Emmánuel Velünk az Isten

A KAPOSVÁRI EGYHÁZMEGYE LAPJA ✤ 18. évfolyam, 4. szám 2016. december

Emmánuel – Velünk az Isten

Egykori betlehem Niklán Fotó: Kovács Tibor

„Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról ott termett a pusztulásra szánt föld közepén, mint egy zord harcos.” (Bölcs 18,14-15) Szorongások és gyötrelmek közepette, amikor Júdát a környező országok fenyegetik (Ácház király idejében) – „megremegett a király szíve és népének szíve, mint ahogy megremegnek az erdő fái a széltől” (Iz 7,2b) – hangzik az Úr vigasztaló ígérete: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el.” (Iz 7,14) (Folytatás a 7. oldalon)

Somogyiakat is díjazott a Caritas A Katolikus Karitász jubileumi évében 53 önkéntes részesült Caritas Hungarica Díjban, amelyet október 8-án adott át Spányi Antal püspök és Écsy Gábor igazgató Budapesten, a Magyar Szentek Templomában. (Folytatás a 2. oldalon)

Fotó: Kovács Tibor

Andocs Máriája Andocsra, Somogyország talán legkedveltebb búcsújáróhelyére a legenda szerint 1520-ban a szentéllyel együtt az angyalok hozták a Máriaszobrot Kalocsáról. Ha játszadozunk a település betűivel, akkor rájövünk: könnyedén kirakható belőlük a csoda szó. Évszázadok során betegek ezrei nyertek itt gyógyulást a Csodatévő Szűz jótéteménye által, akinek a mohácsi vész elől „iderepített” szobrát ma is a liturgia színe szerint öltöztetik. (Folytatás a 8-9. oldalon)

TARTALOM Országos Cursillo 3 Kaleidoszkóp kispapoknak 5 Marcali zarándoklat 11 Karácsonyi mese 12-13

Somogyiakat is díjazott a Caritas (Folytatás az 1. oldalról) A Katolikus Karitász vezetősége 2012-ben alapította meg a Caritas Hungarica Díjat, amelynek célja elismerni és értékelni a karitász önkéntesek különböző szociális területeken végzett példaértékű munkáját. A díj további célja az önkéntesség társadalmi megítélésének növelése, a karitatív tevékenységre való buzdítás. A Kaposvári Egyházmegye három díjazottja: Czár Zoltánné (Balatonboglár), Mászlai István (Siófok) és Tóthné Zelei Ida (Kaposvár). Czár Zoltánné a balatonboglári karitász csoport vezetője. Immár 15 éve szolgálja a rászoruló híveket Balatonbogláron és Ordacsehiben. Feltérképezi és látogatja a szükségben levőket, együttműködik a családsegítő szolgálattal. Irányította az európai uniós élelmiszeradományok kiosztását, szervezi a helyi gyűjtéseket. A nehéz helyzetbe került családok lelki és anyagi támogatása szívügye. S teszi mindezt csendben, titokban, s közben nem engedi, hogy bal keze tudja, hogy mit tesz a jobb. Mászlai István a siófoki nyugdíjas éveit nem a strandon, hanem a város rászorulói és szegényei körében tölti. Önzetlenül, sajátjából is nem keveset

áldozva – legyen az idő, energia vagy éppen anyagi lehetőség – segít, figyelmesen jelen van, és felmérve a szükséget, tűzön-vízen át megkeresi a lehetőséget. A karitászmunka továbblendítése érdekében bármilyen akadályt leküzd, a fejében megszületett ötletek előbb vagy utóbb biztosan valósággá válnak. Tóthné Zelei Ida a kaposvári Szent Imre Plébánián gondoskodik a karitász zökkenőmentes működéséről. Az ő pontossága és precizitása

a garancia rá, hogy a havonta több száz kilogramm élelmiszert gyűjtő és osztó csoport zökkenőmentesen tudja végezni szolgálatát. A karitatív munka motorjaként szervez, utánajár, odamegy, megkeres, egyeztet, s közben a hosszú évek során sem feledkezett meg arról, hogy mennyire fontos a személyes látogatás, az egyénre szabott megoldás, az apró kedvességek és a gondoskodó odafigyelés. A kitüntetetteknek lapunk olvasói nevében szeretettel gratulálunk!

Szent Vendel emlékezete Göllében Október 20-a szülőfalumban 1954 óta fogadott ünnep. Akkor pusztított egy nagy marhavész-járvány a Dél- Dunántúlon, így többek között Attalában, Göllében és Mágocson is feljegyezték. Elődeink megfogadták, hogy az állattartók és pásztorok védőszentjéről minden évben megemlékeznek, imádkoznak hozzá, hogy jószágaikat védje meg a járványoktól. Előbb egy keresztet (1760), majd 17856-ban kápolnát is építettek tiszteletére a temetőben. A megemlékező szentmisét minden évben itt mutatják be a göllei és az ide zarándokló vidéki híveknek. Szalai Jeremiás prépost-plébános erre az alkalomra Molnár Péter dombóvári káplánt kérte fel a szentbeszéd megtartására. Sajnos az esős időjárás miatt a templomban került sor a megemlékező szent2

mise megtartására, melyen a gölleieken kívül részt vettek dombóvári, kaposvári hívek és elszármazottak is. A szentbeszédben Molnár Péter káplán megemlékezett a szent példás életéről, hitéről, aki már korán jelét adta jámbor-

ságának és a keresztény műveltség, a papság iránti vonzódásának, amit atyja nem jó szemmel nézett. Mint azt a legendákból tudjuk, apja a nyájak őrzését bízta rá, hogy elvonja figyelmét a tanulástól, de épp az ellenkezője valósult meg. A mezők és legelők csendjében a juhok legeltetése közben megérlelődött szívében a remeteség, az Isten utáni vágy. Majd a szentbeszédben megemlékezett a göllei ősök hitéről, reményéről és az utódok számára máig ható példamutatásról. Jómagam, mint helytörténeti kutató is vallom, hogy a múlt feltárása és hűséges ápolása nélkül nem építhetünk szebb és boldogabb jövőt. E zarándoklat is erőt ad a további munka folytatásához és az Istenbe vetett hitem megerősítéséhez. BODÓ IMRE (Dombóvár)

SPIRITUS ✙ A KAPOSVÁRI EGYHÁZMEGYE LAPJA ✙ 2016. DECEMBER

Országos Cursillo Nagykanizsán Nagykanizsán, a Jézus Szíve-templomban és a Piarista Gimnáziumban gyűlt össze országos találkozóra, azaz ultreyára október 8-án a Cursillo mozgalom mintegy háromszázötven magyarországi tagja. A köszöntő után dr. Székely János püspök atya, a Cursillo mozgalom magyarországi lelkivezetője elmélkedett a hiteles apostolkodásról. Hangsúlyozta, Jézus szeretetét közvetítjük egymás felé, és a személynek személyhez szóló meghívása a Jézus felé vezető útra a barátságon keresztül lehetséges. A hitelességhez először is magunkat kell jól karban tartani. Ha Jézusban élünk, akkor tudjuk Őt sugározni. Mint ahogy a szülők akkor adják a legtöbbet

a gyermekeiknek, ha egymást szeretik, Jézus szeretetét is csak akkor tudjuk továbbadni, ha Őbenne, Ővele élünk – tette hozzá János atya. Majd emlékeztetett: Eduardo Bonnín Aguiló, a Cursillo alapítója szerint „a Cursillo annyiban mozgalom, amennyire az ember mozog” – Krisztus felé. Apostolkodásunk legfontosabb része, hogy Jézusnak beszélünk a testvéreinkről. Csak utána beszélhetünk a testvérünknek Jézusról – emelte ki a püspök atya. – Az imának nagyon fontos a szerepe az életünkben. Aki imádkozik, az boldogabb és egészségesebb. A barátságunk felajánlása nem taktika, hanem életforma. Azt szeretnénk, ha testvérünk találkozna Krisztussal, és utána rábízzuk Jézusra, mire indítja őt.

Ezt követően négy tanúságtétel hangzott el arról, mit jelent az ember életében az Úr személyes meghívása. Az ünnepi szentmise főcelebránsa Székely János püspök atya volt, aki mellett hat római és egy görögkatolikus paptestvér szolgált. A liturgiát a nagykanizsai Magvető Közösség zenei szolgálata tette színessé. Szűcs Imre, a kaposvári egyházmegyei Cursillo lelkivezetője, a nagykanizsai Jézus Szíve-templom plébánosa a nap mottójáról – „Bátorság, kelj föl, téged hív!” (Mk 10,49) – szólt prédikációjában. Felidézte, Bartimeust egy közösség biztatja, hogy Jézus hívására bátran lépjen elő. Hozzátette: az igazi szabadságunkat, bátorságunkat a Jézus felé tartó utunkon kell megélnünk. A 21. század a tettek százada, a cselekedeteinkkel, apró jótetteinkkel mutassuk meg Jézust a környezetünkben. A találkozó kiscsoportos beszélgetéssel, majd közösségi megosztással folytatódott, és áldással zárult. Forrás: VÁRDAI JUDIT és ARÁNYI ZOLTÁN Fotó: RAPCSÁK JUDIT és CSÁKÓY GYULA SPIRITUS ✙ A KAPOSVÁRI EGYHÁZMEGYE LAPJA ✙ 2016. DECEMBER

3

Pichler László lapunkban olvasott a szándékról...

Megújult a bizei kőkereszt Marcali Bize városrészének mindenkori legjelentősebb ünnepén, a bizei Vendel napi búcsún ismét jelentős eseményre került sor. Ünnepeltek a falubeliek és az elszármazottak. Találkozott a múlt és a jelen. A megjelentek tisztelegtek egy régi bizei család és utódai előtt, akik kőbe, homokkőbe vésték emléküket, s ezzel létüket maradandóvá tették az általuk felállított köztéri kereszttel, amit ráhagyták Bize lakosságára. A szobor Tálos keresztként a falu egyik jelképévé vált. Az állíttató családról 129 év távlatából már csak keveset tudtunk kideríteni. A temetőben sajnos már semmi jel nem utal ittlétükre. A legtöbb tényt maga a felirat közli: Geiger Anna és Tálas Ádám hagyatékából állíttatta Rádics Mári és Tálas Ferenc. A keresztállítás dátuma 1887, amelynek nyoma van a keresztalapítványok bejegyzésében a plébániahivatalon, és a Historia Domus is megemlékezik az eseményről: „Tálas Ferenc bizei polgár Bize község éjszaki részén kőkeresztet állíttatott és e célra saját földjéből 4 négyszögöl területet a kereszt céljára az egyháznak átengedett s ezt telekkönyvileg is biztosította.” A család a későbbiekben Bizét elhagyta, és vendéglősként Keszthelyre, majd Nagykanizsára került. A faluban 6 kereszt található. A negyedik kereszt – ami egy közlekedési balesetnél sérült meg –, 2014. évi megszentelése után egy cikk jelent meg a Marcali Katolikus Újságban és a Kaposvári Egyházmegye lapjában,

4

a Spiritusban. Befejező gondolata így szólt: „A hat szobor közül már csak kettő várja az emberi segítséget, hogy sokáig a falu múltat idéző emlékei lehessenek, és segítsék, védjék a bizeieket a bajtól, minden természeti csapástól, s összetartsák maroknyi kis közösségüket.” S az égiek meghallgatták a kérést. Megjött Bizére a segítség. Tavaly a Vendel napi búcsú ünnepén felszentelésre került a hegyi kereszt. S ezzel már csak egy kereszt maradt felújítatlanul, de a nagykanizsai Pichler László dédunoka a fentebb említett cikket olvasva jelentkezett, hogy ősei emlékére felújíttatja az utolsó, emberi gondoskodást igénylő keresztet.

Hosszú szervezés, igali műhelymunka után ismét a faluban áll teljes pompájában. De még annál is pompásabban. Kovácsoltvas kerítés veszi körül, hogy felhívja a figyelmet a múlt szépségeire, hogy gyönyörködhessenek benn a falubeliek és az utak vándorai. A keresztnek ennél is nagyobb szerepe van! A település emlékparkjának védnöke, a segítőkészség mintaképének példája, hiszen Pickler Lászlóról elmondhatjuk, hogy kezdettől fogva szívén viselte a kereszt ügyét. Nemcsak igényes iparosokat keresett a kivitelezéshez, hanem gondja volt arra is, hogy annak környéke is méltó legyen. Céljai eléréshez sokszor felkereste a falut, s nemcsak anyagi téren, de kétkezi munkájával is példát mutatott az emberek számára. A Példabeszédek szerint: „Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, (…) Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.(...)Aki jóra törekszik, jóakaratot szerez,(…)”. Kívánjuk, hogy önzetlenségéért, példamutatásáért Isten áldásában részesüljön, a példabeszédek sorai pedig embertársai lelkében is nyissanak utat. A felszentelés felemelő pillanatait Nagyné Réti Ildikó pedagógus köszöntő éneke, e helytörténeti ismertető, Kiss Iván címzetes prépost, esperes-plébános liturgiája, és Sávoly Andrea, a bizeieket támogató és segítő kántorizáló tevékenysége tette emlékezetessé. H. RÁDICS MÁRTA (Marcali)


Kaleidoszkóp kispapoknak

Kispapok, s néhány, közelmúltban szentelt atya veszik körül az asztalfőnél ülő főpásztort, aki papucsba bújva, kezében taizéi kottákat szorongatva, jóságos nagyapaként mesél életéről, hitéről, a felelősségteljes szolgálatról. Arról, hogy miként lehetnek majd mindenkinek mindene. Huszonhárom éve, amikor az újonnan alapított egyházmegye püspöke lett, azt nyilatkozta egy helyütt: az egyháznak nem asztronautákra, hanem kubikusokra van szüksége. Ezt gondolja, több mint húsz év elteltével, ma is. Aki ismeri a nyugdíjazását váró kaposvári megyéspüspököt, Balás Béla – ismertebb nevén Beton – atyát, az tudja, hogy a humor is állandó vendég környezetében, így a papságra készülők is olykor-olykor nagyot derülnek szavain, történetein. Az egyházmegye balatonboglári nyaralójában családról, mint útnak indító fészekről is vallanak a fiatalok. Egy részük vallásos családban nevelkedett, mi több: a szülők támogatták is a szándékot, míg mások közömbösen viseltettek fiuk „hóbortját” illetően, gondolván, majd kinövi. Aztán amikor „véresen komollyá” lett a szándék, apa és anya, mi több, a testvér is elindult Isten felé. Útjukat szeminarista fiuk imája kíséri… Jó volt hallani, közvetlen környezetükben, a családban is csodát kínál Isten, hiszen nem maradhat visszhangtalan az elhatározás: e fiúból pap lesz. S vélhetően jó pap, aki e szeplős egyházban is bárányszagú tud lenni – ahogy Ferenc pápa is utal az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában. Beton atya családi hátteréből is hiányzott a hit csírája. Az Éghajlat Kiadó gondozásában megjelent, Balás Béla és Bolberitz Pál atya papi arcélét megrajzoló, Regnum Marianum című kötet vele készített nagyinterjújában is megemlítette: náluk a famíliában kifejezetten antiklerikális légkör uralkodott.

– Édesanyám meghalt, édesapám jó ember volt, humanista, de nem járt templomba – mesélte. – A nevelőanyám és a nagybátyám harsogva tettek antiklerikális megjegyzéseket, egészen addig, amíg egy véletlen kapcsán meg nem tudták, hogy papnak megyek. Én otthon erről nem beszéltem, ezért nyugodtan mondták a papi vicceket. De érdekes volt a fordulat, mert akkor hirtelen megzavarodtak. Kedves nagybátyám, Balás Vilmos, szakmája szerint jegyző, autodidakta régész kivándorolt a lányához Amerikába. A lánya ’56-ban ment ki a férjével együtt, ma is ott él. Mielőtt a nagybátyám elutazott volna, kitudódott, hogy pap lesz belőlem. Akkor ő egy döbbenetesen szép levelet írt nekem. Úgy fogalmazott, „hogy ha azt akarnám leírni, ki és milyen a katolikus pap, a legizzóbb színekbe mártanám a tollamat. Az igazság, a tisztesség legragyogóbb színeivel írnék.” Aztán még odaírta nekem: „Kedves fiam, ha benned is csalódok, te leszel az utolsó katolikus pap, akivel szóba álltam életemben.” A családon kívül, melyben nagyszülőknek, dédszülőknek, vagy akár paprokonoknak is fontos szerep juthat, a pedagógusoknak, a hitoktatóknak, de a templomi közösségnek ugyancsak befolyásoló ereje van. Mindenekelőtt a példát adó plébánosoknak, akik megpróbálnak úgy élni, hogy kérdezzék őket a fiatalok. Az eucharisztikus világkongresszus főtitkárává lett, s a kaposfüredi hívektől könnyezve búcsúzó dr. Fábry Kornél atya egyszerűen beleszeretett Istenbe, s amikor egy ifjúsági világtalálkozót követően végleg tudatosult benne Isten meghívása, örömtáncot járt az utcán. Dr. Rumszauer Miklós kaposvári plébános a paragrafusokat sutba dobva, ügyvédbojtárként jelentkezett kispapnak. Édesapja titkon bízott ebben. Amikor költöztette fiát a budapesti, központi szemináriumba, azt is elárulta neki: sokszoros az öröme és hálája, hiszen nemcsak ő, hanem már az apja is szeretett volna Isten szolgálója lenni. A kilencvenet elhagyó, s a száz felé gyalogló Futó Károly atyával évtizedek óta lelki „szimbiózisban” lévő, lelkigyakorlatos könyveiről is ismert Varga László plébános, püspöki helynök pedig meglehetősen „renitens” volt, hiszen neki – ahogy egy helyütt megjegyezte


–, nem a Varsói Szerződés, hanem Isten parancsol. Természetesen lépten-nyomon feljelentették. Leginkább azért, mert a Szentlélek embere, kiváló szervező, állandó gyújtogató volt, már kispap korában is... Papi életutak ötlöttek fel bennem, míg a hivatásról, az indulásról meséltek e fiatalok, akiket azzal is szembesítettek: névjegyük nem lehet más, csak a hitelesség. Egyik interjúban Kornél atya megjegyezte: egy papnak mindent lehet csinálnia, ami nem bűn. Rumszauer atya évekkel ezelőtti mondata is fülembe cseng: a pap legyen olyan, mint egy nagyfeszültségű vastraverz; két lábbal álljon a földön, onnan nyúljon a magasba és közvetítse az Istentől érkező impulzusokat. S mivel minden megnyilvánulásnak lehet politikai színezete, olvasata, a pap – ha bevalljuk, ha nem – jelentős közéleti, véleményformáló tényező is. Az egyik multicég jól menő állását feladó Világos Krisztián, somogysárdi-bárdudvarnoki plébános, püspöki titkár mesélte, akkor lehetünk elégedettek, ha a hívek arcára kiül a jézusi derű, s a tekintetekből béke és öröm sugárzik. Egyszer kispapként az egyik fővárosi templom bejáratánál kuporgó koldusnak kezdett el Jézusról beszélni. Azt vágta a fejéhez: „Hagyjon engem ezzel a hülyeséggel! Én már tíz éve ezen a helyen kéregetek, s elhiheti, van időm, hogy figyeljem a templomból kifelé jövők arcát. Semmi változást nem látok rajtuk, ezért el sem hiszem, hogy ezek odabenn találkoztak az Istenükkel…” A püspök-kispap találkozón – amelyet immár tizenhetedszer szerveztek meg – a szellemi harc valóságáról, a kísértésekről, a közbenjárásról egyaránt szó esett, miközben kaleidoszkópszerűen rendeződtek gyönyörű képpé a jó pap ismérvei, amelyek között nincs helye a gőgnek és a nagyképűségnek sem. Az alázatnak annál inkább. Igaz, az ilyen szolgáló mindenféle elismerés és kitüntetés helyett felmagasztaltatik. Ekkor nem is kell már – trendi módon – egyre feljebb és feljebb törnie. Hogyan fogalmazott egyik homíliájában Varga Laci atya? Ilyenkor nem is lehet más a vágyakozás tárgya, mint elhelyezkedni a szentháromságban. Ez a legfőbb kitüntetésünk. LŐRINCZ SÁNDOR

5

Hívás és hivatás Papságra készülök. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent ez számomra, s mi az, amire Isten ezen a hivatáson keresztül hív engem. Az Antióchia közösségben, amelynek én is tagja vagyok, a Nagyhétvége első bevezetője az Isten hívása címet viseli, az utolsó pedig a keresztény ember küldetéséről szól. A közöttük levő másik nyolc tanúságtétel a keresztény hivatást, és az ennek felismeréséhez szükséges lelki vagy fizikai fogódzókat tárja elénk, s mutatja be számunkra, miként kell helyesen élni. Ami engem mindig meghat és megérint ezen bevezetők által is, hogy az Egyház rendkívül sok kapaszkodót, és gazdag lelki segítséget nyújt a szentségek, vagy éppen hierarchikus felépítése által a hívő ember számára ahhoz, hogy hivatását megtalálja. Hiszen a küldetés adott, amint Jézus meghagyta: Tegyetek tanítványommá minden embert! (vö. Mt 28,19) S azt is mondja, hogy: Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! (vö. Jn13,34) Ehhez a küldetéshez kell minden kereszténynek megtalálnia azt a hivatást, amely által küldetését legjobban beteljesítheti, és amely őt a tökéletesség útján Istenhez vezeti. A leginkább vonzó számomra viszont az, amikor és ahogy Jézus az önátadásra hív. Arra, hogy ismerjem meg az Atyát – természetesen Jézus által –, és az ő szavain, tettein keresztül az Egyház segítségével keressem az ő akaratát. Ez csak megfelelő önismerettel, Istennel való mély

és bensőséges szeretetkapcsolattal működik igazán. Hivatásom megtalálásában fontos szerepe van az Egyháznak, a családnak, és a közösségemnek is. De természetesen a döntés az én kezemben van. A szentmisék, szentségimádások, és a Szentírás olvasása és tanulmányozása a mindennapjaim részévé kell, váljon ahhoz, hogy meghalljam az Atya hívó hangját. Isten akaratát keresve egyre inkább nyitottá válok arra, hogy őt kövessem és hogy örömmel legyek munkatársa, elősegítve ezzel az ő üdvözítő akaratának beteljesedését. Az, hogy szavaimmal és tetteimmel, sőt egész életemmel őróla tegyek tanúságot, számomra elengedhetetlen. Bátor és elkötelezett vagyok arra, hogy igazi keresztény értékeket képviselve éljek a világban. Felismertem, hogy Isten engem arra hív, hogy szorosabban kapcsolódjak az Egyházhoz, és mint felszentelt tagja teljesítsem küldetésemet. Ma is nagy szükség van elkötelezett emberekre az Egyházban, akik komolyan veszik a hitüket és bátran igent mondanak az Útra, amelyen járnunk kell, az Igazságra, amelyet szomjazva keresünk, és az Életre, amelyben és amely által boldogok lehetünk. Ez Jézus Krisztus, aki által eljuthatunk az Atyához, aki elhalmoz minket kegyelmeivel. Ha bízom Istenben, és átadom neki életemet, s ha el tudom engedni földi ragaszkodásaimat, és rábízom életem irányítását, akkor nem kell kételkednem abban, hogy megtalálom-e életem célját. Hivatásomat megtalálni nem volt egyszerű feladat. Már egész fiatal koromtól kezdve bennem bujkált a gondolat, lehet, hogy papnak hív az Úr. Ám nem éreztem magam késznek, hogy

elfogadjam Istentől ezt az utat. Nem voltam ugyanis kellően szabad és értékes ehhez a döntéshez. A közösségem azonban, a nagykanizsai Jézus Szíve Antióchia Közösség és az imatábor segített, mert nagyon sok szeretetet kaptam, tartozhattam valahová, értékesnek és szabadnak érezhettem magam. Ahogy mindinkább közelebb kerültem Istenhez, és a közösségi alkalmak és bevezetők által egyre jobban ki tudtam fejezni érzéseimet, gondolataimat saját életem eseményeivel kapcsolatban, úgy formálódott bennem az önismeret és a közösségi életben való egyre nagyobb jártasság által a hivatásom, s tisztult le, hogy mit is szeretnék. A Szentírás nekem sokat segít. Ahogy Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében fogalmaz: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róm 12,1-2) Isten arra hív, hogy ne a világ logikájával gondolkodjam, s ne a világ elvárásai alapján cselekedjem, hanem hagyatkozzam Őrá, és keressem az Ő akaratát az életemben. Akkor tudom szabadon teljesíteni küldetésemet a hivatásom által, ha azt keresem, hogy Istennek hol és hogyan tudok szolgálni. Ő azt üzeni nekem: Ne félj, csak higgy! (Mk 5,36b) Ahol Jézus van, ott vagyok jó helyen! Ő megígérte, hogy velünk lesz a világ végéig! (Mt 28,20b) Ő a mi reményünk. ANTAL ZSOLT BENEDEK papnövendék

„Szóból ért az ember”, avagy mi is a teológia?

Minden tudomány azon túl, hogy saját tárgyát vizsgálja, igyekszik mindig önmagára is reflektálni, még ha ezzel ki is kerül saját illetékességi körén, és a filozófia vizeire evez át. Különösen érdekes ez a kérdés, ha a teológiával kapcsolatban merül fel. Mi a teológia? A válaszadásnak egyik kedvelt formája, amikor a szó etimológiáját ves�szük alapul: theosz (gör. isten) + logosz (gör. szó, beszéd, mondás), magyarul annyit tesz: Istenről való beszéd. Ezzel úgy tűnik, meghatároztuk tevékenységünk témáját és a módját, és további két úton tudunk tovább indulni: mit vagy kit is jelent pontosan az Isten, illetve 6

nem mondtunk semmit a beszédünk módszeréről. Ha a keresztény értelemben vett, és azon belül is a katolikus egyház hagyományában használt teológia-fogalomról akarunk diskurálni, egyértelmű, hogy a tárgyunknak a keresztények Istenét, vagyis Jézus Krisztus Istenét, Atyját értjük. Ne felejtkezzünk el azonban arról az alapigazságról, amit gyerekként már felismertünk és hittanórán megfogalmaztunk: „Isten mindenhol van” – tegyük hozzá, nem csak a zsidókeresztény kinyilatkoztatásban (ahol különleges módon tárja fel önmaga belső életét és a velünk kapcsolatos tervét).

Ha ezt az állítást elfogadjuk, megengedjük magunknak, hogy meghallgassuk más vallások, kultúrák képviselőit és tanuljunk tőlük. A beszéd története az emberiségével egyidős, Európában, a mi kultúrkörünkben legerősebb gyökereit az ókori Görögország sziklás tájain eresztette, fejlődése pedig mind a mai napig tart. Ha beszédről beszélünk, a szavakat is szóba kell hoznunk. Ezek használatával mindannyian tisztában vagyunk, és nap mint nap gyakoroljuk is ezt a tevékenységet. Amikor teológiát művelünk, szintén szavakat használunk, soknak ezek közül (pl. lélek, szellem,


Emmánuel – Velünk az Isten (Folytatás az 1. oldalról) Minket is sokszor szorongás vesz körül a bűn éjszakájában, de Jézus érkezése, születése szét tudja oszlatni ezt a sötétséget, amely félelmet szül bennünk. Jézus számunkra mindig Emmánuel (velünk az Isten), azonban vannak kegyelmi idők – ilyen az advent is – amikor fontos, hogy megálljunk, kinyissuk a szemünket és lássunk. Nem véletlenül idézi Szent Máté evangelista Izajás prófétát Emmánuel jövendölését (Mt 1,23). Máténál az Emmánuel név, már Isten velünk lakozásának beteljesedést jelzi, ahogy az ősegyház közössége már tapasztalja életében, hogy az ígéret, melyet Jézus mennybemenetelekor adott, valóság: „Íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20b) Őbenne Isten a jelenlétét nemcsak jelek által fejezte ki – mint a régi időkben – hanem egészen sajátosan, úgy, hogy osztozott velünk emberi problémáinkban. Úgy maradt velünk, hogy emberileg is átéli mindazt, ami bennünket lelkesít vagy terhel, ami nekünk örömet vagy fájdalmat okoz. A középkorban Lincoln első püspöke Remigius ezt így fogalmazta meg: „Azért mondjuk: velünk az Istennek, mert ilyen módon érthető meg, hogy Isten eggyé vált velünk, azaz szenvedőképessé, halandóvá és a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk. A mi törékenységünk lényegét vette magára, és személyének egységében az ő isteni lényegével kapcsolta azt össze.” Szent Jeromos pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy magukból az eseményekből válik nyilvánvalóvá (már Izajásnál is), hogy velünk az Isten. Mit jelent számunkra a név: Emmánuel? A minket teremtő és végtelenül szerető Isten bele-testesült a világba. „Istennel való egyenlőségét nem a saját javára használta fel, hanem rabszolgasorsot öltve magára kiüresítette önmagát. Emberekhez lett hasonló, és magatartásában is embernek bizonyult.” (Fil 2,8 – Simon László fordítása). Az Isten emberré lett, részese lett a mi életünknek, hogy mi is részeseivé válhassunk az Ő isteni életének. Vele (Jézussal) való kapcsolatunk nem szabad, hogy lelki-gyakorlattá (a lelkünk szükséges „erőltetésévé”, gyakorlatává) silányuljon csupán. Jézus Életet hozott: „Ami létrejött, abban Ő volt az élet, és ez az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,3b-4) Nem kell többé görcsösen keresnünk őt, és nem kell különböző gyakorlatokat végeznünk ahhoz, hogy őt elérhessük, hogy vele kapcsolatba kerülhessünk. Az Isten és az ember közötti szakadék hidat kapott (áthidalódott) Jézus Krisztusban. Az Isten emberré

természet, lényeg, hagyomány) megvan a saját története. Beszélni teljes mértékben emberi dolog, ezzel együtt voltak olyanok a történelem során (az újkori pozitivizmus, neopozitivizmus), akik megkérdőjelezték létjogosultságát - természetesen önellentmondó módon, hiszen ők is szavakat használtak ennek kifejtésekor. Ami számomra különösen meglepő: Isten is szavakat használ, amikor a világot teremti és amikor velünk kapcsolatba akar kerülni (ld. Ter 1 ill. Jn 1). Szóból ért az ember, tartja a magyar közmondás, és valóban. Mindannyiunkban ott van a szomjúság a megértés iránt, ami hozzátartozik méltóságunk tiszteletben tartásához; ha valami olyat tesznek velünk, aminek a miértjét nem értjük és nem kapunk

lett – velünk lett – Emmánuel – lejött a mi létszintünkre, hogy Vele a lehető legközvetlenebb kapcsolatba kerülhessünk. Ha akarjuk, életünk lehet szüntelen együtt-lét, ne zárjuk be magunkat. Erre hív bennünket a Megtestesülés Ünnepe és az adventi készület ideje is! KISIVÁN CSABA 5. éves papnövendék Fotó: KOVÁCS TIBOR

magyarázatot, megalázva érezzük magunkat. Vagy gondoljunk saját életünk sötét pillanataira, amikor így kiáltunk az ég felé: Miért? A Nemzetközi Teológiai Bizottság 2012-ben így fogalmazott a témával kapcsolatban: „… a hívők próbálják egyre teljesebben megérteni, amiben hisznek […] igyekeznek hasonlóvá válni Isten Igéjének felfogható tartalmához. […] A ‚hit megértésének’ útja a hitből indul, ami forrása és állandó alapelve, és megérkezik a dicsőség meglátására, (a boldogító színelátásra), aminek a ‚hit megértése’ elővételezése.1 (A szintén nagy múlttal bíró ‚intellectus fidei’ fogalmat használja itt a Bizottság.) Megérteni valamit az Életről, az Istenről, a Valóságról, amit hittel tapasztaltunk és ezt elmondani!


Nemcsak a Vatikánban lehetséges ez. Azt hiszem, mindannyian ismerünk, vagy szeretnénk ismerni ilyen embert, akik ezt teszik: családanyák, családapák, nagyszüleink, öregjeink, kisgyermekek(!), művészek, papok, mi mindannyian. Lehet, hogy szóhasználatukkal nem illeszkednek bele a filozófia- és teológiatörténet folyamába, de szavaiknak ereje van, szavaikkal Istenről beszélnek „amen�nyiben ez értelmes részesedés abból az ismeretből, amivel Isten rendelkezik saját magáról, és minden dologról.”2 (1-2: Commissione Teologica Internazionale: La Teologia oggi - Prospettive, Princípi e Criteri 17-18.o) KOSZORU PÉTER az egyházmegye papnövendéke, (Róma) 7

Az andocsi Mária 1747 óta öltöztetik a kegyszobrot A Mária ruhák gyűjteménye igencsak gazdag; a hálás hívek több száz kelmét varrattak a Madonnának. A kollekció nagyobb része magyar adomány, határon innenről és túlról, ám a dúsan hímzett ruhák mellett Dél-Amerikából, Írországból vagy a Távol-Keletről küldött, egzotikus darabokkal is találkozhatunk. Mária ruhatára vetekszik a királynői ruhatárakkal. A Szántód és Kaposvár között lévő település messziről integető temploma folyamatosan fogadja a zarándokokat, turistákat, de ifjúsági találkozóknak, közösségi rendezvényeknek is rendszeresen helyet adnak a megszentelt falak, ahol gyakran idézik a piarista paptanár, irodalomtörténész Sík Sándor Az andocsi Máriához című, egy helybeli ferences páter kérésére 1920-ban írt versét: Koldusboton, törött mankón / Jövünk búcsút járni, / Szűzmáriás magyaroknak / Kopott unokái. / Éjfél van a Duna táján. / Magyaroknak éjszakáján / Nincs más, ki virrasszon. / Baráttalan, testvértelen, / Hozzád ver a veszedelem, / Boldogságos Asszony! A Balaton közeli búcsújáróhely történetéről a néhai plébános, Szabó Imre tollából is olvashatunk. E szerint a ferences atyák az 1716. szeptember

8

3-án kelt püspöki leirat szerint négy fővel vonultak be Andocsra. Zics és Nágocs lelkipásztori ellátását is vállalták. 1720-ig az első szegényes missziósházban laktak, 1721-ben új, 12 szobás rendházat építettek. Az első rendfőnök P. Gyarmathy Sámuel volt. 1723-ban ez az új ház egy véletlen folytán leégett, de a kápolna sértetlen maradt. „Az építendő új kolostor alapkövét 1725. május 8-án tették le, s feltehetőleg 15 évig épült. 1739. május 25-én, Szent Ferenc testének átvitele ünnepén tette le az új templom alapkövét Pöstyén Mihály őrkanonok, püspöki helynök, sok egyházi méltóság és nagy néptömeg előtt. A templom ünnepélyes felszentelésére 1747. december 17-én került sor, amit Padányi Bíró Márton veszprémi megyéspüspök végzett.” – írta az atya. A páratlan templombelső szentek szobraival vezeti a szemet az oltárig. A barokk kegy-

templom hálóboltozatos szentélyében áll Mária a gyermek Jézussal – mégpedig ruhában. A 160 centiméteres festett szobor arcán megpihen a fény, mint ahogy nekünk is megálljt parancsol a látvány. A földöntúli arcok vonzzák a tekintetet, ódon falak csöndjében kinyílik a lélek… A barokk kegytemplom Szűz Mária szobrát 1747 óta öltöztetik. A kisded Jézust tartó Máriának Széchenyi Katalin grófnő ajándékozta az első palástot, s azóta évről-évre gyarapszik az ajándékruhák száma. A legidősebb, épségben megmaradt ruha 1852-ből való; Talliánné Boronkay Cili adománya. Az öltöztetős szobrok nem ismeretlenek Európában, de nem is túl gyakoriak. Az andocsi Máriának jelenleg háromszázharmincnyolc ruhája van. A legújabbat, egy szépséges kéket – mint azt Szalai Tamás plébánostól megtudtuk –, a közelmúltban, Kaposvárról kapta. Tavaly Kapuvárról is érkezett kettő, s az osztrák testvérközség egy tiroli népviselettel lepte meg az andocsi Máriát. Általában kéthavonta, negyedévente lesz gazdagabb a gyűjtemény; Venezuelából, Kanadából, Kínából, Jemenből, Angliából is érkezett már egy-egy ajándékkelme. A monostorban valaha huszonegy szerzetes szolgált. Most azonban csak


a tizenegy éve szentelt plébános él a beimádkozott falak között. Mosdós, majd a székesegyház után következett Andocs. A somogyi búcsújáróhelyre nyolc éve helyezte Balás Béla kaposvári megyés püspök. Ez idő alatt még inkább bebizonyosodott számára: életünk zarándokút a mennyország felé, s mivel évszázadok óta oly sokan megfordulnak Andocson, múltból és jelenből építkezik a jövő. – Jelenleg tíz búcsút ünneplünk, de kezdetben, a jezsuiták idején, még tizenhárom búcsút tartottak nyilván áldozócsütörtöktől Magyarok Nagyasszonya ünnepéig – mondta Tamás atya, aki a nagytoldipusztai és a németsűrűpusztai hívek pasztorálását is ellátja. – Augusztus 15-re, Nagyboldogasszony ünnepére több mint kétezren zarándokoltak Andocsra, a szeptember 8-i Kisasszony napi búcsúra ezerötszáz vendéget várnak. Idén először körmenettel tettük maradandóbbá az ünnepet, és dr. Gárdonyi Máté egyháztörténész, Siófok-kiliti plébános tanítását is hallhatták a hívek, akik az ide vezető út egy szakaszát gyalog tették meg. A tihanyi és a székesfehérvári hívek is mindig velünk ünnepelnek. A templomból kisétálunk a templomkertbe, ahol kút áll. Vize az atya elmondása szerint szentelt víznek minősül, amelyet leginkább a szembetegségek gyógyítására használták. A kalocsai zarándokok mindig meghintik vele egymást; ezt nevezik zarándokkeresztségnek vagy zarándokbérmálásnak. Jelentős a zarándokforgalom Andocson. Évente hetven-nyolcvan csoport érkezik; legutóbb Nagybecskerekről és Dercsikából, Andocs szlovák testvértelepüléséről, illetve a csallóközi Nagymagyarról látogattak ide a hívek. Aki többször megfordult már Andocson, érzékelhette: az elmúlt tíz évben folyamatos az építkezés. Ütemezve, több százmillió forintos egyházmegyei, központi, illetve Európai Uniós támogatásnak köszönhetően új arcát mutatja a templom és a zarándokszállásként használt rendház. Tíz éve, még Szabó Imre plébános idejében kezdődött meg a toronyfelújítás, s azóta megújult a tetőszerkezet, kicserélték a nyílászárókat, a plébánia az első emeletről a földszintre költözött. Jelenleg a zarándokközpont, a rendház emeleti részét modernizálják. A rekonstrukció 9,5 millió forintos kormányzati támogatásból valósul meg.

A „Máriás lelkületű” plébános vallja: Andocs kiváló terepe a találkozásnak, az égi-földi párbeszédnek, a magunkba tekintésnek. Ezért mindenkit vár, bejelentkezés nélkül is. Állandó lehetőséget kínál a szentgyónásra, áldozásra. Elődje, Szabó plébános – akit pénz után kutatva, egyik „pártfogoltja” vert meg brutálisan –, „perpetuum mobileként” volt jelen a falu életében. Több mint húsz éve, egyik beszélgetésünkkor csendesen megjegyezte: az a legfőbb álma-vágya, hogy értelmes, felelősséget érző fiatalokat neveljen, mert belőlük van a legkevesebb. S amíg nem lesznek ilyenek az ifjak, addig kereszténnyé sem lehet tenni őket. Tamás atya is hasonlóan látja. A múlt tanévben száznyolc diáknak oktatott hittant a helyi iskolában, ahova a környékbeli falvakból is járnak tanulók. Kedveli ezt a korosztályt, és a bérmálkozásra készülő középiskolásokkal is szót ért, ám úgy érzékeli, a gyerekek mellett a felnőttek szemét is rendre fel kell nyitni Isten titkaira, hiszen a XXI. század embere az önzéstől, a tömegember-mivolttól, a trendi-léttől, s az önmegvalósítás feltétlen szándékától szenved leginkább. – A fiatalokat rabságban tartja a közöny, az idősek a magánytól félnek, mivel a fiatalok nem fordítanak kellő időt rájuk. A kettő egymással összefügg, s ez sajnos világjelenség. – Miként lehet kereszténnyé nevelve jobbá szeretni és megtartani a fiatalokat? – kérdezem az atyát.


– Elsősorban meg kell érteni a problémáikat és osztozni kell velük az örömben. – Ez elég? – Nem, de így kell kezdeni a velük való törődést, s ha már megértettük őket, érzik a feléjük áradó szeretetet, csak akkor mutathatunk rá legerősebb kapaszkodójukra, a hitre. A Kaposvári Püspökség régi terve, hogy Andocs ne „csak” búcsújáróhely maradjon, hanem ifjúsági és lelkigyakorlatos központtá fejlődjön, hiszen minden feltétel adott ehhez. E törekvéseket támogatja az ezeregyszáz lelkes település önkormányzata is. Törőcsik Ferencné, Andocs polgármestere a jegyzőasszonnyal, Werner Józsefnével templomjáró emberek és a testülettel együtt szívügyük a műemléktemplom és a rendház, de a lelki építkezés is. A Mária-ruhák a földszinti termekben várják, hogy sorra kerüljenek. Legfőbb „szakértőik” és karbantartóik Viza Jánosné, Oberhuber Józsefné, valamint egy fiatalember, Fias József, akik a liturgia színének figyelembe vételével, kéthetente öltöztetik Máriát és a kisdedet. S hogy melyik ruha áll Tamás atya szívéhez legközelebb? A Rábapatonáról való, égszínkék ruha, mert e kis falu templomában tartották keresztvíz alá. Kedves számára a Budapestről érkezett, piros-fehér-zöld szélű kelme is, amelyet Barnabás szülei küldtek, akik itt, a Mária szobor előtt imádkoztak gyermekáldásért. Kérésüket meghallgatta Mária. LŐRINCZ SÁNDOR Fotó: HETESI ZOLTÁN 9

Német testvériskolai küldöttség kaposvári vendégségben

Terror háza és lovasíjászat Német testvériskolájának küldöttségét fogadta szeptemberben a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpont. A Szent Orsolya Gimnáziumból érkező vendégek ezúttal is gazdagabban távoztak. A helyi látványosságok megtekintésén túl a vendéglátók megmutatták a főváros nevezetességeit, de lenyűgözte őket a Balaton is. Tamásné Horváth Katalin tanárnő, a látogatás főkoordinátora elmondta: intézményünkben immár tizenhét éve minden szeptember a Németországba utazás vagy az arnsberg-neheimi Szent Orsolya Gimnáziumból érkező csoport fogadásának jegyében zajlik. Idén német barátaik töltöttek el náluk egy programokkal gazdag hetet. A vendéglátó családok nagy szeretettel, gondoskodással fogadtak be otthonukba egy-két diákot, akik bepillanthattak mindennapjaikba. A delegáció tagjai – néhány órán hospitálva –, megismerhették a Katolikus Gimnáziumban folyó munkát, de

10

Kaposvár nevezetességeit is, hiszen a vendéglátó diákokkal közös csapatokban egy városismereti játékon vettek részt. – Igyekeztünk hazánkból még egy-egy kis darabot bemutatni nekik – mesélte a tanárnő. – Lenyűgözte őket a Balaton látványa; jártunk Balatonfüreden, Tihanyban és Szigligeten is, ahol megtekintettük a várat. A kaposdadai Kassaivölgyben tett kirándulás – lovaglás, íjászat – ugyancsak nagy hatással volt rájuk, és a jurta is megbabonázta őket. Budapestről szintén szuperlatívuszokban nyilatkoztak; a Városliget, a Hősök tere, a Szent István-bazilika, a

Duna-korzó, a Váci utca, a Nagycsarnok, s a hídjaink – mind-mind nagy hatással voltak rájuk. A tanárnőtől megtudtuk azt is, hogy a Terror Háza Múzeumban látottak, hallottak után a tanárok és a diákok mélyen megrendülve léptek ki az épületből. Így talán jobban megértették múltunkat, s jobban értik jelenünket. Minden találkozásnak a csúcspontja az ünnepi est. A főszerepet a SUG zenekara és Big Bandje játszotta. Remek műsoruk nagy sikert aratott. Közreműködött a vendéglátó iskola zenekara is, felléptek a „Tornázó tigrisek”, s a 4., 5., 6. osztályos tanulók is. Ezen az esten köszönték meg a nyugdíjba vonult dr. Klaus Ringelnek eddigi kitűnő szervező, koordináló munkáját. Természetesen nem múlhatott el a hét meghitt, lélekemelő kétnyelvű szentmise nélkül, amelyet Christoph Bittern és Nagy Vendel atyák celebrálták. A vendéglátó diákok is részt vettek a legtöbb kiránduláson, rendezvényen, közös sportoláson. A Biró Lajos-vándorkupát a vendégek nyerték. A táncházban együtt ropták nagyon lelkesen a csárdást, énekeltek kipirulva karaokét, hogy minél jobb kapcsolatot tudjanak kialakítani a vendéggel, s gyakorolhassák a német, esetleg angol nyelvet. Bertin Kotthoff igazgató és Rosemarie Goldner alpolgármester asszony szerint nehéz dolguk lesz jövőre, amikor a katolikus iskolások delegációját látják vendégül, hiszen a kaposvári intézmény ezúttal is meglehetősen magasra tette a mércét. Fotó: MOLNÁR PATRIK, 13. b


Zarándoklat a családokért Kaposvárról jött az ötlet, ahol már évek óta gyalogos zarándoklatra hívják a hittanos gyermekeket és szülőket. Marcaliban először hirdette meg a plébánia a zarándoklatot a marcali családokért, és mintegy hetvenen vállalták a gyalogtúrát, Marcali környéke szakrális emlékeinek megtekintését. A gyalogtúrának Marcaliban elég nagy hagyománya van, az egyházközséghez közel álló Marcali és Környéke Hagyományőrző Ipartestület többször rendezett már gyalogtúrákat, sőt az elnökük előadást is tartott az X-házban a Marcali gyalogtúrák útvonaláról. Ezeken a gyalogtúrákon elég sok templomba járó család is részt vett. Amikor az ötlet felmerült, akkor gondoltunk arra, hogy Marcali határában elég sok szakrális emlék van, most egymás után újulnak meg az útszéli keresztek. Csak mostanában négy felújított keresztet áldottak meg, azon kívül áll a szőlőhegyen egy kis kápolna is, ami Szent Orbánról van elnevezve. A zarándoklat október 1-jén került megrendezésre. A túravezető Szaka Zsolt tanár, a Marcali és Környéke Hagyományőrző Ipartestület vezetője volt, aki hozzáértéssel mondta el egy-egy kereszt a történetét. A Boldog II. János Pál pápa térről indultunk, akinek a templomra kifüggesztett képe arra biztatott bennünket: Ne féljetek! Rövid imával kezdtük a zarándoklatot, melyben a marcali családokért fohászkodtunk. A legelső megállónk a szőlőhegyen lévő Mária-szobor volt, ahol jólesett egy Üdvözlégyet elmondani. Megálltunk a Szent Orbán kápolnánál is, ahol a gyermekek énekkel és imával dicsőítették az Urat, és imádkoztak saját családjukért. Útunk egészen a nemrég felújított Ihász

keresztig vezetett. A kereszt helye egy tájékozódási pont is a Horvátkút felé vezető úton. Meglepve tapasztaltuk most is, a kereszt felújítása óta mindig friss virág van egy vázában előtte. Itt szeretném megjegyezni, hogy a keresztek felújításának ötlete Gadányból származik, ahol már évek óta egy-egy keresztet újíttat fel a Ladencsics házaspár és a helyi Karitász. Ők fordultak felhívással a környék településeihez, hogy keressék meg a határban lévő romos kereszteket és lehetőségük szerint évente újíttassanak fel egyet. Útközben sok-sok szép megművelt kertet láttunk. Menet közben és a pihenőhelyeken vidám beszélgetések kezdődtek mind a felnőttek, mind a gyermekek között. Megfogalmazódott a gondolat, hogy igény lenne egy újabb hasonló zarándoklatra is, aminek a vége egy jó hangulatú piknik lehetne. Kiderült, hogy a gyalogos túrán olyanok is voltak, akik életükben először


hagyták el gyalogosan Marcalit. Olyan jó volt elhagyni a várost, most nem autóval, hanem gyalogos zarándokúton, jó volt együtt lenni hasonló gondolkodású családokkal. Jó volt együtt játszani a velünk jött gyermekekkel. Eszünkbe jutottak a 2011-ben a minket is meglátogató litván zarándokok, akik Európa északi részéről indultak és Medjugorjéba tartottak. Gyalogosan. És meg is érkeztek. Úgy gondolom, hogy mi most elindultunk és még sok zarándoklat vár ránk Marcali körül és még sokat és sokan imádkozhatunk a Marcali családokkal a Marcali családokért. Egyben arra szeretném buzdítani az egyházközségeket, hogy mások is induljanak el a saját településük körül, induljanak el a családokkal és keressék meg a saját környezetükben lévő szakrális helyeket és imádkozzanak együtt a családokkal. KISS IVÁN (Marcali)

11

Karácsonyi mese

D

ecember eleje volt. A kislány az ablakból figyelte, miként szállingózik odakinn a hó. Ám nem gyönyörködhetett benne sokáig, mert az egyik gondozónő szólította: – Erzsike! Gyere! Vendégek érkeztek. A gyerek kelletlenül lépett el az ablaktól. Tudta, hogy hiába csatlakozik a többi kis árvához, a vendégek – ahogy gondozóik maguk közt az örökbe fogadni szándékozó szülőket nevezték –, úgysem érte jöttek. Keserű tapasztalat nyomán jutott erre a megállapításra. Társai közt igyekezett hátul maradni, nem úgy, mint eleinte, amikor még reménykedett, hogy valakinek rá esik a választása. Azóta megtanulta már a szomorú leckét, hogy csak a szépeket, az erőseket, az egészségeseket és a mosolygósakat választják ki. Ő pedig híján volt ezeknek a tulajdonságoknak, hisz nem mondhatta magát sem szépnek, sem erősnek, sem egészségesnek, de még mosolygósnak sem, mert kinek van kedve mosolyogni, ha nyomoréknak született? Talán ha időben megoperálták volna a lábát, minden másképp lett volna, de a születése édesanyja életét követelte, apja pedig mély gyászában a kislányt okolta mindenért, míg végül 12

bánatában ő is a halálba menekült. Erzsike az apai nagyanyjához került, aki nem foglalkozott a gyerek sántaságával. Csak kötelességből fogadta be a kis árvát, aki nyűg volt a nyakán. A kislány nem sok szeretetet kapott, szidást annál többet. Amikor pár év múlva az öregasszony is távozott az élők sorából, Erzsike árvaházba került. Csendes, magának való gyerek volt. Mivel nem ismerte a szeretetet, nem is várta el, hogy szeressék. Egyik éjjel meghallotta a szomszéd ágyon fekvő kislány sírását. Odament hozzá, s a maga módján vigasztalni próbálta. Átölelte társát, aki zokogva bújt hozzá. Lassan aztán elapadtak a könnyek, s ők ketten barátok lettek. Sajnos nem tarthatott soká a barátságuk, mert Erzsike kis barátnőjét rövidesen örökbe fogadták. Látva, hogy milyen boldogan ment el új szüleivel, Erzsike is reménykedni kezdett, hogy egyszer csak érte is eljön majd valaki. Ám hiába várt erre, eddig még senkinek sem kellett, pedig már három éve volt az árvaház lakója. A teremben csak néhány fogadó szülő várakozott. Pillanatok alatt eldőlt a legszebb kislány sorsa, majd két

kisfiú is örülhetett a szerencséjének. Végezetül már csak egy személy nem választott még gyereket, de jól láthatóan nem kapkodta el döntését. Magas, barna hölgy volt, a harmincas évei elején. Erzsike érdeklődve figyelte. Amikor tekintetük egymásba fonódott, megdobbant a szíve. Úgy érezte, mintha ismernék valahonnan egymást. Képtelen volt más-hova nézni, fogva tartotta az asszony tekintete. – Őt választom – hallotta a kislány az asszony hangját, és csodálkozva látta, hogy a keze felé mutat. – Erzsike! Készülj, ez a hölgy magával szeretne vinni – mondta a gondozónő, és a gyerek azt hitte, nem jól hall. – Engem? – csodálkozott. – Hisz engem nem akarhat senki – suttogta szinte csak magának. – Én más vagyok, mint a többiek. – Éppen ezért választottalak téged – mosolyodott el az asszony, s a gyerek úgy érezte, mintha a mosolyától hirtelen minden fényben úszna a teremben. Összekapkodta szegényes kis motyóját, és szó nélkül követte az ismeretlen hölgyet. ***


M

ária régóta foglalkozott az örökbe fogadás gondolatával. Alaposan megfontolta a dolgot, mire döntésre jutott. Hosszú évek magánya után határozta el, hogy magához vesz egy kis árvát. Nem tudta eldönteni fiút válasszon-e vagy kislányt, ezért úgy határozott, hogy azt a gyermeket választja, amelyikhez majd vonzódást érez. Így esett választása Erzsikére. Mária csak rövid ideje volt özvegy, bár a férje jóval a halála előtt már magára hagyta. Alig egy éve voltak házasok, amikor autóbalesetet szenvedtek, mely szépnek induló közös életüket alaposan feldúlta. Csak az asszony sérült meg, a férfi kisebb zúzódásokkal megúszta. A novemberi ködben egy részeg autós az autójukba hajtott. Mária sokáig küzdött az életétéért, míg végre a gyógyulás útjára lépett. A rengeteg szenvedéssel járó utókezelések alatt egyetlen cél lebegett csak a szeme előtt: ha meggyógyul, azon lesz, hogy mielőbb áldott állapotba kerüljön. Boldogan beszélt a terveiről az urának, aki kíméletlenül a tudtára adta, hogy súlyos sérülései miatt soha nem lehet gyermeke. Ökölcsapásként érte a szörnyű hír. Ezután már azon sem csodálkozott, amikor az ura közölte vele, hogy elválik tőle, mert számára a házasságnak gyermek nélkül nincs semmi értelme. Mária tudomásul vette férje döntését, s mire hazatérhetett otthonába, már a válást is kimondták. Szerencsére a lakás saját tulajdona volt, így legalább a megszokott környezetben lábadozhatott. Furcsa volt megszoknia az egyedüllétet. Egyszer megfordult a fejében, milyen jó lenne befejezni ezt a céltalan életet, de hamar elhessegette a gondolatot. Szülei tartották benne a lelket, no meg a munka, amikor már be tudott járni az üzletbe. Jól menő divatárubolt tulajdonosa volt, melyet a nagyszülei hagytak rá, akárcsak a lakást. Míg betegen feküdt, egy fiatal eladónő segítségével a szülei továbbra is nyitva tartották az üzletet. Máriának tehát nem voltak anyagi gondjai. Csak ne gyötörte volna úgy a magány. Elvált férje közben újra megházasodott, s az új asszony gyermeket várt. A sors azonban nem adta meg, hogy együtt örülhessenek gyermeküknek, mert a férfi egy balesetben váratlanul életét veszítette. Mária döbbenten fogadta a hírt, mely végül arra késztette, hogy benyújtsa végre az örökbefogadási kérvényt. Egyetlen kikötése volt csak, hogy lehetőleg óvódás korú legyen a gyermek, akit magához vesz. – És most itt ül velem szemben ez a kislány, és úgy néz rám, mint aki még

mindig nem érti, hogyan eshetett rá a választásom – mosolyodott el az asszony, s a gyerek óvatosan visszamosolygott rá. Máriának összeszorult a szíve erre a bágyadt kis mosolyra. Érezte, hogy ennek a gyereknek nem gyakran lehetett része vidámságban. De azt is megérezte, hogy bizalommal van hozzá, és egyedül rajta múlik, milyen lesz a későbbiekben a kapcsolatuk. – Egy ideig most úton leszünk – mondta a kislánynak. – Tudod, én vidéken lakom, nagyon szép helyen. Meglátod, neked is nagyon fog tetszeni. A gyerek nem válaszolt, hanem érdeklődve kinézett a vonat ablakán. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát, mert tekintetét le sem vette az elsuhanó tájról. – Nagyon szép – szólalt meg végül, és kezét az asszony felé nyújtotta. Mária megértette a kislány szándékát, és szeretettel szorította meg a felé tapogatózó apró gyermekkezet.

E

***

rzsike minden egyes napot csodaként élt meg. Soha nem volt még saját szobája, s nem akarta elhinni, hogy az a kényelmes, meleg kuckó, ahol este álomra hajthatta fejét, ezentúl a fekhelye lesz. Máriát elbűvölte a gyerek őszinte öröme. Amikor másnap vásárolni mentek, a kislány nem bírt magával nagy boldogságában. Nevelőanyja rábízta, hogy kedvére válogasson, és Erzsike ki is választott egy aranyos kislány ruhát. – Ne csak egyet válassz! Szükséged van több váltás ruhára is – bíztatta az asszony, ám a gyerek nem mert tovább válogatni. Végül Mária szedte össze mindazokat a dolgokat, amire megítélése szerint a kislánynak a továbbiakban szüksége lehet. Amikor hazaértek, Erzsike a sok szép holmi láttán elsírta magát. – Köszönöm szépen – mondta illedelmesen. – Nagyon fogok vigyázni rájuk – ígérte boldogan. – Még soha nem voltak ilyen szép ruháim – tette hozzá a rend kedvéért. – Örülök, hogy meg vagy elégedve – simogatta meg Mária a kislány arcát. – Holnap elmegyünk a cipőboltba is. Szükséged van cipőre és papucsra, no meg egy jó meleg csizmára is, hisz itt van már nyakunkon a tél. Erzsike örömét a Mikulás érkezése tetőzte be. Az árvaházban is kaptak ilyenkor Mikulás csomagot, de olyan csodában soha nem volt része, mint amilyenben, új otthonában a Mikulás részesítette.


Megszólalni sem tudott, amikor reggel észrevette az ablakban az új cipőcskéjét, tele finomabbnál finomabb édességekkel. Végtelen boldogságában sírni kezdett. Mária először megrémült, mivel bánthatta meg a gyereket, de amint meglátta kön�nyes kis arcán felragyogni a mosolyt, már tudta, hogy csupán a boldogság csalta elő ezeket a könnyeket. Az asszony és a kislány élete gyökeresen megváltozott. Mária szíve szerint ezer ajándékkal halmozta volna el kis védencét, de a szülei leintették. Megmagyarázták neki, hogy a legrosszabb nevelési mód lenne, mindig csak adni, és Erzsikét is csak megzavarná vele. – Ismerjétek meg egymást, ahhoz nem kell minden napra ajándék – mondta az édesanyja. – Úgy érzem, ez a kislány hálás a szép szóért is. Nem sok anyai törődésben lehetett eddig része. – Bizonyára, hisz meghaltak a szülei. Nálam majd megismerheti a szeretetet – fogadkozott az asszony. Míg Mária az üzletben dolgozott, Erzsikére az újdonsült nagyszülők vigyáztak. Karácsonyra várakozva a nagymama Jézuska-inget készített a kislánynak, aki esténként boldogan mutatta meg anyjának, hány fülecskét hajthatott már fel rajta, mert jó volt, segített a nagymamának. Mária szíve megmelegedett, ahogy hallgatta a kislány csacsogását. Hálásan köszönte meg édesanyjának, hogy belelopta a kis árva életébe a Jézuska-várás semmihez nem hasonlítható varázsát. Erzsike jelenléte visszahozta a régi karácsonyok hangulatát. Az asszony szabad idejében meglepetéseket készített és vásárolt szeretteinek. Már előre örült a Szent-estének, pedig egy évvel ezelőtt ilyenkor, csak a szülei kedvéért próbált jókedvet mutatni. Most azonban újra volt célja az életének, s mindezt azzal érte el, hogy szeretetet és törődést adott egy szeretetre éhes kisgyermeknek. Amikor Szenteste megszólalt a karácsonyi csengő, Erzsike először mozdulni sem mert, majd boldogan szaladt a szobába, ahol ott állt a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfa. Ágain szebbnél szebb díszek lógtak és színes fényfüzér villogott, de a kislány tekintete csak a Jézuska-ingeket kereste. Amikor megtalálta, boldogan kapaszkodott anyja kezébe. Aztán énekelni kezdtek, és sorra felcsendültek a felejthetetlen karácsonyi énekek, egyik a másik után. Mária úgy érezte, ekkora boldogság talán nincs is a világon. LÉVAY MÁRIA (Fonyód) Fotó: KOVÁCS TIBOR 13

EGYHÁZMEGYEI HÍRSZÓRÓ Díszpolgári cím a miklósi priornak. Szeptember 17-én Galbavy Jenő prior díszpolgári oklevelet vett át Varga György törökkoppányi polgármestertől. A miklósi Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról nevezett Közösség priorja több mint három évtizedes áldozatos egyházi szolgálatáért, a közösség összefogásáért, valamint az épített és kulturális örökség megmentéséért végzett munkájáért kapta e kimagasló elismerést. Lapunk olvasói nevében szeretettel gratulálunk a díszpolgári címhez. míg dr. Debreczeni László nyugalmazott tisztifőorvos és prof.dr. Rozsos István pécsi emlékeiket elevenítették fel. A három köztiszteletnek örvendő vendéget Lőrincz Sándor, lapunk főszerkesztője kérdezte a hat évtizeddel ezelőtti eseményekről. A rendezvényen Balázs Izolda énekművész működött közre. Fotó: Andrássy Zoltán

Márton Áron-emlékkiállítás. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum adott otthont annak a vándorkiállításnak, ami a százhúsz éve született Márton Áron erdélyi püspöknek állít emléket. Az október 5-én rendezett kiállítás-megnyitó résztvevőit Bíró Norbert, a Somogy Megyei Közgyűlés elnöke, Szászfalvi László országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke, Gazdag Balázs, a Márton Áron Emlékév programkoordinátora köszöntötte. A tárlatot Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója nyitotta meg. A megnyitón a Katolikus Iskolaközpont diákjai működtek közre. Chopin-hangverseny Kaposváron. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, valamint a Magyar-Lengyel Baráti Társaság közösen rendezett hangversenyt Karol Wojtyla pápává választása 38. évfordulója alkalmából a kaposvári Liszt Ferenc Zeneiskolában. Az október 17-i Chopin-hangversenyen dr. Rumszauer Miklós bírósági helynök, plébános mondott köszöntőt. Vida Mónika Ruth zongoraművész volt a vendég, s közreműködött Czigány György József Attila-díjas költő, a Berzsenyi társaság irodalmi alelnöke is.

Élet a halál után? címmel, október 26-án a kaposvári Püspöki Székház nagytermében a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kaposvári csoportjának szervezésében zajlott kerekasztal-beszélgetés témája a halálközeli élmények orvosi és teológiai értelmezése volt. Az esten dr. Kisnemes János, nyugalmazott nagyatádi esperes-plébános, Rajkai István, a Kaposvári Jézus Szíve Plébánia plébánosa, dr. Szabados Péter, kaposvári oxyológus szakorvos osztotta meg gondolatait. A beszélgetést dr. Magyary István, a Kaposvári Egyetem kutatója vezette.

Díszpolgári cím az osztopáni plébánosnak. Október 22-én Kovács Béla László, Osztopán polgármestere, a képviselőtestület döntése alapján Osztopán község Díszpolgára címet adományozott a település plébánosa, Sudár János részére. Sudár atya közéleti szerepvállalásért, valamint a vallási élet terjesztéséért, illetve a közművelődés terén nyújtott tevékenységéért kapta a kitüntetést, amelyhez lapunk olvasói nevében is gratulálunk. Kerekasztal-beszélgetés az 56-os forradalomról. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára rendhagyó kerekasztal-beszélgetéssel készült a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház. A hat évtizeddel ezelőtti eseményeket átélő személyek hiteles vallomását hallgathatta a közönség október 20-án délután. Balás Béla kaposvári megyéspüspök a budapesti,

14

Emléktábla-avatás. A Tudományos Életért Közalapítvány, valamint a Somogyi Tudósklub kezdeményezésére Kaposváron a Noszlopy Gáspár utca 5. sz. alatti ház falán helyezték el november 3-án prof.dr. Taky


Ferenc tudós, 1956-os vezető forradalmár emléktábláját, amelyet Gschwindt András készített. Prof. dr. Rosta István tudománytörténész, nyugalmazott egyetemi tanár mondott köszöntőt, az avatóbeszédet Szita Károly, Kaposvár polgármestere tartotta. Az emléktáblát Balás Béla megyéspüspök áldotta meg. Fotó: Hegedüs György

Megszépül a szentbalázsi templom. Mintegy 41 millió forintos egyházmegyei támogatásból hamarosan megújul a szentbalázsi Szent Mihály-templom. A nyílászárók, a tetőszerkezet, a torony és a külső falak újulnak meg a jelentős beruházás kapcsán.

Hitoktatók őszi szakmai napja. Püspöki szentmisével kezdődött a hitoktatók őszi szakmai napja a Kaposvári Egyházmegyében november 5-én. Balás Béla kaposvári püspök Szent Imréről beszélt, a „liliomos herceg” ifjúságáról, aki példaképe a hitoktatóknak is. A főpásztor többek között arra is utalt: a hitoktatók felelősségteljes tevékenységéből nem hagyható ki a Szentlélek. A püspöki székházban folytatódó programon a megjelenteket Kiss Iván, az Egyházmegyei Hitoktatási Központ vezetője üdvözölte és ismertette, hogy az idei tanévben a Kaposvári Egyházmegyében több mint 12000 gyermek jár hit- és erkölcstan oktatásra, s több mint 3000 fakultatív hittanra. 118 hitoktató dolgozik, ebből 49 az egyházi személy a többi világi hitoktató. Iván atya ismertetője után Tornay Gábor, a Váci Egyházmegye hitoktatási referense tartott előadást.

Fiatalok lelki napja Babócsán. Marics József berzencei plébános, püspöki tanácsos az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről tartott előadást a babócsai templomban összegyűlt fiataloknak. A Fonyódról, Nagykanizsáról, Látrányból, Balatonlelléről és a csurgói esperesi kerületből érkezők többek között szentségimádáson, napközi imaórán vettek részt, valamint a szentmisén, amelyen Benczik Tamás vízvári plébános prédikált.

KATONA JÓZSEF

SzületésnapodraX

(Ha-ha)tvan éves lettél te – meglepetés e versike, csecse becse: ajándék, mellyel megleplek, dacára papi leplednek, téged. Véget nem érő hálával köszönt, ki általad újjászülött lélekké lett.

Regnum Marianum. Balás Béla kaposvári megyéspüspök és Bolberitz Pál filozófus, egyetemi tanár osztja meg gondolatait gyökereikről, szolgálatukról, s az életükben oly nagy szerepet betöltő Regnum Marianumról az Éghajlat Kiadó gondozásában Döbrentei Kornél költő előszavával megjelent Regnum Marianum című kötetben. A két neves személyiséget Kovács Lajos Péter kérdezte a kiadó Manréza-füzetek sorozatának 14. kötetében, amelyben Feledy Péter szerkesztőriporter és Lőrincz Sándor újságíró-szerkesztő egy-egy interjúja is megtalálható a közölt tanulmányok, cikkek társaságában. A kötetet – amelynek címoldalán Petrás Mária keramikusművész alkotása található –, november 5-én a budapesti Szent Imre-templomban mutatták be, ahol Pápai Lajos nyugalmazott győri püspök és Eperjes Károly színművész mondott laudációt, a házigazda Dékány Á. Sixtus zirci főapát volt. A kaposvári főpásztort Világos Krisztián püspöki titkár, kaposszentbenedeki plébános, valamint dr. Csillag Gusztáv, a KÉSZ kaposvári csoportjának elnöke is elkísérte a könyvbemutatóra. Kőröshegyen zárult a szentév. Az irgalmasság szentévét november 20-án, Krisztus Király vasárnapjának délutánján zárta le Balás Béla kaposvári megyéspüspök a kőröshegyi Szent Kereszt-templomban. A főpásztor a szentmise keretében állandó diakónussá szentelte Vince Miklós akolitust.


Bár hatvan éved elszelelt, ezer testvérre bőven telt. Az ám, atyám! Még egy király is hol lenne, kinek ennyi húga, öccse, fia, lánya kívánna áldást, szép derűt, szívébe békét, tág terűt, erőt, nyerőt. Lehettél volna oktató, nem íly szó- és tollkoptató szegény legény. De akad nagyobb tudomány, mint az isteni hagyomány ügye? Ugye. Te egész családod fogod, adja Isten soká dolgod, tanítani! X Varga László atya, a kaposvári Szent Imretemplom plébánosa, püspöki helynök augusztus 17-én hatvanéves lett. Hagyományos nyári lelkigyakorlatán – ahova az ország számos településéről érkeztek – sokan gratuláltak az ünnepeltnek e jeles évforduló alkalmából. A Szent Imre Kollégium udvarán rendezett agapé előtt hangzott el e József Attila-parafrázis. (A szerk.)

15

Somogyi mártírpapok emlékezete November végéig volt látogatható a kaposvári Kormányhivatal Galériában az a kiállítás, amely a diktatúra somogyi mártírpapjainak állított emléket. A nem mindennapi tárlat anyaga azzal a céllal készült, hogy a kollekciót vándoroltatják az egyházmegyében, hogy iskolák, művelődési házak falaira kerülve idézze a múlt század negyvenes-ötvenes éveit. Az október 19-i tárlatmegnyitón köszöntőt mondott dr. Neszményi Zsolt kormánymegbízott, a kiállítást Szita Károly, Kaposvár polgármestere ajánlotta az érdeklődök figyelmébe. Marics József püspöki tanácsos, Berzence plébánosa dolgozta fel a három somogyi mártírpap életét, szolgálatát, mártíromságuk körülményeit. A rendelkezésre álló információk némely esetben meglehetősen szűkösnek bizonyultak, s hiányosak voltak, ám az atya azért vállalkozott e feladatra, hogy ne merüljön feledésbe e három vértanúpap neve.

Dr. Neszményi Zsolt kormánymegbízott köszöntőjében arra utalt: szakrális témájú alkotások, kiállítások fogadták már az ide érkezőket, de papok előtt, somogyi mártírpapok előtt azonban még nem hajtottak fejet. Kiemelte: Martincsevits Pál, P. Hajnal

Zénó és Padányi Sándor atyák életükkel és halálukkal a diktatúra sötétségében is hitüket szolgálták. Köszöntője végén a kormánymegbízott egy nemzetiszín szalaggal átkötött gyertyát gyújtott meg a mártír papokra emlékezve. A kiállítást – amelynek tablói Rajkai István, a kaposvári Jézus Szívetemplom plébánosának jóvoltából készültek –, Szita Károly, Kaposvár Megyei Jogú Város polgármestere nyitotta meg. A somogyi mártírpapok emlékezetét méltatta, de a jelen meghurcolt papságára is utalt: Balás Béla megyéspüspökre, illetve Varga László általános helynökre. A méltóságteljes kiállítás-megnyitón – amelyen számos egyházközség és a Martincsevits család szép számmal képviseltette magát –, a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpont zenésznövendékei is közreműködtek. L. S. Fotó: KOVÁCS TIBOR

SPIRITUS ✙ A KAPOSVÁRI EGYHÁZMEGYE LAPJA • Szerkeszti a szerkesztõ bizottság. Tagjai: KISS IVÁN, LÕRINCZ SÁNDOR (elnök), DR. RUMSZAUER MIKLÓS, VARGA LÁSZLÓ • Felelõs kiadó: DR. RUMSZAUER MIKLÓS • Szerkesztõség: Kaposvár, Dr. Kovács Sebestény Gyula u. 2. • Telefon: 82/512-394 • Tipográfia, nyomdai elõkészítés: VÁRNAI KÁROLY – www.igrafika.hu • A lap készült a VUPE 2008 Kft. gondozásában.

Emmánuel Velünk az Isten

Recommend Documents