D. Tóth Kriszta, 2008 Faltisz Alexandra, 2008

Lolával az élet

© D. Tóth Kriszta, 2008 © Faltisz Alexandra, 2008

Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes Az illusztrációkat készítette: Faltisz Alexandra Borító és könyvterv: Czeizel Balázs

Megjelent a Sanoma Budapest Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., telefon: 437-1100 Felelôs kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella

ISBN 978 963 9710 252 ISSN 17855667

Tördelés: ABC Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelôs vezetô: Berki István vezérigazgató

Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó írásos engedélye nélkül adatrögzítô rendszeren tárolni, elektronikus, mechanikus, fénymásoló vagy más technikával sokszorosítani, illetve terjeszteni. Megrendelhetô a www.mc.hu weboldalon

D. Tóth Kriszta

Lolával az élet Faltisz Alexandra rajzaival

mamának

Nagyon sok mindenkinek köszönöm. A támogatást, a bizalmat, a kritikát, a segítséget vagy egyszer∫en a jelenlétet. De f√leg Alexnak, apunak, Bandinak, Lynne-nek, Allannek, Danielle-nek, Zsikének, Zsoltnak, Molnár Gabinak és Szemere Gabinak, Münz Andrásnak, Kreisz Ildinek, Panninak, és persze Ani néninek, Panni néninek, Piroska néninek, Zsuzsa néninek. És mindenki másnak, akinek közvetve vagy közvetlenül köze volt és van e csodás, izgalmas és félelmetes utazáshoz.

el√szó

D

élután fél négy lehetett, már sötétedett Brüsszelben. Bársonyos volt a fény a szobában. Lola épp befejezte az evést, én pedig csak bámultam ôt, mintha most elôször találkoztunk volna. A mai napig képes vagyok belefeledkezni a látványába. Furcsa, követelôzô hang hasított a levegôbe, hirtelen azt sem tudtam, honnan jön. A külvilág csörömpölt már vagy fél perce. Feltápászkodtam a kanapéról, egyik kezemben az egy hónapos gyerek, szája sarkában egy csepp anyatej. A másikban egy jókora, frissen töltött pelenka. Mackónadrágot viseltem és szoptatós pólót. Meg vietnami papucsot. Nagyon, nagyon távolinak tûnt a világ, ahonnan a hang érkezett. A világ, amelyben még egy hónappal azelôtt is olyan otthonosan mozogtam. Amelynek nem volt alternatívája. Nem is értettem, mit akarhat tôlem most, nem sokkal az után, hogy olyan szívtelenül magam mögött hagytam. Vissza se néztem. Sôt, amióta kiléptem belôle, egyetlenegyszer sem gondoltam rá. És ez a világ most telefonon zaklatja hûtlen gyermekét. Mert ez zaklatás, mi más? Egy hangos-karcos hang a kipárnázott félhomályban. Megtaláltam a készüléket, amely addigra már vagy fél perce kiabált. Kitti volt a vonalban, az MTV-bôl. „Beszéltem Molnár Gabriellával, a Nôk Lapja fôszerkesztôjével. Föl kellene hívnod, Kriszta, érdekli a dolog” – mondta, és már diktálta is a számot, ellentmondást nem tûrve. Úgy beszélt, olyan könnyed magabiztossággal, ahogy én beszéltem azelôtt. Azelôtt, hogy elhagytam volna az ô világát. Gépiesen cselekedtem, mint akit gyógyszerrel

7

szedáltak. Sokkolt a helyzet, amelyben az a világ összeért ezzel a másikkal, itt. Ezzel a finom, bolyhos, és a még mindig a hónom alatt lévô teli pelenkát leszámítva, jó szagú világgal. Leírtam a számot, megköszöntem és elköszöntem. Aztán, még mindig robotszerûen, gondolkodás nélkül tárcsáztam a Nôk Lapja szerkesztôségét. Gabi szívélyes volt, de kimért. Igazi profi. Soha nem találkoztunk azelôtt személyesen, csak méregettük egymást – vagy inkább egymás munkáját. Ô a tévé képernyôjén, én meg a lap hasábjain. A beszélgetés a lényegre tört. Minden szavunk természetes volt, nem kellett bele semmi póz, vagy erôlködés. Nekem volt valamim, amit – úgy éreztem – talán itt az ideje megosztani másokkal. Ô pedig kész volt a befogadására. „Küldj belôle néhányat, és meglátjuk.” Aztán elköszöntünk. Másnap elküldtem, harmadnap visszahívott, negyednap megállapodtunk. Indulás: február ötödikén. És megszületett a „Lolával az élet…” rovat. Egészségesen jött a világra, a szülésnél nem voltak komplikációk. Anya és gyermeke jól voltak. Már a kórházban átaludta az éjszakát, és úgy simult bele az életünkbe, mint kezem a karácsonyi bôrkesztyûbe. Úgy hangzik, mint egy igazi magyar „sztárgyerek”, mi? Na, a Lolával… rovat minden volt, csak magyar sztárgyerek nem. Besorolhatatlan volt és fölcímkézhetetlen. Ez mindig zavarja a rendszert, meg is kellett harcolnunk a túléléséért. Elôször is, nyomokban sem lehetett fölfedezni rajta a Nôk Lapjában megszokott puha, meleg, míves stílust. Inkább csupasz volt és kemény. Ironikus, sôt néha cinikus. A veretes cizella sokaknak hiányzott. „Unalmas.” „Nincs stílusa.” „Hagyja abba.” Ilyesmit mondogattak. Volt, aki névvel, de legtöbben mégis név nélkül. A kritika gyakran bántó volt és személyeskedô. Keveset lehetett belôle megszívelni és megtanulni. Pedig én szerettem volna, ôszintén. Aztán ott volt az az egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy nem mutattuk meg Lola arcát. Megvoltak és megvannak az indokaink, meg is írtam ôket egy szép napon, itt, ebben a könyvben is el lehet olvasni, még egyszer, alaposan kiegészítve. Mégis ezt, tudom, néhányan soha nem fogják megbocsátani nekem. Mi, Lola apukája és én a mai napig vállaljuk a döntésünket. Hiszünk abban, hogy Neki

8

így jó, Vele szemben így tisztességes. Volt is nagy dilemma és fejvakarás a lapkiadónál. Aztán alaposan megbeszéltük, átrágtuk magunkat a problémán, mérlegeltük a lehetséges következményeket, és belevágtunk így, hogy Lola, a vitathatatlan fôszereplô, éppen hogy csak ott van… Emlékszem Gabi e-mailjére, amikor végül beadta a derekát, és rábólintott a koncepcióra. Nem volt boldog a döntésünktôl, de valami mégis azt súgta neki, hogy érdemes kipróbálni. Szóval kaptunk egy kis idôt, az én arctalan gyerekem, „unalmas”/cizellálatlan stílusom, meg ez az addig példa nélküli mûfaj, amelyben egy valami más miatt ismert ember személyes dokumentációt ír mindennapi életérôl, dilemmáiról, döntéseirôl, örömérôl és fájdalmáról, és közben ô maga is felnô a feladatához. A Lolával az élet… rovat pedig e türelemajándékért cserébe leküzdötte gyermekbetegségeit. Megerôsödött az immunrendszere, és beilleszkedett a közösségbe. Ôszinteséget fogadtam, mindenáron. Már akkor elegem volt a hazugságokból. Abból, hogy amit médiafogyasztóként látok/hallok/olvasok az ilyen-olyan okból ismert emberekrôl, emberektôl, sokszor mennyire távol áll a valóságtól. Ismerem a történetek szereplôit, van, akit kicsit jobban, és van, akit csak felszínesen. Én is ugyanannak a játszmának vagyok a szereplôje, mint ôk, és igen, én is követtem el hibákat. Nyilatkoztam már olyat, amit nem gondoltam komolyan, de legalábbis nem gondoltam át. Valami olyasmit hittem akkoriban, hogy a valóság, a teljes, kendôzetlen valóság nem elég izgalmas. Apró dolgokról van szó, nem világrengetô hazugságokról. Kicsit eltúlzott érzelmekrôl, fölturbózott anekdotákról. Ártalmatlan, ha az ember olvassa, aztán továbblapoz. De nagyon, nagyon veszélyes, ha az ember olyan sokszor mondja, hogy a végén már maga is elhiszi. Elhiszi, hogy különleges, miközben hétköznapi. Hogy jóságos, miközben gonosz. Hogy mûvelt, miközben primitív. Hogy kiegyensúlyozott, miközben állandó kisebbségi komplexussal küzd. A mosolygó nô a képernyôrôl, aki valójában egy kegyetlen díva. Mindegyikre van példa. Nem is egy, és nem is egy helyen. Furcsa dolog ez az ismertség. A hírnév sok pénzt generál, és nemcsak a birtokosának. Sôt itt, Magyarországon, elsôsorban nem

9

neki. Hanem az anyacsatornának és a vele szimbiózisban élô könnyû mûfajú sajtónak. Vagy bulvármédiának, ha úgy tetszik. Olyan adok-kapok ez, ahol az adok és a kapok szimultán, mindkét oldalra történik, ráadásul ugyanabban a pillanatban. Mi kitalálunk egy imidzset az illetônek, te erôsíted és terjeszted. A példányszámod emelkedik, a nézettségem nô. Bevételünk együtt gyarapodik, határ a csillagos ég. A bizonyos illetô, akinek az imidzsérôl szó van, e folyamat közepette puszta fényvisszaverô felületté válik, de ez minket nem érdekel. Hiszen ô akarta az egészet. És egy szava sem lehet! Sokat keres, megismeri a zöldséges, reklámautót tesznek a feneke alá, a legolvasottabb hetilap ingyen viszi nyaralni, és karácsonykor olyan sok repiajándékot kap különbözô cégektôl, hogy szeretteinek egyáltalán nem kell vásárolnia, ha nem akar (ó igen, ilyet is ismerek!). Közben már azt sem tudja, kicsoda ô valójában, azt pedig nem is akarja tudni, hogy mára nem jelent többet, mint a bevételek maximalizálásának eszközét. El kell telnie egy kis idônek, míg az ember fölfogja, hogy mi történik vele, és ez nem is mindenkinek sikerül. Ráadásul addigra már ráragadt a mesterséges imázs, mint a vizes búvárruha. Sok kollégám van, akirôl tudom, hogy valamikor jó ember volt. De ma már csak egy kiürült maszk, aki kétségbeesetten próbál megfelelni annak az arcnak, amit idegen kezek varrtak az igazira. De ha az ember minimális intelligenciával és annál egy kicsit nagyobb szándékkal rendelkezik, akkor képes hátralépni egyet. Erôszakkal levakarni a rácsontosodott mûarcot és elhajítani, jó messzire. Persze ilyenkor vissza kell adni a reklámautót, lemondani az ingyen utazást, a protokoll ajándékot meg el sem fogadni. És ez, bizony, nem könnyû. Hát ezért esküdtem ôszinteséget, elsôsorban magamnak. Az írás volt az utolsó lépcsôfok. Felszabadított. Megtanított megmutatni magam úgy, hogy közben megôrzöm azt, ami valóban csak rám tartozik. És úgy, hogy közben nem remegek a jóváhagyásért. Elsôsorban azt kellett vállalnom, hogy ha ôszinte maradok, ha nem kötök elvtelen kompromisszumot, ha nem próbálok megfelelni mindenféle megfogalmazatlan elvárásnak, hanem egyszerûen csak elmondom, hogy mi történt, akkor kevesebben „szeretnek” majd.

10

Vállaltam. Így lett a Lolával az élet… tele öniróniával, magyaros cinizmussal, leplezetlen tanácstalansággal és sebezhetôséggel. És így szabadultam föl közben én, az elmúlt két év alatt. Az írás boldogság, néha küzdelem. Terápia. Ezt már egyszer, az egyik cikkemben leírtam, de most mondom még egyszer. Nemcsak abban segített, hogy elviseljem a hirtelen rám szakadt felelôsséget, amit egy másik ember ellátása és nevelése jelent, hanem abban is, hogy atomjaimra szedjem, aztán újraépítsem magam. Lola millió dologra megtanított. Például a türelemre. Az idô tiszteletére. A tudatosságra. Az átélés képességére. Az áldozatérzés nélküli lemondásra. Aztán megtanultam bízni az ösztöneimben. Elfogadni, ha valaki máshogy csinálja, nem ítélni, mert nincs tökéletes. Csak pont jó van. Ez nem az én gondolatom, hanem egy kedves olvasóé, akinek örömet szereztem a cikkeimmel. Állítólag felidézem benne a saját életét. Az egyszer volt gondolatokat és kétségeket. A boldogságot és fájdalmat, amit átélt a gyerekei mellett. A nô negyvenéves, és azt vallja, hogy csak azóta él az idôben, amióta gyereke van. Azelôtt is voltak szép meg szomorú pillanatai, kedves emlékei, de az idôt, az IDÔT csak azóta ismeri, amióta édesanya. Hát így tanulunk mi egymástól, az író és az olvasó. Én – szinte véletlenül – megfogalmazom az ô gyerekeivel megélt idejét, ô pedig szavakba önti nekem a lényeget. Ágnes levelét fényképezte a szemem a képernyôn, és közben azt éreztem, hogy ez a nô nagyon jókor, és nagyon jót ír nekem. Azt, hogy nem kell a tökéletes. Nincs rá szükség. Amire szükség van, az az éppen jó. Azoknak, akik fontosak, éppen akkor, és éppen ott, ahol vagyok.

11

1 „T

erhes”. Nem egy vonal, nem két vonal, nem kereszt. Hanem hat betû, szorosan összefonódva. Kíméletlenül egymás mellé írva, majd kiverte a szememet. Jelentôségteljes sorminta. Mintha hónapokkal, sôt, évekkel ezelôtt hívtam volna gyerekem leendô apját, akirôl persze akkor még egyáltalán nem tudtam, hogy gyerekem leendô apja, hogy hozzon terhességi tesztet. Pedig nem hónapokkal vagy évekkel azelôtt történt, hanem alig tíz órája. „Ugorj be az állomás melletti patikába, mert nekem nem lesz idôm” – kértem tôle, mielôtt fölszállt a Londonból Brüsszelbe tartó vonatra. „De teljesen fölösleges az igyekezeted, úgysem vagyok terhes.” Ezt már gondolatban tettem hozzá. Valahogy éreztem, tudtam, hogy nem. Biztos voltam benne… Ennyit a nôi megérzésekrôl. Szóval megjelent a teszttel. Egyetlenegy dobozzal hozott, mert nem nô, és nem tudta, hogy a bizonyossághoz legalább három, de inkább négy teszt szükséges. Vagy öt. Már ha az ember elôzôleg nem tudja olyan biztosan, hogy nem terhes, mint ahogy én tudtam. Mert akkor egy is elég. A doboz modern volt, kicsi, és kézre állt. „Digitális!” – Hívta föl figyelmemet büszkén Alex, mintha ez olyan fontos lenne. „Kiírja az eredményt, betûkkel!” Persze, az ô világukban nagyon is van jelentôsége annak, hogy valami di-

13

gitális avagy analóg. De részemrôl egy cseppet sem érdekelt, hogy milyen módon végzem el ezt a tökéletesen felesleges butaságot. Mennyi minden mást tehetnénk ebben az öt percben! Alig szállt le a londoni vonatról. Sétálhatnánk egyet, vagy beülhetnénk egy forró csokoládéra a Repülô Tehén alá. Vagy csak úgy, meggyújthatnánk a gyertyákat, és összebújhatnánk a kanapén, hogy átlapozzuk a Travel Magazint és megbeszéljük, hová nem utaztunk el az elôzô télen. Ehelyett itt ülök a fürdôszoba padlóján, kezemben egy digitális terhességi teszttel, ô meg kínjában a szemetet cipeli lefelé. Hallom, ahogy kopog a bakancsa az ötvenkilenc lépcsôfokon. Hát jó, akkor essünk túl rajta! Fél órával késôbb a konyhaasztalnál ültünk, ábrázatunkon ideges vigyorral. Épp most indultunk el életünk legnagyobb utazására, anélkül, hogy akár a legalapvetôbb hozzávalókat beszereztük volna. Néztük egymást, remegett a kezünk, és próbáltuk elképzelni, milyen lesz az élet Vele. Hármasban. Úgy, hogy tulajdonképpen még azt sem tudtuk, kettesben milyen. Aztán elôvettem a születésnapi buliról megmaradt pezsgôt és dugi cigarettát. Még egyszer, utoljára. De nem volt szívem rágyújtani. Már akkor féltem, pedig még csak akkora volt, mint egy zsenge zöldborsó. De már akkor Ô volt a fônök. Hajjaj, de még mennyire, hogy Ô! Körülbelül száz különbözô filmet láttam, ahol a fôhôsnô elmondja a fôhôsnek, hogy gyereket vár. De egyikben sem volt szó arról a hanyatt vágó, a semmibôl kibuggyanó félelemrôl, amit mi éreztünk. Mindenhol, mindig csak örültek. Egymás nyakába ugrottak. Meg táncoltak jókedvükben. Aztán a férfi a nô lapos hasára tette a kezét és megcsókolta. „A mi kisbabánk” – mondogatták, miközben szerelmesen egymásra néztek. Szemünk fénye! És sírtak boldogságukban, míg ki nem futott a „The End” felirat. Mi meg ott ültünk a konyhaasztalnál, hallgattuk az elôzô tudósítótól örökölt orosz hûtôszekrény zümmögését, a radiátor mögött pedig pörgött a falról a festék. És esett az esô. Magyar lány, angol fiú, brüsszeli lakás, éppen hogy lezárt budapesti válóper, hajtós munka, hétvégi vonatozás egymáshoz. Mi lesz ebbôl? Féltünk, de ezt akkor még egyikünk sem merte hangosan kimondani. Aztán úgy

14

öt perc (vagy fél óra?) múlva valamelyikünk végül mégis megszólalt. „Menjünk, igyunk egy forró csokit!” Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, de friss gyermekváró szülôkként ez volt az elsô hangosan kimondott mondatunk. Úgyhogy felkerekedtünk, és lesétáltunk a belvárosba, a Repülô Tehénhez. Ahol a forró italok mellé házi készítésû csokihabot adtak.

15

2 A

mikor az emberrôl kiderül, hogy gyereket vár, hirtelen tudatában lesz a testének. Annak, hogy van teste. Nem, ez így túl egyszerû. Az ember hirtelen tudatában lesz annak, hogy a teste valódi, élô anyag, amelynek bizonyos részei azért léteznek, hogy egy önmagához nagyon hasonló, de mégis más, önálló valódi élô anyagot hozzanak létre. Tehát az ember annak lesz tudatában, hogy a ott elöl, a hasa alatt valami, vagy még inkább valaki nevelkedik. Meg annak, hogy a melle igazából azért létezik, hogy táplálja ezt a bizonyos valakit. És elkezdi figyelni magát. Gyanúsan, hitetlenkedve szemlélni, ahogy a test átveszi az irányítást az elme fölött. Ez elsôre nagyon nehezen felfogható jelenség. A pozitív terhességi teszt látványának hatására az ember ezért nézegeti, tapogatja, simogatja állandóan a lapos hasfalát. Útban a Repülô Tehén felé én is ezt tettem a kabát alatt. Alex meg a szeme sarkából figyelt, láttam, ahogy azt próbálja eldönteni, hogy vajon megváltoztatott-e a terhesség. A csípôs márciusi hideg és az arcunkba zuhogó esô megtette a hatását. Mire leértünk a kávéházba, mindkettônkbe visszatért a lélek. Sôt, megkockáztatom, a jókedv is. Nem tudom, hogy a házi csokihab hangulatjavító hatásának köszönhetô-e, de Alex a forró italok gôzén keresztül egyszer csak rám nézett és azt mondta: „Hát itt van. Mi hoztuk létre. Nemcsak fizikailag, hanem amúgy spirituálisan is. Emlékszel arra a londoni vendéglôre, ahol megbeszéltük, hogy egyszer majd lesz nekünk

17

egy lányunk? Hogy nekünk biztosan lányunk lesz majd egyszer? És hogy ha eljön, akkor Lolának hívjuk? Na, akkor. Akkor hoztuk létre. Most pedig itt van, és ez remek. Még nyolc hónap, és egy család leszünk!” Ez az elmélet, a maga fizikai megalapozatlanságában olyan logikus volt, hogy nem vitatkoztam vele, hanem azonnal magamévá tettem. És azóta is hiszek benne masszívan. A kapcsolatunk, a beszélgetéseink Alexszal mindig is súlyos elméletek mentén mozogtak. „Ti nem beszélgettek, ti analizáltok” – mondta egyszer az anyósom, és igaza volt. Analizáljuk egymást, egymás mondatait, a saját mondatainkat, vélt vagy valós szándékot keresünk, és érvelünk a saját igazunk mellett, kifulladásig. A magyar média szereplôit, különösen az úgynevezett álompárokat néha megkérdezik arról, hogy mi a kapcsolatuk titka. Tízbôl nyolcszor az a válasz, hogy az illetô nem fekszik le úgy aludni, hogy

18

a férjével/feleségével/élettársával haragszanak egymásra. Ezen általában hosszú percekig szoktam röhögni. Mert elôször is, az álompárok élete egyáltalán nem álomszerû. Még akkor sem, ha a legtöbben próbálnak megfelelni a rájuk aggatott címkékkel járó elvárásoknak. Álompár vagyunk? Akkor mi soha sem veszekszünk. Nálunk minden tökéletes. Harmóniában élünk egymással és önmagunkkal. Maradéktalanul szeretjük egymást és egymás családját. Hangos szó el nem hagyja szánkat. Otthon is mindig frissen borotváltak vagyunk, a sminkünk költözködés közben is tökéletes. Mosolygunk egymásra naphosszat. Ha kisbabánk születik, már a kórházban kiderül róla, hogy nagyon jó gyerek. Ügyesen szopik és az elsô naptól fogva átalussza az éjszakát. Sôt, egyhetesen forgatja a fejét és hegedûórára jár. Ugyan már! Hazugság az egész. Tegye föl a kezét, aki még soha nem feküdt le haraggal. Aki egy-

19

szer sem pityeregte, vagy – hátha lesz egy-két férfi olvasója ennek a könyvnek – aki nem dühöngte álomba magát. Vállalom, nálunk elôfordul. Hogy belealszunk a vitába. Nem üvöltözünk egymással, az nem jellemzô egyikünkre sem, de addig érvelünk, amíg mindketten belefáradunk. Ez a titánok harca. A család és más kívülállók számára ijesztô, de minket ez fût. Mi így mûködünk, és így mûködünk jól. Most azonban nem volt kedvem vitatkozni. És nem is volt miért. Ahogy Alex befejezte eszmefuttatását Lola spirituális fogantatásáról, hirtelen minden a helyére került. Hát persze, hogy ennek így kellett lennie. Hát persze, hogy egy család leszünk. És hát persze, hogy gyerekünk lesz. Egy kicsi titán. A háromszög harmadik oldala. A harmadik dimenzió. Téma lezárva, mindketten nyugodtan dôltünk hátra, a forró csokoládéval a kezünkben. Innentôl kezdve már csak logisztikai feladataink voltak. Úgy is, mint: közös otthon kialakítása Európa egy kompromisszumos országában, munkahelyeken a hangulat felmérése, majd fônökök értesítése, családok, illetve szelektált barátok beavatása. Na meg az elsô és legfontosabb feladat: nôgyógyász keresése Brüsszelben. Hogy papírunk legyen a bizonyosságról. Belgium különleges ország, két magyar nagykövetség is van benne. Az egyik olyan, mint minden más országban, ahol a magyar Külügyminisztérium külképviseletet üzemeltet. „Bilat”, ahogy a diplomatazsargon mondja. Vagyis: bilaterális, két ország közötti. Az ott dolgozók Belgium és Magyarország izgalmasnak egyáltalán nem mondható kapcsolatait építgetik és ápolgatják. A másik pedig az „ÁK”, azaz az Állandó Képviselet. Hivatalos nevén a Magyar Köztársaság Európai Unió mellé rendelt Állandó Képviselete. Ôk csak az unióval és Magyarország közösségi kapcsolataival foglalkoznak. Ez sem hangzik túlságosan izgalmasnak, de higgyék el nekem, nélkülük Magyarország egyáltalán nem mûködne az unión belül. Történetünkben mindkét mûintézménynek lesz még szerepe. Most, terhességem második tudatos napján viszont célzottan az ÁK honlapját kerestem föl, mert emlékeztem, hogy láttam ott egy listát belgiumi magyar szakikról, orvosokról, iskolákról. A listán mi, újságírók is rajta voltunk egytôl egyig. Tudtam,

20

hogy van rajta néhány magyar nôgyógyász is. Mindig is gyûlöltem a nôvizsgálatokat. Még a fogorvosi széknél is kiszolgáltatottabb helyzet, amikor az ember szétterpesztett lábbal fekszik egy vadidegen emberrel szemben, alsónemû nélkül, és a saját combjai között próbál valahogy szemkontaktust teremteni az éppen benne matató illetôvel. Szóval szerettem volna, ha legalább ez a szaki magyarul szólt volna hozzám. Valahogy egy porcikám sem kívánta, hogy angolul, franciául, ne adj’ isten, flamandul erôsítsék meg nekem, hogy gyerekem lesz. Úgyhogy gondolkodás nélkül tárcsáztam a kétfôs listán az elôkelô elsô helyet megszerzô dr. Németh Gábor telefonszámát. A rendelô a Montgomery körtér egyik ívelt házának földszintjén van. Amikor dr. Németh ajtót nyitott, Alexszal döbbenten egymásra néztünk. Mindketten ugyanarra gondoltunk. „Ez biztosan egy vicc.” A doktor úr hajlott hátú volt, kopasz, cérnavékony, és nagyon öreg. Jóságos arcán mosoly futott végig, amikor látta elképedésünket. Ott állt elôtte egy halálra rémült vegyes páros, életük

legnagyobb utazásának ötödik napján. És akkor egy remegô kezû matuzsálem nyit nekik ajtót. „Gábor mindjárt jön, én idôsebb Németh doktor vagyok, az édesapja” – szánt meg minket a matuzsálem, és száraz kezével jól megszorította az enyémet. „Örvendek!” – sikkantottam, és ôszintén nagyon örültem. Ifjabb Németh

21

csakugyan hamarosan megérkezett. Ô is kopasz volt, cérnavékonynak egyáltalán nem mondható, inkább köpcös. Volt benne valami Danny DeVitóból, és abból a fura, kopasz, kancsal színészbôl, aki szintén szülészorvost játszott az Ikrek címû filmben. Németh Gábor tükörfényes feje tetejét egy varrás osztotta ketté, amely egyik fülétôl a másikig futott. Istenem, milyen sokat néztem én ezt a varrást, miközben a különbözô vizsgálatokat, ellenôrzéseket végezte rajtam! Németh Gábor azóta egyik legkedvesebb brüsszeli emlékünk lett. Terhességem kilenc hónapja, majd az utána következô hetek alatt többet láttuk, mint saját szüleinket együttvéve. Az egyik legnagyszerûbb ember, akit ismerek. Alexet és engem egy kicsit saját gyerekeinek tekintett. Istápolt minket, ha kellett, tolmácsolt a flamand ultrahangdoktornak, keményen kontrollálta elszabadulni kész kismamai súlyomat, sôt, még a borzasztó belga bürokráciával is segített megküzdeni. Amikor Lola brit állampolgárságáért folyamodtunk a követségen, ô tanúsította, hogy mi ketten Alexszal valóban egy pár vagyunk, és mint ilyen, egyikünk az apja, a másikunk pedig az anyja a királynô leendô vadonatúj alattvalójának. Övé volt a bronzérem. Enyém az arany, Alexé meg az ezüst. Merthogy elôször én tudtam meg, hogy Lola létezik, aztán az apja, majd Németh Gábor. Nem mondtuk el mindenkinek, mert nem mondhattuk. Elôször is azért, mert addig, amíg a baba tizenkét hetes nem lesz, olyan törékeny, mint egy Fabergé-tojás. Másrészt pedig azért, mert úgy gondoltuk, ez most egyelôre csak ránk tartozik. Elôször megpróbáljuk mi ketten felfogni, aztán majd elmondjuk mindenki másnak, hadd tegyék helyre ôk is önmagukban. Mert helyretenni volt mit. A sajátságos földrajzi körülményekbôl fakad, hogy sok közeli barátom még csak hírbôl ismerte Alexet. Alex szülei pedig még csak hírbôl ismertek engem. A családi bemutatkozó vizit ugyan már be volt tervezve, de az nem számított. Mostantól semmi sem számított, amirôl azelôtt azt hittük, hogy számít. A Nether Heyford-i látogatás hirtelen egészen új megvilágítást kapott. A kellôen begyakorolt „Üdvözlöm, Kriszta vagyok, örülök, hogy végre találkoztunk!” helyett ki kellett találnunk, hogyan építsük bele a bemutatkozásba

22

azt, hogy „gyereket várok a fiától”. Remegett kezünk-lábunk. Amikor ráfordultunk a szülôi utcára, rákiáltottam Alexra, hogy álljon meg. Azonnal helyre kellett hoznom a sminkemet, hiszen az elsô benyomásra nincs második esély, és nekem tele van az arcom a kezdeti terhességi hormonháború okozta pattanásokkal. Alex anyukája meg kozmetikus. Szóval kész katasztrófa a helyzet. Aztán megigazítottam a hajamat, ittam egy korty vizet, beénekeltem, elôvettem a legangolabb akcentusomat, és engedélyeztem gyerekem apjának, hogy továbbhajtson. Ôk is izgulhattak, mert kint álltak az ablakban, amikor a ház elé értünk. Pedig akkor még sejtelmük sem lehetett arról, ami a következô egy órában várt rájuk. „Kriszta vagyok, örülök, hogy végre találkozunk. Már nagyon sokat hallottam önökrôl” – próbáltam bevetni minden sármomat. És közben úgy éreztem, a halántékomon menten elpattan az ütôér. Sütött a nap, kiültünk a teraszra. Fél óra feszengôs beszélgetés az utazásról meg a kellemes márciusi melegrôl, aztán jelentôségteljesen ránéztem Alexra. „Gyerünk, nem bírom tovább, essünk túl rajta” – mondta neki félreérthetetlen tekintetem. Nem is értette félre. „Mama, papa, ôsszel nagyszülôk lesztek.” Bbbbbannnnnggggg. Még mindig itt visszhangzik a fülemben az a néhány másodperces csönd. Aztán Lynne, Alex édesanyja zokogni kezdett. Ma már tudom, hogy Lynne a legkisebb örömteli esemény hatására elpityergi magát. De akkor teljesen kiütött a jelenség. Néhány percbe telt, mire észrevette a horrort az arcomon, aztán kinyújtotta felém a kezét. Megöleltem, és közöltem vele, hogy minket is meglepett a dolog, de elmondhatatlanul örülünk neki. Allan, a leendô nagypapa addigra elôbányászott egy üveg pezsgôt a sufniból. Mire az elfogyott, önfeledten csacsogtunk a mi zöldborsónyi kislányunkról. Estére készen állt a terv Alex költözésére, harmadnapra pedig a család minden tagja velünk együtt örült. A mai napig hálás vagyok a sorsnak a családomért. Mindkét feléért. Mert tisztában vagyok vele, hogy mindez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Kezdve például azzal, hogy Alex világgá szalad. Vagy a folytatásban azzal, hogy Allan és Lynne egyáltalán nem örülnek az ismeretlen, félig magyar jövevénynek, vagy hogy

23

olyannyira sokkolja ôket a hír, hogy három napig egy érdemi szót sem váltanak velem. Vagy mondjuk azzal, hogy édesapám, aki a válásomat is alig tette helyre odabent, hónapokig nem beszél velem, mert nem tudja, vagy nem akarja fölfogni a történetet. Ehelyett a Brüsszelben elköltött húsvéti ebéd fölött a nyakamba ugrott, és olyan, még Lynne nagymamát is megszégyenítô örömpityergést vágott le, hogy azóta emlegetjük. Mondom, oltári nagy szerencsém van az én angol-magyar családommal. Azzal, hogy tényleg mindenki szeret mindenkit, hogy azokban a nagy kulturálistársadalmi különbségeinkben nagyon is hasonlóak vagyunk mi magyar és angol Lola-felmenôk.

Isten hozott, Er√s N√! 2005. október harmincadikán megváltozott az életem. Örökre és visszafordíthatatlanul. Igaz, eszem ágában sincs visszacsinálni… Reggel kilenc múlt néhány perccel. Amikor beléptünk a kórház kapuján, sütött a nap és fújt az elmaradhatatlan északi szél. Az emberek hétvégén késôn kelnek Brüsszelben. Az utcákat azonban már felsöpörték, és a szemétszállítók is végeztek. Aznap az újrafelhasználható csomagokat is elvitték. Ahogy beszálltunk a liftbe, eszembe jutott, hogy mi persze megint elfelejtettük kitenni a kék és sárga zacskókat. Vagyis újabb egy hetet kell várnunk arra, hogy elvigyék a szemetet. Merthogy Brüsszelben jól mûködik a környezettudatos szemétgyûjtés. Legalábbis akkor, ha van hol tárolnod az újrafelhasználható hulladékot tartalmazó zacskókat. Azokat ugyanis hetente csak egyszer viszik el. Ha idô elôtt kiteszed az utcára, a szomszédod minimum fölcsönget és lehord a sárga földig, de az is lehet, hogy följelent… Éppen ez járt a fejemben, amikor a lift hirtelen megállt az ötödik emeleten, ahol nem mindennapi látvány fogadott minket. Ha nem lettem volna kilenc hónapos terhes, biztosan a földre ülök,

24

az ixelles-i kórház szülészetén ugyanis igazi nagyüzem volt. Az éjjel hat fokot hûlt a levegô és gyülekezni kezdtek a hófelhôk. Megérkezett a hidegfront, a babák pedig elindultak kifelé, a nagyvilágba. Szülésznôk szaladgáltak kétségbeesetten egyik szobából a másikba, vajúdó kismamák küldtek riadt pillantásokat borostás párjaiknak a folyosón, közben túlterhelt orvosok próbálták a kismama-fölösleget átcsoportosítani a környékbeli kórházakba. És közben ki-ki a maga anyanyelvén – flamandul, franciául, németül, angolul – panaszkodott. Nekem szerencsém (?) volt. Már éppen mentôt akartak hívni hozzám, hogy átvigyen egy szomszédos klinikára, amikor megérkezett az orvosom. Kiderült, hogy mire beértünk, a felén már túl voltam. „Ha nem akarják, hogy a mentôautóban szüljön meg ez a nô, akkor azonnal szabadítsanak föl egy szülôszobát!” – adta ki az ukázt. A jámbor belgák nem nagyon vannak hozzászokva a kemény hangnemhez, így aztán nem is volt ellentmondás. Tíz percen belül elfoglalhattuk a csillogó-villogó,

25

egyszemélyes szülôszobánkat. Az események innentôl kezdve fölgyorsultak. Németh doktor két szülést vezetett szimultán, így volt alkalmam megismerkedni az osztály más dolgozóival is. Találkoztam a morcos flamand szülésznôvel, aki minden nyögésnél tanítónénis pillantásokat küldött felém. Volt szerencsém a fiatal vallon nôvérkéhez, aki huszonöt perc és hat sikertelen próbálkozás után már be is kötötte az infúziót. És megismerkedtem a vicces német gyakorló-orvossal, aki miután ellenôrizte a baba fekvését, a következôképpen mutatkozott be: „Jó napot, doktor Hasselt vagyok, német nôgyógyász”, a válaszomat („Jó napot, D. Tóth Krisztina vagyok, magyar újságíró és éppen szülök”) pedig kifejezetten humorosnak találta, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Anélkül, hogy a szülés technikai részleteivel fárasztanám a Kedves Olvasót, a helyzet intenzitását körülírandó egyvalamit hadd áruljak el. A szülôszoba birtokba vétele után a pocakomra tették a magzatmonitort és a fájásmérô övet. Ez utóbbi kütyü a méhösszehúzódások erôsségét hivatott mérni, elvileg 1-tôl 100-ig. Na már most esetemben 117-es átlagot sikerült regisztrálnia a masinának, amit én önkívületben, párom pedig tátott szájjal vett tudomásul. Viszont a baba 2 óra alatt kint volt. Ahogy apósom fogalmazott, akár egy csôposta-küldemény. Azóta is azon gondolkozom: ha lehetôségem lett volna, akkor a hosszú, fokozatos, avagy a gyors, intenzív vajúdást választottam volna-e. Persze választásról szó sem volt,

26

esetemben maradt a gyorsposta, aminek következményeképpen én az egészbôl szinte csak arra emlékszem, hogy egyszer csak ott volt a mellkasomon egy pihegô, nyögdécselô, háromkilós madárka: a kislányunk. Jó fél órát tölthettünk együtt, mielôtt lemosták és megmérték volna. A nap besütött az ablakon, az újdonsült apuka zokogott, én pedig nem hittem a szememnek: ez a kíváncsian pislogó, gombszemû kisbaba nekünk köszönheti az életét. Pici volt, ráncos, maszatos, de a miénk. Láthatóan meglepôdött a Világ láttán. Talán nem ennyire fényesnek, hangosnak és soknyelvûnek képzelte, de úgy láttam rajta, ô is annyira örül a találkozásnak, mint én. Lolának neveztük el, ami „erôs nôt” jelent. Néztük egymást, és közben szépen lassan megérett bennem a felismerés: innen tényleg nincs visszaút. Ennek az erôs nônek, vagyis most még csak erôs kislánykának mostantól minden lélegzetvételéért felelôsek vagyunk.

3 A

lig emlékszem a terhességemre. Pontosan föl tudom idézni, hogy mi történt, amikor kiderült, hogy Lolát várom, és emlékszem arra is, hogy milyen volt elsô ízben látni izgô-mozgó, fejletlen kis testét az ultrahangvizsgálaton. Na meg arra, hogy nemigen volt más választásom, végigdolgoztam a várandósság kilenc hónapját. Október tizenhatodikán még a madárinfluenzajárványról adtam tudósítást a Szólás Szabadsága címû mûsornak (még röhögtünk is a mûsorvezetôvel, Krizsó Szilvivel azon, hogy két kismama beszélget…), két héttel késôbb pedig már újdonsült gyerekemet próbáltam szoptatni. Mindez persze csakis úgy volt lehetséges, hogy terhességem viszonylag eseménytelen, és teljességgel problémamentes volt. Sôt, a második harmadtól kezdve annyi energiám volt, hogy egyre terebélyesedô pocakom mellett még hármat el tudtam volna cipelni. Elôfordult néhány vicces helyzet, egy-két ájulás reggeli interjúk közben, elalvás délutáni sajtótájékoztatón, dupla adag sajtóreggelik és a többi, de ezeket nem nevezném különleges eseményeknek. Ugyan, hiszen tíz terhes nôbôl hat végighányja az elsô trimesztert, három alig bír mozogni, úgy fáj a háta, kettô pedig életveszélyes magas vérnyomással küzd. Én hozzájuk képest remekül voltam. Június felé brüsszeli kollégáim egyre gyakrabban pillogtak a hasam irányába, de én nem adtam meg magam. Egészen odáig meg akartam tartani édes titkomat, amíg úgy nem éreztem, hogy készen állok én magam, na meg a helyzet, annak megosztására.

28

És még nem álltam készen. Tudták a legjobb barátaink, tudták a családtagjaink, de a nyilvánosságra még nem voltam kész. Azt szerettem volna, ha azok, akiknek tôlem magamtól kell hallaniuk, hogy gyereket várok, azok tôlem magamtól hallanák, és nem valami „szaklapban” olvasnák. Arról nem is beszélve, hogy úgy gondoltam, hogy akkor, amikor a Magyar Televízió brüsszeli tudósítója egy fontos európai eseményrôl jelentkezik élôben, akkor ne olyan kontextusban beszéljenek róla, hogy „nézd má’, a D. Tóth van a tévében, na, látszik már a pocakja?” Elôbb-utóbb úgyis egyértelmû lesz majd a helyzet, de amíg nem volt muszáj, fölöslegesnek tartottam elterelni a figyelmet arról, ami a lényeg. Mert az én terhességem legfeljebb csak nekünk volt a legfontosabb. A tévénézôknek nem az. Nem kell, hogy az legyen. Úgyhogy szép lassan beavattam azokat, akiket fontosnak tartottam, és diszkréciót kértem tôlük. Igen, közöttük volt a volt férjem is, akinek azóta is hálás vagyok felnôtt és intelligens hozzáállásáért. Június közepén, a hagyományosan a politikai szezon végét jelentô nyári uniós csúcson már helyes kis pocakkal rendelkeztem. De a nôi ruhadarabok rafinériájának köszönhetôen sem a tévénézôk, sem pedig az azóta is vizslató kollégák nem vettek észre belôle semmit. Egészen a július végén kirobbanó nyári szünetig sikeresen bújócskáztam, aztán egyik nap fölvettem a leginkább testhezálló blúzomat, és valósággal sokkoltam a kollégákat. Mulatságos volt. Mindenesetre – és ez pedig az ô intelligenciájukat dicséri – mindannyian gratuláltak, és együtt örültek velem. Augusztusban pedig, mire mindenki visszajött a nyaralásból, már régi ismerôsként üdvözölték az addigra kész görögdinnyényire hízott hasamat.

Súlyosan és súlytalanul Tizenhárom kilót híztam a terhesség alatt. 164 centirôl és 55 kilóról indultam. A centi maradt. A kilókat meg ki lehet számolni. Az úgy kezdôdött, hogy a nôgyógyászom megállapította a terhességet, majd közölte, hogy az én méretemmel és alkatommal olyan 8–10 kiló plusz lenne az ideális. Kevesebbet semmiképpen, de többet se nagyon. „Oké”, válaszoltam én. „10 kiló… na még mit nem!”– gondoltam közben. Hiszen akkor a végeredmény 65 lenne, az meg már majdnem 70! Aztán teltek-múltak a hónapok, és az elsô két trimeszterben nem is nagyon volt gond. Nem kívántam csokoládét, nem faltam nagykanállal a Nutellát, és nem keltem fel hajnali kettôkor sült krumplit enni. Igaz, egyszer éjszaka el kellett mennünk fekete olívabogyó-vadászatra, mert az otthoni natúr joghurthoz azt kívántam. De az olíva és a joghurt egészséges. Hát még együtt! Ráadásul dolgoztam, lótottam-futottam, volt, hogy a kameraállványt cipeltem, és a dimbes-dombos Brüsszelben szigorúan gyalog közlekedtem. Az egyik jó barátnôm egy kismamaDVD-t is kiküldött nekem, de megmondom ôszintén, csak nullára lehalkítva voltam képes végigcsinálni a gyakorlatokat, máskülönben biztosan elaludtam volna a monoton zenétôl és ismétlôdô emelgetésektôl. A kilók a hatodik hónap körül kezdtek el szépen lassan felkúszni. Nyár közepéig még hordtam néhány normál nadrágomat – biztosítótû, gumiszalag és különbözô övek segítségével. Aztán nyár végére már alig fértem el brüsszeli bérházunk szûkre szabott folyosóján. Szeptembertôl pedig újra várt a munka, és a Nutellaevéshez is megjött a kedvem. Lola már a pocakban is képes volt bizarr helyzeteket elôidézni édesanyja életében. A külalak változása ugyanis nem az egyetlen mellékhatása volt a terhességemnek. Az émelygést szerencsére megúsztam az elsô idôszakban, viszont cserébe hetekig menthetetlenül elaludtam minden délután három és

30

fél négy között. Akkor is, ha épp az Európai Bizottság sajtótájékoztatóján ültem. Az egyik interjú készítése közben pedig a szó szoros értelmében padlót fogtam. Az operatôr a kamera keresôjében csak annyit látott, hogy míg a riportalany a roma kisebbség európai érdekérvényesítésérôl beszél, az MTV-feliratos mikrofon eltûnik a képrôl. A kora reggeli idôpontnak, a kihagyott reggelinek és az akkor még fel nem ismert, de már nagyon is meglévô várandósságomnak köszönhetôen ugyanis a lábaim egyszerûen felmondták a szolgálatot és összecsuklottak. Szerencsém volt, mert az illetô képviselônô (maga is gyakorló édesanya) és szintén nôi asszisztense azonnal lefektettek (az Európai Parlament folyosóján, két szobanövény közé, a földre – szép látvány lehettem…), és elszaladtak a büfébe valami enni- és innivalóért. Mire a parlament biztonsági ôrei odaértek, én már mosolyogva falatoztam. Még mindig a két növény között, a földön. „Büszkén” tekintek vissza a horvátországi nyaralásunk egyes momentumaira is. Augusztus volt, hôség, és én addigra már te-

kintélyt parancsoló méretekkel rendelkeztem. Jó érzékkel egy hegyoldalba épült kis dalmáciai faluban foglaltunk apartmant, ahol a teraszról nyíló gyönyörû kilátásért nagy árat kellett fizetnünk. Mindennap kétszer. Az apartmanhoz ugyanis 256 darab lépcsôfok vezetett föl a tengerpartról. A reggeli legurulást még méltóságom viszonylagos megôrzése mellett sikerült kiviteleznem. A délutáni fölfelé utat azonban csak rendszeres pihenôket beiktatva, hangosan szuszogva és – bevallom – cifra káromkodások közepette tettem meg minden nap. A kettô között a pocakom és én az inaktív pihenést választottuk, napozás formájában. Igen ám, de hogyan sütteti a hátát egy hét hónapos kismama? Állva? Nem, az hosszú távon fárasztó. Ülve? Nem, akkor hogyan barnul le a lábam? Megvan! Úszógumi segítségével! A korszakalkotó ötlet megszületése után néhány perccel Alex a bazárban megvette a lehetô legnagyobb úszógumit, szép neonzöldet, fölfújta, és indulhatott is a hason napozás. A hasam ugyanis éppen belefért a lyukba. Még a vízbe is bemerészkedtem így. Lola a pocak biztonságos védelmében a tengerben, anya feneke pedig az égben. Így ringatóztunk a vízen mi ketten, nem törôdve azzal, hogy bizony mulatságos lát-

32

ványt nyújthatunk. Akkor, hét hónapos terhesen, az Adriai-tengerben súlytalanul lebegve jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy mennyit hízom és mekkorákat szuszogok. Az a lényeg, hogy a babám és én jól érezzük magunkat. A terhesség, ez a furcsa-csodás szimbiózis ugyanis nagyon rövid ideig, csak kilenc hónapig tart…

Nagyjából ez idôben, a nyaralás után döntöttünk úgy, hogy belevágunk a legnagyobb közhelybe, ami terhesség idején érheti az embert. Jelentkeztünk egy szülésfelkészítô tanfolyamra. Egyrészt azért, mert fogalmunk sem volt, hogy a belga egészségügyi rendszerben mire is számíthatunk majd. Másrészt pedig azért, mert kíváncsiak voltunk, mások hogyan veszik az akadályokat. Az nem lehet, hogy Belgiumban mi vagyunk az egyetlen vegyes páros, aki ilyen nagyon meg van rettenve élete legnagyobb utazásától…

33

„Babát szülni Belgiumban” Paula Stewart alacsony, ötven év körüli brit háziasszony. Hat éve él Brüsszelben a férjével, aki egy angol cég belga leányvállalatánál dolgozik. Két gyermeke van és szülésfelkészítô tanfolyamokat tart Brüsszelben élô külföldieknek. Paula Stewart kísértetiesen emlékeztet volt gimnáziumi osztályfônökömre. Ezért aztán meglehetôsen nehezemre esett koncentrálni a tanfolyamon, e hasonlóságon ugyanis folyton nevetnem kellett. Paulának ugyanis nemcsak a méretei (kicsi) és a haja színe (szôkés-vörösesbarna, rövid) hasonlít Gál tanárnôére, hanem még a kezét is éppen úgy mozgatja beszéd közben, mint matek-fizika szakos volt osztályfônököm. Csak éppen Paula nem Pitagorasz tételének bizonyításáról okított minket, hanem a gerincvelôbe adott érzéstelenítô injekció hatásait magyarázta. A tanfolyamra rajtunk kívül nyolc pár jelentkezett, mindannyian vegyes párosok. Fiona például ír, míg férje, Alessandro olasz. Richard angol, Helena svéd. Agnieszka lengyel, Paul svájci. Mathilde francia, Kevin skót. És így tovább. A sors úgy akarta, hogy mi mindannyian itt, Brüsszelben találkozzunk, nem sokkal kisbabáink születése elôtt. A tanfolyamot egy brit szervezet, a Brüsszeli Születési Alapítvány szervezte. Én persze rögtön az elsô foglalkozásról (címe: „Babát szülni Belgiumban”) lemaradtam, köszönhetôen egy alaposan elhúzódó külügyminiszteri csúcstalálkozónak Luxembourgban. Alexnek így egyedül kellett mennie, jól meg is nézték a többiek, mert mégis, milyen az a páros, ahol a leendô kismama nem ér rá elmenni a tanfolyamra, és egy férfit küld maga helyett. A választ rögtön meg is adták: komolytalan. A rám ragasztott bélyeget a foglalkozások végére csak nagy nehezen sikerült levakarnom. Az pedig, hogy a Gál tanárnôvel való hasonlóság miatt szinte az egész tanfolyamot végigsomolyogtam, nem javított a helyzetemen. Az izgalmas, nemzetközi társaság és

34

a mindnyájunkat nyilvánvalóan összekötô tematika ellenére ugyanis a második hónap végére sem lettünk egy nagy baráti társaság. A szünetekben a legtöbb páros csak egymással foglalkozott, a csoportos beszélgetésekhez, Paula fáradhatatlan próbálkozásai ellenére alig-alig szóltak hozzá, és a vicces feladatok alatt is folyton kézben tartották jegyzettömbjeiket. Vajon miért? Lassan kezdtem megérteni Gál tanárnô frusztrációját, amit a trigonometrikus rendszerek ábrázolása címû matekórán érezhetett 1992-ben. Nem csoda tehát, hogy az én mosolygásom irritálta ôket… Bezzeg Alex, neki sikerült belopnia magát a többi várandós páros szívébe. Valamiféle misszióként élte meg, hogy amikor csak lehet, próbálja megnevettetni, vagy legalább megszólaltatni a megszeppent társaságot. Közönségkedvenc státuszára akkor tette föl a koronát, amikor a császármetszésrôl szóló játékban önként jelentkezett a szülô nô szerepére. Nekem „tanuló védônôként” végig csöndben kellett maradnom a terem sarkában… A szülésfelkészítô kissé fagyos légköre csak akkor olvadt föl, amikor Paula egy plakátot prezentált nekünk, rajta a különbözô baba-székletek élô nagyságú fényképeivel. Ilyen a pelenka tartalma, ha csak anyatejet eszik a csöppség, ilyen, ha tápszert kap, és ilyen lesz, ha elkezd gyümölcsöt és zöldséget fogyasztani… Csak hogy ne lepôdjünk meg. Sajnos nem volt nálam fényképezôgép aznap, pedig a kis csapat arckifejezését meg kellett volna örökíteni. Mi másnap már az egyik babaáru-kereskedésben válogattunk a pelenka-szemetesek között. Azóta is egyetértünk abban, hogy ez a speciális kuka a szagérzékeny apukák megmentôje, amely hermetikusan, szagmentesen elcsomagolja, elzárja, és tárolja a legádázabb pelusokat is, minden eurócentet megér. Szerintem egy nagycsaládos édesapa találta föl. Viccen kívül. A barátságtalan vegyespárosok, a gimnáziumi idôutazás és a vizuális sokk ellenére örülök, hogy elvégeztük a szülésfelkészítôt. Babát szülni külföldön, ráadásul úgy, hogy a párod is külföldi, ijesztô dolog. Amit otthon kész ténynek vesz az ember, úgy, mint ismerôs orvos, ismerôs kórház, ismerôs patika, és persze szülôk, nagyszülôk, régi jó barátok itt nincsenek. Itt csak mi ketten vagyunk, meg a kicsi babánk.

35

4 A

belga kórházakból legkorábban négy nap után lehet hazavinni a babát. A mi elsô négy napunkból végül öt nap lett, ennyi kellett ahhoz, hogy kiheverjem az én csôposta-küldeményemet. Ebben az öt napban viszont igazi kényeztetésben volt részünk, Lolának, Alexnak és nekem. Elôször is, kaptunk egy saját szobát. Fürdôszobával, külön babafürdetôvel és pelenkázóhelyiséggel. „Házhoz” jött a gyerekorvos, a nôgyógyász, a csecsemôsnôvérek és a kineziológus. A kineziológus. Mert a szülés másnapján elkezdték a gyengéd rehabilitációmat. Segítettek testileg, lelkileg pedig az segített, hogy ebben a mi kedves kis barlangunkban nem háborgatott minket senki. Öt napig ki sem kellett tennünk a lábunkat. Lolámat is egyetlenegyszer vitték el, mindössze negyed órára, hogy megvizsgálják a hallását. Mindennek persze ára volt. Mert ott, Belgiumban – noha világhíresen jó a betegellátás – sem szül, majd lábadozik mindenki privát szobában. Ez a háborítatlan, emberséges, és mégis biztonságos helyzet naponta 900 euróba került. A felhasznált kötszerek, gyógyszerek és az orvosok ellátási díja fölött. Bezony. Nem is lett volna benne részünk, ha Alex akkori munkaadója, egy antwerpeni reklámügynökség nem kötött volna minden alkalmazottjára – és annak közvetlen családtagjaira – privát biztosítást. Az én magyarországi tébém – hiszen a Magyar Televízió dolgozójaként nekem csak az volt – az ellátás hatvan százalékára lett volna elegendô. És amikor megláttuk a részletes végszámlát, még a gondolattól is szívünkhöz kaptunk. 8126 eurónak

37

még a fennmaradó negyven százaléka is nagyon sok pénz. Szóval, hálát adtunk a Vintage reklámügynökségnek a mi békés kis kórházi barlangunkért. Az otthon töltött elsô napokat máig beárnyékolja, ami a barlangon kívül várt minket. A kíméletlen külvilágban, a maga kikerülhetetlen belga bürokráciájával. Persze ha tisztességes akarok lenni, akkor azt is ide kell írnom, hogy helyzetünket háromszorosan bonyolította az a tény, hogy a mi most született kis békánknak az anyukája magyar, az apukája angol, a születési helye pedig Belgium.

Egy végtelen történet… Csokoládé, sör, bürokrácia. Három híresen belga vívmány. Az elsô kettôvel nem volt nehéz megbarátkoznom, a harmadik azonban rendszeresen szerez kellemetlen perceket mindenkinek, aki arra adja a fejét, hogy Belgiumban próbál szerencsét. Hát még ha a sors úgy hozza, hogy itt gyarapodik a család… Huszonegy hónapja élek Brüsszelben. Van hivatalos lakcímem, de ezt nem tudom bizonyítani. Egy évvel ezelôtt (!) ugyanis elveszett a nagy nehezen, öt és fél hónap alatt megszerzett, Belgiumban élô európaiaknak szóló személyi igazolványom, és azóta nem sikerült újat csináltatnom. Eddig háromszor jártam a rendôrségen és négyszer az önkormányzaton. A telefonhívásokat nem számoltam. A legviccesebb az, hogy ezen itt már meg sem lepôdik senki. Egyik kedves magyar újságíró kollégám másfél év után kapta meg az okmányt. Igazi hontalanként szültem meg tehát a kislányomat, akinek az apja révén szerencsére azért lett belga születési anyakönyvi kivonata és lakcíme. Alex ugyanis egy belga cég alkalmazottja, ami azért könnyít a helyzeten. Útlevele azonban még mindig nincs Lolának, úgyhogy egyfajta számûzött uniós polgárként egyelôre senki nem megy sehova, legalábbis ami az anya-, és apaországot illeti. Merthogy sem

38

Magyarország, sem pedig Nagy-Britannia nem tagja a teljes határnyitás áldásait élvezô schengeni országok csoportjának… Így aztán Brüsszelben töltöttük elsô családi karácsonyunkat. Persze így is lehet szép az ünnep. Itt van mindjárt Lola elsô karácsonyi ajándéka, egy élénk színekben pompázó, sípoló és zenélô játszószônyeg. Azonnal Lolánk kedvence lett, értékes 30-40 perceket szerezve ezzel a házimunkával örökké elúszó édesanyjának. A térérzékelése ugyan még nem fejlôdött ki a drágámnak, így aztán a szórakozás a játékszônyegen egyelôre abból áll, hogy a hanyatt fekvô gyerek négy végtagja négyféle ritmusban rángatózik az izgalomtól. A zenélô csirkét és a sípoló tehenet még nem éri el, de próbálkozik rendületlenül. 30 eurónyi boldogság, míg az útleveleket várjuk. Merthogy rögtön két állampolgárságot és két útlevelet kérvényeztünk. Édesanyja révén magyar, édesapja után pedig brit állampolgárságú lesz a pici lány. A dolog azonban nem ilyen egyszerû. A baba elôször is Belgiumban született, ezért az elsô születési anyakönyvi kivonatot is itt állítják ki, egészen pontosan abban a kerületben, ahol a kórház van. De mivel Belgiumban vagyunk,

39

már ez is igazi kihívás. Házasság híján apasági nyilatkozatot is kell tenni még a szülés elôtt, személyesen, amelyhez szükség van egy igazolásra a nôgyógyásztól, arról, hogy betöltöttük a terhesség hatodik havát. Ugyanilyen nyilatkozatot kell aztán tenni a magyar és a brit konzulátusokon is. Ezen kívül nyilatkozni kell az egészségbiztosító felé, szintén orvosi igazolással együtt. A belga anyakönyvi kivonatot azonban csak franciául tökéletesen beszélô édesapáknak adják oda. Így aztán az én angol páromnak tolmácsot kellett magával vinnie, míg én a kórházban voltam. Szerencsére nôgyógyászunk vállalta a nemes feladatot. A papírból így is csak egyetlen eredeti példányt adtak. Nekünk viszont kellett még kettô, hiszen mind a magyar, mind a brit konzulátuson le kell adni egy-egy eredeti okmányt. A további papírokért külön kellett bemenni, reggel 9 és dél között, hétfô-szerda-pénteken. Az állampolgársági kérelmekhez ezen kívül szükség volt a szülôk, vagyis a kettônk születési anyakönyvi kivonatára is. Az én magyar okmányomat franciára kellett fordíttatni, az angol papírt meglepô módon elfogadták úgy, ahogy volt. A brit konzulátuson ezután egy 20-25 oldalas adatlapot prezentáltak, amelynek azonban csak bizonyos pontjait kellett kitölteni. Hogy mely pontok vonatkoznak ránk, egy útmutató könyvecskébôl kellett – volna – kibogoznunk. Kiderült azonban, hogy a négy alapkategória egyikébe sem esünk bele, így két újabb találkozó után az ötödik, „Egyéb” csoportba soroltak minket, majd közölték, hogy 5-6 hónap alatt megszületik a döntés a brit belügymisztériumban arról, hogy Lolánk lehet-e brit. Vagyis, érdemes-e arra, hogy II. Erzsébet királynô alattvalója legyen. A magyar konzulátuson ennél valamivel könnyebb dolgunk volt. Az adatlapok sem voltak olyan hosszúak, és a rendkívül segítôkész konzul 2-3 hónap alatt eredményt, azaz anyakönyvi kivonatot és útlevelet ígért. Ha ez meglesz, már csak a baba tb-kártyáját kell megcsináltatnunk Budapesten, amelyhez viszont lakcímkártyára van szükség. Mivel én kaposvári állandó lakos vagyok, ez utóbbi okmányt a kaposvári irodában kell igényelnünk. Az az érzésem, hogy ez majd a távoli jövô kihívása lesz. Most egyelôre várunk, és gyönyörködünk a vadi új játszószônyegen rugdalózó kisbabánkban…

40

Amikor már az egész család letett arról, hogy valaha is elhagyjuk Belgiumot (higgyék el nekem, ez nagyon rosszul hangzik…), egy péntek délutánon megcsörrent Alex telefonja. Néhány perces valódi angol csevegés – hogy tudniillik, milyen sok hó esett Brüsszelben a télen, pedig itt nem is szokott, illetve, milyen jól sikerült a királynô szilveszteri beszéde – után a hölgy közölte, hogy mehetünk Lolababa brit útleveléért. Óriási kô gördült le mindhármunk szívérôl. Fôként Loláéról, gondolhatják. Több sem kellett hozzá, azonnal lefoglaltunk egy helyet a következô pénteki calais-i kompon, aztán egy jegyet a Brüsszel-Budapest-Brüsszel járatra. Diadalmasan gyôzelmi táncot lejtettünk a konyhában, mi hárman, és azt kiabáltuk Lolának, hogy „Lolabanana világot lát!” Merthogy ez volt az elsô igazi beceneve.

A nagy utazás – 1. rész Hát megérkezett végre az útlevél… Felkerekedtünk tehát a négy hónapos Lolával, hogy megmutassuk neki, honnan származik a papája és honnan a mamája. Angliában és Magyarországon családtagok és barátok hada várt minket csôre töltött fényképezôgépekkel. Az elsô utunk Angliába vezetett, hiszen oda mégiscsak könnyebb eljutni Brüsszelbôl – gondoltuk mi. Egy öt-hat órás kocsi- és hajóutat azonban – az ember bárhogyan próbálkozik is, lehetetlen egy pici baba napirendjébe zökkenômentesen beilleszteni. Így aztán felkészültünk a kényelmetlen helyzetekre – szoptatás a kocsiban a benzinkúton, pelenkázás a La Manche-csatornán ringatózó kompon, altatás útközben. Calais-ig nem is volt semmi gond, Lola édesen szunyókált az ülésében. A francia kikötôvárost elérvén azonban felpattant a szeme, és nyugtalanul fészkelôdni kezdett, mintha érezte volna, hogy hamarosan elhagyjuk a kontinenst. A helyzeten mit sem javított, hogy a francia határôr percekig orrhangon röhögött Lola útlevélképén. Jól emlékszem a fényké-

41

pezésre – a néhány hetes, félig-meddig még alvó gyereket úgy kellett a fehér háttér elé tartanom, hogy a kezem egyáltalán ne látszódjon. Én igyekeztem a babácskát a hóna alatt fogni úgy, hogy az emberes dupla-toka és a két szopis pofazacskó ne gyûrôdjön föl – vajmi kevés sikerrel. A kicsi lány ugyanis pont úgy néz ki a képen, mint egy angol futballhuligán. A kompon végre egy kicsit lazíthattunk. Legalábbis Alex és Lola, én ugyanis tengeri beteg vagyok. Még ezen a több ezer személyes nagy monstrumon is képes vagyok szédülni, émelyegni és vizet fakasztani a kapaszkodókorlátokból, mint ahogy tettem ezt most is. Az út második, angliai fele viszonylagos nyugalomban telt, ha leszámítjuk azt, hogy egy kiadós benzinkúti etetés miatt jókora késésben voltunk, így éppen a péntek esti csúcs idején értük el Londont. Még az esô is eleredt.(Naná.) Lola azonnal megérezte a feszültséget, és az út utolsó másfél óráját végigordította. Az angol nagymama, nagypapa és nagynéni fültôl fülig érô mosolya már akkor leolvadt, amikor a kocsi befordult a sarkon, az elkeseredett üvöltést ugyanis onnan hallani lehetett. Ezen sajnos a nagymami

42

örömkönnyei és a nagypapi rajongó pillantásai sem segítettek. Lola alig várta, hogy végre egyedül maradjon velem a hálószobában. Másnap reggel bizakodva ébredtünk. Bár nekem rossz elôérzetem volt, a nap ugyanis óránként be volt osztva. Érthetôen mindenki kíváncsi volt a mi kis Lolánkra, így az a rengeteg ember két napig egymásnak adta a kilincset. A kicsi lány 48 óra alatt 26 új arcot látott, törékeny testét 52 ismeretlen kar ölelte. Természetesen – és érthetôen – mindenki meg akarta dögönyözni egy kicsit, mindenki mosolyt próbált csalni a kis ideges arcára. Majd beleszakadt a szívem… Dacolva az angol udvariassági szabályokkal, naponta háromszor valamilyen csellel megszereztem a gyerekemet és fölszöktettem az emeletre, ahol pihenhetett egy kicsit. De estére már engem sem akart látni szegény. Persze, tudom, ezen minden baba átesik, szeretô család és barátok mindenhol vannak. Csakhogy a mi Lolánk eddig kis brüsszeli barlangunkban lakott, ahol szinte csak minket látott, ahol nyugalom és harmónia vette körül, ahol mindennek mama- és papaillata volt, és ahol jól ismert minden zegzugot. Vasárnap délutánra azonban minden megváltozott. Lola nagy kék szemei ismét mosolyogtak, és kora reggel gurgulázva kacagott, amikor a nagyapja lapát kezével megcsikizte. Az ideges rosszkedv amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. Csodálatos gyorsasággal felfogta és elfogadta, hogy ez most egy másik barlang, amely végül is egész jó hely, csak egy kicsit többen lakják. A tizenkét személyre terített családi ebédlôasztalnál azzal szórakoztatott minket, hogy az apja tányérjáról próbálta levadászni a zöldborsót, majd amikor nem sikerült, akkor egy gyors mozdulattal bedobta a pudingba a kedvenc plüssoroszlánját. Még az sem zavarta, hogy a hazafelé úton egy órát késett a komp, viszont fûtés csak a játékteremben volt, úgyhogy kénytelenek voltunk a zenélô játékautomaták tövében meghúzni magunkat. Mire hazaértünk, és elôkerítettük a fôbérlôt, aki péntek este kicserélte a kapuzárat, csak errôl elfelejtett minket értesíteni, Lola már az igazak álmát aludta, karjában a pudingillatú oroszlánnal. Még nem sejtette, hogy néhány héten belül ennél is nagyobb kaland vár rá, amikor a mamával Magyarországra repül…

43

A nagy utazás – 2. rész „Repül a, repül a, repül a, repülôôôôô!”, kiáltom immár másfél hónapja minden este a levegôben gurgulázva nevetô Lolának. Repülés közben szétcsapja kezét-lábát és a világon a leghelyesebb arcot vágja, amikor újra és újra elkapom. Amikor pedig a kimerültségtôl már legfeljebb csak suttogni tudom a fönti csatakiáltást, nagy szemeivel úgy néz rám, hogy szinte hallom, ahogy azt kiabálja: „mama, mééééég!” Ilyen elôzmények után nem lehet gond a repüléssel. Mármint az igazival. Anglia után ugyanis haza készültünk, Magyarországra. Repülôvel és kettesben – csak ô meg én. Nem lesz gond, mond-

44

tam, miközben valójában rettenetesen izgultam. Aki repült, biztosan volt már „szerencséje” az utat végigordító csecsemôhöz. A gép motorjának monoton zúgása és egy kisbaba üveghangú ordítása – másfél óra alatt garantált öt év öregedés az utastársaknak. A szomszéd üléseken helyet foglalóknak tíz. Az anyának tizenöt. Ezt megelôzendô jól utánanéztem a dolognak az interneten, olvasgattam a szakkönyveket, és kikérdeztem a sikeres világutazó, csecsemôket nevelô barátnôimet. Utóbbi szakértôk egybehangzó és legfontosabb tanácsa az volt, hogy „fel- és leszálláskor szoptasd”. A gép emelkedése és süllyedése következtében beálló nyomásváltozást ugyanis a leginkább úgy lehet semlegesíteni, ha az ember nyel. De a pici babák ezt nem tudják tudatosan irányítani, így nekik az a legegyszerûbb, ha a kritikus idôszakokban esznek. Akkor tuti a nyelés. Pláne egy olyan zabagép esetében, mint Lolánk. Már a bepakolás sem volt egyszerû, hiszen Alex nélkül, mindössze két kézzel rendelkezô fôemlôsként nem volt mindegy, hogy hány csomagunk lesz. A végeredmény a következô lett: egy darab babaülés, egy darab összecsukható babakocsiváz, egy nagy bôrönd, két kis kézitáska és egy retikül. Ja, és egy darab négy hónapos izgô-mozgó csecsemô. Mindegy, valahogy megoldottuk. Igaz, az elektromos ellenôrzôkapuknál sikerült sokkolnunk a személyzetet… A brüsszeli repülôtéren nagyon elôzékeny emberek dolgoznak. Kiszúrják, ha valaki gyerekkel áll a kapukhoz vezetô kígyózó sorokban, és azonnal „kiemelik”. A babásoknak és kerekes székeseknek ugyanis külön kaput tartanak fönn. Ez szélesebb, mint a többi, és általában nincs sor. A táskákat egyenként fölrakosgattam a szalagra, levettem a kabátomat, az övemet és fölraktam a szalagra, lepattintottam a babaülést a vázról, a vázat összecsuktam, fölraktam a szalagra, a gyereket kiszedtem az ülésbôl és

45

az ülést is fölraktam a szalagra. Ennél a mozzanatnál a kapunál munkálkodó háromtagú biztonsági személyzet rémült arccal hátrálni kezdett, amit nem igazán tudtam mire vélni. Nincs nálunk bomba, se szúró- vagy lôfegyver, a gyerek is csöndben van és szélesen mosolyog. Miután áthaladtunk a kapun, aztán én is megéreztem a csordultig teli pelus összehasonlíthatatlan illatát. Egy pillantást vetettem Lola hátára, ahol már látható volt a jellegzetes folt is. És nem is akármekkora – egy dél-amerikányi nagy narancssárga kakifolt. Friss és nagyon büdös. Hát ennek volt köszönhetô a széles mosoly Lola arcán, és a rémület a biztonságiakén. Sûrûn elnézést kértem, majd turbógyorsasággal fölcuccoltam és a pelenkázóhelyiség felé vettem az irányt. Mire a beszálláshoz szólítottak minket, a kicsi lány arcán angyali mosollyal aludt, mint aki jól végezte dolgát. Nem ébredt föl, amikor a gyerekülést becsatoltuk, és végigaludta a fölszállást. Nyelés nélkül. Háromnegyed órával késôbb mosolyogva ébredt, és szemérmetlenül flörtölni kezdett a légiutas-kísérôkkel, akik olvadozva ajánlottak föl dupla adag reggelit Lola anyukájának. Amikor leszálláskor nyugtalanul fészkelôdni kezdett, az ablak melletti ülésben egy nagy sál takarásában megebédeltettem, így semmit sem érzett a landolásból. Tudtam, hogy tizenkét nap ôrület vár ránk. Fárasztó, de boldogságos rokonlátogatások, kimerítô, de már nagyon vágyott baráti összejövetelek, Lolának temérdek új információ nap mint nap, nekem pedig csaknem két hét „egyedülállóanya-lét”. De nem baj. Végre otthon voltuk – én és a kislányom. Míg Lola boldogan szopizott, csak bámultam kifelé az ablakon. Gyönyörû, tiszta idô volt, szinte láthatóan hideg, és a földeket még hó borította. A babácska gondtalanul ebédelt és fogalma sem volt, hogy hol van, nekem viszont könnyes lett a szemem, amikor megláttam az ablakból a kanyargó Dunát. Utoljára augusztusban voltam otthon, hét hónappal ezelôtt. Azóta minden megváltozott. Édesanya lettem. Azóta szinte tökélyre fejlesztettük az utazás mûvészetét. Pontos koreográfiája van a ki- és becsomagolásnak, amihez ma már Lola is asszisztál. Az „otthoniak” pedig hasonló gyakorlatot szereztek

46

abban, hogyan kell fölkészülni egy-egy Lola-látogatásra. Elôkerültek a padlásról az özönvíz elôtti etetôszékek, leporolták a régi hintalovakat, utazó gyerekágyakat szereztek be, és a gyereknek mára mindenhol vannak kedvenc játékai. Érkezés után öt perc sem telik bele, és otthon érzi magát „Gamma house”-ban (azaz, Grandma, vagyis Nagyi házában), és a„Papi ház”-ban egyaránt. Életének elsô két évében körülbelül 30 ezer kilométert utazott, és ebben nincsenek benne a Budapest és Kaposvár között megtett 200 kilométerek oda, és 200 kilométerek vissza. Úgyhogy azt hiszem, viszonylag biztonsággal állíthatom, hogy Lolának meg sem kottyanna, ha azt kérném tôle, hogy csomagoljon össze, menjen ki Ferihegyre és repüljön el a nagyanyjáékhoz. Sok anyukával beszéltem, akik éppen arra készültek, hogy életükben (mármint a baba életében) elôször repülôre szállnak. Kivétel nélkül mindenkiben van egy kis (vagy annál egy kicsit több) izgalom. Ma már azt mondom, felesleges. Mert ha a mama ideges, akkor a gyerek is menetrendszerûen kiborul. És az senkinek sem jó. A Lolával az élet… rovatban soha nem adok tanácsot. Mert ki

vagyok én, hogy tanácsot adjak? De ezt az egyet mégis fogadják el tôlem: nyugi! A babának nem árt a repülôzés, fogalma sincs arról, hogy mi történik vele, és ha a szülei megôrzik hidegvérüket, és az ösztöneik alapján cselekednek, akkor minden rendben lesz. Vagyis: ha a gyerek álmos, hagyják aludni. Ne ébresztgessék csak azért, mert valaki azt mondta, hogy föl- és leszálláskor mindenképpen etetni kell. Ha éhes, adjanak neki enni, ha meg játszani vagy kommunikálni akar a többi utassal, ám legyen. Repülés közben úgyis össze vagyunk zárva, mi emberek. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Együtt sírunk és együtt nevetünk. És egy kiegyensúlyozott gyerekútitársnak mindenki örül. Ez volt az utolsó direkt tanácsadás, megígérem. Már csak azért is, mert azért nekünk sem mindig nyerô ez az utazás-dolog. Még az igényesen, részleteiben kidolgozott mechanizmusok sem mûködnek mindig tökéletesen…

Légi kalóz Izomlázzal ébredtem. Sajog a karom, ég a hasizmom, sôt, még a nyakam is húzódik. Reggel percekig álltam a zuhany alatt félálomban azon gondolkodva, hogy vajon mitôl. Aztán rájöttem, hogy Lola az oka. A kilenckilós Lola, akivel elôzô este túléltünk egy kétórás repülôutat. A túlélést szerencsére nem a manapság szokásos módon kell érteni; nem találkoztunk gépeltérítôkkel, terroristajelöltekkel, sôt,

48

még csak a szokásosnál nagyobb turbulenciával sem. A vihar sokkal inkább Lola formájában csapott le a Boeing 737-es utasaira. Már Ferihegyen közölték velünk, hogy a babát végig az ölünkben kell tartanunk, szabad hely ugyanis egy darab sincs. A babajegy mellé kétéves koráig csak akkor jár külön ülés a kicsiknek, ha a gépen van maradék hely. Utána viszont kíméletlenül kifizettetik érte a teljes jegyárat. Addig meg, ha az embernek szerencséje van, akkor a babahordozót, és benne a babát egyszerûen csak bele kell illeszteni a repülôgép ülésébe, bekötni a biztonsági övvel, és megy minden, mint a karikacsapás. Augusztus vége van, a diplomaták, újságírók, politikusok és egyéb Brüsszelben élô-dolgozó magyarok csapatostul térnek vissza állomáshelyükre, minden járat tele van, adott felvilágosítást a földi utaskísérô hölgy. Így aztán föl kellett készülnünk a legrosszabbra. Mint mindent, ezt az utazást is jó elôre megterveztem, kiszámítottam, átgondoltam. Úgy foglaltam a repülôjegyet, hogy az utazás éppen Lolababa délutáni alvásidejére essen, így a lehetô legkönnyebben megússzuk a repülôtéri teendôket. Ideális esetben éppen akkor ébredt volna, amikor a gép eléri az utazási magasságot, akkor megetetem, aztán békésen játszunk Brüsszelig. Így szólt a terv. De Lolánál utazás idején nincs ideális eset. Helyesbítek, az ô szemszögébôl csak ideális eset van, hiszen az utazás minden percét élvezi, lubickol az újdonságokban, a csillogó-villogó repülôtér látványában, az emberek színes kavalkádjában. Nem is volt hajlandó elaludni, nehogy lemaradjon valamirôl. Mire fölszálltunk, olyan adrenalin-túltengése volt, hogy alig bírtuk az ölünkben tartani. Egy ideig még reménykedtem, hogy majd a repülôgép monoton zúgásától tompul a figyelme és utoléri az álom. Hiába. Lola-tornádó minden perccel mozgékonyabb és hangosabb lett. Elôttünk két amerikai turista ült békésen, míg egyiküknek ki nem kapta copfjából az aranyszínû hajgumit. Mellettünk egy marcona macedón férfi próbált újságot olvasni egészen addig, amíg Lola el nem kezdte húzkodni karján a szôrt. A hátunk mögött pedig egy francia házaspár szeretett volna egymásnak dôlve szunyókálni egy kicsit. Nem sikerült nekik.

49

Fél óra elteltével föladtam abbéli próbálkozásomat, hogy mindenkitôl elnézést kérjek. Lola gyorsabb volt nálam. Mire az amerikaiaknak megmagyaráztam, hogy a gyermek nem azért tépkedi ki a fejük alól a párnát, mert nem ért egyet az Egyesült Államok iraki hadmûveleteivel, addigra már a franciákat vegzálta. Arról nem is beszélve, hogy az Istennek sem akaródzott neki ülve maradni, így a személyzettôl kapott gyerek biztonsági öv teljesen fölösleges volt. Lelki szemeim elôtt megelevenedett az Airport ‘75 címû film egyik jelenete, amikor a gép egy jókora légörvénynek köszönhetôen zuhant néhány száz métert, és minden, ami nem volt kikötözve, súlytalanul lebegni kezdett. Elképzeltem, ahogy Lola fölszáll az üléssorok fölé, és penetráns viselkedése miatt senki sem hajlandó elkapni… A kétórás út során mindössze húsz perc nyugtunk volt, akkor, amikor a haspók a vacsoráját fogyasztotta. Igaz, az sem ment egyszerûen. Az apja ölében ült, én pedig etettem. Igen ám, de annyira érdekelte minden más, hogy minden falatot úgy kellett beletrükközni a szájába. Mondanom sem kell, hogy az étel fele a ruhánkon, a környezô üléseken és a macedón napilapon landolt. Vacsora után pedig folytatódott a pusztítás. Haragudni persze nem tudtunk rá, hiszen hogyan várhatná az ember egy tízhónapostól, hogy csöndben üljön a fenekén egy óra ötven percen keresztül, miközben csupa olyan dolgot lát, ami mindennél izgalmasabb? Csak annyit tehettünk, hogy minimalizálni próbáltuk a károkat. Bocsánatkérôen mosolyogtunk utastársainkra, és közben sokkarú istennôként próbáltuk letörölni az ülésükre/ruhájukra fröccsent joghurtot, fölvenni a kezükbôl kivert könyvet, és visszaügyeskedni a fejük alól kirángatott kispárnát. Az elôttem ülô amerikai nô frizurájának újrafésülését azonban nem vállaltuk. Amikor kócosan, joghurtfoltos ruházatban kikászálódtunk a gépbôl, a francia házaspár megkérdezte tôlünk, hogy mennyiért adnánk el nekik a gyereket. Miután mondtuk, hogy száz euróért vihetik, összenéztek, majd megköszönték, de elutasították az ajánlatunkat. Máig nem tudom, hogy túl sokat kértem, vagy valami másért gondolták meg magukat.

50