1968), 164–73. Az ezt követő publikációkban Harman nézetei továbbfejlődtek (Nous, 1967; Journal of Philosophy, 1968; M. Swain (ed.), Induction, 1970; H-N. Castaneda (ed.), Action, Thought, and Reality, 1975; valamint saját Thought c. könyvében (10. fej.) Itt nem vizsgálom e további fejleményeket. 14. Vö: P. Thagard, doktori disszertáció, University of Toronto, 1977, és "The Best Explanation: Criteria for Theory Choice", Journal of Philosophy, 75 (1978), 76–92. 15. Lásd főként: "Knowledge, Inference, and Explanation" 169. o. 16. J. J. Smart: Between Science and Philosophy (New York: Random House, 1968) 151. o. 17. Uo. 150. sk. o. 18. Egyértelműen ezt a magyarázatot adja Arisztotelész a Fizika II. fejezetének 4–6. részében (ld. különösen 196a 1–20; 196b 20–197a 12). 19. Hilary Putnam, Philosophy of Logic (New York: Harper and Row, 1971) – lásd az e műről írott recenziómat is: Canadian Journal of Philosophy, 4 (1975), 731–43. Mivel Putnam metafizikai nézetei az utóbbi években drasztikusan megváltoztak, megjegyzéseim csak azokra a gondolatokra vonatkoznak, melyek ekkoriban jelentek meg írásaiban. 20. I. m. 63. o. 21. Uo. 67. o. 22. Uo. 69. o. 23. Hilary Putnam, Mathematics, Matter, and Method, Philosophical Papers Vol. 1. (Cambridge: CUP, 1975), 69. sk. o. 24. Michael Dummett, Truth and Other Enigmas (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1978), 146. o. (lásd a 358–61. O-t is).


BAS C. VAN FRAASSEN: A TUDOMÁNYOS REALIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÉRVEK(1) 25. Az idézett passzushoz Dummett hozzáteszi, tudja, hogy az általa adott jellemzés nem fedi le az összes, általa említett vitát, s különösképp figyelmen kívül hagyja az absztrakt entitásokkal kapcsolatos nominalizmust. Tartalmazza azonban (példaként) a tudományos realizmust (id. mű. 146. sk. o.). 26. Ez különösen releváns itt, mivel a matematika ebben az írásban tárgyalt két putnami megalapozását (egzisztenciális és modális) összekapcsoló "fordítás" nem-szószerinti értelmezés: megfeleltetés, mely föltehetőleg megőrzi az állítás- és terminus-mivoltot, de a logikai formát nem. 27. Putnam, i. m. 73. o. (ld. fent a 23. lábjegyzetet). Állítólag az érv részletesebb kifejtésre kerül Boyd megjelenés alatt álló, Realism and Scientific Epistemology (Cambridge University Press) c. könyvében. 28. Persze föltehetjük azt a konkrét kérdést is, hogy miért az egér a fönnmaradt fajták egyike, s hogy marad életben. Erre azután az általunk elfogadott tudományos elmélet alapján, agyára és környezetére utalva válaszolhatunk. Elméletekre vonatkoztatva, a párhuzamos kérdés az lenne, hogy mondjuk, miért marad fönn sikeres hipotézisként a hidrogén színképspektrumára alkalmazott Balmer–formula. Ebben az esetben is az általunk jelenleg elfogadott fizika alapján magyarázzuk meg, hogy a színképvonalak elhelyezkedése miért elégíti ki a formulát. Mind a kérdés, mind a válasz erősen különbözik a tudomány sikerességének globális kérdésétől, s a realista globális válaszától. A realista most előállhat azzal a további kifogással, hogy az antirealista nem tudja ugyanígy megválaszolni sem a konkrétan az egérre, sem a magára a Balmer–formulára vonatkozó kérdést, mivel a válasz részben az az állítás, hogy a magyarázat alapjául szolgáló tudományos elmélet igaz. Ez teljesen más érv, mellyel a 4. fejezet 4. részében, s az 5. fejezetben fogok foglalkozni. Legújabb publikációiban és előadásaiban Putnam megkülönbözteti a metafizikai realizmus és a belső realizmus doktrínáját. Az előbbit elutasítja, s korábbi tudományos realizmusát az utóbbival azonosítja. E pillanatban a metafizikai disputa egyik oldala mellett sem vagyok elkötelezve, de erősen szimpatizálok a matematikafilozófiai platonizmus bírálatával, mely részét képezi Putnam érveinek. A tudományos (belső) realizmussal kapcsolatos nézeteltérésünk persze fennmarad, amint leszállunk a földre, miután eldöntöttük, hogy egyetértünk vagy nem értünk egyet a metafizikai realizmussal kapcsolatban, vagy arról, hogy e megkülönböztetés egyáltalán értelmese.


Chapter 27. IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* A tudományos realizmus mellett a kísérleti fizika szolgáltatja a legerősebb bizonyítékot. Rendszeresen használunk elvileg megfigyelhetetlen entitásokat új jelenségek létrehozására és a természet más aspektusainak vizsgálatára. Ezek szerszámok, de nem a gondolkodás, hanem a cselekvés eszközei. A filozófusok általánosan elfogadott "elméleti entitása" az elektron. Be fogom mutatni, hogyan vált az elektron kísérleti entitássá, vagyis a kísérletező entitásává. Egy entitás felfedezésének korai szakaszában ellenőrizhetjük a rá vonatkozó hipotéziseket. Ekkor még csupán hipotetikus entitás. Jóval később, ha kezdjük megérteni oksági képességeit, és felhasználjuk őket olyan berendezések építéséhez, amelyek világosan belátható hatásokat hoznak létre a természet más részein, akkor egészen más státuszra tesz szert. A tudományos realizmusról vagy antirealizmusról szóló viták általában elméletekről, magyarázatról és előrejelzésről szólnak. A viták ezen a szinten szükségszerűen eredménytelenek. A tudományos realizmus csak a kísérletezés szintjén elkerülhetetlen - de ez a realizmus nem az elméletekre és az igazságra vonatkozik. Csak az eszközként használt entitásokkal kapcsolatban kell a kísérletezőnek realistának lennie. A kísérletek védelmében Nincs a tudományfilozófiában a kísérleteknél elhanyagoltabb terület. Valószínűleg már az általános iskolai tanárainktól is hallhattuk, hogy a tudományos módszer kísérleti módszer, a tudománytörténetek mégis elmélettörténetek lettek. A kísérleteknek - mondják a filozófusok - csak akkor van értelmük, amikor az elméleteket ellenőrzik. Úgy értik, a kísérleti munkának nincs önálló élete. Így még megfelelő kifejezésekkel sem rendelkezünk a kísérlet számos különböző szerepének leírásához. Ez az egyoldalúság nem tett jót az elméletnek sem, mert az elmélet alapvetően különböző típusait használjuk, hogy ugyanarról a fizikai jelenségről gondolkozzunk (pl. mágneto-optikai hatás). Az elméletfilozófusok ezt nem vették észre, és így tévesen számoltak be az elméleti kutatásról is. Különböző tudományokban és különböző időkben más és más az "elmélet" és a "kísérlet" viszonya. A kísérlet egyik legfontosabb szerepe a jelenségek létrehozása. A kísérletezők olyan jelenségeket hoznak létre, amelyek a természetben nem fordulnak elő tiszta állapotban. E jelenségek a fizika próbakövei, kulcsok a természethez, és sok modern technológia forrásai. Sok jelenséget a fizikusok 1870 után "hatásnak" (vagy effektusnak) kezdtek nevezni: fényelektromos hatás, Compton-effektus és így tovább.(1) A jelenségek létrehozásának nagyenergiás változata az utóbbi időkben - szakzsargonnal élve - az "események" létrehozása. A legtöbb jelenség, hatás és esemény, amelyet a kísérletezők hoznak létre, olyan, mint a plutónium: nem létezik a természetben, esetleg elenyészően ritka alkalmakat kivéve.(2) Ebben a tanulmányban nem foglalkozom metodológiai, történeti, taxonómiai kérdésekkel, sem a természettudományi kísérletek céljával. A tudományos realizmus tisztán filozófiai kérdését vizsgálom. Nevezzük ezt a rövidség kedvéért egyszerűen "realizmusnak". Két alapvető típusa van: az entitásokra vonatkozó realizmus és az elméletekre vonatkozó realizmus. Egyiknek sincs egyezményes, pontos definíciója. Az elméletekre vonatkozó realizmus azt mondja, hogy igaz elméleteket próbálunk alkotni a világról, az anyag belső szerkezetéről és a tér távoli tartományairól. E realizmus ereje az optimizmusból fakad: úgy gondoljuk, jól haladunk e vállalkozással, és már részleges sikereket is elértünk. Az entitásokra vonatkozó realizmus - és az entitások közé sorolom a folyamatokat, állapotokat, hullámokat, áramokat, kölcsönhatásokat, mezőket, fekete lyukakat és a hasonlókat - azt állítja, hogy legalábbis némelyek léteznek azon entitások közül, amelyek a fizika munkaeszközeit alkotják.(3) A kétféle realizmus azonosnak tűnhet. Ha hiszünk egy elméletben, nem hiszünk-e azon entitások létezésében, amelyekről az elmélet beszél? Ha bizonyos entitásokban hiszünk, nem kell-e azt, amit elfogadunk, valahogy elméletileg leírnunk? E látszólagos azonosság megtévesztő. A kísérleti fizikusok döntő többsége realista az entitásokra vonatkozóan, de nem az elméletekkel kapcsolatban. Néhányan kétségtelenül realisták az elméletekre vonatkozóan is, de ez az ő szempontjukból kevésbé fontos.


IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* A kísérletezők gyakran realisták az általuk vizsgált entitásokkal kapcsolatban, de nem kell, hogy azok legyenek. Valószínűleg R. A. Millikannek kevés kétsége volt az elektronok létezése felől, amikor nekilátott, hogy megmérje a töltésüket. De kételkedhetett volna abban, amit találni fog, amíg meg nem találta. Sőt, még azután is szkeptikus maradhatott volna. Talán létezik az elektromos töltésnek legkisebb egysége, de nem létezik részecske vagy objektum pontosan ezzel az egységnyi töltéssel. Az entitáson történő kísérletezés nem kötelez arra, hogy higgyünk a létezésében. Csak annak kell erre köteleznie, amikor egy entitást azért manipulálunk, hogy valami máson kísérletezzünk. Sőt, még csak nem is az teszi lehetetlenné, hogy kételkedjünk az elektronokban, hogy felhasználjuk őket a valami máson végzett kísérlethez. Az elektronok bizonyos oksági tulajdonságait megértve kitaláljuk, hogyan kell igen ötletes, bonyolult berendezést építeni, amely képessé tesz, hogy az elektronokat úgy rendezzük el, ahogyan akarjuk, annak érdekében, hogy megnézzük, mi történik valami mással. Ha egyszer megvan a helyes kísérleti elképzelés, akkor körülbelül tudjuk előre, hogyan próbáljuk megépíteni a berendezést, mert tudjuk, hogy ez a módja annak, hogy az elektronokat ilyen és ilyen viselkedésre késztessük. Az elektronok már nem gondolataink megszervezésének vagy a megfigyelt jelenségek megragadásának módjai. Immár a jelenségek létrehozásának módjai a természet egy más területén. Az elektronok tehát eszközök. A kísérletezés szempontjából fontos különbség van az entitásokra vonatkozó realizmus és az elméletekre vonatkozó realizmus között. Mondjuk, az utóbbi az a meggyőződés, hogy a tudomány az igaz elméletekre irányul. Kevés kísérletező tagadná ezt, csak a filozófusok vonják kétségbe. Az igazságra való irányulás azonban olyasvalami, ami a meghatározatlan jövőre vonatkozik. Elektronnyalábot irányítani annyi, mint elektronokat felhasználni itt és most. Egy finoman hangolt lézert egy adott atomra irányítani, hogy egy bizonyos elektront kiütve iont hozzon létre, elektronokra célzás itt és most. Ellenben nincs olyan jelenlegi elmélethalmaz, amelyben hinnünk kell. Ha az elméletekre vonatkozó realizmus a tudomány céljairól szóló tan, akkor ez a tan bizonyos fajta értékeket foglal magában. Ha az entitásokra vonatkozó realizmus alapja az elektronok irányítása a jövő héten vagy a rákövetkező héten, akkor értékek szempontjából ez a tan sokkal semlegesebb. Az a mód, ahogyan a kísérletezők tudományos realisták az entitásokra vonatkozóan, teljesen különbözik attól, ahogyan az elméletekre vonatkozóan realisták lehetnek. Ez megmutatkozik, amikor az ideális elméletektől a jelenlegiek felé fordulunk. Az elektronok több tulajdonsággal is nyugodtan felruházhatók, de a megbízható tulajdonságok legtöbbjét számos olyan különböző elmélet vagy modell fejezi ki, amelyekkel kapcsolatban komoly kétségei lehetnek a kísérletezőnek. Még az egy csapatban dolgozók is, akik ugyanazon nagy kísérlet különböző részein dolgoznak, az elektronok különböző és egymást kizáró leírásait fogadhatják el. Azért van így, mert a kísérlet különböző részei különbözőképpen fogják használni az elektronokat. Azok a modellek, amelyek az elektronok bizonyos aspektusainak kiszámításához jók, más szempontból gyengék. Néha a csoportnak választania kell egy egészen más elméleti rálátással rendelkező tagot, egyszerűen azért, hogy legyen valaki, aki meg tudjon oldani bizonyos kísérleti problémákat. Lehet, hogy eltérő képzettségű embert választanak, akinek a beszéde majdnem összemérhetetlen az övékével, csakhogy legyen valaki, aki a kívánt hatást létre tudja hozni. De nem létezhet-e közös elméleti mag, a csoporttagok nézeteinek metszete, amely az elektron elmélete, és amellyel kapcsolatban minden kísérletező realista? Én inkább azt mondanám: közös tudás, és nem közös mag. Rengeteg az elektronnal kapcsolatos elmélet, modell, közelítés, kép, formalizmus, módszer stb., de nincs okunk feltételezni, hogy ezek metszete valamiféle elmélet. Arra sincs okunk gondolni, hogy van valami olyasmi, mint "a legerősebb nem triviális elmélet, melyet az összes olyan elmélet metszete tartalmaz, amelyben a csoport egyik vagy másik tagja hisz." Még ha van is egy csomó közös meggyőződés, nincs okunk azt feltételezni, hogy valami olyasmit alkotnak, amit érdemes elméletnek nevezni. Természetesen a kutatócsoportok általában egy intézeten belül, a hasonló gondolkozású emberekből alakulnak ki, így rendszerint van munkájuknak némi valódi közös elméleti alapja. Ez azonban pusztán egy szociológiai tény, és nem a tudományos realizmus alapja. Elismerem, hogy az elméletekre vonatkozó tudományos realizmus számos fajtája nem a jelenről szól, hanem arról, amit elérhetünk, vagy talán egy ideálról, amire törekszünk. Így az optimista célt nem veszélyezteti, ha azt mondjuk, hogy jelenleg nincs ilyen ideális elmélet. A lényeg, hogy az elméletekre vonatkozó ilyen tudományos realizmusnak el kell fogadnia a hit, a remény és a jóindulat Peirce-féle elveit. Az entitásokra vonatkozó tudományos realizmusnak nincs szüksége ilyen erényekre. Abból ered, amit jelenleg csinálni tudunk. Hogy ezt megértsük, kicsit részletesebben meg kell néznünk, milyen megépíteni egy berendezést, amely működteti és engedelmességre kényszeríti az elektronokat. Amit Hilary Putnamnek köszönhetünk


IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* Valaha az volt az elfogadott bölcsesség, hogy egy szó, pl. az "elektron", jelentését az elméleti törvényeket megfogalmazó mondatok hálózatában elfoglalt helyéből nyeri. Így merült fel az összemérhetetlenség és elméletváltozás hírhedt problémája. Mert ha egy elméletet megváltoztatunk, hogyan jelenthetné egy szó, pl. az "elektron", továbbra is ugyanazt? Hogyan lehetne az elektronokra vonatkozó különböző elméleteket összehasonlítani, hiszen maga az 'elektron' szó jelentése elméletről elméletre különbözik? A jelentés egy referenciális modelljének kidolgozásával, Putnam megmentett bennünket az ilyen kérdésektől. Azt mondja, hogy a jelentés vektor, amely üdítően hasonlít egy szótári szócikkhez. Először jön a szintaktikai jegy (a szófaj); azután a szemantikai jegy (a szóval jelölt dolog általános kategóriája); majd a sztereotípia (közhelyek a természeti fajtáról, használatának irányadó példái és a mai asszociációk. A sztereotípia úgy változik, ahogy módosulnak a fajtáról alkotott vélemények). Végül ott van a szó tényleges referenciája, vagyis maga az a dolog, amit jelöl, persze ha egyáltalán jelöl valamit. (Ezt a szótárak nyilván nem tudják bevenni a szócikkbe, de a képes szótárak megteszik a tőlük telhetőt azáltal, hogy illusztrációt helyeznek el, amikor csak lehet.)(4) Putnam úgy gondolta, gyakran csak sejtünk entitásokat, amelyekre a szó szoros értelmében nem tudunk rámutatni. Az első ötleteink lehetnek meddők vagy ügyetlenek, és egy láthatatlan dolog nem minden megnevezése sikerül. De amikor sikerül, és egyre jobb elgondolásokat alakítunk ki róla, akkor Putnam szerint végig ugyanarra a dologra referálunk, még ha változik is a sztereotípia. Mi és Dalton ugyanarról az anyagról beszéltünk, amikor (szervetlen) savakról beszéltünk. J. J. Thomson, H. A. Lorentz, Bohr és Millikan különböző elméletei és megfigyelései ugyanarra az entitásra, az elektronra vonatkoznak. Az, hogy mikor sikerült egy entitást elkeresztelni, több szempontból is homályos, de ez lényegtelen. G. Johnstone Stoney 1891-ben javasolta az "elektron" nevet, mint az elektromosság természetes egységének a nevét. Erre az egységre 1874-ben hívta fel a figyelmet. Később a nevet azokra a negatív töltésű szubatomi részecskékre alkalmazták, amelyekből, mint azt J. J. Thomson 1897-ben kimutatta, a katódsugarak állnak. Az elektronra referált Johnstone Stoney? Putnam megközelítése nem igényel egyértelmű választ. Az elfogadott fizikakönyvek azt állítják, Thomson fedezte fel az elektront. Ha most az egyszer az elmélet pártját fognám, azt mondanám, Lorentz megelőzte. Thomson "korpuszkuláknak", az elektromos töltés szubatomi részecskéinek nevezte az elektronjait. A név nyilván nem sokat számít. Thomson legfigyelemreméltóbb eredménye az volt, hogy megmérte az elektron tömegét. Úgy csinálta, hogy durván (bár egészen jól) megbecsülte e-t, és kitűnően meghatározva e/m-et megmutatta, hogy m a hidrogén atom tömegének 1/1800-ad része. Ezek után természetes azt mondani, hogy Lorentz csupán posztulálta a negatív töltésű részecske létezését, míg Thomson, meghatározva a tömegét, kimutatta, hogy van valami ilyen valódi dolog, amit a forró katód kibocsát. Az elektron sztereotípiája gyakran változott. Legalább két, jórészt összeegyeztethetetlen sztereotípiával rendelkezünk: az elektron, mint felhő és az elektron, mint részecske. Az elképzelés alapvetően gazdagodott a 20-as években. Úgy találták, az elektronok perdülettel, vagyis "spin"-nel rendelkeznek. Először O. Stern és W. Gerlach kísérleti munkája jelezte ezt, azután S. Goudsmit és G. E. Uhlenbeck adta elméleti értelmezését 1925ben. Akármit is gondolunk mi, Johnstone Stoney, Lorentz, Bohr, Thomson és Goudsmit valamennyien ugyanarról a dologról, az elektronról derítettek ki egyre többet. Nem kell elfogadnunk Putnam referenciaelméletének finom részleteit ahhoz, hogy elismerjük, neki köszönhetjük a jelentésről való beszéd új formáját. A kikövetkeztetett entitások komoly tárgyalása már nem kell, hogy az összemérhetetlenség és az elméletváltozás álproblémáiba zárjon bennünket. Huszonöt évvel ezelőtt filozófiailag inkoherensnek minősült volna az a kísérletező, aki azt hitte, hogy léteznek elektronok, anélkül, hogy igazán hitt volna az elektronokra vonatkozó törvények valamely rendszerében. Most már tudjuk, hogy a filozófia tévedett, és nem a kísérletező. Az én viszonyom Putnam jelentéselméletéhez olyan, mint a kísérletező viszonya az elmélethez. Nem hiszek szó szerint Putnamnek, de boldogan alkalmazom az elméletét a valaha divatban volt, emészthetetlen elmélet helyett. Putnam filozófiája folyamatos változásban van. Referenciaelmélete a tudományos realizmust szándékozott támogatni, de most, a jelen írás idején (1981 júliusa) elutasít minden "metafizikai realizmust", míg a "belső realizmust"(5) megengedi. A belső realista gyakorlati ügyekben úgy cselekszik, mintha az általa használt elméletekben előforduló entitások valóban léteznének. Putnam metafizikai antirealizmusának iránya azonban már nem tudományos. Nem speciálisan a természettudományra vonatkozik, hanem a székekre és májakra is. Úgy gondolja, hogy a világ nem természetesen tagolódik a mi osztályozásainknak megfelelően. Transzcendentális idealistának nevezi magát. Én transzcendentális nominalistának nevezem. A "nominalista" szót régimódian használom: nem a halmazokkal és hasonló "absztrakt entitásokkal" szembeni ellenállást értem alatta, hanem azt a tételt, mely szerint a természetben nem létezik nem-mentális osztályozás a mi emberi elnevezéseink rendszerén kívül. 372 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* Kétféle belső realista lehet: a tudománnyal kapcsolatban instrumentalista, illetve a tudományos realista. Az előbbi realista a májakkal és a székekkel kapcsolatban, vagyis a gyakorlati ügyekben, ahol jelenlegi fogalmi sémáját használja; de azt gondolja, hogy az elektronok csak mentális konstrukciók. Az utóbbi úgy véli, hogy valószínűleg a májak, a székek és az elektronok mind egyformák, azaz valóságosak, legalábbis az osztályozás jelenlegi rendszerén belül. Én Putnamet inkább belső tudományos realistának, mint belső instrumentalistának tekintem. Az a tény, hogy mindkét elmélet összefér a transzcendentális nominalizmussal és a belső realizmussal, mutatja, hogy saját, a tudományos realizmusra vonatkozó, kérdésünk majdnem teljesen független Putnam belső realizmusától. Beavatkozás Francis Bacon, a kísérletek első és majdnem utolsó filozófusa jól tudta: a kísérletező célja az "oroszlán farkának csavargatása". A kísérletezés beavatkozás a természet rendjébe; "a természet kényszernek van alávetve, meg van zavarva, amikor az ember mesterséges beavatkozással kikényszeríti természetes állapotából, szorongatja, és alakítja."(6) A kísérletező meg van győződve azon entitások létéről, amelyek némely oksági tulajdonságát elég jól ismeri ahhoz, hogy felhasználhassa őket arra, hogy beavatkozzon a természetbe máshol. Azok az entitások vannak ránk nagy hatással, amelyeket fel tudunk használni a más, hipotetikusabb entitásokra vonatkozó sejtések ellenőrzéséhez. Az általam idézett példában biztosak vagyunk az elektronokban, amelyeket a gyenge semleges áramok és a semleges bozonok vizsgálatához használunk. Ez nem újdonság, mert (akik nem vagyunk szkeptikusok) mi másért lennénk biztosak akár a makroszkopikus tárgyak létezésében is, ha nem amiatt, amit csinálunk velük, és amit ők csinálnak velünk? A beavatkozás és kölcsönhatás a valóság lényege. Igaz ez például a megfigyelhetőség határán. A filozófusok túl gyakran képzelik azt, hogy a mikroszkóp azért rendelkezik meggyőzőerővel, mert segítségével jobban látunk. De ez csak a dolog egyik része. Ezzel szemben, ami számít, az az, amit a mikroszkóp alatt csinálni tudunk a preparátummal, és amit láthatunk, miközben csináljuk. Megfestjük a mintát, metszetet készítünk belőle, befecskendezzük, megvilágítjuk, rögzítjük. A mintát különböző mikroszkópokkal vizsgáljuk, amelyekben az alkalmazott optikai rendszerek a fénnyel kapcsolatos, egymástól majdnem teljesen független tényekre támaszkodnak. A mikroszkóp a lehetséges kölcsönhatások és beavatkozások széles skálája miatt rendelkezik meggyőző erővel. Amikor valami olyasmit látunk, ami instabilnak bizonyul e játék közben, akkor azt mesterséges képződménynek nevezzük, és azt mondjuk, hogy nem valóságos. (7) Hasonlóképpen, ahogy megyünk lefelé a méretekben az igazán láthatatlan dolgokhoz, ami elhiteti velünk, hogy a megfigyelhetetlen entitások ott vannak, az az a képességünk, hogy fel tudjuk őket használni. Mégis pironkodom e szavak miatt: "látni" és "megfigyelni". A filozófusok és a fizikusok gyakran eltérően használják őket. A filozófusok hajlamosak a látható fényben való átlátszatlanságra, mint a valóság próbakövére tekinteni, s így kikövetkeztetett vagy elméleti entitásnak neveznek mindent, amit nem lehet megfogni, vagy szabad szemmel látni. Ezzel szemben a fizikusok szívesen beszélnek a filozófusok által megfigyelhetetlennek mondott entitások megfigyeléséről. Például a fermionok - az anyag olyan alapvető összetevői, mint az elektron, a neutrinók, a deuteronok, és talán a híres kvarkok - valamennyien az átlag filozófusok "megfigyelhetetlen" entitásai. Nemrég egy előadásban C. Y. Prescott, a későbbiekben ismertetett kísérlet kezdeményezője ellenben azt mondta, hogy "csak a t kvarkot nem figyelték még meg a fermionok közül. Talány marad, hogy a PETRAban e+e- anihilációban miért nem sikerült t állapotokat megfigyelni."(8) Vagyis a fizikusok a filozófusok "megfigyelhetetlen" entitásai között megkülönböztetik azokat, amelyeket már megfigyeltek, és azokat, amelyeket még nem. Dudley Shapere éppen most közölt egy értékes tanulmányt erről. (9) Példájában neutrinókat használnak, hogy betekintsenek egy csillag belsejébe. Shapere bőven hoz olyan idézeteket, mint pl. "a neutrinók szolgáltatják az egyetlen módot, hogy közvetlenül megfigyelhessük" egy csillag forró magját. John Dewey azt mondta volna, hogy a szabad szemmel történő látás igézete a szemlélődő ismeretelmélet része, amely a legkorábbi időktől fogva megbabonázta a filozófiát. De nem hiszem, hogy Platónt vagy Locke-ot vagy a tizenkilencedik század előtt bárkit annyira rabul ejtett volna a dolgok puszta átlátszatlansága, mint azóta bennünket. Rajongásom az objektumokat manipuláló technológia iránt persze a pozitivizmus és a fenomenológia huszadik századi megfelelője. Ennek igazi cáfolata nem a valóság korlátozása egy szűkebb tartományra, nevezetesen arra, ami pozitivisztikusan szemmel látható, hanem kiterjesztés más módozatokra, amelyekkel az emberek kitágíthatják a tudatukat. Csinálás Még ha a kísérletezők realisták is az entitásokra vonatkozóan, ebből nem következik, hogy igazuk van. Talán ez pszichológiai ügy: talán pont azok a képességek, amelyek révén valaki nagy kísérletező lesz, együtt járnak egy bizonyos észjárással, amely tárgyiasítja, amire csak gondol. Ez azonban nem így van. A kísérletezők szívesen 373 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* tekintik pusztán hipotetikus entitásoknak a semleges bozonokat, miközben az elektronok valódiak. Mi a különbség? Számtalan módon lehet berendezéseket készíteni, amelyek az elektronok oksági tulajdonságaira támaszkodva páratlan pontossággal hozzák létre a kívánt hatásokat. Ezt a későbbiekben példával illusztrálom. Az érv nevezhetnénk 'a realizmus melletti kísérleti érvnek' - nem az, hogy sikerünkből következtetünk az elektronok létére. Nem megcsináljuk a berendezést, és aztán következtetünk az elektronok létére, mint amikor egy feltevést ellenőrzünk, és aztán hiszünk benne, mert kiállta a próbát. Ez a sorrend rossz. Mostanra már a berendezéseket az elektronokra vonatkozó kis számú banális igazságra támaszkodva tervezzük, abból a célból, hogy létrehozzunk néhány más jelenséget, amelyeket vizsgálni szeretnénk. Úgy tűnhet, hogy azért hiszünk az elektronokban, mert előrejelezzük, hogyan fog a berendezésünk viselkedni. Ez is félrevezető. Jó néhány általános elképzelésünk van, hogyan kell, mondjuk, polarizált elektronokat létrehozni. Sok időt eltöltünk olyan prototípusok építésével, amelyek nem működnek. Megszámlálhatatlan hibától szabadulunk meg. Gyakran fel kell adnunk, és egy másik utat kell megpróbálnunk. A hibák megtalálása és kijavítása nem annak elméleti magyarázatán vagy előrejelzésén múlik, hogy mi nem sikerül. Részben azon múlik, hogy a berendezésben megszabadulunk a "zajtól". A "zaj" gyakran azon események összességét jelenti, amelyeket nem értünk elméletileg. Az eszköznek képesnek kell lennie fizikailag elkülöníteni az entitás általunk használni kívánt tulajdonságait, és el kell nyomnia az összes többi hatást, amely az utunkba állhat. Teljesen meg vagyunk győződve az elektronok létezéséről, amikor rendszeresen nekiállunk az elektronok jól megértett oksági tulajdonságait hasznosító berendezések építésének - és elég gyakran sikerül is ilyeneket építeni -, hogy beavatkozzunk a természet más, hipotetikusabb részein. Mindezt példa nélkül nem lehet megérteni. Az ismerős történelmi példákra már rendszerint rárakódott a hibás elméletorientált filozófia vagy történelem, így valami újat választok. Ez egy polarizáló elektronágyú [polarizing electron gun], mozaikszóval PEGGY II. Egy alapvető kísérlethez használták 1978-ban, amelyik még a The New York Times figyelmét is felkeltette. A következő szakaszban leírom a PEGGY II készítésének célját. Ehhez el kell mondanom egy keveset az új fizikából. Ez a rész ki is hagyható, és az olvasás folytatható a következő, a műszaki megoldásokról szóló szakasszal. Mégis érdekes megismerni a fontosabb kísérleti eredmények viszonylag könnyen érthető jelentőségét, nevezetesen, a paritás hogy nem marad meg polarizált elektronok deutériumon történő szóródása során, illetve általánosabban: semleges gyenge áram kölcsönhatásokban a paritás sérül.>(10) Paritás és semleges gyenge áramok A természetben négy alapvető, egymástól nem feltétlenül független erő létezik. A gravitáció és az elektromágnesesség ismerősek. Van még az erős és a gyenge erő (az Optikában adott newtoni program beteljesülése, mely azt tanította, hogy az egész természet különböző erejű részecskék kölcsönhatása által érthető meg, ahol az erők vonzanak vagy taszítanak, és különböző távolságokra hatnak, azaz különböző gyorsasággal csengenek le). Az erős erők 100-szor erősebbek, mint az elektromágnesesség, de csak parányi távolságra hatnak, legfeljebb a proton átmérőjének nagyságrendjében. Az erős erők a "hadronokra" hatnak, amelyek magukban foglalják a protonokat, neutronokat és újabb részecskéket, de nem az elektronokat és a "leptonoknak" nevezett részecskeosztály bármely más tagját. A gyenge erők 10.000-szer gyengébbek, mint az elektromágnesesség, és az erős erőknél 100-szor nagyobb távolságra hatnak. Ám ezek egyaránt hatnak hadronokra és leptonokra, beleértve az elektronokat is. A radioaktivitás a gyenge erő legismertebb példája. Az ilyen megfontolások hátterében álló elmélet a kvantum-elektrodinamika, amely hihetetlenül sikeres, sok előrejelzése jobb, mint egy a millióhoz, igazi csoda a kísérleti fizikában. A Föld átmérőjétől a proton átmérőjéig terjed az a távolságtartomány, amelyre alkalmazható. Ez az elmélet feltételezi, hogy minden erőt valamilyen részecske "hordoz": az elektromágnesességért a fotonok a felelősek; a gravitációhoz feltételezzük a "gravitonokat". A gyenge erőket magukban foglaló kölcsönhatások esetén vannak töltött áramok. Feltételezzük, hogy ezeket a gyenge erőket "bozonoknak" nevezett részecskék hordozzák. (11) Ami a töltött áramokat illeti, a bozonok pozitívak vagy negatívak lehetnek. Az 1970-es években merült föl a lehetőség, hogy lehetnek "semleges" gyenge áramok, amelyek nem hordoznak vagy cserélnek töltést. A kvantum-elektrodinamika érvényesnek tartott részeivel való puszta analógia alapján posztulálták a semleges bozonokat mint a semleges gyenge kölcsönhatások hordozóit.


IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* A közelmúlt nagyenergiás fizikájának leghíresebb felfedezése, hogy a paritás megmaradása sérül. Sok fizikus és filozófus, köztük Kant(12) elvárásaival szemben, a természet abszolút különbséget tesz jobb- és balkezesség között. Úgy tűnik, ez csak a gyenge kölcsönhatásokban történik. Az, hogy mit nevezünk a természetben jobb- vagy balkezesnek, bizonyos fokig konvencionális. Említettem, hogy az elektronok rendelkeznek spinnel. Képzeljük el, hogy a kezünk a forgó részecske köré borul, az ujjak a forgás irányába mutatnak. Azt mondjuk, hogy ekkor a hüvelykujj a spin vektor irányába mutat. Nézzük meg a spin vektor és a nyaláb viszonyát, amikor a részecskék egy nyalábban mozognak! Ha az összes részecske spin vektora a nyalábbal egyező irányba mutat, akkor jobbkezes (lineáris) polarizációval rendelkeznek, ha a spin vektor a nyalábbal ellentétes, akkor balkezes (lineáris) polarizációval. A paritássértés eredeti felfedezése azt mutatta, hogy egy részecskebomlás egyik terméke, az úgynevezett müonneutrinó csak balkezes polarizációban létezik, és soha jobbkezesben. A paritássértéseket a töltött gyenge kölcsönhatásokban találták. Mi a helyzet a semleges gyenge áramokkal? A figyelemreméltó Weinberg-Salam-modellt a négyfajta erőre egymástól függetlenül terjesztette elő Stephen Weinberg 1967-ben és A. Salam 1968-ban. Ebből a modellből a semleges gyenge kölcsönhatásokban a paritás piciny sérülése következik. Figyelembe véve, hogy a modell puszta spekuláció, a sikere meghökkentő, sőt tiszteletet parancsoló. Tehát úgy tűnt, hogy érdemes kipróbálni a paritás megjósolt sérülését a semleges gyenge kölcsönhatásokban. Ebből többet tudhatnánk meg az oly parányi távolságokra ható gyenge erőkről. Az előrejelzés: bizonyos céltárgyra becsapódó elektronok közül kicsivel több balkezes polarizációjú elektron fog szóródni, mint jobbkezes. Kicsivel több! A különbség a kétfajta szóródás relatív gyakoriságában 1 a 10.000hez, ami a 0,50005 és a 0,49995 valószínűségek közötti különbségnek felel meg. Tegyük föl, hogy a szokásos, a Stanfordi Lineáris Gyorsító Központban (SLAC) a 70-es évek elején hozzáférhető, másodpercenként 120 impulzust generáló berendezést használjuk, és minden impulzus egy elektroneseményt szolgáltat. Ekkor huszonhét éven keresztül kellene az egész SLAC nyalábját üzemeltetni, hogy a relatív gyakoriságok ilyen kicsiny különbséget érzékelni lehessen. Figyelembe véve, hogy ugyanazt a nyalábot egyszerre sok kísérlethez használják, a különböző kísérletekben különböző impulzusokat hasznosítva, és meggondolva, hogy egyetlen berendezés sem marad még egy hónapig sem stabil, huszonhét évről nem is beszélve, egy ilyen kísérlet lehetetlen. Minden egyes impulzusban nagyságrendekkel több kijövő elektronra van szükségünk. Impulzusonként 1000-szer vagy 10.000-szer több elektron kell, mint ami akkortájt lehetséges volt. Az első próbálkozás a most PEGGY I-nek nevezett berendezést használta. Lényegében J. J. Thomson forró katódjának nagyteljesítményű változatával rendelkezett: lítiumot melegítettek és elektronokat forraltak ki. A PEGGY II teljesen más elvekre épül. A PEGGY II Az alapötlet azzal kezdődött, hogy C. Y. Prescott egy optikai magazinban (véletlenül!) észrevett egy galliumarzenidnek nevezett kristályos anyagról szóló cikket. A GaAs furcsa tulajdonsággal rendelkezik: rengeteg lineárisan polarizált elektront bocsát ki, amikor megfelelő frekvenciájú cirkulárisan polarizált fénnyel világítjuk meg. Létezik egy durva, de jó kvantumértelmezés arra, hogy ez miért történik, és miért lesz a kibocsátott elektronok fele polarizált, háromnegyedük az egyik irányban polarizált, egynegyedük a másikban. Ezt használja ki a PEGGY II, valamint azt, hogy kristályszerkezeti tulajdonságainak köszönhetően a GaAs nagy mennyiségű elektront bocsát ki. Ezután jönnek a műszaki megoldások - az elektronok kiszabadítása a felületről munkát igényel. Tudjuk, hogy segít, ha a felületet megfelelő anyaggal befestjük. Jelen esetben egy vékony cézium- és oxigénréteget viszünk fel a kristályra. Továbbá minél kisebb a légnyomás a kristály körül, annál több elektron fog kiszabadulni adott mennyiségű munka árán. Tehát a bombázásra jó vákuumban, a folyékony nitrogén hőmérsékletén kerül sor. Szükségünk van megfelelő fényforrásra. Vörös fényű (7100 Angström) lézert irányítunk a kristályra. A fény először keresztülmegy egy egyszerű polarizátoron, egy nagyon régimódi kalcit vagy földpát(13) prizmán, amely lineárisan polarizált fényt ad. Cirkulárisan polarizált fénnyel akarjuk eltalálni a kristályt, így a lézernyaláb keresztülmegy egy Pockel-cellának nevezett furfangos szerkezeten, amely elektromosan átalakítja a lineárisan polarizált fotonokat cirkulárisan polarizáltakká. Minthogy elektromos, úgy működik, mint egy nagyon gyors kapcsoló. A cirkuláris polarizáció iránya a cellában lévő áram irányától függ. Így a polarizáció iránya véletlenszerűen változtatható. Ez fontos, mivel a jobb- és balkezes polarizáció közötti parányi aszimmetriát próbáljuk kimutatni. Randomizálás segítségével biztosítjuk magunkat minden szisztematikus eltéréssel szemben a berendezésben.(14) Egy radioaktív bomláson alapuló eszköz hozza létre a véletlenszerű elrendezést, és egy számítógép minden impulzusban regisztrálja a polarizáció irányát. 375 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* A cirkulárisan polarizált impulzus eltalálja a GaAs kristályt, s ez lineárisan polarizált elektronok impulzusát eredményezi. Ilyen impulzusok nyalábját irányítják mágnesekkel a gyorsítóba a kísérlet következő részletéhez. Átküldik őket egy eszközön, amely folyamatosan ellenőrzi a polarizáció arányát. A kísérlet hátralévő része további, hasonlóan ötletes berendezéseket és detektorokat igényel, de most álljunk meg PEGGY II-nél. Gubancok A rövid ismertetők alapján mindez túl egyszerűnek tűnik; álljunk meg ezért egy rövid időre, és vessünk egy pillantást a hibák kijavítására. A hibák közül jó néhányat sohasem értünk meg. Próba-szerencse alapon szabadulunk meg tőlük. Hadd mutassam be a gubancok három különböző fajtáját: (1) alapvető technikai korlátok, amelyeket végül is a hibaszámításnál kell figyelembe venni; (2) egyszerűbb mechanikus hibák, hiányosságok, amelyekre nem is gondolunk, míg ránk nem erőltetik magukat; és (3) megérzések arról, hogy mi romolhatott el. Nézzünk három példát a gubancokra: 1. A lézernyalábok nem olyan egyenletesek, mint azt a tudományos fantasztikus irodalom tanítja, és a nyalábban mindig van egy kiküszöbölhetetlen mennyiségű "remegés", akármilyen időtartományról legyen is szó. 2. Egy banálisabb szinten, az elektronok visszafelé szóródnak a GaAs kristályról, és ugyanazon a csatornán mennek vissza, mint amit a lézernyaláb használt, hogy a kristályt eltalálja. Többségük azután mágnesesen elterelődik. De néhányuk visszaverődik a lézerberendezésről, és visszatér a rendszerbe. Tehát el kell tüntetni ezeket az új háttérelektronokat. Ez durva mechanikus eszközökkel történik, amelyek eltérítik őket a kristálytól, hogy elkóboroljanak. 3. A jó kísérletező óvintézkedéseket tesz az abszurditásokkal szemben is. Tegyük fel, hogy a kísérleti felületen a porrészecskék síkba fekszenek, amikor polarizált impulzus találja el őket, és aztán élükre állnak, amikor egy ellentétes irányban polarizált impulzus csapódik be. Lehet-e ennek szisztematikus hatása, tekintettel arra, hogy kicsiny aszimmetriát keresünk? A csapatból valakinek ez jutott eszébe az éjszaka közepén, és másnap reggel őrülten dolgozni kezdett a portalanító spray-vel. Ezt puszta óvatosságból egy hónapig folytatták.(15) Eredmények Körülbelül 1011 számú eseményre volt szükség, hogy a szisztematikus és statisztikus hibák mellett értékelhető eredményt kapjunk. Bár a szisztematikus hiba fogalma érdekes fogalmi problémákat vet fel, úgy tűnik, ismeretlen a filozófusok számára. Szisztematikus bizonytalanság volt a bal- és jobbkezes polarizáció észlelésében, volt egy kis remegés, és adódtak más problémák a kétfajta nyaláb paramétereivel kapcsolatban. Elemezték ezeket a hibákat, és lineárisan hozzáadták a statisztikus hibához. A statisztikus következtetések ismerői számára ez valójában ösztönös eljárás, minden logikai alap nélkül. Bárhogyan legyen is, a PEGGY IInek köszönhetően az események száma elég nagy volt ahhoz, hogy olyan eredményt adjon, amely meggyőzte az egész fizikus közösséget.(16) A balkezesen polarizált elektronok valamivel gyakrabban szóródtak a deutériumból, mint a jobbkezes elektronok. Ez volt a paritássértés első meggyőző példája a semleges gyenge áram kölcsönhatásban. Megjegyzés A PEGGY II létrehozása alig volt elméleti. Senki sem dolgozta ki előre a GaAs polarizáló tulajdonságait, amire egy független kísérleti kutatással történt véletlen találkozás során bukkantak. Noha a kristályok általános kvantumelmélete megmagyarázza a polarizációs hatást, nem magyarázza meg a ténylegesen felhasznált kristály tulajdonságait. Senki nem tudott valódi kristállyal az elektronok 37 százalékánál többet polarizálni, noha elvileg 50 százaléknak kellene polarizáltnak lennie. Ehhez hasonlóan - bár rendelkezünk egy általános képpel arról, hogy a cézium- és oxigénrétegek miért "hoznak létre negatív elektron affinitást", azaz teszik az elektronok számára könnyebbé a szökést - nem rendelkezünk kvantitatív ismeretekkel arról, hogy ez miért növeli a hatékonyságot 37 százalékra. Arra sem volt semmi garancia, hogy a részletek egésszé állnak össze. Hogy még aktuálisabb példát adjak, a jövőbeni kísérleti munkához - melyet a későbbiekben röviden még ismertetek - impulzusonként még annál is több elektronra lesz szükségünk, mint amennyit PEGGY II adhat. Amikor a fenti paritáskísérletet a The New York Times jelentette, a Bell Laboratórium egy csoportja olvasta az újságot, és látták, mi történik. Már létrehoztak egy kristályrácsot teljesen más célból. Ez GaAs rétegeket és egy kapcsolódó alumíniumvegyületet használ. A rács szerkezete alapján azt várhatjuk, hogy tulajdonképpen az összes kibocsátott elektron polarizált 376 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* lesz. Ennek következtében megduplázhatnánk PEGGY II hatékonyságát. De pillanatnyilag van néhány probléma ezzel a jó ötlettel kapcsolatban. Az új rácsot is be kellene vonni hatékonyságnövelő festékkel. A cézium-oxigén keveréket magas hőmérsékleten hordják fel. Így az alumínium hajlamos beszivárogni a szomszédos GaAs rétegbe, a meglehetősen mesterséges rács kissé egyenetlenné válik, rontva a kiváló polarizált elektron-kibocsátó képességét.(17) Úgyhogy ez talán sosem fog működni. Időközben Prescott újraéleszti a feljavított termikus katódot, és megpróbál még több elektront nyerni. Az elmélet nem mondta volna meg, hogy PEGGY II legyőzi a termikus PEGGY I-et. Azt sem tudja megmondani, hogy a termikus PEGGY III felülkerekedik-e a PEGGY II-n. Jegyezzük meg, hogy a Bell-munkatársaknak nem kellett túl sokat tudniuk a semleges gyenge áramok elméletéről, hogy elküldjék rácsmintájukat. Csak olvasták a The New York Timest. Tanulság Valaha volt értelme kétségbe vonni, hogy vannak elektronok. Még azután is lehetett értelme a kételynek, hogy Thomson megmérte a tömegüket, és Millikan a töltésüket. Meg kellett bizonyosodni afelől, hogy Millikan ugyanazt az entitást mérte, amit Thomson. Tehát további elméleti munkára volt szükség, és a gondolatot át kellett ültetni sok más jelenségbe. A szilárdtestfizikának, az atomnak és a szupravezetésnek is megvolt a maguk szerepe. Valaha bizonyára a magyarázat sikere volt a legjobb indok arra, hogy azt gondoljuk, vannak elektronok. Lorentz megmagyarázta a Faraday-hatást elektronelméletével. Csakhogy a magyarázóképesség kevés garancia az igazságra. Már J. J. Thomson idejében is elsősorban a mérések voltak azok, amelyek sokat nyomtak a latban, többet, mint a magyarázatok. A magyarázatok azonban igenis segítettek. Néhányan valószínűleg azért hittek az elektronokban, mert létezésük posztulálásával meg lehetett magyarázni a jelenségek széles skáláját. Szerencsére már nem kell azt a látszatot kelteni, hogy a sikeres magyarázatból következtetünk (vagyis abból, ami értelmünket jó érzéssel tölti el). Prescott és a SLAC-csoport nem magyarázza a jelenségeket az elektronokkal. Tudják, hogyan kell őket felhasználni. A jobbik eszével senki nem gondolja, hogy az elektronok "valóban" kis forgó gömbök, amelyekre, ha elég kis kezünk volna, ráboríthatnánk az ujjainkat, és megtalálhatnánk a spin irányát a hüvelykujjunk mentén. Létezik ehelyett az oksági tulajdonságok egy családja, amelyek segítségével tehetséges kísérletezők leírják és felhasználják az elektronokat, hogy valami mást, például semleges gyenge áramokat és semleges bozonokat vizsgáljanak. Rengeteget tudunk az elektronok viselkedéséről. Ugyanilyen fontos tudni, mi az, ami nem számít az elektronok szempontjából. Így például tudjuk, hogy a polarizált elektronnyaláb eltérítése mágnesgyűrűkben semmilyen jelentős módon nem befolyásolja a polarizációt. Vannak sejtéseink, amelyek túl erősek ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk, de túl triviálisak, hogy függetlenül ellenőrizzük őket: például, lehet, hogy a por táncol a polarizáció megváltozásának hatására. Ezek a sejtések az elektronok nehezen megszerzett megértésére támaszkodnak. (Egyáltalán nem számít a sejtés szempontjából, hogy vajon az elektronok felhők, hullámok vagy részecskék) Amikor a hipotetikus entitások valóságossá válnak Vegyük észre a kirívó különbséget elektronok és semleges bozonok között. Még senki sem tud semleges bozonnyalábot manipulálni, ha egyáltalán vannak ilyenek. Még a semleges gyenge áramok is csak most kezdenek kiemelkedni a feltevés ködéből. Meggyőző kísérletek sora a vizsgálat tárgyává avatta őket 1980-ra. Mikorra veszíthetik el hipotetikus státuszukat, és válhatnak közhelyszerű valósággá, mint az elektronok? Akkor, amikor majd valami másnak a vizsgálatához felhasználjuk őket. Említettem azt a vágyat, hogy jobb elektronágyút építsünk, mint a PEGGY II. Miért? Mert már "tudjuk", hogy a semleges gyenge kölcsönhatásokban sérül a paritás. Talán még a paritás-kísérletben alkalmazottnál is különösebb statisztikai elemzés segítségével elkülöníthetjük a gyenge kölcsönhatásokat. Van például egy csomó kölcsönhatásunk, köztük elektromágneses kölcsönhatások, amelyeket különböző módon kézben tudunk tartani. Ha statisztikailag a gyenge kölcsönhatások egy osztályát is ki tudnánk választani, pontosan azokat, ahol a paritás nem marad meg, akkor valószínűleg jó úton haladnánk az anyag és antianyag elmélyült vizsgálata felé. A statisztikákhoz azonban még annál is több elektronra van szükség impulzusonként, mint amit a PEGGY II előállítani remélhet. Ha egy ilyen terv sikerülne, akkor a semleges gyenge áramokat elkezdhetnénk kezelhető szerszámokként felhasználni valami másnak a megfigyeléséhez. Megtennénk a következő lépést az ilyen áramokra vonatkozó realizmus felé. Az üzenet általános, és a fizika bármely területéről kinyerhető. Korábban említettem, hogyan használta nemrégiben Dudley Shapere a Nap forró magjának "megfigyelését", hogy bemutassa, hogyan alkalmazzák a fizikusok a megfigyelés fogalmát. A Napból neutrinókat gyűjtenek egy óriási használaton kívüli föld alatti 377 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* bányában, amelyet egy régi tisztítószerrel (azaz, széntetrakloriddal) töltöttek fel. Sok mindent megtudnánk a Nap belsejéről, ha tudnánk, mennyi neutrinó érkezik a Földre a Napból. Ezeket fogjuk föl tehát a tisztítószerben. Néhány neutrinó radioaktív magot hoz létre (ezek megszámlálhatók). Jóllehet e tanulmányban a neutrinók befolyásolása sokkal kisebb mértékű, mint az elektronoké a PEGGY II kísérletben, azonban nyilvánvalóan felhasználjuk a neutrinókat valami másnak a vizsgálatához. Még egy pár éve a neutrinók annyira hipotetikusak voltak, amennyire egy entitás csak lehet. 1946 után felismerték, hogy a mezonok bomlása során egyebek mellett nagy energiájú elektronok szabadulnak fel. Az energia és impulzus megmaradásához szükség volt egy további nem ionizáló részecskére. Akkoriban a posztulált "neutrinó" teljesen hipotetikus volt, de most már rutinszerűen használják más dolgok vizsgálatához. Változó idők Noha a realizmus és az antirealizmus a korai görög történelemig visszamenően a tudományfilozófia része, a jelenlegi változataink többsége jobbára a tizenkilencedik század végi atomizmus-viták leszármazottja. Az atomokra vonatkozó antirealizmus részben fizikai probléma volt; az energetikusok úgy gondolták, hogy mindennek az alapja az energia, és nem az anyag parányi részecskéi. Összefüggött ez Comte, Mach, K. Pearson és még J. S. Mill pozitivizmusával is. Mill fiatal munkatársa Alexander Bain jellegzetesen fogalmazza meg a lényeget 1870-ben: "Néhány hipotézis parányi struktúrákra és a testek működésére vonatkozó feltevésekből áll. A dolog természetéből adódóan a feltevések közvetlen eszközökkel nem bizonyíthatók. Az érdemük, hogy megfelelően tudják kifejezni a jelenséget. Ezek Reprezentatív Fikciók."(18) "Az anyagi részecskék végső szerkezetére vonatkozó minden kijelentés" - folytatja Bain - "hipotetikus, és mindig is annak kell lennie... A kinetikus hőelmélet fontos intellektuális szerepet játszik." De nem tarthatjuk a világ igaz leírásának. Reprezentatív fikció. Bainnek bizonyára igaza volt egy évszázaddal ezelőtt, amikor az anyag parányi szerkezetére vonatkozó feltevések bizonyíthatatlanok voltak. Csak közvetett bizonyítás volt lehetséges, nevezetesen: úgy tűnt, a hipotézisek némi magyarázatot szolgáltatnak, és jó előrejelzésekhez segítettek. Az ilyen következtetések azonban nem feltétlenül győzik meg az instrumentalizmusra vagy valami másfajta idealizmusra hajló filozófusokat. Valóban, a helyzet nagyon hasonló a tizenhetedik századi ismeretelmélethez. Akkoriban a tudásra úgy tekintettek, mint a helyes reprezentációra. De ekkor nem tudunk a reprezentációkon kívülre kerülni, hogy meggyőződjünk, valóban megfelelnek a világnak. A reprezentáció minden ellenőrzése csak egy másik reprezentáció. "Semmi sem hasonlít annyira egy ideára, mint egy idea", mondta Berkeley püspök. Megpróbálni érvelni a tudományos realizmus mellett az elmélet, ellenőrzés, magyarázat, az előrejelzési siker, az elméletek konvergenciája és hasonlók szintjén annyi, mint bezárva lenni a reprezentációk világába. Nem csoda, hogy a tudományos antirealizmus egyfolytában versenyben van. Ez a "szemlélődő ismeretelmélet" egyik változata. A tudósok a filozófusokkal ellentétben 1910-re általában realisták lettek az atomokkal kapcsolatban. A közvélemény megváltozása ellenére az instrumentalizmus és a fikcionalizmus néhány antirealista változata erős filozófiai alternatíva maradt 1910-ben és 1930-ban. Erre tanít minket a filozófia története. A tanulság: gondolj a gyakorlatra, és ne az elméletre! Az atomokra vonatkozó antirealizmus nagyon értelmesnek tűnt, amikor Bain egy évszázaddal ezelőtt alkotott. Az antirealizmus bármely mikroszkóppal láthatatlan részecskére vonatkozóan helytálló tan volt azokban az időkben. Most másképp állnak a dolgok. Az elektronok és a hasonlók "direkt" bizonyítéka az a képességünk, hogy manipuláljuk őket, felhasználva tisztázott elemi oksági tulajdonságaikat. Persze nem állítom, hogy a valóságot az emberi manipulációs képesség alkotja. Millikan azon képessége, hogy meghatározta az elektron töltését, valami fontosat tett az elektron fogalma szempontjából, s úgy gondolom, többet, mint Lorentz elektronelmélete. Az, hogy meghatározzuk valaminek a töltését, sokkal inkább késztet arra, hogy higgyünk benne, mint ha posztuláljuk, hogy megmagyarázzunk valami mást. Millikan megragadta az elektron töltését; még fontosabb, hogy 1925-ben Uhlenbeck és Goudsmit perdületet rendelt az elektronokhoz, így ragyogóan megoldottak egy sor problémát. Azóta rendelkeznek az elektronok spinnel. A perdöntő bizonyíték, amikor spint adhatunk az elektronokra, és ezáltal elérjük, hogy kicsit eltérő arányban szóródjanak. Bizonyára számtalan entitás és folyamat létezik, amelyekről az emberek sosem fognak tudni. Talán sok olyan van, amiről elvileg soha nem tudhatunk, mivel a valóság túlnő rajtunk. Egy posztulált vagy következtetett entitás létezésére a legjobb bizonyíték, hogy elkezdhetjük mérni, vagy más módon megérteni oksági képességeit. Arra nézve pedig, hogy rendelkezünk ezzel a fajta megértéssel, az a legjobb bizonyíték, hogy a nulláról ilyen vagy olyan okozati összefüggést kihasználva nekiállhatunk olyan gépeket építeni, amelyek elég 378 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* megbízhatóan működnek. Ezért a műszaki megvalósítás, és nem az elméletalkotás az entitásokra vonatkozó tudományos realizmus legjobb bizonyítéka. A tudományos antirealizmus elleni támadásom hasonló Marxnak a korabeli idealizmus ellen intézett kirohanásához. Mind a kettő azt mondja, hogy a lényeg nem a világ megértése, hanem a megváltoztatása. Talán van néhány olyan entitás, amelyekről elvileg csak elméletek segítségével tudhatunk (fekete lyukak). Akkor a bizonyítékunk hasonló ahhoz, amit Lorentz szolgáltatott. Talán vannak entitások, amelyeket csak mérni fogunk, és használni sohasem. A realizmus melletti kísérletezési érv nem állítja, hogy csak a kísérletezők objektumai léteznek. Be kell vallanom, bizonyos mértékig szkeptikus vagyok, mondjuk, a fekete lyukakkal kapcsolatban. Gyanítom, hogy létezhet az univerzumnak egy másik reprezentációja, amelyik ugyanígy összefér a jelenségekkel, de nem szerepelnek benne fekete lyukak. Bizonyos idegenkedést örököltem Leibniztől az okkult erőkkel szemben. Emlékezzünk, hogy ellenezte okkultnak minősítve a newtoni gravitációt. Két évszázad kellett, hogy kiderüljön, igaza volt. Newton étere is kiválóan okkult volt - sokat tanultunk belőle: Maxwell éterben csinálta elektromágneses hullámait, H. Hertz megerősítette az étert azzal, hogy megmutatta: léteznek rádióhullámok. Albert A. Michelson kitalált egy módszert az éterrel történő kölcsönhatásra. Azt hitte, kísérletei alátámasztják G. G. Stoke éterszél-elméletét, de végül is ez egy volt a sok közül, amelyek halálba kergették az étert. A magamfajta szkeptikusnak van egy szerény indukciója: a hosszú életű elméleti entitásokról, amelyeket nem használunk fel, általában kiderül, hogy csodálatos hibák voltak. (Fordította Margitay Tihamér)

JEGYZETEK * Philosophical Topics, Vol. 13, No. 1. Újranyomva: Scientific Realism, szerk. J. Leplin, Berkeley/Los Angels/London: University of California Press, 1984. 154-172. A fordító köszönettel tartozik Molnár Katalin értékes megjegyzéseiért. 1. C. W. F. Everitt azt állítja, hogy a "hatás" szót az angolban James Clerk Maxwell használta először ilyen értelemben a Peltier-hatással összefüggésben az 1873-as Electricity and Magnetism-ben, (249. paragrafus, 301. o.). A kísérlet iránti érdeklődésemet néhány éve egy Everitt-tel folytatott beszélgetés keltette fel, akitől sokat tanultam, míg együtt dolgoztunk közös (kiadatlan) tanulmányunkon, amelynek címe: "Elmélet vagy kísérlet, melyik van előbb?". 2. Ian Hacking, "Spekulation, Berechnung und die Erschaffung der Phänomenen", in Versuchungen: Aufsätze zur Philosophie, Paul Feyerabends, no. 2, ed. P. Duerr (Frankfurt, 1981), 126-158. 3. Hasonló megkülönböztetést tesz Nancy Cartwright a How the Laws of Physics Lie (Oxford: Oxford University Press, 1983) című könyvében. A realizmust felülről közelíti meg, megkülönböztetve elméleti törvényeket (amelyek nem a tényeket állítják) és fenomenológiai törvényeket (amelyek igen). Hisz néhány "elméleti" entitásban, és sok elméletet elutasít a fizikában alkalmazott modellezés részletes vizsgálata alapján. Én az ellenkező irányból közelítek, a kísérletezési gyakorlat felől. Mindkét megközelítést a való élet fizikája érdekli a filozófia tudományfantaziájával szemben. Saját megközelítésem rengeteget köszönhet Cartwright párhuzamos munkáinak, amelyek gyakran megelőzték az enyémet. Példa erre az is, ahogyan a kétfajta realizmusfogalmat használom. 4. Hilary Putnam, "How Not to Talk About Meaning", "The Meaning of Meaning", és más tanulmányok. In Mind, Language and Reality, Philosophical Papers, 2. köt. (Cambridge: Cambridge University Press, 1975). 5. Ezek a kifejezések előfordulnak például Hilary Putnam Meaning and the Moral Sciences (London: Routledge and Kegan Paul, 1978) c. művének 123-130. oldalán. 6. Francis Bacon, The Great Instauration. In The Philosophical Works of Francis Bacon, ford.: Ellis és Spedding, szerk.: J. M. Robertson (London, 1905), 252. 7. Ian Hacking, "Do We See Through a Microscope?" Pacific Philosphical Quarterly 62 (1981): 305-322. 8. C. Y. Prescott, "Prospects for Polarized Electrons at High Energies," SLAC-PUB-2630, Stanford Linear Accelerator, October 1980, p. 5.


IAN HACKING: KÍSÉRLETEZÉS ÉS TUDOMÁNYOS REALIZMUS* 9. "The Concept of Observation in Science and Philosophy," Philosophy of Science 49 (1982): 485-526. Lásd még K. S. Shrader-Frechette, "Quark Quantum Numbers and the Problem of Microphysical Observation", Synthese 50 (1982): 125-146. és az azt követő vitát a folyóiratnak ugyanabban a számában. 10. A Stanfordi Lineáris Gyorsítóból köszönöm Melissa Franklinnek, hogy a PEGGY II-vel megismertetett, és elmagyarázta, hogyan működik. Megszervezett egy beszélgetést is a PEGGY II csoport tagjaival, akik közül néhányat a későbbiekben megemlítek. A jelentés az itt leírt E-122 kísérletről "Parity Non-conservation in Inelastic Electron Scattering", C. Y. Prescott et al., Physics Letters. Erősen támaszkodtam a házi folyóirat, a SLAC Beam Line jelentésére, no. 8, 1978. október, "Parity Violation in Polarized Electron Scattering." Ezt Bill Kirk belső munkatárs készítette. 11. A furcsán hangzó bozonok az indiai fizikus S. N. Bose (1894-1974) után kapták a nevüket, akiről megemlékeznek a "Bose-Einstein statisztika" (amit a bozonok kielégítenek) elnevezésben is. 12. De Leibnizet kivéve, aki "tudta", léteznie kell valódi, természetes különbségnek jobb- és balkezesség között. 13. A földpát frappáns példája annak, hogy a kísérleti jelenség milyen makacsul tartja magát még akkor is, ha közben a róla szóló elméletek forradalmakon mennek keresztül. Tengerészek hozták a kalcitot Izlandról Skandináviába. Erasmus Bartholinus kísérletezett vele és írta le 1609-ben. Amikor az ember átnéz ezeken a gyönyörű kristályokon, duplán lát az úgynevezett rendes és rendkívüli sugaraknak köszönhetően. A kalcit természetes polarizátor. A polarizált fény feltárása volt háromszáz éven keresztül a legfontosabb út, amely által elmélyítettük a fényre, majd az elektromágnesességre vonatkozó elméleti és kísérleti ismereteinket. A kalcit alkalmazása a PEGGY II-ben szerencsésen emlékeztet a nagyszerű hagyományra. 14. Ez át is alakítja a 3/4-1/4-es balkezes-jobbkezes GaAs polarizátort 50-50 százalékos polarizátorrá. 15. E példákat a Roger Millerrel (SLAC) folytatott beszélgetésnek köszönhetem. 16. A "meggyőző kísérlet" fogalma alapvető. Peter Gallison a semleges gyenge áramokon a 70-es években végrehajtott európai és amerikai kísérleteket tanulmányozva végzett fontos munkát e fogalommal kapcsolatban. 17. Charles Sinclairnek (SLAC) köszönhetem ezt az információt. 18. Alexander Bain, Logic, Deductive and Inductive (London és New York, 1870), 362.


Chapter 28. ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) A realizmus halott. Halálát a neopozitivisták jelentették be, akik felismerték, hogy elfogadhatják a tudomány összes eredményét – beleértve a tudományos állatsereglet minden tagját –, de közben mégis puszta látszatkérdéssé nyilváníthatják a realizmus egzisztencia-állításai által felvetett kérdéseket. Halálát siettették a kvantumelmélet interpretációjával kapcsolatos viták , melyekben Bohr nem-realista filozófiája győzni látszott Einstein szenvedélyes realizmusa felett. Halálát végül igazolta, hogy a fizikusok két utolsó nemzedéke hátat fordított a realizmusnak, és enélkül is sikeresen művelte a tudományt. Meg kell hagyni azonban, hogy az újabb filozófiai irodalom egy része – úgy látszik – kihantolja a kísérteties maradványokat, és új életet lehel bele. Azt hiszem, ezeket az erőfeszítéseket végül a gyász első stádiumaként, a tagadás állapotaként fogjuk értelmezni. Azt is hiszem azonban, hogy túl kell jutnunk ezen az első stádiumon – az elfogadás állapotába –, ugyanis a realizmus teljesen és igazán halott, nekünk pedig tovább kell lépnünk, fel kell ismernünk az alkalmas utódot. E munka elősegítésére három dolgot szeretnék tenni ebben a tanulmányban. Először is meg akarom mutatni, hogy a realizmus mellett felhozott érvek nem megalapozottak, és nem támasztják alá racionálisan a realizmusba vetett hitet. Azután beszélni szeretnék a nem-realista hozzáállás lényeges szerepéről századunk tudományos fejlődésben, és ezáltal (remélem) sikerül lazítanom annak a gondolatnak a szorításán, hogy csak a realizmus jelenthet haladó tudományfilozófiát. Végül szeretném felvázolni, hogy szerintem milyen egy életképes nemrealista álláspont, amely lassanként támogatásra tesz szert és amely megfelelő filozófiának látszik a posztrealista időkre.(2) 1. Érvek a realizmus mellett A realizmus megalapozását szolgáló mai filozófiai érvelés a tudományos vállalkozás sikeréből próbál arra következtetni, hogy a tudomány gyakorlatát realista módon kell magyarázni. Ahogy látom, ezek az érvek két különböző szinten helyezkednek el. Az alapszinten az egyes sikerekre hívják fel a figyelmet: az új, megerősített predikciókra, a látszólag különböző jelenségek (vagy területek) meglepő egyesítéseire, az egyik elméleti modellről a másikra történő sikeres átnyergelésekre és hasonlókra. Majd felszólítanak bennünket, hogy adjunk magyarázatot az ilyen sikerekre. Végül azt mondják, hogy ezt legjobban és – mint azt csendben sugallják – talán kizárólag realista alapon tehetjük meg. Ezen alapszintű érvelések részleteit egyáltalán nem találom meggyőzőnek. Larry Laudan (1984) erőteljes és részletes elemzésében megmutatja, hogy maga a realizmus – ha jótékonyan megbocsájtjuk is, hogy az érvelés hiányosságait verbális gesztusokkal palástolja, még akkor sem – használható fel azoknak a sikereknek a magyarázatára, amelyekre felhívja a figyelmünket. Van azonban egy második szintje is a realista érvelésnek: a módszertani szint, mely Popper (1972) instrumentalizmus elleni támadásából származik. Popper azért támadja az instrumentalizmust, mert az nem ad megfelelő magyarázatot saját falszifikácionista módszerének részleteire. A módszertani szintű érveket Richard Boyd (1981, 1984), valamint az egyik korábbi Hilary Putnam (1975) dolgozták ki ötletesen. Ezek az érvek a tudományos gyakorlatba beépült módszerekre összpontosítanak, melyeket szerintem pontosan és éles szemmel figyeltek meg a tudomány jelenlegi működésében. Ezután felszólítanak, hogy adjunk számot arról, miért vezetnek ezek a módszerek tudományos sikerre, majd elmondják, hogy a dolog legjobb, és – (megint) talán – egyetlen igazán helytálló magyarázata a realizmuson alapul. Szeretném részletesen megvizsgálni ezeknek a módszertani érveknek némelyikét, hogy megmutassam jellemző hibáikat. Előbb azonban rá akarok mutatni egy mély és – szerintem – leküzdhetetlen problémára a realizmus védelmének imént vázolt stratégiájával kapcsolatban. A probléma felvázolásának érdekében áttekintem a Cantor halmazelméletének megjelenését követő század eleji vitákat a matematika alapjairól. Két fő probléma vetődött fel ezzel összefüggésben: az egyik Cantor halmazhierarchiájának értelmességére vonatkozott, amennyiben az túllépett a Kronecker (és mások) által megkívánt számelméleti tartalmon; a másik probléma pedig – mely jórészt az elsőből származott – az egész dolog ellentmondásmentességét érintette. Ebben a helyzetben Hilbert egy egészen ragyogó programot eszelt ki a matematikai elméletek ellentmondásmentességének megmutatására, csakis a legszigorúbb és biztosabb eszközöket használva. Konkrétabban, teljesen hiábavaló lenne a halmazelmélet konzisztenciáját halmazelméleti eszközökkel bizonyítani. Ugyanis, ha a halmazelmélet inkonzisztens volna, akkor egy ilyen konzisztencia-bizonyítás lehetséges lenne, de nem volna jelentősége. Így 381 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) Hilbert azt javasolta, hogy a metamatematikában – még Kronecker (vagy Brouwer) számára is kielégítő – véges konstruktivista eszközöket kell alkalmazni. Természetesen Hilbert programja megbukott 1931-ben, amikor Gödel megmutatta az ilyen szigorú konzisztencia-bizonyítás lehetetlenségét. Azt hiszem azonban, hogy Hilbert ötlete helyes volt, még akkor is, ha keresztülvihetetlennek bizonyult. A metaelméleti érveknek a szóban forgó elmélet által használt érveknél szigorúbb követelményeket kell kielégíteniük, mert különben az elméletre vonatkozó érvelés megkérdőjelezhető. Azt hiszem ez a szabály még fokozottabban érvényes a realizmus-vitára. Akiknek gyanús volt a realizmus, Osiandertől, Poincarén és Duhemen át, van Fraassen "konstruktív empirizmusáig"(3) azoknak a tudományos vizsgálatokban szereplő magyarázó eszközök szerepével kapcsolatban voltak fenntartásaik. Míg méltányolják a tudományos magyarázat által szolgáltatott rendszerezést és koherenciát, megkérdőjelezik, hogy igaznak kell-e lenniük az elfogadható magyarázatoknak, és így létezniük kell-e a magyarázó elvekben említett dolgoknak.(4)Tegyük fel, hogy igazuk van. Azaz tegyük fel, hogy a tudományos gyakorlatban szokásos magyarázat-kikövetkeztető eszközök nem vezetnek megbízhatóan igaz (vagy közelítőleg igaz) elvekhez, sem pedig megbízhatóan létező (vagy közelítőleg létező) dolgokhoz. Ebben az esetben a szokásos abduktív módszerek – amelyek jó magyarázatokhoz (sőt, "a legjobb magyarázatok"-hoz) juttatnak bennünket – még csak közelítőleg igaz eredményeket sem szolgáltatnak. A realizmushoz vezető stratégia azonban, ahogy jeleztem, éppen ilyen közönséges abduktív következtetés. Így, ha a nem-realisták kétségei helytállóak, akkor a realizmusra, mint a legjobb magyarázatra (vagy hasonlóra) történő következtetés lehetséges ugyan, de nincs jelentősége – éppúgy, mint az inkonzisztens rendszer módszereit felhasználó konzisztencia-bizonyításnak. Úgy tűnik tehát, a Hilbert-szabály alkalmazható a realizmus-vitára: a realizmus melletti érvelésnek a szokásos tudományos gyakorlat módszereinél szigorúbbakat kell alkalmaznia. Főként nem szabad bizonyítottnak tekintenünk a magyarázó hipotézisek jelentőségét azáltal, hogy igaznak és magyarázó erővel rendelkezőnek tartjuk őket. Ugyanezt az eredményt másképpen is felfoghatjuk. Vegyük észre, hogy a realizmus-probléma pontosan az a probléma, hogy hinnünk kell-e azoknak az individuumoknak, tulajdonságoknak, viszonyoknak, folyamatoknak stb. a realitásában, amelyeket a jól alátámasztott magyarázó hipotézisekben használunk. De mi is a realizmus hipotézise, amely a tudományos gyakorlat magyarázataként jelenik meg? Pontosan az, hogy elfogadott tudományos elméleteink közelítőleg igazak, ahol a "közelítőleg igaz" egy elméleten kívüli viszonyt jelöl az elméletek és a világ között. Így – a magyarázó hipotézisek által posztulált viszonyok realitását illető kétségekre vonatkozóan – a realista bevezet egy további magyarázó hipotézist (a realizmust), amely maga is ilyen viszonyt (közelítő igazságot) posztulál. Kétségtelen: ha valaki komolyan és elfogulatlanul közeledik a realizmusproblémához, nem viselkedik következetesen, ha elfogadja e realista eljárást. Így a realizmus sem az alapszinten, sem a módszertan szintjén nem nyer alátámasztást annak révén, hogy jó hipotézis lenne a tudományos gyakorlat magyarázatára. Ha elfogulatlanok vagyunk a realizmussal szemben, akkor egy ilyen bizonyítás (még ha sikeres is) nyitva hagyja a kérdést ("igaznak kell-e tekintenünk a jó magyarázó hipotézist?"), mivel eleve megválaszoltnak tekinti. Így a Hilbert-szabály érvényes, és a szokásos abduktív érvelési sémáknál szigorúbbakat kell alkalmaznunk. Mik lehetnek ezek? Nos, a nyilvánvaló jelöltek az indukciós sémák, amelyek empirikus általánosításokhoz vezetnek. Az empirikus általánosítások megalkotásához azonban megfigyelhető mennyiségek közötti megfigyelhető kapcsolatok szükségesek. A realizmus esetében ennek a közelítő igazság segítségével kell összekapcsolnia az elméleteket a világgal. Ilyen kapcsolatok azonban nem figyelhetők meg, és így nem is képezhetik az induktív következtetés alapját. Nem akarom ezt tovább ragozni. Arról a jól ismert gondolatról van szó, hogy a realizmus elkötelezi magát egy a valósággal való igazolhatatlan korrespondencia mellett. Amennyire tudom, a realizmusnak egyetlen mai híve sem próbálta meg igazát a kellően szigorú alapok használatának Hilbert-féle stratégiájára építve bizonyítani. A korrespondencia problémáinak ismeretében, ez talán nem is baj. Az az érvelési stratégia tehát, hogy a realizmus jó magyarázó hipotézis nem lehet, (logikailag szólván) effektív egy elfogulatlan nem-hívő számára. De mi a helyzet a hívővel? Nem mutathatja-e meg legalább a realizmusnak, mint átfogó tudományfilozófiának a belső koherenciáját, és nem szolgálhat-e ez némi vigasszal a realista számára?(5) Emlékezzünk azonban vissza az inkonzisztens rendszerek konzisztencia-bizonyításainak analógiájára! Az ilyesfajta harmónia senkit sem vigasztalhat. Attól tartok, a realizmus esetében az ítélet még kíméletlenebb. Ahogy én látom ugyanis, a szóban forgó érvek egyszerűen nem működnek, és ennek okai ugyanazok a kérdést megkerülő eljárások, amelyeket már azonosítottam. Nézzünk meg közelebbről néhány módszertani érvet, hogy bemutassuk a problémákat. Az egyik tipikus, módszertani szintű realista érv arra irányul, amit a "csak maréknyi" problémájának fogok nevezni. Ez a következőképpen fest: egy adott tudományos területen mindig csak maréknyi alternatív elmélet (vagy hipotézis) van terítéken. Csak maréknyit tekintenek komolyan versenyben lévőnek, vagy valamely felülvizsgálandó elmélet lehetséges utódjának. Sőt, általában ez a maréknyi is valamiféle családi hasonlóságot 382 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) mutat, amennyiben a valódi választási lehetőségek egyike sincs túl távol a terület előzőleg elfogadott elméleteitől, mindegyikük megőrzi a korábbi elméletek jól konfirmált részeit, és csak a kevésbé konfirmált részekben tér el azoktól. Miért? Miért tudunk jó utódelméleteket előállítani olyan módon, hogy választási lehetőségeinket leszűkítjük a korábban elfogadott elméletek csak maréknyi unokatestvérére? A realista ezt a kérdést a következőképpen válaszolja meg: tegyük fel, hogy a már létező elméletek a vizsgált terület közelítőleg igaz leírásai. Ekkor bizonyára ésszerű az új elméletek keresését olyanokra korlátozni, amelyek ontológiája és törvényei hasonlítanak a már meglévő elméleteinkéire, különösen ha azok jól konfirmáltak. És ha a korábbi elméletek közelítőleg igazak voltak, akkor azok lesznek az ilyen konzervatív utódok is. Ennélfogva az utódok jó prediktív eszközök, azaz saját jogon is sikeresek lesznek. A csak maréknyi problémája három különböző kérdést vet fel: (1) Miért csak maréknyit választunk az (elméletileg) végtelen számú lehetőségből? (2) Miért a konzervatív családi hasonlóság a maréknyi elmélet között? (3) Miért működik a választási lehetőségek leszűkítésének stratégiája ilyen jól? A realista válasz, úgy tűnik, az első kérdést egyáltalán nem érinti. Ugyanis, ha az elődökre hasonlító új elméletekre korlátozzuk is magunkat – ahogy javasolják –, akkor ezekből nem csak maréknyi akad, hanem elméletileg még mindig jóval több. A második kérdésre (Miért őrizzük meg az ontológia és a törvények jól konfirmált tulajdonságait?) válaszolva a realistának fel kell tételeznie, hogy a konfirmáció a közelítőleg helyes ontológia és közelítőleg igaz törvények jele. De hogyan igazolhatna a realista egy ilyen feltevést? Kétségtelen, hogy nincs ilyen érvényes következtetési forma: "T jól konfirmált; következésképpen léteznek nagyjából a T által megkívánt típusú és a T törvényeihez közelítő törvényeket kielégítő dolgok." E séma érvénytelenséget az ontológia bármely drámai megváltoztatása megmutatja a tudományban. Például az éter száműzése a századforduló elektrodinamikai elméleteiből az ontológiai szintjén, a Rutherford-Bohr-féle atom dinamikája a forgó rendszerek klasszikus energiaelveivel szemben a törvények szintjén bizonyítja ezt. Természetesen a realista válaszolhat így: noha valóban nincsen szigorú következtetési viszony a jól konfirmált jelleg és (a fontos szempontokból) közelítőleges igazság között, de van köztük valamiféle valószínű következtetés. De miféle? Biztosan nem induktív bizonyítékon alapuló valószínűségi kapcsolat. Nincsen ugyanis független bizonyíték magára a közelítő igazság viszonyára sem; legalábbis a realista még adós a – vizsgált érvtől független – bizonyítékkal. Ha azonban a valószínűségek nem induktív módon vannak megalapozva, akkor hogyan másképpen? Úgy gondolom, itt a realista megpróbálhat visszatérni eredeti stratégiájához, és azt javasolni, hogy a jól konfirmált jelleg legjobb magyarázata a közelítőleges igazság. Ez a lépés visszavisz bennünket az alapszintű realista érveléshez, amely a sikerből következtet a közelítőleges igazságra, és amelyet Laudan (1984) bírált. A harmadik kérdés előtt még rá kell mutatnom, hogy ha a realista ehhez a lépéshez folyamodik, akkor a módszertani szinten nem lehet sikeresebb, mint az alapszinten. Ha ott kudarcot vall, akkor teljes kudarcot vall. A harmadik kérdés – amelyre szerintem a realista a legnagyobb súlyt fekteti – az, hogy miért működik olyan jól a csak maréknyi stratégia. Az instrumentalistáról például azt gondolják, hogy erre nincs válasza. Megjegyezheti, hogy jól működik, de meg kell elégednie ezzel. A realista azonban megmagyarázhatja azzal, hogy az utódok öröklik a korábbi elméletek közelítő igazságát. De mit magyaráz meg ez? A legjobb esetben azt, hogy miért fedik le az új elméletek ugyanazt a területet, mint az elődeik – a vizsgált konzervatív stratégia ugyanis ezt biztosítja. Vegyük azonban észre, hogy az instrumentalista is ugyanezt a magyarázatot ajánlhatja: ha megtartjuk a korábbi elméletek jól konfirmált összetevőit a későbbi elméletekben, akkor természetesen az utóbbiak jól működnek a jól konfirmált területen. A nehézség azonban egyáltalán nem itt van, hanem inkább ott, hogy hogyan adjunk számot az utóbbi elméleteknek az új területeken elért sikereiről, az új jóslatokról, vagy a korábbi elméletek anomáliáinak legyőzéséről. Mit mondhat a realista ezekről azon kívül, hogy az elméletalkotó az új elmélet felállításakor történetesen jól találgatott? Ugyanis a régi elmélet közelítő igazságában semmi sincs, ami garantálhatná (vagy legalább valószínűvé tehetné), hogy az elmélet kevésbé konfirmált részeinek módosítása előrelépést eredményez. A tudománytörténet elég jól mutatja, hogy az ilyen toldozgatás-foltozgatás csak néha eredményes, legtöbbször azonban kudarcot vall. A kudarcok története aligha magyarázza meg az alkalmi sikert. Az elképzelés, hogy ha valami közelítőleg igaz, akkor kiterjesztésével új közelítő igazsághoz jutunk, képtelenség. Nem támasztja alá sem a közelítő igazság logikája, sem a tudománytörténet. A realista számára az a probléma, hogy miként magyarázza meg egy olyan stratégia alkalmisikerét, amely általában kudarcot vall.(6) Úgy gondolom, erre nincsenek sajátos eszközei. Különösen mivel szokásos mentőöve, a közelítő igazság, keveset segít. Fenntartja ugyan, de nem húzza ki a vízből. A csak maroknyi problémája három kérdést vet fel: miért csak maroknyi, miért közeli rokonok, és miért működik. A realista nem tud válaszolni az elsőre, a magyarázó hipotézisek igazságával kapcsolatban megkerüli a másodikat, a harmadik megválaszolására pedig nincsenek eszközei. Összehasonlításként hasznos megnéznünk, hogy ősellensége, az instrumentalista hogyan boldogul ugyanezen a terepen. Azt hiszem, az instrumentalistának komoly forrásai vannak a szűkösség és a rokonság kérdéseinek megválaszolására. Felhívhatja a figyelmet arra, hogy rendkívül nehéz olyan alternatív elméletekkel előállni, amelyek megfelelnek a számtalan empirikus 383 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) feltételnek, melyeket az adott terület korábbi elméleteinek instrumentális sikerei felállítottak. Gyakran egyetlen ilyen alternatívát is nehéz találni. Továbbá, az azonos területen dolgozó tudósok közös képzésének bizonyára megvan az a hatása, hogy a közösen elfogadott kategóriák felé terelve a gondolkodást, leszűkíti a választási lehetőségeket. Ha ehhez hozzátesszük a "Ha a múltban jól működött, próbáld meg újra!" instrumentálisan igazolt szabályát, akkor – azt hiszem – elég jó magyarázatot kapunk arról, miért van rendszerint csak maréknyi és rokon elmélet. Ami a stratégia instrumentális sikerét illeti, már megjegyeztük, abból nem sok igaz. E stratégia legtöbbször kudarcot vall. A tudományos emlékezet gyarlóságának köszönhető, hogy ez homályban marad, hasonlóan a vakáció kellemetlenségeihez, amikor barátainknak elmeséljük "csodálatos" kalandjainkat. Azok az instrumentalisták, akik hajlamosak a tudást szociális konstrukcióként felfogni, továbbmehetnek ebben a helyzetben, és a tudományszociológiára bízhatják annak magyarázatát, hogy hogyan "alkotja meg" a tudományos közösség a maga tudását. Itt most hagy zárjam azzal, hogy a csak maréknyi problémájával kapcsolatban az instrumentalista háromból legalább két pontot kap, míg a realista – saját eszközeire hagyatkozva – kiesik.(7) Azt hiszem, a realista kudarcának forrásai mindenütt jelen vannak módszertani szinten, és megfertőzik összes érvét. A hiba forrása részben a magyarázó erőről a magyarázó hipotézis igazságára történő – a kérdést megkerülő – következtetés megismétlése. Részben pedig a közelítő igazság fogalmának kettős félremagyarázása: egyrészt valamely kijelentéshalmaz feltételezett közelítő igazságának kiterjesztése további és új kijelentésekre; másrészt az igény a korrespondencia viszony tényleges hozzáférhetőségére. Azonban nincsenek sem ilyen, a közelítő igazság logikája által szentesített, általános kapcsolatok, sem garantált hozzáférhetőség. Mindazonáltal a realistának úgy kell tennie, mintha lennének, hogy realizmusának magyarázó erőt tulajdoníthasson. Láttuk, hogy fertőzte meg e két reagens a realista módszert a csak maréknyi problémájával. Hadd mutassam meg őket működés közben a realisták egy másik módszertani kedvencében, "a konjunkciók problémájá"-ban! A konjunkciók problémája a következő: Ha T és T' egymástól függetlenül jól konfirmált magyarázó elméletek, és ha nincsen bennük közös kétértelmű kifejezés, akkor azt várjuk, hogy T és T' konjunkciója megbízhatóan prediktív eszköz lesz (természetesen feltéve, hogy az elméletek nem mondanak ellent egymásnak). "Miért?" – kérdi a realista, majd így válaszol: ha realista módon feltételezzük, hogy mivel T és T' jól konfirmáltak, ezért közelítőleg igazak azokról a dolgokról (stb.), amelyekre referálnak, és ha az egyértelműségi feltételt realista módon úgy értelmezzük, hogy megköveteljük a közös referenciatartományt, akkor a két elmélet konjunkciója szintén közelítőleg igaz lesz, és így megbízható megfigyelési predikciókat eredményez. Q.E.D.! Figyeljük azonban meg a reagensek hatását. A realista először, a kérdést kikerülve, a magyarázatokról azok közelítő igazságára következtet, majd félrekezeli a közelítő igazságot. Ugyanis a közelítő igazság logikájában semmi sem szentesíti a "T közelítően igaz" és "T' közelítően igaz" állításokból annak levezetését, hogy a "T & T'" konjunkció közelítően igaz. Általában a közelítés pontossága inkább romlik, ha további közelítéseket halmozunk rá. Ha egy paramétert T pontossággal becsül meg és T' is pontosságon belül marad, akkor az egyetlen dolog, amit általában elmondhatunk, hogy a konjunkció a paramétert 2 pontosságon belül fogja megadni. Így a közelítő igazság logikájának itt az ellentétes konklúzióra kellene vezetnie: két elmélet konjunkciója általában kevésbé megbízható akármelyiküknél (közös területükön). De nem ezt vártuk, és nem azt kaptuk. Így teljesen valószínűtlen, hogy a konjunkciók megbízhatóságával kapcsolatos valódi várakozásaink a realista közelítő igazságaira támaszkodnának. A realista természetesen megpróbálhatja bevezetni azt a további megszorítást, hogy T és T' közelítő jellege valahogyan egyforma.(8) Csakhogy nehéz belátni, miként teheti ezt meg anélkül, hogy "az igazság" és a közelítések közötti távolságra hivatkozna. Mert miféle belső követelmény biztosíthatná e távolság csökkentését? A realista azonban nincsen abban a helyzetben, hogy ilyen követelményeket támasszon, mivel sem ő, sem pedig más nem fér hozzá "az igazsághoz". Így bármilyen – a közelítések egyformaságára vonatkozó – követelményt támasszon is, még mindig számon kérhetjük tőle: mutassa meg, e követelmény közelebb visz az igazsághoz, nem pedig távolabb. A realistának nincs más bizonyítéka, minthogy mindez (néha!) működik. Ez volt azonban az eredeti probléma.(9) Valójában, azt hiszem, a probléma nem túl nehéz. Kétségtelen ugyanis, hogy ha nem bonyolódunk bele a közelítés kérdéseibe, akkor semmi rejtélyes nincs abban, hogy két összeegyeztethető és sikeres elmélet esetén miért várjuk konjunkciójuk sikerességét. Hiszen a konjunkció létrehozásakor egyszerűen hozzáadjuk az egyik elmélet megbízható predikcióit a másik elmélet megbízható predikcióihoz, miután előzőleg kizártuk a konfliktus lehetőségét. E témáról még többet is lehet mondani. Különösen azt a kérdést kellene megvizsgálnunk, miért várjuk, hogy a két elmélet logikai fogaskerekei összekapcsolódjanak. Azt hiszem azonban, hogy a realista álláspont itt pontosan ugyanazokat a módszertani és logikai problémákat vetné fel, amelyeket már megtárgyaltunk a realista érvelés központi elemével kapcsolatban. 384 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) Valóban, e problémák mindenhol jelen vannak a realista érvelésben, és minden áldott módszertani érvet megakadályoznak. Így következtetésem tényleg kíméletlen. A realizmus melletti érvek kudarcot vallanak, de még ha sikeresek is lennének, akkor sem támogatnák az ügyet. Ugyanis az alkalmazni vélt általános stratégia egyszerűen nem elég szigorú ahhoz, hogy a realizmus számára racionális alátámasztást biztosítson. A következő két részben megpróbálom megmutatni, hogy ez a helyzet teljesen rendjénvaló, mert a realizmus nem mindig volt progresszív tényező a tudomány fejlődésében, és hogy létezik egy – a realizmustól különböző – vonzóbb álláspont. 2. Realizmus és haladás Ha megvizsgáljuk a huszadik századi fizika két óriás elméletét, a relativitáselméletet és a kvantumelméletet, akkor a realista ama állításnak az élő cáfolatába ütközünk, hogy csak az ő tudományképe magyarázza meg a haladást, továbbá találunk pár gubancot és ellentmondást magával a realizmussal kapcsolatban is. A relativitáselméletek majdnem kizárólag Albert Einstein munkái. Einstein korai pozitivizmusa és Mach (valamint Hume) iránti módszertani elkötelezettsége azonnal szembetűnik 1905-ös speciális relativitáselmélet cikkének oldalain.(10) Ugyanez a pozitivista vonás nyilvánvaló az 1916-os általános relativitáselméleti cikkében is, ahol (a tanulmány 3. részében) megpróbálja az általános kovariancia követelményét valamilyen gyanús verifikácionista érvvel igazolni, amely – mint mondja – "eltávolítja a fizikai objektivitás utolsó maradványait a térből és időből" (Einstein et al. 1952, p. 117). Einstein relativitáselmélethez vezető gyötrelmes útjának tanulmányozása(11) megmutatja a machi gondolatmenet ismételt alkalmazását, amely mindig tagadja, hogy valamely fogalomnak valós jelölete lenne. Bármilyen más vonások voltak is jelen Einstein filozófiai nézeteiben (és bizonyára voltak ilyenek), nehéz lenne tagadni ennek az instrumentalista/pozitivista szemléletnek a jelentőségét abban, hogy Einstein megszabadult a különböző realista kötöttségektől. Valóban, máshol majd részletesen fogok érvelni amellett, hogy – a Mach korai hatása által biztosított – "a valóságtól való szabadság" nélkül a speciális relativitáselmélet titkának feltárásához szükséges egyik fontos elem sosem került volna a helyére. (12) Az általános relativitáselmélettel kapcsolatos munkái után azonban, durván 1920 körül, Einstein filozófiai pálforduláson ment keresztül, s pozitivista ifjúságától (1920-ban negyvenegy éves volt) elfordulva, mélyen elkötelezte magát a realizmus mellett (lásd Fine 1986b 6. fejezetét). Megtérése után Einstein elsősorban az általános elmélet fő teoretikus entitásai – a négydimenziós tér-idő sokaság és a hozzá kapcsolódó tenzorterek – számára igényelte a valódi realitást. Ez komoly dolog, mert ha elfogadjuk, akkor nemcsak a tér és idő szűnik meg reálisnak lenni, hanem gyakorlatilag minden szokásos dinamikai mennyiség is.(13) Így a mozgás, ahogy értelmezni szoktuk, maga is elveszíti realitását. A tér-idő filozófusok mostani nemzedéke (amelyet Howard Stein és John Earman vezet) e ponton követték Einsteint. Érdekes módon azonban, ezek az ötletek nemcsak az utca emberének (mint Önök vagy én) a gondolkodását zavarják meg, hanem a legtöbb kortárs tudósét is. (14) Magyarán, azt hiszem, hogy az aktív, intelligens tudósok többségi véleménye szerint az általános relativitáselmélet nagyszerű eszköz bizonyos gravitációs problémák tárgyalására az asztrofizikában és a kozmológiában. Kevesen hisznek azonban az afféle realista egzisztencia- és nem-egzisztencia-állításokban, mint amelyeket említettem. Úgy tűnik, a relativisztikus fizika fejlődéséhez fontos volt a nem-realista szemlélet, s az alkotó mégis realista a végtermékkel kapcsolatban, de a legtöbben – akik ténylegesen használják – az elméletre inkább hatékony eszközként gondolnak, és nem olyanként, mint ami kifejezi a "nagy igazság"-ot. A kvantumelmélettel a történet kicsit bonyolultabb. Heisenberg 1925-ös alapvető cikkét a következő – valójában filozófiai álláspontját meghirdető – összefoglalás vezeti be: "A dolgozatban kísérletet teszünk rá, hogy megvessük egy kvantumelméleti mechanika alapjait, mely csakis elvileg megfigyelhető mennyiségek között fennálló összefüggésekre épül." (Heisenberg 1925, 879. old.) A cikkben Heisenberg nem csupán elutasít bármilyen nem megfigyelhető dologra való utalást, hanem elzárkózik attól a gondolattól is, hogy megpróbáljunk kialakítani valamilyen realitás-képet, mely mechanikájának alapjául szolgálhat. Meg kell hagyni, hogy Schrödinger viszont – a kvantumelmélet második atyja – mintha eredetileg rendelkezett volna valamiféle homályos képpel az egyenlete alapjául szolgáló hullámszerű realitásról. Azonban gyorsan észrevette az ezzel kapcsolatos nehézségeket, és – vonakodva bár, de éppoly gyorsan – felhagyott minden kísérlettel a realitásra történő hivatkozás beiktatására.(15) Ez az instrumentalista eltávolodás a születőfélben lévő kvantumelmélet realista felépítésétől különös erőt kapott Bohr úgynevezett komplementaritási filozófiájától. Ez a nem-realista álláspont 1927 októberében, a híres Solvay Konferencia idején szilárdult meg, és ma is határozottan jelen van. Az ilyen kvantum nem-realizmus részét képezi minden végzős fizikus hallgató tanulmányainak és gyakorlatának. Ez a fogalmi háttere az atom-, mag- és részecskefizika utóbbi ötven évben elért ragyogó sikereinek. A fizikusok megtanulták, hogy nagyon nem-realista módon gondoljanak elméleteikre, és hogy csak azzal foglalkozzanak, ami a tudomány történetének legcsodálatosabb előrejelzési sikereit hozta. A realista Einstein és a nem-realista Bohr harca a kvantumelmélet interpretációjáról szerintem a fizika szempontjából nem csupán másodrendű epizód vagy csak meddő szellemi gimnasztika volt. Bohr részéről ez komoly törekvés volt a fizika haladásának érdekékében. Bohr ugyanis azt hitte (s ezt a félelmet osztotta 385 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) Heisenberg, Sommerfeld, Pauli, Born, és az összes nagyok), hogy ha komolyan veszik Einstein realizmusát, akkor meggátolják az új fizika megszilárdulását, s ezáltal leállítják a tudomány haladását. Különösen attól féltek, hogy Einstein realizmusa a legkiválóbb hallgatók következő nemzedékét tudományos zsákutcába vezeti. Alfréd Landé például végzős hallgatóként érdeklődésből némi időt töltött Berlinben, hogy megpróbálja megérteni Einstein nézeteit. Témavezetője Sommerfeld volt, és visszaemlékezve erre az időszakra, Landé (1974, 460. old.) a következőket írja: "A gyakorlatiasabb Sommerfeld ... figyelmeztette tanítványait, köztük engem, hogy ne töltsünk túl sok időt a kvantum "magyarázatának" reménytelen feladatával, hanem inkább fogadjuk el alapként és segítsünk kimunkálni a következményeit." A kvantum "magyarázatának" feladata természetesen nem más, mint realista program az elmélet formulái mögötti valóság azonosítására, és ezáltal a formulák prediktív sikereinek magyarázatára, közelítőleges igazságuk révén. Ez az a program, amelyet e tanulmány első részében bíráltam, és ez ugyanaz a program, amelyet a kvantumelmélet megalkotói tudományos zsákutcának láttak. Einstein teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a vita éppen erről folyik. 1935 nyarán a következőket írta Schrödingernek: "A valódi probléma az, hogy a fizika a metafizika egy fajtája; a fizika a »valóság«-ot írja le. Azonban nem tudjuk mi a »valóság«. Csak a fizikai leírás révén ismerjük. ... A talmudista filozófus azonban húzza az orrát a »realitás«-tól, a naiv tudat ijesztő teremtményétől." (16) A mögöttes valóság kísértetének elkerülésével, a kvantumelmélet "talmudista" megalkotói, úgy tűnik, pontosan a megfelelő útra terelték a következő nemzedékeket. Azok, akiket realista ambíciók fűtöttek, nem hoztak létre az előrejelzés szempontjából sikeres fizikát. Sem Einstein egyesített térelméleti felfogása, sem de Broglie csoportjának vezérhullám elméletei, sem a rejtett paraméterek iránt Bohm által felkeltett érdeklődés nem járult hozzá a tudomány haladásához. Meg kell mondani, számos fizika-filozófus, beleértve egy másik Hilary Putnamet és magamat is, az utóbbi évtizedben azért harcoltunk, hogy megmutassuk, a kvantumelmélet legalábbis összefér egy bizonyos fajta mögöttes valósággal. Azt hiszem Hilary elpártolt az ügytől, talán részben a korrelációs kísérletekkel kapcsolatos mostani Bell-egyenlőtlenség probléma miatt, amelyet van Fraassen (1982) "a realizmus Kharübdiszének" nevez. Saját mostani munkám ezen a területen arra utal, hogy még képesek lehetünk fenntartani a realizmust ebben az örvényben. (17) A kvantumterület realista felfogásának lehetősége (ahogy még mindig látom) azonban nem szabad, hogy eltávolítson bennünket a történeti tények helyes megítélésétől. Aligha kételkedhetünk a nem-realista szemlélet fontosságában a kvantumelmélet fejlődése és gyakorlatilag végtelen sikeressége szempontjából. A történeti tényellentétes feltételes kijelentések mindig kényesek, de a tényleges realista programok terméketlensége ezen a területen legalábbis azt sugallja, hogy Bohr és társasága jól hitte: a realizmus lezárná a tudományos haladáshoz vezető utat. A kvantumelmélet alapítói sosem támadták a nem-realista szemléletet, amely oly jól szolgálta őket. Ez talán azért van, mert a kvantumelmélet fő elméleti alapeszközét, a komplexértékű és végtelen dimenziós hullámfüggvény sűrűségeit még kevésbé lehet komolyan venni, mint a relativitáselmélet négydimenziós sokaságát. Most jön azonban a legkülönösebb fordulat. Mert éppúgy, ahogy a relativitáselmélettel foglakozók – mint állítottam – elutasítják a realista interpretációt, előnyben részesítve a tér/idő szerkezet gyakorlatiasabb felfogását, a kvantumfizikusok, úgy tűnik, hasonló fordulatot hajtanak végre: amikor eljön az ideje, hogy az új felfedezésekről beszéljenek, elfelejtik nem-realista előtörténetüket és elkötelezettségüket. Így bárki a szakmából mesélhet 1974 őszének izgalmas időszakáról, amikor a Samuel Ting vezette brookhaveni részecskefizikus csoport felfedezte a J részecskét, Burton Richter kutatócsoportja pedig a Stanfordi Lineáris Gyorsító Központban tőlük függetlenül talált egy általuk -nek elnevezett új részecskét. Kiderült, hogy ez egy és ugyanaz a /J-nek nevezett részecske (tömege 3.098 MeV, spinje 1, rezonanciája 67 keV, ritkasága 0). Ennek az új létezőnek a magyarázatára az elméleti kutatóknak be kellett vezetniük egy újfajta kvarkot, az úgynevezett bájos kvarkot. Ekkor a /J részecskéről azt gondolták, hogy egy bájos és egy antibájos kvarkból áll, amelyek spinjei azonos irányúak. Ha azonban ez így helyes, akkor kell lennie ellenkező vagy változó irányú spinekkel rendelkező ilyen pároknak is, és ezeknek teljesen új megfigyelhető részecskéket kell alkotniuk. Kiderült, hogy a bájos kvark modellnek ezen jóslatait különböző kísérletek megerősítették. Egy kicsit belebonyolódtam ebbe a történetbe, hogy megmutassam, hogy fest a realizmus e terület kutatóinak a szemszögéből. Ugyanis azt szeretném megkérdezni, hogy ez vajon visszatérés a realizmushoz, vagy inkább összeegyeztethető valahogy egy alapvetően nem-realista szemlélettel.(18) Meggyőződésem, hogy a nem-realista választás a helyes, ez azonban már a következő szakasz tárgya. 3. Nem-realizmus


ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) Még ha a realista történetesen tehetséges filozófus is, nem hiszem, hogy szíve mélyén amiatt a kifinomult abduktív érv miatt hajlik a realizmusra, amelyet e tanulmány első szakaszában megvizsgáltam és elvetettem, és amelyet a huszadik századi fizika története tévesnek mutat. Ha szíve hasonlít az enyémhez (márpedig hiszek a közös emberi természetben), akkor inkább egy egyszerűbb és keresetlenebb érv ragadta meg. Első személybe téve, ez a következőképpen hangzik: általánosságban véve, feltétlenül hiszek érzékszerveim tanúságának a mindennapi tárgyak létével és tulajdonságaival kapcsolatban. Hasonlóan megbízom a tudományos kutatás "ellenőrzés, második ellenőrzés, harmadik ellenőrzés" rendszerében, és a tudomány intézményeibe beépített más biztosítékokban. Így, ha a tudósok azt mondják nekem, hogy tényleg léteznek molekulák, atomok, /J részecskék, és ki tudja, talán még kvarkok is, akkor hát legyen! Hiszek nekik, és így el kell fogadnom, hogy tényleg vannak ilyen dolgok a hozzájuk tartozó tulajdonságokkal és viszonyokkal egyetemben. Sőt, ha az instrumentalista (vagy a "nem-realista" faj egy másik tagja) azzal jön, hogy ezek a létezők és tulajdonságaik csak kitalációk (vagy ilyesmik), akkor nem látok több okot arra, hogy higgyek neki, mint arra, hogy azt higgyem, ő maga a kitaláció, mégpedig azért találták ki, hogy kitoljon velem; amit nem hiszek. Akkor már, úgy tűnik, jobb, ha realista vagyok. Ezt az egyszerű és kényszerítő erejű meggondolást a következőképpen lehet összegezni: csak egy realista számára lehetséges az érzékek tanúságának, és ugyanazon a módon a tudomány konfirmált eredményeinek az elfogadása; így nekem – és Önnek! – realistának kell lennünk. Mit jelent az érzékek tanúságának és ugyanazon a módon a konfirmált tudományos elméleteknek az elfogadása? Azt, hogy igazként befogadjuk őket életünkbe, mindazzal együtt, ami ebből következik gyakorlati és elméleti viselkedésünk velük való összehangolására nézve. Ugyanakkor természetesen sokféle igazság van. Egyikük fontosabb számunkra és életünk számára, másikuk kevésbé. Bármivel kapcsolatban tévedhetek, de az azzal kapcsolatos tévedés, hogy most éppen hol vagyok, mélyebben érint, mint esetleg a bájos kvarkokkal kapcsolatos téves elképzeléseim. Ez összeegyeztethető azzal az egyszerű érveléssel, hogy bizonyos tudományos meggyőződéseim kevésbé fontosak, mint például bizonyos érzéki meggyőződéseim. Természetesen, ha nagyon érdekelt lennék a bájos kvarkok területén, akkor e meggyőződést nehezebb lenne feladni, mint valamit az érzéki szinten. (Innen származik az "azt látjuk, amiben hiszünk" jelensége, amely jól ismert minden gondolkodó ember számára.) Amikor a keresetlen érvelés azt indítványozza, hogy a tudományos eredményeket "ugyanazon a módon" fogadjuk el, ahogyan érzékeink tanúságát, akkor feltételezem, hogy mindkettőt igaznak kell elfogadnunk. Feltételezem, hogy nem azt sugallja, hogy az igazságok fajtái, a létezés módjai vagy hasonlók között tegyünk különbséget, hanem csak maguk között az igazságok között tehetünk különbséget fontosságuk, meggyőződésünk foka vagy ilyesmik alapján. Tegyük fel, hogy ezt elfogadjuk. Gondolják, hogy Bohr, a realizmus főellensége, elfogadhatta ezt az egyszerű érvelést? A tudományért harcolva (Einstein realizmusa ellen), rákényszerülhetett-e Bohr arra, hogy vagy feladja a tudomány eredményeit, vagy "igazságait" valamilyen, a hétköznapi igazságoktól különböző kategóriába sorolja? Ez valószínűtlennek látszik. Így aztán – hacsak nem vagyunk annyira rosszindulatúak, hogy azt gondoljuk, Bohr következetlen volt ebben az alapvető kérdésben – eljuthatunk ahhoz a kérdéshez, vajon van-e bármilyen szükségszerű kapcsolat a tudomány eredményeinek igazként történő elfogadása és a realizmushoz között.(19) Hadd használjam az "antirealista" kifejezést a realizmus összes különböző ellenségére: az idealistára, az instrumentalistára, a fenomenalistára, a (konstruktív vagy nem konstruktív) empiristára, a konvencionalistára, a konstruktivistára, a pragmatistára és másokra. Számomra úgy tűnik, mind a realistának, mind az antirealistának el kell fogadnia az általam "egyszerű érvelésnek" nevezett gondolatmenetet. Azaz mindkettőjüknek arra az álláspontra kell helyezkedniük, a tudomány igazolt eredményei egyenértékűek az egyszerűbben és természetesebben alátámasztott állításokkal. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik (vagy másik) fél nem tudja megkülönböztetni a hétköznapi vagy tudományos állítások közül a jobban és a kevésbé megerősítetteket; azt sem jelenti, hogy nem választhatunk ki valamilyen sajátos következtetési módot (mint például a legjobb magyarázatra való következtetést) és nem gondolkodhatunk el megbízhatóságán, akár ismerős, akár ismeretlen terepen. Csak arról van szó, hogy fenn kell tartanunk az egyenlőséget. Mondjuk tehát azt, hogy a realista és az antirealista is "igaznak" fogadja el a tudományos vizsgálatok eredményeit, egyenértékűként egyszerűbb igazságokkal. (Tudom, hogy némely antirealisták inkább más szót használnának, de ez most nem érdekes.) Nevezzük a tudományos igazságoknak ezt az elfogadását a "alapálláspontnak". (20) Így tehát a realistákat és az antirealistákat az különbözteti meg, hogy mit tesznek hozzá ehhez az alapállásponthoz. Az antirealista az alapálláspontot kiegészítheti az igazság fogalmának valamilyen sajátos elemzésével, mint a pragmatizmus, instrumentalizmus és a konvencionalizmus. Vagy kiegészítheti a fogalmak valamilyen sajátos elemzésével, mint az idealizmus, a konstruktivizmus, a fenomenalizmus és az empirizmus bizonyos változatai. Ezek a kiegészítések sajátos jelentést fognak eredményezni, mondjuk, az egzisztencia-állítások számára. Más esetben az antirealista az alapálláspontot kiegészítheti bizonyos módszertani szigorításokkal, melyek óvatosságra intenek egyes következtetési módokkal szemben, vagy saját elemzéssel állhat elő a tudomány egyes 387 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) elemeivel (pl. magyarázatok vagy törvények) kapcsolatban. Az antirealista általában számos efféle kiegészítést javasol. Mi a helyzet a realistával, mivel egészíti ki a tudományos eredmények igazként való elfogadásának alapját? Charles Chastain kollégám javasolta azt, ami szerintem a legszemléletesebb módja a válasz megadásának, nevezetesen: a realista az alapálláspontot egy asztalracsapással vagy lábdobbantással kísért "Valóban!" kiáltással egészíti ki. Tehát, amikor a realista és az antirealista egyetért, mondjuk abban, hogy valóban vannak elektronok, valóban egységnyi negatív töltést hordoznak, és valóban kis tömegük (körülbelül 9.1 x 10 -28 g) van, akkor amit a realista hozzá kíván tenni, az annak hangsúlyozása, miszerint mindez valóban így van. "Valóban vannak elektronok, valóban!" Ez a tipikusan realista hangsúly egy negatív és egy pozitív célt szolgál. A negatív tagadni szándékozik az antirealistának a mindkét fél által elfogadott alaphoz csatolt kiegészítéseit. A realista tagadni akarja például a fogalmak fenomenalista redukcióját vagy a pragmatista igazságfelfogást. A realista úgy gondolja, hogy ezek az általában halmozott kiegészítések elvesznek az igazságra vagy a létezésre vonatkozó elfogadott állítások lényegéből. "Nem – mondja ő, – ezek valóban léteznek, és nem csak a te korlátozott antirealista felfogásodban." Pozitív módon pedig a realista meg akarja magyarázni azt a szilárd értelmet, amelyet ő tulajdonít az igazsággal és létezéssel kapcsolatos állításoknak; nevezetesen, hogy azok a valóságra vonatkoznak – arra, hogy mi valóban, valóban a helyzet. Ennek teljesen kifejlett változata magában foglalja az igazság korrespondencia felfogását, és a közelítő igazságnak, mint majdnem korrespondenciának a pótszerét. Már láttuk, hogy a korrespondencia és a közelítő igazság e fogalmai miként magyarázzák – a feltételezések szerint – azt, hogy mi teszi az igazságot igazzá. Tulajdonképpen azonban pusztán díszek, azaz felületes dekorációk, amelyek ugyan felkelthetik figyelmünket, de nem késztetnek racionális meggyőződésre. Mint a ráadás "valóban", ezek is csupán figyelemkeltő lábdobbantások, és logikai erejük kimerül ennyiben. Úgy tűnik számomra, mikor szembeállítjuk a realistát és az antirealistát abból a szempontból, hogy mivel akarják kiegészíteni az alapálláspontot, felmerül egy harmadik lehetőség – mégpedig egy vonzó lehetőség. Ez pedig maga az alapálláspont, éspedig teljesen egyedül. Ha jól gondolom, hogy a realizmus vonzereje alapjában véve csak a tudományos igazságoknak a mindennapi igazságokkal való egyszerű összekapcsolásában rejlik, és hogy a józan ész parancsolja mindkettőnek ugyanazon az alapon történő elfogadását, akkor az egyszerű érvelés önmagában kötelezővé teszi az alapálláspontot, olyanná, amelyet meg kell fontolnunk. Próbáljunk meg így tenni és nézzük meg, olyan filozófiát és olyan tudomány-felfogást kapunk-e, amellyel élni tudunk. Az alapálláspont nem realista és nem antirealista; közvetít a kettő között. Jó volna, ha lenne nevünk a számára, de kár lenne valamilyen "izmus"-nak keresztelni, mert akkor úgy tűnne, hogy csak egyike a sok versengő ontológiai krédónak. Szerintem pedig nem csupán egy e tömegből, hanem – ahogyan a mögötte lévő egyszerű érvelés sugallja – ez a józan ész ismeretelmélete: az ösztönös ontológiai szemlélet. Ezért hadd vezessem be a NOA (ejtsd: "Noah" [a Noé angol megfelelője]) betűszót az ösztönös ontológiai szemlélet [natural ontological attitude] számára, és hadd hivatkozzam rá ezen a néven. Hogy megmutassuk, miként járul hozzá a NOA a tudománnyal kapcsolatos megfelelő filozófiai állásponthoz, először lássuk, mit mond az ontológiáról. Amikor a NOA azt tanácsolja nekünk, hogy a tudomány eredményeit fogadjuk el igaznak, akkor az igazságot a szokásos referenciális módon kívánom tárgyalni: eszerint egy mondat (vagy állítás) abban az esetben igaz, ha a megjelölt létezők a megjelölt viszonyokban állanak. Ezáltal a NOA szentesíti a szokásos referenciális szemantikát és az igazság révén elkötelez bennünket az igaznak elfogadott tudományos állítások által megjelölt individuumok, tulajdonságok, viszonyok, folyamatok, stb. létezése mellett. Létezésükbe vetett hitünk éppoly erős (vagy gyenge) lesz, mint annak a darab tudománynak az igazságába vetett hitünké, amely velük kapcsolatos, a hit mértéke pedig feltehetően a konfirmáció és a bizonyítékokkal való alátámasztás szokásos viszonyaitól fog függeni. E referenciális álláspontról a NOA nincs elkötelezve a progresszivizmusnak, amely a realizmus lényegi elemének látszik. A realista számára hitkérdés, hogy a tudományos siker hosszú távon közelebb visz az igazsághoz. A közelítő igazságot felhasználó magyarázó vállalkozása ebbe az irányba tereli. A "NOÁ-s" [noaer] azonban nincsen így elkötelezve. Tudósként, mondjuk annak a hagyománynak az összefüggésében, amelyben dolgozik, a NOÁ-s természetesen hinni fog az elméletei által megjelölt dolgok létezésében. Ha azonban a hagyomány megváltozna, mondjuk a Kuhn által "paradigmaváltás"-nak nevezett fogalmi forradalom útján, akkor a NOÁ-ban semmi sem követeli meg, hogy a változást haladónak könyveljük el, amelynek nyomán pontosabban fogjuk ismerni ugyanazokat a dolgokat. A NOA tökéletesen összeegyeztethető a kuhni felfogással, amely szerint az ilyen változások teljesen megváltoztatják a referenciát. A realistáktól eltérően, a NOA hívei a paradigmaváltás esetében is szabadon vizsgálhatják a tényeket, és láthatják, hogy vajon megalapozható-e a referencia paradigmákon keresztüli stabilitása, anélkül hogy ezekre a tényekre egy realista-progresszivista felépítményt emelnénk. Máshol (Fine 1975) amellett érveltem, hogy ha valaki mentes a kényszerektől, ahogyan a NOÁ-s az, akkor a tények általában nem határozzák meg a helyzetet; ez pedig jó ok arra, hogy az úgynevezett összemérhetetlenség eseteit valójában olyan eseteknek gondoljuk, ahol a referencia stabilitásának kérdése meghatározatlan. Úgy vélem, a NOA a 388 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) helyes filozófiai álláspont az ilyen következtetésekhez. Szentesíti a referencia- és egzisztencia-állításokat, de nem erőlteti bele a tudománytörténetet előregyártott sablonokba. Mindeddig sikerült elkerülnöm a realista számára lényeges pontot, ti. hogy mi van a "külvilág"-gal? Hogyan beszélhetek referenciáról és egzisztencia-állításokról anélkül, hogy az ott kint, a világban lévő dolgokra referálnék? Itt a realista természetesen megint dobbantani akar a lábával. (21) Azt hiszem, a probléma, amely a realistát erre és a "Valóban!" kiáltásra (valamint a külvilág felemlegetésére) készteti, azzal függ össze, ahogy a realista viszonyul a tudomány játékához. A realista mintegy megpróbál a pályán kívül maradni, figyelni a játékot, és azután megpróbálja megítélni (ebből a külső nézőpontból), hogy mire megy ki. Az pedig, a játék célja – mondja – a pályán kívül található. Azt hiszem, a realista becsapja önmagát. Ugyanis nem tud (valóban!) kívül maradni a pályán, nem tudja a pályán kívüli területeket vizsgálni és megjelölni, hogy mire megy ki a játék. Hadd próbáljam megvilágítani ezt a két pontot. Hogyan juthatunk arra a véleményre, hogy az elektronok nem csak – mondjuk – nagyon kis tömeggel bírnak, hanem emellett "ott kint vannak a külvilágban"? Bizonyára lehetünk kívülállók az elektron-játékban, és vizsgálhatjuk annak állításait, módszereit, előrejelzési sikereit, stb. De hogyan ítélhetnénk másként az elektronok elméletéről, mint úgy, hogy az az elektronokról szól? Ez nem olyan, mint a tervrajz összehasonlítása a kész házzal, vagy a térképen szereplő vonalé az országúttal. Hiszen mi fizikailag és fogalmilag egyaránt benne vagyunk a világban.(22) Azaz mi is a tudomány tárgyai közé tartozunk, a tartalmi döntések meghozatalára és a helyes alkalmazásra általunk használt fogalmak és eljárások maguk is részei ugyanannak a tudományos világnak. Ismeretelméletileg a helyzet nagyon hasonlít az indukció igazolásával kapcsolatos helyzethez. Hiszen a külvilág (úgynevezett) problémája abban áll, hogy miként elégítsük ki azt a realista igényt, hogy a tudomány (és ezért a NOA) által szentesített egzisztencia-állításokról igazoljuk, hogy az "ott kint" lévő tárgyakra vonatkoznak. Az indukció esetében világos, hogy ezt csak induktív igazolás teljesítheti, és ugyanilyen világos, hogy semmilyen induktív igazolás nem teljesíti. Ugyanez a helyzet a külvilággal is: ezt az igényt csak a létezésre vonatkozó szokásos tudományos következtetések elégíthetik ki, de egyikük sem elégíti ki azt a követelményt, hogy megmutassa, a létező valóban "kívül" van. Azt hiszem, követnünk kellene Hume receptjét a külvilágra vonatkozó indukcióval kapcsolatban. A realizmus által megkívánt külső lét igazolására nincs lehetőség, még ha lehetséges is, hogy nem tudjuk elfojtani vágyakozásunkat a valóság ilyen megnyugató megragadása iránt. Erre még visszatérek a jelen írás végén. Ha igazam van, akkor a realista fantomot üldöz, és ténylegesen nem tehetünk többet az egzisztencia-állításokat illetően, mint hogy követjük a tudományos gyakorlatot, ahogy a NOA javasolja. Mi van akkor a realizmus által felvetett többi kérdéssel? Segíthet-e a NOA a tudományos gyakorlat megértésében? Főként (mivel ez volt e tanulmány első szakaszának témája) segít-e a NOA a tudományos módszer megértésében, mondjuk, a csak maréknyi vagy a konjunkciók problémájában? A kritikus pont a csak maréknyival kapcsolatban az volt, hogy megmagyarázzuk, hogy a kevés és szűk körben mozgó alternatív elmélet miért eredményez sikeres új jóslatokat. A háttérben az állt, hogy nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legtöbb ilyen alternatíva nem sikeres. Úgy gondolom, a NOA csak ennyit mond: ha azt hisszük, hogy az igazságokra alapozott találgatás sikeresebb a tiszta és egyszerű találgatásnál, akkor, amennyiben korábbi elméleteink nagyrészt igazak voltak, és a finomítás során megtartjuk az igaz részeket, akkor az ezen az alapon történő találgatás sikerének van némi valószínűsége. Ez gyenge magyarázat, de az a véleményem, hogy e jelenség nem tesz lehetővé semmi lényegesen erősebbet, mert az ilyen vélekedések legtöbbször tévesek. Hasonlóan segíthet a NOA a konjunkciók problémájában is (és általában a logikai kombinációk problémáiban). Ugyanis ha két konzisztens elmélet ténylegesen átfedi egymást (ami, – mint említettem – gyakran nem állapítható meg), és ha az elméletek igazak az átfedésben található részekről, akkor az elméletek összekapcsolása mindegyikük igazságaihoz hozzátesz, és így együtt új igazságokat eredményezhet. Ahol más sikeres módszertani szabályokat találunk, azt hiszem, a NOA igazságfelfogása is elegendőnek bizonyul a szabályok hasznosságának magyarázatára. Én azonban, ellentétben a realistával, a tudomány érthetővé tételében elért sikereket nem lobogtatom a NOA melletti érvként – a realizmussal vagy a különböző antirealizmusokkal szemben. A NOA magyarázatai ugyanis hozzáférhetőek a realista és az antirealista számára is, feltéve, hogy csak olyasmivel egészítik ki a NOÁ-t, ami nem érvényteleníti igazságfelfogását, mint a verifikacionista igazságfelfogás vagy a realista vágyakozása a közelítő igazságra. Sőt, ahogy e tanulmány első szakaszában eléggé világossá tettem, fogékony vagyok az iránt a lehetőség iránt, hogy a magyarázó erő a magyarázó hipotézis igazsága nélkül is elérhető. A NOA fényében a tudomány érthetőnek, sőt racionálisnak tűnhet, azonban – ami azt illeti – nagyon helytelen felfogás is lehet. Ha a tudományról való filozofálás feltételéül szabjuk, hogy a tudományos vállalkozásnak nem szabad túlságosan érthetetlenként vagy irracionálisként megjelennie filozófiánkban, akkor talán elmondhatjuk, hogy a NOA megfelel e minimális követelménynek. Valójában a NOA talán legnagyobb erénye, hogy felhívja a figyelmet, mennyire minimális lehet egy megfelelő tudományfilozófia. (Ebből a szempontból a NOA összehasonlítható a minimalista művészet mozgalmával.) A 389 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) NOA például segít felismerni, hogy a realizmus a különböző antirealizmusoktól a következőkben tér el: a realizmus a NOÁ-t egy külső irányultsággal egészíti ki, azaz a külvilág és a közelítő igazság korrespondencia relációjával; az antirealizmus (tipikusan) egy belső irányultsággal, azaz az igazság, vagy a fogalmak, vagy a magyarázatok emberközpontú redukcióival (mint Hume-tól származó bevezető idézetemben). A NOA azt állítja, hogy ami a jogos ezekben a kiegészítésekben, az már benne foglaltatik a mindennapi és a tudományos igazságok feltételezett egyenlő státuszában, és abban, hogy mindkettőt igazságokként fogadjuk el. Más kiegészítések nem jogosak, és nem kívánatosak. Mostanra világossá válhatott a NOA egyik megkülönböztető tulajdonsága, amely a jelenleg divatos hasonló nézetektől elválasztja: makacsul visszautasítja, hogy egy elmélet vagy elemzés (vagy akár egy metaforikus kép) révén kiszínezze az igazság fogalmat. Ehelyett a NOA az "igazság"-ot már használatban lévő fogalomnak tekinti, és betartja használatának szokásos szabályait. Ezek a szabályok magukban foglalják a Davidson-Tarskiféle referenciális szemantikát, és támogatják a teljesen klasszikus logikát. Így a NOA tiszteletben tartja az "igazság" szónak (és rokonainak) szokásos "grammatikáját". A NOA szintén tiszteletben tartja a szokásos ismeretelméletet, amely az igazságról szóló ítéleteket érzékelési ítéletekkel és különböző konfirmációs viszonyokkal alapozza meg. Mint a többi fogalom használatával kapcsolatban, itt is elkerülhetetlenül felmerülnek véleményeltérések arról, hogy mi igaz (például, hogy a következtetés a legjobb magyarázatra mindig igazságra vezet-e). A NOA nem vállalkozik ezeknek a vitáknak az eldöntésére, mert a NOA megszívleli a huszadik századi analitikus és kontinentális filozófia nagy tanulságát, nevezetesen, hogy e dolgok eldöntéséhez nincsenek általános módszertani és filozófiai eszközök. A realizmus és az összes antirealizmus közös hibája, hogy hisznek az ilyen nemlétező eszközök létezésében. Ha kierőszakoljuk a választ arra a kérdésre, hogy akkor hát mit jelent azt mondani, valami igaz (vagy mire kötelez bennünket ennek és ennek az igazsága), a NOA az adott állításból fakadó logikai viszonyok megmutatásával, és az állítás igazságát megalapozó konkrét történeti körülmények leírásával fog válaszolni. Hiszen, végül is, ennél többet nem lehet mondani.(23) Azt hiszem, a NOA által képviselt minimalista álláspont forradalmi megközelítést jelent a tudomány megértésében. Azt kell mondanom, a maga módján ugyanolyan mély, mint az erkölcsfelfogásunkban végbement forradalom, amikor rájöttünk, hogy az erkölcsöt szintén nem lehet és nem is kell Istenre és az ő rendjére alapozni. Ahogy a tipikus tizennyolcadik századi teológiai moralista veszteséget érezne, mondjuk az Etika lapjait olvasva, azt hiszem, a realista hasonlóképpen érez, amikor a NOA megszünteti a "külvilágnak való megfelelést", ami után úgy vágyódik. Én is sajnálom ezt az elveszett paradicsomot, és túl gyakran esem realista képzelgésekbe. A huszadik századi fizikáról szerzett tudásomat hívom segítségül a NOÁ-ról alkotott meggyőződésem megerősítésére, és felidézem Mach néhány szavát, amelyet vigasztalásul és befejezésül ajánlok. A realizmusról Mach a következőket írja: Mérhetetlenül hosszú időn át fejlődött ki, az ember szándékos hozzájárulása nélkül; természetes képződmény [Naturprodukt] s maga a természet gondoskodik fennmaradásáról. Ellenben mindaz, amit a filozófia alkotott ... ezzel szemben csak jelentéktelen efemer értékű műalkotás [Kunstprodukt]. És tényleg minden gondolkodó, sőt minden filozófus rögtön elfoglalja ezt az álláspontot [a realizmust], mihelyt ... kizavarják egyoldalú intellektuális foglalkozásából. ... Ezek az "előzetes megjegyzések" semmiképpen sem akarják a közönséges ember álláspontját diszkreditálni. Egyetlen feladatuk annak kimutatása, mely okból, mely célból helyezkedünk erre az álláspontra [a realizmuséra] életünk legtöbb viszonylatában, s miért, mely célból, ... kell ... elhagynunk. Ezek a sorok Mach: Az érzetek elemzése c. könyvéből (Franklin, Budapest 1927. I. 15. 26. old.) származnak. Hatékony realizmus-terápiaként ajánlom ezt a könyvet, terápiaként, amely akkor használ a legjobban (ahogy Mach javasolja), ha fizikatörténetei vizsgálatokkal (a második szakaszbeli meredek történet valódi változataival) társul. Jobb filozófiának azonban a NOÁ-t ajánlom. (Fordította Szegedi Péter) Irodalomjegyzék Boyd, R. 1981. Scientific realism and naturalistic epistemology. In: PSA: 1980, vol. 2, szerk.: P. Asquith és R. Giere, 613–62. East Lansing, Mich.: Philosophy of Science Association. Boyd, R. 1984. The current status of scientific realism. In: Scientific realism, szerk.: J. Leplin (Berkeley: University of California Press, 1984), 218–49.


ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) Cartwright, N. 1983. How the laws of physics lie. New York: Clarendon Press. Earman, J., és C. Glymour. 1978. Lost in the tensors. Studies in History and Philosophy of Science 9: 251–78. Earman, J., et al. 1983. On writing the history of special relativity. In: PSA: 1982, vol. 2, szerk.: P. Asquith és T. Nichols, 403–16. East Lansing, Mich.: Philosophy of Science Association. Einstein, A., et al. 1952. The principle ofrelativity. Angolra ford.: W. Perrett és G. B. Jeffrey. New York: Dover. Fine, A. 1975. How to compare theories: Reference and change. Nous 9: 17–32. Fine, A. 1981. Conceptual change in mathematics and science: Lakatos' stretching refined. In: PSA: 1978, vol. 2, szerk.: P. Asquith és I. Hacking, 328–41. East Lansing, Mich.: Philosophy of Science Association. Fine, A. 1982. Antinomies of entanglement: The puzzling case of the tangled statistics. Journal of philosophy 79: 733–47. Fine, A. 1986a. Unnatural attitudes: Realist and instrumentalist attachments to science. Mind 95: 149–79. Fine, A. 1986b. The Shaky Game. Chicago: The University of Chicago Press. Heisenberg, W. 1925. Über quantentheoretische Umdeutung kinematischer und mechanischer Beziehungen. Zeitschrift fürPhysik33: 879–93. Idézve a Kvantummechanika c. cikkgyűjteményből, szerk.: Jánossy L., Akadémiai Kiadó, Budapest 1971. 11. old. Hoffmann, B. 1972. Albert Einstein, creator and rebel. New York: Viking Press. Holton, G. 1973. Thematic origins of scientific thought. Cambridge: Harvard University Press. Horwich, P. 1982. Three forms of realism. Synthese 51: 181–201. Kuhn, T. S., 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat. Landé, A. 1974. Albert Einstein and the quantum riddle. American Journal of Physics 42: 459–64. Laudan, L. 1984. A confutation of convergent realism. In: Scientific realism. szerk.: J. Leplin, 218–49. Berkeley: University of California Press. Lycan, W. 1985. Epistemic value. Synthese 64: 137–64. Lycan, W. 1988. Judgment and justification. New York: Cambridge University Press. Miller, A. 1981. Albert Einstein's special theory of relativity. Reading, Mass.: Addison-Wesley. Newton-Smith, W. H. 1981. The rationality of science. London: Routledge and Kegan Paul. Niiniluoto, I. 1982. What shall we do with verisimilitude? Philosophy of Science 49: 181–97. Pitt, J. 1981. Pictures, images and conceptual change. Dordrecht: Reidel. Popper, K. 1972. Conjectures and refutations. London: Routledge and Kegan Paul. Putnam, H. 1975. The meaning of "Meaning". In: Language, mind and knowledge, szerk.: K. Gunderson, 131– 93. Minneapolis: University of Minnesota Press. Putnam, H. 1981. Reason, truth and history. Cambridge: Cambridge University Press. Rorty, R. 1979. Philosophy and the mirror of nature. Princeton: Princeton University Press. Stachel, J. 1979. The genesis of general relativity. In: Einstein symposium Berlin, szerk.: H. Nelkowski, 428–42. Berlin: Springer-Verlag. Teller, P. 1981. The projection postulate and Bohr's interpretation of quantum mechanics. In: PSA: 1980, vol. 2, szerk.: P. Asquith és R. Giere, 201–23. East Lansing, Mich.: Philosophy of Science Association. 391 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) van Fraassen, B. 1980. The scientific image. Oxford: Clarendon Press. van Fraassen, B. 1982. The Charybdis of realism: Epistemological implications of Bell's inequality. Synthese 52: 25–38. Weinberg, S. 1972. Gravitation and cosmology: Principles and applications of the general theory of relativity. New York: Wiley. Wessels, L. 1979. Schrödinger's route to wave mechanics. Studies in History and Philosophy of Science 10: 311–40. Woolf, H., (szerk.) 1980. Some strangeness in the proportion. Reading, Mass.: Addison–Wesley.

JEGYZETEK 1. E "The Natural Ontological Attitude" című tanulmány először a J. Leplin által összeállított Scientific Realism (Berkeley: University of California Press, 1984) cikkgyűjtemény 83107. oldalain jelent meg. Utána több kötetbe is belekerült, lásd pl. Fine (1986b). Köszönöm Charles Chastainnek, Gerald Dworkinnak valamint Paul Tellernek a realizmusról és vetélytársairól folytatott előzetes beszélgetéseket; főképpen Charlesnak, mert ő volt akkor az egyetlen, aki többnyire egyetértett velem, ez pedig kétségtelenül külön említést érdemel. E tanulmányt én írtam, de Micky Forbes-szal együtt gondoltuk ki. Már nem tudom, melyik ötlet kié. Ez azt jelenti, hogy a hibákért és a zavaros gondolatokért viselt felelősségnek legalább a fele Mickyt illeti (a "NOÁ"-ért pedig kétharmad részben felelős). Végül hálás vagyok azoknak, akik az 1982 márciusában Greensboroban – az ÉszakKarolinai Egyetem Filozófia Tanszéke által – rendezett realizmus-konferencián megjegyzéseket és bírálatokat fűztek e munka, "Pluralizmus és tudományos haladás" címmel előadott, korábbi változatához. Köszönettel tartozom az Amerikai Tudományos Kutatási Alapnak (NSF) is a kutatáshoz nyújtott támogatásáért. 2. Az utolsó szakaszban ezt a posztrealizmust "NOÁ"-nak nevezem. A NOÁ-hoz hasonló mai nézetek közé sorolom Hilary Putnam "belső realizmusát", Richard Rorty "ismeretelméleti behaviorizmusát", a Paul Horwich által támogatott "szemantikai realizmust", a William Lycan által elbeszélt "Anyatermészet" történet egy részét és a józan ész Joseph Pitt által kidolgozott védelmét (mint egy módot a W. Sellars-féle nyilvánvaló és tudományos képek összeegyeztetésére). A hivatkozásokat lásd Putnam (1981), Rorty (1979), Horwich (1982), Lycan (1985, 1988) és Pitt (1981) alatt. 3. Van Fraassen (1980). Vö. különösen a 97101. oldalakkal a magyarázó elméletek igazságáról. Aki látni akarja, hogy a realizmusról most folytatott vita pont ide csatlakozik, az hasonlítsa össze van Fraassent NewtonSmith (1981) könyvének elsősorban a 8. fejezetével. 4. Cartwright (1983) könyve néhány csodálatos tanulmányt tartalmaz e témakörben. 5. Egyes realisták nem csupán vigaszt kereshetnek ebben a koherentista irányban, hanem igazi alátámasztást is. Realizmusukban az általános ismeretelmélet, a nyelvfilozófia stb. alapját láthatják (mint például Boyd 1981, 1984). Ha ebben az egészben egy koherens és átfogó világképet találnak, akkor esetleg úgy akarnak érvelni filozófiájuk mellett, mint Wilhelm Wien érvelt (1909-ben) a speciális relativitáselmélet mellett: "Ami leginkább mellette szól, az a belső konzisztencia, amely lehetővé tesz egy – a fizikai jelenségek teljes körére alkalmazható – ellentmondásmentes megalapozást." (Idézi Gerald Holton: "Einsten's Scientific Program: Formative Years", in: H. Woolf (1980), 58. old.) Amennyiben a realista eltávolodik a realizmus abduktív védelmétől, s a támogatást inkább egy realista gyökerű, átfogó filozófiai rendszer érdemeiben keresi, elismeri, hogy a realizmus jelenlegi védelme jórészt kudarcot vallott. De még ekkor sem kerüli el a fenti bírálatot. Mert bár érvelésem elsősorban az abduktív stratégia ellen irányult, de tulajdonképpen egy általánosabb szabályon alapul: a realizmus mellett felhozott érvek formájának szigorúbbnak kell lennie, mint a közvetlen tudományos gyakorlatba (amelyre a realizmust alapozni vélik) ágyazott érvek formájának különben megkerülik a kérdést. Pontosan ugyanúgy, ahogyan az abduktív stratégia kudarcot vall e szabály megsértése miatt, a koherentista stratégiával is ez történik, amikor a realista áttér erre. Ugyanis – ahogyan Wien szavaiból látjuk – ugyanaz a koherentista irány, amelyet saját támogatására a realista magáévá tesz, része a rivális elméletek közötti döntésnek, s így a szokásos tudományos gyakorlatnak. Ezért ez nem használható védelmi vonal a realista számára. Sőt, ahogyan az abdukció igazságmegőrző státusza pontosan az a vitás pont, amely elválasztja a realistákat a különböző nem-realistáktól, ugyanilyen a koherenciára alapozott következtetés státusza is. Ezért az abdukcióról a koherenciára történő áttérés nem változtat azon, hogy a realista megkerüli a lényegi kérdést. Így


ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) amikor világossá tesszük a realizmus melletti érvek jellegét, nagyon jól látjuk, hogy ezek nem működnek. Részletesebben lásd Fine (1986a). Úgy tűnik, a realizmust csak olyan "szívbéli okok" támasztják alá, amelyeket – ahogy Pascal mondja – az ész nem ismer. Valójában hosszú ideje úgy érzem, hogy a realizmus melletti meggyőződés olyan mély hitet foglal magába, amely semmiben sem különbözik a mély vallásos meggyőződéstől. Örülnék egy erről folytatott vitának a realistákkal, ahogy élvezem a vallásos barátaimmal hasonló alapon folytatott beszélgetéseket is. A párbeszéd még gyümölcsözőbb lesz, azt hiszem, ha a realisták végre letesznek hitük racionális alátámasztásának igényéről, amivel úgysem rendelkeznek. Akkor mind élvezhetnénk bonyolult és időnként gyönyörű filozófiai konstrukcióikat (pl. a tudással vagy a referenciával kapcsolatban), bár számunkra, nem-hívők számára, ezek csupán csodálatos légváraknak tűnhetnek. 6. Remélem e tanulmány minden olvasója megszívleli ezt a gondolatot. Ugyanis annak a kérdésnek a megfogalmazásában, hogy hogyan magyarázzuk meg, miért vezetnek a tudomány módszerei instrumentális sikerhez, a realista végzetesen eltévesztette az explanandumot. A lelkiismeretes tudományos vizsgálódások eredményei túlnyomórészt kudarcok: téves elméletek, téves hipotézisek, pontatlan mérések, helytelen becslések, hibás oksági következtetések stb. Ha a magyarázatok itt egyáltalán helyénvalóak, akkor az kíván magyarázatot, hogy miért hozzák létre pontosan ugyanazok a módszerek a kudarcok túlnyomó hátterét, és esetenként sikeres mintákat. A realista irodalom még csak fel sem tette ezt a kérdést, nemhogy valami választ sugallt volna. 7. A realista természetesen eltulajdoníthatja az instrumentalista eszközeit és válaszait, de ez csalás lenne, és semmiképpen sem biztosítaná magának a realizmusnak az alátámasztását. 8. Ezt Paul Teller javasolta nekem egy beszélgetésünk során. 9. Niiniluoto (1982) érdekes formális konstrukciókat javasol az "igazszerűség foká"-val és a vele rokon valószerűséggel kapcsolatban. Feltevésünkkel összhangban, ezek egy az igazsággal összefüggő – közelebbről meg nem határozott- korrespondencia relációra és az igazságtól való "távolság" mértékére építenek. Továbbá nem szentesítik az egyes közelítő igazságokból más új igazságokra történő ugrást, amely a realista racionalizációk magja. 10. Lásd Gerald Holton "Mach, Einstein, and the Search for Reality" c. írását: Holton (1973), 21959. old. A Fine (1986b) második fejezetében megpróbáltam megmutatni e pozitivista módszertan pontos szerepét. Lásd még: Fine (1981). 11. Earman és Glymour (1978). Az Earman által részletesen bemutatott gyötrelmes utat már felvázolta B. Hoffmann (1972) is, 116–28. old. John Stachel (1979) pedig népszerű és világos formában számol be róla. 12. Az egyidejűség elemzésének szerepére gondolok a speciális relativitáselmélethez vezető einsteini úton. Azt hiszem, még Arthur Miller (1981) fontos tanulmánya és John Earman et al. (1983) képzeletgazdag úttörő munkája elleére sem értjük még teljesen a pozitivista elemzés szerepét az 1905-ös cikkben. 13. Roger Jones a "Realism about What?" c. (közeljövőben megjelenő) cikkében nagyon szépen elmagyarázza ezeket a nehézségeket. 14. Az aktív tudósok szokásos, deflációs szemlélete szerintem nagyon hasonlít Steven Weinbergére (1972). 15. Lásd Wessels (1979), és a Fine (1986b) 5. fejezetét. 16. Levél Schrödingernek 1935. június 19-én. 17. Ami e kérdést illeti, lásd (1982) cikkemet és Fine (1986b) 9. fejezetét is. 18. Az egyetemi hallgatóknak és a kvantumelmélettel foglalkozóknak tulajdonított nem-realizmus több magyarázatot, továbbá esetek és típusok közötti olyan megkülönböztetéseket igényel, amire itt nincs módom. Bizonyára nem olyan mindent-vagy-semmit kérdés, mint amilyennek beállítom. Az igényelt magyarázat egy részét a Fine (1986b) 9. fejezetében adom meg. Köszönetem Paul Tellernek és James Cushingnak, akik látták a bővebb tárgyalás szükségességét. 19. A történeti Bohrt illetően kicsit óvatosabbnak kellene lennem, mint amennyire a főszövegben voltam. Maga Bohr ugyanis, úgy tűnik, meg akarta szakítani az egyszerű érvelést valahol a székek, asztalok, atomok – amelyek létezését simán elfogadja – és az elektronok között, ahol azt látszott gondolni, hogy a létezés (és 393 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ARTHUR FINE: AZ ÖSZTÖNÖS ONTOLÓGIAI SZEMLÉLET(1) általánosabban a realizmus) többé már nem jól meghatározott probléma. Bohrnak a realizmushoz fűződő viszonyát megvilágosító erővel és provokatívan tárgyalja Paul Teller (1981). Ismételten köszönöm Paulnak, hogy segített megőrizni a becsületem. 20. Ebben az összefüggésben van Fraassen "konstruktív empirizmusa" például előnyben részesíti az empirikus adekvátság fogalmát, az "igazságot" egy (közelebbről meghatározatlan) szó szerinti értelmezés számára tartja fenn, és csak a megfigyelhető mennyiségek esetén hisz benne. Megemlíthetem itt, hogy ebben az osztályozásban Putnam belső realizmusa antirealistának minősül. Putnam ugyanis elfogadja az alapálláspontot, de kiegészíti az igazság ideális racionális elfogadásként való Peirce-i értelmezésével. Ez tévedés, amit várakozásom szerint Putnam fel fog ismerni és későbbi írásaiban kijavít. Ezért bírálta őt Horwich (1982), akinek saját "szemantikai realizmusa" az én osztályozásomban nem minősül sem realistának sem antirealistának. Valójában Horwich nézetei meglehetősen hasonlítanak ahhoz, amit alább "NOÁ"-nak nevezek, és könnyen felfogható a NOÁ-val összeegyeztethető nyelvfilozófia vázlataként. Végül a Rorty (1979) által támogatott "episztemológiai behaviorizmus" az antirealizmus egy formája, ami számomra nagyon hasonlónak tűnik Putnam álláspontjához, de eléri a lényegi egyensúlyt a tudomány és a józan ész között olyan elfogadás révén, amely sem nem ideális sem nem különösképpen racionális, legalábbis normatív értelemben. (Az olvasó elnézését kérem a bonyolult és fontos álláspontok ilyen sommás tárgyalásáért. Nancy Cartwright kérésének teszek eleget e mai nézeteknek a NOÁ-tól való megkülönböztetésével.) Ezeknek az antirealizmusoknak a tárgyalását lásd Fine (1986b) 8. fejezetében. 21. A greensboroi konferencián John King javasolt egy kényszerítő erejű érvet a NOA előnyben részesítésére a realizmussal szemben; nevezetesen azért, mert a NOA kevesebb rázkódást okoz! Köszönöm Johnnak ezt a remek gondolatot, ahogyan a többi megjegyzését is. 22. "Nincs elmélettől független eljárás az olyan fordulatok tartalmának a tisztázására, mint a »valóságosan« létező"; Úgy látom, az elmélet ontológiája és »valóságos« párja közötti megfelelés elvileg is megragadhatatlan. T. S. Kuhn (1984), 272. old. Ugyanezt a részt idézi cáfolatként Newton-Smith (1981). Az ottani 8. fejezet 4. és 5. szakaszában vázolt "cáfolatnak" azonban nem csupán az én itteni első szakaszomban szereplő ellenvetésekkel gyűlne meg a baja, hanem még a megkívánt elméletfüggetlenséget sem biztosítja. Newton-Smith valószerűség magyarázata (204. old.) ugyanis kifejezetten hivatkozik valamilyen meghatározatlan háttér-elméletre. (Vagy az aktuális tudományt vagy a Peirce-i határértéket ajánlja jelöltként.) Ez azonban nem válasz Kuhn kihívására (sem az enyémre), hanem inkább a megadás jele. 23. Kétségtelenül optimista vagyok, mert az ember mindig gondolhatja azt, hogy van még mit mondani. Mondjuk, megpróbálhat kialakítani egy általános, leíró keretet az ilyen válaszok kodifikálására és osztályozására. Talán lehetne valamit tanulni egy leíró, szemantikai keretből. Tartok azonban attól, hogy egy ilyen vállalkozás, ha egyszer beindult, a nem kifejezetten óvatosan leíró jellegű keretek megsokszorozódására vezetne. Ezek a saját életet kezdenének el élni, mindegyikük igényt támasztana az igazságfeltételek feletti viták eldöntésének vagy következményeik elemzésének (a vetélytársakénál jobb) módjaira. Amire azonban szükségünk van, az a kevesebb, nem pedig a több rossz filozófia. Úgyhogy itt, meggyőződésem szerint, hallgatni valóban arany.


Forrai Gábor Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény Budapest: Áron Kiadó, Budapest

Recommend Documents