Csak a szót megtaláljam!" - A költő indulása ( )

„Csak a szót megtaláljam!" - A költő indulása (1901- 1906)

Kaffka Margit szűkszavú önéletrajzában ás személyes nyilatkozataiban pontos tájékoztatást ad írói indulásáról. Ezekből tudjuk, hogy húszéves korában kez­ dett kísérletezni az írással, népies versikéket „alkotott" Szabolcska Mihály és bal­ ladákat Kiss József hatása alatt. Közlésével Basch Árpád Magyar Géniusza avat­ ta íróvá 1901. május 12-én, majd a fiatal Osvát Ernő és Gellért Oszkár fedezte fel újra, midőn 1902. június 1-jén átvették a folyóiratot, amelyben elkezdték a Nyu­ gathoz vezető lapalapítási kísérleteket. A kezdetek bemutatásában az önéletrajz­ író Kaffka eddig megy, később azonban maga is szükségesnek tartja, hogy túl­ lépjen első irodalomtörténeti adatain és bemutassa Erzsébet Nőiskola-beli társait, akik „közdicsvágyból" titokban elküldték Basch Árpádnak addig kedvte­ lésből írt verseit. Kaffka azonban sohasem szólt arról, hogy bibliográfia szerinti első közlője a nagykárolyi Szatmármegyei Közlöny szerkesztője, Baudisz Jenő volt, akihez családja atyafiságos kapcsolatai révén jutottak el kéziratai. így első, nyomtatásban megjelent műve a Legenda, amelyet a Szatmármegyei Közlöny tett közzé 1901. április 21-én. A Magyar Géniuszban közölt Fényben csak a máso­ dik ebben a sorban.1 Önéletrajzában Kaffka Margit mégis hitelesen idézi fel in­ dulását, mert a nagykárolyi Közlöny nem tartozott ama vidéki lapok közé, ame­ lyek a kezdőket bevezethették az irodalomba. Mindenképpen szerencsés volt tehát indulásában, s a sors továbbra is kedvezett neki, amikor Gellért Oszkár vállalta, hogy verseiből kötetet állít össze, s annak kiadásához kiadót is szerez, így jelenhetett meg első verseskötete, a Versek 1903-ban a Lampel R. (Wodianer) kiadónál. Maga is bevallotta, hogy csak tizenegy kötet után tudta ésszel felérni, milyen nagy dolog történt vele, s milyen nagy köszönettel tartozik Gellért Osz­ kárnak: „Már vidéken jutott kezembe készen, csinosan, friss nyomdafestéktől il­ latosán az első könyvem; anélkül, hogy magam szedőt, korrektúrát, kiadót, kri­ tikust a szememmel is láttam volna." Egyik monográfusa, Fülöp László szerint Kaffka Margit „első versesköny­ vének korai közreadásával jóval megelőzte a nagy nemzedéktársak többségét... A jelentkezés koraisága azonban korántsem jelenti, hogy Kaffka líratörténetileg is ütemelőző szerepet játszó lírikusként lépett volna fel."2 Fülöp László azt is jól látja, hogy az Új Versek előtt a Nyugat nagy nemzedékének többi tagja is „átme­ neti" kötetekkel jelentkezett, a nemzedék fiatalabb hulláma pedig még csak a készülődés idejét élte. Kaffka a népnemzeti iskola és A Hét korszakában belül­ ről feszegette a falakat, kereste a maga szavait, s talán ezért lehetett könnyebb az indulása. Az új Ady felismerése azonban már a Budapesti Naplóban, s majd az Új Versek várása és befogadása átértelmeztette korai kísérleteit és irányt adott 103

önépítésének, miközben új-önmaga megteremtése sem lehetett célelvű folya­ mat. A végkifejlet visszakérdezéseivel ő is számolt, sőt, belső párbeszédében ő is visszakérdezett múltjára. „Az utolsó hat-nyolc év rohamos átújhodások és ér­ tékelrendeződések ideje" volt, írja Lesznai Anna verseinek méltatásában 1909ben.3 Később pedig e megállapítás személyes konzekvenciáit is vállalja. Amikor 1918-ban Az élet útján címmel kiadja régi és új verseinek válogatott gyűjtemé­ nyét, ciklusai elé mottókat helyez el, amelyekben megjeleníti egymásba épülő múltját és jelenét, valamint az önmitologizálást és neofitizmust egyaránt kikerü­ lő magatartás modelljét: „Szeretettel idézem azt az ifjúkort, mely kicsiny történe­ tek ártatlan pointjeivé rendezte az ösmeretlen élet örvényes véletleneit - a való­ ság hajmeresztőén oktalan logikáját. Mennyire szerettem az ilyen történetkéket, mily sokat mintáztam versbe könnyen és gyermeki örömmel! - De azokban az években még Ady nem zúgatta szavát és Babits nem tűzte új versei csudás aranyhímét. Sok mindenre mentség és magyarázat lehet ez... Hadd idézzem fel e naiv történetek nehányát s örüljek általuk is az új versművészet hihetetlen gyors virágzásán mert alig tizenöt éve íródtak és már úgy hatnak, mintha szá­ zadok hamuja alól kerültek volna elő... Mint ahogy vállalja az ember valamely múltját, mert megtagadni soha - csak túlfejlődni szabad." Kaffka Margit viszonyát a költészettörténeti helyzethez indulása idején hite­ lesen kifejezik első kötetének ciklusai és cikluscímei. A Búzavirágok népies dal­ csokorra utal, A társaságból az urbánus témákat és hangnemet jelöli, a Napkelet egzotikus meséket foglal össze - elfedve némiképpen, hogy azok többségükben vallási mitologikus történetek parafrázisai - , és végül az Ego sum az egyént szán­ dékozik megszólaltatni mint individuális érzések és korhangulatok hordozóját. Az emlékezések azt valószínűsítik, hogy ez a ciklusbeosztás Gellért Oszkár mű­ ve, bár a hozzá írt levelekben a fiatal költőnő időnként hozzászól készülő köte­ tének alakulásához. Tény azonban: a kötet anyagában benne rejlett ez a konst­ rukció és láthatár, bár többet ígér, mint amit keretez. Különösen az utolsó ciklus sugallja, hogy a leegyszerűsített és csak kívülről látott emberkép után meg kell jelennie az ember belvilágának és talán a polgári fejlődés felfedezettjének, az egyénnek is. A bizonyítást megelőzve máris lehűthetjük a várakozó olvasót: az induló Kaffka a tárgyiasítás és a szereplíra határait az Ego sum című ciklusban sem tudja nyitottá tenni a modern líra szubjektivizmusa felé. Az első bevallott ösztönző, Szabolcska Mihály hatása a Búzavirágok-ctidusban érvényesül legnyíltabban, Kiss Józsefé pedig főleg a Napkelet mitologikus balla­ dáiban. A kötet olvasója azonban hamar észreveszi, hogy a népies dal és balla­ da mind gyakrabban keveredik, ami az előbbi történetkéit drámaian tagolja, az utóbbit pedig románcossá teszi. S Kaffka mindkét műfajt konvencionálissá vált állapotában örökölte mestereitől. Már láttuk, Szabolcska a népies dalt egyre in­ kább az idealizált és idilli falu népnemzeti eszményének szolgálatába állította, Kiss József pedig a balladában mellőzte a legtávlatosabb motívumot, a lélektani ábrázolást, s megelégedett a szaggatott balladai szerkezet drámai hatásával, a sokszor deus ex machinára épített epikával, majd az egész műfajnak hátat for­ dított. Kérdés, mennyire maradt a fiatal Kaffka e konvenciók rabja, s meddig ju ­ tott el örökségének ösztönös átértelmezésében, esetleg megújításában. A Búzavirágok című ciklusból és a kötet néhány dalszerű darabjából az olvas­ ható ki, hogy Szabolcska példája elvezette ugyan Kaffkát a faluig, de nem felfe­ 104

dezésre ösztönözte, hanem csupán szerepeket kínált neki, amelyek igazodnak a kész díszletekhez és a népszínmű-alakok világához. A szereplíra persze objektiválhatja is a személyes élményt, ami gondolatot inspiráló távolságot teremthet az író és műve, valamint a mű és olvasója között. Szabolcska hagyatéka a sze­ replíra életképeiben és dalaiban nem igényli az egyéni élményt, eszményt sugall csupán, amely így gondolatilag és megnyilatkozási formájában egyaránt közhe­ lyessé válik. A fiatal Kaffka Leánykérése például Petőfi híres versének, A négyök­ rös szekérnek mintájára készült, s ugyanúgy hiányzik belőle az eredetiség, mint a rájátszás esztétikai hatása. Hasonló a sorsa a bordalnak a Pezsgődal című Kaffka-versben, amelyben egy Arany János-i reminiszcencia („Meg találnak hara­ gunni érte...") bukkan fel a rejtett idézés művészi hatásának kihasználása nél­ kül. A Felelet egy legény és egy leány évődése lehetne, ha szentimentalizmusa nem szüntetné meg játékosságát. Az Egy madár című dalban már felbukkan egy eredeti képzet, amely a magányos varjút az „elvonult bölcs" vagy a „boldogta­ lan száműzött" jelképével társítja, de ez is beépül a madárvilág tulajdonságai­ nak mechanikus felsorolásába, valamint a természet titkait kutató kérdések ba­ nalitásába. Kaffka első verseskötetének „legmintaszerűbb dala" a Híradás: idillikus falukép, érzelmesség és régies nyelvtani formák foglalata, amelyeknek azonban semmi közük nincs a művészi archaizáláshoz. Például: „És ihol, valahol /egy vi­ rágos ablak / Orgonavirági / Összebólogatnak. / S egy súgja a másnak: /- Csak halkan, csak lágyan, / Fehér lányszobába / fehérhabos ágyban / Pihegő leány­ nak." A Fényben pedig dal a dalról, amelyben egy pillanatra megszólal a figyel­ meztetés, hogy „a tavasz nem tart örökké", de a röpke árnyékot azonnal elűzi az „édes tavaszi reggel csillámos szőke napsugara". S végül a Vándorének nóta a nó­ táról, érzelmes, búslakodó vágyakozás a távoli kedves után. Szabolcska közvetítésével az induló Kaffka olyan szemléletet ismert meg, amely egyik kifejezője volt a korszellemnek. Ennek nyomára Komlós Aladár ér­ dekes gondolata vezet el bennünket.4 Ő figyel fel rá, hogy olyan elütő egyénisé­ geket, mint egyfelől Szabolcska és Gárdonyi, másfelől Heltai, összekapcsol valami, s ez a „kis méretek kedvelése". Az örökölt költészet pátoszát, az elérhetetlenségek kísértéseit tartja távol magától mindkét költőtípus: az egyik az idillikus hangulat, a másik az ironikus mosoly segítségével. A közelről látott népélet, a köznapiság és az egyszerűség költészetének frissítő hatása világirodalmi jelenséggé vált a Szabolcskával majdnem egyidős és egy időben publikáló Francis Jammes (1868-1938) életművében. „Önben megvan az egyszerűség bátorsága, ami ma­ napság a legnagyobb bátorság" - írta neki Gide. Jammes ezt a bátorságot abból a hitéből merítette, hogy „minden jó arra, hogy leírják, feltéve, ha természetes". De kortársai észrevették, hogy az ő egyszerű világát és alakjait az ironikusan na­ iv részvét könnyedségével és melegségével ábrázolja, s vidéki életképeiben és alakrajzaiban megjelenik a faunos érzékiség és a gyermeki egyszerűség keveré­ ke, valamint önmaga megmosolygása. Költészetéből tehát hiányzik világának provinciális eszményítése irodalmon kívüli célok szolgálatában. Kaffka Margit aligha tudatosan, de szelektálva használta fel, amit Szabolcska hatása közvetített számára: az ő népies dalaiban nem jelenik meg a falu politi­ kai eszményítése. Radnóti Miklós írja Kaffka-monográfiájában: „Termékeny ha­ tás nincs belső analógia nélkül, és ez esetben az analógia teljességgel hiányzik."5 Kaffkát nem személyes élménye tette Szabolcska és Kiss József követőjévé, ha­ 105

nem az iskolás gyakorlás szándéka, a kereső lélek óvatlansága a kész formákkal szemben. Erre utal első verseiben a költői közhelyek gyakorisága is. Mert a köz­ hely kényelmet jelent a kifejezésért vívott küzdelemre érett költő eszköztárá­ ban, s óvatlanságot a kezdő alkotó lélektanában - mielőtt felismerné, hogy a köl­ tészet önfelfedezés és önépítés is. Később Kaffka ugyancsak felismerte ezt, s egyidejűleg a népiesség modern lehetőségeit. Amikor Kosztolányi első verses­ kötetében paraszt tárgyú írásokra bukkan, méltatásában így emlékezik meg a maga népies korszakáról: „Egy empire-lélek, amely a saját szeme finom ködén át látja meg a nép fiát, van annyira jogosult nemde, mint azok a bundára hason­ ló, káromkodós, majd »jóízűen« beszélő és rozmaringos, háromosztatú kényte­ lenkedések, amelyeket e sorok bűnbánó írója követett el nagyon fiatalon." (Nyugat, 1908.1. sz.) A Szabolcskától örökölt népies dalforma már nagyobb szabadságot hagyott a századforduló induló költőjének. A népies mesterről is elmondhatta a kritika, hogy a népdaltól átvett gondolatritmus, az anekdotikus előadásmód a termé­ szetes beszéd ízét kölcsönzi a versnek, akárcsak a szabadon kezelt, „zökkentős" jambus. Kaffka is eleve szétfeszíti a dalszerkezetet, néhány esetben szokatlan ki­ fejezéseket használ, fesztelenül használja a jambust, s keveri az időmértékes és magyaros verselést. Névtelen kritikus kortársa mindezt még rovására írja: „Ér­ zése nem mindig találja meg a neki leginkább megfelelő kifejezést, olykor kissé zavaros, dalainak szerkezete gyakorta szétfolyik, nyelve, technikája pedig meg­ lehetős pongyola."6 Radnóti Miklós viszont az örökölt dalszerkezet szétfeszíté­ sében a költői fejlődés jelét látja. De a fiatal Kaffka eleve mentes lehetett Szabolcska népiességének provinciá­ lis és városellenes célzatától, hiszen első kötetében a népies dalciklust A társaság­ ból című „fejezet" követi, amelynek tematikája és hangneme vállaltan urbánus. Mondhatnánk, hogy ez a kezdőknél természetes gyors fejlődésben a második szakasz termése, csakhogy a városi motívumok és az aszfalton termett szavak versei egyidősek a szabolcskás dalokkal, vagy célzat nélkül váltogatják egymást 1901 és 1903 között. Ha igaza van Komlós Aladárnak, amikor Szabolcska és Heltai közös nevezőjét a kis méretek kedvelésében és az elérhetetlen dolgok pá­ toszának elutasításában találja meg, akkor természetesnek tekinthetjük Kaffka első kötetében a Búzavirágok és A társaságból együttélését. Korérzésében és világszemléletében azonban a kereső költőnő a bálványrombolók rokona. Bálványrombolóknak - Bíró Lajos kötetcíme nyomán - a fiatal Ady nevezete el az új Keresztelő Szent Jánosokat. Ezek - írja 1901-ben - „telekiabálták a világ fejét, hogy valaminek jönnie kell. Mi nem tudjuk, mi e valami... De várni nem tu­ dunk tovább... Bálványt rombolni... Az új keresztelők azért írnak, hogy megdöb­ bentsenek, hogy kétségeket támasszanak, hazugságokat oszlassanak, s bálvá­ nyokat romboljanak."7 S 1908-ban Ady megtalálja a bálványrombolás egyetemes hirdetőjét is: Nietzsche Frigyest, a „vitriol lelket", aki gondolataival „marja és eszi a régi aranyokat és hiteket", az „első nagy alkotót, aki rombolásával megal­ kotta" az új magyarokat és azok bátorságát is.8 Az induló Kaffka bálványrombolásának - érthetően - nem az új hit s az új or­ szág a tétje, hanem egy új életszín és új hangnem, amelynek vonzásába és taszí­ tásába került budapesti tanulóévei alatt, s amelynek költői kifejezéseivel mint pikáns ízekkel találkozhatott A Hétben, Kiss József, Heltai Jenő és Makai Emil 106

verseiben. A társaságból költője azok közé tartozott, akik ostromolni kezdik a pá­ toszt, a letűnő világ eszményeit, tagadják az irodalmi tabukat s harcukat a hét­ köznapi ember nevében vívják. Céljuk, hogy minél jobban elkerüljenek minden fennköltséget, és nyelvükben, modorukban, helyzeteikben, érzésvilágukban minél közelebb kerüljenek a hétköznapi élethez. Legtipikusabb eszközük az a lí­ rai naturalizmus, mely a nagyvárossá lett Budapest köznapi stílusával frissíti fel magát. Kaffka hamar felfedezi a városi élet színeinek új ingerét. Társaságban cí­ mű verse teljes egészében a társalgási nyelv szellemes alkalmazásán nyugszik. Az olyan kifejezések, mint a „Jó estét asszonyom!", „Az öreg urat láttam tegnap" stb., a szokványos költészet problémátlan komolyságának kikezdését szolgálták, akárcsak Heltai Jenő csúfondáros városiassága, s a szentimentalizmus eloszlatá­ sát segítették, mint Makai Emil iróniája vagy Kiss József költőietlen hősei és sza­ vai. A Szűzanyához című versben a társalgási nyelv alkalmazása már strukturális hatást kelt, hiszen ily módon a költőnek nemcsak a konvenciók világából kell ki­ emelnie a vers alakját, hanem a vallás mítoszából is. Ezt szolgálja az „Ön" és az „Asszonyom" megszólítás és a hétköznapi élet mozzanatainak felbukkanása: „Emlékszik? Köd szitált, permetezett, / Zúzos november-estén... Emlékezzék meg! Egykor, Júdeábán / Gonosz nyelvektül Önt is érte vád." A magyar lírában először Reviczky élt ezzel a stíluseszközzel, amikor gúnyosan, önözve szólította meg szerelmét. Később Heltai Jenő és Makai Emil folytatták az önöző hangot, de míg Reviczky mély keserűségének kifejezését bízta rá, addig ők az önözéssel a modern viszonyt jelenítették meg férfi és nő között. Nyilvánvaló, hogy Kaffka tőlük kapta az ötletet, de egyénien alkalmazta: ő az „emberi" szemlélet közvetí­ tőjévé tette. De a városi élmény Kaffka némelyik versében nagyobb helyet is követel. Fel­ tűnnek az újszerű képek: az elhagyott lány bánatának érzékeltetését az új kör­ nyezetrajz emeli ki a konvenciók szürkeségéből, s a „kába fényű kirakatok", a „sivár, gőgös ívlámpák", a „kávéházi füst", a „csúf, közömbös hétköznapi lét" fo­ galmazzák meg a fő lírai élményt, miközben maga a cím is a városi eredetről be­ szél (Aszfalt). A költő a romantika ellen küzd, s közben rátalál az új élet roman­ tikájára, melynek szentimentális páráját - rokon törekvésű kortársaihoz hasonlóan - „költőietlen" motívumokkal igyekszik szétoszlatni.

Egy kis szobánk lesz az emeleten... Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet (Este) Akárcsak Heltai, Kaffka sem felejti el megjegyezni, hogy szobája kicsiny. A Szűzanyához című verset nemcsak nyelvi ötlete teszi figyelemre méltóvá: feltűnően jelzi a bibliai téma felfedezését is, mely még végletesebb formát kínál bálványromboló „emberi" eszményeinek. Kaffka bibliai tárgyú műveinek min­ den sorából kiérzik, hogy a mögöttük meghúzódó, ihlető élmény már nem a val­ lásos áhítat, hanem a kísérlet izgalma: felkutatni az emberi viszonylatokat a mi­ tikus történetek mögött, leszedni a glóriát az alakok feje fölül, s lehozni őket koruk sarába-porába. Ez az élmény Magdolnában nem a megtérő bűnös és az is­ teni kegyelem példáját keresi: történetében a semmibe vett asszony és a méltó­ 107

nak elismert „férfivilág" megütközését látja s arra figyel fel, hogy Magdolnát egyetlen ember érti meg Jézus magukra maradt hívei között, a másik asszony, Mária (Magdolna). A bibliai történetek profanizált, emberies parafrázisai gyakran felbukkannak a századvég és a századelő egész magyar irodalmában. Reviczky (L.N.R., Mag­ dolna) és Komjáthy (Magdaléna) árnyaló motívumot lát benne, habár ők elsősor­ ban gondolati eszközökkel és közvetlen lírával fejezték ki „modern" mondani­ valóikat. Jelen van Ábrányi Emil Kálvária-ciklusában, Gárdonyi, Gellért Oszkár verseiben. Erdős Renée költészetében már a modern szerelem a bibliai témájú versek (Szamariában, Magdolna) alapélménye. (Mennyire jellemző a Magdolnakultusz!) Ignotusnak pedig néhány verse, több novellája és feljegyzése bizonyít­ ja, hogy Kaffkával teljesen azonos mondanivalók és érzelmi meggondolások fordították figyelmét a Biblia felé. Kilenc óra tájt című novellájában, mely finom pszichikai rajzot ad a kereszten függő Jézusról, az ember érdekli - szenvedései­ vel, kétségeivel. S a Péterből elég a nyitó mondatot idézni, hogy nyilvánvalóvá legyen a rokon törekvés: „Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hi­ deg éjszakában." Ezeknek a törekvéseknek közvetlen ösztönzőjük is volt: Renan, akit Ady Endre Pascal, Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Comte, Taine, Balzac, Stendhal és Zola között tisztelt.9 Ignotus egyik elmélkedésében nyíltan utal Renan hatá­ sára: „Oh, mindnyájunknak apja, Renan! Te keresztény pogány voltál." Más he­ lyen pedig aforizmába sűrítve az ösztönző gondolat lényegével foglalkozik: „Is­ ten fia, ki emberré lett, a szent szűz, ki tele van anyai szeretettel, vagyis drágalátosan magasztos kicsinyeskedésekkel, a szentek, akik az ember emberi mivoltának minden iskoláját megjárták, mielőtt az üdvösség felmagasztosultságába bevonultak: ők mind emberek, s nem idegen tőlük semmi, ami emberi.. ." 10 Renantól azonban Kaffka is, a kortársak is csak a keretet kölcsönözték; mindaz, amit ez a sajátos bibliaszemlélet felszínre segített, a polgári fejlődés légköréből született, a benne megnyilatkozható bálványromboló szenvedély a századelő új „felvilágosodásának" eszményeit szolgálta. Ezért tért vissza Kaffka olykor-oly­ kor a bibliai témákhoz egész életén át. Érdeklődésének azonban más forrása is volt. Bibliai verseket tartalmazó ciklusának címe (Napkelet), s a hozzá tartozó arab és hindu témájú írások (Madonna, Legenda) arra vallanak, hogy vonzotta az egzotikum is. Amint a Versek című kötet általános leírásából tudjuk, a Napkelet-ciklus balladák foglalata. Ezek valóban megszülethettek az egzotikum vonzásában is, hiszen a Kiss Józseftől örökölt műforma dekoratív díszletek között és kosztümökben ját­ szódó, mélyebb motivációkat nélkülöző, mechanikus drámai elbeszélések kiszol­ gálója. Radnóti Miklós Kaffka pályáján „stíluspróbálkozásoknak és menekülésjellegű egzotizmusoknak" minősíti ezeket, sőt a Színek és évek környezetében születő mitikus és misztikus novellákat is. De többletük azonnal megmutatkozik, ha figyelembe vesszük, hogy legtöbbször a nőprobléma megfogalmazásai. A Ma­ donna egy arab szolgaasszony tragédiájának bemutatása, aki a sejk fia helyett a maga porontyát mentené ki az égő sátorból. Mentené, ha a tűz el nem zárná előt­ te a kiutat. Áz asszony döntése nem igényel indoklást, mert az anyai szeretet mindenekfelettisége annál érvényesebb, minél nyilvánvalóbb. Az őt fogadó gyű­ lölet viszont a balladában hatásosan motivált. De miért kell meghalnia a szolga­ 108

asszonynak a fiával együtt? Talán van még egy nagyobb erő az anyai szeretetnél is? Vagy az üvöltő tömeg zárta el az asszony előtt a menekülés útját? Tény, hogy mozlim Madonna ő, a fájdalmas Anya, aki maga is áldozat. A cildus ugyancsak női sorsot bemutató mitikus balladája a Tó-mese. Modern kori mese ez a tó fene­ kén élő vízi legényről, akinek elkínzott leányszívekből van megvetve az ágya. E vízi Don Juan tragédiája az, hogy végül olyan leányba szeret bele, akinek már nincs szíve. Nagyon vonzódhatott Kaffka a történethez, mert - ugyancsak 1901ben - egy rövid versben (A játékszer) is feldolgozta, amelyben a már néven neve­ zett Don Juan törött szoborként kapja meg kiszemelt áldozatát. A mitikus balla­ dák között a leggondolatgazdagabb a hindu Legenda, amelyben a Brahma által teremtett lelket az ős-gonosz Átok kettémetszi, arra kárhoztatva a fél lelket, hogy örökké keresse önnön párját. A lélek egysége maga az Éden volt, a Legenda tehát az Éden elvesztésének tragédiáját idézi fel. De vajon nem ösztönözte-e az írót a mitikus hindu mese áttöltésére a 19. és 20. század fordulóján a kor melankolikus gondja, a lélektől lélekig vezető reménytelen út gyakori felpanaszlása is? Mert a mű másik sugallata, amely a szerelemben egymást kereső emberekkel azonosíta­ ná a kettészelt lelkeket, bizonyára csak a példázat szintjén indokolná a mitológiai anyag modern felhasználását. Persze az egzotizmusokon és a példázatokon csak akkor jutnának túl ezek a mitikus balladák, ha valamely bonyolultabb közlésmód többértelművé tenné őket. A dialogikus hatástörténeti szemlélet számol azzal, hogy a bibliai és keleti mitikus mesék Kaffka indulása idején a szecesszió modell­ jei, amelyeknek átértelmezett ábrázolásával a művészek és írók egyszerre fejez­ hették ki törekvésüket az autonóm alkotására, a dekorativitás révén a mimézis­ elv feladására és a nyugtalan korérzés megfogalmazására. Kaffka későbbi szecessziós művei bizonyára olyan belső párbeszéd lenyomatai, amely a Versek Napkelet-ciklusában kezdődött el. A bálványrombolás lendülete azonban egyáltalán nem derűs életszemléletből táplálkozik, mint ahogy energikussága alapján vélnénk. Ha jobban széttekin­ tünk akár Kaffka, akár jövőt építő kortársai műveiben, hamar észrevehetjük, mennyire keveredik ez a szenvedély a dezilluzionizmus fásultságával. S innen már csak egy lépésnyire van a szkepszis, a közöny, a pesszimizmus. Az író csak addig tudja fölényes iróniával vagy agresszív mosollyal szemlélni a világot, amíg csupán a részleteknél időzik egy-egy pillanatig; a kutatóbb tekintet mé­ lyebb és keserűbb vívódásokhoz vezet. A századvég és a századforduló jobbat akaró töltője egyre inkább veszni látja eszményeit, hiába keresi a jövő biztatását a társadalomban, s előbb-utóbb tudomásul kell vennie, hogy kivételességével, egyéni „hősiességével" csak individuális feloldást talál, amely a gondok társa­ dalmi vagy egyetemes természetének tudatában ugyanúgy kétségbe ejti, mint a tehetetlenség. Lázadása így fonákjára fordul, s keserű világgyűlöletbe torkollik. Marad számára a gyötrelmes viaskodás, az álomba menekvés nosztalgiája. A századforduló magyar irodalmának uralkodó „világérzése", „élethangula­ ta" a pesszimizmus és az, amit „az élet álom" közkedvelt kifejezésével jelöltek. Legkorábban és legprogramszerűbben mindkettőt Reviczky foglalta művekbe. Amikor Kaffka útnak indult az irodalomban, ő volt az ország egyik legnépsze­ rűbb költője: népszerűsége „a szomorúság varázsának győzelmét" jelezte. Kaff­ ka emlékező írásaiban Reviczky hatására nincs konkrét utalás, s az is valószínű, hogy az Erzsébet Nőiskola tananyagában nem emelték ki a népies nemzeti irány 109

irodalmi ellenzékét. Mégis a pesszimizmus és „az élet álom" világérzése bizo­ nyíthatóan megérintette az „iskolás" verseket író Kaffkát is. Már első verseskö­ tetében ilyen címeket olvashatunk: Nem hiszek, Közöny, Kétség. Egyre többet idő­ zik a fáradt emberek világában. Szavai még a konvencionális kifejezés rabjai, de szeme már újszerű „tragédiákon" akad meg: hősei már sem örülni, sem fájni nem tudnak (Találkozás), várják a józan, szürke, szomorú, csupa köd, hideg reg­ gelt (Nem hiszek), s úgy érzik:

jön-megy a nappal, az éjjel. S nem jön vele vágy, soha terv, soha kétely, Nincs mire készülni öngyilkos hévvel. (Méh-történet)

Közöny című versében „gyötri a csendet fuldokló ütem", a soha előbbre nem lé­ pő óra. A Vágyak tépelődő hőse már csak a csillapító csendben bízik: „Itt csak va­ lami néma, tompa bú van / És béketűrő, mélységes magány". Innen nincs kiút, csak behunyt szemmel várni az idő elmúlására s rábízni mindent a betemető időre. Ebből a pesszimizmusból a fiatal Kaffka a csak azért is hitével remél kitör­ ni, mint a Pogány imádságban:

Nagy Istenek! Elég a csendből! A béke megfullaszt, - beteg vagyok. A sok, közönytül terhes, lomha évet Vegyétek vissza! Másnak engedem. Csak egy napot! De gyönyörbe temetve, Vagy villámfényes ünnepet nekem!

Itt azonban a konvencionális eszközök és frázisok arra vallanak, hogy a lázadó indulatnak nincs fedezete. Ez a vers ugyanúgy a szereplíra terméke, mint a né­ pies dalok, ezért nem képes egyéni gondolatot vagy érzelmet szembeállítani a kétellyel, a bénultsággal vagy a tehetetlenséggel. Népies versikék és balladák, városi élmények és nyelvi naturalizmus, „közna­ pi" eszmények és bálványrombolás, pesszimizmus és álombamenekülés: ezek tehát az induló Kaffka költészetének rétegei. Magukon viselik a kifejezésért, a szóért, az önálló hangért folytatott küzdelmek természetét, de nemcsak a költő „iskolás" gyakorlása, tájékozódása és kísérletezése fejeződik ki bennük, hanem a kor társadalmi és szellemi légköre is, amely közvetve vagy közvetlenül hatott rá. Számára mindennapi élmény volt, ami az utókor tudatában frázis: az átme­ netiség a társadalomban, az életformákban, az erkölcsökben, a gondolkodásban és művészetekben. A városi-polgári irodalom, amely az induló Kaffkát a nép­ nemzeti hagyományból kivezette, maga is alakulóban volt, az 1890-es és az 110

1900-as években vívta belső és külső harcát a létért. S maga is lázadni akart: ki­ törni a „történelmi osztályok" konzervált eszményeinek szorítójából, harcot in­ dítani a magyar irodalom gondolati és költői elkorcsosulása ellen. Az irodalmi forradalom első nemzedékének tagjai Kaffka sajátos életútja nélkül is ugyanide találtak, hiszen Móricz Zsigmond induló éveinek lehangoló élménye az egész nemzedéké: „Nem volt semmi, de semmi célkitűzés a magyar irodalom köztu­ datában, nem volt benne az, hogy szabad valamit keresni. Minden gondolat, amit nem Beöthy Zsolt körvonalazott népnemzeti határaiban, minden rím és szókö­ tés, ami még nincs benne Négyessy Poétikájában, erőszakos forrongás volt a fi­ atal író számára... És ahogy én: úgy ültek akkor vihar előtt a fulladt szélcsönd­ ben a jövő madarai... Ady Babits."11 Amint láttuk, a Kertben újszerű lírát szólaltat meg, de a fájdalmas sikolyt még a „lélekharang" szavával társítja. A Vágyak és a Pogány imádság a keserű „világérzés" első megfogalmazásai közé tartozik, ugyanakkor Petőfire emlékeztető „legényes" felkiáltásokkal akar hatni, s a tépelődő Kétségben is még „regfuvalom" száll a vers hőse szívére. Móricz Zsigmond jól látta az irodalmi forradalom előtti évtized modernségé­ nek természetét, amikor az új rímeket és szókötéseket is erőszakos forrongás je­ leinek látta. A fiatal Kaffka Margit is az ilyen mikro-strukturális elemek alkalma­ zásában távolodott el a konvenciótól. Költői szótárát - a már említett városi kifejezések mellett - olyan szavakkal gazdagítja, mint a „testvérgondolat" vagy a „futószerelem". Még bátrabbak szópárosításai különösen a megszemélyesítés szolgálatában: „feltükröző nap", „feljáró kósza lélek", „babonás víz", „csendet gyötrő fuldokló ütem", „reszkető, ijedt kis mutató" és „testetlen árnyak". A Kert­ ben pedig teljes egészében a megszemélyesítések és képzetösszevonások révén indít el olyan asszociáció-sort, amely többet sejtet meg, mint a fő téma: a férfi szívében haldokló asszony.

Valamiért ez a sok rózsa Úgy összeborzong, megremeg, Könnyelmű, tarka violák is Egymásnak csendet intenek. Csitul a szellő, - lábhegyen csak Kímélve, búsan közeleg. Ott benn, - elgyötört némaságnak Kél hosszú, panaszos jaja, Majd vergődő sikolyra válik

Ez a stíluseszköz majd Kaffka impresszionizmusát szolgálja, akárcsak a hátrave­ tett jelző: S egy férfi állt a fák alatt, Fehérruhás, komolyszemű, szelíd" (Magdolna) 111

A ritmikában egyelőre megelégszik Szabolcska és Kiss József vívmányával, a jambus olykor szabálytalan alkalmazásával, valamint az időmértékes és magya­ ros verselés szimbiózisának kihasználásával. Ami feltűnőbb az induló Kaffka verseiben, az az enjambement felbukkanása, mely a vers és az élőbeszéd köze­ lítése révén találkozik azzal a hatással, amelyet a városi költészet vált ki, midőn a köznapi életet szólaltatja meg. A konvenciók követése és a részeszközök modernizálása között Kaffka Mar­ git legnagyobb sikere a Pétiké jár, amely nem tartozik a kísérleti versek közé. A Versek kötet kísérletei érdekesek, izgalmasak, sejtetik a halmozódó új energiá­ kat, de majd mindig érezhető rajtuk a külsődleges, irodalmias ihletettség: a lé­ lek felszabadításának erjesztői csupán, a lélek még nem mutatkozik meg ben­ nük. A Pétiké jár lírai mondanivalója nem készteti ilyen próbákra a költőt, s így, - ha hiányzik is belőle a kísérlet izgalma, többet nyújt a művészi megvalósulás öröméből. Ebből azonban nem következik, hogy a Pétiké jár kívül esik Kaffka költői kibontakozásának folyamatán. A kísérletek higgadó eredményei itt is hat­ nak, de belesimulnak a költő szerény élményébe. Nincs benne tüntető bálvány­ rombolás, stílusa nem él a kor nyelvi naturalizmusának pikáns ízeivel, de a min­ dennapok apró, emberi érzéseinek melege árad belőle, s beletartozik a kor lírai honfoglalásának új tartományába: a női lélek szólal meg benne, amiért Kaffka küldetett. A téma iránti korabeli nagy érdeklődést jelzi, hogy más helyen is rátalálunk felbukkanására. Bóka László figyelt fel rá, hogy 1903-ban - tehát a Pétiké jár ke­ letkezésének évében - gyermekkori emlékei között Gárdonyi hasonló életképet idézett fel Bródy Sándor folyóiratában, a Jövendőben: Árpád öcsikém már csaknem kétéves volt, mikor járni kezdett. Két botot fo­ gott a kezébe, s azzal indult meg. - Lassan, lassan, okosan! - mondogatta apám. S mindnyájan mosolyogva és örömmel néztük a gyermek első támolygó lé­ péseit. Körül ültünk a szobában, egymástól jó távol, s Árpádot tárt karokkal hív­ tuk. Anyám is kapásra kész kézzel kísérte hátulról. Olyan volt ez, mint egy örömünnep. Másnap, hogy apám nem volt otthon, Árpád folytatta a gyakorlatait, de me­ nés közben mindig mondogatta: - Lasszan, lasszan, otosszan! Most is látom, most is hallom. (Lassan, lassan, okosan!)

Kaffka a maga versének élményi alapjáról ugyancsak beszámol, éspedig aka­ ratlanul, több évvel a Pétiké jár születése előtt egyik, 1898. június 25-én kelt Hedda-levelében: „Mit írjak még? Az Anna néni kislánya, akiről tavaly ilyenkor ezen a szent helyen (egy tükrös konzolasztalnál) írtam meg »mint normális gyerekről« a hivatalos jelentést, - ma vagy tíz lépést egészen önállóan tett e föl­ di téreken. Kis bolond jószág: ő csak tíz lépéssel jutott előre azóta - én mérföl­ deket megjártam göröngyös és mégis olyan konvenciós és ostoba módon leta­ 112

posott utakon."13 Ez az eredeti élménylejegyzés talán még izgalmasabb vers csí­ rája lehetett volna, mint a Pétiké jár. A Versek összképe, rétegeinek, motívumainak és hangnemeinek kialakulása azt bizonyítja, hogy Kaffka felhajtó ereje személyes kultúrájában, s korának irodal­ mában és társadalmában nem volt elég a Nyugatot megelőző modernség meg­ haladására. A polgárság nem tudta kivívni a teljes korszakváltást, irodalmi irány­ zata egyelőre nélkülözte az irodalom- és világfelfogás új, korszakalkotó eszményét, valamint az életművében sorsát is megfogalmazó nagy egyéniséget. A városi irodalom polémiái hangosak, de - ahogy Ady írta - Magyarországra a 20. századelőn még csak az ideák érkeztek el, a „dolgok" még nem. Kiss József is így emlékezik vissza A Hét huszonöt éves jubileumán: „Sokszor szerettem volna odakiáltani, mikor a nagy kurázsinkat magasztalták és félelmetes harckészsé­ günkről dithirambusokat zengtek: szemfényvesztés az egész! Ti azt hiszitek, hogy én vad oroszlán vagyok, pedig én csak Zuboly vagyok, a takács!" S ez a ma­ gatartás írói szemléletüket is megszabta. Hasonlatosak lettek a kor kedvelt „regi­ onális" íróihoz, akik az ország egy részének különös vonásaival elégítették ki az újra vágyó igényeket. A Hét pár excellence írói ismerték a városi élet sajátos szí­ neit, észrevették koruk köznapi tragédiáit is, de mondanivalóikat nem tudták a nemzeti és egyetemes élet távlatába emelni. A szintézist majd Ady teremti meg, aki látja, hogy a „városos" Magyarországnak kell eldöntenie, „mert csak ő dönt­ heti el a demokrácia, a kultúra - ha úgy tetszik - a magyarság sorsát". Kaffka Margit nem volt korszakot indító íróegyéniség, s önmaga nem tudta áttörni a századforduló modernségének határait. De fogékony lélekkel figyelte korát, s amikor szerveződni kezdett az irodalmi forradalom, rokonszellemet sza­ badíthatott fel benne Ady és a Nyugat. Második verseskötete és a környezetében született versek már ennek a készü­ lődésnek a dokumentumai. Az 1904 és 1906 közötti három év termését mutatja be, s 1906-ban jelenik meg az Athenaeumnál Kaffka Margit könyve címmel. A ki­ adó neve rangot ad, a kötet címe pedig szerzője öntudatosságáról tanúskodik. A Kaffka Margit könyve cím azonban mást is sugall. Talán még benne van az amatőrségből éppen kinőtt szerző romantikus önfelfogása a költőszerepben, vagy már ennek ellenkezője, a vers modern összekapcsolása az alkotó szubjektumá­ val is. Tény, hogy ez a második verseskötet a Versek bevallott folytatása, amit az első pillantásra a cikluscímek megismétlése jelez. Pontosabban: a ciklusrend megismétléséről beszélhetünk, mert a költő a címeket olykor átkeresztelte, más­ kor pedig a megtartott régit ironizálta - bizonyára akaratlanul - a hozzákapcsolt új témákkal, szemlélettel és indulattal. A társaságból cikluscímet felváltó Élet im­ már többet ígért az urbánus motívumok és nyelvi jellegzetességek költői felhasználásánál, s a megmaradt Búzavirágok kontrasztot alkot az új ciklus antiidillikus történeteivel és életképeivel. Itt sem tudott azonban Kaffka orientáló címet adni mitologikus versegyüttesének: a Messziről legfeljebb földrajzilag tágabb ér­ telmű, mint a régi Napkelet. Az egész kötet címe pedig csak akkor fejezheti ki a középpontba állított szubjektív költői ént, ha mögötte a versek egész világa, po­ étikai indítéka és létezésformája fogalmazódik meg. A Kaffka Margit könyve sejt­ jei már kezdenek kicserélődni, de új organizmusokat még nem alkotnak. A Versekre leginkább emlékeztető Búzavirágok-ciVlus új „sejtjei" a társadalmi feszültségek és köznapi tragédiák felvillantásai, valamint az elkomoruló életké­ 113

pék. A Sakkmatt még kedélyes csattanóval végződő anekdota a szerelem hatal­ máról és a nagyapa zsörtölődéséről, aki a vendég fiatalemberben többre becsüli a sakkpartnert, mint az udvarlót. De A vadasi erdő, az Őszi szántás után és A kas­ télybeli lányról már „egyperces" társadalmi drámák a falu erdejének kisajátításá­ ról, a szegény falusi szépleány kiárusításáról és a grófi fattyú leány anyjának el­ űzéséről, hogy ne emlékeztesse az előkelő családot az örökös eredetének szégyenére. A Hírekben és a Történetben pedig a Kiss József nyomán felfedezett szegény zsidólányok sorsa jelenik meg egy-egy pillanatra: az egyikből pesti dá­ ma lesz a szerelem feláldozása árán, a másik az amerikás magyarok útját járja végig, a kifosztottak haláláig. Konvencionális műnépballadák ezek, konvencio­ nális hősökkel és helyzetekkel. De abban különböznek elődeiktől, hogy konkrét korjelenségeket is bemutatnak a konvencionális keretek között. Akárcsak a Ro­ dostóbán, amelyben egy aktuális esemény, a Rákóczi hamvainak hazaszállítását kísérő teátrális ünnepség keltette fel újra a bálványromboló indulatot. Tovább él Kaffkában a kor világhangulata is: a kétely, a pesszimizmus, „az élet álom" közérzése és a lázadás indulata. E témakörben a lírai hős nem ismeri az élet, az üdv, vagy a halál feszültségétől „ígéretes" csendet, de ismeri a mozdulat­ lanságot, amelyben „várni sincs joga" (Csend). Úgy érzi, „házát nem építhette fel", az életígéret „letiport, korcs magvak szemetjeként" hull a sárba, s a titok megfejtését csak a haláltól várhatja (Temetés). S ezt az álom hozhatja el, a földi létből csak ez lehetett „szép... a torz valót jobb be se várni" (Egy sírra). Ez a két verscsoport arra enged következtetni, hogy a fiatal Kaffkára nem­ csak az általános korhangulat hatott, hanem az a társadalmi elégedetlenség és feszültség is, amely Magyarországon a 20. század első évtizedének közepén a hosszan tartó parlamenti és kormányzati válság, a százezres munkástünteté­ sek, a parasztmozgolódások és a társadalmi szerveződések nyomán kialakult. Persze, mindennek a megnyilatkozását az öntörvényű irodalomban egy nem célelvű lelki és tudati folyamat segítheti, amelyben a felszabadulás a konven­ ciók alól, valamint az új irodalmiság, új irodalomfunkció, s ezen belül az egyé­ ni stílus és a tárgyból születő művészi létforma felismerése egymást feltétele­ zi. Ezért a korproblémák megfogalmazása a gondolati műfajokban hamarabb megszülethet, mint a művésziekben. De ha kételkedünk is az elméleti előfel­ tevések érvényében, Kaffka példája maga válaszol konvenciók között szoron­ gó első társadalmi-költői kérdésfelvetéseire. Ezekkel egy időben születtek ugyanis első publicisztikai írásai is, amelyek azonnal szembesítik a radikális társadalmi programokat és az irodalom szerepvállalásait. 1905-ben írta a Virágfakadásban: „A »meglevő rend«, mely minden korban a természeti erők erejével hatott, és míg uralmon volt, keményen sújtotta az ellene támadókat. Ám a me­ rész és leigázott áldozatok vitték előbbre a világot... Mindennek eljön az ideje és Jerikó falai összeomlanak, ha előbb sok-sok időn át magától hámlott, ereszke­ dett a vakolat. Ebben is lehet valami! De a dolgot mégiscsak negyven esztende­ ig csinálta Mózes a pusztában - haragtól és szenvedélytől lihegve, villámok, mennydörgések között. - És hát mondja valaki, hogy Rousseauék nem siettet­ ték a forradalmakat." 1906-ban pedig így folytatta A Hétben: „Kedves jó uraim, a romantika immár menthetetlen. A selmeci szende Góliáthok, akik proletárnak születtek, megmozdultak, és keresni kezdték igényeiket az államon és a társa­ dalmon." 114

De hiába számol le a fiatal költő a társadalmi illúziókkal és idillel, s hiába is­ meri fel az új korproblémákat, emberképe nem lehet teljes, ha társadalmi és tör­ ténelmi dimenziói mellett nem tudja megközelíteni lelkét és metafizikáját. Erre a Nyugat úgy kérdez vissza, hogy a nemzeti klasszicizmus tárgyias örökségével szemben előhívja a szubjektív válaszkísérleteket, a lélek megszólaltatását és a valóság átélt képeinek közvetítéseit. Az önmagát kereső fiatal költő világhangu­ latain túl érzelmi életében találja meg először azt a tárgytalan létezészónát, amely bensőbb önmagához mint szubjektív lírai hőshöz elvezeti. Ezért fejlődé­ sében megnövekszik szerelmi lírájának szerepe. Igaz, neki is, mint a modernsé­ get megelőző korszaknak, fel kell ismernie, hogy a retorika, amely a nemzeti klasszicista tárgyiasság első reakciója volt, az érzelemkifejezésnek csak illúziója. De a retorika mögött lehet bátor önszemlélet, vágyak, csalódások, esendőségek, megalázások és megalázottságok bevallása. Második verseskötetében Kaffka Margit itt áll: tárgyatlan érzelmek és retorika között. Láttuk: miskolci korszaka volt az ő Sturm und Drangja. Viharos lányság után menekülés egy házasságba, majd hamar egy elszánt szerelmi kapcsolat, s a kor­ szak lezárásaként az anyaság érzésének megismerése, felelősségének vállalása. Egyidejűleg pedig nehezen kiküzdött önálló női státuszának őrzése, aminek gondját felfokozza az irodalom hívása, az önkifejezés keresésének lelki energiaigénye. Földes Anna nyomán életrajzában már megfigyelhettük, hogy Kaffka Margit szerelmes versei többségükben fájdalmasak, zaklatottak vagy rezignáltak. Egy­ szeri érvényű személyes okot már találhatunk e hangulat kialakítására, itt és most azonban az a kérdés, hogy a szerelmes versek - akár boldogak, akár fájdal­ masak - mit mutathatnak meg az ember korábban rejtett világáról, létéről - im­ már függetlenül attól, hogy reagál-e avagy nem a környezetre, a konkrét hely­ zetekre. A szerelmes társ az önmagáról tudó életben is az egyes ember kiegészülése, a semmit közvetítő magány megszüntetője. A költészet ebben a kapcsolatban létmodellt lát, a félelmetes magány elűzésének és a teljes életnek a lehetőségét. Ez a kapcsolat feloldhatatlan ellentmondásával együtt a lét-tudatban magába ol­ vaszthatja a szabadságot, társadalmasított formájában pedig örök küzdelmet folytat vele. Kaffka szerelmes verseinek lírai hőse átéli a teljességet ígérő szerel­ met, amely kinyitja a nagyvilág kapuját és alkotó erővé válik (Hu-ro-ki, Este). Majd szembe kell néznie azzal, hogy a mindenért a semmit kapta cserébe, s el­ fogadja immár a teljesség helyett a menedéket (Vallomás, Madársors). S végül megismeri az anyai érzést és felelősséget, amely azonban az ő sorsának rende­ lése szerint nemcsak a teljesség gazdagítója, hanem létparancsra hozott áldozat is (Lackó, Bölcsődal). Az elemi érzések egyelőre harmóniát teremtenek a létezés eme antinómiái között, de az ugyancsak elemi élet elsodorja a harmonikus per­ ceket, újjáéleszti a vágyakat, felerősíti az emberpár evilági (társadalmi) gondja­ it, amelyek ugyancsak egy élet dimenzióihoz tartoznak. E folyamat végpontja pedig a vegetatív élet könyörülete: a fáradtság, a rezignáció (Elet). Ezekben a versekben az érzelmek már kitörtek az idillből, de még nincsenek saját szavaik. Retorikusságuk patetikussá teszi őket, egyéni tartalmaikat belefullasztja a kifejezés közhelyeibe, s hitelesítésük nem is célja. Legkirívóbb a Madár­ sors befejezése, amely költészettörténeti közhellyel zárja le a hullámzó, elvágyó­ 115

dó vagy lázadó érzelmek felvillanásait: „Nekem verdesnem kell a börtön abla­ kát." A versek szabályos ritmusa, erős rímei a sorok végén mintegy felzengetik a retorika deklamációját. Kaffka szerelmes verseiben is a stilisztikai mikrostruktúrában merészkedik el legtávolabbra a konvencióktól. Az Élet nem egy sorában a megszemélyesített természeti képek nemcsak a stílusban jelzik az impresszio­ nizmus hatásait, hanem a világszemléletben, a pillanat megállításának vágyá­ ban is:

... Nyurga, fiatal füvek Reszketve, ámulva még rejtegették Szerelmüket a naphoz. Oh, azt a percet, rémülten iramlót, Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve Is marasztani nem lehet az álmot...

(Figyeljünk a merész enjambement-ra is.) Kaffka szerelmi lírája legérvényeseb­ ben a Hu-ro-kiban találja meg a maga művészi létformáját. Kaffka ezt a verset 1905-re datálta, de - életrajza szerint személyes okból - csak 1908-ban közölte először a Nyugatban. Ebben a műben már strukturáló szerepet tölt be az impresszionizmus, amely egybeépül a rokon szellemű szecesszió hatásával. Te­ le van képzet-összevonásokkal, amelyek dekoratívvá teszik a stílust, és egyben a lelket, a mosolyt és a végzetes szerelmet megjelenítő asszociációs sort indíta­ nak el. Maga a vers japán festmény a tengerről és fő alakjáról, az európainál stilizálóbb japán művészet eszközeivel. De benne van a szecesszió vonzódása is a megidézett formavilághoz: a fő alak apró mosolya, az ennek hasonlatában meg­ jelenő „rajzos, nyugtalan selymek", az „idegen ábrák", a „finom ösztöngondo­ lat", majd a „cseresznyevirág-szerelem", a „lampionos tavasz-alkony s a pici cso­ dafák" kiemelkednek egy-egy imitáció szerepéből, s modern, európai és individuális érzelmek költői létformájának megteremtését segítik. Míg a sze­ cessziós festők a dekoratív, kígyózó nőalakokban jelenítik meg a titokzatosságot és a végzetet, itt a költőnő a férfiba vizionálja bele, amit a szerelemtől vár - a mélységet, a titkokat, a finomságot, a lávaláng hőségét - , s amivel a maga sorsá­ ban számol: a vihart és a halált. A Hu-ro-ki tehát egy művészetnek álmodott élet verse, s a meggondolás nélküli szenvedélyé, amelyben találkozik az egyén kö­ töttsége és szabadsága. A Hu-ro-ki publikálása - születése után három évvel - felvetheti a kérdést, hogy vajon szervesen kapcsolódik-e a Kaffka Margit könyve versegyütteséhez. Az utókor filológusának gyanakvása azonban azonnal megszűnik, amikor ta­ lálkozik a kötet záródarabjával, a Násszal. Ebben még mélyebb hatással és na­ gyobb versszervező erővel érvényesül a szecesszió hatása, mint a japán világot idéző szerelmes versben. A Nászban ugyanis a szecessziós hangulatot és mo­ dern költőiséget nemcsak a stíluseszközök közvetítik, hanem a misztikus téma és a stilizált történet is. A különös kompozíció középpontjában egy kastélybeli 116

néma asszony áll, aki mintegy holdkórosan kilibben az éjszakai parkba és kön­ tösét ledobva szerelmeskedik a holddal. A vers epikus eleméről aligha lehet töb­ bet mondani, mert az feloldódik a hold, a kert és az asszony megjelenítésének jelzőiben és társított képeiben. Tehát az epika nem lírával keveredik itt, hanem önnön stílusába költözik át, miközben eleve nélkülözi tárgyiasságát, hiszen nem a realista hitelesség tartja fenn, hanem misztikájának belső logikája. így már a holdas éjszaka megjelenítésében egyszerre érvényesül a látvány impresszionis­ ta rögzítése, a vágy felhalmozódása és a rontás bűvöletének hatása: „A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva /S a remegő, szomjas virágbibékre/Mostpereg le a himpor lágyan. / ...a fehér ködudvar / Mint a vágy gyűrűje, ... Úgy feküszik. Sápadt boszorkafény / Csak árad.. az asszony megjelenésekor „a holdfény megreszket", az asszony meztelen testét előbb köntöse hajladozó virágmintái ölelik, s azután" rávillan a fény „ittas ujjongó csókkal"; „a nász után... csend! / Kék pára száll fel egy urna száján", s az asszony „révedezőn, törötten" és „roskadón" megindul, vonszolja vissza testét a kastélyba. Alakja pedig mindvégig valóságos szecessziós festmény: sápadt homlok, vonagló ajak, imbolygó, meg­ nyújtott vonalak, hosszú köntösén „halovány íriszszel, hajladozó liliomokkal s karcsú szárakkal". A misztikus elbeszélés többlete ebben a megjelenítésben van: a szecesszió által kedvelt titokzatosság és érzékiség dekadenciával keveredik ál­ tala, amely a perverz vágykiélést a rontás éjszakáján valami nem evilági érzés­ sel társítja. A Nászt a szecessziós stilizálás már eltávolítja attól a költészetfelfogástól, amely képtelen volt az ember többdimenziós kifejezésére, de a feltáruló belvilág meg­ szólaltatását artisztikus közvetítőkre bízta. A szépség és a művésziesség kultusza itt még közvetlenebb ösztönzője a versnek, mint a megszólalásra váró lélek. De Kaffka Margit még a Nászban megfogalmazott költészetfelfogásig és szub­ jektivizmusig is csak úgy tudott eljutni, hogy tovább kellett lépnie azon az úton is, amelyen a mitikus balladákban eljutott. A Bethániábm Jézust olyan szelíd lá­ zadónak mutatja, akinek meg kellett küzdenie az ósdi konoksággal, a gőggel, a kővé vált komor törvényekkel, valamint a magánnyal és a fáradtsággal, s aki a köznapok gondjai között reménykedő nők szeretetében avagy szerelmében ta­ lálhat teljes együttérzést, a Prometkeusban pedig a forradalmár örök metaforáját alkotja újra, amely mögött a felszabadításra vágyó szenvedő ember ugyanúgy megjelenik, mint a gyáva megfutamodó, aki valóban méltóvá lett az elnyomó főistenhez. S a ledöntött lázadó isten számára nem marad más, mint önnön kín­ jainak tudatos elviselése, s az erőt adó kérdés: elbírja-e a kínokat Zeusz, ha majd az ő kezéből is kisiklik a jogar.

Nem ijedek meg! Láttam, villámaid hogyan születnek Ama nagy forradalmak ősméhéből, Miknek Te korcs-szülötte vagy. Fattyú-király! Eljön még az időd, Egyszer nagyobbat lendül majd karod, Mintsem akarnád

117

Persze, e mitikus versek még példázatok, ha már megszabadultak is a ballada merev és mechanikus dramaturgiájától. A szabadabb versszerkezetek, a külön­ böző hosszúságú sorok és a váltakozó ritmusok többet kifejeznek a költő egyé­ ni érzéseiből, mint az egyébként jó szándékú eszmék sugallata a mítoszok hőse­ inek felidézésével. Kaffka ezt bizonyára már sejti is, mert egyik úgynevezett „gondolati" versé­ ben a fő téma mellett - amely az Élet születése - ars poéticai motívumok is meg­ jelennek. Itt a patetikus hangnemet és a régies grammatikai formákat friss jelzők és jelzőhalmozások oldják. S miközben a vers hőse az élet születésének titkával küszködik, az új stíluseszközök révén a lelket megszólaltató költészet titkához is közelebb jut:

Agyamba' lázasan fonódik-bomlik Száz új kötés, száz lenge kapcsolat... Lényeget sejtve a külső alatt, Már oly közel! Csak a szót megtaláljam! (Egy hajnal)

Máshol pedig Kaffka az álom és az ébredés közötti lelkiállapotot akarja felidéz­ ni, s ennek megfogalmazásában sejteti meg a maga költőiségének határhelyze­ tét. ...már-már foglya lévén A lomja tudatnak a lét peremén Ám bomladozásuk szörnyű serény, E tarka lidérchad, - de megkötöm én! Itt fogtam a szót... ám értelme felén! (Reggel) A kortárs kritika sikeresebbnek látta Kaffka Margit költői indulását, mint az utó­ kor irodalomtörténet-írása, amely a hatástörténeti folyamatban mérlegeli a kon­ venciók és az önmagát kereső egyéniség dialógusát. Már a Verseknek meglepő­ en élénk kritikai visszhangja volt, s ebben a méltatás uralkodott. A századelőn bizonyára sokan lejáratták a nőköltészetet, mert valamennyi kritikus szükséges­ nek tartja Kaffka kiemelését sorstársnői közül. Amikor pedig az ő költészetének a többletét akarják megnevezni, érzékenységét, megfigyelő képességét, falu-is­ meretét és vadvirágos természetességét emelik ki. Tudjuk, hogy e felsorolt eré­ nyek - például az apró realitások észrevétele - legalább részben valóban jelle­ mezték Kaffka tehetségét, de éppen a Versekben a vállalt szereplíra alig adott lehetőséget érvényesülésükre. Ami pedig ekkor igazán megkülönböztette a megmerevedett hagyománytól, azt ezek a bizonyára hagyománytisztelő kritiku­ sok elégtelenségnek látták. A Vasárnapi Újság névtelenje például azt írja, hogy 118

a „tiszta lírában gyöngébb érzése nem mindig találja el a neki leginkább megfe­ lelő kifejezést, olykor kissé zavaros, dalainak szerkezete gyakran szétfolyik, nyelve, technikája pedig meglehetős pongyola". A Magyar Szó b-i-je pedig ép­ pen a vágyakozó, örök sejtésekben gyötrődő lélek „exkalációja" miatt érzi az in­ duló Kaffka verseit „homályosnak". A Versek kritikusai közül aligha véletlenül azok léptek túl a dicsérő vagy bíráló frázisokon, akiknek útja a Nyugathoz veze­ tett. Színi Gyula A Hétben a pántlikás magyarkodástól különbözteti meg a Ver­ sek népiességét, Mikes Lajos pedig azért dicséri a fiatal Kaffkát, hogy követőként ki tudta kerülni Szabolcska modorosságait, „émelygős, limonádés önután­ zatait".14 Ahogy második kötetében távolodott Kaffka Szabolcsidtól, úgy polarizálódott kritikai megítélése. A Budapesti Szemle valósággal kiutasította a költészetből, s visszamenőleges hatállyal, pedig első verseskötete alapján - ahogy Hatvány La­ jos írta - oda illett volna. „Könnyen ömlött tolla alól a kötött és kötetlen beszéd - hangzott a Budapesti Szemle dogmatikus bírálata. - De a dolgokhoz értő, el­ fogulatlan olvasó nem fedezhette föl azokban a hirdetett kiváló tehetség nyo­ mait. .. [Új] versfüzete nem hangol bennünket jobb véleményre, a versek több­ sége nem is stropha, hanem folyó beszéd hosszabb-rövidebb sorokra szabdalva... Mindenütt csak homály és zavaros köd bolyong előttünk... A ver­ selés külső technikáját sem veszi figyelembe. Rhytmus, rím, vers-alkat, össz­ hang, szabatosság nem bír előtte fontossággal." A Vasárnapi Újság névtelen kri­ tikusa - valószínűleg Schöpflin Aladár - viszont már éppen ebben a fegyelmezetlenségben látja a magyar verselés jövőjét: „Ritmusai lazaságán sem ütközünk meg, mert nyelvének hangsúly és mérték nélkül is többnyire megvan a maga külön ritmusa. A magyar verstechnika különben is a lényeges átalakulás tüneteit kezdi mutatni: mintha a fejlődés abba az irányba haladna, hogy eltom­ puljanak azok a kétségtelen ellentétek, melyek a magyar nyelv eredendő termé­ szete és a versbéli időmérték közt vannak." A vita persze nem csak a verselés fö­ lött folyt. A Budapesti Szemle hiányolja a fiatal Kaffka költeményeiből a tanulmányt és a beleérzést is, s Elet című verséről azt írja, hogy „emberi ésszel föl nem fogható, egy lázbeteg álmodozása". S a modern költészet jövőjét meg­ sejtő kritikusok sem csak a verstani szabályok oldásában látják az elmozdulást a konvenciótól, hanem Kaffka éles intelligenciájának megnyilatkozásában is, va­ lamint a látás, a képzelet és a hangulat egyidejű kifejezésében. A Vasárnapi Új­ ság mellett A Hét is hasonló erényekben látja Kaffka megkülönböztető jegyeit. Itt f.m. - Fenyő Miksa - méltatja a Kaffka Margit könyvét, s tudjuk, hogy ő egy ide­ je már rokon szellemmel figyeli a fiatal költőnő kísérleteit: „Kaffka Margit mú­ zsája ragyogóan értelmes... Vagy ennél is gazdagabb. Majd valamely az életébe mélyen vágó gondolatot fejez ki költői formában, majd képzelete tündöklő szépségeket lát, melyek tolla nyomán életet öltenek, majd érzelmei törik szét bi­ lincseiket, s hömpölyögnek teljes erővel teljesen messzi partok felé." E kritiku­ sok egyben Kaffka Margit nemzedéktársai. A Kaffka Margit könyve után velük együtt éli át - önmagát és az új korszak költőiségét keresve - a Nyugat irodalmi forradalmát.15

119

Jegyzetek

1 Mivel Kaffka Margit műveinek keletkezési idejét legtöbb esetben nem ismerjük, kénytele­ nek vagyunk azok első megjelenésének időrendjét venni figyelembe. 2 FÜLÖP László, Kaffka Margit, Bp., Gondolat, 1987,29. 3 Hullámzó élet, i. m., 50. 4 Komlós Aladár, Az új magyar líra, Bp., [1928], 41,121. 5 Radnóti Miklós, Kaffka Margit művészi fejlődése, 2. kiadás, Szeged, Szegedi Fiatalok Művé­ szeti Kollégiuma, 1934,36. 6 Kaffka Margit: Versek, Vasárnapi Újság, 1904, 5. sz., 75. 7 Ady Endre, Egy cinikus ember meséi, in Ady Endre az irodalomról, 69-70. 8 Ady Endre, Nietzsche és Zarathustra, in Ady Endre az irodalomról, 226. 9 Ady Endre, Bethleem Abbé indexe, in Ady Endre az irodalomról, 165. 10 Ignotus, Olvasás közben, Bp., Franklin Társulat, 1906, 268; Ignotus, Feljegyzések Bp., Grill, 1909,174-175. 11 M óricz Zsigmond, Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, Nyugat, 1923,1, 721-725. 12 G árdonyi Géza, Gyermekkori emlékeim, Jövendő, 1903,1—29. sz.; Bóka László, Kaffka Margitkommentár, in UŐ, Válogatott tanulmányok, szerk. S ík Csaba, Bp., 1966, 956-957. 13 R olla M argit I, 53. 14 Kaffka Margit, Versek. Recenziók: Színi Gyula, A Hét, 1904. febr. 7; - , Vasárnapi Újság, 1904, 5. sz. 75; Dr. M ikes Lajos, Politikai Heti Szemle, 1904,6. sz., 9; b. i., Magyar Szó, 1904,69. sz.,

márc. 20; t., Új Idők, 1904,10. sz., 229. 15 Kaffka Margit könyve, Recenziók: f. m. [Fenyő Miksa], A Hét, 1906,879; V, Budapesti Szem­ le, 1907,131. sz., 468; - , Vasárnapi Újság, 1907, 7. sz., 135.

120

„Én, szegény". Adytól a szabad versig (1906- 1912)

A termékeny és sikeres költői pályakezdő évek után, 1906 és 1912 között Kaffka Margit - miközben négy novelláskötetet publikált, a nagyepika műfajában meg­ írta fő művét és gyorsan utána második regényét is - lírikusként mindössze két vékony kötettel jelentkezett: 1911-ben a Tallózó évekkel, amely hét, s 1912-ben az Utolszar a lyráti1 című füzettel, amely tizenhárom új verset foglal kompozíciójá­ ba. Húsz vers hat-hét év alatt bizony apadó líra termése, s ezzel a költő is szem­ benéz, amikor leveleiben arról panaszkodik, hogy iskolai robotja mellett, a kicsi­ nyes családi környezetben és a kultúrálatlan vidéken „nem tud több verset írni s izgatottság" nélkül „nem is akar", s amidőn majd köteteimmel fejezi ki, hogy „utolszor szólal meg a lyrán". Nem szenvelgés ez, de nem is csupán a következ­ tetések levonása a tanítás és írás egyre nehezebb összeegyeztethetőségéből, a házasság és az írói életforma konfliktusaiból, valamint a kor lehúzó műveltségi viszonyaiból. Az sem ad elég magyarázatot Kaffka lírájának elapadására, hogy 1906 után önkifejezése egyre több lehetőségét találta meg az elbeszélő műfajok­ ban, hiszen mégis megszülető - és legszebb - versei a Színek és évek „korszaká­ ban" fogantak. Költői indulása után Kaffkából a belső indítékok is hiányoztak a versíráshoz: először az örökölt költőiség hatásával szemben lett fásult, azután a „még-meg-nem-talált szavak" tették hallgataggá. Figyelmeztető, hogy a Kaffka Margit könyve (1906) és a Nyugat megindulása között csak hat verset írt, a követ­ kező három évben pedig tizenhetet, s ezeket négy kivételével mind a Nyugat­ ban közölte. Miben állt felszabadítása és felszabadulása? Erre ad választ a Talló­ zó évek. Az első áttörésre a Garabonciásokban figyelünk fel, amely 1907-ben A Hétben, majd 1909-ben a Heten vagyunk című miskolci antológiában jelent meg és kima­ radt a Tallózó évekből. Ez a vers a költészet érveivel bizonyítja Ady Új Verseinek szerepét Kaffka tájékozódásának irányváltásában, amit az életrajzi és filológiai adatok már jeleztek. A Garabonciások Ady-vers Adyról és a remélt új korszak ké­ szülődő fiatal íróiról.

Most új dalok hegedősei járnak, Tépett szárnyú, nagy viharmadarak, Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak Vajúdásuk termékeny, gőgös, szilaj álmák, Prófétái ők démoni, ősi csodáknak, - Ám betegek, bénák, furcsák, szomorúak. 135

Az új kobzosok kúsza ütemre ha lelnek, Múzsájuk az asszony, aki hattyút ölel: És zengik, amit csak bomlott agyú sejthet, Ihletük méregpor, bús mákvirág kelyhek, Iromba daluk tép, zaklatja a lelket, - Ám kobzukon a jövő szilaj himnusza kel.

Természetesen az Ady-élmény kifejezése akkor lehetett volna új korszak nyitá­ nya is Kaffka pályáján, ha nem utánzásban, hanem reflektált parafrázisban, vagy vállalt és ezért esztétikailag adaptált idézetben ölt testet. A konvenciók és a még csak keresett saját szavak között a kiindulópont az új korszak felé lehetett az azonosulás is, amelyet a lelkes pillanat múltán maga Kaffka minősített, mi­ dőn nem vette át a Garabonciásokat sem a Tallózó évekbe, sem pedig legteljesebb válogatásába, Az Élet útjánba. joggal, mert Ady követésében sohasem elégedett meg csak a modor és az eszközök átvételével: arra kapott bátorítást, hogy a ma­ ga sorsának és énjének kifejezését egyesítse ő is a nemzeti és egyetemes ügyek vállalásával. Már a Garabonciások adys versszakait az asszony ügyének felvetése és a forradalmak illúzióival szemben táplált kétely követi. S Radnóti Miklós ész­ reveszi, hogy az Ady-hatás Kaffka költészetében „a férfilíra és a teljességgel aszszonyi mondanivaló találkozását"2 hozta létre. A szerelemben megalázott aszszony az Isten-keresésben így szól:

Eljön-e az Úr majd, ha hívom? Feszült lelkem belesimulhat-e végre Az Isten óriás köd-tenyerébe? (Tán zsoltárok elé)

Ugyanez az asszony önáltatásán is átlátva ígéri a megbocsátást:

Eltökélt, szelíd tagadás Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő. Semmi leendő. Csak zengő, altató sohák Kongatnak szívemen. (Szélcsend) Majd Az Élet útján boldog szerelmes versei között is megjelenik az adys intoná­ ció:

136

Az én két fáradt asszonykezem Hogy milyen lágy, amikor simogat, Milyen enyhén tárul, amikor ad, Terajtad ösmerte meg. Köszönöm neked a két kezemet! (A Te színed előtt)

De a Garabonciásoknak van még egy korszakváltó mozzanata, az alcíme: Vers libre. Ez irányítja a figyelmet a Tallózó évek poétikai középpontjára, az Én, szegény­ re, amely im már nemcsak idéz, hanem meg is testesít egy új költőiség-felfogást. Az Én, szegény merész kitörés a szabad vers felé a költői konvenciók követéséből és a vers- és stíluseszközök részleteinek reformálgatásából. A költő már tudja, hogy a vers igazi tétje a lélek, de nem ismeri sem annak szavát, sem pedig a for­ mát, amelyet a megnyilatkozni tudó és vágyó lélek teremt magának, mint má­ sik természetet. Ösztökéli tehát a lelkét, hogy „kapukat nyisson", s ostromolja az érzékszervekkel megközelíthetetlen világot, miközben kitartóan figyeli bensője húrjait is. De a „lét titka és a dolgok mögötti valami" rejtve marad, a hit ereje az embert csak újabb belső küzdelembe viheti, miközben kétségbeesve tudja, hogy egy-egy nyilalló perce és sejtése elevenig soha, sohasem ér. Az Én, szegény tehát a keresés verse, s benne a vers maga a keresés. Ahogy Komlós Aladár nyomán Radnóti Miklós pontosan leírta, „amíg a régi vers a lelki folyamatnak egyetlen jellemző pontját, illetve a lelki folyamat eredményét mutatta be, addig az új köl­ tés oly formát alakít ki, amely magát a folyamatot viszi bele a versbe". Az Én, sze­ gény versmondatai töredezettek, izgatottak, abbahagyottak és visszatérők, nyel­ ve a látványt ostromló jelzők és hátravetett jelzők foglalata, miközben a lényeget kételkedve felfogó impresszionizmus megfogalmazója. Ez a keresés és hullámzás széttördeli a kötött formákat, hosszú sorokat hív elő, amelyekben a ritmus szabad és kevert, s - megint Radnóti találó szavaival élve - „már csak mint távoli emlékek ülnek az inkább szemnek, mint fülnek szóló hanyag rímek". Amihez hozzátehetjük, hogy e hosszú sorok rímes végződései a rohanó és zak­ latott versmondatok lélegzetvételei is. Az önmagát kereső vers talán maga a lélek, ahogy az ember irodalmi illúziók nélkül szavakkal kifejezheti a szótlanságot. Ennek megtalálása évekre magához köti a verset Kaffka Margit életművében, s olyan lírát kelt életre, amelyben a hang, a világ, a világlátás és a személyiség-megnyilatkozás egyedülálló értékként jelenik meg a Nyugat költői kultúrájában. Gazdag forrás ez. Először a költő önnön múlt­ jának felfedezésében folytatja a folyamatszerű és kereső verset, s okkal teheti, mert itt - a Morvamezőtől Uráig című lírai „családtörténetében" - a kétféle ág ismer­ tetése lelki válaszainak keresése szerelmi válságára, amelyben így embervoltának metafizikája nyilatkozhat meg. Kaffka Apám című versében már 1906-ban sejthet­ te, hogy családja történetében a nemzeti és egyetemes emberi életnek, valamint a korok és osztályok senkiföldjére dobott asszony-egyén sorsának modellje rejtezik az irodalom számára. Az első visszapillantást azonban csak az élet zűrzavarának és a küzdő ember kifáradásának felpanaszlása emeli ki a biografizmusból, míg a másodikban a lelki reflexió és a lírai hős állapotrajza a szerelmi válságban végigkí­ séri és áthatja az egész emlékezést. Még inkább feloldódik az emlékezés az önref­ 137

lexiókban és a visszatekintés lelkiállapotának megjelenítésében, amikor zárdái éveit foglalja versbe (Áriák). A gyerekszív rémületében felsejlő lételméleti ősféle­ lem, a mozdulatlan, zsibbadt napok bénító és lázító hatása, s a régi zenélő óra hir­ telen elnémult zenéjében a halál megjelenése egyszerre állít elénk konkrét emlék­ képeket, s azokban időtlen metaforákat. A Tallózó évek negyedik, kereső, folyamatszerű és már-már szabad verse, A város pedig egy prágai útirajzot épít egybe - mint Radnóti megállapítja - szimultanista technika révén az Én, szegény alapélményével. A városképek itt pontosak, s a lelki reflexiók is epikailag hiteles helyeken, a pihenés óráiban vagy a turistaélmények feldolgozása idején fogalma­ zódnak meg. így bukkanhatunk rá a versben az impresszionista látványostromlás megfogalmazására, egy-egy szerzői közbeszólásra - „nem lelem erét e percnek sorát e versnek" - , majd az otthontalanság és az elveszettség kifejezésére, amely oly gyakran figyelmezteti az embert biztonságának törékenységére. S egy helyen a költő maga felé fordul a versben, s összefoglalja mindazt, amit szerelmi válsága­ iban, belső alkotói küzdelmeiben és istenkeresésében átélt.

- És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet. Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,) - E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek, Minden elmúlt időknek, minden igaz halálnak, A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugovásnak, Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek, (Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek) - És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek, A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek, (Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,) Önmagáért való fazöldnek embersírok felett És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon Mindennek - nagyon Adassék tőlem e percben tisztelet!

A város mint útirajz objektiváló műforma is lehetne, de messze elkerüli a balla­ dák és mitikus történetek csapdáját, amikor a városképeket és élményeket bele­ helyezi a már említett szubjektív elemek folyamatába és az egyre szabadabb vers tárgyias és lelki, epikus és lírai határokat áttörő áramlásába. A város vers­ mondatai még szaggatottabbak és töredezettebbek mint az Én, szegény előadás­ módja, sorai különböző hosszúságúak és tele vannak gondolatjelekkel, valamint zárójelekkel, amelyek újra és újra megakasztják és kitérők elé állítják a verset, s amelyeket oly ironikusan szemlél Komlós Aladár. S mindemellett A város és az Áriák ciklusos kompozíciójú alkotások: az előző fejezetekből áll, mint a prózai útleírások, az utóbbi pedig egy zenei műforma tételbeosztását követi. A szabad vers és az összefonódó hangnemek közegében a ciklusos szerkezet ugyanúgy tömöríti és a térközökben is beszélteti a verset, mint a szaggatott ballada, de ki­ kerüli annak merevségét és mechanikusságát, s inkább a polifonikus zene pár­ huzamosságára, távolodásaira és találkozásaira emlékeztet. 138

A Tallózó években van két elkésetten publikált vers, amely a Kaffka Margit köny­ véből kimaradt. Az egyik, a már figyelembe vett Hu-ro-ki a kötet élén áll, s jog­ gal, mert szecessziós témája, hangulata és stílusa - mint láttuk - elég merészen provokálja a konvencionális költészetet és közízlést. A másik, a Primavéra mint­ ha búcsúzás lenne a daltól, hiszen a szabad vers költözött át harmonikus műfor­ májába, s rejtett ritmussal meg vállaltan gyenge rímekkel, valamint puritán nyelvezettel pótolja a felszámolt költői eszközöket. Egy-egy versben megtalál­ juk a búcsúzást a balladától és a románctól is. A Cigányballada már jobban hason­ lít egy epikát és lírát integráló vízióra, mint a dalban elbeszélt drámára. S a Fel­ földi románcban fontosabb a humanista gondolat, mint a Bibliát és népi babonát egyesítő legenda. A Tallózó éveket egy év múlva követte az Utolszor a lyrán, amely tizenhárom új versben folytatja az En, szegényben elkezdett lélekfaggatást és poétikai gondolat­ menetet. A két kötet megjelenésének gyors egymásutániságát nem annyira a Színek és évek sikere magyarázza, mint inkább annak a szubjektív mondanivaló­ nak a felfedezése, amelynek lenyomata még csak szórványosan jelent meg a Tal­ lózó években. Az új kötetben minden korábbinál mélyebb szerelmi válság felkavaró hatása alkotja a vezérmotívumot - kiegészülve az asszony és az anya egzisztenci­ ális dilemmájának felerősödésével és az öregedés félelmével. A szerelmi válság persze itt - még inkább, mint korábban - csak megnyilatkozása a vágyak, remé­ nyek, csalódások, kudarcok és megaláztatások között vergődő emberi léleknek, amely a pszichológiai, biológiai, társadalmi, történelmi és metafizikai létezés ré­ vén beépül egy többdimenziós rendszerbe. Az ember kiegészülése társával, a társ hűtlensége nyomán szembesülése a magánnyal, a lét kietlenségével, a meg­ aláztatással, majd önnön nemtelen ellentámadásaival, megalkuvásaival, önáltatásaival, önfeladásaival, pótcselekvéseivel, halálvágyával és végső menedékként fáradt rezignációjával a létezés bugyrain vezeti végig az egyént, aki már nem is evilági boldogságának elvesztését, hanem világba-születésének katarzis nélküli tragédiáját éli át. Ez a belső és külső küzdelem befejezhetetlen, mivel az embert harmonikusabb életszakaszaiban is kísérti. S ahogy a Tallózó években is előhívta a hullámzó, zaklatott, szaggatott, folyamatszerű szabad verset, úgy itt e közlés­ mód határait tolja egyre kijjebb. Az Utolszor a lyrán első versei egyre „szabadab­ bak", majd az utolsók újra keresni kezdik belső formáikat - egyszerre szolgálva a feszültség fokozódását s végül a rezignációt. Ez a kötet érzésvilágát, szemléle­ tét és közlésmódját tekintve teljesen egységes, sőt, kompozíciójában megismét­ li az egyes darabok belső küzdelmeit, hullámzásait, megbénulásait, s egyidejű­ leg a szabad vers küzdelmeit a végtelennel. A címadó és kötetnyitó Utolszor a lyrán még csak halkan, valóban az önmagát feladó költészet hangján szól az „öz­ vegyre vetkőzött" és „szívét szűzzé síró" lírai hősről, akinek egyetlen fenntartó­ ja az a tudat, hogy „menni idejébe tudott... és egyedül mehet a halál elébe". Az Ez volt az igen a távozó ifjúságot idézi, amely illúziónak mutatja az egykori „fátylas lehetőségeket" is. A Zilált napon (első címe: Hiábavaló) az emlékek verse, me­ lyeket a lelkek találkozásának reménytelenségével számolva, a végső menekü­ lés előtt szándékosan kelt életre a kifosztott asszony. Az Örökkön a mérlegen érzelmi hullámzása még hevesebb, mint elődeié, mert az asszonyember vala­ mennyi életdimenzióját bemutatja. Robot, fáradtság, magányra vágyás, anyai lelkiismeret-furdalás és szeretetroham, pótügyek, nyüzsgés, remény a jobb szó­ 139

ra, az emberi tartalékok kimerülése kíséri napjait, kívül pedig körülötte kacag a farsangi világ. A Lót asszonyában a bibliai alak sóbálvánnyá változása a fájdalom­ páncél metaforája, amelyet kegyelmes büntetésként mért rá a sorsa. A Tán zsol­ tárok elé az öngyilkosság gondolatának önkínzó végigvezetése, amelynek vég­ pontján már csak az isteni béke áldásában reménykedhet a hitével is küszködő ember. S a Précieux vers a fájdalomról ismét a fegyverré alakítható szenvedést idé­ zi fel, meg az önfeláldozást valamely álomigazért, amelyet végül újra elsodor a kijózanodás. A lírai hősnek e ponton nincs több szava, de megszólal mögötte az író, s ő látszólag tovább élteti a verset egészen a feloldódásig:

De régi szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt! Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt! Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam! Dolgaim fontossága! És minden! Az életem! De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre! És írni felőle!

De a lírai hős tépelődését kívülről oldja fel az író felülkerekedése, s az nem lehet győzelem, hiszen már korábban elvette hitelét az önleleplezés:

Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés! S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle Rendes rímet ragozva, - formásán, finomkodón; - milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta, Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim

A közbeszóló író tehát ugyanazt a belső vitát folytatja, mint lírai hőse, s ugyan­ olyan reménytelenül ütközteti válaszait önleleplezéseivel. A lírai hős ezért a hűtlen szerelmessel szemben is kegyetlen lehet. A Furcsa esti gondolatokban im­ már halálát kívánja - tudva, hogy a maga békéjét így nem önnön megnyugvá­ sa szülné. Ezt az elemi érzelem-megnyilatkozást ugyancsak az elemi élet, az em­ ber elfáradása oldhatja fel. De addig még tovább tart az „alkudozás", ahogy a kötet egyik utolsó versének címe megfogalmazza, s a „szélcsend" is a megbocsá­ tás olyan békéje, amelynek fenntartója még mindig az önáltatás. Az érzelmek és gondolatok e monoton hullámzása csupán két ponton áll meg: amikor az Ember­ kében a költő, a fáradt, magányos asszony a gyermekét szólaltatja meg, azono­ sulva a kicsinyek világával, gondolkodásmódjával és stílusával; s amikor az 1912-es május 23-i „véres csütörtöknek" állít emléket a Hajnali ritmusokban. Kaff­ ka szabad vers formája itt kiválóan alkalmas a felkelés utáni pesti éjszaka bemu­ tatására, az asszony szerelmi megaláztatásának kifejezésére, valamint az indivi­ duális és társadalmi sérelmek találkozásának víziószerű kivetítésére. Radnóti Miklós szerint ebben a versben a költőt „az asszonysors lázadása, másrészt a si­ 140

vár igazságlátás, új, határozott elgondoláshoz, a szocializmushoz vezeti. Kaffka Margitnál - folytatja Radnóti - ez természetes fejlődés, nem úgy, mint nemze­ déke sok tagjánál, kiknek ily irányú fejlődése nem volt szükségszerű." A Hajna­ li ritmusok lelki és társadalmi következtetése azonban csak az egész kötet belső dialógusában lehet érvényes. Ezt pedig Kaffka átgondolt komponálása követ­ keztében az Alkudozás még mindig és a Szélcsend után az Individuum zárja le. Ez a zárótétel az életrajzi téma és a személyes ügy felemelésének végső biztosítéka. A magányos egyén jelenik itt meg az egyetemes létezésben, aki hiába veri „az én-falat", csak azt a tudást birtokolhatja, hogy senki sem társa „a csillagok föld­ jén", s az sem lehet biztos számára, hogy a teremtő és teremtménye értik egy­ mást:

Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek? Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek? - S hova ejtenek, ha leejtenek?

Az írói közbeszólás a Précieux vers a fájdalomról című költeményben az egész kö­ tet jellemző poétikai tulajdonságára irányítja a figyelmet. Először is, mert nincs egyedül. Az Örökkön a mérlegen az alkotás hatalmát és erkölcsét állítja szembe az egyes ember reménytelen szenvedésével, amelyből vétetett: „írni a világot, mely fennmarad! - s nyűtt agyam zakatol". Majd ugyanilyen írói önreflexióval összekapcsolja az írás küzdelmes alakulását és a lírai hős belső küzdelmét lelki békéjéért: „Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol. - Jobb szónak, oszlatóbbnak - kell lenni valahol." Ezek az önelemző és önreflexív sorok a Szí­ nek és évek után születtek. Vajon miért szorul vissza az Utolszor a Zyráv-kötetben az impresszionista stílus, amelyben a Színek és évek írásakor oly nagy kedve telt Kaffka Margitnak? Radnóti Miklós szerint az impresszionista és analitikus szem­ lélet nem áll szemben egymással, s ennek legerőteljesebb bizonyítékát ő az Örök­ kön a mérlegen reflexív, tehát analizált emlékképeiben látja:

Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön: Robogna életem suta vonatja s egy ideig setétbe lehetnék, Szégyentelenül, - egyedül. Mért mondom most? régi halottasház, siket harangszó, Gyermeki szorongás?

„Tiszta analízis ez - foglalja össze Radnóti. - A kérdés fölvetése és az asszociáci­ ók elsorolása. Ugyanakkor valóságos műhelyképet is ad." S hozzáteszi: e sorok gáttalan ömlése az idegéleti dokumentációhoz áll közel. Kaffka azonban a Színek és években a látvány illúzióját szolgálja rejtett analízi­ seivel, s amikor - a Mária éveiben - valódi, tehát gondolati forrású pszichológiai elemzésre vállalkozik, távolodik az impresszionista stílustól s távolságot terem­ 141

tő nyelvi eszközöket használ. Okkal következtethetjük tehát, hogy az Utolszor a lyrán-kötetet nemcsak születési ideje, hanem a benne megnyilatkozó analitikus magatartás is a Mária éveivel kapcsolja össze. Persze, a lírai kötet a szabad vers jóvoltából érvényesebb közeget teremtett a különböző tartalmakkal vegyülő írói önreflexió és analízis számára, mint a Mária évei, amelyben még nem alakult ki teljes formájában az új lélektaniság poétikuma. A kortárs kritikusok természetesen azonnal felfigyeltek az új költőiség-felfogásra Kaffka Margit köteteiben a 20. század tízes éveinek elején. Ezt a változást közülük többen „líraellenességgel" vagy antiesztéta magatartással azonosítot­ ták, mert a Nyugat költői forradalma ekkor valóban az autonóm esztétikum lá­ zadása volt a különböző külső függőségek ellen. Fenyő Miksa például, miköz­ ben jelentősnek tartja Kaffka Margit Tallózó évek című kötetét, érdekességként kiemeli, hogy ebben „a líra elleni küzdelem" tanúi lehetünk: „Úgy adni önma­ gunkat, vergődéseinket, hogy ebben semmi ellágyulás, semmi apellálás a mások szánalmára, együttérzésére ne legyen." „Összeszorított ajkú versek" töltik meg a kötetet - írja - , s ezért hiányzik is belőlük az az önkéntelen báj, valamint a szer­ telen gesztusok szépsége, amely például Lesznai Anna költészetét jellemzi.3 Ugyanekkor Karinthy Frigyes sejti, hogy Kaffka Margit új magatartása nem líra­ ellenes. Arról van szó csupán, hogy nála a vers-szó „egyáltalán nem kötöttséget jelent, sőt ellenkezőleg: a legkorlátlanabb szabadság lehetőségét jelenti, korlátla­ nabb szabadságot és kötetlenséget, mint amilyet bármely próza biztosíthat. E versek minden kényszer alól felszabadultak, s a lélek valamely állapotát adott pillanatban a fotografáló gép vak hűségével adják vissza, kaotikus rendezetlen­ ségben, zűrzavarban, céltalanul és célzattalanul." S ha kilépünk a Nyugat köré­ ből, a modernséget is vállaló katolikus Élet lapjain találunk empatikus méltatást Sík Sándor tollából. Őt elsősorban Kaffka „bámulatos stílművészete kapta meg", a végletesen finom, különös, nem egyszer idegenszerű stílus, amely nem önké­ nyes, mert a lélek mélységét csak általa lehet kifejezni. Persze ő is észreveszi a szabad vers térnyerését a Tallózó években, amiről mellesleg megjegyzi, hogy en­ nek az egészen szabad és egészen egyéni ritmusú költészetnek Kaffka a legkülönb művelője Magyarországon.5 Kaffka halála után a méltatók már eleve e po­ étikai felismerésből indulnak ki, s annak következményeit részletezik. Király György 1920-ban a reflexív elem elhatalmasodását kapcsolja össze Kaffka élet­ művében a szabad verssel, illetve a gondolati elem fokozatos térfoglalásával. „Minthogy - írja - minden reflexív líra nehezen tűri a szabályos vers sokféle nyűgeit, kivált a sztereotip rímelésű szakaszokat."6 Komlós Aladár a modern lí­ ra első monográfusa már együtt látja a kifejezett lelki tartalmak és a szabad vers uralmának érvényesülését Kaffka költői pályája közepén. „Őserejű fájdalma fel­ dúlja a vers megszokott épületét is. E korban kevés tabu maradt a vers körül - , de Kaffkánál maradt a legkevesebb." Ő az első, aki már nagyon régen (1905-ben) „ideges, rendbontó sorokat iktatott a jambikus versbe", s akinél „később egy zaklatottan zakatoló, izgatott szabadvers válik uralkodóvá, akinek kapkodó lihegése gondolatjelek példátlan tömegét zúdítja a versbe". Komlós szellemesen anti-szonetteknek nevezi Kaffka szabad verseit, amelyek „anti-esztéta magatar­ tásból születtek". Megismételhetjük: ez utóbbi jellemzés csak akkor meggyőző, ha a Nyugat artisztizmusát azonosítjuk a költőiséggel.7 Később e szemlélet alap­ ján Bánhegyi Jób meg is jegyzi, hogy Kaffka „a szabadversnek nem mindig esz­ 142

tétikai hatású eszközeit használja. Az önkifejezés korlátlanságára való törekvés különösen későbbi verseiben hatalmasodik el és rontja meg a tartalom és forma harmonikus egységét."8 A 20. század húszas-harmincas éveiből visszatekintve Radnóti Miklós már olyan szabadvers-felfogással közelíti meg Kaffka költői pályájának középső sza­ kaszát, amely Gellért Oszkár, Füst Milán és Kassák indítékait és eredményeit e verstípusban egyaránt mérlegelheti. Radnóti abból indul ki, hogy az általában szabadversnek jelzett és elfogadott versek legtöbbje nem szabadvers. Véleménye szerint, mivel ez formai műszó, a szabadságra, a forma törvényeinek megbon­ tására irányuló törekvés forma szerinti lényege, tehát csak annyiban formate­ remtés, amennyiben benne a forma visszahatása, alakító ereje majdnem semmi és megkülönböztető jegye szemben az „alakítással" éppen az „alakulásban" van. Strukturális adottság tehát és egyben világnézet. Csupán a kifejezés érdekében tagadás, ami egyet jelent azzal, hogy gáttalan ömlés. Radnóti következtetése szerint, ha a szabad verset ily módon határozzuk meg, akkor nálunk Kaffka Margit a pár excellence szabadvers-író. Radnóti elismeri Füst Milán hatását Kaff­ kára, de véleménye szerint ő nem ír ebben az értelemben szabadverseket. „Füst lírájában az időmérték, ahol oldott, sajátosan oldott, ahol kötött, ott sajátosan az, de mindig a formai törvényszerűség alakítja és teszi szigorúan zárt forma-alko­ tássá." Radnóti nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon Gellért Oszkár, akit ugyancsak a magyar szabadvers-írás kezdeményezői között tartanak szá­ mon, hatott-e Kaffkára. Visszagondolva Gellért Oszkár szerepére Kaffka költői elindításában és első kötetének kiadásában, legalábbis feltételezhetjük ezt a ha­ tást, bár tudjuk, hogy éppen a tízes évek elején nem voltak szoros szellemi kap­ csolatban. Ha azonban figyelembe vesszük Kassák Lajos-, Gellért Oszkár- és Füst Milán-jellemzését, feltűnik, milyen nagy a hasonlóság a Kaffka és Gellért költészetében testet öltött szabadvers-felfogások között. Kassák Lajos azt írja Gellért Oszkárról, hogy „szabadverseit nem a sorok végéről elhagyott rímek és a külső ritmus feloldása jellemzi. Ezeknek a verseknek a szabadsága a szó poli­ tikai értelmében sokkal inkább szabadság, mint Füst formai szabadsága. Gellért sem nem meditál, sem nem lamentál és nem dikciózik. Nem tulajdonsága az egyöntetű tónustartás, ami Füst Milánt annyira jellemzi, azért is Gellért sorai el­ tördeltek, szögletesek, helyenként feltűnően gazdag zenei variációkat tartal­ maznak, a forma minden aprioritás nélkül a mondanivalóból alakul és annak közvetlen megjelenése. Gellért versei valóban szabadversek, Füsté csak kötetlenek."9 De Kaffka szabad verse minden külső hatás mellett a maga lelki fejlődésének költői eredménye. Ezért Radnóti módosíthatja Fenyő Miksa találó metaforáját: szerinte a Tallózó években nem a versek az összeszorított ajkúak, ha­ nem a lélek. S mélyreható következtetése is: „Az elkövetkező évek formakísér­ letei megmutatják, hogy [Kaffka] mennyire »otthon« van itt, de mennyire nem érzi jól magát." Lelkiállapotának alakítója ugyanis ekkor - amint láttuk - a két­ ségbeesés és a szomorúság, amely reménytelen kérdéseivel, válaszaival, mene­ küléseivel és önleleplezéseivel önkifejezésként ugyanúgy rátalálhat a szabad versre, mint a fokozatosan záródó formára. Szerinte Kaffka és Füst Milán költé­ szete ekkor találkozik igazán a szomorúságban. „Füst az élettagadás, a remény­ telen szomorúság, a sötétség költője és az irracionálissá nőtt gyűlöleté. Kaffka Margit az asszonyi sors fölötti szomorúságé, folytonosan kereső és örömet remé­ 143

lő, áhítozó és kívánkozó költő. És éppoly reménytelen." Radnóti szerint ennek a találkozásnak legmeggyőzőbb dokumentuma a Tán zsoltárok elé, amelynek zsoltáros hangneme és dikciója Füst tudatos archaizmusaira emlékeztet. Ezek az észrevételek bizonyíthatják Füst hatásának erősödését és ennek következtében a Kaffka-versek közelítését a szabadságtól a „Füst-ös", benső tagolású kötetlen­ ség felé. De hogy az Utolszor a lyrán záródó formájú verseit - például a Furcsa es­ ti gondolatokat vagy a Szélcsendet és a kötetzáró Individuumot - milyen indítékok távolították a szabad verstől, arra majd a boldog szerelem versei adnak - vissza­ kérdezve is - választ. S abban is érvényes Radnóti elemzése, hogy Kaffka köze­ ledése a szabad vershez romantikus formatörekvés, hiszen küzdelem a lélek és lét végtelenjével. De vajon ezt a küzdelmet, valamint a szomorúságot és a vál­ ságtudatot a záródó formájú versekben felváltotta a harmónia? Elemzéseik a szabad versek „gondolatmenetének" folytatását bizonyítják. Ezért meghatáro­ zóbb közös ösztönzőjük: a Nyugat-korszak modernségének újromanticizmusa.

Jegyzetek 1 Kaffka Margit, Tallózó évek, Bp., Nyugat, [19111; Utolszor a lyrán, Bp., Athenaeum, [1912]. 2 R adnóti Miklós, i. m., 62, 40, 48, 50, 54-55, 59. 3 F enyő Miksa, Kaffka Margit, Tallózó évek, Nyugat, 1911, II, 318.

4 Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Tallózó évek, Nyugat, 1911, II, 241. 5 S ík Sándor, Kaffka Margit, Tallózó évek, Élet, 1911, II, 1244. 6 K irály György, i. m., Nyugat, 192 0 ,1-IV 7 Komlós Aladár, Az új magyar líra, Pantheon, [1928], 121., 41. 8 Bánhegyi Jób, i. m., Pannonhalmi Szemle, 1932,244. 9 Kassák Lajos: Gellért Oszkár költészete, Nyugat, 1927, II, 123-139. (A szövegben őt idézem.)

144

„Jobb szónak; oszlatóbbnak kell lenni valahol!" A szabad verstől a litániáig (1913- 1918)

A Tallózó évek és az Utolszor a lyrán egyszeri elolvasása is igazolhatja számunkra Radnóti Miklós felismerését: Kaffka Margit „otthon volt a zaklatott szabad vers­ ben, de nem érezte jól magát benne." Mivel ezt a műformát Kaffka lelkiállapota, elemi szomorúsága, kétségbeesése és reménytelensége szülte magának, közös sorsot kellett vállalnia szülőjével. Ha ez egy lelki folyamat eredménye, akkor a for­ makeresésben egy állomás. Ha a lélek a maga zaklatottságával és reménytelensé­ gével küzd, akkor legalábbis kivágyik állapotából, ha pedig zaklatottsága feloldó­ dik a fáradt rezignációban, vagy egy új megváltó érzelemben, akkor annak műformája elveszti indítékát. Kaffka ezért tér vissza-vissza kísérletezése közben is a lazán kötött vershez, s ezért fogalmazza meg belső vitájában az e fejezet címéül választott gondolatot, amely - egy önreflektáló poétikai felvillanásban - egyszer­ re nevezi meg a lelki feloldódást és ennek költői létformáját: a szilárdabb versszer­ kezetet. Persze, ez csak extrapoláció, hiszen nem tudhatjuk, miként élt volna to­ vább Kaffka szabad verse egy harmonikusabb lelkiállapot költői létformájaként. Tény, hogy Kaffka rosszul érezte magát a szabad versben és világában, s hogy pár­ huzamosan kereste útját a záródó vershez. S az is tény, hogy Kaffka pályáján a szabad verset a dalok, a himnusz, a Te Deum, a litánia, az évődő életkép és a hu­ moros párhuzamos életrajz évei követték.1 Radnóti találó felismerését ezért előzi meg annak bevallása, hogy következtetése utólagos tudásból származik: „Az elkö­ vetkező évek formakísérletei megmutatják, hogy mennyire »otthon« van itt, de mennyire nem érzi jól magát."2 „Igaz történetéből" már tudjuk, hogy ezek az „el­ következő évek" nemcsak formakísérleteiben teremtettek új fordulatot Kaffka Margit .pályáján, hanem érzelmi életében is: meghozták számára a megváltó bol­ dog szerelmet. A két folyamat kölcsönhatása azonban nem volt automatikus. Azt már észrevettük, hogy a kísérlet a zárt formák újjáteremtésére megelőzte a fordu­ latot Kaffka lelkivilágában, s ősszomorúságának lassú „felszívódása" után - példá­ ul római verseiben - a záródó formák egyensúlyának nem volt feltétele a boldog szerelem harmóniája. S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a boldog sze­ relem első lírai megnyilatkozása - a Záporos, folytonos levél - Kaffka Margit életmű­ vében még előttünk alakuló, zaklatott szabad vers. Végül pedig a reménytelen lel­ kiállapot, amely a szabad versekben a lírai megszólalás folytathatatlanságával fenyeget, feloldódik ugyan, de nem válik bőségesebb versforrássá. Sőt: az 1913 és a halála (1918) közötti öt évben Kaffka Margit összesen annyi verset (tizenkettőt) írt és publikált, mint az Utolszor a lyrán egyetlen évében. Az Utolszor a lyrán című kötetet először a Terzinák (1913) követi, amely klasszi­ kus görög toposzok felhasználásával és parnassien tisztasággal jeleníti meg a re­ 239

ménytelen szerelmet. A szabályos rím- és strófaszerkezet, a lírai hős lelkiállapo­ tának nyugodt hasonlata - „futok fehér lábad nyomán, - reménytelen, - mint fény után az árny" - arra vall, hogy itt a szomorú érzelem már a szépségnek ve­ tette alá magát, amelynek harmóniája szublimálta a lélek konfliktusait is. A Terzinákat csak toposzai és újabb költői konvenciói különböztetik meg a fiatal Kaffka népies dalaitól. Aligha véletlen, hogy csak a Május című folyóiratban je ­ lent meg és nem került be Kaffka utolsó verseskötetébe, Az élet útjánba. Parnasszista viszony ölt testet költő és tárgyai között Kaffka két római versé­ ben is. Címeik pontosan megnevezik tárgyaikat, ezek pedig a költő újra feltá­ madt vonzódását a mítoszokhoz és a műtárgyakhoz. Mindkettő ókori műtárgy leírása, amelynek ihletője az artisztizmus és csak az ennek révén kifejezhető szubjektív reflexió. A Villa D'Estei Diana talán a zaklatott modern asszony vágy­ képe: az „ocsúdás előtti", önnön rejtelmével és szerelmével sem szembesülő, „nagy, suta", önként „adakozó". S a Madonna Déllé Katakombe is - a renani Biblia­ felfogás emlékeként - a félig gyermek Máriát fedezi fel a bizánci ikon-toposz mögött, aki önnön csodáját sem értve kérdi „világító fehérű mély szemével: »Hogy lehet ez, Uram?«" A Héczey Erzsébet meghívására tett 1913-as római uta­ zás lenyomata ez a két vers, s a szakirodalomban felbukkan olyan vélemény is, hogy alig fejeznek ki mély érzelmi hatást. Kétségtelen, hogy a szabad versek áramában megszülető prágai városkép mélyebben tudja integrálni a zaklatott költő önkifejezését, mint a két római vers. De mélyrehatóbb bennük a kísérlet: a tárgyiasított szubjektív líra megteremtése, amely már jóval túl a példázaton ön­ nön belvilágában maradva sugall többértelműséget. A reménytelenség és a boldog szerelem költészetét két vers köti össze, amely a korábban lezárhatatlan belső vitát végre nyugvópontra viszi. A feloldódás lé­ lektani hitelességét mindkettőben a vers belső, szerkezeti és stílus-logikája adja meg. Az Egy régi naplóskönyv utolsó oldala (1913) először a címében fogalmazza meg a lezárt számvetés igényét, azután a lírai hős szerepét mutatja be „a rossz szerelem" történetében, amelyet immár nem kísér keserűség, s végül „a várás nélküli várás"-t jeleníti meg egy bevallott álomképben: Ami még jöhetne: váratlan ajándék, Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény, (...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...) Néha így álmodom: vállamra valaki Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna, S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne... Ugyanezt a viszonyt szomorú múltjához Kaffka még hitelesebben fejezi ki a Himnuszbán (1913), mert még zártabb formára bízza, amelyben a nemrég zakla­ tott szabad vers rejtett idézetként bukkan fel, mint a szomorú múlt emlékezte­ tője. Az egész vers egy nagy hatású természeti élmény rögzítése, amelyben ben­ ne van az ihlető, a reggel hangulata és vele szemben az ember áhítata. Gondolatmenetét a reggel metaforái alkotják: a sugárseregek, a balzsamokkal és aranygyümölcsökkel megrakott hajók, amelyek egy „megsarcolt, ínséges" vá­ roshoz érkeznek, s a reggel „istenkakasa", amelytől kérni lehet, hogy „ébressze fel a szív zegzugos házát" és verje dobra az avas múltat. íme a reggel mint az új 240

élet metaforája, amelynek jelentése önnön metaforáiban gazdagszik tovább. S íme a himnusz, a természeti áhítat műformája, amely mindennek költői létfor­ mát ad. Talán „csak" a vegetatív optimizmus megfogalmazása ez a vers, s mint társadalmi válasz, bizonyára keserű, de a létkérdésekkel szemben „vigaszág" a továbbélésre. A költő versei között pedig ugyancsak lezáró párbeszéd. Mert a Himnusz „megsarcolt, ínséges" városa a Précieux vers a fájdalomról zaklatott sorai közül került át: „Ó, ínséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem". A Himnuszt 1913 decemberében közölte a Nyugat. Utána teljes egy évig Kaff­ ka Margit nem publikált és valószínűleg nem is írt verset. S amikor 1914 decem­ berében költőként újra jelentkezett a Záporos, folytonos levéllel, már boldog sze­ relem kapcsolta össze Bauer Ervinnel, aki mellett fenyegető, személyes ügyévé vált a világháború. Csodálatos közös itáliai útjuk után Kaffka mellől, a későn megkapott és már nem is remélt idillből vitte el a férfit a 20. század első abszur­ duma a háború poklába és mocskába - kiszolgáltatva egyetlen életét valamely kollektív eszmény avagy őrület véletlenének. E személyes élethelyzet a történe­ lemben elemi gyűlölettel fordította szembe Kaffkát a háborúval, s szólaltatta meg benne az egyén tiltakozását, amikor - Adyt és Babitsot kivéve - az új ma­ gyar irodalom is „menetszázados" hangulatban élt. Érzelmei ekkor magukba foglalhatták a részvétet a lövészárkok egyenlőségének valóban egyenlő áldoza­ tai iránt, a sorsközösség felismerését a hátország lakóival, akik közt az asszo­ nyok tragikusra növesztve élik át örök sorsukat, s az egyéni lét felfüggesztését. Az emberi élet és lét e sok szólamának kifejezése ismét előhívja a szabad verset, amely azonban itt már nem szaggatott és lihegő, hanem a panaszénekek lamentációját követi, ritmusában pedig - főleg a hosszú sorok végén - felerősíti az idő­ mértékes emlékeket. így a vers nagy tablókban állítja egymás mellé a frontéletet és a hátországot, a boldog itáliai utazás emlékeit, s végül az imát, a szerelmesétől megfosztott és felfüggesztett egyén utolsó reményét. Amelyben a költő - ahogy Radnóti Miklós felfigyelt rá - „az Énekek éneke képeivel kevert szabadversben énekli ki a boldogságot olyan lendülettel, mely eddigi költészetében ismeretlen". Ez utóbbi hangnem és lelkivilág már teljesen áthatja és betölti azt a hat verset, amelynek megírását 1914 és 1918 között Kaffka Margit sorsa megengedte. A Záporos, folytonos levél után Kaffka nem jeleníti meg a háborút, amely termé­ szetesen boldog szerelmes verseinek is háttere. S ha mégis - mint egyszer a Te Deumban - , éppen háborús múzsájának hallgatását motiválja, amit annyiszor megfogalmazott más műfajokban, a Lírai jegyzetekben, a Két nyárban vagy íme ember! című publicisztikai írásában: a kicsiny, meleg, emberi dolgok keresését, s az egyéni boldogság maradékának elkerítését, hogy benne átmenthető legyen az emberi világ. De az elemi reflex is a „tiszta" szerelmi líra felé fordította Kaff­ ka Margitot boldogságának megtalálása után a költészet műfajában. „Kaffka te­ le van csodálkozó hálával a sors iránt, hogy megtörtént ez a találkozás" - írja Komlós Aladár Az új magyar lírában.3 S valóban, A te színed előtt adys strófájában most felfedezett önmagát köszöni szerelmesének, a Régi arcképekhez párhuzamos életrajzában a törvényszerű véletleneknek hálás, hogy „egymásra és egyén-ma­ gúkra találtak", a Hullámokban csak Isten szeretetével tudja magyarázni szerel­ müket, mely bizalmak, jóságok és jóra-epedések kölcsönös tükörképei, s a Litá­ rnában az Istennek szóló szavak - értelmen túli - zenéjét veszi kölcsön, hogy szerelme mellett hitvallást tegyen. A boldog szerelmi ciklus záródarabja, a Rosz241

szalkodás visszakapcsol a Régi arcképek címűhöz, s a hétköznapok intimitásaiban és humorában mutatja be a csodaként fogadott érzelmek erejét, a tíz évvel fiata­ labb férj „bízó gyanútlanságának" igazságát. Persze e magánérzelmek - mint más költőké is - akkor lehetnek világszerűek, ha a versek felemelik őket a maguk másik világába. Kaffka különböző, távolsá­ got teremtő eszközökkel igyekszik ezt elérni, amelyek eléggé stilizáltak, hogy az élmény egyszeri hitelességét megszüntessék, s életszerűek is annyira, hogy a megvallott szerelem átéltségét közvetítsék. Boldog szerelmes verseiben legtöbb­ ször az egyházi imák és énekek toposzait, hangnemét és szerkezetét veszi köl­ csön, hogy magánvallomásainak szövegköziségét megteremtse (A te színed előtt. Litánia, Te Deum), de olykor a virágénekek és a régi magyar vers újraköltésével ugyancsak kísérletezik, amelyre már 1905-ben is vállalkozott - akkor megelé­ gedve a puszta stílusgyakorlattal - az Úti levelekben. De legalább ennyire figyelemre méltó, hogy Kaffka boldog szerelmes versei kötött formájúak, ami újra felveti a formakísérletek irányának megváltozását a szabad versek után. Ha joggal kételkedünk a kölcsönös hatás automatikus érvé­ nyesülésében a szabad vers és a zaklatott lelkiállapot között, akkor az új forma­ keresésben meggyőzőbbnek látjuk a lelkivilág szilárdabb központjának kialaku­ lását. Feltehetjük, hogy Kaffka költői pályájának utolsó szakaszában a boldog szerelem ilyen érzésközpontot teremtett, amelynek mintegy szuggerálását szol­ gálják a kötött formák. Ha nem is e gondolatmenet alapján, Radnóti Miklós ugyancsak a lélek és a forma új állapotát fedezte fel a Litánia-típusú késői Kaffkaversekben. „Egy új líra és egy új formateremtés lehetőségét hordozzák jegyeik­ ben - írja. - Az a szerves szomorúság, mely eddig életének és költészetének alap­ élménye volt... bomlik itt és az ellenkező végletbe csap át. Ezt az új kibontakozást halála akadályozta meg. Halála épp ezért egyben egy új lírikus halála is." Persze, nem tudjuk, mire vezetett volna ez az új formakísérlet, s milyen tartalékok rej­ teztek még a Záporos, folytonos levélben újjáéledt szabad versben. Biztonsággal te­ hát csak annyit mondhatunk, hogy Kaffka költői pályájának magaslata az 1911-1912-es kötetekben kibontakozott szabad vers, amelyben a költő a legtelje­ sebben ki tudta magát fejezni, s ezzel kölcsönhatásban egy eredeti költői világot, formát, nyelvet és hangnemet tudott kialakítani. Ez a következtetés egybehangzik Kaffka Margit önértékelésével. Amikor Hatvány kritikát akar írni Az élet útjánról, tájékoztatást kér az író megjelent köteteiről. Ekkor - tehát bizonyára 1918ban - egy keltezetlen levélben Kaffka így válaszol Hatvány Lajosnak: „Az Utolszor a lyrán 13 hosszú soros vers, s verseim között csak ez a 13 érdemel kegyelmet, szerelmi lyra stb." Kaffka Margit boldog szerelmes versei utolsó lírai kötetében jelentek meg ha­ lála évében, 1918-ban. Ez a kötet, Az élet útján egyben Kaffka korábbi verseinek antológiája is, kortárs kritikusai ezért nem mérlegelték külön a késői kötött for­ májú verseket.4 Ady Endre, aki szeretettel és lelki rokonként írt Az élet útjánról, valójában mégis utolsó verseiből kiindulva jellemzi Kaffka Margitot: „Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítően dicsekszik boldogságával, de vé­ gig a könyv: egy kálváriás ember-élet. Jaj, egy asszony, aki ember, s mégis egy túlságos asszonyt kell, vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gőg, mint Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sőt mu­ száj mérni, mint hasonló sorú férfi-embert. Avagy megvan az a gőg, s azért, 242

hogy a legcsalogatóbb, szinte bűvészi, leggyönyörűbb szavú Kaffka-verseken se tudtam nagyon megindulni? Megkövült talán a saját intellektusának csodálatá­ ban... Teljes kiömlést, lávát Kaffka Margitnál ne keress, ha még olyan boszorká­ nyosán is utánozza mindazt. Éppen a pompás szavak, a pompás illatokat kere­ ső hosszú sorok az ő eltakarói és leleplezői."5 Vajon mit mondott volna Ady Endre Kaffka késői, zárt formájú, boldog szerelmes verseiről, ha a hosszú sorú szabad versekben sem találta meg a „tejes kiömlést, a lávát"? E monográfia elemzései persze nem alkalmazhatják Ady mértékét, az ő őszinteségét és önfel­ tárását. De a magyar modernség első szakaszának összefüggéseit követve elem­ zései okkal juthattak arra a következtetésre, hogy Kaffka szabad versei képesek önmagukat érvényesíteni, míg késői hitteljes stilizációi és parafrázisai részben inkább derékba tört izgalmas kísérletek.6 Kaffka Margit életművében a tízes évek versei irányítják a figyelmet arra a né­ hány kísérletre is, amelynek indítéka az alkotás területeinek bővítése volt a mű­ fordítással. Azonnal állapítsuk meg, hogy ezt a célt Kaffka sosem érte el, tizen­ nyolc versfordítása nem alkothatott önálló fejezetet életművében. Talán későn szabadult meg a tanítás robotjától, s a sors ezután már alig hagyott időt számá­ ra, hogy új műfaját - túl a szórványos kísérleteken - magához igazítsa. Pedig a tízes évek közepétől kezdve elszántan igyekezett, hogy professzionális író le­ gyen, s tudta, hogy ebben az életformában késznek kell lennie minden feladat­ ra az irodalmi szívügyeken túl is. Hatványhoz, a Pesti Napló főszerkesztőjéhez írt leveleinek két fő témája van. Az egyik az írókat kifosztó kiadói szerződések tanulságai alapján a honorárium-ügyek professzionális, üzleti szellemiségű in­ tézése, amely egyszerre teszi lehetővé az anyagi függetlenség kényes őrzését a nőnek járó férfiúi előzékenységekkel szemben, és az elvégzett munka ellenér­ tékének megkövetelését. Emellett műfaji repertoárjának bővítésére kér lehető­ séget újra és újra. Itt és most a publicisztika irányába. De ugyancsak a műfajbő­ vítés lehetőségét kéri Schöpflin Aladártól, aki a Franklin Társulatnál pártfogója volt: „Drága Aladár, ne felejtse el a »versfordításokat« is, »célom« van velük." Aligha véletlen, hogy egyébként kevés számú versfordításainak többsége ak­ kor született, amikor a Világ jóvoltából a Nyugaton kívül is megnövekedtek le­ hetőségei mind a publikálásban, mind pedig új műfajok kikísérletezésére. Né­ hány cikk és több novella, meg vers mellett Kaffka itt nyolc kínai vers fordítását tette közzé 1913-ban, 1917-ben pedig három Richard Dehmel-vers fordításával jelentkezett. Ugyancsak 1917-ben a Vasárnapi Újságban is közölt hármat kínai versfordításaiból. Utólag ez a jegyzék egy tétellel bővült: az összes versek gyűj­ teményében Kozocsa Sándor közzétett egy Theodor Storm-verset is Kaffka for­ dításában, amelynek kézirata az ő tulajdonában volt. Ugyanő eredeti Kaffkaműnek vélte az ugyancsak kiadatlan Venus reginát, amelyről a filológia utólag megállapította, hogy Dehmel azonos című versének fordítása. Igaz tehát, hogy Kaffka versfordításai Az élet útján új költeményeivel vethetők össze, történetük mégis a korábbi évekre vezethető vissza. Kaffka először 1906ban kísérletezett ezzel a „műfajjal", amikor a Budapesti Napló számára lefordí­ tott két Verlaine-verset. De Fenyő Miksához írt leveléből azt is megtudhatjuk, hogy ugyanekkor A Héttől is kapott fordítói megbízást: „Hogy van Kiss József­ fel? Ő furcsán csinált most velem. Elküld néhány Wilde-dolgot németből fordí­ tani és egyúttal megígéri, hogy ezentúl mindent én fordítok neki németből eny243

nyi meg ennyi pénzért. Mikor sietve megcsináltam és elküldtem, már keresztez­ te a második levél, melyben sajnálkozva írja, hogy Neményi Erzsiké7 mondta neki, hogy én nem tudok fordítani. S el se olvasta, meg se várta az enyimet, le­ közölte a Színiét. Ez valóban sokkal jobban csinálta, mint én, de az eljárás fur­ csaságán ez ugye nem változtat? Az öregúr különös néha." (1906. április) Neményi Erzsiké művelt kritikus volt, de hogy mire építette kategorikus vé­ leményét Kaffka műfordítói készségéről, nem tudjuk. A Budapesti Napló ugyanis, amelynek ő is munkatársa volt, három-négy hónap múlva (1906-ban) mégis közölt két versfordítást Kaffkától. Vajon a szerkesztőségben nem érvénye­ sült Neményi Erzsébet véleménye, vagy a Verlaine-fordítások meggyőzőbbek voltak, mint a német közvetítéssel megismert Wilde-szöveg átültetése? Az utób­ bi kérdés nyilvánvalóan függőben marad, de az előbbire az eredeti francia ver­ sek alapján válaszolhatunk. Az idézett levelet nem is a kínos ügy teszi fontos forrássá - amelyben egyébként a kezdő írónő meglepő nagyvonalúsággal viseli el a kategorikus bírálatot és ismeri el a Szini-fordítás jobb minőségét - , hanem az adalék Kaffka és a műfordítás kapcsolatának kialakulásáról. Ez arra enged kö­ vetkeztetni, hogy a fiatal írónő kapta és nem választotta műfordítói feladatait, amelyekből így aligha lehet világirodalmi tájékozódásának irányára következ­ tetni, bár Ady Új terseinek korfordító hatása után bizonyára tudta, hogy Verlaine a modern költészet egyik nagy alakja és ösztönzője. 1913-ban és 1917-ben már maga vállalkozhatott felfedezésekre fordítói kísérleteiben is, de ezekhez még adalékaink sincsenek. Kaffka első versfordítói vállalkozása, avagy feladata egyáltalán nem kezdők­ nek való. A Barátnőmhöz (A une fémmé) szonett, tehát nagyon feszes műnem, s emellett Verlaine pokoli, szenvedő világa találkozik benne egy tiszta, szilárd bel­ ső egyensúlyú stflussal. A fiatal Kaffka is tudja, hogy nem elég a formai és tar­ talmi hűség megőrzése, az átköltésben át kell menteni ezt az egyszeri és megis­ mételhetetlen stílust is. S amikor keresi a magyar változat nyelvi közegét, olykor a tartalmi hűséget áldozza fel akár az elszegényesítésig, olykor pedig a sikerül­ tebb versszakokban A Hét, Heltai és Makai urbánus költészetének stílusát alkal­ mazza. A második és harmadik szakaszt csonkának és elszegényesítettnek érez­ zük, az első és a negyedik szakaszban pedig az önöző és az asszonyom megszólítás távolítja el a magyar olvasót a francia vous-től, illetve a chére-tői. Részletesebb nyelvi elemzés helyett hadd utaljunk csak arra, hogy a francia uous-nak és chérenek egyáltalán nincs meg az a stilisztikai szerepköre, amit a század elején a fri­ vol városi szellemű magyar költészet az önöző és az asszonyom megszólítással a patetikus hagyománnyal szemben vállalt. Szótárában pedig Kaffka keveri a j á ­ tékos (például bohókás) és fennkölt elemeket (például/e/jo, űzőbe veszeti stb.). így az eredeti vers nagyobb és kisebb struktúráinak újjáteremtésében egyaránt tá­ vol marad Verlaine-től. A másik Verlaine-verset, a Zsoltárt (A mon dieu, vous m'avez blessé d’amour) eleve úgy igyekszik átültetni magyar nyelvre, hogy he­ lyenként megváltoztatja a versszakok sorrendjét, az önálló versszakként szerep­ lő zárósort eleve elhagyja, a háromsoros versszakokban pedig az első és harma­ dik sor azonosságát megszünteti - némiképpen színesítve egy-egy új elemmel a zárósorokat. Bizonyos, hogy ezzel a beavatkozással gyengült az egész kompozí­ ció tudatosan létrehozott - egyházi szövegekre emlékeztető - monotóniája. S a harmadik sorok dekorativitása találkozik más díszes, mozgalmas megoldások244

kai is, amelyek elnyomják az eredeti, gondolatibb mondanivaló egyszerűségét, így akar a halandó Isten „trónusának lépcsője" lenni, pedig a francia versben egyszerűen csak felismerte, hogy minden hitvány s az „Isten dicsősége" az, ami „benne van". Máshol az „emberi vér el-nem-pazarlása" - mint metafora - így fe­ di el a Megváltó „vére-hullatását", amelyre az ember méltatlan. A fiatal Kaffka tehát - Ady új költőiségének teremtő átélése előtt - egy stilizáló, dekoratív ellen­ konzervativizmus nyelvére fordította le Verlaine mélyebb, gondolatibb és eszköztelenebb modernségét, amely közvetlenebbül és stilizálatlanul őrzi meg az élményt. 1913-ban Kaffka második nekifutása a versfordításnak már sikeresebb lehetett volna, hiszen túljutott az irodalmi konvenciókon és az urbánus ellen-konzervati­ vizmuson, s éppen a tízes évek elején a szabad vers és annak kiegyensúlyozása révén önálló, sajátos költői világot teremtett. Sajnos, a kapott vagy vállalt feladat akkor sem adott lehetőséget számára az alkotó kísérletre, hiszen kínai verseket kellett fordítania németből magyarra. Fordításai bevezetéseképpen Kaffka rövid tájékoztató cikkben maga adja elő a Világban,8 hogy Hans Bethge német nyelvű kínai versantológiáját használta, aki nem ismerte a kínai nyelvet, hanem Gauthier Judit prózai fordítására és más német, francia meg angol forrásokra tá­ maszkodott. Hans Bethge tudja és ismerteti is, hogy a kínai prozódia és az írott vers együttese majdnem megoldhatatlan feladat elé állítaná még a kínaiul tudó európai fordítót is, ezért ő szerényen Nachdichtungnak nevezi munkáját. Az ő nyomában Kaffka számára nem marad más, mint annak bevallása, hogy az ő kí­ sérlete az „utánköltés utánköltése". Megelégedne - teszi hozzá-, ha kísérletei né­ mi ízelítőt nyújtanának „a pontosság és hűség minden igénye nélkül". Ennyi közvetítésen át Kaffka vajon meg tudott-e közelíteni egy világot, amely legalább idegenszerűségében különbözik az európai képzetektől? Fordítás­ együttesének tematikája azonban annyira egyetemes, hogy önmagában képte­ len felidézni bármiféle távoliságot. A tájképek, a szerelmi dalok belesimulnak a letisztult magyar költői hagyományba. S a költősors, amikor felbukkan a ma­ gyarra átköltött kínai versekben, ugyanúgy a meg nem értettséget példázza, mint Európában. A közvetítő stílus eszközei pedig - például a megszemélyesí­ tés a jelzős szerkezetekben - impresszionistává teszik az „eredeti" szövegeket. Kaffka akkor tud ezekben sajátos színeket és hangulatokat teremteni, amikor kí­ nai motívumokra támaszkodhat. Például három Li-Taj-po-versben. Az Istenek táncában a jade-fuvoláját fújó költő jelenik meg, eszköze díszítő jelzői sztereotip módon ismétlődnek, s zenéjére a hálás istenek halhatatlan táncba kezdenek értővé lelkesítve a korábban értetlen embereket. A Szerelem-részegség egy érzéki tánc megjelenítése, melyben a mozgás illanássá, lebegéssé, repkedéssé, hullám­ zó vonalakká és hulló virágokká válik. A porcelán pavilon pedig maga a verstárgy leírása, majd ennek megismétlése a tó tükörképeként, köztük pedig a pavilon vendégei selyemköntösökben, bő ujjaik hátracsüngenek, s kámzsájuk kényesen nyakukba hull. A szecesszió műalkotásaira emlékeztetnek ezek a szavakkal fes­ tett képek - függőben hagyva a kérdést, hogy mi a meghatározóbb bennük: az eredeti kínai jelleg, vagy egy újromantikus európai vonzódás egy távoli művé­ szethez, amelynek anyanyelve a stilizálás. Erre csak kínai szakértő tudhatna válaszolni, de azt mi is feltételezhetjük, hogy Kaffka a szecesszió hatása alatt kí­ sérletezett a kínai versek fordításával.9 245

Utolsó fordítói vállalkozása talán szervesebben kapcsolódik életműve gondo­ latmenetéhez, mint Verlaine és a kínai versek magyar nyelvű megszólaltatása. Egyetlen költőt szolgál ez, a német Richard Dehmelt (1863-1920), akinek nevét és néhány versét már 1904 óta ismerhette Kaffka A Hétből és a Népszavából, ké­ sőbb pedig a Nyugatból, sőt az Életből. Ő láthatólag a szociális témák költőjére figyelt fel Richard Dehmelben, mert az a három vers, amelynek fordítását a Vi­ lág közölte 1917-ben (a 126., 171., és 196. számban), A munkás dalát szólaltatja meg, a nyomor előtt bénán lehulló Szegényeket mutatja be, majd A hárfát emeli szimbólummá, amely - öt hatalmas ujjba szétszakadt szirti erdei fa agg, szikár törzse - a vihart várja, hogy „önmagára rázza és zengje sorsát". Akár a polgári radikális újság rendelte, akár Kaffka választotta ki fordításra ezt a három verset, bizonyos, hogy szellemiségük találkozott az író radikalizálódott társadalom­ szemléletével, tépelődő és kételkedő szocializmusával, individuum-féltésével, valamint a szabad versben megtalált többszólamú költészet eszközeivel. Mert Dehmel munkása ezzel zárja dalát: „csak ennyit raboltok el, - csak mindent, mit szívünk vére nevel, - És szárnyat, napot, levegőt: - Az időt!" Az ő szegényei „di­ deregve várják a vihart" s „nem is tudnak a szabadságról", amely után „borús szemük bárgyún mered". A hárfa lírai hőse pedig a viharra várva azt kéri a világ­ tól zárószavaiban, „hogy tanítsa magányra". Dehmel költészete többrétegű, esz­ méit és indulatait nem igazította társadalmi programokhoz, s a formakeresésben is hosszú utat járt be a naturalizmustól az impresszionizmuson át az expresszionizmusig és a szabad versig. Költői nyelvét egyszerre jellemzi a zeneiség, a me­ rész képszerűség és a metafizikai színezetű gondolatiság. Kaffka az ő verseinek fordításában tudta igazolni ambícióit e számára meghódítatlan műfajban: A munkás dalabán a fellazított szabad formát alkalmazta sikerrel, a Szegényekben a dal finomságát párosította nyers naturalista színekkel. A hárfában pedig a konkrét és elvont képek összevonásával tudta szimbólummá emelni a csonka fatörzset és a vihart, amely így nemcsak a társadalmi elégedetlenséget fejezi ki, hanem a „mindenhatóságot" is. A kéziratban maradt Venus regina egy másik Dehmelt mutat be, aki a férfi és nő kapcsolatának erotikus-kozmikus lényegét sejteti meg egy mitikus történelmi legendában. Itt Kaffka bizonyára kedvenc fi­ atalkori műfajának újabb lehetőségeit is kereste. S végül a Kozocsa Sándor tulajdonában volt Theodor Storm-vers (Érzem, hogy illan az élet) visszavezette Kaffkát - a műfordításban is - személyes lírájához, a későn megkapott szerelem, „az utolsó boldogság" féltéséhez, amikor már figyel­ meztet „az illanó élet".

Jegyzetek 1 2 3 4 5 6

Kaffka Margit, Az élet útján, Bp., Nyugat, 1918. Radnóti Miklós, i. m., 53,63,64. Komlós Aladár, Az új magyar líra, Bp., Pantheon, [1928], 41,121. H atvány Lajos, Kaffka Margit, Pesti Napló, 1918,283. sz. Ady Endre, Kaffka Margit, Az élet útján, in Ady Endre az irodalomról, 397-398. Kaffka Margit összes verseit először Radnóti Miklós rendezte sajtó alá s látta el jegyzetek­ kel a Franklin Társulat számára, Bp., [1943]. Ő a Kaffka-kötetek anyagát vette sorra, s két költeményt, a Hajnali ritmusokat és a Záporos, folytonos levélt mellőzte, mert az utószó sze-

246

rint közlésük „elháríthatatlan technikai akadályokba ütközött". Nyilvánvaló, hogy ezek az akadályok politikai természetűek voltak. 1961-ben Kozocsa Sándor állított össze a Magyar Helikon-sorozat számára egy teljesebb Összes verseket, amelyben helyet adott a kihagyott két költeménynek és kilenc utólag felfedezett versnek, valamint a műfordításoknak. Az utólag felfedezett versek közül egyről, a Vemis regináról a filológia utólag megállapította, hogy Richard Dehmel versének fordítása. Kozocsa Sándor e sok elírást tartalmazó köteté­ ben a Hajnali ritmusokból hiányzik három sor: a 6-7-ik: És jönnek a körút felől merev rendei váltott katonáknak, Fáradt csapatok, kik ingyen őrizték ma fülledt rend zavaros álmát" és hiány­ zik a 13. sor: „£s sohase láttam tisztábban az Avcnue-t én se a várost és árut, se arcot és harcot." E sorok mind a Nyugatban (1912, II, 36-37), mind pedig az Utolszor a lyrán című kötetben (1912) közölt változatban megtalálhatók (17. lap). A vers teljes szövegét B odnár György tette közzé Az élet útján című gyűjteményben (Bp., Szépirodalmi, 1972). Két vers - A szí­ nészleány válasza és a Sátánlegenda - egyetlen kötetbe sem került be. Ezeket nyomtatásban először Rolla Margit tette közzé már idézett könyvének I—II. kötetében. 7 A Kaffka Margit első műfordításaival kapcsolatban említett Neményi Erzsébet (1882-1908) fiatalon meghalt újságíró és irodalomkritikus volt, aki többek között Thomas Mannról írt elismerően, Magyarországon elsőként, már 1901-ben. A Budapesti Napló, A Hét és a Pester Lloyd munkatársa volt. 8 Kaffka Margit Kínai versekről, Világ, 1913,168. sz. és in Hullámzó élet, 323-324. 9 Mindemellett Kaffka Margit Lesznai Annával együtt lefordította Paul C laudel A hetedik nap pihenője című, ugyancsak kínai tárgyú, ritmikus prózában írt drámájának egy részét és ismertette a mű felvonásait, valamint a szerző életrajzát és írói koncepcióját (Nyugat, 1913, I, 413. és in Hullámzó élet, 321-322). Ez lett volna legizgalmasabb lehetősége a műfordítás­ ban, mert Paul Claudel mint neokatolikus író és mint Kínát ismerő volt diplomata egyszer­ re foglalkozott metafizikai kérdésekkel és a mítosz felhasználásával a modern irodalom­ ban. S amint láttuk, mindkét gondolat foglalkoztatta Kaffkát is, különösen pályája vége felé; utolsó, már el nem készülhetett műve ugyancsak mitikus regény lett volna Josephus Flaviusról. Mivel a drámarészletet ketten fordították, s az ismertetést is közösen írták, nem tudjuk megállapítani, miben állt Kaffka közreműködése, amely kiegészíthette volna mű­ fordítói kísérleteit.

247