.HÁRS GYÖRGY PÉTER.
.Egy él¤halott átpoetizált. .gyászmunkája. Juhász Gyula: Milyen volt…* (S. R.-nak)
gyászmunka bekövetkezése egy szeretet-tárgy elvesztésekor normális folyamat. Lezajlásának útjai és stádiumai a szakemberek és az érdekl√d√k körében egyaránt ismer√sek. Jelen dolgozat nem a csupán a pszichológiai szakirodalom b√vítéséhez kíván hozzájárulni akkor, amikor tárgyául egy háromszorosan is rendhagyó gyászmunkát választ. Rendhagyó ez a gyászmunka els√sorban a gyászoló személyisége miatt, aki önmagát – nagyon helyesen és pontosan – él√halottnak nevezi.1 De rendhagyó azért is, mert – az értelmez√ szerencséjére – írásban tárgyiasult. Harmadrészt pedig azért rendhagyó, mert a gyászmunkát egyben tárgyiasító, másrészt annak részét, eredményét képez√ szöveg költ√i m∫. Ez a három jellegzetesség a magyar költészetben Juhász lírájában talált formájára.
mertségr√l, hanem egyszer∫en csak az ismeretek hiányáról van szó. Hogyan? – kérdezheti t√lem a jó szándékú olvasó – hiszen monográfiák születtek róla, föltárták életének minden lényeges és lényegtelen mozzanatát, kiadták (b√ jegyzetanyaggal) összegy∫jtött írásait stb. És mégis. Könnyen össze lehetne számolni, hogy hány Juhász-versr√l készült alapos elemzés. S az sem mellékes, hogy a meglév√k miféle mintákat követnek. A séma – minden sémák áldásos követelményének megfelel√en – elkeserít√en egyszer∫. Szimbolikus költészet, impresszionista költészet. Parnasse versus forradalmiság. Az Anna-versek költ√je. Az emlékeké. A magyar tájé. De: nem újító igazán. Második vonal – a terjedelmes életm∫vek átka a sok hordalék. Kipreparált agya máig megtekinthet√. Ám legyen. Mégis szomorú az, hogy még azokat a verseket sem ismerjük valójában, amelyeket közhelyszer∫en „nagy” m∫vekként szokás emlegetni. Itt van például a Milyen volt… A reménybeli elemz√nek kapóra jön a cím: egyszerre próbál választ keresni a kérdés versbéli tárgyával kapcsolatban és – immanens módon – a kérdez√re nézvést.
*
*
Nem tudom, van-e a magyar költészetnek félreismertebb költ√je Juhász Gyulánál. Talán nem is félreis-
Elolvasva a verset a legkézenfekv√bb kérdés az, hogy miért három versszakból áll. Effajta kérdést, persze,
„…pedig kellene már egy szerelem a pszichoanalitikusoknak.” (Ladányi Mihály: Elégiák, 2)
A
* Jelen tanulmány a Pompeji 1993/1–2-es számában „Amilyen volt. A hûvösre tett szerelem poétikája” címmel megjelent írásnak (Hárs, 1993) az OTKA T46600 sz. projektjének keretében átdolgozott, bôvített változata.
99
Hárs György Péter
nem szokás föltenni. Csak ha valami gyanús. Például gyanúsan több vagy kevesebb látszólagos kelleténél. Márpedig nekem határozottan hiányérzetem – no nem esztétikai, hanem logikai hiányérzetem – támad a Milyen volt… végére érve. De hát ez önmagában mit sem jelent, hiszen – Bécsy Tamás szavajárásával élve – „érezni a tehén is tud”. Más azonban a helyzet, ha kiderül, hogy a hiány bele van kódolva a versbe, hogy a hiány a vers testéhez tartozik. Itt a versszakok köztudottan egy-egy évszakkal kapcsolódnak össze; sorrendben: nyár – √sz – tavasz. Föltehetjük-e, hogy Juhász Gyula nem tudta, vagy megfeledkezett róla, hogy négy évszak ad ki egy évet; vagy hogy véletlenül hagyta ki éppen a telet? Botorság lenne akár válaszolni is. Az elemz√nek el kell fogadnia, hogy ezt a kihagyást a vers logikája követeli meg, és hogy az a logika valóban megköveteli. Ahogyan a vers logikája követeli meg az évszakok szokásos felsorolási sorrendjének – tavasz, nyár, √sz, tél – felborulását is. Hogy mi az adott vers logikája? Talán hasznos lesz visszakanyarodni a címhez. A Milyen volt… a maga három pontjával igencsak megenged√ az értelmezést illet√leg. Fölfoghatom állításnak, amennyiben a vers megmondja, hogy a Másik milyen volt, s ezt hivatott el√re jelezni a cím. De fölfoghatom kérdésként is, ahol a három pont az üres helyet (hiányt?), a behelyettesítés kényszerét jelöli. Ebben az esetben mindhárom versszak egy-egy, a címre adott válasz és/vagy együttesen válaszolják meg a címet. És szem el√tt tarthatom a három pont stilisztikáját, vélve, hogy a meghatározatlanságra, a bizonytalanságra, a lezáratlanságra stb. utal. No jó. De melyik úton induljon az elemz√? A legegyszer∫bb megoldás a legnehezebb: ha megpróbálja végigjárni – feltételezett összefüggésükben – mind a hármat. A vers tudás, nem-tudás és érzés sajátos dialektikájára és dialógusára épül. Bármiféle kiegészítést nyer is versszakonként a „milyen volt?” kérdése („sz√kesége”, „szeme kékje”, „hangja selyme”), a válasz els√ fele mindig határozottan a nem-tudás, a mostani nem-tudás kijelentése. A válasz második fele ugyanakkor a tudottat mondja el. Ez a – szintén határozott – tudás azonban nem racionális szinten kapcsolódik a kérdéshez. Ezek a határozottan ellentétként megfogalmazódó, csupa „de”-vel kezd√d√, ugyanakkor dacosan párhuzamos kijelentések nem a kérdés tárgyára vonatkoznak, hanem asszociatív módon valami másról való tudást mondanak el. A „sz√ke mez√kr√l”, „kék egekr√l” és a „sóhajtó rétr√l” való érzéki tudás választja el és készí-
ti el√ a versszakok érzés szintjére épített harmadik sorait. Úgy t∫nik, a Másik felidézéséhez – legalábbis ebben a versben és az általa rögzített élethelyzetben – csak áttételeken keresztül lehetséges az eljutás. Az önmagának föltett kérdések az énben két meglehet√sen szokványos és egy eredetibb asszociációt keltenek. Sz√keség – kalász; kék szem – ég; hang – rét sóhaja. Az asszociációs lánc azonban nem a linearitás szerint halad tovább, hanem zárt kört alkot: az én valójában olyan természeti jelenségekre asszociál, amelyek benne szükségszer∫en a Másikat hívják – pars pro toto alapon – el√. Ez a körbenforgás megfelel a vers egyik id√síkját jellemz√ ciklikus elképzelésnek (az antik mellett vö. még a Juhász által olyannyira kedvelt Nietzsche örök körforgás elmélete), aminek f√ vonalát az évszakok folytonosságának kellene meghúznia. Mindez arra utal, hogy ez a tudás, aminek tárgya a természet, id√tlen (ahogy tárgya is örök), ily módon mentes lehet minden aktualitástól – vagy ugyanezért, bármely aktualitással összekapcsolódhat. A kérdések tárgyáról, az „aktuálisról”, a Másikról ellenben mulandó tudással (a kérdésfeltevés idejében nem-tudással) rendelkezik csupán az én; ahogyan mulandó (már-nem-létez√) – legalábbis az én számára – maga a Másik is. Az asszociáció körbefordulása a „ha – akkor” logikai kapcsolatban jelenik meg; ami éppúgy utalhat id√beniségre, mint szükségszer∫ségre. A két modalitás a válaszok harmadik részében vetül egymásra – itt sem nem tudásról, sem nem nem-tudásról, hanem, mint említettem, érzésr√l van szó. Az érzésben valósul meg a nem-tudás föloldása a tudásban, a mulandó beoltása az örökbe, a körforgásba. A tudásmódokat és azok tárgyát, ezt a két, logikailag elkülöníthet√ dolgot, nem csupán az én el√z√ mondatom mossa egybe, hanem az elkülöníthet√ség megsz∫nése magának az érzésnek a tulajdonsága, minthogy megszünteti a tárgyiságot. Prózaian szólva: az elmúltról, a múltbeli Másikról már nem tudok, de a mostani érzéseimr√l, vagy pontosabban a Mostok által a Másikkal kapcsolatos érzéseimr√l igen. Ezáltal az érzésben a Most föloldja – vagy inkább teremti – a múltat; a természet a Másikat. A vers tehát szükségképpen nem mondja meg, hogy „milyen volt” – legalábbis az értelmezés jelenlegi állása szerint. A múltról való nem-tudás hangsúlyozásával egyben tagadni kívántam, hogy ez a vers az emlékek költészete lenne. Amit ehelyett kapunk, az egy minden érzékszervünket megmozgató kép, mégsem emlékkép. De ha nem emlék, akkor micsoda?
100
Egy él√halott átpoetizált gyászmunkája
Freud talán ábrándképnek nevezné azt a jelenséget, ami ebben a három versszakban formára talált. Szerinte az ábrándnak sajátos id√struktúrája van. Mi is ez a struktúra? „Azt mondhatjuk, hogy az ábrándkép mintegy három id√ között lebeg, elképzelésünk három id√mozzanata között. A lelki tevékenység aktuális benyomáshoz kapcsolódik, a jelen egy indítékához, amely alkalmas volt arra, hogy az emberben nagy vágyainak egyikét felkeltse, ebb√l egy korai, legtöbbször infantilis élmény emlékét ragadja el√, amelyben ez a bizonyos vágy teljesült; majd a jöv√re vonatkozó helyzetet teremt, amely ennek a bizonyos vágynak a kielégülését ábrázolja, pontosan azt az ábrándot vagy képzel√dést, amely tehát eredetiben az indíték és az emlékezés nyomait hordja. Azaz: jelent, múltat és jöv√t, a folyamatos vágy fonalára f∫zve.”2 Itt az aktualitást mindig a természet mozzanatai hordozzák, ezek hozzák mozgásba és kötik (majd) meg a Másik iránti vágyat. Az emlék a Másik közelsége – elégedjünk meg most ezzel a távoli meghatározással. (Az infantilis eredet kérdését nem kívánom most kifejteni, legfeljebb a felszínét simítjuk majd meg, minthogy a m∫ megértéséhez kevéssé járulna hozzá – annál inkább egy pszichoanalitikus biográfiához, amelynek megírása viszont „más lapra tartozik”.) A múlt és a jelen egymásra vetüléséb√l alakul ki az a vágykép, amely – s itt válik fontossá a körkörösség – örökösen jelenvalóvá teszi a természetté föloldott-megkötött Másikat. Ugyanakkor észre kell venni, hogy a jelzett id√struktúra (ciklikusság és jelenné tevés) mellett vagy mögött egy másik id√ is szerepet játszik. Ha az el√z√ a vágy, az örömelv uralmának jeleit viseli, akkor ezt a másikat a valóságelvnek alávetett és lineáris struktúraként nevezhetjük meg. Etapjainak egymásra következése megfelel az évszakok sorrendjének: nyár – találkozás („j√”); √sz – búcsúzás; tavasz – a hívás érzete. Az els√ két esemény a múlthoz, a harmadik a jelenhez tartozik. Ez ad értelmet az évszakok megszokott el√sorolása módosulásának: a tavasz itt nem kezdet, hanem befejezés. Ez a másik id√sík, a lineritásé, tehát mintegy magyarázza, keletkezését tekintve, az els√t, a vágyét. A jelenbeli hiány el√zményeinek elmondása paradox összecsendülésben szólal meg a vágykép részleteivel: a jelenben el√hívott pozitívum a múltbeli negatívum megfelel√je. Ez a kétsíkúság, amely mégiscsak metszi egymást, adja meg a vers sajátos feszülését. De közelebb jutottunk-e a fönti fejtegetéssel a megértéshez? Mert még ha ábrándképpel van is dolgunk, akkor is makacsul fönnmarad a kérdés, hogy
miért nem szervesülhet e képbe, miért nem adhat „választ” a tél. Holott adhat. Éppen a kimaradása, a hiánya által.
* A tél hiánya, gondolatmenetünkbe illesztve, el√ször is a ciklikusság megakadását, megszakítását jelenti. Ezt, a körforgás megszakítására vonatkozó elképzelést támogatja az utolsó versszak zárósora: „Egy tavaszból, mely messze mint az ég.” (A tavasz elérhetetlen messzeségének múltként való interpretálása nem változtatná meg a fönti elgondolást, hiszen a múlt vissza nem térése csupán egy esete lenne a jöv√, a folytatás elmaradásának.) A tél hiánya ezzel a ciklikusság tagadását is jelenti, így a valóságelv meghatározta lineritásba illeszkedik valamiféle – most még nem tisztázott – módon. Amit feltételezhetünk, az az, hogy a Másikat a télben nem lehet megnyugtatóan föloldani. A miértre az adja meg a választ, ha a valóságtörténés folyamatában megpróbáljuk kijelölni a tél helyét a múlt–jelen tengelyen. A tél hiánya beszédes hiány: a Másik (jelenbeli) hiányát mondja el; ugyanakkor a versben megjelen√ találkozás – búcsúzás – hívás (vágya) láncból éppen az utolsó két tagot összeköt√ (múltbéli) hiány hiányzik – ugyanúgy, ahogy az énnek hiányzik/hiányzott a Másik. Visszagondolva a korábban leírtakra, nyilvánvalóvá válik, hogy olyan múltbéli hiánnyal állunk szemben, ami a jelenben is tart. Ily módon a tél, a hiány egyszerre emlék és aktualitás. Ebb√l a kett√s szempontból nézve a vers kimondott és örömelvnek alávetett részei (az ábrándkép) a kimondatlan valóság, a hiány, a tél kompenzációjaként foghatók föl, ugyanakkor a lineáris befejezés (az elérhetetlen tavasz) következményként jelenik meg. De ha továbbhaladunk a hiányzó versszak vagy évszak, a tél különös szerepének vizsgálatában, látnunk kell, hogy a hiány itt még egy mozzanattal összefügg. A három „manifeszt” versszak egyaránt meleget áraszt; következésképpen nem meglep√, hogy a „latens” évszak, amit kompenzálni kell, a hidegr√l (nem) szól. Talán az arányokra is érdemes odafigyelni: a le nem írt egy versszaknyi hideget három versszaknyi leírt melegség próbálja ellensúlyozni a lelki/költészeti dinamikában. Innen bomlik ki a hiány eddig csupán sejthet√ kett√s értelme: a mostani fizikai hiány (itt-nem-lét) s az ezt megel√z√ érzelmi hiány (hideg). Az olvasható három versszak a színlelt (hajszín, szemszín, hangszín – mindkét értelemben színekr√l van szó, hiszen a három versszak egyben egy drámai történés színeinek is megfelel; s Anna színészn√ volt…), a nem olvasha-
101
Hárs György Péter
tó negyedik a valóság, vagyis egy kapcsolat színe helyett szó szerint a fonákja. Hogy miért épp ez nem jelenik meg, azt poétikai és pszichológiai okok mellett a hiánykitöltés fenomenológiája is igazolni látszik. Ha a hiány valami hozzánk tartozó, bennünk meglév√ rajtunk kívüli máshol- és/vagy másnál-léte, akkor éppen azért hiányzik a Másik, mert megvan bennünk, de nincs velünk rajtunk kívül. Hogy bens√ és küls√ kapcsolata helyreálljon, a hiányt ki (vagy be) kell tölteni. Azért, hogy magamon kívül lássam mellettemvelem a bennem lév√t. A hiány kitöltésének szükségképpen kívül és kívülr√l kell (létre)jönnie. Maga a versírás is a hiánykitöltés, a kívülre-helyezés, a kívül-megalkotás egyik módja. (S az ábrándkép is csak akkor hat valóságunkra, ha nem belülr√l-jöttnek, hanem küls√ valóságnak tartom – s ez már az √rület lenne. Ebb√l a szempontból a költ√ és az √rült „csak” ott különbözik, hogy a költ√ a Lukács-féle értelemben „keretezetten” tárgyiasítani képes a bens√t, az √rült bens√je viszont belül maradva keretezetlenül és kívülr√l jöttként megélve át-tárgyiasul.) A tél hiányának a fölismerése és következésképpen a hideg meglétének fölismerése jelentheti az értelmez√ számára a „léket” a vers fölszínének jegén. Visszakanyarodva a címhez, most úgy t∫nik, a „Milyen volt…” az állítás értelmében megállja a helyét. Ha els√ megközelítésben azt mondtam, a vers nem mondja meg, hogy milyen volt a Másik, akkor most éppen az ellenkez√jét kell kijelentenem. A cím pontosan azt fejezi ki, amilyen volt; a három pont jelezte üres hely, a hiány értelmet nyer a vele azonos testb√l való téllel és hideggel. A vers képei csak onnan kezdve értelmezhet√ek, ha megértettük, hogy a Másik pontosan az, amit a három pont jelent – maga a tél: hiány és hideg. Az ábrándkép erre a valóságra teríti „selymét”. Innen nézve a címbeli „milyen volt” tárgya és az egyes versszakokban megjelen√ „milyen voltok” tárgya különbözik. Nemcsak valóság és vágy különbsége ez, hanem, következésképpen, a Másik mint lényeg és a Másik mint látszat különbsége is. S itt nem csupán a természeti képekben való oldásról-kötésr√l van szó, hanem arról is, hogy a „milyen voltok” (amelyekre nem-tudás a válasz) eleve a jelenésvilágra kérdeznek, annak is a legfelszínére (a Másik mint megfogható-érezhet√, létez√ egész, mint Te helyett csupán részletekre, de még csak nem is a hajára, szemére, hangjára, hanem ezeknek is csak a színére, a puszta érzékelhet√nek is a részletére). Ha nincs kapcsolat a „sz√keséggel”, attól még csinálható. De ennek a kapcsolatnak a milyenségér√l nem beszéltünk eddig.
Kérdésünk tehát úgy módosulhat, hogy „milyen legyen”. Ha az el√z√ekben az érzelmekkel szemben az érzékelhet√ségre kívántam rámutatni, most a képek érzékiségével folytatnám. Azokkal az elemz√kkel ellentétben, akik ilyen vagy olyan megfogalmazásban az Anna-élmény rafinált égivé-szublimálását hangsúlyozzák, én inkább a vágy nagyon is földi jellegére hívnám föl a figyelmet. Nem meglep√, ha a legkínzóbb, immár egyben fizikai hiány és távolság kompenzációja a legszorosabb fizikai kapcsolat képeiben nyer kifejezést. Bár ez nem törvényszer∫, szerelmes versr√l lévén szó, talán megengedhet√ az erotikus/szexuális szimbolikáról való ismeretek fölhasználása a további értelmezés során. Annál is inkább, mert a vers képei nem csupán színleg jelenítik meg a Másikat, hanem, megint csak az említett körkörösség törvénye szerint, egy olyan képvilág részeit alkotják, amelyik az asszonyiság, de már az „általános” asszonyiság attribútumait hordozza – sz∫kebben fogalmazva: a n√t mint szexuális partnert, és mint anyát, azaz a goethei „örök asszonyit” idézi föl. Az anyaság képeinek, e rejtett fotonegatívoknak el√hívása az, ami az infantilis élményeknek a versbeli múlttal, a kés√bbi kapcsolattal és a vers jelenével való összefüggésére utal. Az els√ versszak nyara „dús kalásszal j√”; s a színasszociáció mellett nem kevésbé fontos itt a beérés, érettség, termékenység, mag – a „buja (asszonyi) természet” és az anyai term√/teremt√ természet – fogalomkörének parallel el√hívása. A kés√bbiek szempontjából fontos megjegyezni, hogy az én itt passzív szerepet tölt be – ugyanúgy, ahogyan a többi „színben” is, és a Másik az, aki cselekv√ként ábrázolódik. Ez ellentmond a hagyományos sztereotípiáknak a férfi és n√i szexualitásról, ugyanakkor megegyezik az aktív anyáról és a passzív, illetve kiszolgáltatott magzatról/csecsem√r√l szóló, terhességre, szülésre és csecsem√korra egyaránt vonatkozó tradicionális elképzelésekkel. A második versszak az √szb√l az egek „kinyílását” és a „bágyadt búcsúzót” villantja föl; mindkett√t a nélkül hozhatjuk kapcsolatba a szexualitással (a vagina megnyílása a befogadásra és a kielégülés utáni elernyedés) és a szülés/születés fogalomkörével (megint csak megnyíló – de a kitolásra megnyíló – vagina, egyben megnyíló út a külvilág felé és búcsúzás egy szimbiotikus kapcsolattól), hogy er√szakot kellene elkövetnünk a versen. A „szeme kékje” sem csupán az égre való asszociálással köt√dik a kinyíláshoz: a szem nemritkán a vagina szimbóluma. Ahogyan n√i nemiszerv-szimbólum a virág is – megint
102
Egy él√halott átpoetizált gyászmunkája
fejl√dés esetén,3 s feltételezem, hogy itt ez a vándorlás az oralitásnál megállt. A hiányzó negyedik versszak, a tél így egyben a genitalitás hiányát is jelöli fejl√déspszichológiai és szexuálpszichológiai szempontból egyaránt. Ha értelmezésem eddig következetes, akkor elvárható, hogy a „szexualitás képein” is megismétl√djék az a kett√sség, amir√l a vers id√benisége kapcsán szóltam. S valóban, a három versszak éppúgy fölfogható egyazon szituáció megjelenítési variánsaiként (egyidej∫ség), mint egyetlen (lineárisan végigvitt) aktus etapjaiként. Ebben az utóbbi esetben viszont megint csak hiányzik valami: tágabb kontextusban, bár lineárisan végigvitt aktust említettem, de éppen maga az aktus nem jelenik meg itt, csupán az el√zményei, amik az aktushoz elvezettek (els√ két versszak) és a rákövetkez√, szakítás utáni állapot (harmadik versszak). Ugyanakkor, sz∫kebb értelemben, egyetlen aktus linearitásában a harmadik és az els√ versszak – ebben a sorrendben – az el√játéknak, a második az utójátéknak felelne meg. A tél jelentéséhez az aktus elmaradása is nyilvánvalóan hozzátartozik; ugyanúgy, ahogy az elérhetetlen tavaszhoz az elérhetetlen kielégültség érzése. A versbeli elhallgatásnak ez a sajátos szerkezete engedi meg, hogy bárki „telítettséget és hiányérzetet” emlegessen – egyik sem értelmezhet√ a másik nélkül, minthogy a telítettséget a hiány kényszeríti ki, vagy – visszautalva egy korábbi megfogalmazásra – a telítettség a hiány betöltése. Topográfiailag nézve a nemi szervek egyesülésének színe hiányzik, míg megjelenik a szemkontaktus – ha a búcsúra gondolunk, Hermann kifejezésével, ez egyben elszakadás4 – második versszak; a szájhoz köt√d√ „verbális incselkedés” – harmadik versszak; a simogató kézhez köt√d√ erotikus tapogatózás (Hermann felfogásában megkapaszkodás) – els√ versszak. Annak a bizonyos hiánynak, az „örök asszonyi” résnek nincs topográfiai betölt√je – a tél, ami id√ben az aktus elmaradása, az topográfiailag a nemi szerv (funkcionálásának) hiánya. Ha az „örök asszonyi” másik oldalát vesszük, azt a bizonyos anyai pozíciót, akkor a linearitást a fogamzás, szülés, elszakadás, újbóli megkapaszkodás (hiánya) sor adja. A fogantatás már egyfajta megkapaszkodás a Másikban, a szülés elszakadás – a köldökzsinór elvágásával fizikailag végérvényesen, az újbóli megkapaszkodást a kielégít√nek mondható anya–gyermek duálunió létrejötte, a szopás-szoptatás jelentené, s ez a felnövekedésig így menne sorjában, mondhatni, körkörösen tovább.5 Persze állítólagos nosztalgiánk Thalassa, az √stenger, az anyaméh
csak összeköt√ kapocs a kinyíláshoz. Az egek megnyílása utalhat a „mennyei élvezetre” éppúgy, mint arra, hogy a csecsem√ ráeszmél a külvilágra. A fekv√ és alulról fölfelé néz√ helyzet mindkét szituációra illik. Kérdés persze, hogy ki búcsúzik kit√l és/vagy mit√l. A búcsú egy anya–újszülött kapcsolatban kölcsönös – mindketten egy korábbi állapottól búcsúznak, de ett√l még együtt marad(hat)nak. A szexualitás szintjén szintén kölcsönös a búcsú az aktus végén az adott aktustól, de ez nem zárja ki a további aktusok lehet√ségét. A férfi–n√, Én–Te kapcsolat tekintetében viszont korántsem mindegy, hogy fennáll-e a kölcsönösség, vagy én intek-e búcsút a Másiknak, esetleg √ nekem. Ezek az egymásról való kölcsönös lemondás, illetve a másikról való egyoldalú lemondás, s a lemondással járó gyászreakciók különbségei. A bágyadtság mindhárom utóbbi esetben a megunásra, belefáradtságra utal ebben a kontextusban. De a harmadik versszakban megfogalmazódó vágy, a hívás várása és az én folyamatos cselekvéstelensége egyértelm∫síti számunkra, hogy a Másik az, aki a kapcsolatnak (ha volt ilyen) véget vetett. Ebb√l a szempontból a vers a lírai én gyászának feldolgozására tett kísérletnek tekinthet√. A harmadik versszakban a „sóhajtás” és a „meleg” árulkodik err√l az asszonyi tartalmi síkról, ha már a „rétet” nem akarjuk ideer√ltetni. A tavaszi sóhaj, az er√t√l feszül√ mellek képe ugyanis topográfiailag vitathatatlanul „feljebbr√l” való, mint a rét szimbolikája… Topográfiailag ugyanis a versben végig felülr√l lefelé haladunk, s a megrajzolt, valóságelv vezérelte manifeszt kép csupán az arccal kapcsolatos: haj, szem, száj – azaz: portré. A latens, örömelvnek alávetett ábrándkép egyszerre követni, és keresztbemetszeni látszik ugyanezt a topográfiai vonalat, attól függ√en, hogy az asszonyiságnak anyai vagy „szeret√i”, erotikus oldalát tartjuk szem el√tt. Az anyai értelmezés azt sugallja, hogy a megtermékenyülést√l/fogantatástól a szülésen/születésen át eljutunk az én orális szakaszáig, illetve az oda való (vissza)vágyásig. Ez egy bentr√l kifelé, alulról felfelé irányuló topográfiai leírás. Az id√beniséget tekintve pedig egy újabb érv az évszaksorolás fölborulása mellett. A szexuális értelmezés manifeszt szinten viszont megint csak felülr√l lefelé irányuló topográfiát mutat: az arc (részletei) és a mellek erotikájától – orális erotika és némi fetisizmus – nem jutunk el a nemi szervekig és azok erotikájáig (genitális erotika). Hogy látens szinten mi történik, azt a következ√kben szándékozom kifejteni. Ferenczi a libidó felülr√l lefelé vándorlásáról beszél normális
103
Hárs György Péter
iránt sohasem múlik el.6 Ez adná meg az anyai oldal körforgás-jellegét.
természeti ciklikusságban való föloldás-föloldódás valóban el√revetítené a föltámadás, az újbóli lehatárolás lehet√ségének képét. De láttuk: ez a ciklikusság megszakad. Ha a tavasz – miként ez közhely – a megújulás szimbóluma, akkor el√tte valaminek valamiképpen pusztulnia kell. S ez az archetipikus képzet élesen kihallik a versb√l: a nyár mint beérés (egy kapcsolaté éppúgy, mint annak „gyümölcséé, a mag/zat/é), az √szi búcsú mint megnyílás (a síré, az egeké éppúgy, mint a Másik öléé vagy két ember megnyílása egymás felé), a tavasz mint hívás (egy elmúlt vagy ígérkez√ boldogság, a beteljesülés mint szerelem vagy halál felé) – az eddig leírtak mellé egy másik történetet rajzolnak föl. Ha a szeretkezés mindig kicsit meghalás és újjászületés, akkor itt nagyon az. Ferenczi beszél a halál és a születés képeinek egymásra kopírozódásáról, én ezt kiegészíteném a szeretkezés képeivel: „»Természetes«, szelíd halál, a halálösztön zavartalan megnyilvánulása, talán csak a mi halálösztönök által uralt vágyfantáziáinkban létezik, a valóságban az élet mindig katasztrofálisan végz√dik, mint ahogy katasztrófával, a születéssel vette kezdetét. S√t, mintha a halálküzdelem tüneteiben regresszív vonásokat is lehetne felfedezni, melyek a meghalást a születés képére akarnák formálni s amelyek által kevésbé kínzóvá válna.”10 A magot hullató nyár után az √szi ég megnyílik a „mennybemenetel” számára, de ez a „nyílás” es√/siratás éppúgy lehet, s az énnek, aki immár „fönt” van, a föltámadásra-hívásnak lentr√l kell „átszólnia”. Az egek megnyílása, a felh√tlen, napos égbolt képe ugyanakkor kinyilatkoztatás: a megoldás kitisztulása. S éppígy a rét sóhaja is legalább kett√s: „fölsóhajt”, azaz magába szív a föntib√l és a kintib√l; de a sóhajtás másik lehetséges fázisa, a leveg√ kilehelése a föntibe és a kintibe (kileheli a lelkét) ugyanúgy lehet – egyben szó szerinti – „megkönnyebbülés”. Ugyanakkor a sóhajtásnak van egy lehetséges harmadik értelme is: „sóhajtozni valaki vagy valami után”, azaz vágyni rá. Természetesen az effajta sóhaj rejtett célja sem más, mint magába szívni (introjiciálni) és/vagy kilökni magából (projiciálni) a sóhaj tárgyát, a Másikat. E két mechanizmus egyben tematikusan a továbbéltetésnek és a meghalasztásnak felel meg. Az „és/vagy” formula itt azt hivatott jelölni, hogy e kétfajta értelmezés, a sóhajtás két fázisa nem mindig zárja ki egymást, s√t, inkább feltételezi. Emlegettem az én változatlan passzivitását a színekben, így a vágyni a Másikra kijelentés kiegészül vagy pontosul a következ√vel: vágyom rá, ugyanak-
* Azt hiszem, ez a vers már így sem t∫nik egyszer∫nek, mégis kénytelen vagyok értelmezését tovább bonyolítani. A hiány, a hideg, a tél ugyanis nemcsak a Másikat jellemzi, hanem a Másikon keresztül az egész kapcsolatot. S e kapcsolat túlsó pólusáról, az énr√l eddig még kevés szó esett. Beértük annyival, hogy bel√le indul ki a hiányra adott válaszként a valóság ábrándképpé változtatása. A Másik átváltoztatása azonban nem történhet meg anélkül, hogy magában az énben ne mennének végbe az átalakulás folyamatai. Egy megváltozott Másikra másképpen kell reagálni. Az ábránd hiábavalóságára (a ciklikusság lehetetlenségére) megint másként, mint hogyha megvalósítható volna. De vajon elférnek-e még e zsúfolt értelm∫ képvilágban az én állapotának jelzései? A következ√kben e kérdés megválaszolására teszek kísérletet. A hiány mint nélküliség, el- vagy leválasztottság nem kapcsolódik össze a versben semmiféle odatartozással. A versbeli én tehát egyedül áll, magányos. Egy korábbi – Juhász Gyulával foglalkozó – írásomban7 az ilyen állapotot lehatárolásként próbáltam meghatározni, szemben a feloldódással, amelynek vágya-kényszere egy, a világban biztosan egzisztáló én kiépítésére irányul, aki újból – immár önmaga – megvonhatja határait. A föloldódás, az otthon-lét közegei különböz√ek – még ha a lelki m∫ködés szempontjából nem is egyenrangúak – lehetnek. Akkori elmélkedésem következményeként ilyesmit kellett leírnom: minden emberi életben a föloldódás négy módja adatik meg lehet√ségként, s a föloldódás késztetésének valamiképpen mindig ki kell elégülnie. Ez a négy lehet√ség: a szerelem, a hivatás, a betegség és a halál.8 Nyilvánvaló, hogy ebb√l a fölsorolásból az els√ tag az els√dleges. A másik hármat Freud civilizációs terméknek tekintené,9 ahol az ösztön szociális nyomások miatt eltérült eredeti céljától. Ha nem jöhet létre a Másikban, a Vele való kapcsolatban a föloldódás, akkor konverzálódik, vagy megszüntetni igyekszik önmagát. Az utolsó lehet√ség mutatja legtisztábban és legmegrázóbban a Felettes-én munkába lépését: a lemondást és az önbüntetést. A költészet furcsa, köztes helyzetben van – képzeletben lehet eljátszani a meghalást, és föl lehet támadni a valóságban. Valami hasonlót akartam akkor megírni. Ha ezt a verset Juhász „egész lelkével” írta (lehet-e másképp?), akkor jogosan keressük benne Felettesénjének válaszát a szexualitás ábrándképeire. És a
104
Egy él√halott átpoetizált gyászmunkája
kor vágyom arra, hogy vágyjon rám.11 A vers már itt hintába ülteti értelmez√jét; kinek miféle vágyáról is van itt szó? Másképpen fogalmazva, mir√l szól az ábrándkép? Így az értelmezés már hármas vagy négyes megoldást rejt magában, ennek vizsgálatát azonban kés√bbre kell hagynom. Maradjunk egyel√re az eltávozotthoz szóló sóhaj verziójánál. Ha az elmúlás (szinkronikusként is fölfogható) képeit a beér/kez/és-meghalás-(kétségbe vont) föltámadás fordításában az énre vonatkoztatjuk, s ez a vonatkozás logikus, akkor megint csak nem térhetünk ki a bosszantó fagyos kérdés el√l: van-e szerepe – és ha igen, akkor mi az – a téli versszak hiányának? A próba elvégzése egyszer∫: azt kell megnézni, hogy mi hiányzik az említett történés-sorból, s hogy ami hiányzik, az áll-e valamilyen kapcsolatban a téllel. Azt mondhatjuk, hogy éppúgy maga a föloldódás hiányzik a versb√l, mint a szerelmi aktus esetében, csak a feloldódás itt a halál állapota lenne. A halál – tél asszociáció egyaránt jellemzi az én múltbeli és mostani állapotát, komplementer párja a soha létre nem jött szexuális kapcsolatnak és az anyaölbe való visszatérés lehetetlenségének. Hogy a halált az utolsó versszak tanúsága szerint nem követi föltámadás, vagy hogy egyáltalán az én halottságát jelenbélinek lehet tekinteni, az érthet√vé válik, ha él√halottságként interpretáljuk a halált. Ez az állapot, amikor álmodozásban – „érzésben” és „visszarévedésben” –, és csakis abban valósul meg, merül ki az én tevékenysége, tulajdonképpen szemben áll a halálban való föloldódás lehet√ségével. Az ábrándkép megjeleníteni igyekszik a vágyott halált egyfel√l, a hiányzó versszak viszont a „tényleges” (?) (él√-)halált (nem) mutatja be, másfel√l. Ez az utóbbi, mivelhogy nem t∫r semmiféle aktivitást, lehetetlenné teszi magát a meghalást is. Ebben az értelemben a verset záró hasonlat („Egy tavaszból, mely messze mint az ég.”) túlmutat önmagán: mintegy megfordíthatóvá válik, s értelme teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az ég éppoly elérhetetlen messzeségben van az én számára, mint a tavasz. Ily módon az elérhetetlenség a halálra és a föltámadásra egyaránt vonatkozik. „Az él√-halottság legmegrázóbb ítélete… a föltámadás megtagadottsága.”12 A fönt/kint–lent/bent játéka különben is tovább hintáztatja az elemz√t. Mert ha az el√z√ekben leírtak szerint az én „égi” pozíciója és e pozíció lehetetlensége hozná mozgásba a verset, s ekképp a télben az értelmez√ együtt csúszkálna az énnel a vers terének két pontja között, akkor a két lehet√ség játékának a Másikra nézve is igaznak kell lennie. Ugyanis
ha az én a „földön” áll (els√ versszak: mez√; harmadik versszak: rét), akkor a Másikat fölfelé nézve kell megpillantania a máshol-lét logikája szerint. S a versszem mozgása a horizontálistól valóban a vertikális felé fordul (második és harmadik versszak: ég). Látható, hogy a harmadik versszakban az el√z√ekben külön-külön megjelen√ ég és föld egymásba csúszik. Ez az összecsúszás a tavaszban, aminek értelmezésbeli jelent√ségét a tél hiánya is támogatni látszik (hiszen közvetlenül ez a hiány el√zi meg), nem csupán az én elhelyez(ked)ésével való játékot indítja el, hanem egymásba csúsztatja a képek hovatartozását is. Ezen azt értem, hogy az „égi” történet a Másikra is vonatkoztatható. Ha az én a „földön” áll, akkor az ég a Másik számára nyílik/nyílott meg. Itt kell visszatérni a sóhaj második értelméhez. Mostani elgondolásunk szerint a sóhajnak kilehelésnek kell lennie; a Másik pusztulását jelzi. A Másik megsz∫nésének megjelenítése indokolt a versben: a nem-tudás kapcsán említett mulandóságát az én számára és itt-nem-létét egyaránt kifejezheti. Így a Másik szavának is „föntr√l” kell „átszólnia”. De hogyan értelmezhet√ akkor a képvilág jelzett sajátossága, azaz a valós történet és a vágykép egymásra-fotografáltsága? A valóság síkja, hogy a Másik számomra halott, a vágy síkján, mint a Másik nem-létének kívánása (kifelé fordult agresszió az öndestrukció helyett) ábrázolódik, ahogyan az a sóhaj harmadik értelme már el√re jelezte. A fönt/kint–lent/bent logikájából adódóan a hiányzó téli versszaknak is egyszerre kell – a tavaszhoz hasonlóan – föntnek/kintnek és lentnek/bentnek lennie; lentnek/bentnek valóságként, föntnek/kintnek pedig ábrándként. Az els√ esetben az én és a Másik egyaránt a „földön” állana, a második esetben mindkett√ az „égben”. A valós helyzet: az egymás számára létezés hiánya; a vágykép: kísérlet a (nem betölthet√) hiány okának megszüntetésére. A sóhaj harmadik értelme, ahogyan már utaltam rá, ugyanezt a kett√s játékot játssza el. Megismétl√dik a fönt/kint–lent/bent paradoxona, hiszen a rét sóhajt (lent/bent), de „Anna szava” föntr√l/kintr√l szól. Ki vágyik itt kire és mire – tehetjük föl újra a kérdést. Az én vágyik a Másik („hívó szava”) után – ez a legegyszer∫bb verzió. De ha a hívó szó után vágyik, arra vágyik, hogy vágyjon rá a Másik. Megint csak a valóságelv és az örömelv egymásra vetülése játszik velünk? A jelenbeli valóság az én vágya, a múltbeli/jöv√beli ábrándkép pedig a Másiké. Az átcsúszások fölismerésével eljutottunk a három pont harmadik, eddig elhanyagolt értelmezéséhez. Az értelem föl-le, ide-oda csúszása a határozat-
105
Hárs György Péter
rolásé és a belátásé; az újbóli ön-megtalálás pozíciójából íródott.
lanság, lezáratlanság, bizonytalanság vonalat er√síti meg; bár ott lenne a pont föltevése a „milyen volt” i-jére, mint lezárás, bizonyosság, de ez meg is valósul, meg nem is, ahogyan a föltett pontok száma – ennek megfelel√en – három. De hát vezet-e valahová az, ha az elemz√ nem tud dönteni saját ötleteir√l? Eljutottunk addig a „pontig”, ahol a kudarc beismerhet√vé válna. Vagy higgyük el, hogy a vers lényegéhez tartozik az a játék, amit igyekeztem végigjátszani, mivel a vers örömelv és valóságelv, ösztön-én és Felettes-én hártyavékony kompromisszumára épül. Én az utóbbi megoldás felé hajlanék, minthogy a részelemzések fölfoghatóak úgy, mint amik egyetlen komplexus/komplexum különféle, de egyszerre létez√ mozzanatait tárják föl, s az egész vers egy kapcsolat (változó hangsúlyokkal, de folyamatosan fönnálló) ambivalenciáját fogalmazza meg. A megoldás lehetetlensége így nem egyszer∫en az értelmezésé, hanem az értelmezett szöveg állításaként fogható föl – pontosan annak a következménye, hogy az én számára a Másik „milyen volt”. A tél ellen csak egyféleképpen védekezhetünk – ha meleg hiányában védekezhetünk egyáltalán: „h∫vösre kell tenni”…
Megölt szerelem sírkövére Anna meghalt és Annát eltemettem… Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó. Ott él √ már a nagy emlékekben, Minden elomló és elsuhanó. Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben, De Anna meghalt, Annát eltemettem! Vannak ösvények, amelyekre többé Nem lép a lelkünk, bár utunk örök, Vannak csodafák, nyílhatnak örökké, De nekünk egy viráguk letörött, Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben… Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem! Ne hozzatok hírt róla, √szi felh√k, Ne hozzon hírt fel√le a tavasz, Üdvöt adhatnak néki nyári erd√k, Engem emléke halkan behavaz. Szép volt, nemes volt, sz∫z volt a szívemben, De Anna meghalt, Annát eltemettem!
** Ez a zárlat nem tartozik szorosan az értelmezéshez. Csupán: az elemz√ is szeretné leh∫teni az Olvasó esetleg fölhevített érzelmeit. Róheim Géza beszél arról,13 hogy a mágia nagy el√nye az (volt) a tudományos gondolkodással szemben, hogy mindig lehetett sikertelenség esetén ellen-mágiára hivatkozni. Nos, ha a költészet – ahogyan többen vélik – meg√rzött magában valamit a szómágiából, akkor el√fordulhat egy szerz√ életében, hogy saját maga egyik verse a másik ellen-mágiája – azzal a megszorító különbséggel a róheimi elmélettel szemben, hogy nem egymást kioltani akarják, hanem inkább ellentétes kísérletek ugyanazon probléma megoldására. Ez a probléma a Másik elveszítésével kapcsolatos gyász, s a két megoldási mód: a Másik és a (sosemvolt) viszony föltámasztása, illetve végleges temetése. Nem bizonyítás, csak analógia következik itt értelmezési kísérletemet illet√leg. A Megölt szerelem sírkövére cím∫ Juhász-vers – az én fejemben – szorosan kapcsolódik a Milyen volt…-hoz. Elgondolható annak ellen-mágiájaként, mint a tél kimondó elfogadása a küszköd√ elhallgatással szemben, mint az ábrándkép tudatos elutasítására törekvés a föloldódni-vágyás bizonytalanságával és a kényszer∫ lehatároltsággal szemben. Ez a vers a pozitív lehatá-
A Milyen volt… játékának sejtelmességét csupán a cím idézi (a szerelem szó kett√s értelme – kapcsolat/Másik –, és a melléknévi igeneves forma miatt az én és a Másik egyaránt vélhet√ „hóhérnak”), de ez a játék itt a „játszma” végességének rendel√dik alá; a versben minden kimondatik és a helyére kerül. Az „utunk örök”, de körbe nem forog; Anna csupán a „szívemben” volt „sz∫z”; számomra meghalt, eltemettem, s már csak az emlékek „elomló és elsuhanó” létét éli bennem. Arról a másik létr√l, amit így vagy úgy az év nem-téli része „jelentene” (a vágyak újbóli föltámadása vagy „valóságos” életének „hírei”), az én nem akar tudni. S ebben a versben megoldott a fönt/kint–lent/bent kérdése is: a „sz∫z hó”, ami a télhez és a halálhoz egyaránt hozzádermeszti a Másikat, ugyanide merevíti az ént is a „behavazás” (betemettetés) aktusa révén. Az érint(het)etlen hideg fagyos érintése ez; késleltetett érintés a túlról. Hívás, de nem „meleg” szó; realitás az ábránd helyett. Ez a belátás tulajdonképpen vigasztaló: megadja az emlékekben vagy a halálban való föloldódás lehet√ségét. De: már/még nincs más hideg az énben, csak a h∫vösre tett szerelem. „Nakonxipánban hull a hó.”
106
Egy él√halott átpoetizált gyászmunkája Irodalom
Borbély Sándor: Juhász Gyula. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983 Borbély Sándor: Klasszikusok rangrejtve. General Press, Budapest, 1996 Borbély Sándor: Juhász Gyula. Gladiátor Kiadó, Budapest, 1999 Diósszilágyi Ibolya: Költ√ a Holnap városában. Literator, Nagyvárad, 1999 Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi m∫ködés fejl√désében. Filum, Budapest, 1997 Freud, Sigmund: A költ√ és a fantáziam∫ködés. In: Sigmund Freud M∫vei IX. M∫vészeti írások. Filum, Budapest, 2001. 103–114. Freud, Sigmund: Gyász és melankólia. In: Sigmund Freud M∫vei VI. Ösztönök és ösztönsorsok. Filum, Budapest, 1997. 129–143. Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1992 Hárs György Péter: Juhász Gyula. In: 99 híres magyar vers. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1999. 290–302. Hárs György Péter: Halál és föltámadás Juhász Gyula költészetében. Irodalomtörténeti Közlemények 1991/1. 101–109. Hárs György Péter: Amilyen volt. A h∫vösre tett szerelem poétikája. Pompeji, 1993/1–2. 286–298.
Hárs György Péter: Thalassa, avagy a szimbólum regressziója. Thalassa, 2000/2. 35–56. Hermann Imre: Az ember √si ösztönei. Magvet√ Kiadó, Budapest, 1984 Indig Ottó: Juhász Gyula Nagyváradon. Kriterion, Bukarest, 1978 Juhász Gyula Összes M∫vei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963 Juhász Gyula emlékülés. Szerk. Tóth Ferenc. A makói múzeum füzetei, Makó, 1984 Juhász Gyula költ√i nyelvének szótára. (Szerk. Benk√ L.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972 Kast, Verena: A gyász. Egy lelki folyamat stádiumai és esélyei. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995 Kast, Verena: Kötés és oldás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000 Kispéter András: Juhász Gyula. MITT, Budapest, 1976 Lacan, Jacques: Részletek a Hamlet-szemináriumból. Thalassa, 1993/2. 17–28. Róheim, Géza: Magic and Schizophrenia. International Universities Press, Inc., New York, 1955 Szondi Lipót: Ember és sors. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996
Jegyzetek
1. Annak a kérdésnek a megválaszolási kísérlete, hogy gyászolhat-e, és ha igen, hogyan, egy él√halott, egy másik, készül√ tanulmány tárgya. 2. Freud, 2001. 108–109. 3. Ferenczi, 1997 4. Hermann, 1984 és Hárs, 1991 5. Uo. 6. Ferenczi, 1997 7. Hárs, 1991 8. Lehet, hogy lesz, akit ez a tipológia Szondi Lipótra emlékeztet. Erre Juhász Tibor kollégám és barátom hívta föl a figyelmemet. Azonban azt is figyelembe
kell venni, hogy Szondi gén-alapú sorsválasztásokról írt, míg itt az én lehatárolásának és föloldódásának kérdésér√l van szó, aminek, azt hiszem, közvetlenül nincs köze a genotropizmushoz. Ezek inkább a lélek egy m∫ködési módjának lehetséges kimenetei, s magam nem látok bennük sorsszer∫séget. (Vö.: Szondi, 1996.) 9. Freud, 1992 10. Ferenczi, 1997. 127. 11. Vö. Lacan, 1993 12. Hárs, 1991 13. Róheim, 1955
Dombos Tamás: Hiányzol, mint… V.
107
