A Hajdú-Bihar megyei mezőgazdasági termelőszövetkezetek érdekérvényesítési küzdelmei a korai Kádárkorszakban Varga Zsuzsanna A Hajdú-Bihar megyei mezőgazdasági termelőszövetkezetekkel foglalkozó történeti irodalom a korai Kádár-korszakot többnyire a megye mezőgazdaságának 1945 utáni fejlődésébe illesztve tárgyalta.1 A helytörténeti munkák sok mindent feltártak a szövetkezeti nagyüzemi átalakulás fő folyamatairól és problémáiról, mindazonáltal "fehér foltok" is maradtak szép számmal. A tanulmányok többnyire érintették az 1956-1958 közötti átmeneti időszakot, ismertették a fel nem oszlott tsz-ek helyzetének alakulását, de azt már nem vizsgálták meg alaposan, hogy mi történt a közös gazdaságok keretei között. Hasonlóképpen kevéssé tisztázták azt, hogy a párt és állami vezetésen belül milyen eltérő álláspontok hatottak a megmaradt tsz-ek megítélését illetően. Miközben a mezőgazdaság 19591961 közötti átszervezését kimerítően tárgyalták a helytörténeti munkák, azt már nem derítették fel, hogy milyen hatást gyakoroltak az 1956-1958 közötti fejlemények a kollektivizálásra. Jobbára kívül maradt az agrártörténeti kutatások érdeklődési körén annak tanulmányozása is, hagy milyen alulról jövő kezdeményezések hatására indult meg az újonnan szervezett, ill. kibővített termelőszövetkezeti gazdaságok stabilizálódása. Az itt olvasható írás a Hajdú-Bihar megyei termelőszövetkezetek 1956-1963 közötti történetének újragondolására vállalkozik. Vizsgálódásának középpontjába a regionális történeti irodalom által eddig kevéssé vizsgált problémák egyike került. A tanulmány a hatalom és a termelőszövetkezeti parasztság közötti érdekérvényesítési konfliktusokat és kiegyezéseket kíséri figyelemmel a korai Kádár-korszakban. Módszertanilag a cikk több szempontból is eltér az eddigi helytörténeti írásoktól. A jelen munkában a termelőszövetkezet, nemcsak mint a termelés és gazdálkodás, hanem mint az érdekérvényesítési küzdelmek színtere is szerepel. Gazdag István, valamint Halász Péter már a hetvenes évek második felében felhívták a figyelmet az egyoldalú termeléstörténeti megközelítés fogyatékosságaira, s egyúttal hangsúlyozták az emberi ol1
dal, a társadalomtörténeti vonatkozások figyelembevételének fontosságát.2 A hivatkozott szerzők módszertani, historiográfiai összegzéseikben foglalkoztak azzal is, hogy a helytörténeti munkák forrásbázisának kibővítésével megvalósíthatóvá válna az irányítószervek és a tsz-ek, ill. a központi és a helyi kezdeményezések arányos bemutatása. A jelen munka éppen az említett két oldal, valamint a közöttük lejátszódott interakciók alaposabb tanulmányozása céljából kiszélesítette a források körét. A szóba jöhető megyei és járási szintű párt- és tanácsi iratok mellett kiterjedt az anyaggyűjtés az országos szerveknél képződött dokumentumokra is, különös tekintettel a Hajdú-Bihar megyei vonatkozású anyagokra. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekkel foglalkozó regionális történeti irodalom hagyományait folytatva, a feldolgozás, az értékelő munka - a levéltári források és a megjelent szakirodalom mellett - lehetőség szerint épített az egykori sajtóra, a statisztikai kiadványokra, valamint néhány ponton a tsztörténetekre is. A tanulmány a következő főbb kérdések megválaszolására irányul: Milyen kezdeményezések jelentkeztek a Hajdú-Bihar megyei mezőgazdasági termelőszövetkezeteknél 1956-1958 között a tagság közvetlen anyagi érdekeltségének megteremtésére? Hogyan alakult a párt- és állami irányítószervek viszonya a helyi kezdeményezésekhez? ♦ Milyen konfliktusképző tényezők jelentkeztek az új agrárpolitikai kurzus és a hagyományos szövetkezeti felfogás között az átszervezés időszakában? ♦ Mi jellemezte a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezeti és érdekeltségi rendszerét - de jure és de facto - a kollektivizálás befejezésekor? ♦ Milyen érdekeltségi problémák és érdekkonfliktusok jelentkeztek a termelőszövetkezeti tagoknál és alkalmazottaknál a hatvanas évek első harmadában? ♦ Hogyan viszonyultak a mezőgazdaság párt- és állami irányítószervei a tsz-ek érdekeltségi viszonyaiban mutatkozó problémák valamint a helyileg kiformálódott megoldások iránt? A fenti kérdésekből összetevődő problémakör a politika-, a gazdaság- és a társadalomtörténet metszéspontján helyezkedik el. Éppen ezért e három területről most csak azokat a kérdéseket igyekszik a tanulmány megválaszolni, melyek a kettős érdekeltség (a termelői ill. hatalmi), azaz 2
a tsz-ek, a tagság és a politikai vezetés között zajló érdekérvényesítési folyamat konfliktusait illetően jelentőséggel bírtak és a források lehetővé tették feltárásukat. ********** Hajdú-Bihar megyében az 1956 október közepi 226 téeszhez képest 1957 január elején mindössze 115 közös gazdaságot regisztráltak, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetek 49 %-a feloszlott. Legnagyobb mértékben az 1955/56-os szervezésűek bomlottak fel. A megmaradt tsz-ek is meggyengültek, hiszen a 7 kh-on felüli birtokosok nagyarányú kilépésével nemcsak taglétszámuk csappant meg, hanem földterületük, állatállományuk és gazdasági felszerelésük is megfogyatkozott.3 A közép- és kisparasztok kilépésére magyarázatul szolgáltak mind az erőszakos tsz-szervezés, tagosítás körülményei, mind pedig a szövetkezeti élet fogyatékosságai, visszásságai. A kívülről irányított, számos bürokratikus kötöttséggel megterhelt, kevés jövedelmet biztosító téesz semminemű megtartó erővel nem bírt irányukban.4 1956 december közepétől a feloszlásokkal párhuzamosan megindult az újjáalakulási folyamat is. A Hajdú-Bihar megyei Mezőgazdasági Igazgatóság 1957. január 3-i jelentése így rögzítette ezt. „Napjainkban a felbomlott tsz-ek földnélküli tagjai gondolkodnak, töprengenek. Látva a kialakult gazdasági helyzetet, sokan ismét szövetkezetekben, különböző társulási formában igyekeznek a jövő évben gazdálkodni. Helyenként azok a tagok is hasonlóképpen kezdenek ma már gondolkozni, akik néhány holdnyi földjükkel az elmúlt hetekben az egyéni gazdálkodás útjait választották.” 5
Az a tény, hogy a továbbműködő tsz-ek összterületének több mint háromnegyed része - helyenként, pl. a debreceni járásban 90 %-a - állami tartalékföld volt, sok mindent elárul arról, hogy kik és miért ragaszkodtak a szövetkezethez.6 A földnélküliek és kisföldűek számára a föld birtoklásának, vagy elegendő föld birtoklásának egyedül lehetséges formája a téeszben maradás volt. Tehát a falusi társadalom bizonyos (elsősorban agrárproletár, szegényparaszti) csoportjai egyéb megélhetési lehetőségek híján ragaszkodtak a szövetkezethez. Ugyanakkor ésszerűsíteni, a maguk 3 4 5 6
számára elfogadhatóbbá akarták tenni a közös gazdaságot. A megmaradt tsz-tagság ezen törekvése már 1956 november közepétől világossá vált. Fülöp Imre, a Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője a Hajdú-Bihar megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának 1956. december 4-i ülésén, a tsz-ek helyzetét elemezve elmondta, hogy „... nagyon komoly vitatkozások folynak a tsz-ek jövőjéről … a tsz-ek a szabadabb gazdálkodás útját kívánják követni és a gépállomásoktól és a banktól való teljes függetlenséget, kívánják bevezetni. Nagyon komolyan vetik fel, hogy ne legyenek különböző kötött formájú típusok, ne legyen egységes működési szabályzat, csak egy elvi keretet állapítsanak meg.” 7 A termelőszövetkezeti kezdeményezések pozitív megítélése, mi több támogatása tükröződött a Kormány 1956. november 27-i, a parasztsághoz intézett felhívásában. „A kormány szükségesnek tarja olyan szövetkezeti törvény megalkotását, amelyik kimondja, hogy a dolgozó parasztok maguk válasszák meg a szövetkezeti formát, maguk határozzák meg a szövetkezet működési szabályát, és maguk döntsenek a jövedelemelosztás módjáról. A kormány nem túr semmiféle beavatkozást a szövetkezet ügyeibe." 8
Igen biztatóak voltak az új szövetkezeti törvény munkálatairól érkező hírek is. Pál József, a törvényelőkészítő munkabizottság elnöke úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy a törvényjavaslat értelmében „megszűnne a központilag kidolgozott kötelező alapszabály, amely eddig lehetetlenné tette a szövetkezés szabadságát.”9 Ezt erősítette meg a Szabad Föld hasábjain, február közepén „Mi lesz az új szövetkezeti törvényben?” címmel megjelent írás is. Ez a cikk felhívta a figyelmet arra, hogy addig is míg a javaslatból törvény lesz, a téeszek maguk állítsák össze alapszabályukat.10 A szövetkezeti önállóság biztosítása mellett foglalt állást HajdúBihar megyében az a húsztagú - termelőszövetkezeti vezetőket is magába foglaló -, 1956 decemberében létrejött szövetkezetpolitikai bizottság, mely az új szövetkezeti formákkal kapcsolatos javaslatait a tsz-tv. munkálatainak elősegítése céljából eljuttatta a Földművelésügyi Minisztériumhoz.11
7 8 9 10 11
A továbbműködő tsz-ek aktivizálódására bátorítólag hatottak ugyan az előzőekben érintett országos és helyi szinten elhangzó megnyilatkozások, de a szövetkezeti gazdálkodás önállóságának növekedését maga a szituáció, pontosabban annak átmenetisége tette lehetővé. Az 1956. október 23-át követő hetekben a párt- és államapparátus szétesésével a vidéki területeken lényegében megszűnt a központi irányítás. Majd pedig 19561957 fordulóján a nyílt ellenállás letörése, az államhatalom birtoklásának megszilárdítása, valamint a hatalmi-közigazgatási szféra helyreállítása kötötte le a párt és állami irányítószervek figyelmét. 1957 elejétől aztán jelentkeztek olyan újabb tényezők, melyek a tsz-ek körül kialakult hatalmi vákuum további fennmaradása irányában hatottak. Elsőként azt a racionalizálási kampányt szükséges megemlíteni, melyet 1957 elején a Minisztertanács Tanácsi Főosztálya az FM jóváhagyásával hajtott végre, s amelynek következtében a megyei és járási tanácsok mezőgazdasági igazgatóságain, illetve osztályain nagymértékű leépítésre került sor.12 „Ezen a vonalon a racionalizálás azt jelentette, hogy a járásoknál és a városoknál senki sem, a megyénél meg igen kevesen foglalkoznak a tsz ügyekkel. A mezőgazdasági osztályok... keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoztak a tsz-ek belső életét érintő politikai és gazdasági problémák megoldásával, ...” 13 A lecsökkent létszámú, sok esetben szakmailag is meggyengült megyei, járási mezőgazdasági osztályok tevékenységét tehát meglehetős passzivitás jellemezte. E szituáció az említett átszervezésen túl azzal is magyarázható, hogy 1957 első felében az élénk agrárpolitikai viták közepette a párt- és tanácsszervek még nem látták világosan, milyen irányvonalhoz igazodjanak. Mire használták fel a tsz-ek a hirtelen rájuk szakadt szabadságot, majd pedig a hosszabb időre megnövekedett mozgásteret? A megmaradt, illetve újjáalakult tsz-ek változtatni akartak azokon a viszonyokon, amelyek megelőzőleg gátolták gazdálkodásukat, s 1956 novemberében - mint utaltunk rá - nagy lendülettel láttak hozzá korábbi problémáik orvoslásához. A szövetkezetek életébe való beavatkozás legfőbb csatornáit a járási bankfiókok, a gépállomási agronómus-hálózat, a kötelező tervutasítások, valamint a szintén kötelező erejű mintaalapszabály előírásai képezték. A megoldásra váró problémák között legnagyabb erővel tehát az egyik oldalon a függetlenedés (mind a párt-, tanács- és bankszervektől, mind a gép12 13
állomástól, stb.), a másik oldalon pedig az önállósodás, azaz a saját alapszabály kidolgozásának igénye szerepelt. Az 1956 előttről hozott problémák közül legsürgetőbben a munkaerőellátottság és a munkafegyelem megoldatlansága, jelentkezett. A Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság már említett jelentéseiben többször rögzítették, hogy a tsz-eknél nagymérvű törekvés tapasztalható a munkafegyelem megszilárdítására. Az 1956 októbere után továbbműködő téeszeknél a munkaerő-kérdés rendezése azáltal vált égető aktualitássá, hogy a tagság létszáma általában nagyobb mértékben csökkent, mint a tsz földterülete, s így megnövekedett az egy termelőszövetkezeti tagra jutó össz- és szántóterület.14 A munkaerőhiány, valamint munkafegyelmi gondok mögött alapvetően a tagság - közös munkában való - érdektelensége húzódott meg. A termelőszövetkezeti tag de jure tulajdonosa is, munkavállalója is volt a közös gazdaságnak. 1956 előtt azonban de facto sem a tagok tulajdonosi, sem munkavállalói érdekeltsége nem jutott kellőképpen kifejezésre. Ez egyrészt abból adódott, hogy a fontos, gazdai minőségű kérdésekről a téeszen kívül, különféle állami- és pártszerveknél döntöttek. Másrészt pedig a maradék-elvű jövedelemelosztás, valamint a munkaegység alapú jövedelemrészesedés következtében a tsz-tag még annyira sem vált érdekeltté, mint amikor korábban részes munkásként, avagy bérmunkásként dolgozott.15 Az érdekeltségi problémák létrejöttében meghatározó szerepet játszó maradék-elvet és munkaegység-rendszert a kötelező mintaalapszabály írta elő. A termelőszövetkezeti gúzsbakötöttség „kis káté”-jaként funkcionáló alapszabálynak szovjet előzményei voltak. Az 1935. évi kolhoz mintaalapszabály nyomán a hazai tsz-ek életének főbb szabályai a következőképpen alakultak. A közös munkát brigádok és munkacsapatok formájában szervezték, minden tagnak meghatározott munkamennyiséget kellett teljesítenie, s a végzett munkát munkaegységekben mérték. A közös gazdaság jövedelmét - természetben és pénzben - eszerint osztották el, miután az állami kötelezettségeket teljesítették és a közös szövetkezeti alapokat létrehozták. A maradék-elv értelmében tehát a tagság számára részesedést osztani csak abból lehetett, ami az állami kötelezettségek teljesítése és a termelőszövetkezeti termelési alapok feltöltése után megmaradt. Ilyen módon az egyéni gazdálkodótól eltérően a tsz-tag, sem mint egyén, sem mint a tag14 15
ság kollektívájának része nem volt birtokában a reziduális jövedelem feletti teljes rendelkezési jogoknak. A mintaalapszabályban rögzített maradék-elvű jövedelemelosztás kiegészülve a gazdaságpolitikai prioritásoknak megfelelően kialakított közgazdasági szabályozórendszerrel eléggé megnehezítette, hogy kellően hatásos gazdasági ösztönzési megoldások alakulhassanak ki a tsz-en belül. A tagság közvetlen anyagi érdekeltségének megteremtését a munkaegységrendszer sem mozdította elő. A munkaegység egyrészt a különféle munkák mértékegysége volt, mégpedig azáltal, hogy a közös gazdaságban végzett munkákat nehézségi fokuk, szaktudás, illetve hozzáértés igényük és fontosságuk szerint közös nevezőre hozta. Másrészt a teljesített munkaértékelési egysége is volt, amely a jövedelem tagok közötti felosztásának alapjául szolgált.16 A hagyományos munkaegység-rendszer alkalmazása esetén a tsztagok részére munkateljesítményeik arányában az év folyamán munkaegységet írtak jóvá. Év végén, a zárszámadáskor a szövetkezet tagja az év folyamán megszerzett munkaegységei arányában részesült - terményben és pénzben - a tagok között kiosztható jövedelemből. A munkavégzés és munkadíjazás - mint láttuk - időben nagymértékben elkülönült egymástól, ami azzal a következménnyel járt, hogy a közvetlen anyagi ösztönzés kellő mértékben éppen a munkavégzés idején nem érvényesült. Ez negatívan hatott a családtagok bevonására is. Ráadásul ez az időbeli elkülönülés azt is jelentette, hogy a termelőszövetkezeti tagok munkájukat hónapokra, a részesedés nagyobb hányadát tekintve egész évre is megelőlegezték. A munkaegység a teljesített munkának csak a mennyiségét fejezte ki. Ilyen módon ez a jövedelemrészesedési forma figyelmen kívül hagyta, hogy a termelés eredménye és az üzem jövedelmezősége nem egyszerűen az elvégzett munka mennyiségétől függ. A munkaegység alapú rendszer nem a szükséges mennyiségű, ill. a gazdaságos munka, hanem a mind több munkaegység megszerzése irányába hatott. A munkaegység-hajszolásra számos lehetőség adódott a munkanormák aránytalanságai miatt. Minél több munkaegység összegyűjtésére ösztökélte a tagot az is, hagy az aktuális munka elvégzésekor csupán a munkaegység betervezett értéke volt ismeretes, a tényleges érték csak a zárszámadáskor realizálódott. Ezért a tsz-tag úgy vélekedett, hagy jövedelemrészesedésének nagysága főképp munkaegységeinek számától függ. A 16
munkaegység-gyarapítással járó rossz minőségű munka következtében természetesen kevesebb lett a termelési eredmény, s így a kiosztható jövedelem is, és így kisebb lett a munkaegység értéke is. „Ez a helyzet a munkaegységbe vetett hit teljes elvesztéséhez vezetett, nem sokba vették, és ezért ahol tehették, írták nyakló nélkül nem gondolva a következményekkel.”17 Milyen utakon indultak el a Hajdú-Bihar megyei tsz-ek 1956 végén, hogy megoldást találjanak az eddigiekben összegzett érdekeltségi problémákra? Az egyik oldalon a termelőszövetkezeti tag törekvése arra irányult, hogy a bizonytalan értékű s döntően csak év végén realizálódó munkaegység helyett a termés bizonyos százalékát, illetve a termék elállítására előírt munkanapok ellenértékét közvetlenül és minél rendszeresebb időközökben kapja meg. A másik oldalon, a tsz érdeke olyan ösztönzési szisztémát igényelt, hogy a tag közvetlenül érdekelve legyen a termelés minőségének fokozásában, a hozamok növelésében és az önköltség csökkentésében. A korábbi tapasztalatok - mint utaltunk rá - egyértelművé tették, hogy a munkaegységrendszer keretében a tag alapvetően a minél nagyobb, mennyiségileg mért munkateljesítmény elérését tartja szem előtt, s a minőségi munkatöbblet végzésére csak akkor hajlandó, ha annak eredményében közvetlenül részesedik. Ezek a főbb motivációk húzódtak meg a termelőszövetkezetek kezdeményezései mögött a vizsgált időszakban. Ugyanakkor a tényleges lehetőségeiket, mozgásterüket nagymértékben behatárolta közgazdasági környezetük. Eltörölték ugyan a kötelező beszolgáltatást és a felvásárlási árak emelésére is sor került, viszont a tsz-ek gazdálkodási környezetének számos egyéb kötöttségén nem változtattak. Ráadásul nem törölték el a maradék-elvű jövedelemelosztást sem. Mindezek együtthatásaként a tagok ösztönzését a szövetkezetek csak a természetbeni részesedésre alapozhatták. 1956-1957 fordulóján a megye téeszeinek többsége a közvetlen terméseredményből, részes alapon osztozkodó rendszerekre tért át. „Az ellenforradalmi események után a termelőszövetkezetek mintegy felében részes és százalékos alapon való jövedelemelosztás vált divattá,...” 18 A későbbiekben is ezek maradtak a legnépszerűbbek. E formánál ugyanis a tagok által egyénenként (esetleg kisebb-nagyobb csoportonként) elárt termés lett az alapja a munkateljesítmény mérésének és a közvetlen jövedelemelosztásnak is. 17 18
Felmerülhet a kérdés, miért terjedt el ennyire a részes művelés a téeszekben? Egyrészt szerepet játszott, hogy a megmaradt tsz-tagság körében - korábbi termelési tapasztalataikból adódóan - nagy hagyománya volt a részesmunkának. Másrészt a szabadpiaci értékesítésben rejlő lehetőségeket kihasználva a tagoknak előnyösebb volt a termény-, illetve termékrészesedés, mint a pénzrészesedés. 1957 folyamán a tsz-ek, jövedelemadó rendszere is ilyen irányban befolyásolta a szövetkezeteket, mégpedig azáltal, hogy mind a természetbeni, mind a pénzbeni részesedés után egyforma volt az adókulcs. {Ráadásul a természetben kiosztott részesedést 1957-ben még a korábbi beadási áron számolták el.) Figyelembe kell venni azt is, hogy a háztáji gazdaság megengedett földterülete nem volt arányban a háztáji állatállomány nagyságával. Emiatt a tagság azon részénél, mely rendelkezett megfelelő ólakkal, istállókkal, erős törekvés mutatkozott arra, hogy a háztáji állatállomány takarmányszükségletét, javarészt a közös gazdaság terméséből szerezzék meg. Éppen ezért terjedt el a termékrészesedés főképp a takarmánynövények (kukorica, szálastakarmány, stb.} termelésében. A meghatározott hányad szerint végzett részesmunka s a hozzá kapcsolódó egyéni-családi területfelosztás sok előnnyel járt, s fontos stabilizáló szerepet töltött be a továbbműködő, ill. újjáalakult szövetkezetek életében. A tsz vezetése a családi részesművelésre kiadott föld révén ugyanis be tudta kapcsolni a korábbi „papiros” tagok és családtagok, főleg asszonyok egy részét, s ezáltal elérte, hogy a sok kézi munkát igénylő növényápolási, betakarítási munkákat időben és jól végezzék el. Az 1957 áprilisi, országos tsz-felülvizsgálatba illeszkedő Hajdú-Bihar megyei felmérésről készült jelentés vonatkozó részlete így szólt. „Az eddigi tapasztalat szerint a termelőszövetkezeti tagok az elvállalt terület munkáira az egész családot mozgósítják, amelynek következtében jelenleg munkaerőhiány nem mutatkozik, illetve a munkaerő helyes aránya megvan. Ezzel egyidejűleg a szövetkezetekben a munkafegyelem is javult.”19 A részes rendszerek mellett a termelőszövetkezeti jövedelemrészesedés másik vonulatát az időbéres megoldások jelentették, melyeknél a munkateljesítmény mérésének alapja az eltöltött munkaidő {nap, óra} volt. „A tsz-ek által kidolgozott alapszabályokban....általános volt, hogy a munkaegységet vagy munkanappal, vagy egyes tsz-ekben ún. pontokkal helyettesítették, vagy egyszerűen a munkát nem is értékelték, hanem a tag a termelt termés egy bizonyos százalékát kapja (40-60 %-ig).”20 A terme19 20
lőszövetkezet a teljesített munkaórákra, ill. munkanapokra - gazdasági erejétől függően - igyekezett havonta készpénzelőleget fizetni. A tagság egy részének törekvései tehát arra irányultak, hogy a közösből származó jövedelmük minél nagyobb részét, s helyileg szokásos napszámbérhez közelítő előleg formájában, a fennmaradó csekély hányadot pedig év végén, egyfajta nyereségrészesedésként kapják meg. Ilyen esetek leggyakrabban ott fordultak elő, ahol a tagság jórészt volt gazdasági cselédekből, vagy napszámosokból került ki. Ezek az emberek a múltban megszokták a munkabér jellegű jövedelmet, s mivel nem igazán volt vérükben a gazdálkodás, hajlottak arra, hogy a szövetkezetben is alapvetően munkavállalóként kapják jövedelmüket. ********** A mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezeti és működési viszonyait érintő, 1956 októbere után bevezetett változások feltárását igencsak megnehezíti, hogy csupán csekély hányaduk lett írásban rögzítve. A hivatalos jóváhagyásra felterjesztett alapszabály-módosításokra a járási mezőgazdasági osztályokon nem fordítottak túlzottan nagy figyelmet. Egyrészt - a már említett nagyarányú leépítés miatt - alig maradt emberük a tszügyekre, másrészt pedig a passzivitás, az időhúzás mögött az is megfigyelhető, hogy a mezőgazdasági szakigazgatási szervek számára nem volt egyértelmű hogyan viszonyuljanak a téeszek kezdeményezéseihez. Az ügyintézés lassúságát tapasztalva a tsz-ek nem látták értelmét, hogy a megújított alapszabály hivatalos elfogadtatásával vesződjenek. A kutatómunkát az is nehezíti, hogy az idő előrehaladtával a különféle tszfelülvizsgálatok során a szövetkezetek mind kevesebbet vallottak be helyi megoldásaikból. Ez az óvatosságukat és a gyanakvásukat tükrözte. 1957 tavaszától ugyanis a termelőszövetkezeti. kezdeményezések addigi, döntően pozitív megítélését egyre gyakrabban bíráló, elítélő vélemények váltották fel. Jól nyomon követhető ez a váltás a korabeli napi és szaksajtóból. 1957 áprilisában a „Szabad Föld” hasábjain már érezhetővé vált a „hűvösödő légkör”. „Megfontolatlanul, heves felbuzdulástól vezettetve számos termelőszövetkezetben - mint rosszat - elvetették a mintaalapszabály több olyan pontját is, amelyről pedig minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy helyes és a mostani viszonyaink között nem tudunk he-
lyébe jobbat állítani. Egyik ilyen pont a munkaegységen alapuló jövedelemelosztás.”21 Hasonló jellegű írások a szaklapokban is megjelentek.22 A „kemény vonal” híveit az agrárpolitikában az FM vezetői képviselték; Dögei Imre földművelésügyi miniszter valamint a miniszterhelyettesek: Keresztes Mihály, Magyari András, Márczis Antal, Szőke Mátyás. A jövedelemrészesedésnél az időbérezést és a részes művelést ellenezték leginkább, valamint ez utóbbihoz kapcsolódva támadták az egyéni, családi területfelosztást. A háztáji gazdaság növelésére irányuló tagsági törekvés is igen sok kritikát kapott. Ez a hozzáállás tükröződött Dögei Imre, földművelésügyi miniszternek a szövetkezetek helyzetét tárgyaló 1957 áprilisi feljegyzésében is. „A termelőszövetkezetek egy része az önállóság örve alapján eltér a mintaalapszabály alapelveitől, a tagoknak órabért, havi bért fizetnek kommenciót mérnek, a földet részes művelésre osztják ki,... Az előzőekben vázolt helyzetet súlyosbítja, hogy a Párt és állami szerveink vezetői közül egyesek nem egy esetben különböző álláspontot foglalnak el az egyes fontos elvi kérdésekben.”23 Dögei Imre bírálata elsősorban a Központi Bizottság mellett működő, Fehér Lajos vezette Mezőgazdasági Osztályra vonatkozott. Fehér Lajosék ugyanis azon a véleményen voltak, hogy ha teret engednek a tagság anyagi érdekeltségét előmozdító jövedelemrészesedési, munkaszervezeti, stb. megoldásoknak, akkor nemcsak a meglévő tsz-ek fognak eredményesebben gazdálkodni, hanem a helyi kezdeményezések felhasználásával eredményesebben - a múltbeli hibák elkerülésével valósíthatják meg a majdani átszervezést. A tsz-ek kezdeményezései körüli vita alapját az a felemás helyzet teremtette meg, hagy 1956-1957 fordulóján az országos vezetés - mint utaltunk rá - több alkalommal is állást foglalt a szövetkezeti ügyekbe való beavatkozások ellen és a tagok azon joga mellett, hogy a szövetkezet működési szabályzatát és jövedelemelosztási formáit maguk határozhassák meg, ugyanakkor hivatalosan mégsem vonta vissza a mintaalapszabályt. Dögeiék ezt a szituációt azért tartották különösen veszélyesnek, mert szerintük e helyi kezdeményezések a központi irányítás hatóerejét nagymértékben gyengítették. E problémának egy aktuális és egy jövőbeli vetületére hívták fel leginkább a figyelmet. Az első arra vonatkozott, hogy a begyűjtésről a felvásárlási rendszerre való áttéréssel, az új gazdasági feltételek közepette a tsz-ek irányában a maradék-elvű jövedelemelosztás volt a 21 22 23
legfőbb megtestesítője az állami akaratnak. Ugyanakkor a jövedelemrészesedés terén kiformálódott helyi megoldások éppen ennek működését bizonytalanították el. Ugyanis minden részes műveléssel, mind az évközbeni természetbeni premizálással kijátszhatóvá vált a maradék-elv, azaz a tagsági igények kielégítése megelőzte az állami kötelezettségek teljesítését. Ez a probléma a Hajdú-Bihar megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának ülésén már 1957 novemberében előkerült. Fülöp Imre, a Mezőgazdasági Osztály vezetője elmondta, hogy „... a tsz zárszámadási hiányok abból is adódnak, hogy túlzott mértékben történik előleg kiosztás, tehát a kötelezettségek rendezése előtt a tsz tagok els6sorban magukat elégítik ki.”24 Ráadásul a tagsághoz kiáramló nagymennyiségű termény csökkentette a tsz-ek áruértékesítési tevékenységét is az állam felé. 1957-ben a Hajdú-Bihar megyei tsz-ek a búza 55, az árpa 52, a kukorica 42, a burgonya 49, a szálastakarmányok 28 %-át osztották szét a tagok között. Ilyen módon egy munkaegységre 1957-ben kukoricából, szálastakarmányból háromszor, árpából, zabból, burgonyából pedig kétszer több terményt osztottak, mint például 1955-ben.25 E fejleményeket távlatilag tehát azért látták aggasztónak, mert tartottak attól, hogy egy későbbi nagyszabású kollektivizálás során az 1956 októbere után továbbműködő, az állam érdekeire nem túlságosan figyelő téeszek példáját veszik majd át az újonnan létrejövő szövetkezetek. Az FM vezetői a termelőszövetkezeti „elhajlások” felszámolásáért indított küzdelemben nemcsak a saját, hanem a tanácsapparátust, pontosabban annak mezőgazdasági osztályait is felhasználták. Éppen e célból bizonyos időköztökben (havonta, kéthavonta) tanácskozásra hívták össze a megyei mezőgazdasági osztályvezetőket és a tsz-csoport vezetőket. Hajdú-Bihar megyében a tanácsi apparátus igen fogékonynak bizonyult az FM-től érkező útmutatásokra. Ezt jelezte a Megyei Tanács Mezőgazdasági Osztályának 1957 őszi helyzetértékelése. „A revizionista nézetek visszaszorítása terén nagy, jelentőséget tulajdonítottunk a termelőszövetkezetekben a százalékos és részes jövedelemelosztás felszámolásának. A részes és százalékos jövedelemelosztás, mely kezdetben a termelőszövetkezetek felénél általános volt, a zárszámadás készítés idejére 90-ről 16-ra csökkent le. A százalékos alapon való részesedés hátrányait közgyűléseken, tanfolyamokon, a sajtó hasábjain 24 25
ismertettük és a termelőszövetkezeti tagság többségét sikerült is meggyőzni a százalékos alapon való részesedés helytelenségéről.”26 A munkaegység-rendszerhez való visszatérítés irányába hatottak a tsz-ek gazdálkodási környezetének változásai is. Így például a járási bankfiókok előleghitelt csak munkaegység elszámolásra adtak.27 A 3004/1958. sz. rendelet is erőteljes hatást gyakorolt a tsz-ek munkadíjazási rendszerére.28 A természetbeni részesedés csökkentését, s így az árutermelés fokozását célozta az, hogy a rövidlejáratú hitelek fedezetét szerződéses áruszállításban állapították meg. Az ilyen típusú hitel felhasználható volt előlegfizetésre is, de csak abban az esetben, ha munkaegység alapján történt az elszámolás az adott téeszben. Ugyancsak a természetbeni jövedelemrészesedés ellenében hatott a tsz-ek jövedelemadójának módosítása is.29 Az FM „keményvonalas vezetőinek”, valamint a helyi irányítószerveknek a tsz-eket a kötelező mintaalapszabály keretei közé visszatuszkolni igyekvő akciói, illetve ezek egyre erőteljesebb jelentkezése érdekes „kaméleon-reakciót” eredményezett a szövetkezeteknél. Ez annyit jelentett, hagy a gazdaságok többsége ügyesen „színt váltott”, s az addigi kezdeményezéseik lényegi vonásainak megmentésére törekedve, azokat új - a párt és állami irányítószervek elvárásaihoz igazodó, tetszetős – „ruhába” öltöztette. A termelőszövetkezeti munkadíjazás palettája ilyen módon igen sokszínűvé vált. A téeszeknél az alábbi főbb munkadíjazási módozatok jelentkeztek: munkaegység-rendszer sommás szakmányelszámolással, munkaegység-rendszer eredményesség (hozamok) alapján való munkaegység premizálással, munkaegység melletti nagymértékű természetbeni premizálás, forintegység rendszer.30 Ez a felsorolás rámutat a legfőbb közös jellemzőre, vagyis arra, hogy mindegyik változat alapját valamilyen módon a munkaegység-rendszer képezte. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek ilyen módon akarták demonstrálni azt, hogy a kapitalista csökevénynek titulált részes művelés és a napszámbért idéző készpénzfizetés helyett valami kevésbé gyanúsat alkalmaznak. A Hajdú-Bihar megyei termelőszövetkezetekben legelterjedtebbé a különféle premizálási formákkal kiegészített munkaegység vált. Helyen26 27 28 29 30
ként az eredményességi munkaegységet is bevezették.31 Ez utóbbi forma lényegét tekintve, hozam vagy végtermék szerinti munkadíjazást jelentett. Megtervezték ugyanis az élőmunkaráfordításokat munkaegységben, a termelőegységenkénti hozamokat pedig mennyiségben ( q-ban, hl-ben, stb. ), s a kettő hányadosából megállapítható volt a megtermelt minden egyes q, hl, stb. termék után jóváírható munkaegységek száma. E munkadíjazási formánál a fölöslegesen végzett, a termelést nem növelő munkák nem kerültek elismerésre, ami arra ösztönözte a tagokat, hogy a szükséges munkákat a tőlük telhető legjobb minőségben és a legmegfelelőbb időben, vagyis úgy és akkor végezzék el, amikor ezeknek a legnagyobb a termelést fokozó hatásuk. Ugyanakkor e rendszer kedvező hatása a maga teljességében csak az egyéni munkahelyeknél érvényesült. A Hajdú-Bihar megyei tsz-ek az eredményességi munkaegységet főleg az állattenyésztésben vezették be. A növénytermesztésben döntően azért nem terjedt el, mert a párt és tanácsi irányítószervek nagyon ellenezték az egyéni, családi területfelbontást. Akadtak persze olyan „bátrabb” tsz-ek is - főleg ott ahol maga a járási vezetés is „belátóbb” volt -, melyek úgy hagytak fel a közvetlen termékrészesedéssel, s tértek rá az eredmény szerinti munkaegységrészesedésre, hogy nem termelőegységenként, hanem egyénenként írták jóvá a hozamoktól függő eredményességi munkaegységet. Így döntöttek pl. a földesi Petőfi, a szerepi Előre, a sárrétudvari Béke és a tetétleni Haladás tsz-ben is. Az a tény, hogy az említett gazdaságok mindegyike a püspökladányi járásban működött, mutatja, hogy mekkora hatása volt a járási irányítószervek kompromisszumkészségének. Az 1957-ben részesművelést alkalmazó tsz-ek többnyíre úgy oldották meg a kényszerű átállást, hogy a közvetlen termékrészesedés helyett prémiummal kiegészített munkaegység-rendszert alkalmaztak. A premizálásnak többféle formája terjedt el.32 A két alaptípus abból adódott, hogy a termelési terv teljesítése esetén, avagy a tervteljesítéstől függetlenül, az egész termés után járt-e a prémium. Maga a prémium kifejezhető volt munkaegységben, közvetlenül terményben, illetve pénzben. Mindezek kombinációjából számos premizálási módozat született, melyek közül a párt- és állami vezetés a tervteljesítés alapján, plusz munkaegységet adó típust favorizálta leginkább. Legkevésbé pedig - a maradék-elv „kijátszása” miatt - az egész termés (hozam) utáni, előre meghatározott százalékú, természetbeni premizálást támogatták. Ezt az utóbbi típust a hivatalos 31 32
szervek sokáig burkolt részesművelésnek tartották, s emiatt elég sok támadás érte az ilyesfajta premizálást alkalmazó tsz-eket. Az eddigiekben áttekintett termelőszövetkezeti kezdeményezések legalizálására a kollektivizálás előtérbe kerülése miatt már nem kerülhetett sor. Ez azonban nem jelentette egyúttal azt, hogy kivesztek volna a szövetkezetek gazdálkodási gyakorlatából. Az előzőleg leírt „kaméleoneffektus” révén lehetővé vált, hogy a kollektivizálás alatt informálisan tovább éltek az említett ösztönzési megoldások, 1959 novemberében a Hajdú-Bihar megyei főügyész arról számolt be a Megyei Tanács egyik vb-ülésén, hogy a tsz-ek nem tartják be az alapszabályt, s ez a jelenség egyre inkább terjed a megyében.33 ************ 1959 folyamán, miközben az adminisztratív eszközökkel operáló, az FM vezetői által képviselt problémakezelés nem bizonyult igazán hatékonynak, addig a szűk keretek közé szorított, sokszor csak informálisan érvényesülő helyi ösztönzési megoldások elősegítették a téeszen belüli érdekeltségű problémák feloldását. A korabeli dokumentumok vizsgálata során kiderült, hogy a legfelső politikai vezetés felismerte, ezek a helyi kezdeményezések alkalmasak lehetnek a téeszbe behátráló kis- és középparasztokkal való minimális „kiegyezés” elérésére. E felismerést elősegítette, hogy egyrészt már adva voltak az 1956 októbere után továbbműködő tsz-ek tapasztalatai a tagság anyagi ösztönzésének lehetséges módozatairól, másrészt pedig az MTA Mezőgazdasági Üzemtani Intézetében valamint a Közgazdaságtudományi Intézetben időközben megindult e kérdéskör tudományos kutatása is. Ennek részeként két Hajdú-Bihar megyei tsz - a földesi Lenin és a nádudvari Vörös Csillag - munkadíjazási rendszerét is tanulmányozták. Az értékelések azt mutatták, hogy ha bizonyos keretek között eltérést engedélyeznek a munkaegység-rendszertől vagy éppen a brigádszervezettől, akkor nem felbomlasztják, hanem éppen ellenkezőleg - az anyagi érdekeltségben rejlő erők aktivizálásával erősítik a tsz-t. Az MSZMP-vezetés módosuló állásfoglalása kapcsán bizonyos kényszerítő tényezőkről is szót kell ejteni. A Kádárék által felvállalt életszínvonal-politikának alappillére volt a lakosság kielégítő élelmiszerellátása. A kollektivizálás révén a termelőszövetkezetek váltak az árutermelés 33
fő letéteményeseivé. Elég hamar kiderült viszont, hogy az átszervezés gyors ütemével együtt járó beruházási igényekre az államvezetés nem volt felkészülve. Ebből következően a mezőgazdasági termelés, árutermelés növelésében a nagyüzemi technika mellett még hosszabb távon számolni kellett az emberi munka, pontosabban az emberi munkakedv meghatározó szerepével. Az átszervezés időszakában azonban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek munkaerő-ellátottsága terén számottevő problémák jelentkeztek. A tagság kb. 6 %-a egyáltalán nem vett részt a közös munkában. Ez az arány a nyugdíjasokkal, öregségi, ill. munkaképtelenségi járadékosokkal együtt a 23 %-ot is elérte.34 Mindez kiegészült még a munkapotenciál jelentős csökkenésével. 1958-ban a tagok 56 %-a még 40 évesnél fiatalabb volt a Hajdú-Bihar megyei tsz-ekben. A kollektivizálás vége felé azonban már csak a tagság egyharmada tartozott ide, azaz kétharmada már 40 évesnél idősebb, sőt 28 %-a már 60 fölött volt.35 A termelőszövetkezetekben jelentkező munkaerő valamint munkafegyelmi problémák kezeléséhez az MSZMP KB 1959. október 22-i határozata új stratégiát adott, melynek fő mozgatórugója az anyagi ösztönzők aktivizálása lett. „...szélesebb méretekben kell elterjeszteni a munkaegységrendszert tovább fejlesztő munkadíjazási és jövedelemelosztási módszereket, az eredményességi munkaegységet, a munkaegység garantált díjazását és más olyan formákat, amelyek a tagság érdekeltségét a mezőgazdasági munkákban, s a nagyobb termés-hozamokban jobban biztosítják.”36 Az új problémakezelés további megerősítést kapott az MSZMP 1959 december elején megtartott VII. kongresszusán is.37 Mindezek hatására a Hajdú-Bihar megyei pártaktívaülés még decemberben napirendre tűzte a termelőszövetkezeti munkadíjazás, premizálás főbb kérdéseit. Az országos szövetkezeti politikában megindult változások szembetűnő megnyilvánulása volt a földművelésügyi tárca élén lezajlott csere. Dögei Imrét leváltották, s helyére Losonczi Pál, barcsi tsz-elnököt nevezték ki. A formálódó új irányvonal hatása érződött azon a tervezeten is, melyet a Központi Bizottság mellett működő Mezőgazdasági Osztály a tsz-tagság anyagi ösztönzésének lehetőségeiről készített, s küldött szét véleményezésre.38 A megyéktől beérkezett észrevételekből megállapítható, hol vi34 35 36 37 38
szonyultak jobbról, ill. balról a KB Mezőgazdasági Osztály által képviselt agrárpolitikai irányvonalhoz. A „skálán” valahol középütt foglalt helyet reagálása szerint a Hajdú-Bihar megyei Pártbizottság.39 Helyeselték, időszerűnek tartották a fentről jövő kezdeményezést, ugyanakkor bizonyos kérdésekben eléggé merevnek bizonyultak. Nem értettek egyet például olyan módszerek propagálásával, amelyek a munkaegység-rendszer kikapcsolásával javasolták megoldani a munkák díjazását és a jövedelem elosztását. A részes műveléssel kapcsolatban még keményebben fogalmaztak. Mivel még átmeneti alkalmazásával sem értettek egyet, így azt javasolták, hogy ne szerepeljen a KB Mezőgazdasági Osztály ajánlásai között. Az indokuk az volt, hogy a megye területén harcot kell folytatni e módszer visszaszorítása érdekében, és ha egy KB vagy PB határozatban megjelentetnék, illetve javasolnák a tsz-ek felé, akkor az azt jelentené, hogy ők többé nem tudnák megakadályozni e módszer széleskörű elterjedését. Az 1960-as esztendő fejleményei hamarosan igazolták a Hajdú-Bihar megyei vezetés aggodalmait. A Politikai Bizottság 1960. február 16-i határozatával, valamint a már említett minisztercserével a szövetkezeti politikában olyan fordulat következett be, mely előmozdította, hogy a legfelső szinten felvállalják azt a problémakezelést, amely a tsz-ek szintjén, helyileg már bevált, s lényegében az anyagi ösztönzök aktivizálásáról szólt. Ez a fordulat, mely eddig teljességgel elkerülte a szakirodalom figyelmét, az 1960-as évekre vonatkozóan lényegében meghatározta hogyan viszonyult az MSZMP vezetés az agrárszféra problémáihoz. Az 1960-as irányváltás lényege az a felismerés volt, hogy a tszeknél kialakult munkaerőhiány s munkafegyelmi gondok fő okát a tagok érdektelenségében jelölték meg. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy adminisztratív korlátozásokkal valamelyest mérsékelni lehet ugyan a mezőgazdasági munkaerő elvándorlását, azt viszont már nem lehet elérni, hogy a tsz-ben maradók szorgalmasan dolgozzanak a közös gazdaságban. A megoldást abban látták, hogy át kell térni azokra az ösztönzési módszerekre, amelyekkel megvalósítható a tagság anyagi érdekeltsége. „ A Politikai Bizottság szükségesnek tartja a helyi viszonyoknak leginkább megfelelő, a munkaegységrendszert továbbfejlesztő bevált munkadíjazási és jövedelemelosztási módszerek szélesebb körű elterjesztését.”40 A PB e határozatát annak idején mindössze a megyei és járási pártbizottságok, a földművelésügyi és a pénzügyminiszter, valamint a Terme39 40
lőszövetkezeti Tanács elnöke kapta meg. Ebből nemcsak az következett, hogy eme fontos döntésre csak az utóbbi években kibővült kutatási lehetőségek révén derült fény, hanem az is, hogy a dogmatikus nézeteket valló helyi vezetés miatt sok helyütt csak megkésve érvényesült a hatása. Ezt példázza Hajdú-Bihar megye esete is. A Megyei Pártbizottságon 1960. február 22-én lezajlott egy tanácskozás, ahol a járási, városi pártbizottsági titkárok a tanácselnökökkel együtt a részes művelés ellenében foglaltak állást. „A részesművelést elítéljük, mint a szocialista jövedelemelosztás elvével összeegyeztethetetlen módszert.”41 A Hajdú-Bihar megyei párt- és tanácsi vezetés egyetértett abban is, hogy területükön a részes műveléssel kapcsolatos legfőbb veszélyt az un. nádudvari módszer jelenti.42 A nádudvari Vörös Csillag téeszben a leginkább munkaigényes növények esetében ( pl. kukorica, cukorrépa, burgonya, stb.) az elvégzett munkáért járó munkaegységen felül a termés egy előre meghatározott hányadát (10-20%-át) is odaadták a növényápolásban, betakarításban résztvevő tagoknak. Éppen az utóbb említett sajátosság miatt a megyei vezetés ezt a munkadíjazási formát egyértelműen részesművelésnek tartotta. Továbbterjedésének megakadályozására „blokád” alá vették a tsz-t. Egyrészt korlátozták, hogy tapasztalatcsere címén termelőszövetkezeti vezetők látogassanak a szövetkezetbe, másrészt pedig a nádudvari tsz vezetőit figyelmeztették arra, hogy jövedelemelosztási módszerüket más tsz-eknek ne adják tovább. A „blokád" bevezetésére egy korabeli jelentés szerint azután került sor, hogy 1960 május végén Nádudvaron 145 termelőszövetkezeti vezető részvételével tapasztalatcserét szerveztek. S annak ellenérc, hogy a Megyei Tanács mezőgazdasági ügyekért felelős elnökhelyettese „a tapasztalatcsere előtt nyomatékosan hangsúlyozta, a részes művelést ne tanulják meg”, a nádudvari találkozó elősegítette a terjedését. A biharkeresztesi, berettyóújfalui, derecskei járásban, ahol addig nem alkalmazták, igen gyorsan elterjedt.43 A Megyei Pártbizottság Mezőgazdasági Osztályának havi jelentéseiből kiderült, hogy a nyári növényápolási valamint betakarítási munkák közeledtével egyre erőteljesebben jelentkezett a tagság törekvése a részes művelés bevezetésére.44 E nyomást érzékelve módosult a megyei vezetés 41 42 43 44
álláspontja. A követendő irányvonalat 1960 június közepén a megyei tanácselnök így határozta meg. „A részes műveléssel kapcsolatban igazat adok azoknak, akik azt mondják, hogy fel kell lépni ellene. Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy ez kapitalista csökevény, de jár néhány helyen az emberek szocialista öntudata elmaradt az általuk megtett lépéstől, vagyis beléptek a tsz-be, de ezzel még nem lettek szocialista típusú parasztemberek. Ezért ebben a kérdésben, most az átmeneti időszakban elvi engedményeket kell tenni. Most az a fontos, hogy a növényápolást elvégezzék ... A jövő évben harcot indítunk a részes művelés ellen. Ebben országos állásfoglalásra is szükség van. Az idén tehát mint szükséges rosszat megengedjük de kifejezésre juttatjuk hogy nem vagyunk hívei.”45 A Hajdú-Bihar megyei vezetés által sürgetett országos állásfoglalás nem sokáig váratott magára, viszont jelentősen eltért attól, amit a megyei irányítószervek vártak. A Központi Bizottság 1960. október 29-i ülésén az alábbi igazodási pontokat jeltölték meg. „A közös gazdaság megszilárdítása és fejlesztése érdekében a szövetkezeti tagság politikai öntudata fokozásának mindennapos feladata mellett gondot kell fordítani az anyagi érdekeltség helyes érvényesítésére. A jelenleginél is szélesebb körben szükséges alkalmazni a prémiummal kiegészített munkaegységrendszert. A Központi Bizottság továbbra is helyesnek tartja a munka szerinti elosztás szocialista elvének megfelelő egyéb jövedelemelosztási formák alkalmazását is. (Például a termelés eredményének mértékétől függő munkadíjazást, a végzett munka pénzbeli elszámolását. ... fel kell lépni a merevség és értetlenség ellen, amely a munkaegységrendszert továbbfejlesztő helyes módszerekkel szemben több helyen megmutatkozik. Minden esetben a közgyűlés döntsön abban, hogy a jövedelemelosztás melyik formáját alkalmazzák. Arra kell törekedni, hogy lehetőleg minden egyes termelőszövetkezet rendszeresen, havonta fizessen előleget. ... Azokban a termelőszövetkezetekben, ahol kevés a rendelkezésre álló munkaerő és a gép, az időszerű munkák elvégzése másként nem biztosítható, egyes kultúráknál - kapások, szőlő, szálastakarmányok betakarítása - a munkaegységrendszer kiegészítéseként átmenetileg és szükségmegoldásként alkalmazni lehet a részesművelést is.”46 45 46
Míg a termelőszövetkezeti kezdeményezésekre vonatkozó, korábbi állásfoglalások megmaradtak az általános irányelvek szintjén, azaz csak annyit rögzítettek, hogy a különböző elosztási formák feleljenek meg a szocialista jövedelemelosztási elveknek, addig az október 29-i KBhatározatból egyértelműen kiderült, hogy mely konkrét megoldások kaptak legális elismerést. A legfelső pártvezetés által létrehozott „védőhálóra” - mint láttuk - igen nagy szükség volt, ugyanis a helyi párt- és tanácsszervek részéről „sok meg nem értés” volt tapasztalható a termelőszövetkezetek kezdeményezéseivel kapcsolatban. E probléma feloldását, az „egynyelvűség” kialakítását célozta, hogy az említett párthatározatok folytatásaként a Földművelésügyi Minisztérium is egyértelművé tette az álláspontját. 1961. január 11-én a földművelésügyi miniszter közzétette a termelőszövetkezeti jövedelemelosztás és munkadíjazás formáira vonatkozó ajánlásait.47 A minisztériumi irányelvek „ars poetica”-ja a Központi Bizottság - már említett 1960. októberi határozatával csengett egybe, azaz a téeszek gyors megerősödésének meghatározó tényezőjét a szövetkezeti parasztság szorgalmas munkájában jelölték meg. Ennek legfőbb feltételét pedig a tagság anyagi érdekeltséget fokozó eszközök, módszerek alkalmazásában látták. Az új agrárproblémák kezelési stratégia formálódásában az 1961-es év jelentőségét az adta, hogy ez volt az első olyan esztendő, amikor az országos párt és állami vezetés egyöntetűen szorgalmazta a tsz-tagok anyagi érdekeltségét biztosító munkadíjazási és munkaszervezési formák minél szélesebb körű alkalmazását. Ebben a közegben a téeszeknek végre nem kellett titkolniuk a de jure alapszabály-ellenes, ugyanakkor a gyakorlat által igazolt kezdeményezéseiket. Sőt, az esetleges megyei, járási ellenállással, akadékoskodással szemben is számíthattak a legfelső vezetés támogatására. Az országos irányítószervek által szőtt védőháló jótékony hatását, erejét példázza az un. nádudvari módszer politikai megítélésének változása. A helyi vezetés tiltólistájáról - mint utaltunk rá - 1960 nyarán került át ez a munkadíjazási mód a szükségmegoldásként megtűrt jelenségek közé. A megyei vezetés véleményének további módosulása azzal függött össze, hogy a földművelésügyi miniszter - előzőleg említett - ajánlásai közé ez a forrna is bekerült. (Hozzátehetjük legerőteljesebben ekkor még nem ezt, hanem a terven felüli premizálást javasolták a tsz-eknek.) Mindebből a Hajdú-Bihar megyei vezetésnek is le kellett vonnia a következtetést, amit 47
sürgetett az is, hogy a „Népszabadság” hasábjain megjelent egy - a megyei vezetést erősen bíráló - cikk a nádudvari Vörös Csillag tsz „blokádjáról”.48 Az immáron elkerülhetetlen önkritikára a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának 1961. március 7-i ülésén került sor. ”A tsz-tagság anyagi érdekeltségének biztosítása terén az elmúlt évben több vonatkozásban komoly hibákat követtünk el. A Nádudvari Vörös Csillag tsz jövedelemelosztási rendszerét hosszú ideig részesművelésnek tekintettük és mint ilyet ellentétesnek a szocialista elosztás elvével. Ezért ennek a módszernek elterjedését elleneztük. Nem ismertük fel idejében, hogy ez a módszer nem részesművelés, mert a tsz-tagok jövedelmük túlnyomó többségét munkaegység alapján szerzik és a 10-20 %-os részesedés egyes növényféleségeknél csak mint kiegészítő anyagi ösztönzés vehető figyelembe.”49 A módosuló gazdaságpolitikai környezet bátorítólag hatott a Hajdú-Bihar megyei mezőgazdasági termelőszövetkezetekre. Egy 1961 őszi megyei felmérés szerint a tsz-ek 85 %-ában alkalmaztak egy- vagy többféle premizálást.50 A munkaegység-rendszert leggyakrabban az össztermelésből való prémiummal (un. nádudvari módszer) vagy a célprémiummal egészítették ki. A gazdálkodási gyakorlat tehát azt mutatta, hogy az FM irányelvek legnagyobb erővel ugyan a terven felüli premizálást ajánlották, de a kedvezőtlen időjárás valamint a járási mezőgazdasági osztályok által gyakorta túlfeszített tervek megszüntették e forma ösztönző erejét. ******************* Az 1961-es esztendő tapasztalatainak értékelését, figyelembevételét mutatta, hogy az FM 1962-re szóló munkadíjazási javaslatai között első helyen már az össztermésből való premizálás szerepelt.51 E döntésben nemcsak a terven felüli premizálás hitelvesztésével való szembesülés tükröződött, hanem annak felismerése is, hogy a nádudvari módszer alkalmazása esetén összeegyeztethető volt a tagság, a tsz és az állam érdeke. Ezt az említett munkadíjazási forma úgy érte el, hogy 30 %-ban maximálták az össztermés tagsághoz kiáramló hányadát ( 20 %-ot a növénytermesztésben ténylegesen résztvevők, 10 %-ot pedig a többiek között osztottak 48 49 50 51
szét ). Ilyen módon tehát sem a termelőszövetkezeti áruértékesítés, sem pedig a közös állatállomány érdeke nem szenvedett csorbát. Az 1962. évi munkadíjazási ajánlásokat befolyásoló, eddig sorra vett tényezők mellett említést kell tenni még egy körülményről, melyet szintén számításba vettek az irányítószervek.1962-ben ugyanis lejárt a hároméves kilépési tilalom azok számára, akik 1959-ben kerültek be a tsz-be. Várható volt, hogy közülük sokan - mivel annak idején nem önszántukból léptek be - élnek majd ezzel a lehetőséggel. Az össztermelésből való premizálás valamint a részes művelés szélesebb körű bevezetésétől tehát a kilépési törekvések elhárítását vagy legalábbis enyhítését várták. Mindezek hatására módosult a párt- és állami vezetés véleménye a részes művelésről is. Korábban ezt a formát csak átmenetileg alkalmazható szükségmegoldásnak tartották. Az „ideiglenes megoldás” jellege az 1962. évi ajánlásokban is megmaradt, viszont ezt az átmeneti periódust már hosszabb időszakként értelmezték. Az irányítószervek és a tsz-ek közötti párbeszéd eredményeként kell említést tenni arról az újdonságról, hogy 1961-ben megindult a munkaegység-rendszer nélküli munkadíjazás kiterjesztése. E forma nemcsak azért érdemel nagy figyelmet, mert szakítást jelentett egy korábbi, dogmává merevült nézettel, miszerint a téeszben a munka díjazása, a jövedelem felosztása csak a munkaegység-rendszer alapelveinek vagy egyes elemeinek a felhasználásával oldható meg, hanem azért is nagy jelentőségű, mert a tagság ösztönzését elősegítő, eddig érintett formáktól eltérően, terjedésében meghatározó szerepe volt a felülről jövő kezdeményezésnek. Az adott közgazdasági környezetben ugyanis a tsz-ek - néhány kivételtől eltekintve - kizárólag saját pénzügyi alapjaikra támaszkodva képtelenek voltak megvalósítani a készpénz-díjazást. Mutatta ezt, hogy például Hajdú-Bihar megyében önerőből mindössze egy-két gazdaság alkalmazta e formát. A pénzbeni munkadíjazás felső szintű támogatása tükröződött tehát abban, hogy az 1961-es pozitív tapasztalatok alapján, 1962-ben tovább szélesítették ezt a lehetőséget a tsz-ek számára. Az MSZMP új agrárproblámakezelési stratégiája 1962 folyamán a legmagasabb szintű pártfórumokon is megerősítést nyert. A Központi Bizottság március 28-30-i ülésén hozott agrártémájú határozat idevágó része így szólt: „A szocialista mezőgazdaság fejlődésében az erkölcsi ösztönzés mellett döntő szerepe van az anyagi érdekeltség érvényesítésének....Ezért alkalmazzák bátrabban a szocialista elveken alapuló, a munkaegységrendszert továbbfejlesztő és kiegészítő – az adott üzem fejlettsé-
gi fokához igazodó - munkadíjazási formákat.”52 Hasonlóképpen foglalt állást az MSZMP 1962. november 20-24. között megtartott VIII. kongresszusa is.53 1963 elejét, csakúgy mint az 1962-es esztendőét a megelőző év anyagi ösztönzési tapasztalatainak összegyűjtése, tanulmányozása jellemezte.54 1962 folyamán a növényápolási és betakarítási munkák alakulása újfent megerősítette, hogy mennyire szükséges a tagság munkaerejét és munkakedvét aktivizáló jövedelemrészesedési és munkaszervezeti formák további terjedése. Általános tapasztalatként jelentkezett országszerte, hogy a tsz-ek többségénél 1962-ben minden korábbit meghaladó mértékű előrehaladás történt mind a tagok és családtagok munkába vonása, mind az egyes mezőgazdasági munkák időbeni és minőségi elvégzése tekintetében. A Hajdú-Bihar megyei helyzetet így jellemezte egy korabeli tanácsi jelentés. „A munkafegyelem a tsz-ek nagyrészében igen kedvezően alakult az elmúlt évben. Ma már egy pár tsz kivételével nem kell hívni a tagokat, hogy jöjjenek dolgozni, sőt több tsz-ben belső munkanélküliség mutatkozik.”55 A legjobban bevált, a tsz-tagok által leginkább elfogadott és megkedvelt, s emiatt a legszélesebb körben alkalmazott jövedelemrészesedési formának az össztermés meghatározott százalékával kiegészített munkaegység-rendszer bizonyult. Losonczi Pál földművelésügyi miniszter a „Népszabadságnak” adott interjújában a következőképpen nyilatkozott erről. „Különösen a termelési eredményektől függő premizálás különféle formái terjedtek el a szövetkezetekben. Ezek közül is annak a megoldásnak, az úgynevezett nádudvari módszernek van a legnagyobb jelentősége, amely szerint a kapásnövények területét egész évi művelésre vállalják a tagok, s az össztermés meghatározott százalékát kapják prémiumként.”56 Hajdú-Bihar megyében 1963. február 6-án került sor arra az egyeztető tanácskozásra, melyen egyrészt Németh Károly az MSZMP KB titkára, dr. Dimény Imre a KB Mezőgazdasági Osztály vezetője, Hont János a földművelésügyi miniszter első helyettese valamint Szirmai Jenő a SZÖVOSZ elnöke, másrészt pedig a megyei párt- és tanácsi vezetők vettek részt.57 Az országos vezetők megegyeztek a megyei szervekkel, hogy 52 53 54 55 56 57
1963-ban elsősorban a nádudvari munkadíjazási formát ajánlják a termelőszövetkezeteknek. Napirendre került a részes művelés is, melyről egyrészt dinamikus ütemű továbbterjedését, másrészt pedig azt állapították meg, hogy igen jól érvényre juttatta a tagság anyagi érdekeltségét. Az állami támogatással bevezetett készpénzdíjazást értékelve az agrárirányítás országos és helyi vezetői e forma még szélesebb körű bevezetéséről hoztak döntést. ********* A megyei párt- és tanácsi vezetőkkel - a szövetkezeti tagság anyagi ösztönzésének helyzetéről - 1963 elején folytatott megbeszélések egyúttal kapcsolódtak a mezőgazdasági tsz-ek irányítását, valamint tervezési, pénzügyi rendszerét érintő, 1961-1962 fordulóján elindított reformmunkálatokhoz is. Az 1962-1963 folyamán összegyűlt tapasztalatok értékelése azt mutatta, hogy a tsz-ek rendelkezésére álló mozgástérben, mely az irányítás központi szerveinek „féllegális” javaslatai révén fokozatosan tágult, a szövetkezeti gazdaságok a tagság anyagi érdekeltségének megteremtése terén helyi megoldásaikkal eljutottak lehetőségeik végső határához. Azaz a termelőszövetkezetek munkadíjazása, munkaszervezeti, valamint háztáji gazdálkodási kezdeményezései - egy ponton túl - már nem tudták kiegyenlíteni a tagság részesedésére a közgazdasági környezetből és a maradék-elvből adódó hatásokat. A mezőgazdasági reformmunkálatok során teljesen egyértelművé vált, hogy míg a szövetkezeti tagság ösztönzése terén - a fékező tényezők ellenére is - jelentős előrehaladás ment végbe, addig a termelőszövetkezetnek, mint üzemnek az érdekeltsége nem volt biztosítva. Ez egyrészt a tsz-ek gazdálkodási környezetét képező ár-, hitel-, adópolitikával, másrészt pedig a termelőszövetkezeti jövedelemelosztás adott rendszerével függött össze. A tsz-ek önálló elszámolásának és vállalati jellegű gazdálkodásának megteremtéséhez tehát változtatni kellett a közgazdasági és a jogi szabályozáson, csakúgy, mint az állami irányító szervezeten. Ezekre a lépésekre 1966-1967 folyamán került sor. A jelen tanulmányban vizsgált problémakör tehát szoros összefüggést mutat a mezőgazdasági reform történetével. Ugyanis a tagság, a tsz és a hatalom közötti érdekérvényesítési küzdelmek és kiegyezések folyamata, a párbeszéd létrejötte és állandósulása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a gazdaságirányítási reform 1968. január 1-i hivatalos bevezetését
két évvel megelőzve, a mezőgazdaság területén jelentős reformlépésekre került sor. JEGYZETEK [1] Minderről lásd: Dokumentumok a termelőszövetkezeti mozgalom HajdúBihar megyei történetéhez. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár (a továbbiakban: HBML.) Közleményei 10. sz. Szerk.: Gazdag István, Debrecen {a továbbiakban: Db.),1977.; Gazdag István: A termelőszövetkezeti mozgalom kibontakozásának előzményei Hajdú megyében. In. Tanulmányok a marxizmus-leninizmus köréből. Db. 1974.; Gazdag István: A termelőszövetkezeti mozgalom fejlöd6sÓnek áttekintése Hajdú-Bihar megyében 1949-1956 között. In. HBML. Évkönyve Ü. Db. 1975.; Gazdag István: Adalékok a debreceni tanyavilág felszabadulás utáni történetéhez. In. HBML. Évkönyve III. Db. 1976.; Gazdag István: A termelőszövetkezeti parasztság 6letkđrülményei Debrecenben (1948I952). In. HBML. Évkönyve VI. Db. 1979.; Gazdag István: A termelőszövetkezetek szervezése Debrecenben 1948·1956 között. In. HBML. Ëvkönyve VII. Db. 1980.; Komoróczi György: A mezőgazdasági igazgatóságok Hajdú-Bihar megyében 19491950-ben. In. Levéltári Közlemények, 1960.; Ónosi László: A termelőszövetkezeti politika és az irányítás rendszerének fejlődése, különös tekintettel Hajdú-Bihar rnegyére (1948-1978). In. Tanulmányok és források Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának történetéhez. Db. 1973.; Pásti Judit: Kaba felszabadulás utáni mezőgazdaságának néhány kérdése (1944-1947). In. HMBL. Évkönyve R. Db.l983.; Tóth Imre: A mezőgazdaság szocialista átszervezése Hajdú-Bihar megyében (1958-196i). In. Tanulmányok és források Hajdú-Bihar megye munkásmozgalmának történetéhez. Db. 1973.; Virág László: Kötelező beszolgáltatás Hajdú-Biharban 1950 és 1956 között. In. HBML. Évkönyve XIV. Db, 1987.; Zagyva István: A termelőszövetkezeti mozgalom fejlődése Hajdú-Bihar megyében. Db.1974. [2] Gazdag István: A tsz-történetírás levéltári forrásai. In. Dokumentumok a termelőszövetkezeti mozgalom Hajdú-Bihar megyei történetéhez. HBML. Közleményei l0.sz. Db. 1977.; Halász Péter: A termelőszövetkezeti fejlődés regionális történeti irodalma. In. HBML. Évkönyve VII. Db.1980. [3] HBML. XXIII. 2. S.k. Jelentés a tsz-ek helyzetéről, új szövetkezeti formák kialakulásáról és a zárszámadás eddigi tapasztalatairól, (Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság Tsz. Szervezési Osztálya) 195'7. január 3. Minderről bővebben lásd: Zagyva István i.m. Db.1974. 90., 97.; Tóth Imre i.m. Db.1973. 63. [4] A tsz-ek irányításáról, a gazdálkodási kötöttségekről, valamint a tagság, jövedelemrészesedésének 1950-1956 közötti alakulásáról lásd: Gazdag István i.m. Db. 1975. 103-106.,114-115. (5] HBML. XXIII. 2. S.k. Jelentés a tsz-ek helyzetéről, új szövetkezeti formák kialakulásáról és a zárszámadás eddigi tapasztalatairól. (Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság Tsz. Szervezési Osztálya) 1957. január 3. [6j HBML. l.f. 2.fcs.1957. 31. ö.e. 3. doboz. Jelentés a tsz-ek szervezeti helyzetének felülvizsgálatáról a 20B.rendelet alapján. (Debrecen Megyei Jogú Városi Tanács Vb. Mezőgazdasági Osztálya) 1957. május 9. [7] HBML. XXIII. 2. 4.k. Jegyzőkönyv a Hajdú-Bihar megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának üléséről 1956. december 4. (a továbbiakban: HBMT. VB.) (8] Magyar
Közlöny, 1956. november 27. 580. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívása a parasztsághoz! [9] Népszabadság,1957. január 13. A szocializmus eszméi, a magyar hagyományok alapján működjenek a falusi szövetkezetek. (Készül a szövetkezeti törvényjavaslat) [10] Szabad Főld,1957. február 17. Mi lesz az új szövetkezeti törvényben`1 [11] HBML. RRÜI. 2. S.k. Jelentés a tsz-ek helyzetéről, új szövetkezeti formák kialakulásáról és a zárszámadás eddigi tapasztalatairól. (Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság Tsz. Szervezési Osztálya) 1957. január 3. [12] Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) 288.f. 28l1957l2.ö.e. Jelentés az Intéző Bizottság számára a termelőszövetkezeti mozgalom helyzetéről. 1957. május 29. [13] HBML. 1.f 2.fcs. 1957. 3l.ö.e. 3.d. Az MSZMP Hajdú-Bihar megyei Intéző Bizottság jelentése a Központi Bizottság Mezőgazdasági Alosztályának a tsz-ek felülvizsgálatáról.1957. május 8. [14] Lásd: Ónosi László i.m. Db.1973.139-142.; Zagyva István i.m. Db.1974. 90., 97. [15] Az érdekeltségi problematikáról bővebben lásd: Égető Emese: Felhalmozás ás jövedelmezőség a termelőszövetkezetekben. Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1976.; Kelemen Zoltán: Az anyagi érdekeltség és a munkaszervezet összefüggései a termelőszövetkezetekben. In. Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének Évkönyve II. 1958-1959. Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,1961.; Komló László-Kovács Csaba: A közös és egyéni érdek a Ceglédi Nagy Sztálin Termelőszövetkezetben. Agrártörténeti Szemle, 1979. 3-4. sz.; László János: A gazdaságirányítás és a termelőszövetkezetek anyagi érdekeltsége. Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1970.; Simó Tibor: Érdekérv6nyesftés a termelőszövetkezetek formális és informális szervezetében. A Szövetkezeti Kutató Intézet közleményei 161.sz.1981. (16) A munkák munkaegységben történd értékelése, valamint a természetbeni és pénzbeni jövedelemnek a teljesített munkaegységek szerinti év végén való elosztása bő két évtizedig (1931-1953) kizárólagos módja volt a szovjet kolhozparasztok jövedelemrészesedésének. Magyarországon a munkaegység egyeduralma 1951-ben kezdődött. (17] MOL 288.f 28/1957/17.ö.e. A termelőszövetkezetek jövedelemelosztásának kérdései. 1956. december 8. [18] HBML. XXIII. 2. 6.k. Jelentés a mezőgazdasági termelőszövetkezetek 1956/57. évi zárszámadás készítéséről. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály} 1957. november 14. [19] HBML. l.f. 2.fcs. 1957. 3l.ö.e. 3.d. Jelentések a tsz-ek szervezeti helyzetének felülvizsgálatáról. 1957 április-május [20] U.o. [21] Szabad Föld,1957. április 21. Nagyobb önállóság - nagyobb felelősség [22) Lásd: Agrártudornány,1957. 4.sz.1-4. Pál József: A szövetkezeti mozgalom a további fejlődés előtt.; U.o. 6.sz. 1-8. Szőke Mátyás: A gépállomások és a termelőszövetkezetek néhány időszerű kérdése.; U.o. 8.sz. 1-6. Keresztes Mihály: A termelőszövetkezeti mozgalom helyzete és további fejlesztésének feladatai.; Gazdasági Figyelö,1957. 3.sz. A termelőszövetkezeti mozgalom jelenlegi helyzete. [23) MOL 288.f 17l2, ö.e. Dögei Imre feljegyzése a mezőgazdaság szocialista átszervezésének néhány problémájáról.1957. április 16. [24] HBML. XXIII. 2. 6.k. Jelentés a mezőgazdasági termelőszövetkezetek 1956/57. évi zárszámadás készítéséről. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály} 1957. november 14.
[25) HBML. XXIII. 2. 7.k. A termelőszövetkezeti mozgalom helyzete és feladata Hajdú-Bihar megyében. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály) 1958. január 24. [26] HBML. XXIII. 2. 6.k. Jelentés a mezőgazdasági termelőszövetkezetek 1956/57. évi zárszámadás készítéséről. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály) 1957. november 14. [27) Magyar Közlöny, 1958. január 15. 38-42. [28] A termelőszövetkezetek megszilárdításáért és fejlesztéséért. Részletes magyarázat a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 3004/1958. sz. határozatához. Bp.1958, [29] A 11/1958. (Ü.9.) Korm.sz. rendelet szerint a pénzbeli részesedés után 5 %, a természetbeni után 10 % lett a jövedelemadó. {Korábban a természetbeni és pénzbeni részesedés után azonos adókulcsot állapítottak meg.) Lásd: Mezőgazdasági termelőszövetkezetekre vonatkozó jogszabályok. Bp.1959. 53. [30) MOL 288,f. 28/1958/14.ö.e. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek mintaalapszabálya és az attól eltérő rendszerek, valamint az egyszerű szövetkezeti formák üzemi vizsgálata. [31) HBML. XXIII. 2. 7.k. A termelőszövetkezeti mozgalom helyzete és feladata Hajdú-Bihar megyében. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály} 1958. január 24. HBML. XXIII. 2. 9.k. Jelentés a mezőgazdasági termelőszövetkezetek 1957/58. évi zárszámadásáról. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály) 1959.január 20. [32] E kérdéskörrel behatóan foglalkoztak az alábbi művekben: Komló László: A munka értékelése és díjazása a termelőszövetkezetekben. Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1962. 292-304.; Bíró Ferenc-Kovács Zoltán: A munkadíjazás és jövedelemrészesedés rendszere és alkalmazása termelőszövetkezeteinkben. Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,1964. 82-89. [33) HBML. XXIII. 2. 12.k. Jegyzőkönyv a HBMT, VB. 1959. november 19-i üléséről. [34] HBML. l.f. 2.fcs.1960. 52.ö.e. 8.d. Jelentés a Hajdú-Bihar megyei tsz-ek 1959. évi zárszámadásáról. ( MNB } 1960. február [35) HBML. l.f 2.fcs. 1960. 52.á.e. 8.d. Jelentés a tsz-ek megszilárdításáról és javaslat a termelőszövetkezeti mozgalom továbbfejlesztésére. { MSZMP Hajdú-Bihar megyei Bizottság Mezőgazdasági Osztálya ) 1960. augusztus 16. [36] A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. Második, bővített kiadás. Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1973. ( a továbbiakban: Az MSZMP határozatai ...1956-1962 } 392. [37) Az MSZMP VII. kongresszusának jegyzőkönyve, Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1960. 558-594. [38] MOL 288.f. 28/l960/2.á.e. Javaslat a termelőszövetkezeti tagság anyagi érdekeltségének fokozására, a különböző munkadíjazási és jövedelemelosztási módszerek alkalmazása által. 1960. január 29. [39) MOL 288.f. 28/1960/2.ö.e. Az MSZMP Hajdú-Bihar megyei Bizottságának feljegyzése "A termelőszövetkezeti tagság anyagi érdekeltségének fokozása a különböző munkadíjazási és jövedelem elosztási módszerek alkalmazása által" című anyaghoz. [40] MOL 288.f 5/170.á.e. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1960. február 16-i üléséről. [41] HBML. l.f 2.fes. 1960. 49.ö.e. 8.d. Jegyzőkönyv az 1960. február 22-én megtartott tanácskozásról. [42] Az ún. nádudvari módszerről bővebben lásd: Bíró Ferenc-Kovács Zoltán: A munkadíjazás és jövedelemrészesedés rendszere és alkalmazása termelőszövetkezete-
inkben. Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1964. 82-89.; Cserkúti-Gazdag-Szabó: A nádudvari Vörös Csillag Tsz gazdálkodási módszerei. Bp. Mezőgazdasági Kiadó,1965. [43) HBML. XXIII. 2.14.k, Jegyzőkönyv HBMT. VB.1960.június 14-i üléséről. [44) HBML. l.f. 2.fcs. 1960. 52.ö.e. 8.d. Havi jelentések az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztályának a termelőszövetkezeti mozgalom helyzetéről. (MSZMP HajdúBihar megyei Bizottság Mezőgazdasági Osztálya) 1960. június 8., július 7. [45) HBML. XXIII. 2.14.k. Jegyzőkönyv a HBMT. VB.1960. június 14-i üléséről. [46] Az MSZMP határozatai ...1956-1962. 489-490. [47] Javaslatok a jövedelemelosztás és munkadíjazás formáira a termelőszövetkezetekben. Mezőgazdasági Értesítő 1961. január 1 l. 9-14. [48] Népszabadság,1961. február 11. Megszűnt a „blokád” Nádudvaron [49) HBML. XXIII. 2.18.k. Jegyzőkönyv a HBMT. VB.1961. március 7-i üléséről. [50) HBML. XXIII. 2. 20.k. Az anyagi érdekeltség különböző módszereinek alkalmazása a termelőszövetkezetekben, s azok tapasztalata. (HBMT. VB. Mezőgazdasági Osztály) 1961.november 17. [51] Javaslatok a jövedelemelosztás és munkadíjazás formáira a termelőszövetkezetekben. Az FM kiadása,1962. [52] Az MSZMP határozatai...1956-1962. 556. [53) Az MSZMP VIII. kongresszusának jegyzőkönyve, Bp. Kossuth Könyvkiadó, 1963. [54] MOL 288.f. 28/1963/37.á.e. Tájékoztató jelentés a megyei párt- és tanácsi vezetőkkel folytatott megbeszélésekről. U.o. 39. á.e. Feljegyzés az 1963. február 28-án tartott országos mezőgazdasági értekezletről. [55] HBML. XXIII. 2. 27.k. Jegyzőkönyv a HBMT. VB.1963. május 7-i üléséről. [56J Népszabadság, 1962. október 30. Losonczi Pál földművelésügyi miniszter nyilatkozata az őszi munkákról, a szövetkezeti tervezésről és az idei év néhány tapasztalatáról [57] HBML. l.f. 2.fcs.1963. 6l.ö.e. 6.d. Tájékoztató jelentés az 1963. február 6-án megtartott értekezletről.