EGÉSZSÉGPOLITIKA
Értékkonszenzus a magyar egészségügyben Dr. Gaál Péter, Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Menedzserképzô Központ
Ez a tanulmány amellett érvel, hogy Magyarországon, az egészségügy területén adott a probléma-orientált programalkotás egyik legfontosabb feltétele, az értékkonszenzus. Természetesen vitatható, hogy az egészségügyi rendszer célkitûzései tekintetében meglévô egyetértés mennyire tudatos, illetve, hogy az egyes célkitûzések mennyire egyértelmûen, pontosan vannak meghatározva. Az egészségügyi, illetve egészségbiztosítási törvényben kodifikált célok kifejtése, illetve következetes használata ugyan nem felel meg a tudományos igényesség szigorú kritériumainak, mégis kellô alapot szolgáltatnak arra, hogy a probléma meghatározásáról, az okok elemzésérôl, illetve a kívánatos reformokról termékeny egészségpolitikai vita alakuljon ki.
A gyakrabban emlegetett általános egészségpolitikai célkitûzések besorolhatók a hatásosság, hatékonyság, igazságosság és megvalósíthatóság célkitûzéscsoportjaiba. Magyarországon az 1997-es Egészségügyi (Eütv.), és Egészségbiztosítási törvényben (Ebtv.) megfogalmazott célkitûzések is értelmezhetôk e csoportosítás mentén, még akkor is, ha a törvényben használt megfogalmazások mögött nem állnak pontos definíciók, és a fogalmak értelmezésében vannak eltérések, tehát nem építhetünk egy általánosan elfogadott közös nyelvre. Jó példa erre a költséghatékonyság fogalmának értelmezése körüli zavar. Az esetleges eltérések ellenére a törvényekben használt fogalmak mégis jó kiindulópontot biztosítanak a problémaorientált programalkotáshoz, hiszen nem általánosságban beszélnek az egészségpolitikai célkitûzésekrôl, hanem pontosabb tartalommal töltik meg azokat. Például az, hogy mit tekintünk igazságos egészségügyi rendszernek nem magától értôdô. Az igazságosság célkitûzése csak annyit mond, hogy a terhek viselésének, és a hasznokból való részesedésnek, tehát az elosztásnak az igazságosságáról van szó, de az, hogy mit tekintünk igazságos teherviselésnek, illetve az ellátásokhoz való igazságos hozzáférésnek attól függ, hogy milyen erkölcsfilozófiai álláspontra helyezkedünk. Ezzel szemben a hozzáférés esélyegyenlôségének megteremtése, mint célkitûzés, a szolidaritás és a szükségletalapú hozzáférés igazságosságkoncepciójaként értelmezhetô.
AZ ÉRTÉKKONSZENZUS ALAPJA: KONTINUITÁS ÉS KODIFIKÁCIÓ A magyarországi hallgatólagos értékkonszenzus meglétét két érvvel is alá lehet támasztani. Egyrészt az 1980-
as évek közepétôl indult egészségügyi reformot az elsô szabadon választott kormány továbbvitte. Bár az egészségügyi reform ezen, ciklusokon átívelô szakaszában az egészségpolitikai célkitûzések nem lettek törvényi szinten deklarálva, a választott eszközök tekintetében meglévô konszenzusból indirekt módon következtethetünk arra, hogy az általános rendszercélok esetében sem voltak lényegi különbségek. Másrészt az 1997-es Egészségügyi törvényben explicit módon deklarált célkitûzéseket a további kormányok lényegében nem változtatták meg. Ez kellô alapot ad arra, hogy a törvényben megfogalmazott célkitûzéseket a probléma-orientált programalkotási folyamat kiindulópontjaként kezeljük. Magyarországon az egészségügyi rendszer területén meglévô hallgatólagos értékkonszenzus valószínûleg két tényezôre vezethetô vissza. Egyrészt az egészségpolitikusok, a meglévô társadalmi nyomás, illetve az esetleges tömeges társadalmi elégedetlenség kockázata miatt a szolidaritást, mint rendszerszervezô elvet nem merték nyíltan megkérdôjelezni. Másrészt a különbözô egészségpolitikai célkitûzések egymásnak sok tekintetben ellentmondó morálfilozófiákra épülnek, így az ezekbôl nem mindig konzisztens módon táplálkozó politikai ideológiák követôinek nem feltétlenül azért kell harcolnia, hogy kinek a célja érvényesüljön egyáltalán, hanem azért, hogy célkonfliktusok esetén melyik célkitûzés kapjon prioritást, illetve, hogy melyik szoruljon háttérbe. Így elképzelhetô, hogy a nagyobb politikai ideológiák képviselôi azért nem vitatkoznak az egészségpolitikai célkitûzéseken, mert úgy gondolják, a kodifikált célkitûzések elég teret engednek saját értékeik képviseletének. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az egészségügyi rendszer céljai nem kizárólag egy erkölcsfilozófiai állásponthoz köthetôk. Az erkölcsfilozófiai álláspontok ugyanis a jó társadalomról (a jó egészségügyrôl) alkotott értékítéletek markáns és kizárólagosságot feltételezô megfogalmazásai, miközben nem csak az egészségpolitikusok, hanem a társadalom tagjainak többsége is mindegyik erkölcsfilozófiai álláspontban találhat szimpatikus elemeket. Például még az egyébként legextrémebbnek tûnô libertáriánus gondolkodás is olyan igazságosság elképzelést fogalmaz meg (az igazságosan szerzett jövedelemmel való szabad rendelkezés), amely természetesnek tekinthetô a gazdaság számos szektorában, és a megvalósíthatóság szempontjából még egy egyébként dominánsan szolidaritásra épülô egészségügyi rendszer mûködésében sem tûnik reálisnak ennek az elvnek a teljes kizárása.
IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
11
EGÉSZSÉGPOLITIKA
A KODIFIKÁLT CÉLKITÛZÉSRENDSZER Az Egészségügyi, illetve az Egészségbiztosítási törvény alapján az egészségpolitikai célkitûzések a következôképpen értelmezhetôk: • hatásosság: az egyén és a lakosság egészségi állapotának javulása, tudományos tényekre alapozott eljárások segítségével; • hatékonyság: költséghatékony eljárások alkalmazása; • igazságosság: azonos szükségletek esetén azonos hozzáférés biztosítása; • megvalósíthatóság: különbözô betegjogok (illetve a dolgozók jogai) az ellátás folyamatára vonatkozóan, különös tekintettel az emberi méltóság megôrzésére és az önrendelkezésre (pl. információbiztosítás, választás szabadsága).
Az 1997. évi CLIV. törvény az Egészségügyrôl: 1. § E törvény célja a) elôsegíteni az egyén és ezáltal a lakosság egészségi állapotának javulását, az egészséget befolyásoló feltétel- és eszközrendszer, valamint az annak kialakításában közremûködôk feladatainak meghatározásával, b) hozzájárulni a társadalom tagjai esélyegyenlôségének megteremtéséhez az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésük során, c) megteremteni annak feltételeit, hogy minden beteg megôrizhesse emberi méltóságát és önazonosságát, önrendelkezési és minden egyéb joga csorbítatlan maradjon, ... e) biztosítani az egészségügyi dolgozók és a szolgáltatást nyújtó intézmények védelmét jogaik és kötelezettségeik meghatározásával, valamint az egészségügyi szolgáltatás sajátos jellegébôl fakadó garanciális jellegû intézkedésekkel, 2. § (1) Az egészségügyi szolgáltatások és intézkedések során biztosítani kell a betegek jogainak védelmét. A beteg személyes szabadsága és önrendelkezési joga kizárólag az egészségi állapota által indokolt, e törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható. (2) Az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során érvényesülnie kell az esélyegyenlôségnek. ... (5) Az egészségügyi intézményrendszer szakmai ellátási szintekre tagolt felépítése és mûködése emberközpontú, az eltérô jellegû és súlyosságú megbetegedésben szenvedôk egészségi állapota által meghatározott szükségletekhez igazodik, valamint tudományos tényekre alapozott és költséghatékony eljárásokon alapul. ...
12
IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
HOGYAN IS ÉRTELMEZHETÔ A KODIFIKÁLT CÉLKITÛZÉSRENDSZER? A hatásosság célkitûzése az egészségi állapot (egészségnyereség) maximalizálását jelenti, amely értelmezhetô mind az egyén, mind pedig a társadalom szintjén. Az egyén szintjén a hatásosság célkitûzése azt követeli meg, hogy olyan egészségügyi szolgáltatásokat nyújtsunk, amelyek javítják az igénybevevô egészségi állapotát, és ezek közül is azokat, amelyek alkalmazása a legtöbb egészségnyereséget eredményezi. Az elsô feltétel azt követeli meg, hogy az igénybevevônek valóban szüksége van az ellátásra (ahol a szükséglet azt jelenti, hogy van olyan egészségügyi szolgáltatás, amelynek igénybevétele javítja az igénybevevô egészségi állapotát – capacity to benefit), a második feltétel pe-
6. § Minden betegnek joga van sürgôs szükség esetén az életmentô, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelôzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez. 7. § (1) Minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelô, folyamatosan hozzáférhetô és az egyenlô bánásmód követelményének megfelelô egészségügyi ellátáshoz. 1997. évi LXXXIII. törvény a kötelezô egészségbiztosítás ellátásairól: Az Országgyûlés az Alkotmányban foglalt elvekbôl kiindulva, az esélyegyenlôség érdekében az állampolgárok számára az egészségük megôrzéséhez, helyreállításához és egészségi állapotuk javításához szükséges egészségügyi ellátásra, továbbá a foglalkoztatottak betegsége miatt kiesô jövedelmük részleges pótlására a kötelezô egészségbiztosítás ellátásairól, valamint azok igénybevételének szabályairól a következô törvényt alkotja: ... 3. § Az egészségügyi szolgáltatások azonos szakmai tartalommal illetik meg az egészségbiztosítás egészségügyi szolgáltatásaira jogosult személyeket. ... 20. § (1) Az ellátást nyújtó szolgáltató egyes vizsgálatok elvégzését, illetve – amennyiben a biztosított egészségi állapota nem indokolja az azonnali ellátását – egyes beavatkozásokat elôjegyzés alapján is teljesítheti. ... (3) A biztosított részleges vagy teljes térítési díj megfizetése mellett sem jogosult a várólista szerinti sorrendet megelôzôen az ellátás igénybevételére.
EGÉSZSÉGPOLITIKA
dig azt, hogy amennyiben többféle beavatkozás is rendelkezésre áll, a leghatásosabbat válasszuk. Az egész társadalom szintjén az egészségi állapot maximalizálásának célját a társadalom összes tagjára alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy minden szükségletet a lehetô leghatásosabb szolgáltatások nyújtásával kell kielégítenünk. Magyarországon a hatásosság célkitûzése mind az egyén, mind a társadalom szintjén megfogalmazódik (Eütv 1(a);6;7), de csak az elsô feltétel erejéig. Az, hogy az egészségügyi ellátórendszernek tudományos tényekre alapozott eljárásokra kell épülnie (Eütv 2(5)), illetve, hogy mindenkinek joga van az egészségi állapota által indokolt ellátásra (Eütv 6,7) csak annyit mond, hogy a szükségleteknek megfelelô hatásos beavatkozásokat kell nyújtani, azt nem, hogy a leghatásosabbat. Erre utal az az alapelv is, hogy az egészségügyi ellátórendszernek költséghatékony ellátásokra kell épülnie, hiszen még adott betegség kezelésében alkalmazott alternatív terápiás lehetôségek esetében sem biztos, hogy a leghatékonyabb (költséghatékonyság) egyben a leghatásosabb, azaz legtöbb egészségnyereséget eredményezi (ld. hatékonyság célkitûzése). A hatékonyság célkitûzése annyiban mond többet, mást, mint a hatásosság célkitûzése, hogy figyelembe veszi, hogy a különbözô javak elôállításához szükséges erôforrások szûkösen állnak rendelkezésünkre. A hatékonyság általánosságban azt kívánja meg, hogy a rendelkezésünkre álló erôforrásokat olyan termékek, szolgáltatások elôállítására fordítsuk, amelyek a legtöbb hasznot eredményezik a társadalom számára. Az össztársadalmi haszon meghatározása során azonban nem mindegy, hogy mit tekintünk haszonnak, és ezt hogyan kívánjuk összegezni, ennek alapján pedig a hatékonyságnak különbözô értelmezései lehetségesek. A szubjektív haszonelvû (a klasszikus jóléti közgazdaságtanra építô) megközelítés abból a feltételezésbôl indul ki, hogy a hasznosság csak az egyén szintjén értelmezhetô, és csak az egyes egyének által megítélhetô relatív értékítélet, amely nem teszi lehetôvé a hasznosság egyének közötti összehasonlítását. A társadalmi összhaszon pedig nem más, mint ezeknek az egyéni hasznosságoknak az összege. Ezzel szemben a jóléti közgazdaságtan kereteit módosító, extra-welfarist megközelítésre építô objektív haszonelvû álláspont a hasznokat az egészségnyereségre szûkíti le, ugyanakkor uniformizálja is, így lehetôvé teszi a hasznosságok mérését és egymással való összehasonlítását, valamint ennek megfelelô aggregációját. Az objektív haszonelvû megközelítés emellett a hatékonyság olyan jól körülírt meghatározását adja, amely nem zárja ki a hasznosság közösségi szinten történô értelmezését, így teret ad a csak társadalmi szinten értelmezhetô célkitûzések hasznosságszámításának is.
Magyarországon a hatékonyság a költséghatékonyság koncepcióján keresztül kerül be az egészségpolitikai célkitûzések közé (Eütv 2(5)). A költséghatékonyság az alternatív egészségügyi technológiák szintjén értelmezhetô hatékonyságfogalom, amely nem jelent új szintet a technikai, termelési és allokációs hatékonyság rendszerében. Attól függôen, hogy a közgazdasági értékelés során összehasonlított egészségügyi technológiák költsége, illetve a technológiák alkalmazása során elért egészségnyereség hogyan viszonyul egymáshoz, termelési vagy allokációs hatékonysági kérdésrôl van szó. Ennek figyelembe vételével a „költséghatékony eljárásokon alapulás” nem ad kellô támpontot ahhoz, hogy értelmezzük a költséghatékonyságnak milyen szintig kell érvényesülni az egészségügyi rendszer mûködésében. A dominált technológiákat ugyan magától értôdôen el kell vetni (termelési hatékonyság), de az azonos betegség kezelésében alkalmazott beavatkozások esetén a költséghatékony terápia nem feltétlenül a legolcsóbb (ugyanis vitatható, hogy a kiterjesztett dominancia alkalmazható kritérium-e egy drágább és hatásosabb terápia, valamint a nem kezelés kombinációjaként), és nem is feltétlenül a leghatásosabb. Még inkább kérdéses ugyanakkor, hogy a költséghatékonyság különbözô betegségekben használt ellátások közötti választás esetében is alkalmazandó-e. A költséghatékonyság következetes végigvitele jelenti ugyanis az össztársadalmi egészségnyereség maximalizálását a rendelkezésre álló erôforrásokból (és ez megkívánja minden egészségügyi technológia minden más egészségügyi technológiával való összehasonlítását). Azonban a nem hatékony ellátások kizárásával akár egész betegcsoportokat is ki kell zárnunk az ellátásból. Ez viszont ellentétben van a törvényekbôl kiolvasható igazságosság célkitûzéssel. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az egészségügyi törvényben megfogalmazott hatékonysági célkitûzés nem mond semmit az egészségügy a gazdaság egyéb szektorai között elfoglalt helyérôl, tehát az egészségügyi kiadások hatékony szintjérôl. Ehhez szükség lenne az egészségügyi hasznok más társadalmi hasznokkal történô mérhetô összehasonlítására. Az igazságosság célkitûzése az egészségügy hasznának és az egészségügyi ellátások elôállítása költségeinek, mint terheknek a társadalom tagjai közötti elosztásával foglalkozik. Az elosztás igazságosságának is számos különbözô értelmezése lehet, amely mind a terhek, mind pedig a hasznok elosztása esetében két sarkított, egymásnak ellentmondó elvben foglalható össze. A terhek elosztása esetén a haszon alapelv (benefit principle) azt kívánja meg, hogy az fizesse meg az ellátás költségeit, akinek haszna van belôle, tehát aki igénybe veszi azt, míg a fizetési képesség alapelv (ability to pay principle) azt kívánja meg, hogy a költségeket a társadalom tagjai teherbíró képességüknek megfelelôen viseljék. Az egészségügyi ellátás igénybevételébôl származó hasznok elosztá-
IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
13
EGÉSZSÉGPOLITIKA
sánál pedig az érdem (merit) szerinti, illetve a szükségletek (need) szerinti elosztás jelenti a két végpontot. Az érdem szerinti elosztás azt jelenti, hogy mindenki az igazságosan szerzett jövedelmébôl fedezhetô igényei szerint részesül az ellátásból. Magyarországon az ide vonatkozó törvényekben az igazságosság célkitûzése van a legrészletesebben kifejtve, amelynek alapján a fizetési képesség szerinti teherviselés és szükség szerinti hozzáférés jelenti az igazságos elosztást. Ez az igazságosságkoncepció azonban nem kizárólagos. Az egészségügyi törvényben a szükséglet szerinti hozzáférést az esélyegyenlôség biztosításának célkitûzése fogalmazza meg (Eütv 1(b); 2(2)). Ez az esélyegyenlôség ugyanakkor tágabban és szûkebben is értelmezhetô, abban a tekintetben, hogy milyen szolgáltatásokra terjed ki. Az azonos szükségletek esetén azonos hozzáférés elve (horizontális igazságosság) nem feltétlenül zárja ki azt, hogy bizonyos szolgáltatásokhoz egyáltalán ne legyen hozzáférés (vertikális igazságosság), viszont nem teszi lehetôvé, hogy minden egészségügyi szolgáltatáshoz érdem szerint férjenek hozzá a társadalom tagjai. Az egészségbiztosítási törvény bevezetôjében a törvényalkotó ugyanakkor egyértelmûen utal arra, hogy az esélyegyenlôség tágabb értelmezését kell célkitûzésnek tekinteni, hiszen a társadalombiztosítási intézmények kialakítása az „esélyegyenlôség érdekében” történik (Ebtv preambulum). Az egészségügyi törvény betegjogi része ugyanakkor rögzíti, hogy ez a tágabb értelmezés nem abszolút, tehát nem feltétlenül terjed ki az egészségügyi ellátások teljes körére. Az ellátásokhoz való hozzáférés csak sürgôsségi esetekben, azaz az életmentô, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelôzését biztosító ellátások, valamint a fájdalomcsillapítás és szenvedések csökkentése esetében feltétel nélküli (Eütv 6), a többi ellátás esetében az egészségügyi ellátáshoz való jog csak a „jogszabályban meghatározott keretek között” él (Eütv 7). A társadalombiztosítási keretek között igénybe vehetô szolgáltatások esetén az esélyegyenlôség kiterjed arra is, hogy az ellátás minden biztosítottat azonos szakmai tartalommal illet meg, jobb (hatásosabb), illetve gyorsabb (várólista megkerülése) szolgáltatás a közfinanszírozott ellátást nyújtó szolgáltatóknál nem vásárolható meg (Ebtv 3; 20). Ez alól kivételt jelentenek a fekvôbeteg ellátás hotelfunkciói. Az egészségügyi törvény részletesen szabályozza a betegjogokat is, amelynek többsége (az ellátáshoz való jog kivételével) az ellátás folyamatára vonatkozó értékeket határoz meg, így egyéb fontos célkitûzésként ezek a célok a megvalósíthatóság egészségpolitikai célkitûzéscsoportjába sorolhatók.
14
IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
EGYÉB, NEM KODIFIKÁLT CÉLKITÛZÉSEK A 24. óra – Mi a probléma a magyar egészségügyben? vitája során felvetôdött, hogy külön célkitûzésként kellene megemlítenünk a beteg(fogyasztó)-orientált szemléletmódot, valamint a szubszidiaritást. A betegközpontú szemléletmód nem feltétlenül tekinthetô önálló célkitûzésnek, hanem inkább eszköznek az egészségügyi ellátás nem klinikai (azaz szolgáltatási) minôségének javításában, vagy a szolgáltatások új közszolgálati menedzsment filozófia szerinti szervezôelvének. Ehhez hasonlóan maguk a betegjogok is elsôsorban a szolgáltatás minôség javításához járulnak hozzá, természetesen úgy, hogy önmagukban is egészségpolitikai célkitûzésként jelennek meg. A szubjektív haszonelvû hatékonyságértelmezés természetesen a nem egészségnyereség formájában jelentkezô hasznosságokat is figyelembe veszi, így magában foglalja az ellátás szolgáltatási részével kapcsolatos elvárásokat is. Az extra-welfarist hatékonyság értelmezés ugyanakkor az egészségügyi ellátás hasznát az egészségnyereségre szûkíti le, így ebben az esetben indokolt lehet a szolgáltatási oldalból származó hasznossággal külön is foglalkozni (ld. WHO – responsiveness to non-medical needs). Ettôl függetlenül ez az aspektus (a betegjogok idevágó rendelkezései kivételével) törvénykezési szinten nem hangsúlyos. A szubszidiaritás elve a lehetô legalacsonyabb közösségi szintû önrendelkezés érvényesítését követeli meg. Egyrészt értelmezhetô az öngondoskodás (haszon alapelv) közösségi szintû megfogalmazásaként (igazságosság), másrészt pedig folyamatértékként, amennyiben a hatékonyságból és az igazságosságból következô centralizáció szintjével ellentmondásban van. Tehát egészségpolitika-fejlesztési keretrendszerünkben e szempontokat kielégítôen kezelik a meglévô komponensek. A vita során felvetôdött az is, hogy mindezeket az egészségpolitikai célkitûzéseket össze lehetne fogni egy közös célkitûzésbe, amely az egészségnyereség lehetne. Bár valóban elképzelhetô ilyen típusú átfogó célkitûzések megfogalmazása, ennek gyakorlati szempontból csak kommunikációs jelentôséget érdemes tulajdonítani. Egyrészt átfogó célkitûzésként nem csak a minôség (az a jó minôségû rendszer, amelyik eléri a kitûzött céljainkat), hanem a hatékonyság (minden célunkat – minden cél elérésével kapcsolatos hasznot – kell maximalizálnunk a rendelkezésre álló erôforrások segítségével; ezt társadalmi hatékonyságnak is nevezik) és az igazságosság (a haszonelvûek számára az tekinthetô igazságosnak, ami hatékony) is megfogalmazható. Így fölösleges vita tárgyává válhat, hogy melyiket is kellene használni, sôt bizonyos esetekben ez a megközelítés komoly terminológiai zavart is okozhat, amely megakadályozza a különbözô szakterületek között folyó értelmes párbeszédet. Lassan évtizedek óta dúl már a közgazdászok és a minôségügyi szakembe-
EGÉSZSÉGPOLITIKA
rek között például az a vita, amely a minôség jelentésérôl és rendszerszinten történô alkalmazhatóságáról szó. A termék, illetve a szolgáltatás szintjén értelmezett minôség meghatározására vonatkozóan mindkét tábor számára elfogadható a ‘célelérés foka’, mint definíció. Ebbôl pedig logikusan következik, hogy a minôséget az egész rendszer szintjén értelmezve, a minôséget átfogó célkitûzésnek lehet tekinteni, hiszen egy rendszernek lehetnek (vannak) többszörös célkitûzései is (hatékonyság, igazságosság stb.). Ebben a megközelítésben azonban az igazságosság hirtelenjében a minôség egyik komponensévé válik, amelynek a rendszer szintjén nézve még van értelme, a termék, illetve a szolgáltatás szintjén azonban már nincs. Arról nem is beszélve, hogy a termék, illetve szolgáltatás minô-
sége a rendszer szintjén is értelmezhetô fogalom (a hatásosság egyik eleme), így két különbözô fogalmat ugyanazzal a szóval jelölünk. Éppen ezért javasolható, hogy a minôséget csak a termék, illetve a szolgáltatás szintjén értelmezzük. Amennyiben a szervezeti illetve rendszerszintû célelérés fokát feltétlenül önálló fogalomként is kívánjuk használni, jelöljük ezt valamilyen más kifejezéssel (pl. kiválóság). Másrészt az átfogó célkitûzések mindegyike több komponensbôl, azaz több önálló célból tevôdik össze, az egészségpolitikai elemzések során pedig úgyis ezeknek a komponenseknek a mérését kell elvégezni, nem pedig a nagy cél mérését, mert az összefoglaló formában mérhetetlen.
Internetes technológiák a regionális informatikai rendszerekben A betegellátás során közismerten sok adat keletkezik, amelybôl hasznos információ csak akkor lehet, ha azok a szakember számára feldolgozottan és napra készen, – a gyógyítás tényleges igénye szerinti sürgôsséggel – azonnal rendelkezésre állnak. A korszerû infokommunikációs eszközök és különösen az internet lehetôségei számos felhasználási lehetôséget kínálnak a gyógyító és ápolási munkában is. A telemedicina fontos alkalmazásai közé tartoznak a tele-monitorozás és a tele-diagnosztika, földrajzilag elzárt közösségekben (pl. úthálózattól távol esô és vidéki helységekben). Rövidesen újszerû ellátási típusok is ki fognak alakulni a telediagnosztikai képalkotó eljárások területén is (pl. tele-patológia, tele-radiológia). A távkonzultáció (eKonzílium), mely az orvostudomány legújabb eredményeit akár célzottan is a beteg, az orvos, az ellátó rendszer és személyzet rendelkezésére bocsátja, most már tényleg az ellátás helyén és az ellátás pillanatában. A betegellátó szervezetek mérettôl és szervezeti formától függetlenül (pl. kórházak, szakrendelôk, diagnosztikai centrumok, magánpraxisok stb.) „folyamatos kapcsolatban” lehetnek egymással, egy gombnyomással megismerhetik – megfelelô jogosultság esetén – a kezelt beteg egész kórtörténetét. Az internetes kapcsolat a háziorvosok részére is lehetôvé teszi, hogy a nap bármely szakában, akár on-line módon párbeszédes kapcsolatba lépjenek a kórházi szakemberekkel (pl. külsô konzílium kérése, leletkommunikáció). A kórház számára fontosak a háziorvos elektronikus formában tárolt – ezért egyszerûen továbbküldhetô – betegellátási adatai, diagnózisai, gyógyszerjavaslatai. Ugyanakkor ma már nemcsak intézményen belüli integráltságról, hanem a teljes ellátórendszer integráltságáról, vagy regionális ellátórendszerek összekapcsolásáról is beszélünk. Az új infokommunikációs technikákra épülô, internet alapú, integrált informatikai rendszerek lehetôvé teszik az adatok tér- és idôbeli korlátoktól független, közeli és távoli helyekrôl történô elérhetôségét. Minôségi változásra van szükség a kórházakban eddig használt lokális funkciókat biztosító számítógépes programokban. Mire van szükség a regionális ellátó rendszerek kialakításához? Egyrészt intézményközi informatikai kapcsolatra – ezzel elmaradnak a feleslegesen ismételt vizsgálatok; a telemedicína széles körû alkalmazása növeli az ellátás költséghatékonyságát, emeli az ellátás színvonalát. A kórház és külsô telephelyen mûködô egységei közötti kommunikáció (pl. járóbeteg-rendelés, háziorvosi kapcsolat) közvetlen hálózaton, vagy az interneten keresztül zajlik, természetesen szigorúan szabályozott titkosítási eljárással biztonságossá tett adatforgalom mellett. Másrészt az intézményközi kommunikációt megvalósító integrált klinikai-gazdasági rendszerekre — segítségükkel a régió egészségügyi és betegellátó szervezetei is közös rendszerbe kapcsolódhatnak, jelentôsen csökkentve az adminisztrációra fordított idôt és költségeket.
IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS
15
