Dömény Andrea FELESLEGES NAPOK SZOBÁK Vannak napok, melyeket teljességében érdektelen, hogy az egyén átéli-e vagy sem. Egyáltalában nincsenek hatással életünk folyására, s még inkább a világ menetére. Oly gyorsan telnek ezen napok, mintha valaki fénysebességgel mozgatná ıket életünk vetítıvásznán. Máskor meg alig haladnak elıre, szinte hátrafelé forgatják az idıt. (Úgy tetszik ekkor, az az idıtartam, mely alatt a Föld egy égi vonatkoztatási ponthoz képest egyszer megfordul a tengelye körül, oly elviselhetetlenül elhúzódik, akár az örökkévalóság.) Igaz ugyan, bármiféle mozgás csakis a megfigyelıhöz viszonyítható. Embere válogatja, hogy életének napjai száguldoznak-e, vagy csupán vontatottan, akadozva moccannak elıre e létezésre kiszabott térben. S aztán akadnak napok, melyeknek - akképp látszik - soha nem akar vége szakadni. Csak úgy elmúlnak, a semmibe... Ezek lennének azok a bizonyos felesleges napok. Felettébb serénynek kell lennünk, kerülendı ıket. Tudvalevıleg a halál egyszer fölrója az elvesztegetett napokat. Minden elmulasztott pillanatért ott lesz a tőzszín pecsét: a „nem felelt meg” pecsétek sora. Azonban hogyan is akadályozhatnánk meg ezeket a napokat, órákat, semmibe veszı perceket, ha a helyszín kivédhetetlenül vonza az elesettséget, erıtlenséget, melyek pedig maguk után vonják a feleslegesség érzését? S vajon a halál árnyéka, megnyugvást és bölcsességet sugárzó közelsége nem teszi-e szintúgy feleslegessé minden más érzet jelenlétét? Lépj hát be velem egy haldoklókkal teli osztályra, s magadtól is rájössz, kialakulhat valamifajta különös, emberfeletti szerelem köztünk s a halál közt. Kopogtass csak be bátran annak a szobának ajtaján, és ismerkedj meg avval a cseh gyógyszerésszel. Tetszeleghessek a kalauz tisztjében – s mutathassam meg a felesleges napok csodáját! Amint elıször felfedeztem ıt, csupa okos és mély értelmő dolog ötlött eszembe. Mindezek közül - tán az asszociáció fura-érdekes útján - legelsıként Heidegger, önmaga által is fordulatnak tekintett „Lét és idı”-jének eszméi lüktettek át agyam egyre táguló erein: „A létezık megérkezése a lét végzetén alapul. De az emberek számára megmarad a kérdés, hogy lényegének sorsszerőségében megtalálja-e azt, ami megfelel ennek a végzetnek.” Vladimír jóllehet fizikailag már csüggedtebben, mindazonáltal lélekben lankadatlanul még mindig kereste saját létének végzetét. Lényegének sorsszerőségében - Non-Hodgkin kór végzete csupán a lassú leépülésben és néma halódásban teljesedhetett ki, s ı szemernyit sem tiltakozott ez ellen. „Végzetünket úgyse kerülhetjük el vagy játszhatjuk ki” - közvetítette a külvilág felé összes tevékenysége s szavai. Végzetében talán mégis - a halál mellett s vele karöltve - szerepet kapott szıkeségem is. Kedvéért szívesen váltam volna akár kopasszá, engedve, hosszú hajfürtjeim hadd legyenek testében mind új, friss erekké, élettel, egészséggel szıve át e hanyatló korpuszt. Saját tagomként nyújtva számára az Erıt, nem éreztem volna hiányát. Mert a test egy, ám több tagja van. Részemrıl mégsem jelent ez mást puszta szófordulatnál; hiszen a tılem elvett tagtól testem nem lett volna kevesebb, csupán az övé eggyel több. Megismerkedésünk félig-meddig kényszerőségbıl született: a színhely adva volt, a feladat is. İt viszont mégiscsak én választottam. Ez lett hát keresett Végzete. S majd´ négy évvel ezelıtt cseppet az enyém is.
A 162-es szobához tartozott. Tudnunk kell ugyanis, ezek nem egyszerő szobák, hanem a Szobák. Mindannyi saját kifinomult öntudattal rendelkezik, egyéni történetekkel. Külön-külön érverésük van, együtt fogva át egyetlen nagy vérkeringésként az egész palliatív osztályt. Összesükben immár feleslegessé vált életek múlatják láthatatlan homokórákon - amelyek mint egy baj rosszabbodását pillanatnyilag védı, enyhítı szereket tartalmazó varázsüvegek vannak jelen - felesleges napjaikat. Senki nem tiltakozik Végzete ellen. Az szintén felesleges harc lenne. Rengeteget beszélgettünk, s az idınek, mely az egymást követı dolgoknak rendje, mindent elárasztó különleges, semmivel nem látható s mőszerekkel meg képletekkel ki nem mutatható levegıje ilyenkor megtelt titkokkal. Hol elborzadva, hol nyugodtan hallgattam szavait; hol feltámogattam az ágyra, hol meg szótlanul feltöröltem a padlóról az üvegkancsóból kiömlött teát. (Azt állították: dehogy tea! Bevizelt, mert nem tudott idıben lekászálódni fekhelyérıl. Mégis inkább neki hittem. A teát akartam elhinni.) Ekkortájt - mikor elsı ízben köszöntek reá a felesleges napok - szemének világában mintha Goethe szavainak képmásai csillantak volna meg a bennük visszatükrözıdı fényben: „Mindig a jelent kell élvezned, kivált nem szabad senkit sem győlölni, a jövıt pedig engedd át az Úristennek.” Ekképp is élt; a Halált nem győlölte, hanem csodálta, s kívánta, miképp halott feleségét, kitıl elıbb elvált. Jóformán nem volt senkije. Egy fia, aki eldobta az édesapját, gyermekkora felbecsülhetetlen értékét a jelenkorra lényegtelen s hasznavehetetlen Öregséggé degradálta. Eltőnt Vladimír jelenébıl, lépésrıl lépésre a múltjából is, jövıjében pedig soha többé nem létezett. Csehországban lakott, épp elég messzire ettıl a fehér kis szobától. Nem látogatta más, csak bejárónıje, egy idıs, sötét ruhás hölgy; én egyszer találkoztam vele: még felrémlik ráncos, fáradtmosolyú arca. Magányra ítélték Vladimírt sajátjai is, ahogyan ezekben a Szobákban majdnem minden „búcsúzót”. A mővészetek idealizált öregkora nekik nem engedtetett meg. Oly helyzetben találták magukat, melynek megoldására soha senkitıl nem kaptak trenírozást; s hirtelen féltek egyedül lenni önmagukkal és szembenézni e felkészületlenségükkel az öregségre. Mindemellett megfeledkeztek a legszembeötlıbb kiútról: az átformálódásra való készségünkrıl. Annak elfogadásáról, hogy ha az élet önmegvalósítási szándékunk kifejezése, akkor az öregedés fázisa, maga az éltesség is egy cél. Vagyis a Cél. Mert a megfoganástól kezdve a halál az egyedüli célállomás. S Vladimír, szó szerint és átvitt értelemben is, rákjártával ugyan, de biztosan elindult felé. Most egyszeriben felsejlik elıttem, én vettem föl az osztályra 2001 júniusában újfent. Szerelem elsı látásra volt a miénk - s emiatt senki ne illessen mondjuk gerontofília vádjával. Vladimír személyében a Halálba szerelmesedtem bele végérvényesen. Igazi csokoládébarna frottírpongyolában járt-kelt; arckifejezése oly nyájas, nem kellett hozzá különösebb fantázia, hogy az ember maga elé képzelje ifjúkori énjét: túl a hetvenkettın is még csinos férfi volt... Zárómunkát kellett írnunk, egy általunk szabadon választott betegségrıl s a hozzá kapcsolódó betegrıl. Bizigen itt minden fordítottan mőködik: a kórsághoz tartozik az ispotályos. A Betegségek mint fizikumot öltött lények üldögélnek a Szobákban, a páciensek meg karmaik között vergıdnek. Én azt az ily legyöngült szervezetnek gyógyulásra esélytelen baját szemeltem ki a vizsgához, amelyikhez, vagy inkább akihez Vladimír mellékeltetett. Nem telhetett el nap - fıleg délutáni ügyeletben -, hogy ne diskuráltunk volna terjengısen. Ezek a salamoni mélységő, bensıséges eszmecserék feltárták elıttem életét; kiderült, fia alkoholista, s hogy van két unokája - akik számára úgyszintén kitöröltetett szótárukból a „nagypapa” címszó, még mielıtt egyáltalán belekerülhetett volna -, s a bejárónıjének hitt asszony valójában az élettársa.
Ezentúl még inkább, még szorosabban ragaszkodtunk egymáshoz. A szolgálat leteltével mindig bementem hozzá, sietve búcsúzkodtam, minden percem kiszámítva - a vonatok ritkán közlekedtek. Nem is kívántunk hosszadalmas istenhozzádot; csak fülembe súgta: „Andrejka, holnap várlak!” S én szüntelen jöttem az összes másnapon. Meglepıen hővös június volt abban az esztendıben. Délelıtt kilenctıl ötig dolgoztam, hogy elérhessem hatórai vasparipámat. Körülbelül három órától elnyugodott az osztály s csak Vladimíré lehettem. S beszéltünk megállás, levegıvételnyi pihenés nélkül, szerelmesen, gyöngéden, férfiasan, agonizálón... Mondogatta, ı szikrányit sem fél a haláltól. Nem is látszott rajta félelem, pedig egészen biztosan megremegett a gondolattól is. Félnie kellett, hisz kifejezhetetlenül kötıdött az élethez. Ehhez az újhoz, amelyikben rámtalált. Valahol régebben egy írást szemtettem meg, mely szerint aki fél, annak hiányzik önnön, legbensıbb teljességének, vagyis egészségének élménye. Ebbıl azt következtettem ki, hogy ha egészségesek vagyunk az azért lehetséges, mert nem felek, hanem teljes egészek vagyunk. A beteg embernek hiányzik a jobbik, egészségesebb fele. Vladimírnek nemcsak az életerısebb fele hiányzott, ellenben egy másik személy azon fele is, amely az ı irányában csordultig lett volna telve szeretettel, megértéssel, földöntúli csodatevéssel. Vladimíren ugyanis már csupán a mirákulum segíthetett volna; az ész erejébe vetett bizalomnak megingására válaszképp született varázslat, a világtól való félelem és idegenségének leküzdésére irányuló mágia. Vagy éppenséggel ezen bőbájosság felhasználásával megszerezhettem volna egyet az ıskorban hitt, transzcendens erıt kisugárzó tárgyak közül, s a belıle áradó anonim szellemi természető mana áldást hozhatott volna isteni energiái által Vladimír hátralévı „felesleges napjaira”. Ebben a félévben, mondhatni, némileg elmaradtunk a vizsgákkal. Professzorunk utánunk jött a kórházba, s értem küldött, induljak csak hozzá nagy sebesen szigorlatozni az ápolástan etikájából. Én hol másutt, pont Vladimírnél bájologtam akkor, aki együttérzıen szorította meg karomat, hogy ne aggódjak egyet se, menni fog. S a szóbeli annak rendje s módja szerint persze sikerült is. Loholtam hát újból Vladimírhez a jó hírrel, csakhogy szobájába lépve visszadöbbentem: az ágya melletti fotelben az az idıs hölgy ült, élete párja. A helyiség négy oldaláról akár egy olajzöld, gömbölyő alakot öltött, nagyobb gumilabdához hasonlatos formában felémpattanó s szemmel egyszerően követhetetlen gyorsasággal mellbevágó, Zöld Szemő Szörnyetegként rohamozott meg rajtaütésszerően az ádáz féltékenység. Orkán erejő felindultságomban köszönni is elfelejtettem, s foghegyrıl vetettem oda a hőtlennek: szerencsével jártam. Ekkor szinte egyidejőleg szóltak utánam békítıleg: „Gratulálunk!” S már hallottam is, mint dícsér Vladimír az öregasszonynak. Számított az ı méltatása, mennyire-mennyire nagyon, megeshet, még annál is nagyobb mértékben, ahogyan a leckekönyvbe kerülı jegy. Eztán többet nem jött be hozzá napközben az a pergamenbırő vén nı. Jobban is tette; Vladimírt csak magamnak akartam. Milyen ártatlan, ıszinte, álmatag, bővös szerelem volt kettınk közt: miért is hisszük, hogy korosodván a szerelem eleve halálra van ítélve? S ha már nem megy, valódi életmővésszé kell válni az érzelmek s a vágy másmilyen kvalitásokká való átalakításához. Ehhez nagyfokú szeretetképességre és belenyugvásra van szükség, s hogy az érzékiség újfajta, csendesebb táncra invitálja a Testet. Ez a lelkek láthatatlan s nesztelen aktusa, a nemiség érettebb jegyeit hordozó makulátlan szenvedély: EZ volt kapcsolatunk tényleges fundamentuma. E vétektelen viszony zavartalanul mőködött majd’ egy hónapon keresztül. Június hó utolsó elıtti péntekén felvillanyozott lelkiállapotban találtam ıt a Szobájában. „Kimenıt kaptam hétvégére...” - újságolta fulákolva; döcögve szedte a levegıt tüdıbaja miatt. „Mit mondott az orvos? Megengedi erınléte a kétnapnyi távozást?”
„Andrejkám, osztálytalálkozóm lesz szombaton. Alig páran maradtunk már, nekem is ez lesz az utolsó...” - és én tudtam, helyesen beszél; s ebbıl kifolyólag aznap annyira féltettem, mi történik majd vele a víkenden, hogy munkámat is hanyagolva minduntalan hozzá szaladtam s kényeztettem. Végül pedig akképp köszöntem el tıle, miként szertelen hısszerelmesek szoktak, pajkosan küldözgetve felé levegı-puszikat. A szombat-vasárnapot végigszorongtam. Felesleges két nap; kergettem az órákat s lélekszakadva iramodtam a hétfı nyomába. Az Idı végtére is tovanyargalt: lelkemben színesen kavargó változások gyors egymásutánja, s ily kaleidoszkopikus, tarka érzemények közepette törtem rá Vladimírre a hét elsı napján. Épp a reterátról csoszrogott kifele, s így nem vett rögvest észre. Én meg azon töprengtem, miközben háziköntösén keresztül kirajzolódott kiphoszkolioszisos gerincgörbülése, vajon minden létezés idıbeli-e, vagy az idı csupán a szubjektív létezés velejárója? S hogy ugyan módunkban áll-e beavatkozni az idı folyásába, megváltoztathatjuk-e menetét? Mert bizony szívem szerint beiktattam volna egy kis idıpauzát, hadd nézegethessem még kedvemre ezt a viseltes anyagba csomagolt hátat, a gyér hajzatot, a barátságosan ismerıs gesztusokat. Ekkor váratlanul megfordult. Megrettentem az arcon - rámaggatta, belémvéste révült szemvillanását -, amely ábrázaton most kétségbevonhatatlanul látni valók voltak a memento mori jelek. A hirtelen mozdulattól megingott, rémülten kaptam köpenye után. Mihelyt biztonságosabb testállásba helyeztem, hozzáláttam kifaggatásához. „Hogyan sikeredett az osztálytalálkozó?” - vallattam lágy hangon. „Még szombat délután visszahoztak. Rosszul lettem...megijedtek...” - s ha nincs az a sokat emlegetett férfiúi hiúság, valószínőleg elpityeredik. „Töltenél egy kis teát?” - próbálkozott a téma elterelésével. Az üvegkorsóért nyúltam. Benne a jellegzetesen sötétbarna színő, kórházi feketetea, föléhajolva orromba kúszott átható illata. Az olcsó teaaroma szétterjedt a komor Szobában, s egyszerre úgy éreztem, nemcsak eme ténykedésem vált feleslegessé, hanem minden ebben a helyiségben; ahogy kérın rámemelte szemét Vladimír, kiolvastam onnan a fájdalmas hiábavalóságot, ezt a meddı létet, melyben nélkülözhetın és célszerőtlenül egyhelyben toporogni kényszerült. Eme feleslegesség felemészt elıbb vagy utóbb mindnyájunkat - s így még öregségünknek sem lesz semmi értelme. Az öregedni tudást amúgy se tanultuk meg, s ezt éppúgy megnehezíti az az újonnan kialakult módi is, mely szerint a fiatalság korunk abszolút erényévé és értékévé lett. Medicinális és természettudományi látószögbıl pediglen az öregség a Bölcsesség szelíd mindentudása, a kiforrott, és a közönségesen, parlagi hétköznapiságon felülkerekedett szemlélıdés helyett - negatívumként felvázolt hiányállapot. Ellenben az öregség e tudománytalan meghatározásának helyébe új imázst kéne tervezni; nem múltba merevülten létezni, belecsontosodva a „már semmire nem jó”-nevő szuggesztióba s azon meghatározásba, hogy az aggok jelenléte immár mellékes e szocietásban. Ám ki kampányol az élemedettség értékei mellett? S egyébiránt: hogy is lehetne elhanyagolható Vladimír jóságos mosolya...?! Aznap nem fértem bırömbe. Ez a reámszabott bırmatéria oly passzentosnak bizonyult, feszült csontjaimon, izmaimon. Nem volt egyhelyütt maradásom. Arra a csütörtökre mi sem illett volna jobban, mint a kirgiz író1 „Az évszázadnál hosszabb ez a nap” regénycíme - hisz oly irreálisan vánszorgott az Idı -; ugyanakkor álló nap afféle szorongás vett erıt rajtam s melankólia; ahogyan azt a fentebb említett könyv írója mesélte olvasóinak: „Én soha nem 1
Csingiz Ajtmatov
hittem és nem is szeretnék hinni semmilyen öncsaló, buta, kívülrıl szuggerált optimizmusnak...”, s én szintén nem bízom az akaratnak értelem kizárása melletti befolyásában; egyszóval akkornap a kanti idı volt érvényben, mely belsı állapotunk szemléleti formájaként a külvilágba sugározta bensı pesszimizmusomat s kóros levertségemet, mintegy feleletképpen a külsıleg mindenáron ránknyőgített bizalomra a dolgok jó kimenetelét illetıen. Vladimír szerfelett fáradékony volt azon a június végi csütörtökön. Gyöngeségét mihaszna vasas fehérjevegyületeinek köszönhette, amik nem óhajtották többé funkciójuknak megfelelıen ellátni, s a tüdıben felvett oxigént sem iparkodtak továbbszállítani a szöveteknek. Habár elıfordulhat, hiányos oxigénellátásához hozzájárult az a harminc évnyi dohányzás is a napi 10-15 szál cigarettával. Az utolsót megelızı héten hétfın volt a születésnapja. Azt ötlöttem ki, hozatok neki Magyarországról valami ottanra jellemzı tubákot ajándékba. Cs. megvette Gyırben, én azonban mindegyre otthon felejtettem, amiképp akkor csütörtökön is történt... Ami munka adódott, rendre elvégeztem, s fél öt körül már csupán a pultot támasztottam. Vladimírhez épphogy bekukkantottam - valahogy hanyagoltam azon a napon. A többiek küldtek volna haza, hogy elérhessem vonatomat, ellenben keményen ellenırizték ki hánykor megy el, emaitt hát nem mertem. Végtére is beleuntam a veszteglésbe, s nagy bátran elköszöntem. Vladimírtıl nem. Haragudtam rá, nem küzdött eléggé kórja ellen, s megadni látszott magát neki és az újdoni lélek után sóvárgó Feleslegességnek. Pedig nem tehetett róla. A feleslegesség idısekre tuszkolt szerepköre MINDIG erısebb... Másnap ismét kedvetlenül érkeztem az osztályra. G.-t váltottam, aki mély megrendültséggel fogadott. „Hallottam, tegnap idı elıtt odábbálltál. Szerencséd volt, hogy elmenekültél. Öt körül, vagy kicsivel utána, de fél hattól semmiképpen se késıbb...lejárt Vladimír szíve...” Neeem...tévedés! Habár: miért hazudna? A névtábláról eltőnt a rajongott keresztnév, felváltotta a „Neukladať”2 szövegő keskeny, hosszú papírfecni. A Szoba újonnani élményanyaggal gazdagodott, s benne az Idı többé nem üres folyás; tulajdonságként tapad a dolgokhoz. Az idı azonossága és maradandósága a jelenségek változásában annyit tesz, hogy ráruházódnak a létezık tulajdonságai. Ugyanis - megint Heideggerrel szólva - az egzisztencia lényege az idıiség és az egyszeriség; s a szubjektum eme idıisége egyben létezésének végességét is jelenti. Épp evégbıl nem bírtam belépni Szobájába; merthogy a falakról, a padlózatból, mindenünnét az az Idı csorgott, ami magába foglalta Vladimír jellemvonásait, kettınk sajátságos (atyai) vonzalmát, a haldoklás eksztatikus impresszióit... - ámde ne vonjunk le messzemenı végkövetkeztetéseket. Mert noha igaz: a létezı idıiségét nem hagyják közömbösen a vele történtek s azok eredményeként bekövetkezı módosulások, én mégsem hasonultam át ezen história nyomán valaki mássá. Utóvégre sub specie aeternitatis3 nem történt semmi, semmi rendkívüli. Csupán ismét véget ért egy újabb szerelem.
2 3
”Nem elhelyezni!”, mármint újabb pácienst a szobába. az örökkévalóság szempontjából
Dömény Andrea
