________________________________________________________________ Béla Tomka A jóléti intézmények fejlődésének meghatározói a XX. századi Európában – A hosszú távú összehasonlítások néhány tanulsága [Determinants of welfare development in 20th century Europe: Some lessons of long-run comparisons] Valóság, vol. 45 (2002), no. 6, 83-94. ________________________________________________________________
84
TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
nak elkülönülését, valamint a tulajdon nélküli, a városokban koncentrálódó munkásosztály kialakulását jelentette. Az iparosodás nyomán az egyéni és a családi jövedelmek szétváltak, a családi és a rokoni kapcsolatok meglazultak, s egyszersmind nőtt az idős korosztályok aránya. Az ily módon a kockázatokkal szemben kiszolgáltatottabbá váló rétegek igényeit az állam segített kielégíteni jóléti programokkal. A későbbiekben, a XX. század során a szociális kiszolgáltatottság mérséklődött ugyan, ám kereslet támadt a jól képzett, megbízható, mobil munkaerő iránt, amelynek kielégítését szintén nagyban elősegítették a nyugdíj- és más jóléti programok. Az iparosodás nyújtotta lehetőségek közé tartoztak mindenekelőtt a gazdasági növekedés teremtette erőforrások, valamint az állami bürokráciák centralizációja és professzionalizációja, így teljesitőképességük növekedése. Ehhez járult az is, hogy a javuló kommunikációs lehetőségeket mind az állami bürokrácia, mind a szervezkedő társadalmi osztályok/csoportok kihasználhatták.5 Bizonyos szerzők kiemelik, hogy a gazdasági fejlődés hatásait mindenekelőtt a demográfiai tényezők közvetítik a jóléti rendszerek felé, hiszen az iparosodás nyomán csökken a halandóság és a születések aránya is, s az elöregedő népességnek egyre nagyobbak az igényei a jóléti szolgáltatásokkal szemben. Szintén felmerült, hogy a programok kora is pozitív összefüggésben van kiterjedtségükkel, mivel az egyszer már létrejött programoknak tehetetlenségi erejük van, s ennek folytán törvényszerűen bővülnek. A programok kora mint meghatározó tényező szintén a gazdaságfejlődés bürokratikus következményének tekinthető.6 Bizonyos fokú összefüggés a szocioökonómiai fejlődés és az állam jóléti tevékenysége között nyilvánvaló. A modernizáció során keletkeznek olyan problémák, amelyekre válasz lehet az állami szociálpolitika, s a gazdaságilag fejlettebb államoknak nagyobb források állhatnak rendelkezésükre e célokra. Ugyanakkor - bár teljes konszenzusról nem beszélhetünk - a jóléti állam történetéről folytatott nemzetközi kutatások összességében cáfolni látszanak azokat az elképzeléseket, amelyek a jóléti állam kialakulását és fejlődését közvetlenül a társadalmi-gazdasági átalakulásból vezetik le, azt feltételezve, hogy amikor a modernizáció elér egy bizonyos szintet, akkor kialakulnak, majd töretlen gazdasági növekedés esetén kiterjednek a jóléti programok. Amikor ellenben a gazdasági fejlődés akadozik, felmerül a jóléti rendszerek visszafejlesztésének szükségessége.7 Az empirikus vizsgálatok bebizonyították, hogy bár valóban Nyugat-Európa majdnem minden országában bevezettek társadalombiztosítási törvényeket 1880 és 1914 között, ezt a nyugat-európai társadalmak a szocioökonómiai fejlődés különböző fokán tették meg. Sőt, Jens Alber, Gosta Esping-Andersen és mások joggal mutatnak rá arra, hogy az első modern szociális - pontosabban társadalombiztosítási - rendszerek az 1880-as években nem a legiparosodottabb, legurbanizáltabb Angliában jöttek létre, hanem az akkor még jóval elmaradottabb Németországban és Ausztriában.8 Ezenkívül a bevezetés időpontjai ugyan a világháború előtti három évtizedre koncentrálódtak, de a társadalombiztosítási törvények az egyes országokban eltérő jellegűek voltak. A hasonló kockázatot hasonló módon fedező társadalombiztosítási rendszerek létrejötte között esetenként több évtized is eltelt. Ezek az időbeli eltérések sem magyarázhatók a szocioökonómiai különbségekkel, mint azt az urbanizáció és az iparosodás szintje, valamint a társadalombiztosítási rendszerek bevezetésének időpontjai kapcsán Nyugat-Európa esetében empirikusan is kimutatták.9 A modernizációs szint eltérései a jóléti politikában és intézményekben meglevő későbbi különbségeket sem képesek magyarázni. A két világháború között az akkor még viszonylag kevéssé fejlett Skandinávia volt az a terület, ahol a legdinamikusabb
85 TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
jóléti fejlődés következett be. Azonos gazdasági fejlettségű országok a második világháború után is nemzeti termékük eltérő hányadát fordították jóléti célokra, s jóléti intézményeik is nagymértékben különböztek egymástól.10 Emellett a gazdasági meghatározottság abban az értelemben sem érvényes, hogy a jóléti rendszerek fejlettsége idővel teher a gazdaság számára, s ez a korlátozás igényét váltja ki. Száz év jóléti expanzió után az 1980-as években nem Skandináviában kérdőjelezték meg leghevesebben az állami szociális rendszerek szükségességét, ahol pedig a legkiterjedtebbek voltak, hanem Nagy-Britanniában, ahol a jóléti kiadások egyébként is relatíve alacsonynak számítottak.11 Alátámasztja a gazdasági tényezők és feltételezett derivátumaik másodlagos szerepét több empirikus munka is, amelyek közül itt a legnagyobb expanziós periódusra az 1960 és 1975 közötti évekre - vonatkozóan az OECD úgynevezett összetevő-analizisét idézzük. Eszerint ebben az időszakban a növekedés demográfiai összetevői, az igénybevevők számának kiterjesztése és a szolgáltatások színvonalának javulása közül az utóbbi volt döntő a reálértéken számított szociális kiadások növekedésében az OECD-országokban. Ez az egészségügyi kiadások növekedésének körülbelül kétharmadát, a nyugdíj- és munkanélküli-biztosítás növekedésének mintegy felét magyarázza. A fennmaradó rész a demográfiai faktoroknak és ennél is kisebb mértékben az igénybevevők kiszélesedő körének tulajdonitható.12 Ez azt jelenti, hogy a kiadásoklegalábbis az 1960 és 1975 közötti időszakban és az egész OECD-térségben - nem gazdaságilag-demográfiailag determináltan, hanem a juttatásokat fokozó politikai döntések eredményeként növekedtek.13 A politikai tényezők meghatározó szerepét hangsúlyozza egy másik, az úgynevezett konfliktuselméleti interpretációs irányzat. Eszerint mind az első állami jóléti programok bevezetésében, mind továbbfejlesztésükben döntő szerepük volt a társadalmi mozgalmaknak. A társadalmi problémák ugyanis csak társadalmi küzdelmek eredményeként tudatosulnak, s megoldásuk is csupán olyan mértékben lehetséges, amennyire egy társadalmi csoportnak érdekében áll, s politikai síkon képes kiharcolni a többi csoporttal szemben. Természetesen ennek a küzdelemnek a kimenetele a politikai erőviszonyoktól függ, amelyekben döntő változást hozott a politikai demokrácia kiteljesedése, konkrétabban a parlamentarizmus és a választójog kiterjesztése. Az irányzat (neo)marxista változata szerint ez a munkások politikai és szakszervezeti szerveződésének megélénkülésével járt, s éppen a megerősödő munkásosztály e szerveződései, különösen a szociáldemokrata munkásmozgalom volt képes arra, hogy kikényszeritse a jóléti fejlődést.14 Több ehhez az irányzathoz tartozó kutató szerint a jóléti kiadások szintje is elsősorban a szociáldemokrata pártok hatalomra kerülésétől függ, mert ilyen összetételű kormányok idején dinamikusabban nőnek. Az egyik lehetséges politikai következtetés az, hogy pártjainak és szervezeteinek reformista politikájával, valamint a jóléti programokkal a munkásosztály képes a kizsákmányolás fokozatos megszüntetésére.15 A társadalmi mozgalmaknak döntő szerepet tulajdonító felfogásnak létezik egy tágabb, pluralistának is nevezhető megfogalmazása, amely a munkásmozgalom mellett más társadalmi osztályok és csoportok politikai fellépését is fontosnak tartja. Eszerint a demokratizáció átalakítja a különböző politikai csoportok érdekérvényesítő képességét, de nem csupán a munkásosztály lép fel új szociális jogokért, a jóléti rendszerek általi újraelosztás érdekében, hanem más osztályok, sőt, akár az osztályfogalommal le sem írható csoportok - például a nyugdíjasok - is ezt teszik. Ezenkívül nem-
86
TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
csak a munkáspártok, hanem a konzervatív pártok is nagymértékben közreműködtek a jóléti állam kibővítésében. Érvek szólnak a politikai tényezők fontossága mellett is a jóléti állam kialakulásában és fejlődésében. Ezek az érvek azonban egyáltalán nem csupán a szociáldemokrata mozgalomra utalnak. Kétségtelen, hogy az első társadalombiztosítási törvények meghozatala több országban feltűnően egybeesett a szocialista munkásmozgalom kialakulásának és politikai intézményesülésének periódusával, mint Németország példája mutatja. Különböző országok társadalombiztosítási programjainak bevezetési körülményei azonban cáfolni látszanak azt a lehetséges egyszerű ok-okozati összefüggést, amely szerint a munkásmozgalom követelései jelentek meg a törvényekben. Egyrészt ez esetben is igaz, hogy a programok a szociáldemokrata pártok és más munkásszervezetek-szakszervezetek egészen eltérő fejlődési színvonala mellett jöttek létre: volt, ahol a munkáspártok egyáltalán nem kaptak szavazatokat, s volt, ahol nem kevesebb, mint azok felét szerezték meg az első társadalombiztosítási program bevezetése idején.16 Másrészt a társadalombiztosítási programokat rendszerint nem a szocialista munkásmozgalom követelésére, sőt, gyakran éppen ellenkezése dacára vezették be.17 Németországban erre láthatunk példát: a bismarcki társadalombiztosítási törvények meghozatalát a német szociáldemokrácia ellenezte, mivel a forradalmi törekvések leszerelési kísérletét látta benne. Alber vizsgálatai szerint a szakszervezetek - mint a munkásság politikai mobilizálásának fontos eszközei - fejlődési szintjének nem volt hatása a társadalombiztosítás bevezetésére. A munkáspártok megalakulása terén ugyan látható ilyen összefüggés, ennek érvényességét azonban erősen korlátozza, hogy a választójoggal már nem mutat kapcsolatot az említett első társadalombiztosítási törvénykezés. Ugyanakkor más értelemben nyilvánvaló empirikus összefüggés látható a kormányzati rendszerek jellege és a korai társadalombiztosítási törvények között. Az autoriter (vagy inkább nem parlamentáris) rendszerek (Németország, Ausztria, Dánia 1901-ig, Finnország, Svédország) ugyanis hamarabb bevezették e törvényeket, mint a parlamentáris demokráciák (például Franciaország, Belgium, Hollandia, Norvégia, az Egyesült Királyság). Különösen a kötelező biztosítási rendszerek terén volt nagy a különbség: 1900-ig az előbbiek hétszer annyit hoztak létre belőlük Nyugat-Európában, mint az utóbbiak.19 Ezek a nem parlamentáris rendszerek - pontosabban a legitimációs deficittel küszködő politikai elitek - szükségét érezték annak, hogy a társadalombiztosítással legitimálják magukat. Ráadásul ezek az országok erős bürokráciájuk révén képesek is voltak jó hatékonysággal megoldani a nagyarányú szervezésiadminisztrációs feladatokat. A legitimációs célokat mutatja az is, hogy a társadalombiztosítási programok igen nagy hányadát az autoriter országokban közvetlenül a nem teljes legitimitású választások előtt vezették be.20 Ám nem csupán a társadalombiztosítás kialakulásának időszakában, hanem a későbbiekben sem igazolható, hogy a szociáldemokrata vagy más politikai erők vezető szerepet töltöttek volna be a jóléti állam fejlődésében. A századforduló és az első világháború közötti időszakban a liberális vezetésű demokratikus rendszerek fejlődtek legdinamikusabban e téren. A két világháború között ismét változott a helyzet: ekkor érezhetően ott és akkor volt a leggyorsabb a fejlődés, ahol és amikor a szociáldemokrata pártok sikeresen szerepeltek a választásokon. Á legnyilvánvalóbb a skandináv országok példája: mint láttuk, nagy lépéseket tettek akkoriban a jóléti törvénykezés terén.
87 TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
A kronologikusan egymást követő konzervatív, liberális, majd szociáldemokrata dominancia után a második világháború utáni évtizedekben - legalábbis a hetvenes évek közepéig-, a jóléti állam legnagyobb növekedési periódusában egyik nagy politikai irányzat vezető szerepe sem mutatható ki e téren Nyugat-Európában.21 A szociálpolitika jó ideig nem tartozott a vitás politikai-ideológiai kérdések közé: nem csupán a kormányzati szerephez jutó szociáldemokrata, hanem a konzervatív pártok is támogatták a jóléti szolgáltatások kiterjesztését, mint azt Hollandia vagy Franciaország példája is demonstrálja.22 Sőt, jelek mutatnak arra, hogy a jóléti kiadások növekedésére a tartós baloldali hatalomgyakorlás egyenesen fékező hatással volt. Ellenben ha a baloldali pártok erősen kompetitív politikai környezetben - a kereszténydemokrata pártokkal való gyakori hatalomváltások közepette - működtek, az fokozta a jóléti programok expanzióját.23 Számos tény értelmezhetővé válik akkor, ha a politikai megközelítéssel nem csupán a munkásosztályra és a szociáldemokráciára, hanem a jóléti állam mögött álló összes politikai erőre és a közöttük levő viszony jellegére is kiterjesztjük vizsgálatunkat. Esping-Andersen szerint kiterjedt jóléti állam csak ott jöhetett létre, s ott maradhatott szilárd mindmáig, amikor és ahol a szociálpolitikára leginkább rászorult munkásrétegek mellett az új középosztályt - vagyis a nem tulajdonából élő, hanem alkalmazotti középréteget - is egészében sikerült bevonni a jóléti rendszer juttatásaiból részesedők, ekképp a támogatók közé. A skandináviai szociáldemokrata jóléti modellbe maradéktalanul bevonták a középosztályt, de a Németország mellett legjellemzőbb formában Franciaországban és Ausztriában megtalálható konzervatív jóléti rendszerben is az elkülönítve létrehozott társadalombiztosítással szerezték meg a középosztály lojalitását.24 Időnként a parasztság magatartása is nagymértékben befolyásolta a jóléti állam fejlődését. Svédországban igen hamar, már a század első felében sikerült a parasztságot is hosszú távra a jóléti állam támogatójává tenni azáltal, hogy akkoriban szokatlan módon részesítették a juttatásokból. Ahol ellenben - mint NagyBritanniában - a politikai koalíciókötés gyakran bonyolult feltételei nem voltak adva, s csak a legalacsonyabb jövedelműek részesedtek a juttatások jó részében, ott gyenge volt a jóléti rendszerek támogatása, s különösen a XX. század utolsó harmadában hevesen megkérdőjelezték a jóléti programok létjogosultságát.25 Összességében Alber arra a következtetésre jut a második világháború utáni periódus vizsgálata alapján, hogy a szociáldemokrata pártok vezető kormányzati szerepvállalása általában némileg jobban hozzájárult a jóléti kiadások növekedéséhez.26 Ez a hozzájárulási többlet azonban csekély volt, s az előző időszakok tapasztalataival együtt semmiképpen sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy bármelyik politikai irányzatot a jóléti fejlődés mozgatójának tekinthetnénk. Azt mondhatjuk tehát, hogy a szociáldemokrata vagy a konzervatív politikai irányzatok befolyása a jóléti államok kialakulását és kiterjedtségét nem határozta meg. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a különböző politikai irányzatoknak eltérő preferenciáik voltak: míg a szociáldemokrata pártok inkább jeleskedtek a juttatásban részesülők körének kiterjesztésében, amely általában csekélyebb juttatási színvonalat eredményezett, addig a konzervatív pártok inkább kisebb társadalmi csoportoknak, de magasabb színvonalú juttatásokat adtak. Minden meggyőző erejük ellenére a politikai mozgalmakra koncentráló értelmezések sem képesek kellőképp megmagyarázni a jóléti fejlődéssel összefüggő valamenynyi jelenséget. Az egyik legfontosabb kritikai pont valószínűleg az lehet, hogy számos politikai folyamat mögött eleve gazdasági-társadalmi változások húzódnak meg. Például az állami szociális juttatások növelésében érdekelt szavazók száma nyilván-
88
TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
valóan azért is nőtt, mert a munkavállalók aránya növekedett, s az egyes politikai irányzatok-pártok erejét nagymértékben befolyásolták a társadalmi változások. Ezenkívül vannak olyan jóléti programok, amelyek ugyan kezdetben politikai döntésekhez kapcsolódtak, de később már inkább a gazdasági-társadalmi fejlődés határozta meg alakulásukat. így például a demográfiai tényezők afféle automatizmusként is működtek. Ha a nyugdíjprogram - valóban politikai döntések nyomán - teljesen lefedte a lakosságot, akkor a népesség elöregedésével a nyugdíjra fordított kiadások automatikusan nőttek.27 Ugyanígy a munkanélküli-segély bevezetése politikai küzdelmek eredményének is tekinthető, de ha egyszer létrejött a program, a munkanélküliség növekedése ugyancsak az e célra fordított segélyek emelkedését hozta 28 . Azt mondhatjuk tehát, hogy a jóléti állam széles körű nyugat-európai kialakulását és elterjedését leginkább a szocioökonómiai fejlődésre koncentráló fünkcionalista iskola képes megmagyarázni. A nyugat-európai országok jóléti fejlődése közötti eltérések okait ellenben a politikai-intézményi tényezőkkel foglalkozó megközelítések tudják megragadni.29 Ezért nem meglepő, hogy a szakirodalomban szintézistörekvéseket is olvashatunk. A talán legkiemelkedőbb kísérlet a különböző álláspontok összeegyeztetésére Peter Flóra nevéhez fűződik. Flóra - részben Alberrel közösen megalkotott - „integrált pluralista" modelljében igyekezett a jóléti fejlődés interpretációjában mind a szocioökonómiai fejlődésnek, mind a politikai tényezőknek megfelelő helyet találni. Eszerint az európai jóléti állam a modernizáció jelenségének megnyilvánulásaként, a társadalmi differenciálás és a társadalmi-politikai mobilizáció eredményeként jött létre, a fejlődő tömegdemokrácia és a növekvő kapitalista gazdaság talaján, a szuverén nemzetállamokban. Az iparosodás és az urbanizáció során kialakuló társadalmi problémák ugyanis attól függően jelennek meg a kormányok számára mint cselekvésre késztető erők, hogy a javuló kommunikációs lehetőségek és a munkásréteg növekvő koncentrációja nyomán a pártok és más érdekcsoportok tevékenysége miként közvetiti őket.30 A kormányok a társadalom, mindenekelőtt az állam- és nemzetfejlődés sajátosságaitól függően cselekszenek. Az utóbbi meghatározza, hogy a munkások milyen módon tudják elfogadtatni érdekeiket, s azt is, hogy a kormányoknak milyen lehetőségeik vannak a cselekvésre.31 A X X . századi magyarországi jóléti fejlődés legfontosabb meghatározóinak számbavétele során régebbi kutatásokra lényegében nem támaszkodhatunk, mivel magyar szempontból eddig alig tettek kísérletet a jóléti programok kialakulásának és a fejlődésüket determináló tényezőknek a vizsgálatára. A meghatározók egyetlen szisztematikus igényű számbavétele a miénktől teljesen eltérő kiindulópontból ered, hiszen a XX. század első felének növekvő hazai elmaradásáról ír Nyugat-Európával összehasonlítva, így segítséget ez sem nyújt. Ezt saját, másutt ismertetett kutatási eredményeink nem támasztják alá.32 Ezenkívül legfeljebb az utóbbi évtizedek azon magyarországi munkáit említhetjük, amelyek az objektív körülmények, például a munkavállaló tömegek ínséges helyzete mellett a munkásosztály harcának fontosságát hangsúlyozták, s a munkásosztály szervezeti erejével vagy annak hiányával magyarázták a hazai szociálpolitika eredményeit és eredménytelenségeit a második világháború előtti időszakban.33 A későbbi évtizedekről szólva pedig a honi munkák rendszerint abból indultak ki, hogy a kommunista rendszer egyik belső sajátossága a szociális juttatások kiterjesztése volt, bár például Ferge Zsuzsa a gazdasági növekedési célok és a szociálpolitika közötti konfliktusokra is rámutatott. 3 'A kommunista időszak jóléti fejlődését vizsgáló nem túl kiteijedt nyugati szakirodalom ezzel szemben többnyire a gazdasági tényezőknek tulajdonít meghatározó szerepet. E megállapítás alapjául
89 TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
azonban aggregált, számos más kommunista és kapitalista országot egyaránt magában foglaló adatsorok elemzése szolgál, így számunkra ezek a munkák sem nyújtanak igazi segítséget.35 A kutatási előzmények hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy a következőkben megállapításaink helyenként hipotetikusak lesznek, s inkább a jövendő kutatási feladatokra hívják fel a figyelmet, mintsem határozottan megválaszolnának bizonyos kérdéseket. Az elemzés során célszerűnek látszik különös figyelmet fordítanunk azokra a tényezőkre, amelyek a nyugat-európai jóléti fejlődés meghatározói között leggyakrabban megjelentek az előzőkben áttekintett szakirodalomban és vitákban. Ezek a következők: 1. a gazdasági-társadalmi fejlődés szintje, 2. a lakosság korszerkezete, 3. a jóléti programok kora, 4. a diffúziós folyamatok, 5. a politikai rendszerjellege. A lakosság korszerkezetét és a programok korát gyakran a gazdaság és a jóléti szektor közötti közvetítő tényezők határozzák meg. Abban tág értelemben kétségkívül Magyarországon is van összefüggés a gazdasági és a jóléti fejlődés között, hogy az előbbi előrehaladtával egyre szélesebb körű jóléti programokat vezettek be, s több tekintetben azonosítható az is, hogy milyen módon hatott a gazdaság a jóléti szektorra. Az egyik fontos közvetítő a foglalkozási szerkezet volt, amelynek átalakulása hosszú távon nagymértékben hozzájárult a jóléti programok növekedéséhez. A két világháború között ezt mindenekelőtt a társadalombiztosítási juttatásokra jogosult ipari és a nem jogosult mezőgazdasági foglalkoztatottak közötti átrétegződés eredményezte. A második világháború utáni két évtizedben pedig a juttatásokra az alkalmazotti réteggel szemben nem vagy csak alacsonyabb színvonalon jogosult önállók arányának csökkenése járt ugyanilyen hatással. Mindazonáltal az 1960-as évek közepétől az önállók rétege szinte eltűnt hazánkban, így ettől kezdve ez már nem vehető figyelembe a növekedés okai között. Később azonban a foglalkozási szerkezet átalakulása ismét sajátos szerephez jutott, mégpedig az úgynevezett második gazdaság kialakulása és növekedése révén. A hetvenes évektől a gazdasági kibocsátásnak mind nagyobb részét tette ki a legális és a feketegazdaság határán mozgó, de nyugati értelemben inkább az utóbbi részének tekinthető szektor, amelyhez társadalombiztosítási szolgáltatások nem kapcsolódtak, s a szektor teljesítménye nem is jelent meg a hivatalos gazdasági statisztikákban. A kialakulás időzítése és a fejlődés dinamikájának vizsgálata azonban cáfolni látszik az ennél szorosabb összefüggést. A jóléti fejlődésről szóló szakirodalomban többféle mutatót használnak a gazdasági-társadalmi fejlettség mérésére, s nincs egyetértés abban, hogy ezek közül melyik tekinthető a legmegfelelőbbnek e célra. Akár az egy főre jutó GDP szintjét, akár a nem mezőgazdasági foglalkoztatottak arányát, akár az urbanizáció mértékét választjuk is ki azonban közülük, a szocioökonómiai fejlődés szintje nem magyarázza megfelelően a társadalombiztosítási programok bevezetésének időzítését. Az első programok nyugat-európai viszonylatban is hamar megjelentek Magyarországon, olyan fejlett iparú és urbanizált országokat megelőzve, mint Belgium vagy Nagy-Britannia. Sőt, tulajdonképpen hazánk iparosodása az összes vizsgált nyugat-európai ország mögött elmaradt akkoriban, vagyis a jóléti programok korai időzítése kimondottan anomália a szocioökonómiai indíttatású magyarázatok szempontjából. Ezenkívül nálunk nem akkor volt a leggyorsabb a jóléti szektor növekedése, amikor az iparosodás és vele a foglalkozási szerkezet átalakulása a leggyorsabb ütemben haladt, vagyis nem az 1950-es és 1960-as években következett be. Sőt, az összefüggés több periódusban éppen ellentétes előjelű volt, hi-
90
TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
szen a gazdasági növekedés lassulásával nőttek leginkább a kiadások az 1970-1980as évek során. A szocioökonómiai tényezőkhöz kapcsolódó fontos terület a demográfiai fejlődés, amelyet - mint láttuk - gyakran a gazdaság és a jóléti szektor közötti legfontosabb közvetítőnek tekintenek. A lakosság korszerkezetének változása növeli ugyanis a jóléti szolgáltatások iránti igényt, mint az például a nyugdíjak vagy a családi pótlék esetében egyaránt nyilvánvaló, amelyekben közvetlenül az életkorhoz kapcsolódik a jogosultság. Mivel a nyugdíjkiadások hazánkban is a társadalombiztosítási büdzsé legfontosabb tételének bizonyultak a vizsgált időszakban, tanulságos lehet annak megismerése, hogy milyen összetevői voltak növekedésének. Ehhez rendelkezésünkre áll egy, az idézett OECD-statisztikához hasonló módszerrel készült összetevő-analízis az 1960 és 1989 közötti időszakra. Ennek eredménye szerint Magyarországon a nyugdíjkiadások növekedését mindenekelőtt (60,4%-ban) a juttatásokra jogosultak arányának növekedése okozta, vagyis az, hogy egyre többen váltak nyugdíjjogosulttá a megfelelő korú népességben. Ez egyrészt a már előzőleg megszerzett jogosultságok beérésének, másrészt az adott időszakban végrehajtott jogkiterjesztéseknek az eredménye volt, vagyis mindkét esetben politikai döntések következményéről van szó. Jóval kevésbé járult hozzá a nyugdíjkiadások növekedéséhez a nyugdíjak átlagos relatív (az egy főre jutó gazdasági kibocsátáshoz viszonyított) szintjének emelkedése, amely a növekedés 22,4%-áért volt felelős. Ennél is kisebb hatással járt a nyugdíjaskorú lakosság arányának növekedése (16,7%), míg az aktívak és az inaktívak arányának változása csak a növekedés 0,5%-át okozta.36 Ebből is látható tehát, hogy bár a demográfiai tényezők hozzájárultak a nyugdíjkiadások növekedéséhez az említett időszakban, hatásuk, Nyugat-Európához hasonlóan, messze elmaradt a politikai döntésekből következő jogkiterjesztés hatása mögött. E hasonlóság mellett ugyanakkor feltűnik egy különbség is az említett OECD-országokhoz képest: míg az utóbbiakban a szolgáltatások színvonalának javulása - valamivel rövidebb időszakban - mintegy felerészben volt felelős a nyugdíjkiadások növekedéséért, addig Magyarországon ez csak a növekedés kevesebb mint negyedét okozta. Hazánkban azonban több tekintetben sajátosan módosult a demográfiai tényezők hatása. Egyrészt míg Nyugat-Európában a jóléti kiadások demográfiai meghatározói között szinte kizárólag az időskorú lakosság arányának változását szokás számba venni, addig a hazai jóléti rendszer meghatározói között nem csak a nyugdíjasok és az időskorúak arányának változása érdemel figyelmet. Magyarországon ugyanis a gyermeknevelési és az anyasági támogatások relatív jelentősége az 1960-as évek közepétől lényegesen meghaladta a nyugat-európai országokban szokásos szintet. Ennek nyilvánvaló demográfiai összefüggései voltak, hiszen a születési arányszám a hatvanas évek elején Magyarországon a világon legalacsonyabb szintre süllyedt. A katasztrofális demográfiai helyzet pronatalista intézkedések bevezetését ösztönözte, s ezeknek egyik kulcseleme volt a gyermekneveléshez és az anyasághoz kapcsolódó pénzbeni juttatások bővítése. A születési arány hanyatlásának okai között politikai tényezők is szerepeltek (mint a levert forradalmat követő megtorlások, az erőszakos kollektivizálás), vagyis újabb sajátosságként hazánkban a demográfiai tényezők nemcsak gazdasági, hanem politikai változásokat is nagymértékben közvetítettek a jóléti rendszer felé. Egy másik, a gazdaság és a jóléti szektor közötti lehetséges közvetítő tényezőként jelenik meg a szakirodalomban a programok kora, vagyis az, hogy egy nemzet hány
91 TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
éve rendelkezik működő programmal vagy programokkal bármely fontos társadalombiztosítási területen, illetve azokat együttesen figyelembe véve. Ez egyrészt annak eredménye, hogy a már létrejött programok bürokráciája érdekelt a juttatások kiterjesztésében. Másrészt a programok kora és érése a várakozási időhöz kötött programok, különösen a nyugdíjbiztosítás esetében járulhatott hozzá a program kiterjedéséhez. Ez Magyarországon a nyugdíjbiztosítás bevezetése utáni két évtized múltán, vagyis a második világháborút követő évektől következett be. Ugyanakkor a programok kora a század második felében már nyugat-európai összehasonlításban is tekintélyes volt hazánkban, így a jóléti területeken való relatív lemaradás eleve e tényező csekély jelentőségét vagy legalábbis halványulását mutatja, számos Nyugat-Európára vonatkozó kutatási eredménnyel egyezően. Flóra, Alber és mások kutatási eredményeivel egybecsengően tehát a gazdaságitársadalmi fejlettség (az ipari foglalkoztatottak aránya, az urbanizáció szintje) nem magyarázza a jóléti fejlődés kezdeteit Magyarországon sem. Bár a különböző tényezők jelentőségének súlyozása nyilvánvalóan nem egyszerű feladat, a demonstrációs hatásnak vagy másként diffúziónak minden jel szerint fontosabb szerepet kell tulajdonítanunk a hazai társadalombiztosítási programok korai kialakulásában, mint a már említett nyugat-európai államokban. A jóléti intézmények transzferének nyilvánvaló jele, hogy az első magyarországi társadalombiztosítási törvény szinte teljes egészében átvette a megfelelő német törvény szövegét.37 A német és később az osztrák törvénykezés hatását fokozhatták a Habsburg Birodalom nyugati felével fennálló szoros politikai és a hagyományosan erős kulturális kapcsolatok is. Mindazonáltal a diffúzió egymagában - csakúgy, mint Nyugat-Európában - Magyarországon sem képes megmagyarázni a társadalombiztosítási programok kialakulását, különösen nem a későbbi fejlődés sajátosságait, így ehhez további tényezőket kell figyelembe vennünk. Ezenkívül hazánk illeszkedik azoknak a nyugat-európai alkotmányos monarchiáknak a sorába, amelyek elsőként vezettek be társadalombiztosítási törvényeket (Németország, Ausztria, Dánia, Svédország). Ez a rendszer hajlott a paternalizmusra, s emellett a liberális ideológia csekély befolyása miatt a piaci beavatkozást ellenzők tábora is gyenge volt. A kiterjedt állami bürokrácia nyilvánvalóan ugyancsak elősegítette a társadalombiztosítási rendszerek működtetését és ellenőrzését. A politikaiideológiai sajátosságok nemcsak a bevezetés tényét segítenek megmagyarázni, hanem döntően befolyásolták a kezdeti társadalombiztosítási programok jellegét is. Az önkéntes biztosítási formák viszonylagos fejletlensége mellett a liberalizmus gyengesége is a kötelező biztosítási forma bevezetését segítette. Ugyanakkor fejlődésünk is ellentmond annak, hogy a munkáspártok ereje (amelyet a szakszervezeti fejlődéssel és a szavazati jog kiterjesztésével szoktak jellemezni) döntő szerepet játszott volna a társadalombiztosítási törvények megalkotásának időzítésében. Bár a korai társadalombiztosítási törvénykezés a munkásokra koncentrált, nem mondhatjuk, hogy ennek a munkásság nagy politikai súlya vagy nagyfokú mobilizációja volt az oka. Különösen érvényes ez a szociáldemokrácia parlamenti képviseletére, amely ebben az időszakban hiányzott. A párt és a szakszervezetek inkább defenzívába kerültek az 1920-as évek társadalombiztosítási törvénykezése idején is, sőt, akkoriban a választójog terén visszalépés történt.38 A munkásság politikai szerveződése és mobilizációja mindazonáltal közvetetten játszhatott szerepet a jóléti fejlődésben. Ezek a szervezetek ugyanis, ha erejüknél fogva nem is kényszeríthettek ki törvénykezést, arra ösztökélhették a legitimációs deficitü uralkodó elitet, hogy új mechanizmusokat keressen uralma legitimizálására.
92
TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
A társadalombiztosítás erre kétségkívül alkalmas lehetett, hiszen fontos új jogokat adott a munkásságnak. Emellett e rétegnek - nyugat-európai összehasonlításban kicsiny hazai aránya ellenére - sajátos jelentőséget adtak a Monarchia másik felével szembeni erőteljes magyar gazdasági emancipálódási törekvések, amelyek mindenekelőtt az iparfejlesztésre koncentráltak. A két világháború közötti jóléti rendszer fontos jellemzőire - mint a nagy összegű jóléti kiadások vagy az állami alkalmazottak és a munkások kiemelt juttatásai - szintén magyarázatot adnak a politikai fejlődés sajátosságai. Az akkor a hatalmat gyakorló keresztény pártokra hatottak a katolikus egyház szociális tanai, s ez tükröződött a jóléti erőfeszítésekben is. Emellett a hatalmon levők a liberális és a baloldali politikai erők ellenében határozták meg magukat. A liberalizmussal szembeni önmeghatározás magyarázza azt, hogy az állam fontos jóléti feladatokat vállalt magára, elsősorban saját alkalmazottaival szemben. Sajátos paternalista tradíciók is tükröződtek ebben és a társadalombiztosítási programok működtetésében is. Ugyanakkor a baloldali pártok háttérbe szorításának, a munkásosztály társadalmi integrációjának célja jelent meg abban, hogy a munkásosztály továbbra is kiemelt jóléti juttatásokban részesült. A nagybirtokosi érdekek markáns politikai érvényesülése pedig megfelelő magyarázat lehet arra, hogy a mezőgazdasági foglalkoztatottakra miért csak vontatottan terjesztették ki a programokat. Míg Nyugat-Európa több országában kimutatható, hogy a parlamenti választások közelsége kihatott a jóléti juttatások - mindenekelőtt a nyugdíjak - emelésére, addig nálunk ez a fajta választási ciklus a század során mindvégig hiányzott, helyette inkább valamiféle „krízisciklus" látható.39 A választási ciklus érvényesülésének a két világháború között a parlamentarizmus korlátai mellett eleve gátat szabott az, hogy egyrészt a hosszú várakozási idő miatt a nyugdíjprogramban kifizetést alig hajtottak végre, másrészt a járulékfizetési elv erős érvényesülése miatt a kormány rövid távon nemigen befolyásolhatta a nyugdijak összegét. A második világháború után pedig a csupán formális választások nyilvánvalóan semmiféle szerepet sem játszhattak e téren. Már a század első felében is voltak jelei annak, hogy a szociális juttatások növelése politikai kataklizmákhoz kapcsolódott: közvetlenül az első világháború utáni forradalmakat követően kedvezően újraszabályozták a társadalombiztosítási jogosultságokat, s a második világháború előestéjén és első éveiben kiterjesztették a társadalombiztosítás bizonyos juttatásait a mezőgazdasági népesség némely rétegére. Közvetlenül a második világháborút követően szintén igencsak kiterjedt a biztosítottak köre, akárcsak az 1956-os forradalom utáni években. Ugyanezt a mintát láthatjuk a szociális kiadásokban is, amelyeknek a Nyugat-Európához viszonyított legnagyobb növekedési dinamikája a nyolcvanas évek végén ugyancsak kimondottan válságos gazdasági és politikai szituációban következett be hazánkban. Az ideológiai tényezők fontos szerepet játszottak a kommunista jóléti rendszer formálódásában. Ám - mint másutt bemutattuk - ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy a kollektivista vagy egalitárius elvek domináltak volna a jóléti gyakorlatban.40 Ezek az elvek mindvégig konfliktusban álltak a rezsim egyéb céljaival, mint például bizonyos társadalmi rétegek privilegizálásával vagy a gazdasági hatékonyság növelésével. Emellett a jóléti fejlődés második világháború utáni dinamikájának magyarázatában nagy szerepet kell tulajdonítanunk azoknak a politikai kényszereknek, amelyekkel a rendszer különböző formában (a lakosság nyílt ellenállása 1956-ban, a rezsim legitimációjának erodálódása az 1980-as évek végén stb.) időről időre konfrontálódott.
93 TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
A magyarországi jóléti fejlődés tanulmányozásának legfontosabb tanulságai közé tartozik, hogy egymagukban sem a gazdasági, sem más tényezők nem képesek megmagyarázni a jóléti programok kialakulásának és fejlődésének sajátosságait, vagyis nem csupán egyetlen oka van a jóléti állam kialakulásának és fejlődésének. Sőt, a fejlődés meghatározói az idők során változtak, az egyes tényezők a különböző periódusokban más és más jelentőséghez jutottak. Egyfelől kétségtelen, hogy létezett általános kapcsolat a szocioökonómiai fejlődés és a jóléti rendszerek fejlődése között Magyarországon is. A gazdasági fejlődés és nyomában a demográfiai tényezők változása, valamint a programok érése hozzájárult a társadalombiztosítási programok hosszú távú növekedéséhez. Ugyanakkor a jóléti programok kialakulását és időzítését a legkevésbé sem magyarázza a szocioökonómiai fejlettség szintje, ellenben fontos szerephez juthatott ebben a diffúzió, azaz a németországi és az ausztriai szociális törvénykezés demonstrációs hatása. Ezenkívül fontos szerepet tulajdoníthatunk a politikai tényezőknek (például az alkotmányos monarchia és az elitek legitimációs igényének, a liberalizmus viszonylagos erőtlenségének, az iparpártoló nemzeti emancipációs törekvéseknek stb.), amelyek befolyásolták azt, hogy viszonylag hamar a munkásságra is kiterjesztették a társadalombiztosítási programokat, méghozzá kötelező jelleggel. A két világháború közötti fejlődés interpretációjában ugyancsak a gazdaságitársadalmi körülményeknél nagyobb súlyt kaphat a politikai konstelláció: a keresztény pártok politikai befolyása és a nagybirtokosi érdekek érvényesülése. A kommunista időszak jóléti rendszerét sem egyszerűen a gazdasági-társadalmi fejlődés határozta meg. A változások dinamikáját sokkal inkább ideológiai és politikai tényezők (a kommunista ideológia belső ellentmondásaival, válságok, legitimációs törekvések) befolyásolták. Sőt, akkoriban még az olyan, hagyományosan a gazdasági-társadalmi fejlődés által determináltnak tekintett tényező, mint a korszerkezet is, jórészt politikai döntések és események hatását közvetítette a jóléti rendszer felé.
JEGYZETEK 1 Collier, D., Messick, R.: Prerequisites versus difTusion. Testing alternative explanations of social sccurity adoption. American Political Science Review, 1975, 1299-1315. I.; Wilcnsky, H. L. és mtársai: Comparative social policy. Theories, methods, findings. Berkeley, 1985, 12-15. 1. 2 Kuhnle, S.: The growth o f social insurance programs in Scandinavia. Outside influences and internál forces. In: Flóra, P., Heidenheimer, A. J. (szerk.): The development the welfare states in Europe and America. New Brunswick, London, 1981, 125-150. I.; Heclo, H.: Modern social politics in Britain and Sweden. From relief to income maintenance. New Haven, 1974. 3 Wilensky, H. L. és mtársai, i. m. 15. I.; Heclo, H., i. m. Kuhnle, S „ i. m. 126—131.1. 4 Az irányzat jellegzetes képviselői: Wilensky, H. L.: The welfare state and equality. Structural and ideological roots o f public expenditures. Berkeley, 1975; Pryor, F.: Public expenditure in capitalist and communist nations. Homewood, 1968. Magyarul: Pampel, F. C., Williamson, J. B.: Jóléti kiadások.
In: Tóth, 1. Gy., Csaba, 1. (szerk): A jóléti állam politikai gazdaságtana. 44. 1. 5 Wilensky, H. L „ i. m. 47.1. 6 Wilcnsky, H. L. és mtársai, i. m. 8.1.; Cutright, P.: Political structurc, economic development, and national social security programs. American Journal of Sociology, 1965, 537-550.1. 7 Vö. például: Baldwin, P.: The politics o f social solidarity. Cambridge, 1990, 288-299.1. 8 Esping-Andersen, G.: The three worlds of welfare capitalism. Cambridge, 1990, 32.1. 9 Alber, J.: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. Frankfurt am Main, 1982, 120-125.1. 10 Heidenheimer, A. J., Heclo, H., Adams, C. T.: Comparative public policy. New York, 1990, 223-224.1. 11 Esping-Andersen, G., i. m. 32. I. 12 0 E C D : Social expenditure, 1960-1990. Problems o f growth and control. Párizs, 1985, 29-44.1. 13 Ugyanerre a megállapításra jut Alber a munkanélküli-segélyezésről: Alber, J.: Government responses to the challange o f unemployment. The deve-
«
94
TOMKA BÉLA: A JÓLÉTI INTÉZMÉNYEK FEJLŐDÉSÉNEK...
lopment o f unemployment insurance in Western Europe. In: Flóra, P., Heidenheimer, A. J. (szerk.), i. m. 177.1. 14 Az irányzat képviselője: Korpi, W.: Social policy and distributiona! conflict in the capitalist democracies. West European Politics, 1980/3., 296-316. I.; Shalev, M.: The social democratic model and beyond. Comparative Social Research, 1983, 315-351.1. 15 Korpi, W.: The democratic class struggle. London, 1983. 16 Flóra, P., Alber, J., Modemization, democratization, and the development of welfare states in Western Europe. In: Flóra, P., Heidenheimer, A. J. (szerk.), i. m. 65-68.1. 17 Pierson, C.: Beyond the welfare state? Cambridge, 1991,35.1. 18 Alber, J., i. m. 126-133.1. 19 Uo. 132-133. 1.; Rimlinger. Welfare policy and industrialization in Europe, America and Russia. New York, 1971. 20 Alber, J., i. m. 126-133.1. 21 A katolikus erőknek a jóléti fejlődésben játszott kiemelkedő szerepéről lásd: Wilensky, H. L.: Leftism, catholicism, and democratic corporatism. The role o f political parties in recent welfare state development. In: Flóra, P., Heidenheimer, A. 3. (szerk.), i. m. 356-358., 368-370.1.; Hollandiában ugyanerre: Cox, R. H.: The development o f the Dutch welfare state. Pittsburgh, 1993, 58-95.1. 22 Heclo, H.: Toward a new welfare state? In: Flóra, P., Heidenheimer, A. J. (szerk.), i. m. 383-406. 1. 23 Wilensky, H. L.: Leftism..., i. m. 345-382.1. 24 Esping-Andersen, G., i. m. 31-33.1. 25 Uo. 26 A baloldali pártok pozitív szerepéről az 1930 és 1980 közötti időszakban az OECD-térségben a betegségbiztosításban lásd: Korpi, W.: Power, politics, and state autonomy in the development o f social citizenship. Social rights during sickness in eighteen O E C D countries since 1930. American Sociological Review, 1989, 309-328. 1. 27 Kaufmann, F.-X., Leisering, L.: Demographic challanges in the welfare state. In: Oyen, E. (szerk.): Comparing welfare states and their futures. Aldershot, 1986, 96-113.1.
28 Crouch, C.: Social change in Western Europe. Oxford, 1999, 370.1. 29 Manfréd, G . Schmidt. Sozialpolitik. 1988, 147.1.
Opladen,
30 Flóra, P., Alber, J., i. m. 42.1.; Flóra, P.: Solution or source of crises? The welfare state in historical perspective. In: Mommsen, W. J., Mock, W. (szerk.): The emergence o f the welfare state in Britain and Germany. London, 1981, 343-389.1. 31 Alber, J.: Vom Armenhaus..., i. m. 84-85.1. 32 Szikra, K.: Modernizáció és társadalombiztosítás a 20. század elején. In: Augusztinovics, M. (szerk.): Körkép reform után. Budapest, 2000, 20-23. 1.; Tomka, B.: Social security in Hungary in a longrun and comparative perspective. Expenditures, social rights, and organization, 1918-1990. Arbeitspapiere des Osteuropa-lnstituts der Freien Universitát Berlin. Arbeitsbereich Politik und Gesellschafl, 2002/43., 58. 1.; Tomka, B.: A jóléti kiadások alakulása Magyarországon nemzetközi összehasonlításban, 1918-1990. Statisztikai Szemle, 2002 (megjelenés alatt). 33 Petrák, K.: A szervezett munkásság küzdelme a korszerű társadalombiztosításért. Budapest, 1978. 34 Ferge, Zs.: Társadalompolitikai tanulmányok. Budapest, 1980, 68-75. 1. 35 Pryor, F.: Public expenditure in capitalist and communist nations. Homewood, 1968; Wilensky, H. L.: The welfare state..., i. m.; Castles, F. G.: Whatever happened to the communist welfare state? Comparative Communism, X I X , 1986, 224-225.1. 36 Andorka, R., Tóth, I. Gy.: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon. In: Andorka, R., Kolosi, T., Tóth, I. Gy. (szerk.): Társadalmi riport, 1992. Budapest, 1992, 412-413.1. 37 Szikra, K., i. m. 11.1. 38 A munkásmozgalom tevékenységének döntő jelentőséget tulajdonít a társadalombiztosítás kiterjesztésében: Petrák, K., i. m. 39 Ferrera, M.: Italy. In: Flóra, P. (szerk.): Growth to limits. Berlin, 1986, II. kötet 446. 1.; Tomka, B.: A jóléti kiadások alakulása..., i. m. 40 Tomka, B.: Social security in Hungary..., i. m.