Az Ember tragédiája, tizenegyedik szín (Londonban). A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Estvefelé.
Ádám
Ez az, ez az, miért mindég epedtem, Pályám mindeddig tömkeleg vala, Az élet áll most teljesen előttem, Mi szép, mi buzdító versenydala.
Lucifer
Szép a magasból, mint a templomének, Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj Dallamba olvad össze, míg fölér. – Így hallja azt az Isten is, azért Hiszi, hogy jól csinálta e világot. De odalent másképpen hallanók, Hol közbeszól a szív verése is.
Ezzel a könyvvel az a szándékom, hogy Családom tagjai jobban megismerhessenek. Nem szeretnék példakép lenni, még kevésbé szeretném, ha „bezzeg” lennék.
Szerkesztő és a kiadásért felelős: Dévai Huba Készült: 2006 és 2012 között Nyomda és könyvkötészet: PrintPix Nyomda és Grafikai Stúdió Budapest Bécsi út 171. 1032
Magyarázkodás Legelőbbre szeretném bocsátani: a könyvben megtalálható olvasnivalók egy fércmű részei. Ezt alátámasztandó töredelmesen bevallom, hogy az olvasni valók egyáltalán nem könyvnek készültek, azokat a legkülönfélébb írásokból férceltem össze. A cím is azt akarja jelenteni, hogy szükségesnek tartom megmagyarázni mindazt, amit jómagam is megmagyarázandónak érzek. Tehát: nem lesz Előszó, Második Előszó, stb., hanem ebben a Magyarázkodásban megpróbálom pontokba sorolni azokat a dolgokat, amelyek alapján az érdeklődők némi segítséget kaphatnak az eligazodáshoz.
1)
A könyv megjelenése egy régi nagy füzet kemény tábláját idézi. Apám ebbe a füzetbe írta „Huba naplóját”, ennek mása hordozza a cím-feliratot, de csak azt.
2) 2006. februárjában kezdtem készíteni a saját honlapunkat [devai.hu]. Ez az évszám többféle megközelítést tett lehetővé: ebben az évben értem el a hetvenéves kort, és ugyanebben az évben ünnepeltük az 1956-os forradalom félévszázados fordulóját. Mind a két dologhoz szerettem volna hozzászólni, ezért a honlap elejére a következő gondolatokat írtam (ez volt a legelső Előszó):
»Akárhogy is nézzük, hetven év az hetven év. Ha a “szokásos” 30 évvel számolunk, akkor is több, mint két emberöltő. És speciel az 1936 és 2006 között eltelt hetven év alatt történtek is dolgok, mint például a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, Kádár-korszak, rendszerváltozás – hogy csak a jelentősebb itthoni történéseket említsem. ii
Az eltelt hetven év alatt születtek írások Édesapámtól és szerénységemtől. Ezek egy része már megjelent a devai.hu oldalain, a közelmúltban megkíséreltem az írásokat csoportosítani, írtam hozzá kiegészítéseket és visszaemlékezéseket. Ezen a lapon azok az írások jelennek meg, amelyekről azt gondolom, hogy másokat is érdekelhet; egy másik csokorba azokat szedtem össze, amelyek teljes mértékben személyes jellegűek. Ez utóbbi a honlapon nem mindenki számára hozzáférhető. A ötvenéves évforduló közeledésével egyre gyakrabban kerültek napvilágra olyan visszaemlékezések, amelyekről többen (mind szemtanúk) azt állapítottuk meg, hogy valószínűleg mindenkinek megvan a maga ötvenhatja.« Persze én szokásom szerint két viccel és egy igaz történettel kezdtem el a naplóm írását. Ezeket az „1956” fejezet elején lehet elolvasni.
3) A devai.hu honlapon elhelyezett történetek és egyéb olvasnivalók „Bevezetőjében” ezt írtam 2007. februárjában, úgyis, mint második Előszót :
»Akárhogy is nézzük, a következő írások egy évszázad történelmének egy szeletét mutatják be. Ebből 70 évet már személyesen éltem át, de a szüleimről írottak visszanyúlnak a XIX. századba. Az elmúlt hetven évből viszonylag kevés dokumentum maradt: Apa versei, a „Huba naplója”, és némi levelezés. Jómagam elég hosszú ideig írtam naplót, de ezek részint elvesztek, részint a Hatalom tartott rájuk igényt (’56), részint pedig olyan szerelmes nyavalygásokat tartalmaztak a 20 éves korom körüli időszakból, amelyekre egyszerűen sajnálom az időt és a papírt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz ennek a műnek az összeállítása, hiszen az egyes részletek többsége már papíron (azaz a számítógépben) volt. A fő gondot az jelentette, hogy lehetetlen volt az írásokat keletkezésük sorrendjében iii
bemutatni – ugyanakkor „tematikus” tagolásban nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett volna érzékeltetni az idő múlását. Így született ez a „hibrid” megoldás: nagyjából időrendben, esetenként egy-egy témára fűzve lehet olvasni az oldalakat. Óhatatlanul lesznek átfedések, bár ezeket igyekeztem elkerülni. Remélem, ezek nem lesznek zavaróak, ha mégis, elnézést kérek. Talán segíti az eligazodást az, hogy a régebben született írásokat más betűtipussal mutatom
be. A közelmúltban született gondolatok pedig ebben a formában jelennek meg.«
4) „Mesék a régekről” címmel írtam egy újabb előszót 2008. december 21-én (érdekes módón a harmadik újjászületésem előtt 3 nappal). Ez így hangzik:
»Valamelyik unokánk nyaggatta nagyanyját (feleségemet): Mami, mesélj a régedről! Értve ezalatt azt, hogy a régi dolgokról, a Mami gyermekkoráról, amely valós „meséket” az unokák nagyon szerették hallgatni. Ezekben a „mesékben” tényleg nagyon sok, ma már mesének tűnő dolog volt, például: az utcasarki kútra kannával kellett járni ivóvízért, petróleumlámpával világítottunk, melegvíz csak akkor folyt a csapból, ha előtte jól befűtöttük a fürdőszobakályhát – és még ki tudja, mi minden... Az unokákat tehát valóban érdeklik a régi dolgok, gyerekeinket nem annyira, az unokáknál is azt tapasztalni, hogy növekedve talán egyre valószínűtlenebbnek találják a régi történeteket, különösen akkor, ha ráadásul tanulságuk is van (lásd még: „én a te korodban...”). Ez volt az egyik indíttatásom. A másik: jelenleg én, Dévai Huba, olyan vagyok, amilyen, nem hiszem, hogy életem hátralévő részében iv
lényeges változáson tudnék átesni. De (még számomra is) érdekes lehet végigkövetni: hogyan alakultam, mik befolyásoltak, milyen irányban és mennyire. Talán ez lehet az a gerinc, amelyre fel lehet rakni egy lassan háromnegyed évszázad óta tartó folyamatot, az életemet. Gyergyói Tanár Úr, kedves gimnáziumi osztályfőnökünk és biológia-tanárunk belénk verte: az ember tulajdonságai öröklött és szerzett tulajdonságokból tevődik össze. Megpróbálom összeírni, mik is voltak ezek. Megszülettem, bekerültem egy családi környezetbe, azt gondolom, ez számomra nagyon meghatározó indulás volt. Persze az a családi környezet is kialakult valahogy – érdekes lehet tehát a felmenőkről, szülőkről, nagyszülőkről összeszedni minden információt. (Sajnos, ezzel jócskán elkéstem, a felismerésnek 20-30 évvel ezelőtt kellett volna bekövetkeznie – most már jószerivel nincs kit kérdezni...)«
5)
Most, 2011-ben megállapítottam, hogy időközben megint eltelt öt év, és ennek megfelelően az idén 75 éves leszek. Ez már háromnegyed évszázad. Nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebb említésre méltó esemény történt, mint a korábbi 70-ben, de azért néhányat leírok. Na meg ki is egészítek egy-két korábban már megírt dolgot, és leírok más néhány, eddig le nem írtat is.
6) Végül pedig egy, a szakmai életutamról készült írás előszava 2011-ből, az aranydiploma átadása alkalmából készített írásból: „Példabeszéd a sündisznóról”
v
»A beszámoló alapötletét az 1995-ben tartott 40 éves érettségi találkozónkon elmondott beszámolóm egy részlete adta. A részlet: „Én magam negyedik éve nyugdíjban vagyok. Erre vonatkozóan – és hadd ne tagadjam meg magamat – a sündisznóról ismeritek azt, hogy amikor lemászott a súrolókeféről, akkor azt mondja: bocsánat, tévedtem. Valahogy így lett az én szakmai pályafutásom, feltettem az életemet arra, hogy itt Magyarországon van mikroelektronikai ipar, meg félvezető, meg csúcstechnológia, meg satöbbi. Mire kezdte volna az ország megismerni a nevemet, mert ebben a szakmában kezdett volna nevem lenni, akkor kiderült, hogy ez egy tévedés. Ez a szakma itt nem megy, nem gyakorolható. Passz.” Fentiek videofelvétellel dokumentálhatók.«
vi
Anya Édesanyám 1907-ben született Karcagon. Anyai nagyszüleimet nem ismertem, korán meghaltak. Nagyapám Tóth Kálmán volt, Nagyanyám Konkoly Ilma. Édesapámat érdekelték az „ősök”, akkori kutatásai szerint anyai nagyanyám a régi Konkoly-Thege család egyik (elszegényedett) ágából származott. Ezt a Konkoly-Thege legendát – sajnos, vagy sem – az én „kutatásaim” nem erősítették meg. Apám feltehetően ismerte Nagy Iván: "Magyarország családai", először 1857-ben kiadott könyvét, amely együtt tárgyalja a Konkoly és Konkoly-Thege családneveket, gondolom, ebből indult ki a feltételezésnél. Ezt támasztja alá az is, hogy Konkolÿ Thege Miklós (Oslo, 1985 június havában) így ír a "Konkolÿ Thege Nemzetség" című dolgozatában: Midőn a magyar nyelvű okmányszöveg kezdi a latint leváltani, majd szerződések és záloglevelek személyes aláírására kerül a sor, a névírás formája: N…. Konkolÿ Thege. Azonban az idők folyamán egészen napjainkig, sok hanyagság és felületesség tapasztalható, mind az írnokok mind pedig a névaláírók részéról. Gyakran elmarad a Thege név, hogy ezzel az írás munkáját megtakaritsák maguknak. A Konkolÿ írásánál elfelejtik az ”y” betűről a ¨-ot, vagy sebtiben csak egy vizszintes vonást húznak az ”y” fölé. Előfordul az is, hogy teljesen helytelenül ”Konkolyi Thege”-ként íródik a családnév. Itt érdemes megemlíteni Edelényi-Szabó Dénes genealogus megjegyzését: ”A Konkolÿ Thege család nevét nem a konkoly (Agrostema githago) nevu növénytől, hanem Komárom vármegye, Mátyus-földjén fekvő és a török hódoltság alatt elpusztult Konkol nevű helységtől vette.”
Utánanéztem a dolognak. A Konkoly-Thege Miklós csillagász (1842-1916) életművét röviden méltató weblap utal 1
egy családfára, amely alaposnak tűnő részletességgel bemutatja a Konkoly-Thege családfát, a XIV. századtól napjainkig. Tény, hogy anyai nagyanyám leánykori nevén Konkoly Ilma volt (ejtsd Konkoli, nem Konkoj). Anyai dédapámat Konkoly Lászlónak hívták, tekintélyt parancsoló, szakállasbajuszos férfi volt. A családi fényképekből, és azok hátoldalára írottakból összeállított becslésem szerint úgy 1830-1840 körül születhetett. Ezt alátámasztani látszik az is, hogy a Róla készített fotó (Visit Portrait) az internet forrásai szerint Magyarországon 1850 körül kezdett elterjedni. Nagyanyám az Ő legkisebb lánya volt, aki 1879-ben született. Nos, mindezekből megállapítható, hogy létezett egy Konkoly László, aki 1828-ban született, de semmiképpen nem lehet azonos dédapámmal, mivel négy gyermeke közül egyik sem Ilma, mint a nagyanyám. Ráadásul egyetlen fia László, aki 1862-ben született, mindössze 10 napot élt. Így aztán ez a szép legenda szétfoszlani látszik, de azért mégis szép és rendes család vagyunk.
2
Édesanyámnak két bátyja és egy húga volt. A családi fényképen a húg (Paula) még nem szerepel. A két fiú után született kislány vézna, beteges, sápadt teremtés volt. Egy orvos azt mondta róla, hogy nem sokáig fog élni. A szomszédok szerint túl okos is volt. Konkoly Nagymama haragjában azt mondta: majd csak a hülyék maradnak meg? – Amikor egyszer komolyabban beteg lett, egy másik orvos azt javasolta a szülőknek, hogy minden étkezés után adjanak neki egy evőkanál vörösbort. Meggyógyult. Anyai nagyapám (afféle paraszt-tanító, más források szerint segédjegyző) fiatalon halt meg. Pontos dátumunk nincs, Édesanyám elmesélése szerint Ő még iskolás volt. Anyai nagyanyám is korán, 51 évesen, 1930-ban halt meg.
3
Az Ilma nevet tovább örökítő kislány már iskolás korában is nagyon szép volt. Elemi iskola után polgáriba adták, akkoriban a gimnázium még nem fogadott leány-tanulókat, ezért magántanulóként került a gimnáziumba. Legjobban a latin különbözeti vizsgától félt, de az olyan jól sikerült, hogy félév múlva már Ő korrepetálta az osztálytársait. Érettségi után az egyik karcagi gyógyszertárban helyezkedett el, képesítés nélküli „technika”-ként. Egy éves gyakorlat után lehetett bekerülni a gyógyszerészeti egyetemre, ami akkor hivatalosan az Orvostudományi Egyetemhez tartozott, de az oktatást jórészt az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen kapták. Mindvégig ösztöndíjasként, jó tanulmányi eredményei alapján tandíjmentesként végezte az egyetemet, és 1930-ban gyógyszerész-diplomát kapott. Karcagon helyezkedett el, de kisegítőként, helyettesként sok helyen dolgozott.
4
Szüleim családjai ismerték egymást: Anyám bátyja (Laci), és Apám a gimnáziumban osztálytársak voltak. Van fényképünk, amelyen a Dinier (később Dévai) család
5
több, pontosabban hat (vagy hét) tagja egy kedélyesnek látszó összejövetelen együtt fényképezkedett sok más ismerősseljóbaráttal. Köztük látható Anya és bátyja, Laci is. A két család tagjai (balról jobbra, a Dévai, azaz akkor még
Dinier család tagjait D. jelzi): Felső sor: D. János, mögötte D. Erzsébet; Tóth Ilma és D. Mama, D. Miklós, mögötte (valószínűleg) D. Mama édesanyja. Alsó sor: D. József, fölötte János „hóna alatt” D. Péter; Tóth László.
6
Apám egy 19 évesen írt versének utószavában ezt írta: „Nem lehet az ember soha boldog huzamosabb ideig, keresi azt a megfoghatatlan dolgot, mely ezt megakadályozza. Végeredményben arra kell gondolnia, hogy ha szüntelenül boldogok lennénk, akkor a megszokottságnál fogva azt okozná, hogy boldogtalannak érezzük magunkat. Gyerekes megoldás a szív sokféle érzeményét az égi műhelyből származtatni, nem is azt akartam én, csak pusztán azt igazolni, hogy a képzelet megteremti, hogyan kell vélekednünk bizonyos dolgokról, és ezek a köztudatba vésődve mintegy elvként, szabályként állanak, pedig azon elv ellenkezőleg is ugyanolyan érvényes lenne, ha úgy vésődött volna a köztudatba. Karcag, 1924. december hó 31. Tiszteletem jeléül ILMASÁNAK”
Túl sok részletről nem tudunk, de Apám versei jelzik a „dolog” komolyodását.
7
Édesanyánk nagyon szép volt, és nyugodtan állíthatom, hogy nem csak azért mondom ezt, mert az Édesanyám.
8
1936-ban megérkeztem én, és Anya a gyerekkel való törődés mellett ráért foglalkozni a művészetekkel. Már gimnazista korában is festegetett, részint másolt, részint önálló témákat is vászonra vitt. A lakásunkról készített egyik fényképen Apám megjelölte Anyának azt a festményét, amely Anya szülőházát ábrázolja (az első emeletes ház volt Karcagon). Apám, mint fiatal ügyvéd megengedhette magának és Családjának, hogy egy „rendes” polgári lakásban lakjunk. Ezekről látható néhány fénykép a Huba naplójában is. A szobrokat Édesanyám készítette, mesterei (Sóváry János és Zsákodi Csíszér János) szerint nagyon tehetséges portrészobrásznak indult. Sajnos, az általa készített szobrok többsége a háborúban megsemmisült. A szomszédok látták, amikor a házunkba beszállásolt orosz katonák az udvarunkon ezekre a portrékra lőttek célba.
9
A valahai ebédlőnkről készített fényképen látható szobrok így kerültek veszteséglistára, köztük Nagyapám, Keresztanyám (Anya húga, Paula) portréja, és egy hősi emlékmű-terv. Az egyenruha-sapkás portré modelljéről nincsenek ismereteink. Az alábbi képen a következők szerepelnek: Anya, Apa, persze én, köztünk Szilvia „néni” (Apám talán legjobb barátjának felesége) – és a modell hölgy férjével (akik neve már jócskán feledésre került). Na meg a portré, amelyik, lehetséges, hogy szebb mint az eredeti.
10
Apám halála (1942) mindenkit váratlanul ért, leginkább Édesanyámat, aki akkor félidős terhes volt a Húgommal. Az Apám által összegürcölt vagyon egy része eltűnt: rokonok, jóbarátok jöttek és kértek „valami emléket a Jóskától”. Apám (valószínűleg nem szegényes) ruhatára teljesen felszívódott – bár ezt fel lehet fogni úgy is, hogy inkább így, minthogy később az oroszok vigyék el. Én mindenesetre nagy becsben tartom azt a két ezüst mandzsettagombot és azt a Doxa zsebórát, meg azt a két pár rugós sámfát, amelyeket (és csak ezeket) Apám személyes holmijaiból megörököltem. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy volt még egy pár zoknitartó is (ez a lábszárra, pontosabban a vádlira csatolható kisméretű kapcsos harisnyatartó, amelynek feladata volt a zokni szárát bokafix hiányában is feszesen tartani), de azt nem szerettem. Nos, Apám halálával befellegzett Édesanyám művészeti tevékenységének, visszaállt kenyeret keresni. Amikor a gyógyszertár tulajdonosa megtudta, hogy terhes, rövid úton kirúgta. Családunk nagy szerencséje, hogy addigra már Anyám húga, Keresztanyám férjhez ment, és jó családba került. A Karmazsin családnak, amelyből a férj származott, Túrkevén voltak komoly, többszáz holdas birtokai. Nagyon sokat köszönhetünk Nekik, sok időt töltöttünk Náluk, Anya Túrkevén kapott helyettesítési lehetőséget. Húgom is ott született 1942. június 27-én, László napkor. Édesanyánk soha nem beszélt nekünk arról, miért nem ment újra férjhez. Kizártnak tartom, hogy ne lett volna érdeklődő (lásd a fényképeket), hiszen a társasága megvolt, nemcsak szép volt, de csinos is, nagyon jó táncos volt, értette a humort, remekül kártyázott – Ő döntött így. Maradt tehát a két gyerek, meg a gyerekek nevére vásárolt Werbőczy utcai „kutyaól”, oda költözött a család. A Piac-téri (bérelt) nagy lakásból nyilván csak a bútorok egy részét lehetett elhelyezni, viszont volt kert, ami a megélhetésbe rendesen 11
besegített. Épült csirke- és disznóól, Édesanyánk, amikor megjött a gyógyszertárból, megetette a csirkéket meg a disznót, aztán minket. Nagyon sokat dolgozott, rendszeresen ügyelt, nyári szabadság helyett helyettesítette a nyári szabadságon lévő többi gyógyszerészt. Még szerencse, hogy akkor Karcagon öt gyógyszertár működött. Tulajdonképpen számunkra a háború nem is volt olyan nagy ügy, de erről írok külön is. Anyánk nem hagyta magát rábeszélni, hogy igényeljen (a deportálások miatt) „megüresedett” gyógyszertár-tulajdont, nem menekültünk külföldre, és az oroszok bejötte után Anyának azonnal munkába kellett állnia egy gyógyszertárban. Vöröskeresztes karszalagot, pecsétes papírt kapott a szovjet városparancsnokságtól, fegyveres szovjet katona kísérte hazáig a gyógyszertárból, ha sokáig kellett bent maradnia (ekkor ideiglenesen Nagymamáéknál, a város szélén laktunk, ott legalább volt egy férfi is Nagytata személyében). Innen kezdve a dolgok gyorsan és viszonylag egyhangúan folytak. Amíg kicsik voltunk, volt nálunk egy alkalmazott „lány”, aki hétköznap (meg vasárnap is, ha Anya inspekciós volt) főzött – mosott – bevásárolt – takarított – veszekedett (velünk) – de vasárnap mindig volt hús az asztalon (lásd fentebb: csirke, disznó). A családi költségvetésbe sok minden beletartozott, a „földjeink” haszonbérleti terményei, az Anyánk szüleitől örökölt Kert dió-meggy-cseresznye termése, és az én nyári kereseteim. Édesanyánk sokszor mondta: szegények vagyunk, de jól élünk. Az államosítás után „felelős vezető”-ként vezette ugyanazt a patikát, amelyben korábban alkalmazott volt, jól emlékszem, hogy a forint megszületésekor 200 forint volt a havi (felelős vezetői) fizetése. Az új pénz megjelenésének napján (1946. 12
augusztus 20.) éppen kórházban voltam, akkor vették ki a mandulámat. A műtétért a doki egy hízott kacsát kapott. A karcagi iskolaidők gyorsan elteltek, az alábbi fotó 1957ben készült, szűkebb családunk Dévai Nagymamával. Én Pestre kerültem egyetemre, Anya pedig csak dolgozott, másodés harmad-állást vállalt, kellett a pénz.
Már Gyöngyösön laktunk, Húgom Nagybajomban tanított, amikor Édesanyánk beteg lett: tüdőgyulladás. Addigi életünkben nem emlékeztünk olyan esetre, hogy Anya beteg lett volna. Elkezdtük a kapacitálást: ha 1967-ben nyugdíjba megy, el kell adni a karcagi házat, költözzön Anya Gyöngyösre, a karcagi ház árából be lehet szállni egy épülő „öröklakásba”, aminek a részleteit majd közösen törlesztjük. Hát, nem volt könnyű feladat a meggyőzés, de sikerült. Bennem volt még egy félsz: mi lesz, ha Anya nyugdíjba megy, mihez fog kezdeni egy, a szó legszorosabb értelmében átdolgozott élet után? 13
Hálistennek a kisebb-nagyobb zökkenőktől eltekintve, simán ment a váltás. Késett ugyan a gyöngyösi építkezés, fél évig átmenetileg nálunk lakott Édesanyánk, bútorai egy kibérelt légó-pincében. De eközben is örült az unokáknak (Zoli fiunk mai napig sem szereti a kelkáposztafőzeléket, „de amit a Nagymama csinált” azt igen). Húgom odaköltözött Hozzá, férjhez ment. Sógorom korai halála után ketten nevelgették az unokát. Aztán (véletlenül Apósommal egyszerre) átvette az aranydiplomáját, örült az első dédunokájának (1986), táncoltunk unokája, Zoli fiunk esküvőjén.
14
15
Megünnepeltük a nyolcvanadik, majd a kilencvenedik születésnapját.
Sajnos, a gyors idő-múlás közepette Édesanyánk egészsége romlani kezdett. Először a szemeiben keletkeztek mikro-bevérzések, amelyek hegesedése a recehártyát elzárta. Nagyon komoly szakorvos véleménye szerint legjobb esetben szinten lehet tartani, ez évenként egy-két hetes bentfekvéses infúzió-kúrát jelentett. 1986-ban agyvérzést kapott, amelyből – úgy tűnt – maradéktalanul felépült (lásd az előbbi fényképeket), de a gyémántdiplomáért 1998-ban már nem tudtunk elmenni. Az 1998 elején Őt ért újabb „agyi történés” már végzetes volt: életének 92-ik évében, 1998. július 8-án örökre eltávozott közülünk.
16
Anya művészeti tevékenységének tárgyi emlékeit a Húgomnál és nálunk található néhány műalkotás, valamint a veresegyházi házunkban álló kültéri szobor (ezen a képen még a karcagi házban) őrzi.
17
A nálunk lévők között van Apám portréja, két, rólam mintázott kis szobor, meg egy pihenő akt, ezek valami csoda folytán túlélték a háborút, ma is épségben meg vannak.
18
Apa 1905-ben született, József Attilával egy évben. Első generációs értelmiségi, apja vasúti raktárnok, „másodállásban” suszter. Két bátyja, két húga és egy öccse volt, Nagymamám ugyan nyolcat szült, de ketten csecsemőkorban meghaltak. A családból egyedül Ő lett diplomás, két bátyja (Nagyapához hasonlóan) vasutas lett, legfiatalabb testvéröccse elindult ugyan a jogi pályán, de a könnyebb katonatiszti vonalat választotta. A lányok pedig annak rendje és módja szerint férjhez mentek, egyik pénzügyőrhöz, másik vasutashoz. Apai nagyszüleim szászok voltak, Nagyapám Dinier Miklós, Nagymamám Hubert Anna. A Dinier család Petrozsényből (ma Petrosiani, Románia) települt be Magyarországra, valamikor 1905 és 1908 között. Apám 1905ban született Petrozsényben, Erzsébet húga Karcagon 1908ban. Nagymama mesélte, hogy Nagyapa testvérei ebben az időszakban Amerikába vándoroltak ki. A Dévai nevet 1934ben vette fel a család, „magyarosítottak”, ami akkor az állami alkalmazottaknak (MÁV) tanácsos (esetleg kötelező?) volt. A névválasztás alapja az azonos kezdőbetűn felül az volt, hogy Petrozsény Hunyad vármegyében volt, és a vármegye székhelye Déva volt. Apai nagyszüleimről nagyon kevés fénykép maradt.
19
Ezek már későbbi fényképek, a Tata karjában tartott pufók gyermek Ilmi húgom. A képhez címfelirat is tartozott: „husz meg bajusza”.
Apám iskoláit Karcagon kezdte, a fénykép feltehetően az iskola-kezdés alkalmából készült (zsebóra?). A következő kép (1921) már a nagyfiú gimnazistát mutatja.
Apám jó tanuló volt, van egy fényképem a Karcagi Gimnázium 300 éves fennállására szervezett alkalmi 20
kiállításról: Nagy Kálmán tanár úr noteszében elég jól olvashatóan ez szerepel: „Dinier József, rk., VIII. o., 1923-24. tanév, mennyiségtan 1, 1, 1; term. tan. 1, 1”.
Nagymamám mesélte, hogy Apám szenvedélyesen és jól futballozott, a vasút-állomáshoz közeli házuktól nem volt messze a futballpálya. Apám sokszor érkezett haza „edzésről” halálra izzadtan, ilyenkor az udvarukban lévő kerekes kútból felhúzott egy pár vödör jó hideg vizet, és abban mosakodott meg. Nagymama innen származtatta Apám veséjének megbetegedését. Még gimnazista korában Pesten kezelték (MÁV kapcsolatok), amikor egyszer már mezei jogászként vizsgázni ment Pestre, a korábban Őt kezelő orvosprofesszorra ráköszönt az utcán, aki így reagált: „Maga még mindig él?”
21
Érettségi után beállt ügyvédbojtárnak a későbbi Keresztapámhoz, és annak akkori rendje és módja szerint „levelező hallgatóként” (akkor úgy hívták: mezei jogász) 1929ben ügyvédi diplomát szerzett. Ma úgy mondanánk: „hajtott”, hogy egzisztenciát teremthessen. Ügyvédi munkájában, pályára-állításában nagyon sokat segített Keresztapám. Apám imádta a könyveket, mondhatni válogatás nélkül vásárolt (Schopenhauertől és Szabó Dezsőtől Maxim Gorkijig), kb. 1500 kötetes könyvtárat gyűjtött össze. Rajongott a művészetekért, sokszor fizettek ügyvédi munkájáért festménnyel, szoborral. Írt verseket, többségében szomorúakat, halálról, elmúlásról. Édesanyámmal még gimnazista korában ismerkedett össze. Amikor néhány osztálytárs meglátogatni készült Apámat a pesti kórházban, Anyám is elment velük. Van olyan fényképünk, amely diákszerelemről árulkodik.
22
Apa 24 évesen, 1929-ben szerezte meg a jogi diplomát.
Anya 1930-ban Pesten kapott gyógyszerész diplomát. Azt gondolom, hogy kettejük kapcsolata ez után válhatott komollyá, és ez vezetett az 1935-ben megkötött házasságukhoz. Apám verseinek dátumai is ezt támasztják alá. Annyit tudok, hogy nászúton Pesten voltak, a (régi) Nemzeti színházzal szemközti Nemzeti Szállóban. Karcagi lakásuk a Főtér végében, a Farkas Benedek nagygazda tulajdonában lévő bérleményben volt. Abban kapott helyet a (dr. Szabó Lajos Keresztapámmal közös) ügyvédi iroda, közös váróval, de külön-külön irodával, és egy kis irattárral. Közös előszobából lehetett bemenni balra az irodába, egyenesen a lakásba. Nagy nappali, hálószoba, gyerekszoba, fürdőszoba, konyha, cselédszoba, kamra. Valóban rendes polgári egzisztencia (lásd még a Huba naplójában). 23
1936 nyarán együtt nézték meg a Szegedi Szabadtéri Játékokon az Ember Tragédiáját. Amikor érettségi előtt nagyon könnyen tanultam meg sok-sok részt a Nagy Műből, Édesanyám azt mondta: nem csoda, hiszen már születésem előtt is ismertem. Aztán megszülettem, elkezdődött a Huba naplója (később olvasható). 24
Apámnak további tervei is voltak. A város (Karcag akkor olyan 15-20 ezres mezőváros lehetett) „új” részének határán két szomszédos telekből megvett egy-egy darabot, az egyik darabon lévő alsóépülettel együtt. Így alakult ki a Werbőczy (háború után József Attila) utca 19. és 21. számú telkekből a 19/A, 19/B és 21. szám. A középső volt a miénk. [Magyarázat az „új” részhez: Karcag egy nagy tűzvész alkalmából majd félig leégett. A piros vonallal határolt, lepusztult területen szép, szabályos utcákat alakítottak ki az eredeti, girbegurba, zsákutcás település-forma helyett.]
25
Az alsóépületből Apám egy kőműves barátjával afféle hétvégi házat alakított ki, Kutyaól volt a neve. Itt sokkal jobban lehetett bulizni, mint a Piac-téren lévő bérleményben. Vannak képi emlékeim egy szilveszteri buli utánról: lampionok, girlandok, szerpentinek, színes izzók, alkalmi bárpult két lócára feltett szekrényből, a padlón pedig rengeteg konfetti, meg egyéb szemét. A „szilveszter” mint fogalom, gyerekkoromban egyértelműen ezekben a dolgokban testesült meg. Volt még egy tanyánk, és földjeink a város határában, ezeket Apa ügyvédi tevékenysége során szedte össze, általában birtokperek eredményes lezárása után, fizetség helyett. Ezeket a „szocializmusban” Anyánk „önként” felajánlotta az államnak. A gondosan megőrzött papírok alapján kaptunk is kártérítést: a feléből kitelt egy olaszországi autóbuszos körutazás. 1941-ben készült a 28. oldalon látható Kutyaól. E mellett kezdett épülni 1941 őszén, Apám tervei alapján egy remek családi ház. Ennek alaprajzát csak nagyjából tudtam rekonstruálni (lásd a következő oldalon). A 28. oldali második fotó mutatja a kis ház mellé épített „szaletli”-t, fürdőmedencével és zuhanyozóval. A harmadikon 1943-ban látszik a „Kutyaól” képe, a bevakolatlan téglaépület egy része, előtérben egyéves Húgommal. Mai fejemmel gondolkodva, túljutva saját családi házunk tervezésén és építésén, nagyon jól átgondolt, minden igényt kielégítő háznak indult. Felhúzták a falakat, tető alá került még ’41 tele előtt. Aztán úgy is maradt. A fa építőanyagot – más tüzelőanyag nem lévén – a háború telén jórészt eltüzeltük, az esőcsatornáknak viszont jó hasznát vettük: összecsavarva (és a padlás egy zugában jól eldugva) ebben vészelték át a frontot festményeink, és maradtak meg sértetlenül. 26
27
28
Nem voltam még hat éves, amikor Apa meghalt, így nagyon kevés személyes emlékképem maradt Róla. Kettőt leírok. Egyszer jó későn jött haza, már a gyerek-szobában feküdtem rácsos kiságyamban. Le sem vetkőzött, úgy jött be hozzám kalapban, városi bundában. – Na, mit hoztam neked? – és odaadott egy öklömnyi kis mackót, olyan finom puha fogásút. – És tudod, hogy hívják? Bimbirúzó. A másik a halála előtti napról van, csak akkor azt még nem tudtam. Éjszaka vagy hajnalban jött érte a mentőautó, hogy bevigyék Debrecenbe, a Klinikára. Felébredtem. Kevés, barna fény volt a lakásban, férfihangokat hallottam, suttogvadörmögve beszéltek, ilyeneket: – Vigyázz, emeld egy kicsit a fejét. – Fordulj meg, igyekezzünk. – Jó, na gyerünk már. Huba naplójába az utolsó bejegyzés 1941. június 22-én került be. 1942. február 4-én Apám agyvérzésben meghalt.
29
30
Huba naplója Előszó a „Huba naplójá”-hoz Különös érzés egy lassan hetvenéves „fiúnak” értékelnie saját apját, aki idén 101 éve született. Rengeteg „mi lett volna, ha” kérdés merülhet fel, amire csak feltételezésekkel, esetleg az én mostani fejemmel gondolkodva lehet csak megkísérelni a válaszadást. A „Huba naplója” több olyan bejegyzést tartalmaz, amelyekből kiderül, hogy Apám lelkesedett NagyMagyarországért, Horthy Miklós kormányzóért, Hitlerért, Mussoliniért. Lehet, hogy hitt is a nemzetiszocializmus eszméiben. De csak találgatni lehet, hogy ha nem hal meg 1942-ben, átéli a 2. világháború összes szörnyűségeit, netán kikerül a frontra, hadifogság, de túléli – hol találta volna meg helyét az 1945 utáni demokráciában, majd később, „népnyúzó ügyvéd”-ként. És mit szólt volna korábbi, 1938-1941-ben leírt gondolataihoz 1946-ban, 1956-ban, jó esetben 1986-89-ben? Azon is el lehet gondolkozni, hogy Apám, az első generációs értelmiségi, megterhelve a (közeli) halál gondolatával és az egzisztencia-teremtés gondjaival, a művészetek iránti rajongása mellett miért foglalkozott egyáltalán a politikával? Mindent bele akart sűríteni 36 életévébe? Kicsit aggódva-félve teszem közzé a Huba naplóját. 2006. január 17.
31
Szerepelhetett volna itt az eredeti, kézírásos füzet lapjainak fénymásolata is, de Apám kézírása meglehetősen rettenetes volt. Anya mesélte, hogy van a naplóban olyan részlet, amelyet a rádió-közvetítés mellett írt, kézírással, de gyorsírási sebességgel. Íme az illusztráció
32
HUBA NAPLÓJA Írta Dr. Dévai József (Rügyezés) Érkezését nem jelezte üstökös. Az ég nem borult el, új csillag nem tűnt fel. A napok egymás után rendben suhantak a tél felé. Új ígéretek jelét nem mutatta a természet, – aludt minden. Csak egy csöpp ember ordított a klinika szülő-szobájában, amikor először lélegzett az éltető levegőből. Sírva-jajongva. Kékes-piros arcán a világfájdalom – sírni – sírni. Vajon az anya testéből való elszakadást siratta, vagy hogy megkérdezése nélkül kell belépnie az emberek sorába? Vajon ki tudja. Megszületett, lett egy új szám az újszülöttek rovatában, lett egy új kórlaptöltelék, egy új élet. Műszerek csillogtak a szobában körülötte, fehér kabátok suhantak mellette mint értelmetlen felhők, aztán új meleg váltotta fel a régit. Mérleg karja csapódott: 3900 grammot jelzett a nyelve, mérőszalag tapadt mellére, és egy ember 55 cm-t olvasott le róla. Megkopogtatták fejét, mellét, nézték csontjait, hogy elég erősek-e, s aztán kiadták a jelszót: mehet. Az első távolságot fehér habokon tette meg. Annak mondhatni az ápolónőt, úgy ragyogott a tisztaságtól. Ment társaihoz, az értelmetlen, tudattalan ember-rügyek közé, karján a vegyi tudomány bélyegével, mit nem moshat le a víz, csak az idő. (Hej, de sokszor is kell még az idő, hogy lemosson emlékeket, fájókat, sebeket...) Azt is közölték vele, hogy van
33
írástudomány, s ha elolvasni tudta volna, ezt böngészhette: Huba. Villanylámpák melengették a fészkét. Kis ágyacskában négy nagy égő szorongott, s ahogy elhelyezték, gondolhatott volna az előbbi képekre. Unhatta helyét, hajnali fél háromkor az életre jövés első követelése sürgette anyját, hogy menjen a klinikára. Jó volna, ha kilenc hónap vak sötétségét világosság váltaná fel. Sürgetett, nyomakodott, iparkodott kifelé. Rossz a mai élet, az ember nincs biztonságban, tudósok gázakon töprengenek, s valahol Spanyolországban testvér öli a testvért. Oroszországban világforradalom tüzét szítják – revízióról álmodnak Magyarhonban – milliókra megy a munka-nélküliek száma – a nemzeti eszme csatázik a nemzetközivel – hitlerizmus-fasizmus és még ezer izmus kerül elő, emberke, gondolnád meg. A természet csak jelez, magas gát fekszik a koponya – (meglehetős nagy, 34 cm kerületű) előtt. Ember gondold meg. Idekint új világ van, nem védett, nem önellátó – gondold meg!! Mások gondolkoztak, s déli fél kettőkor kés villan a belső gáton – ketten is védik a külsőt – s aztán percek alatt jött. Egész vajúdás alatt hangtalan anyja csak fogát csikorgatta, száját harapta véresre, s aztán sápadtan-halványan beviszik helyére. Virágok fogadják, azok is sápadtak-fehérek. Csak itt-ott egy percre csillan meg az élet melengető pirossága. Mint ahogy váltakozik az élet szépsége a csúnyasággal – az ég kékje a felhők szürke komorságával.
34
Kint lassan szemelt a hó, hófehér pelyhek hulltak, tudták, fehér taláron – fehérben – indult el egy élet. A naptár 1936. november 19. napját mutatta, a debreceni klinika, mint rendesen, jelentette, hogy az újszülöttek közé beírandó: Dévai Huba. II. Messze a nagyerdő, messze száll a felhő, messze-messze – mi van messze? Nem tudta, nem tudta szavakba formálni. Csak ment, hangtalanul - csendben, lába alatt ropogott a kavics, feje felett sötétlett az est. Ment egy ember, aki néhány órája apa, ment, s mintha nem értett volna valamit. Hát ez az Ignoramus? Hogy egyszercsak itt van egy parányi ember – tán nem is hívták, tán nem is várták, nem így, nem úgy, s a nem-ségekből előlép a legnagyobb igen. Az élniakarás. A folytatás, a felelet. Viták, érthetetlenségek, hitetlenségek, térdreborulások, fejtegetések – mind, mind valami, de ez itt más, ez a puha-tehetetlen kis meleg emberke, igen, ez más. Honnét jött, ki akarta, ki akarta így – ki tudja? Hogy egy sejt osztódni kezd, igen, de ez az egészen emberformájú ember? Szeme bámul, szája mozog, kicsi-kis keze kapkod, sipít-nyafog, igen, ez más. Ez nem teória, ez nem elmélet, nem szóhasogatás, ez az ember, a fenséges Homo Sapiens. Csak megy. Új meglátások nyiladoznak előtte. Miért, miért az egész élet, honnan – hová? Mindegy van. Ténylegesség. Most már mehetek tová? Most már folytatódtam? Most már más a miért?
35
Ki tudja, mi az, ami egy csirából, egy sejtből embert formál? Mi az? Tudom, a tudomány felel. De csak egyig, az első sejtig. Hát aztán? Ignorámust kéri kölcsön. Megy, s talpa alatt szaladnak a kavicsok, mellette köszöngetnek a fák, s az út végén feltűnő villanylámpa fénye nem a villanyt jelzi, nem az utcát, csak a fényt! Mehetek, megvan a felelet. Mehetek, nem kísért a miért. Adtál magadért, mehetsz. Ember, hogy ember kövessen. Megy, s ebből a nagy érthetetlenségből kipottyan egy könnycsepp. Elindul, átszántja az arcot, legurul. Olyan, mint maga az élet. A postáskisasszony nem érti a dolgot, mit lehet gondolkozni egy távirat felett? Mit lehet nézni azon az üres űrlapon? De a fehér lapnak sok-sok sora van: keresztül-kasul szavak nyargalnak, írott meg nyomtatott betűk, kicsik – nagyok. Huba – Huba. Cseng a telefon – Huba – Huba. Kattog a távírógép – Huba – Huba. Karikák indulnak el, s messze-messzebbre futnak, s közepéből, mint egy nagy láthatatlan állomás rádióhullámain szavak hullámzanak tova – Huba – Huba. Aztán megszületik egy távirat. Huba megérkezett, 3900 gr 55 cm hosszú, mindketten jól... Gördül tova, megy tovább, szájról szájra jár. Hát valami egy ember megszületése? Nem csak az agy dolgozik, ez a furcsa állomása az idegeknek, csak ez lát mindent furcsán? Kopognak az agyon a szavak, a dobhártyán rezdül egy név: Huba, Huba. S valahol, ahol senki sem látja, lehajtja fejét egy ember, nem sír, nem zokog – csak
36
hallgat, az ajka meg-megrezzen, egy ember fogadkozik a csenddel, alkudik vele, hagyja most el még a csend is, egy ember egyedül akar lenni, egyedül lenni egy ember – aki itt van, s folytatódik. III. Fejét egyik oldalról a másikra forgatja. Szeme szaporán pislant, ijedten-riadtan néz. Kezével mintha láthatatlan súlyokat emelgetne, a pólyáról nyújtja a magasba. Nehéz a súly, szinte görnyed bele, arca vörösre gyúl az erőlködéstől. Mintha csak a jövő nehézségeit mérlegelné, emelgetné, s gondolkozna rajta, hogy is lehet könnyebben felfogni, kis erővel nagyot emelni. Kis nyelvét felfelé pöndöríti, s felső ajkát érinti vele, gyorsan-ritmusosan egymásután. Oly ismerősnek tűnik. Valahol láttam ezt a kis nyelvet, ezt a szájat. Ismeretes minden vonása, minden hajlata. Igen, mindenki életében van ismétlés, s néha gondolkozunk azon, mintha másodszorharmadszor-századszor élnénk át ugyanazt. Mintha csak mindent előre álmodnánk, s amikor történik, már ismerős. Ismerős ez a száj, ez a nyelv, ez a felkunkorgó rózsaszín húsdarab, érezzük szinte, hogy tapad az ajakhoz, mintha csak a miénk volna, mintha csak az tapadna lágyanmelegen egy másik szájhoz. Olyan ismerős minden, s mégis milyen új! Milyen egyszerű dolog, s mennyit fejez ki, mi mindenre emlékeztet – pedig hát egyszerű, s nem más: a gyermek szopni akar. Nedvek keringenek, s fehér-sárgás cseppekben, de bőven ömlik a szájba. A száj megtelik, s a tej tovább vándorol. Lesz belőle
37
vér, hús, velő, csont, s mi minden, ebből az egy-színű, egyszerű folyadékból. Nem lehetne az élet ezerízű ínyencségét is egybeolvasztani? Lenne minden egyben, s ne hullana szét darabokra minden, alkotó részekre, hogy ezek össze-hordásában sápadjon el az ember, mikor tudna mást is tenni, szebbet, jobbat. Meleg tárházából a tejnek – sokra elég. Odatapad a száj, a szem behunyódik, s ütemesen átömlik az egyik élet a másikba. Apró kis kéz nekifekszik a mellnek, egyik ujját beleereszti, mintha csak a mennyiséget kémlelné, a többi ujját pedig beszorítja. Így lesz ez máskor is: csak egy részünket adjuk – mutatjuk, a másikat görcsösen elfedjük, takarjuk. Lehet annyira, hogy senki sem tudja felnyitni, senki sem tudja meglátni: mi van belől. Ütemes zaj... ütemes szürcsölés, nagy, mély szuszogás, s egy hatalmas ordítás, mikor a másik mellet nyujtják. Kár persze minden percért, s beteges ijedtség: ne vegyétek el. Hagyjátok meg nekem a kenyeret, ezt a kenyeret, amely ma még tej, de amelyikért majd de sok mindent oda kell adni. Álmokat, színeseket, terveket, büszkeséget, s tán még egy nagy darab – szabadságot is. Lassanként kihagynak az ütemek, mint ahogy a leállni készülő motor is zajában jelez elsőnek. Aztán csend. Az izmok elbágyadnak, elernyednek, a kis tenyér kisimul és lehull a vánkosra: a gyermeknek elég volt. Égés – égés... mint csendes éjszakák tűzoltó kürtje riadoz bele a csendbe. Ebbe a lábujjhegyen járó, elsüppedt csendbe. Harc belül, s ennek egyetlen kifejezője: a sírás.
38
Hasra fektetik, s négyhetes korában felemeli először a fejét, hogy körül is nézzen, mintha csak önmagát értékelné, önmagának a súlyát, s maga mosolyogjon egy értelmetlen szám felett: 4700 gramm. IV. A nagybeteg XI. Pius pápa rádiószózatot intéz a világ katolikusaihoz: vörös égés, világforradalom veszélyezteti az egész keresztény kultúrát, harcoljatok a Rossz, a rontás ellen, élesztgessétek a szeretet mindent átütő tüzét, higgyetek Krisztusban, s az ő országának eljövetelében. Öreges, beteges hang száll, száll a világűrben, hangerősítők erősítik, s száz és száz felfogó készülék visszhangozza. Utána harangok kondulnak meg, s száz és százezrek ereszkednek térdre. Karácsony este van. Kis fenyő ágait lehúzzák a fényes, tarka édességek, s az egész műhóval borított kis fát alulról egy villany világítja meg. A gyér fény rávetődik a mellette levő vörös, vagy inkább püspöklila heverőre, s onnan magas árnyék dobálódzik fel a falra. Ember hajol a kisded felé, s mint egy beszélőgép, szakadatlanul jár... Orgonák búgnak – harangok zúgnak – s az éter hullámain át ezer és ezer torok súgja – zengi – ordítja a világon át: szeretet – szeretet – mindent megváltó szeretet. –– Fiammal a csöppel figyelőn figyeltünk,
– heverőn hevertünk – és folyik a szó, mint
39
vég nélkül hömpölygő tenger-áradat, melynek nincsen se kezdete, se vége... Bugyborékolnak a szavak valóságban, a szájról patakzik a beszéd, s a Huba merően figyel. Nem ért belőle semmit, de látja, hogy az orr mellett elhúzódik magasan egy mély árok, s az arc ilyenkor olyan különös. Később ezt mosolynak fogják hívni. Aztán csücsörödik a száj, az ajkak tölcsér formájúra kényszerítik magukat, s megint másféle hang szakad ki a torokból. Most meg a torok gurgulázik – szélesre húzódik a száj – és megint jön ki valami belőle. Ezt a furcsa változatot majd később beszédnek fogják titulálni. Nézi a gyermek, s nekiveselkedik – utánozni akar talán? Nem, csak tükröt lát, s azt követni szeretné! De addig-addig húzogatja – lesz közben mosolygós, pityergős, duzzogó (ez a legkedvesebb), sírós, s egyszercsak felszakad belőle valami... ej-ej-ej, le-lalo, magas és mély skálája az e-hangoknak – néha sikoltássá duzzad fel – s kibuggyant belőle az első gügyögés. Karácsonyest van. Ilyenkor az emberek meg szokták egymást ajándékozni (jobban tennék, ha csak szeretetet adnának, de ezt adni a legnehezebb!!). Karácsonyest van, s egy emberpárnak furcsa ajándékot adtak, nem tudják hová tenni, nem tudják örökíteni, mégis valami becses, valami kedves, felejthetetlen, valami sokat mondó: értelmetlen apró gügyögés.
40
V. Egy-kettő, egy-kettő – a kis karok nehezen engedelmeskednek. Lassan indulnak el a mellkasról, hogy széttáruljanak a fej felé. Minden mozdulatot az arc mosolygása kíséri, valami értelmetlen, jóleső öröm, ki tudja? Talán megérzése annak, hogy a testi fölény megint sokat fog jelenteni, tán többet, mint a szellemi. Néha a mosoly megreked, de a torkon kacskaringós sikoltás indul el. Ebben van kikacagása az élet pesszimizmusának, s dicsérete a mindennap örülésének. Örülni mindennek, magának a puszta létnek. Örülni annak, hogy 1937. jan. 19-én 5700 gr-ot mutat ez a rossz, öreg mérleg, s örülni annak, hogy ez alatt nem kínozta kór és baj, örülni annak, hogy még van anyu, hogy még éppen él apu, és örülni annak, hogy apuék legkedvesebb ismerőse – Sír Alice – őstehetség, első nagy szerepét megjátszotta sikerrel a Művész Színház színpadán – örülni annak, hogy van, aki szereti aput – hogy Csíszér János bácsi Ady mellszobrával ajándékozta meg anyuékat, s örülni magának a puszta életnek. (1937. jan. 27.) VI. Van, amiből sohasem elég. Telhetetlen az ember. Hiába ömlik rá a napfény, többet akar. Annyit, hogy maga is sugarakat bocsáthasson ki magából. Odaveti magát az ömlő sugárkéve elé, fürdik benne. Telhetetlen a vízzel, a fürdéssel, a mámorral – igen, ezzel különösen telhetetlen. A gyerek ilyen. Az ember magával hoz tulajdonságokat, maga se tudja, honnét.
41
Talán, a gyermeket még az anyatestben tápláló véredénykék, mint gyökerek futnak bele a felnőtt emberbe, s szívják magukba nemcsak a fejlődéshez szükséges anyagokat, de szívják a felnőtt tulajdonságait is. S az ember, a felnőtt ember telhetetlen. Egyik ebben, másik abban. De mindenkinek van, hogy miben. Ma még nem vallom be, ma még magam előtt is tagadom, hogy így van. De vannak őszinte percek, amikor mindent elárulunk. Nem szóval mindég. Egy mozdulattal, egy szemrebbenéssel, egy elejtett nyilatkozattal. A kölyök mozdulatokkal nyilatkozik. Ritkán hanggal is kíséri. Hanggal csak követel. Olyan, mint egy politikus, a választóktól magatartást, elvhűséget követel, önmaga – önmaga megtestesítője az elvtelenségnek. Nekitámaszkodik a mellnek. Olyanokat szív először, mintha a világ összes folyadékát maga akarná felszívni. Egy hörpintésre. Amikor látja, hogy nem érdemes mindent egyszerre lenyelni, nyugszik csak meg. Nehéz beletörődni, hogy minden és mindenki nem lehet egyszerre az éhezőé, a vágyóé. Aztán pereg csak lassú ütemben a szürcsölés. Mint ahogy egy szívó motor ütemesen adagol magának. De jajj, ha megszakad ez. Hatalmas ordítás! Pillanatra iszonyú méreg szállja meg. Elemi erővel robban a világba: nem elég, kell még, kell még. Néha olyan, mint a koncát rázó fenevad. Nekiesik, tépi, marcangolja – fájdalom csillan át az anyán – mindegy, tépni, marni. Bimbó, bimbó. Mindegy, hogy mellbimbó, vagy rózsabimbó. Bimbó, bimbó. Tépni, marni kell. Megvérezni. Fájdalmat okozni letépésével, mardosásával. Az embernek észre kell venni, hogy az élet összes lehetőségét
42
már egy csecsemő átéli, átérzi. Mégis, hogy fognak ordítani később, ha egy fejlő vagy kevéssé fejlett rózsabimbót le fog szakítani. Pedig nem tesz mást, csak folytatja, amit kezdett. Még nem is fejlődési arányban, kevésbbé! Ebben nincs nagy lehetőség. Hatásában meg legkevésbbé. Fáj, fáj ez is, az is. Mindegy, hogy mi okozza a fájdalmat. Pedig tudálékos ember mértéket szeretne állítani mindennek. Mindennek, amit, ha van – jó is lenne mérni, hogy míly mennyiségű fájdalmat, míly mennyiségű örömöt szed be a csecsemő – hátha ennek hatványából előre meg lehetne állapítani az ember sorsát. Lehet lesz idő, amikor az atomok elégett mennyiségéből és minőségéből eleve megmondatik, hogy 56 éves korában milyen lesz agyának súlya, s hogy az anyagok hatása nyelvkészségben vagy haditudomány fejlesztésében lesz következetes. Ha egyszer széjjel szedik az életet alkotó elemeire, s letörlik róla az elképzelés, a ma még álmodozás hímporát, azt hiszem, megszűnik minden értéke. Mint ahogy nem érdekes és szép annak tudása sem, hogy egy motor meddig bírja a lendületek megfelelő számát teljesíteni. Ma még sok dolgot nem ismerünk, nem tudjuk titkát, rejtélyét. Tudatlanság takar sok mindent, s éppen ebben a tudatlanságban van valami megkapó kedvesség, valami végnélküli értelmesség. Hatalmasabb, nagyobb értelmesség, mint az ismerhetők világa. Mérni mindent! Mérni átvetülését az aktivitásnak. Mérni teljesítőképességét az agynak. Egyelőre ez még messze van. Egy bizonyos, az energia nem vész el. Ha ezt most átszámítom, be kell látni, hogy nem érdekes, hogy Huba 3 hónapos korában 6500 gr-
43
ot nyom. Naponként ötször adagolva, egyenként 120-140 gr egészséges anyatejet (ez naponkénti átlag), közép-arányost számítva 650 gr. Ebből víz és fel nem használható anyag 647 gr, naponként maradó súly 2.9-3 gr. Nagyobb felületen nagyobb lehet az égés. Nagyobb szervezetre több anyag kell. Naponként több és több, azt ki kell verekedni, azért ordítani, lármázni szabad, szükséges. S mikor az éhség követelését elverte, elűzte, mint bántó, kellemetlen álmot, nevetésre húzódik a száj. Nagyra, szélesre. Ha húzódik, feltornázza vele az orr melletti izmokat, gömbölyűen esnek előre az arcban, s meghonosodik a nevetés. Ez is egy életszimptómája az egész létnek, mindennek, a társadalomnak is. Ha teletömöd a gyomrokat, arculata mosolygós, kellemes. De hagyd éhesen, ordít, ordít mint a gyermek, kiabál: kenyeret, kenyeret. Mert van, amiből sohasem elég. Nem elég a kenyérből, nem elég az anyatejből, fel kell falni mindent, meg kell verekedni érte, el kell pusztítani, hogy kibontakozzon az én, a mindent felfaló, mindent emésztő én, az ember. (Kg. 1937. II. 15.) VII. Álomhajók indulnak. Lengenek, mint mélységes, nyugodt vizek felett tengerjáró gőzösök. Lebegnek a mélység felett, csendesen, nyugodtan, biztosan. Álomhajók. Magához ölelő biztos karok. Álomhajók. Bizonytalan karral nekitámaszkodik a korlátnak. A korlát a váll, a szemben lévő fej. Kis test beleolvad a karokba, csendesen, odaadóan. S megindul a
44
hajó, az álomhajó – leng, lebeg. Lépések süppednek a szőnyegbe, s a kar – az álomhajó – nem rázkódik, csak lebeg. A nyak éppen a kar kidomborodó izomzatába párnázódik, az a támasz, a biztos. A hajón is van biztos pont, ahol legkevésbbé ráz a hajó. Aztán megy. Durúzsol a hang. Ez most a szél, a tenger felett susogó, remegő, zenélő szél. Fujdogál, egyre csak egyre fujdogál. Lassú, meleg, déli szél. Lehellet. Meleg párás, felhő-lehellet. Olyan, ami elzsibbasztja, elgyengíti az embert. Mint az első tavaszi meleg. Csak járkál az ember. Mintha láz gyötörné, kicsi, alacsony láz. A test éppen, hogy érzi, de elég arra, hogy legyengítse az embert, elerőtlenítse... Az álomhajón is ilyen lázt érez az ember, az emberi karon fekvő kis emberke. Elgyengít, elernyeszt. A hajó meg egyre csak lebeg. S durúzsol felette valami szél, emberi beszéd. (Néha ezt bölcsődalnak hívjuk.) Elmerengések lassú szimfóniája. Hallatszik valami, nem tudjuk mi, nem tudjuk, honnét. Csak halljuk. Aztán süllyedni kezd. Bevonják a vitorlákat, a szempillák egymásra borulnak. Csak még néhanéha kapja fel fodrozó szél, az ébrenlét. Aztán végképp lezáródnak. S elindul a hajó ismeretlen csendes vizeken, álom-tengeren. A motor hajtja, a kis szív ütemesen dobban, éltet, mozgatja a kis testet, s a test puhán, melegen suhan a vizek felett – a karban. A hajót tartó tenger is megfárad. Leül. Ringatja a hajót. Csendesen, melegen. Lesimítja fodrozó, tomboló hullámait, az öntudatot, s alámerül a mindenségbe. A végnélküli, csendes mindenségbe, álomba hajlik minden – minden – mindenki. (1937. II. 20.)
45
VIII. Valami melegség feltámasztotta a szunnyadó, az alvó mozgás isteneit. Nekilódította a világnak, hogy menjenek. Fejezzék ki mozgással a gondolatot. Víg tavaszi kedvem támadt. Gondolatok suhantak át az égen, víg, könnyű-fürge gondolatok. Aztán magukkal ragadtak a mozgás apró istenei. Menni, menni, mozdulattal beszélni... Úgy kezdődött, hogy sarkát nekivetette a puha pólya süppedő végének, ahol egymás fölé hajlik, s határállomást képez. Véget, aminek neki lehet támaszkodni, ami befejezés. (Milyen jó, hogy a kisgyereknek van ilyen végződés!! Bezzeg az ember nem találja el ezt a véget, ezt a hajlást, ahol két felület csak azért zárkózik össze, hogy falat alkosson, s legyen támasza a bizonytalannak, a végtelennek.) Mondom, itt kezdődött. Apró, rózsaszínű lábait nekivetette ennek. Aztán megmerevítette a derekat, s minthogy így hosszabb volt, mint ameddig a fej tartott, ív képződött. Magasra hajolt a derék, megvált a párnától, a pólyától a test, két helyen támaszkodott: a lábon és a fejen. Hát, az első híd, az első mozgás, az első kifejezés: nem jó állandóan érintkezni az alappal, a földdel, el kell válni tőle, felemelkedni. El a földtől, mely szennyes és durva, fel a magasba, ahol ívek szivárványosodnak, s az ívek a gondolatok, az eszmék, melyek színesítenek, telítenek tartalommal, messziséggel, felemelkedéssel töltik meg az életet!
46
Így kezdődött. S az első ív felett neki mosolyodott az arc, kacagásba tört a száj, kigyulladt az apró kis öröm-mécses, a szem. El a földtől, fel a magasba! Lendülni csak messzebbre, mentül messzebbre, mert csak az ér valamit. Szivárványosítani az életet. Derűt bele, s kacagni, kacagni mindíg, reggel – délben – este. Igen, kacagni. Öröm-mécseseket gyújtani ebbe a fekete, földszagú, sötét világba. Megrázkódni, ha gyötörne az anyag, a test, s ennek kellemetlensége. Legügyögni, lekicsinyelni mindent, s aztán szélesre elhúzni a szájat, beleharsogni egy éles sikoltást, egy értelmetlen, de mégis mindent megértő, mindenre megfelelő nevetést, s kacagni – kacagni... Az időmérő három hónapot mutatott, a súlymérő többet: 6700 gr-ot, az egészség görbéje felfelé ívelt, az arc színe pirosba hajolt, s a szem, az apró mécses a legnagyobb élet-bölcsességet a leghelyesebben értelmezte: kacagni – kacagni mindenen, kacagni a létbizonytalanságon, kacagni a fájdalmon, kacagni könnyes szemmel minden, de minden felett... (1937. II. 22.)
3 hetes a Huba
47
48
49
50
IX. A felfelé haladó egészség-mutató és fejlődési görbe elé nagy felkiáltójel torpant. Láz, láz, láz... Valami megbódult, valami olyan furcsa. A mosoly lefárad az arcról, az erő kiröppen a már állni akaró lábból, csak feküdni, feküdni. Az egész test mintha égne, tüzes lángok nyalják az ember egész valóját. S valami bent úgy, úgy csikar. Ordítani, ordítani egyre. Figyelmeztetni: baj van, baj van. A sárarany színe elkeveredik a barnával, vörössel. Vér, Vér!! S ordítani, egyre csak ordítani, baj van, baj van, baj van... Naphosszat tart a panasz, s az éjszaka sem borít álmot a szemre. Így tart ez néhány napig, aztán valami rohan, lefejtődnek az aggódva ölelő karok, s valami durva vászon cseréli fel a megszokott puhát. Fehér minden körülöttem, s már nem egyedül jajgatok. Apró kis tehetetlen emberpalánták nyöszörögnekjajgatnak, dobálják magukat, fehér valamik járkálnak, orvosok, ápolónők, ezek is jók, de nem becéznek, nem kényeztetnek, pedig olyan jó volna. Csak sírni lehet, sírni és sírni. Sírni mindenki helyett, azért is, aki talán nem tud, azért is, aki nem mer. Fehér krétával valamit felírnak a fekete kis táblára: dysenteria – és mintha valami komoly baj lenne, félve, könnyes szemmel suttogják köröttem: vérhas, vérhas. De jó is, hogy nem érti meg az ember a felnőtteket, de jó, hogy más a mi kis világunk, hogy nem tudunk semmit se, s balgán bámulunk bele a világba!
51
Aztán elmerül mellőlem az ismerős anya arca, s maradok egyedül, egyedül – félősen, lázasan, sírva egyedül egy nagy épületben a debreceni gyermekklinikán, ahol az sem vígasztal, hogy a mindíg mosolygós Bokányi professzor arca olyan derűs, olyan megnyugtató, olyan biztató. (Debrecen, 1937, jún. 13.-án) X. Négy nap telt el, s valaki megállt az ágyam mellett. Olyan ismerős az arc, olyan sokat játszottam már vele, de nem tudom, ki lehet. Nem az az arc, akit láttam. Ezen mérhetetlen fájdalom szántott ráncokat, ennek haja gyorsan kezd őszbe vegyülni, s olyan féltő szorongás ül a szemeiben. Tán nem is ismerem. De kényszeredetten mosolyra húzza száját, hát rámosolygok én is. Lehet, hogy ismertem, lehet, hogy az az ember, aki mondogatni szokta nekem, hogy apu kis fia. Igaz, hogy soha sem értettem, de úgy mondta, mintha jelentene az valamit, hogy valaki valakinek az apja! Nem sok ideig játszott most velem, úgy erőlködött, hogy ki ne csússzon a szemén egy könnycsepp, aztán végigjárta az összes kis ágyacskákat, úgy, ahogy a doktorok szokták, s aztán elment. Elment lelkében kínos képzetekkel, gyötrő látomásokkal. Hátha összeomlik ez is, a sok izzással, a sok elképzelt, kirajzolt világgal. Aztán mi lesz! Mintha nem is engem sajnált volna, hanem önmagát, hogy vele mi lesz. Mintha csak attól félt volna, hogy elveszít valamit, amit olyan érthetetlen szóval mondtak ott, célt! Mi is az, mi lehet, nem tudom, de
52
biztosan valami nagy, nagyon nagy dolog. Úgy sajnáltam aput, s oly jó lett volna, ha valaki megsimogatta volna borzas fejét, valaki, aki most is meg tudná vígasztalni, megmagyarázni, hogy nem kell félni, csak hinni és bízni. (1937. jún. 17.)
1937 Péter és Pál napját mutatta a naptár, amikor megint száguldott velem valami. Csak most már jobb volt. Nem mart a láz, nem égetett a testem, a lángnyelvek simogatása is megszűnt, s megint karok himbáltak, ringattak. Aztán zöld volt minden, tarka és barka, színes, nem egyhangú unalmas és fehér. Meg sokan jöttek-mentek. Nem komoran, hanem mosolygósan. Olyan jó volt belebámulni ebbe a tarka világba! Hiszen nagyon szeretem a színeket. Máskor is eljátszottam egy tarka, színes párnával órákig, de most ez a tarkaság mégis jobb, kellemesebb, szebb. Meg a szemek is derűsebbek, nem fátyolozza az a kellemetlen könny. Érdekes, hogy el tud az fátyolozni mindent, a könny az öröm elfüggönyözője, s takarója apró és nagy bánatoknak. Nem sokáig rázott az autó. Megint ismerős tárgyak, képek köszöntöttek, újra otthon, otthon voltam, s elkezdtem nyugodtan aludni, aludni... (Kg. 1937. jún. 29.)
53
Két gyűrűt adtak a kezembe. Be furcsa jószág – gyülyü – mire lehet ez jó? Arra mindenesetre jó, hogy a lábamra húzzam. Egészen jól áll a két lábam nagy ujján. A felnőttek is oda húzhatnák, ott is lenne annyi értelme, mint az ujjakon. Hát ez a furcsa fekete nagy valami! Kiabálnak bele, kiabálok hát én is – hálló apu – hálló... látom, tetszik ez mindenkinek, kiabálok ujra meg ujra, hangosabban: hállo – hálló – Hubika – De hogy mi van ezen nevetni való? Meg az, hogy miért kell engem úgy összenyomkodni ezért – hát én ezt nem értem. Értelmetlenek ezek a felnőttek, nem tudják, hogy én egyszerűen utánozok mindent, minden mozdulatot, minden szót. Csak nem mindíg sikerül jól, néha a nyelvem meg-megbotlik, pláne, ha ilyen értelmetlen dolgokat beszélnek: gargarizálni – galygalyizál – meg apu megver, anyu halyagszik. Azt még csak értem, hogy lebes, egy kis tészta, kábé, teja, alma, befőtt, kumpi, ciku (cukor) – mert ezeket meg lehet enni, bevenni a szájba, s rágni, rágni, azzal a 12 foggal, felnőtt módra, de nem unottan, hanem élvezettel. Meg az is érthető, hogy van az embernek eme (szeme), órra, ülye (füle), mert meg lehet mutogatni mindenkin. A legértelmesebb dolgom így a testrészek közül mégis a bábom (lábam), mert ha mérges vagyok, legalább be lehet venni a számba és összeharapdálni. Hát bizony nehéz dolog ez a felnőttekkel. Meg az, hogy lépten-nyomon korlátoznak. Irígyek, mert őket korlátozzák, hát így adják vissza a kölcsönt.
54
Mondogatnak előttem sokat egyformákat, már oda se figyelek, csak úgy válaszolgatok félvállról. Ha azt kérdezik, mije vagy apunak – (mondhatom buta kérdés, de hát felnőttek) már gépiesen mondom rá: kis fija – hát anyunak? kis galambja – Julunak killaga (csillaga) – Maminak ki agyalkája (kis angyala)... Kérdik, hát mondom, bár nagyon unom, de tudom, örömet szerzek nekik. Én pedig azért jöttem, hogy örömet hozzak, hát hozom. Meg is érdemlik. Annyit vesződnek velem, s ha nehezen is, de mindíg ki tudok könyörögni tőlük egy kis tésztát. Nem mondom, meg is látszik rajtam, s bár 16 hónapos vagyok, már 14 kiló és 20 dekát nyomok a mérlegen. Így az sem bánt, ha lépten-nyomom esek is egyet – alig érzem. Derűsen látom a világot, s az a derű rá is ragad a környezetemre, s mi tagadás benne, ha megjelenek valahol, én leszek mindíg és mindjárt a központ. Ez nem mindíg hálás dolog, mert marnak-rángatnak jobbra-balra bizony olyankor is, amikor egy-egy kedvemre való bobozt (doboz) fedezek fel, s azzal szeretnék zavartalanul játszani, – vagy kövekkel építeni házat. Mert csak ezért érdemes lenni: enni – enni – aludni nagyokat, s játszani, játszani. (Kg. 1938. márc. 29.)
Jön a meleg nyár. Gyerünk Debrecenbe! Jó a hideg víz, jó a nap, a levegő. A nyári egyetemre szaporán jönnek a külföldiek. Ám beszéljenek a képek: 1938 nyara!
55
56
57
58
Szervusz apu, hogy vagy miujság? S hogy feleletet nem kap, maga mondja. Ez apuka ugye madonna? Néni szobor – madonna! Nem Huba baba, hanem Pocok Gyuri! Erre aztán meg is van az alap: 15 kg, elég, és mégis olyan könnyű vele szaladni. Csak egy helyben nehéz megállni. Csak olyankor, ha szól a rádió és ömlenek belőle a hangok, ezek a furcsa gilinggalangok, amelyek még egy gyermek életéhez és lelkéhez is olyan közel tudnak férni, hogy le tud ülni csendben, s hallgatni. Aztán elindulni a hangok borongós országútján, s menni, menni – furcsa álomvilágba, menni és hinni: milyen jó lehet apunak, hogy ilyen nagy, hogy ő is tud csendben ülni – sokáig, s belebámulni a semmibe... vagy elgondolkodni, hogy de furcsa is az élet, vagy hogy a cseh tárgyalások még nem vezettek máig sem sikerre,
59
s nem lehet tudni, mi lesz a felvidékkel. Bár úgy látom, hogy Apu bízik a fegyverek erejében, s még hisz abban, hogy a hazaszeretet tüze fel tud lángolni, s bízik a már határon álló félmillió katona erejében. De jó is lenne, ha én már nem tudnám, mi az a csonka ország, ha nagy-magyar erős állam lenne mikorra felnövök nagyra, hogy lehessen a fiatalságom – fiatalság, hogy legyen tere a férfi munkakedvemnek, s szép-szerető lelkem a természet szépségében ne korlátozódjék egy helyre, amely csak szürke és sivár lehet. De jó lenne !! (1938. okt. 21.)
Kicsi Fiam! Ebben a pillanatban megszólalt Magyarország összes templomainak harangja. 1938. nov. 11. napjának de. 11 órája van – a megnagyobbodott ország első igaz örömünnepe, amikor is Kassára bevonul Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós. Az új Magyarország új határain állnak katonáink, s e napon befejeződött egymillió magyarnak húszéves szenvedése. Csodálatos dolog! A magyar erő, a jogba vetett rendíthetetlen hit országbővítő ereje! Ez az igazi jog, amely a lélekből indul ki és abból veszi erejét! Harsog az éljen! A rádióbemondó hangja elcsuklik – s minduntalan felharsog az éljen! Most jön a kormányzó – fellép az emelvényre feleségével együtt – Imrédi–Fischer – gróf Teleki – az egész magyar kormány! 1938. nov. 11.! Csodálatos ünnep napja – ott van Rothermer lord – a magyarságért küzdő amerikai egyetemek vezérkara – a tábornoki kar – József
60
kir. herceg – finn követ – spanyol, olasz, német követ – kassaiak – Apor Péter kormánybiztos – Jaross Andor a felvidéki vezér – – – Olyan, mintha álom volna, tündérmesés álom – hogyan lobog a zászló, áll a diadalkapu, melyet a kassai lélek varázsolt ide percek alatt, amikor még hallani lehetett a csehek bakancsát. Magyar dübörgő ritmus, verte Bocskai, Rákóczi, a vörössipkás honvédek – s most végeláthatatlan sorban hömpölyög a magyar erő – katonába öntött és ömlött magyar erő – melynek nem ártott az idegen ritmus, mert az ősi magyar ritmus benne él a földben és a szívben – melyet nem lehet kiirtani. Ezrek és tízezrek tömege az utcán – Kassa népe, Rákóczi népe egész éjjel Rákóczi sírja mellett imádkozott. Ember-erdő – nemzetiszínű lobogók lengenek, drapériák díszlenek és kérkednek – szabad a kassai magyar! Zászló és zászló – ember és ember – ott van az ország minden vezető embere. Jön az élen a kormányzó. Éljen, éljen – most száll le fehér lováról – akkor volt ilyen, mikor Szegeden elindult útjára 20 évvel ezelőtt! Horthy – Horthy – lüktet át a tömegen – ritmusban, mint a mindent vissza. Mindent vissza – mindent vissza – az új magyar jelmondat, amely két hónapja dübörög Európában a jogot kérő magyarok ajkáról. Imrédy Béla miniszterelnök kezd beszélni! Magyar testvéreim! Kassán vagyunk, a legendás történelmi helyen – szent csodálkozással nézünk körül: igaz-e a sokszor álmodott álom... Itt állta a Felvidék ezer év próbáját... Itt van lélekben az egész ország, szívdobogva hallgatja a kassai harang zúgását.
61
Oh, hogy tudunk mi magyarok örülni egymásnak, mikor nincs különbség, mikor itt van minden magyar és összeszeretkeznek egymással. Oh bár lenne ez az egész egymásra találás igaz és őszinte, testben és lélekben. Ma az új határok közt 10 millió magyar él, dolgozik, s ha kell, vérzik a hazáért. Éljen a kormányzó !! Remélni se mertünk ilyen ünnepet, 1706-ban volt csak ilyen – hangzik a kassai polgármester üdvözlő szava. Mi magyarok vagyunk, voltunk és leszünk. A magyar nemzet mai nagy örömünnepén – papságunk és katolikus híveink nevében teszem le Főméltóságtok lába elé ragaszkodásunkat... Ezrek lelkében ápolja és megszilárdítja a hitet a lélekben... istenéhez, nemzetéhez. A szlovákok is szeretetben élnek velünk, zárja őket is szivébe... hogy szlovák híveim hódolatát szlovák nyelven is kifejezzem – mondja az apostoli kormányzó! Ezeréves nemzet fájáról, élő testéről 20 évvel ezelőtt igazságtalanul letéptek egy ágat –... mint az édes hazájához visszatérő – magyar, vagy idegen ajkú de magyar érzésű – testvéreim nevében köszönöm, hogy visszaadta a hitet és elsimította a homlokok gondbarázdáit. Bölcs, céltudatos, határozott, igazság alapjaira épített honépítő munkájának eredménye, hogy győzött az igazság! Sohasem csüggedtünk, ármány nem tudta sorainkat ritkítani és rontani – nem, nem, soha! Minden magyar asszony nevében jelentem Neked, hogy eleget tettünk nevelő kötelességünknek – hogy visszahoztad hitünket, és gyermekeink jövőjét, kuruc Kassa felszabadítása után kerüljön sor Pozsonyra is – Tátra ölelkezhessen az alföldi rónával,
62
Bánáton magyar asszony süssön kenyeret. Légy üdvözölve s áldva hazánk első asszonya, minden magyar anya eszményképe – ki mutattad, hogy kell teljesíteni kötelességünket – hogyan köszönjük meg neked – felajánljuk a felvidéki asszonyok szivét – s ne legyen koldus a magyar. Áldd meg a nemzeti gondolat szentségét – szűnjön meg a kétségbeesés... Hálát adok az Isteni gondviselésnek, hogy Kassa falai közé jöhettem. Még csak remény volt, ma már bizonyosság, s élő valóság lett. Ezért hálát érzünk a baráti nagyhatalmak (éljen a Duce, Hitler) és azok vezetői iránt. Vállalták a döntőbíró szerepét, s rendezték a 20 év alatt meg nem oldott kérdést. Nehéz volt a döntés szerepe, hogy pártatlanul döntsön a barát, de így történt. Hála a lengyel nemzetnek (lengyel-magyar határt!)... Meleg szeretettel öleljük magunkhoz magyar testvéreinket. 20 év múló pillanat egy nemzet életében, de ennek a nemzedéknek egy örökkévalóság. Halad útján az igazság !! Alleluja – hála legyen az Istennek – a keresztre feszített magyarság feltámadt. Árpádházi szent Erzsébet 700 éves templomába belépve adjunk hálát az Isten irgalmáért, hogy meghallgatta imáinkat. Az igazság és irgalmasság találkoztak, az igazságosság és a béke megcsókolták egymást. Lemegy a kormányzó Rákóczi sírjához - a nagyságos vitézlő fejedelem sírjára egy ország rakja le zászlóját, hogy lerója háláját – újra magyar fejedelem van a kassai dómban, Árpádivadék újra a szabad kassai dómban... (1938. nov. 11.-én)
63
“Hadd ne tudjak állni a lábomon” Kérek még egy kis bort meg fröccsöt – ne is fröccsöt, csak bort – és a szódavizes poharat magasra emeli, sorra jár az asztal körül: “isten éltessen” – “szervusz apu” – egészségére. No mondhatom, a jel megvan arra, hogy ne vesse meg a földi örömök közül – az ivást, de jajj, ha a jövendölés valóra válna !! (Kg. 1939. máj. 25.-én)
1939. szept. 1.
64
Kéthetes ideg-próba után Hitler döntött. Meg kell oldani a versaillesi béke fércproblémáit, és helyre kell állítani az igazi békét Európában. Nem lehetett szóval – döntenek a fegyverek! Ma reggel 5 órakor megszólaltak ismét az ágyúk, elindultak a repülőrajok, a tenger nyugodt vizét hadihajók szeldesik. Ölni és ölni – hasonló eszközökkel, mint a lengyelek! A német birodalmi ülésen egy test-lélek álltak a vezér mögé, s az egész világnak hadat üzent a német vezér kijelentése: “Németország soha és senkivel szemben sem fog meghódolni!! Ha Hitlert baj érné – utóda Göring, őt Hess követi a vezéri székben”. A germán sas felrepült, s Isten tudja, hogy végzi horizont-repülését!! Alea jacta est! Vajon követi-e az egész világ, s vajon ez az igazában német-angol kérdés hogyan dől el. Ma még: ignoramus. Fekete halál angyala felrepült, szárnya suhanása letörli az arcokról a mosolyt, hogy felüljön arra ismét a gond és kétségbeesés. Emberke, mi lesz veled ?!!
50 fokos hidegben – hóban, viharban áll ma még a finn katona, szemben az orosz hengerrel. Mit tesz a lélek ereje! Mit tesz, ha az eszme átitatódik az agyon, s ereje az izmokon megfeszül! Jöhet a horda: 170 milliós néppel szemben egy 3 és fél milliós nép. És állja a harcot heteken-hónapokon keresztül. Emberek fagynak, gyermekek-asszonyok menekülnek, a dermesztő hidegben nem segít az anyai szív lázas féltése sem: anya gyermekével fagy meg. Ember! Hol a kultúrád, az a híres értelmed, amikor gyermekeket ölnek! Állat vagy és más
65
semmi! Vad és kegyetlen, mint eleid, s arcodon a kultúra máza csak rúzs, mit lemos a hóvihar, szádon csak szitok – s a kultúra szó csak értelmetlen hörgés. Spártai hősök mellett, finn szabadságot, az
66
állnak a Mannesheim-vonal testvérek, s védik a eszmét, a vörös téboly ellenében. De vajon meddig! (1940. febr. 14.)
1940. január Korán leszállt az este. Hideg van kint, s a meleg szobában jól esik megragadni egy kis meleget – meleget a szívbe vinni ebben a szeretetlen, sötét világban. Kilenc felé lefeküdtünk. Egymástól alig méternyire áll a gyerekágy és anyu rekamiéja. Most Apu alszik benne. Sötétben beszélgetünk. Mondd apa – vigyázol rám? Hogyne vigyáznék. Hiszen én most még erős és bátor vagyok – te meg még kicsi kis fiú vagy – félénk és képzelődő – most én vigyázok rád. De majd ha megnősz nagyra, te leszel erős és bátor, akkor én meg már öreg és gyenge – akkor majd te fogsz vigyázni rám. Néhány pillanatra csend lett, csak az óra ketyegése és a tűz pattogása szelte a csendet. Egyszercsak megszólal megint: De apu, ha én nagy leszek, te fogsz a gyerekágyban aludni! “Tudom, hogy vigyázol rám, hiszen a nagy majom vigyáz a kis majomra.” Kata félénk kis gépírókisasszony, de nagyon szeretett játszani. Egyszercsak elé áll a kölyök, és azt mondja: Mondd Kata, igaz, hogy a nagy lányok csókolózni szoktak? (Kezdetnek elég biztató!) Mondd apu, mi az a fogyókúra, mert azt akarok tartani. Istenem! Én már 20 éves is voltam amikor erről először hallottam! (1940. február hava)
67
Milyen hús ez? Marhahús. De milyen állat húsa? a tehéné. Apu, hát minden tehénnek marha húsa van? Nem kell kisdolgoznod? Nem, hát neked apu? Nekem se. Akkor kvittek vagyunk. (1940. aug. 7.)
1940. aug. 30. napja van. Három hónap remegő aggodalmából egy kérdés van felszínen: Erdély. A kincses-régi magyar Erdély – Erdély, s benne apu szülőföldje, Petrozsény is. Most Bécsben folyik a megbeszélés. Még néhány perc és megtudjuk, mit hoz a jövő. Egy biztatás arra, hogy neked kicsi fiam, nagyobb lesz a területi mozgásod, mint nekem volt. Bécsben döntő tanácskozás folyik. Neveket jegyezz meg magadnak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök, a tudós tanár; gróf Csáky külügyminiszter, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter, akiknek a tanácskozásban oroszlánrészük, s döntő szerepük van. Történelmi időket élünk. Országok hetek alatt rombadőlnek, s egy új világrend van kialakulóban. Gyermekkorát éli a nemzeti szocializmus, éppen úgy, mint te éled a boldog gyermekkort. Folyik a vér. Repülős-ejtőernyős harcosok küzdenek, s ma már úgy tűnik fel, hogy a küzdelem a kereszténység küzdelme a zsidósággal. Német-olasz küzd már az egyetlen ellenség, az angol ellen, s eközben sodródik a magyar sors is. Bécs, 1940. aug. 30. – Erdély. Még néhány perc és előlép egy darab új valóság!
68
1941. jún. 22. Az események pergőtüzében elámulva áll az ember. Ma hajnalban megkezdődött a német – oroszszovjet ellenségeskedés.
69
Háború
Kisgyerekként nagyon szerettem a katonákat. Ebbe valószínűleg belejátszottak a szép egyenruhák is, hiszen négyévesen, ha megkérdezték: Na és mi leszel, ha megnősz? – gondolkodás nélkül rávágtam, hogy parádés kocsis. Bizony, Farkas Benedek nagygazda (akinek az egyik házában volt az ügyvédi iroda és a lakásunk) külön parádés kocsist is tartott, aki a hintót hajtotta, és akinek pörge kalapja, zsinórospitykegombos zekéje, fényesre pucolt lakkos-szárú csizmája nem volt akármilyen látványnak sem. Közvetlenül ezután pilótának készültem, ebben alighanem Horthy Istvánnak is volt szerepe, kezdő bélyeggyűjtőként nagyon szerettem az emlékére kiadott, mélyfekete tónusú bélyeget, rajta a repülőgéppel. Első komolyabb pénzkeresetem is katonákhoz, pontosabban katonatisztekhez fűződött: 1944ben Édesanyámmal Pestre mentünk gyorsvonat I. osztályon. Megvan a képi emlékem a bordó plüss üléshuzatokról, meg a gyenge világításról. A fülkébe bekéredzkedett katonatisztek közül (lehet, hogy gondolták, hátha meg lehet ismerkedni a szépasszonnyal) egyik megkérdezte, hogy tudom-e a székely himnuszt, - igen, - ha elénekled, kapsz öt pengőt. Elénekeltem, kaptam. Katonatiszt volt Keresztapám (1888-1955) is, de Ő még az első világháborúban. Nagynéha megengedte, hogy belebújjak tiszti csizmájába, és derekamra kössem tiszti kardját, amely szerelésben végigcsörömpölhettem a lakáson. Ugyancsak katonatiszt volt Péter nagybátyám (Apám öccse), aki tiszti egyenruhában esküdött „örök” hűséget feleségének, a menyasszony hosszú fátylát ketten vittük. Péter amúgy egy igen kedves, vidám fickó volt, nagyon szerettem. Édesanyám tartott is tőle, hogy olyan link leszek, mint Ő. Pesten (illetve Budán) egy éjszakát aludtunk Apám pesti ügyvéd-barátjáéknál a Széll Kálmán téren, éjszaka bombázás 70
volt. Nem sokra emlékszem, valaki ölben vitt le a pincébe, nagy mennydörgések voltak, egy felnőtt az egyiknél azt morogta: Ez nagyon közel volt. Ráadásul elveszett a kedvenc kis piros papucsom. A légiriadók otthon is beleszóltak az életünkbe. Házunk alatt nem volt pince, a hatályos rendelkezéseknek megfelelően, a háztól meghatározott távolságra „S” alaprajzú árkot kellett ásatni, a kiásott földdel beborítani, az „S” betű két végén volt a két be- illetve kijárat – oda kellett levonulnunk, ha a rádió bemondta a titkosított üzenetet, olyasmit, hogy „figyelem, Bácska, Baja”. 1944 őszén a talajvíz annyira megemelkedett, hogy légiriadó esetén át kellett mennünk a második szomszédban lakó gyógyszerészék (Popovics Dénes bácsi, Anyánk munkaadója) pincéjébe. Na, a rádió. Határozott képi emlékem van arról, hogy elsötétítéskor (nehogy az ellenséges repülőgépek meglássák a „város” fényeit, vagy le kellett oltani minden villanyt, vagy fekete papírral kellett beragasztani az ablakokat), szóval elsötétítéskor egyedül a rádió skálavilágítása és a varázsszem zöld fénye szolgált fényforrásként. A rádiónk egy „hétlámpás” Orion nagyszuper volt (Orion-88), gyönyörű függőleges üveglapok között mozgott a skálamutató, és valóban varázslatos volt az a zöld fény a közepén. Amikor a front közeledett, a Hatalom elkobozta a népektől a rádiókat (be kellett szolgáltatni), nehogy mindenféle angol rádiót hallgassanak rövidhullámon. Az erről kapott írást a háború után bemutatva kaptunk egy kis „kétlámpás” néprádiót, kizárólag középhullámra. Ez a rádió fontos szerepet kapott pályaválasztásomnál. De erről majd később. 71
Egyébként is sokszor voltunk Dénes bácsiéknál. Egy alkalommal Laci fiukkal játszottunk a szobában valami földöncsúszóst, amikor Dénes bácsi az éppen ott lévő (beszállásolt?) német tisztekkel beszélgetett, egy asztalra helyezett nagy térkép fölött (jócskán lelógott minden oldalon). Halk, talán inkább fojtott volt a német szöveg, végül az egyik tiszt a térképen valamit mutogatva így szólt: „Hitler kaputt”. Határozottan emlékszem erre a két szóra, a résre leengedett redőnyön beszűrődő fényekből gondolom, hogy nyár volt. Valamennyire ide tartozik a „menekülés” is. Keresztanya telefonált Édesanyánknak a patikába, hogy Ők mennek Nyugatra, mert Pista bácsi (Keresztanyám férje, aki katonatiszt volt a fronton) megmondta, hogy ha bejönnek az oroszok, a kommunisták mindenkit felakasztanak, akinek 50 holdnál több földje van. Nekik pedig 200 volt. Ha akarunk velük menni, legyünk délután háromkor a Piactéren, jön értünk egy autó. Édesanya összepakolt két bőröndöt, azzal kimentünk hárman a Piactérre, vártunk. Kétéves Húgommal mi ketten eleinte szaladgáltunk (gyönyörű napsütéses őszi idő volt), majd üldögéltünk a koffereken. Autó nem jött. Hazamentünk, itthon maradtunk. Egy vasárnapon két légiriadó között éppen ebédnél ültünk, amikor kopogtatás után bejött két fényesre pucolt kakastollas csendőr, puskaszíj előírásosan megfeszítve, és közölték, hogy az oroszok már Füzesgyarmatnál tartanak, de „erőink jelentősen visszavetették őket”. Abban a pillanatban óriási dörrenést hallottunk, Húgom egyből az asztal alatt termett. A csendőrök csak annyit mondtak: „belőttek, de visszavetettük őket”, aztán szalutáltak, elmentek. Aznap éjjel bejöttek az oroszok, a páncélosok keresztülvágtak a városon, a gyalogság másnap délelőtt fésülte át a várost. Október 9-e volt, Dénesnap. Még lenn voltunk a pincében, amikor a lépcsőn lejött egy orosz katona, homlokán sapka vagy sisak helyett egy átvérzett, hóttkoszos kötés, kezében szemmel láthatólag reszketett a 72
dobtáras géppisztoly, egyesével lépdelt le a lépcsőkön, egyre kérdezve: „Nyemec? nyemec?” Dénes bácsi beintegette, hogy nézze meg: nincs nyemec. Amikor erről meggyőződött, összeszedte a karórákat, és elment. Leköltöztünk Nagymamáékhoz, a házunkban valamilyen szintű parancsnokságot rendeztek be, tankkal jártak be az utcáról a házig, mert igen nagy volt a sár. Amikor egy-egy jármű elakadt az udvaron, néhány könyvet tettek a kerekek alá. Futotta Apánk 1500 kötetes könyvtárából. (A Révai Nagylexikon 12–LOVAS-MONS kötete még ma is viseli a sárnyomokat.) A front gyorsan keresztülment Karcagon. Egy német páncélos szólóban megpróbálta visszafoglalni a várost, bejutott a város közepéig, kilőtt egy szovjet tankot, és amikor bekerítették, a németek felrobbantották magukat. A két tank, benne a hullákkal még olyan sokáig ott volt, házunktól két illetve három utcasaroknyi távolságra, hogy volt alkalmam személyesen belenézni. Az szovjet tank égett is, azt mondták a felnőttek, hogy az égés miatt lett olyan kicsi a benne meghalt katona. Amikor a helyzet kezdett normalizálódni, Nagytatával néhányszor elmentünk a lakásunkba egy ruháskosárral, kimenteni ezt-azt. Az előbb említett „parancsnokság”elméletem onnan van, hogy a konyhaszekrény evőeszközös fiókjában rengeteg színes ceruzát, meg különféle papírokat találtam (hely volt, mivel az evőeszközöket elvitték). „Lakóink” kultúremberek lehettek, mert megtaláltuk az egyik kis perzsaszőnyeget a fürdőkád előtt – tehát 1) fürdött valaki, 2) nem akart a hideg betonra kilépni – és a fürdőszobai kisasztalon egy üres félliteres Puck kölnisüveget, aminek a csavarós-kupakos kislyukú része leütve külön volt a sarokban. Nagytata szerint így könnyebb volt kiinni. Egyik alkalommal éppen Nagytatáék felé ballagtunk a jól megrakott ruháskosárral, amikor az aszfaltozott járdán szembe jött velünk egy lovas kozák, pontosan úgy nézett ki, mint a 73
későbbiekben, a szovjet filmgyártás remekeiben látható pozitív hősök. Megijedtünk, félreálltunk, ő meg továbblovagolt. A lópatkó csattogását még sokáig hallottuk. Emlékszem egy katonára, akit azért csodáltam, mert úgy ette a napraforgómagot, hogy a szája egyik sarkába folyamatosan dobálta be a magot, a szája másik sarkából folyamatosan köpte ki a mag-héjat. Nagymamáékhoz is „beszállásolt” egy kapitány. Rendes ember volt, mindennap hozatott Húgomnak egy liter tejet, nekem csokoládét adott, meg egy szájharmonikát. Nagyon boldog voltam vele, miután Anya és Nagymama sterilizálás céljából jó alaposan kifőzték. Anya egy szép paplant kapott tőle. Egyik éjszaka egy (lehet hogy részeg) katona zörgetett be, szállást keresve. A kapitány kiment, és rövid ordítozás után egyszerűen lelőtte a tolakodót. Reggel korán intézkedett, hogy takarítsák el. Sajnos, a front ment tovább, a kapitány nem sokáig maradhatott, pedig határozottan biztonságban érezte magát a család. Miután elment, jött a következő csapat, elvitték a paplant meg a szájharmonikát, és hozzá még az Apa örökségéből maradt ezüst Omega zsebórát, ami az abszolút pontos időt jelentette számunkra. Nagytata jól beszélt románul, hiszen életének kb. felét Petrozsényben töltötte. Ez nagyon jól jött Neki, mert málenykíj robot helyett tolmácsszolgálatra fogták, lévén, hogy Karcagra a románokkal egyesített I. ukrán hadsereg egységei vonultak be. Nagytata vette a bátorságot, és panaszt tett az óra miatt a parancsnokságon. A parancsnok meghallgatta, egyetértően bólogatott, felsorakoztatta az egységet, eléjük állt, egyik karját Nagytata vállára téve. – Katonák! Ennek a szegény öregembernek a fia fiatalon meghalt, még a háború előtt. Egyetlen emléke maradt, egy zsebóra, amit most valaki ellopott. Lépjen ki, aki ezt tette! Természetesen senki nem mozdult, mire a tiszt szembefordult Nagytatával: 74
– Látja, nem ezek közül való volt a gazember. Elég hamar elkezdtünk iskolába járni, ami arra is jó volt, hogy tanítás után csapatosan tudtunk gyűjteni különféle háborús emlékeket: lőszert, általunk ágyúgolyóból kiszedett különböző puskaporokat (volt fekete, meg sárga, ez utóbbi volt a veszélyesebb). Ezekkel aztán lehetett mindenfélét játszani, főleg robbantgatni. Egyszer egy piros jelzőrakéta került a tűzre, és szerencsétlenségünkre (vagy inkább szerencsénkre) pontosan függőlegesen szállt fel. Ezt kicsit nehéz volt a környékbeliekkel elhitetni, hogy nem a mi kertünkből startolt. Még évekig voltak olyan lelőhelyek, ahol könnyedén hozzá lehetett jutni ilyesmikhez, de mi megúsztuk. Na, nem mindenki, volt osztálytársunk, akinek ilyesmik miatt nem volt kezefeje egy sem. A háború azért később is visszaköszönt. 1945-46-ban nem nagyon lehetett kapni cukrot. Szerencsére nem volt messze Szolnok (cukorgyár!), ahonnan élelmes „kereskedők” tudtak hozni melaszt (ronda, sötétbarna, a sűrű mézhez hasonló állagú ragacs). A fiatalabbak kedvéért: a melasz a répacukor-gyártás egyik műveletközi anyaga, a pontos technológiai fokozatot nem tudom, de édes volt. Amikor már nagyon untuk a sima, vagy tejjel meglocsolt puliszkát, akkor lehetett melasszal enni. És ha valaki nem tudná, mi a puliszka, hát megmondom: a kukorica megdarálásakor (ja, mert búza és liszt sem nagyon volt) keletkezett őrleményt kiszitálva az apróbb, liszt-szerű anyagot vízben megfőzve, egy tejbegrízhalmazállapotú kaja keletkezik, ami ehető zsírral, olajjal, tejjel, lekvárral, vagy melasszal (lásd fent). A kukorica-őrlemény fennmaradó, nagyobb-darabos részéből készült a málé, más néven görhe. Ezt a megfőzés után tepsiben megsütötték, kiváló sütemény volt túróval, lekvárral, vagy éppenséggel melasszal. 75
Még a háború után később (1946-47) is gondot okozott a szappan. Mosószappant ugyan már árultak, de pipere („szagos”) szappant nem lehetett kapni. Hát, otthon főztünk szappant. A nyersanyag adott volt: disznóvágáskor eleve félretettük a másra használhatatlan bőröket és zsiradékokat. Ehhez lúg-oldatot kellett adni, majd felfőzni, és az üst felszínén egyszercsak megjelent a szappan. Édesanyánk gyógyszerészi képzettsége nagyon jól jött: különféle illatanyagokat tartalmazó valamiket kevert bele, és mindenféle formákba öntöttük – kész volt a pipereszappan. Az öntőformák fogytával nekem támadt egy nagy ötletem: két biciklicsengő-felsőrészt szembefordítva nagyon helyes kis kerek szappanokat lehetett formázni. Ha már a tisztálkodásnál tartunk, még később (1947-48) sem volt gyakori a boltokban a fogkrém. Ezt mi, gyerekek, nem nagyon bántuk, de az anyai szigor megkövetelte a fogmosást. Fogkrém helyett fogport használtunk, amit úgyszintén a gyógyszerészek szaktudásának köszönhettünk. Nem tudom, miket kevertek össze a nagy porcelánmalmokban, de az eredmény számomra rettenetes volt. Ízre ugyan nem volt rossz, de a fogkefét belemártva, majd szájba véve nagyon kellett vigyázni a lélegzetvételre. Ha ugyanis az ember rossz időpillanatban vett levegőt, akkor köhöghetett jó darabig.
76
Gyerekkor és ifjúság
Szándékosan nem „gyermekkort” írtam. Az Alföldön, ahol felnőttem, az egyszerű emberek között (ismert módon) a „gyerek” szó a fiút jelölte (lásd még a szójárást: – Oszt hány család van? – Három. Két gyerek meg egy jány). A háború után folytattam az elemi iskolát. A szűkös lehetőségek következtében (kitört ablakok, fűtési nehézségek, kevés pedagógus) két-két osztály járt egy tanterembe. Nekem ez jelentett jót is meg rosszat is. Jó volt, hogy Sterk Pista Bácsi, az igazgató-tanító nekem, az elsősnek mindig feladta a másodikosok számtanpéldáit is (addig is csendben voltam és nem zavartam az órát). Rossz volt, hogy egy másodikos „nagyfiú” javaslatát megfogadva, levelet írtunk a Pista Bácsi lányának, Marinak, aki velem együtt volt elsős. Fel kell tételeznem, hogy a levél el nem fogadható – mondjuk így: pikáns – részleteket is tartalmazott (én írtam, mert nekem volt szép írásom, a nagyfiú diktálta). Pista Bácsi mindenesetre ezt egy olyan nádpálcás fenyítéssel jutalmazta, hogy két-három napig csak a pad legszélén tudtam ülni. Mariba persze szerelmes voltam, akkor először, később legalább még kétszer: hetedikben a tánciskolában, és második gimnáziumban. Ez utóbbi azzal végződött, hogy egy gyönyörű, áttáncolt délutáni diákbuli végén hazakísértem, és egy sikerületlen csók-kísérletből kibújva Mari azt mondta: Legyünk inkább csak barátok. Nagyon meg voltam sértődve, de így lett. Visszatekintve azt mondhatom, hogy a nők (lányok, spínék, csajok, bigék, puntillák) fontos szerepet játszottak az életemben. Második elemi végén, vagy harmadik elején átkerültünk az Orsolya-apácákhoz. Itt Ervina nővérbe voltam szerelmes, aki gyönyörű volt, már amit abból a szörnyű apáca-öltözékből látni lehetett. Sajnos, itt megelőzött Tóth tisztelendő úr, aki ráadásul úgy fegyelmezett a hittanórákon, hogy megcsípte az 77
ember pajeszát (haj a fül előtt-mellett), azzal a fogással megemelte a delikvenst, és amikor az már lábujjhegyen állt, akkor elengedve egy jókora, lefelé irányított nagy pofonnal ültette vissza a padba. Szóval, elindultam az ateizmus irányába. A nemek közötti kapcsolat (korosztályommal együtt) élénken foglalkoztatta fantáziámat. „Szeretőm”-nek neveztük a lányokat, akik jobban tetszettek az átlagnál, de ugyanezt a meghatározást alkalmaztuk a Tóth tiszi és Ervina nővér, a plébános úr és Magdi néni (névlegesen házvezető) viszonylatára is. Kellett ministrálnunk is, a plébános úr mindig rám morgott a bor kitöltésénél: na, töltsél még! Azt hiszem, vallásos nevelésem már ekkor zátonyra futott. A kötelező feladatokat ugyan nem tudtam megkerülni, a tanítás előtti, héttől háromnegyed nyolcig tartó misékről mindig vittem az igazolást (a mise végére mindig ott voltam). A vasárnapi 8-kor kezdődő misék már több szórakozást kínáltak, főleg a jobb idő beköszöntével. A templom háta mögötti, napsütéses részen pitykéztünk a hasonszőrűekkel. A játék lényege az, hogy a kezdő játékos egy pénzérmét a templom falához dob úgy, hogy az visszapattanva lehetőleg a faltól minél messzebb érjen földet. A többi játékosok meghatározott sorrendben ugyanezt teszik, de a cél az, hogy a földre eső pénzdarab a kezdő pénzéhez minél közelebb landoljon. Elnyeri a másik pénzét az, akinek a dobása úgy sikerül, hogy pénzérméje a „cél” egyarasznyi körzetén belül ér földet. Remélem, minden világos? A vasárnapok kiemelt mozzanata volt Keresztapám meglátogatása (kötelező gyakorlat), ami a kötelező jelleg dacára soha nem volt számomra kellemetlen. Rendszeresen elküldött szivarért, a visszajáró pénz mindig az enyém maradt. Megengedte, hogy töltsek Neki cigarettát (vágott dohány, töltő, hűzni, dózni), és nagy bölcsességeket is tanultam. Máig is emlékszem, és adott esetben hivatkozom is erre az intelmére: „Férfiaknak nem köszönünk kezicsókolomot. Kivétel a katolikus pap, de az meg úgyis szoknyában jár”. 78
Cserkészet Pukánszky-Németh: Neveléstörténet, XII. AZ 1945 UTÁNI MAGYAR ISKOLÁZTATÁS TÖRTÉNETE (http://mek.oszk.hu/01800/01893/html/12.htm) (részletek) 1946. július 19-én a belügyminiszter feloszlatta a Magyar Cserkész Szövetséget, majd három nap múlva megalakult ennek jogutódja, a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége. Elnöke a már betegeskedő Karácsony Sándor lett, a mozgalmat ténylegesen Färber József ügyvezető elnök és Jánosi Sándor vezetőtiszt irányította. Az új cserkészmozgalmat teljes mértékben laicizálták (világiasították): vezetői között már nem szerepeltek egyházi személyek, az alapszabályból, a programokból és próbaanyagokból kiiktatták a vallásos elemeket. 1947 nyarán már az új szövetség küldött ki 200 fiatalt a franciaországi cserkész világtáborba, a Jamboree-ba. Egy évvel később, 1948-ban a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége a centenárium alkalmából Negyvennyolcas Nagytáborra készülődött. "Kelet-Európai Jamboree"-nek szánták ezt, meg akarták hívni rá a lengyel, cseh és román cserkészeket, de várták az albán, a bolgár és a szovjet úttörőket is. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Az 1948. június 27-én tartott országos közgyűlésen a cserkészszövetség vezetősége felajánlotta, hogy a szervezet beolvad a Magyar Úttörők Szövetségébe. 1948. június 16-án életbe lépett államosításáról szóló 1948:33. t. c.
az
iskolák
A katolikus elemi iskolában elvégzett negyedik osztályból 1947. szeptember 5-én iratkoztam be a KARCAGI REFORMÁTUS NAGYKUN GIMNÁZIUM ÁLTALÁNOS ISKOLÁJÁBA, mint „kis elsős”. A tanulmányi értesítőmben ezt a tényt Dr. Gaál László igazgató aláírása bizonyítja. A félévi értesítőt még Ő, és Csávás Sándor osztályfőnök írta alá, az évvégi bizonyítványt már Csávás Sándor igazgató és Czövek Lajos osztályfőnök. A gimnázium akkor még nyolcosztályos 79
volt, nekünk, kicsiknek a nyolcadikos nagyok érthető módon teljesen felnőttnek tűntek. Rövidesen sor került a belépésre a cserkészek közé, az akkori rendnek megfelelően „farkaskölyök” minőségben. Lehet, hogy a vezetők már érezték a rendelkezésre álló idő rövidségét, úgy, hogy rövidesen átléptük a farkaskölyök fokozatot, és „rendes”, zöldnyakkendős cserkészek lettünk. Az 1948-as centenáriumi március 15-i ünnepségen már zöld nyakkendőben, árvalányhajas nagyszélű kalapban parádéztam a többiekkel együtt. (Olyan jó idő volt, hogy egy szál ingben és rövidnadrágban álltuk végig a délelőttöt.) A 176-os Nagykun Cserkészcsapat parancsnoka Varga József tanár úr volt (vagy ahogy a nagydiákoktól hallottuk: parnok úr), aki a gimnáziumban latint és angolt (később oroszt is) tanított, rajparancsnok Takács István (Taki). Úgy emlékszem, hogy mindnyájunknak tetszettek az örsi foglalkozások, a gimi bejáratától közvetlenül balra fordulva volt a csapat-szoba, ahol nagy gonddal „fényesítettük” az örsi sarkokat. Azt hiszem, a Mókus-örs tagja voltam. A cserkészetnek – mostani fejjel értékelve – volt politikai oldala, de azt akkor (értelemszerűen) nem éreztük. Ugyanúgy tanultunk Lord Baden-Powellről és gróf Teleki Pálról, mint korábban az apácáknál Jézus Krisztusról és a bibliáról. Aztán jött a hatalom-átvétel és az államosítás. Szinte egyik napról a másikra elsősökből ötödikesek lettünk, azt a tanévet úgy fejeztük be, mint a Gimnázium Általános Iskolájának ötödik osztályát. Ekkor még a gimi épületében voltunk, csak a következő tanévet kezdtük új helyen. Ebben az 1948/49-es tanévben már a Kálvin utcai fiúiskolába jártunk, (igazgató Bod Lajos, majd Cs. Kovács Imre, of.: Kulcsár Pál). Már létezett az Úttörő Mozgalom, sokan a sötétkék nadrág – fehér ing – kék nyakkendő egyenruhában jártak iskolába. Nyilvánvaló volt, hogy mi cserkész-egyenruhában feszítettünk (amíg lehetett). Elsők között – meglepetésre – az akkori református lelkész két fia 80
váltott mozgalmat, nyilván felismerve az elkerülhetetlent. Ezt meghallva Édesanyám azt mondta: „Dalolhatsz már nékem, mezei pacsirtám. . . .” Édesanyám még hittanra is beíratott, ami hatodik órában volt, speciel az úttörő-helyiségben. Egyik alkalommal, amikor bementünk (nyilván a nem kielégítő szellőztetés következtében), meglehetősen büdös volt. Ezt én így kommentáltam: – Hú, de úttörő-szag van! Pechemre éppen a hátam mögött érkezett az úttörő-vezető tanár, „civilben” tornatanár, aki egyébként is pofozkodós ember hírében állt. A kérdőre vonást követően fenyegetően közeledett, én hátráltam, miközben (és erre nagyon határozottan emlékszem) arra gondoltam, hogy ha üt, én hátraugrok, ő pedig jól beleveri a kezét az ajtófélfába. Erre nem került sor, de év végén egyedül tornából kaptam hatost (abban a tanévben a 7-es volt a legjobb jegy). Aztán a cserkészet megszűnt, mi, a volt cserkészek beléptünk az úttörőbe. A nyolcadik osztály végére már rajtanácselnök voltam, és az általános iskolát Jótanulási Érdemrenddel végeztem. Akkor azt lehetett kapni.
81
Nyaralások Azzal dicsekedhetem, hogy a háború vége utáni évben, 1946-ban már nyaraltam. Ez pontosabban azt jelentette, hogy Édesanyánkkal és húgommal elutaztunk Egerbe, Anya bátyjához, és ott voltunk egy darabig. Az egész nyaralásból három dologra emlékszem: Odautazáskor Tiszafürednél a Tisza-parton várni kellett a kompra. (A vasúti hidat ugyanis még nem építették újjá a háború után, a vonat a híd-roncsig ment, mindenki leszállt, majd megjött a komp, átvitt minket a folyón, ott felszálltunk egy másik vonatra, és utaztunk tovább.) A folyó túlpartján egy ember fát vágott. Néztem, és furcsa volt, hogy láttam lesújtani a fejszét, és a csattanás csak jóval később hallatszott. Édesanyám elmagyarázta a fény és a hang terjedési sebessége közötti különbséget. Könnyen lehet, hogy akkor kezdett el érdekelni a fizika… Az egri strandon megtanultam úszni. Korábban is lógattak kötélen a vízbe, és az úszómester „eegy-ketőő, eegy-ketőő”-t ordítozott, de eredménytelenül. Itt viszont ráéreztem. Nagybátyáméknál elestem, és olyan szerencsétlenül ütöttem bele a lábamat egy éles betonszegélybe, hogy mai napig is megvan a nyoma a jobb sípcsontom fölött. Igazi nyaralást a cserkész-táborozás jelentette 1948 nyarán. Nagy izgalommal vártuk a vakációt, a nyári táborozás körül forgott minden. Előtte a Berekben „próbatábort” tartottunk, ahol egy nagy teremben (iskola tornaterme?) szalmán aludt az egész táborozó csapat. Takarodó után, amikor a nagyok azt gondolták, hogy a kicsik már alszanak, viccmesélés kezdődött, mindnyájunk okulására. A viccek közül jónéhányat csak évekkel később értettem meg... A néhány nap alatt lezajlott „foglalkozások” 82
közül csak az úszóversenyekre emlékszem, amelyeken én is indulhattam, hiszen már két éve tudtam úszni. Az „igazi” tábor Kácsfürdőn volt. Vonattal utaztunk Mezőkeresztes-Mezőnyárád állomásig, onnan gyalog Kácsra (kb. 15 km.). A vonaton külön bérelt vagonban utaztak a tábori élet kellékei, elsősorban az élelmiszerek: liszt, krumpli zsák-számra, zsír bödönökben, tojás, meg ki tudja, mi minden. Ezeket a holmikat két szekér fuvarozta fel Kácsig, ezeken kapott helyet Édesanyám és hatéves húgom is. (Édesanyámat a lánycserkészek „felvigyázására” kérték fel, gondolom, nem akadt, vagy nem volt vállalkozó tanárnő. Húgom pedig nem maradhatott otthon egyedül.) Kácson a (nagyon hideg vizű) fürdő szomszédságában, egy nagy épületben volt a többség szállása, csak az Indián-örsnek voltak sátrai. Ők az épület fölötti erdőben vertek tanyát. Mi a ház padlásán laktunk, a már megszokott szalmán. Természetesen nem emlékszem minden részletre, de néhány történetet leírok. Itt is volt úszóverseny. A döntők első három helyezettje nagyobb-kisebb gyümölcsíz-darabot (a nagyon öregek Hitlerszalonna néven is ismerhetik) kapott érem vagy oklevél helyett. A fürdőhöz kapcsolódó történetek közül a legszörnyűbb az volt, amikor a medencét körülvevő, belülről nyers-kő utánzattal borított oszlopok egyikén álldogáló Rákóczi Pistát (Bödön, később testnevelő tanár lett, és a táborozáskor már túl volt az érettségin) valaki meglökte a lábánál, és ő úgy esett bele a vízbe, hogy teljes hátát felszántotta a durva kövezet. Piros lett a víz, mire kikecmergett. A másik: Isten tudja, honnan csapódott a csapathoz egy Frédi nevű, állítólag Amerikából érkezett jampec, akit nyegle modora miatt mindenki utált. Az utálat abban csúcsosodott ki, hogy egy alkalommal két nagyfiú megfogta a fürdőben is teljes felszerelésben, bakancsban grasszáló Frédit kezénél-lábánál, és egy-kettő-háromra lóbálva beledobták a medencébe. 83
Mindnyájan nagyon jót röhögtünk, amint gyenge úszni tudásával (plusz a bakancs) kievickélt a vízből. Cserkészkalapja még egy darabig ott úszott a medencében. Ez után Frédi – ahogy jött – eltűnt. Szakácsunk Lakatos Muki volt, aki nap-mint-nap remek ebédeket főzött. Nekem legemlékezetesebb az a vacsora volt, amikor egy nagyobb gyalogtúra után (Sály vagy CserépfaluCserépváralja?) farkaséhesen érkeztünk vissza a táborba, aholis a rakott krumpli még nem volt készen. A tűz közelében álló nagy tölgyfa kérge tiszta sárga volt: Muki a tojásokat egyenként megszagolva „ez is záp!” felkiáltással rendre a fához vágta. Erre azért is szívesen emlékszem vissza, mert én az életemben olyan finom rakott krumplit még nem ettem... Volt éjszakai hadijáték is: az összes többi őrs megtámadta az Indián-örs táborát, el akartuk foglalni. A jelentős kisebbségben lévő, de felkészült indiánok azonban visszaverték a támadást: a sátrakat körülvevő fákról óriási üvöltéssel ugrottak a nyakunkba, mi pedig megfutamodtunk. A hadijátékot követő reggeli szemlén Parancsnok úr jókora monoklival a szeme alatt jelent meg. – Megbotlottam, és megütöttem – magyarázta. A jólértesültek tudni vélték, hogy a hadijáték zavaros körülményeit kihasználva Bödön fejezte ki rosszallását, amiért Tanár úr túlzott érdeklődést talált mutatni az ő szív-szerelme, a gyönyörű Mándoky Mária iránt... Az ezt követő „nyaralások” inkább a pénzkeresés jegyében teltek, legjobb esetben a nyaralással kombinálva.
84
„Tulajdonképpen napló” 1952–1954
A most következő firkálmányok tulajdonképpen naplónak tekinthetők. Eredetileg ugyan levelek voltak, amelyeket kissé megrövidítettem, elhagytam a megszólítást, a bevezető „ne haragudj, hogy ilyen késve írok…”, és a befejező „írj minél hamarabb, és ne haragudj, hogy ilyen csúnyán írtam” részeket. Na meg az aláírást: miszerint „nagyon sokszor csókol Huba”. Mert hát természetesen lánynak írtam (Pestre) ezeket a leveleket, és hálás vagyok Neki, hogy megőrizte. A leírtak valóságtartalmát most, hatvan év távlatából visszanézve, több helyen is megkérdőjelezem. De hát ha már egyszer leírtam… Aki elszánja magát, és belevág, azt biztosíthatom, hogy nagyon sok gyerekes dologgal fog találkozni, de nagyon sok apró érdekességet találhat azokról a bizonyos ötvenes évekről, pontosabban 1952-53-54-ről (másodikos és harmadikos gimnazista voltam). 520920 Borzasztóan sajnálom magamat, s az összes diákot, tudniillik egy egész tanévben sem tanultam annyit, mint most egy pár nap alatt. Kénytelen vagyok (!) napról napra, estéről estére rendszeresen tanulni!!!!!!!! Már annyira rámragadt ez a szokás, hogy csak na! Most különben fáj a fogam amúgy magyarosan. A jómúltkor reggeli közben a kenyérben egy rajzszegre bukkantam, és alaposan ráharaptam. (A rajzszeget őrzöm.) Egyik fogamból kiesett a tömés, s ez fáj. Ma el akartam menni fogorvoshoz, de nem volt rendelés! Hát nem borzasztó?! Így aztán foghúzás helyett kosaraztam, tornáztam a gimiben. (Azért ilyen pocsék az írásom.) –––––
85
A Berekben legutóljára egy vasárnapon voltam (régen volt már), amikor pólóztunk a szolnoki Lokomotív csapatával. Pocsékul kikaptunk 14:3-ra. Nodehát első meccsünk volt! Most MHK-zunk [Munkára Harcra Kész mozgalom] , futottunk 1000 m-t, akadályt. – Egyébként holnap nagy sportverseny lesz, holmi szpartakiád. Én is indulok a röplabdacsapatban. Én jelenleg kosarazok, röplabdázok, mivel úszni nem lehet. A dátumról: 520920 azt jelenti –> 1952. IX. 20. Jó, ugye? Most tervezünk egy tanulmányi kirándulást Pestre. 521016 Ha az ember moziba akar menni, csak vasárnap mehet, s akkor is az osztályfőnök és a napos tanár engedélyével. Ha aztán elkapnak, akkor fel kell mutatni a pecsétes, duplán aláírt papírt, persze suttyomban egy-két nemzetközi bányászjelvényt (X). Közben itt volt a „Lammermoori Lucia”, és én nem láttam!! Engedélyt nem adtak ugyan, de az a kisebbik hiba volt, hanem jegyet aranyért (sőt: aranyérért) sem lehetett kapni. Remélem, hogy legközelebb megnézem. ––––– Újabban vívok. Vettem egy klassz versenykardot 25,- Ft-ért, ami nagyon megérte (újonnan vagy 50-60), s állandóan „verjük a vasat”. Ez a sport, amellett, hogy szép; ruganyosít, fokozza a kitartást, erősít, élesíti a szemet, gyors elhatározásra, cselekvésre tanít. Egyébként rengeteget kosarazok is, benne vagyok az iskolaválogatottban. Hetenként 4-szer vérfagyasztó és kimerítő tréninget jelent ez! ––––– 521121
86
Legtöbb napon este van elfoglaltságunk 7ig, 9-ig, akkor jövök haza, vacsora s utána tanulás. Szórakozás: tisztelt osztályfőnök (svábbogártenyésztő) barátunk rendelete szerint az osztály novemberben nem mehet szórakozóhelyekre. Sehova! Ez elég dühítő, mert éppen most vasárnap adják az „Erkel”-t, amit kb. illegálisan fogunk megnézni. A mult legkiemelkedőbb eseménye a november 7-8-iki kettős szünet. (Ez világos.) Mind a két napon bálban voltam, először a leánykollégium felavatásán – ez volt a rosszabb – 7-én pedig – s ez volt a jobbik – a gimiben volt rettentő muri. Nagyon jó volt! Saját jazz-zenére táncoltunk. Egyszóval jól szórakoztunk. Nagyon rosszul esett 11-kor abbahagyni, mert már nagyon benne voltam. Jókat táncoltam Sterk Marival, Kocsis Jolival, stb… Azóta megváltozott a helyzet. Osztályunk minden diplomáciai kapcsolatot megszüntetett a II.a. „triumvirátusá”-val: Sterk Marival, J. Nagy Ágival és Barát Ilivel. Ennek oka a következő: Beindult a gimiben az osztályok közötti kosárlabda bajnokság. Az első meccset mi játszottuk, a II.b. Egy olyan osztállyal játszottunk, amely ellen biztosak voltunk a győzelemben. Elbizakodtunk, és kikaptunk! S ezen a meccsen a „triumvirátus” ellenünk drukkolt. Ezt lehet nevezni szolidaritásnak! Ennek a meccsnek különben más következményei is lettek ill. vannak: karácsonyig nem mehetünk borbélyhoz! Egyébként a hétköznapok is gyorsan telnek. Vasárnaponként összejövünk, s nagyokat kártyázunk, játszunk mindent: ulti, lórum, 21, 66, snapszer, römi, stb, stb. Szerencse, hogy nem nagy tételben játszunk, mert akkor lenne: „Anyám add el a házat, fizesd ki az adósságot!” Karácsonyra vagy újévre kapok egy új ruhát, s akkor majd csináltatok fényképet.
87
Karácsonyig különben sem lehetne a hajam miatt. Nemsokára valóságos remete-frizurám lesz! Már most is jó nagy és gyorsan nő! Abbahagyom, mert négyre megyek el a suliba. 530103 Szilveszterkor a gimnáziumban, majd a kollégiumban táncoltam, meg ami azzal jár. (Reggelig.) Elég jól szórakoztam. Most keresem a Szikrában az „Úszás és vízilabda” c. szakkönyvet, de majd csak a jövő héten lesz. Egyébként éppen most jöttem haza kosármeccsről, az úttörők ellen játszottunk, győztünk 54:10-re. Remélem, feljebb kerülünk a bajnokságban a 8. helyről. Holnap játsszuk a legnehezebb meccsünket a Honvéd ellen. Sok szerencsét kívánok magunknak. A kosárlabdától eltekintve nagyon rosszul esik megint iskolába járni. Szerencsére ma még nem vették olyan szigorúan a felelést, mert bizony rosszul jártam volna. Még így is hétfőre el kell készíteni az eddig tanult történelem-anyagból a vázlatot, visszamenőleg is; továbbá vagy négy magyar-óra anyagát és házi feladatait pótolni. Na meg még be kell fejezni a földrajzi rajzot. Ráadásul most szombat este van és holtfáradt vagyok meg farkaséhes, holnap délelőtt pihenni kell a nagy meccsre, délután meccs és mozi. Jól nézek ki, ugye? Na de, ideje volna lefeküdni, (előbb azonban vacsorázni), mert nincs befűtve, s már nagykabátban is kezdek fázni. 530126 Most, hogy ilyen gyorsan közeledik a félév, piszkosul kell tanulni, és bizony majdnem minden este 10-1/2 11-kor fekszem le. Mást pedig nem csinálok, mint hűen követem Lenint: tanulok. A bizonyítványom nem lesz tiszta ötös, az fix. Sőt, történelemből hármast akar
88
adni Toka. (Megjegyzem, neki van igaza, hiszen egy egyes, egy hármas felelet és egy ötös doli után nem is érdemelnék jobbat!) Négyesem lesz még kémiából, biológiából, előreláthatólag másból nem. A korcsolyázás szempontjából jó idő van, csak sajnos nem érek rá. Szombaton voltam kint a Hungáriánál, következő szerdán másodszor, senki többet harmadszor. Sportéletünkben most legjelentősebb a kosárlabda. Már leírtam, hogyan kaptunk ki a III.C-től, amiért nem mehettünk borbélyhoz. Most más a helyzet. A Honvéddal döntetlent csináltunk, a Fáklyát megvertük. Mindkettő az erős csapatok közé tartozik. Ehhez hozzájön a tegnapi győzelmünk a IV.C. ellen. Ezek a meccsek némileg felvidították az osztályt, mostmár egész jó a hangulat. A múlt héten nyakkendőben kellett járni, ennek tiszteletére. A jövő vasárnap is nagyon nehéz meccsünk lesz a Vörös Meteor ellen. Szóval most annyira tanulok, hogy a rádiózást is abbahagytam egy ideig, a forrasztótrafó meg a bazár pihen és porosodik a szekrényben. Sőt, annyira mentem, hogy már kosártréningen sem voltam kétszer. Na majd félév után bepótolom! Állítólag csütörtökön – a konferencia napján – szünet lesz. Nagyon üdvösnek tetszik! Most volt itt kultúrverseny, énekkarunk kiváló minősítéssel továbbjutott a megyeire. Ha minden jól megy, felkerülünk az országosra is. Majd tavasszal megyünk vizsgázni morse-ból vagyis távirat adás-vételből. Ha igaz, a Szabadságharcos szövetség fizetné az útiköltséget Pestre. 530213 Valóban nem mentem fel Pestre (most). Ez a hideg, a vonatok rossz közlekedése, stb, stb.
89
miatt történt. Az időjárás itt tegnap és ma, de leginkább ma csoda jóra fordult. Ha így haladunk, nemsokára tavasz lesz! Már lehet kigombolt kabátban, hajadonfővel járkálni az utcán, és tele tüdővel beszívni a tavaszi illatú levegőt. Az utcákon már olvad a hó, a suli udvarán egyre több a hógolyózó pacák, és egyre több a rossz felelet (már akinél!). Kosárlabda terén is kezd rendbe jönni a dolog. Voltam ugyanis a sportorvosnál, és megengedte, hogy kosarazzak. Így benne vagyok a gimi válogatottban és a karcagi „nagy” csapatban – mához egy hétre Szolnokra megyünk a középiskolaira. Ez a „nagy” csapat a területi bajnokságon indul, és ha minden jól megy, az ország legkülönbözőbb vidékeire fogunk menni kosarazni: Szentendrére, Balassagyarmatra, Nyíregyházára. Legalábbis így van tervbe véve. A félévi bizim kettős meglepetést hozott. Írtam, hogy csak magyarból várok négyest, másból nem (magaviseletet kivéve). Nos, magyarból ötösöm lett, ellenben Dr. Gyergyói vadgesztenyeszelídítő és svábbogártenyésztő úr biológiából négyest adott. Igaz, hogy negyedévkor négyesem volt, és a 2. negyedévben volt egy hármas feleletem, de volt mellette három 5-ös is! Magatartásból természetesen négyesem van, de szerintem nem is érdemlek jobbat. Vannak ugyan olyanok is, akik azt tartják, hogy utóvégre egy alapszervi DISztitkárnak, osztálybizalminak illenék példát mutatni, de ugye ezeken már túlteszi magát az ember, akármennyire öntudatos is. Most kiment a fejemből, amiről írni akartam, mert jött Sanyi, de mivel még nem ebédeltem, visszament és majd jön később. Megvan! Az énekkarról akartam írni! Horváth most egy nagyszabású zene-estet tervez Bach és Haydn műveiből. Erre az alkalomra tanul most az énekkar egy Bach-korált – nagyon szép.
90
Bocsánat, helyesbítek, nem Haydn, hanem Händel, és az ő győzelmi indulója énekkarunk másik nagy száma. Azonkívül az úgynevezett kamara-kórusunk előadja Bach „Actus tragicus”át. Ez nagyon, majdnem hogy ultra-szép. A kamara-kórus tagjai a három karcagi kórus tagjai közül vannak kiválogatva, én is benne vagyok! (Nem nagyképűségből mondom!) Mindhárom mű zenekari kísérettel fog menni, érdemes lesz meghallgatni. ––––– 530218 ––––– Most volt nálunk az álarcosbál (szombaton). A baj csak az volt, hogy kevés jelmezes és sok idegen volt. Jómagam is felöltöztem holmi cowboynak. Elég jó jelmez volt, egyik barátom hozta Pestről, és meg is érte a 15 Ft-ot. Kár, hogy sokan megismertek, de hiszen ilyen magassággal, mint az enyém, mindenkit megismernek. (De már fő a tea!) Aztán abban a jelmezben táncoltam 5 óráig (reggel). Kicsit ugyan nyomta a csizma a lábomat, de hát kicsire nem adunk! Egyesek szerint egész jól állt a ruha rajtam. A fejemen széles kalap (sombrero), kockás ing, bőrdíszítéses mellény, a nyakamban pirostarka kendő; bőrdíszes és rojtos csizmanadrág, és csizma, na és a lényeg: két hatalmas pisztoly (colt) az övemben. Ponyvákból szedtem az egészet. Azért jól szórakoztunk. Én ½ 5-kor jöttem haza – nem délután – Elköltöttem kb. 30 forintot, más egyéb semmi. Én nem tudom, milyen szendvicsek voltak, ott, az ember megevett egyszuszra 3-4et, már kezdhette előlről. Így aztán nem csoda, hogy ment a pénz. ––––– Egyébként is nagy takarékosságban vagyunk, tanulmányi kirándulásra készülünk. Hogy hova?
91
Pest-Visegrád! (Na de ez még csak májusban lesz!) Kosármeccsünk a Vörös Meteor ellen sikeres volt, bár nem akkor vasárnap játszottuk le. 2 ponttal megvertük őket, de úgy, hogy Kiss Andris beteg volt (ő a csapat legjobbja). Ma szintén győztes meccs volt, a Vertikális csapatát vertük meg 82:17-re, hiszen a legrosszabb csapat. Viszont mi sem állunk jobban: Kiss Andris és Platzer híjával álltunk ki. Amúgy dobtunk volna nekik egy százast. Morseban, azaz rádiószakkörön igen jól haladunk. Már az összes jeleket ismerjük (mintegy 60-at). A 60 jelen kívül már nemzetközi rövidítéseket is tanultunk az úgynevezett Q-kódexből. Pl.: QRK? = Milyenek a vételviszonyok QRX? = Mikor hív újra? QTR? = Mennyi a pontos idő? QTC? = Van-e közölnivalója (távírata)? Persze ezek a rádiós életben szükséges jelek. De ismerjük ezenkívül az amatőrrövidítéseket is, ahol 2-3 betű egy-egy gondolatot jelent. Pl,: 73: szívélyes üdvözlet, 99 = szeretet és csók; stb, stb. 530322 ----Ma megkaptuk a kirándulás teljes és pontos programját (a Vadgesztenyeszelídítő kezd rendes ember lenni). Íme: Május 14-én, csütörtökön indulunk a déli személlyel. Még aznap este a Nemzeti Színházba megyünk (hogy mit adnak, azt még nem tudjuk). Május 15-én a kőbányai konzervgyárat és a sörgyárat látogatjuk meg délelőtt. Délután az állatkertbe, majd a vidám parkba megyünk. Este a Margitszigetre megyünk táncolni. Szombaton (16.) reggel indulunk hajóval Visegrádra, ahonnan este 9-kor érkezünk vissza Pestre.
92
17-én reggel a Gellérthegyre mászkálunk fel, és még ebéd előtt meglátogatjuk a Nemzeti Múzeumot (!) kb. két óra alatt! Délután Budára megyünk, a Szabadsághegy, Úttörővasút, stb, stb. jönnek sorra. Vasárnap este ugyanazzal a személlyel jövünk haza, amivel a múltkor jöttem. Elszállásolva a Rózsák terén leszünk, egy kollégiumban. – A program eléggé zsúfolt. Remek tavaszi idő van. Mióta hazajöttem, meg lehet veszni ettől a jó időtől! Már rügyeznek a fák, nemsokára nyílik a jácint, ibolya most is van már. Itt azt rebesgetik, hogy húsvét második napja munkanap lesz. Azért így is kettős ünnep: nagyszombat április 4-re esik. Már készítem a kölnisüveget! 530409 3-án (nagypéntek) Szolnokon voltunk az énekkarral szerepelni holmi díszelőadáson. Ott kaptuk meg a koreai kulturális küldöttség ajándékát: 3 eredeti kínai hanglemezt, és egy selyembe szőtt Kim-Ir-Szen arcképet. (Ez a küldöttség éppen akkor volt Pesten, amikor mi, és nagyon megtetszett nekik a szereplésünk, ezért ajándékoztak meg!) A énekkarral kapcsolatban itt a legkülönbözőbb rémhírek járják. Hallottam azt, hogy másodikok lettünk, első egy úttörőkórus. Hallottam azt is, miszerint az első helyezett kórus fele tanítónőkből állt, ezért elsők lettünk. Egy azonban biztos – Horváth Kis mondta –: az énekkar minden tagja oklevelet fog kapni. Majd idővel. Engem rettentően dühített és bosszantott, hogy nagyszombaton és hétfőn menni kellett suliba. Mivelünk azonban nehéz kitolni. Csináltunk magunknak húsvétot. Hétfőn délután felkerekedtünk és elmentünk locsolkodni. Nem
93
voltunk sok helyen, mindössze 7 helyen – beleértve egy tanárnőnket, Kató nénit is – voltunk. Az utolsó helyen azt hallottuk, hogy a lánykollégiumban tánc lesz. Nosza ½ 9-kor bevágódtunk oda is, persze már kaja nem volt, de táncolhattunk 1 óráig. Remek formában voltam – táncban értve – csak az volt a baj, hogy kevés lány volt, s akik voltak is, nem nagyon tudtak keringőzni. Ez az én szemszögemből igen nagy baj. Így aztán a húsvét eltelt minden nagyobb esemény nélkül, kivéve azt, hogy tönkre zabáltuk magunkat, és táncoltunk egy kicsit. Mostanában a délutánjaink is igen változatosan telnek. Legtöbbször összejövünk öten-hatan vizsgatételt kidolgozni – az idén már kémiából érettségizünk! – s a komoly munka után testedzés következik. Feloszlunk egyenlő erőkre és verekedés, dobálás, „bunyó” következik. Tegnap hárman-hárman voltunk, mert a felosztásban szerepet játszik az észak-dél. (Az osztályban ugyanis mindenki egy-egy országot képvisel, ezek szerint vannak déliek és északiak. Az ellenségeskedés persze mindig nagy. Jómagam északi vagyok: Norvégia.) Többek közt ellenem volt Disznós Miska, aki rettentő erejű gyerek, egyébként megyei birkózóbajnok, országos második helyezett. Ezzel kerültem én össze a közelharcban. Mondhatom, rettentően kikészített, összecsomagolt. Most is olyan izomlázam van tőle. Mindez azonban nem számít, így edződik az ember! Nemsoká kezdődik az úszóidény! Alig várom, hogy vízbe mehessek! Vasárnap már ki akarunk menni a Berekbe edzeni. Nemsokára kezdődik a komoly munka, készülődés a versenyekre, tréning, és a többi. Addig is, hogy el ne únjam magamat, versenyzek másban! Most lesz ugyanis az „Arany Dániel” matematikai verseny, ezen indulok én is. Már tréninget is tartottunk B. Major vezetésével tegnap és ma
94
délután. Mondhatom, remek szerkesztéseket csináltunk meg. Szinte élvezet megoldani! A versenyre nagy önbizalommal indulok, remélem, minden példát meg tudok oldani. 18-án, azaz szombaton lesz a verseny, délután 3–7-ig. Én nyugodtan merem állítani, hogy az egyik legérdekesebb tantárgy, azonkívül, hogy minden más tudomány alapja. ––––– 530409 Élvezem az aranyszabadság javait. Ugyanis ma (hétfőn) és holnap nem kell suliba menni, végtelen örömünkre. Holnap – ugyancsak „végtelen örömünkre” – ki kell menni a Dózsa tsz-be társadalmi munkára. „Jelentkezés önkéntes”. De nincs mit tennünk, a parancs az parancs. Majd kimegyünk, és el-”dolgozzuk” az időt. ––––– Kirándulásunk a választások miatt eltolódik. A biztosan fix időpontok a következők: 12-én, azaz kedden délután érkezünk Pestre a személlyel és 15-ről 16-ra virradó éjjel jövünk haza. Ezeken kívül csak a gyárlátogatás fix, hogy pénteken lesz. Egyébként biztosat nem tudok. Lehet, hogy a Nemzetibe megyünk, mi jobban szeretnénk az Operába, vagy az Operett-színházba. Ez majd attól függ, hová kapunk jegyet. 530424, vasárnap Itt ülök Szolnokon a váróteremben, s a teremnek megfelelően várok. Ugyanis matematikai versenyen vagyok – helyesebben voltam – a megyei középdöntőben. (Annakidején írtam én ennek a versenynek a városi fordulójáról.) Elég nehéz példák voltak, háromból egyet nem tudtam megoldani. Nem lényeges, országos verseny úgy sem lesz.
95
Amióta a kirándulásról hazajöttünk, piszkosul folyik a tanulás, készülünk a vizsgákra. Írásbelink már meg volt, s egy hét múlva itt a szóbeli! Különösen a biológiától félek, 44 tétel van, s én még egyet sem dolgoztam ki! Ajaj!!! Szerencse, hogy holnap már nem lesz tanítás, mert az holtbiztos dugót jelentene. Holnap a Berekbe megyünk, ha igaz, úszóverseny is lesz! Azon több eséllyel indulok, mint ezen a számtanon. ––––– 530530 ––––– Időközben megvolt a számtan szóbelink is. Meglehetősen potya tételt húztam, s amúgyis tudtam volna. Még három szóbeli van hátra! Magyar, kémia, biológia. Majdcsak lesz valahogy! ––––– Abba kell hagynom, mert a következő vizsgánk magyarból lesz, és nem mondhatnám, hogy olyan jajde sokat tanultam belőle. Egyébként igen kellemes körülmények között írok, a fürdőszobában fűtök, a hétvégi tisztítást készítem elő. Közben Ilmi Kecskével kártyázik keményen a konyhában. Hatvan, 530620, 12ó 35’ A múltkor nyári munkára kellett jelentkezni. Nem volt más választás, Ózdra megyünk a nyáron. Aztán jött Gyergyói: jelentkezzünk cséplési ellenőrnek. Oda is jelentkeztünk, annál is inkább, mert a kereseti lehetőség ott igen kecsegtető volt. Erre egyik tanárunk (Csávás Pista) ellőtte előlünk az ellenőrséget, gondolva, hogy így majd Ózdra megyünk. Mi azonban elhatároztuk, hogy csak azért se megyünk. Nekem sikerült az utolsó pillanatban Csabáékhoz bevágódni, s így
96
most útban vagyunk Selyp felé. Jelenleg három órát kell várnunk a csatlakozásra. ––––– A kirándulás óta az időm megfeszített tanulással telt el. A vizsgák előtt átvettem az egész anyagot. A végén már zakatolt a fejem, de fontos, hogy másnap a vizsgán tudtam. Így aztán meglett a kitűnőm, még magaviseletből is ötösöm van! (!!). Ebben a tekintetben Ilmi sem hozott szégyent „öreg fejemre”, ő is kitűnő. A fejemről jut eszembe, hogy most mindenki jót nevet, ha lát, ugyanis kopasz vagyok. Kopaszságomnak az az oka, hogy amikor megtudtuk, hogy az ellenőrségnek fuccs, kezet adtunk egymásnak, hogy aki jó melót talál, az levágatja a haját. Hát én elég jót találtam, Csabáék tavaly nyáron is kerestek ugyanennél a vállalatnál tisztán 2000 forintot. Az utóbbi időkben többször voltam moziban. Láttam az „Augusztusi vasárnap”-ot, nem volt valami jajdejó, csak a zenéje, aztán a „Sötétség”-et (tiszta propaganda), és az „Ifjú szívvel”-t (szintén zenész). A vizsgák előtt vasárnaponként kimentünk a Berekbe tréningezni, jól lesültem. Olyan leszek, mint egy rézbőrű. Selyp, 530805 (Ceruzával írok, kifogyott a tollamból a tinta, s ebben a szajré faluban még az sincs.) (Egyébként most, amikor ezt írom, Csaba a mellettem lévő ágyról állandóan provokál. Kénytelen vagyok egy késsel a kezemben sakkban tartani. Ezt csak úgy zárójelbe mondom.) Álmos vagyok. Nem csoda, hiszen ma is reggel 4-től dolgoztunk 3 óráig, holnap is így lesz. 530904
97
Megkezdődött a suli, már házi feladatok is vannak, pedig még csak 3 napja. Az osztályfőnökünk már nem Gyergyói, hanem Szász Béla. Ez elég baj, hiszen a kirándulásból alighanem semmi sem lesz. Egyébként meg vagyunk elégedve. – Az oroszt Varga Jóska tanítja, rettentő szigorú és általában nyírja a diákokat. Rettentő jó szeme van, az ember még csak kinyitja a szótárt, bele se néz, s már rászól: csukd be azt a szótárt Dévai fiam, mert huzat van. – Két új tanárunk is van. Az egyik Sáfrány Béla, matematika-fizika tanárunk. Fiatal, elég jó fiú. A másik Takács Pista, csak légót tanít, ővele még nem volt óránk, azt hiszem, még jobb lesz. Innen került ki, Karcagról, „szervuszt” köszönünk neki. Az öreg Schwirián már nem tanít, nem mondja, hogy: „te szélhámos, hóhányó svihák, úgy rúgok beléd, hogy a Kiss Andris papája operálja ki a lábomat!” ––––– Újabban rávetettem és rávetem magam a sportra (mi más szórakozásom lehetne?!). Ennélfogva máris jókora izomlázam van, pedig még csak kétszer kosaraztunk. Mi lesz még a télen! 530921 ––––– Most jut eszembe, hogy az úszóversenyről sem írtam. Hát az úgy volt, hogy egyszercsak azt mondja Varga Jóska: Fiúk, vasárnap úszóverseny Szolnokon. Ki nevez be? Én természetes, hogy beneveztem. Csak úgy tréning nélkül. 100 m mellben hatodik lettem – szép kis eredmény, mondhatom – de azért a 4×100-as vegyesváltónk csak hozott egy III. helyezést! Így aztán eggyel több érmem van. ––––– 531017
98
30-án, szerdán volt gimnáziumunk hagyományos – és hagyományosan rosszul sikerülő – hadijátéka. Az egészben az volt a lényeg, hogy 6,5 km-t kellett megtenni gyorsított menetben (50 lépés futás, 50 gyaloglás) 45 perc alatt teljes cuccal, hátizsákkal, kabátban, bakancsban. Képzelheted, milyen jól esett (!) utána lefeküdni. Utána számháború volt: a lányok jól „beásva” az erdőben, mi kinn a sík földön, tankolás tilos, szóval a lányok mindenkit leolvastak. Engem elsőnek. (Nem is csodálkozom, hiszen a számom 9624 volt, ami összeadva 9+6+2+4=21 !) Azután jött a számháborúra derű: gyerünk a Berekbe! (5 km). Ott hagyományos gimn. házi-úszóverseny. Beneveztem 6 számban, elhoztam 6 helyezést. Mégpedig: mell I. pillangó I. gyors III. hát III. vegyesváltó I. gyorsváltó II. A versenyszámok egymásután voltak, a végén alig tudtam kimenni a vízből. (Még azt sem mondhattam, hogy kint vagyok a vízből.) Ha tényleg megkapjuk a plecsniket, akkor már 17 lesz! Még mindezek után végigdrukkoltunk egy kosármeccset (ez annyi, mintha játszottunk volna, sőt) és csakúgy zuhantunk bele az ágyba. ––––– Szász Béla szerint az osztály jelenlegi irodalmi színvonala „gyengus”. A suli olyan, mint mindig, azzal a kivétellel, hogy idáig összesen nem tanultam annyit, mint az idén fogok! A magyar könyvünk csekély 550 oldal, az orosz kétszer 300 (nyelvtan és irodalom), a fizika, számtan szintén. Van mit megtanulni! Különben egy tanítványom is van, Virág Sanyi,
99
együtt tanulunk. Gondolom, így legalább én is fogok tanulni. ––––– 531122 Az elmúlt hónap alatt sok víz lefolyt a Dunán. Nálunk is sok dolog történt. Minden rugkapálásom ellenére megválasztottak osztálytitkárnak, bár mostmár én sem bánom. Legalább a DISz-ben is végzek valami munkát. Azt mondják, nagyon számít az egyetemi felvételeknél, s már idestova oda fogok kerülni. Tanulás terén is elég jól állok. Egy hónap alatt csak kétszer „lőttem be” (értsd dugóztam be), egyszer fizikából, egyszer magyarból. Egyik sem veszélyes. Negyedévkor egyébként nagy meglepetés ért: magaviseletből ötösöm volt! Nagy szó ez nálam! Sportban határozott fejlődést mutatok (ez nem az én véleményem!). A karcagi Spartakusban játszom, meg a városi bajnokságban is elég jól szerepeltünk. Eddig két meccset játszottunk, mindkettőt magasan megnyertük. Azt hiszem, az idén az osztályunk csapata a bajnokság 2. helyét veszélyeztetni fogja. Új tornatanárunk is van. Karcagi fiú, jól ismerem, Szepesvári Gabinak hívják. Az öreg Szepesvári gyógyszerész fia. Nagyon klassz tanár, körülbelül sor fog kerülni a karcagi vívócsapat megszervezésére is, mert Gabi nagyon jól vív. Énekkarunk elég jól működik. Éppen ma voltak lenn a rádióból, és lemezre vették az énekkarunk, az úttörő énekkar és az úttörő zenekar néhány számát. Meg is szenvedtünk érte! Délelőtt ¾ 11-re kellett felmenni a suliba. 12-ig vártuk a vágókocsit, 12-től 1-ig mindenki hazamehetett ebédelni. Én nem jöttem haza, az ebéd úgy sem lett volna még kész. Így aztán úgy öt óra felé eresztették haza a
100
jónépet. Nem mondom, némileg kárpótolja a jónépet az, hogy a felvétel nagyon jól sikerült, és a rádió szombaton (28-án) ¼ 3-kor közvetíteni fogja ezt a riportot. 540103 Unalmasan teltek a napok, 6-án elkezdtünk tanulni, ugye mégis illő, hogy a rendes diák a szünidő utolsó napjait tanulással töltse! Akkor aztán bevágott a bomba! 10 nap (szénszünet) hosszabbítás! A könyvek, füzetek úgy repültek a sarokba, mint a huzat! Délutánonként 8-an, sőt 10-en is összejöttünk a kollégiumban Ciginél, és elkártyáztuk, elsakkoztuk az időt. Máskor meg felmentünk a sportszékházba és 9-10 óráig ping-pongoztunk. Így aztán elég jól telt az idő, észre sem vettük, hogy már 19-e volt. Akkor aztán jöttek a rémhírek: még 10 nap hosszabbítás lesz! azonban nem lett semmi. 20-án kénytelenek voltunk egy kicsit tanulni, és 21-én megkezdődött a suli. Ettől kezdve nagyon lassan telt az idő. Visszazökkentünk a régi, rendes kerékvágásba. Belevetettem magamat a tanulásba; félévre legalább jeles akarok lenni. Megkezdődött a melózás. Egyetlen felüdülést, kikapcsolódást a szombat-vasárnapi kosármeccsek jelentik. Mostmár én is kosarazok, bár a sportorvos még nem engedte meg, még mindig 140 a vérnyomásom. Most itthon vannak az egyetemisták, és ha minden jól megy, ma este játszom ellenük az iskola-válogatottban. Holnap pedig az „évszázad mérkőzése” lesz, a IV.b – III.b. Ugyanis a kosárbajnoki címért három csapat versenyez, a Spartakus, a IV-b. és mi. A Spartakus már megverte a negyediket, és így a holnapi meccs dönti el, hogy a 2. vagy a 3. helyezést érjük el. A félévi bizim körülbelül a következő lesz: magaviselet, magyar: 4, a többi 5. Magyarból
101
nem azért lesz négyesem, mert nem szeretem, hanem, mert összevesztem Szászszal. (Ő ugyanis a magyar-történelem tanárunk, ráadásul osztályfőnök is.) Helyesebben mondva ő veszekedett, én meg hallgattam. ––––– Most lesz 6-án a hagyományos álarcosbál. Jelenleg nem áll szándékomban felöltözni, hiszen úgyis megismernek! Ilyen marha nagy kamasz nincs még egy a gimnáziumban! Az álarcosbálon különben más elfoglaltságom is lesz. A suli jazz-zenekarában játszok, dobon és cintányéron! 540308 Mióta Pestről hazajöttem, itthon egyre tavaszibbá vált az idő. A hó szinte egyik napról a másikra eltűnt, langyos szél fújdogált egész nap. Igaz, hogy a rossz oldala is megvan, mert a hó helyét sár foglalta el, de bőven kárpótolja az embert az, hogy megint járhat hajdonfővel, kigombolt kabátban. Kinn a szabadban olyan jól esik egyszer-egyszer nagyot, mélyet lélegzeni a tavaszi levegőből, vagy elbámészkodni azon, milyen kék is az ég... és így tovább. Természetes, hogy egyre kevesebb kedvünk van a tanuláshoz, inkább „lóg” a diák. –––––
102
A múlt héten péntek déltől tegnap délutánig Debrecenben voltunk, a középiskolás területi bajnokságon mi képviseltük Szolnok megyét. Négy férfi és három női csapat vett részt a kétnapos tornán. A férfi csapatok: budapesti piarista gimnázium, Debrecen, Nyíregyháza és Karcag, a női csapatok Budapest, Szolnok és Nagykálló voltak. Tehát pénteken délben indultunk Debrecenbe. Délután pihenő, kötelező alvás volt, tekintettel az elkövetkező mérkőzésekre. Este bőséges és jó (!) vacsorát kaptunk, szintúgy a másnapi reggeli is az volt. Szombaton délelőtt az egyetem tornacsarnokában Nyíregyháza ellen játszottunk. Magasan nyertük a meccset, körülbelül 20 pont fölénnyel. Ezzel már biztosítva volt a harmadik hely. Délután a debreceni gimivel kerültünk össze. A mérkőzés nagyon nekünk állt, vezettünk is végig. Azonban az időmérő, a jegyző és az egyik bíró – debreceni volt – mondjak-e még egyebet? A meccset nem fújták le, pedig vezettünk 2 ponttal, és amikor a debreceniek kiegyenlítettek, egyből vége lett a meccsnek!
103
Az eredmény tehát 48:48 volt. Mivel döntetlen eredmény nem lehet a bajnokságon, öt perc hosszabbítást rendeltek el. Már az öt perc régen letelt, amikor 4 ponttal vezettünk, a debreceniek a bíró jóvoltából kiegyenlíthettek, sőt elhúzhattak 2 ponttal. A piszkos bíró akkor fújta le a meccset, amikor Platzer egy hosszú labdából kosarat dobott. Persze sípszó után történt a dobás, nem volt semmi további mese. Hátra volt a piarok elleni meccs. Erre vasárnap délelőtt került sor – Közben érdekes dolog történt: Nyíregyháza megverte Debrecent, így biztos II. helyünk volt. Azonban Debrecen megóvta a meccset, mert a jegyzőkönyvbe Nagy Miklós helyett Nagy Zoltánt írtak be (!!!). Az óvást megadták, és a Karcag-Budapest meccs döntötte el a bajnokság sorsát. Ott aztán nem volt mese. A pesti fiúk magasan nyertek, 105:29-re kaptunk ki. Szinte lehengereltek minket. Ezzel eldőlt a sorsunk: Debrecen második lett, mi pedig megelégedtünk a harmadik hellyel. Azért megérte. A Bikában aludtunk, ingyen ettünk két napig. Érdemes kosarazni! ––––– Most két vasárnap szünetünk lesz, aztán kezdődik a nagy területi bajnokság! Első meccsünk itthon lesz a szolnoki Haladás ellen. A továbbiakban játszani fogunk a salgótarjáni Bányász, a salgótarjáni Vasas, a ceglédi Lokomotív, Szentendre, Törökszentmiklós, egyszóval egész nagy csapatok ellen részint itthon, részint ott, ahol. Még jóformán be sem fejeztem a lógást, már megint lógok. Délután a Rákosi Mátyás tanulmányi versenyen veszek részt magyarból. Ezért már 11-kor eljöttünk a suliból, mert kettőre vissza kell menni. Ha ez a dolgozatom sikerül, akkor csak számtanból veszek részt a további versenyek közül, ha nem sikerül, akkor
104
oroszból is. Tudniillik csak két tantárgyból lehet indulni egy pacáknak. 540510 Mostanában rengeteget utazok. Április 11-én a nagykátai Petőfivel játszottunk itthon, ezt csak azért említem meg, mert Nagykáta. Utána – 13-án láttuk a „Tavasz a jégen”-t. Mondhatom, káprázatos film volt! Egyszerűen bámulatos. Rendezés, téma, szereplők, alakítások, technikai megoldás – egyszóval le a kalappal. Le a lanttal, írta Petőfi Antal. Ez után jött egy nagy lógás. Szombaton Törökszentmiklósra mentünk énekelni, vasárnap Cegléden játszottunk. Itthon hétfőn locsoltunk, igaz, hogy nem sok helyen voltunk, de legalább hozott egy kis változatosságot. Este tánc volt a lánykoliban, amelyen csak 1 óráig, ill. ½ 2-ig maradtam, tekintettel a keddi számtan-versenyre. Így aztán remekül felkészülve, kipihenten ültem vonatra kedden ½ 6-kor, négyórai alvás után. A verseny elég gyengén sikerült, bár a feladatok nem voltak nehezek. Három példából kettőt oldottam meg. A végén már teljesen paffá voltam, a fejem zúgott, zakatolt, és mindig azt járt a fejemben: „Első hóvirág, kidugja kis fejét a hó alól...” Hogy miért éppen ez, azt nem tudom. A szürke hétköznapokon – értem ez alatt azt, amikor Karcagon voltunk – keményen folytak a „Csikós” próbái. Szász úr rengeteget szidott, lehülyézett, de nem volt baj. Bizony, majd minden este 8–1/2 9-kor mentünk haza. Még akkor kellett (volna) tanulni másnapra! A munka nagy ünnepét Salgótarjánban töltöttük. A Salgótarjáni Bányásszal kellett játszanunk 2-án, így már 30-án délben elindultunk. Utunk borzasztó kényelmes volt, Szolnokig gyors, aztán személy párnáson utaztunk. Este – helyesebben éjjel – 12-kor
105
érkeztünk pont bele egy nagy esőbe. Reggel díszlövésekre ébredtünk, majd a szálló ablakából néztük végig a felvonulást. Borzasztó volt az időjárás! Reggel 7-kor még zuhogott, mintha dézsából öntenék, 9-re felszáradt, mehetett a kivonulás. Délben 12 után megint megeredt, 3-kor megint jó idő volt. Este azután másnap reggelig esett. 2-án nagyon jó időnk volt, győztünk, és hazajöttünk – Szolnokra. Ott ugyanis leszálltunk, mert az énekkarnak énekelnie kellett. Majd hazajöttünk. 3.-ától 7.-éig mindennap 3-4 órás Csikóspróbát szenvedtünk végig. Ezen felül is volt még dolog elég: ruhákat beszerezni, díszletet festeni, ajajaj!!! Node meg is lett az eredmény! 7-én este előadtuk, akarom mondani „bedobtuk” a dolgot. Teltház volt, sőt, a jegy kevés volt. Amikor először néztünk szembe azzal az ötszáz-egynéhány pár szemmel, nem mondom, kicsit zavarban voltunk, de leküzdöttük a zavart és fényes sikerünk lett. Az erkölcsi sikeren kívül 1700 forint. Kiadásunk alig volt, ruha, díszlet mind saját gyártmányú volt. Másnap aztán mentünk a fényképészhez, és előadtuk magunkat. Legközelebb azt hiszem 12-én adjuk elő, akkor lesz legközelebb szabad a mozihelyiség. Tegnapelőtt volt a ballagás is. 12 órakor, délben, a negyedikesek elballagtak, megszűntek tovább az iskola kötelékeibe tartozni. Mi vagyunk a suliban a legöregebbek. Jövőre mi ballagunk. Istenem, hogy elrepül az idő. Hiszen úgy tűnik, mintha még most lett volna az előbb, amikor félénken, szerényen bevonultunk a gimnázium kapuján, és először álltunk az évnyitón a tornateremben! Pedig idestova négy éve lesz! Hiába, öregszünk, öregszünk. Még egy év, aztán... Ki tudja, merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen...
106
Visszatérve a ballagásra, este volt a nagy ballagás, de sajnos, szép terveinknek befütyült egy jó nagy eső. Úgy terveztük, hogy fáklyás menetben kísérjük a negyedikeseket, a maturandusokat, de ez elmaradt. Így csak búcsúzás és búcsúztatás volt. Kérdezed, mi is akarok én valójában lenni? Az elektromérnöki, vagy még inkább a rádiómérnöki pályát választottam. Ezekre mindig szükség van, egy kezdő rádiómérnök fizetése 2000 körül mászkál. Azonkívül nagy jövő vár az elektromosságra, nem hiába nevezik a XX. századot az elektromosság századának. Tisztában vagyok azzal, hogy feltétlenül ide van a legtöbb jelentkező, de bízok abban, hogy egy kitűnő érettségi majdcsak lendít valamit rajtam! Ha oda nem vesznek fel, megyek vegyészmérnöknek. Ha oda sem, építésznek. Valahova csak fel fognak venni! Visszatérve az eseménysorozatra, ki kell még egészítenem azzal, hogy tegnap a csepeli Autó Vasast győztük le 79:54-re. Klassz volt. Bár én keveset játszom meccseken, a csapatban benne vagyok és megyünk, oda, ahova. Engem nem nagyon izgat, ha nem játszok, ingyen élek 1-2 napig, utazok, látom a világot. Jövő vasárnap pihenünk, 23-án pedig Szentendrére megyünk játszani. Körülbelül szombaton este érkezünk, valamelyik szállóban alszunk és délelőtt játszunk Szentendrén. Vasárnap délután valószínűleg szabadok leszünk. Ja igen. A nyáron több, mint valószínű, hogy megint Selypre megyünk dolgozni. Állítólag megint kilátásba van helyezve 18002000 forint. Ha jól keresünk, a nyár végén, de lehet hogy közben is, felruccanok (Selypre) Pestre. Látod, milyen szórakozott vagyok, most is Selypet írtam Pest helyett! Hiába, itt a tavasz. Egyre kevesebb kedvvel tanul az ember, szívesebben kószál a szabadban, minthogy
107
otthon üljön és tanuljon. Itt van a tavasz lehelete. Van benne valami. Az ember milyen szeretettel néz a fenyőfa selymes hajtásaira, a tetőtől talpig virágba borult meggyfákra, az almafa rózsaszín virágain döngicsélő méhekre, a gyöngyvirágra, a jácintra, az orgonára; és nem tudja, miért? Lelke sokkal fogékonyabb, sokkal érzékenyebb a szép iránt, és nem tudja, mi az oka? Az, hogy ilyenkor meglegyinti az embert a tavasz lehelete. Ennyiben nem irigylem a nagyvárost. Hol van ott a Természet? Korlátozva egy virágcserépbe, vagy óvatosan gondozva egy parkban? Mennyire más az, mint ez!!!
108
Belépett életembe a NŐ Ha figyelembe vesszük, hogy az előző fejezet utolsó bejegyzésének megírásakor, azaz 1954 tavaszán már harmadikos gimnazista voltam, akkor már „csak” egy év meg egy kicsi volt hátra az érettségiig. Csakhogy: a kosárlabda mellé beütött a szerelem. Mégpedig olyan komolyan, hogy kezdtem elmaradozni az edzésekről. Ez aztán odáig fajult, hogy az edzőtől én is megkaptam a legrettenetesebb felszólítást: „Fiam, még egy ilyen hiányzás, és leadod a szerelést”. Én pedig leadtam, mert szerelmes voltam, de nagyon. Nem először, hiszen másodikos elemista koromtól kezdve egyfolytában szerelmes voltam, amit alapjában véve nagyonis egészségesnek tartok mai napig is: mindig a lányok érdekeltek jobban, mint a fiúk (lásd előbb). Két, később megírt novella-félében ilyenféleképpen emlékeztem vissza a harmadik gimnázium második félévének (1954) Húsvétjára és a saját 1955-ös ballagásomra. A Húsvétnál felhívom a nyájas olvasó figyelmét az előző levelezés utolsó levelének dátumára: 1954. május 10. Ebben az évben Húsvét vasárnapja április 18-ra esett. Húsvét A társaság Kocsis Joliéknál mégegyszer elbúcsúzott a szülőktől: – Hát akkor még egyszer boldog ünnepeket kívánunk! – és azzal elindultunk. Sötét, csúszós úton botorkáltunk a lánykoli felé. „Kicsit” már érzett rajtunk a húsvét hangulata: spiccesek voltunk, hangoskodtunk, nevettünk egész úton. Odaérve azért kicsit elfogódottan léptünk be a tanulóba, ahol össze voltak tolva az asztalok, székek, és szólt a zene. És az egyik
109
asztalnak támaszkodva, ott állt mustársárga ruhájában, csinosan, mosolyogva – Franci... Perey Franciska. Talán nem is gondolkozva, először őhozzá léptem oda, és kicsavartam a kölnisüveg tetejét, meglocsoltam: boldog húsvéti ünnepeket kívánok! – és táncolni kezdtünk. Szép este volt. A lemezek ugyanolyan ócskák voltak, mint azelőtt; a lányok, fiúk ugyanazok, de bennem változott valami. Akkor még nem tudtam, nem akartam tudni, de akkor én megéreztem, hogy valami vonzza felém azt a lányt, azt a lányt, aki jól táncol, kedvesen beszélget és csinos. Forró tangókat táncoltunk együtt, szédítő keringőket, és én azelőtt soha nem mondtam olyan őszintén senkinek tánc után azt: „köszönöm”, mint akkor. És éjjel egy óra felé, amikor már haza kellett mennem, nagyon jól éreztem magamat. Pedig a húsvéti szesz hatása egykettőre elmúlt, helyette valami más mámor költözött belém. Egyre csak az az utolsó dal járt az eszemben, amelyre táncoltunk: „Kislány, látod, kék ma az ég ..” „Mindig gyűlöltem én a cifra szóvirágokat, mégis elmondanám, hogy hozzád kötném sorsomat...” A dallal együtt éreztem magamban Franci karjának szorítását, a derekát az én karom alatt, forró kebleit a mellemen... Éreztem Őt... A nőt, aki hódít, aki bolondító, szédítő, vadító és mégis szép, tiszta, egyszerű jelenség... Furcsa volt... Furcsa volt, hogy én, aki addig csak távolról szerettem, aki jóformán kétszer-háromszor csókoltam lányt, nőt még soha – egyszerre csak azt éreztem, hogy valaki tánc közben hozzám simul, forrón, forralóan... Megpezsdült bennem a tavasz. Az első tavasz... Eleinte azt hittem, hogy a régi „szerelem” nyert új tartalmat, új értelmet az új tavasszal... Jó idő beletelt, – egy hónap –
110
mire rájöttem, hogy egészen új az, amit érzek, hogy engem meghódított egy nő, akármennyire is tiltakoztam az ellen. Meghódított, és ennek ellenére még ma is fennáll a világ rendje, változás mindössze ennyi: attól a naptól két „ember”-rel többet számlál a föld. Budapest, 1956. április 19. Ballagás A gimnázium olyan volt, mint egy megbolygatott méhkas. Búcsúzott a negyedik osztály, ballagásra készülődött az egész iskola. Lányok rohangáltak virágokkal, fiúk lopott színes krétával a táblára rajzoltak szép és okos mondásokat... Végre felhangzott a folyosó végéről az ének: Ballag már a vén diák, tovább, tovább. Komolyarcú, sötétkék ruhás fiúk és lányok fordultak ki a negyedik osztály ajtaján. Meghatottságtól kicsit remegő hangjukon érezni lehetett: mégsem olyan kis dolog ez – otthagyni azt az iskolát, ahol négy évig nyúzták őket a tanárok, azt az társaságot, amely négy évig jóban-rosszban együtt volt, és amelyet mostmár szét fog szórni az Élet vihara. „Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt...” Jóska hosszú fiú volt, ott lépkedett a legelső három között, kezében egy virágcsokor, amit valamelyik osztályban nyomtak a kezébe. Hangja néha kihallatszott az éneklő hangok közül, ilyenkor mindig elszégyellte egy kicsit magát. Sorra maradtak el az osztályok, a kémiai előadó, a tanári szoba, és ott álltak a II.a. előtt, az Éváék osztálya előtt. – Na essünk túl ezen is hamar – gondolta Jóska, mert az igazat megvallva kissé már únta az ünnepélyességet, és meghatottsága felett
111
már-már úrrá lett az ismételgetésekből következő malom-féle megszokás. A II.a. szépen fel volt díszítve és az osztály tagjai – szokás szerint – ott álltak körben a fal mellett. Jóska szeme, amint belépett, Évát kereste, és amikor tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, Évából kitört a zokogás. Hirtelen eszébe jutott minden, a tízpercek, amelyeket együtt töltöttek kinn az udvaron annál a fánál, a bujkálások Toka elől, aki megtiltotta, hogy találkozzanak... – Ennek most örökre vége? Ez rettenetes! – gondolta, vagy inkább csak érezte. Jóska szeme is nedves volt egy kicsit. Pillanatra megtorpant, és ami ezután következett, azt nem az ész diktálta, nem is a tudat, csak úgy jött magától. Jóska kivált a sorból, határozott léptekkel odament Évához. Na, ne sírj – suttogta szinte durúzsolva a lány fülébe, és megsimogatta nagy barna haját. – Ne sírj! Aztán, hogy ő is el ne sírja magát, gyorsan letört egy orgonaágat a kezében lévő csokorból, és Évának nyújtotta. – Neked adom – de nem tudta folytatni, már torkában érezte a fojtogatást. Szemében megjelent két meleg könnycsepp. Amikor szelíd erőszakkal maga felé fordította a lány arcát, és megcsókolta a homlokát, a két nagy könnycsepp legurult Éva pihés arcán és összevegyült az ő könnyeivel. Hogy közben mennyi idő telt el, tíz perc vagy egy óra? Jóska nem tudta, nem is érdekelte. Hogy a ballagó osztály többi tagja várt-e rá vagy nem, hogy Éva osztálytársai odafigyeltek, vagy nem, arra nem emlékezett. Csak amikor Éva könnyein áttört a szeretet napsugaras mosolya, akkor lépett be megint a sorba és haladt tovább az ünnepélyes menet.
112
„Válásra int immár az óra... szeressétek a vén diákot!...” – hangzott a széles falak boltívei alatt, és aztán megkondult a csengő, az öreg, ősz Laci Bácsi kinyitotta a gimnázium nagy kapuját, és a IV. osztály megindult utolsó gimnáziumi útjára. Kinn ragyogó májusi nap volt, a szabad levegő, a kék ég és a meleg, aranyos napfény mintha az életet jelentette volna a diákok számára. Az Életet, amelybe mindig kívánkoztak az iskola padjaiból, amely olyannak látszott előttük, mint akkor az a májusi napfény az iskola homályos, hűvös folyosójából. Utolsót kondult a csengő, a „maturandusok” kiléptek a gimnázium kapuján, és a májusi napfény befogadta az Életbe indulók új kis csapatát. Budapest, 1958. I. 21.
113
Karcagról Budapestre
Ide kívánkozna egy kis összefoglaló, mert hiszen leérettségiztem és felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre. Középiskolában sok mindennel foglalkoztam, talán legkevésbé a tanulással: könnyen tanultam (ami az akkori követelmények mellett nem volt valami nagy dolog). Édesanyámnak nevelési alapelve volt, hogy a gyereknek mindenkor legyen elfoglaltsága, ne legyen szabadideje. Ennek megfelelően sok minden belefért az „órarendembe”: zongoraóra, vívás, zeneiskola, énekkar, nyári pénzkereset, úszás, iskola-tánczenekar (dob), gyorsírás, kosárlabda, tánciskola, szerelem, rádióskör, irodalmi szakkör. Majdnem mindig kitűnő tanuló voltam de nem stréber, emiatt a többiek egyáltalán nem utáltak. Érettségizés előtt a megyeközpontban meglepetést okoztam, mert a Középiskolai Tanulmányi versenyeken matematikánál, irodalomnál, történelemnél és orosznál találkoztak velem; holott legfeljebb két tantárgyban indíthattak volna. Az akkori versenyrendszerben általában tovább jutottam, egy alkalommal Jóború Magda oktatásügyi miniszter aláírásával könyvjutalmat is kaptam, sőt a sajtóba is bekerültünk (Szolnokmegyei Néplap).
Egy szóval: visszatekintve úgy tűnik, hogy nagypofájú, beképzelt gyerek voltam. 114
Az egyetemen ért a nagy csalódás: korábban megszokott volt, hogy „mindenben az első, a legjobb” (mármint hogy én), itt meg pillanatok alatt kiderült, hogy százával vannak az évfolyamon hasonlók, sőt, jónéhányan lényegesen jobbak, okosabbak, mint én. Amikor a középiskolai ábrázoló geometria két éves anyagát két előadáson ismételtük át, az is kiderült, hogy itt bizony a gimnáziumi „tanulási” módszerek semmit sem érnek – az egyetemen keményen kell tanulni, időt és fáradságot nem kímélve.
115
Bevezetés
1956
1. mottó, az 50-es évek elejéről: – Maga is partizán volt? – Nem, de már intézik… 2. mottó, az ötvenes évek végéről: – De ismerős! Megvan: együtt lőttük a pártházat! – Mikor? Melyiket? – Hát mikor melyiket…”
Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején dolgozott az Izzó (Egyesült Izzólámpa és Villamossági Részvénytársaság, TUNGSRAM) Beruházási Osztályán egy nyugdíjhoz közeledő férfi, S. Feri bácsi. Legendák szóltak arról, hogy anno berepülő pilóta volt a Messerschmitt (német katonai) repülőgépgyárban. Megnyilatkozásai alapján magunk közt csak „öreg reakciós”-nak becéztük. Egyszer az Izzó Vákuumtechnikai Gépgyárának igazgatója, M. elvtárs, nyugdíjba vonulása alkalmából Munkaérdemrend Arany Fokozat kitüntetést kapott, ami nem volt kis szó. A kitüntetés indokolásában többek között az is szerepelt, hogy személyesen részt vett abban a partizánakcióban, amelynek során az újpesti víztornyot megmentették a németek által elhatározott felrobbantástól. Feri bácsi ezt így kommentálta: „Öcsém, ha most mindenki egyszerre odamenne, aki azt állítja magáról, hogy segített megmenteni az újpesti víztornyot, nem férnének el a téren.” ...... Elhatároztam, hogy leírom személyes emlékeimet 1956ról. Veresegyház, 2006. február
116
Október 23. előtt ’56 nyarán, az akkori egyetemi képzési rendnek megfelelően az első és második tanév között egyhónapos katonai kiképzésen vettünk részt. (Az első – második – harmadik év során rendes tantárgyként szereplő Honvédelmi Ismeretek mellett ezen tanévek utáni nyáron egy-egy hónapos gyakorlati kiképzés, majd a diploma megszerzése után három hónapos tartalékos-tiszti tanfolyam tette (volna) teljessé kiképzésünket.) Ott, Kecskeméten, a valamilyen számú Önálló Hírzászlóaljnál tartott politikai foglalkozáson értesültünk a poznani eseményekről. A zlj poltiszt (fiatalabbak kedvéért: zászlóalj politikai tiszt, v. ö. komisszár) ismertetője ugyan titkolt röhejbe fulladt, ugyanis ezzel a mondattal fejezte be értékelését: „Elvtársak, nem engedhessük meg, hogy gátat emeljenek mellénk a buzeránsok!” Takarodó és villanyoltás után megkíséreltük értelmezni ezt a mondatot – feltehetően azt akarta illusztrálni, hogy Magyarországon ilyesmi nem fordulhat elő. Aztán ezt a szórványinformációt elfedte a „célazelőttünkfekvőmellalak alsószéleközepe, egytölténytfekvetöltsviszakozz”, meg a többi apró szórakozás. A tanév rendben kezdődött. Hallottunk ugyan valamilyen (Pesten szerveződő) Petőfi-körről, de „jogászok, bölcsészek” legyintéssel elintéztük. Nekünk, Budán, a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Kar másodéves hallgatóinak fontosabbnak tűnt a matematika- és mechanika-szigorlat, nameg a Villamosipari Anyagok Technológiája a dr. Vasvári N. (nagyképű) Ferenc által vezetett tanszéken. Személy szerint engem más, egyáltalán nem politikai gondok is foglalkoztattak. Én még benne voltam egy hatalmas diákszerelemben (Franciska), de a szerelem már erősen gyengélkedett, mondhatni: haldoklott. Kikapcsolódásként elolvasható egy kissé irodalmi indíttatású naplórészlet, amelyet 1956. október 21-én, vasárnap este írtam le (174. oldal). 117
A koleszban (BME Diákszállója, Bp. I. Hess András tér 5, háború előtt Pénzügyi Palota) kb. 1500 fiúhallgató lakott, vegyesen gépész- villamosmérnökhallgatók, I.-V. évesig. Valószínűleg már korábban is beszélgettünk ilyesmikről, de igazán emlékezetes az október 22-én este, a kolesz ebédlőjében tartott diákgyűlés maradt. A felszólalók sorban adtak hangot a diákság véleményének: – Tűrhetetlen a menzakoszt minősége! – Ne legyen kötelező az orosz nyelv tanulása! – És egyáltalán. menjenek ki az oroszok Magyarországról! Ilyen és hasonló „felvetések”-ből fogalmazódott meg az ifjúság 14 (tizennégy) pontja. Elhatároztuk, hogy a követeléseket ki kell nyomtatni azzal a röplappal együtt, amelyen meghívjuk Budapest valamennyi fiatalját egy 24-én tartandó ifjúsági nagygyűlésre. A röpcédulákon ez állt: „Munkásfiatalok! A Műegyetem kertjében csütörtökön, október 25-én ifjúsági nagygyűlés lesz. Gyertek el mindnyájan! Minden fiatalnak össze kell fogni! Közösek a céljaink!” Valaki felajánlotta, hogy az Egyetem valamelyik tanszékén lévő stencil-géphez hozzá tud férni, de kevés a papír. Közvetlen közelemből ugrott fel egy amúgyis vöröshajú és pirosképű srác: – Felajánlom az orosz-jegyzethez félretett összes A4-es papíromat! A Honvédelmi Tanszékről Marián alezredes rövid oktatást tartott a 23-án délutánra tervezett, a lengyelek iránt érzett szolidaritás kifejezését célzó felvonulásról. 14 órakor indulunk a Műegyetem kertjéből, végig a budai Duna-part utcáin a Bemtérre. A menetoszlopot a kolesz vezeti nyolcas sorokban, a sorok szélén az erősebb fizikumú, sportoló fiúk menjenek. A sorokban egymásba karolva, egymást támasztva-védve haladunk, idegeneket nem engedünk be a sorokba (esetleges provokáció!). A legfontosabb, hogy ne térjünk el a meghatározott útvonaltól, és fegyelmezetten fejezzük be a felvonulást. 118
Késő este vagy kora éjszaka megérkeztek a röplapok, elkészült a terjesztési beosztás. Nekünk Lacival reggel, a hatkor kezdődő műszakba érkező fiatalok jutottak, a Ganz-Mávag gyárnál.
Október 23.
Nem is emlékszem pontosan, mikor, de istentelenül korán kellett kelnünk, hogy a Várból fél hatra kiérjünk a Jászberényi útra. Abszolút éjszaka volt, amikor Lacival ketten elindultunk a Fortuna utcán a Széna téri villamosmegálló felé. Kicsit vacogtunk a hidegtől. Párbeszéd: – Tudod, hogy most történelmet csinálunk? – Igen. Képzeld el, hogy nagyapa korunkban, majd amikor a térdemre ültetem az unokákat, így kezdjük a mesét: „Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna… Másodéves műegyetemi hallgató voltam…” Nem igazán volt sikerünk a röplap-osztogatással. Volt, aki olvasatlanul eldobta, volt, aki zsebre tette azzal, hogy majd elolvasom. Most azt gondolom, hogy jobb lett volna valami frappáns szöveget előadni, ehelyett valami ilyesmit mondtam a szembejövő fiatal embereknek: gyertek el holnap a Műegyetem kertjébe, minden fiatalt várunk – ezzel kezébe nyomtam egy röpcédulát. Délelőtt még előadások vagy egyéb foglalkozások voltak. Megebédeltünk a menzán (a kaja változatlan minőségű volt, szívesen írnám, hogy marharépa-főzelék cubákkal, de ebben nem vagyok biztos). Ebéd után mentünk vissza az egyetem-kertbe. Gyönyörű őszi napsütés volt, az „egyetemi ifjúság” kisebb-nagyobb csoportokban gyülekezett. Lehettünk vagy 15-20 ezren. Vártuk, hogy elinduljon a felvonulás a Bem-térre. A Budafoki út – Bertalan utca sarkánál éppen akkor állt meg egy Csepel teherautó, amiről overállos fiúk-lányok szálltak le. Az egyik, velem szembejövő gömbölyded, vidám barnaszemű kislány rámnézett és megkérdezte: – Neked még nincs kokárdád? –és feleletet sem várva, feltűzte a kabátom hajtókájára azt a 119
nemzetiszínű szalag-darabot, amit ma is őrzök, és március 15én és október 23-án csak úgy magamnak mindig feltűzök. 1956-ot követően a brifkóimban volt eldugva egészen 1989-ig. Kicsit már piszkos, feleségem már többször ki akarta mosni, de nem engedem. Fél kettő körül az egyetem-kerti alkalmi hangosításba valaki bemondta, hogy Piros László belügyminiszter nem engedélyezte a felvonulást. Nagy felzúdulás támadt, az Egyetemi Tanács magasrangú delegációt menesztett a belügyminiszterhez (rektor? dékán? DISz-titkár? nem emlékszem). Egyszercsak egy sugárhajtású repülőgép (akkoriban úgy mondtuk: lökös) kondenz-csíkjai látszottak a napsütéses, tiszta őszi égbolton. Valaki felkiáltott: – Kit érdekel Piros László, aki azon a gépen menekül Moszkva felé? Kettő körül jött az újabb hír: Piros László belügyminiszter engedélyezte a felvonulást. Marián ales eligazítása szerint elindultunk. A Gellért térre egyidőben érkeztünk a Bartók Béla úton jövő Testnevelési Főiskolásokkal (TF). Gyönyörű, 1948-as Szűzmáriás zászlót hoztak, mindannyian úgy éreztük, hogy ennek a zászlónak a menetoszlop élén van a helye. Átkiabáltunk: – Adjátok ide a zászlót a menet élére! – Csak akkor, ha mi mehetünk az élen! – Azt már nem! És mentünk tovább, egymásba karolva, vidáman. A Gellért rakpartról visszanézve láttuk, hogy a Ferencjóska-hídon jöttek Pestről a bölcsészek, jogászok, közgázosok. Meg ki tudja, kik. Nagyon vidáman vonultunk végig zászlókkal, táblákkal a Dunaparton a Bem-térig. A Bem-tér teljesen megtelt, nem csak diákok és egyetemisták voltak. Valaki azt mondta, hogy többen vagyunk a téren, mint amennyien elférnek. Mi, a menetoszlop éle, közvetlenül a Bem-szoborral szemben álltunk. A közelben állt a Magyar Rádió közvetítő kocsija, amelynek tetejére András később felmászott a 16 mm-es mozikamerájával (ezt a snittet ezerszer lehetett már látni a legkülönfélébb dokumentumjellegű filmekben). Ugyanoda igyekezett egy jócskán részeg 120
ember is, akit András később egyszerűen lerúgott a kocsi tetejéről… A Bem-szobor háta mögött egy honvédségi laktanya volt. A kiskatonák fürtökben lógtak az ablakokban, nem volt mindennapi látvány a jókora tömeg. Valaki elkiabálta magát: „Nemzetiszín zászlót a laktanyára!” A tömeg pillanatok múlva óriási hangerővel skandálta: „Nemze-tiszín-zászlóta-laktanyára! nemze-tiszín-zász-lóta-laktanyá-ra!” Néhány perc múlva a laktanya ablakaiban megjelentek a piros-fehér-zöld zászlók. Egetverő tapsvihar. Beszéd-mondási kísérletek voltak, világos volt, hogy az összetömörült tömeg miatt nem hajthatjuk végre a kitűzött felvonulási feladatot. Marián kiadta a parancsot: kitörünk a Margithíd felé, át Pestre, és a Ferencjóskán keresztül megyünk vissza az egyetemre. Itt volt igazán szükség a sor-szélekre állított erősebb srácokra, mert igazából át kellett törni a tömegen. (A tömegben láttam kedves karcagi diák- és sporttársamat, Csutorát, aki nálam három évvel volt idősebb, meglepően szakállas-bajuszos volt. Azt kiáltotta felém: „Huba, növessz szomorú magyar bajuszt!”. Csutora TF-es volt, később, börtönbüntetését letöltve a Népstadionban locsolta a gyepet…) A Margithídon már nem mentek a villamosok, egyre több „civil” csatlakozott a menethez, amely a híd teljes szélességében hömpölygött. A Bajcsy-Alkotmány utca keresztezése körül láttuk ez első „lyukas” piros-fehér-zöld zászlót, valamelyik lakóházon. Az emberek kint álltak az ablakokban, erkélyeken, boldogan és felszabadulva kiabáltak. Többek között azt is: „Hősök vagytok, műszakiak!” – amit mi mégiscsak túlzásnak találtunk. Nevettünk. Az Alkotmány utcába fordulva kaptuk a parancsot Marián alestől: Vissza az Egyetemkertbe, rendben lerakni a zászlókat, táblákat, utána oszolj. (Végülis „katonaviselt” emberekről volt szó!) A Kossuth-téren már kezdett gyűlni a nép, sötétedett, alkalmi fáklyák égtek (Szabad Nép?). „Meghúztuk” a lépést, keresztülvágtunk a gyülekezőkön, közben egymás közt arról 121
beszéltünk, hogy jó volna nyolcra hazaérni, meghallgatni a Rádiót, mit mond rólunk, hiszen a közvetítő kocsi ott volt a Bem-téren. Sikerült 8-ra a koleszba érni, de az Esti Krónika nem következett. Zene, zene, zene. Hallgattuk, vártunk. Kilenc-tíz óra között megérkezett a szobából addig hiányzó Csöpi (200 cm, 100 kg), és sápadtan mesélte: lőnek a Rádiónál. Azt mondta: – Engem is megfogott egy rendőr egy kapualjban. Emelte a gumibotját, de megfogtam a karját, mondtam: nono! – És mi lett? – Aztán elejtette a gumibotot… Megérkezett Miki, aki ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél. Mesélte, hogy nem ment könnyen a dolog, csak lángvágóval sikerült… A Rádióban zene, zene, zene, elalvásig (nagyon korán keltünk)
Október 24.
Feltehetően az előző (röpcédulás) fagyos hajnalnak köszönhető, hogy alaposan megfáztam, belázasodtam. Forró tea, Kalmopyrin, dupla pokróc, izzadás. A srácok mondták, hogy Varjú bácsi, a diákszálló igazgatója, még 23-án késő este valódi „őrséget” szervezett a kolesz nehézatlétáiból, birkózóiból, bokszolóiból. Feladat: befelé – motozás után – bárki, kifelé senki. A motozásnál a bejövőktől szigorúan elvették az esetleges fegyvert, lőszert, röpcédulákat. A szobánkban volt egy magnó (1956!!), Zoli és ikertestvére amatőrködték össze, az elektronikát Zoli, a mechanikát Bandi, aki Debrecenben volt orvosi műszerész-tanonc. A magnó állandóan felvételen volt (ma úgy mondanánk: stand-by), és amikor a folyamatos zenélést megszakították, felvétel indult. Nagy kár, hogy azokból a szalagokból nem maradt fenn az utókor számára semmi (bár a Rádió archívumában ezek biztosan megvannak, mégis jó lenne a saját felvételünket meghallgatni: „A Kormány felszólítja a felkelőket, hogy tegyék 122
le a fegyvert ma este 22 óráig” … „A Kormány meghosszabbítja a fegyverletételi határidőt ….-ig”; satöbbi).
Október 25.
A komolyan vett „kijárási” tilalom következtében elkezdtek kifogyni a kaja-tartalékok. Minden nap egyszer (délben) kaptunk egy tányér meleg levest, amit a 23-án éjszakára „bentrekedt” lány-vendégek közreműködésével készített a konyha (a kijárási tilalom rájuk is vonatkozott!). A menü nem volt változatos: a krumpli és a tarhonya aránya változott. A lázam elmúlt, a magnóra felvett hivatalos közlemények szalag-hossza a km-es nagyságrendben mozgott. A városból nem nagyon kapunk híreket, a kijárási tilalom él, és már mindenki hazajött 23-a este óta. A kolesz rádióklubjában ügyködő rövidhullámosok nagyon sok (névvel megjelölt és névtelen) rádióadást tudtak fogni. Ezek híreiről nem tudtunk véleményt mondani: lehettek valósak vagy kitaláltak.
Október 26.
Híre jött, hogy a „felkelők” több teherautónyi fegyvert és lőszert hoztak a koleszhoz azzal, hogy felfegyverezik a műegyetemistákat. (Nem lett volna kis dolog, ezer-ezerötszáz, többségében katonai (alap)kiképzésen átesett, alapvető fegyverismerettel rendelkező férfi!!) Varjú bácsi állítólag röviden kirúgta őket, mondván, hogy egyelőre ő felel a gondjaira bízott gyerekekért.
Október 27.
Kenyerünk már egyáltalán nem volt. Zoli aggódott albérletben lakó, egri diákszerelme, Nani miatt: meg kellene nézni, mi van Vele. Döntés: kiszökünk. A kosárlabda jóvoltából volt kulcsunk a földszinti (kicsi, de használható) tornateremhez. Annak ablakából ugráltunk ki az 123
Országház utcára, bár az ablak alsó párkánya és az aszfalt között kb. 2,5 méter volt a szintkülönbség. A Széna téri villamosmegállóban a Déli Pályaudvarról odatolt, és az úttestre keresztben ledöntött vasúti kocsikat láttunk. A Margithídon sokan mentek át Pest irányába. Egy kalapos férfi megkért, hogy álljak meg egy kicsit, mert a hátam mögül fényképezni akar valamit. Nagyon komoly fényképezőgépe volt. Mindenfelé sok volt a fegyveres, fiatalok és idősebbek egyaránt. A fegyveresek és fegyvertelenek között igen sok „rosszarcú” embert láttunk. A Körút és a Fürst Sándor utca (Duna mozi utcája) sarkán volt (mai is van) egy Kenyérbolt, ott vettünk kenyeret. Szerencsénk volt, mert a sorbanállók „lekádereztek” minket, és egyikük elkiabálta magát: „Engedjük előre a műegyetemistákat, megérdemlik!” Soron kívül kaptunk kenyeret. Nani József-körúton lakott, valahol a Népszínház utca és a Rákóczi-tér között. Odáig egyetlen említésre méltó epizód adódott: az egyik ház felső (negyedik-ötödik?) emeletéről artikulálatlan ordítás hallottunk: vigyázzanak!!! Felnéztünk: egy feltehetően nagyméretű összetört ablak darabjai csillogtak a levegőben. Sikerült beugranunk egy kapu alá. A Rákóczi út – Nagykörút kereszteződésében, az EMKE körúti oldalán feküdt a Sztálin-szobor akkorra megmaradt darabja, azzal jellemezve, hogy a bronzöntvény falvastagsága meghaladta a 6-8 centit. Azaz, már nem lehetett belőle darabokat könnyedén letördelni, hiába volt mellé készítve több 2-5 kilós kalapács. Többen keretes fémfűrésszel dolgoztak. Egy járókelő megállt, és „szemét!” felkiáltással leköpte. Egy fűrészelő rászólt: – Hallja, ne köpködje le, ezt mi haza akarjuk vinni a vitrinbe! Nani szállásadói rövid ünneplésben részesítettek minket (Műszaki Egyetem), Nani jól volt, kaptunk enni valami keveset. Na, menjünk. A ház körúti bejárati kapualjához érve hallatszott, hogy kiújult a lövöldözés. Kinéztem a Korvin-köz irányába. Láttam a torkolattüzet, bekaptam a fejemet, a fejem 124
fölül hullott a vakolat. Semmi kétség: rám lőttek. Akkor még maradjunk. Amikor elült a harci zaj, óvatosan elindultunk. A Nemzeti Színház Rákóczi úti oldalánál jártunk, amikor a kereszteződésbe az Üllői út irányából becsattogott egy orosz tank. Megállt pontosan a kereszteződés közepén, körbeforgatta a lövegtornyot, és (találomra) belőtt egyet az éjjel-nappal közért fölé a második emeletbe. Tizedmásodpercnél rövidebb idő alatt a valahai kocsifelhajtó kb. 20-30 centis kiemelkedése mögött hasaltam, onnan láttam a következő lövést (ugyancsak néhány lövegtoronykörülforgatás után) a gyógyszertár fölötti valamelyik lakásba. Aztán a tank elcsattogott az Oktogon irányába. A Szabadság-híd felé indultunk, hogy benézzünk a Szerb utcai koleszba, megnézni a másik két egrit: Ferit és Ivánt. A Szentkirályi utcában láttunk egy halott orosz kiskatonát, hanyattfekve egy leszakadt erkély romjai alatt. A feje és az egyik karja volt kinn a romok alól. Nagyon világos kék szeme volt. Az Egyetem utca Kálvin-téri végénél láttunk egy srácot, aki át akart futni a másik oldalra. Valahonnan rálőttek, a lábát eltalálták, beesett a szemközti oldalon egy kapualjba. Az Egyetem térnél újra lövéseket hallottunk. Zoli azt mondta, hogy nyugodtan mehetünk tovább, ez csak egy „egyesharcos”, ráadásul kispuskával. A hídon simán visszajutottunk Budára. A Palota-téren még állt az a szobor-talapzat, amelyről a háború után eltávolították a korábban ott állt emlékművet. Éppen a talapzat mellé értünk, amikor lövés dördült. Beugrottunk a fedezékbe (ez legalább 80 centi magas volt), a következő lövés a talapzaton csattant. Már megint ránk vadásznak. Feküdtünk a talapzat tövében, Zoli időnként egy kórón kicsit kidugta a svájcisapkáját – azonnal lőtt(ek). Hogy ne unatkozzunk, elkezdtem mondani Arany János „Fülemile” c. versét. Péter és Pál, tudjuk, nyárban összeférnek a naptárban. 125
Sapka, lövés.
Könnyű nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk házatáján mást találunk. …….. Elannyira, hogy Pál gazda, ki gyönyörrel azt hallgatta, így kiált fel örömében:
Istenem, uram, be szépen fütyöl az én madaram! Kendé bizony az árnyéka, mert olyat mondok, hogy méga’ Lásd fent, nem tudom, hányszor. Jobb felől üt: nekem fütyöl. Bal felől üt: Nekem fütyöl. Elmehetnek. Be is sötétedett egy kicsit, így rövid szökelléssel elindultunk a legközelebbi ház irányába. Szerencsésen hazaértünk a koleszba.
Október 28.
Az előző napi kenyér igen hamar elfogyott, elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Szerveződtünk: a keleti országrészből indult a szobánk mind a hat lakója: Laci Szolnok, LSzPS Jászapáti, Csöpi Cegléd, Zoli Eger, András Miskolc felé veszi az irányt. Én természetesen Karcagra.
Október 29.
Reggel indulás. A Lánchídon nem tudtunk átjutni, fegyveresek visszafordítottak már a budai hídfőnél. Indokolás nincs, csak a náluk lévő géppisztolyok. A Szabadság-hídon átjutottunk, irány az Üllői út. A Mária utca sarkánál járva hallottuk, hogy a Korvin-köznél nagy 126
lövöldözés van. Befordultunk a Mária utcába, hogy majd a Baross utcán megyünk tovább Kelet felé. A Baross utca sarkánál meg kellett állnunk, mert a Körút felől nagy csörömpöléssel érkezett egy orosz könnyű páncélos, tetején az ikergéppuska mögött fiatal, sisakos legény. A járgány megállt velünk szemben, mi a ház fala mellett egymás mellett. Egy zabszem nem sok... A sisakos fickó ránk fogta a géppuskát, lassan, komótosan végigpásztázott a csövével, aztán vissza. Nem volt valami szívderítő érzés belelátni a géppuskacső huzagolt csöveibe. Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, aztán a katona „felcsapta” a géppuskát az ég felé, beszólt valamit a vezetőnek és továbbdübörgött. Megúsztuk. A Körúthoz érve megint lőttek, a Körút „hosszában” valahonnan az Üllői út felé és viszont. Vártunk. Amikor beállt egy hosszabb szünet, már vártunk az „átkelésre” vagy húszan. Egy férfi vezényelt: „Egyenként megyünk, a következő akkor induljon, amikor az előző átért, kezeket ki a zsebből (csomag egyikünknél sem volt), én megyek elől”. Átjutottunk mindannyian. A Zalka Máté térig mentünk együtt, ott elköszöntünk Zolitól, Andrástól és LSzPS-től, és elindultunk a vasúti sín mellett. Nagy szerencsénk volt, szinte rögtön felvett egy kis ponyvás terepjáró (akkoriban dzsippnek mondtuk). Megtermett, fekete, prémgalléros sofőrbundás férfi vezette, – Monorig elviszem magukat. Nem beszélgettünk, de feltűnt, hogy minden sebességváltásnál a bal karját „befűzte” a kormánykerékbe, és azon átnyúlva kezelte a botváltót. – Mi történt? – Nem érdekes, kedden átlőtték a jobb karomat a Rádiónál. – Akkor láttuk, hogy a bunda jobb ujja üresen lógott a teste mellett, bekötözött jobb keze a bunda alatt, nyakába felkötve. Amikor Budapest határába értünk, lelassított és megkérdezte: – Van maguknál fegyver, lőszer, röpcédula? – Nincs. – Akkor láttuk a lassítás okát: az út mindkét oldalán, mindkét irányba néző géppuska – golyószóró állások voltak, a 127
fegyverek mögött oroszok. Távolabb a harckocsik gyűrűje látszott, a lövegcsövek felváltva Pest felé és kifelé. Amikor átcsorogtunk az állások vonalán, hátraszólt: – Húzódjanak le! – és padlógázzal tovább. Monoron rövid ünneplés következett (műszaki egyetemisták), kaptunk friss meleg pogácsát, meg forró (boros?) teát. Sofőrünk a monori bekötő úton kivitt a 4-es országútra, megköszöntük, elbúcsúztunk. Ködös, hideg idő volt, nekünk nem voltak még Pesten a téli holmijaink. Rövid fagyoskodás után teherautók jöttek Pest felől konvojban, azok felvettek. Érdekesség, hogy az egyik teherautóban unokaöcsém, Kása Csaba ült, aki akkor a karcagi tejüzem helyettes vezetője volt, és minden nap ő vezette a konvojt Pestre: tejet vittek a fővárosnak. Amikor Karcagon leszálltam, akkor találkoztunk, és mondta: – Ha megbeszéljük, és odajössz a Rottenbiller utcába, „háztól-házig” utazhattál volna. Éjszakára értem haza. Édesanyám már várt, mert Csaba a tejüzemből megtelefonálta, hogy megjöttem.
Október 30.
Ettem, körülnéztem a városban, majd ettem. A gimiben már nem volt tanítás, a lánykollégisták (köztük Franciska) ott árválkodtak a koliban. A nevelő tanárnak, Éva néninek megígértem, hogy másnap hazaviszem az egyfelé (Tószeg, Tiszavárkony, Tiszajenő, Vezseny) lakó lányokat: Gy. Manyit, T. Erzsit, Z. Erzsikét és természetesen Franciskát. Szerencsénk volt, a „bumli” még közlekedett. [A bumli egy Debrecen – Szolnok között, naponta kétszer oda-vissza közlekedő személyvonat volt, amely a 100 km-es távolságot 2,3-3 óra alatt tette meg, miközben „minden állomáson és megállóhelyen megáll” – na meg a jelentősebb görbefáknál, tettük hozzá.]
A lányok nagyon éhesek voltak (én is). Valamelyik közbeeső állomáson a büfében sikerült megvennem az összes 128
ehetőt: két magyar olajos halat és öt kőkeményre száradt zsemlét. Nekem alig jutott belőle. Szolnokról busszal mentünk tovább, a lányokat „leadtam” a megfelelő helységekben, koraestére megérkeztünk Franciékhoz, Vezsenybe. Nem először voltam már Náluk, így az egész Család örömmel üdvözölt. Franci nővére, Éva sírva mesélte, hogy álmában látott engem holtan, nemzetiszínű zászlóval letakarva. A hír szétszaladt a faluban, hogy egy valódi pesti egyetemista érkezett, sokan voltak kíváncsiak a „résztvevőre”. Rögtönzött „sajtóértekezletet” tartottam, válaszoltam a kérdésekre, mint például: – Igaz-e, hogy szétlőtték az Országházat? – Nem. – Tényleg leégett a Bazilika? – Nem. És így tovább… Annyi kacsa-hírt kellett cáfolnom, hogy már-már elvesztettem a hitelemet. Visszakérdeztem, honnan veszik ezeket a híreket? A (mindenféle) rádióból. [Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ’56 után nem hallgattuk a Szabad Európát…] Azért ünnepeltek, ünnepeltünk. Jó késő éjszaka lett, mire elaludhattam azzal súlyosbítva, hogy egy pohár jóféle kisüsti kiborult az asztalterítőre, amit senki nem vett észre, csak én, amikor egyedül aludtam abban a szobában.
November 1. – 2.
Reggel Franci nagymamája ébresztett, egy kávéscsészével a kezében. –Köszönöm, nem iszom kávét! – Nem is kávé ez, hanem pálinka! Két napig rendesen vendégül voltam látva, Gyuszi bácsi nyulat lőtt, volt vadasan is, fokhagymásan-szalonnával sütve is. A kis pincében megtanultam kezelni a lopót.
129
November 3.
Reggel bebuszoztam Szolnokra (a buszon felejtettem a kalapomat, a fene egye meg). A bumli már nem közlekedett, kisétáltam a Tisza-hídhoz, át a túlpartra, és elindultam gyalog a 4-es országúton hazafelé. Még a kanyarig sem értem, felvett egy lovaskocsi (oldal nélküli „platós” kocsi volt, gyerekkorunkban azt mondtuk rá: társzekér). Ahol az út lement a Tisza-töltésről, a hosszú egyenesben végig szovjet katonasággal mentünk szembe. Pihenőben voltak, legfeljebb fél méterre egymás után, vegyesen harckocsik (később tudtuk meg, hogy T54-esek voltak, ezeket még nem tanultuk), könnyű páncélozott csapatszállítók, kétéltű könnyű páncélosok, kisebb-nagyobb lövegek. Ez a pihenő sor lehetett úgy 8-10 km hosszú (!!), egészen a szajoli vasúti sorompóig ért. Én még ekkora haderőt nem láttam. Váltott közlekedési eszközökkel, késő estére értem haza Karcagra.
November 4.
Reggel, amikor felébredve bekapcsoltam a rádiót, a szolnoki Petőfi hullámhosszán egy furcsa akusztikájú („fazékhang”, biztos, hogy nem normális stúdióból) szöveget lehetett hallani: . . . megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány, Kádár János vezetésével … az ellenforradalmi erőkkel szemben a kormány a Szovjetúnió segítségét kéri …”. Délelőtt elindultam Károly nagybátyámat megköszönteni névnapján, akik – hozzánk viszonyítva – kicsit közelebb laktak a 4-es országút Karcagot átszelő szakaszához. Már az utcán lehetett hallani a fémes csikorgással kísért gép-morajt: tankok! Közelebb merészkedve az ott álldogálók mondták, hogy hajnal óta nem lehet átmenni a város egyik feléből a másikba, mert mennek az oroszok Pest irányába. Ha valaki megpróbált egy-egy nagyobb követési távolságot kihasználva átszaladni, azonnal ráfogták a géppuskát. Nem emlékszem, hogy lövésről hallottam volna akkor, vagy később. Hát ez is további igen komoly katonai erő volt. 130
Jóval később hallottam mesélni arról, hogyan zajlottak a dolgok Karcagon, november 3-án éjszaka és 4-én hajnalban. A Forradalmi Bizottság egyfolytában ülésezett. A karcagi helyőrség parancsnoka (természetesen tagja a Bizottságnak) bejelentette, hogy a honvédség (megerősítve a kunmadarasi reptérről átszállított 2-3 légelhárító löveggel) megállítja a szovjet haderőt. Az elhatározást indokolta, hogy a szovjet hadsereg a 4-es országúton érkezett Püspökladány felől, a helyőrségi laktanya pedig a város lakott területén kívül, a Püspökladányból bevezető út mellett volt egy enyhe kanyar után; kézenfekvő, hogy a vízszintesre állított légelhárító lövegekkel ki tudják és ki fogják lőni a harckocsikat. A Forradalmi Bizottság egyik vezető alakja volt F. elvtárs gimnáziumi tanár, aki a város Volgájával ingázott a Városháza és a laktanya között, és megpróbálta rábeszélni a katonákat, hogy ekkora haderő ellen értelmetlen a hősi ellenszegülés. Az érvelés sikerrel járt, jutalmul a „konszolidáció” után F. tanár elvtárs „eltűnt” Karcagról. Voltak persze szép, de számomra nem bizonyított legendák, mint például az, hogy a Püspökladányi út – Kisújszállási út sarkán (derékszögű kanyar) az ellenállók elfordították az útjelző táblát, és a szovjet menetoszlop egy jó része Kunmadaras felé vette útját, és csak késve vette észre, hogy nem Budapest felé halad…
Nov. 4. után
Lassan teltek a napok. Kijárási tilalom volt, úgy emlékszem este 9-től. Azzal töltöttem az időt, amivel lehetett. Egyik szórakozási lehetőség volt a kártya. Édesanyám nagyon jól kártyázott, és sokféle játékot ismert. Húgom még „kicsi” volt ehhez (14 éves), kártyapartnerként kínálkoztak azok, akiknek – ilyen vagy olyan indokok alapján – állandó kijárási engedélyük volt. Egyik ilyen partner volt Maternyi Bandi bácsi, orvos, Apám és Anyám régi jó barátja. Tőle kezdtem megtanulni a 131
kaláber, más néven alsós nevű, magyar kártyával játszható nagyon változatos, izgalmas játékot. Másik alkalmi kártyapartnerünk volt B. Tibi, velem egyidős kisújszállási fiú, akivel a kosárlabda okán szorosan összekötött a középiskolás korunkban megvívott sok csata (lásd még: Nagykun Kupa). Akkoriban a MASZOLAJ-nál (a fiatalabbak kedvéért: Magyar-Szovjet Olajipari akármi) dolgozott, részben Karcagon, részben Kisújszálláson. Az Ő társaságában leginkább kanasztáztunk. Egyik este Tibi azt mondta: - Holnapután reggel indul egy Maszolaj-os kocsi Bécsbe. Garantált, hogy a határon gond nélkül átmegyünk. Ha akarsz jönni, legyél hajnalban ötkor a benzinkútnál. Akkorra már elkezdődött (illetve folytatódott) a tanítás a gimnáziumban, megérkeztek a „vidéki”, azaz kollégista lányok, köztük nagy szerelmem: Franciska. A kártyaparti utáni napon találkoztunk, és elmondtam, hogy elmegyek Nyugatra, kértem, jöjjön Ő is. Azt válaszolta, hogy Ő aztán nem megy sehova, én választhatok: vagy Nyugat, vagy Ő. Megyek, elbúcsúztam. Sírt. Este otthon a vacsoránál mondtam Édesanyámnak és Húgomnak, hogy én akkor holnap hajnalban elmegyek. Húgom sírvafakadt, és azt kérdezte: akkor mi lesz itthon velünk? Édesanyám nem szólt semmit, de az Ő szeme is fátyolos lett. Így maradtam itthon. Manapság azt mondják a kabarékban, hogy „kalandvágyból”. Akkoriban kedves Keresztanyámék Lyonban minden este hallgatták a Szabad Európa magyar nyelvű adását. Később megtudtuk, hogy azt lesték-várták az üzenetek között, hogy „Dévai Huba üzeni Franciaországba, hogy szabad földre érkezett”.
132
A karhatalom
Volt másféle kalandom is.
Egyik este kilenc óra körül ballagtam hazafelé (naná, a lánykoliból, Franciskától). A kijárási tilalom az ország normálisabb részein csak 10-11-től volt érvényes, Karcagon este 9-től. A postánál voltam szemtanúja a következőknek. Egy (feltehetően részeg) férfit megállított a vele szembe menő rendőr. A párbeszédet nem hallottam, az utca másik oldalán álltam meg a fák takarásában. A „beszélgetés” vége az volt, hogy a rendőr gumibotjával nyakonvágta a részeget. Az összecsuklott, majd nemsoká feltápászkodott, és megfogadva a „szerv” utasítását, eltűnt. Nem jó jel – gondoltam. Házunkkal majdnem szemben volt a lovas-rendőrörs. Lehettem a kertkapunktól vagy 25-30 méterre, éppen a lovasörs kapujánál, amikor onnan kijött egy járőr. Jó sötét volt, csak sejteni lehetett, hogy pufajkások. Az egyik elém állt, és felszólított: - Igazolja magát! Volt bátorságom (20 éves nagyfiú), és azt mondtam: - Talán először igazolja magát ön! - Kuss – hallottam a hátam mögül a járőr egy másik tagjától, egyidejűleg azzal, hogy csőre töltötte a dobtárast. (Ezt a hangot a kecskeméti kiképzés során volt alkalmam megismerni.) Az más, gondoltam, és átadtam a személyi igazolványomat. A kérdező zseblámpával megnézte, összecsukta, és átadta a járőr egy másik tagjának: – Kísérje be! Egy kb. 3×3 méteres helyiségbe léptem be az udvarról. A bejárati ajtótól jobbra egy lóca, szemben egy íróasztal, jobbrabalra ajtók. Megálltam, vártam. Leültem a lócára. Nyílt a jobboldali ajtó, bejött egy félig egyenruhás (rendőrzubbony + civil nadrág) férfi, és azt kérdezte: - Álljon fel! Maga mért van itt? - Jelentem, a kapu előtt igazoltatott a járőr, és bekísértek. 133
Elment. Álltam. Kisvártatva a másik ajtón bejött egy másik félegyenruhás. Az ajtóból visszaszólt a helyiségbe, ahonnan kijött: - Mosakodjon meg, és takarodjon haza! Nekem: - Mit áll itt? Üljön le! Miért van itt? Válasz: lásd fentebb. - Várjon. Vártam. Lehetett negyed tíz. Elképzeltem, hogy szegény Édesanyám mennyire aggódik. Bejött egy civilruhás suhanc, nálam vagy másfél fejjel alacsonyabb, kezében egy körszelet-keresztmetszetű, 40-50 centis vékony vaspálcával (függöny-vitrázs?). Felálltam, elém állt. Felvette az asztalról a személyi igazolványomat. - Műszaki Egyetem? Tüntetés? Miért van bekötve a keze? Megsebesültünk a Rádiónál? - Jelentem, barkácsoltam, tegnap este ollóval megszúrtam a tenyeremet, a kórház sebészetén ellátták a sebet és bekötözték. Az orrom alatt hajlítgatta a vaspálcát, majd öklét dugta az orrom alá: - Vigyázzon! Munkásököl, vasököl, oda csap, ahova köll! Úgy gondoltam, nincs helye a párbeszédnek. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, aztán a fickó kezembe adta a személyi igazolványomat: - Na tűnjön el, de gyorsan! - Értettem. Hazamentem. (Szűk két évvel voltam az érettségi után – gyakorlatilag mindenkit ismertem Karcagon. Később tudtam meg, hogy a Munkás-Paraszt Kormány megalakulása után – a „konszolidáció” előkészítéseként – megcserélték a karhatalom embereit: Karcagra valahonnan a Dunántúlról hoztak friss erőket.) 134
Pesten
Január elején – gondolva arra, hogy kezdődik a félév – felvonatoztam Pestre. A koleszban (sorstársaimmal együtt) kerestünk és találtunk egy olyan szobát, ahol nem voltak kitörve az ablakok. Fűtés nem volt, de az éjszakai alvást megoldottuk úgy, hogy a szomszédos szobákból áthoztunk matracokat, úgy aludtunk, mint egy szendvics: alattunk is matrac, fölöttünk is matrac. Gyorsan kiderült, hogy az Egyetem még nem működik. Ha már itt vagyok, próbáljuk hasznosan tölteni az időt. Másnap kimentem Zuglóba, a Martos Flóra úti lakótelepre, unokatestvéremékhez. Unokatestvérem (Erzsi) férje (Lajos) hivatásos gépkocsivezető volt, „bevitt” cégéhez, az Autóalkatrészgyártó NV-hez kocsikísérőnek (fiatalok kedvéért: NV = Nemzeti Vállalat). Jó munkahely volt, a Lali teherautóján voltam rakodó, ami azzal is járt, hogy a „közérdekű munkavégzés”-re való tekintettel állandó kijárási engedélyünk volt. (Ekkor még jócskán élt Pesten is a kijárási tilalom!) Nappal, a rendes munkaidőben végeztük a dolgunkat, munkaidő után „svarcban” leginkább tüzelőanyagot fuvaroztunk: fát, szenet. Nagyon jól ment az „üzlet”, csak kicsit strapás volt. Fogta ez ember azt a rettenetesen nagy vesszőkosarat, amit a teherautó platójáról televágtak szénnel, és leballagott a kb. 60-70 kilóval vele a pincébe, ott kiborította, és ismétlés addig, amíg el nem fogyott a rakomány. Éjszakánként jól aludtam. Nagy pénzeket kerestünk, megengedhettem magamnak, hogy szombat este a Royal bárban (most az Erzsébet Körúton ???) Ágotával (volt gimnáziumi osztálytársam) jó kis táncolás közben ketten megigyunk egy egész üveg Martinit. Arra már nem emlékszem, hogy száraz volt-e, vagy édes… „Kollégáim”, a profi rakodók állandóan csúfoltak, ilyesféle szövegekkel: - Mérnök úr! Kapjuk meg a ceruzát (= szívlapát, aprószemű fényes fekete szénbe belemerítve van vagy 20 kiló)! 135
Akkor határoztam el véglegesen, hogy inkább mégis elvégzem a Műszaki Egyetemet. Másik visszatérő kérdésük volt: - Nem vagy te zsidó? - Láttál te már zsidót naphosszat szenet lapátolni? - Nahát ez az, hogy te ráadásul hülye zsidó vagy, mert dolgozol! Egyik alkalommal a Józsefvárosi Pályaudvaron rakodtunk szenet. Valahol a munka vége felé „cigarettaszünet”. Rágyújtottunk, egyúttal elmentünk pisilni. A „fáradt gőz” leengedése közben támadt egy ötletem. Odaszóltam a velem párhuzamosan hugyozó kollégának, egyidejűleg felé mutatva a pöcsömet: - Látod? - Látom. - Akkor nem szeretném, ha erről a továbbiakban szó esnék.
Házkutatás
Valamikor februárban elindult az élet. Beüvegezték a kolesz törött ablakait, volt fűtés és hetenként egyszer melegvíz. És rendszeresen voltak házkutatások. Amelyik szobában találtak ezt-azt (fegyvert, lőszert, röplapokat), elvitték az érintetteket. Ezek általában néhány napos „távollét” után visszajöttek, a távolmaradás részleteiről nem beszéltek. Egyik délután Lacival ballagtunk hazafelé, felváltva vittük hónunk alatt a kétkilós friss kenyeret. A Szentháromság téren, a szobor talapzatán ott ült Csöpi, hamuszürke arccal, és reszkető száj-széllel mondta: – Ne menjetek haza, házkutatás van megint. És tényleg, a Hess András téren ott állt a kolesz bejárata előtt vagy három rendőrségi riadóautó, a személyzet mind bent a házban. Elsétáltunk a Bécsi Kapu térig, meg vissza. Még tart. Felsétáltunk a Halászbástyára, a mostani Hilton helyén oda lehetett látni a kapunkhoz: még ott vannak. 136
Már esteledett, amikor végre elmentek. Hazamehettünk. A szobában többen is otthon voltak, és elmesélték, hogy egy rendőr meg két pufajkás sorra-rendre kinyitotta a szekrényeket, benéztek az asztalfiókokba, egyikük még az ablakok fölötti, valahai redőnytokokat is megnézte. Nem találtak semmit. Az én szekrényem zárva volt. - Kié ez a szekrény? - Dévaié. - Nyissák ki! - Nincs hozzá kulcsunk. - Akkor majd én kinyitom – vacak kis zár volt, inkább szimbolikus jellegű. A felső polcon voltak papír-féle holmijaim: a naplóm, egy meglehetősen teljes röplap-gyűjtemény, a kis naptáras noteszom, meg ki tudja még mi minden. A rendőr leült egy asztalhoz, beleolvasott ebbe-abba. Emlékszem, március 15.-re be volt írva: Franci. Ez arra emlékeztetett engem, hogy akkor ünnep lévén, majd hazamegyek Karcagra, és „elszámoltatom” Franciskát. (Már említettem, hogy nagy-nagy szerelmünk azidőtájt már erősen döglődött.). Ez ott rosszul jött ki, hiszen mindenki ismerte a MUK-ot (Márciusban Újra Kezdjük). - Nem is tehetségtelen ez a Dévai – mondta a rendőr – ezeket elvisszük, és majd még visszatérünk a dologra. Azzal elmentek. Én a biztonság okáért, mindenesetre az esti személyvonattal hazautaztam Karcagra. Barátaim még jóval később is ilyenekkel cukkoltak a koleszba hazafelé tartva: - A szobánkba belépve majd meglátod, amint ott ül az ágyadon egy ávós (emeletes vaságyaink voltak, én mindig felül aludtam), a csizmája lehúzva a földön, a kapcája ráteregetve a csizmaszárra, piszkálja a lábujj-közeit, és így szól, amikor meglát: – Na végre, hogy megjött. Mostmár akár mehetünk is. 137
Valamikor márciusban visszamerészkedtem Pestre, lassan folytatódott a tanév. Hálistennek később sem volt szerencsém az elvtársakhoz.
Utolsó rész
Egyszer eljött az egyetemre Marosán.
A CH-max (akkor a Műegyetem legnagyobb előadóterme) zsúfolásig megtelt, kíváncsiak voltunk. A földön is ültek, vártunk. Egyszercsak az egyik (felső) bejáratnál szóváltás hangzott, hátrafordultunk. - Engedjenek már, az istenit, nekem kell beszélni! Kíséretet nem láttunk, úgy tűnt, egyedül jött. Felment a dobogóra a tanári asztalhoz, levetette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, felgyűrte az ingujját, és minden papír nélkül beszélt vagy félórát. Hogy miről, már nem emlékszem, de az összbenyomás jó volt. Közvetlen, vagány. Május elsején Lacival úgy döntöttünk, hogy felvonulunk. Mi ketten, a szoba képviseletében. Kimentünk a Csizma térre (a ledöntött Sztálin-szobor két csizmája jódarabig ott díszelgett a talapzaton, máris megvolt a tér új neve). A korábbi, „éljenrákosis” felvonulásokhoz képest nagy volt a változás. Semmi katonai díszelgés, semmi csinált dekoráció, az emberek meglehetősen rendezetlenül, ötletszerű csoportosulásokban vonultak. Mi ketten a tömegnél gyorsabban haladtunk. Valahol a SzOT-székház környékén hagytuk el Kádár Jánost, aki ott sétált és parolázott az emberekkel. Ilyen szövegfoszlányokat hallottunk: – Aztán gyere már el hozzánk is, Kádár elvtárs! – Jó, majd kerítek rá időt. Mindketten úgy éreztük, hogy kifejezetten jó volt a felvonulás hangulata, elsősorban a régebbi, kötelező, jelszavas, táblás, oldalt felügyelő rendőrkordonokkal ékesített felvonulásokhoz képest. Nem volt véletlen a vicc: Május elseje a kikelet és hazaszeretet ünnepe. Mindenkinek kikelet vonulni, és mindenki hazaszeretet volna menni. 138
Aztán megalakult a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISz. Az évfolyamunk a „nyitó” 640-es létszámról ekkorra (II. év, 2. felév) olyan 200-250 főre zsugorodott a „disszidálások” miatt. Az évfolyam KISz-tagsága, az a 6-8 fő, meglehetős közútálatnak örvendett. Időnként az előadások szünetében valamelyikük felírta a táblára: Következő szünetben KISzgyűlés. És a következő szünetben láttuk az előadóterem egyik sarkában azt a bizonyos 6-8 főt. A KISZ-tagság létszáma később sem növekedett lényegesen, közvetlen baráti körünkből, meg a normálisnak tartott évfolyamtársak közül senki nem lépett be. Egészen más volt ez, mint a korábbi DISz (Dolgozó Ifjúsági Szövetség). A gimnáziumban egy osztály volt egy alapszervezet, a DISz-tagság nem volt ugyan kötelező, de az egyetemi felvétel alapfeltétele volt. Az egyetemen is biztosan folytatódott ez valamilyen formában, részletekre nem emlékszem. Hát körülbelül ennyi jutott hirtelenjében az eszembe.
Zárszó
Általában csak szerelmes verseket írtam annak idején. Ez az egy kivétel: Hasonlat
Fehér, pihés hó hullott a földre. Itt emberek tolongtak, egymást törve, és sárrá taposták a szűzi havat.
Így vagyunk mi is, emberek. Nagy reményekkel indulunk útra, küzdünk értük, s újra meg újra elbukunk az Élet nehéz keze alatt. Karcag, 1956. 139
Franciska Egyszercsak elkezdtem verseket, meg mindenféléket írni. Korábban, úgy tizenegy-tizenkét éves koromtól kezdve csak olvastam, de szinte válogatás nélkül mindent, verset, prózát, drámákat. Talán a Jókai (100 kötetes) „centenáriumi kiadással” kezdtem, aztán jött Mikszáth a 20 lila kötettel, a Magyar Klasszikusok (azóta is egyik kedvencem a Helység Kalapácsa), Shakespeare drámái hat nagy kötetben, Mereskovszkíj Krisztus-Antikrisztus trilógiája, és persze Dumas, nem feledkezve meg Karinthy Frigyesről – azt hiszem, lehetetlen volna itt és most a teljességre törekedni. Olvasnivaló otthon is volt bőven, Apám könyvtáráról már tettem említést. De ment a kölcsönadás és kölcsönvétel barátoktól, osztálytársaktól, és volt a Városi Könyvtár. Kevés könyvvel vallottam kudarcot, ebből kettőt máig szégyellek: Victor Hugo Nevető emberét és Eötvös József Falu jegyzőjét nem voltam képes végigolvasni. Sajnálom. A következő versekhez nem fűzök kommentárt. Ahol fellelhető volt a versek keletkezésének időpontja, esetleg helye, ott ezek az adatok szerepelnek. A „Franciska-ciklus” gyöngyszemeit kétfelé osztottam: 1957 és 1958.
140
1957 Sírvers Itt alussza örök álmát Dévai, az álmodó. Álmodott a boldogságról, s álmaiban túl mohó volt ahhoz, hogy elérhessen bármit álmai közűl. Mostmár talán megértette, amit eddig sohasem: Nem is csupa gyönyörűség a gyönyörű szerelem. Szolnok, 1957. augusztus 23-24. Találkozás Javában állt a bál. A terem egyetlen színes forgatag volt: kockás pierók pörögtek csíkos pierettekkel, Rómeók valltak szerelmet Júliájuknak térdenállva, krinolinos hölgyek hallgatták pirulva kecskeszakállas lovagjaik bókjait – farsang volt, álarcosbál. Jenő unatkozva nézett körül. Nem volt már mai gyerek, 34 múlt a nyáron, és már kissé távolról és értetlenkedve figyelte a zajosan nyüzsgő fiatalságot. – Mire jó az egész? nem értette, vagy legalábbis nem akarta megérteni. Minek is jött el? Igaz, hogy a barátai folyton bosszantották azzal, hogy csak magának és könyveinek él – és most rábeszélték, eljött. Erősen úgy érezte, hogy az estéje el van rontva, de gondolta, hogy legalább az éjfélt megvárja. – Na mindegy – gondolta, és lement a büfébe, megivott egy deci konyakot. Kis idő múlva már jobban érezte magát, az alkohol hatott. Mostmár jobb kedvvel bámészkodott a táncolók között. – Ejnye, vajon ki lehet az a magas, karcsú hölgy ott, azzal a kissé kopaszodó férfival? Hosszú szőke haja válláig ér, pompás alakjára szorosan simult a fekete jelmez. Jenő előtt nagyon ismerősnek tűnt a mozgása, de aztán elvesztette szem elől, és el is felejtette. Megint csak a konyakhoz folyamodott, és amikor visszajött a bálterembe, maga előtt találta a
141
Szőkét. – Úgy látszik, a jóisten is úgy akarja, hogy táncoljak vele – és ezzel fel is kérte. A nő remekül táncolt, még azokat az árnyalatbeli ritmus-eltéréseket is követte, amelyeket Jenő a gyakorlat hiányából eredően vétett. Hirtelen vér tolult Jenő agyára. Magához szorította a szőke asszonyt, és forrón suttogta fülébe: – Szép hölgy, vesse le álarcát, szeretném megismerni! A nő kacéran mosolygott és kissé eltolta magától Jenőt, de nem szólt semmit. A férfi annál inkább tűzbejött, teljes gőzzel udvarolni kezdett az asszonynak. Az egy jó darabig szótlanul hallgatta, aztán csendesen mondta: – Hagyjon engem békén, uram, én kétgyermekes anya vagyok, látja, ott az a férfi a férjem. Jenő azt sem tudta, hol áll, és hol a feje, amikor meghallotta a bársonyosan meleg hangot. Szíve akkorát dobbant, hogy majdnem szétrepedt a mellkasán feszülő zsinóros atilla. Ilonka? Gondolta... Nem, az nem lehet, hiszen az ő útjaik már évekkel ezelőtt szétváltak. Most mégis itt állnak egymással szemben, és Ilonka nem ismerte meg őt? Vagy csak nem mutatja? Hirtelen egyszerre jutott eszébe minden. Agyán lázas gyorsasággal cikáztak végig a gondolatok, emlékképek. Diákévei, amikor ezzel a szőke lánnyal naphosszat tudtak sétálni a kisváros girbe-görbe utcáin, vagy a város melletti kis akácligetben. – Talán még most is érezné az akácillatot, ha közelebb hajolna Ilonka hajához?! – Egyetemi élete, amikor még mindíg hitte, de egyre erőtlenebbül, hogy van igazi, tiszta szerelem, van boldogság és ők is boldogok lesznek egyszer egymással… És akkor jött János. Kopaszodó, zömök férfi volt, sok pénzzel, és Ilonka az ő felesége lett. Pedig Jenő mindíg úgy érezte, hogy ő sokkal különb
142
annál az embernél, és nagyon fájt, hogy Ilonka mégis a másikat választotta... Hirtelen ötlettel homlokára tolta álarcát, és úgy nézett az asszony fekete szemébe. – Ilonka! Ilonka, hát maga... hát te hogy kerülsz ide? Hát nem ismersz meg? Az asszony pár másodpercig hallgatott. Aztán csodálkozva kérdezte: – Honnan ismerném? Most látom magát először!... Jenő elsápadt. A homlokán kiült verejtékcseppek mintha jégcsapokká váltak volna, úgy hűtötték fejét. – Mégsem ő volna? Nem, az nem lehetséges, hiszen már az első pillanatban is ismerősnek tűnt neki az asszonyka alakja, mozgása – biztosan ő. Fejében egymást kergették a gondolatok: ő – nem ő – vagy mégis ő? Most egy kopaszodó, zömök férfi lépett hozzájuk: Szabad? – Jenő egy pillanatra úgy érezte, hogy két ütéssel agyonveri azt az embert, ezt a közönséges pasast, aki tönkretette az életét, kihúzta lába alól azt a talajt, amelyre ő egész élettervét felépítette ... és most ez az ember ide mer állni és elkéri a szép szőke asszonyt! – De hiszen nem ismert meg Ilonka! – vágott bele a gondolat és szó nélkül elfordult. Tanácstalanul lézengett a teremben, feje már forró volt a gondolkozástól, és egyszer csak a büfé előtt állt. Földhöz csapta cigarettáját és fejét lehúzva, hogy be ne üsse az ajtóba – bement. Benn a büfének nevezett nagy teremben már egészen kocsmai volt a hangulat: a füstöt késsel lehetett vágni és a levegőben dühöngött az alkohol-szag és -gőz. Egy cigánybanda játszott az egyik asztalnál, ahol már jócskán elázott férfiak-nők ordítottak valami dalt.
143
Jenő egy liter bort rendelt, és leült a sarokban egy asztalhoz. Könyökére hajtva fejét, csendesen iszogatott. Egyszer valami csiklandozást érzett arcán, és ezzel egyidőben csaholást hallott, de mire odanézett, már a másik oldalról csípték meg és onnan hallotta a csaholást. – Ez csak Bálint lehet, gondolta, és nem kapkodta tovább fejét. Valóban ő volt, Bálint, Jenő egyetlen barátja. Örökké mozgó, vidám fickó volt, most is rácsapott vállára: – „Ne búsulj kenyeres, midőn semmid sincsen! Jó az isten, jót ád, hogy felvitte a kend dolgát!” – Jópofa vagy – mondta halvány mosollyal Jenő, gyere, igyál te is! – Még egy litert! – kiáltott oda a kiszolgálónak. Bálint azonban nem tudott két percig egy helyben maradni. – Gyere, húzta Jenőt, megismerkedtem egy aranyos szőke asszonnyal, bemutatlak neki! – és sokatmondóan kacsintott. – Nem megyek – Jenő hangja komor volt és ellentmondást nem tűrő. Bálint vállat vont és elment. Jenő ivott és egyszercsak hirtelen dorbézoló jó kedve lett. – Ácsi! ordított a cigányoknak. – Gyertek ide! Tudjátok-e azt a nótát, hogy nagy a feje, búsuljon a ló...? És már énekelt is, kicsit rekedt, borízű hangon. A világ és közéje kezdett valami homályosüveghez hasonló fal ereszkedni, és már csak néha jutott eszébe: Ilonka nem ismerte meg! – de akkor, néha, nagyon fájt. Él-e még az öreg cigány, járnak-e még fonóba, mint régen? Mindenkiről írjon Anyám, csak egy lányról sose írjon nékem... Sírtak a hegedűk, legalábbis Jenő úgy érezte, hogy sírnak, helyette sírnak. Pedig valójában nagyon rosszul játszott a banda. Jenő már nem hallotta tisztán saját hangját,
144
amikor odakiáltott a kiszolgálónak: liter – két liter bort a bandának!
–
Egy
Egy pillanatra mintha Ilonka arcát látta volna megvillanni az ajtóban, de gyorsan eltűnt, mint egy látomás. Jenő még mindig ivott. Valahányszor eszébe jutott: Nem ismert meg! Ilonka nem ismert meg, az én Ilonkám! – mindig a pohár után nyúlt. Eleinte még érezte, hogy most valószínűleg nagyon sokat ivott, és be fog rúgni, – később már nem érzett semmit. A zene hangjai csak néha értek el agyáig, mint amikor valaki egy párnázott szobából hallgatja a hangversenyt és néha kinyitják az ajtót... Írja meg, hogy az emberek... Gombház, sej, hogyha leszakad... csak egy lányról sose írjon nékem... Jenő felállt, és nehezen mozogva felemelte poharát és kiitta. Elindult az ajtó felé, ki akart menni, de hirtelen elsötétült előtte a terem... A cigányok rémülten látták, hogy a zsinóros-magyarruhás nagydarab ember végigvágódik a földön, és a kezében tartott pohár csattanva törik ezer darabra és csörömpölve gurul szét a kövezeten. Budapest, 1957. szeptember 12.
145
Télvárás Ősz van. Halvány a napfény, az árnyék is csak szürke, nem barna már, mint nyáron. Sápadt az ég. A láthatáron feltűnt a tél. Az elmúlásra emlékeztet minden. Lassan rozsdaszínt húz a fák és bokrok nyári üde-zöldje, s lassan a levél lehull a földre – jön már a tél. Tudom, hogy majd a hótakaró alatt új csíra hajt, az új életé. De félek, hogy más tavasz lesz, eddig, ha az idő majd újra kimelegszik, és elmúlt a tél.
mint
Budapest, 1957. 09. 29.
Tétova részeg éneke Reménytelenül vagyok szerelmes Beléd, mégis valami úgy húz, vonz Feléd . . . Téged látlak a füstkarikában, az alkoholgőzben és minden nőben, kit részegen ölelek. Szánj meg! Vagy ne, ne szánj! Rúgj belém, ha utálsz, tudom, hogy úgyis úgy van. Majd vigyorgok hozzá, mint a makk ász a kártyalapon.
146
Minden mindegy, hagyjatok békén! Úgyis meggyúl bennem a szesz, s jaj annak, aki éppen akkor a közelemben lesz! És óvakodj Te is, te nő! mert nem leszel te istennő! Nna! Karcag, 1957. XI. 30.
Szomorú szonett Ősz van, és én szomorú vagyok. Az esték sötétek, hallgatagok, nem ragyog már a nyári ég ezer csillagával a föld fölött. Múlik minden . . . Esküdni mertem valamikor, hogy viharverten nem fogok megtörni soha, és van olyan, ami örök. Szerelmem égett és az élet ígért nekem is ezernyi szépet, de nem vált valóra ígérete. Szomorún élek, s egyre félek: elszáll belőlem, mint a lélek, a szerelem édes igézete. Budapest, 1957. október 2.
147
Nászéjszaka „Figyelem, figyelem! Személyvonat indul a külső D vágányról Vác – Nagymaros – Szob felé öt perc múlva...” A Nyugati pályaudvar érthetetlen hangú bemondója már másodszor mondta el mondókáját, de a nyüzsgő embertömeg, amelyik utazni akart akkor, 1957. július 19-én, – nem nagyon figyelt oda. Ők se figyeltek oda. Ott ültek az egyik fapados kocsiban, fürödve a nyárdélutáni napfényben és ettek. Kenyeret, szalonnát, paprikával és paradicsommal. Nagyon jó étvágyuk volt, és közben nagyokat nevettek azon, hogy milyen mohón falnak és hogy mindenki őket nézi. Fiatalok voltak és szerelmesek. Boldogok... Aztán utolsót fütyült a kalauz, és a vonat elindult. Lassan maradoztak el az állomások, Vác, Nagymaros, Zebegény, és már ott is voltak Szobon. – Tessék mondani, Malomvölgybe mikor indul busz? – Ott, kérem, az a kocsi megy egy pár perc múlva. Megnyugodva beültek, és csak akkor lepődtek meg, amikor érdeklődésükre egészen ellentmondó válaszokat kaptak az utasoktól. – Diáktábort keresnek? Itt lesz az, szálljanak le az állami gazdaságnál! Leszálltak, lecipelték a rengeteg cuccot – akár egy expedíció felszerelésének is beillett volna – és tanácstalanul álltak. Aztán a fiú szólt. – Most ide berakjuk a cuccot és elmegyünk megkeresni a tábort. Jó? Persze hogy jó volt, csak a tábort nem találták meg. Gyönyörű tájakon barangoltak, jókedvűen, boldogan. Úgy látszott, hogy az a
148
kis ellentét, ami pár nappal azelőtt volt köztük – teljesen eltűnt. Legalábbis a fiú úgy érezte, és boldog volt. Beesteledett, mikorra visszatértek a gazdaságba. Egészen lehetetlen helyzetük volt, sőt, kissé komikus is. Egyre azt hajtogatták: nem baj, megalszunk valamelyik kazalban, milyen jó lesz! De azért ott belül mindkettőjükben zsongott valami megmagyarázhatatlan érzés, valami remegés. Talán az a gondolat volt, hogy most itt állnak egy teljesen ismeretlen világban, ismeretlen emberek között, egymásra utalva és – talán – együtt fogják tölteni az éjszakát... Úgy is lett. Az egyik család végső szükségről lévén szó, felajánlotta nekik az egyik szobát egy rekamiéval. Nem szégyellték magukat egymás előtt. A gátlások mintha lehulltak volna róluk a ruhákkal együtt, és ott állt egymással szemben, teljes meztelen szépségében a két Ember. Ha nem is tudták pontosan, hogy mit csinálnak, ösztöneik biztosan vezették őket az egyetlen lehetséges és helyes út felé... És a kis házra leszállt a nagy, nagy Boldogság. Rájuk kettőjükre, és azokra az emberekre, akik egyszerűek voltak és kedvesek, akik nem kérdezték tőlük, hogy kicsodák, mi közük egymáshoz, hanem szállást adtak nekik és ennivalót. És biztosan érezték ők is, a házigazda, felesége és a három gyerek, hogy akkor valami nagyon jót tettek valakivel. Budapest, 1957. október 7.
149
Átok Megátkoztál, hogy szebb legyen a föld? Megátkoztál, hogy jobb legyen a világ? hogy velem is kevesebb legyen a szélhámos, léha mákvirág? Megátkoztál, hogy soha, amíg élek, a boldogságot ne ízleljem többé, hogy keressem, kutassam örökké, de ne találjam meg soha? Szikrázó szemed szerte szórta a nagyvilágban átkodat, azt hitted, engem megátkozhat akárki, aki él? És én mégis megkeresem a boldogságot, mert rajtam nem fog fogni átok. Budapest, 1957. X. 24. Őszi levél Sétáltam. Utánam zörgött pörögve egy falevél. Azt kérdezte: hová süllyedtél, hogy egyedül sétálsz? És te nem vagy-e szintén egyedül? futsz az őszi széllel, a többitől késve! Nekem ezernyi társam van, ki most mind egy halomban hever ott. Együtt éltünk a fákon, most csak te utánad szaladtam el. Nekem is van ezernyi társam mindenfelé a nagyvilágban de én nem őket keresem, csak azt az Egyet. Buták vagytok, ti emberek! Nem mindegy, hogy ki az a másik? Érdemes keresni, várni rá,
150
míg sok-sok év lepereg a nagy Homokórán? Hallgass rám, és higyj nekem: az, mit így hívtok: szerelem, múló bolondság. Játék! Az élet lényege: élni, és nem várni! Én sose várnék senkire ennyit! Fogadd meg tanácsom, ez könnyít életeden: mindegy, ki az a másik! Így beszél a zörgő falevél, a mint ki új tervet forral – eltűnt hirtelen, s itthagyott egyedül és ezernyi gonddal. Budapest, 1957. november 24. Esküvő
Otthont keresett a két vadember. Űzte őket a szél, a nap, a tenger kín, hogy egymás nélkül élnek. Erdőbe értek, körülvette őket a hallgatás, a Csend birodalma. Hatalmas, homályos templom volt az erdő. Szálfák, mint oszlopok, és szelíd kupolaként ráhajolt a kék ég. A Szépség varázsát érezték, az istent. A szertartáshoz a Csend orgonált, szíveiket, s a két élet-fonált az isten összekötötte. ”Egymásra vagytok utalva örökre” – hangzott a szózat a magasból, s utána csend. Orgona szól.
És mivel nem volt nászi ruhájuk, az isten egy kéve meleg, alkonyi napsugárt csorgatott rájuk. Budapest, 1957. XII. 6.
151
1958 Vers Nemrég agyamban felderengett egy emlék. Éppen Téged néztelek egy képen. Álltál kócosan egy fiú oldalán egy fánál. Boldog volt szemed, s szájad sarkán koboldok gonosz mosolya játszott: No nem is oly rossz – mondtad – menyasszonynak lenni, s forogtak velem a fák, fiúk, lányok. Mindenem szédült, boldog voltam, bár kissé belém ült a félsz: hátha nem is igaz az egész . . . Budapest, 1958. január 29.
152
Levél egy barátomhoz. Kedves Barátom! Levélírónak nem vagyok olyan jó, mint barátnak – belátom, mert eddig nem írtam Neked. Igen tudom, a Te életed zajlik nélkülem is tova, de a nagy zajlásban próbálj most idefigyelni az én mostoha életemre. Csak egy kicsit. Tudod, meséltem, milyen régen és mennyire szeretek egy lányt. Biztos nem is csodálkozol: bánt, hogy így kell élnünk. Egymáshoz tartozunk már jó ideje – ezt tudjuk mindketten biztosan. És várjuk, várjuk, egyre várjuk míg vánszorogva elrohan időnk. Tudod, még két évem van, aztán – talán – mérnök leszek. De kérdem Tőled: szabad-e hogy így vergődjenek életek? Úgy értsed, ahogy mondom: a világ forgó áradatában nincs egy zug, amely a miénk. Nem lehetünk kettesben egyetlen pillanatra sem, árgus-szemekkel „vigyáz” ránk a család, a társadalom. Te úgy gondolod, ez így van rendjén? A világ megszokott rendjén nem tudunk változtatni egy kicsit? Gyakran álmodok csodaszépet (van, amikor álmomból vers születik). De hogy álmom beteljesüljön? – erre egy alkalmam volt csak még.
153
Pedig mennyi, mennyi mindent adnék annak, ki segítne boldognak lennem! Persze, kérdezed, hogy Ő, a nő hogyan segít küzdenem ezért? Néha, ha csókol, átölel a karja – úgy érzem, Ő is ugyanúgy akarja, ahogy én. De máskor – és sajnos ez van többször – négyszer, de talán ötször is meggondol mindent. – De hagyjuk ezt, csak elkeserít. Barátom! Szólj, írj, segíts nekem! Vigasztalj, mert a napok múlnak, és magam vigasztalni nincs időm, s míg múlik az idő, új cselt tanulnak a boldogságunk ellen harcolók. Igaz, mondhatod, hogy éljek a mának, s ne törjem fejem ily gondokon, hogy ne ráncoljam folyton homlokom, csak nevessek úgy, mint régen, mikor még együtt lógtunk a téren... Én is szeretnék mindent így venni könnyebb, derűsebb oldaláról – de ha nem megy, mit csináljak? – Ne haragudj rám! Ne mondd, hogy volt pofám minden szennyesem kiteregetni ebben a levélben Neked – hidd el, jobban szeretnék én is puha fotelből csendben eregetni kékes-szürke füstkarikákat . . . Befejezem hát. Hosszú volt ez a vers, még nekem is, aki írtam,
154
gondolom, átkozol érte. De mindegy. Nekem így könnyebb, s ha Neked nehéz, ne törődj vele. Majd az öreg Sára, ha takarít Nálad, beledobja az egészet a szemétkosárba. Budapest, 1958. II. 2-4. Csak férfiaknak Kézenfogva jártunk. Két gyerek. Ha összért a vállunk, furcsa volt, hogy forró. Szép, ugye? Négy éve ennek. És most? Semmi. Ma reggel a megszokott zaj ébresztett: tejeskannák ádáz hangja kongott a Közért előtt. Aztán elaludtam megint. És álmodtam. Mellettem feküdt az ágyban, kedvesen, nyújtózkodva lágyan, s beszélgettünk halkan, csendesen. Ő volt, biztosan tudom, érzem, hisz ismerem jól bőre bársonyát, illatát, mely suhan (mint fákon át a szellő) nagy hajából . . . Valónak éreztem, mindent, a színt, a meleget, az édes kínt, hogy szeretek, boldog voltam, mint még tán soha, s mint a mesék öreg, bölcs táltosa:
155
megint láttam a jövőt. És szépnek, nagyon szépnek láttam. Akkor felébredtem. Az ágyam üres volt, és értelmetlen, rideg, fogam csikordult félholtra váltan, görcsös ököllel feküdtem ott – jaj, nagyon fájt, nagyon. És fáj most is,és helyem nem találom, aludnék, de félek, hogy az álom Őt hozza megint csak elém. Ébren ugyanaz: agyam folyton emlékeket áraszt, nem tudom, mikor érem el már azt, hogy megnyugodjak megint. Legalább egy kicsit! (A cím: „ Csak férfiaknak” – indokolt.– A nő nem értené meg soha: míly erő a szerelem, akkor is, ha elmúlt.) Bp. 1958. június 2. Gőg (óriás voltam) Esőáztatta mezők illatukat küldték a széllel. A nap fényes volt és gömbölyű. Odakiáltottam a délceg bércnek: Hahó! és egy szavamtól leolvadt róla a hó. Ittam a folyók édes vizét, aludtam völgyben, bársony mohán, s volt úgy, hogy lépteim nyomán forrás fakadt a kőből. Aztán felvettem tenyerembe
156
egy lányt – mint a kisujjam, akkora lehetett, ő volt a szép, a dédelgetett, felemeltem, nagyon fel, az égig – de szédült. (Az emberek féltik magukat, ha kockáztatni kell a boldogságért valamit.) És eldobtam. Ő akarta így! miért nem volt önző, irígy mint én? Mért nem akarta a boldogságot egy óriás tenyerén? Budapest, 1958. VI. 24. Vázlatok egy nagy tavaszi képhez 1) Bizony a fák már felöltötték fehércsipkés menyasszonyi ruhájukat, és éjszaka a sínhegesztők kékes fényénél könnyű illatok szállnak az ég felé. Bimbózik a tavasz, a múltkor is láttam egy orgonarügyet nyújtózkodni, és a vadgesztenyék is nyújtogatják már felfelé enyves gyertyáikat. 2) Az előbb kint ültem ablakomban. Hűvös volt a levegő – mint akkor, éppen úgy – mikor Vele ültünk lenn a Tiszaparton, akkor is holdfényes volt az alkony . . . Megborzongtam, nem tudni mitől: hűvös van-e, vagy az emlék szele? Szellő fújt, vagy az „emlékszel-e” kísért újra meg újra szüntelen?!
157
Becsuktam hát az ablakot, hogy kizárjam a Tavaszt. Mondhatom, szánalmas volt a kísérlet, mert a Tavasz ám egy olyan kísértet, mely megjelen az emberen belül. S most gondolkodom. Cigarettám füstöl. 3) Üres és értelmetlen, értelmetlen és sivár így, Nélküled, az estém. Ettől a tavasztól mindenki vár egy kis boldogságot? én is azt keresném – de nehezen találok rá nagyon. Pedig keresem. És várom. 4) Néha úgy gondolom, hogy szívednek már minden rezdülését érzem, hogy agyam már nem keresi gondolataidat: megtalálta, hisz évmilliók óta mozgó atomjaim állnak meg, ha ölellek, s az örökkévalóság szikrázik fel csókjainkban. És néha úgy gondolom, hogy játszol velem, és sírnom kellene, hogy nem lehetek már soha boldog; Veled sem, pedig én hallom, hogy szíveink összedobbannak.
158
5) Most tán épp arra gondolsz: milyen kár volt minden csókodért. Pedig szám, melyet forró csókod ért, most is érzi még édes varázsodat. Illatod, melyet hajad súg titkosan, bujkál bennem, le nem küzdhetem, pedig dúl bennem ádáz hajsza, küzdelem, hogy megfogjam, s rögzítsem agyamba biztosan. 6) Miért is nézel úgy rám? A szemed: fekete fény, és miért hunyod le bársony szempillád, ha soká nézek szemedbe én? És miért vagy olyan karcsú, és miért vagy egyáltalán, ha nem szeretsz legalább annyira, mint én? Sétálsz kecsesen szívem tört hitén miértek közt, titkok oldalán . . . 1958
159
Nyarak
Édesanyánk úgy látta jónak, ha minél több elfoglaltságot szervez számomra. Ebből adódóan gyakorlatilag nem volt szabadidőm. Biztos, hogy a vakációk időtartamára nem kizárólag ez az elv vezérelte Anyánkat, de biztosan számított az a kis pénz is, amit a nyári munkákkal kerestem (amikor kerestem). Lényeg az, hogy 1949 nyarától, azaz a VI. általános utáni vakációtól kezdve minden nyáron dolgoztam valamit. Nem emlékszem, hogy akkor mennyire örültem ennek. Nagy bosszúságot nemigen okozhatott, hiszen emiatt nem maradtak el gyönyörű nyaralások – mások se igen mentek, csak a nagyon gazdagok, azokról meg nem tudtunk. Most mindenesetre kijelentem, hogy nagyonis hasznosak voltak ezek a vakációk, segítettek az önállóság kialakításában (főleg a nem karcagi munkahelyek), ismerkedtünk a világgal, az emberekkel, a munkákkal. 1949 nyarán rizset gyomláltunk. Akkoriban nyilvánvaló volt, hogy a természetet át kell alakítani, és a folyók folyásirányának megváltoztatásához képest bakfitty volt az, hogy az Alföld szikesein bőtermésű rizsföldek legyenek. A munka nem volt nehéz: valaki megmutatta, hogy miről lehet megismerni a rizs-palántát, mi különbözteti meg a gyomoktól, és ez utóbbiakat ki kell rángatni az iszapból, és ki kell dobni a vízpartra. Merthogy ezt a munkát térdig- combközépig érő vízben végeztük. Előfordult ugyan, hogy a kidobandó gyomnövény, a gyökerei között leledző iszappal együtt valamelyik társunk hátán-fején landolt, de ez szórványos volt és véletlen. Munka után a rizsföld mellett húzódó öntözőcsatornában úsztuk-fürödtük le a sarat. Termelékenységi mutató nem készült. Ez a munka nem töltötte ki az egész vakációt – hálistennek sikerült bekerülnöm vasúti pályamunkások mellé segédmunkásnak. Névlegesen a vasúti töltés („ágyazat”) 160
zúzott-kő anyagából kellett kigyomlálni a növényeket, de a felnőtt pályamunkások lehetővé tették, hogy a tömőcsákánnyal (krampács) kipróbáljuk az „aláverést” (krampácsolást). Ennek célja a síneket tartó talpfák alatti kőzúzalék tömörítése volt, magasfokú munkaszervezéssel: egy talpfa-sín kereszteződéshez négy munkás állt hozzá, a négy krampács sorban egyenként ütött, a munka „dallama” ez volt: kutyafasza – kutyafasza. Nekem mindig a „tya”-ra kellett ütnöm, vigyázva, mert ha bárki eltéveszti, a 15 kilós csákánnyal könnyedén megütheti a másikat. Nagyon sokat tanultam: lebbencset főzni, káromkodni, és elsajátítani a legfontosabb vasúti szabályt: ha megállhatsz, ülj le, ha leülhetsz, feküdj le. Így pihentünk. A következő nyáron az egyik karcagi téglagyárba sikerült bejutnom, ahol a 100%-ban kézzel formázott agyagtéglákkal megrakott csilléket kellett eltologatnom az égetőkemencékhez. Ez már férfiasabb munka volt, ebédre haza lehetett biciklizni. Nyolcadik után következett az első idegenben végzett nyári munka: Borsodnádasdon, egy villamos elosztóállomás építésénél alkalmaztak minket segédmunkásként. Gyuri osztálytársam jóval idősebb bátyja, akkor már mérnök, helyezett el, vagy ha úgy tetszik, az Ő protekciójával kerülhettünk oda. Egy néninél laktunk (az albérlet szót még nem ismertük), a munkával nem sok gondunk volt, mindig azt csináltuk, amit mondtak. Velem ugyan folyton kiabáltak, azt vetették a szememre, hogy megalszik a szájamban a tej, olyan lassan mozgok. Remek üzleteket kötöttünk, ugyanis akkor még működött a jegyrendszer [ki emlékszik már erre?], és nekünk a kollektív szerint járt a fiatalkorú pótjegy és a nehéz testi munkás pótjegy egyaránt. Arra már nem emlékszem, hogy miket adtak csak jegyre, a kenyér és a cukor biztos benne volt a kosárban, és mindig volt piaca annak, amit nem tudtunk magunk megenni. A velünk dolgozó Andor (három évvel 161
idősebb nálunk, kicsiknél, ő már sokat mesélt a nőkről, főleg az öreg építésvezető fiatal feleségéről...) jól ismerte az erdei gombákat, vasárnaponként zsákszámra gyűjtöttük a vargányát, csiperkét, galamb-gombát, ezért cserébe a házinéni sütött nekünk egy-egy tepsi ilyen-olyan tésztát, lekvárosat, túrósat felváltva. Ennek a nyárnak fő kérdése az volt, hogy („egyéb” származásom miatt, a „Rákosi Mátyás kiváló tanuló érdemrend” birtokában) felvesznek-e középiskolába. Határozottan emlékszem, hogy a dolog nem nagyon érdekelt: két nagybátyám vasúti főtiszt volt Debrecenben, és intézték, hogy a MÁV Debreceni Járműjavító Üzemében legyen helyem a szakmunkásképzőben. Egyszer voltunk Bányász-bálban a szomszéd faluban, nem volt valami nagy szórakozás: szeszesitalt még egyáltalán nem fogyasztottunk, a szebb lányokat a fiatal bányászok rosszallólag azonnal lekérték – nem maradtunk sokáig. Felvettek a karcagi gimnáziumba, ímmár másodízben, először negyedik elemi után voltam első gimnazista. Osztályfőnökünk vezetésével vagy tizen Szolnokon dolgoztunk, valamilyen Mélyépítő Vállalatnál, vegyesen első és második gimnáziumot végzettek. Két, vagy három szakmunkás mellett velünk együtt dolgozott az Osztályfőnök is. Először az akkor épülő Tisza-Zagyva közötti vasútvonalhoz építettünk egy „átereszt”. Gyönyörű napos nyarunk volt, a puszta mezőn soha, sehol egy tenyérnyi felhő, persze árnyék sem. Fő gondunk a vízhiány volt, amit enyhített a brigádunkhoz rendelt vízhordó lány (mondjuk, Juci), aki egész nap két tízliteres kannával hordta nekünk az ivóvizet, kb. 2 km-es távolságból. Előző nyáron még csak Andornak voltak „nőügyei”, itt Petyus egy alkalommal lelkendezve mondta: - Képzeljétek, összetegeződtem a Jucival. – Mesélj, hogy volt? – Amikor megjött a tele kannákkal, megkérdeztem: adsz egy kis vizet? – Mire Ő: persze. Munkásszálláson laktunk, délben kihoztak valami üzemi ebédet, esténként magunknak főztünk remek és változatos 162
vacsorákat. Irtózatos energiánkat nem kötötte le a napi nyolc órás kubikolás és betonkeverés, betonozás - egyszer valaki kitalálta, hogy éjszakára menjünk el a vasútállomás mellé vagont kirakni. Hát ez életem egyik nagy szenvedése volt (lehet, hogy a mai gyerekek challenge-nek mondanák?). Szenet kellett kirakni vagonokból, vagononként fizettek. Valamikor este hétkor nagy lendülettel nekikezdtünk, két gyerek tudott „beleállni” egy-egy vagonba (16 tonna ??). Éjfél után lanyhult a tempó, egyre kevésbé fogyott a szén. Kilátástalannak tűnt a vagon tejes kiürítése. Az utolsó lapátokkal alig tudtunk megbirkózni, már kezdett derengeni a hajnal. Ájultan zuhantunk bele a kb. négyórai alvásba, aztán másnap folytattuk a betonozást. Be is fejeztük az áteresz építését, a „leszerződött” időnkből még telt arra, hogy az ugyanakkor épülő Tüdőkórház udvarában egy leendő szennyvíz-tároló gödör 5-6 méter átmérőjű betongyűrűit segítsünk föld alá süllyeszteni. Ez azt jelentette, hogy ki kellett ásni alóla a földet, ami a tűző naphoz képest kellemes, árnyékos munkahelyet jelentett. A gond akkor kezdődött, amikor már három-négy méter mélységbe értünk, és a betongyűrű belsejébe épített „állások” deszkáiról folyamatosan nyakunkba csorgott a talajvízzel kevert föld, azaz a sár. Slusszpoén: vártuk, vártuk a fizetséget, amit szeptember elejére ígért a Vállalat. Helyette elszámolást kaptunk: munkavégzés az érvényes munkanormák alapján xxxx forint, levonások: munkásszállás, üzemi étkeztetés, munkaruha (egy szál saját klottgatyában dolgoztunk egész nyáron), védőital (Juci); szóval a várt, nagyjából ezer forint helyett kaptunk vagy százötven forintot. Osztályfőnökünk szerint „gazemberek”. 1953 nyarán a célkitűzés a cséplőellenőri munka volt. Akik az előző nyáron hozzájutottak ehhez a kereseti forráshoz, ódákat zengtek arról, hogy milyen jól tartották őket a parasztok, etették-itatták, kényeztették az „ellenőröket”. Hogy mindezt miért, arról nem szólt a fáma, de értelemszerűen 163
mindannyian cséplőellenőrök szerettünk volna lenni egy-két hónapra. Hát ez persze nem ment – akkor meg voltam győződve arról, hogy Tanáraink kedvenceiknek tartották fenn a kevés lehetőséget. Én pedig aligha voltam az. Az akkor már leérettségizett Karcsi unokatestvérem a Gazdasági Vasutaknál (keskeny nyomtávú-, másnéven madzag-vasút) volt valaki, és elhelyezett négyünket Attila és Csaba öccsével, meg még egy fiúval Selypre pályamunkásnak. Itt már nem volt velünk felnőtt szakmunkás, magunktól csináltuk a gyorsan megtanultakat: aláverés, vágányigazítás, gyomtalanítás. A munka sokkal könnyebb volt, mint a „nagy” vasútnál, az ágyazat salak (troszka) volt. Az aláverésről már írtam, a vágányigazítás azt jelentette, hogy egyikünk leguggolt az egyik szál sín fölé, egy másik ment a sín mellett úgy, hogy a feszítővasat (stanga, pajszer) folyamatosan csúsztatta a sínen. Ahol a sín görbe volt, azaz eltért az egyenestől, ott igazítani kellett, a legközelebbi talpfánál két feszítővassal a görbülettől függően jobbra vagy balra feszítettük a síneket, amíg a „benéző” „jó”-t nem kiabált. Persze itt is normák voltak, műszak vége felé kijött a munkavezető, felmérte és beírta a napi teljesítést. Elég tisztességes pénzt kerestünk. Itt teljesen önellátó élelmezésünk volt, reggeli a munkásszálláson, ebédre vittünk magunkkal valamit (főleg kenyér + szalonna), amihez a sínek körül elterülő mezőgazdasági területeken „találtunk” paprikát, paradicsomot, hagymát, görög- és sárgadinnyét. Délutánonként a Selypi Cukorgyár szabadtéri víztározójába jártunk fürödni, én részint úszóedzéseket tartottam saját magamnak, részint kevésbé jól úszó unokatestvéreimet mentettem meg a vízbefúlástól. Este jött a vacsora, ami az adott nyersanyagoktól függően volt szalonnás (kolbászos, lecsós) rántotta, paprikás krumpli (simán, lebbencstésztával, tarhonyával), öreglebbencs, pásztortarhonya, meg hasonlók. (A tarhonyát és a lebbencstésztát otthonról vittük magunkkal.) Élményszámba mentek a kéthetenkénti haza- és visszautazások: rengeteg részeget láttunk. A szolnoki 164
vasútállomáson várni kellett néhány órát a „Jász-vonatra”, amely Hatvanból továbbment „MátravidékierőműLőrinciSelyp ...” állomások felé (a vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll). Lelki füleimmel most is hallom a „Nótáskedvű volt az apám” nóta egy sorát, ahogyan az illető részeg vonyította: „Kivitíík a temetőbe...” Ezen a nyáron kopasz voltam. Ugyanis amikor megtudtuk, hogy a cséplőellenőrségről lemaradtunk, kezet adtunk egymásnak, hogy aki jó melót talál az levágatja a haját. Az ismerős borbély bácsi (Apámat is sokszor borotválta) kérésem előadása után kicsit hitetlenkedve kérdezte, hogy jól meggondoltam-e a dolgot? Igenlő válaszom után fogta a „nullás gépet”, és holmoktól tarkóig beleszántott a hajamba, mondván: akkor most már ne gondold meg. [Nem tartozik szorosan ide, de a borbélytól hazafelé mentem, amikor jött velem szembe (egy másik borbélytól) Sanyi barátom és osztálytársam, szintén tök kopaszon. Hosszú percekig röhögtünk egymáson, és évekig kölcsönösen „hülye kopasz”nak szólítottuk egymást, nagy-nagy szeretettel.] Szeptemberben kezdtem megbánni a kopaszságot, rettentő lassan nőtt meg a hajam, iskolakezdésre még mindig kopasz voltam, mert az a 3-4 milliméter igazán nem számított hajnak. A kosarasok még érettségizős koromban is Kopasznak szólítottak. III. gimi után ismét Selypen kaptunk munkát, megint négyen voltunk: Cigi, Tomi, Gyantás és jómagam (alias Kopasz). A pályamunka kibővült a legkülönbözőbb feladatokkal, például követ kellett csillébe rakni Petőfibánya kőbányájában. Egy ilyen alkalommal óriási nyári záport kaptunk, az eső meleg volt, nem akartuk abbahagyni a rakodást. Abból a meggondolásból, hogy a „ruhánk” (= egy szál gatya) ne ázzon el, egyhangúlag levetettük, betettük egy üres csille alá, és anyaszült meztelenül folytattuk a munkát a zuhogó esőben. Ha akkor valaki véletlenül arra jár, ugyancsak meglepődött volna. 165
Ezen a nyáron sem hanyagoltuk el a sportot. Három „munkatársam” kosaras volt, én ezzel párhuzamosan úsztam is. Ebből adódott az a rend, hogy munka után futva mentünk ki a víztározóhoz (kb. két-három kilométer), amíg a többiek pancsikoltak, én leúsztam a magam adagját, majd futás vissza. Hogy a néhány esős napon se maradjon ki az „edzés”, a Selypi Cementgyárba „jártunk” vagont kirakni. Mindent kiraktunk, amit kellett: nagydarabos és zúzott mészkövet, szenet, bálázott papírzsákokat (talán ez volt a legnehezebb). És még fizettek is érte. Érettségi után 1955 nyarán Peremartonban kaptunk munkát. Miska (osztálytárs, kosaras) rokonsági kapcsolatai révén a Kazánfalazó Vállalat alkalmazott hármunkat segédmunkásként. A peremartoni Ipari Robbanóanyaggyárban építettünk egy „savtornyot”. [Külön kérdés, hogy a késztermék ipari robbanóanyagot kiszállító tehervagonok fékezőfülkéiben miért kellett géppuskás-golyószórós szovjet katonánaknak ülni?] A gyár helyben állította elő a robbanóanyag gyártásához szükséges kénsavat. Ehhez egy kb. 15 méter átmérőjű, négy-öt emelet magasságú, vasszerkezetű, és 10 mm-es ólomlemezzel hézagmentesen kibélelt „tornyot” kellett belülről saválló szilika-idomokkal kibélelnünk (habarcsként vízüveg szolgált), és megtölteni ugyanezen anyagból készült gyűrűkkel. A toronyban a bele engedett gáz-gőz ezeken a gyűrűkön csapódott le, a végén alul kifolyt a kénsav. A bélés és a gyűrűk mérete legalul volt a legnagyobb, felfelé haladva a bélés kisebb, a gyűrűk mérete nagyobb mértékben csökkent. Ezt a munkát végezte a négy-öt mester (ezek időnként egymás közt svábul beszéltek), nekünk „csak” adogatni kellett az anyagot. Egy nagyobb idomtégla lehetett 35-40 kiló, ennek minket terhelő útja: teherautóról lerakni, a torony külső oldalánál lévő felvonóhoz odatalicskázni, felvonóba berakni, a torony ideiglenes „zárófedelén” felvonóból átrakni a leengedőbe, és lent „kézreadni” a spec-kőműveseknek. Ehhez képest a vége felé a „kis” 15 kilósok már egyenesen pihentetőek voltak, nem 166
is beszélve a néhány centis pici gyűrűkről. Másik gond az volt, hogy azoknak a szilika-anyagoknak olyan érdes (a gyűrűknél a felület növelése céljából szándékosan feldurvított) volt a felülete, hogy néha vérzett az ujjunk hegye. Adtak ugyan bőr tenyérvédőket, de azok soha nem oda kerültek a kézen, ahol szükség lett volna rájuk. A bőrünk annyira belejött a fokozott igénybevételbe, hogy a hétvégi (kétnapos) pihenők után például tapintással nem lehetett ellenőrizni, hogy kinőtt-e a szakállunk, kell-e borotválkozni. Ezek a sváb kőművesek komolyan vették a munkát. Eleinte ugyan nem értettük, hogy napközben piszkosul meghajtottak minket, ugyanakkor volt úgy, hogy műszak vége előtt egy-másfél órával leálltak. És számoltak. Később elmagyarázták a dolgot, hogy ne haljunk meg hülyén. Ez egy rendkívül kislétszámú szakma volt, de a normarendszer elől ők sem menekülhettek. Vezérelv: 128-129%-ra kell teljesíteni, mert 130-nál jön a normás, és szigorítás következik. Ezért számoltak minden nap. A munkarend is speciális volt, a heti 48 óra így jött össze: hétfőn kezdés 12 órakor (vissza is kell érni hazulról!), keddtől csütörtökig reggel 6-tól este 6-ig, pénteken 12-ig (haza is kell érni!). Szabad szombat 1955-ben! Láthatóan igen erős fizikai terhelésünk volt. Ellátásunk osztályon felüli volt, külön kiemelve azt, hogy a Szakik általában nem itták meg a védőitalként kapott napi 1 liter tejet, így nekünk 2 liter jutott. Reggeli-ebéd-vacsora a gyár éttermében, ahol egy kedves konyhás néni, amikor látta, hogy vacsora végén a pörkölt-szaftot kitörölgetjük kenyérrel, megkérdezte: maguk nem alföldiek, kedveskéim? – De igen, Karcagról jöttünk. – Én meg kisújszállási vagyok! – Nos ettől kezdve kérni sem kellett a repetát. Eredmény: ilyen fizikai munka mellett 6 hét alatt 12 kilót gyarapodtam (ami nem volt feltűnő, hiszen előtte 186 centivel voltam 69-70 kiló). Ennek a nyárnak volt még két tétje: az egyetemi felvétel és Franciska. Utóbbiról máshol lehet majd olvasni, előbbiről annyit, hogy az értesítés megérkezése után minden este bementem a gyár könyvtárába, kikértem a friss Szabad Népet, 167
és próbáltam tájékozódni a napi politikában: miniszterek nevei, miről írnak a vezércikkek, meg ilyenek. A felvételi időigényes volt: reggel beültünk a Stoczeknagyba, írásbeli. Úgy emlékszem, könnyű feladatok voltak, kettőre emlékszem: - soroljon fel mértékegységeket, - egy három nézettel megadott test-áthatást kellett axonometrikusan lerajzolni. A szóbelire az R épületben került sor, ha jól emlékszem, kettőre kellett menni, rám valamikor hat órakor került sor. Az ottani kérdésekre és feltevőikre nem emlékszem, kivéve a felvételi bizottságban helyet foglaló DISz-képviselőt. Azt kérdezte: - Az iratokból látom, hogy sportolsz. Fogod folytatni az egyetemi sportkörben is? – Igen, válaszoltam, és úgy éreztem, fel vagyok véve. Ezen a nyáron nagyon jól kerestünk, 6 hét alatt tisztán több, mint 2.000 Ft-ot (1955!). A hízónak való malac megvásárlása mellett kitelt belőle egy öltöny, egy csomó ing, gatya, zokni – el tudtam indulni az egyetemre. Más helyen már érintettem katonáskodásomat, amelyre az első egyetemi év utáni nyáron került sor. A bevonulás előtti két napon Egerben volt kórusfesztivál, amelyre a gimnázium visszahívott, erősítendő a tenor-1 szólamot. Karnagyunk, Horváth Kiss László jól tudta, hogy a korábban énekelt kórusművek nagy részéből tudom az összes férfi-szólamot, gondolom, a visszahívásban ez is szerepet játszott. Boldogan mentem, hiszen a gimnázium kórusában ott énekelt Franciska is. Jól szerepeltünk, vonattal érkeztünk haza Karcagra éjfél körül, Édesanya várt az állomáson egy „civil” ruhával (a fesztiválon sötétkék ruha, fehér ing nyakkendővel volt kötelező). Az állomás WC-jében átöltöztem, elköszöntem, és felültem a pesti vonatra, hogy bevonuljak. A legteljesebb titoktartás mellett, lezárt ponyvájú teherautókkal vittek ki a Keleti pályaudvarra, egyetemi Tanszéki parancsnokaink vezényszavára vonatra szálltunk, 168
majd valahol leszálltunk (nem tudtuk, hol), újra leponyvázott teherautók, amelyek egy laktanya udvarán álltak meg. Ettől kezdve helyi parancsnokok irányították a civil ruha levetését, zsákba csomagolását, a meztelen zuhanyozást, rovarirtó hintőporozást, túl hosszú hajak rövidre vágását, egyenruha felvételezését (egy sapka, egy zubbony, egy nadrág, egy trikó, egy alsónadrág, egy pár csizma, egy pár kapca, egy darab kétcsatos szíj, két darab egycsatos szíj, itt írja alá). Beöltözve rettenetesen röhögtünk egymáson. Kecskemét, Pf. 7129/E.
Az egyhónapos kiképzést nem részletezném, lehet, hogy egy külön fejezetet megérdemelt volna. Jelszavunk ez volt: leszarom, egy hónapot guggolva is ki lehet bírni akkor is, ha fát vágnak a hátunkon. Leszerelés után ezen a nyáron nem dolgoztam semmit. Éltem az aranyifjúság szórakozó és szórakoztató életét, már amennyire azt Édesanyám pénztárcája megengedte. A másodév utáni katonai kiképzés (az 56-os forradalom következményeként) elmaradt. [Jóval később egy vonaton 169
utaztam haza Karcagra egy minisztériumi katonatiszttel, aki Kisújszállásra utazott (haza). Hosszú ultizás közben elfecsegte, hogy a velem korosztályos egyetemi évfolyamokat központilag „politikailag megbízhatatlan”-nak minősítették, ebből következően nem adnak fegyvert a kezünkbe.] Ezen a nyáron a BHG-ban (itthonra Beloiannisz*, külföldre Budapesti Híradástechnikai Gyár) letöltöttem a kötelező mechanikai-gépészeti termelési gyakorlatot. [*Korabeli
találós kérdés: Miért nevezték el a Standard Electric magyarországi telefongyárát Beloiannisz-nak? – Mert a telefont Bell találta fel, és ami telefont gyártanak, az olyan isz.]
Az egyetem által kiadott technológiai művelettervezési feladatot a BHG rajztárából kivételezett technológiai utasítások lemásolásával rövid úton megoldottuk, közben „fusiztunk” az adott technológiákban. Én például egy remek nyakkendőtűt csináltam magamnak rugóbronz lemezből, kémiailag ezüstözve. Ha nem csal az emlékezetem, a nyári szünet hátralévő részét nagy diákszerelmem egyre romosodó állagának helyreállításával gondoltam eltölteni. Sikertelenül. Harmadév után ledolgoztam az esedékes termelési gyakorlatot (Telefongyár), majd otthon kerestem, és találtam munkát. A Karcagi Fajtakísérleti Állami Gazdaságban (népnyelven Növénynemesítő) dolgozó kőművesek mellé szegődtem segédmunkásnak. Remek munkahely volt, reggel hatra kibicikliztem a város határába, meló fél háromig – közben félóra ebédszünet – utána haza, fürdés a napon megmelegedett nagy lavór vízben, aztán irány az Édes Élet. A két HELY közül inkább a Presszóban múlattuk az időt (a másik a Földműves Étterem volt), fagylalt rummal, sör, tánc élő zenére. A munka változatos volt, bontottunk, építettünk. Előbbiek között emlékezetes egy öreg lóistálló bontása. Életemben még olyan büdöset nem tapasztaltam, mint amikor a hídlást megbontottuk. (Városlakók kedvéért: a hídlás egy afféle nagyobb keresztmetszetű csatorna, amelyen át távozott az ott lakó lovak széklete és vizelete. Persze vízöblítés nélkül.) 170
Vigasztalást csak az nyújtott, hogy a Gazdaság igazgatója 10 forintot ígért (és adott) minden egyes „beszolgáltatott” patkányért. A patkányok – állítólagos magasfokú intelligenciájuk ellenére – nagyon szerették a hídlás miliőjét, mi pedig a piszkos anyagiak reményében rendes haditerv alapján módszeresen agyonvertük őket. A haditerv az volt, hogy a megbontandó helytől futó-folyosót építettünk a patkányok számára, ki az udvarra, és a nyílt terepen adtunk nekik a lapát fonákjával. Nagyon szívósak voltak, volt, amelyik a hatodik telitalálat után még futott. Volt olyan műszakunk, amelynek végén 15-20 patkány feküdt az udvaron, szépen sorbafektetve, hogy az igazgató úr (pardon: elvtárs), vagy személyes megbízottja könnyebben tudja számba venni és kifizetni. A kőműves brigád velem együtt négy tagból állt, némi fejszámolással adódik a napi és fejenkénti 40-50 forintos extraprofit. Csak összehasonlításul: kocsmában 2,30, presszóban 3 forint volt egy üveg sör vagy egy fél rum. A fagylalt persze 50 fillér/gombóc. Úgy gondoltuk, hogy 1959 nyara az utolsó szabad, független vakációnk, mert ha végeztünk és munkába álltunk, már „szabadságot kell kérni”. Többen még nem voltak a Balatonnál (egyik Laci és én voltunk előnyben: Laci egy Balatonboglárhoz közeli faluban nőtt fel, én pedig 1955 nyarán Peremartonból egy hétvégén lebicikliztem Akarattyára, megnézni, hogy milyen a Balaton zuhogó esőben), ezért a baráti kollektíva úgy határozott, hogy a Balatonnál nyaralunk. A rég megszűnt Honvédelmi Tanszék hagyatékából tudtunk kikölcsönözni egy raj-sátrat és hat (üres) szalmazsákot, ezzel vonatoztunk le Boglárra, Laci nagybátyjának a Kikötő soron vásárolt telkére, ahol még nem kezdődött meg az építkezés. Célkitűzés: addig maradunk, amíg a pénzünk engedi, kaját mindenki hozzon, amennyit csak tud, abszolút pihenés, órákat nem húzzuk fel, mindenki akkor csinál azt, ami tetszik. Mackó például kizárólag a Balaton vizében mosdott, én egyáltalán nem borotválkoztam. Remek nyaralás volt. Külön színt hozott 171
a „táborba” Rudi menyasszonya, Marika, még szerencse, hogy a nyolc-személyes raj-sátor mellé kaptunk két egyéni sátorlapot is, ami összekapcsolható egy (szűk) kétszemélyes sátorrá. Meg aztán mi is kényelmesebben fértünk öten a nagy sátorban. Azt gondolom, hogy ez a nyaralás egy külön írásmű tárgya lehetne. Otthon nem találtam kereseti lehetőséget, viszont a vakáció végén a kolesz igazgatójának jóvoltából bekerültem egy különleges osztagba. Az Élelemiszeripari Minisztérium keresett 6 fő jó fizikumú, „mindenhez értő” fiatalembert, a Valahányadik Országos Mezőgazdasági Kiállításra. Munka: amit mondanak. Munkaidő: reggel hattól este hatig, szükség esetén tovább is, munkaszüneti nap nincs. Fizetés: 15 forintos órabér, túlórák a kolletktív szerint fizetve. Hát, erről a munkáról kisebb regényt lehetne írni. A munka-feladatok között volt rakodás teherautóra és –ról, anyagmozgatás minden mennyiségben, villanyszerelés, magnóés erősítő-javítás, na meg a „produkció”. A Kiállítás Élelmiszeripari pavillonjának alkalmazottai voltunk, a (felszerelés és beállítások után) mi „működtettünk” egy forgószinpadot. Ez egy, a pavillon mennyezetén egy ponton csapágyazott, lefelé bővülő csonkakúp alakú vasszerkezet volt (hegesztette Szászkő László, ’56 után a hadseregből elcsapott százados), amit a színfalak mögött egy fogaskoszorúfogaskerék áttétel segítségével körbe lehetett forgatni. A csonkakúp palástjának borításán volt egy „színpad-nyílás”, amelyen keresztül különféle mezőgazdasági képek, jelenetek voltak megtekinthetők, a megfelelő hangeffekussal kísérve. Hangtechnika: Hunnia Filmgyár dolgozói.
172
Keresgélés
A "nagy szerelem" által kiváltott szenvedés (vagy szenvelgés??) közepette azért az élet ment tovább. A most következő „ciklus”, amely időben részben átfedi az előzőt, viselhetné az „Interregnum” nevet is, de én inkább a „Keresgélés” címet adtam neki. Nem minden írás nyugszik élmény-alapokon, de valamilyen kapcsolata feltétlenül volt az akkori életemmel. Nagy az időbeli távolság, nehéz lenne egyiket, vagy másikat ide, vagy oda sorolni. Akit érdekel, olvasson. Ejha! Hú, de elkapott a vágy! Az a szőke nő úgy cikázott gondolataimon, idegeimen át, mint egy áramütés . . . Alakjának vonalai egyszerre értek agyamba a gondolattal: jó volna megszorítani, hogy ropogjon a dereka, és a szájára egy hosszú, véres csókot harapni . . . Vagy jó volna most tánc közben összesimulni valakivel, akinek a dereka karcsú és tüzes keble, magamhoz szorítani, hogy érezze férfi-erőm, hadd fűtse át őt is a tűz, és aztán együtt hullani a nagy semmiségbe . . . Peremarton, 1955. július 20.
a
173
Bál Szombat este. A szobában a szokásos rendetlenség: félbehagyott rajzok a rajztáblákon, tuskihúzók az asztalon, vegyesen odadobott ingekkel – az asztalok melletti székeken hétköznapi ruhák ledobva, az asztali lámpa alatt ott áll egy kistükör, ahogy gazdája nyakkendőkötéskor hagyta... Hárman rajzolunk. Halkan szól a rádió, a szokásos szombatesti műsor. Halad a munka. Néha fütyörészek, egy-egy dallamot megfogok a rádióból és bedobom a vonalak közé... Kopogtatnak. Egyikünk sem néz fel, csak reflexesen: szabad, és már köszönünk is a belépőnek. Csak akkor nézek fel, amikor odajön és hátbaver: Csuli és egy barátja. – Üljetek le! – Nem, nem ülnek le, ide jöttek táncolni a Nagy Őszi Bálba. Menjek én is. – Nem lehet, kispajtás, itt van a rajzom, hétfőn rajzbeadás, meg aztán nincs is kedvem. Szerdán kitáncoltam magamat egy hétre előre. – Mire ő: – Ugyan, öregem, február óta nem táncoltam, rettentő kedvem van. Gyere le! Na, az én kedvemért! – Jól van, na. Rohanás a fürdőszobába, villámborotválkozás, 10 perc múlva kész. Sötétkék, fekete cipő, borvörös egyszínű nyakkendő. A bál első szünetében találkozunk. – Hangulat? Nincs. Nálam se. Igyunk! Fél kevert, nagyon finom. Pár perc múlva már csillog a szemünk: gyerünk táncolni! Elmegyek egy nő mellett – miközben nézelődök: kivel lehetne táncolni? – és a nő furcsán néz rám... Nem érdekes, továbbmegyek, de mégiscsak hátranézek: a nő még mindig néz. Milyen csillogó, fekete szeme van, fekete fényes haja, elég csinos, jól lép a zenére,
174
jól áll neki az a sötétkék taft kisestélyi – ezek az első benyomások. Valami belülről ösztönöz, odalépek: szabad? Tényleg jól táncol, simulni akar önkéntelenül, biztos így szokta meg. Nono! én vezetek! és táncolunk. Tánc közben többször is rámnéz, a szeméből érdeklődés (?) olvasható ki... Lekérik. Később visszakérem. Egészen jól, egész jó közelítéssel átveszi a ritmusomat, és ez jól esik, közelebb táncolok egy kicsit, hat a szesz. Amikor lekérik, gyengén megszorítja a kezemet. Végigremeg a gerincem és legközelebb már tűzzel táncolom a tangót és lefojtott vadsággal a rumbát. Már forróságot érzek a halántékomban, amikor hozzámér tánc közben, s ráadásul a nyakamra teszi forró, párás kezét. Jajj! majdnem felordítok és szorítom, ölelem... Szerencsére van egy férfi, aki rendszeresen lekéri, s egyszercsak belémvág: mit szólna ehhez Franci?! Gyorsan pörögnek a továbbiak: két pohár bor Csulival, újabb két tangó – amikor meglátok egy másik nőt: magas, csinos, piros (!) szoknyában, fehér blúzban, hullámos barna haja van. Mélybarna szem, idősebb (25-26) hölgy benyomását kelti, gyűrűje nincs. Felkérem. Az első pillanatban vele is közel táncolok, de észreveszem rögtön: milyen könnyen táncol, teljesen átveszi ritmusomat, akármit táncolok. Most már kétfelé táncolok, de egyre többet ezzel. A pirossal. Nem tudom, hogy hívják, nem beszélgetek tánc közben, szünetben is csak bocsánatot kérek azért, amiért olyan unalmas társalgó vagyok. Kedvesen mosolyog, valószínűleg egy idősebb meggondoltságával értékeli fiatalságomat. Egyik tangónál kilépek, figurázok. Rámszól, hogy ne csináljam, mert ő nem tud táncolni. – Dajkamese. Követi a táncomat, bár közben egyre
175
szabadkozik, egyre jobban asszimilálódik. Egyik szünetben: – Kevesen táncolnak úgy, mint maga. Hol tanult táncolni? – Sehol . . . – Az nem lehet. – Komolyan mondom! Nézze, én vidéki vagyok. Tudja, hol van Karcag? Tudja, gyakran nyaralt a Berekben, lehet, hogy már láttam is őt otthon. – Hetedikes általános iskolás koromban jártam tánciskolába, de amit ott felszedtem, az igazán minimális volt. Magamtól jöttem rá mindenre... Angol keringő, Gyönyörűen hozzák a szaxik a dallamot, a bőgő alapoz, a zongora hottol. Remek. És itt ez a nő, érdekes, csinos, és remekül táncol. Bűnnek tartanám szorongatni, aki így táncol, azt tisztelni kell. Figyelem, hogyan táncol másokkal: ahogy vezetik. Ellenállás nélkül adja oda a derekát, hagyja, hogy öleljék. És látom: jól esik neki, hogy én nem ugyanúgy táncolok vele, jólesik neki, ha lekérem. Nagyon jól érzem magamat, pedig már a szeszhatás lejárt, már fél öt és kezd virradni – én fáradtság nélkül táncolok. Aztán, ahogy szoktak változni az én hangulataim, hirtelen változott akkor is. Amikor mentünk fel a szobánkba Csulival, próbáltam magyarázatot keresni és találni. – Az ember elmegy egy bálba. Remek zene, beindításnak likőr, vagy kevert. Talál az ember egy nőt, aki jól táncol, talál egyet, aki még jobban táncol, egyet, aki nagyon jól táncol. Egyre jobb a hangulat, egyre jobban érzi magát, és a végén mégis rossz kedvvel végzi. Miért? Talán azért, mert az ember ösztönétől hajtva mindíg többre és többre tör, mindíg nagyobbat, szebbet akar, és ha abban a bálban talál egy olyat, aki kedves, csinos és
176
nagyon jól táncol: így is, úgy is eléri a határt, ahol nincs tovább, aminél többet már csak egy valaki adhat: Franci... Ha ezt a határt elérte – utána jön a depresszió ... Vasárnap este másnaposan ballagok hazafelé... Fejemben zagyva gondolatok a tegnap estéről, a depresszióról, a mai remek másnapos hangulatról, és lassan egy-két gondolat kezd kikristályosodni ebből a zagyvaságból: Egyetlen csillagszemével hunyorogva néz rám az őszi-felhős ég. Talán ő se tudja még? mit akarok? Hogy engem puha, ölelő karok várnak, és egy otthon tiszta csendje... És mi marad meg az egészből, az egész mámoros, áttáncolt éjszakából, a másnapos hangulatból és a zagyva gondolatokból: a vágyakozás egy puha, ölelő asszony és egy otthon tiszta csendje után... Budapest, 1956. október 21.
177
Nem történt semmi Madárfüttyös tavaszi hajnalon elkapott bennünket a Tavasz forgószele... Egy esztelen csókba hulltunk bele, magunk sem tudtuk, hogyan. Végigtáncoltuk az éjszakát, már lassan virradni kezdett, az egész földön a Kezdet hangulata lett úrrá. Tavasz volt körülöttünk mindenütt... Karomba kaptalak, megforgattalak, talán az alatt a néhány perc alatt megfordult veled a világ. Megszédültél, belém kapaszkodtál, én megcsókoltam pihés nyakadat, nem törődve azzal: nem szabad – és tovább ballagtunk lefelé. A Dunaparton ránkborult a reggel, már emberek siettek, – talán figyelmesek se lettek ránk, ahogy a padon összebújtunk. És akkor jött egy őrült kábulat: a Dunaparton megcsókoltalak. Budapest, 1957. április 21.
178
Hajnalban Furcsa volt az egész. Ott ültünk egy kellemes tavaszi hajnalon a Dunaparton, egy kis padon. Előttünk nyugodtan csurgott lefelé a nagy folyó, tükrében a pesti oldal házaival. Ültünk a padon, vállamra hajtottad fejedet, és arcodat eldugtad ballonkabátom gallérja mellé. Kétszer is megráztad a fejedet: nem, nem, de azért lassan odafordult szád a szám elé. Megcsókoltalak. Akartam? Nem. Akartad? Nem tudom. Így volt. Furcsa volt. Furcsa azért, mert eddig nagyon jól megvoltunk egymás mellett az egyetemen, a tankörben, mindenütt – mint barátok. Beszélgettünk a legkomolyabb dolgokról, életről, szerelemről – a legkomolyabban, mint ahogy a barátok között szokás. Nem mondom, hogy soha meg nem fordult fejemben egy gondolat: mi lenne, ha egyszer egy ilyen bizalmas beszélgetés közben csak úgy odalépnék hozzád, megölelnélek és megcsókolnálak? – de soha nem jutottam tovább a „mi lenne” gondolatánál, mindig elhessegettem még a gondolatot is. És akkor? Furcsa volt... És furcsa most is, ahogy itt ülök az éjszakában egy magányos asztali lámpa fényénél, előttem Franci fényképe, és ahelyett, hogy levelet írnék Neki, most ezeket írom. Hát nem furcsa? Nem alakult ki bennem még semmi határozott. Még? vagy már? vagy egyik se? Nem tudom. Nem tudom, hogy megbolygatta-e bennem a régen megszokott egyensúlyt az a bolondos, madárfüttyös tavaszi hajnal? Az a tavaszi hajnal, amikor együtt, karonfogva mentünk le innen a Várból, hátunk mögött egy kellemesen eltöltött, áttáncolt éjszakával, egy csomó megivott likőrrel, és egy másik csomó
179
elköltött pénzzel. Nem tudom, hogy iránytű vagyok-e, amelyik eddig pontosan beállt az Észak-Déli irányba és most egy kisebb, de közeli mágnes kitéríti? És nem tudom, hogy vissza fog-e billenni ez az iránytű ismét abba a régi megszokottba? Jó, tudom, hogy minden tavasszal meg szoktam bolondulni, hogy minden tavasszal bolondságot szoktam csinálni, olyat, amelyik teljesen ellentmond a józan észnek... Tudom azt is, hogy már nem vagyok gyerek, már lassan 21 éves leszek és lassan már életszükségletemmé válik a Nő... Viszont sok más egyebet nem tudok. Egyenletesen szuszognak körülöttem az alvók. Talán le kellene feküdni nekem is. Aludni és nem foglalkozni gondolatokkal, legalábbis tudatosan nem. Lehet, hogy csak a kissé túlfeszített agy, a fáradt idegrendszer diktálja mindezt – nem tudom. Egyet tudok. Azt, hogy tavasz van, harsogó, hahotázó Tavasz. Tavasz, amelyik kinevet mindenkit, amelyik fittyet hány a megszokásokra és megszokottakra. Tavasz, amelyik új kalandokra csábít és új kalandokat ígér, lebbenő szoknyát és kacagó lányokat, idegesítő pihés nyakat és csókot a Dunaparton – és néha meg is adja mindezt. Budapest, 1957. április 22.
180
Édi Hajad sötét rengetegéből úgy villan elő nyakad, mint ha antik márványszoborra akad dzsungel-kutató a bozótban. Szemed kék, ha mosolyogsz, nevetsz, és szürke kacéran, ha hív, haragos, huncut, szikrázik, csillog – a szív ezer rezdülését tükrözi vissza. Vállad szép és bőröd sima, istennő lehetnél, hogy buzgó ima s tömjénfüst szálljon hozzád fellegekbe. Az is vagy. Istennő, isten nélkül, nő, kit látva a férfi szédül, s csak bámul, bámul, mindent elfeledve. Karcag, 1957. december 25.
Nyugtató Egy ablak mögött lányt láttam vetkőzni, meztelen hátán végigszaladt a fény. Úgy állt ott, büszkén a tavasz küszöbén, hogy éreztem, soha nem érheti bánat. – S mindez igen jót tett Dévai Hubának. Budapest, 1958. március 5.
181
Egy bál után Hadd mondjam el, mi bántott tegnap este... Nézd, kedvesem, milyen sötét most a Duna. Fekete bársonyán (olyan, mint a ruhád volt tegnap este) egyetlen fénypont pislog csendesen. Bója. Jelzi: arra szabad menni, erre nem. Mélyértelmű, bölcs, okos intés. Életünkben is van vajon, aki figyel, óva int és jelzi a helyes utat? Szemem egyre hiába kutat a láthatáron: nincs, nincs. Nézd, milyen sötét a bársony Duna... A tiszta csillagos ég tükröződne benne, de nem tud. Csillagok távoli fényét elnyeli a messzeség köde, melyről nem tudni: köd-e, vagy csak maga a távolság. És megremeg lelkem, ha rád gondolok... Budapest, 1958. február 23. Joci (töredék) Üres és értelmetlen így nélküled, az estém. Hidd el, boldogságomat keresném, de nehezen, nagyon nehezen megy. Néha úgy hiányzik, hogy kis kezed közé fogd fejem, és ne szólj semmit, egy szót se (Budapest, 1958. ??)
182
Vallomás helyett Csacsik vagyunk – így mondtad, ugye? Hát van-e szebb egy csóknál, egy ölelésnél, mely szívből fakad? Joci, kis Joci, gondold meg magad: akarsz-e boldog lenni énvelem? Akarod-e, hogy legyen értelem a csókjainkban, öleléseinkben? Én érzem biztos: benn a szíveinkben rokonhúrok vannak elrejtve mélyen. Akarod, hogy csodásan zenéljen rajtuk a virágzó örök Tavasz? Ha akarod, ígérem: nem maradsz egyedül ebben az akarásban – én is így szeretném. Budapest, 1958. IV. 7. Interregnum Mottó: „Elment a múzsám Ámerikába, de én nem megyek utána.” (Népdal) Nem megy az írás, édes istenem! Tehetségtelen vagyok! Ilona mondta ezt nekem, (az ő szemei nagyok, és a nagy szemek őszinték mindig). Nincs múzsám se, Pegazusom a gyepre kicsapva legelész mindenféle kórót. (Terveket.) Tudom, egyszerű ez az egész: csak a tehetségtelennek nincs múzsája. Álmodnék bizisten csodaszépet, csak csókolna valaki homlokon! Itt a tavasz a füvön, fán, az égen, a napsütésben és a lombokon – s én nem maradok már soká egyedül! Budapest, 1958. május 13.
183
(Cím nélkül) Talán emlékszik arra a fiatalemberre, aki tegnap este a Grill egyik sarkából mereven és kitartóan figyelte Magát. Figyelte, attól a pillanattól kezdve, amikor belépett, addig a pillanatig, amikor elment onnan. Hogy mit olvasott ki ebből a tekintetből? Nem tudom. Akkor, tegnap este sem tudtam, mit akarok. Csak néztem. Néztem, mert abban a pillanatban, amikor megjelent, lenyűgözött királynői fenségével, attól a pillanattól kezdve én megbabonázva figyeltem, néztem állandóan, ha asztalánál ült, ha táncolt, ha beszélt, ha hallgatott – mindig. Őszinte ember vagyok. Nem mondom, hogy Maga az első Nő az életemben – mert ez nem igaz. Nem mondom, hogy a csillagokat lehoznám – mert ez sem igaz. Nem mondom, hogy szívesen meghalnék Magáért, mert ez nem igaz. De mondom, hogy életemben soha senki így nem bűvölt meg puszta megjelenésével és jelenlétével, hogy senkire így még nem gondoltam, mint Magára – mondom, mert ez így van. Persze vitás és már sokat vitatott kérdés: lehetséges-e az annyit emlegetett „meglátni és megszeretni”? Jómagam is vitáztam már eleget ebben a kérdésben pro és kontra, ahogy éppen a helyzet hozta. Hogy jelenleg mi a véleményem? Magam sem tudom. Egyet tudok. Hogy tegnap este óta valami megváltozott. Tegnap este. 1958. augusztus 30. Életem egyik legkülönösebb és legkellemesebb estéje. Pedig nem táncoltam senkivel, nem öleltem szenvedélyesen, nem csókoltam bódultan – de együtt remegtem a Tangó boleró vágyremélő ritmusával, az a tangó valóban az én vallomásom volt és a Maga szeme valóban megigézett. Igen, az az acélszürke tekintet, amely egész este nem küldött felém egyetlen
184
biztató sugarat, amely hajthatatlanul csak partnerét simogatta – megigézett. Hát persze azt is gondolom, hogy Maga valószínűleg fölényesen mosolyog ezen a levélen. Azt is gondolom, hogy nem az első ilyen levél, amit kap, de én minderről nem tehetek. Írnom kellett, bár tudom, hogy nem gazdag a fantáziám, hogy tollam még azt sem tudja visszaadni, amit gondolok – és ha visszaadná, az is éppen olyan nevetséges lenne, mint ez a levél így, ahogy van. Hadd idézzem most József Attilát: „Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.” Igen, a Törvény. A törvény, amely egymás karjaiba kergeti a szerelmeseket, amelyik erősebb minden négyvagy öthatalmi csúcstalálkozó határozatánál . . . Úgy érzem, máris túl sokat írtam. Kérem, nagyon kérem: ne haragudjék rám, hogy mindezt megírtam. Mert megírtam, megírtam, mert meg kellett írnom, meg kellett írnom, mert az embereknek (akik olyan vadul és szenvedélyesen keresik és hajhásszák a boldogságot) nem minden pillanatban akad ilyen élményük. Mert nekem a tegnapi este ilyen élmény volt. Élmény, amely – ha nem is lesz folytatása – kísérteni fog egész életemen át. Drága Kleopátra! Tekintsen engem úgy, mint egyet legalázatosabb alattvalói közül – s ha netalán zavartam volna királynői nyugalmában, büntessen meg. Nem vagyok fatalista, de bízok benne, hogy még fogunk az életben találkozni – és akkor kitöltheti rajtam bosszúját. Hódolattal: aláírás Eger, 1958. VIII. 31.
185
Ezt az éjszakát... „Ezt az éjszakát emlékül neked adom én...” Furcsa volt így, két óra után a bár. A kis lámpák a boxok falában már eloltva pihentek, csak a bárpult fölött égett még egy villany, fénye sokkal szebben tört meg a palackok és tükrök seregén, mint egyébként, rendes világításnál. És csend volt. – Kérsz még egy pohárkával? – Péter szórakozottan töltött újra a konyakból, máson gondolkozva. Észre sem vette, hogy már a pult széléről folyik le az aranysárga nedű. – Ejnye, ne légy olyan morcos, rosszkedvű! – Könnyen beszélsz! Fényes jövő nyílik meg előtted ezzel a házassággal . . . – Fényes jövő... – most Edit bámult maga elé. Fényes jövő – mormolta mégegyszer. Kicsit könnyes szemmel nézett a fiúra. – Szép vagy... Látod, ha nem hagytad volna ott az egyetemet, akkor most te vehetnél feleségül. – Hagyjuk ezt, Ditke. Egy ilyen szerelemhez nem illik ilyen vég. Most szépen megisszuk a konyakunkat, és passz. Jó? Hiszen tulajdonképpen marhaság, ami most történik – gondolta. Három hónapja, mióta idekerült, mint dizőz, a „kis új dizőz” – Furcsa az, ha így embersorsok találkoznak. Vajon miféle erő vezérli őket? Vajon micsoda törvény uralkodik az emberek felett, amelyik dobálja őket ide és oda? Az életben alig akad ember, aki azzal foglalkozna, amit szeretne csinálni. Itt van például Péter. Orvos akart lenni. Hivatásának érezte az emberek gyógyítását. És nem sikerült. Vagy talán mégis mindenki azt csinálja, amit szeretne? Hisz Péter is gyógyítja az embereket, derűs mosolyával, meg az innivalóval, amit felszolgál. Mert az gyógyít.
186
Hány csalódott szerelmest látott már és segített neki, hogy búját elfeledje! És hány szerelem kezdődött azok mellett a poharak mellett! Edit maga is érezte, hogy gondolatai szokatlanok és rendellenesek. Az egész helyzetet különösnek találta, hogy már olyan régen ülnek itt egymással szemben, egy üres bár pultjánál és isznak. – Berúgtam? – kérdezte hirtelen hangosan. – Tessék? – Péter úgy riadt fel, mint akit mély álomból hirtelen költenek. – Ja persze, igen. Azazhogy nem. Mit mondtál? – Semmit – Edit dúdolni kezdte a „nagy számot”, amivel belépett a dizőzök sorába: „Ezt az éjszakát emlékül neked adom én...” Aranyos. Bájos! És most feleségül fogja venni az a vadember. Borzasztó. Már nem nekem fog énekelni, akkor se, ha rám néz. Pedig eddig nekem énekelt akkor is, ha nem nézett ide, éreztem, egész idő alatt, mióta itt van. Persze ha meggondoljuk, az a három hónap nem is olyan nagy idő. És egyáltalán szerelemnek nevezhető ez, ami köztünk volt? Az, hogy néha összekacsintottunk, zárás után elkísértem haza, egyszer-kétszer megittunk nála egy feketét – abban a körülbelül 2,5×2 méteres szobában? Nem sok. – Menjünk, jó? Péter felsegítette a lány kabátját, leoltotta a villanyt, és kifelé indultak. A bárt csak az utcai ablakon beszűrődő fény világította meg. – Ha most megcsókolnám? – Péteren végigvibrált valami tűz, kényszerítően és parancsolóan. Csók közben szinte hallotta, amint Edit énekli: „Ezt az éjszakát...”
187
– Ezt az éjszakát nekem adod? Hiszen már úgysem találkozunk úgy, mint eddig? Nagyságos asszonyomnak foglak szólítani és nem tegeződünk többet, legfeljebb ha senki se hallja... – Nem, nem lehet – tudod, nekem elveim vannak. – Gyere – Péter már határozott volt, érezte, hogy nincs ellenállás. – Gyere, mondta mégegyszer, még határozottabban. És mentek. Budapest, 1958. november 1.
Mindenféle
Az írásokat időrendben szeretném sorbarakni, tekintet nélkül a tartalomra. Olvasható hexameteres- és szabadvers, próza saját szórakoztatásomra, sőt, belekevertem a dologba barátaim műveit is. A következő írás átvezet azokhoz az akármikhez, amelyeket – gondolom most – csupán szórakozásból, esetleg más határozott céllal (például „költői” verseny) követtem el. Az átvezetés természetesen nem időben képzelendő el, dehát ez a dátumokból is látszik. Akkor – nem kímélem az olvasót! Ez egy (valószínűleg) befejezetlen, a scifi irányába mutató próza. Ehhez nem kell kommentár.
188
KEFI Mindenek előtt talán bemutatkozom: Dévai Huba vagyok, jelenleg regényíró. Huszonegy évet és sok csalódást értem meg, huszonegyszer láttam a tavaszt és egyszer sem voltam vak. Foglalkozásomra nézve egyetemista vagyok, de ugyanúgy lehetnék asztalosinas is. És most hadd mutassam be hősömet, aki egyébként személyes jóbarátom, így tehát az ő barátai egyben az én barátaim is. Tehát: – Bemutatom Jellem Gábort. (Itt elképzelendő, hogy egy magas, szerény külsejű fiatalember, udvariasságot erőltetve, mosolyogva meghajol és kezet nyújt. Igyekszik maximumát adni annak az intelligenciának, amit a társadalom és a szülők beleneveltek.) Barátomról most ennyit, bővebbet a továbbiakban. Van szerencsém továbbá bejelenteni, hogy korszakalkotó felfedezést tettem a minap. Éppen differenciál- és integrál-egyenletek megoldásával foglalkoztam (ez a kedvenc ebédutáni csemegém), amikor pillantásom egy papírlapra esett. A papírlapon ez állt: δc/δt + (γ/g)fv2 = hν + 2kπj Amikor elolvastam, először el akartam dobni, azonban ekkor borzongó világosság gyulladt az agyamban: hiszen ha ν-vel jelölöm az agy által termelt elektromágneses hullámok frekvenciáját (a többi betűk jelentése azt hiszem közismert), akkor a fenti egyenletből egyszerű algebrai átalakításokkal lehozható: 1/f = 1/k + 1/t
189
amely összefüggés éppen egy elektronoptikai berendezés fókusztávolságát adja!! Meghűlt bennem a vér... Hiszen mostmár nincs más hátra, mint egy 2kπν frekvenciájú berendezést összeállítani és ezzel átsugározni a fejet, aztán a nyert interferencia-sugarakat egyszerű videofrekvenciás erősítőn felerősítve kivetíteni – és előttünk állnak egy ember agyában létrejövő, zsibongó, rügyező gondolatok! Lázasan fogtam munkához, és mire megjelent a világoszöld csík az ég alján (ami nálam a hajnal jele), már kész voltam a MŰ-vel. Ezután pergőtűz-szerűen következtek az események: télikabát zálogházba; árából képcső, 6AQ5, QRK?; két éjszakai munka – és a kísérleti berendezés készen áll. Út a világsiker felé!! Azt hiszem, az eddig elmondottakból bárki kitalálja, hogy ezután mi következik: a készülék kipróbálása (amelyet önhatalmúlag és szellemesen „cephalo-vizor”-nak neveztem el, vagy röviden: KEFI). A kipróbálást illetően rögtön Gábor barátomra gondoltam. Ugyanis őt ismerem legjobban, és ő talán az egyetlen férfi, akinek cselekedetei konzekvensen igazolják gondolatainak, elhatározásainak ellenkezőjét. Enyhe tavaszi este volt, amikor útra keltem, hogy kipróbáljam a masinát. Az égen furcsa színű rózsaszín felhők füstölögtek a hold körül, szinte hízelegve nyaldosták körül kerek képét. Barátom éppen a lépcsőn szökdelt felfelé, kezével élénken gesztikulálva. Kissé furcsállottam viselkedését, mert (ha nem is túlzottan, de) értelmes embernek tartottam. Dehát mire való a kefi: bekapcsoltam, és a képcsövön máris megjelent a kép... azazhogy
190
vigyázzunk! Az ernyőn gomolygó kép zavaros, formátlan, kb. olyan volt, mint a világmindenség kivülről. Ezek volnának a „gondolatok”? Lehetséges. Elgondolkozva néztem a képet. És lassan mintha kibontakozna a zűrzavarból egy arc: magas, domború homlok, ferdén megvilágított vörösbejátszó barna haj, csillogó sötétbarna szemek. – Milyen kár, hogy még soha nem voltam reménytelenül szerelmes! – mormolta barátom, és felfelé fordított tenyérrel olyan mozdulatot tett, mintha azt mondaná: – tehetek én róla? Ismét a képernyő: két alak áll összebújva, hosszú csók az út közepén. Az úton csendben, motor nélkül gurul lefelé egy Wartburg. A szerelmesek előtt lefékez, lámpáját villogtatja, de nem dühösen, inkább cinkos kacsintással. De nézzük csak! a magas alak olyan, mintha Jellem barátom lenne, csakhogy – csakhogy a képernyőn egy szélesvállú, izmoktól duzzadó férfi öleli a lányt, itt előttem pedig egy vékony, szinte cingár fiú megy... Pillanatig arra gondolok, hogy a készülék torzít, de nem. Úgy látszik, hogy barátom, Jellem Gábor képzeletében nem él eléggé saját figurája... Másnap éppen Dr. Germicid körzeti orvost kerestem fel, akinél véleményezés céljából volt munkám: vajon a sugárzás nem hat-e károsan az agyra? Beszélgetésünk a késő estébe nyúlt, és már fél 9 volt, amikor lefelé mentem az Istenhegyi úton.
.....
(Valószínűleg folytatását terveztem.) Budapest, 1958. május 191
Van ilyen bicikli is Csillagos-kék tavaszi ég alatt szívtad be már korgó gyomorral a mámorító május illatát? Tudod, milyen, ha nővel sétálva agyadon, s gyomrodon ez villan át: Hú, de éhes vagyok?! S hogyha angyalok piciny szárnyaként a muzsika repít, visz fel az ég felé, jó az, ha gyomrodba úgy markol belé vasmarokkal a kegyetlen éhség? Mert van ilyen bicikli is. Budapest, 1957. május 14.
Ennek forrása egy gimnazista-kori temetői séta, ahol éppen sírt ástak a másnapi temetéshez, de a sírásó (halottgyalázásra hivatkozva) nem adta nekem a földből kifordult koponyát - én pedig sebtében kiloptam egy zápfogat, amely tényleg sokáig a kulcskarikámon lógott. Zápfog (hexameterek) Kükkerekén kán zápfoga szárad kulcskarikámon s így az élete itt zörög, itt kopog ablakomon. Furcsa teremtés. Villan a kedve, ha indul a harcba, jó lova pörgeti véle a távol messze ködét. Jaj, de hiába küzd, mert harcol ellene sok más harci kedve elül – zápfoga földbe harap. Budapest – Szolnok, 1957. december 21.
Idegen tollakat is használok: Zoli barátom munkái is ott lesznek. Ezek egy "költői verseny" termékei. 192
Költői verseny Karácsonyi versikék Kis Jézuska ma született, ünnepel ma a szeretet, szeressük hát mi is egymást, szebb lesz így az élet, meglásd. Budapest, 1957. november 26. (Huba) Fenyőillatot varázsolok neked fenyőillatú kisjézus-éneket. A csillagszórók sziporkázva égnek és kis gyertyák füstje száll az égnek, Karácsony ez, a szeretet ünnepe. Budapest, 1957. november 26. (Zoli)
Elment az utolsó villamos Jaj! – Szaladhatok, éjfél múlt 10 perccel, – rohanás le a hídon, még elérem a 2-est! Mancikám! Miért is kellett ott a kapuban oly soká bizonygatnom, hogy nem azért tettem fel a barna sálamat – hogy Téged bosszantsalak – na még két kis kanyar és itt vagyok a megállóban, és ott jön szépen a kettes, lehúzódik a híd alá, és én szépen felszállok, – egykettőre a Margit-hídnál leszek aztán onnan csak 10 perc és otthon vagyok, lefekszem ágyacskámba és kipihenem a szombat esti fáradalmakat. Ez a mérnöki pontosság! Persze elértem az utolsó villamost! Nem is időztem a Mancikával tulajdonképpen sokat, csak épp annyit, amennyit kell, – és amúgyis csókolóztunk is – azt meg nem szabad elsietni, elkapkodni! Na befutott, jé, milyen tömve van! De hát ez az utolsó, és ugye más fiatalemberek is így
193
hasonlóképpen jönnek a Mancikájuktól az utolsó villamossal – milyen szép ez – a technika vívmánya, az emberi ész terméke összekapcsolódik a legszentebb emberi érzés, a szerelem termékeivel, – na ez sántít – de most nézzük csak – itt elől nem férek fel, nem is száll le senki – hátramegyek! Igen, itt inkább van hely. Ezt a hosszú fiatalembert most megszólítom, látszik rajta, hogy intelligens, jól nevelt fiatalember, nem olyan, mint ezek a pesti stricik, akik fel sem engednék szállni az embert, csak hogy ők kényelmesen pöffeszkedhessenek. Tehát mondom neki: Legyen szíves egy kicsit húzódjon beljebb, fel szeretnék szállni. Erre ő: Látjuk apuskám, de hát tudja, mennyi mindent szeretne az ember életében, ami nem sikerül! Ne lökdössön, látja, nem fér fel! – Azt hiszi, van a hasamban hely az ön számára! – Mire megértően bólintanék, már csukódik is az ajtó – alig tudom elkapni a kezem. Lemaradtam! – Micsoda durva fráter volt! Rítt le az arcáról, az unszimpatikus arcáról, hogy csak azért sem fog felengedni, szadista állat! Igen! Kifújom magam, rágyújtok egy cigarettára, mert ideges lettem egy kicsit. Na persze a vezető is várhatott volna egy fél percig, akkor beletapostam volna a hasa közepébe, és ott megálltam volna, sőt kinyújtózkodtam volna. – Na! Feltűrni a kabátgallért – ballagjunk csak gyalog. De nicsak, fénylő pont! jön talán még egy? Várjunk csak! Tényleg jön, – nincs veszve semmi! Eldobom a cigarettát – már itt is van! Persze tele! Nekem akad azért hely! – Úgy! fenn is vagyok, pardon! Igen, ez az én kabátom széle. Na gyerünk, nekilapulok az ajtónak. Lélegzeni tulajdonképpen nem fontos, ha már nem lehet. Megálló.
194
Lám rohan egy síbakancsos ürge! Fel akar szállni! A kis naív! Erre a villamosra! Mikor a csapágyak már sírnak a túlterheléstől! Épp ide jön: mutatja, hogy fel akar szállni, egy kis helyet adjak neki. Hogyisne. A két bakancsával a fél villamost elfoglalná! Menjen a másik végére, ott gyenge nők állnak Budapest, 1957. november 22. (Zoli)
Éjféli villamos. Nagyon soká jött a villamos. A Körtéren akadálytalanul söpört végig az őszi szél. Aki az utcán volt, az is sietett, szorosan zsebredugott kézzel és gallér közé húzott nyakkal. Az emberek érezték, hogy mostmár nem az ősz tréfálja őket pergő levélzáporral és zizegő esővel, hanem ez már a Tél lehelete. Talán Erzsi volt az egyedüli, aki nem érezte a hideget. Pedig nem öltözött fel melegen, csak egy zokni volt a lábán meg félcipő, a nyakában könnyű selyemsál, ahogy délután eljött otthonról. Most ott állt a megállóban, várva: mikor fordul be csikorogva a négyes. Kifejezéstelen arccal, üres szemekkel bámult bele az éjszakába. Szeme már vörös volt a sok sírástól, szájaszéle már fájt, annyira összeharapdálta. Végre! jött a villamos. Beült az első kocsiba, de ott nem volt rajta kívül senki, átment a másik részbe, ahol már három fiatalember ült. Maga se tudta, miért, de félt egyedül, félt a magányosságtól, emberek között akart lenni, embereket akart látni. Hirtelen eszébe jutott, hogy még egy órával ezelőtt nem akart senkit látni, gyűlölte az embereket,
195
ismeretleneket és ismerősöket egyaránt – aztán ezt a gondolatot is elejtette, mint kisgyermek az unott játékot. Kinézett az ablakon, nézte a sötétbe takarózott Verpeléti-utat, és az ablakban tükröződve meglátta, hogy a három fiú összehajol, rá néznek és valamit mondanak egymásnak. Ösztönszerűen hajához nyúlt: de kócos vagyok, állapította meg és kinyitotta táskáját, hogy fésűt vegyen elő. Félretolta a kezébe akadt levelet és a fésűt kezdte keresni, de aztán mégis elővette a kétoldalas levelet. Kezében tartva nézegette, és gondolkozott. – Hogyan is történhetett az egész? Valóban, olyan hihetetlennek érezte a dolgot. Hogy Géza háromévi szerelem, háromévi nagy-nagy, mindent elsöprő szerelem után ilyen levelet írjon neki? Géza, az aranyos, kedves fiú? Széthajtotta a papírlapokat. Kedves Erzsikém! Ne haragudj, hogy most levélben kereslek fel . . . – olvasta. Milyen ismerősek voltak a betűk, szinte látta maga előtt a fiút, amint írja, gyorsan, kapkodva írja a levelet, kis szobájában, asztali lámpa csak egy részt világít meg szemébe hulló szőke hajából, s mellette egy hamutartóban cigaretta füstölög. Igen, éppen olyannak látta maga előtt Gézát most, mint akkor, amikor először, hívás nélkül felment hozzá. Azóta már egy év telt el, boldogságban és szerelemben. És most? Most ilyen hirtelen, indokolatlanul vége az egésznek? Megint a három fiúra esett tekintete. Azok – talán – megérezték a fájdalmat és szomorúságot, amely csaknem sugárzott Erzsiből, és részvéttel néztek rá. Talán éppen ez a részvét bántotta legjobban Erzsit. Fájt neki, hogy ezek így ismeretlenül több
196
gyengédséget éreznek és tanúsítanak iránta, mint Géza, aki szerette, és akit szeretett. Újra fojtogatni kezdte a sírás. Már érezte a torkában, fel akart törni, hogy akadálytalanul folyjék, de ő igyekezett visszaszorítani. Egy darabig ment is, remegő szájjal nézett ki a Dunára, aztán kitört belőle a sírás. Zokogott, keservesen, fájdalmasan. Szépvonalú szája vonaglott, egész testét vasmarokkal szorította és rázta a sírás. Mit csináljak most? Ha hazamegyek, az lesz az első, amit már az ajtóból meglátok: a Géza fényképe. És minden zug, minden bútordarab úgyis őt idézné! Nem! nem! – Erzsi érezte, hogy nincs elég ereje a hazamenéshez. Csak még jobban fájna, ha eszébe jutnának epizódok szerelmük történetéből: itt állt egyszer Géza a cserépkályhának dőlve és a szerelemről, boldogságról mesélt neki... Itt szokott ülni ebéd után a fotelben, behunyt szemmel simogatva az ő fejét, miközben érezni lehetett, hogyan futkosnak a gondolatok magas, boltozatos homloka alatt... Nem, ezt nem bírná ki úgysem! Margithíd... Duna... ötlött eszébe ez a két szó. Öngyilkos legyen? Itt volna a Ferdinándhíd is, megvárná, amíg jön egy zakatoló mozdony, eléje ugrana és akkor olyan jó lenne! A mozdony meleg, tejfehér gőzt fújna rá, és ő elaludna ettől a puha simogatástól... Örökre... Nem, annyit nem ér az a Géza, annyit nem ér a világon egy férfi sem! – Hogy is írta? – Erzsi megint elővette a levelet és rögtön a közepén kezdte el olvasni. „Hidd el, hogy szeretlek. Jobban, mint valaha, jobban, mint eddig akárkit is szerettem. De nem vehetlek feleségül, értsd
197
meg! Az én helyzetemben...” – üres kifogások! – gondolta Erzsi és megint könnybe lábadt a szeme. – Hát ha tényleg szeret, akkor hogy hagyhat itt, egyedül a nagyvilágban, amikor tudja, nagyon jól tudja, hogy neki mindent ő jelent, Géza, magas vékony alakjával és szőke, mindig kócos hajával. Újra megindultak szeméből a könnyek. Ömlött, zuhogott az ár, akár egy nyári zápor. Csakhogy a nyári záporok után szivárványos lesz az ég, és nemsoká újra lehet látni tiszta ragyogó kékjét; Erzsi felett pedig most baljós, fekete felhők tornyosultak, és könnyei sem akartak elapadni. Lassan mégis valami elhatározás-féle kezdett kialakulni benne. – Igen, ez lesz az egyetlen helyes megoldás! Jaj, de jó, hogy eszembe jutott! Igen, úgy van, felmegyek Gézához! A gondolat és az ötlet mintha visszaadta volna eredeti énjét. Lassan felszáradtak könnyei, megfésülte aranyszőke haját és még egy röpke, halvány mosoly is végigfutott száján arra a gondolatra: milyen nagyot fog nézni a házmester, ha beengedi a kapun, és ő megmondja, hogy Gézához megy... Olyan volt ez a mosoly, mint ősszel a napsütés, csak másolata, gyenge másolata az igazinak; de mosoly volt. És a következő megállónál a fiúk csodálkozva látták, hogy a „síró hölgy” feláll, megigazítja ruháját, és leszállva a villamosról, határozott léptekkel besiet a Rudas László utcába. Budapest, 1957. november 22. (Huba)
198
Gépek üzemtana Félek, hogy valaki sompolyog a hátam mögött. Vagy puha szárnyú kis molyok lopóztak fejembe, és rágnak. Apróra rágnak mindent szegény fejemben itt bent, s én nem tehetek ellenük, Imreh adjunktus küldte őket. Holnaptól kezdve el velük – s ha mégse, hát az se karambol, legfeljebb kirúgtak Üzemtanból. Budapest, 1958. V. 5. Gépelemek
E verset meg neked gépelem ötujjú írógépemen, tudom, kedvenced: gépelem. Úgy, mint Fellownak gépe lenn, a hegyes-völgyes végtelen gördülőkúpon. Örül ő, úgymon– d, mármint Fellow, a vagány, hogy tőle indult el a vagány– on futó fogaras– kerekerekű. És szólott a nagy Maag: barátaim, éppen ma ag– gaszt, hogy sehol nem találom megnövekedett fejköreimet. Budapest, 1958. május ?
199
Vázlatok Ámbár-gyú neje hiába szól: Kálmánkám, hisz fejedben vagynak, ő nem hiszi! Tanítványai sem erre vagynak, inkább valami masszív nőre (mint ez a zöldblúzos kockásszoknyás itt ni). –––––– Csitri, de már nő, ha mozdul, fekete haja lófarkba kötve, már oly lágyan hajlik szép nyaka, mint a fekete éjszaka sötétjében a csillagsugár –––––– És ilyen éhes még nem voltam, pedig már elég régen élek. Szeretnék egyszer jóllakottan elheveredni egy nő oldalán, s elcsodálkozni a szív dalán, mely összhangot súg. –––––– Kis piros szalagja barna haján piciket mozdul, ha bólint komolyan, (szerelme a fiú, vagy bátyja? nem tudhatom) –––––– Otthon azóta meleg kávéval és fürdővel vár jóanyám... Én itt ülök benn poshadva a könyvtárban. Értelme, magva nincs ennek, mert úgyse csinálok semmi kézzelfoghatót, firkálok össze-vissza mindent Budapest, 1958. ??
200
Egyik hazautazásom alkalmával írtam egy ponyvaregényt, „Kék csillag” címmel (Budapest Nyugati pu. – Karcag menetidő öt és fél óra személyvonattal, de a gyorsok közül csak egyik-másik állt meg Karcagon, és a kedvezményes diákjegy csakis a személyvonati viszonylatra volt érvényes). Amennyire emlékszem, egy miniatűr kis remekmű volt 4-5 kézírásos oldalon, de sajnos, nem maradt írásos nyoma. Fennmaradt viszont az utókor számára Laci barátomnak ehhez írott előszava. Előszó a negyedik kiadáshoz Dévai Huba (1936 – ) Midőn az olvasó kezébe veszi e regényt, szükséges, hogy ezt írójának kijáró kellő tisztelettel tegye. Írásai igényes művek. Híven visszatükrözik korának kissé mély intonációjú rezgéseit, valamint azoknak a Mester egyéniségében keltett visszhangját. Ezt talán azzal magyarázhatjuk, hogy már kora ifjúságában megismerkedett a visszhanggal. Már mezítlábas kölyök korában élvezettel hallgatta, amint a Mária Valéria-telep sugárútján csengettbongott a reggeli imádság utolsó szakasza: „Ószeres – res – res – eres”. Itt ismerkedett meg későbbi regényeinek főbb alakjaival, akik mély emberszeretetükkel már ekkor kitörölhetetlen nyomokat véstek arcába. Írói tehetsége korán kibontakozott. Első karcolatai 4 éves korában jelentek meg a környező házak falain. Természetesen a busás honorárium sohasem maradt el. Ezeket szorgosan gyűjtögette, hogy később egy nagy befektetést eszközöljön. (Életrajzírói erre az időre teszik beosztó képességének kibontakozását.)
201
A nagy befektetésnek nemsokára eljött az ideje. Legújabb művének alkotása közben egy házmester hátulról úgy fejbehonorálta, hogy be kellett fektetni a Járványkórházba. Fejsérülése következtében megtanult írni, majd nem sokkal később olvasni. Ettől kezdve pályája egyenesen ível felfelé. „Ember a mocsárban”, „Gyermek és az ipekakuana”, „Jó szív, jó tüdő” – hogy csak párat említsek – karrierjének mérföldkövei. Ezek nemrég jelentek meg a „Hasmenés” könyvkiadó kiadásában, a szerző zseniális magyar fordításában. A fent említett munkákra mintegy feltette a koronát a „Kék csillag” című, frenetikus sikert aratott regényével, melyben pellengérre állítja a polgári Anglia felfuvalkodott rendőrségét, tolvajságát, és mindenségét. Micsoda rutinnal mutatja be – például – a nem törvényesen született főhős jellemét és keletkezésének keresetlen, de annál misztikusabb motívumait. Még több ilyen könyvet kérünk a Mestertől, hogy könyvpiacunk pazarnál pazarabb színfoltokkal gazdagodhassék. Most kérem az olvasót, hogy vegyen egy órára elegendő lélegzetet, zárja el a rádiót és testnyílásait, mert baj lesz, és máris kezdődik a Regény. U – Ó
202
Esztók 1959. húsvét hétfőn együtt utaztunk vissza Pestre Sanyi barátommal, aki gyenge gimnáziumi „eredményei” miatt nem kerülhetett be az Orvosi Egyetemre, ezért Pesten az OSI-ba (OrvosSegéd-képző Intézet) járt. Túl voltunk az otthoni locsolkodáson, ennek megfelelően a véralkoholszintünk megfordult: alkoholunkban lehetett volna találni egy kevéske vért is. Ráadásul a vonaton ismerős kunmadarasi repülőtisztekkel találkoztunk, akik vendégül láttak minket egészen a Nyugatiig. [Kis kitérő: a Karcagtól kb. 15 km-re lévő Kunmadarason volt az akkor hazánkban legkorszerűbbnek számító, szovjet gyártmányú sugárhajtású vadászrepülő gépek (MIG-17) hazai kiképzőbázisa. Szerintem az ország repülőseinek legjavát koncentrálták oda, válogatott vagány, és egyidejűleg intelligens fiatal emberek voltak összegyűjtve. Kevés szabadidejük volt, társaságot kerestek, megtalálták érettségizős lányosztálytársainkat, udvaroltak, mulattak – akkori mércével rengeteg pénzük volt – és ebbe bőven belefért néhány, a lányokkal együtt lézengő-táncoló-vicceket mesélő srác, élen Sanyival.] Szóval, Pestre érkezve meglehetősen fényes hangulatban szálltunk le a vonatról. Azt mondta Sanyi: – Idefigyelj. Felviszlek egy családhoz. Az apa főorvos, az anya nagyságos asszony. A lányuk, Esztók egy remek csaj, egy iskolába járunk. Bemutatlak. A nagysasszonynak kézcsók, a papának „tiszteletem”. Így ismerkedtem meg Eszterrel.
203
A verselés jelentősen alábbhagyott, de azért van itt még két vers: Mit mondjak Neked? Szeretlek, édes mondta előttem néhány millió ember. Imádlak, drága – mondtam már én is néhány ezer másnak. Mit mondjak Neked? Mondjam, hogy ha este lefekszem, hajad illata orromba lebben és ott érzem vállamon fejedet? Mondjam, hogy éjjel az ágyam forró, szinte kidobja testem? Mondjam, hogy kínba csikordul vágyam és álmomban Téged ölellek? Mondjam, hogy veszélyes férfi-vággyal kívánlak, s úgyis enyém leszel? Ugye ne mondjam? (Talán megérted majd, hogy néha, ha elgondolkozom, s szólsz: ébresztő fel – nem mondom meg, mire gondoltam.) Budapest, 1959. augusztus 9.
204
Kemény, de igaz vers Egyedül fekszem a szobában, kicsit szédülök a tegnapi ivástól. Rád gondolok. Tudsz-e a vágyról, mi bennem ég? Hisz mondtam néhányszor: nem elég, vajjon megértetted-e? Tudsz-e a kínról, mely éget, ha soká csókollak Téged, és itthon lefekszem egyedül? Tudsz-e a Nőről, kit Benned megszerettem? Tudsz-e a Férfiről, aki én vagyok? Tudj vágyaimról, mert vannak, és nagyok. Budapest, 1959. ??
Az ez után következő oldalakon a fennmaradt levelezésünkből állítottam össze egy kivonatot. Ez is sok mindent elárul. Eszter Szegedre ment, egy hónapos szakmai gyakorlatra – ez alatt leveleztünk. Számokban ez úgy jelenik meg, hogy 1959. május 31-től augusztus 24-ig csak egyszer találkoztunk, 7-7 levelet írtunk mindketten. A teljes anyag mintegy 40 oldalt tesz ki, a következőkben ebből mutatok szemelvényeket. [Könnyítésként: Eszter leveleit dőlt betűkkel lehet olvasni.] Az első két levelet 1:1-ben leírom, aztán csak szemezgetek (a kendermagban).
205
(Címzés a borítékon: Dévay Huba, Budapest, I. Hess A. tér 5.) Néma csend, melyet csak a távoli harangszó zavar meg, bódító rózsaillat... este van. Egyedül vagyok a szobában, s remélem nem haragszol meg, hogy csak egy füzetlapra írok, de ki akarom használni ezt a kedvező alkalmat, levélpapírom pedig nincs. De az elején kezdem: Géza és Apám kísértek ki reggel az állomásra. Nagyon jó helyet kaptam, szemben a menetiránnyal, ablak mellett. Apám ellátott ujságokkal, Anyuci pedig ennivalóval, így egész úton cukrot, cseresznyét, csokis nápolyit majszoltam. Közben pedig hol a tájat, hol az ujságjaimat, hol szomszédaim heves kártyacsatáját nézegettem. Nem csoda, hogy mire jobban körülnéztem, már Szegeden is volt a vonat. Szerencsére elkaptam egy taxit, és most jön a meglepetés: elindult a taxi, s abban a pillanatban felcsendültek a bonboni „nagy szám” accordjai. Én csak ültem, bámultam, majd arra rezzentem fel, hogy a taxi zökkenve megállt. Hátborzongatóan gyönyörűnek találtam. Olyan furcsa hangulatot ébresztett bennem, melyet magamnak sem tudok megmagyarázni, melytől egész nap nem tudtam megszabadulni. Szobatáraim nagyon kedvesen fogadtak, sok jó tanáccsal láttak el. Az intézet különben nagyon szép. modern, ragyogó tiszta épület, s körülötte egy csodálatos park, tele-tele szebbnél szebb rózsával. Sok és nagyon finom ebéd volt, vacsora ugyancsak. D. u. a lányokkal a clubban (mert ilyen is van) megnéztük a „Nehéz kesztyűk” c. filmet. Sajnos még az a klassz kocsmai jelenet sem tudott kizökkenteni ebből a „buta” hangulatból.
206
6h-kor az egyik kislánnyal elmentünk misére egy közeli kápolnába. (Na, csak ez hiányzott nekem!) Aztán sétáltunk egyet, s hazaballagtunk. A kislánynak nem lehetett valami jó véleménye szellemi képességeimről, mert nem hiszem, hogy tíz szónál többet mondtam volna egész úton. Most pedig itt ülök, s annak ellenére, hogy nem akartam levelet írni, mégis az lett belőle. Az első mondat után gondoltam rá, hogy jobb lesz, ha nem elemzem gondolataimat, hanem inkább levelet írok Neked. De már nem akartam új lapot kezdeni, mert így legalább el tudod képzelni mostani hangulatomat. Sok üdvözlet: Eszter U.i.: Az egész galerit szeretettel köszöntöm. A levelet valószínűleg már csak holnap fogom feladni. Szeged, 1959. május 31. * * * (Borítékon: Érdy Eszter, Szeged, Temesvári u. 25. II. 223.) 1959. VI. 3. Kicsi Esztók! Furcsa, de ugyanarról a hangulatról akartam én is írni neked, amelyről Te írtál. Vasárnap igen nagyot hajtottam, reggeltől tanultam kb. ½ 11-ig, akkor elszundítottam. Laci ébresztett fel, berontva a szobába bekapcsolta a rádiót, és felhangzott a Nagy Szám. Mint a gímszarvas. (Én.) – Hálistennek egész korán magamhoz tudtam térni, ebédutáni másfélórás alvásom után képes voltam tovább tanulni, de muszáj volt. Azért
207
folyton ott motoszkált a fejemben: „You are my destiny…” (Egyébként megnéztem a szótárban: a cím magyarra fordítva kb,: „Te vagy a végzetem”. Azt hiszem, a szám (pardon: Szám) hangulata – ezek szerint – megfelel a címnek. Persze azóta már többször hangszereltem magamban a Számot, sőt, egyízben azt álmodtam, hogy jazzkarmester vagyok és éppen ezt vezényeltem. – Ennyit a városról. (Hogy ezzel is hangsúlyozzam egoista mivoltomat, azt hiszem, hogy egész levelem folyamán kizárólag magamról fogok írni.) Kedves leveledet ma kaptam meg. Őszintén bevallom: kissé meglepett, főleg a hangulata. Meg aztán az is, hogy ilyen hamar kaptam meg (itt nem a Magyar Postát akarom dicsérni! hanem Téged). De tény, hogy nagyon örültem neki. (Nem a Magyar Postának, hanem levelednek.) Éppen harcra kiélesített bicskával és csattogó fogakkal indultam otthonról, hogy vizsgázzak adástechnikából (ekkor jött leveled), de amilyen az én szerencsém: a tanszéken közölték, hogy a vizsga du. ½ 5-kor kezdődik. Én pedig ott álltam megfürödve. Aztán dacosan felvágtam fejemet és az optimisták törhetetlen jövőbelátásával (?) elindultam. Beültem a Szikrába, megnéztem a „Szalmaözvegy” olasz filmet (nem az a haj-degrósz, de nézd meg azért), most pedig itt ülök az Országos Műszaki Könyvtárban és várom, hogy teljen az idő. 3:10 van most. Mit írjak még? lényeges esemény nem történt. Mint már említettem (több ízben): marhaság az egész. Kár volt hozzászoknom ahhoz, hogy ha esz a fene, akkor felhívlak, felmehetek, nevethetünk. Most aztán hiányzol. Hát kellett ez nekem? Rettentően egyedül vagyok és nekem ez egyik leggyengébb pontom. Kellemetlen. Még szerencse, hogy vizsgaidőszak
208
van, és van mivel eltölteni „üres” óráimat. De majd eltelik. Úristen! kezdek álmosodni. Megint beborult odakinn, és kenéz (pardon: kinéz), hogy elázok. Pedig este hangversenyre megyek, jó idő esetén az Állatkerti Szabadtéri Színpadon hallgatnám Kurt Henkels együttesét. 22-ért. Laci (Ungvári) tegnap látta, ill. hallgatta, és nem nagyon tetszett neki. Nem tudom, nekem fog-e? A piszok Ungvári szombaton este, mikor hazamentem, megkérdezte (kár, hogy a hangsúlyt nem tudom visszaadni így papíron): –Azért majd megengeded ugye, hogy írjunk Esztóknak? – Hát szólj hozzá, ezt kapja az ember a barátaitól. Szép. 3:20. Borzalom, amilyen lassan mász az óramutató. Biztosan teleöntötték az órát belülről halenyvvel, mint mi akartuk egyszer régen egyik szobatársunk vekkerjét, amelyik minden nap reggel csörömpölt. Fél négy. Kezdem magamat röstellni, ugyanis körülöttem mindenki dolgozik, tanul, és én időnként elbámulok a híg levegő leghígabb pontjára, ahogy a nagy költő mondja (Ha nem csal a fantáziám: Petőfi „A helység kalapácsa”. Stimmel?) Balatoni táborunk előkészítése hatalmas tempóban halad előre. Naponta min. másfél órát beszélünk róla. Végre kezdek kissé ideges lenni. El megyek mindjárt. Én istenem jóistenem...
is
Persze most befejezném a levelet, de itt van a probléma: milyen befejezés? hogy fejezzem be? Úgy, hogy pont eltaláljam azt a
209
hangulatot, se több, se kevesebb ne legyen... Nehéz dió. Talán nem haragszol meg, ha így fejezem be: gondolok Rád, Huba No persze, igen. Ilyenkor jut már eszembe, hogy mi lett volna jó: maradtam őszinte tisztelettel: Dévai Huba (Úristen, már a nevemet se tudom leírni!) Ha van időd, és Te is úgy gondolod, írj! Telik vele az idő és én örülnék neki. Jó? Majd még ideírom, hogy hogyan vizsgáztam (Későbbi beírás: 4) * * * * Úgy szeretnék igazán szeretni! És nem lehet! Az a nő megmérgezte az életemet. Vagy nem? Remélhetek még, hogy valaha valakit nagyon fogok szeretni? Vasárnap este van. Az előbb jöttem haza, csavarogtam a városban. Egyedül. Rettenetesen rossz így. Most itt ülök kinn a tanulóban, az előbb már lefeküdtem, de éreztem, hogy nem tudok elaludni, míg meg nem szabadulok ezektől a kínzó gondolatoktól. És hogyan szabadulhatnék meg másképpen, mint hogy leírom? Nagyon szerettem őt. Nagyon. Annyira, hogy szinte fáj visszagondolnom rá. Szerettem minden gondolkodás, minden meggondolás nélkül, húszéves fejem minden forróságával. És milyen kár volt! Tudom, hogy most azt kérdeznéd, ha itt volnál (bár így lenne!), hogy miért beszélek múlt időben? Jogos a kérdés, mert ebből a hangból, ahogyan beszélek róla, erre lehet következtetni. És mégis a múlté az egész. Így van, ha másért nem is, de
210
büszkeségem (igen nagy!) miatt. Meg egyébként is, az ember idővel gondolkozni kezd és rájön sok mindenre, amit, ha akkor figyelembe tudtam volna venni, sok minden nem így történt volna. (Homályos magyarázat? Szeretném, ha értenéd, mert sajnos, ennél érthetőbben nem tudom megmagyarázni.) Mit gondolsz, igaz-e az, hogy az ember életében csak egyszer van nagy szerelem? Így van-e ez az életben is, vagy csak a regényekben? Könyörgöm, mondd, hogy nem igaz, mert ha mégis igaz, az rettenetes! Gyönyörű dolog nagyon szeretni. Hát lehet az, hogy az életben csak egyetlen egyszer van ilyen gyönyörű dolog? Hát igazság lenne ez? Ha vallásos lennék, akkor most az istenhez kiabálnék, így még azt se tehetem. Kétségbeejtő helyzet. Hidd el, én szeretném legjobban, ha nem volna ez igaz. Ha lennének, jönnének újabb gyönyörű és nagy dolgok, amelyek feledtetni tudnák az elmúlt gyönyörű és nagy dolgok emlékét. Mert ha ez nem lehet, akkor keserű lesz az életem. És gyenge vigasz, hogy azé a másiké is keserű lesz ugyanakkor... Bp. 1959. VI. 21. 23:15
211
Jó Veled Jó Veled, mert szürke, nagy szemedből tiszta kék fény mosolyog le rám. Jó Veled, mert – mint még soha senki – búcsúzáskor megcsókolsz talán. Jó Veled, mert színes nevetésed feledteti fájó múltamat. Jó Veled, mert csendes nyári estén visszhangot játszunk a híd alatt. Jó Veled, mert beszélgetéseink sohasem nehezek és fárasztók. Jó Veled, mert nagyon jó vagy hozzám, Kis Karácsonyfadísz, Kicsi Esztók. Bp. 1959. VI. 21.
* * * B. Boglár, 1959. VI. 28. Kicsi Esztók! No igen persze . . . Itt fekszem a sátorban, amely így néz ki:
ezek itt az ágyak,
212
itt fekszem én
fejemen egy szalmakalap,
és ilyen szőrös vagyok
Ennyi rajzos bevezető után mesélni kezdek. Jobban szeretném ugyan, ha személyesen és itt mesélhetném el Neked (és őszintén bevallom, hogy reménykedek is egy kicsit), de ami biztos az biztos: írok. Hogy mi történt eddig? Megérkeztünk pénteken ¾ 10-kor (délelőtt). Délutánra állt a sátor, szalma ugyan még nem volt, de gondoltuk, hogy egy éjszakát kibírunk a földön is. Így aztán a dísz- vagy első fürdés után „nyugovóra” tértünk. Azért tettem idézőjelbe, mert az aztán minden volt, csak nyugvás nem. Hol az anyaföld volt kemény, hol nem fértünk egymástól. Aztán meg később zuhogni kezdett az eső. Persze feljött a talajvíz is, tekintve, hogy kb. 50 méterre vagyunk a parttól. Hajnalban összetörve ébredtünk, de persze változatlan jókedély uralkodott. Tegnap helyreigazítottuk a természeti erők (eső) okozta károkat, aztán szalmazsák-töltés volt. (Most aludni fogok egy kicsit. Jó?) – Sőt, már ebédeltem is. Cigánypecsenyét sütöttem az elázott sonkából. Pompás volt! Egészségemre! . . . . . . . Tulajdonképpen nincs semmi vész, mert legjobb esetben a napokban, legrosszabb esetben mához egy hétre találkozni fogunk. Be is fejezem. Címünket azt hiszem, már közöltem: Balatonboglár, postán maradó. Ha jössz (bár jönnél!), megtalálsz minket vagy a
213
sátrakat a messze. Egy sátron:
hajóállomástól nem ilyen zászló van a
Sötétkék alapon fehér villám
móló hajóállomás
Helyszínrajz
„tábor”
itt úttalannak látszó gizgaz, a sátor körül téglarakások
út a vasútállomástól
Persze az se bolondság, ha előre megírnád, ha jönnél. Nagyon sokat gondolok Rád, szépek az esték és rossz egyedül. Ezzel búcsúzom: Huba
214
Bp., 1959. VII. 1. Kedves irígyésreméltó Nagy Gyerek! Hogy miért irígylésreméltó? „Mert boldogok a Balatonnál nyaralók!” – mondám én az üres lakásban. Boglárról írt helyzetjelentésedet az előbb hozta a postás. Most aztán én is merek írni, mert így biztosan megkapod. Multkori leveledre még Szegeden válaszoltam, de – mivel nem írtad biztosra a címet – nem mertem feladni. Íme, most ezt is elküldöm. Isten látja a lelkemet, nem szívesen, mert ilyet még soha nem csináltam. Egyetlen mentségem, hogy a Te őszinte leveledre kötelességemnek éreztem én is nyílt kártyákkal játszani. Lehet, hogy nagyon rossz taktika, de azt hiszem ez a legbecsületesebb megoldás. Nem néztem az órámat, kb félóráig most csak a cigifüstöt bámultam (nem tudom, hányat szívtam el), és – lehet, hogy az egyedüllét az oka – nagyon rossz az előérzetem. De most már, mivel ebben a levélben is megemlítettem, fel kell adjam a másikat is. Ne vess meg nagyon érte, s ha igen, akkor se mutasd nagyon, Jó? Anyuciéktól is kaptam lapot, írják, hogy meglátogattad Őket. Nagyon hívnak szombatvasárnapra, sőt úgy akarják, hogy Velük együtt jöjjek vissza hétfőn. Nem hiszem, hogy sikerülni fog. 11-ig ugyanis gyakorlatra kell járnunk. Új főnök van a laborban, s örülök, ha a szombatot elengedi. Így, ha sikerül, szombat reggel a 7,06-kor induló gyorssal mennék. Ez 8,58-kor van Siófokon. A továbbiakban aztán hogyan tudjuk megoldani a találkozást (ha még akarod az után a levél után), azt nem tudom. Hazafelé is vasárnap este fogok jönni. Még elképzelni is szép, milyen jó lenne együtt lubickolni a
215
Balatonban, vagy nézni a ragyogóan szép naplementét. Butaság! Egyenlőre itt ülök a süketen üres lakásban és részben megismétlődik a Te multkori eseted „nem akaródzik tanulni”. Pedig ha le akarok menni szombaton, most rettenetesen bele kell hajtanom. Próbálj Te is valami jó megoldást találni a hétvégével kapcsolatban. Félek a találkozástól, mégis nagyon várom: Eszter Nem is írtad meg, hogy sikerült az utolsó vizsgád?
216
1959. VII. ? (csütörtök) Kicsi Esztók! Leveledet megkaptam (ma), köszönöm. Helyzet a következő: szombaton Siófokon leszek, ez fix. A vasárnapot majd meglátjuk, ugyanis itt Bogláron a pakolásnál azt hiszem, lesz dolgom. Mindenesetre együtt utazunk vissza, majd mindent pontosan megbeszélünk szombaton. Gyere, nagyon várlak.
* * *
(Pestre) Karcag, 1959. VIII. 19. Kicsi Kölyköm! Ez a negyedik nap, amit itthon töltök. Sok. Hogyan töltöm? Illusztrációnak vegyük az alábbi verset:
217
Munka Bőröm alatt feszülnek az izmok, nem látom, de érzem: hogyan vonulnak felhők az égen. Csákányomat a keménybe vágom, dolgozik serényen a lapát, és ha ásóm a földet hasítja, érzem a föld nehéz illatát. Csengve törik a tégla könnyű kalapácsom alatt, vígan harsan a fűrész, s ízlik délben a falat. Mert dolgozom én. Bizony. Bőröm alatt feszülnek az izmok, és nem látom, de érzem a felhők vonulását. (Írhatta volna bármelyik neves költőnk, de én írtam. Élményi kiindulva.)
proletáralapokból
De térjünk vissza a jelenbe. Az előbb fürödtem meg és most tisztán – mint a lelkiismeretem – ülök az asztalnál és az Ilmi golyós tollával írok, mert ez a papír nem bírja a tintát és bizony nincs itthon más. (Mellesleg, ez hun (HUN) toll, ugyanis hun ír, hun nem ír.) . . . . . . .
218
De ha már úgy benne vagyok, akkor elmesélek még valamit. (Ha esetleg már únod az olvasást, itt nyugodtan leteheted a levelet, eddig volt egy téma. A csillag után más téma következik, az, amit fentebb úgy említettem, hogy majd a következő levelemben vetem fel.) * * * A házasság gondolatáról. Az általános felfogás szerint (mint tudjuk), Neked már kell, nekem még nem kell foglalkoznom ezzel a gondolattal. Most én csak saját magammal kívánok foglalkozni. Tény, hogy én már több mint két éve igenis foglalkozom ezzel a gondolattal, időnként veszélyes komolysággal. Kismókus! Én itt abbahagyom. Ugyanis közben ebéd és ebédutáni alvás volt, most megyek és feladom. Majd legközelebb befejezem. Jó? Egyébként jól vagyok, úgyse nagyon történt semmi, amiről írhatnék. Már csak szombat – vasárnap - hétfő, aztán kedden találkozunk. De jó is lesz! Addig is számos csókkal és igen nagy hőfokú (kb. 100 C fok) öleléssel gondol Rád: Huba * * *
219
Bp. 1959. aug. 22. (szombat) Édes Nagy Kölyök! Mindenek előtt kapaszkodj meg: szerdán írt leveledet ma d.e. hozta a postás. Ez már pimaszság, még szép, hogy nem egy hónap múlva hozzák ki. Ha ilyen jó a posta, akkor biztosan nem kaptad meg szerdán távíratunkat sem, azért nem tettél említést róla. Szegény Sutyit az utolsó napi vizsgáján elhúzták. Próbáld meg Te is majd vígasztalni egy kicsit, esetleg megvédeni az otthoni agyonveréstől. Rettenetesen fél hazamenni szegény. Nagyon jól esett, hogy ilyen sokat írtál. Azt hiszem, fölösleges is írnom, milyen örömet szerez nekem minden egyes mondatod. . . . . . . . .
Nagyon-nagyon várlak! És nagyon szeretlek, a Te Kis Kölyköd
220
Itt van vége a levelezésnek, az alábbi táviratom zárta a „külön” töltött nyarat.
Azt hiszem, hogy Ő már akkor tudta, amit én még nem: ebből komoly dolog lesz. És az is lett. (A fotó 1967-ben készült)
221
Munkahelyek Telefongyár
Az egyetem elvégzése (pontosabban az abszolutórium) után munkába álltam. Aztán megházasodtam, elkezdődött az igazi ÉLET. Első munkahelyem a Hungária körúti Telefongyár volt (valaha és ma is: Siemens). 1958-ban a harmadév utáni vakáció folyamán a Telefongyárba kerültem szakmai gyakorlatra. Jó helyre és jó társaságba kerültem, olyan „elektroműszerészi” feladatokat kaptam. Amikor negyedéves egyetemista lettem, kértem és kaptam engedélyt a Dékáni Hivataltól heti 18 óra munkavégzésre. Ezt természetesen itt vettem igénybe, hiszen már volt ismeretségem, sőt engem is ismertek, tehát ősztől itt töltöttem a 18 órás munkaidőmet is, még fizettek is érte. Nem vállalkozom a gyár akkori szervezeti felépítésének pontos bemutatására, de a termelés szerkezetének, a gyártó részlegek (magnó és rádió, mozivetítő gyártás, vasútbiztosító berendezések, stb.) egymáshoz kapcsolódásáról voltak fogalmaim. A Fejlesztés, a konstruktőrök területére inkább csak nézelődni, kérdezősködni jártam. Az ötödév második féléve, a diplomatervezés alatt már hivatalosan is munkába lehetett állni. Egyértelmű volt, hogy 1960-tól ez lett az első munkahelyem, a Telefongyár 1.500 Ftos havi fizetést adott. (Ez kiemelt volt, az országos szint országosan 1.200 Ft-ban volt megszabva. Amikor valaki megkérdezte Vocelka főmérnök elvtársat, hogy van ez, azt a választ kapta: Örüljenek neki, de nem a maguk dolga.) Nagyon jó társaságba kerültem. Kicsit furcsa volt, hogy mindenki magázódott, és a főnök (Fogarasi Barna) megkövetelte a "kartárs" megszólítást. Életkorát tekintve az első villamosmérnökök közül került ki a Műszaki Egyetemről, többször hallottuk tőle azt, hogy nekik még vadpatakszabályozás nevű tantárgyuk is volt. 222
Munkahelyem a MEO Főosztályon belül, a Műszerlabor állományában volt, de az első időkben (talán azért, hogy szokjak az Élethez), néhány hónapra beültettek a magnógyártó sorba végbeállító műszerésznek. A kezemen mentek keresztül az akkor már kifutó gyártmánynak számító T-811 magnók, persze nem teljes mennyiségben, mert 4-5 ember végezte azt a munkát. Közbevetőleg: A hangrögzítéssel gyakorlatban 1956-ban ismerkedtem. Másodéves egyetemistaként már jó barátok voltunk egy egri születésű ikerpárral, akik közül az egyik fiú évfolyamtársam-szobatársam volt, a másik fiú Debrecenben finommechanikai műszerésznek tanult. Az ikrek összehoztak egy magnetofont, a debreceni srác csinálta a mechanikát, szobatársam az elektronikát. A „magnó” tartós üzemi próbája a forradalom alatt zajlott: október 23. és 28. között a Magyar Rádió minden szövegét felvettük a Hess András téri kollégiumban. (Okt. 29-én minden kajánk elfogyott, ezért hazamentünk, miután a kollégiumban „hivatalból” mindenki vidéki volt.) Kár, hogy amikorra újra indult az oktatás, a szalagjainknak lába kelt. Biztos érdekes lenne most meghallgatni . . . A gyártósoron néhány nap után már saját MEO bélyegzőm volt, azaz amit lebélyegeztem, vihették a készárúcsomagolóba. Nagyon élveztem a munkát, megismerkedtem a (mechanikus és elektromos) beállítás teendőivel, finomságaival, a műszeres mérésekkel, a beállítás „trükkjeivel” és a Bezugsband-dal. Ez a (Telefunken gyártmányú) referenciaszalag volt talán a legfontosabb, ezen voltak a szalagról végzendő beállítások (fej-pozíció, fej-rés beállítása), és ez tartalmazta az átviteli görbék méréséhez az „etalon” frekvenciákat és jelszinteket. Azután indult az új típus, a T-922 sorozatgyártása. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam: veszek egyet. Igaz, hogy rádiónk még nem volt, de összehoztam egy kis erősítőt meg egy hangfalat – végülis zene és házibuli nélkül nem élhet az ember (egy éves házasok és 24-26 évesek voltunk)! Sikerült 223
elintéznem, hogy a megvásárolni szánt készülék a megadott gyártási számú masina legyen. Ha jól emlékszem, a Szakszervezeti Bizottság adott egy utalványt, amellyel az általuk meghatározott boltban átvehettem a maximális gondossággal „felspécizett” magnót, amelyet én magam meóztam! [Ez a példány ma is működőképes állapotban van a birtokomban, nem utolsó sorban ez volt két tagú családunk első beruházása.] Amikor mérnök-állományba kerültem, továbbra sem szakadtam el a magnetofonoktól. Ehhez kicsit bele kell mennünk a Telefongyár üzem-szervezési gyakorlatának rendszerébe. A gyártásokban minden gyártmány műszaki adatát megfelelő mérőműszerekkel kellett ellenőrizni. A magnógyártásnál általában csővoltmérő (EMG, 30mV), hanggenerátor (EMG, 20-20kHz), és egyenáramú műszer (ORIVOHM) volt minden meós munkahelyen. Ezeket, meg a többi, igen sokféle elektronikus műszert kellett hitelesíteni az én munkahelyemen, a Műszerlaborban. Persze előírt időszakonként, és megfelelően bizonylatolva. Természetesen a mi hitelesítő műszereinknek megfelelő pontosságúnak, és stabilitásúnak kellett lenniük, ezeket a Országos Mérésügyi Hivatal hitelesítette, általában félévenként/évenként. Az „enyém” volt a hangfrekvenciás tartomány, és a Bruel&Kjaer dán cég 20 Hz-20 kHz között egyetlen folyamatos sávban hangolható generátora és mVmérője – vagyis alapvetően felelős voltam a magnók minőségéért. A Főnök Kartárs által kialakított nyilvántartásban minden mérőműszeren volt egy "beszélő" leltári szám, ebből lehetett tudni, hogy milyenféle műszerrel állunk szemben, de ugyanezen szám alapján a szekrényben meg lehetett találni az illető műszer teljes dokumentációját, magyar nyelvű kezelési- és ellenőrzési utasítását. Számomra elképesztő volt ez a rend és céltudatosság, ilyenhez hasonlót még nem láttam (később sem nagyon). 224
Rövid időn belül az ellenőrzési utasítások kidolgozása, az újonnan beérkező nagyon komoly és ismeretlen mérőberendezések megismerése (és dokumentációjának elkészítése) lett az elsődleges feladatom. Ezt szinte kiegészítette a nagyobb bonyolultságú mérőberendezések javítása. Az egyik holland (Radiometer) nagy DC-oszcilloszkóp (naná, elektroncsöves) számára megterveztem és el is készítettem egy egyszerű belső stabilizátor-áramkört, amit el is küldtem a gyártó cégnek. Azt válaszolták, hogy köszönik, jó, de nem változtatnak a konstrukción. Ugyanis náluk a hálózati feszültség 5%-on belül ingadozik, amit az alapkivitel jól tűr. Nálunk nem volt ritka a 15-20%-os ingadozás, főleg csökkenés. Három évig dolgoztam a Telefongyárban, a harmadik évben már egészen jó kereset-kiegészítésem volt az újításokból. A későbbi gyöngyösi lakásunkba kerülő konyhabútort az utolsó újításom díjából vásároltuk. A szervezésből következően minden Telefongyári terméket ismernünk kellett, így lett közeli ismerősöm a T-528 rádió, és nagy testvérei, az 528G (gramofonos) az 528M (magnetofonos) és a mindkettőt magában foglaló T-528MG. Persze ennek „beméréséhez” már nem volt elég a három fent felsorolt műszer... [Ilyen T-528MG masinát egyszer volt szerencsém közelről látni, tulajdonosa egy „menő” belvárosi órás- és ékszerész. Gondolom, Ő meg tudta engedni magának, hogy megvegye.] Sajnos, a T-922 minden jó tulajdonsága és szépsége miatt sem élt hosszú életet. 1981-82-ben parancsszóra át kellett adni a magnógyártást a Budapesti Rádiótechnikai Gyárnak (a csöves sztereómagnó és a tranzisztoros magnók típusait is!); a rádiógyártást pedig a bolgároknak. Nem emlékszem, hová került a vasútbiztosító berendezések gyártása, de kaptunk helyette a BHG-ból átviteltechnikát és sokcsatornás berendezéseket. Ehhez ők értettek, mint mi a magnókhoz és a rádiókhoz. Kár. De hát a politika már akkor is központi hatalom volt. 225
Én már akkor a Tungsram felé kacsingattam, mert Gyöngyösön lakást ígértek (és adtak is!). Az is világos volt, hogy saját erőből ez (anyagi lehetőségeink és a lakás-árak miatt) egyszerűen nem volt lehetséges. Ott elölről kellett kezdenem a „karrier-építést”, ami 28 (huszonnyolc) évig tartott.
Gyöngyös A munkahely megválasztásába már kis családunk problémái is döntő szerepet kaptak. 1962-ben megszületett a lányunk, nagyon is szűkké vált a feleségem szüleinek 3 szobás lakásából számunkra biztosított egy szoba. Különösen akkor, amikor a gyerekkel kapcsolatos segíteni akarás egyre több gondot okozott (első sorban a feleségemnek). Változtatás céljából sok helyen jártam az országban (szegedi Akadémiai Kutató, debreceni Atomkutató, a Szolnok határában lévő piroskai Szalmacellulóz-gyár, SzékesfehérvárVideoton, esztergomi Műszeripari Művek), de nagyjából azonos párbeszéd zajlott le. Kérdésem: Lakás? Válasz: Megoldjuk. – Mikor? – Rövidesen. – Nekem most kell. 1962 őszén a reggeli Népszavámban olvastam a következő apróhirdetést: „Gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyár felvételre keres villamosmérnököket, fizikusokat, vegyészmérnököket, gépészmérnököket. Felvétel esetén lakást biztosítunk.” Mit akarnak ezek? Másnap már Gyöngyösön voltam, megtudtam, hogy félvezetőgyártás települ ide, nagy fejlesztések elé néznek. Azt is megtudtam, hogy én leszek az első villamosmérnök a csapatban, a telefongyári 1.700-zal szemben 2.300 Ft-os havi keretesem lesz, üzemmérnöki besorolásban. Előre megmondták, hogy ettől függetlenül minden feladatot meg kell oldanom, ami adódik. Az adminisztrációs problémák miatt csak 1963. április 5-én léphettem be az új cégemhez. 226
Itt kicsit ki kell térnem a gyöngyösi gyár múltjára. A Szerszám- és Készülékgyárat 1953-ban építették a Mátra erdőibe úgy, hogy az ember csak ment a kanyargós, aszfaltozott úton, és egyszer csak ott áll egy gyárkapu előtt. A portán fekete egyenruhás emberek voltak találhatók, benn a portaszolgálat belsejében „dióverő” puskák. Ez a gyár a korszellemnek megfelelően erős bástya volt a béke frontján, pontosabban a budapesti Fegyver- és Gázkészülék Gyár (FÉG) „tükörüzeme”. A tükörüzem azt jelentette, hogy amennyiben a pesti gyárat lebombázzák, azaz „csapás éri”, a következő napon a gyöngyösi üzem folytatni tudja a hadiipari termelést, épp csak be kell kapcsolni a csarnok főkapcsolóját, és a szálanyaggal eleve feltöltött automata esztergák máris ontják a kész lövedékeket. Később már csak a lelakatolt üzemcsarnok árválkodott üresen, a gyár többi része (valamiből meg is kell élni) mezőgazdasági gépekhez gyártott alkatrészeket. A fegyelem és a vezetési szellem azonban változatlan hadiipari maradt. 1963-ban, amikor oda kerültem, már működött a Félvezető Üzem, mint a gyári szervezet egyik üzeme. Eleinte 30 körüli műszakival (mérnökök és technikusok), és kb. 100 munkással (nagy többségük betanított nő, a többi szakmunkás) dolgoztunk, már volt tervfeladatunk, voltak előírásaink a minőségre és a mennyiségre. Az Egyesült Izzó Váci úti gyárából „hoztuk le” a gyártmányokat, egyiket a másik után. Ezzel egyidőben került a Szerszám- és Készülékgyár az Izzó (ismertebb nevén TUNGSRAM) berkeibe.
A Gyöngyösi Félvezető- és Gépgyár születése Ennek a Pipishegyi gyárnak az Egyesült Izzóhoz csatolása dr. Valkó Iván Péter (a BME Villamosmérnöki Kar Elektroncső- és Félvezető tanszékének egykori professzora) a következőképpen történt, legalábbis a prof. önéletrajzi munkájában így emlékezik vissza: 227
“Még a 60-as évek elején, még amikor Csergő volt a miniszter, akkor történt, hogy egy tanácskozásunkon kezdtem azt magyarázni, hogy a félvezetők gyártására nem ideális hely Újpest. Újpest tele van különböző fémek porával meg kénes gázokkal és füsttel. A félvezetők gyártásához olyan roppant tisztaságra van szükség, hogy hiába zárjuk el a gyártóhelyiségeket, a termék a gyártás során mégis szennyeződik. Különbség, ha szép zöld mezőben, erdő közepén van egy gyár, vagy egy annyira eliparosodott környéken, mint Újpest. Erre felkapta a fejét Csergő és megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, hogy valóban számít-e ez a különbség? A válaszom az volt, hogy igen! Erre Csergő odafordult az Izzó akkori vezérigazgatójához, György Gyulához: Hát György elvtárs, ha én ajándékoznék magának egy gyárépületet, amely 56 óta üresen áll (ekkor már sejtettük, milyen gyárépületről van szó), ami jó helyen van, szép erdős vidéken, a Mátra lábánál, Gyöngyösön. Elfogadná? György egy pillanatig gondolkodott, azután azt mondta: Hogyne! Így született meg a gyöngyösi gyár.”
Felfelé a „szamárlétrán” Hát ebbe az új gyárba kerültem én. Az itteni munkahelyeim jól követhetők a szakmai életrajzomból (lásd: Függelék), kezdve az üzemmérnöki munkakörtől a gyáregységvezetői beosztásig. Ez utóbbi már „felső szintű” vezetői rang volt. A létszám és a termelés nagy léptekben növekedett, új épületek épültek. Csúcsban a ’70-es évek közepén volt maximális a Félvezető Gyáregység létszáma: mintegy 1.500 betanított nődolgozó, 100 körüli műszaki és nagyjából ugyanannyi szakmunkás termelte meg az évi 40 millió diódát és 20 millió tranzisztort. Ha játszunk a számokkal, ez azt jelentette, hogy az év minden munkanapján minden másodpercben készült egy tranzisztor és két dióda.
228
Belőlem minden vezetői hajlam vagy késztetés hiányzott. Az akkoriban készített „minősítésekben” a minősítők (Párt, igazgató, személyzetis) rendre kifogásolták, hogy inkább magam végzem a munkát ahelyett, hogy kiadnám a beosztottaknak, és ráadásul nem vagyok következetes a számonkérésben. Egyáltalán nem voltam vezető, nem utasítottam, inkább kértem. A „magas” beosztásra úgy választottak ki, hogy egyszerűen nem volt jobb. A közvetlen főnököm Takács István főmérnök (Taki) volt, Ő javasolt azon az alapon, hogy az általam vezetett Technológiai Osztályt jó csapattá alakítottam. A termelésről csak segédfogalmaim voltak, soká jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy az a legfontosabb. Mindenféle termelésirányítói tapasztalat nélkül kerültem egy több üzemben tevékenykedő üzemvezetők, művezetők, műszakvezetők élére. Taki úgy jellemzett engem, mint aki a minőséget mennyiséggel igyekszik pótolni. Tényleg nagyon sokat dolgoztam, a gyerekeinket jószerivel csak hétvégeken láttam, mert reggel, amikor felébredtek, már nem – este, amikor lefeküdtek, még nem voltam otthon. Mindig megállapítottam, hogy nagyon sokat nőttek egy hét alatt. Talán egy iránymutatást mégis kaptam a vezetői munkához. A gyáregységvezetői kinevezésemet a vezérigazgató, Dienes Béla (MSzMP Központi Bizottsági tag!) adta át. Mondandói között szerepelt a következő: „Egy vezetőnek legalább három fejjel kell tudni gondolkozni: a sajátján kívül a főnöke, és a beosztottjai fejével.” Eltartott egy darab ideig, amíg megértettem a fontosságát, és lényegét. Itt térnék ki néhány olyan dologra, amelyeket nem tartok tipikusnak, az „úgynevezett szocializmus” körülményeihez viszonyítva (kifejezés az NDK-s szakmai barátaink által a berlini fal lebontása után használt „sogenannte Sozialismus” szolgai fordítása). 229
1970-től kezdődően voltak már szórványos külföldi utazások a keleti országokba, kisebb mértékben Nyugatra is, de ezekből nem lehetett megismerni a kapitalizmust. (A Műszaki Egyetemen tanultuk ugyan a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, meg persze a szocializmusét is. Ez azonban csak arra volt elég, hogy a gyakorlatvezetőnket úgy bele tudtuk zavarni a forszírozott összehasonlításokba, hogy a végén kijelentette: a két rendszer között az alapvető különbég az, hogy a szocializmusban megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása.) A „kitekintés” az integrált áramkörök gyártásba vételével kezdődött, ami az USA-ból vásárolt gyártógépeket, technológiát és tudományt (know-how) jelentette. Ez alapvetően megváltoztatta az akkori munkahelyemet. Az országos (legalábbis az elektronikai szakterületen mérve) példátlan amerikai vásárlás részleteiről sok érdekességet lehet találni a dr. Mojzes Imre által szerkesztett könyvből, amelynek címe: FEJEZETEK A MAGYAR MIKROELEKTRONIKA TÖRTÉNETÉBŐL (2001). Nekünk, gyöngyösi félvezetőknek (vállalom a beosztásom körüli szójátékot!!) ez a változás mindenképpen a nagyvilágra nyíló kitekintést jelentette. Utólag lehet értékelni az ennek következtében kialakult helyzetet: a „létező szocializmus” viszonyai között Magyarországon, a Mátra hegység tövében létezik egy félvezetőgyár, amelyben a Fairchild gyártógépei üzemelnek Fairchild technológiával, és az amerikai cég távolkeleti gyáraival azonos színvonalon, azonos minőségben termelnek IC-ket. (1977-ben a világ legnagyobb félvezetőgyártó cégei között a Fairchild-ot harmadiknak sorolták a Motorola és a Texas mögött.) Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a vázolt szocialista körülmények között mindez amerikai teljesítménybérezési és minőséget ösztönző rendszerrel működött – teljes lehet a csodálkozás. Gyöngyösről 12 mérnök és 1 betanított munkásnő, Budapestről 6 mérnök 230
utazott Szingapúrba és Kaliforniába, átlagosan hat hétre, ők voltak a „betanulók”. Munkahelyem (az Egyesült Izzó Félvezető és Gépgyára, Gyöngyös) korábban is új épületekkel bővült a gyorsan felfutó dióda- és tranzisztor-gyártás számára. Az IC belépése olyan változtatásokat igényelt (nagy tisztaságú és klimatizált területek, kiegészítő szolgáltatások), amelyeket a meglévő épületek átalakításával lehetett megoldani. Nagy volt az újdonság varázsa: Kádár János kivételével minden valamire való állami- és pártvezető meglátogatta az új, Amerikából ide telepített integrált-áramkör gyártást. Így, mint a félvezető gyártás Gyáregység-vezetője (a legmagasabb beosztású műszaki vezető), abban a nagy szerencsében részesültem, hogy személyesen kalauzolhattam olyan embereket, mint Fock Jenő miniszterelnök, Marjai József miniszterelnök-helyettes, Faluvégi Lajos pénzügyminiszter, Horgos Gyula ipari miniszter, Havasi Ferenc, Németh Károly, Óvári Miklós, Pullai Árpád MSzMP-Központi Bizottsági tagok – felsorolás a teljesség igénye nélkül. Ezt a nagy tisztességet ellensúlyozandó, nem juthattam be egyetlen kiutazó csapatba sem. Amikor igényemet elmondtam a beruházást koordináló Szakmai Főtechnológusnak, azt mondta: valakinek itthon is kell dolgozni.
Váltás, nyugdíj, új terület 1984-ben, azaz 21 év után megváltam a Félvezetőgyártástól. Ebben az évben meghalt a Félvezető- és Gépgyár igazgatója, Skultéti János. Nem mondom, hogy kifejezetten szerettük, de az biztos, hogy tisztességes, hithű kommunista volt, alapképzettsége hadmérnök, 20 évig állt az igazgatói poszton. 231
A főmérnököt a Mikroelektronikai Vállalat (amelybe 1983ban léptünk át egy „titkos” kormányrendelet alapján) budapesti központjába vitték termelési igazgatónak. Maradt hát egyszerre két felső vezetői hely, félvezetős gondolkodás szerint megindult a „lyukvezetés”. Az igazgatói posztra a párt állított embert, a főtechnológus lett a főmérnök, és én ülhettem a főtechnológusi székbe (lásd a Függeléket). A Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karán nagyon sok gépész ismeretet oktattak nekünk. Nem is igazán szerettük, de az új helyemen sokszor vettem hasznát. Sokszor, de nem sokáig, hiszen jött a csőd és a privatizálás. A csődhelyzet létrejöttéhez nagymértékben hozzájárult a Mikroelektronikai Vállalat (MEV) újpesti, Fóti úti központjában felépített „T” épületének 1986. május 26-i leégése. Ebben az épületben létezett a csipgyártás, más néven szeletgyártás vagy szelettechnológia. A közelmúltban adódott 25. évforduló kapcsán igen sok feltételezés látott napvilágot, az újabban divatossá vált összeesküvés-elméletek (már mozaik-szavuk is van rá: konteó, azaz konspirációs teória) sok érdekes felvetést hoztak elő. Az viszony tény, hogy 1984-86-ban a MEV mintegy 2-2,5 milliárd forintot költött erre a beruházásra. A Lloyd’s biztosító kb. 2 milliárd Ft-ot fizetett a magyar államnak. A magyar szeletgyártás megvalósítása (emiatt is) véglegesen elmaradt. A MEV felszámolása során a Sámson KFT (vezető: Balázs András) vásárolta meg a gyöngyösi Gépgyárat, és olyan igazgatót helyezett a gyár élére, hogy már akkor éreztem: nekem ott nem lesz helyem. Az új igazgató jól helyezkedett: még tagja volt az MSzMP gyöngyösi gyári pártbizottságának, amikor elsők között lépett be az MDF-be. Átalakította a gyárat, 1990 elején megpályáztatta a vezető állásokat, a pályázaton a Kereskedelmi Osztály vezetőjeként végeztem. Kereskedelmi Igazgató (főnökömként) Várallyay Iván lett, aki igazán megér egy rövid kitérőt. 232
Együtt kezdtük a Műszaki egyetemet, együtt végeztünk, Ő volt Gyöngyösön a sorrendben második villamosmérnök (1964-től). A minőség-ellenőrzés, később a minőségbiztosítás apostola volt, és amikor 1970-ben a Félvezető Gyáregység létrejött, Ő kapta meg (helyettesemként) a Gyáregységi Főmérnök pozícióját. Hosszú évekig dolgoztunk együtt a legnagyobb egyetértésben azzal együtt, hogy Iván (mai napig jó barátok vagyunk) nagyon komolyan vallásos volt, én pedig határozottan ateista. Időközben kapott egy külföldi ösztöndíj-lehetőséget, Aachen-ben (NSzK) töltött közel egy évet. Addig is jól beszélt németül, de utána még azt is meg tudta különböztetni, hogy a vele beszélő Kelet- vagy Nyugatnémet-e. Sajnos, ebben a összeállításban nem tudtunk sokáig együtt dolgozni: összeomlott a szovjet piac, amely legfontosabb (szinte kizárólagos) gépvásárlónk volt. Miután „hivatalból” jó információim voltak, barátaim tanácsára elindultam a nyugdíjazás felé, amire lehetőséget adott az, hogy 1991 végén betöltöttem az 55-öt. Ebben az időszakban a kedvezményes nyugdíjat (a 60 éves „végleges”-ig) az állam adta, a cég boldogan elengedett. Nyugdíjba menetelemből mintegy 80 ezer forinttal a zsebemben tértem haza (jutalom, fizetés, mit tudom én), amikor szembe jött velem egy házbeli volt kollégám és jó barátom, és megkérdezte: – Alakítunk egy KFT-t, nyolcadiknak beszállhatnál. Heten már vagyunk, ismersz mindenkit, 70 ezerrel kell beszállni, hogy összejöjjön a félmillió. – Menjünk be, megkérdezem a feleségemet, hogy másra kell-e most a nálam levő pénz. Egyébként mit fog csinálni az a KFT? – Építőipart. – Na de Ferikém, te aztán tudod, hogy én nem értek az építőiparhoz! – Nem is kell, te leszel az ügyvezető: telefonod van, láttál már fehér embert, tárgyalni tudsz, mi kell még?
233
Hát ebből lett tíz év, eleinte nagyon nehezen indult, a tulajdonosok apránként elfogytak, hárman maradtunk, a két építész és az ügyvezető, de mai napig is működik az Alapkő KFT. Társasházakat építettünk, először Gyöngyösön kettőt, aztán Pesten, Zuglóban a Telepes utcában egyet, a Huszt utcában kettőt, a Szugló utcában szintén kettőt, és a Bonyhádi utcában egyet. Ezek a társasházak 7-11 lakásosak voltak, és általában évenként építettünk egyet. Közben elköltöztünk Veresegyházra, a KFT pedig Gyöngyösre koncentrált, egyre nehezebb és terhesebb lett számomra a sok autózás. Na meg nézeteltérések is keletkeztek, elsősorban az építési filozófiánk alakításában: mivel én tárgyaltam, közvetlenül kaptam az információkat a majdani tulajdonosoktól, vettem fel az igényeiket, és elfogadtam azt az elvet, hogy a megrendelő az úr. Társaim másképp gondolkoztak, így aztán mindent összevéve 2001. végével igaziból nyugdíjba mentem. Korábban is foglalkoztam kisebb-nagyobb műszaki fordításokkal, 1993-tól 2000-ig. Ebben kerestem elfoglaltságot, mint már ráérő nyugdíjas. 2002 és 2008 között közel 4.000 oldalnyi anyagot fordítottam le, átlagosan 100 oldal/fordítás méretben. Erről részletesen lehet adatokat találni a Függelékben. Amint ugyanott megtalálható, sajnos, a fordítani való egyre csökkent, mert hiszen beléptek a piacra a fiatalok, akik már kötelességből is beszélnek idegen nyelveket. Na meg aztán van még egy oka is: egy baleset 2008 decemberében. Erről meg az „Újjászületéseim” fejezetben lehet tájékozódni.
234
Politika Ha már korábban szóba kerültek az állami- és pártvezetők, kiágaznék egy kicsit a politika területére.
Ismerkedés a politikával
Első találkozásom a politikával az 1949-es tavaszi választások előtt történt. Valaki az utcánkban leledző egyik hosszú deszkakerítésre (Bende bácsi háza előtt volt), mésszel akkurátusan felfestette: UTAT MUTAT AZ MKP! Szépen formált betűk voltak, minden függőleges kerítés-deszkára esett egy-egy betű. A városban máshol is voltak ilyen felíratok, több helyen látható volt az, hogy másvalakik az írás elé biggyesztettek egy K betűt. Nos, én is ezt próbáltam megvalósítani, mész híján az olvadó hóból ragasztva a K betűt a deszkára. Sikerült. Egy arra járó bácsitól kaptam is két egyforma pofont. Nem vígasztalt, hogy a deszkára ráolvadt hó nyomán még napokig lehetett olvasni „művemet”. Aztán megszáradt, és a kommunisták – nem biztos, hogy ennek következtében – hatalomra kerültek. Gyerekkoromban kevés politikai élményben volt részem. Édesanyám egyáltalán nem politizált, nem volt tagja soha semmilyen pártnak. Soha nem beszéltünk erről, de azt gondolom, a szociáldemokratákkal szimpatizált leginkább, és nem csak azért, mert a jelvényük Bíró Mihály plakátja alapján készült. Volt egy hölgytársaság, Anyám és 3-4 barátnője „kötőke” fedőnév alatt rendszeresen összegyűltek, váltakozva a társaság tagjainál. A fedőnév eredetileg azt jelentette, hogy az asszonyok beszélgetés, tea, kávé, kevés likőr mellett kötögettek ezt-azt, vagy ha úgy tetszik, fordítva. A társaság tagjai voltak: Anyám gyógyszerész-kolleginája, a városi mérnök felesége, a gyógyszertár-tulajdonos (Anyám munkaadója) felesége, a katolikus kántor felesége, és hasonlók. 235
Gyerekfejjel emlékszem egy lábát húzó, kifejezetten csúnya, kistermetű férfire, aki a háború vége felé fekete ingben mászkált a városban, és minden szembejövőnek karlendítéssel és „Heil Hitler”-rel, majd később „Kitartás, éljen Szálasi”-val köszönt. Nevezzük T-nek. A városban jószerivel mindenki ismerte. Egyik alkalommal nálunk volt a kötőke, és a következőket jegyeztem meg: – Hallottátok, hogy T. belépett a kommunista pártba, és mostmár feltartott ököllel így köszön: „Szabadság! Éljen Rákosi!” – Könnyű neki, csak különbözeti vizsgát kellett tennie . . .
Társadalmi munka Második gimnáziumban is ránk köszönt egyszer a politika. 1953 tavaszán egy alkalommal az osztályfőnökünk bejött az osztályba pénteken: – Holnapra (március 21. szombat) a Béke TSz-be kérek 4 önként jelentkezőt társadalmi munkára. Nincs önként jelentkező egy sem. – Rendben van, akkor kivonul az egész osztály. Másnap reggel 8-kor gyülekeztünk a TSz-központ udvarán. Szép idő volt, de a szállító teherautó késett. Beszélgettünk, vártunk. Miska egy borona vas-nyergében ült és ponyvát olvasott. Arra ment egy lány, akiről később kiderült, hogy ő a városi DISz-titkár. – Mit olvasol? – Mi közöd hozzá? Aztán megjött a teherautó, kivitt minket (21-en voltunk, a tornából felmentettek és a vonattal bejárók nélkül) a Béke TSz földjére, ami Berekfürdő és Karcag között volt valahol félúton. A TSz-tagok a tanya napsütötte falának tövében ültek és szalonnáztak. Megkaptuk a szerszámokat és az eligazítást: kukoricát fogunk négyzetesen ültetni. Az ehhez szükséges 236
szerszámok speciális ásók voltak: a taposó normál, de az ásó „pengéje” csak olyan 6-7 centi széles. Technológia: elképzelünk egy 40×40 cm (?) osztású négyzethálót, a vonalak találkozásába leszúrjuk az „ásót”, a nyelet megtolva lyukat csinálunk, és a lyukba bedobunk 1 szem kukoricát. Aztán következik a következő beszúrás. Közölték még, hogy a műveletnek mennyi a normája, de ezt már elfelejtettem. Rövidesen versengés alakult ki: ki tud a taposóra mindkét lábbal ráállva éppen 40 centivel távolabb beszúrni egy újabb lyukat? Közben szépen haladt a munka. A jobb számtanosok kiszámoltuk, hogy tulajdonképpen itt most négy embernek kellene dolgozni, akiknek a normáját már túl is teljesítettük. Odalátszott a Berekfürdői templomtorony – gyerünk ki a Berekbe fürödni! Zárt alakzatban nótaszóval elvonultunk, lehetett úgy 11 óra. A tetthelyen az osztály DISz-titkára maradt egyedül. A baj ott kezdődött, hogy a DISz Központi Bizottságból megérkezett a TSz-tanyára K. elvtárs, hogy megszemlélje a gimnazisták társadalmi munkavégzését. Ott találta egyetlen-egy szem DISz-osztálytitkárunkat. Hétfőn nagy balhé kezdődött. Osztályunk mind a 20 tagját DISz-fegyelmi tárgyalásra idézték, gondosan ügyelve, hogy a már meghallgatottak elkülönítve legyenek a várakozóktól. A kérdések elsősorban arra irányultak, hogy ki kezdeményezte a Berekbe távozást? Nem tudtuk megmondani, egyszercsak elhangzott, hogy menjünk, és mentünk. Kaptunk fenyegetéseket, DISz-ből való kizárás (a DISz-tagság az egyetemi felvételnek alapfeltétele volt!), kicsapás az iskolából, stb. A meghallgatások nem vezettek eredményre, következett egy „nyílt tárgyalás”. Mi, a vádlottak ott álltunk sorban, és ha jól emlékszem, nem szégyelltük magunkat. Gondoltuk, egy egész osztályt úgysem lehet kicsapni egy iskolából! Az egyetemi felvétel pedig még messze volt. 237
A vádat a központi bizottsági K. elvtárs, és a városi titkár (Krisztina) képviselte. Ez utóbbi (talán joggal) neheztelt Miska darabos válaszára. A védelmet felsőbb osztályba járó gimnazistáink jelentették, akik közül néhányan (koravének) már párttagok voltak. A részletekre nem emlékszem, de valahogy úgy zajlott le a dolog, hogy a vád fogta a DISztagkönyvet, és a hátuljában lévő szervezeti szabályzatból idézett. A védelem minden egyes vádpontot megkontrázott, ugyanabból a szabályzatból más pontokat felolvasva. Végső döntés: az osztálytitkárt le kell váltani. Mindezek után választott meg az osztály engem DISzalapszervezeti titkárnak. Végezetül álljon itt (feltehetőleg egyetemi felvételhez készült) önéletrajz- fogalmazványom, ami nem tartozik ugyan a címben szereplő társadalmi munkához, de ennek a korszaknak volt a terméke: “Születtem 1936. nov. 19-én. Apám hatgyermekes vasúti altiszt fia, aki saját erejéből ügyvéd lett. A megfeszített munka azonban egészsége rovására ment és 36 éves korában, 1942ben meghalt. Édesanyám kisbirtokos paraszt lánya, gyógyszerész oklevelet szerzett. Apám halála után édesanyám tartott el mindkettőnket a húgommal együtt, az államosításig hol kisegítőként, hol alkalmazottként dolgozva, az államosítás után pedig felelős vezetői beosztásban. Általános, illetve elemi iskolai tanulmányaimat Karcagon végeztem, tanulmányi eredményem mindig kitűnő volt. Az úttörőmozgalomban mint rajtanácselnök vettem részt, az 194950-es tanévben Jótanulási Érdemrenddel tüntettek ki. 1951. szeptembere óta a karcagi Gábor Áron ált. gimn. tanulója vagyok, tanulmányi eredményem itt is jeles és kitűnő volt. 1951. októbere óta DISz-tag, 1953 óta pedig osztályunk DISz alapszervezetének titkára vagyok. 1953-ban résztvettem az Arany Dániel matematikai versenyen, s a megyei középdöntőbe be is jutottam. 1954-ben a Rákosi-versenyen matematikából és magyarból vettem részt, s matematikából ismételten bejutottam a megyei középdöntőbe.
238
Az idén matematikából, fizikából, magyarból és oroszból indultam, s mind a négy tantárgyból megyei középdöntőbe kerültem. Érdeklődésem már a VIII. általános óta az elektromosság és főleg a rádiótechnika felé irányult. 1952-ben a Szabadságharcos Szövetség keretén belül alapfokú, majd középfokú rádiós tanfolyamot hallgattam, s az „A” fokozatú rádió-amatőr vizsgát csak a karcagi Szabadságharcos rádióskör hiányos technikai felszereltsége miatt nem tudtam letenni. Leghőbb vágyam, hogy majd mint rádiómérnök, minden tudásomat a magyar rádióipar és a kommunizmus építésének szolgálatába állítsam, és ezzel is csak öregbítsem a magyar finommechanika amúgy is világszerte ismert jóhírét.”
a PÁRT
Az egyetemi évek alatt nem politizáltam, és ez általános volt. KISz-tagság szóba sem jött. (Az 1955-ben indult 400 fős évfolyamunkból ’56 után maradt 150 fő. Az ebből alakult Kommunista Ifjúsági Szervezet, a KISz-szervezet taglétszáma 10-12 fő volt, és nem voltak nagyon népszerűek.) Első munkahelyemen, a Telefongyárban ez nem volt fontos szempont (közvetlen főnököm, Fogarasi Barna megkövetelte a „kartárs” megszólítást), azonban amikor 1963ban Gyöngyösre kerültünk, változott a helyzet. Korábban már írtam, hogy a gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyár eredetileg hadiüzemnek készült. A valahai hadiüzemi felállás azonban ottmaradt az emberekben, nagyon fontos volt a párt (bocs: PÁRT) irányító szerepe. Sokan körülbelül egy időben kerültünk Pestről Gyöngyösre, új technológiát képviseltünk (félvezetőgyártás) az addigi gépgyártás mellett. A gyárvezetés természetesen „gépes” volt, és nekünk, a fehérköpenyes pestieknek sok nehézségünk támadt emiatt. A félvezetőgyártás mint a gyár egyik üzeme indult, élén egy helybéli üzemvezetővel, aki nagyon jóeszű, velem egykorú 239
gépészmérnök volt. Természetesen párttag. Nagyon sokszor hallottuk tőle: – Ha tudnátok, mit kaptam miattatok a taggyűlésen! – Mit? – Az nem tartozik rátok! Lassanként kialakult az a véleményünk, hogy ha ez így van, és mindenben a párt szava és véleménye a döntő, akkor nekünk is be kell lépni, akkor majd az elmarasztalást vagy negatív véleményt ott helyben cáfolni tudjuk, de legalábbis nem a hátunk mögött mondják. Így is lett, mi, a Pestről jött értelmiségiek beléptünk, majd bekerültünk a PÁRT vérkeringésébe. Szerencsénkre abban a rövid időszakban még nem lépett életbe az MSzMP olyan szigorúsága, amely a taglétszám növelésében előírta a munkás/értelmiség arányt. Rövidesen már külön alapszervezetként működtünk a gyári pártszervezet keretein belül, magunk közül választottunk párttitkárt. Elértük, hogy ne bunkó fajankók parancsolgassanak nekünk. Lassanként az egész szervezet átalakult. Párttagként akkor ért az első meglepetés, amikor hívattak a pártirodára, ahol a gyári párttitkár, a személyzetis és a főnököm fogadott. Szépen becsomagolva közölték, hogy a munkásőrségben a helyem. Határozottan nemet mondtam. Nem volt egyszerű, indokolni kellett ellenkezésemet. Mondtam én mindent, ami hirtelen eszembe jutott, hogy nagyon rosszak a tapasztalataim a fegyveres testületekkel, hogy gyerekkoromtól kezdve ösztönösen irtózom mindenféle fegyvertől és egyenruhától, hogy gazdasági és társadalmi munkám már így annyira leköt, hogy a családommal nincs is időm foglalkozni – elengedtek. Közben rohamléptekkel nőtt a félvezetőgyártás, ez megmutatkozott létszámban, termelési értékben, és a párttagság létszám-arányában is (különösen, elsősorban női munkaerővel bővült a gyár, és hát volt a világon nőpolitika is!). Előbb csak alapszervezeti titkárt választottunk magunk közül a ránk „leosztott” alapszervezeti titkár helyett; később már 240
közülünk került ki a gyári párttitkár is, és az üzemi pártbizottságban – amelynek én is tagja voltam – eleinte felefele volt, majd a 70-es évek elejére (a természetes öregedés folytán is) többségbe került a fiatalokból álló, érdemben gondolkodni kezdő és tudó tagság. Most is azt mondom, jó kis csapat voltunk. Természetesen nem volt mindenki pontosan ilyen, voltak és maradtak „olyanok” is, de a többség normális volt. Néha ugyan előfordult, hogy a gyári titkár egy-egy pártbizottsági ülés előtt így szólt: Dévai elvtárs, most gazdasági téma lesz, elvárom, hogy hozzászólj. Na, egy ilyen alkalommal a pb-ülés után egyik gépgyári cimbora megkérdezte tőlem a folyosón: Tulajdonképpen mit akartál mondani? – Én semmit, de felkértek. – Hát a semmi, az sikerült! Voltak azért ennek árnyoldalai is. Mint vezetőnek, fizetésemelések ügyében „négyszögelni” (párt, KISz, szakszervezet, gazdasági vezető) kellett, és mivel a félvezetőgyártás nagylétszámú női munkaerőt foglalkoztatott, ott és nekem ez „ötszögelés”-sé bővült a nőfelelőssel. Jó ideig tartott, amire megtanultam kidiplomáciázni, hogy először is ki kell szedni a szög-társakból a hozzájuk személy szerint közel állókra vonatkozó béremelési elképzeléseket, azokat lehetőleg elfogadni, és aztán már könnyen ment a többi. A halálom volt, amikor a párttitkár bejött az irodámba, és így kezdte: – Olyan információkat kaptunk, – és itt általában rám vagy vezetőtársaimra vonatkozó terhelő, elmarasztalás-jellegű dolgok következtek. – Kitől kaptátok az információkat? Kitől? Kitől?! Hívjuk ide, mondja bele a pofámba, aztán beszéljük meg. – Dévai elvtárs, te is tudod, hogy ez nem így működik. – Akkor nem foglalkozom az egésszel! – Azt te, mint párttag gazdasági vezető, nem teheted meg!
241
Hát ez is eltartott néhány évig, amikorra ilyen esetekben először is nem kezdtem el ordítani, másodszor pedig szép nyugodt beszélgetés során meg tudtam közelíteni, vagy jobb esetben pontosan megtudni a „forrást”, ami után ígéretet tettem a titkárnak, hogy utánanézek, intézkedem, és majd tájékoztatom. A pb minden évben egy alkalommal kirándult, amiben az volt a munkaidő-kedvezmény, hogy pénteken délben indultunk (és vasárnap este érkeztünk vagy vittek haza). Az 1988-as kirándulásra azzal a feltett szándékkal indultam el, hogy alkalmas időpontban szót kérek, és javaslatot teszek a feloszlásunkra. Magamban össze is állítottam egy rövid, de velős beszédet, körülbelül ezzel a tartalommal: Az első egy vicc. Tudjátok, hogy szeretem a vicceket. (Azzal szoktam dicsekedni, hogy 2000 kedvenc viccem van.) Egy frisset elmondok (1988-ban vagyunk!). Osztályfőnöknő dolgozatot írat „Reggeli otthoni teendőim iskola előtt” címmel. Pistike dolgozata: »Fél hétkor csörög az ébresztőóra. Felkelek, megmosdok, felöltözök, megreggelizek, kimegyek letörölni a tefaszt, aztán jövök iskolába.« Tanárnő behívatja Apukát, eléteszi a dolgozatot és megkérdi, hogy akar-e valamit mondani. Apuka említi az ikesigék ragozását, aztán : – Ja, igen. Pár napja beléptem a pártba, azóta minden éjszaka vagy hajnalban valaki kiírja krétával a bejárati ajtónkra: TEFASZ. A másik mondandóm egy javaslat: oszlassuk fel az MSzMP gyári Pártbizottságát, mert a körülmények alakulása mellett (lássuk be mindannyian) nincs már ennek értelme. Tervemről senki nem tudott (máig sem sokan), legfeljebb az tűnt fel, és azt tették szóvá, hogy a szokásosnál kevesebbet iszom, és jókedvem nem emelkedik a többiekével arányosan. 242
Elérkeztünk a pénteki vacsorához, amit a kirándulás célpontját képező pártüdülő-vadászházban kaptunk. Amikor már éppen szólásra akartam jelentkezni, bejött egy „idegen” társaság. Na, ezek jelenlétében nem lehet, de majdcsak elmennek. Hát nem mentek el, sőt, „összebarátkoztunk”, közénk ültek, így aztán a felszólalásom és a feloszlás elmaradt. A nagy változás után több párt megkeresett, hogy köztük volna a helyem. Minden kérésre azzal válaszoltam, hogy én már voltam párttag, biztos, hogy többet nem leszek. Nem is beszélve arról, hogy szívesen venném, ha az évek alatt befizetett tagdíjakat „valorizálva” apróbb részletekben visszakaphatnám . . .
Marxista egyetem
1970-ben neveztek ki gyáregységvezetőnek. Korábban a vezetésről legfeljebb az autó (bocsánat, TRABANT) jutott eszembe, az addigi néhány fős különféle csoportok irányításából belecsöppentem a „felső vezetés”-be. Eltelt vagy két év, amikor a gyárudvaron a (már közülünk való) párttitkár barátságosan hátbavágott, és széles mosollyal közölte: – Dévai elvtárs, elintéztük, hogy felvegyenek a marxista egyetemre. – Jóska, hát van nekem anélkül is elég gondom-bajom! Én nem megyek. – Azt nem teheted meg. Mi kiálltunk melletted, értelmiségi besorolásod ellenére elintéztük – el kell menned. Gondold meg, tanévenként 30 nap tanulmányi szabadságod lesz két évig! Aztán kiderült, hogy a Műszaki Egyetemen nagynehezen megszerzett polgazd + tudszoc vizsgáim abszolút feleslegesek voltak, ezeket nem fogadták el politikai végzettségnek. És a vezetői követelmények között egyre inkább szerepelt a szakmai és emberi tényezők mellett a politikai képesítés is. 243
Elvégeztem a két éves „egyetemet”. A nagy tanulmányi szabadságokból csak kis töredékeket tudtam igénybe venni, mert dolgozni kellett. Már kezdtek egyenesbe jönni a dolgaim, sok mindent megtanultam a vezetői munka rejtélyeiből, amikor az új gyári párttitkár behívott a pártirodába, konyakkal és kávéval kínált, majd közölte, hogy el kellene végeznem a hároméves marxista szakosítót, mert a két éves csak alapfokú politikai végzettséget adott, a vezetői beosztásom pedig megköveteli a felsőfokú végzettséget. Politikai gazdaságtan szakra irányítottak – tanultad te már ezeket, Dévai elvtárs, nem lesz ez olyan megerőltető. – Tanulmányi szabadság? – kérdeztem. – Évenként két hét. – Nem három? – Sajnos időközben változtak a szabályok. A sárhegyi hobbikert már a „levegőben lógott” – rövid gondolkodás után igent mondtam. Nem bántam meg, megépítettem a pincét, fölötte a kis házzal, a szakosítón nagyon jó csapat jött össze, egyes előadók, tanárok, gyakorlatvezetők gyakran és sokat tanultak tőlünk.
Kommunistázás
Ha már itt tartunk, megírok két sztorit a címmel kapcsolatban. Az egyik sztori 1962-63 körül történt. Anyósoméknál laktunk az egyik szobában, Tünde lányunk vagy éppen megszületett már, vagy nem. Nem nagyon politizáltunk, de egyszer mégis. Anyósom (mint mindig, ez úttal is ellentmondást nem tűrően) közölte: És erre az a rohadt Kádár behívta az oroszokat. Megkockáztattam, hogy 1956. november 3-án Budapestről Karcagra hazamenet végigzötyögtem egy szekéren Szolnok és Szajol közötti 8-10 km hosszú hadoszlop mellett. A pihenőben 244
egymást érték a páncélosok és a csapatszállító járművek, én még ekkora „hadsereget” életemben nem láttam. Tehát nem kellett az oroszokat behívni: itt voltak. Ezzel Anyósomtól kiérdemeltem a „Te is egy büdös kommunista vagy!” kitüntetést. A másik sztori későbbi. Keresztanyámék a világháború után a ’70-es évek elején jöttek haza először Magyarországra. [Magyarázat: Keresztanyám Édesanyánk húga volt, aki az orvosi egyetemet hagyta ott egy jó férjért. Férje diplomás mezőgazdász volt, a családnak nagy birtokai voltak Túrkevén. A háborúban katonatiszt volt, és az „összeomlás” előtt azt sugallta Keresztanyámnak, hogy pakoljanak össze, és induljanak el Nyugat irányába, mert a kommunisták az 50 hold fölötti birtokok gazdáit úgyis fel fogják akasztani. Keresztanyám a két gyerekkel (1939 és 1942) el is indult, először Ausztriába (ott kiegészült a csapat, mert a főhadnagy úr dezertált), egy lágerbe, majd amikor felajánlották nekik a kivándorlást. Úgy döntöttek, hogy „erre a kis időre” nem érdemes messzire menni. Amerika és Ausztrália helyett Afrikát választották, így kerültek Tuniszba. Amikor ott komolyodni kezdett a helyzet, beköltöztek Franciaországba. Onnan mentek nyugdíjba, ott haltak meg.] Fiuk (mestersége szerint életművész, több diplomás és négy-öt nyelven tárgyalóképes) körbeutaztatta őket az országban, és meglátogattak minket Fonyódon, a TUNGSRAM üdülőben. Pista bácsi, Keresztanyám férje nagy fotós volt, érdeklődéssel szemlélte a Zorkíj fényképezőgépemet és a Kvarc 8 mm-es (filmes) kamerámat: Neked ilyenek vannak? Sok mindenről beszélgettünk, szóba került, hogy párttag vagyok. Keresztanyám igaziból felsikoltott: csak nem vagy te is kommunista?! Az előző sztori után mit mondhattam mást: – De igen. – „Jézus Mária!” – fejeződött be a beszélgetés. 245
Rendszerváltás
Gyöngyösön éltünk, Budapest eseményeit első sorban egyegy színházi előadás vagy egy hangverseny, esetleg egy jazzkoncert jelentette. Az egyre erősödő mozgolódásokról legfeljebb a pesti kollégáktól hallottunk, olyanokról, mint a Beszélő, vagy a lengyel Szolidaritás, vagy éppen az SzDSz megalakulása. Mi ott vidéken el voltunk foglalva a saját bajainkkal, meg a munkánkkal. Nagy Imre újratemetését néztük a televízióban Orbán Viktor beszédét, behúztuk a nyakunkat, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartottuk az oroszok kivonulását. Én magam a kivonulásról onnan is értesültem, hogy egyetemi barátaim felhívtak, hogy mi lesz a bajuszommal? Ugyanis ’56ban kijelentettem, hogy addig nem fogom levágni a bajuszomat, amíg az oroszok ki nem mennek. Amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot, kénytelen voltam levágni, amelyről kis videó-dokumentumot is készítettem. (A feleségem már bajuszosan ismert meg, és amikor vágtam, szabályosan könyörgött: Csak legalább egy kicsit hagyjál meg!) Az első szabad választáson természetesen részt vettünk. Megállapítottuk, hogy tényleg egészen más volt, mint az azt megelőzők. Az MDF-re szavaztunk, de aztán nem nagyon szerettük az Antall-kormányt, elsősorban a „régi úri Magyarország”-hoz való hozzáállása miatt. Egyik pártba se léptünk be, én rendre azt mondtam az engem megkereső, vagy belépésre kapacitáló barátoknak és idegeneknek: én már voltam párttag, most már nem leszek. És ehhez tartom magamat azóta is.
246
Baloldal – jobboldal
Korábbi tanulmányainkban erre vonatkozóan megismerhedhettünk klasszikus és történelmi definíciókkal. Ma ott tart az ország, hogy jószerivel senki nem tudja, hogy saját maga hová tartozik. Egy biztos: a most létező pártok nem tartoznak se ide, sem oda. Hét-nyolc évvel ezelőtt az interneten találtam egy tesztet [http://www.VoteMatch.net/]. Belenéztem, hátha kaphatok valami segítséget annak eldöntésére: ugyan hová kell sorolni magamat? A teszt 20-30 kérdést tett fel, amelyekre „igen”– „mindegy”–„nem”–„nem tudom” válaszokat kellett adni. A teszt lefutása után az általam adott válaszokat összevetette az európai átlaggal, amelyben a hét legnagyobb súlyú európai szerepelt. Ezek: GUE/NGL=Confederal Group of the European United Left/Nordic Green Left; EDD = Group for a Europe of Democracies and Diversities; EPP = European People's Party; PES = Party of European Socialists; ELDR = European Liberal and Democratic Reform; European Greens; UEN = Union for Europe of the Nations). Na, ebből semmi nem jött ki. Most újra megnéztem a fent megadott címet. Most már csak három válaszra lehetett szavazni („egyetértek”–„nem értek egyet”–„egyik sem”), ez a teszt a 2009-es európai választásokra vonatkozott, amelyben természetesen Magyarország is benn foglaltatott. Természetesen vadonatúj kérdések, és ebből sem tudtam levonni érdembeni konzekvenciát.
247
Marad hát a saját fejünk, őszintén szeretném, ha minél többen gondolnák ugyanezt!
Hobbi Magyar Értelmező szótár: “Hóbort, kedvtelés, szenvedély, vesszőparipa” A Wikipédiából, a szabad lexikonból: “A hobbi (eredeti angol írásmóddal hobby) a korábbi «passzió» vagy a szabadidőben végzett, pihenést, kikapcsolódást szolgáló tevékenységek gyűjtőneve.” Minden embernek vannak kedvtelései, amelyekben örömét leli. Nekem (hálistennek vagy sajnos – nem is tudom) elég sok ilyen volt/van. Valahol olvastam, hogy a kedvtelés akkor válik hobbivá, ha művelője költ rá, utánanéz, irodalmaz, fontosnak tartja, esetleg úgy érzi, hogy nem tud nélküle élni. Jómagam sok örömet leltem – a teljesség igénye nélkül, talán inkább időrendben – a következőkben: olvasás (ifjonti koromban, majdnemhogy válogatás nélkül, ami a kezembe akadt) éneklés, énekkar sportok: kardvívás, úszás, kosárlabda tánc (eleinte tánciskola, társastánc, jóval később mások feleségeinek legális ölelgetése) fényképezés, később filmezés, még később videófilmek készítése zenehallgatás, HIFI bor és szőlő modellvasút – ez kicsit kilóg a sorból, lásd ott 248
Ezek közül a kosárlabda volt a leghosszabban tartó szerelem: 15 éves korom óta 60 év után, 75 évesen tudtam abbahagyni, akkor se örömmel. A kisvonatról azt gondolom, hogy ez a “ha már nekem nem lehetett…” motivációból indult, mondván, hogy majd a fiamnak (1966-ban született), később “majd az unokáknak” – még nincs kész. A kert (ami igazából a szőlőt és a bort jelenti) a legfiatalabb, ezt még csak 32 éve művelem.
Kosárlabda Akkori életem egyik legfontosabb tényezője a kosárlabda volt. Az 1950-es évek első felében országosan, de Karcagon (25 ezer lakos körül) is nagyon népszerű volt a kosárlabda. Csak példaként mondom, hogy az 1953-54-es tanévben a karcagi Városi Kosárlabda bajnokságban 14, azaz tizennégy férfi (fiú) csapat indult. A gimnáziumból minden osztály indított legalább egy csapatot, ezeken kívül emlékszem még ilyen nevű csapatokra: Fáklya (pedagógusok) Honvéd (sorállományú honvédség) Öregfiúk (volt gimnazisták) Úttörők (a leendő utánpótlás legjobbjai) Vertikális (a helyi Általános Szerelő és Javító KTSz csapata) Vörös Meteor (városi csapat)
249
Ez volt 1953ban az osztálycsapatunk
Ebből a csapatból az ötévenként rendezett “nagy” érettségi találkozókon még 1990-ben, a 35 éves találkozón is önálló csapatként (kék mezben) tudtuk felvenni a “küzdelmet” a gimnázium, vagy éppen az Öregfiúk csapatával. Az eredmény nem volt fontos, csak a játék.
250
Nagy esemény volt az 1954-es megyei középiskolás bajnokság megnyerése, ahol a gimnázium “válogatottjában” az osztály-csapatból öten szerepeltünk. Ugyanebben az évben a karcagi “nagyválogatott”, a Spartacus csapata területi bajnokságban vett részt. Az akkori Szolnok, Nógrád, és Pest megye alkotta a “területet”, a résztvevő csapatok közül most a Csepel Autó Szentendrei Honvéd Ceglédi Lokomotív Nagykátai Petőfi Salgótarjáni Vasas Salgótarjáni Bányász Szolnoki Lokomotív Szolnoki Haladás Törökszentmiklós neve jut eszembe. Személy szerint én majdnem mindig a cserepadon izgultam végig a meccseket, de ott voltam, “világot láttam”. Később (átmenetileg, 15-20 évig) más dolgok játszották életemben a főszerepet. Aztán, amikor Gyöngyösön a gyerekek másik iskolába kerültek, és szülői értekezleten a testnevelő tanár is beszélt a sportolás fontosságáról. Szóba elegyedtünk, megtudtam, hogy létezik egy gyöngyösi öregfiúk kosárlabda csapat, akik hetenként egyszer játszanak a Főiskola tornacsarnokában. Elmentem, a pálya széléről dirigáló “kisöreg” (bocs, Bandi bácsi!) kezet nyújtott, és azt kérdezte: – Szerelést hoztál? – Nem. – Nem baj, adunk. Hányas lábad van? Így kezdtem újra a játékot. Többen is voltak, akik hosszabb-rövidebb kihagyás után léptek ismét pályára. Zuhanyozás-öltözés közben volt, aki azt mondta: három éve… Másvalaki rátromfolt: én hat éve… Hát az semmi, gyerekek, én húsz évet hagytam ki! 251
Ez ugyan szó szerint nem volt igaz, mert az egyetemi koleszban volt egy „tornaterem” (kb. 12×6 m), oda többkevesebb rendszerességgel „lejártunk”. Aztán fiatal házas és pesti lakos koromban, 1961-62-ben, találtam egy öregfiúk csapatot (Kartográfia? Geodézia?), ahol heti egy alkalommal a sörözés előtt lehetett izzadni egy keveset (akkor még nem voltam meggyőződéses fröccsös). Szóval, Gyöngyösön kialakult egy jó kis csapat. Ebből az időből származik a “Gyöngyösi Csüggedés” csapatnév, nem mintha akkoriban ugyanolyan általános lett volna az ilyenfajta név-választás. Volt ugyanis Hatvanban egy (főleg a Cukorgyár dolgozóiból alakult) hasonszőrű együttes, akikkel nagyon komoly összetűzéseket hajtottunk végre, váltott helyszínekkel (házigazda csapat állja a harmadik félidőt). Ők, játékstílusuk jellemzéseként, kapták a Hatvani Erőszak nevet – ennek lett (méltó) párja a Gyöngyösi Csüggedés. Sajnos, újabb kényszerű kihagyás következett. Munkámból eredően nagyon sokat ültem, ráadásul egyáltalán nem kényelmes tartásban. (Kifigyeloda.) Előjött egy meglehetősen kellemetlen jelenség: az ilyenféle, hosszas és feszült tartásból kimozdulva olyat éreztem, mintha egy keskeny pengéjű kést vágtak volna bele a gerincembe. A legsúlyosabb eset olyan volt, hogy az értekezleten székemről felállva – összerogytam. Jócskán lévén orvos barátaim, kivizsgáltak alaposan. Epizód a kivizsgálásból: keresztcsont-röntgenre várakoztam. A várakozó helyiségen keresztül ment egy ifjú hölgy, és közölte: tessék levetkőzni. Úgy tettem, ott álltam egy szál alsógatyában. Az ifjú hölgy ismét átment a színen: azt is levetni. Amikor javában álldogáltam anyaszült meztelenül, bejött a helyiségbe Krisztina, aki valaha műszerész-beosztottam volt, de időközben átképezte magát röntgen-asszisztenssé. – Hát te? – kérdezte. – Keresztcsonti röntgenre várok. – A gatyát azért felvehetnéd. 252
Diagnózis: keresztcsonti valahányadik csigolyánál világosan kirajzolódott, kb. 20 filléres nagyságú (fiatalabbak kedvéért: alumínium aprópénz, kb. 18 mm átmérővel) meszes góc. Sebész barátom intelme: “Ja kérem, elmúltál 35 éves, tudomásul kell venni, ne menj felfelé a lépcsőn kettesével, ne vigyél fel egyszerre két vödör szenet a pincéből, kosárlabdáról szó sem lehet, ágyban is csak mérsékelten…” – Megkérdeztem: Tivadar, ne akasszam fel magamat inkább? Hála más orvosoknak, az egymást követő évenként Hévíz – Hajdúszoboszló – Debrecen – Hévíz – Hajdúszoboszló gyógykezelések, na meg az úszni-tudásom és -szeretésem “elmulasztották” a derékfájást. Persze meg kellett tanulnom elkerülni azokat a mozdulatokat, amelyek kiválthatták a fájdalmat. Megtanultam, nemsokára fel tudtam emelni egy 50 kilós cementes zsákot a földről. Óvatosan visszaszivárogtam a Gyöngyösi Csüggedésbe. 2000. júliusában költöztünk Veresegyházra. Szeptember környékén már nagyon elkezdett hiányozni az „üvölde”. (Magyarázat: megboldogult gimnáziumi osztályfőnökünk és magyar-történelem tanárunk enyhén szólva nem volt a sportok rajongója. A sportok, versenyek hangulatára olyannyira jellemző légkört Ő egyszerűen üvöldének titulálta.) Körülnéztem, gondolván, hogy itt, Gödöllő (egyetemi város!!) térségében csak van valahol valamilyen öregfiúk, netán oldboys lehetőség. Gödöllőn nem találtam semmit. Szadán – unokáink iskolájában – van tornaterem, egy csütörtök este odamentem, már az udvarról hallottam a „hangokat” – itt bizony labdáznak. Úgy is volt, benyitva a terembe örömmel láttam vagy hét-nyolc srácot – tényleg kosaraztak. Még nagyobb örömmel fedeztem fel a játszók között egyik kedves gyöngyösi volt kollégám nagyfiát. Rövid párbeszéd, majd beszélgetés során megtudtam, hogy az ott játszók a gödöllői Sony gyár alkalmazottai, hetenként egyszer játszanak itt, és „köszönik 253
szépen, ők jól vannak, ahogy vannak” – magyarul: menjek én a francba. Kifelé ódalogva találkoztam egy takarító nénivel (áldom a jó sorsomat emiatt), akitől megtudtam, hogy jár ide kosárlabdázni péntekenként egy másik társaság is, „olyan mindenfélék”. Másnap megint odamentem, tényleg volt ott vagy nyolc-tíz játékos, lányok-fiúk vegyesen. Meglátva engem, mint „civilt”, néhányan odajöttek, én előadtam, hogy szeretnék én is – az egyik lány (Éva) kedvesen mosolyogva kérdezte: hoztál szerelést? A következő péntektől a 75 éves születésnapomig – igazolt távollétektől eltekintve – ott voltam. Amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a kedves közvetlenséget, amellyel egy (nálam minimum egy generációval fiatalabb) társaság minden további nélkül befogadott egy hozzájuk képest vén fickót. Nos, azóta a SZADA SE keretein belül már magalakult a Kosárlabda Szakosztály, “Szadai Szöcskék” névvel. Nem törekszünk országos eredményekre, de fejlődünk: az “igazolt” (értsd: tagsági díjat fizető) játékosaink száma 20 körül ingadozik, max. 36 volt. Legfontosabb rendezvényünk a minden évi András-napi torna, amelyet immár a nyolcadik alkalommal rendezünk meg. 2005. novemberében meghívtuk a Gyöngyösi Csüggedés és a Józsai Mihasznák csapatokat. A gyöngyösieket összetartó Radnai András (pszichológus) és a józsaiakat vezénylő Dr. Kiss András (családorvos, volt gimnazista osztálytársam) adták meg a rendezvény nevét. A következő évben vándor-kupát hoztunk létre, mai napig is működik. Azóta a résztvevők száma is gyarapodott, amikor a gyermekáldás megengedte, a Szöcskék női csapatot is indítottak, és női csapatokat is meghívtunk. Ezek az András-napi tornák minden alkalommal fehér asztalos evéssel, ivással, beszélgetésekkel zajlottak le. A résztvevő csapatok összes játékosa egybehangzóan kijelentette, hogy nagyon jó volt, rendszeresen ismételni fogjuk. Sport254
barátainknál jártunk Józsán, Gyöngyösön, Markazon, biztosra veszem, hogy újabb és újabb barátokra teszünk szert. És hadd dicsekedjek: 2006. május 14-én ezüst kitűzőt és oklevelet kaptam Szada népétől, a kosárlabdasport terén végzett munkámért.
255
Tavaly, azaz 2011-ben elbúcsúztam a labdától. Úgy gondoltam, hogy elmúltam 75 éves, és a Szadai Szöcskéknek is könnyebb, ha játék közben nem kell állandóan vigyázni rám. Meg aztán, az a kis egyensúlyi zavar, amely a fejre-esésemből megmaradt, egy-egy régi beidegződés következtében esetleg nagyobb bajt is okozhat. Edzősködésre, játékvezetésre soha nem volt sem kedvem, sem tudásom. Marad hát a szervezés, a pénz kezelése, és az András-napi tornák. 2012-ben nyolcadszor hirdettük meg a tornát, november 24-én 6 egyesületből 4 férfi csapat és 6 vegyes csapat lépett pályára.
256
Kert (kezdet) Apám igen korán meghalt, nem voltam még hat éves. Anyánk egyedül nevelt kettőnket (húgomat és szerénységemet), így érthetően én voltam a “férfi” a családban. Ez többek között azt is jelentette, hogy amikortól már bánni tudtam az ásóval, évente legalább egyszer fel kellett ásni a kertet. Családi házunk egy kb. 270 négyszögöles telken volt, jutott bőven konyhakertre is. Igény is volt a paprikára, paradicsomra, hagymára, fokhagymára, merthogy nem éltünk valami fényesen. Aztán később, főleg a meleg nyarakon, locsolni is kellett a kertet, ennek javarésze is rám hárult. Érthető, hiszen Édesanyánk gyógyszerészként sokat dolgozott, ügyeleteket is vállalt (kellett a pénz!), húgom pedig hat évvel fiatalabb nálam. Biztosan ezek is közrejátszottak abban, hogy amikor 1963ban Gyöngyösre költöztünk, és a többi Pestről kiszabadult kollégáink egyre-másra hobbi-kert tulajdonosokká váltak, én mereven elzárkóztam feleségem minden ilyenirányú kezdeményezésétől. Jó tíz éven keresztül több alkalommal hangzottak el ilyenféle párbeszédek: – A Gézáék is beszálltak egy kert-csoportba. Nekünk is jó lenne egy kis kert, lenne saját termésű …. – Nem. 1978-ban egy egyhetes szerbiai (Nis, ez egy külön történet lehetne) kiküldetésből tértem meg hajnali négy körül, meglehetősen fáradtan és részegen. Feleségem röviden beszámolt az eltelt hétről, majd bejelentette: – A gyöngyösoroszi TSz hobbitelkeket osztott. Aliék is meg Jenőék is beszálltak. Gondoltam, mi is beszállunk. – Jó. Nos, így kezdődött. Az oroszi határában lévő telek nem volt ideális, egy évig dolgoztunk vele, aztán átadtuk egy kollégának. De már volt 257
egy-két szakkönyvünk (Nagy öröm a kiskert, Szőlő a házikertben, stb.), és a zöldségeken kívül volt saját ribizlitermésünk is. Még ribizliborra is futotta.
Sárhegy Első gyöngyösi barátaink, Pista és Magdi már több éve “gazdálkodtak” a Gyöngyös fölötti Sárhegy lankáin. Többször voltunk náluk meggyet szedni, meg csak úgy is. Adódott, hogy Béla (ugyancsak sárhegyi gazda) meghívott minket és Pistáékat egy laza szalonnasütésre, szép nyári délutánon/estén. Összejöttünk, volt minden hozzávaló: szalonna, kenyér, hagyma, tűzrevaló, pálinka, bor. Most utólag azt gondolom, hogy akkor következett be a “történelmi” pillanat: nekünk is kell egy ilyesmi. (A szalonnasütés is egy külön történet.) Ültünk a parázsló tűz mellett, lenéztünk Gyöngyös esti fényeire, megint csak úgy utólag gondolom, hogy ott és akkor elbűvölt, rabul ejtett, magához láncolt a Természet közelsége, az ősi emberi ösztön: meg kell művelni a földet. Ezen az estén derült ki, hogy a Béla földjével határos teleknek tulajdonképpen nincs is gazdája, illetve van egy öreg vasutas, aki nagynéha piszkál valamennyit a telek alsó részén. Béla felajánlotta, hogy ha minket érdekel, közvetíteni fog abban, hogy megszerezzük a vele szomszédos kertet. Az üzleti tárgyalás előtt Béla (jászárokszállási parasztcsaládból származó, tempós beszédű mérnök) így oktatott: – Hozzál egy üveg jó pálinkát, elmegyünk az öreghez, a többit bízd rám. Csak akkor szólj, ha mondom. Vettem egy literes szilvapálinkát, egy este megkerestük az öreget, Béla tárgyalt, amikor rám nézett és intett a fejével, én elővettem a literes pálinkát, letettem az asztalra, és 258
megköttetett az üzlet. Vannak ennek az üzleti tárgyalásnak egyéb részletei is, lehet, hogy ezeket később külön megírom. A formaságok elintézése után komoly terveket készítettem a hobbi-telek későbbi sorsát illetően. Ezeket, és a megvalósításuk során megélt élményeket érdemes lenne egy külön írásműben részletezni és közreadni. Itt és most csak egy vázlat: – A telek és a szomszédos telkek egybe-kerítése: terv – drótfonás – kerítés felállítása – egy életre szóló barátságok megalapozása. – Talaj-előkészítés, szántás, trágyázás, szőlő-telepítés. – Ház- és pince-építés, lásd még Párt, Marxista Egyetem, tanulmányi szabadság. 1981-82-ben elültettünk 21 gyümölcsfát, 380 tőke szőlőt, lefektettük a föld hasznosításának alapelveit: a föld, azé, aki megműveli. Enyém a szőlő, a fák, és a nehéz munka (ásás, rotálás, permetezés), Feleségemé a többi. Nagyon sok örömünk volt nekünk és a hozzánk tartozóknak.
259
260
Veresegyház 1997-ben Feleségem kiadta a parancsot: közelebb a gyerekekhez. Lányunk Pesten, pontosabban Óbudán élt nagylányával, ők már nem fogják odahagyni Pestet. Fiunk és kisfelesége a két gyerekkel Dunakeszin, egy (új lakótelepi) tetőtéri 41 négyzetméteres lakásban, tervezték a harmadik gyereket. Keresni kezdtek családi ház-lehetőséget, így találtak Szadára, megvettek egy 1000 négyzetméteres telket, készültek a ház tervei. Minket már jóformán semmi nem kötött Gyöngyöshöz. Ott éltünk ugyan 37 évig, de már mindketten nyugdíjasok voltunk, meghalt Édesanyám és legközelebbi barátaink (Pista, Aladár, Béla). Mi is keresni kezdtünk, és találtunk, Veresegyházon, légvonalban 6-700 méterre a fiunkék telkétől. A keresésnél alapvető szempont volt a lehető nagy telek, legyen helye benne a szőlőnek, miegyébnek. A döntés előtt megkérdeztem egy hobbi-kertészt, akinek szép, 15 év körüli szőlője volt, hogy mi terem meg itt. Azt ugyanis látni lehetett, hogy föld aztán nincs, csak valami homok-féle por. A gazda azt mondta: minden megterem, csak trágyázni, öntözni, trágyázni, öntözni, trágyázni, öntözni kell. Meg is mutatta konyhakerti büszkeségeit: öklömnyi paradicsomot, gyönyörű paprikákat, uborkát, meg mittudomén miket. Ekkorra a Sárhegy már túljutott élete fénykorán, aminek alapvető oka a többéves szárazság volt. Ott ugyanis víz csak annyi volt, amennyit kannában felvittünk, na meg a kisház tetőjéről lecsurgó csapadék, ami egy föld alatti 1 köbméteres tartályban volt összegyűjtve. Már amikor esett az eső. Eső pedig nem nagyon esett. De hát a szőlő gyökerei 10-15 méter mélyre is lemennek, „megkeresik” maguknak a vizet. Ezt, és még sok szőlővel kapcsolatos bölcsességet Aladár (majdnem a legjobb barátom) édesapjától, Pista bácsitól tanultam, aki 261
Markazon nevelgette szőlőit, nagyon jó bort termelt, és (jövedéki törvény ide vagy oda) nagyon finom pálinkát főzött. Az is világos volt, hogy 80 km távolságból nem lehet szőlőt és kertet művelni, el kell adni a Sárhegyet. Csakhogy nem veszik. Végülis 430.000 forintért kelt el úgy, hogy abból 130.000-et kaptunk meg készpénzben, a többit az új tulajdonos 3 év alatt „ledolgozta”, azaz ő művelte (a jó gazdától elvárható gondossággal ?) a kertet, miénk volt a termés. Azt szoktam mondani, hogy ingyen adtuk el, a kert 430 négyszögöl (1.500 négyzetméter) volt, körbekerítve, pincével, rajta kis faházzal, villany van. 2000 nyarán költöztünk Veresegyházra, ősszel a telek végében megépült a pince, rá tavasszal a kisház. 2001 nyarán talajelőkészítés 25 mázsa jó érett istállótrágyával, ősszel szőlőtelepítés. Összesen 98 tőke, kb. fele Zalagyöngye, kisebbik fele Cserszegi Fűszeres, a maradék Csabagyöngye, Irsai Olivér és Bianka. Van két lugasunk is: egyik a „kisház” előtt (Irsai), a másik a garázs előtt (Bianka). 2005 őszén volt az első igazi szüretünk: kilóban nem mértük, de 250 liter mustot szűrtünk bele a hordókba (többek egybehangzó véleménye szerint jók a borok). Szépséghiba, hogy fekete szőlő nincs (a Sárhegyen volt 80 tőke kékfrankos is), emiatt vörösborunk csak a sárhegyiből palackozott néhány üveggel van, és az is vészesen fogy. Azt mesélik a helybéliek, hogy valamikor sok szőlő volt itt a környéken, ezt bizonyítja a városrész neve is: Öreghegy. Ez a környék Veresegyház üdülőrésze volt, zártkerti besorolásban, amit később a Tanács közművesített, és belterületnek minősített. Tőlünk három ház Szada határa, a Határ út
ténylegesen határ, egyik oldala Veresegyház, másik oldala Szada.
262
Újjászületéseim Bevezetés Nem szokásos a téma. És nem is dokumentum-leírás. Történt velem valami, amit kívülállók egyáltalán nem tartanak átlagosnak, és sokan hitetlenkednek. Én mégis úgy gondolom, hogy leírom úgy, ahogyan saját emlékeimből és hiteles forrásokból összeszedtem. Az újjászületést korábban a misztikum világába tartozó és valószínűtlen dolognak tartottam. Amiket leírtam, bizonyítják, mindenki életében előfordulhat. Akit érdekel, olvassa el az alább következő részeket.
Első megszületésem Debrecenben, 1936-ban születtem. Édesanyám és Édesapám örvendeztek, hogy megérkeztem, különösen akkor, amikor a nyakamra hurkolódott köldökzsinórtól is megszabadítottak, és a szó szoros értelmében pumpálták belém az életet, amíg fel nem sírtam. Édesapám írta a következőket, a „Huba naplója” címet viselő füzetébe: „Érkezését nem jelezte üstökös. Az ég nem borult el, új csillag nem tűnt fel. A napok egymás után rendben suhantak a tél felé. Új ígéretek jelét nem mutatta a természet, – aludt minden. Csak egy csöpp ember ordított a klinika szülőszobájában, amikor először lélegzett az éltető levegőből. Sírva-jajongva. Kékes-piros arcán a világfájdalom – sírni – sírni. Vajon az anya testéből való elszakadást siratta, vagy hogy megkérdezése nélkül kell belépnie az emberek sorába? Vajon ki tudja.”
263
Második megszületésem is.
A múlt század hetvenes éveiben megszülettem másodszor
Gyöngyösön dolgoztam, akkor éppen Pestre autóztunk egy hideg téli napon a vállalat budapesti, pontosabban újpesti Központjába. Mi úgy hívtuk: POROLÓ, ami végülis abból állt, hogy be kellett számolnunk a központi főnökség előtt (hogy megy a termelés, tervteljesítés, anyaghiányok, stb.). Hárman utaztunk a mi Zsigulinkkal, mert a vállalati Volga kellett az igazgatónak. A diri Egerbe utazott a mindenható Párt Megyei Végrehajtó Bizottságához. Már épült az M3-as autópálya, de még nem üzemelt, ezért szokásos útvonalunk Gyöngyös – Mogyoródi elágazás – Fót – Tungsram (Újpest, külső Váci út) volt. A gödöllői elágazás után nagy ködbe kerültünk, kedves piros autómmal óránként 35–40 km-es sebességgel tudtunk haladni, addig, amíg meg nem láttam egy ködből kibontakozó, padkára lehúzódott furgont, amelynek vezetője kiszállt, és heves kar-jelzésekkel megpróbálta figyelmeztetni az érkezőket. Nem tudtam, hogy mire, de egy gyenge fékezésre a kocsi "felgyorsult". Akkor már tudtam, hogy tükörjégen utazunk! Az előttünk lévő ködben kibontakozott egy (homokkal megrakott) teherkocsi, amely már korábban beleszaladt, összeütközött egy busszal. A féket nem lehetett használni – irány az útmenti hó, az mégis puhább. Sikerült is elég jól lehúzódni a padkára, ahonnan tovább csúsztunk a kb. 1 méter mély, behavazott árokba. Szerencsére már majdnem teljesen álltunk, így lazán belecsúsztunk a hóba. Én annyira el voltam foglalva a kormányzással, hogy nem is láttam a hátunk mögül, állóra fékezett kerekekkel érkező, szénnel megrakott IFA teherautót. Az IFA a mi puha landolásunkkal egyidőben belecsattant a már karambolozott teherautó farába. A karambolozott kocsik sorából és sorsából szerencsésen kimaradtunk. Ha ez az útpadkára/árokba kitérés nem sikerül – 264
meghalhattunk volna, mert a szenes IFA belepasszírozott volna minket az álló teherautóba. Egyik útitársam megjegyezte, hogy még föld sem kellett volna ránk, a szenes teherautóból úgyis ránk ömlött volna a szén… Egy ideig ünnepeltem ezt a születésnapomat is. Napirendre tértünk az eset fölött azzal, hogy hazaérés után csatlakoztam az ünneplőkhöz, külön az én mogyoródi születésnapomra kinyitottunk még egy üveg pezsgőt. Nagy megnyugvás szállt meg: most már nekem is lesz születésnapom februárban, mert eddig "csak" Eszternek, a két gyerekünknek, és Apósomnak volt.
2008. december 23. Ezen a napon elromlott a használati-melegvíz ellátásunkat szolgáló villany-bojlerünk. Nyakunkon a Karácsony, hálóvendégeket is várunk, melegvíz tehát kell. A hiba gyors felderítése után a megfelelő szerszámokkal felszerelve indultam fel a felső szintre, ahol a villanybojler lakott, a földszinti fürdőszoba fölött. (A földszintről felvezető lépcső az alaprajzi takarékosságból kb. 70º meredekre sikerült. Már tudom, hogy hiba. Vagy legalábbis kapaszkodni kellett volna az egyébként létező lépcsőkorlátba.) A lépcső tetejéhez közeledve a nagy svédfogóval, és egyéb szerszámokkal a kezemben, megcsúsztam és kb. 2 méter magasból hanyatt lezuhantam, fejjel a földszint padlólapjára. A fejemet és a farkcsigolyámat alaposan megütöttem A nagy zuhanás hangjára kirohant Eszter feleségem, aki a konyhában békésen sütögette a szentestei vacsorához a pulyka-combot. Megállapította, hogy se kép - se hang, a szemem csukva, mozdulatlanul fekszem és a (bal) fülemből lassan szivárog a vér. Megpróbált életre kelteni, ez nagyjából sikerült: válaszoltam, felálltam, igaz ugyan, hogy ettől kezdve kb. két hét időtartamig (a leesést is beleértve) gyakorlatilag nincs semmi emlékképem. (Ami mégis, arról majd mesélek.)
265
Tünde lányunk a dolgokról értesülve Pestről intézkedett: semmi mentő-várás, üljünk kocsiba, irány a Honvéd Kórház, a CT-ben Hédi barátnője ügyeletes. Ő is indul oda Óbudáról azonnal. Zoli fiunk öt percen belül ott termett nálunk (1500 m-re lakunk), ez alatt az idő alatt menetkész voltam. Saját lábaimon mentem, értelmesen (?) beszéltem, Eszter nem is jött velünk (pulyka), hiszen CT-n megnéznek, és jövök haza. Zolinak az autóban odafelé elmeséltem, hogy mit csináltam (a leesés, illetve eszméletvesztés kivételével). A CT udvarában kiszálltam az autóból, felmentem a lépcsőn, és bementem mindaddig, amíg le nem kaptak a tíz körmömről és le nem tuszkoltak egy gurítható ágyra. Fontos: a baleset után max. félórán belül a Honvéd Kórház CT-ben voltunk. Megint mondom, hogy ezekre a dolgokra nem emlékszem. Később előjött képek: A CT-be vezető lépcsőn felfelé menet vacak, csepergő esőre emlékszem. A másik: fekszem a gurítható ágyon, a fejemnél áll Hédi (Tünde lányunk barátnője a CT-ből), nagyon kétségbeesett arckifejezéssel. Ez az egyik emlékképem a harmadik megszületésem előtti állapotomból. Hozzáértők szerint "túl korán" értünk oda, még nem alakultak ki dolgok, ezt bizonyítja az első (gyakorlatilag azonnali) CT, amelynek eredménye alapján még elképzelhető volt, hogy a megfigyelés után hazaengednek. Eszterért azért haza kellett menni, a fiunk behozta a kórházba, hogy ha bármilyen döntést hoznak az ügyemben – Ő mellettem legyen. Ettől az időtől kezdve a feleségem Tünde lányunknál lakott Csillaghegyen. A második CT (délután) mutatta a bevérzés nagyobbodását, de még mindig lehetett reménykedni a felszívódásban. Még beszéltem, de egyre rosszabbul. A harmadik CT-vizsgálatot december 24-én, délelőtt végezték el, eredménye alapján azonnali műtét mellett döntöttek az orvosok. A döntő CT előtti vagy utáni várakozás során ismét volt kép (a fejemben): nagyon széles, lefelé mozgó, a sorok közt kissé hullámzó, vízszintesen tagolt, "1" és "0" karakterekből 266
álló adatok rohantak fentről lefelé. A kép szürke árnyalatokból és alig-sárga színárnyalatokból állt.
Valahogy ilyen volt, de még ráadásul mozgott is. A jelenség időtartama nem ismert, lehetett akár 1 másodperc, de akár egy óra is. A mozi aztán vagy elmúlt, vagy elaludtam...
Harmadik megszületésem A koponyaműtétet december 24-én, koradélután végezték el. A karácsonyi ünnepet nem így képzeltem el, de szívből és hálásan köszönöm a műtétet végző orvosoknak és asszisztenseiknek, amit gyógyulásom/újjászületésem érdekében elkövettek. Én alapvétően műszaki gondolkodású ember voltam és vagyok. A műtétet úgy képzelem, hogy jött a fúrógép és a fűrész, kinyitották a fejemet, belenéztek, megállapították, hogy mit kell tenni, elvégezték a beavatkozást, aztán becsukták a koponyámat. (Lehet, hogy az Ő oldalukról nézve ez nem volt ennyire egyszerű...) A „csővezetési” csatlakozások bekötése, és a helyreállítási (csont-stoppolás?) munkák, és a sebkezelés után már el is készültünk, azaz elkészültem. Gondolom, a közreműködők is. 267
Mehettem át (helyesebben: vittek) az intenzív osztályra. Tulajdonképpen megtörtént a harmadszori megszületésem.
És tényleg! Innentől kezdve csupa felszálló ágról tudok beszámolni, úgy képzeltem, hogy minden egyenesben van. Egy egész napot sem töltöttem az intenzív osztályon, aztán 13 napig az Idegsebészeti Osztályon kezeltek, elkezdtem gyógyulni. Itt még csöveken keresztül tápláltak, le is fogytam vagy húsz kilót. Ismerkedtem a környezettel, próbáltam felismerni embereket, hangokat kiadni. Eszter nagyon örült, amikor először kimondtam: „Macimókus”. [Kitérő: legnagyobb unokánk, Emese (2009-ben frissen diplomázott építészmérnök), apró korában sokszor volt velünk/nálunk. Volt egy mókus-figurája, és szívesen hívatta magát MÓKUSnak. Mi is úgy szólítottuk. Egyszer véletlenül a feleségemnek így szóltam: Mókus! – mire az unoka azt mondta: Én vagyok a mókus! – Mire én: De a Mami a Macimókus! Így maradt a feleségemre ez a becenév.] Aztán átvittek a Neurológiára, itt töltöttem a következő 12 napot. A fejem még erősen be volt bugyolálva, de már számottevően csökkent a testem körül a ki- és bevezető csövek száma. Emlékszem látogatókra, volt akivel együtt énekeltünk is (nagyon jó barátunk, ideggyógyász főorvosként ment nyugdíjba). Rendes jó kaját kaptam (na meg a hozzávaló hashajtókat), szép emlékeim vannak egy csodálatos sült csirkéről és krumplipüréről, amit az összetört farokcsontom ellenére sikerült nagy nehezen megennem. A második héten megjelentek ágyamnál a helyreállítást segítő szakemberek: a logopédus és a gyógytornász. A logopédus január 13-én készített egy felmérést az állapotomról, címe: Dévai Huba, három hetes. Az összesítésen AQ = 46,3 látható. A hozzáadott szakszöveg: "Közepesen súlyos nonfluens Broca afázia, hezitálások, enyhe dysarthria. A rövidtávú memória és a beszédértés zavara. Szemantikus és 268
motoros paraláliák és parafáziák. Nagyon jól kooperáló, kiváló humorérzékével a nehézségeket áthidaló páciens. Nagy Ildikó logopédus". A logopédus iránt nem volt hirtelen fellobbanó vonzalom a részemről, inkább arra gondoltam: mit akar itt ez a nő, olyan dolgokat kérdez, amik pofonegyszerűek és magától értetődőek, amiket én nyilvánvalóan ismerek, tudok. Aztán egy-két napon belül beláttam, hogy ez pedig nem így van. (Később talán nem merészség kapcsolatunkat és együttműködésünket őszinte barátságnak minősíteni.) A gyógytornász (Viktória) több-kevesebb sikerrel megpróbált lábra állítani, sétáltatni, leültetni; beszélgetésre miattam - nem nagyon került sor. Őt kezdettől szimpatikusnak találtam, talán azért, mert magas növésű (világ életemben imádtam a magas nőket), és a kosárlabdáról is „beszélgettünk”. Sajnos, csak kétszer vagy háromszor találkoztunk.
Rehabilitáció Az újpesti Rehabilitációs Intézetből már rendes, „üzemszerű” működésről tudok beszámolni, ott 26 napot töltöttem el. Az első napokban jelentek meg csukott szemem előtt a fénylő golyók. Nagyon szépek voltak, szerettem volna lefényképezni őket, de sajnos, belül voltak. Akkor keletkeztek, amikor valamilyen fényes tárgyra néztem (általában a mennyezeti világítás), majd utána becsuktam a szememet. Különböző és változó méretben láttam ezeket, amint lassan mozogtak. Általában fényes fehérek voltak, színes csak nagyritkán akadt, lehet, hogy nem is volt. Megpróbálom lerajzolni:
269
Megállapítom, hogy sokkal fényesebbek és szebbek voltak, az "úszkálást" természetesen nem lehet az állóképen megjeleníteni, érzékeltetni. Aztán valamennyi idő után kialudtak, eltűntek. A logopédussal megkezdtük a "papírmunkát". Elkezdtem az írás-gyakorlást a "SZÍNES ELŐÍRT ÍRÁSFÜZET" I., majd a II. könyvének feldolgozásával. Ennek néhány lapját megmutatom:
270
271
Fentiek csak kóstolók, az összesen 128 oldalból. A 128 oldalon oldalanként eleinte 25-30, később 70-80 írásjelet kellett leírnom (összesen kb. 7,5-8 ezer betű!). Utólag hitelesen tanúsítom, hogy ezek a könyvecskék alkalmasak az első elemista gyerekek tanítására (is). Nem volt ez egyszerű feladat, eleinte 20 perces munka után úgy elfáradtam, hogy aludni kellett egy órácskát. Bekapcsolódott a munkába a neuropszichológus, Nándi is (teljes nevén Dr. Donauer Nándor), akitől talán a legtöbbet tanultam az emberi agy (és persze a saját agyam) működésével kapcsolatban. Sajnos, a saját korábbi ismereteim (és alapképzettségem) nem tették lehetővé az új ismeretek maradéktalan befogadását, de a cél érdekében mindenképpen hatásosak voltak. Megtaláltam az összefüggéseket a magamnál tapasztalt jelenségek és az agyamon belül lezajló folyamatok jobb/ rosszabb /késedelmes működése között. A neuropszichológus megadta az időpontokat, amikor „látni szeretne”. Itt elsősorban az autóvezetési képességeim felmérése volt a cél, de mások számára kevésbé látszatos apróságokról is szó esett. Ilyenek például az agy reggeli 272
„indítását” célzó mindennapos (és örökre szóló?) fix és ismétlődő szöveg elmondása. Ez nálam mai napig is azt jelenti, hogy hangosan elszámolok 100-ig, utána elmondom az év hónapjait, majd a hét napjait. Jól emlékszem, hogy ez eleinte nem volt egy magától értetődő egyszerű feladat... Na és ott voltak a gyógytornászok. Aranyosak, fiatalok, kedvesek – hej, ha csak húsz évvel fiatalabb lehetnék... Az ottani rend szerint nem csak egy személy foglalkozott a „betegekkel”, de azért mindenkinek volt rendelkező „gazdája”. A közös, és az egyéni (45 perc körüli) tornázások nem voltak nehezek, de ezek után is jól esett a fél- egy órás alvás. Az idő előrehaladásával persze a fáradékonyság csökkent. A ebéd utáni egyórás alvás úgyszintén kötelező volt, de jól is esett.
Otthon Megállapíthattam, hogy igaz a régi mondás: „Mindenütt jó, de legjobb otthon”. Igaz ugyan, hogy a Rehabilitációból két hét eltelte után már hazaengedtek a hétvégeken, de a február 13-i pénteken végleg hazaköltözhettem. Mindenféle papírokat adtak, amiből számomra csak annyi derült ki, hogy azért nincs vége a dolognak – magyarul: van itt teendő, dolgozni kell még itt egy jó darabig. Ilyen volt a kézírásom február 27-én. Azért ebben vannak még hibák…
273
A következő „írásmű” diktálás után készült, ez kb. március végén készülhetett.
274
Emellett mindenféle feladatokat kaptam. Feladatlapokat kellett kitöltenem. Nem elsősorban a feladatok megértése, inkább a feladatok pontos végrehajtása, és a követelmény(ek)hez igazodó teljesítése voltak az igazi nehézségek. Mutatok két példát: Ez egy egyszerűbb: (302. oldalon) Az itt látható „rejtvényben” vízszintesen (pirossal), függőlegesen (zölddel) kellett összeolvasni az értelmes szavakat.
275
Ez volt a kedvenc rejtvényem (303. oldal): Az egyes lapokon lévő betűkből kell elolvasni az értelmes szavakat, minden irányból (függőlegesen, vízszintesen és átlósan, előre és hátra) amihez a kis ábrák adtak segítséget. A feladat akkor van kész, ha minden ábrácska „neve” megkerült. Ez bonyolultabb.
276
277
Nándinál az első autóvezetési teszt (2009. április 16.) tapasztalatai után azt gondoltam, hogy a magam részéről én szívesen megnézném néhány ismerősöm teszt-eredményeit. A vizsgálat (körülbelül) a következő volt: Egy számítógéppel összekötött monitor elé ültettek, a fejemet egy „kalodában” rögzítették, hogy csak a szem mozgatása legyen lehetséges. A képernyőn különféle ábrák jelentek meg, a megadottak szerint kellett egy, vagy két nyomógombot megnyomni, és a számítógép értékelte a „válaszokat”. Nem vállalkoznék a gombnyomások számának meghatározására (ezek megszámolása eszembe se jutott, volt nekem elég dolgom), de ahogy emlékszem, a különféle képek 2-3 másodpercenként jöttek, a mellékidők (beállítások, elmagyarázás, kiértékelés, eredmények kinyomtatása) mondjuk a teljes idő fele. Az egész vizsgálat egy órát tartott, ebből kb. 1000 elemi működtetést lehet kiszámolni. Két hibaponttal végeztem (szerintem az ezerből ez nem rossz eredmény), és korlátozásokkal máris szabad volt vezetni: max. 300 km egyfolytában, éjszaka pedig ne vezessek. A második teszt (2009. június 25.) már sokkal kellemesebb volt, sok beszélgetéssel. A korábban megadott korlátozások maradtak, viszont az egyik teszt-eredmény (illetve a számítógép) megmutatta, hogy a jobb szemem mozgássebessége lassúbb, mint a bal szememé, számszerűen: jobbra 500-600 milliszekundum, balra 350-400. („Tessék nagyon odafigyelni a jobbkezes utcáknál!” – mondta a neuropszichológus). Véleményem szerint ez valószínűleg maradó műszaki jellemző lesz... Márciusban találtunk helyben (hetenként egyszer házhoz járó) logopédus kislányt (Zsuzsi), akiről később derült ki, hogy egyetemista lánya van. Jöttek a legkülönbözőbb írni-olvasni valók, rejtvények, logikai játékok. A számolásról kis híján elfelejtkeztünk (úgyis mindent elektronikával oldunk meg), de sürgősen pótoltuk a 100-as szorzótábla gyakorlásával, a számok négyzetének átismétlésével, majd az alapműveletekkel, 278
2-3 számjegytől 8-9-ig. A kézírásom, helyesírásom már a Rehabilitációban majdnem teljesen elfogadható volt Április végén megismételtük a januári felmérést: a mostani eredmény 100%-os. Május végén a logopédus azt mondta: „Ne tessék haragudni Huba bácsi, nem jövök többet. Végére értünk az én könyveimnek, nincs már tennivalóm”. A feldolgozott feladatlapok egymásra rakva összesen 3 cm magas papírhalmazt tesznek ki, plusz 2 db 100 lapos füzet tartalmazza, őrzi gyakorlásaimat (de ezek nincsenek tele!). Nagyon jó szolgálatot tett a mindennapi hangos olvasás (mai napig is majdnem mindennap olvasok), eleinte gyermekkönyveket (Astrid Lindgren: Juharfalvi Emil és Házteteji Károly), aztán fokozatosan a nehezebb szövegeket tartalmazó, és már normál betűnagysággal szedett könyvek, mint például A Szent Korona Története, és most a legbonyolultabb mondatokat elősoroló Rejtő-regények. Szerencsénk volt a gyógytornász kiválasztásával is: Pestről ajánlották, de Eszter a telefonszámról ráismert Ildikóra, akihez már elég régen járt/jár csoportos hölgy-tornára. A szédüléssel járó mozgások javítására nagyon hatásos és kombinált gyakorlatokat csináltatott, időnként meg is jegyeztem, hogy miért csináltatja velem, hiszen nem török légtornászi babérokra. Heti kétszer egy órát „dolgoztunk”, mintegy három hónapon keresztül. A nyakam környékét megmozgató gyakorlatokat folyamatosan végzem most is, ez naponta kb. 3/4 órát vesz igénybe. Szeptember elején visszatértem a kosárlabda-pályára is. Először csak ültem a padon, élveztem a labda döngését, aztán eleinte csak keveset mozogtam, most már (gyakori cserékkel) egy-másfél órát tudok játszani. A már hagyományos Andrásnapi tornán már fel fogom húzni a Szöcskés mezt, ott leszek, valamennyit fogok játszani is. Valamelyik kosaras mondta nemrégiben: „azért az NBA-be nem akarsz egyelőre visszatérni, ugye?” Nem írtam még a számítógépről. 279
Amikor a neuropszichológussal elköszöntünk egymástól a Rehabilitációs Intézetben, azt ajánlotta, hogy csak akkor kezdjem meg az ezzel való foglalkozást, amikor a többivel már rendben leszek. Hát, nem egészen tettem így, hiszen március 10-én már írtam egy e-mailt, de hogyan? Először leírtam kézzel, aztán bepötyögtem a számítógépbe. Aztán átnéztem kétszer, kijavítottam (az észrevett) hibákat. Kinyomtattam, elolvastam, kijavítottam a még bent hagyott elütéseket. Aztán elolvasta Eszter, Ő is talált hibákat, kijavítottam azokat is. Mindezzel dolgoztunk egy fél napot, de végülis elkészült. A4es papíron egy oldal volt. Most már sok mindent újratanultam, de még mindig elölről kell kezdeni, ha mostanában nem használtam valamilyen programot. A gépen írás soha nem volt erősségem, most sem írok vakon, sem szabályosan, csak úgy 2-3 ujjal pötyögök. Az elütések gyakorisága csökken, „már” csak 5-10 található oldalanként. A nyelvek maradtak utoljára: németül már próbáltam fordítani egy keveset, azt hiszem, menne, csak éppen nincs mit. Valószínűleg megpróbálkozom az angollal is, valami kisebb, és szakmai szöveggel, főleg az érdekesség miatt. Valószínűleg nem fogok újra „rendesen” megtanulni sem angolul, sem németül (nem beszélve az oroszról!), mert hiszen annyi mindennel kell még időt tölteni, az élet pedig, mint tudjuk...
Vége Természetesen nem a rehabilitációs folyamatnak van vége. Annak csak egyre kisebb a sebessége, egyre kevésbé mutatkoznak látványos javulások. Lehet, hogy nem is lesznek. Egy barátom mondta, amikor erről beszélgettünk: „Na és vedd figyelembe a természetes elhülyülést is!” Nem biztos, hogy itt van a helye a köszönetnyilvánításnak, de én mégis szeretném valahol elhelyezni. 280
Az viszont biztos, hogy nem lenne helyes a névsorban sorrendet felállítani, de valahogyan csak le kell írni. Talán időrendbe szedve, és csak a személyek megemlítésével, tevékenységük leírása és méltatása nélkül. Tehát: mindent nagyon köszönök a következőknek (nem cifrázom, úgy sem tudom kellően és érdemben megfogalmazni): Feleségem, lányunk, fiunk. A Honvéd Kórház minden érintett orvosa, asszisztense, nővére, beteghordója. Logopédusok, gyógytornászok, neuropszichológus. A szöveg megfogalmazásában, formálásában, igazgatásában Szőllősi János barátom segített sokat. Ezt is köszönöm. Veresegyház, 2009. október-november
281
Zárszó Újabban legfontosabbnak tartom azt a gondolatot, amelyet az aranydiplománk átvétele után Egri János (dr) megköszönő szavaiban hallottam (egymás mellett ültünk az átadási ünnepségen, már csak a neveink szomszédsága miatt is). Hatásosabb lenne a teljes szöveget közzétenni, de nem volt Neki megírt szövege, ezért megpróbálom a lényegét összefoglalni. „1961-ben 138-an kaptunk villamosmérnöki diplomát, és most 81-en ülünk itt székeinken. Én a legnagyobb dolognak azt tartom, hogy megértük ezt a 75 évet.” Ha még akarnék valamit mondani, akkor az a következő lenne: Szeretnék felsorolni néhány tényt annak bizonyítására, hogy tulajdonképpen szerencsés embernek tartom magamat. Megszületésem szerencsésen történt, ugyani kis híján megfojtott a köldökzsinór. Szerepe lehetett ebben (Apám barátjának és háziorvosunknak) Dr. Lázár Dezső bácsinak is, ugyanis Ő javasolta, hogy a debreceni klinikára vigyenek be megszületni. Ott mindenképpen jobbak voltak az életbenmaradás feltételei (1936). Még babakocsiban utazó kis Húgom (szül. 1942) nagyon élvezte a sebességet, amit én biztosítottam azzal, hogy veszedelmes tempóval toltam a babakocsit. Szerencsém volt, mert megúszta a mély árokba borulást (1943-44). Megúsztam a háborúból visszamaradt lőszerekkel, puskaporokkal, rakétákkal végzett robbantásokat (1945). Nem fulladtam vízbe, amikor a vékony jégen korcsolyázva beszakadtam a 3 méteres vízbe (mai napig sem tudom, hogyan kászálódtam ki a partra. Amikor már jól befagyott ugyanez a víz (ún. kubikgödör), korcsolyával úgy estem fejre a jégen, 282
hogy a 15 centi vastag jég csillag-alakban repedt meg – nem tört szét a fejem (1952). A könnyűpáncélos tetején járőröző géppuskás fegyverében láttam a cső huzagolását, de a kis szovjet katona nem lőtt. Sajnálta volna a lőszert? (1956) Nagy szerencsém volt, hogy első nagy diák-szerelmem nem jött hozzám feleségül, pedig abbahagytam volna az egyetemet, hogy munkával keressem meg a kenyeremet. (Nagyon rossz házasság lett volna, 1957). Megtaláltam a hozzám illő nőt, aki feleségem lett, és remek gyerekeket szült (1959–1962–1966). Lakást kaptunk Gyöngyösön (1963), saját pénzünkből megvettük a Trabantot, vezető állásba kerültem, mert nem találtak jobbat (1971). Kikerültem egy olyan autós karambolt, kimenetele halálunkat okozhatta volna (1976).
amelynek
Elkerültem a munkanélküliséget, mert szerencsése betöltöttem az 55-öt, el lehetett menni engedményes nyugdíjba (1991). Ugyanakkor meghívtak egy építőipari KFTbe, ahol 10 évig építettünk társasházakat Gyöngyösön és Budapesten. Családi házat építettünk Veresegyházon, és meglehetősen jó pénzeket kerestem műszaki fordításokkal (2002–2008). Nagyon jó és eredményes orvosok (nővérek, gyógytornászok, logopédusok) szorgoskodtak velem, amikor fejreestem, és ez alkalommal nem úsztam meg a koponyaalapi törést. Zárszónak is egy a vége: a szerencse fiának mondhatom magamat.
283
Függelék Szakmai CV (2006-ban) Személyi adatok:
Név: Dévai Huba Születettem: Debrecen, 1936. november 19. Lakcím: 2112 Veresegyház, Kölcsey u. 97. Telefonszám: 28/632-227, 70/453-2472
Iskolai végzettség: Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Kar Hiradástechnika Szak (diploma száma: 49/1962) Nyelvtudás: angol: alapfokú állami nyelvvizsga (1990) német: egyetemi alkalmassági vizsga orosz: passzív nyelvtudás francia: kezdő Munkahelyek: 1960-63: Telefongyár, Budapest. Elektronikus mérőműszer javítás és hitelesítés, kezelési és hitelesítési utasítások készítése, technologizálás. Műszaki fordítás angol, német és orosz nyelvből 1963-91: Gyöngyös, Szerszám- és Készülékgyár, később Egyesült Izzó Félvezető és Gépgyára, majd Mikroelektronikai Vállalat, végül Sámson Mátra Gépgyár Kft. (A munkaadó nem változott, csak a neve.) 1963-64: üzemmérnök: gyártó- és mérőberendezések üzemeltetése, karbantartása, ezen munkák irányítása 284
1965-69: csoportvezető: félvezetőgyártás technológiai felügyelete 1969-70: Technológiai Osztályvezető: alkatrész tömeggyártás technológiai irányítása, beruházási technológiai szakértő 1970-84: Félvezető Gyáregységvezető: alkatrész tömeggyártás teljes műszaki és termelési irányítása 1984-90: Műszaki Főoszályvezető, a főmérnök műszaki helyettese: egyedi gépgyártás teljes műszaki előkészítése (technológia,- norma,- gyártóeszközgazdálkodás,- műszaki előkalkuláció,- szerszámgyártás,- technológiai fejlesztés,- beruházás) 1990-91: Kereskedelmi, majd Értékesítési Osztályvezető, önálló (budapesti központtól független) kereskedelmi tevékenység megszervezése, európai kooperációs lehetőségek keresése. 1991. dec. 1.-től korengedményes nyugdíjban. Nyugdíj mellett angol-német műszaki fordítás, tolmácsolás, szakértői tevékenység elektronikai, híradástechnikai, számítástechnikai, orvosi elektronikai szakterületen. 1991. dec. 15-től 2001. dec. 31-ig: FUNDAMENT-91, majd ALAPKŐ 95 KFT. ügyvezetője, társasházi lakások építése és értékesítése. Közben (részmunkaidőben) a gyöngyösi Mezőgép RT-, majd KFT-ben idegen nyelvű (elsősorban német) levelezés, tolmácsolás, fordítások készítése. 2002. jan. 1-től nyugdíjban, fordítások (referenciákat lásd a következő oldalon). Veresegyház, 2006. február
285
Referenciák téma „Egy felhő olyan, mint egy összegyűrt papír” (European Landscape Award 2002) A zöld falu (MONUMENT 82) Polilux fehérítő lámpa Fog-fehérítés anyagai Eclipse Polimerisationsgerät Eclipse Vorwärmofen Radica GA Radica Spritzenwaermer Cercon eye ALP 35 laser Karbantartási szerződések Szóbeszédmarketing Ügyfélevangelizmus GE kiegészítõk, katalógus Szervizszerzõdés ajánlatok Advantage Workstation 4.2 BRX Operator Manual Innova 3100 Long Descr TRACERlab MXFDG Op. Man. Szerzõdéstervezet
nyelv német→magyar
megrendelő Szakács Emese
oldal 3
év 2008
angol→magyar
Szakács Emese
3
2008
német→magyar angol→magyar német→magyar
FrontDent Kft FrontDent Kft FrontDent Kft
16 4 20
2008 2008 2008
német→magyar német→magyar német→magyar német→magyar német→magyar angol→magyar angol→magyar angol→magyar angol→magyar angol→magyar angol→magyar
FrontDent Kft FrontDent Kft FrontDent Kft FrontDent Kft FrontDent Kft GE Healthcare Dévai Zoltán Dévai Zoltán GE Healthcare GE Healthcare GE Healthcare
9 9 8 17 45 48 8 21 45 22 518
2008 2008 2008 2008 2007 2006 2006 2006 2006 2006 2006
angol→magyar angol→magyar angol→magyar
32 11 61
2006 2005 2005
3
2004
Discovery ST Op. Man.
angol→magyar
765
2004
TMX/TMX+ User’s Manual Revolution dokumentáció
angol→magyar
96
2004
11
2004
Positioner Op. Man.
angol→magyar
GE Healthcare GE Healthcare GE Medical Systems Új Gerecse Pak KFT GE Medical Systems GE Medical Systems GE Medical Systems GE Medical Systems
92
2004
286
magyar→angol
angol→magyar
Innova 2000 Op. Man.
angol→magyar
Revolution XR/d XQ/i
angol→magyar
MPS 50/64RAD RF Gen.
angol→magyar
Signa Ovation MR
angol→magyar
Infinia Nuclear Med. Imaging CTSytec Sri Op. Man.
angol→magyar
Építőipari kooperáció
német→magyar
SulzerRüti Normen szabv.
német→magyar
Privatizálás, szerz. terv.
magyar→német
Videofilm készítés
angol
SOMARIS CT Op. Man.
angol→magyar
Gyémánt szerszámok
magyar→angol
ECONOPAK gépkönyv
angol→magyar
angol→magyar
GE Medical Systems GE Medical Systems GE Medical Systems GE Medical Systems GE Medical Systems GE Medical Systems MÁTRAVID KFT, Gyöngyös Mezőgép KFT, Gyöngyös Mezőgép KFT, Gyöngyös PROJECT Kft, Tatabánya Siemens Medservice Épkoplast, Budapest Mechatronika KFT, Gyöngyös
84
2004
110 52
20032004 2003
74
2003
450
2003
619
20022003 19982000
50 91
1997
30
1995
15 perc 466
1994
15
1993
99
1993
287
1994
Tartalom Anya Apa Huba naplója Háború Gyerekkor és ifjúság Cserkészet Nyaralások „Tulajdonképpen napló”, 1952–1954 Belépett életembe a NŐ Karcagról Budapestre 1956 Franciska 1957 1958 Nyarak Keresgélés Esztók Munkahelyek Telefongyár Gyöngyös Politika Ismerkedés a politikával Társadalmi munka a PÁRT Marxista egyetem Kommunistázás Rendszerváltás Baloldal – jobboldal Hobbi Újjászületéseim Zárszó Függelék
288
1 19 31 70 77 79 82 85 109 114 116 140 141 152 160 173 203 222 222 226 235 235 236 239 243 244 246 247 248 263 282 284