Brandt Patricia A málenkij robot a személyes emlékezetben Kezemben egy pici, kopott füzet. Látni rajta, hogy nem mai darab. Egy teljesen hétköznapi, átlagos sorozatgyártásból származó füzetnek tűnik. Kinyitom a fedőlapját és a következő sorokkal találom szemben magam: NAPLÓ Dobsa Lajos Szolyva-i fogolytábor 23-ik sz.d. 15. barak Fellapozom és 1944. november 18-tól december 29-ig minden napra találok egy bejegyzést arról, hogyan teltek a napok a szolyvai gyűjtőlágerben. Ezek a sorok nem egyszerűen közlik a történelmi tényeket, hanem szerzője leírja, hogyan élte meg az adott eseményeket: mit gondolt, milyen lelki traumák érték, mi adott neki erőt, miben reménykedett. Közöl haláleseteket, traumatikus élményeket, túlélési stratégiákat, közös ünnepeket. Egy-egy fontosabb, visszatérő történésre is részletesen kitér: leírja az ételosztás, a fahordás és a fertőtlenítés menetét. Az írást megnehezítették a rossz körülmények (félhomály, hideg, fizikai elgyengülés, lelki trauma), Dobsa Lajos mégis minden nap írt. December 29. után „minden pillanatban zavartak hol ide hol oda múnkára”, majd 1945. január 18-án Lengyelország felé irányították a foglyokat. A mostoha körülmények és a sok munka miatt félbeszakadt a napló írása. 1945. október 23-án tért haza szülőfalujába, Tiszakeresztúrba. Dobsa Lajos naplója nagyon felkeltette az érdeklődésem, ezért folytattam kutatásom. A közösségi oldalak a javamat szolgálták, itt teszem fel a kérdést kárpátaljai ismerőseimnek: Maradt-e fenn valakinek a családjában napló a málenkij robot korszakáról? Ismernek-e túlélőket? Hamarosan visszajelzést kapok Makkosjánosiból: a Semyon család tulajdonában van egy írásos visszaemlékezés. Medvigy József majd fél évszázaddal az események után lát neki az írásnak, mert nem tudja „tovább tűrni halasztani kikel tárni ami bennem van és 45 éven keresztül gyötör.” Emlékezetből írja le a málenkij robot eseményeit, valamint hazatérése után a kolhozrendszer kiépítésének következményeit. Emiatt kevesebb gondot fordít a pontos dátumok megadására, a kronologikus rendre. Írásában az érzelmek, traumatikus élmények, a felháborodottság és az eseményekkel szembeni tehetetlenség kerül előtérbe. Történetét legalább háromszor elküldte egy szerkesztőségnek, hogy tudassa „az ország és a világgal az igazságot”, de írása sajnos egyszer sem jelent meg. A kéziratos források kiegészítésére 2012 novemberében interjút készítettem egy tiszakeresztúri túlélővel, Fábián Gáborral. Szolyváról kevésbé, a makijevkai és sztalinói tapasztalatairól viszont részletesen beszámolt. Sokáig egy helyen raboskodott Dobsa Lajossal: egy időben hurcolták el őket, együtt voltak Szolyván és egy vagonnal utaztak Makijevkára is. Ott azonban szétváltak: Dobsa Lajos vélhetően a bányában dolgozott, míg Fábián Gábor egészségügyi gondok miatt a sztalinói kórházba került; azonban egy szerelvénnyel tértek haza 1945. október 23-án. Az interjú során többször is hangsúlyozta, hogy nem szabad élesen elválasztani a résztvevő feleket jókra és rosszakra, hisz azt tapasztalta, hogy az orosz katonák is viselkedhetnek emberségesen, néhány magyar pedig kegyetlenül. Ez a gondolatmenet azt bizonyítja, hogy a traumát képes volt valamelyest feldolgozni és ezáltal árnyaltabban ítéli meg az eseményeket, és nem csupán a „rossz oroszok” és a „magyar áldozatok” kettőségét látja.
1
Szépen lassan „összeállt a kép”. Digitalizáltam a kéziratos forrásokat, elolvastam korábban megjelent személyes visszaemlékezéseket.1 Értékes anyaggal szolgált a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola Lehoczky Tivadar Intézete, amely 2004 óta nagyarányú gyűjtést indított az elhurcoltakra vonatkozó adatbázis összeállítása céljából. Hét túlélővel készített mélyinterjút bocsátottak rendelkezésemre a nagyszőlősi járásból. VASVÁRI Zoltán példájára megkíséreltem felismerni azon tényezőket, melyek a lágerévek idejéről szóló visszaemlékezéseket jellemzik.2 Ezekben tetten érhető az elbeszélő egyénisége, világlátása, véleménye az átélt eseményekkel kapcsolatban. Bár számos egyéni élményt tartalmaznak, az azonos történelmi szituációnak köszönhetően szerkezetüket tekintve mégis hasonlóképpen épülnek fel. Kiemelkedő szerepet kap az alapvető emberi szükségletek kielégítésére tett erőfeszítések ismertetése: az étkezés, a ruházkodás, a hideg elleni védekezés, a hálóhely, a testi szükségletek és a tisztálkodás, a fertőzések és a betegségek elkerülésére tett óvintézkedések leírása. Fontos szerepet kap a tábor napirendjének a bemutatása, a különféle munkák ismertetése, a fogoly érzelmeinek bemutatása (a család és a szeretteik utáni vágyakozás, a honvágy, a szabadság vágya, a csalódottság, a bizonytalanság és a megaláztatás érzékeltetése). Emellett megjelenik a hit tematikája főként az ünnepek, például a karácsony alkalmával. Az elbeszélések fontos mozzanata a tudakozódás, a hírek szerzése a fogság alakulásáról, a hazatérés lehetőségeiről és ennek várható időpontjáról. A visszaemlékezések a szabadulás pillanatának ismertté válása, a hazafelé vezető út, a hazai földre lépés, a családdal való találkozás bemutatásával végződnek, bár néhányan a hazatérést követő eseményekre is kitérnek. „Ezt a helyzetet le sem tudom írni, nem hogy könnyű lenne elviselni,” írja Dobsa Lajos naplójában. Az, aki nem élt át hasonló helyzetet, el sem tudja képzelni, hogy milyen lehetett a lágerben elszenvedett idő. A szörnyűségek elértek egy olyan szintet, hogy hihetetlenné, elképzelhetetlenné teszik az eseményeket. Vajon hogyan lehet egy ilyen mértékű traumát feldolgozni? Hogyan lehet ezzel a múlttal tovább élni? Hogyan lehet azzal a néppel együtt élni, amely elkövette ezt a bűnt? LOSONCZI Ágnes hetven magyar család három generáción átívelő történetén keresztül rajzolta meg a XX. század eseményeit. Ő is megfigyelte, mennyire nehéz kigyógyulni egy traumából, főként, ha az áldozatoknak az eseményeket követően együtt kell élniük a büntetlen bűnösökkel.3 Kutatásom során két stratégiával találkoztam. Dobsa Lajos hazatérése után Amerikába menekült, hisz nem tudta tovább elviselni a Szovjetuniót és az orosz népet. Elhagyta otthonát, családját és az Egyesült Államokban alapozta meg életét; példáját abban az évben tizenkét meghurcolt fiatalember követte. Medvigy József és Fábián Gábor viszont Kárpátalján maradtak. Sokévi hallgatás után igyekeztek „kiírni”, illetve „kibeszélni” magukból a sérelmeket. Felejteni viszont egyikük sem tudott. Fábián Gábor mesélte, hogy „ha éjszaka is nem tudok aludni, akkor végigszalad, végigszalad az agyamon, hogy miért kellett ennek így lenni?” Az események a mai napig kísértik őt. Medvigy József is azt írta, hogy „ez volt egy népirtás, amit soha, de soha elfelejteni nem lehet.” Kutatásom során traumatikus élményeket közvetítő forrásokkal dolgoztam. A személyes emlékezet kutatására ezek nagyon jó forrásoknak bizonyultak, hiszen megtalálhatjuk bennük az egyén tapasztalatait, vélekedését, személyes élményeit. Gyáni Gábor szerint ezek a források viszont nem alkalmasak a történeti tények feltárásához, mert „aligha tekinthető az igazság vitán felüli megnyilatkozásának a traumatikus élményekkel teli valamikori áldozat emlékezeti munkája.”4 Primo Levi, az auschwitzi koncentrációs tábor egy túlélője is hasonlóan vélekedik: „a foglyokat olyan embertelen körülmények közé taszították, 1
NAGY 1992.; Punykó 1993. VASVÁRI 2009. 77-101. 3 LOSONCZI 2005. 294. 4 GYÁNI 2010. 332. 2
2
hogy csak ritkán alkothattak maguknak átfogó képet a táborvilágról. (…) Az ő megfigyeléseiket (…) éppen kivételezett helyzetük hamisította meg kisebb-nagyobb mértékben.”5 GYÁNI Gábor szerint problémát okoz az is, hogy a 20. század olyan megrendítő erejű emberi tapasztalatokkal szolgált, amelyek az utókor számára megemészthetetlennek bizonyulnak.6 Az emlék igazságtartalmát is többen megkérdőjelezték. Frederic C. BARTLETT szerint az emlék nem pontos mása, nem hű lenyomata a velünk történt eseményeknek. Már az észleléskor is pusztán általános benyomást nyerünk az eseményről, és ennek alapján megkonstruáljuk a valószínű részleteket; így „az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció.”7 A felidézés alkalmával pedig kérdés, hogy hogyan használjuk fel a múltbeli tapasztalatot, a múltban adott reakcióinkat, de befolyásoló tényező a kontextus, a felejtés és a jelen lelkiállapotunk is. GYÁNI Gábor úgy véli, hogy konstruált létének következtében az emlékezet nem közvetlenül magáról a múltról, vagy a történelmi tapasztalatokról, sokkal inkább „az emlékezés folyamatáról, a jelennek a múlthoz fűződő szüntelenül módosuló tudati kapcsolatáról” tudósít.8 A visszaemlékezés tehát elsősorban nem a történelmi események pontos leírásaként értelmezendő, értéke sokkal inkább abban rejlik, hogy bemutatja, miként élte meg a visszaemlékező az eseményeket és hogyan viszonyul ezekhez a jelenben. Mit tehet az utókor ezzel az emlékezettel? A 20. századi totalitárius rendszerek az emlékezet eltüntetésén munkálkodtak, eltörölték, álcázták, átalakították; hazugságokat és koholmányokat állítottak az igazság helyébe. Tzetan TODOROV szerint emiatt különösen fontos, hogy az utókor visszaemlékezzen az egyén vagy csoport által megélt tragikus eseményekre: ebben az esetében a megemlékezés joga kötelezettséggé válik.9 Kárpátaljai fiatalok körében folytatott kérdőíves kutatásom során az egyik válasz különösen felkeltette az érdeklődésem. A kérdés a következő volt: fontosnak tartja-e, hogy ne merüljenek feledésbe a málenkij robot eseményei? A válasz: „Nem. Nem akarok majd a múltból egy mártírkorszakot festeni. Az erőszak erőszakot szül, s ha nem is közvetlenül, de ezek is tudnak ellenszenvet kiváltani. Haragszok a háborúskodásra…”10 Hogyan lehet úgy emlékezni, hogy az ne váltson ki haragot, ne szüljön bosszút? TODOROV az emlékezet értelmezésének két csoportját különítette el. A szó szerinti értelmezés következtében a múlt egy fájdalmas mozzanata áthatolhatatlan tény marad, mely nem mutat túl önmagán. Ez folytonosságot hoz létre a sérelmeket megélő múltbeli Én és a jelenbeli Én között, mely magatartás bosszút szül.11A példaszerű értelmezéssel viszont hatástalanítani lehet a sérelmeket azáltal, hogy exemplummá tesszük őket és tanulságot vonunk le belőlük. A múltból cselekvési elv válik a jelen számára, amely potenciálisan felszabadító élményhez vezethet. Sokan mégis elutasítják a példa jellegű emlékezetet, mert úgy vélik, hogy a szóban forgó esemény abszolút egyedi, más bűntettel összehasonlíthatatlan. Pedig TODOROV szerint lehetetlen egyszerre azt állítani, hogy a múltnak leckéül kell szolgálnia, és hogy abszolút összehasonlíthatatlan a jelennel: ami egyedi, semmire sem tanít a jövőre vonatkozólag. Marcel Prousttól idéz egy ideillő gondolatot, miszerint „nem tanulunk semmit a példákból, mert nem tudunk belőlük az általánosra következtetni, s mindig olyasmit képzelünk, hogy olyat tapasztalunk, amelynek nincs a múltban előzménye.”12 A múlt emlékezetét nem azért kell életben tartanunk, hogy jóvátételt 5
GYÁNI 2010. 331-332. GYÁNI 2010. 361. 7 Közli: GYÁNI 2009. 107. 8 GYÁNI 2010. 303. 9 TODOROV 1995. 16. 10 A válasz annál is megdöbbentőbb, hogy az adott személy nagyapja sem tért haza a málenkij robotból. 11 TODOROV 1995. 30. 12 TODOROV 1995. 38. 6
3
kérjünk az elszenvedett sérelemért, vagy bosszút várjunk el a következő generációtól, hanem azért, hogy éberek legyünk az új, mégis hasonló helyzetekben.13 RICOEUR is úgy vélte, hogy népirtásnak vagy az emberiség elleni bűntettnek minősíthető vétkeket nem hagyhatjuk elévülni. Szerinte emlékezni nem csak a bosszú vágyával lehet. A megbocsátás által az események megmaradnak az emlékezetben, de jelentőségük mégis megváltozik. A trauma alól éppen a megemlékezéssel lehet kiszabadulni, ily módon mehet véghez a gyász és az emlékezet meggyógyítása.14 A helyzet viszont Kárpátalján nem egyszerű. A megemlékezés mára ugyan engedélyezett, az ukrán állam mégis a mai napig szemet huny az események felett. Nagy Jenő, feketeardói túlélő már 1983-ban megindított egy rehabilitációs kérelmet, melyet huszonkét túlélővel íratott alá. Ungvár ezt azonban visszautasította, azzal érvelve, hogy „csak az elítélteket lehet feloldozni a bűneik alól; akiket ítélet nélkül hurcoltak a halálba, azokat nem.”15 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely azonnali lépéseket tett annak érdekében, hogy a málenkij robot történései napvilágra kerüljenek. Addig ugyanis a történelmi eseményeket nem lehetett a nevükön nevezni, „nem jelenhettek meg levéltári és egyéb források alapján olyan munkák, amelyek a rendszer különböző elemeit – a politikai tisztogatást, (...) az erőszakos kolhozosítást és kuláktalanítást, az emberek tömeges deportálását, munkatáborokba való hurcolását – tudományos körültekintéssel értékelte volna az átalakítás folyamatában”.16 Létrehoztak egy emlékbizottságot, melynek Dupka György lett az elnöke. Alapszabályának hatodik pontjában megfogalmazták e törekvésüket: „előmozdítjuk történelmi múltunk feltárását, hiteles bemutatását, a fehér foltok felszámolását.” Megfogalmaztak egy beadványt, amelyet Moszkváig felvittek. A következő pontokat tartalmazta: 1. Kérelem, hogy a sajtón keresztül nyilvánosan rehabilitálják az 1944 novemberében elhurcolt embereket, és 2. hogy az egykori szolyvai gyűjtőtábor tömegsírjára épült autóbusz-állomás (benzinkút) falára többnyelvű emléktáblát helyezhessenek el és nyilvánosan is megjelölhessék a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak eme eltitkolt sírhelyét.17 Minden kárpátaljai magyar településen kineveztek egy KMKSZ elnököt, melynek elsődleges feladata egy méltó emlékmű felállítása volt a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak. Emellett a KMKSZ felhívást indítványozott kéziratos emlékkönyvek elkészítéséhez a túlélők visszaemlékezései alapján, valamint az írásbeli visszaemlékezések, hangszalagok, archív fotók, lágerekből írt és kapott levelek és más, az elhurcolással kapcsolatos dokumentumok összegyűjtésére. Létesítettek egy munkacsoportot is azok sorsának kivizsgálására, akiket 1944 őszén munkatáborokba vittek. A rehabilitáció felgyorsítása érdekében 1989 májusában létrejött egy tizenkilenc tagú bizottság, melynek feladata a rehabilitált személyek jogainak és érdekeinek védése volt.18 1989. november 25-én Beregszászban megtartották első emlékkonferenciájukat A sztálinizmus kárpátaljai áldozatai címmel a magyar, német, sváb és egyéb nemzetiségű elhurcoltak emlékére.19 Az emlékkonferencia határozata így szólt:
13
TODOROV 1995. 60. RICOEUR, 1999. 65. 15 NAGY 1992. 95. 16 MOLNÁR D. 2012b. 134. 17 BOTLIK – DUPKA 1991. 230. 18 BOTLIK – DUPKA 1991. 234. 19 DUPKA 1993. 179. 14
4
1. Felhívás, hogy a lakosság őrizze meg az áldozatok emlékét, mindent tegyen meg, hogy a múlt soha ne ismétlődhessen meg és, hogy a demokrácia térhódításával szűnjön meg a rettegés az emberek lelkéből. 2. Kárpátalja vezetői szolgáltassanak igazságot az elhurcoltaknak, részesüljenek kollektív rehabilitációban és nevezzék meg/bélyegezzék meg a bűnösöket. 3. A KMKSZ helyi szervezetei a tanácsi szervek segítségével állítsák össze az elhurcoltak névjegyzékét és ezt adják át a rehabilitációs bizottságnak. 4. A KMKSZ alakítsa meg a túlélők bajtársi körét, hogy annak tagjai visszaemlékezéseikkel segítsék a rehabilitációs bizottság munkáját. 5 1989. november 19-től 26-ig tartsanak gyászhetet, melynek folyamán avassanak fel emlékműveket, emléktáblákat, rendezzenek gyászgyűléseket, megemlékezéseket. November 26-án vasárnap 13 órakor harangozzanak az áldozatokért és 18 órakor gyújtsanak gyertyát a házak ablakaiban. 6. A konferencia anyagait a KMKSZ emlékkönyvben jelentesse meg.20 Erőfeszítéseik ellenére a málenkij robot áldozatainak rehabilitációja és a bűnösök megnevezése a mai napig nem valósult meg. Az ukrán parlamentben a kárpátaljai magyarságot képviselő Gajdos István abban bízik, hogy ezennel eredményesen eljárhat a lágerek poklát megjárt személyek rehabilitációjának kérdésében. 21 A málenkij robot eseményeinek szélesebb körben való ismertetéséhez a II. Rákóczi Ferenc Főiskola is nagyban hozzájárult. A Lehovczky Tivadar Társadalomkutató Intézet 2004 őszén indított meg nagyarányú kutatást. Az adatgyűjtés kétféle kérdőív kitöltésén alapult: az egyiket a túlélőkkel, a másikat az elhunytak hozzátartozóival készítették. Az intézet ötfős kutatócsoportja mára szép eredményeket ért el: 100 túlélővel, valamint 1600 hozzátartozóval töltették ki a kérdőívet. Mindezek mellett felhasználták a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban fellelhető forrásokat, valamint mélyinterjúkat készítettek a túlélőkkel.22 A beszélgetések alkalmával az adatközlő adataira, az elhurcolás körülményeire, a deportálás időszakának emlékezetére és az elhurcoltak szovjetképére irányultak a kérdések.23 A kutatómunkával párhuzamosan számos kulturális rendezvény megszervezése fűződik az intézet nevéhez. 2004 novemberében megszervezték az első nemzetközi tudományos konferenciát a málenkij robot témakörében, melyen magyar és orosz résztvevők szólalhattak fel. 2006-ban túlélőket is meghívtak, akik megoszthatták emlékeiket és tapasztalataikat a hallgatósággal. A háromévente megrendezésre kerülő konferenciák mellett minden évben tartanak megemlékezést, valamint koszorúzást Beregszászban. Munkásságukkal minden bizonnyal jelentősen hozzájárultak a málenkij robot eseményeinek ismertetéséhez, valamint népszerűsítették a témát a fiatalok körében, további kutatásokat eredményezve. De mégis mennyire tájékozottak a mai fiatalok az eseményeket illetően? Mennyire tartják fontosnak, hogy ezek ne merüljenek feledésbe? Mit tennének ennek érdekében? Van-e bennük harag az eseményeket illetően? Az ki ellen irányul? E kérdések megválaszolásához harmincöt 18 és 30 év közötti, főként kárpátaljai fiatallal töltettem ki egy kérdőívet.24 Ők azon generáció tagjai, melyeknek nagyszülei, dédnagyszülei járták meg a szovjet táborokat. Iskolás korukra Ukrajna független állammá alakult, ezzel szabaddá téve a málenkij robot eseményeinek tárgyalását történelem órán, valamint a nyilvános megemlékezést. 20
BOTLIK – DUPKA 1991. 233. Gajdos István beszéde a 2012. november 17-ei szolyvai megemlékezésen hangzott el. Saját gyűjtés. 22 MOLNÁR D, 2012a. 60. 23 MOLNÁR D, 2012b. 45. 24 harmincegyen Kárpátaljáról származtak (közülük egyetlen egy járt ukrán iskolába), egy Lembergből, kettő a Krím-félszigetről, valamint egy Oroszországból. 21
5
Nagy vonalakban azt tapasztaltam, hogy a Kárpátalján kívül élők abszolút tájékozatlanok, sosem hallottak málenkij robotról. A kárpátaljai fiatalok többsége legalább az iskolában hallott az eseményekről. Jellemzően azok a legtájékozottabbak, kiknek a családját vesztességgel sújtotta az elhurcolás. A kérdezettek túlnyomó többsége nagyon fontosnak, vagy fontosnak tartotta, hogy ne merüljön feledésbe ez az esemény, és hogy a jövő generációk is megtudják, mi történt. Egyetlen személy jelölte meg az „egyáltalán nem tartom fontosnak” kategóriát, ennek okairól már korábban szóltam. Adatközlőim különféle lehetőségeket láttak a megtörténtek emlékének megerősítésére és továbbadására. Szerintük elsőként a történelem órákon kellene alaposabban, visszavisszatérően tárgyalni a témát, de fontos lenne „a valós történelmi eseményeket bemutatni és nem kamu propagandát az orosz hadsereg 'felmentő’ segítő kezeiről”. Az iskolai oktatás mellett a családokban is kellene mesélni az eseményekről. Sokak számára fontos lenne minden településen megemlékezéseket rendezni, valamint dokumentumfilmeket, interjúkat készíteni. Konferenciák, előadások, fórumok és sajtó-megnyilvánulások megtartása is segítene annak érdekében, hogy belevésődjön mindez a kultúrába. Végül egyesek szerint közrejátszana az is, hogy a magyar kisebbségben élők meg is maradjanak magyarnak, így továbbörökítve a múlt eseményeit. A megkérdezettek csaknem fele úgy nyilatkozott, hogy haragszik valakire vagy valamire. Haragjuk irányulhatott: - a Szovjetunió ellen, - a rendszer ellen, - a málenkij robot kitalálói ellen, - a kegyetlen szovjet katonák ellen, - a kommunisták és orosz elnyomók ellen, - a sztálini terror ellen, - „az aktuális rezsim ellen, illetve azok ellen, akik ezt a tényt ignorálták, elfeledik”, - „nem konkrétan az emberek ellen, akik ezt tették, hanem az elnyomás, megaláztatás ellen”, - a most élő nacionalista szervezetek és emberek ellen. Érdekes megfigyelni, hogy a harag nem csupán a múltbeli rendszerre és vezetőkre irányul, hanem egyrészt azok felé is, akik a jelenben elfeledik, vagy nem vesznek tudomást a történtekről. Másrészt irányul a nacionalista csoportok felé is, akik tevékenységükkel igyekeznek megosztani a magyarságot és homályba borítani a múltat. A történelem folyton az erőszakos eseményekben elpusztított emberi lényekre hivatkozik, mindent átfogni kívánó diskurzusával lényegtelenné teszi az emlékezés személyességét, különösségét; figyelmen kívül hagyja az emberi egyszeriséget és megismételhetetlenséget. Az emlékezet emiatt teherré válik.25 Éppen ezt kell elkerülni: hogy az emlékezet teherré váljon, jegyezte meg Dupka György a szolyvai megemlékezésen.26 Ezért fontos, hogy a jövő generációkra ne az események erőszakos jellegét ruházzuk át. Kárpátalján a málenkij robot eseményei csak pár éve kerültek a kutatások középpontjába. Az áldozatok rehabilitációja sem történt még meg, a sérelmek még nyílt sebekként tátongnak. Bízom benne, hogy az események szabad felidézése és a sokasodó kutatások megsegítik majd az áldozatokat és azok családját a múlt lezárásában.
25 26
K. HORVÁTH 2006. 221. Dupka György beszéde a 2012. november 17-i szolyvai megemlékezésen hangzott el. Saját gyűjtés.
6
FELHASZNÁLT IRODALOM BOTLIK József – DUPKA György 1991 „Ez hát a hon…” Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből. 1918-1991. Budapest – Szeged DUPKA György 1993 Egyetlen bűnük magyarságuk volt. Emlékkönyv a Sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól (1944-1946). Ungvár – Budapest GYÁNI Gábor 2009 Emlékezés és oral history. In: Bögre Zsuzsanna (szerk.): Közelítések az élettörténetek kutatásához. Budapest 2010 Az elveszíthető múlt. Nyitott Könyvműhely, Budapest K.HORVÁTH Zsolt 2006 Az emlékezet terhe: lehetőségből kötelesség, megismerésből elismerés? In: Menyhért Anna – Vaderna Gábor (szerk.): Amihez mindenki ért… Kultúratudományi tanulmányok. L’Harmattan, Budapest. LOSONCZI Ágnes 2005 Sorsba fordult történelem. Holnap, Budapest. 294. MOLNÁR D. Erzsébet 2012a „Embert aszaló intézet Szolyván” Deportálások a Nagyszőlősi járásból a szovjetrendszer kiépítésének idején (egy felmérés tükrében). In: Bocskor Andrea, Dobos Sándor (szerk.): A II. Rákóczy Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Intézetének tanulmánygyűjteménye. PoliPrint, Ungvár. 59-70. 2012b A „malenkij robot”-ra elhurcolt felső-Tisza-vidéki magyarok egy felmérés tükrében. In: Bocskor Andrea, Dobos Sándor (szerk.): A II. Rákóczy Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Intézetének tanulmánygyűjteménye. PoliPrint, Ungvár. 4358. NAGY Jenő 1992 Megaláztatásban: A kárpátaljai magyar férfiak deportálása 1944 őszén. Ungvár PUNYKÓ Mária 1992 Reggelt adott az Isten. A szenvedés évei kárpátaljai népi elbeszélésekben. Debrecen RICOEUR, Paul 1999 Emlékezet – felejtés – történelem. In: N. Kovács Tímea, vál. – Thomka Beáta, szerk.: Narratívák 3. A kultúra narratívái. Kijárat, Budapest TODOROV, Tzvetan 1995 Les abus de la mémoire. Arléa, Paris VASVÁRI Zoltán 2009 A hadifogság és a lágerévek idejéről szóló visszaemlékezések jellemzőiről. In: Bögre Zsuzsanna (szerk.): Közelítések az élettörténetek kutatásához. Budapest
7
