Edward Riley 51. rész Marry-Ann a fia ágya mellett ült, tenyerében melengetve Edward hosszú, mozdulatlan ujjait. Miközben sűrűn hullottak a könnyei a fehér kórházi takaróra, halkan duruzsolt Riley fülébe. Elmesélte neki, hogy beszélt Sammyvel, leállították az esküvő előkészületeit. Mar ragaszkodott hozzá, hogy várják meg, amíg imádott kisfia felébred. Azt mondta neki, hogy nem akar úgy férjhez menni, hogy valaki más szervezi meg a ceremóniát. Ebben egyetértettek apával, nem mintha lett volna bármi az utóbbi időben, amiben eltért volna a véleményük. Jasmin nem volt a kórteremben. Először elment zuhanyozni – a kórteremből nyíló fürdőszobába -, aztán lement a büfébe kávézni, és kicsit beszélgetni a személyzettel. Meglepett, hogy mennyi emberrel összebarátkozott már, pedig úgy ismertem meg, mint aki nem szívesen nyílik meg idegenek felé. Velünk tényleg csendes és szótlan volt, de az alkalmazottakkal egészen jól kijött. Kihívtam apát a folyosóra, hogy Marry-Ann egyedül maradhasson Rileyval. Leültünk az egyik fotelre a váróteremben, és arról konzultáltunk, miként vegyük rá a húgomat, hogy legalább egyetlen éjszakát távol töltsön kedvesétől. Muszáj lett volna végre a saját ágyában aludnia egyet. Kifacsartnak tűnt, mint egy fél citrom, bár legalább nem volt annyira savanyú. Igazából meglepően jókedvűnek találtam, főleg az elmúlt napokban megszokotthoz képest. - Próbáltam beszélni a fejével, de makacs – sóhajtottam a kulcscsomómat forgatva az ujjamon. - Akárcsak az anyja. Volt kitől örökölnie – csóválta a fejét apa, mintha a család ránk eső részére nem lenne jellemző ez a tulajdonság. Bólintottam, miközben tanácstalanul szegeztem a tekintetemet az ajtóra, ami jelenleg minden számomra fontosat elrejtett előlem. Végül kidolgoztunk egy stratégiát, bár egyikünk sem volt benne biztos, hogy működni fog. Jasmin számára otthagyni Edwardot egy egész éjszakára olyan lehetett, mint elárulni egy haldoklót. De én reméltem, hogy barátom nem haldoklik, és tudtam, hogy ezzel nem árulná el őt. Mindenesetre most az volt a leglényegesebb, hogy erről a testvéremet is meggyőzzem. Majd egy órát ültünk kint a folyosón, mire Jasmin megjelent két szelet süteménnyel, egy kis tálcányi kávéval és egy zacskó chipsszel felpakolva.
Mindent lerakott az apa és köztem álló kis dohányzóasztalra, aztán rám mosolygott. Döbbenten méregettem, még mindig nem értve, mitől lett ennyire jó kedve. - Hogy érzed magad, kicsim? – előzött meg apa. Jasmin hízelgően odabújt hozzá, mint egy doromboló kölyökmacska, aztán lehuppant az ölébe, és előhúzott a zsebéből egy nyalókát. Elképedve bámultam, ahogy kibontotta, és a szájába vette, majd forgatni kezdte. - Jól vagyok. Dr. Donovan szerint többet kéne aludnom, de megvizsgált odalent, és azt mondta, a körülményekhez képest rendben talált mindent. - És ettől van olyan jó kedved? – csodálkoztam még mindig. - Jaj, te kis buta. Természetesen nem ettől. Beszéltem ma Tammie nővérrel. Éjjel, amikor aludtam, bent járt Edwardnál – végre kivette a szájából a nyalókát, és összeráncolta a homlokát - vagyis nálunk. Na, szóval, mikor bent volt, és ellenőrizte Rileyt, látta, hogy megmozdítja a kezét. Ez persze még nem jelent semmit – szögezte le gyorsan, mikor észrevette, hogy nyitva maradt a szánk. – Csak valami idegrángás, vagy ilyesmi. De… Én tudom, hogy ez egy jel. Megpróbál visszajönni. A kézmozdítás jelzi, hogy küzd, és ha küzd, akkor nyerni is fog. Úgyhogy most már minden a legnagyobb rendben van. - Jaj, kicsim – ölelte át apa együttérzően. A hangjából éppen úgy hiányzott a megkönnyebbülés, ahogy az enyémből, mikor megszólaltam. - Jas, szerintem nem kéne ebbe beleélned magadat. – Egy szempillantás alatt arcára fagyott a mosolya, és ködös lett a tekintete. – Mind szeretnénk, hogy felébredjen, de korai volna még pezsgőt bontani és ünnepelni. Majd ha kinyitja a szemét, beszél – még ha összefüggéstelenül is -, és a tekintetében felismerést látni, akkor, de csakis akkor kéne örömtáncot járni. - Most miért vagy ilyen szemét? – kérdezte azon a hangján, amit gyermekkora óta nem hallottam tőle. Elnyújtott, kislányos volt, daccal és némi haraggal fűszerezve. Még az arckifejezése is alkalmazkodott ehhez a hangulathoz. - Csak nem szeretném, ha feleslegesen belelovalnád magad… - Fogd be! – vágott közbe, és morcosan apa felé fordult. – Ugye te elhiszed, hogy vissza fog térni közénk? Vártam, hogy apa mellém áll-e, vagy képtelen lesz ellenkezni a szempilláját rebegtető kislányával, akire most rá sem lehetett ismerni. - Imádkozni fogunk érte, törpe, ahogy eddig is tettük. Jas gyerekesen nyelvet öltött felém, aztán felpattant, és egy kávéval a kezében betáncolt a kórterembe. Apával értetlenül meredtünk egymásra. - Ez meg mi volt? – kérdeztem hitetlenkedve. - Azt hiszem, idegösszeroppanása lesz. Jobb volna beszélni a dokival. - Azt mondta, most vizsgálta meg – aggodalmaskodtam. - És te elhitted? – nézett rám úgy, mintha érthetetlen volna számára, hogy nem kételkedtem a húgom szavait illetően. - Te talán nem?
- Azt hiszem, nem beszámítható – sóhajtotta, miközben felegyenesedett. – Megkeresem Dr. Donovant. - Veled megyek! – ugrottam én is talpra. Tudnom kellett, hogy Jasmin rendben van-e. Éppen csak leértünk a földszintre, hogy megkeressük a dokit, amikor megszólalt a telefonom. Üzenetet kaptam, és amint megnyitottam, elakadt a lélegzetem. - Mennünk kell! – ragadtam meg apa karját, és a lépcső felé húztam, mert a lift túl lassú lett volna. Apa zavartan nézett rám, de nem kérdezett semmit. Amint felgyorsítottam a lépteimet, alkalmazkodott hozzám. Talán megérezte, mi történhetett, vagy csak túl izgatottnak talált ahhoz, hogy feltartson. Mindenesetre egy percen belül már az emeleti folyosón rohantunk Edward kórterme felé. Szinte feltéptem az ajtót, és egyenesen bezuhantam rajta. Orra is estem volna, ha nincs olyan közel az ágy, hogy elkaphassam a lábrésznél a keretet. Edward feje abban a pillanatban mozdult egyet, és szétnyílt ajkai között kiszökött egy erőtlen sóhaj. Jasmin dermedten meredt rá, kezében még most is szorongatva a telefont, amiről üzenetet küldött nekem. Marry-Ann sem ült már a fotelban, a húgom mögött állt, és erősen ölelte hátulról, miközben a szeméből kibuggyanó könnyekkel nézte újra megmozduló gyermekét. Edward halk nyögése áramként csapott az izmaimba. Összerándult minden porcikám, miközben zihálva markoltam a fehér keretet. - Edward! – suttogta Marry-Ann sírós hangon. Apa ellépett mögülem, hogy kéznél legyen leendő hitvese számára, ha úgy adódna. Vártuk, hogy kinyitja a szemét, hogy ökölbe szorítja a kezét, vagy újra félre biccenti a fejét, de semmi sem történt. A másodpercek kínzó lassúsággal követték egymást, a reménykedő arcokon lassan keserű lemondás lett úrrá, és egyszerre két nő sírása is megrázta a kórtermet. - Ez természetes a kómásoknál. Előfordul – motyogtam megfeledkezve a tabu szavunkról. Minden fej felém fordult, minden tekintet rám szegeződött, és én borzalmasan éreztem magamat. - Soha nem fog magához térni – szakadt ki a húgomból a kétségbeesett sírás, és kitépte magát Marry-Ann karjai közül. – Soha nem tér vissza hozzám! – kiabálta magából kikelve, és elrobogott mellettem. Egy hajszálon múlt, hogy nem borította fel apát, ahogy az ajtóra vetette magát. Mire feleszméltem, már csak a csapódást hallottam, és tudtam, emiatt még magyarázkodnunk kell majd. A falról lepattogott vakolat biztos nem lesz olcsó számunkra. De ez érdekelt most a legkevésbé. - Igaza van, Mike, már nem akar velünk lenni. Ha többet törődtem volna vele… Figyeltem apát, ahogy magához húzta kedvesét, és védelmezően a mellére vonta. - Ne mondj ilyeneket, Mar! Eljön a nap, hogy ez az egész már csak egy rossz emlék lesz.
Nem hittem, hogy tényleg így gondolja, de sosem vallotta volna be magának, hogy veszítettünk. *** A kórház mögötti park élettől duzzadó volt. A fákon madarak csicseregtek, a fű zöld volt és pompázatos, a levegőben kellemes, friss illat terjengett, amibe belevegyült az autók kipufogó gőzének nyomasztó szaga is, de így is tisztának tűnt ahhoz képest, amit a belváros többi részén lélegzett be az ember. Vagy hét-nyolc percet gyalogoltam, mire megláttam Jasmint az egyik kőpadon ücsörögni. A lábait most is felhúzta és átölelte, előre hátra ringatta magát, miközben messziről is egyértelműen látszott, hogy zokog. Nem siettem felé, mert még fogalmam sem volt, mit fogok mondani neki, ha odaérek. Nem akartam azt hazudni, hogy minden rendben lesz, mert tudtam, hogy minél tovább fekszik Edward öntudatlanul, annál kisebb az esélye annak, hogy valaha visszakapjuk őt. Ez egy versenyfutás volt az idővel, és mi nem álltunk túl jól. Letéptem az egyik fáról egy kisebb ágat, és azzal cirógattam meg a húgom csupasz karját. Azonnal libabőrös lett, talán mert amúgy is fázott kicsit. - Sajnálom, Szöszi! – guggoltam le elé, mire egyszerre előre lendült, és a nyakamba ugrott. Csak azért nem estem hanyatt, mert gyorsak a reflexeim, így még időben le tudtam térdelni. - Nem bírom tovább, Nicky! – hörögte erősen szorítva a nyakam. - Soha nem leszel egyedül a fájdalmaddal – ígértem, mert ez volt az egyetlen, amit garantálhattam neki. A nap már nyugaton járt, a korong alsó része időközben a város emeletes lakóépületei mögé bukott, és a horizont kezdett bíborra váltani. Nemsokára besötétedik, és ránk köszönt a legkíméletlenebb napszak. Az ember éjszaka hajlamos a leginkább arra, hogy átengedje magát a gondjainak és problémáinak. Addigra fárad el az emberi agy annyira, hogy már nem tudjuk megfelelően kontrollálni. Jasmin túl kimerült volt, én pedig képtelen lettem volna egyedül hagyni. Egy darabig csak térdeltem előtte, ő pedig vadul kapaszkodott belém, aztán fejem dús hajkoronájába temetve megszólaltam: - Gyere haza ma éjszakára, hugi. *** Meglepett, hogy ezúttal minden tiltakozás nélkül engedelmeskedett. Én vezettem, és megegyeztünk abban, hogy apa marad Edwarddal. Marry-Ann nem szívesen vált el a vőlegényétől, de érezte, hogy most szükség lesz anyai ösztöneire. Jasmin sokkal jobban kiborult, mint eddig bármikor. Amíg megengedtem a vizet az emeleten, leendő mostohám főzött egy forró csokit a kishúgomnak, aki az étkezőasztalnál ült, és folyton folyvást itatta az egereket. Megértettem, nekem is kedvem lett volna csatlakozni hozzá, de most
én voltam az egyetlen férfi a házban, és biztosra vettem, hogy nemsokára Riley édesanyjánál is eltörik a mécses. Jasmin keserves zokogását nehéz volt közömbösen elviselni. Mire elkészült a forró csokoládé, a kád is megtelt. Segítettem bekísérni a húgomat a fürdőszobába, de végül magára hagytam Marry-Annel, aki ragaszkodott hozzá, hogy vele legyen, amíg odabent van. Talán félt, hogy újabb félholt gyerek miatt kell mentőt hívni, vagy csak jól esett neki, hogy végre gondoskodhat valakiről, és ezzel elterelheti a gondolatait. Tudtam, hogy Jas nem fog már enni. Amennyit sírt, nem vártam, hogy étvágya lesz. Mar pedig bizonyára most vele fogja tölteni az elkövetkezendő órákat, így hát egyedül maradtam a tágas földszinten. Először kávét főztem, aztán rácsörögtem apára, aki azt sem tudta, ki miatt aggódjon a legjobban. Megígértem neki, hogy vigyázok a lányokra, és azt is, hogy másnap nem megyek dolgozni, csak hogy mellettük lehessek. Ő is lemondta a rajzfilm projektet néhány napra, egyelőre bizonytalan időre. Miközben a kávét kortyolgattam, számba vettem, mi mindennel üthetném el az időt. Azok után, hogy Edward megmozdult, de nem tért magához, túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy lefeküdjek. Egyébként sem akartam addig aludni, amíg a lányok nem tértek nyugovóra. Még azt is el tudtam képzelni, hogy Mar egész éjszakára a húgom mellett marad. Egy darabig bámultam az asztal fényes felületét, töprengtem azon, miért jutottunk idáig, melyik lehetett az a pillanat, amikor végleg rossz irányba fordultak a dolgok. A múlt azonban túl összetett volt ahhoz, hogy megfejthessem, így egy idő után feleslegesnek láttam ezzel múlatni az időt. Némi habozás után elővettem a telefonomat, és feltárcsáztam Jenny számát, akivel utoljára Riley buliján találkoztam. Akkor nem igazán sült el jól a dolog, reméltem, hogy nem haragszik rám emiatt. Jen második csengésre felvette, annak ellenére, hogy már fél tizenegy is elmúlt. - Nicolas Anderson? Vagy a telefonom kergült meg, és ír ki téves számokat? – szólt bele jókedvűen, ugyanakkor kissé gyanakvóan. - Szia, Jen! Rég beszéltünk – mormogtam feszülten, mert hirtelen nem tudtam, mit kéne mondanom neki. Átkoztam magam amiatt, hogy egyáltalán felhívtam. - Naná, mivel nem kerestél – felelte, de nem úgy hangzott, mintha haragudna rám. – Hogy van a harapós szépfiú? Még mindig duzzogtok egymásra? Összerándultam, ahogy eszembe juttatta Edward állapotát. Persze fogalma sem lehetett arról, ami történt vele. Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem anélkül megszólalni, hogy elcsuklana a hangom. - Éppen kórházban fekszik – nyögtem erőtlenül. Nem erről akartam vele beszélni, de képtelen voltam visszafojtani ezt az információt. - Ó, Istenem! És jól van? – kérdezte Jenny azonnal hangnemet váltva. Kedves, együttérző lett a korábban kissé gunyoros hanglejtése. - Nincs… Én… csak… nem tudtam, kivel beszélhetnék… most… - Jézus, Nick! Tehetek érted valamit? Akarod, hogy odamenjek? Nem vagyok
messze, úgy negyed óra, talán húsz perc alatt ott tudok lenni. - Én nem… nem akarom elrontani az estédet. Nem vagyok túl jó társaság… Csak… nem tudom, mivel üthetném el az időt… - Viszek egy üveg bort, sietek, addig tarts ki – mondta, és mielőtt még tiltakozhattam volna, kinyomta a telefont. Meglepett, hogy ennyire segítőkész, nem igazán érdemeltem meg, ami azt illeti. Fel kellett volna hívnom a rosszul sikerült grillpartit követően, de valami mindig feledtette velem Jennyt és a barátnőit. Ahogy ígérte, hamarosan megjelent a ház előtt egy sárga taxival. Miközben behajolt az autó nyitott ablakán, kirohantam a kapuhoz. Dante elődugta az orrát a kutyaházból, amit Rileyéktól hoztunk el, és csak úgy, mint náluk, a teraszon állítottunk fel. Nem jött ki, ahogy máskor tette volna, de beleszimatolt a levegőbe. Ugyanolyan levert volt, mint mindig, mióta a gazdija elárulta őt, és cserbenhagyta. Lestát, ha a házban volt is, rám sem hederített. - Majd én rendezem a taxit – szóltam ki, mire Jen megfordult, és rám szegezte majdhogynem fekete szemét. Bátorítóan elmosolyodott, majd intett a taxi sofőrjének, aki a gázra taposott, és elhajtott. - Ne fáradj, egy haverom hozott el. Már végzett, és amúgy is ingyen fuvaroz, ha megkérem rá. De beszéljünk inkább rólad és Edwardról. Ha jól emlékszem, így hívják a fiút. Bólintottam, bár tudtam, hogy pontosan tisztában van a barátom nevével. Beinvitáltam a házba – Dante még most sem jött ki, csak a levegőt szimatolta -, aztán becsuktam az ajtót. Kedvetlenül intettem az étkező felé, mert úgy véltem, először megkínálom valamivel, mielőtt átköltözünk a nappaliba. Szerző: Audry
A történet további fejezeteit a http://sajatszavak.com/ -on tudod elolvasni.
