Dr. Korody-Paku István
Szüleim Vásárhely egészségügyében Nagyapám, id. Paku István (1876–1965) tösgyökeres vásárhelyi kisgazda, sok társához hasonlóan úgy gondolta, hogy az elemi iskolában jó elömenetelt mutatott gyermekeit továbbtaníttatja. Kisvárosi és falusi felfogás szerint, ez a papi, illeve a tanítói pálya választását jelentette. Igy ő is mind fiának, mind lányának a tanítói pályát szemelte ki. Nagynéném, Juliska néni valóban teljesítette is nagyapa kívánságát, és dr. Pásztor Józseffel, a szeghalmi gimnázium neves tanárával, az ottani ifjúság szellemi művelésében, mint tanítónő szorgoskodott. Édesapámmal már más volt a helyzet. Neki igen nehéz akadályokat kellett legyőznie ahhoz, hogy célját elérje, és sutba dobhassa megszerzett tanítói oklevelét. Édesapám 1902. január 23-án, Hódmezővásárhelyen, a Bárd utcában született. Nagyapámhoz és hozzám hasonlóan, a református keresztségben, az István nevet kapta. Hétéves korában beíratták a susáni elemi iskolába. Erről az időszakról két emléket találtam: az egyik egy szakadt és elrongyoló-dott osztályfotó, a másik egy könyvjutalom, valószínű 1910-ből, címe: Arany-könyv az ifjúság számára. Kiadója Dolinay Gyula hírlap- és könyvkiadó vállalata Budapesten, a Kecskeméti utca 13. sz. alatt.
Az elemi iskola után következett a helyi Állami Polgári Fiúiskola. Négyéves képzése után, nagyapám kívánságának megfelelően, édesapám továbblépett a tanítóképzőbe, mégpedig Szarvason, hogy onnan egy év eltöltése után, 1918-ban átíratkozzon a Debreceni Református Elemi Népiskolai Tanítóképzőbe. Tanítói oklevelét 1920. július 3-án kapta meg. Ezzel teljesítette is nagyapám kívánságát, de esze ágában sem volt, hogy tanítói állást vállaljon. Helyette a Hódmezővásárhelyi Református Főgimnázium magántanulója lett, egy év időtartamára. Ezalatt vette át a gimnáziumi anyagot, majd VIII. osztályos magánvizsgát tett. Így már az érettségi bizottság elé léphetett, és 1921. július 13-án jó eredményű érettségi vizsgát tett magyar, latin, történelem, matematika és fizika tantárgyakból. Az iskola igazgatója ekkor dr. Nagy Sándor, a bizottság elnöke pedig Dóczi Imre volt. Vizsgabiztosok: dr. Ernyei István (magyar, latin), dr. Dávid Manó (történelem), dr. Vekerdi Béla (mennyiségés természettan). Ezzel édesapám előtt megnyílt az út, hogy az orvosi fakultáson egyetemista lehessen. Leckekönyve szerint, 1921. október 7-én lett a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Tudománykari (így!) hallgatója Szegeden. Négy szemeszter elvégzése után átíratkozott a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1927. október 8-án, a Tudományegyetem dékánja: báró Kétly László jelenlétében és aláírásával orvosdoktorrá avatták.
2
Vásárhelyen ezt az eseményt dr. Szappanos Mihály, magyar királyi egészségügyi főtanácsos, városi tiszti főorvos terjesztette föl a város tudomásulvételére. Édesapám orvosi diplomáját dr Faragó János városi közjegyző 1928. február 29-én, a város törvényhatósági bizottságának rendes havi közgyűlésén hírdette ki. Édesapám szükségét látta, hogy ismereteit orvosi hivatásában külföldi tapasztalatokkal növelje. Párizsba ment, ahol a Sorbonne kórházában, a St. Louis Hospital bőrgyógyászati osztályán, professzor Gougerot felügyeletével előkészítse szakvizsgáját. Az említett professzor ennek igazolásául sajátkezű bizonyítványt állított ki arról, hogy apám 1928. november 1-töl 1929. július 1-ig osztályán működött. Szakorvosi diplomáját 1929. március 21-én szerezte.
Magyarországra visszatérve, a Szegedi Klinikára került, ahol 1929. szeptember 1-től 1931. augusztus 31-ig egyetemi gyakornok volt. Első jelentős tudományos írását az Orvosi Hetilap 1931. március 14-i száma közölte: Biotropismus a bőrpathologiában és syphilidologiában címmel.
3
Valószínű, ez a cikk lett belépője a klinikai tanársegéd fokozathoz, amelyet 1931. szeptember 1-től 1933. augusztus 31-ig gyakorolt a Szegedi Tudományegyetem Bőr és Nemikórtani Klinikáján. Ezt követően, a harmincegyéves fiatal, nőtlen orvos visszatért Hódmezővásárhelyre, és privát rendelőt nyitott a Futó Mihály téren, szemben a Városi Kórházzal. Rendelőjét 1937. október 25-ig tartotta fenn.
Barátja és kollégája, többek között az agysebész professzor: dr. Lang Imre, aki egyben remek akvarellista is volt, és megfestette a Kőfal rendelő előtti részletét.
4
Ekkor, egy hosszabb érlelődő folyamat után, sorsdöntő lépésre határozta el magát: kivándorolt az Egyesült Államokba. A tulajdonomban lévő kivándorló útlevelet a Magyar Királyi Állami Rendőrség Hódmezővásárhelyi Kapitánysága állította ki, 1937. augusztus 21én. Édesapám az év október 27-én lépte át a magyar határt. Vonaton útazott, az Ausztria–Svájc–Franciaország vonalon. Útlevele tanúsága szerint, 1937. október 29-én szállt hajóra Le Havre kikötőjében. New Yorkba érkezéséről és ottani letelepdéséről már a Vásárhelyi Reggeli Újság 1937. december 30-i száma hírt adott: „…Egyik barátjának levelet írt dr. Paku István, s közli, hogy már megkezdte rendelését Newyork (így!) városában, mégpedig egy ottani orvossal együttesen…” Egészen 5
biztos, hogy keresztapámról, dr. Molnár Kálmánról van szó, aki apámat maga mellé vette. Édesapám fölvette a kapcsolatot a New York State University orvosi karával diplomája nosztrifikálásának érdekében. Ezzel egyidejűleg beíratkozott az egyetem English as a second language tanfolyamára is. Szerencsére, a hagyatékban megmaradtak édesapám dolgozatai, melyek fontos képet adnak életéről, gondolkodásáról. Mielőtt a dolgozatok lényegét összefoglalom, ime egy pár cím: Does Immigration Benefit a Country; My First Job; The Future of the Danubian States. A dolgozatok alapján derül ki, hogy édesapámnak kezdetben más jellegű munkákat is végezni kellett, mint ami a szakmájába vág. Így került a Lily-Tulip Paper Cup Company-hoz, melyről rendkívül humorosan ír. Zárójelben kell megjegyeznem, hogy sok párhuzam van apám és saját kivándorlásom, első munkavállalásom között. (Én kezdetben egy könyvkötészetben dolgoztam Németországban.) Ezek a dolgozatok többek között az 1937 és 1939 közötti aktuális politikai eseményeket, a tudományos fejlődést, az amerikai életformát, és a nagy New York-i világkiállítást tárgyalják. Politikailag föleg a spanyol polgárháború és Hitler Csehszlovákiát bekebelező lépése a fő téma. Apám csodálkozását fejezi ki Anglia és Franciaország gyors elhatározása fölött, a Franco-kormány elismerése ügyében. Szerinte, egész Középeurópa jövöjét Németország békepolitikája fogja eldönteni. Engem nagyon megdöbbentett, hogy a háborúra való utalások mindig csak úgy szerepelnek, hogy a „világháború”. Apám ekkor még csak az I. világháborúról beszélhetett. Tartott attól is, hogy a harci repülőgépek bevetésének fokozott fontossága nagy csapásokat fog hozni az emberiségre. Szerinte, mint többek véleménye szerint is, az amerikai életvitelt két fontos, az európai ember által még nem ismert tényező határozza meg: a más nagyságrendben való gondolkodás, és a fölgyorsult élettempó. Az orvostudománnyal kapcsolatban fölhívja a figyelmet a vitaminok fontosságára. Határozottan állástfoglal az állatokon való (akár operatív) kísérletek mellett, így szembehelyezkedik azzal az amerikai törvényjavaslattal, ami ezt megtiltaná. Ezeknek a kísérleteknek fontosságára az akkori modern Asheim-Zoudak terhességi vizságlatot hozza példának, mely a következö: „A vizsgálandó alany vizeletének 5 köbcentiméternyi mennyiségét egy szexuálisan kifejletlen nöstény nyúlba fecskendezik. 16 órával késöbb felnyitják a nyúl petefészkét, és amennyiben ovuláció jelei észlelhetők, az állaton, akkor a kísérleti alanynál is pozitív a terhességi vizsgálat.” 6
Két éves amerikai tartózkodás után, apám azt a hírt kapta Vásárhelyről, hogy édesanyja halálán van. Azt, hogy ez csak rémhír volt, vagy nagymamám betegsége után teljesen felépült (1963-ban, 80-éves korában hunyt el) innen és most igen nehéz eldönteni. Az viszont tény, hogy apám hajóra szállt, és 1939 ominózus szeptemberének 2. napján, Hamburgban ismét Európa földjére lépett. Tehát Lengyelország lerohanásának híre a hajón érhette. Miután Vásárhelyre ért, és édesanyja helyzete stabilizálódott, kétségbeesett offenzívát indított az Amerikába való visszatérés érdekében. A hagyatékban hat olyan levelet találtam, amely mind az amerikai hatóságoktól érkezett a viszszatérés engedélyezésének ügyében, s az azzal kapcsolatos határidők meghosszabbításait tartalmazza. A helyzetet legjobban édesapám német nyelvű, drámai levele világítja meg – végső esetben a svájci konzulátushoz fordult segítségért –, amelynek indigós másolatából idézek: 1937. november 7-én vándoroltam ki sz Egyesült Államokba, ahonnan két év eltelte után tértem haza, hogy beteg édesanyámat meglátogathassam. Itthon csak rövid ideig akartam maradni, ennek megfelelően a visszatérési engedélyt, melynek száma 125 2722, meg is kaptam. Időközben azonban kitőrt a háború és visszatérésemet a helyi hatóságok nem engedélyezték, ezért aztán visszatérési engedélyemet háromszor is meg kellett hosszabítani, melyet Washingtonból minden alkalommal el is intéztek. Az utolsó meghosszabítás február 14-én (1942) lejár, de visszatérésem az Amerika és Magyarország között fennálló háborús állapot miatt lehetetlenné vált, ezért arra kérem a tisztelt konzulátust, hogy kérelmemet Washingtonba a kivándorló és állampolgárosító hatósághoz továbbítani szíveskedjék, hangsúlyozva abbeli akaratomat, hogy visszatérhessek az Egyesült Államokba, annál is inkább, mert nem önhibámból nem térhetek oda vissza. Az udvarias válaszra, mely a Schweizerische Gesandtschaft in Ungarn-tól 1942. január 26-án keltezett dátummal érkezett, nem nehéz következtetni: Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Önnek segíteni tudjunk. Idöközben Amerikában apám barátjának (Takács) címére egyre-másra futottak be az egyetemi vizsgák pozitív eredményei, így az anatómiai szigorlaté is. Arra a kérdésre, hogy sikerült-e a nosztrifikáció, nem tudok választ adni. A következő két dokumentum már a Hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórházzal kapcsolatos, ahol édesapámat másfél év bőrgyógyászati osztályvezetés után, 1941. február 27-én főorvossá nevezték ki.
7
Ez biztosan gyógyírként hatott a még folyamatban lévő amerikai visszatérés körüli huzavonára. A sok hivatalos esemény ismertetése után térjünk rá apám vásárhelyi életére. 1942-ben megismerkedett a 17-éves Korody Magdikával, aki a Vásárhelyi Református Leánygimnázium VII. osztályos tanulója volt. Megismerkedésük után nem sokkal apámat elvitték a háborúba katonának. Első híradása 1942. október 17-én érte el a jövendőbeli édesanyámat, Kiskunfélegyházáról. Az ottani menetszázadhoz került, mint csapatorvos, és hadapródnak léptették elő. Ha már nem találkozhatnánk, ami igen valószerű – úgy Isten vele kedves Magdika. – írja. A karpaszományos őrmester orvos arra számított, hogy nehéz bevetés előtt áll. Szerencsére nem így történt, mert a menetszázadból visszatért Szegedre, ahol a Helyőrségi Kórházba osztották be, majd innen Érsekújvárra vezényelték. Egy keltezetlen kis kártya tanúsága szerint, apám ezután Cegléden is megfodult, a Magyar Királyi 3. Gyalogezred Pótzászóaljának szolgálatában, innen újra Szegedre került. 1943-ból két kis kártyát találtam a hagyatékban. Ezek konszolidált állapotot mutatnak, szépen tintával íródtak és postabélyeg nélküli, apró borítékokba voltak foglalva. Édesanyám 18. születésnapjára a jókívánság, illetve az ajándékkísérő szerepét töltötték be. Az ajándék, egy kristály …mely ha nem tetszene, átcserélhető Wolf boltjában. Ez azt jelzi, hogy apám újra Vásárhely gyakorolta főorvosi állását, egészen 1944 szeptemberéig. Édesanyám az ajándék átvétele után nem sokkal érettségi vizsgát tett. A legjobb eredményt magyar nyelv és irodalomból érte el, a későbbi nagysikerű írónő, Szabó Magda osztályában. A Leánygimnázium pedagógusai is megérdemlik, hogy nevüket itt megörökítsük. Érettségi elnök: dr. Mezey Sándor, igazgató: Vajdáné dr. Aranyi Rózsa. Dr. Szabó Magda (magyar-latin), Lányi Klára (történelem), Kiss Gergelyné – Györfi Klára (német) és Kocsár Sarolta (mennyiség- és természettan). A vizsga idöpontja: 1943. június 10. 8
Alig száradt meg a tinta az érettségi bizonyítványon, anyám és apám házasságot kötött, 1943. augusztus 14-én. Alsó sorban: nagyapám Paku István és neje, köztük Pásztor Judit, nagyapám Korody István (ölében Farkas Jolán) és neje. Felső sor: ifj. Pásztor József, nagybátyám dr. Pásztor József és neje, nagynéném Far- kas Lászlóné (férje ekkor hadifogoly) és szüleim. A háborús fejleményekről apám beszámolóiból a következő kép bontakozik ki: 1944 szeptember 26-án apám Ceglédről, a páncélos laktanyából írt lapot ifjú feleségének, a Rothermere (ma Szántó Kovács János) utca 8. szám alá. Ezek szerint, a házasság megkötése után azonnal beköltöztek abba a lakásba, amit, mióta eszemet tudom, mindig is családi fészkünknek tekintettem. A lapon apám először is megköszöni a csomagot, amelyet anyám küldött neki egyik bajtársával, Baloggal. Az oroszok közeledése (melyre csak céloz) aggodalommal tölti el, majd így folytatja: Semmi esetre se várd be az eseményeket, hanem jöjj! – Tudatom, hogy hivatalosan megjött visszahelyezésem a vásárhelyi légó kórházhoz, most már csak a leváltásomat kell bevárni, hogy ez mikor jön – nem tudom, azt se, hogy visszamehetek-e Vásárhelyre? Ha van még mód rá, rendelőmből legalább a mikroskópot (így!) helyezd biztonságba. Levele végén elbúcsúzik, mert …ne adj Isten, mindenre gondolni kell. A hívásra anyám pozitívan reagált, de hogyan és mikor csatlakozott apámhoz, nem tudtam kideríteni. Elmeséléseiből arról értesültem, hogy apám továbbra is mint hadiorvos, ő pedig mint önként vállalt hadi ápolónő ápolta a sebesült katonákat. Több ízben mesélt borzalmas pályaudvari bombázásokról, és arról, hogy végül Bősre kerültek. Ebből az időből két jelentkezési lap is igazolja, hogy szálláshelyük Bősön, a 258-as számú vöröskeresztes hadikórház volt. Apám fizetését ott, 1944 novemberétől folyósították. 1945. március havában még megkapta illetményét, ami azt jelenti, hogy eddig az időpontig biztosan Bősön tartózkodtak. Hogyan, és milyen körülmények között került édesapám orosz hadifogságba – erre nem találtam adatot. Későbbi híradásaiban ő maga többször is említi, hogy május 18-án vagonírozták be Komáromban, sorstársaival együtt. Anyámat vonatból kidobott levelekkel, és véletlenre bízott híradásokkal értesítette sorsának alakulásáról. Mivel ezek a levelek fontos háborús dokumentumok is, mindegyiket betűhíven itt közlöm. Az első vonatból kidobott, egy hangjegyfüzetlapra ceruzával írt értesítést egy Lágymányosi úton lakó nő találta meg, és adta föl az alig húszéves anyámnak.
9
Drága öreg szüleimet sokszor csókolom Pista
945. V. 23.
Drága Kis Magdikám! Hat nap óta zárt vaggonokban [így!] visznek bennünket (,) senki sem tudja biztosan, de vészesen sejtjük sorsunkat. Megpróbálom itt Pestlőrincen lejuttatni e pár sort, miután már előző helyen az orosz őr elkobozta a levelet. – Egészségileg jól vagyok (,) csak nagyon leromlott kondícióban. Remélem szerencsésen hazaérkeztél és jól vagytok. Kis Misi előttünk való nap jutott ki a táborból. Minden hozzánktartozót szeretettel csókolok, Téged igaz hitvesi szeretettel sokszor csókollak (.) Isten veletek Pista Második levelét két nappal később, szintén egy kitépett hangjegyfüzetlapon, ceruzával írta. Ismeretlen kéz a következő, tintával írt sorokat írta a levél másik oldalára: Ezt a levelet V. 25-én átmenő fogoly vonatból dobták ki. Választ kérek! Kedves Kis Magdikám! 945. V. 25. Már három ízben próbáltam levelet juttatni ki, de az orosz őr mindig észre vette és széjjeltépte. 8 nap óta zárt vaggonokban [így!] visznek bennünket, most itt Békés-Csabán [így!] vagyunk. Úgy tudjuk, hogy Rybnica [Ribnyica, Moldávia] nevű helyre visznek a Dnyester [így!] mellé, más hír szerint Focsani beszarábiai [így!] városba. Nagyon fáj, hogy semmit sem tudhattam meg Rólatok, hogy-mint vagytok. Egészségileg megvagyok, igen lesoványodtam. Ruhaneműid még itt vannak nálam. Egyes dolgokat remélem sikerült Pestre juttatni, majd a kis Misi referral róla. Drága kis szivem (,) nem tudom mi lesz velünk, nagyon aggódom érted. – Kapsz-e valami fizetést utánam? Hogy mi meddig leszünk kinn, azt a jó Isten tudja; én semi jóra fordulást 10
nem remélek. Add át csókjaimat drága öreg szüleimnek – ha élnek – nagyapámék] Jolit Lacit [nagybátyámék, Farkas László és neje] és előzőek gyermekei] is csókolom sokszor. Drága kis Magdikám (,) remélem megsegít a jó Isten benneteket; nagyon sokszor csókollak
(.) Apukáékat [Korody a kis gyermekeket [az a jó Isten megáldjon, Pista
A következő levelet apám egy összehajtogatott papírlapra tintával írta. Neves vásárhelyi orvosokra bukkanunk benne. 945. VI. 23. Drága Magdikám! Ismét megragadom az alkalmat és az innen távozó egyik leventétől próbálok hírt adni magamról. Tecuci nevű román városban vagyunk hadifogoly táborban. Czikéli Misi [fogorvos], Orsó Laci [fül-orr-gégész, egyetemi magántanár] is itt van. Pálmay [István, neurológus] eljövetelünkkor (május 18-án – zárójel apámtól) még Komáromban maradt a többi nem tiszti állományban lévő orvosokkal. Olasz nevű vásárhelyi embertől – ki Temesvárról került ide – értesültem, hogy apuka haza került és Lacit Temesváron több ízben meg is látogatta. Úgy hallottam tőle, hogy Laci Focsani-ban – tölünk kb. 50 km.nyire van fogolytáborban. Ott néhány ezer tiszt volt, akiket nem biztos forrás szerint onnan már el is szállítottak ismeretlen helyre. Mi itt orvosi beosztásban dolgozunk, és az adott körülményekhez viszonyítva elég jól megvagyunk. Hál Istennek egészségem jó, ami itt a legföbb dolog. Szabadulásunkat illetőleg semmit sem tudunk, rengeteg ellentmondó hír van erre vonatkozólag. El sem tudom képzelni, hogy otthon hogy vagytok – hogy éltek. Vajjon [így!] mink maradt meg, meg van e [így!] a lakásunk – rendelőm stb. Hogy vannak kedves öreg szüleim és Jóskáék. [Így!] Sokszor csókolom öket. Téged és apukáékat is sok szeretettel – csókollak Pista Édesapám negyedik levelét durva papírlapon, ceruzával (mindkét oldalra) írta; az első oldalt egy héttel korábban, mint a másodikat. Kedves Magdikám! (1945. VII. 18.) Azt hiszem már kaptál hírt rólam, mert eddig már többen mentek innen haza Vásárhelyre és élőszóval is elmondották az elmondandókat. A helyzet azóta nem változott, most már gyorsított tempóban megy a magyarok hazaszállítása, igaz egyelőre csak a civileké és az 50 éven felülieké, reméljük, hogy ezuttal majd ránk is sor kerül és hazajuthatunk, bár én ezt ennyi hazudozás után, amivel eddig traktáltak bennünket – nem igen hiszem. Egészségem jó van. A még itt lévő vásárhelyiekkel megpróbálom a nálam maradt ruhaneműidet hazajuttatni, majdnem mind megvan, csak a kék-fehér pettyes, még meg nem csinált anyagot zabrálták el tölem – egy orosz orvosnő. – Vaj mi maradt otthon? Bősre is jó lenne, ha el tudnátok menni, vagy Jakabbal [dr. Jakab Jenő vásárhelyi unitárius lelkész] érinkezésbe lépni, hogy nem-e [így!] tudná hazaszállítani valamiképen [így!] az ott maradt ruhaneműket, mert félek, hogy ez az egy rongyom maradt, ami rajtam van. Az órák és egyéb értékek még Komáromban történt kiadásával azt hiszem nagy baklövést csináltunk Misivel [dr. Czikéli] és még sok bajtársunkkal együtt, későbbi információink alapján nem sok remény lehet, hogy becsületesen járt el az illető. Nekünk itt igen sok dolgunk van. Nekem is kb. 300 betegem van – szakmabeli esetekből. Lang Imréék otthon vannak-e már? Ha igen, üdvözlöm őket. Hallottam az öreg Olasztól, hogy apuka szerencsésen hazajutott és Lacit itten meglátogatta. – Laci mint tőle [Olasztól] tudom, a Focsani táborban van vagy volt. A mi táborunkból a tiszteket már pár hete ismeretlen helyre vitték – épen [így!] e miatt kétséges a mi hazamenetelünk is – mert mi csak azért maradunk, mert mint orvosokra itt szükség van. 11
Hogy vagytok mindnyájan? Arra ne gondoljatok, hogy ide jöjjetek látogatni – egyrészt nem engedik meg, olyan szigorú az elkülönítés, másrészt bizonytalan, hogy meddig vagyunk itt – lehet, hogy holnap már davaj lesz. Mi van vajjon [így!] húgomékkal és kedves szüleimmel? Remélem, hogy Ti mindnyájan az adott körülményekhez képest jól vagytok. – Mindenkit sokszor csókolok Reméljük a közeli viszontlátást csókollak 1945. július 18-án Pista Surjányi Jóska sógora van itt pár nap óta, tőle tudtuk meg, hogy szerencsésen hazaérkeztetek. Természetesen részleteket nem tudunk otthoni hogylétetekről, mert roppant nehéz vele pár szót is váltani. Szegény Jóska annyit mégis megtudott, hogy lakásából csak a falak maradtak, mást mindent elhordtak, félek, hogy nálunk is ez a helyzet. Mint hallottuk Márika [a már említett dr. Jakab Jenő felesége, későbbi zongoratanárnőm] volt már Bősön is, jó lenne, ha Ti is megpróbálnátok. Surinya Pali orvostanhallgatótól és egy András nevezetű Kovács téglagyári munkástól a nálam maradt ruhaneműid egy részét haza küldöttem, remélem sikerült hazajuttatni, a még itt levőket is elküldöm majd innen hazatérő vásárhelyiek által. Ha még hetek múlva is itt maradunk, a Jóska sógora ismét eljön ide és akkor majd írjatok részletesen, majd ő elhozza, mert még mindig jóformán semmit sem tudunk hazulról. Egyelőre mást most nem írhatok, hogy a lábam kivéve jól vagyok, a túloldalon írt sorokat még egy másik hazatérővel akartam elküldeni, aki Szegedre ment volna, de az illetőt az utolsó pillanatban mégis Oroszországba irányították. Kedves szüleimet és Téged sokszor ölel, csókol 1945. VII. 23. Pista Apám ötödik híradását zsírpapír-kivágatra írta ceruzával. Valaki eljutatta Zikéli [így!] Mihályné címére, a Lázár utca 7. szám alá. Kedves Magdikám! 945. VIII. 9. Még mindig itt vagyunk Tecucciban [így!] a tábor úgy tele van már újonnan ideszállított német és magyar foglyokkal, hogy már állóhely is alig van. Dolgunk rengeteg, elcsigázott betegek százai jelentkeznek: 20 napos zárt – 45 fövel teledugott – vagonokban [itt egy g-vel] ebben a rekkenő hőségben, el lehet képzelni, mi az eredmény. Hazamenetelünknek azt hiszem egyelőre vége, ha egyáltalán hazakerülünk is. Magdikám, a Te összes nálam volt ruhaneműdet hazaküldtem hazatérő vásárhelyiekkel. (Surinya Pál orvostanhallgatótól, Dudás nevű téglagyári munkás [Kovács téglagyár], Marcsó bácsitól és Tatár Kiss nevű gazdálkodó által. [Zárójelkezdet apámtól] Mondd meg Macának, hogy Misi a diplomáját (valószínűleg a címzett férjéről van szó) Imre Péter tanító fia által küldte haza. Egészségem elég jó, rekkenő nagy a höség. Remélem mindnyájan jól vagytok, bár semmit eddig nem tudunk Rólatok, annyit talán, hogy hazajutottatok, de hogy, azt nem. Csókolom k[edves] szüleimet, Laciékat és Téged sokszor ölel, csókol Pista A hagyatékban talált hatodik, egyben utolsó kis levél, valószínű egy leszakított borítékdarabon, tintával íródott. Drága Kis Magdikám! (1945. VIII. 17.) Több ízben adtam már élő egyén által és levélbeli üzenetet hogylétemről, de elég bizonytalan, hogy egyáltalán [el]jutott-e hozzád. Május 18-án indítottak el Komáromból 12
bennünket – Orsó, [dr. Czikéli] Misi én és Berentei voltunk még együtt. Pálmay mint őrmester ott maradt, de valószínűleg már ők is itt vannak valamelyik másik táborban. 12 napi zárt vaggonokban [így!] való utazás után Tecuci nevű román városban barakktáborba telepítettek, ahol orvosi minőségben dolgozunk. Hogy meddig leszünk itt és innen hová kerülünk – nem tudjuk. Egészségem jó van. Egyéb körülményeinkről majd élőszóval. Egyik idősebb rokkant hadapród – talán haza kerül és ő vállalta e pár sor továbbítását. Nagyon szeretném ismerni az otthoni körülményeket, nem hiszem, hogy Laci otthon lenne, sőt félek, hogy apuka sem. Amint lehetséges a rendszeres levelezés – írni fogok. Téged és a családnak minden tagját sok szeretettel csókol Pista Csókolom kedves szüleimet és Jóskáékat is. 945. VIII. 17. Ezeknek a leveleknek kivétel nélkül megtartottam az eredeti formáját. Bennük természetesen sok ismétlődés fordul elő, de ezek valamilyen módon mégis kiegészítik egymást. Figyelemreméltó, milyen összeszedett és megfontolt apám valószínű nagy gyorsasággal leírt gondolatsora. Sehol egy helyesírási elnézés. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a 40-es években használt helyesírás is megmaradt (épen, vaggon, vajjon stb.), de erre a figyelmet [így!] jelzésével hívom föl. Édesapám a hadifogságban tífuszt kapott. Elhallgatta ezt anyám előtt, vagy a kór utolsó megmaradt levele után ütött ki rajta, nem tudhatom. Tény, hogy hazaérkezése után majdnem belehalt. Miután azonban egészsége újra helyreállt, szépen visszahúzódott a kommunista érában orvosi hívatásába, mint a Vásárhelyi Kórház köztiszteletben álló bőrgyógyász– nemibeteg–urológus osztályvezető főorvosa. Egykori hadifogoly társaival, így Pálmay Pista, Czikéli Miska és Orsó Laci bácsival végig fenntartotta barátságát. Körükhöz tartozott Horváth Pista bácsi a szülész, Kukán Feri bácsi a szemész (később Csillagh Feri bácsi, aki egyetemi magántanár volt, töltötte be posztját), és a levélben említett Lang Imre bácsi – később Lángra magyarosította családi neavét –, mindnyájan a helyi kórház nagytekintélyű főöorvosai, akik közül ketten (dr.Kukán és dr. Lang) nagyhírű professzorok lettek a szegedi klinikán. Ezekkel a kiváló orvosokkal én, mint nagyobbacska gyerek, minden Karácsony utáni István napkor találkoztam otthonunkban. A következő fotón egy vidám társaság szórakozik a Fekete Sasban. Az asztalfőn apám, tőle jobbra Csillagh Teréz, dr. Csillagh Ferencné, dr. Draskovics Ernőné, Haller Sándor operetténekes, anyám, dr. Draskovics Ernő ügyvéd, dr. Beretvás Béla orvos, és dr. Csillagh Ferenc.
13
Óvodás voltam, amikor apám megmentette az életemet. Erkélyünk alatt karnyújtásnyira vezették el a villamos áramot, szigetelés nélküli huzalokon. Mivel éppen egy veréb szállt rá, nagy kedvem támadt, hogy megfogjam. Nos, a verébfogásból villanydrótfogás lett, azzal a kétségbeejtő eredménnyel, hogy hozzáragadtam a vezetékhez. Hatalmas ordítozásomra apám kiugrott a szomszédos rendelőjéből, és ruhámnál fogva rántott ki az áram öleléséből. Másnap megjelent az Áramszolgáltató Vállalat és azonnal leszigetelte a huzalokat. Apám életében a következő nagy izgalmat 1956 okozta. Megválasztották kórházigazgatónak. Az ő megszokott, átgondolt itélőképességének megfelelően, jól átlátta a helyzetet, és csak ideiglenesen vállalta el ezt a pozíciót. Kiváló kollegájának dr. Ormos Pálnak a kezébe helyezte fél év után az igazgatást. Arról is tudomásom van, hogy a disszidálás lehetőségét, bár fontolgatta, de elutasította. Házunk előtt állt meg egy lisztet szállító teherautó, mely Győrbe indult, és csak arra várt, hogy beszálljunk. Talán legfontosabb ellenérv csecsemő öcsém egészségének kockáztatása volt (én legalább így gondolom), aki 1956 július 24-én született. Ö szerencsére továbbviszi családunkban az orvosi hivatást. Jelenleg London mellett él családjával, ott gyakorolja szülész-nőgyógyász foglalkozási körét. Édesapám egészségének első megrendülése nem sokkal ezután (1956) következett be. Gyomorpanaszok léptek fel nála. Barátjához, a neves radiológus Udvardy dr.-hoz ment át Szentesre, vizsgálatra. Emlékszem, amint apám elmesélte, hogy a kedélyesen megindult megbeszélés Udvardy részéről hogyan fordult egyre komorabbra a vizsgálat alatt. Nem volt mit tenni, azonnali operációra volt szükség: gyomorrák gyanújával. Apám kollegalitásának szép példája, hogy nem a Szegedi Klinikára vonult be, hanem barátját és vásárhelyi főorvos kollégáját: dr. Mezey József gyomorspecialistát kérte fel a műtétre. Az operáció remekül sikerült és kiderült, hogy apámnak nem rákos daganat, hanem mióma volt a gyomrában. Irodalmi eset! Ha jól emlékszem, írtak is róla az Orvosi Hetilapban. A műtétből felépülve, édesapám 1/3-ra csökkent gyomra miatt sok súlyt vesztett (nem hátrányára), de egészsége helyreállt. A következő megpróbáltatást számára édesapja, id. Paku István okozta, aki miután megözvegyült, apám tanácsa ellenére, eltartási szerződéssel eladta a Bárd utca 3. szám alatti házát. Ez sajnálatos ballépésnek bizonyult, mert az új tulajdonos nemhogy gondjaiba vette volna a 86-éves nagyapámat, hanem még meg is verte. Emlékszem, második gimnazista voltam, a nyári szünetben egyszer édesapám lélekszakadva érkezett anyám biciklijén a Bárd 14
utcából. Teljesen feldúlt állapotban volt nagyapa esete miatt. Az idősebb Pakut azonnal el kellett költöztetni Szeghalomra, apám húgáékhoz, hogy még a várost is elfelejtse. Ez rendben is lett volna, csakhogy apám infarktust kapott.
Kórházi ápolása után egyszer eljött hozzánk Antal Imris [ismert zongoraművész, később tévés porodista], és eljátszotta neki nemrég kapott remek Förster zongorámon Chopin cisz-moll keringőjét. Apám végighallgatva, ezt a megjegyzést tette nekem: – Látod, hogy futnak ujjai a billentyükön? – Mint a lepkefing. Ezután apám újra fölépült, anyám pedig elhatározta, hogy „szakmát tanul”, és elmegy dolgozni, mert ugye „soha nem lehet tudni”. Beíratkozott Szegeden a laboratóriumi asszisztens tanfolyamra, melyet sikeresen el is végzett. Mellékelem kórtani jegyzetének egyik oldalát. A vásárhelyi kórház laboratóriumi osztályán állásba lépett. Ezután együtt jártak be (természetesen gyalog) a kórházba dolgozni. Anyám már korán reggel, apám később. Édesanyám első keresetéből egy világvevő, nagy rádiót vásárolt apámanak, a régi készüléke helyet, amely eddig is – és most anyámat idézem – „második felesége” volt. Életünk a szokásos medrében folyt. Mivel anyám is dolgozott, Korody nagymamám járt hozzánk. Reggel korán megjelent, elvégezte a házimunkát, ha kellett befűtött a cserépkályhába, és megfőzte az ebédet. Amennyiben anyám nem közölte vele, hogy mit fözzön, alaposan fölmérgelte magát. Fantasztikus kapcsolat alakult ki közte, az öcsém és közöttem. Drága Nagyi, majdnem száz éves koráig élt és soha nem panaszkodott. 15
Egy napunk a következőképpen zajlott le: reggel 7-körül kelés, ha nem figyeltem eléggé, hogy időben érjek a fürdőszobába, és apám megelőzött (anyám volt mindig az első), bizony iskola ide, vagy oda, meg kellett várnom, amíg rám kerül a sor, vagy a konyhai csapnál végzett cicamosdás után kellett rohanni a kettő percre lévő iskolába. Utánam csak Szabó Puszi érkezett, mert ő még közelebb lakott. Amikor iskolai szünet volt, akkor tudtam meg, hogy mit csinál apám a füdőszoba után. Nos, ráragadt rádiójára, hogy a 8-órás híreket nagy figyelemmel, angol nyelven meghallgathassa. Mennyire fülembe cseng a BBC bemondója: It is seven o’clock Greenwich mean time, here is the news – mert Angliában egyórás időeltolódás van. Esetleg: This is the voice of America. Mi is ilyen reggeli adásból tudtuk meg tőle, hogy [1963-ban] meghalt Kennedy. Reggeli után apám a hálószoba melletti rendelőjében egy órát rendelt, majd besétált vizitre a kórházba. Itt délben együtt ebédelt anyámmal, majd hazasétált egy pici sziesztára, melyet minden áldott nap zongorázás követett. Nagy figyelemmel és kinyújtott nyelvvel játszotta föleg Chopin és Liszt darabjait, természetesen nem tökéletes technikai felkészültséggel, de annál nagyobb élvezettel. Zenei képzését a tanítóképzőben hegedű tanulással kezdte. Volt mesterhegedűje, amit Vásárhelyen Sáfár úrtól vett. A napi zongorázással ellentétben ezt a hangszert már ritkábban vette kézbe. Arra emlékszem, hogy velem többször is játszott Händel szonátákat. Eléggé meg is lepődtem, hogy ilyen szinten tud hegedülni is. Az öcsém reszketett a „hedü“-ért, mégsem tanult meg rajta játszani, de a kötelező zongaraoktatásból neki is kijutott. Sok fénykép tanúsága szerint, apám Pesten az összevont egyetemi énekkarban is énekelt annak idején, és velük még Rómát is megjárta. A karnak 1929-től nem kisebb dirigense volt, mint Vaszy Viktor. Az ő művészete irányában tanúsított figyelmét édesapám azzal is kifejezte, hogy édedanyámmal átjártak különvonaton a Szegedi Opera előadásaira, mely országos hírnévnek örvendett. Apám fő rendelési ideje otthon, délután 2 és 3 között zajlott. Ezután ment a Rendelőintézetbe, ahol természetesen betegek özöne várta. Mivel kezdetben még nem volt meg az új épület, ezt is a kórházban kellett lebonyolítani. Vasárnap reggel 10-kor (természetesen nem minden esetben) résztvett, sokszor velünk közösen, a református istentiszteleten. Kezdetben az Ótemplomban, majd miután összebarátkozott dr. Bálint Istvánnal, mind többet a Tabáni Református Templomban. Ezután irány a strand, ezt követően egy „pofa“ sör a strandvendéglőben – én is kaptam egy pikolót –, majd jött az anyám főzte vasárnapi ebéd. Leggyakrabban vesepecsenye, vagy csirkepaprikás (apám kedvencei) paradicsomsalátával. Néha elküldtek Varga Bandi bátyámhoz, vagy a sarki „Topogó“-ba egy „lityi“ Pusztamérgesiért. Esténként (nem csak vasárnap) szerettek szüleim moziba járni, majd később, amikor a 60-as években megvették a „Munkácsy“-t, tévét nézni. Apámat a foci annyira érdekelte, hogy a HMTE összes hazai meccsére kijárt, és sokszor, nem kis örömömre, engem is magával vitt. Szakmájában minden fejlődés érdekelte, ankétokon és továbbképzéseken vett részt. Nemzetközi fórumokon is képviseltette magát, így például Prágában, mint Magyarországot képviselő specialista volt jelen. Az alábbi fénykép az ottani dermatológiai kongresszuson készült. Apám az első sorban, balról a harmadik.
16
Prágából elment Karlsbadba is, mindenkinek hozott ajándékokat, melyeket nagy áhítattal vettünk át tőle. Utolsó klinikai továbbképzésen 62-éves korában (halála előtt három évvel) vett részt. Tartott előadásokat is, az itt közölt jegyzetlap valószínű egy ilyen előadás fejléce.
17
Én a TIT rendezésében tartott előadására emlékszem, a Petöfi Kultúrházban. Szabadságra velünk sohasem jött. Szeptemberben vette ki rendes évi szabadságát, amelyet majdnem teljességében a vásárhelyi strandon töltött el, egy kemény padon való heverészéssel, újságolvasással, úszkálásokkal és a barátokkal való társalgásokkal. Kivételt képezett 1965 szeptembere, amikor repülőre ült Görögország felé. Komoly kirándulásokon járta be a peloponnészoszi félszigetet. Utolsó írásos emlékünk tőle a Parthenont ábrázoló képeslap volt.
18
Hazatérése után annyira inspirálta az út, hogy újra görögözni kezdett. 9-éves öcsém oda-vissza fújta a neki megtanított görög ABC-t. Nekem pedig azt mondta, hogy a római kultúra „lópisztoly“ a göröghöz képest. Így teltek békésen napjaink, amikor 1967-ben másodszor is infarktust kapott. Sajnos ez végzetesnek bizonyult, mert április 10-én, 65-éves korában meghalt. Orvosi naplójában erre a napra Becsei Imre volt bejegyezve.( E naplóoldal mutatja, hogy apám betegenként 40– 60 ft. honoráriumot kapott.)
A tragédia a következöképpen zajlott le: április 10. hétföi napra esett, mert előző nap apámmal együtt voltam vasárnapi istentiszteleten, az Ótemplomban, utána a strandon, majd 19
otthon. Éjjel álmomból anyám költött, hogy apámnak 200 fölötti pulzusa van, nem tudja gyógyszerrel sem csökkenti, szaladjak unokatestvérem férjéért, Kassai Miklósért. Ő azonnal el is jött, és injekciót adott apámnak. Ennek ellenére, egész éjjel nem javult az állapota, de reggel gyalog bement a kórházba, a belgyógyászatra. Dél körül, amikor agonizálni kezdett, hívatta anyámat. Már tüdőembólia lépett föl nála, s rövidesen meg is halt. Temetésén, a Kincsesben sokan kísérték el utolsó útjára. Anyám mellett a két gyászoló fiú, az öcsém 10, én 20 évesen.
Ami családunkban ezután következett, azt anyám hősies helytállásának nevezhetjük. Két éhes szájú tanulóval egyedül maradt. Anyagi tartalékaink megcsappantak. Én ezután még 4 évig maradtam otthon. A Szegedi Konzervatórium elvégzése után, mivel nem vettek fel a pesti Zeneakadémia művészképzőjébe, állást vállaltam a Vásárhelyi Zeneiskolában, de otthon laktam. Az öcsém legkritikusabb korszaka a gimnáziumban és a Szegedi Orvostudományi Egyetemen is ezután következett. 1971 nyarán, miután megkaptam útlevelem Finnországba, egyik késő este leültünk anyámmal a konyha viaszos (majdnem úgy írtam le, mint azt nagymama szép vásárhelyiességgel mondta „viaszkos“-nak) vászonnal borított asztalához, és közöltem vele, hogy Nyugatra fogok távozni, megpróbálom magam ott zongoraművésszé képezni. Zokszó nélkül egyetértett, csak arra kért, hogy Amerikába menjek, mert ott Nusa barátnőjénél (Torma Csongorné) nyitott ajtót találok Clevelandben. Nos, tanácsát megfogadtam, de amikor megérkeztem New Yorkba, nem mulasztottam el felkeresni édesapám egykori legszorosabb barátait, akik egyben keresztapám és keresztanyám is voltak. Keresztanyámnál töltöttem egy hetet, mielőtt Clevelandbe repültem. Kereszapámnak ő sohasem volt felesége, Concha Margitnak hívták. Teljesen egyedül élt a Sunnyside-on, igen szerény körülmények között, egy tipikus régi, amerikai sorházban. Egyetlen segítsége egy kis emberke volt, aki félig magyarul, félig angolul beszélt. Keresztapám, dr. Molnár Kálmán orvos volt, de már nem praktizált, utazási irodája (Molnar Travel) bevételéből élt. Ha jól emlékszem, két alkalmazottja volt. Kálmán bácsi már hetedik feleségét nyűtte, illetve az nyűtte őt. Biztosan szép vagyona lehetett, de a feleségek ebből őt, mint sejteni lehet, kiforgatták. Ilyen furcsa élményekkel távoztam New Yorkból. Utána már nem találkoztunk. Ezalatt otthon édesanyám a tinédzser korba lépett öcsém tanulmányait egyengette. Nem volt könnyű dolga, de végül Péter orvos lett, s ma pályája sikeresnek mondható a sok vargabetű ellenére. Hazai és külföldi állomások tarkították pályáját, többek között Délafrika, ahonnan feleségét és kislányát hozta magával Európába. Én is áttelepültem Európába 1979-ben. Évente legalább háromszor meglátogattam anyámat. Ilyenkor felejthetetlen kirándulásokat tettünk Európa minden részébe, így Görögországba is. Édesanyám többé nem ment férjhez, ő tudja, hogy miért. Apámmal való házasságában én a legnagyobb harmóniát láttam, pedig egyszer annyira összekülönböztek a születésem után, hogy el is váltak, majd újra összeházasodtak.
20
Az öcsémmel egyetértünk abban, hogy anyámból nagyon jó orvos lett volna, Péter szerint sebésznek született. Azt tanúsíthatom, hogy a legkritikusabb helyzetekben sem vesztette el soha a fejét, pedig az öcsém és én is többször kerültünk vészhelyzetbe, melybe őt is belerántottuk, akaratán kívül. Nagyon jó természete volt, nem tudom elképzelni, hogy valaha is lett volna ellensége. Mielőtt nyugdíjba ment, sikeres munkásságáért kitüntette az egészségügyi miniszter. Igen nagy volt az öröme, amikor végre 1988-ban nagymama lett, mert édesapám mintájára én sem kapkodtam el a családalapítást. A második gyermekem születése után már négyen boldogítottuk sűrű látogatásainkkal. Lakásában, melyet a ház renoválása után csak pereskedéssel kapott vissza a várostól, mindig példás rend uralkodott, amit mi négyen pillanatok alatt szétdobtunk. Gyermekeim imádták, és Mókus nagymamának, később csak Mókusnak becézték. Ennek az a története, hogy unokáinak képes volt még énekelni is, noha én egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy előttem dalra fakadt volna. Nos, gyermekeimnek sokszor énekelte a Mókuska, mókuska, felmászott a fára című népies műgyerekdalt. Sajnos gyermekeim csak nagyon keveset „kaptak“ a Mókusból. 1992-ben, éppen egy hosszabb, hivatalos magyarországi tartózkodásom alatt ért a hír, hogy siessek Vásárhelyre, mert anyámnak problémája van az egészségével. Tüzetes vizsgálat derítette ki, hogy tüdejét rák támadta meg. A Szegedi Klinikán dr. Troján megoperálta, és közölte velem, hogy anyámnak valószínű lesz még két szép éve. Sajnos pontosan így történt. Miután feleségem a gyerekekkel hazaköltözött a Balaton melletti házunkba, hogy anyámat ápolhassa, akit időközben odavittünk, állapota látványos hanyatlást kezdett mutatni. Kassai Miklós tanácsára hazahívtam öcsémet Délafrikából, aki megérkezése után feleségemmel együtt (én is minden hétvégén oda- és visszavonatoztam) munkamegosztásban igyekeztek a fulladás közeli állapotban lévő anyámon segíteni. Végül Péter úgy látta jónak, Kassai Mikivel való konzultáció után, hogy hazaviszi édesanyámat meghalni Vásárhelyre. Alig érkezett meg vele a vásárhelyi kórházba, az onnan küldött mentőautó, s ő realizálta hollétét, meghalt. Röviddel ezután csörgött a telefon Zamárdiban, Péter és Miki hívták Nórát, aki nekem továbbította a hírt, Mikit idézve: Magdika visszaadta lelkét a teremtőnek. Alig töltötte be 70. születésnapját, 1995 június 22-ét írtunk.
21
