EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR FÖLDRAJZ- ÉS FÖLDTUDOMÁNYI INTÉZET Földrajztudományi Központ
Természetföldrajzi Tanszék
Ember és környezet viszonyának változása a Kárpát-medencében
SZAKDOLGOZAT Készítette: Besenyi Anna
Témavezető: Dr. Karátson Dávid tanszékvezető egyetemi docens
Budapest, 2011
Tartalomjegyzék
1.
Bevezetés ........................................................................................................................3
2.
Kutatási előzmények........................................................................................................3
3.
Célkitűzés........................................................................................................................4
4.
Segédtudományok ...........................................................................................................5 a.
Történeti földrajz .........................................................................................................5
b. Történeti ökológia........................................................................................................8 5. Európa negyedidőszaki ősföldrajza ....................................................................................9 6. A Kárpát-medence éghajlattörténete ................................................................................12 7. A környezetszemléletben bekövetkezett változások az őskortól napjainkig .......................15 a.
A vadászó-gyűjtögető életmódtól a mezőgazdasági forradalomig...............................15
b. A mezőgazdasági forradalomtól a történelmi középkorig ...........................................16 c.
A középkortól a 20. századig......................................................................................18
d. A 20. század kezdetétől napjainkig.............................................................................18 8. A kultúrtáj kialakulása és terjedése a Kárpát-medencében.................................................19 a.
A honfoglalástól a 14. századig ..................................................................................20
b. A 14. századtól a kései feudalizmusig ........................................................................21 8. Vadvízországtól a folyószabályozásokig...........................................................................24 a.
A nyugat-dunántúli, Árpád-kori csatornarendszerek...................................................24
b. Fokgazdálkodás .........................................................................................................27 c.
A Tisza-szabályozás...................................................................................................30
9. A szocialista természetalakítás.........................................................................................33 a.
Új növények meghonosításának programja ................................................................33
b. Vízgazdálkodás..........................................................................................................34 1
10. A környezeti ipar ............................................................................................................36 11. Összegzés és a kutatás jövőbeli irányai ...........................................................................39 12. Felhasznált irodalom.......................................................................................................40 13. Ábrajegyzék ...................................................................................................................43
2
1. Bevezetés „Az ember arról ír, ami nincs neki. Azt adja el, amit kölcsönkapott.” (Varró Dániel)
Mondhatnám, hogy ez a két sor inspirált dolgozatom megírására, de azért ez erős túlzás lenne. Az mindenesetre igaz, hogy az a helyzet, miszerint az ember saját tulajdonának tekinti az őt körülvevő világot, amely az életet adja neki, és habár ennek a ténynek tudatában van, semmit sem tesz annak érdekében, hogy mindezt megőrizze (még jól felfogható önös érdekből sem), felkeltette érdeklődésemet. Hiszen az ember már öntudatra ébredésétől kezdve határtalan kíváncsisággal fordult környezete felé, hajtotta a vágy minél alaposabb megismerése felé. Bár e folyamat negatív hatásai általánosságban napjainkra haladták meg a kritikus szintet, mégsem gondolom azt, hogy egyedül korunk emberének lenne számlájára írandó mindaz a pusztítás, mely körülvesz minket. A szemléletváltás véleményem szerint korábban következett be, s ezen állításom igazolása végett célom megvizsgálni ember és környezete viszonyának változását a történelem során tágabb környezetünkben, a Kárpátmedence területén. 2. Kutatási előzmények Témaválasztásomból
fakadóan
többnyire
magyar
nyelven
íródott
forrásokat
használtam fel, elsősorban történeti földrajzi műveket, amelyek a különböző történelmi korok emberének mindennapjait vizsgálják, a környezetre gyakorolt hatás tükrében. Nagy részük a 20. század derekán íródott, mivel a kérdés ezidőtájt vetődött fel a földrajztudomány művelői körében, hogy az ember milyen hatásfokkal és miért avatkozik bele környezetébe. A téma nagyon is aktuális, szakmabeliek és laikusok tollából nap mint nap születnek forgatókönyvek, hogy mekkora kárt tettünk Földünkben és ennek milyen hatásai lesznek az élet legkülönbözőbb területein. Ahhoz viszont, hogy ezeket értékelni tudjunk, érdemes megismerni az idáig vezető utat, aminek fényében új vélemények is megfogalmazódhatnak bennünk.
3
Alapvetően két csoportba sorolhatjuk a felhasznált forrásokat aszerint, hogy egy adott kort mutatnak-e be (GYÖRFFY 1963, HAJDÚ 2006), vagy több korszakon keresztül vizsgálódnak (KERÉNYI 2003, R. VÁRKONYI 2000). Az egyik legfontosabb forrásom R. Várkonyi Ágnes könyve, a Táj és történelem (R. VÁRKONYI, 2000) volt, mely egy történész szemszögéből mutatja be az egyébként inkább „földrajzinak” besorolt történéseket, változásokat. A Környezettan: természet és társadalom globális nézőpontból (KERÉNYI, 2003) című könyvben a szerző az egész emberi történelmen átvezetve vizsgálja a környezethez való hozzáállás változásait. Daniel Quinn műve, a B története (QUINN, 2008) talán kevésbé mondható tudományosnak, de a témához való közeledésemet,
a
kérdés
összetettségének
bonyolultságának
érzékelését
nagyban
meghatározta. Nem kifejezetten a Kárpát-medencéről szól Tim Flannery Időjáráscsinálók (FLANNERY, 2003) című könyve. A globális klímaváltozás okait és következményeit mutatja be, és mottója a „think globally, act locally” (gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan), melynek jegyében tanácsot is ad, hogyan változtathatunk magunk is (természetesen pozitív irányban) éghajlatunkon. 3. Célkitűzés A környezetünkkel való igen bonyolult és összetett viszony alakulása soha nem volt semleges téma a kutató szellemű emberiség számára. Gondoljunk csak azokra az ókori népekre, akik a körülöttük lévő világot szellemekkel népesítették be, ahol minden élőnek és élettelennek istene volt. Ez nem primitívségre vagy tudatlanságra utal, ők így értelmezték ezt a szimbiózist. Komolyabb tudományos és közéleti figyelmet mégis akkor kapott a kérdés, amikor a 20. század közepén a Római Klub kiadta első jelentését. Tanulmányok tömkelege látott azóta napvilágot, melyek kisebb vagy nagyobb mértékben, de elítélik az emberiséget felelőtlen viselkedéséért. Azonban ezek jó részét megismerve sem vagyok teljes mértékben meggyőződve arról, hogy e kijelentések minden pontja megfelel a valóságnak: érdekel, hogy mit tud felhozni mentségére az emberi faj. Dolgozatom célja a fellelhető adatok és szakirodalom alapján bemutatni a Kárpátmedencében élő ember környezetre gyakorolt hatásait, illetve az ezek mögött álló ideológiát, tudományos meggyőződések alakulását.
4
4. Segédtudományok a. Történeti földrajz Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk ember és környezete bonyolult kapcsolatrendszerét segítségünkre lehetnek a földrajz és a történelem segéd-, vagy társtudományai. Mindközül a legfontosabb a történeti földrajz és a történeti ökológia, ezek segíthetnek megérteni, hogyan viszonyultak a különböző korok emberei az őket körülvevő világhoz. A történeti földrajz a táj egykori állapotáról ad a tájtényezők időben és térben változó kapcsolatainak felismerésén és magyarázatán alapuló leírást (SOMOGYI, 1988). Mivel a múlt földrajzi viszonyai képezik vizsgálódásainak tárgyát, mind történelmi, mind pedig természettudományos kérdésekre kiterjed, hiszen ezek közös ágról erednek, a történeti események, népszokások, tájleírások megtalálhatók mindkettő mögött. A két tudományág szétválása előtt együtt lépett fel az egyház által diktált világnézeti dogmák ellen, megfogalmazódott az a gondolat, hogy a teremtés és a fejlődés elve nem feltétlenül zárja ki egymást. Már az elkülönülés után alakult ki a földrajzon belül a történelemnek egy segédtudománya, a történeti földrajz. Pozíciója komplexitásából fakadóan mégsem egyértelmű; Teleki Pál 1917-es munkájában (A földrajzi gondolat története) kiemelte, hogy „a történeti földrajz középhelyet foglal el a történelem és a földrajz között”. Ez az állapot nem változott az elmúlt száz évben, máig vannak tisztázatlan kérdések (a történeti földrajzi feladatkörének meghatározása, pl. kik legyenek a művelői – földrajztudományban jártas történészek-e, vagy földrajztudósok). Az erőltetett szétválasztás talán mégsem szükségszerű, inkább a tudományok közti híd-jellegének pozitív hatásait és az ebben rejlő lehetőségeket kellene hangsúlyozni, Hiszen „a tér az az eszköz, amellyel az elhanyagolt időbeli lépték, a leghosszabb időtartam a történelembe integrálható”. (SONKOLY, 2003) Ugyanakkor nem csupán arról nincs közmegegyezés, hogy mely tudományterülethez tartozzék e segédtudomány, hanem vizsgálódásának célterülete sem pontosan lehatárolt. Györffy György szerint „A történeti földrajz tárgya egy terület adott történeti korban fennállott természeti, gazdasági és társadalmi viszonyainak földrajzi szempontból rendszerezett leírása történeti források alapján.” (GYÖRFFY, 1963, 5.p.) Arra a kérdésre, hogy a földrajznak csak a természeti világot kell-e kutatnia (elvégre a táj alakulásában az emberi erő is jelentős szerepet kap), a tudomány az ember által a természetbe történt beavatkozások vizsgálata során többféle választ adott. Két szemléletmód alakult ki: a földrajzi determinizmus 5
és a posszibilizmus. Előbbi szerint az ember életét alapvetően meghatározzák a környezeti adottságok, utóbbi szerint viszont az említett viszonyok a lehetőség szintjén adottak, kihasználásuk az embertől függ. Ennek a kérdésnek az eldöntése dolgozatom szempontjából is igen lényeges, hiszen nem mindegy, hogy az ember alárendelt szerepet tölt be környezetével szemben és csak a reagálás lehetősége adatott meg neki, vagy aktív cselekvője a történéseknek. A történeti földrajz empirikus tudomány, retrogresszív módszerekkel: a fiatalabb jelenségek felől halad a régebbiek felé. A tájtörténet megalkotásához két módszer összekapcsolásával juthatunk el. Ez a keresztmetszeti és a hosszmetszeti vizsgálati mód. Előbbiről akkor beszélünk, amikor egy adott múltbéli pillanat viszonyait tanulmányozzuk, utóbbiról pedig, amikor a táj történetét fejlődéscentrikusan elemezzük (ILYÉS, 2001). A táj és az ember kapcsolatát az alkalmazkodás és az átformálás tevékenységi rendszere jellemzi (FRISNYÁK, 2006). Meg lehet különböztetni egymástól a természeti- és a kultúrtáj fogalmát (1. ábra). Míg előbbi mentes az emberi beavatkozástól, utóbbi (többkevesebb mértékben) magán viseli annak keze nyomát. Hugo Hassinger (1937, Die Geographie des Menschen) szerint a kultúrtáj a „szellemi és anyagi kultúrmunka földfelszíni eredményét” jelzi. Ez alapján mind az államfunkciók (nyelv, jogend), mind pedig a gazdasági tevékenység legkülönbözőbb formái (bányászat, ipar, mezőgazdaság) tájképformáló erőként lépnek fel.
1. ábra: A történeti kultúrtáj kutatásának interdiszciplináris vonatkozásai Forrás: ILYÉS (2001)
6
Történeti kultúrtájon pedig a korábbi korokból áthagyományozódott tájat értjük. Ezt időben lehatárolni meglehetősen nehéz. Vannak, akik a 19. század közepére teszik, mások a 20. század derekát jelölik meg (ezek a dátumok a társadalmi-gazdasági életben bekövetkező olyan gyökeres változásokat jelzik, mint például az ipari forradalom), annyi bizonyos, hogy azokat az elemeket tekinthetjük a történeti kultúrtáj alkotóinak, melyek ma már nem, vagy csak elvétve alakulnak ki eredeti formájukban. Ezen belül megkülönbözethetjük az ótájat (ahol települési gazdasági- és szociális kultúra meglehetősen konzervatív, az eredeti kultúrtáj egyes részei megmaradtak) és a reliktumtájat (ahol ugyan már nem hagyományhű a művelés, de elvétve megőrződtek elvétve korábbi korokra jellemző formák). Ezeknek vizsgálata az alkalmazott történeti földrajz feladata, amely „dokumentálja és feltárja a történeti kultúrtáj térbeli fejlődésfázisait, változását és perzisztenciáját” (ILYÉS, 2001, 5.p.). Minthogy dolgozatomban a hazai viszonyokkal, a Kárpát-medence területén bekövetkező változásokkal foglalkozom, a magyar földrajztudomány történeti földrajzi forrásai elsődleges szerepet játszanak vizsgálódásaim során. Fontosnak tartom legalább felsorolás szintjén bemutatni azokat a kutatókat, akik a témámhoz kapcsolódóan kiemelkedőt alkottak, vagy új gondolkodásmódot honosítottak meg. A földrajztudomány hazai művelői közül elsőként Bél Mátyás nevét kell megemlíteni, aki korának kiemelkedő és sokoldalú földrajztudósaként írta meg az öt kötetben megjelent Notitia Hungariae novae historico-geographica (Az új Magyarország történeti-földrajzi ismertetése) című munkáját, a 18. század közepén. Műve tíz vármegye leírását tartalmazza Mikoviny Sámuel térképeivel. Személyében a magyar leíró geográfia megalapítóját is tisztelhetjük. Hunfalvy János a magyar tudományos földrajz első nagy alakjaként ismert. Munkássága során tudását enciklopédikus könyveiben tette közzé, új, gyakorlati igények által felvetett célokat tűzött ki a földrajztudomány számára, valamint elkezdte vizsgálni az ember természetbe való beavatkozásának hatásait. Lóczy Lajos nevét azért kell kiemelni témánk kapcsán, mivel egy olyan új oknyomozó kutatási irányzatot és gondolkodásmódot teremtett a hazai geográfiában, mely a jelenségek összefüggéseire figyelt, szemelőtt tartva a fejlődéstörténetet. Lóczy munkatársaként tevékenykedett Cholnoky Jenő, aki szerint a földrajz „valóságos filozofikus tudomány, amely a jelenségek összefüggésének önálló vizsgálatával” foglalkozik, nála fedezhetjük fel ember és a Föld közötti kölcsönhatás felismerésének első nyomait. Ebben az irányban végezte kutatásait Prinz Gyula is, aki az oksági kapcsolatok feltárására törekedett természet és ember között. 7
Miközben tehát a dolgozatom elején feltett kérdésemre keresem a választ (vagyis ember és környezetének viszonyának változására, valamint, hogy egymásra hatásuk miképpen alakult a történelem során), nagyban fogok támaszkodni a történeti földrajz területén tevékenykedő kutatók eredményeire, illetve ezen tudományág fejlődésének szakaszaira. b. Történeti ökológia Régi viták tárgya, hogy a természeti környezet mennyiben és hogyan befolyásolja a nemzetek történelmét, egyes népek karakterét. Napjainkban már aligha születhetik olyan, a történelem bármely szakaszával foglalkozó mű, mely ne venné figyelembe a természetet, mint a történelem „szereplőjét”. Ember és természet kapcsolatát ilyen szemszögből a történeti ökológia vizsgálja. Ha megkísérelnénk a pontos definíció megalkotását, az így hangozhatna: „a történeti ökológia a természet és a társadalom évezredes együttélésének, kölcsönhatásának hosszú távú folyamatait vizsgáló, a természettudományok és társadalomtudományok eredményeit történetileg szintetizálva értelmező tudomány” (BERTÉNYI, 2001, 45.p.). Ez a segédtudomány, ha lehet, még összetettebb és még több kutatási területet szintetizál, mint a már bemutatott történeti földrajz, vagy ha úgy tetszik, szakágazatok sokaságát szolgálja eredményeivel, úgymint a demográfia, gazdaságtörténet, ipar-, agrár- és erdészettörténet, településtörténet, történeti földrajz, geomorfológia, vallástörténet és még hosszasan folytathatnánk a sort. Kialakulását tekintve, ha pontos évszámhoz szeretnénk kötni, az 1986-as évet, egészen pontosan a berlini Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszust kellene megjelölnünk. Annak ellenére,
hogy
közgazdaságtani
konferencián
fogalmazták
meg
hivatalosan,
nem
közgazdászok, hanem történészek kezdtek bele aktív művelésébe. Ennek, a napjainkban dinamikusan fejlődő tudományágnak az előzményei azonban jóval korábbra nyúlnak vissza, mint a nyolcvanas évek. Különböző szakterületeken, tudományos és politikai vitákban már hamarabb feltűnik, köszönhetően a környezet rohamos pusztulásának (savas esők, felmelegedés, Csernobil). Magyarországon is már igen korán születtek a témával foglalkozó írások: a fentebb már említett Bél Mátyás, valamint Kitaibel Pál, Lóczy Lajos, Mendöl Tibor, Kaán Károly, Teleki Pál eredményeikkel és gondolataikkal közelebb hozták a természeti környezet és az államhatalmi döntések kölcsönhatásának megismerését. Abból fakadóan, hogy szakterületek széles skálájához kapcsolódik, a történeti ökológia forrásanyaga igen bőséges. Annál is inkább, mivel sajátos nézőpontjából 8
következően az egyébként fel nem használható forrásokkal is dolgozhat. Célját tekintve arra tesz kísérletet, hogy kiderítse, miként hatott az ember a tájra és hogyan alakította a táj az embert. A már említett tudományköztiségéből adódóan mindezt a természet- és társadalomtudományok ágainak szintetizálásával éri el. Világszemléletét egyszerre jellemzi az emberközpontúság és az emberi szemszögtől való
elszakadás,
a
külső
nézőpontból
való
szemlélődés.
Egyfelől
az
ember
természetszemlélete a témája, végigkíséri annak változását az antikvitástól egészen a jelenkorig, másfelől mindezt objektívan értékeli (már amennyiben az ember képes önmaga elfogulatlan megítélésére), vitatja a természet kisajátításának nézeteit, „értékrendjében a természet az emberiség közös tulajdona, a múlt öröksége és a jövő biztosításának feltétele”. (BERTÉNYI, 2001, 47.p.) Összességében tehát egy rendkívül nyitott szemléletű tudományról beszélhetünk, mely egyszerre egyetemes jellegű (mint minden tudomány) és eközben nemzeti is, hiszen ember és természet együttműködésének mechanizmusai csak országos keretek között nyernek értelmet. Munkám során a bemutatott két segédtudomány jelenti az alapot, de feltett szándékom minél több diszciplína forrásanyagából meríteni, mivel hű kívánok maradni a két tudományág szakterületét jellemző tág látókörhöz. 5. Európa negyedidőszaki ősföldrajza Színre lépését követően az ember azt a Földet kezdte el felfedezni és megismerni, amely a földtörténeti negyedidőszakban alakult ki. Ez a periódus a kontinensek vándorlása, mozgása szempontjából már csak röpke pillanat, de a belső és külső erők ekkor formálták ki végleg a felszín ma látható formakincsét. A Kárpát-medence negyedidőszaki történetének ismerete témánk szempontjából azért fontos, mert tudnunk kell, milyen volt az a „nulla állapot”, amit az ember birtokba vett, és amit elkezdett saját szükségletei szerint formálni, illetve felhasználni. A negyedidőszak a kainozoikum (újidő) utolsó, körülbelül 2,5 millió évére tehető. Általában a jégkorszakok történetével azonosítják, ami egyrészről helytálló, de annál azért, hogy a belföldi jégtakaró (és a magashegységekben a gleccserek) kiterjedése jelentősen megnőtt, jóval több természeti esemény datálódik erre az időszakra. Az 1800-as évek végének tudományos törekvéseire az volt jellemző, hogy a kutatók megpróbálták összekapcsolni a különböző elméleteket, jelenségeket, geokronológiai kifejezéseket. Így született meg például a 9
bibliai Vízözön és a negyedidőszak társításával a negyedidőszak első lehetséges felosztása diluviális és alluviális szakaszokra. A diluvium és az eljegesedés sokáig élt párhuzamosan a tudományos életben, még 1943-ban is azt írja Gaál, hogy „egyszerűen és világosan írjunk csak diluviumot vagy pleisztocént és az eljegesedett évezredeket nevezzük jeges szakaszoknak”. Végül az eljegesedés és a negyedidőszak összekapcsolása (illetve annak legnagyobb része, a pleisztocén, valamint az utolsó jégkorszakot követő holocén különválasztása) alapozta meg azt a szemléletet, ami napjainkig is érvényes időkeret a negyedidőszak tartalmával és fogalmával foglalkozó kutatásoknál. A pliocén-pleisztocén határ két fontos földtörténeti eseményhez kapcsolható: a Homo nemzetség kialakulásához és a poláris jégsapkák megjelenéséhez, illetve ennek jelentős klímamódosító hatásához. A pontos határ mindig megegyezés kérdése volt, az INQUA 1982es moszkvai kongresszusán három lehetséges magnetosztratigráfiai egységet határozott meg: a Brunhes/Matuyama átfordulást, a Olduvai eseményt és a Gauss/Matuyama átfordulást. Ugyanez az egyesület 2004-ben a határt az oxigénizotóp-görbéken jelentkező első eljegesedést mutató kilengésekhez, a Kínai-löszplató üledékeinek rétegtani vizsgálatához, illetve a már említett első Homo genushoz sorolt egyed megjelenéséhez köti. Csak hogy még színesebb legyen a kép, felmerült, hogy az egész negyedidőszak terminust el kellene törölni, többek között elavultsága miatt (GRADSTEIN
ET AL.,
2004). Mindez témánk szempontjából
kevésbé releváns, tekintsünk inkább át, milyen események zajlottak le a vizsgált időszakban. Ha a pliocén végén (megközelítőleg 3 millió évvel ezelőtt) a képzeletbeli Európára tekintünk, egy félig-meddig számunkra ismeretlen kontinenst láthatnánk. Ennek három fő oka van: egyrészt a mai szárazföldek területén több helyen tengerborítás volt, másrészt a későbbi eljegesedések következtében megváltozott növénytakaró már soha nem állt vissza eredeti formájában, harmadrészt pedig a magashegységek azóta nagymértékű emelkedésen estek át. A változások egyik fő tényezője tehát, hogy Európa természetföldrajzi képét szinte teljesen átalakították az egymást követő eljegesedések. A jégtakaró többször előrenyomult (ezek Európában az alpi eljegesedési fázisok alapján a Biber, Duna, Günz, Mindel, Riss és Würm neveket kapták), legdélebbi kiterjedésekor a London-Köln-Krakkó-Kijev vonalat érte el. Ez a hatalmas kiterjedésű belföldi jégtakaró számos változást indított el. A jég előrenyomulásával átrendeződtek az éghajlati területek, valamennyi öv határa az Egyenlítő felé közeledett. A pleisztocénben a hőmérséklet jelentős csökkenése és ingása hatására többször megnövekedett az északi félteke jégsapkája, valamint a magashegységekben a hóhatár alacsonyabbra süllyedt. A jégtakaróba nagy mennyiségű víz fagyott bele, így a 10
világtengerek szintje kb. 90 méterrel csökkent. A jég által ténylegesen borított területeken kivésődött tómedencék, morénahalmokkal tagolt felszín, a hegységekben a glaciális és a jégkörnyéki (periglaciális) területeken jellemző magashegységi formák alakultak ki, a peremterületeken száraz és hideg éghajlat köszöntött be, az északias szelek pedig ekkor terítették szét Franciaországtól Kelet-Európáig a lösztakaró poranyagát (2. ábra). Az utolsó jégkorszak csupán 13 ezer éve fejeződött be, ám kisebb lehűlések következtében kis jégkorszakok is előfordultak a 14-19. század között (a mélypont 1650 körülre tehető).
2. ábra: Ökológiai zónák Európában, az utolsó glaciális maximum alatt, 18000 évvel ezelőtt Forrás: FROST (2006)
A körülbelül 10 ezer éve beköszöntő holocénben alakult ki Európa mai képe. A jelenkor elején az ember még csak passzív szemlélője volt a változásoknak, például a folyók folyásirányának vagy torkolatának átalakulásakor. Azonban az utóbbi néhány évszázadban a földrész arculatának aktív formálójává lépett elő, egyesek már önálló földtani kornak (antopocénnek) tekintik mindezt. Érintetlen területet jószerivel már nem is találunk 11
kontinensünkön, és az ember minden erejével azon van, hogy az elemeket és erőforrásokat saját szolgálatába állítsa. Európa természetföldrajzi képén belül az életföldrajzi képe is kimondottan fiatal, mivel az csak az eljegesedések után tudott kialakulni mai formájában. Azonban ezt a folyamatot már jelentősen befolyásolta, hogy az ember ezt a földrészt az ókortól kezdve sűrűn és szinte minden területére kiterjedően benépesítette. Ennek megfelelően pedig általában csak gyökeres (és zömmel negatív) változásokról, főként erdőirtásról és kultúrtájjá alakításról tudunk beszámolni. Volna tehát miből válogatni egész Európa-szerte, ha az ember természetre gyakorolt hatását kívánjuk bemutatni. Dolgozatom következő fejezeteiben a Kárpát-medencére leszűkítve fogom áttekinteni mindezeket a tevékenységeket, az elmúlt ezer év történelmének egy-egy szakaszából kiemelt jellemző mozzanat bemutatásával. 6. A Kárpát-medence éghajlattörténete Az ember és környezete között fennálló kölcsönhatás okairól és következményeiről számos (olykor egymással ellentétes) vélemény tartja magát ma is, de abban megegyezés van, hogy az egymásra hatás valóban kölcsönös (3. ábra). Ez nem mindig volt ilyen egyértelmű, az 1960-as évekig a kutatók többsége úgy vélte, hogy a természeti környezetnek nincs jelentős szerepe a társadalmi-gazdasági fejlődésben. Velük szemben ugyan felemelték hangjukat a már említett földrajzi determinizmus és a posszibilizmus képviselői, de egészen a 20. század második feléig nem sikerül átütő eredményeket elérniük. Abban viszont mindhárom irányzat képviselői
egyetértettek,
hogy
a
történelmi
múltban
nem
voltak
komolyabb
éghajlatváltozások. Az 1960-as években viszont több fronton is megcáfolásra kerültek a fixista elvek. Egyrészről a természettudósok elkezdték bebizonyítani, hogy a nem is olyan távoli múltban igenis voltak éghajlati változások, a történettudósok pedig, régészeti forrásokra alapozva, megerősítették mindezt. Ezen új gondolatokat valló kutatók a természeti környezetet az emberi történelem cselekvő részeseként kezdték értelmezni (RÁCZ, 2001).
12
3. ábra: A humán ökoszisztéma modellje Forrás: RÁCZ (2001)
Mielőtt áttekintenénk a főbb éghajlattörténeti változásokat, meg kell határoznunk, hogy milyen léptéket kívánunk figyelembe venni. Ha az egész földtörténetet vesszük alapul, akkor egy hideg időszakaszban élünk, hiszen a sarkokat jég borítja. Ha viszont csak azt ember megjelenésétől kezdve figyeljük a változásokat, akkor meleg korszakban vagyunk pillanatnyilag, mivel az utolsó jégkorszak csak körülbelül 12 ezer éve ért véget. Az elkövetkezendő korokban viszont az előrejelzések szerint gyorsan és nagymértékben meg fog változni a Föld képe, elég csak a jégtakaró elolvadásának következményeire gondolni (tengerek szintjének általános növekedése). A Kárpát-medence szempontjából érdemes az utolsó kétezer évet megvizsgálni. Nem számítva a jelenlegi felmelegedést, négy klimatikus-környezeti változást különíthetünk el (4. ábra): a „római optimumot”, a „népvándorlások korának lehűlését”, a „középkori éghajlati optimumot” és a „kis jégkorszakot” (RÁCZ, 2001).
13
4. ábra: Klímaváltozások az utóbbi kétezer évben Forrás: RÁCZ (2005)
A római optimum a Kr.e. 1. századtól, a Kr.u. 4. századig tartott, erre az időszakra enyhe klíma volt a jellemző. Ez hatással volt többek között az egyes növények termőterületének kiterjedésére, például a szőlő ekkor terjedt el a Brit-szigeteken és mai Németország területén. A népvándorlás korát (Kr.u. 4-8. század) hideg és száraz éghajlat jellemezte, a Selyemút lehanyatlása és a sztyeppei népek államalakulatainak válsága mind ehhez köthető. A Kárpát-medencében az Avar Birodalom bukását az éhínségek miatt széthulló belső berendezkedés idézte elő, az ekkor már a hegyvidékeken jelenlévő szlávok viszont jobban tudtak alkalmazkodni a szárazsághoz, így maradhattak fenn. Kr.u. 900 és 1300 közöttire datálják a középkori éghajlati optimumot. Az első nagy mezőgazdasági forradalom beköszöntében nagy szerepe volt annak, hogy a népesség súlypontja a Mediterráneum vidékéről áthelyeződött a kontinens belsejébe. Az új környezethez való alkalmazkodás során találtak fel és kezdtek használni olyan újításokat, mint például a szügyhám, a nehézeke, valamint a több nyomásos földművelés. A technikai fejlődés, illetve a termelés javuló környezeti
feltételeinek
egybeesése
eredményezte,
hogy
a
termelés
hatékonysága
megduplázódott a korszakban (RÁCZ, 2001). A 13-14. század fordulóján nagy változások mentek végbe éghajlattörténeti szempontból, elkezdődött a „kis jégkorszak”, amely egészen a 19. századig tartott. A hűvös és csapadékos klíma hatására csökkent a mezőgazdaság termelékenysége, éhínségek apasztották Európa lakosságát. Ebben a helyzetben csapott le a pestis 1348-1350 között, amelynek a népesség egyharmada áldozatul esett. A 15. században 14
volt egy kisebb, átmeneti javulás, melyet az 1560-as évektől ismételt lehűlés követett. Nem véletlen, hogy a 17. századot a „hering évszázadának” is nevezték holland történészek, mivel a hideg miatt a heringek délebbre húzódtak, az atlanti-partvidék halászainak jelentős zsákmánytöbbletet jelentve. Ez Nyugat-Európa szempontjából a lehető legjobbkor történt, az európai
expanzió
időszakában
éppen
a
tengeri
népeket
segítette
hozzá
többlet
élelmiszerforráshoz (RÁCZ, 2001). A 19. századot tartják a holocén leghidegebb évszázadának, ezalól egyedül az 1846-os év volt kivétel, melynek meleg klímája alatt elszaporodtak a gombabetegségek. Ezek megtámadták és megtizedelték a következő év burgonyatermését, aminek következtében milliók haltak éhen pl. Írországban. A 20. század második felére már mindenhol érezhetővé vált a felmelegedés, csökkent a jég kiterjedése, megnövekedett a tenyészidőszak, emelkedtek a tengerek. Persze évszázados távolságból könnyű megítélni és észrevenni ok-okozati kapcsolatokat, érdemes azonban megvizsgálni, hogy a kor embere hogyan reagált az egyes változásokra. 7. A környezetszemléletben bekövetkezett változások az őskortól napjainkig Dolgozatomat azzal a feltételezéssel kezdtem, hogy a 20. században végbemenő környezeti
folyamatok
korábbi
korok
eseményeiből
fakadnak,
azok
felerősödő
következményeit észleljük. Ennek igazolására először meg kell vizsgálni, hogy a társadalom termelő és fogyasztó tevékenységei milyen hatással voltak környezetükre az adott korban, és ezekre milyen „válaszreakció” érkezett. a. A vadászó-gyűjtögető életmódtól a mezőgazdasági forradalomig Az emberiség történetének leghosszabb idejét vadászó-gyűjtögető életmódot folytatva töltötte el. Ennek megítélése sok esetben téves, vagy félremagyarázott. Már önmagában az a tény, hogy a földművelés elterjedéséig több ezer éven keresztül ez az életforma megfelelőnek bizonyult, azt tanúsítja, hogy ez volt a legsikeresebb ember által gyakorolt életmód. Mégis sokszor lebecsülik, említésre méltónak pedig csupán azt találják, hogy őseink durva és kegyetlen életet éltek, örökös harcban a természettel, amiből a „kiutat” a mezőgazdaság elterjedése jelentette, úgymond ekkor kezdődött meg fajunk felemelkedése. A Kalahárisivatagban élő busmanok ugyanakkor, akik megközelítőleg olyan életmódot folytatnak, mint a mezőgazdasági forradalom előtt élő népek, egészségesek, nem ismerik az éhínséget és kevés betegség pusztít köztük. Akkor mégis mi vihette rá őseinket, hogy ezt a tarthatatlannak 15
egyáltalán nem nevezhető helyzetet felváltsák egy merőben másra? Valószínűleg az történhetett, hogy az ugyan egészségesebb, de létszámukban alulmaradó vadászógyűjtögetőket egyszerűen kiszorították a földművelők (ZSENI,PESTINÉ, 2006). Azonban őseink nem csak annyiban különböztek tőlünk, hogy őket még nem a „minél többet, minél gyorsabban” elv vezérelte, hanem környezetszemléletük is merőben más volt. Írásos források nem állnak rendelkezésünkre, de pl. a barlangrajzokból megbízhatóan következtethetünk néhány dologra. Olyannyira a természet részének tekintették magukat, hogy meg sem fordult a fejükben ezen rendszeren kívül-, sőt felül állóként definiálni magukat. Nem kellett gyermekeiknek hosszasan magyarázni, hogy mindennek értéke van, magától értetődően tisztelték a folyóktól kezdve a bölényen át egészen a növényekig valamennyi élőt és élettelent. b. A mezőgazdasági forradalomtól a történelmi középkorig Az utolsó pleisztocén jégkorszakot követően enyhébbé vált az éghajlat, ez kedvezett a növényzetnek mind összetételben, mind elterjedésben. Arra pontos válasza még nincs a tudománynak, hogyan jött rá az ember, hogy nem csak a beérő termést gyűjtheti össze, hanem akár maga is tehet annak érdekében, hogy a kívánt növény ott teremjen, ahol ő azt szeretné. Akárhogy is, megkezdődött a föld megművelése, ami eleinte látványos változásokat még nem idézett elő, mégis hatásaiból kifolyóan „mezőgazdasági forradalomnak” szokás nevezni. Annak érdekében, hogy éppen azok a növények teremjenek, amire az embernek szüksége van, ki kell irtani adott területről több száz másik, gyomnövénynek titulált fajt. Mindezzel megkezdte az élővilág változatosságának csökkentését. A nagyobb hatékonyság végett pedig kapával, majd később ekével megkezdte átmozgatni a talajt. Ez azt eredményezte, hogy mivel a kipusztított növényzet helyett csak jóval kevesebb került beültetésre, kevesebb humusz keletkezett azok lebomlásából, így a talaj termőképessége szintén apadásnak indult. A stabilabb élelmiszer ellátás következtében szükségessé és lehetségessé is vált a letelepedés, adott terület több embert tudott eltartani, mint korábban. A fémek megmunkálása is újat hozott ember és környezete viszonyának alakulásában. Kezdetben inkább kultikus célok betöltésére szolgáló tárgyak készítésére alkalmazták az új anyagot, később már szerszámok és fegyverek is ebből készültek. Szélesedő szerepköréből kifolyólag egyre több és több fémre (vasra, rézre, illetve ezeknek ötvözetére, a bronzra) volt szükség. Itt érkezünk el az első komolyabb környezetszennyezéshez (KERÉNYI, 2003). Ezt magának a nyersanyagnak a bányászata okozta, ami ekkor még kimerült a külszíni fejtésben. 16
Viszont ahhoz, hogy hozzáférjenek az áhított fémhez, ki kellett irtani a területről a teljes növényzetet. A feldolgozásához szükséges energiát ráadásul fából nyerték, így megkezdődött az erdők területének – ekkor még csak lassú – csökkenése. Természetesen az ember mindezt a környezetkárosítást nem szándékosan vitte véghez. De személyes véleményem szerint az, hogy az ember valamilyen oknál fogva nem ismeri az őt körülvevő természet törvényeit, nem menti fel semmi alól. A fémek szolgálatba állításával körülbelül egyidőben megkezdődött a folyómenti kultúrák kialakulása. Elnevezésük nem véletlen, hiszen elsősorban leglényegesebb környezeti adottságuktól, a folyóktól függtek. Ami itt nem csak mint ivóvíz funkcionált, a belőle elvezetett víz segítségével öntöztek is. Természetesen itt az öntözőcsatornák kialakítása előtt is volt növényzet, azonban a növekvő népességnek ennél többre volt szüksége, nagyobb hozamokra, évenkénti többszöri betakarításra (KERÉNYI, 2003). Ma már nyilvánvaló, hogy akármilyen vízzel nem lehet akárhol öntözni. Ezt akkor még nem tudták, így ugyan lassan, de visszaütött mohóságuk: földjeik szikesedésnek indultak. Sajnálatos módon nem az következett, hogy belátták, minden cselekedetnek következményei vannak, hanem új technológiák kidolgozására, új területek elfoglalására irányult figyelmük. Az előrelátó gondolkodás napjainkban is kihívást jelent. A növekvő népesség egyre több helyen tömörült városokba, ahol megjelentek az arra jellemző tipikus környezeti problémák. A Római Birodalomban a kor magas mérnöki tudását dicsérik a vízvezetékek, melyekkel biztosították a vízellátást és a szennyvízelvezetést. Az építkezések mennyiségi és minőségi növekedése ugyanakkor egyre több fát igényelt, így főként a Földközi-tenger medencéjét elfoglaló ókori birodalmak népei kiirtották a terület erdőinek jelentős részét, ami egyúttal a talajtakaró megváltozását is eredményezte (terra rossa). Mindez a változás még viszonylag lassan ment végbe, mégis a népességnövekedés volt az, ami egyre nagyobb hatást gyakorolt a környezetre.
17
c. A középkortól a 20. századig Az európai modernizáció alapjait a 14. század válsága, a – Rácz Lajos tanár úr megfogalmazásával élve – „teremtő pusztítás” kora fektette le. Ebben az időszakban a már említett klímaromlás (kis jégkorszak) és a túlnépesedés okozott gondot. A népesség növekedése nem fokozódhatott a végtelenségig, időről-időre valamilyen hatás lefékezte. Ennek okát többek között Thomas R. Malthus is kereste: a probléma feloldását abban találta meg, hogy amíg a népesség exponenciális növekedésre képes, az élelmiszertermelés csak számtani sor szerint tud nőni. A túlnépesedés ellen a fékeket pedig a háborúk, járványok, éhínségek jelentik. Szó szerint vett tömeges éhenhalás azért olyan sokszor nem fordult elő, inkább minőségi élelemhiány lépett fel, és a legyengült embereket egy-egy járvány vitte el. A legsúlyosabb népességcsökkenés a 14. század közepén volt, a már említett pestis Európa lakosságának egyharmadát elpusztította. Mai szemmel nézve környezetkímélő újításokat is hozott a korszak, a víz és a szél energiájának hasznosítása azonban nem bizonyult elegendőnek az energiaigény kielégítésére. A már-már visszafordíthatatlannak tűnő fakitermelés visszaszorítására megoldásként merült fel a kőszén hasznosítása. De ez sem mentette meg az erdőket, mert a szén növekvő felhasználása megnövekedett bányafaigényeket hozott: például Közép-Angliában kiirtották gyakorlatilag a teljes faállományt (KERÉNYI, 2003). Ráadásul a szén hasznosítása nem várt környezeti károkat is eredményezett, nem „csupán” a talajban és a növényzetben okozott pusztítás miatt, inkább a légkörben, az éghajlatban elkezdődő változások kapcsán. Az ipari forradalom az emberiség szempontjából sok pozitív változást hozott, növekedett a termelés, javultak az életkörülmények, nőtt a születéskor várható élettartam. Mindez a lélekszám növekedésének rohamos megugrásával járt, a 19. század végén a Föld népessége meghaladta a másfél milliárdot (KERÉNYI, 2003). A környezet szempontjából már nem volt ennyire pozitív a mérleg, a természetes élővilág egyre inkább visszaszorult, és nőtt a véglegesen eltűnő fajok száma. d. A 20. század kezdetétől napjainkig A már bemutatott tendenciák ismeretében nem meglepő, hogy a 20. és jelenlegi századunk mind népességnövekedésben, mind pedig környezetszennyezésben tudott újat 18
mutatni. Meghatározó energiaforrássá a kőolaj és a földgáz vált. Hatalmas előnyük, hogy felhasználási körük sokoldalú, de ugyanez a hátrányukat is jelenti, a közlekedéstől kezdve egészen az erőművekig számtalan forrásból kerülnek a legkörbe szén-dioxid és egyéb szennyező gázok. A vegyipar egyrészről szintén nélkülözhetetlenné vált majdnem az összes gazdasági ág számára, ugyanakkor pontos számokat nem is ismerünk, hányféle és mekkora mennyiségű kemikália került már eddig is környezetünkbe. Az atomenergia-felhasználás sok helyen alternatívát jelent az energiatermelésben, azonban ezzel szemben is súlyos aggályok merülnek fel (nukleáris balesetek és katasztrófák, atomhulladék elhelyezése). A túlnépesedés mára – sokszor a leginkább környezetérzékeny területeken, így tengerpartokon, folyóvölgyekben stb. – kritikus szintre ért. A természetes élővilág élettere minden kontinensen visszaszorult, évente mintegy 6000 faj tűnik el. Ekkora méretű kipusztulás kevésszer fordult elő a földtörténet során (KERÉNYI, 2003). Az emberiség történetének fenti szemszögű ismertetésével azt kívántam bemutatni, hogy, korántsem csak a 20. század embere bánt felelőtlenül környezetével, a probléma gyökere mélyebben van. Dolgozatomban nem is a megoldást keresem, inkább egy olyan fajta ismeretanyagot kívánok összefoglalni, melynek segítségével árnyaltabb képet kaphatunk arról, miért is állunk egyszerre szemben és szövetségesként is környezetünkkel. A következőkben a Kárpát-medencére szűkítem le a kérdést, bemutatok néhány konkrét folyamatot, melyben ez az ellentmondásos viszony megnyilvánult. 8. A kultúrtáj kialakulása és terjedése a Kárpát-medencében Dolgozatom elején már kitértem röviden a kultúrtáj definiálására, de érdemes megvizsgálni, hogy milyen változásokon ment keresztül ez a fogalom. Nem született mindezidáig megegyezés, hogy meddig tekintjük a tájat „természetesnek” és mikortól viseli magán már túlnyomórészt az ember keze nyomát. Berényi István szerint az első ipari forradalom jelenti a kérdéses határvonalat, előtte az ember környezete alapvető jellegzetességeihez alkalmazkodott. Továbbá úgy gondolja, hogy ráutaltságból fakadóan még lépéseket is tett az ember annak érdekében, hogy ez a kapcsolat fenntartható legyen (BERÉNYI, 2001). Én ezen megállapítással nem teljesen értek egyet. Véleményem szerint az ember valóban függött az őt körülvevő tájtól, de a környezete védelmére irányuló cselekvést inkább alkalmazkodásnak nevezném, sem mint megfontolt viselkedésnek. Az ipari forradalmat követően a tudományokban (a földhasználat tekintetében jelentős előrelépés a gépesítés és a 19
kemizálás területén történt) és általában a gondolkodásban bekövetkező változás azt a szemléletet hozta magával, hogy megvalósult az emberiség álma: már nem függ többet környezetétől. Napjaikban ismét tanúi lehetünk egy szemléletváltásnak, kezd az modernnek számítani, ami „öko”, vagy jobban alkalmazkodik a táj adottságaihoz. A sok nyitott kérdés mellett azonban van, amiben biztosak lehetünk: már nem csak a „szép” tájat érthetjük kultúrtájon, hanem az ember által alakított környezet egészét (BERÉNYI, 2001). a. A honfoglalástól a 14. századig A magyar nép kialakulása eredetileg az erdős-sztyepp zónához kötődik, így vándorlásuk végén a Kárpát-medence klímája és növényzete megfelelő volt számukra a megtelepedésre. Kezdetben csak a sík területeket népesítette be, a hegységkeret még sokáig lakatlan maradt. Őket megelőzően már éltek különböző népek ezen a helyen, s a földműveléssel, állattenyésztéssel mezőségi tájjá alakították a birtokba vett területeket. De az ősi kultúrák alkotásait a népvándorláskor érkezők megsemmisítették, s így a Kárpát-medence kultúrtájának megalkotása a magyarság művének tekinthető (FRISNYÁK, 1990). A 895-ben kezdődő honfoglalás nem csak társadalmi, vagy államigazgatási szempontból, hanem gazdasági értelemben is korszakhatár történelmünkben. A földművelés és az állattenyésztés ekkor még szorosan összekapcsolódott egymással és alkalmazkodott a környezeti feltételekhez. A Kárpát-medencét az 10. század végén mocsarak és lápok tagolták kamrákra, ezek az „éléskamrák” voltak a megtelepedés, fölművelés, állattenyésztés fő színterei. A korszakra jellemző agrikultúra az ártéri gazdálkodás, mely az Árpád-kor végén élte virágkorát. A letelepedést követően megmaradt ugyan az állattartás az agrártevékenység vezető szektoraként, azonban némileg ez is megváltozott. Már nem álltak rendelkezésre végtelen legelők, de ez nem jelentett gondot, ugyanis az állatállomány egy része a korábbi helyen maradt, vagy elpusztult. Illetve a takarmány itt jobb minőségű volt, egységnyi mennyiség több állat eltartására volt elegendő. Így, mintegy 10 milliós állatállományról beszélhetünk a honfoglalást
követő
időkben
(FRISNYÁK,
1990).
Az
állattenyésztés
az
árterek
takarmánybázisán alapult, a legeltetés rendjét pedig folyók árvizei szabályozták: tavasszal és ősszel a magaslatokra, nyáron és télen pedig az árterekre hajtották az állatokat. Az ártér nem csak a legeltetés színhelye volt, a folyók vízszintingadozásához illeszkedve differenciált gazdasági tevékenységek is megjelentek. Az áradáshoz kapcsolódóan 20
több helyen elterjedt a fokgazdálkodás, erről később majd bővebben is szót ejtek. A folyókból ki- és beáramló vizet vízimalmok hasznosították, valamint a 19. századig az alföldi gyümölcstermesztés fő színhelyei az árterek voltak (FRISNYÁK, 1990). Az ármentes térszíneken mezőgazdasági művelés folyt, amely a korszak elején még saját, később külföldi telepesek tapasztalataiból táplálkozott (így honosodott meg például a kertek öntözése csatornákból, vagy a szőlőtermesztés). A feudális földhasználat (némi késéssel) hazánkban is elterjedt, a föld az uralkodó osztályok kizárólagos tulajdona lett. Ekkor jöttek létre olyan birtokfajták, mint a jobbágytelek, majorság, közös föld stb. Párhuzamosan többféle gazdálkodási forma is használatban volt: a 11-12. században terjedt el a parlagoló vagy szántó-legelőváltó módszer, majd a 12-13. században (a középkori agrárforradalom részeként) széles körben hódított teret a nyomásos földművelési rendszer. Ez utóbbi nagyobb termésbiztonságot jelentett, ha valamilyen oknál fogva az őszi vetés nem adott elegendő termést, a tavasziban még lehetett bízni. A középkorra jellemző az önellátásra való törekvés (ennek számos oka van, a kereskedelem fejletlenségétől kezdve az elkölthető pénz korlátozottságáig), ezért igyekeztek mindent helyben megtermelni. Így a szántóföldi művelést szinte mindig kert-, szőlő-, esetleg erdőművelés egészítette ki (KLANICZAY, 2004). Egy másik típusú diverzifikációt okozhatott a településhálózat, város közelében ugyanis (a piaci igényeknek megfelelően) a tej és sajt iránti kereslet hatására megnőtt a szarvasmarhatartás jelentősége. Az ezredfordulót követő népességnövekedést a településformáknak is követniük kellett. Egyre több földet törtek fel és a kontinens egyfajta „belső kolonizációval” művelés alá vonta saját területét (KLANICZAY, 2004). Ennek megfelelően a magyar gazdaság és településterület is növekedett, a sík térszínek után elkezdte birtokba venni a hegyvidékeket és az addig lakatlan belső-alföldi térségeket. Ezzel a belső mozgással egyidőben, a 12-13. században külső kolonizáció is zajlott, legjellemzőbben Kelet-Európában. Az ide érkező telepesek a Drang nach Osten jegyében keltek útra, és nem jöttek üres kézzel: számos technikai újítást hoztak magukkal. b. A 14. századtól a kései feudalizmusig A 14-15. században lejátszódó társadalmi-gazdasági események átrajzolták a Kárpátmedence természet- és gazdaságföldrajzi képét. A természetföldrajzi erőforrásokhoz kapcsolódva kirajzolódtak a gazdasági makrorégiók. A benépesített területek elérték az ország 21
politikai határait, a korábban megindult, s a korszakra kiteljesedő folyamatok pedig létrehozták a gazdasági magterületeket és perifériákat. (Ám ez a centrum-periféria ellentét a 15-16. századig nem volt jelentős.) Egy ország politikai történése hatással vannak annak gazdaságára, ez különösen igaz Magyarország esetében a 16-17. századra. Az Anjouk és a Hunyadiak uralkodása alatt Magyarország felzárkózott Nyugat-Európához, azonban az oszmán törökök ellen elszenvedett 1526-os mohácsi és az 1541-es budai vereséget követően államunk három részre szakadt. Ezen esemény hatásainak megítéléséhez szükséges külön-külön megvizsgálni a népesség-, a település- és a gazdasági életben bekövetkezett változásokat. A népességszám tekintetében nem beszélhetünk számottevő visszaesésről1, inkább a nemzetiségek közötti arányok változtak meg: ez annak köszönhető, hogy a hódoltság területén túlnyomórészt magyarok éltek, ezért körükben magasabb volt a halálozások aránya. Így az etnikai összetételt tekintve a magyarság részaránya jelentősen csökkent. Gazdasági szempontból a virágzó és kései feudalizmust a területi munkamegosztás nagy egységeinek megjelenése határozta meg. Az alföldi térszíneken az eddig meghatározó ártéri gazdálkodás hanyatlóban volt. A királyi Magyarországhoz tartozó területeken a majorsági gazdálkodás egyre több helyet igényelt, így ezeket a részeket is bevonták a művelésbe. A hódoltság területén ugyan tovább fennmaradt ez a művelési forma, de a gazdasági érdekek megváltozásával lassan itt is feledésbe merült. Már említettem, hogy a kora középkorra az önellátásra való törekvés volt a jellemző. A 15. századra ez megváltozott, aminek több oka volt: a jobbágyság úgy értékelte helyzetét, hogy sem saját biztonsága, sem pedig gazdasági érdekei miatt nem érdemes földjén maradnia és egyéni termelőként tevékenykednie. Így a biztonságot és számos egyéb előnyt (vásártartás, részleges autonómia stb.) kínáló mezővárosokba (oppidumokba) áramlott, földjeiket magukra hagyva. Ez a migráció és a későbbiekben bemutatásra kerülő gazdasági struktúraváltás idézte elő a pusztásodásnak nevezett folyamatot az Alföld térségében (FRISNYÁK, 1990). Az előállított termékeket tekintve az európai piacokon vágómarhával és borral tudtunk megjelenni. Az állattenyésztésnek megvolt az a hatalmas előnye, hogy termékeit nagyobb távolságokba is lehetséges volt exportálni (szemben a gabonafélékkel), így évente 150, nem ritkán 200 ezer marhát szállítottak itáliai városokba, dél-német településekre, valamint a CsehMorva medence piacaira. De ennek ára volt: mind a legelőket, mind pedig a 1
A XV. századi 4 millió alá sosem esett (FRISNYÁK, 1990)
22
takarmánynövények vetésterületét növelni kellett, illetve olyan földeket is művelés alá vonni, amik eredetileg nem a legmegfelelőbbek ilyenfajta használatra. A takarmánynövények vetésterülete 10-15 %-ról 30-40 %-ra emelkedett (FRISNYÁK, 1990). A szőlő- és bortermelés volt a gazdaság másik húzóága, a terjeszkedéssel párhuzamosan itt is megkezdődött a művelésre alkalmatlan térségek bevonása, de ezek viszonylag rövid idő alatt le is morzsolódtak. A 14. században a szőlővidékek zömmel (több mint 50%-ban) a Dunántúlon összpontosultak, majd az Alföldön indult meg a bortermelés, de ezt a török hódítás megállította, így annak peremére (Mátraalja, Bükkalja, Tokaj-Hegyalja) helyeződött át a súlypontja. Gabonát az önellátás mellett már a belső piacra is termeltek, de a művelésbe vont területek csak a települések környezetére szorítkoztak, tavasszal és ősszel (áradások idején) a homok- és löszpusztákon állatcsordák legeltek. A hegységek túlnyomó részét ekkor még sűrű erdők borították, az erre épülő ipar széles spektrumú volt. Hozzátartozik, hogy ekkora már, főleg a hódoltság területén, szinte teljesen kiirtották a faállományt, így szükség volt az utánpótlásra (épület-, szerszám- és tűzifa céljából). A 15-16. századra általánossá vált a kárpáti hegységkeretben a fakitermelés- és feldolgozás. Az irtások helyén mezőgazdasági művelésbe kezdtek, ami alacsony hatásfokkal működött, önellátásra sem volt képes. A megbolygatott területek egyre mélyebbre hatoltak a hegységekben, nem csak a növény-, hanem az ekkor még igen gazdag állatállományt is veszélyeztetve. A havasi legelőkön transzhumáló pásztorkodás vált elterjedtté. A medencék lakói és a juhtenyésztők között hasonló kapcsolat jött létre, mint az alföldi szarvasmarhapásztorok és gabonatermelők között (FRISNYÁK, 1990). Ipari körzetek főleg a Kárpátokban jöttek létre, elsősorban bányászati és kohászati tevékenység kapcsán. Így antropogén eredetű hatás nagyrészt az ezekhez kapcsolódó irtások révén jelent meg. (De összefüggő ipari táj még nem alakult ki.) Az urbanizáció a 14-15. században folytatódott, ekkor leginkább a kereskedelmi útvonalak mellett fekvő településeket érintve (Pozsony, Sopron, Beszterce, Brassó), és a feudális kori városfejlődés hatására hazánk is elérte a nyugat-európai szintet a kis- és középvárosok tekintetében. Jellegzetes településtípusa volt a kornak a már említett mezőváros, mely a tágabb környezetük jobbágyait gyűjtötte össze. Ezekhez az oppidumokhoz kapcsolódóan nem csak mezőgazdasági munka folyt, hanem a termelés által életre hívott céhes ipar telephelyei is voltak. (A leggazdagabb közülük Debrecen volt.) Az időrendben ezután következő korszakok emberének tájalakítása még összetettebb volt, így azokat nem teljes egészében, hanem egy-egy részletet kiemelve fogom bemutatni. 23
8. Vadvízországtól a folyószabályozásokig A már említett folyómenti kultúrák esetében egyértelmű volt, hogy szoros kapcsolat állt fent a társadalom és az adott terület vizei között. Ha nem is ilyen mértékben, de minden emberi közösség ápol jobb vagy rosszabb viszonyt a természet ezen erőivel. A „vadvízország” kifejezés nem éppen pozitív megfogalmazás, azt sugallja, hogy mocsarak, lápok és szabályozatlanul kanyargó folyók uralják a terület egy részét, mely így gazdaságilag hasznosíthatatlan. A Kárpát-medencében a folyószabályozás a 18-19. században vált központi kérdéssé. Azonban az ezt megelőző időkre nem szabad úgy gondolnunk, hogy az ember ki volt szolgáltatva környezete szeszélyeinek. Éppen ellenkezőleg, azzal harmóniában olyan, évszázadok alatt kiérlelt természetkezelő eljárások léteztek, melyekből ma is sokat tanulhatnánk. a. A nyugat-dunántúli, Árpád-kori csatornarendszerek A fokrendszer egyik válfajaként számon tartott, feltehetően Árpád-kori nyugatdunántúli csatornarendszereket csak néhány évtizede kezdte el vizsgálni a történelem- és földrajztudomány, így nem áll a kutatók rendelkezésére bőséges forrásanyag. Elsősorban Takács Károly tanulmányaira fogok támaszkodni, aki maga személyesen is járt a vizsgált területeken és végzett méréseket. A kutatások a Magyarország egészére kiterjednek, de a legjobban feltérképezett terület a Rábaköz keleti, Tóköz nevű része. Az sem tisztázott, hogy ez a rendszer pontosan mikor is üzemelt. A legvalószínűbb, hogy ez az egységes vízügyi rendszer a 13-14. században készült el és a 18. századra lett teljesen az enyészeté (TAKÁCS, 2000). A terület feltárását követően egy bonyolult és minden igényt kielégítő csatornarendszer rekonstruálása vált lehetővé. A csatornák szerkezeti vizsgálatakor azt tapasztalták, hogy mindegyik két vagy három mederre tagolódik (5. ábra). Egyéb jellemzőikben már nagy eltéréseket mutatnak, mind szélesség, mind mélység és szimmetria terén. Ez azonban nem a véletlen műve, mindegyik csatornának megvolt a maga szerepe, ennek megfelelően történt kialakítása is.
24
5. ábra: Két- és hárommedrű árkok a Rábaközben Forrás: TAKÁCS-FÜLEKY (2001)
Általánosságban elmondható, hogy egy terület vízügyi rendszere szorosan kapcsolódik az ott végzett földművelési, állattartási formákhoz, módszerekhez. Jelen esetben a kettes- és hármas szerkezetű csatornák voltak hivatottak az árvíz, belvíz és az öntözés kérdésének megoldására. A három mederre tagolódó csatornák középső része töltések közé ékelődött, és a felszínnél jóval magasabban szállította a vizet. Lejtése nagyon minimális volt, így a víz mindkét irányban folyhatott benne. A Rábából és a Rábcából kiágazó medrek pedig minden esetben ilyen hármas szerkezetűek voltak (TAKÁCS, 2000). Így, ha magas volt a vízállás a folyókban, a felesleget le tudták vezetni halastavakba, öntözés céljából meghatározott területekre, vagy a többi csatornába. Amikor pedig csökkent a víz a folyókban, vagy a belvíz okozott problémát, vissza tudták vezetni oda a kívánt mennyiséget
25
6. ábra: A rábaközi csatornarendszer egy feltárt része Forrás: TAKÁCS-FÜLEKY (2001)
Ha összehasonlítjuk a terület mai csatornarendszerével, azt a különbséget tapasztalhatjuk, hogy egyrészt ma mindenhol egyszeres medrek találhatóak, valamint ezek sűrűsége egy adott területen jóval alacsonyabb. Ennek oka abban keresendő, hogy ma csak belvíz levezetésére szolgálnak, és a sűrű hálózatot az öntözés megoldása igényelte (TAKÁCS, 2000). A technika és a módszer azonban egyáltalán nem mondható fejletlennek, szerkezetileg hasonló csatornákat napjainkban öntözőtelepeken és rizsföldeken találhatunk. A mai csatornák a Tóköz területén az egykori medrekbe vannak beásva; a legalapvetőbb különbség azonban az, hogy itt „a térség egészét lefedő, egységesen működő vízügyi-vízrendező szisztémáról” (TAKÁCS, 2000, 41.p.) beszélhetünk. Helyes működtetés esetén ez teljesen megoldja az árvíz és a belvíz okozta gondokat, de ez csak odafigyelés és tudatos használat esetén volt megvalósítható, az egy ponton történő beavatkozás kihatott az egész rendszerre. Ehhez a vízügyi rendszerhez kapcsolódóan tógazdálkodás és öntözéses földművelés vált lehetővé. Ezenkívül még egy részletet tartok fontosnak megemlíteni. A mezőgazdasághoz szorosan kapcsolódva állattartás is megvalósult a területen. A legelésző állatok azonban könnyen kárt tehettek volna ebben az érzékeny rendszerben, véletlenül széttaposva egyes részeket. Erre is gondolva az építkezéskor kitermelt földet nemcsak töltésmagasítás céljából hordták a meder egy oldalára, hanem egyfajta sánc-árok kombinációt alkalmazva távol tartották az állatokat az árkoktól. Ezen felül, mivel ismerték az állatok mozgási útvonalát, a 26
sáncok elhelyezésének kérdése sem okozott különösebb problémát. Ez csak egy apróság, mégis kiváló példa arra, hogy ne úgy tekintsünk környezetünkre, mint amit, és aminek hatásait le kell győzni, hanem amivel együttműködve sokkal hatékonyabbak lehetünk. b. Fokgazdálkodás Az elmúlt években megnövekedett az érdeklődés a fokgazdálkodás iránt, mind a földrajztudományokat
művelők
(etnográfusok,
vízügyi
szakemberek,
környezeti
rekonstrukcióval foglalkozó geográfusok), mind pedig az olyan szakemberek körében, akik az árvízvédelem hatékonyabbá tételén fáradoznak. A 19-20. századi folyószabályozások által a természeti környezetben okozott változások nemcsak a környezetvédőket aggasztják. Jelen gazdasági helyzet és az Európai Unió gazdaságpolitikája is abba az irányba tereli a döntéshozókat, hogy a szántóterületek csökkentése elengedhetetlen fontosságú. Az ily módon felszabaduló területekkel valami egyéb tevékenységet lehetne folytatni, itt merül fel lehetőségként a fok- (vagy tágabban az ártéri) gazdálkodás. Ez egy olyan külterjes, a természetes ökoszisztémába illeszkedő termelő gazdálkodási formát jelentene, amely a környezet védelme mellett sokrétű mezőgazdasági tevékenységet, és a terület összetettebb hasznosítását tenné lehetővé (ANDRÁSFALVY, 1973). Előnyt jelentene a jelen helyzettel szemben, hogy több munkaerőt igényelne és árvízvédelemben is előrelépést hozna. Ezt a történelem viszontagságai során (török uralom, Habsburg-birodalomba való betagozódás) elrombolódott, illetve kényszerűen felszámolt gazdálkodási formát a 19. században fedezték fel újra. Ekkor néprajzkutatók kezdtek vizsgálódni ember és környezet viszonyáról. A témakörben jelentős munkák születtek HERMAN Ottó (1887), GYÖRFFY István (1942) és SZŰCS Sándor (1992) tollából. Többször említik meg írásban, hogy az ártéri vizeket használták halászatra is, de a pontos működési mechanizmust ekkor még nem ismerték. Andrásfalvy Bertalan 1973-ban megjelent írásában (ANDRÁSFALVY, 1973) alkotta meg a „fokgazdálkodás” kifejezést. A meghatározás pontosítása előtt fontos tisztázni, hogy az ártéri gazdálkodás több, mint a fokgazdálkodás. Előbbi lefed minden olyan gazdasági tevékenységet, amely a folyó által ideiglenesen elárasztott területén folyt, vagy folyik. Utóbbihoz is számos gazdálkodási forma kötődhet (ártéri legelőkön, réteken legeltetés, gyümölcsök termesztése és gyűjtése, nád- és gyékényfeldolgozás, méhészet, vadászat stb.), mégis a legjellemzőbb a halászat, ez tekinthető fő ismérvének. Ezek ismeretében a 27
fokgazdálkodás az ártéri gazdálkodás azon formája, amelyet a folyóhoz kapcsolódó fok és a fokhoz kapcsolódó ártéri halászat jellemez. Kohán szerint a fokgazdálkodást az alábbi társadalmi tényezők határozzák meg: a gazdálkodó közösség ökológiai és technológiai ismeretei, kultúrája, a gazdálkodás népességeltartó képessége és jövedelmezősége, a fokgazdálkodás relatív jelentősége a közösség teljes gazdasági életében, valamint külső gazdasági és hatalmi igények (KOHÁN, 2003). Természetföldrajzi szempontból pedig a kontinentális éghajlat alatt álló folyók középszakaszú, meanderező részei a legmegfelelőbbek. A Kárpát-medencében, a Tisza mentén élők igen szerencsés helyzetben voltak, a terület minden felsorolt feltételnek megfelelt a fokgazdálkodás kialakításához. A gazdálkodás tényleges terét a potenciálisan legkisebb geomorfológiai környezet alkotta. Ennek körülhatárolása a természetes növényzet figyelembevételével lehetséges, annak víztűrő képessége szab határt a terület felhasználásnak. A mi szempontunkból a folyók középvízszintje a legfontosabb magasság, ez alatt halastavak, e fölött pedig legelők, szántók, gyümölcsösök helyezkedtek el. A legmagasabb térszínt a fák (zömmel gyümölcsfák vagy alacsonyabban ártéri kemény- és puhafaerdők) alkották, melyek elviselnek ugyan magas vízszintet, de csak rövid ideig és nem sűrűn ismétlődve. A középvízszint azért is lényeges magasság, mert a folyó ennek elérésekor lép ki medréből. Ehhez kell igazodnia a fokok mélységének is, máskülönben nem lehet lecsapolni az elárasztott területet, vagy nem kap az ártér elegendő friss vizet. A rendszer működése tehát a vízszint kiegyenlítésen alapult. Árvízkor a medrét elhagyó folyó a hordalékából folyóhátat épít a meder mellett. Ez a későbbiekben a kisebb vízszintemelkedéseknél gátként funkcionál, újabb árhullámkor azonban már átszakad. Ennek megakadályozására a gátat átvágják (ez a fok) és a folyóhát túloldalán, az ártérre, elhagyatott folyómedrekbe, halastavakba vezetik a víztöbbletet. Mindig a folyó folyásirányával ellentétesen („fölfelé”) kell a vizet irányítani, így el lehet kerülni a gyors vízszintemelkedést. Az ártéren lassabban szétterített víz már jótékony hatású és nem pusztító. Ily módon az ártéren és a folyóban lévő víz mennyisége és szintje az ember számára elégséges, de nem túlzó módon kezelhetővé válik.
28
7. ábra: A fok modellje Forrás: FODOR (2003)
Felhasználása széleskörű: tározókba gyűjtve később felhasználható öntözésre, halastavak feltöltésére, a felesleg pedig visszavezethető a folyóba. A legfontosabb felhasználási köre azonban a halászat volt. Köztudomású, hogy a halak íváshoz jobban kedvelik a lassú folyású, melegebb vizeket. Ennek megfelelően felúsztak a fokon, és az árterek vizét használták szaporodásra, majd amikor a víz megváltoztatta áramlásának irányát, visszaindultak a folyóba (GYŐRI, 2000). Az emberek pedig a fokok kijáratánál rácsokat helyeztek el, amelyen a nagyobb halak fennakadtak, a kisebb halak pedig visszakerültek a folyóba (biztosítva ezzel a halállomány utánpótlását). Az ártéri területek a gyakran bekövetkező elöntések miatt csak kevés helyen alkalmasak szántóföldi művelésre. Így nem is e gazdasági ágazat adta a termelés döntő részét, meghatározóbb volt az állattenyésztés és a gyümölcstermesztés. Alapanyagot szolgáltatott a házépítésnek és a kézműiparnak az ártereken található agyag, vályog, sás és fűzfavessző (FODOR, 2003). Mindez a gazdagság persze nem volt ingyen, sok és pontos munkát igényelt a rendszer működtetése. „Olyan gazdálkodási forma volt, amely közel állt a természethez, jól ismerte a vizek törvényeit, harmonikus egyensúlyt teremtett ember és környezete között.” (GYŐRI, 2000, 22.p.) A fokgazdálkodás a török hódoltság idején indult hanyatlásnak, mert a műveléséhez értő népesség elmenekült vagy megsemmisült. Visszatelepülésükkor részben az 29
akkorra elterjedő majorsági gazdálkodás foglalta el a helyét, ahol pedig továbbra is alkalmazták (pl. a Közép-Tisza mentén), a Mária Terézia-kori mérnöki beavatkozások tették tönkre a hosszanti gátépítések elindításával. c. A Tisza-szabályozás A tiszai Alföld hazánk egyik legjellemzőbb, mondhatni, „legmagyarabb” földrajzi tája, amely a történelem során mindig fontos identitáshordozó volt. A folyó szeszélyes természetét talán Petőfi Sándor azonos című verse jellemzi a legjobban: Többek között szóltam én hozzájok: „Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi roszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.” Pár nap mulva fél szendergésemböl Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árviz! jön az árviz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték. Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot! (Pest, 1847. február) Mivel a Mária Terézia korában megkezdett gátépítések nem jártak sikerrel (a hátakat átszakító árvizek hatalmas károkat okoztak), Petőfi korában, a reformkorban ismét felmerült az immár átfogó folyószabályozás terve. Ám nem kizárólag az árvizek megelőzése volt a cél. A hajózást és ezzel együtt a kereskedelem fellendítését, valamint a mezőgazdasági területek megnövelését is kívánatosnak gondolták a reformpolitikusok. Széchenyi István már 1833 augusztusában felmérte a Tisza alsó szakaszának hajózhatóságát, a teljes felmérés pedig 1834ben kezdődött meg. Több tervezet született a kívánt célok elérése érdekében, a megoldásra végül az a Vásárhelyi Pál mutatott rá, aki korábban a Duna szabályozásban játszott főszerepet. Szerinte csak egységes tervvel lehet hosszú távú eredményeket elérni, illetve szükségesnek 30
látta kiterjeszteni a munkálatokat a Tisza mellékfolyóira is. Tervezete alapján először a középszakasz jellegű folyó nagy kanyarulatait kellett levágni (több száz átvágást irányozott elő), majd töltéseket és azok előterében a gátakat védő erdősáv létrehozását javasolta. Miután Széchenyit kinevezték a Közeledési Bizottmány elnökének, előterjesztette a javaslatot a Tisza szabályozására, Vásárhelyi tervei alapján. De a tervezet már akkor sem aratott osztatlan sikert, a viták hevében lett rosszul és halt meg Vásárhelyi. Felmerült egy másik alternatíva is, miszerint vízosztással fékeznék meg az árhullámokat (az áradó folyó egy részét csatornákba, vagy nem áradó folyókba vezetnék át). Azonban a Tiszavölgyi Társulat ezt 1846-ban elvetette, és Vásárhelyi tervét, illetve az ő posztját átvevő, korábban a Pó szabályozását elvégzett Pietro Paleocapa véleményét támogatta. A munkálatok kezdeti stádiumában még előfordultak jelentős pusztítások, hiszen a felső szakaszon levágott kanyarulatok miatt gyorsabban vonult le az árhullám, így az alsó szakasz még védtelen területeit ugyanúgy (ha nem jobban) elöntötte a víz. 1895-ben vonult le az első olyan árvíz, melynél már érezhető volt a szabályozás hatása, a károk jóval mérsékeltebbek voltak (FODOR, 2003). (8. ábra) Azonban az átalakítások egyúttal olyan folyamatokat indítottak el, melyekre csak jó száz évvel később figyeltek fel. „A Tisza szabályozása a folyó vízjárását is megváltoztatta. A nagyvizek szintje emelkedett, a kisvizeké csökkent, az árhullámok levonulása gyorsult, a főfolyó és a mellékfolyó árhullámainak találkozási rendje módosult. Hidrológiai téren tehát a mérnöki beavatkozás új Tiszát teremtett” (FODOR, 2003, 78.P.).
31
8. ábra: Az ártér, a mentesített ártér és a tényleges elöntések évtizedenkénti összesített adatai (1850-1990) Forrás: FODOR (2003)
A Széchenyi által kezdeményezett folyószabályozások később is próbáltak lépést tartani az árvizekkel, és adott időszakokban több-kevesebb megoldást is jelentettek. Különösen az elmúlt 60 évben azonban egyre nagyobb árvizek zúdulnak le a folyón, és napjainkra hazánk lett Európa leginkább árvizek által veszélyeztetett országa (KONCSOS, 2006). Ennek oka feltételezhetően a következő három tényezőben keresendő: az éghajlatváltozás, a területhasznosítás megváltozása és a hullámtéri meder feliszapolódása. Az nyilvánvaló, hogy a helyzet megoldatlan, de mindeddig a pillanatnyi állapot normalizálása volt a cél. Szerencsére azonban a legújabb időkben érezhetően kezd eltolódni a hangsúly a védekezésről a megelőzés, a hosszú távú fenntarthatóság és a környezeti szempontok figyelembevétele
felé.
A
2000-es
évek
elején
megkezdődött
a
Vásárhelyi-terv
továbbfejlesztése (VTT), amelynek alapkoncepciója az árvíz szabályozott keretek közötti levezetése, ám fontos cél a nagyvíz szétterítése is ún. vésztározók létesítésével az alacsony ártéri szinteken. A kérdés az, hogy a jelen körülmények között hogyan lehetne mindezt megvalósítani, hiszen a tiszai Alföld tulajdonviszonyai nagyban hátráltatják az egységes megoldást. A terv alapvetően három fő pillérre támaszkodik: a hagyományos gátmagasításra, szabályozott vízelvezetésre és -tárolásra, illetve a folyómeder vízszállító képességének növelésére (KONCSOS, 2006). A területhasználat átalakítása is szerepel, például a VTT az 32
ártereken az eredeti növénytársulások visszaállítását szorgalmazza a jelenlegi szántóföldi művelés helyett. Arra, hogy az eredeti ártéri gazdálkodást meg lehetne próbálni felújítani, elméleti szinten tesz utalást, de a gyakorlatban ezzel kapcsolatban még semmilyen előrelépés nem történt (FODOR, 2003). A 2002-es kormányváltás után a VTT sajnos teljesen leállt, a továbblépés az új kormányzatra vár. Az mindenképpen világos, hogy valamilyen irányban el kell indulni a védekezés terén, az ökológiai és közgazdaságtani érdekek is ezt kívánják. De, hogy pontosan mely elképzelés hogyan is fog megvalósulni (és főleg mikor), az a jövő kérdése. 9. A szocialista természetalakítás Az állam, illetve a hatalmat gyakorló személyek koronként eltérő módon gondoskodtak (többé-kevésbé) a népről. Lobogójára ezt a feladatot legharsányabban talán a szocializmus évtizedeiben tűzte ki a vezetés. Eme ténykedés egyik leghangsúlyosabb területe a gazdasági szféra volt. Témánk szempontjából a legfontosabb, hogy ideológiai, politikai és gazdasági megfontolásból átalakításra került a vízrajz és az erdőtakaró egy része, illetve új növényi kultúrák meghonosítására tettek kísérleteket. a. Új növények meghonosításának programja Önmagában nem újdonság, hogy időről időre új növények honosításával próbálkoznak a földművelők. A régi gyakorlattól való eltérést az jelentette, hogy most az állam szabta meg, mit és hol kell termeszteni, a gazdasági szempont csak sokadik volt a rangsorban, mivel a fő motiváló erőt a szovjet példa követése és a földrajzi nihilizmuson alapuló természetalakítási szándék jelentette. A sokszor minden logikát és realitást mellőző tervek betartását pedig hatalmi szervek garantálták. Az 1949-es I. ötéves terv már pontosan meghatározta, mely növények termesztését kell bevezetni: a gyapot, a rizs, az ágasbúza, a tea, a citrusfélék és a gumitartalmú kokszagíz lett többek között a kiválasztott. Az új növényeket meg kellett ismertetni a parasztsággal is, így a politikai propaganda több szinten igyekezett meggyőzni az embereket. Az üzenet lényege annyi volt, hogy „harcolnunk kell a természet vak erői ellen, kényszerítő eszközökkel ki kell erőszakolni a természet megváltoztatását, újat és mindig újat kell teremtenünk, mert a világ a fejlődésben sohasem áll meg, nekünk pedig ezt a haladást elő kell segítenünk” (SPEER, 1950, 161.p.). Hivatalnokok, kiadványok (a Társadalmi Szemlétől és a Kincses 33
Kalendáriumtól a Ludas Matyiig) és kitüntetések („gyapotszedés hősei”) motiválták a gazdálkodókat az újításra. A „Fehér Arany” – ahogy a gyapotot nevezték – meghonosítása a kezdeti stádiumban úgy tűnt, sikeres vállalkozás lesz. A vezetés semmit sem bízott a véletlenre. Létrehozták a Gyapottermesztési Tanácsot, a Gyapottermeltetési Nemzeti Vállalatot és „önkéntes” gazdák segítségével 600 holdon végeztek kísérleteket már az 1940-es évek végén. Mindezek ellenére a termesztés minden fázisában voltak bizonytalansági tényezők, mégis 1954-re már 200 ezer katasztrális holdon folyt a termelés (HAJDÚ, 2006). Ennek sajnos azon kívül, hogy az állam mindenre kiterjedő hatalmát demonstrálta, nem sok értelme volt. A pamutipar szükségletének például csak 4-5 %-át fedezte. Az időjárás eleinte még kedvezett is a gazdáknak, azonban 1953-54-ben a termés nagy része odalett, s hamarosan elrendelték a vetésterület csökkentését is. A terv egyértelmű kudarccal zárult. A rizstermesztés gyökerei már régebbre nyúlnak vissza. A II. világháború előtt termesztették egyes területeken, 1950-ben pedig körülbelül 20 ezer hektáron. Azonban 1953ban úgy határoztak, hogy ez kevés, 1955-re 87 ezer hektárra növelték a vetésterületet. A termés ebben az esetben is erősen ingadozott a károkozók és a nem megfelelő időjárás miatt. De a rizs akkora csalódást mégsem okozott a gazdáknak és a vezetésnek, mint a gyapot. Így a propagandában helyet kapott, mint magát exportcikké kinövő új növény. Ugyan a citrusfélék termelése elenyésző volt, de a Bacsó Péter A Tanú című filmszatírájának köszönhetően szállóigévé váló mondat („Narancs. Ez az új magyar narancs. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.”) kiválóan meghatározza korát. b. Vízgazdálkodás Folyószabályozásokról már esett szó, a reformkorban megkezdett tevékenység alapjaiban 1905-re lezárult. Pár évtizeddel később már a gátak közé szorított folyók környezeti hatásai ellen kellett fellépni. Ugyanis az árterek kiszáradtak, lecsökkent a talajvízszint, az ártéri erdők kipusztultak (vagy kivágták őket), ezzel is fokozva a szárazságot. A művelés alá vont területek ellenben nőttek, így valamilyen módon meg kellett oldani azok öntözését. Csatornák segítségével kívánták kezelni a problémát. Először úgy, hogy a megáradt folyóból egyszerűen kivezették a vizet és elárasztották vele a réteket, később pedig szivattyúzással vagy duzzasztógátakkal igyekeztek elérni a kívánt hatást. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a vízfolyások medrét elrekesztik, így az elzárt szakasz feletti részen megnő a 34
vízmennyiség, a felszíni vízkészlet. Ezt öntözés céljára, ipari vízként, vagy lakossági ivóvízként is hasznosítani lehet. Környezeti hatásai azonban nem adnak derűre okot, a folyószabályozás egyik legdrasztikusabb változatának számít: a duzzasztógát felett lelassul a folyó sebessége, megnő a vízmélység és a környék talajvízszintje, és többnyire mocsári viszonyok alakulnak ki a tározóban. Az alsó szakaszokra pedig kevesebb víz jut, megváltoztatva ezzel a folyó szakaszjellegét és egyéb tulajdonságait, néha vízhiányt is okozva (HAMAR, 2000). Az egyik legsúlyosabb, egyben az országos politika szintjére jutó eset a bősnagymarosi vízlépcső története. Az elképzelés alapja a 20. század elején fogalmazódott meg, amikor a dunai hajózás feltételeinek javítását és vízenergia termelését kívánták megvalósítani. Hosszú szünet után 1963-ban a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság
megegyezett,
hogy
együttműködve
dolgozzák
ki
a
bős-nagymarosi
vízlépcsőrendszer terveit. A céloknak megfelelően Dunakilitinél épült volna egy gát és egy tározó, ahonnan csatorna vezette volna a vizet a bősi erőműhöz, majd innen a nagymarosi duzzasztóhoz (9. ábra). A munkálatok a gazdasági nehézségek miatt csak késve tudtak megindulni, miközben a tervezet egyre nagyobb és hevesebb (lakossági és környezetvédelmi) tiltakozásba ütközött elsősorban magyar oldalon. Még a Magyar Tudományos Akadémiát is felkérték véleményezésre, de ők is óva intettek.
9. ábra: A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer eredetileg tervezett létesítményének helyszínrajza Forrás: http://www.realzoldek.hu/modules.php?name=Content&pa=showpage&pid=264
35
Sok éves gazdasági és politikai csatározást követően – már a rendszerváltás idején – végül a magyar fél felbontotta a megegyezést. Azonban a csehszlovák kormány és jogutódja, Szlovákia erre úgy döntött, megépíti a terv egy módosított változatát. A pereskedés a Nemzetközi Bíróságon 1997-ig folytatódott, mindkét oldal elmarasztalásával zárult. A megépített erőmű és duzzasztórendszer környezeti hatásai Magyarországon igen komolyak: a legsúlyosabb a Szigetköz állapota, az alacsony vízállás miatt kiszáradóban van, ökológiai sokszínűsége pedig végveszélyben, de hosszú távon ugyanolyan aggasztó a felszínalatti ivóvízkincs folyamatos elszennyeződése (főként a tározó térségében). A bős-nagymarosi építkezés kártételéhez hasonló, országos jelentőségű ügyekből a szocializmus évtizedei alatt több is akadt, de voltak kisebb nyilvánosságot kapott esetek is. Ezek többnyire nem bolygatták meg a közhangulatot, mégis ékes példái annak, hogy még mindig nem tanultuk meg, büntetlenül nem szólhatunk bele semmilyen környezeti rendszerbe. Ilyen a Balaton egyik legjellegzetesebb állatának, a folyami kecskeráknak a története. Rendkívül fontos szerepük van a tó életében: haltetemeket takarítanak el. Az 1960-as évektől nagyméretű angolnabetelepítés zajlott, több ütemben, a rákok pedig rövid idő alatt teljesen eltűntek. Ennek oka, hogy a frissen vedlett rákokat az angolna megtalálja a kövek között és fel is használja táplálékként. Ez a precedens is bizonyítja, hogy rendkívül körültekintőnek kell lennünk, amikor egy ökológiai rendszerbe készülünk belenyúlni. Az utóbbi években megkezdték a folyami rákok visszatelepítését a tóba, és úgy tűnik eddig, hogy sikerrel is járnak.2 10. A környezeti ipar Dolgozatom elején már esett arról szó, hogy milyen antropogén eredetű környezeti károkat idéztünk elő eddig, és arról is, mik a prognosztizálható kilátásaink a jövőre nézve. A hetvenes évektől sorra készültek a nagy nyilvánosságot kapó tanulmányok (1972: Római Klub jelentése, 1987: Bruntland-jelentés), illetve nemzetközi konferenciákon foglalkoztak a mindenki életét befolyásoló környezeti problémákkal (1992: Rio, 1996: Isztambul). A Meadows házaspár 1972-ban közzétett egy számítógéppel modellezett jövőképet. Eszerint ha a népességnövekedés, az energiakészlet fogyása, a környezetszennyezés, illetve az ipari- és élelmiszertermelés az addigiak szerint folytatódik, az emberi civilizáció a 21. század közepén összeomlik. Ezzel sem az országok politikai vezetése, sem a sajtó, sem pedig a közvéleményt 2
http://www.blki.hu/TAMOP/doc/Altudomany_2010_11.pdf
36
nem tudott mit kezdeni. Így amikor 1987-ben a Bruntland-jelentés felvetette a fenntartható fejlődés lehetőségét, mindenki ebbe kapaszkodott. Sajnos azonban elsődlegesen úgy került át a köztudatba, hogy ha e szerint az elv szerint cselekszünk, az „jó a Földnek”. Holott a fenntartható fejlődés sokkal inkább azt jelenti, hogy a meglévő helyzetet próbálják stabilizálni, vagy legalább nem rontani rajta. A kettő pedig nem ugyanaz. Napjainkra az Európai Unió minden tagállamának programjában megtalálhatók környezetpolitikai törekvések. Ennek két oka van. Egyrészt az általános biztonságpolitika eleme lett a környezet ügye, mivel a nemzetközi környezetvédelmi együttműködésekben való részvétel igencsak meghatározza a tagállamok megítélését az Unión belül. Másrészt új és jobb probléma-kezelési módokra lenne szükség, ezek pedig új eszközöket és technikákat kívánnak meg. „Környezeti piac fogalmán a környezetgazdálkodás technikai-műszaki és gazdaságiszellemi eszközrendszerét, valamint annak mozgásformáit értjük” (KEREKES,KISS, 1998). Nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus piac és az állami monopolpiac jellemzőinek összefésülésével lehet a leginkább működtetni. Lényegében egy államilag garantált piacról beszélhetünk, mely emiatt (ellentétben a világgazdasági recessziós folyamatokkal) konjuktúrasemlegesnek mutatkozik. Ugyanezt a folyamatot erősíti, hogy szigorú és következetes jogi szabályozás nemzeti és térségi szinten is biztosítja a követelmények betartását. Bővülése új szektorok csatlakozását hozza magával: a banki szféra (projektek finanszírozásával) egyre jelentősebben járul hozzá a fejlesztésekhez, valamint regionális fejlesztési ügynökségek koordinálják a tervek végrehajtását. Vagyis, ha egy üzem hatékonyságnövelési eljárásokba, megújuló energiaforrásokra való átállásba fog, Európai Uniós pályázati pénzekből a költségek egy részét fedezni tudja, a maradék önrészt pedig banki hitelek felvételével.
1997-ben készült egy Magyarországra vonatkozó elemzés, mely a
környezeti piac növekedését itt találta a legdinamikusabbnak a térség országai közül. Ezek az eredmények természetesen örömre adhatnak okot, de nem szabad abba a hibába esni, hogy környezetünket most valami megoldásra váró problémának, egy projektnek tekintsük. Az mindenképpen előremutató, hogy nem csak elméletben foglalkozunk a gondokkal, hanem a gazdasági szektor is felfigyelt rá, de nem szabad engedni, hogy csupán az abban rejlő anyagi előnyöket keresse. A természet tárgyként való kezelését mindenképpen el kellene kerülni, de megfelelő szabályozással és odafigyeléssel ez megoldható. A környezetről, a környezetvédelemről és saját felelősségünkről alkotott kép, jelentős változásokon esett át az elmúlt évtizedekben. Az ötvenes években hangoztatott „a természet 37
azért van, hogy (ki)használjuk” mondástól eljutottunk addig, hogy a társadalom – igaz, jelenleg még csak kisebb része – már nem csak realizálta, hogy gond van, hanem konkrét lépéseket is tesz annak érdekében, hogy környezete helyzetét javítsa, illetve, hogy a többi embert is megnyerje ennek a gondolkodásmódnak. Mert az nyilvánvaló, hogy a szemléletváltás elengedhetetlen; ugyanakkor a mechanikus, a miértek mögött rejlő válaszok ismerete nélkül történő cselekvés is káros. Például sokan a hétvégi bevásárláskor megvesznek két karton műanyag flakonos vizet, majd (jó esetben) elviszik a palackokat a szelektív hulladékgyűjtő szigetekhez. Gondolhatják azt is tiszta lelkiismerettel, hogy így nem károsították a környezetet, „kiegyenlítették” számlájukat. Pedig korántsem erről van szó, csak az illetők nem értették meg a hulladék-elhelyezéssel és egyáltalán, a hulladéktermeléssel kapcsolatos problémákat. Ezért gondolom azt, hogy a megfelelő tájékoztatás elengedhetetlen. Ezzel kapcsolatban történtek előrelépések: a tantervekbe már az általános iskola első osztálytól bekerültek olyan tantárgyak (természet-, vagy környezetismeret cím alatt) amelyek a kérdéskörrel foglalkoznak. A tankönyvek és a különböző, oktatást segítő kiadványok (például az ÖkoPannon szelektív hulladékgyűjtéssel foglalkozó füzete) azt célozzák, hogy a gyerekeknek természetessé váljon az a fajta viselkedésmód, amely harmóniában áll környezetével és megadja neki a kijáró tiszteletet. Tanár szakosként én is erre próbálom majd helyezni a hangsúlyt a későbbiekben, mivel a környezeti nevelést kiemelt fontosságúnak tartom. Léteznek különböző civil, nonprofit, vagy kormányzat által támogatott egyesületek, amelyek átfogó vagy specializált tevékenységi körrel rendelkeznek. Ezekből Magyarországon több van, mint gondolnánk: csak hulladékkal foglalkozó szervezetből 27 szerepel a Greenfo adatbázisában3. Ezek sokszor a lehetetlenre vállalkoznak, ugyanis a szigorú jogi és pénzügyi szabályozások,
illetve
a
bürokrácia
nem könnyítik meg
sem
létrejöttüket,
sem
fennmaradásukat. Ezek ésszerűsítésére nagy szükség lenne, mert így a kormányzat nem csak az önszerveződő egyesületek helyzetét nehezíti, hanem a saját kezét is megköti. Az mindenképpen pozitív változás, hogy a tudományos életben előkerültek a környezeti etikával kapcsolatos kérdések, problémafelvetések. Mert ahhoz, hogy bármilyen irányba történő előrehaladásról döntsünk, feltétlenül szükséges meghatározni azt a viszonyt, ami köztünk és környezetünk között fennáll. Ebben a témában pedig még van mit tanulnunk, így mindenképpen aktuális a kérdéskörrel való foglalkozás. 3
http://www.greenfo.hu/zold_furkesz/index.php
38
Léteznek
tehát
előremutató
lépések, arra kell
vigyáznunk,
hogy ezek
a
kezdeményezések fennmaradjanak. 11. Összegzés és a kutatás jövőbeli irányai Dolgozatomban kitűzött célom a Kárpát-medencében élő ember és környezete kapcsolatának bemutatása volt. Hogyan alakult ez a viszony a történelem során, milyen pályát járt be az elmúlt kétezer évben – néhány kiválasztott területen, illetve esettanulmány jellegű ismertetés tükrében. A felhasznált irodalom böngészése arra vezetett, hogy a tervezettnél bővebb legyen a bevezetés, ám nem gondolom, hogy ez feltétlenül hiba lenne. Az utolsó fejezethez érve ugyanis egyre inkább megerősödött abban a véleményem, hogy környezetünk alapvető ismeretének
hiánya
vezet
sokszor
tévútra.
Valamint,
hogy
a
társadalom-
és
természettudományokat nem feltétlenül szükséges élesen elhatárolni, hiszen ember és környezete is elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Így senki nem élhet abban a tudatban, hogy ő független a természettől, azt legyőzve minden élő és élettelen ura lehet. Itt most nem arra gondolok, hogy mindenkinek behatóan kellene tanulmányoznia a földi rendszereket. Csupán arra, hogy amennyire fontosnak tartjuk megismerni magunkat, ugyanannyira kell, hogy érdekeljen környezetünk is, hiszen annak aktív részesei vagyunk. A téma feldolgozása számos tudományág részéről aktuális, hiszen sok olyan, szerteágazó kérdést vet fel, aminek megválaszolása egyre sürgetőbb. Saját részről is tervezem a kutatás folytatását, elsősorban a környezeti nevelésre koncentrálva.
39
12. Felhasznált irodalom ANDRÁSFALVY BERTALAN (1973): A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználata a folyószabályozások előtt: Vízügyi Történeti Füzetek, Budapest, 1973, 64 p. BERÉNYI ISTVÁN (2001): Kultúrtáj-kutatás európai dimenzióban: Földrajzi Konferencia, Szeged, 2001 BERTÉNYI IVÁN (2001): A történelem segédtudományai: Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 320 p. DANIEL QUINN (2008): B története: Katalizátor Könyvkiadó, Budapest, 2008, 327 p. DÉKÁNY ISTVÁN (1924): Az ember és környezete viszonyának új elmélete (az antropogeográfiai alapvetéshez): Földrajzi Közlemények, 1924, 52/1-3. DR. ZSENI ANIKÓ – PESTINÉ RÁCZ ÉVA (2006): Környezetvédelem: Universitas-Győr Kht., Győr, 2006, 147 p. FODOR ZOLTÁN (2003): Az ártéri gazdálkodás öröksége és jövőbeli lehetőségei Magyarországon: Doktori disszertáció, 2003, Gödöllő FRISNYÁK SÁNDOR (1990): Magyarország történeti földrajza: Tankönyvkiadó, Budapest, 213 p. FRISNYÁK SÁNDOR (2001): A kultúrtáj kialakulása az Alföldön: A földrajz eredményei az új évezred küszöbén Szerk: Dományi G. et. al., Szeged, 2001 FRISNYÁK SÁNDOR (2006): Táj és ember: Viga Gy. szerk.: Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Lokális és regionális monográfiák 5, Somorja Komárom, 2006, pp. 9-30. GRADSTEIN, FELIX M. ET AL. (2004): A new Geologic Time Scale, with special reference to Precambrian and Neogene: Episodes, Vol. 27, no. 2, pp. 83-100. GYÖRFFY GYÖRGY (1963): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. kötet: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963, 907 p. GYÖRFFY ISTVÁN (1942): Magyar nép – magyar föld: Turul, Budapest, 477 p. GYŐRI RÓBERT (2000): Vadvízországtól a fokgazdálkodásig (Ember és természet viszonyának változó értékelése): Korall Társadalomtörténeti Folyóirat, 2000. 1. pp. 20-26. HAJDÚ ZOLTÁN (2006): A szocialista természetátalakítás kérdései Magyarországon, 1948– 1956: Táj, környezet és társadalom. Ünnepi tanulmányok Keveiné Bárány Ilona professzor asszony tiszteletére. Szerk. Kiss A., Mezősi G., Sümeghy Z. Szeged: SZTE Éghajlattani és Tájföldrajzi, Természetföldrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2006, pp. 245–258. 40
HAMAR JÓZSEF (2000): Lesznek-e még folyóink? In: Gadó György Pál (szerk.): A természet romlása, a romlás természete, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2000, pp. 67-94 HERMAN OTTÓ (1887): A magyar halászat könyve: Természettudományi könyvkiadóvállalat, Budapest, 552 p. HUGO HASSINGER (1937): Die Geographie des Menschen (Anthropogeographie): F. Klute (Hrsg): Handbuch der Geographischen Wissenschaft. Allgemeine Geographie, Zweiter Teil: Das Leben auf der Erde, Potsdam, 1937 ILYÉS ZOLTÁN (2001): Történeti földrajz-Tájvédelem-Tájtervezés (Alkalmazott történeti földrajzi megközelítés): Dormány G. - Kovács F. - Péti M. - Rakonczai J. (szerk.): A földrajz eredményei az új évezred küszöbén. Magyar Földrajzi Konferencia. CD Kiadvány SZTE TTK Természetföldrajzi Tanszék, Szeged, 2001 JARED DIAMOND (2007): Összeomlás, Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez: Typotex Kiadó, Budapest, 2007, 580 p. KEREKES SÁNDOR - KISS KÁROLY (1998): Termelés, piac, természeti környezet: Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998, 195 p. KERÉNYI ATTILA (2003): Környezettan: természet és társadalom globális nézőpontból: Mezőgazda Kiadó, Budapest, 470 p. KLANICZAY GÁBOR (2004): A Középkor: Osiris Kiadó, Budapest, I. köt. 378 p., II. köt. 585 p. KOHÁN ZOLTÁN (2003): A tradicionális középkori ártéri gazdálkodás geomorfológiai környezete: Földrajzi Értesítő, 2003, LII. évfolyam 1-2. füzet, pp 5-21. KONCSOS LÁSZLÓ (2006): A Tisza árvízi szabályozása a Kárpát-medencében: Magyar Természetvédők Szövetsége, Budapest, 2006, 32 p. NAGY LÁSZLÓ (2007): Környezettörténet, tájtörténet, történeti ökológia, erdőtörténet: Erdészeti Lapok, 2007, CXLII. évfolyam 10. szám, pp 335-336. R VÁRKONYI Á GNES (1993): Európa híres kertje. Tanulmányok Magyarországról: Orpheusz könyvek, Budapest, 1993, 282 p. R VÁRKONYI Á GNES (2000): Táj és történelem. Tanulmányok a történeti ökológia világából: Osiris Kiadó, Budapest, 371 p. RÁCZ LAJOS (2001): Magyarország éghajlattörténete az újkor idején: Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2001, 303 p. SOMOGYI SÁNDOR (1988): A magyar honfoglalás földrajzi környezete: Magyar Tudomány 11. 863-869.
41
SPEER NORBERT (1950): A Marxi-Lenini ideológia hasznosítása az erdőgazdaság gyakorlati és tudományos munkájában: Erdészeti Lapok, Budapest, 1950, LXXXVI. évfolyam, június, pp. 161-168 SZŰCS SÁNDOR (1992): A régi Sárrét világa, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 202 p. TAKÁCS KÁROLY (2000): Árpád-kori csatornarendszerek kutatása a Rábaközben és a Kárpátmedence egyéb területein: Korall Társadalomtörténeti Folyóirat, 2000, 1. szám, pp. 27-61. TAKÁCS KÁROLY (2001): Az Árpád-kori csatornarendszerek kutatása a Rábaközben és a Kárpát-medence egyéb területein II. rész: Korall Társadalomtörténeti Folyóirat, 2001, 3-4. szám, pp. 297-314. TIM FLANNERY (2003): Időjárás-csinálók: Akkord Kiadó, Miskolc, 2006, 350 p. TÓTH CSABA (2006): Adalékok a Tisza mederformálásának alakulásához egy felsőTiszavidéki mintaterület vizsgálatai alapján: Földrajzi Tanulmányok, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2006, pp. 222-230
42
13. Ábrajegyzék 1. ábra: A történeti kultúrtáj kutatásának interdiszciplináris vonatkozásai Forrás: ILYÉS (2001)........................................................................................................6 2. ábra: Ökológiai zónák Európában, az utolsó glaciális maximum alatt, i.e. 18000 Forrás: FROST (2006)....................................................................................................11 3. ábra: A humán ökoszisztéma modellje Forrás: RÁCZ (2001) ......................................................................................................13 4. ábra: Klímaváltozások az utóbbi kétezer évben Forrás: RÁCZ (2005) ......................................................................................................14 5. ábra: Két- és hárommedrű árkok Forrás: TAKÁCS-FÜLEKY (2001) ....................................................................................25 6. ábra: A csatornarendszer egy feltárt része Forrás: TAKÁCS-FÜLEKY (2001) ....................................................................................26 7. ábra: A fok modellje Forrás: FODOR (2003) ....................................................................................................29 8. ábra: Az ártér, a mentesített ártér és a tényleges elöntések évtizedenkénti összesített adatai (1850-1990) Forrás: FODOR (2003) ....................................................................................................32 9. ábra: A Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer helyszínrajza Forrás: http://www.realzoldek.hu/modules.php?name=Content&pa=showpage&pid=264 ......................................................................................................................................35
43
