Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 1. sz. (58-71. o.)
ÉKES ILDIKÓ Ékes Ildikó a közgazdaságtudományok kandidátusa.
Fogyasztási struktúra és egészségügyi kiadások A szerzõ az Országos Egészségbiztosítási Pénztár megbízásából végzett, az egészségügyre fordított kiadások tendenciáinak bemutatására irányuló felmérés eredményeit ismerteti cikkében. A családok romló anyagi helyzete miatt a háztartások többségének már nincs szabad erõforrása arra, hogy hozzájáruljon az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásához. Ezen túlmenõen számos olyan jószágra és szolgáltatásra sem jut pénz a családi kasszából, amely az egészség megõrzését lehetõvé tenné. A lecsúszó rétegek az egészségügyi szolgáltatások megfizettetése esetén ki fognak esni a rendszerbõl, s ez súlyos társadalmigazdasági problémákat vetít elõre. Mind többen szorulnak majd ki azért a munkaerõpiacról, mert nem tudják magukat idõben gyógykezeltetni, s éppen emiatt egyre többen veszik igénybe a társadalombiztosítás által finanszírozott alapellátást. A tb költségei ezáltal úgy nõnek, hogy közben a bevételei - sõt a költségvetés bevételei is csökkennek. A társadalombiztosítási és költségvetési rendszer folyamatban lévõ átalakítása miatt már évek óta elõtérbe kerültek az egészségügy, az oktatás finanszírozásának kérdései. A korábbiakhoz képest most radikális változásokra kell számítani. A negyven éven át megszokott paternalista megoldások átadják helyüket a piacgazdaságokban szokásos finanszírozási módszereknek. A bökkenõ csak az, hogy ehhez nem csupán a társadalombiztosítást és a költségvetés rendszerét kellene átalakítani, hanem számos más területen is gyökeres változásokra lenne szükség. Leginkább az elvonások rendszere és a bérek struktúrája kívánná meg ezeket az átalakításokat. Mindezenközben az elmúlt másfél évtizedben lassan közgazdasági axiómává merevedett az a két állítás, miszerint: "a költségvetés nem mondhat le bevételeinek semmilyen hányadáról a külsõ és belsõ adósság finanszírozhatóságának fenntartása érdekében", illetve "az államnak nincs pénze a bérek reformszerû átalakítására, ezt majd a piaci viszonyok fogják megoldani". A lehetségesnek látszó megoldások mindegyike arra utal, hogy a családoknak újabb terheket kell vállalniuk és/vagy ellátásuk csorbul. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) 1994 nyári felmérése a többi között arra kereste a választ, hogyan épülnek be az egészségügyre, egészségvédelemre fordított kiadások a családok fogyasztási szerkezetébe. Vane még az átlagembereknek pénzük arra, hogy szükség esetén többet áldozzanak egészségükre? A vizsgálatot a Szakszervezetek Gazdaság és Társadalomkutató Intézete végezte el, a SzondaIpsos közremûködésével. A cikk az 5000 háztartásnak feltett kérdésekbõl leszûrhetõ legfontosabb információkat tartalmazza.
A vizsgálat kiindulópontjai A társadalombiztosítási rendszer átalakításának kulcskérdése a finanszírozás. Az az alapvetõ dilemma, ki, mit és mibõl fog fizetni. Ez annál inkább húsbavágó kérdés, mert az állam az elmúlt 15 évben számos szükséglet részbeli vagy teljes körû finanszírozását hárította már át polgáraira - kiürült pénzesládájára hivatkozva. Az áthárítási akciók eddig sikeresek voltak, mert:1. az állampolgárok rendelkeztek bizonyos tartalékokkal; 2. az elsõ idõszakban az állam bizonyos lehetõségeket, kiutakat nyitott polgárai számára a feladatátruházáskor (kedvezményes kamatozású lakásépítési hiteleket, vgmkból származó pluszjövedelmet stb.); 3. az állampolgárok nagyfokú leleményességrõl tettek tanúságot a nehézségek kivédése terén (pl. a csináld magad terjedése, a rejtett gazdaságban való részvétel stb.). Mára azonban ezek a tartalékok, lehetõségek kimerülni látszanak. A korábbi akciók -
úgy tûnik - már kiürítették a lakosság zsebeit. Ebbõl következik, hogy minden újabb változtatás amely további áldozatokat kíván - egyre nehezebben kivitelezhetõ, egyre nagyobb ellenállásba ütközik. Úgy tûnik, a társadalombiztosítási reform elõl elvitte a pénzt a többi reform. Ez tûnt ki a Szakszervezetek Gazdasági és Társadalomkutató Intézetének (SZGTI) korábbi és tavalyi vizsgálatából is. Az SZGTI fogyasztásistruktúra-vizsgálatait 1990ben, a rendszerváltás pillanatában kezdte meg. Azóta három felmérésre került sor, az utolsó 1994ben készült (ÉKES [1991], ÉKES-ERNST [1992]). A felmérések során 5000-6000 háztartást kérdeztünk meg arról: hogyan élnek, mi a véleményük anyagi körülményeik alakulásáról, mire költenek és mire nem tudnak már pénzt adni, tudnake megtakarítani, házat építeni, nagyobb értékû fogyasztási cikket vásárolni, vannake tartalékaik és azt mire kívánják fordítani, hogyan alakultak a fõbb kiadásaik, milyen védekezési stratégiákkal élnek a jövedelmük reálértékét csökkentõ inflációval szemben. Az 1994es felmérés során - a megrendelõ kívánságára - megpróbáltuk ebbe a környezetbe beleilleszteni az egészségi állapot, az egészséggel kapcsolatos kiadások kérdéskörét is. Az ezzel összefüggõ kérdések arra irányultak, hogy: - milyen a családok egészségi állapota általában és a különbözõ rétegeknél; - milyen terheket ró a betegség a családokra; - mennyire, milyen eszközökkel, milyen költségekkel próbálják egészségüket védeni a családok; - milyen következtetéseket lehet levonni a táplálkozásból az egészséges életmódra való törekvés szempontjából; - milyen a különbözõ réteget képviselõ háztartások fizetõképes kereslete az orvosi ellátás iránt; - milyen formákat öltenek az egészségügyre fordított családi kiadások (magánrendelés látogatása, hálapénz, SZTK alapon privát szolgáltatás megfizetése). A felmérés eredményeinek ismertetése elõtt - a válaszok megfelelõ értékeléséhez - néhány általános, a helyzettel összefüggõ gazdaságiszociológiai tényezõre kell a figyelmet irányítani. Az elmúlt néhány évben alapvetõ változások mentek végbe a lakosság fogyasztása, magatartása, költési szerkezete szempontjából. Közülük a legfontosabbakat tekintjük át a következõkben.
Változások a fogyasztói magatartásban és fogyasztási szerkezetben 1. A társadalmigazdasági változások nyomán prioritást kapott a magánszféra növekedése. A korábbi rendszerben a fogyasztás átlagos szintjének jelentõs mértékig határt szabott a reálbérek alakulása. Ez viszont attól függött, hogy a központilag elõírt bérszabályozás mit engedett meg a vállalatoknak, azaz mekkora adóterhek rakódtak a bérnövekményekre, illetve a vállalat mennyire találta meg a - részben legálisan is megoldható (vgmk stb.) - béremelés lehetõségeit. A nyolcvanas évek végétõl gazdaságpolitikai prioritássá váló privatizáció viszont növelte azoknak a szervezeteknek a számát, ahol effajta elõírásokat nem lehetett alkalmazni. Ez a bérszabályozás fokozatos felszámolásához vezetett, amelynek helyébe a bértárgyalások rendszere lépett. E tárgyalások megállapodásai azonban sem akkor nem voltak , sem ma nem érvényesek a kis magánszervezetekre. Ezek száma, gazdaságon belüli aránya gyorsan emelkedett az elmúlt években. A kis magánszervezetekre számos más - a nagyobb, állam által ellenõrzött vállalatokra érvényes - pénzügyi elõírást sem lehetett alkalmazni. Így ezek a szervezetek olyan mértékû béremelést hajtottak végre, illetve olyan bérszínvonalat alakítottak ki, amilyent akartak. A bérekre kivetett magas társadalombiztosítási elvonások és adók elkerülése érdekében a keresetek zömét félig vagy teljesen láthatatlan módon fizetik. Így azután nem sokat tudunk a valódi bérkülönbségekrõl, a keresetek tényleges alakulásáról. Egy biztos, hogy az azonos tevékenységet végzõknél az állami szektorban rekedtek és a magánszektorba átkerültek jövedelmei között nagy különbségek alakultak ki, még akkor is, ha mindkét esetben bérmunkásokról van szó. E jövedelemkülönbségek óhatatlanul megjelennek a fogyasztási struktúrában. 2. A fogyasztási struktúrát befolyásoló másik tényezõ a munkanélküliség. Az ötvenes évektõl ez a jelenség Magyarországon és a környezõ kelet-európai országokban a nyolcvanas évek végéig
ismeretlen volt. A kilencvenes évek elejétõl a KGSTpiacok összeomlása egyre több embert fosztott meg a korábban garantált (bár egyesek számára kényszerû) munkahelyétõl, s ezzel a biztos jövedelemforrástól. A gyors ütemben kialakuló és terjedõ munkanélküliség kezelésére a kormány a piacgazdaságokban szokásos módszereket vette át (munkanélküli járadék, átképzés, munkahelyteremtõ támogatások stb.). A helyzet azonban legalább két ponton markánsan különbözött a fejlett világban szokásos munkanélküliségtõl. Az egyik fõ különbség az volt, hogy a munkanélküliség nálunk - a korábbi rendszer összeomlása következtében kialakuló - általános gazdasági hanyatlás hatására jött létre és állandósult. Ennek az lett a következménye, hogy a munkanélküliek jelentõs része hosszú távon nem tud(ott) elhelyezkedni. A szakirodalomból közismert jelenség, hogy a munka nélkül maradók bizonyos idõ eltelte után már nem is nagyon képesek elhelyezkedni. Nálunk a helyzet e téren abból a szempontból is rosszabb volt, hogy a közel negyven év után megjelenõ munkanélküliséghez az aktív korú népesség nem szokott hozzá. Nagyrészt tehát nélkülözte azt a képességet, amely a gyakori munkahelyváltoztatáshoz szükséges. A korábbi években éppen az egy helyen eltöltött hosszú munkaidõt részesítette elõnyben a rendszer. A másik fõ különbség az volt, hogy a munkanélkülijáradékot olyan bér százalékában határozták meg, amely eredetileg sem fedezett bizonyos szükségleteket és amely nem tartalmazott szabad rendelkezésû jövedelemhányadot. A munkanélküli járadék ilyen módon drasztikus és tartós fogyasztáscsökkentésre kényszerítette a családokat, bármilyen nagyvonalúnak tartotta is a kezdetben kialakított ellátórendszert a nemzetközi szakmai vélemény. A KSH [1993] kimutatása szerint a létminimum alatt élõk aránya az országosan jellemzõ többszöröse azokban a családokban, ahol egy vagy két munkanélküli él. 3. Jelentõs hatást gyakorolt a fogyasztási szerkezet átalakulására az árstruktúra változása is. A folyamat már a hetvenes évek végétõl indult inflációval megkezdõdött. A kormány törekvése már ekkor a fogyasztóiár-támogatások csökkentése volt és maradt. Ezt a célt a kormányzat olyan sikeresen oldotta meg, hogy a GDPhez mérten 1982ben még 8,1 százalékot kitevõ fogyasztóiártámogatás 1992re 1,0 százalékra olvadt le (KOPITS [1993]). E lépések hatására az alapvetõ cikkek árai az átlagosnál jobban emelkedtek, hiszen korábban igyekeztek azokat támogatással alacsonyan tartani. Hozzájárult az árszerkezet változásához az általános forgalmi adó bevezetése is - idõrõl idõre történõ emelése, valamint a visszaigényelhetõség korlátozása mind szélesebb körben. Végül az árszerkezet változását okozta a magánszféra fejlõdését biztosítani hivatott ár és importliberalizálás. Mindezek a tényezõk együttesen nemcsak az árak átstrukturálódását, de az árszínvonal általános emelkedését is kiváltották. Mivel a bérek esetében a bértárgyalások fõ iránya mind a mai napig - sõt most újra erõteljesebben - a bérnövekedés korlátozása, a lakosság nagyobbik felét kitevõ bérbõl és keresetbõl élõk jövedelmének reálértéke (1994et kivéve) folyamatosan mérséklõdött. Õk tehát fogyasztási struktúrájuk változtatására kényszerültek. 4. A magyar, illetve közép és keleteurópai régióban van egy további, nagyon jelentõs fogyasztási struktúrát befolyásoló tényezõ. Ez a kiterjedt és növekvõ rejtett gazdaság. A rejtett gazdaság hatása a fogyasztási szerkezetre kétirányú. Egyrészt lehetõséget ad arra, hogy a családok láthatatlan jövedelmekre tegyenek szert, és a látható jövedelmeikbõl már nem finanszírozható kiadásaikat mégis állni tudják. Ezen túlmenõen persze a láthatatlan jövedelmek egy szûkebb rétegnek arra is módot adnak, hogy a fogyasztását jelentõs mértékben növelje. Sõt vagyont halmozzon fel belõle, tekintettel arra, hogy nálunk nincsen vagyonelszámoltatás. Másrészt viszont a rejtett gazdaság egy része (a szürke és feketepiacok, a számla nélkül dolgozó kisiparosok stb.) oly módon is befolyásolja a fogyasztási szerkezetet, hogy az ott szokásos alacsonyabb árak mérsékelik a jövedelmek reálértékének csökkenését. E piacok, ezek a szolgáltatások azért egyre népszerûbbek, mert az átlagos, illetve kis jövedelmû emberek itteni vásárlásaik révén kevésbé kényszerülnek fogyasztásukat visszafogni, mintha ezek a piacok, szolgáltatások nem léteznének. A rejtett gazdaság tehát kétfajta egérutat is kínál az anyagi helyzet romlásából a kisembereknek, miközben a rejtett gazdaság igazi nyertesei a magas jövedelmûek, a nagybani vállalkozók. Ez utóbbiak viszont - ennek hatására - fogyasztásukat nagymértékben képesek bõvíteni, miközben befektetéseiket sem kell emiatt csökkenteniük. Az viszont kutatási szempontból nagy probléma, hogy a magas jövedelmû vállalkozók fogyasztásáról mind kevesebbet tudunk, hiszen az adatszolgáltatás önkéntes. A magas jövedelmûek túlnyomó többsége megtagadja a választ a felmérések során (legtöbbször inkább be sem engedi a kérdezõbiztost a
lakásba) vagy a feltett jövedelmi kérdésekre irreális válaszokat ad. Így azután mind kevesebbet lehet tudni azokról a jövedelmi különbségekrõl, amelyek a fogyasztási struktúra alakulása szempontjából igen lényegesek. A KSH legutóbbi, 1992. évi jövedelemfelvételekor a bemondott jövedelmek és a makroszintû statisztikákból számítható lakossági jövedelem között 25 százalékos eltérés volt. Ennyivel kevesebb adódott a jövedelmek bevallásából, mint a más irányú kalkulációkból. Az eltagadási arányok más felmérések tanúságai szerint azóta csak nõttek. Márpedig e jövedelemkülönbségek hatása a fogyasztási szerkezetre nem hanyagolható el. 5. A jövedelemkülönbségeknek a fogyasztási szerkezetre gyakorolt hatása az idevágó szakirodalomból közismert. E hatás nálunk azonban egészen más, mint a fejlett világ országaiban. Ennek az a legfõbb oka, hogy a jelenleg (eredeti) tõkét, hatalmas vagyonokat felhalmozók mentalitása teljesen más, mint a kapitalizmus õskorában volt. Akkor a tõkét felhalmozó személy termelõként kívánt meggazdagodni, minél több termelõeszközt, gyárat, földet stb. kívánt magáénak tudni. Az a puritanizmus, amely e korszakban Angliából a többi, hasonló fejlõdési szakaszát átélõ országba kisugárzott, a fogyasztás - lehetõségekhez mért - korlátozását hozta magával a gazdagodó polgárság körében. A mai Magyarországon és a környezõ országokban tõkét felhalmozó, gazdagodó réteg azonban egészen más anyagból van gyúrva. Magatartására két tényezõ gyakorol nagy hatást. Az egyik a bizalmatlanság az állammal és intézményeivel szemben. Ebben benne van a szülõktõl kapott információ a háború utáni vagyonelkobzásokról, valamint az elmúlt évtizedek gyorsan változó gazdaságpolitikája. Ez utóbbi negyven éven át állandó bizonytalanságban tartotta mind az állami nagyvállalatok vezetõit, mind az akkor szûk magánszférát, ma pedig a vállalkozókat. Az érintettek nem nagyon tudják (még a legbeavatottabbak sem), hogy meddig érdemes befektetni. Ezért nem is törekednek arra, hogy a megszerzett pénz egészét a vállalkozás fejlesztésére fordítsák. A vagyon elvesztésétõl való félelem arra sarkallja õket, hogy élvezzék a pillanatot. Az esetek jelentõs részében nagyobb összegeket költenek fogyasztásra, gyakran kifejezetten pazarló fogyasztásra, mint a hasonló rétegbeliek egy stabil gazdasági környezetben. A magas jövedelmûek fogyasztási magatartását befolyásoló másik fontos tényezõ a nyugati világból jövõ demonstrációs hatás. Miközben az eredeti tõkefelhalmozás idején a piacgazdaságokra a puritanizmus volt a jellemzõ, ma már leginkább a státusfogyasztás. A magas jövedelmûek a fejlett világ számos országában fogyasztásukkal is igyekeznek kifejezni társadalmi helyzetüket. Ez a hatás is arra ösztönzi a magyarországi tõkéseket, hogy anyagi erejükön felül fogyasszanak, nehogy lemaradjanak nyugati partnereiktõl. A pénzügyi kapcsolatok nemzetközivé válása további indokot szolgáltat a státusfogyasztáshoz: "nem szabad lemaradni a partnerektõl, hiszen akkor esetleg nem is leszünk partnerek". Külön probléma, hogy a státusfogyasztás jelentõs része mögött az adórendszerbõl való kibújás szándéka munkál. A magasabb jövedelmûek jelentõs része nem kevés láthatatlan jövedelemmel rendelkezik. A felméréskor, jövedelembevalláskor õk kisjövedelmûként jelennek meg a statisztikában. Ez azután megzavarja a fogyasztási szerkezetre vonatkozó információkat, mert a válaszok átlagolásából az derül ki, hogy a magukat kisjövedelmûeknek vallók közül sokan nem is élnek olyan rosszul. 6. A fogyasztási struktúra átalakulását serkenti az a gazdaságpolitikai irányváltás is, amely az elmúlt években a szociális ellátásban ment végbe. Az állam és az állami vállalatok bizonyos szükségleteket csak a nyolcvanas évek végéig elégítettek ki olcsón vagy ingyenesen. Számszerû adat nincs arra, hogy mekkora jövedelmet jelentett a lakosság számára például a jelképes térítés ellenében adott szakszervezeti üdültetés. A nagyvállalati üdülõk jó részét eladták; felszámolták az ugyancsak csekély összegért igénybe vehetõ vállalati bölcsõdék, óvodák nagy részét; eltûntek az ingyenes vállalati, szakszervezeti könyvtárak; megszûntek a könyvjutalmak, olcsó színházjegyakciók stb. Ezek és a közelmúltban az ingyenes fogorvosi ellátás megszûnése az aktív korúak számára, valamint a tandíj általános bevezetése a felsõoktatásban szükségszerûen módosítják, átstrukturálják a fogyasztást - vagy úgy, hogy e szükségletek kielégítésének fenntartására a fogyasztás más típusait kell korlátozni, vagy úgy, hogy ezeknek a szükségleteknek a kielégítésérõl le kell mondani.
A felmérések fõbb eredményei A fogyasztási szerkezet elmúlt évekbeli változása alapvetõen nem gyökeresen új jelenségekben, hanem bizonyos korábban is meglévõ tendenciák felerõsödésében, markánssá válásában mutatkozott meg. Az SZGTI által 1990ben kezdett felméréssorozat elsõ vizsgálata már jelzett olyan magatartásmódokat, a jövedelmi különbségek lényegi hatásait, amelyek az idõ folyamán egyértelmûvé, meghatározóvá váltak. Már az 1990. évi felméréskor is a családok túlnyomó része, több mint 80 százaléka anyagi helyzetét rossznak, illetve romlónak ítélte meg. Ez a magas arány - bár némileg mérséklõdött - az idõk folyamán megmaradt, 70 százalék körül stabilizálódott a romló anyagi körülményeket érzékelõk aránya. Ugyancsak stabilan 3-4 százalék körül mozgott a helyzetük javulását tapasztaló családok aránya. Viszonylag szûk kör - a háztartások 13-27 százaléka - tartotta változatlannak a helyzetét, saját megítélése szerint. Ezek az arányok természetesen szubjektív értékítéleteket mutatnak, nem tényleges helyzetképet. Ennek ellenére más irányú vizsgálatok, s a KSH számításai szerint a létminimum alá kerülõk arányának gyors növekedése is azt támasztja alá, hogy sokaknál a romló helyzetre vonatkozó értékelés reális. A jó, illetve javuló helyzetet jelzõk aránya viszont minden valószínûség szerint irreálisan alacsony. A családok fogyasztási szerkezete nagyon változatos képet mutat. Ennek egyik fontos oka az - amirõl már részben szó volt -, hogy nincs reális képünk a jövedelmek szóródásáról, illetve az egyes családok tényleges jövedelmi viszonyairól. A kiterjedt rejtett gazdaság ma már - a GDP mintegy egynegyedét kitevõ - láthatatlan jövedelmek létrejöttét biztosítja. Ezekrõl a pénzekrõl tulajdonosaik nemcsak az adóhivatalnak, hanem a lakossági életkörülményeket vizsgáló kutatóknak, kérdezõbiztosoknak sem kívánnak beszámolni. Az 1994. évi vizsgálat során megkérdezettek 30 százaléka vagy egyáltalán nem volt hajlandó jövedelmi adatot mondani, vagy olyan összeget mondott, amely - összevetve kiadásaival - irreálisnak bizonyult. Így a felmérések során kialakuló alacsony, közepes és magas jövedelmûnek tekinthetõ csoportokban jelentõs torzítások lehetségesek a tényleges jövedelmi viszonyokhoz képest. Az alacsony és közepes jövedelmûek csoportjában elõfordulhatnak - akár nagyobb számban is magas jövedelmûek. A szándékos jövedelemeltagadáson túl ennek még egy oka lehet. Mégpedig az, hogy a legtöbb családban több, néha kifejezetten sok jövedelemforrás van. Ezek egy része nem rendszeres, és változó összegû (alkalmi munkák, eseti megbízások, borravalók, óraadás, fusizás, kisgazdaságban megtermelt áruk értékesítése, kamatok stb.). A megkérdezettnek gyakran egyikmásik nem jut eszébe, fõként, ha nem õ a jövedelem címzettje, és nem is tud belõle reális átlagot képezni. Ez annál inkább így van, mert a kézhez kapott - adóelõleggel csökkentett - összeg a jövedelemösszevonáskor újabb adóval mérséklõdik. Így sokan a legjobb szándék ellenére sem tudnak valós képet adni helyzetükrõl. Ez a bizonytalanság a jövedelmek kisebbítése irányába tereli a válaszokat. Végül a fogyasztási szerkezet heterogenitásához hozzájárul a korábban említett státusfogyasztás. Ennek fontos következménye az is, hogy sokan erejükön felül költenek bizonyos - számukra fontos javakra, szolgáltatásokra, miközben emiatt más - akár nagyon fontos - szükségletet nem, vagy nem a tényleges jövedelmi viszonyaiknak megfelelõen tudnak kielégíteni.
Fogyasztási szerkezet a felmérés tükrében Mindezen zavaró tényezõk ellenére a fogyasztási szerkezet bizonyos alapvonásai elég egyértelmûen alakulnak. Ezek közül az egyik, hogy a háztartások zömében az alapvetõ szükségletek finanszírozása a családi jövedelmek túlnyomó részét felemészti. Vizsgálataink során elõbb öt, 1994ben már 11, havonta rendszeresen visszatérõ kiadásra kérdeztünk. E kiadásoknak a jövedelemhez mért arányait az 1. táblázat mutatja a különbözõ jövedelmi kategóriájú családoknál. A számításba csak azokat a családokat vontuk be, amelyek esetében a jövedelmekre adott válasz elfogadhatónak látszott.
A felsoroltakon kívül azonban még mindig számos alapvetõ - ám nem feltétlenül havonta jelentkezõ kiadás is van egy háztartásban. Például ruházkodás, tanszerek, tankönyvek a gyermekeknek, gyógyászati segédeszközök (szemüveg, lúdtalpbetét stb.), háztartási gépek javítása, ruhafélék javítása, háztartási eszközök (pohár, tányér, konyharuha stb.) pótlása, vásárlása, újságok, tvelõfizetés stb. Ezért arra lehet következtetni, hogy már a közepes jövedelmû családoknál sem marad túl sok szabad rendelkezésû jövedelem az alapvetõnek számító kiadások finanszírozása után. Nem is szólva arról, ha a családnak igénye van olyan javakra és szolgáltatásokra is, amelyeket a statisztika, a szakirodalom a nem alapvetõ javak kategóriájába sorol (könyv, színház, üdülés stb.). Nélkülük ugyan lehet élni, mégis modern társadalomban e fogyasztási elemek hiányát alapvetõ problémának kell tekinteni. Védekezési stratégiák Az alapvetõ cikkek fogyasztáson belüli dominanciája ráadásul annak ellenére alakult ki, hogy az átlagos család jelentõs erõfeszítéseket tett e kiadásai csökkentése, illetve jövedelmei növelése érdekében. A válaszok szerint a háztartásoknak mindössze mintegy 4 százaléka nem próbál semmi módon takarékoskodni. A többség viszont mindent megtesz azért, hogy valamiképp lefaragja a napi kiadásokat. A megoldások igen tág határok között mozognak: a "csináld magad" típusú barkácsolástól, a rejtett gazdaságban történõ aktív fogyasztói részvételig. A legtöbb családban az asszonyok visszatértek a befõzéshez; ismét elterjedt a házilagos szabásvarrás; a férfiak elvégzik a ház körüli javítószerelõ munkák zömét. Ha a lakás felújításra, bõvítésre szorul, sok helyen az egész család fest, mázol, tapétáz; akinek kertje, hétvégi telke van, megpróbálja éves gyümölcs, zöldségkészletét megtermelni; s ha jó a termés, árulja a hivatalában vagy az utcasarkon; a vásárlók pedig szaporodnak az alkalmi árusoknál a féllegális, aluljárói piacokon. Az egyes pénzkímélõ taktikákat folytató családok arányát a 2. táblázat mutatja.
A védekezési stratégia másik fontos eleme a kiegészítõ jövedelmekre való törekvés. Az idõ múlásával a bevallások szerint csökkent a kiegészítõ jövedelemmel bírók aránya. Emögött több tényezõ húzódik meg. Az egyik, hogy sok másod, illetve mellékállásban folytatott magánvállalkozói tevékenység az utóbbi idõkben fõtevékenységgé változott: vagy azért, mert a vállalkozás sikeres volt, és nem volt értelme a vállalkozónak másra pazarolnia az idejét, vagy azért, mert az eredeti fõállás megszûnése miatt az adott személy kénytelen volt a kiegészítõ jövedelmet biztosító tevékenységet kiterjeszteni. Eközben sokak számára szûkültek is a különjövedelemszerzési lehetõségek. A vgmkk és a szövetkezeti szakcsoportok a nyolcvanas évek közepén mintegy 400 ezer embernek adtak lehetõséget kiegészítõ jövedelmek szerzésére. A nyolcvanas évek végén azonban ezek a szervezetek törvényi elõírásra megszûntek, amikor megjelent a munkanélküliség, hiszen a csökkenõ kereslet okozta létszámleépítés elsõ fázisát az ilyen munkahelyek megszüntetésével próbálták megoldani a vállalatok. Mindezek következtében az 1991es és az 1994es vizsgálat között lényegesen csökkent a különjövedelmet jelzõ háztartások aránya: 1991ben még a családok 45 százalékánál volt valamilyen kiegészítõ jövedelem, 1994ben már csupán 25 százalékuk jelezte, hogy van béren, nyugdíjon kívüli, többnyire munkából származó különjövedelem a háztartásban. Ezen belül az egyes jövedelemforrásokból pénzhez jutók arányai a 3. táblázat szerint alakultak.
Végül az is fontos alaptendencia volt, hogy a már említett fogyasztási és jövedelmi viszonyok következtében a családok mind jobban csökkenõ hányada képes csak megtakarítani jövedelmébõl. Ez nem mond ellent a növekvõ lakossági megtakarítások tényének. Amint ezt már többen, több helyen kifejtettük, a megtakarítások növekedésében több tényezõ játszik közre: a legfontosabb az infláció (BIHARI [1992]), illetve az, hogy a megtakarítóképesek egyre többet tudnak félretenni, ami bõségesen kompenzálja a kiesõ kismegtakarításokat. Felméréseink kezdetén, 1990ben még a háztartások 40 százaléka tudott pénzt félretenni. Bár már ez is kisebb arány volt, mint a nyolcvanas évek elejénközepén mért 50 százalék (SZURKOS [1985]), ám az arány 1991re 30 százalékra, majd 1994re 25 százalékra esett vissza. Eközben növekedett azok aránya, akiknek egyáltalán nincs
tartalékuk. 1994ben már a családok közel egyharmada volt ilyen helyzetben. Emelkedett azok aránya is, akik hónap végén kölcsönre szorulnak. 1991ben a háztartások 11 százaléka említette, hogy csak kölcsönkért pénzzel tudják kihúzni a hónap végéig. 1994ben ezeknek a háztartásoknak az aránya már 18 százalékra növekedett.
Az egészségügyi kiadásokról Az elõbbiekben bemutatott tendenciáknak különös jelentõségük van a jelenleg folyó társadalombiztosítási átalakítások szempontjából. Az aktív korú lakosság fogorvosi ellátásának fizetett szolgáltatássá változtatása, a gyógyszertámogatás körének és mértékének csökkentése, a fizetett egészségügyi szolgáltatások körének várható további szélesítése mind olyan lépések, amelyek azt feltételezik, hogy a családok még képesek újabb kiadásokat vállalni. Az elõzõekben bemutatott fõbb tendenciák viszont arra utalnak, hogy a korábbi évek inflációja, a fogyasztóiárszerkezet átalakulása, valamint egyéb változtatások (például a korábban kedvezményes kamatú lakásépítési hitelek piaci kamatozásúvá tétele) már felemésztették azokat a tartalékokat, amelyeket a családok korábban esetleg még ilyen célokra tudtak volna fordítani. Gyakori reakció erre, hogy "hiszen a hálapénzek miatt az egészségügyi ellátás amúgy sem volt már régen ingyenes, ezt a pénzt most majd nem zsebbõl zsebbe, hanem hivatalos csatornákon fizetik ki." (GÁBOR [1984].) A probléma ezzel az érveléssel kapcsolatban kettõs. Az egyik, hogy a hálapénz nem volt kötelezõ, a szolgáltatást a beteg akkor is megkapta, ha nem tudott hálapénzt fizetni, illetve a háláját nem pénzben, hanem valamilyen általa könnyebben adható formában (kertjében termõ gyümölcs, virág, általa hímzett terítõ, mástól ajándékba kapott ital, dísztárgy stb.) próbálta leróni. Az esetek zömében ezek a betegek nem is kaptak kisebb értékû szolgáltatást emiatt. A másik probléma az egészségügyben dolgozók fizetése. Köztudott, hogy az aránytalanul alacsony bérek mellett a munkavállalást az egészségügyben (fõként a középkáderek, ápolók, nõvérek esetében) a kiegészítõ jövedelmek tették elfogadhatóvá. Az egészségügy ennek ellenére folyamatos munkaerõhiánnyal küzdött. Az eddigiekben a fizetetté váló szolgáltatásokat nem kapcsolták össze a területen dolgozók fizetésének rendezésével. Ha a hálapénzek is elmaradnak, a munkaerõgondok várhatóan felerõsödnek, ami viszont már erõteljesen befolyásolhatja a szolgáltatás színvonalát, mert elõbbutóbb nem lesz ápoló, nõvér. A többség romló jövedelmi pozíciója azáltal is megmutatkozik, hogy mind kevesebben adnak hálapénzt. 1986ban a Gazdaságkutató Intézet és a KSH közös felmérésekor a megkérdezett háztartások valamivel több mint 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szokott hálapénzt adni, ha orvoshoz kell fordulnia. Az 1994es felmérés során már csak kb. 36 százalék volt a betegség esetén hálapénzt adó háztartások aránya. Az arány természetesen számos tényezõtõl függ. Ezeken belül a legfontosabb a család egészségi állapota, lakóhelye, jövedelme és a családfõ iskolai végzettsége. Amint az várható volt, a rosszabb egészségi állapotúak, a budapestiek, a magasabb jövedelmûek és a magasabb iskolai végzettségûek családjai adnak nagyobb arányban hálapénzt. A hálapénzek átlagos összege az eltelt idõszakban emelkedett. A hálapénz teljes összege így nominálisan mintegy 3,5szeresére növekedett. Ezt azonban a családok szûkülõ köre fizeti, és így nyilvánvalóan szûkül azoknak a köre is, akik az egészségügyben ehhez a kiegészítõ jövedelemhez hozzá tudnak jutni.
A hálapénzen kívül az orvosi, egészségügyi kiadásoknak még egy, mindenkor létezõ és a jövõben terjedõ fizetett formája van. Ez a magánrendelésen fizetett tiszteletdíj. Emellett kialakult és még bizonyos mértékig ma is jellemzõ egy, a kettõ közötti átmeneti forma, amelyet a köznyelv úgy nevezett, hogy "SZTK alapon magán" szolgáltatás. Ebben a kombinációban az orvos a magánrendelõjében kezelni kezdett beteget a társadalombiztosítás által fizetett fõállású munkahelyén kezelte tovább olyan esetekben, amikor a kezelést járóbetegként nem lehetett folytatni, illetve ha olyan kezelésekre volt szükség, amelyhez a magánrendelõben nem voltak megfelelõ eszközök. E megoldásnak másik változata volt, amikor az orvosnak nem is volt magánrendelõje, hanem a kórházi munkahelyén biztosított betegnek speciális ellátást, gyorsabb, kényelmesebb kiszolgálást. Az 1994es felmérésünk során a fizetett orvosi ellátásra vonatkozó kérdést a válaszadók mintegy háromnegyede azonosította a magánrendeléssel. A családoknak mindössze 20 százaléka jelezte, hogy fizetõbetegként jár orvoshoz, és ezek negyede nyilatkozott úgy, hogy kórházban, rendelõintézetben is ad az orvosnak pénzt. Errõl sem derült azonban ki, hogy a pénzt valóban az orvos kapjae, vagy a fizetett összeg a szolgáltatás hivatalosan megállapított térítési díja. Az átlagos tiszteletdíjak egyegy vizitre számítható összege szakterületenként változó, ám igen szerény összeget tett ki. A legmagasabb átlag a fogorvosoknál adódott (2430 forint). A fogászatban azonban a többi orvosi szolgáltatáshoz képest hagyományosan magas az anyagköltség, illetve az esetek nagy részében a vizitdíjhoz technikusi díjak is kapcsolódnak. Belgyógyászok és egyéb, külön nem kérdezett orvosok átlagos vizitdíja 1300 forint körül volt, a nõgyógyászoké valamivel több mint 1000 forint, a gyermekgyógyászoké közel 600 forint. Ha a családban egészségügyi probléma fordult elõ, a betegek közül fizetõbetegként egy év alatt a családok átlagosan hat alkalommal keresték fel a fogorvost, ugyanennyiszer a belgyógyászt, gyermekorvoshoz átlag nyolc esetben, nõgyógyászhoz négy esetben, egyéb orvoshoz tízszer fordultak. A magánrendeléseken fizetett pénzeken kívül - betegség esetén - számos egyéb kiadás is adódik (gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök, az otthoni ápolás költségei stb.). A gyógyszereket leszámítva, ezek a kiadások a családok szûkebb körét érintik egyegy év során. Gyógyszerkiadása a családok több mint háromnegyedének van, ami természetes, hiszen gyógyszerfélét, gyógyhatású szereket olyanok is szednek, akik abban az értelemben nem betegek, hogy munkaképtelenek lennének, viszont alkalmilag vagy tartósan különféle fizikális problémákkal küzdenek (fej, gyomor, derékfájdalmak stb.). Betegséggel kapcsolatos egyéb kiadásokkal átlagosan a családok 8-14 százaléka kerül szembe egy év során. A kiadás azonban egyegy család esetében elég jelentõs lehet.
Jövedelmi kategóriánként nézve - s azokat a családokat figyelembe véve, amelyek reálisnak tûnõ választ adtak a jövedelmi kérdésekre - az egyes kiadásokkal rendelkezõ családok közül az alacsonyabb jövedelmûeknél a jövedelemhez mérten a költés aránya átlagosan a speciális étrendnél és a gyógyszereknél magasabb, az utókezelésnél és a hálapénznél alacsonyabb volt, mint a náluk magasabb jövedelmûeknél. Ez természetes, hiszen az elõbbiek a mindennapi életben elkerülhetetlen kiadások, az utóbbiak viszont már sokkal inkább azon múlnak, hogy telike rájuk, vagy sem. Egyegy kiadásfajta átlagosan a jövedelmek 2-6 százalékát köti le. Ha több is összejön belõle, ahogyan ez gyakorta elõfordul, akkor a családi jövedelemnek akár 20-25 százaléka is felemésztõdhetett a gyógyításra, annak ellenére, hogy az egészségügyi ellátás a vizsgált periódusban még ingyenesnek volt mondható.
Tekintve, hogy az alacsonyabb jövedelmû háztartásokban - mint korábban szó volt róla - a néhány legfontosabb kiadás a jövedelem több mint 65 százalékát elviszi, érzékelhetõ a betegség esetén felmerülõ kiadások problémája. Továbbá az is elég jól felmérhetõ, hogy mekkora mozgástere van az alacsonyabb jövedelmû rétegnek a kiegészítõ biztosítások megkötése, a fizetett orvosi szolgáltatások igénybevétele és/ vagy az egészségvédelem területén. A fejlett országokban már évtizedek óta elterjedt életfilozófia, fõként az iskolázottabb réteg körében, hogy a betegséget meg kell elõzni, erre kell költeni sok pénzt, nem az orvosra, gyógyszerre. Az utóbbi idõben nálunk is terjedõben van ez a felfogás, ám még közel sem lehet azt mondani, hogy annyira elterjedtté vált volna, mint Amerikában vagy NyugatEurópában. Az viszont nálunk is jellemzõ, hogy inkább az iskolázottabbak hajlanak rá, õk igyekeznek életmódjukat úgy alakítani, hogy az egészségüket karban tartsák. Gyakori ellenvetés ma még, hogy drága dolog az egészségvédelem, a csökkenõ reálbérek mellett a többségnek nem telik rá. Ez azonban csak féligazság. Tény, hogy a sportolás bizonyos módjai - a jelenlegi uszodai belépõk, kondicionálóterem használati díjak, teniszpálya bérleti díjak stb. mellett - költséges formái az egészségvédelemnek. Az is tény, hogy
keveseknek adatik meg az a lehetõség, hogy tiszta, jó levegõjû környezetben, csendes vidéken lakjon. Hiszen a legtöbb embert a munkája a városokhoz köti, ott pedig nagyon drága a zöldövezetben épült lakás. Sokba kerül az egészségesnek mondott étkezéshez szükséges sovány hús, sajt, zöldségféle. Az egészségvédelemnek azonban bizonyos formái kifejezetten pénzkímélõk, nevezetesen az, ha valaki nem dohányzik és nem iszik rendszeresen alkoholt. Az egészségvédelem költségmentes formáját teszi lehetõvé a séta, a futás, a gyalogtúra, a torna. A zsírokkal és fûszerekkel takarékoskodó fõzésmód pedig akkor is mérsékeli a gyomor megterhelésébõl származó problémákat, ha egyébként az alapanyagot olcsóbb élelmiszerek szolgáltatják. Vizsgálatunkból úgy látszott, hogy az egészségi állapot védelme kényes kérdés. A megkérdezett háztartásoknak ugyanis jelentõs hányada, a kérdéstõl függõen (kondicionálószerek fogyasztása, sportolás, ivási és dohányzási szokások), 35-70 százaléka nem volt hajlandó válaszolni. Így azután az a kép, amit a családok egészségvédelmi taktikájáról sikerült nyerni, meglehetõsen hiányos. A magas válaszmegtagadás ellenére - úgy tûnik - bizonyos esetekben ez a kép nagyon szépített is. A válaszolók közel 60 százaléka állította, hogy egészségesen táplálkozik, és több mint 60 százaléka, hogy nem iszik. A KSH számításai szerint az egy fõre jutó sör, bor, égetettszesz és zsiradékfogyasztás adatait figyelembe véve, ezek az arányok kevéssé valószínûek. A válaszoló családok nagyobbik feleharmada áldoz arra, hogy egészségét megõrizze. Az egészség védelmében tett lépések közül a legnagyobb arányokban azt említették, hogy nem isznak, nem dohányoznak, illetve többet költenek élelmiszerekre, hogy egészségesen táplálkozzanak, vagyis sok zöldséget, gyümölcsöt, tejet és tejterméket fogyasztanak, kerülik a zsíros ételeket, húsokat, a túl sok fûszert. Az egészségük védelméért kiadásokat is vállaló háztartások (a kérdést egyáltalán megválaszolni hajlandókon belüli) arányait és emiatt felmerülõ kiadásaik átlagos összegét a 7. táblázat mutatja.
Rétegenként vizsgálva a kiadásokat, a várható összefüggések jelentek meg. Eszerint a budapestiek, a magasabb jövedelmûek és a magasabb iskolázottságúak családjai nagyobb arányban tudnak és akarnak tenni az egészségükért (8-10. táblázat).
; Az orvosi ellenõrzés esetében a kisebb arányok a magasabb jövedelmûeknél és a magasabb iskolázottságúak családjainál alapvetõen arra vezethetõk vissza, hogy az egészségi állapotuk átlagosan valamivel jobb, illetve vannak olyan családi, baráti kapcsolataik orvosokkal, hogy a szûrésekre járás nélkül is nagyjából tisztában vannak egészségi állapotukkal. Ezeknél a rétegeknél az orvosi ellenõrzés elhanyagolása azért is gyakori, mert feladatukat, helyzetüket hajlamosak túlértékelni ("meghalni sincs idõm"), és így gyakran csupán betegségük elõrehaladott szakaszában kerülnek orvoshoz. * Összefoglalóan elmondható, hogy a felmérés a következõ - a témában járatosak számára várhatónak minõsülõ - tényeket támasztotta alá. 1. A háztartások jövedelmének nagyon jelentõs hányadát kötik le - az alacsonyabb és közepes jövedelemmel rendelkezõ rétegek esetében - az ún. legalapvetõbb kiadások, amelyekhez a napi megélhetés számos egyéb, kényszerû költése társul.
2. Az elõbbiek miatt a családok nagyobbik hányada nem nagyon rendelkezik ún. szabadon elkölthetõ jövedelemmel. Ennek egyik jele, hogy szûkül a megtakarítóképes háztartások köre. 3. A szabadrendelkezésû jövedelmek hiánya, illetve csökkenõ hányada a nagy többség számára egyik oldalról egészségügyi problémák kiváltója részben azért, mert számos olyan fogyasztási elemre nem jut pénz, ami az egészség megõrzését lehetõvé tenné (például: megfelelõ táplálkozás, a lakóhely megválasztása stb.), részben pedig azzal, hogy tehetetlenségük tudatában sokak ivásnak adják a fejüket. Ezzel egyaránt tovább rontva anyagi helyzetüket és egészségüket. 4. A korlátozott anyagi lehetõségek azonban azt is jelentik, hogy olyan egészségügyi ellátásra, ahol a betegnek is hozzá kell járulnia a szolgáltatás finanszírozásához, a háztartások többségének nincs forrása. Az egészségügyi kiadások a régi rendszerben is elvonhatták a családi jövedelem akár 20 százalékát is. Azokban a családokban, ahol a pénzforrások szûkösebbek, egyegy ilyen helyzet az elszegényedést okozhatta. Különösen akkor, ha nincs tartalék, és a családban egyegy keresõ miatt valamilyen okból (munkanélküliség, halál) további jövedelemcsökkenés következik be. Az egészségügyi szolgáltatások mind szélesebb körének fizetetté válása azt valószínûsíti, hogy ezekbõl a szolgáltatásokból sokan ki fognak esni fizetésképtelenségük miatt. A kiesõ réteg azonban jelentõs társadalmigazdasági problémák forrásává fog válni. Egyrészt azért, mert mind többen szorulnak ki a munkaerõpiacról, mert nem tudják magukat idõben gyógyíttatni. Másrészt azért, mert egyre többen lesznek a tb által finanszírozott alapellátásra szorulók, éppen az elõbbi ok miatt. A tb költségei ezáltal majd úgy nõnek, hogy közben a bevételei, sõt a költségvetés bevételei is csökkennek (ÉKES [1995]). Azok az emberek ugyanis, akik a kórházakat járják vagy táppénzre kerülnek, nemcsak növelik az egészségügy kiadásait, hanem a kiesõ keresetükre jutó szja és tb járulék összegével a költségvetés és a tb potenciális bevételeit is csökkentik. Sõt ennél jobban zsugorodik ilyenkor a költségvetés bevétele, hiszen a magyar átlagcsalád a jövedelmét elfogyasztja (ez látszik a megtakarítóképesek csökkenõ arányaiból ÉKES-ERNST [1995], SZONDA-IPSOS [1993], [1994], [1995]). Ha tehát kiesik a bér, a fogyasztás is kevesebb. Ezzel viszont az áfa és a fogyasztásiadóbevétel mérséklõdése is együttjár.
Hivatkozások BIHARI PÉTER [1992]: Hipotézisek a lakossági megtakarításokról. Budapest Bank, július. ÉKES ILDIKÓ [1987]: A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. GKI, Budapest, június. ÉKES ILDIKÓ [1991]: Teherbírásunk határai. GTfüzetek, SZGTI, Budapest. ÉKES ILDIKÓ [1995]: Egyes 1995-1996os kormányzati intézkedések jóléti hatásairól. Népjóléti Minisztérium, Budapest. ÉKES ILDIKÓ-ERNST GABRILLA [1992]: Életszínvonal - vállalkozási kedv. GTfüzetek, SZGTI, Budapest. ÉKES ILDIKÓ-ERNST GABRIELLA [1995]: Rendszerváltó háztartások? (1990-1994). GTfüzetek, SZGTI, Budapest. GÁBOR ZSUZSA [1994]: Az egészségügy mentõre vár. Népszabadság, július 27. KSH [1993]: A létminimum szintjén és alatt élõ népesség jellemzõi. KSH, Budapest, július. KOPITS GYÖRGY [1993]: Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform esete. Közgazdasági Szemle, 10. sz. SZONDA-IPSOS [1993], [1994], [1995]: Gazdaság alulnézetben. Népszabadságban havonta megjelenõ összesítések.
SZURKOS MÁRIA [1985]: Takarékoskodási szokások az 1980as évek elején. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.