Majtényi Balázs: A nemzetállam új ruhája
Bevezető A könyvben a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdéskörök együttes elemzésére és a közöttük levő összefüggések feltárására teszek kísérletet. Ennek során foglalkozom a nacionalizmus és a multikulturalizmus elméleteivel, a nemzetfogalom közjogi használatával, az igazságos egyenlőség felfogásaival, a kisebbségi különjogok természetével, az egyéni és kollektív jogok dichotómiájával. Tárgyalom a kisebbségvédelem terén az emberi jogi és biztonságpolitikai szemléletmód közötti feszültségeket, az önrendelkezés és az autonómia viszonyát, az államon belüli és a határon túli kisebbségvédelem közötti összefüggéseket, a kisebbségek fogalmának meghatározását és a kisebbséghez tartozók azonosíthatóságát, a bevándorló és őshonos
kisebbségek
közötti
megkülönböztetés
indokoltságát,
a
kisebbségi
önkormányzati rendszer elveit és diszfunkcióit, végül a magyarországi cigánypolitika alakulásával kapcsolatban felmerülő kérdéseket. Kétségtelen, hogy a felsorolt témakörök
egyenként
is
monográfiák
tárgyai
lehetnek,
ennek
az
átfogó
témakijelölésnek mégis célja volt: nevezetesen meg kívántam határozni egy olyan értelmezési
keretet,
amelyben
elhelyezhetők
és
értelmezhetők
az
egyes
kisebbségpolitikai intézkedések. Azaz az nem egy kérdést kívánok részletesen elemezni, hanem a témakörök közötti összefüggések feltárására törekszem. E megközelítést az indokolja, hogy olyan fogalmakat, amelyeket nem szerencsés egymástól
élesen
elválasztani,
a
kisebbségkutatás
szakirodalma
gyakran
indokolatlanul külön kezel. Így jár el például akkor, amikor sokszor egymástól külön választva tárgyalja a többségi és a kisebbségi nemzetépítést, anélkül hogy utalna a kettő közös eredetére és az igazolhatósági problémák közös természetére. S hasonló gondokkal jár az a megközelítés, melyben nemegyszer ennek elméleti magyarázata nélkül egymástól elválasztva elemzik az őshonos és bevándorló kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket. A kötetben egy olyan értelmezési keretet vázolok fel, amelyen belül összefüggéseiben lehet vizsgálni a kisebbségvédelem által felvetett kérdések tágabb körét, valamint az igazolhatóság és a célok megvalósítása szempontjából értékelhetővé válnak a magyarországi kisebbségpolitika konkrét intézkedései is. E könyv ugyanakkor más szempontból vizsgálja a kérdéskört, mint az eddig
született
a
kérdéskörrel általánosságban is foglalkozó monográfiák,
tanulmánykötetetek, tankönyvek, mert célja a tételes jogi szabályozás politikai
filozófiai,
dogmatikai
vizsgálata.
Emiatt
nem
tartalmazza
a
különböző
kisebbségpolitikai modellek összehasonlítását, mivel a komparatisztikai elemzés nem ad válasz arra kérdésre, hogy egy jogintézmény helyes vagy igazolható-e.
Az elemzés során a politikai filozófiai kérdések tárgyalását összekötöm a konkrét jogi intézmények és más kisebbségpolitikai eszközök elemzésével és értékelésével. A felsorolt kérdések együttes tárgyalása azért is indokolt, mert – ahogy Bódig Mátyás megállapítja – a jogi intézmények egyben politikai intézmények (azokat a rész és egész viszonyában állónak tekinthetjük), mivel „normatív igényeikkel egy politikai közösséget reprezentálnak, és megjelenítik a politikai intézmények egy nyilvános felfogását.”
1
Így az igazságosság érvényre juttatásához a szuverén politikai
közösségeknek szükségük van az adott politikai keretek között megvalósítható megfelelő jogi intézményekre. Sőt, a jog igazolási kérdései alkotják a politikai filozófia legfontosabb területét.2 Ennek belátásához témánk kapcsán elég arra utalni, hogy a politikai közösséghez (a néphez) tartozás a legtöbb államban összekapcsolódik a névadó kulturális nemzethez tartozás által meghatározott politikai nemzethez tartozással, s ez hozhat létre morális kapcsolatot a tagok között. Ennek elemzése igen fontos, hiszen erre a kapcsolatra épül a politikai intézmények tekintélye is, s azoknak részben azért engedelmeskedünk, mert a nemzethez kötődő intézmények. Ez önmagában arra késztet, hogy az állampolgárok között különbséget tegyünk, és különjogokkal támogassuk a kisebbséghez tartozók törekvéseit, azaz ez az értelmezési út elvezethet a liberális nacionalizmusig és a multikulturalizmus intézményesüléséhez. A kötetben a kisebbséghez tartozók érdekében az igazságos egyenlőség és a multikulturalizmus megvalósítása felé tett lépéseket a „nemzetállam-modell” keretein belül elemzem, hiszen John Rawls szerint az igazságosság elméletének alkalmazási területe a „társadalom alapvető szervezete”. A „társadalom” meghatározása pedig jelenleg a nemzetállam fogalmi keretében történik. 3 Így az elemzés célja elsősorban a 1 Bódig Mátyás: Jogelmélet és gyakorlati filozófia: Jogelméleti módszertani vizsgálódások. Miskolc: Bíbor, 2004. 541. 2 Bódig Mátyás: Politikai filozófiai jelentésrétegek az alkotmányban. Állam és Jogtudomány 2002. 12. sz. 9. 3 Kymlicka, Will – Straehle, Christine: Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus. In Kántor Zoltán – Majtényi Balázs: Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest: Rejtjel, 2005. 19.
2
nemzetállamon belüli kisebbségi szabályozás vizsgálata, de emellett tárgyalja a nemzetközi jogközösség által elfogadott normákat is. Bár az egyes kérdéseket a továbbiakban elsősorban normatív szempontból vizsgálom, az elemzés során figyelembe veszem a deskriptív szempontokat is.4 (A normatív – elsősorban a politikai filozófiai és jogelméleti – írások a kisebbségi kérdés lehetséges megoldásaira keresik a választ, s a nacionalizmusra, nemzetépítésre és a nemzeti kisebbségekre vonatkozó kérdéseket az igazolhatóság szempontjából vizsgálják. A deskriptív – elsősorban szociológiai, antropológiai, történeti – megközelítések leíró jellegűek. Képviselői azt a fogalmi rendszert keresik, amelynek segítségével pontosan ábrázolhatók valamely nemzeti kisebbség törekvései, illetve az annak keretében lejátszódó folyamatok.) A közjogi intézmények politikai filozófiai elemzése leginkább a két megközelítés együttes alkalmazásával képzelhető el, hiszen minden jogrendszernek léteznek történeti, kulturális sajátosságai, és a társadalmi intézmények felépítésének elemzésekor sem árt figyelembe venni, egyáltalán milyen lehetőségek közül választhatunk. A nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdések tárgyalásakor a politikai gondolkodás történetét is vizsgálom, ennek során elsődlegesen nem a múlt történéseinek leírására, hanem a politikai filozófiai elemzés keretében annak feltárására törekszem, hogyan nyerhet a jelen a múlt felől értelmet. E megközelítés létjogosultságát az adja, hogy amikor a politikai filozófia a múltra tekint, olyankor is a jelen folyamatainak megértésére, a létező intézményeink mögött rejlő politikai filozófiai tartalom feltárására törekszik, s azt vizsgálja, intézményeink mennyiben igazolhatók, és milyen keretek között változtathatók meg. Egyúttal választ keres arra, hogy miért alakult a szabályozás a jelenlegi módon. Emiatt a politikai gondolkodás történetének vizsgálata elengedhetetlen a jelenben zajló politikai folyamatok elemzéséhez. Ehhez hasonló véleményt fogalmaz meg Eötvös József a XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 5 (a továbbiakban Uralkodó eszmék) című műve első kötetének bevezetőjében, mikor a következőket írja: „A cél melyet magamnak kitűztem, egyáltalán nem az: oly államformát feltalálni, mely az állam eszményének minél 4 Lásd e kérdésről részletesebben Kántor Zoltán – Majtényi Balázs: Bevezető. In Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. i. m. 7-16. 5 Eötvös József: A XIX. század uralkodói eszméinek befolyása az államra I-II. h. n.: Magyar Helikon, 1981.
3
tökéletesebben megfeleljen; hanem csak a jelen viszonyainak leginkább megfelelő állam szervezését keresem.” 6 A kisebbségi szabályozás elveinek vizsgálatakor előrebocsátható, hogy azok korántsem újkeletűek, sőt nem egy esetben még az is kérdéses, hogy a szabályozás elveit és fogalmait tekintve beszélhetünk-e bármiféle előrelépésről a szellemileg igen termékeny "hosszú 19. század" óta. A többkultúrájú politikai közösség magyarországi modelljét és annak megvalósulását a fenti szempontok alapján a következő szerkezeti keretben vizsgálom: A kötet első része a modern demokrácián belül a nemzet intézményesülésével és a kisebbségi különjogokkal foglalkozik, mindezt egy konkrét példán a magyar alkotmányos szabályozáson keresztül elemzi. Az első alfejezet a nemzettel kapcsolatos témaköröket tárgyalja, itt kerül sor a nacionalizmus rövid ismertetése után a nemzeti szempontból multikulturális vagy többkultúrájú politikai közösség modelljének bemutatására, és ennek magyarországi bevezetésére tett kísérlet elemzésére. Ennek alapján tárgyalja a magyar alaptörvény 68. §-át, mely visszautalva a népszuverenitás elvére (hasonlóképp a föderatív államok alkotmányaihoz) elismeri az államon belül alpolitikai közösségekként a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Ez utóbbi kapcsán megvizsgálja, hogy milyen feltételeket teremt annak működéséhez a magyar alkotmány által használt nemzetfogalom, és hogyan nyerhet értelmet az alaptörvény által a politikai közösség leírásánál használt politikai nemzet fogalmának keretében. Ennek az alfejezetnek a főbb megállapításai a következőkben foglalhatók össze: A nemzetértelmezés elsődleges használatát az alaptörvényekben az teszi indokolttá, hogy a nemzeti szempontból nem semleges állam a politikai közösség minden tagjának morális egyenlőségét figyelembe véve kénytelen megalkotni a politikai nemzet fogalmát – az állam hatalmának és tekintélyének megteremtése érdekében. Az állam így a sokak által áhított, de jelenleg el nem érhető nemzeti semlegességtől a politikai közösség tagjait illetően első lépcsőben oly módon mozdulhat el, hogy kialakít egy olyan politikai nemzetkoncepciót, mely a nép minden tagjára vonatkozhat. (Azaz ezek az intézkedések nemhogy nem szűntetik meg a nemzeti különbségeket, hanem ellenkezőleg sikerességük esetén megerősítik azokat.) Ennek a következménye, hogy bár Trianon óta a magyar közpolitikában a kulturális
6 Eötvös József: A XIX. század uralkodói eszméinek befolyása az államra. i.m. 56.
4
nemzetfelfogás vált dominánssá, ennek ellenére ezt a folyamatot a közjogi dokumentumok nem követték. S tegyük hozzá, azt nem is igen tehették volna a jelenlegi alkotmányos keretek szétfeszítése nélkül. A kötet ez utóbbi kérdés kapcsán utal arra is, hogy a határontúliak támogatása során a velük, mint a kulturális nemzet tagjaival kialakítandó közjogi kapcsolat milyen keretek között lehetséges. Ennek során kifejti, hogy az alkotmánynak a kisebbségeket államalkotó tényezőnek nyilvánító, a kisebbségi különjogokkal foglalkozó 68. §-ából a jelenlegi modell helyett inkább az következik, hogy multikulturális alapra kell helyezni a határon túli politikát, amihez hasonló modellt más országokban is találunk. A kisebbségek megfelelő hatalomgyakorlása biztosításának érdekében a politikai nemzetet számukra élhetőbbé lehet és kell formálni. Ez oly módon történhet meg, hogy az ahhoz való tartozás csupán egy minimális azonosulás elfogadására korlátozódjék, s annak keretében megvalósulhasson a "többkultúrájú politikai közösség." Ehhez szükséges az is, hogy az azt meghatározó identitást az állam úgy alakítsa, hogy megpróbáljon minél többet beépíteni a politikai nemzet fogalmába a területén élő kisebbségek hagyományaiból, kultúrájából, s eközben a lehető legcsekélyebb mértékben támaszkodjon a többségi (névadó) kulturális nemzetet meghatározó identitáselemekre. Az államnemzet ilyen koncepciójának a kialakítása amiatt is elvárható, hogy egyáltalán komolyan számolni lehessen azzal, hogy a nemzeti kisebbségek az adott politikai közösség részének tekintsék magukat. Az első rész következő alfejezete a kisebbségi különjogok főbb elméleti kérdéseinek bemutatása során megvizsgálja, hogy a magyar alkotmánynak a kisebbségi jogokról rendelkező 68. §-a milyen feltételeket teremt a többkultúrájú politikai közösség megvalósulásához. A kisebbségi kérdést addig államszervezési problémaként tárgyaló értekezés ennek kapcsán tér rá a kérdéskör alapjogi vetületének elemzésére, utalva e kettő összefüggéseire elsősorban a kollektív jogok elemzésekor. Az alfejezet az igazságos egyenlőség fogalma felől vizsgálja a kisebbségi jogok igazolhatóságát, valamint azt, hogy a leggyakrabban milyen érvek alapján utasítják el a kisebbségi jogok létezését. Rátér azoknak a törekvéseknek az elemzésére, melyek a kisebbségi jogokat az emberi jogok különböző generációi között kívánják elhelyezni, s tárgyalja a kollektív jogok elismerhetőségének a kérdését is. Kitér arra, hogy milyen veszélyeket
rejt
magában
az
emberi
jogok
védelme
részeként
kezelt
kisebbségvédelemben egyre nagyobb tért nyerő biztonságpolitikai megközelítés. Majd 5
a kollektív jogok kapcsán tárgyalja a kisebbségi autonómia fajtáit és az általa felvetett elméleti kérdéseket, és megvizsgálja az autonómia igazolhatóságát a nemzetközi jog egyik alapelvének tekintett önrendelkezés elve felől. Ennek során elemzi az autonómia két (személyi és területi) elvét, illetve, hogy azokat milyen módon lehet együttesen alkalmazni az államon belül. A disszertáció foglalkozik a kisebbségmeghatározás és a kisebbséghez tartozók jogi azonosításának a kérdésével is. Ennek az alfejezetnek a lényegi megállapításai az alábbiakban foglalhatók össze: A kisebbségi jogok igazolhatósága csakúgy mint a pozitív diszkrimináció más formáinak az igazolhatósága is az igazságos egyenlőség fogalma felől végezhető el. Ezt a kérdést mégsem lehet csupán az egyének érdekei felől megközelíteni, hanem szükség van a nemzeti alapon szerveződő csoportok egyenlőségének a tárgyalására is. Mindez azért szükséges, mert a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeket segítő pozitív intézkedések a közkeletű vélekedés ellenére sem ábrázolhatók úgy, mint amiknek a végső célja a társadalmon belüli nemzeti különbségek felszámolása, hanem azok egy része a kisebbségi nemzetépítést s a csoport megerősítését célozza. Ennek során ismerteti, hogy az igazságos egyenlőség mely felfogását fogadja el a magyar alkotmány, és hogy a pozitív diszkrimináció létjogosultságának elismerése után nem adódhat más lehetőség, mint a kisebbségi jogosultságoknak az emberi jogok fogalmi keretében történő kezelése. Ugyanakkor véleményem szerint ennek ellenére sem érdemes túlzott erőfeszítést tenni arra, hogy elhelyezzük e jogosultságokat az emberi jogok különböző generációi között, már csak azért sem, mivel mindhárom generációba tartozó jogokat találunk közöttük. S nyilvánvaló leegyszerűsítés így azt állítani, hogy azok besorolhatók a második generációhoz tartozó gazdasági, szociális és kulturális jogok közé. Célravezetőbb, ha követve Bragyova András véleményét, úgy tekintünk a kisebbségi jogokra, mint
amik
külön
jogosultságokként
megfogalmazva eltérő utat jelentenek az emberi jogok egyenlő élvezetéhez. 7 A kollektív jogok elismerésének jelentősége abban rejlik, hogy azok összeköttetést teremtenek a kisebbségeket érintő alapjogi és államszervezeti kérdések között; segítségükkel jobban megérthetjük a kisebbségi jogosultságok természetét, s leírhatjuk a multikulturalizmus, a többkultúrájú politikai közösség modelljének a működését is. A kisebbségi autonómiának mint kollektív jognak és/vagy államszervezési elvnek a kiemelten történő részletes tárgyalását az indokolja, hogy az
7 Bragyova András: Vannak-e kisebbségi jogok? Állam- és Jogtudomány 1992. 1-4. sz. 153-183.
6
alkalmas eszköz lehet a multikulturalizmus megvalósítására. A dolgozat ezen belül értekezik egy sajátos kollektív jogként megfogalmazott államszervezési formáról: a kisebbségeket segítő területi autonómiáról. Erre gyakran mint a kisebbségvédelem legfejlettebb eszközére tekintenek. E megállapítás éppen amiatt igaz, mert a területi autonómia voltaképpen a többségi hatalomgyakorlásnak egy atipikus formája, mely nem a többségi, hanem a kisebbségi nemzetépítést segíti. Ezáltal más természetű, mint a többi a kisebbségeket segítő eszköz, s alkalmazása esetén az autonómián belül kialakuló új kisebbségek speciális védelmét igényli. Így álláspontom szerint jobban járunk, ha arra – más kisebbségvédelmi intézkedéstől külön kezelve – mint belső önrendelkezési jogra tekintünk. Ennek segítségével a kisebbségvédelem leírható úgy is, hogy egyrészről van a többség, aki valamikor gyakorolta a külső önrendelkezés jogát (függetlenné vált) vagy a belsőt (valamilyen mértékű autonómiát szerzett), s emellett beszélhetünk az államon belül vagy annak területi egységeinek keretében kisebbségben maradókról, akiket az általános emberi jogok mellett külön nemzeti jogosultságok is megilletnek. A kisebbségi különjogok létezése pedig önmagában is felveti a kisebbséghez tartozók azonosíthatóságának a kérdését. Ezzel kapcsolatosan megjegyezhető, hogy nézetem szerint, minden olyan esetben, mikor arra keressük a választ, hogy ki tekinthető valamely nemzetiséghez tartozónak, akkor első szempontként minden más előtt a szabad identitásválasztásból kiindulva azt kell figyelembe venni, hogy az illető magát a kisebbséghez tartozónak vallja-e. A csoport elismerésékor emellett a jogi szabályozás általában megköveteli az elismerés objektív feltételeinek (pl. külön nyelv) meglétét –, hogy az egyén mellett a csoport is tanúságot tegyen a nemzeti különállás létezéséről. A kisebbségvédelem terén egyre hangsúlyosabb
biztonságpolitikai
megközelítésről
elmondható,
hogy
annál
elfogadhatóbb az az emberi jogi megközelítés, mely a különleges védelmet nem a biztonsági kockázatokhoz, hanem a kisebbségi helyzet adta hátrányokhoz társítja, s a kisebbségek jogvédelmének az igényét az igazságos egyenlőség fogalma felől vezeti le. A kisebbségi különjogok megadásakor tehát nem – az ember morális lény mivoltától független – többletjogok haszonelvű osztogatásáról van szó, hanem arról, hogy a többséggel szemben hátrányos helyzetbe került személyeket a nemzeti identitás megőrzése mellett olyan szintre emeljék, hogy képesek legyenek élni a mindenkit megillető emberi jogaikkal.
7
A következő, A kisebbségvédelem a gyakorlatban című rész két kérdéskört elemez: a nemzetközi és a magyarországi szabályozást. Célja annak bemutatása, hogy az első elméleti részben tett megállapítások alapján milyen módon értékelhető a kisebbségvédelem gyakorlati megvalósulása, s a magyar szabályozást összeveti az alkotmányos elvekkel is. Ahhoz ugyanis, hogy a jog önmagában kétségtelenül korlátozott eszközei felhasználhatók legyenek a kisebbségek védelmében, azokat a jogalkotónak megfelelően kell alkalmaznia. A nemzetközi és a magyarországi szabályozás egyes intézkedéseinek értékelése után elmondható: ez nem mindig megfelelő módon történt.
(Az egyes intézkedések igazolásának az elemzésére
ehelyütt nem térek ki csupán a fejezet főbb megállapításait ismertetem.) Az egyes kérdések kapcsán külön is foglalkozom a roma kisebbséggel. Bár a nemzeti vagy etnikai kisebbségek jogait érintő dokumentumok ritkán foglalkoznak külön egy-egy kisebbségi csoporttal, a roma kisebbséggel e tekintetben mégis kivételt tesznek. Mindezt a roma kisebbség sajátos helyzete és gondjai, a velük kapcsolatos politikák határozatlansága és az általánosnak mondható társadalmi kitaszítottságuk elleni fellépés igénye tette szükségessé. Hovatovább, Magyarországon valódi társadalmi integrációs problémát csak a roma kisebbség helyzetének a megoldatlansága jelent. A nemzetközi szabályozással foglalkozó alfejezet leírja, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma és a kisebbségvédelem területén milyen nemzetközi kötelezettségek hárulnak a magyar jogalkotóra, s ezek milyen keretet jelölnek ki a számára. Az ezen a színtéren elfogadott dokumentumok elemzése annál is fontosabb, mivel a köztudatban számos téves elvárás él azokkal kapcsolatban, többekben él az a képzet, hogy létezik egy olyan nemzetközi szabályozási keret, amelyet csak követni kellene, s megszűnnének a kisebbséget sújtó hátrányok. Az alfejezetben ennek kapcsán foglalkozom a kisebbségeket védő nemzetközi szabályozás jellegével, alanyaival s annak megoldatlan kérdéseivel. Ezt követően az egyes nemzetközi szervezetek szerinti bontásban elemzem ezeket a normákat, külön tárgyalva a speciálisan a roma kisebbséggel foglalkozó jogi kötő erővel nem rendelkező nemzetközi dokumentumokat, valamint az Európai Unió által a kisebbségvédelem számára biztosított politikai keretet. Az egyes dokumentumok értékelésének a főbb tanulsága, hogy azokról általánosságban is elmondható: noha olykor az ezekben megfogalmazott elveket tekintik a belső jogi szabályozás mintájának azok se nem jobbak, se nem következetesebbek, mint a nemzeti 8
szabályozások. Ráadásként a kisebbségvédelem terén gyakorta alkalmazott – dogmatikailag igencsak támadható – biztonságpolitikai megközelítés a nemzetközi színtéren van a leghatározottabban jelen, emellett itt is találkozhatunk ugyanazokkal a megoldatlan elméleti problémákkal, mint a nemzeti szinten. Így nem más, mint illúzió az a kisebbségi vezetők által nemegyszer hangoztatott nézet, hogy létezik egy nemzetközi normarendszer, amit csak követni kell és egycsapásra megoldódnak a nemzeti kisebbségek problémái. A második alfejezet a kisebbségi alapjogok magyarországi értelmezését és megvalósulását vizsgálja. Itt kerül sor a kisebbségi törvény 8 előtörténetének és módosításának tárgyalására, s a kisebbségek autonómiájáról leírtak tükrében megvizsgálom a magyarországi kisebbségi önkormányzati rendszert. Ez az alfejezet tárgyalja a kisebbségi önkormányzati rendszer hiányosságait, a választási szabályok diszfunkcióit, s kitér a 2005. évi módosítás által felvetett problémákra is. Emellett elemzi a kisebbségek parlamenti képviseletének kérdését és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának régi-új szabályait a magyar jogrendben. Itt tér ki annak a kérdésnek a tárgyalására, hogy a hazai jogi szabályozás alkalmas lehet-e a legnagyobb magyarországi kisebbségnek tekintett közösség, a romák problémáinak a megoldására. Ennek során az alfejezet áttekinti a magyarországi állami cigánypolitika változásait, s foglalkozik a magyarországi romakutatások történetével, és a romák meghatározására tett kísérletekkel. E témakör tárgyalásánál nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy a roma kisebbséget a kisebbségi törvény elfogadásakor helyes volt-e szerepeltetni a nemzeti és etnikai kisebbségek felsorolásában, és ez milyen korábbi állami politikának volt az egyenes következménye. Így megvizsgálom, hogy igazolható-e az az eljárás, amikor – átvéve a szociológiai kutatás gyakorlatát – a romák esetében roma nemzetiségűnek vagy a kisebbségi jogok lehetséges alanyainak azokat tekintik, akiket a környezetük romának tart, s e megközelítésnek az elfogadása milyen veszélyeket hordoz. A magyar alkotmányos szabályozás kapcsán e fejezet elemzi, hogy egy olyan etnikai szempontból többé-kevésbé homogénnek tekinthető társadalom, mint amilyen a magyar, megfelelő modell lehet-e a többkultúrájú politikai közösség megvalósítására. Ennek kapcsán idézem Joseph Raz azon megállapítását, mely szerint a
8 A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény
9
multikulturalizmust nem szabad olyan kultúrákra alkalmazni, amelyek már elvesztették a képességüket a fennmaradásra, azaz a már asszimilálódott, hagyományaikat még valamilyen szinten őrző kisebbségiekre sem. 9 Emellett tárgyalom a magyarországi jogi szabályozás legproblematikusabb részét a kisebbségi jogok alanyainak a meghatároz(hat)atlanságát. Hiszen ennek hiányában nemigen lehet szó
a
kisebbség
képviseletére
hivatott
közhatalmi
szervek
demokratikus
megválasztásáról. Ennek belátásához elég az Alkotmánybíróság azon megállapítására gondolni, hogy ”a közhatalom csak akkor demokratikusan legitimált, ha hiánytalan kinevezési vagy választási láncon visszavezethető a népig.” 10 A kisebbségi képviseleti intézmények esetén a demokratikus legitimáció akkor áll fent, ha ez a lánc visszavezet bennünket a kisebbségi önkormányzattól a kisebbségi közösség tagjaihoz. Ez a magyarországi kisebbségi szabályozásról – meglátásom szerint – a mai napig sem mondható el.
9 Raz, Joseph: Multikulturalizmus liberális szempontból. In Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1997. 193-189. 10 38/1993. (VI. 11.) AB határozat
10