Európa társadalomtörténete a 20. században Tomka, Béla

Európa társadalomtörténete a 20. században Tomka, Béla

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa társadalomtörténete a 20. században Tomka, Béla Publication date 2009-03-31 Szerzői jog © 2009-03-31 Béla, Tomka Kivonat A társadalmi változások legfontosabb területeinek bemutatása: a népesség és család, a fogyasztás, szórakozás és munka, a társadalmi egyenlőtlenségek és mobilitás, az oktatás és a vallás.


Tartalom Előszó .............................................................................................................................................. viii 1. 1. Bevezetés .................................................................................................................................... 1 1. A 20. századi európai társadalomtörténet értelmezései: integráció, modernitás, társadalmi kompromisszum ........................................................................................................................ 3 2. A kötet felépítése .................................................................................................................. 6 2. 2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai ..................................................................... 8 1. Fejlődési állomások: expanzió és fragmentáció .................................................................... 8 2. Témák és módszerek: nyitottság és következményei .......................................................... 13 3. 3. Népesség ................................................................................................................................... 17 1. A népességszám alakulása: gyarapodás és demográfiai katasztrófák ................................. 17 2. A demográfiai átmenet: modell és kritika ........................................................................... 19 3. A termékenység fő trendjei: az ingadozó csökkenés ........................................................... 21 4. A halandóság alakulása: a bizonytalantól a biztos életidőig ............................................... 28 5. Vándorlási folyamatok Európában: kibocsátóból célpont ................................................... 37 6. Európa népessége napjainkban: második átmenet? ............................................................. 46 4. 4.. Családok és háztartások ........................................................................................................... 50 1. Házasodási szokások: a Hajnal-vonalon innen és túl .......................................................... 50 2. A háztartás- és családszerkezet változása: zsugorodás és nuklearizáció ............................. 62 3. A házastársak közötti viszony és a gyermekek helyzete: növekvő szimmetria, fokozódó figyelem 71 4. Válások és a családformák pluralizálódása: az értékek csendes forradalma ....................... 80 5. Családok az ezredfordulón: a posztmodern mint visszatérés a premodernhez? .................. 87 5. 5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás ......................................................................... 91 1. A jövedelem- és vagyoneloszlás trendjei: a fordított U-görbe és az U-görbe fordulata ...... 92 2. A munkaerő szektorális megoszlása: utak a posztindusztrializmus felé ........................... 101 3. Társadalmi osztályok és rétegek: táguló közép – halványuló körvonalak ......................... 105 4. Társadalmi mobilitás: trend nélküli ingadozás? ................................................................ 117 6. 6. A jóléti állam .......................................................................................................................... 130 1. A modern szociálpolitika kezdetei Európában: az első társadalombiztosítási programok 130 2. A jóléti államok expanziója: az intézményesült szolidaritás ............................................. 133 3. Szociális rendszerek: a jólét három plusz egy világa ........................................................ 145 4. A jóléti fejlődés meghatározói: az iparosodás logikája versus osztályok szövetségei ...... 151 5. Századvégi jóléti trendek: válság és leépülés vagy csupán kisebb kiigazítás? .................. 154 7. 7. Gazdaság és munka ................................................................................................................. 160 1. A gazdasági kibocsátás és mérése: az alapok .................................................................... 160 1.1. A gazdasági növekedés folyamata: szakaszok és trendek .................................... 162 2. A gazdasági növekedés hosszú távú meghatározói: régi és új tőkefajták ......................... 171 3. Konvergenciák és divergenciák: felzárkózás és egységesülés .......................................... 173 4. A munka világa: fordizmus és posztfordizmus ................................................................. 176 5. Európa az ezredforduló világgazdaságában: europesszimizmus és azon túl ..................... 188 8. 8. Fogyasztás és szórakozás ........................................................................................................ 195 1. Az anyagi életszínvonal alakulása: mennyiségi és szerkezeti változások ......................... 195 2. A tömegfogyasztás kora: a luxus demokratizációja? ........................................................ 212 3. Szabadidő, szórakozás és tömegkultúra: „játék határok nélkül" ....................................... 218 4. A fogyasztói társadalom és kritikusai: de gustíbus est dísputandum ................................ 223 5. Életminőség a 20. század végén: a növekedés környezeti és társadalmi hatásai ............... 226 9. 9. Politika és társadalom ............................................................................................................. 231 1. A politikai szerveződés alapjai: társadalmi törésvonalak .................................................. 231 2. Részvétel a politikai döntéshozatalban: a választójog fejlődése ....................................... 234 3. Politikai pártok: rendszerek és családok ........................................................................... 237 4. Változások a pártrendszerekben: megfagyás és kiengedés? .............................................. 242 5. Politikai kultúra és politikai kommunikáció: civil társadalom és média ........................... 249 6. Az 1990-es évek fejleményei: rendszerváltozás Kelet-Európában ................................... 253 10. 10. Urbanizáció ......................................................................................................................... 256 1. Városfejlődés a 20. században: az urbanizáció modern korszaka ..................................... 256

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa társadalomtörténete a 20. században 2. Szuburbanizáció, ellenurbanizáció, reurbanizáció: hosszú távú trendek, fejlődési anomáliák, átmeneti szakaszok ................................................................................................................ 260 3. Várostervezés, térhasználat, városi élet: víziók és európai sajátosságok .......................... 265 4. Telepűlésszerkezet: vízfejek és fejlődési központok ......................................................... 275 5. A posztindusztriális korszak városfejlődési jellemzői: technopolisz és szegregáció ........ 283 11. 11. Kultúra, oktatás, vallás ....................................................................................................... 289 1. Oktatás: utak és kerülőutak ............................................................................................... 289 2. Vallás: hit és közösség ...................................................................................................... 304 3. Identitás: nemzetek, nacionalizmusok, kisebbségek ......................................................... 317 4. Az ezredforduló értékvilágai: posztmaterializmus és individualizmus ............................. 325 12. 12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések 331 1. Interpretációk értéke: hídverés elmélet és empíria között ................................................. 341 2. Egy összefoglaló munka tanulságai: lehetőségek és korlátok ........................................... 344 13. Jegyzetek .................................................................................................................................. 348 1. 1. Bevezetés ...................................................................................................................... 348 2. 2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai ....................................................... 349 3. 3. Népesség ....................................................................................................................... 351 4. 4. Családok és háztartások ................................................................................................ 355 5. 5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás ............................................................. 361 6. 6. A jóléti állam ................................................................................................................. 369 7. 7. Gazdaság és munka ....................................................................................................... 376 8. 8. Fogyasztás és szórakozás .............................................................................................. 381 9. 9. Politika és társadalom ................................................................................................... 385 10. 10. Urbanizáció ............................................................................................................... 387 11. 11. Kultúra, oktatás, vallás .............................................................................................. 391 12. 12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések ..................................................................................................................... 395 14. Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 398

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 3.1. 3.1. táblázat ► A nyers születési ráta alakulása európai országokban, 1900-1990 (ezrelék) .... 22 3.2. 3.2. táblázat ► A teljes termékenységi arányszám alakulása európai országokban, 1900-2000 23 3.3. 3.3. táblázat ► Férfiak születéskor várható átlagos élettartamának alakulása európai országokban, 1900-2000 (év) ................................................................................................................................. 29 3.4. 3.4. táblázat ► Nők születéskor várható átlagos élettartamának alakulása európai országokban, 19002000 (év) ........................................................................................................................................... 31 3.5. 3.5. táblázat ► A csecsemőhalandóság alakulása európai országokban, 1900-2000 (ezrelék) . 33 3.6. 3.6. táblázat ► A külföldi lakosság arányának alakulása az NSZK-ban, 1961-1994 ................ 41 3.7. 3.7. táblázat ► A külföldi lakosság arányának alakulása néhány európai országban, 1960-2004 (az összlakosság százalékában) .............................................................................................................. 42 3.8. 3.8. táblázat ► A munkaerő nemzetközi vándorlásának lehetséges következményei a) Lehetséges következmények a kibocsátó országok számára: .............................................................................. 45 4.1. 4.1. táblázat ► A nyers házasságkötési ráta alakulása európai országokban, 1900-2000 (házasságkötések száma/1000 lakos) ................................................................................................ 51 4.2. 4.2. táblázat ► Nők átlagos életkorának alakulása az első házasságkötés idején európai országokban, 1900-1990 (év) ................................................................................................................................. 52 4.3. 4.3. táblázat ► Férfiak átlagos életkorának alakulása az első házasságkötés idején európai országokban, 1900-1990 (év) ........................................................................................................... 54 4.4. 4.4. táblázat ►A férfi cölibátus arányának alakulása európai országokban, 1900-1990 (a soha nem házasodott férfiak aránya a 45-54 éves korcsoportban – százalék) .................................................. 56 4.5. 4.5. táblázat ► A női cölibátus arányának alakulása európai országokban, 1900-2000 (a soha nem házasodott nők aránya a 45-54 éves korcsoportban – százalék) ....................................................... 57 4.6. 4.6. táblázat ► A háztartások átlagos létszámának alakulása európai országokban, 1900-2000 (fő) 64 4.7. 4.7. táblázat ► Az öt vagy ennél több taggal rendelkező háztartások arányának alakulása az összes háztartáshoz viszonyítva európai országokban, 1900-1990 (százalék) ............................................. 65 4.8. 4.8. táblázat ► Az egyszemélyes háztartások arányának alakulása az összes háztartáshoz viszonyítva európai országokban, 1900-1990 (százalék) ..................................................................................... 67 4.9. 4.9. táblázat ► A női foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatott körében európai országokban, 1900-1990 (százalék) ........................................................................................................................ 72 4.10. 4.10. táblázat ► A gyermekek jogainak fejlődése egyes európai országokban 1990-ig ......... 77 4.11. 4.11. táblázat ► A 100 házasságkötésre jutó válások számának alakulása európai országokban, 1900-1990 ......................................................................................................................................... 81 4.12. 4.12. táblázat ► A házasságot megelőzően együtt élő (kohabitáló) nők aránya európai országokban, 1947-1977 (százalék) ........................................................................................................................ 83 4.13. 4.13. táblázat ► A házasságon kívüli születések az összes születés arányában európai országokban, 1900-1990 (százalék) ........................................................................................................................ 85 4.14. 4.14. táblázat ► A házasságban és élettársi kapcsolatban élők aránya a 25-34 éves nők körében európai országokban, 2000-2002 ...................................................................................................... 88 5.1. 5.1./a táblázat ► A jövedelemeloszlás alakulása európai országokban, 1910-1990: A legnagyobb jövedelmű 10% (1910-1970), illetve 20% (1980-1990) aránya az összes jövedelemben ................. 93 5.2. 5.1./b táblázat ► A jövedelemeloszlás alakulása európai országokban, 1910-1990: A legalacsonyabb jövedelmű 20% aránya az összes jövedelemben .............................................................................. 94 5.3. 5.2. táblázat ► A Gini-koefficiens alakulása európai országokban, 1985-2000 ....................... 95 5.4. 5,3, táblázat ► A vagyonmegosztás alakulása európai országokban, 1902-1979 ..................... 98 5.5. 5.4. táblázat ► Mobilitási ráták Nagy-Britanniában a 20. század első felében (1949-es felvétel) 119 5.6. 5.5.táblázat ► Nemzetek sorrendje a relatív mobilitás (társadalmi fluiditás) szintje alapján az 1980-as években ........................................................................................................................................... 121 5.7. 5.6. táblázat ► Vezetők pozíciót betöltők mobilitásának szintje Ausztriában, Csehszlovákiában és Magyarországon az 1980-as években (százalék) ............................................................................ 123 6.1. 6.1. táblázat ► Társadalombiztosítási programok bevezetésének időpontjai Európában ....... 131 6.2. 6.2. táblázat ► A társadalombiztosítási kiadások (1900-1950) és a szociális biztonságra fordított kiadások (1950-1990) alakulása európai országokban a GDP százalékában .................................. 134 6.3. 6.3. táblázat ► A szociális kiadások alakulása a GDP százalékában európai országokban, 1950-1990 136

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa társadalomtörténete a 20. században 6.4. 6.4. táblázat ► Az egészségbiztosításban résztvevők aránya a gazdaságilag aktív lakosság százalékában európai országokban, 1900-1990 .............................................................................. 140 6.5. 6.5. táblázat ► Az öregségi nyugdíjbiztosításban résztvevők aránya a gazdaságilag aktív lakosság százalékában európai országokban, 1900-1990 .............................................................................. 141 6.6. 6.6. táblázat ► Jóléti rendszerek jellemzői G0sta Esping-Andersen nyomán ......................... 146 6.7. 6.7. táblázat ► Jóléti közkiadások alakulása az OECD- és az EU-országokban, 1980-2001 (a GDP százalékában) .................................................................................................................................. 157 7.1. 7.2. táblázat ► A munkanélküliségi ráta alakulása európai országokban, 1920-2004 (százalék) 166 7.2. 7.2. táblázat ► Az egy munkaóra alatt előállított GDP értéke egyes országokban 2002-ben (dollár, vásárlóerő-paritáson) ...................................................................................................................... 189 7.3. 7.8. táblázat ► A gazdasági fejlettség eltérései a kibővült Európai Unióban, 2004 (vásárlóerőparitáson) ........................................................................................................................................ 193 8.1. 8.1. táblázat ► A nemzeti termék felhasználása európai országokban, 1921-1980 (százalékban) 198 8.2. 8.2. táblázat ► A magánháztartások fogyasztási szerkezetének alakulása európai országokban, 19601990 (a kiadások százalékában) ...................................................................................................... 200 8.3. 8.4. táblázat ► A lakások felszereltsége európai országokban, 1950-1990 (ellátottság az összes lakás százalékában) .................................................................................................................................. 205 8.4. 8.5. táblázat ► A rádiókészülékek száma európai országokban, 1930-1970 (készülék/1000 lakos) 206 8.5. 8.6. táblázat ► A televíziókészülékek száma európai országokban, 1950-1990 (készülék/1000 lakos) 207 8.6. 8.7. táblázat. ► A személygépkocsi-sűrűség európai országokban 1910–1990 (személygépkosik száma /1000 lakos) ......................................................................................................................... 208 8.7. 8.8. táblázat ► A telefonsűrűség európai országokban, 1910-1990 (telefonkészülékek száma/1000 lakos) .............................................................................................................................................. 210 9.1. 9.1. táblázat ► A választójog kibővítésének és az általános választójog bevezetésének időpontjai egyes európai országokban ............................................................................................................. 235 9.2. 9.2. táblázat ► A „régi politika" és az „új politika" néhány jellemzője az 1970-es és 1980-as években Nyugat-Európában .......................................................................................................................... 242 9.3. 9.3. táblázat Zöld pártok megalakulása és nészerűsége európai országokban az 1970-es és 1980-as években ........................................................................................................................................... 243 9.4. 9.4 . táblázat ► Az osztályszempontok érvényesülése a szavazói magatartásban (Alford-index) néhány nyugat-európai országban .................................................................................................. 245 9.5. 9.5. táblázat ► Pártcsaládok képviselői egyes európai országokban az 1990-es évek elején . 246 9.6. Rövidítések: ............................................................................................................................. 247 9.7. 9.6. táblázat ► Demokratikus elvek támogatottsága és antidemokratikus vélemények elvetése az NSZK lakossága körében, 1968-1990 ............................................................................................ 250 10.1. 10.1. táblázat ► Az urbanizáció szintje egyes európai országokban, 1920-1980 (városi lakosság az összes lakosság százalékában) ........................................................................................................ 258 10.2. 10.2. táblázat ► A népesség változása a települések funkcionális zónái szerint Nagy-Britanniában, 1951-1991 ....................................................................................................................................... 262 10.3. 10.3. táblázat ► Városok reurbanizációja Nyugat-Európában, 1981-1991 ........................... 264 10.4. 10.4.táblázat ► A legnagyobb európai agglomerációk lakossága, 1950-2000 (millió fő) .... 275 10.5. 10.5. táblázat ► A legnagyobb városok lakosságának aránya az országban második és harmadik városhoz viszonyítva Európában a két világháború között ............................................................. 277 10.6. 10.6. táblázat ► Államok és fővárosok Európában a 20. század végén ................................ 279 10.7. 10.7. táblázat ► A városi lakosság koncentrációjának alakulása európai országokban, 1965-1990 (százalék) ........................................................................................................................................ 279 10.8. 10.8. táblázat ► A városi lakosság megelégedettsége életkörülményeivel a települések nagysága szerint európai országokban (1976) ................................................................................................ 280 10.9. ............................................................................................................................................... 284 11.1. 11.1. táblázat ► Az egyetemi hallgatók aránya Európában a megfelelő korú (20-24 éves) népesség százalékában, 1910-1995 ................................................................................................................ 296 11.2. 11.2. táblázat ► A női hallgatók aránya a felsőoktatásban Európában, 1910-1995 .............. 302 11.3. 11.3. táblázat ► Felekezetek aránya a felnőtt lakosságban európai országokban, 1960-1990 (százalék) ........................................................................................................................................ 310 11.4. 10.4. táblázat ► A keresztelések és az egyházi esküvők arányának alakulása európai országokban, 1960-1990 (százalék) ...................................................................................................................... 312 11.5. 11.5. táblázat ► Az istentiszteletek látogatásának gyakorisága felekezetek szerint európai országokban, 1960-1990 (százalék) ................................................................................................ 313 vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa társadalomtörténete a 20. században 11.6. 11.6. táblázat ► A nemzeti büszkeség alakulása Európában, 1970-1990 (százalék) ............ 324 11.7. 11.7. táblázat ► A posztmaterialista értékorinetációval rendelkezők aránya a felnőtt lakosság körében európai országokban, 1970-2000 (százalék) ..................................................................... 326 11.8. 11.8. táblázat ► Az interperszonális bizalom alakulása európai országokban, 1959-1997 (százalék) 328

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó Bizonyára jó néhányan vélik úgy, hogy Európa utolsó száz évének társadalomtörténeti áttekintésére egyetlen szerző csak akkor vállalkozhat, ha nincs tudatában a feladat nagyságának vagy túlzottan sokat tart saját felkészültségéről. Mentségemre szolgál, hogy a kézirat készítése során az újabb és újabb forráshiányokkal, kutatási és szerkesztési nehézségekkel találkozva sokszor átéltem a befejezés reménytelenségének érzését. Ilyen helyzetekben gyakran nem is a leendő könyv tudományos vagy oktatáshoz kapcsolódó céljai vittek előre, hanem inkább egyszerűen a vállalt feladat teljesítésének vágya. Persze a téma feldolgozása során a mindennapi munkát közel sem a kellemetlen érzések uralták. Ellenkezőleg: mindvégig tudatában voltam annak, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magam akkor, amikor Európa 20. századi társadalomtörténeti szintézisének megírásával foglalkozhatom. Ez elsősorban a téma jellegéből következik. Pályám során az Európán belüli társadalmi sokszínűség és egység problémája, a nemzetközi összehasonlítások mindinkább érdeklődésem előterébe kerültek. Konkrétabban fogalmazva az Európán belüli társadalmi-gazdasági-kulturális eltérések újabb és jelenkori változása – s ebben a folyamatban Magyarország helyének megtalálása – legizgalmasabb kutatási témámmá vált. E könyv megírása nyilvánvalóan kapcsolódik ehhez, hiszen lehetőséget nyújtott az általam jobban ismert területeken tudásom rendszerezésére, a kevésbé ismerteken pedig annak elmélyítésére, emellett pedig azt is szolgálta, hogy képes legyek az eddiginél inkább összefüggéseiben látni Európa 20. századi társadalomtörténetét. Európa társadalmairól nehéz volna írni a kontinensen - és persze azon kívül – első kézből szerzett tudományos és hétköznapi tapasztalatok nélkül. A megszakításokkal több éven keresztül tartó munka során - és már azt megelőzően is – sokat tanultam a külföldi egyetemeken és tudományos intézetekben tett tanulmányútjaimon. Ezek tették lehetővé a szakirodalomnak és azoknak a problémáknak a megismerését, amelyek a társadalomtörténészeket és más társadalomtudósokat Európa 20. századi társadalomtörténetével kapcsolatban leginkább foglalkoztatják. A külföldi kollégák közül csupán néhányat kiemelve, Berlinben mindenekelőtt Hartmut Kaelble véleményére számíthattam, s a vele folytatott konzultációk mellett történeti összehasonlító munkáiból különösen sokat tanultam. Szintén Berlinben Arnd Bauerkamper és Philipp Ther nevét említem még e sorban, míg Amszterdamban Lex Heerma van Voss és Marcel van der Linden támogatott. Emellett sokan segítettek javaslataikkal vagy más módon itthon is. Szegeden A. Sajti Enikő, Bencsik Péter, Cora Zoltán hívták fel a figyelmemet a kézirat egyes hibáira, Karsai László pedig ezúttal is nagy gonddal véleményezve a szöveget, rámutatott a társadalomtörténész szakmai vakságából eredő hiányosságokra. Szegeden túl Soós Gábor főként a politika és a társadalom kapcsolatának bemutatását finomította megjegyzéseivel. Külön köszönet illeti Kövér Györgyöt, aki figyelemmel kísérte munkámat és az MTA Történettudományi Bizottság Gazdaságtörténeti Albizottságának rendezvényei keretében vitát szervezett a kéziratról, s azokat is, akik ezen részt vettek, illetve felszólaltak. Kaposi Zoltán és Valuch Tibor opponensekként részletes véleményt mondtak, és hasznos javaslataikat írásban is megküldték nekem. Gyáni Gábor hozzászólásán túl is segítette a kézirat végső formába öntését és megjelentetését. A vitán Csató Tamás, Faragó Tamás, Juhász Borbála, Ö. Kovács József és Pogány Ágnes is kifejtették álláspontjukat, amiért szintén hálás vagyok. Köszönettel tartozom ezenkívül azoknak az intézményeknek és szervezeteknek, melyek az elmúlt időszakban valamilyen formában segítették munkámat. Nemcsak e könyv anyaggyűjtése és megírása során tették ezt, hanem más társadalom- és gazdaságtörténeti, valamint összehasonlító történeti kutatási programok támogatása révén is, melyek tanulságait azonban itt is igyekeztem hasznosítani. Szeged, 2008. július Tomka Béla

viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - 1. Bevezetés A szomszédos és a távolabbi európai társadalmakkal való kapcsolatok egyre fontosabb helyet foglalnak el minden európai társadalom életében, közgondolkodásában, amire a maga módján a történeti és társadalomtudományi kutatásnak és oktatásnak is válaszolnia kell. Ez már önmagában is indokolhatja az Európa jelenkori társadalomtörténetéről szóló összefoglalás megírását. Ráadásul az utóbbi évtizedek hazai és nemzetközi szakirodalmában meglepően kevés munka vállalkozott hasonló feladatra. A magyar nyelven megjelent irodalomból a H. A. Diederiks és társai által jegyzett Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet témaválasztása áll ehhez legközelebb. Ugyanakkor ez a kötet a 15. századtól követi nyomon a társadalom és a gazdaság legfontosabb folyamatait, s ezen belül viszonylag kis hangsúlyt és terjedelmet kap a 20. század. Ezenkívül eleve csak néhány kiválasztott nyugateurópai ország – Anglia, Franciaország, Németország, Hollandia – társadalomtörténetének bemutatása volt a könyv célja, vagyis még a kontinens nyugateurópai része is csak hézagosan jelenik meg.1 Ami a nemzetközi társadalomtörténeti és történeti szociológiai irodalmat illeti, szintén viszonylag kevés ilyen témájú munkával találkozhatunk. Az utóbbi két évtizedben angol nyelven megjelent irodalomban Frank B. Tipton és Robert Aldrich könyve a címével ellentétben nem nyújta a társadalmi viszonyok rendszeres leírását, mivel fontos témák – mint a család, a társadalmi mobilitás, a szociálpolitika és mások – alig jelennek meg benne.2 Ennél lényegesen színvonalasabb és tanulmányi célokra inkább használható Gerold Ambrosius és William H. Hubbard 1989-ben kiadott kötete, mely a társadalmi integráció és a társadalmi konfliktusok problémái köré csoportosítja a tárgyalt társadalomtörténeti jelenségeket. Bemutatja, hogy utóbbiak közül melyek szolgálták inkább a társadalmi kohéziót, s melyek eredményeztek társadalmi konfliktusokat. A kötet erénye, hogy a közép- és kelet-európai országokat is bevonta az elemzésbe, ugyanakkor ez a munka elsősorban a 20. századi gazdaságtörténet problémáival foglalkozik, s csak az 1970-es évtizedig követi a változásokat.3 Az egyik legismertebb Európa 20. századi társadalomtörténetéről írott összefoglaló Hartmut Kaelble német történész könyve,4 melyről később még lesz szó, csakúgy, mint Göran Therborn munkájáról, melynek tárgya mindenekelőtt az európai modernitás történeti jelentése és jelentősége az 1945 utáni évtizedekben. 5 Ebben a sorban említést érdemel még Colin Crouch kötete, mely Nyugat-Európa jelenkori és második világháború utáni társadalmi változásainak az utóbbi évtizedek irodalmában legátfogóbb elemzésére vállalkozott. 6 Léteznek emellett más Európa 20. századi társadalomtörténetét átfogó igénynyel bemutató munkák, de ezek csak néhány kiemelt aspektust tárgyalnak, s kizárólag Nyugat-Európával és a 20. század utolsó évtizedeivel foglalkoznak.7 Közöttük több tanulmánygyűjteményt is találunk.8 Megemlítendő még az Európa társadalomtörténetét 1350-től 2000-ig tárgyaló többkötetes és mintegy kétszáz címszót tartalmazó kézikönyv, melyben azonban a 20. század meglehetősen alárendelt szerepet kapott, s jellegéből adódóan eleve nem nyújthat összefüggő ábrázolást.9 Európa, mint a történeti elemzés tárgyának fontossága, illetve a kontinens 20. századi társadalom történetéről rendelkezésre álló összefoglaló művek viszonylag csekély száma, valamint ezek tematikai és más korlátai – mindenekelőtt a Nyugat-Európa-központúság és a 20. század első felének háttérbe szorulása – egyaránt indokolják egy olyan munka megírását, melyben Európa átfogó ábrázolásán belül Kelet-Közép-Európára is figyelem irányul, s lehetőség szerint a század egészét átfogja. Az alábbiakban erre vállalkozunk. Elöljáróban szükségesnek tűnik néhány megjegyzés a vizsgálat tárgyát, annak módszereit, illetve a kötet korlátait illetően. Fontos problémaként jelentkezik egy ilyen munkában, hogy milyen módon, illetve milyen szinten tartalmazza az európai társadalom történeti folyamatok elemzését. Egyik lehetőségként az elemzés megmarad a nemzeti társadalmak feletti, európai szinten, s ez esetben az általános tendenciák bemutatásáraillusztrálására használja fel az egyes társadalmakat. Ez az összefoglalásokban gyakran alkalmazott módszer lehetővé teszi a leginkább lényegesnek tartott jelenségek kiemelését, de ugyanakkor érvelése empirikusan kevésbé megalapozott, s nem alkalmas az Európán belüli számottevő különbségek érzékeltetésére. Egy másik megközelítés a lehető legsziszte- matikusabban elemzi az egyes társadalmak fejlődését a különböző területeken, majd ebből von le következtetéseket az általános fejlődési trendekre, a hasonlóságokra és eltérésekre vonatkozóan. Ez utóbbi többé-kevésbé a szisztematikus összehasonlító módszer alkalmazását jelenti. Bár az összehasonlításokat igen hasznosnak tartjuk, s a téma és a tárgyalt kérdések lehetőséget kínálnak erre, sőt igénylik is e szempont érvényesítését, az összehasonlítások terjedelmi okok miatt gyakran csak implicit módon lehetnek jelen a munkában. Ennek megfelelően a két bemutatott megközelítés egyfajta ötvözésére vagy inkább kompromisszumára törekszünk.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bevezetés

Eközben a nemzeti társadalmakra való koncentrálás kétségtelenül jelentős problémákat hordoz magában. Egyrészt számos folyamat regionális keretekben zajlik, s ezek bemutatására ez a megközelítés nem alkalmas. Más jelenségek ellenben éppen transznacionális jellegűek, s a nemzeteken átnyúlva mennek végbe, az egyes társadalmak egymásra hatásában értelmezhetők. Mindezen megfontolások ellenére a nemzetállam számos társadalmi intézmény formálódásában döntő szerephez jutott a 20. század során, s gyakorlati okok is indokolják kiemelt kezelését: a legtöbb társadalmi jelenség alakulására az információk a nemzetállamokra vonatkozóan, s nem Európa egészére, vagy regionális bontásban állnak rendelkezésre. A bemutatott társadalmak és nemzetek feletti régiók körét illetően kénytelenek vagyunk bizonyos határokat szabni: ezek közül a leglényegesebb az, hogy a fókuszban Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa állnak, de lehetőség szerint Dél-Európa és a Balkán is szerepel az elemzésben. Ugyanakkor a Baltikummal, Oroszországgal, illetve a Szovjetunióval, valamint annak utódállamaival egyáltalán nem foglalkozunk, mivel ez szétfeszítené a munka kereteit. Ezen a ponton elengedhetetlen az alkalmazott régióelnevezések jelentésének tisztázása. A régiófogalmakat az alábbi értelemben használjuk: Nyugat-Európa magában foglalja Északnyugat-Európát (Egyesült Királyság, illetve Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium, Írország), Közép-Európát (Németország/NSZK, Svájc, Ausztria) és Skandináviát (Svédország, Dánia, Norvégia, Finnország). Dél-Európa Olaszországot, Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot, Kelet-Közép-Európa Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot jelenti, míg Délkelet-Európa azonos a balkáni régióval. Igyekszünk az érvelés során több tudományág eredményeit és módszereit felhasználni, vagyis az interdiszciplinaritás az egyik legfontosabb vezérlőelv a munka során. Mindenekelőtt a szociológia, a demográfia, a közgazdaságtan és a politológia tartozik e tudományágak közé. Az összehasonlítások és az interdiszciplinaritás szándéka kihat az érvelés módjára is. Mindenekelőtt azzal a következménnyel jár, hogy jelentős részben statisztikai eszközökkel vizsgáljuk az európai társadalomtörténeti folyamatokat, bár a rendelkezésre álló adatok összehasonlíthatósága terén gyakran nyilvánvaló nehézségek jelentkeznek, s a formai, mérhető hasonlóságok/eltérések gyakran eleve félrevezetők lehetnek a funkcionalitást illetően. A statisztikai anyag mellett természetesen igyekszünk felhasználni az említett rokon- és társtudományok témánkra vonatkozó irodalmát is, mely esetenként szűkösségével, máskor pedig – még ha a nyelvi korlátoktól el is tekintünk – egy szerző számára valószínűleg áttekinthetetlen bőségével tűnik ki. Ezek az egyenetlenségek nyilván a kötetben is tükröződnek. Terjedelmi korlátok miatt csak ritkán tudjuk bemutatni a szakirodalomban meglévő eltérő álláspontokat, az egyes kutatási kérdésekről zajló vitákat. A vizsgált társadalomtörténeti területek kiválasztása során nem vezettek egyetlen elmélet megfontolásai, hanem arra törekedtünk, hogy azok között szerepeljenek a nemzetközi társadalomtörténeti irodalom legfontosabb témái, mint a népesedés, a család, a társadalmi egyenlőtlenségek, a szociálpolitika vagy az urbanizáció. Talán rendhagyó a gazdasági fejlődés önálló fejezetként való megjelenése, amit az indokolt, hogy ennek segítségével jobban érthetővé válik olyan fontos jelenségek története, mint a fogyasztás, az életszínvonal vagy a foglalkozási szerkezet. A bemutatni kívánt időszak mindenekelőtt az ún. „rövid 20. század", vagyis az első világháború vége és a század végi kelet-európai rendszerváltások közötti periódus, de minden esetben törekedtünk arra is, hogy a legfontosabb előzményeket, valamint az elmúlt másfél-két évtized fejleményeit összefoglaljuk. Már az eddig elmondottak is érzékeltetik, hogy Európa 20. századi társadalomtörténetének egyetlen kötetben való bemutatása több szempontból is nehéz feladat. Az átfogott időszak igen hosszú, s – bár figyelmünk elsősorban a nyugat-európai és a kelet-közép-európai régióra irányul – az analízisbe bevont országok száma igen nagy. Ezek a körülmények már önmagukban is bizonyos leegyszerűsítéseket tesznek szükségessé az ábrázolás mélységét illetően. Aligha kell tehát hangsúlyoznunk, hogy vizsgálatunknak korlátai vannak, melyek egyrészt tudatosan vállaltak, másrészt szándékolatlanok. A szándékolatlan, gyakorlati nehézségek szabta korlátokat nem csupán a szerző felkészültsége jelentette. Nyilvánvalóan nem pótolhattuk a rendelkezésre álló irodalom hiányait. A legszembetűnőbb ilyen aránytalanság kronológiai jellegű: a második világháború előtti időszak folyamatainak bemutatására az indokoltnál kisebb terünk nyílt a forrásmunkák hiányai miatt. Számos jelenség esetében a század első felére vonatkozóan nincsenek megfelelő, Európa egészét vagy legalább jelentős részét átfogó kutatások. Emellett azonban tematikai téren is kétségkívül vannak egyenetlenségek: például a kulturális jellemzők (normák, értékek) minden ellenkező irányú törekvésünk dacára ugyanezen okok miatt szorultak háttérbe még a második világháború utáni periódusban is.


1. Bevezetés

1. A 20. századi európai társadalomtörténet értelmezései: integráció, modernitás, társadalmi kompromisszum A 20. századi európai társadalomfejlődés értelmezésére számos kísérlet történt mind a történészek, mind pedig más társadalomkutatók részéről. Arra nyilvánvalóan nincs lehetőség, hogy akár csak vázlatosan is áttekintsük az erre vonatkozóan született interpretációkat, hiszen ezek száma és komplexitása rendkívül nagy. Csupán a 20. század végére vonatkozóan szokás beszélni posztindusztriális társadalomról,10 információs társadalomról,11 multikulturális társadalomról,12 szervezeti társadalomról,13 tömegtársadalomról, szabadidő-társadalomról,14 rizikótársadalomról,15 vagy éppen a reflexív modernitás16 és a globalizáció koráról. Ezek és más fogalmak és elméletek esetenként kiválóan megvilágítanak fontos társadalmi jelenségeket és fejlődési tendenciákat, így egy részük megjelenik majd könyvünkben is. Más szerzőkhöz hasonlóan nem tartjuk azonban alkalmazhatónak a vizsgált periódus és Európa egészére vonatkozóan egyik átfogó elméleti értelmezést sem.17 Ugyanakkor azt sem gondoljuk, hogy a társadalomtörténetnek meg kell elégednie a társadalmi folyamatok puszta leírásával, vagy az ilyen leírás lehetséges volna elméleti háttér nélkül. Így egy nagy és általános, az egész 20. századi európai társadalmi fejlődést átfogó és magyarázó, keretbe foglaló elmélet vagy interpretáció helyett inkább az egyes társadalmi-társadalomtörténeti jelenségek – mint a család vagy a jóléti állam – fejlődését kívánjuk értelmezni, magyarázni. Ezek a megközelítések szándékaink szerint közel állnak ahhoz, amit a szociológusok Robert K. Merton nyomán gyakran középszintű elméletnek neveznek. Ezért különösen tanulságosak lehetnek számunkra a 20. századi Európa társadalomtörténetének azon jelentősebb értelmezési kísérletei, melyek társadalomtörténeti, illetve történeti szociológiai írásokban is testet öltöttek. Három olyan átfogó munka jelent meg, mely empirikus módon is bizonyítani kívánta téziseit. Így ezeket érdemes alaposabban is megismernünk. ◄ TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ EURÓPÁBAN ► Hartmut Kaelble kiindulópontja szerint a második világháború után végbement európai integráció nem csupán politikusok törekvéseinek és a gazdasági szereplők költség-haszon kalkulációjának eredménye. Monnet, Schuman, Adenauer, De Gasperi, Spaak és más politikusok messzire tekintő döntései nélkülözhetetlenek voltak az integrációs folyamat megindulásához, s utódjaiké a dinamika fenntartásához. Hasonlóképp a nagyvállalatok piackereső törekvései és a nyugat-európai fogyasztók millióinak napi döntései – külföldi termék vásárlásáról vagy külföldi utazásról – szintén hozzájárultak az integráció elmélyüléséhez. Ezek kétségkívül fontos – vagy akár a legfontosabb – tényezői voltak az integrációs folyamatnak, de azt gyorsította az európai – vagy inkább nyugat-európai – társadalmak közötti növekvő hasonlóság és a társadalmak közötti fokozódó kapcsolat. Ez az Európán belüli társadalmi integráció rövid távon nem feltétlenül tükröződött a gazdasági és politikai integrációról hozott döntésekben, de hosszabb távon bizonyosan hozzájárult azok sikereihez. Mindez fordítva is igaz: az EGK és utódszervezeteinek hosszú fennállása maga is elősegítette a társadalmi integráció folyamatát. Kaelble számára az európai társadalmi integráció vizsgálatának legfontosabb módja az európai társadalmak sajátosságainak tanulmányozása, hogy ily módon el lehessen különíteni közülük azokat, melyek megkülönböztetik őket az észak-amerikai és ázsiai ipari társadalmaktól. Természetesen az európai társadalmak ezen közös vonásai nem minden országban, s különösen nem minden régióban lelhetőek fel egyforma mértékben. Ha azonban a legtöbb társadalomban megjelenik egy ilyen vonás – érvel Kaelble –, és közben más ipari országokban – mint az Egyesült Államok, Kanada vagy Ausztrália – nem található meg, akkor az már európai sajátosságnak tekinthető. A következő fontos lépés a 20. századi európai társadalomfejlődésen belüli konvergens és divergens tendenciák megállapítása. Nem csupán a második világháború utáni időszak, hanem a század első felének folyamatai is jelentősek, hiszen csak hosszabb távú elemzés alapján ítélhető meg egy tendencia tartóssága. Különösen későbbi munkáiban fordított Kaelble nagy figyelmet az európai társadalmak egymásra hatására is: a gazdasági kapcsolatok mellett milyen más – tudományos, szellemi-kulturális, turisztikai, tanulmányi – kapcsolatok jöttek létre a különböző európai társadalmak vagy azok polgárai között, s ezek hogyan hatottak a társadalmi integráció folyamatára. Kaelble számba veszi a vonatkozó kutatási eredményeket, s maga is végez empirikus vizsgálatokat. Ezek alapján több területen sajátos nyugat-európai vonásokat talál a 20. századi társadalomfejlődésben. Olyan jellemzőket, melyek világosan megkülönböztetik őket az észak-amerikai, japán vagy szovjet társadalmaktól. 3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bevezetés

Ezek a sajátosságok nem jelennek meg az összes nyugat-európai országban, s a más kontinensekkel szemben megállapított különbségek sem minden területen egyforma mélységűek. Az egyik ilyen sajátos terület a családstruktúra és a családi együttélés, ahol a 20. század jelentős részében érvényesült, de az ezredfordulóra elhalványult sajátosságok láthatók (a nukleáris család magas aránya, magas házasságkötési életkor, magas arányú élethossziglani nem házasodás, intenzív érzelmi kapcsolatok a partnerek között a szerelmi házasság ideáljával). E jellemzők a 19. század végén elsősorban Nyugat-Európában voltak meg, de a 20. század során Európa és a világ más részein is megjelentek, illetve felerősödtek. A század jelentős részében szintén európai sajátosságnak tekinthető az ipar kiemelkedő szerepe a foglalkoztatásban, annak számos következményével együtt (szakszervezetek ereje, munkaidő határozottabb szabályozása). A társadalmi mobilitás az Egyesült Államokkal összehasonlítva alacsonyabb volt, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek lényegesen kisebb mértéket öltöttek. Ez jelentős részben a jóléti állam korai, 19. század végi európai kialakulásának és későbbi határozott újraelosztó tevékenységének eredménye volt. A városfejlődés üteme Európában nem volt olyan viharos a 20. század során, mint a világ sok más részén, így a városfejlesztést sem állította megoldhatatlan problémák elé: a városi élet hagyományos értékeit meg lehetett őrizni. Mint említettük, Kaelble azt is bizonyítani kívánja, hogy az európai társadalmak közötti hasonlóságok fokozódtak a század során. A konvergencia különösen erős volt a második világháborút követően. A közeledés jeleként az iparosodás kiterjedt Európa perifériáira is, így Skandináviára és Dél-Európára. Ennek következtében az egyes országok, sőt régiók foglalkozási struktúrája nagyon hasonlóvá vált, kivéve a mezőgazdaságból élők arányát, ami azonban a század végére eleve nagyon lecsökkent. Az oktatás terén az írni-olvasni tudásban meglévő észak-déli eltérések lecsökkenése mellett a nemek közötti és az osztálykülönbségek is hasonló módon halványultak Európán belül. Az urbanizáció terén nem csak a városi lakosság aránya konvergált, hanem a városszerkezet is hasonlóbbá vált a nyugat-európai országokban. Végül a jóléti állam az a terület, ahol nem csak fontos európai sajátosságok fedezhetők fel, hanem a 20. század második felében a különböző szerkezeti jellemzők – mint a jóléti kiadások aránya és megoszlása, a társadalombiztosítással rendelkezők aránya – szintén konvergáltak. Kaelble megállapít divergenciákat is egyes területeken – mint a munkavállalók szakszervezeti tagsága és a sztrájkok –, de ezeket lényegesen kevésbé tartja jelentősnek, mint az ellenkező irányú, a nyugateurópai társadalmak közötti közeledést mutató társadalmi trendeket.18 ◄ A MODERNITÁS ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK ► Göran Therborn a modernitást választotta a 20. század második felének európai társadalmaival foglalkozó munkájának fókuszául. Ennek oka az, hogy véleménye szerint a modernitás fogalma több előnnyel rendelkezik olyan kifejezésekkel szemben, mint az ipari társadalom vagy kapitalizmus, mivel számos változata, valamint kapcsolata és elágazása van más irányokba. A modernitás és rokon fogalmai – mint a modern, modernizáció, modernizálás – rendkívül gyakran szerepelnek az európai társadalmakról és azok 20. századi átalakulásáról folytatott vitákban. Ugyanez érvényes azokra a fogalmakra és jelenségekre is, melyeket szembe szokás állítani ezekkel, mint a tradíció, stagnáció, alulfejlettség vagy fundamentalizmus. Ezeket a modernitás fogalmának segítségével mind számba lehet venni és be lehet vonni a vizsgálatba. A svéd szerző számára nincs más olyan korszakmegjelölés, amely ilyen sok problémát magában foglalna. Könyvének tárgya azonban nem a modernitás általában, hanem az európai modernitás mint történeti korszak, annak megjelenése, történeti jelentése és jelentősége. A modernitás – érvel – olyan időszak, mely a jövőre irányul. Egy olyan jövőre, mely különbözik a múlttól és a jelentől, mégpedig pozitívan tér el azoktól. Ez a jobb jövőről alkotott elképzelés megjelenik a tudományban, a politikában, a művészetben és a közügyekről való hétköznapi gondolkodásban is. A modernitás a 18. század második felében győzött Nyugat-Európában. A reneszánsz és a reformáció minden újítóképességük ellenére a múlt általuk követendőnek tartott hagyományaiból merítettek, azt kívánták feléleszteni, újraformálni. Ezzel szemben a 18. századtól a haladás és a tudás felhalmozásának, a társadalmi evolúciónak a gondolata vert gyökeret a kontinensen. Az iparosodás megindulása, a kereskedelem fejlődése, a tudományos áttörések, a francia forradalom mind ennek a kiindulópontjai voltak. A modernitás mint korszak – folytatja Therborn – akkor ér véget, amikor ez a jövőre irányultság megszűnik, amikor a társadalomról való gondolkodásban elveszíti jelentőségét a tradicionálismodern, a fejletlen-fejlett szembeállítás. Másként fogalmazva, a modernitás addig tart, amíg a társadalomról és kultúráról folytatott közbeszédben a múlt és a jövő közötti különbségtétel központi jelentőségű, s amíg a társadalmi és kulturális változás vonzónak, kívánatosnak tűnik. Míg a modernitás embere a jövőbe tekintett, tervezte, várta és építette azt, addig a posztmodernitásban megszűnik az irányíthatóság és kiszámíthatóság érzése vagy szándékosan tagadják azt. Therborn úgy véli, hogy a modernitás időszakában különböző társadalomfejlődési utak léteztek. A négy fő út közül az egyik az európai volt, melyet az jellemzett, hogy a modernitás híveit és ellenfeleit egyaránt a kontinens termelte ki, míg például az Újvilágban inkább kívülről érkeztek az ellenfelek. Therborn a társadalom és a kultúra – mint fogalmaz a struktúra és kultúra – széles körű empirikus vizsgálatával ad választ arra, hogy mi 4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bevezetés

jellemezte az európai modernitást a 20. század második felében, illetve, hogy fennmaradt-e vagy már felváltotta a posztmodernitás. Ebben a vizsgálatban megjelenik a szociológia szinte minden fontos területe, a munkától az oktatáson át a civil társadalomig. Eredményei szerint a 20. század második fele nem jelentett törést a megelőző időszakhoz képest, inkább valamiféle csúcsa vagy végkifejlete volt a modernitás hosszabb periódusának. Az időszak különös helyzetét az indokolja, hogy egy sor fordulatot hozott: így például az 1950 utáni látványos gazdasági fejlődés 1973 után véget ért; az Európából való kivándorlás hosszú időszakát felváltotta a bevándorlás; az iparosodás áthatotta a kontinenst, de hamarosan átadta helyét a szolgáltatásnak; a munkásosztály ekkor érte el politikai befolyásának csúcspontját, miként a jóléti állam is; a nők nagy számban léptek ki a munkaerőpiacra; s nagy lendületet vett a szekularizáció. Az európai modernitás a század végén fakulni kezdett. Olyan fogalmak, mint a haladás, a fejlődés, az emancipáció, a felszabadítás elveszítették vonzerejüket. A gazdasági növekedés ugyan továbbra is cél maradt, de erős korlátokkal, illetve komoly feltételekkel. Ugyanakkor, ha a modernitásnak több típusa létezett, akkor feltételezhetően több út is vezet ki belőle. Az empirikus történeti szociológus vagy a társadalomtörténész szükséges óvatosságán túl ezért is hezitál Therborn kimondani azt, hogy a modernitás csúcsa után egy egységes, globális posztmodern kor következik el, vagy az már itt is van. 19 ◄ A SZÁZAD KÖZEPI TÁRSADALMI KOMPROMISSZUM ► A második világháborúból kikerülő NyugatEurópa meglehetősen eltérő helyzetű országokból állt. Colin Crouch szerint azonban összefűzte őket az, hogy mindegyikben kialakult a modern társadalmak fontos intézményeinek sajátos egyensúlya. Ezeket a kulcsfontosságú intézményeket, illetve intézménycsoportokat Crouch a következőkben határozza meg: a gazdasági tevékenység; az erőforrások tulajdona és a felettük való rendelkezés; a tradicionális közösségek, mint a család, vallás, etnikum, nemzet; és a politikai társadalom, vagyis az érdekek megszerveződése és az állampolgári jogok különböző formái. Az európai történelemben ezek az elemek úgyszólván folyamatos küzdelemben álltak egymással. A francia forradalom az állampolgári jogok és a tradicionális közösség között eredményezett erős konfliktusokat, míg az ipari forradalom e kettő és a gazdaság viszonyát élezte ki. Léteztek konfliktusok az egyes intézménycsoportokon belül is, így például a politika világán belül a pártok és a különböző érdek-képviseleti szervezetek között. A társadalmakat végletekig kimerítő második világháború után a konfliktusok többségét felváltotta egy sajátos „strukturált tolerancia". Ebben az emberek jellemzően a nagy pólusok egyikéhez csatlakoztak, s így törekedtek kompromisszum elérésére a régi ellenségekkel. A munkavállalók és munkaadók érdekvédelmi szervezeteikbe tömörültek, s ezeken keresztül megegyeztek egymással a bérekről és más munkafeltételekről. A különböző egyházak – fenntartva önállóságukat – szintén közeledtek egymáshoz, míg a politikai pártok közösen kormányoztak, vagy legalábbis elfogadták a parlamentarizmus alapelveit. A korábban háborúkban gyakran egymásnak feszülő nemzetállamok integrációs intézményeket hoztak létre. Ennek nyomán a háború utáni években-évtizedekben Nyugat-Európában - és az Egyesült Államokban – kialakult egy sajátos rendszer, melyben a különböző pólusok között egyensúly jött létre: ipari foglalkoztatás jellemezte társadalmakról volt szó; ezekben a kapitalista magántulajdon dominált; a hagyományos közösségek jogait tiszteletben tartották, de azok is elfogadták, ha valaki rajtuk kívül kívánt élni, vagyis a különválás és kooperáció finom keveréke valósult meg; szintén általánosan elfogadottá vált, hogy az egyéneket mint állampolgárokat jogok illetik meg, melyek a polgári szabadságjogoktól a szociális jogokig terjedtek. Az ezen jellemzők közötti egyensúly alkotta a „századközepi kompromisszum" társadalmát, mely az 1960-as évek elején vált uralkodóvá. Ez nem azt jelenti, hogy a modell minden eleme leginkább ekkorra fejlődött ki – például a jóléti állam később érte el ezt a fokot –, de összességében 1960 körül beszélhetünk a modell kialakulásáról. A századközepi kompromisszum lényege a négy potenciálisan szemben álló eleme közötti egyensúly volt. Az egyik továbbfejlődése csak a többi rovására volt lehetséges, ami nyilvánvalóan fenyegette az egyensúlyt. Így volt ez korábban is, amikor a hagyományos közösségek létét veszélyeztette a modern kapitalizmus előretörése azzal, hogy az általa előidézett változások megzavarták ezek működését és az emberek közötti viszonyokat mindinkább a piaci tranzakciók kezdték uralni. Máskor a kapitalizmus és a szociális jogok kerültek összeütközésbe, megint máskor pedig a kapitalizmus és az állampolgári jogok kiterjesztésére törekvők szövetkeztek a tradicionális közösségek ellenében. Ilyen értelemben tehát a század közepi kompromisszum úgy értelmezhető, mint a különböző társadalmi erők közötti állandóan változó egyensúly egy pillanata. Nem meglepő tehát, hogy az egyensúly megváltozott a század második felében. A változások közül kiemelkedik – véli Crouch –, hogy először az állampolgári jogok – különösen a szociális jogok – megerősödése következett be. A háború utáni években ugyanis a fordista 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bevezetés

munkaszervezeti modell terjedése nyomán a munkavállalók, s különösen a fizikai munkát végző ipari munkások kiemelkedő szereplővé váltak a gazdaság működtetésében. A gyors növekedés és a teljes foglalkoztatottság körülményei között a munkások társadalmi helyzete és politikai erőpozíciója folyamatosan javult. Ennek nyomán az 1960-as években a legtöbb nyugat-európai országban a jóléti kiadások rendkívüli növekedése játszódott le, ami a nemzeti termék elosztását is jelentősen módosította a munkavállalók javára. Ez – folytatja a brit szerző – több tekintetben megzavarta a kialakult egyensúlyt. Az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás fejlődése a szolgáltatások térnyerését eredményezte az ipar rovására, vagyis lökést adott a posztindusztriális társadalom irányába. Az új munkahelyek jelentős részét a nők foglalták el, ami gyengítette a korábbi családmodellt. Az erőteljes állami szociálpolitika gyengítette a modell kapitalista elemét, hiszen csökkentette a tulajdonosok részesedését a nemzeti termékből. Az 1980-as évektől azonban határozottan kibontakozott egy újabb, több tekintetben ellenkező irányú fordulat, melyet Crouch a kapitalizmus újjáéledésének nevez. Az olajválság után a munkanélküliség megnőtt, s a jelentős inflációs hatások kivédésére a kormányok a korábbi keynesiánus gazdaságpolitika helyett deflációs célokat követtek, ami beszűkítette mozgásterüket mind a foglalkoztatáspolitika, mind pedig a szociálpolitika terén. Ezzel egyidejűleg az ipari munkásság aránya erőteljesen csökkent, ami kihatott annak szervezeti erejére és politikai súlyára is. Az 1980-as évekre ellenben a globalizáció megnövelte a tőke függetlenségét a nemzeti kormányoktól és a munkaerőtől is. Így a társadalmi erőviszonyok jelentősen eltolódtak, ezúttal a kapitalizmus – a tőketulajdonosi, illetve menedzserréteg – javára. Ez a változás nemcsak a szociális jogokat, hanem a tradicionális közösségeket is érintette: például a kereskedelemben terjedő hétvégi munkavégzés az egyházakat sértette, illetve a már hosszú ideje a családok számára fenntartott időszakból hasított le.20 A három megközelítés mindegyike hordoz magában figyelemre méltó értékeket Európa 20. századi társadalomtörténetének tanulmányozása szempontjából, melyeket más interpretációk nem képesek ilyen mértékben vagy formában kínálni. Kaelble munkájában igazi európai szemléletmód jelenik meg, ha úgy tetszik egy par excellence európai társadalomtörténeti interpretációról van szó. Különös előnye, hogy ebbe a keretbe jól integrálható egész Európa, s ezen kívül nem kötődik sem egy meghatározott korszakhoz, sem pedig társadalmi formációhoz. Therborn kérdésfeltevésének különös erénye tematikai értelemben vett tágassága, emellett pedig az, hogy nyitott nemcsak a társadalomszerkezeti, hanem a kulturális változások – a normák, értékek és identitás – irányában is. Crouch megközelítésének előnye pedig az, hogy a társadalomtörténet és általában a társadalomtudományok egy olyan központi problémáját képes megragadni, mint a társadalmi erők mozgása és ezeknek a társadalom egészének jellegére való hatása. A bemutatott megközelítések tehát rendkívül tanulságosak lehetnek a 20. századi európai társadalomtörténet tanulmányozói számára. Ugyanakkor a Kaelble által vizsgált társadalmi integráció viszonylag szűk probléma, s kizárja a társadalomtörténet fontos területeit. Emellett a szerző részletesen csak Nyugat-Európával és DélEurópával foglalkozott – igaz, újabb munkáiban növekvő figyelmet tanúsított Kelet-Közép-Európa iránt is. Mindenekelőtt azonban az jelent problémát módszerében, hogy esetenként csupán néhány nyugat-európai ország tanulmányozása alapján általánosít, vagyis állapít meg nyugat-európai tendenciákat. Szintén felvethető, hogy eltúlozza a nyugat-európai társadalmak közötti konvergens vonásokat, már csak azért is, mert csupán néhány kiválasztott társadalmi területet vizsgál. Anélkül, hogy részletekbe mennénk, különösen az 1970-es évek elejétől kezdődő periódusban vannak ellentmondásos eredmények a társadalmak közeledésére és távolodására vonatkozóan. Therborn a modernitás definíciójában elsősorban annak kulturális jellemzőit hangsúlyozza, s ezek alapján valóban korszakhatárként értelmezhető a 20. század második fele. A különböző társadalmi területek általa is kimutatott sajátosságai azonban nem igazolják ilyen meggyőzően egy korszak lezárulását. Bizonyításra szorul, hogy az általa a 20. század második felében bemutatott fordulópontok nagyobb jelentőségűek voltak, mint a modernitás korábbi időszakainak változásai. Megint csak a részletek nélkül, problematikusnak tekinthető nála egyes régiók gazdasági és társadalmi teljesítményének megítélése is. Végül a Crouch által használt kategóriák túlságosan statikus jellegűek, sőt több esetben kidolgozatlannak, vagy akár történetileg anakronisztikusnak tűnnek. Bár munkájának középpontjában a társadalmi változás áll, ezt inkább csak az egyes főbb intézménycsoportok közötti viszony tekintetében képes meggyőzően bemutatni, s több intézmény – például a család – esetében nem tud megfelelően számot vetni azzal, hogy ezek maguk is átalakultak a vizsgált időszakban. A bemutatott interpretációk igyekeznek öszszefüggő képet adni a 20. századi Európa társadalmi változásainak irányairól. Párhuzamos létezésük egyszerre mutatja az átfogó értelmezések szükségességét és egyben akadályait. Ez a kettős tapasztalat a következőkben saját munkánkban is hangsúlyosan megjelenik.

2. A kötet felépítése Minden terjedelmi korlát ellenére elöljáróban szükségesnek tűnik, hogy megismerjük a társadalomtörténet mint diszciplína fő sajátosságait. Ezért a 2. fejezetben a társadalomtörténet-írás fejlődését tekintjük át a 20. század 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bevezetés

során, illetve a társadalomtörténet legfontosabb területeit, módszereit és interdiszciplináris kapcsolatait mutatjuk be. Ezután (3. fejezet) a népesség alakulását követjük nyomon, kitérve olyan területekre, mint a termékenység, a mortalitás, illetve a migráció. A következő részben (4. fejezet) a családtörténet fontos trendjeit veszszük szemügyre, mindenekelőtt a házasodási szokások és a családon belüli viszonyok elemzése révén. Ezt követően (5. fejezet) a társadalmi rétegződés és a társadalmi mobilitás változásának fő jellemzőit vizsgáljuk. A jóléti állam – vagy másként a szociálpolitika – története a 6. fejezet tárgya. Szintén külön fejezetet szentelünk a gazdasági fejlődés legfontosabb folyamatainak és tényezőinek, mivel ez szükségesnek tűnik számos társadalomtörténeti jelenség megértéséhez (7. fejezet). A következő részek a fogyasztással és szórakozással (8. fejezet), illetve a társadalom és a politika érintkezési pontjaival foglalkoznak (9. fejezet), míg a települések történeti fejlődéséről a 10. fejezet szól. A kultúra összetett területének néhány kiválasztott aspektusát a 11. fejezetben mutatjuk be. Az utolsó oldalakon (12. fejezet) a 20. századi európai társadalomfejlődés fő irányait és a munka néhány tanulságát tárjuk az olvasó elé. Az egyes fejezetek felépítése némileg eltér egymástól. Bár általában a tematikus megközelítésre törekedtünk, néhány fejezetben célszerűnek tűnt a kronológiai szempontok fokozottabb érvényesítése. Fontos célunk volt a társadalomtörténeti folyamatok okainak bemutatása. Ezeket az egyes részekben elkülönítve tárgyaltuk, míg másutt – ahol az interpretációk kevésbé vitatottak vagy széles körűek – beépítettük a folyamatok leírásába.


2. fejezet - 2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai Társadalomtörténetnek a történetírás azon ágát nevezzük, mely a múlt tanulmányozása során valamely szempontból kiemelt szerepet tulajdonít a társadalmi jelenségeknek: vagy azért, mert egy meghatározott társadalmi területet vizsgál, vagy pedig azért, mert a társadalmi jelenségek tanulmányozását tartja a legfontosabbnak a múlt interpretációja szempontjából, azt feltételezve, hogy a társadalmi folyamatok kulcsfontosságúak a politikai, gazdasági és más szférák megértése szempontjából is. Ez a tudományterület viszonylag fiatal, kezdeteit a 19. század második felére, szélesebb körű elterjedését pedig a 20. század második felére tehetjük. Az alábbiakban először röviden a társadalomtörténet kialakulásával, fejlődésével, majd legfontosabb tematikai és módszertani sajátosságaival foglalkozunk, s kitérünk a más tudományágakkal való kapcsolataira.1

1. Fejlődési állomások: expanzió és fragmentáció ◄ A TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS KEZDETEI ÉS INTÉZMÉNYESÜLÉSE ► A történetíráson belül a 19. század második felében kezdődött meg az ekkor még többnyire összekapcsolódott gazdaság- és társadalomtörténet mint kutatási terület kialakulása. A társadalomtörténet-írás igyekezett megkülönböztetni magát mind az uralkodók és hatalmi szövetségek, a háborúk és eszmék iránt érdeklődő tradicionális történetírástól, mind pedig a történeti elemzést ekkor már egyre inkább mellőző közgazdaságtantól. A társadalomtörténet kialakulási folyamatának több fontos előfeltétele volt. Egyrészt mindenképpen ide tartozik, hogy a felvilágosodás eredményeként a 18. században megjelent az elkülönült társadalom létezésének gondolata. Korábban ugyanis a közgondolkodás nem különböztette meg határozottan a politikai és társadalmi jelenségeket. Inkább azt feltételezték, hogy a közösség minden tagja összeolvad egy – ugyan rétegzett és hierarchikus, de mégis egységes – „politikai test"-ben. Ugyancsak a felvilágosodás eredményeként a társadalomról mint egy organikus egységről kezdtek gondolkodni, mely az emberi cselekvés következtében formálódik, s eközben olyan törvényszerűségeknek engedelmeskedik, melyek megismerhetőek. 2 Ez nem jelenti azt, hogy korábbi történetírói munkákban ne találhatnánk olyan részeket, melyeket ma társadalomtörténetnek nevezünk. Már Hérodotosz és később mások is írtak pl. népszokásokról vagy erkölcsökről, de inkább csak érdekességként, s az említett társadalomkép érvényesülése nélkül. Egyértelműen modern fejleménynek tekinthető az az elképzelés, hogy a társadalom eltérő érdekekkel rendelkező csoportokból álló, a politikától és más szféráktól elkülönülő terület. A 18. század olyan közismert gondolkodóit, mint a francia Charles de Montesquieu vagy a skót Adam Ferguson, John Millar, Adam Smith gyakran a modern társadalomtudományos gondolkodás előfutárainak tekintik. Mindannyian a társadalmi fejlődés általános törvényszerűségei, „a társadalom filozófiája" iránt érdeklődtek. A racionalitásban és az empirikus megismerés lehetőségében való hit egyaránt a korszak sajátosságai közé tartozott. A felsorolt gondolkodók munkáiban megtalálhatók több, mai értelemben vett diszciplína – így a történetírás, a szociológia, a közgazdaságtan – előzményei. Ami a társadalomtörténetet illeti, Smith részletesen foglalkozott a korábbi korszakok gazdaságával, Montesquieu Róma fénykoráról és hanyatlásáról írt könyvet, Robert Malthus a népesség fejlődését ábrázolta. Mindazonáltal ezek a 18. századi gondolkodók sokkal inkább „filozófus-történészeknek" számítottak, mint valamilyen mai értelemben vett társadalomtudományi diszciplína képviselőinek.3 Egy másik, a szempontunkból ugyancsak fontos tudománytörténeti állomás a tudomány professzionalizációja volt a 19. század második felében: egyfelől a közgazdaságtan, a szociológia, a politikatudomány, másfelől a történetírás különválása. Ez – legalábbis hosszú távon – kedvező feltételeket teremtett a különféle szubdiszciplínák – így a társadalomtörténet – kialakulásához is. Rövid távon mindez kevéssé volt érzékelhető, sőt a 19. század végén egy ideig a történetírás ismét távolodott a szűkebb értelemben vett társadalmi jelenségek elemzésétől. A történetírás továbbra is elsősorban a nemzetállam paradigmájában gondolkodott, s az állam kialakulásával és működésével, hadseregekkel és háborúkkal, diplomáciával, kiemelkedő államférfiak életével, a törvényekkel és más, az államélethez kapcsolódó témákkal foglalkozott. Így a társadalomtörténet még jó ideig minden tekintetben a periférián maradt. Ennek több oka is volt. Egyrészt a történetírás említett professzionalizációja kezdetben egyet jelentett a levéltári források kiterjedt és szigorú forráskritikának alávetett alkalmazásával. Ez a


2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai legnagyobb hatással Leopold von Ranke (1795-1886) által képviselt – hangsúlyosan tudományos – módszer azonban egyszersmind beszűkítette a történetírás tárgyát, hiszen a levéltári források a korban szinte kizárólag a kormányzati tevékenységre vonatkozó információkat tartalmazták. A nemzet, az állam ismételt előtérbe kerülésének egy másik fontos tényezője az volt, hogy a 19. század második felében a kormányok egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a történetírásnak, mely a maga eszközeivel képes elősegíteni a nemzeti egység megteremtését. Ezért az állam igyekezett befolyásolni a történetírás témaválasztását, hogy az a nemzettel foglalkozzon, s a kormányok és nagy uralkodók tevékenységét mutassa be. 4 A történetírás nemzeti sajátosságai mindazonáltal szembetűnők voltak már e korai fejlődési szakaszban is. Így például Németországban a 19. század utolsó évtizedeiben az egység létrejötte különösen ösztönözte a történészeknek az állam iránti érdeklődését, ugyanakkor a közgazdaságtan úgynevezett történeti iskolája a gazdasági és társadalmi fejlődés történeti tényezőit is tanulmányozta. Utóbbi témáknak a kutatása tehát ekkoriban nem annyira a történetírás részét képezte, hanem a közgazdaságtanét, sőt egyre inkább a szociológiáét. Így a történész szakmán kívül születtek Karl Marx (1818-1883), a politikai gazdaságtan történeti iskolájához tartozó Gustav von Schmoller (1838-1917) vagy a kor egyik legnevesebb szociológusának, Max Webernek (1864-1920) nagy jelentőségű, történeti megközelítést alkalmazó munkái. A század vége felé kétségkívül megjelentek azonban történészek is, akik elégedetlenek voltak a neorankeiánus történelemfelfogással, s bírálták azt egyoldalúságai miatt, pl. a témaválasztás terén. Közülük Karl Lamprecht (1856-1915) például már a mai értelemben vett társadalomtörténet egyik előfutárának tekinthető, hiszen igyekezett beépíteni munkáiba a művészettörténet, a pszichológia, a kultúra kutatásának és más társadalomtudományoknak az eredményeit, ami a Methodenstreit-nek nevezett vita kiváltójává vált. A függetlenedés igényét jelentette az is, amikor 1893-ban Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte címmel létrejött Németország és egyben a világ első társadalom- és gazdaságtörténeti folyóirata. Mindazonáltal Németországban továbbra is a politikatörténet dominált. Az Egyesült Államokban a 19. század végén kedvezőbb visszhangra találtak a Lamprechtéhez hasonló törekvések. Frederick Jackson Turner (1861-1932) úgy érvelt, hogy „az emberi tevékenység minden szféráját tanulmányozni kell", „mivel ezek egymástól függetlenül nem érthetőek meg". James Harvey Robinson (18631936) hasonló feladatokat szánt az „új történetírás"-nak.5 Nagy-Britanniában sokáig szintén a nagy emberek, majd az állam és a politika jelentették a történészek érdeklődésének tárgyát, bár J. R. Green (1837-1883) már viszonylag korán úgy vélte, hogy a „dobok és trombiták" történetétől el kell távolodni, s a hétköznapi élet történetét kell megismerni (A Short History of the English People, 1874). Az első világháború után elsőként a gazdaságtörténet ütött lyukat ezen a felfogáson, melynek intézményesülését jelezte az Economic History Society nevű szakmai társaság (1926) és az Economic History Review című folyóirat létrejötte (1927), melyek a német történeti iskola első világháború előtti tevékenységével és eredményeivel állíthatók párhuzamba.6 A brit gazdaságtörténeti kutatások ekkoriban mindenekelőtt az angol ipari forradalom és a nemzetgazdaságok kialakulásának folyamatára koncentráltak, s már korán foglalkozni kezdtek az ipari forradalom társadalmi következményeivel, mint pl. a munkásosztály létrejötte és szerveződései vagy a városok fejlődése, s ezáltal a társadalomtörténet kutatására is több tekintetben ösztönzőleg hatottak. A korai társadalomtörténet itt fontos impulzusokat kapott a munkásmozgalomtól is. A keresztényszocialista R. H. Tawney (1880-1962) agrártörténettel és az agrárnépességgel, a fabiánus Beatrice Webb (1858-1943) és Sidney Webb (1859-1947) az angol szakszervezetekkel, a céhszocialista (guild socialist) George D. H. Cole (1889-1959) a korai munkásmozgalommal foglalkozott munkáiban. Ezek a témák már több tekintetben megelőlegezték a 20. század második felének társadalomtörténeti kutatásait is. A politikai impulzusok hatása ezen túl is kétségkívül jelentős volt a század első felében a társadalomtörténet fejlődésére mind Németországban, mind pedig Nagy-Britanniában. Utóbbi országban a női választójogért való küzdelem a századelőtől megélénkítette a nők történeti szerepe, s ezzel a társadalomtörténet iránti érdeklődést is. Németországban a weimari időszakban gyors fejlődésnek indult szociológia kedvező perspektívákat jelentett a társadalomtörténet számára is, de a náci hatalomátvétel emigrációba kényszerítette a formálódó társadalomtörténeti szakma sok képviselőjét, melyek közé tartozott Hans Rosenberg (1904-1988), akinek a munkáit aztán nagy késéssel fogadta be a szakmai közvélemény. Más európai országokban szintén megindult a hagyományos történetírás fellazulása, s megjelentek a gazdaságés a társadalomtörténet csírái. Kelet-Közép- Európában leginkább Lengyelország említhető, ahol a gazdaságtörténet megteremtése elsősorban Franciszek Bujak (1875-1953) nevéhez köthető, s az első társadalomtörténeti munkák a kora újkorra vonatkozóan születtek (agrártörténet). 7 Magyarországon igen korán létrejött egy szakfolyóirat, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle (1894), de ez aztán alig egy évtized múltán megszűnt. Itt a két világháború között Hajnal István (1892-1956) próbálta elsőként érvényesíteni a szociológia módszereit a történeti vizsgálatokban.8 Skandináviában – különösen Svédországban – a társadalmi és politikai 9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai klíma különösen kedvezővé vált a társadalomtörténet számára a két világháború között, hiszen a kiterjedt szociális reformok úgyszólván igényelték a szakmai ismeretek felhalmozását a társadalmi élet különböző területein, mint pl. a népesség- és családpolitika, közegészségügy és általában a szociálpolitika.9 Bár a német, brit vagy más nemzetekhez tartozó történészek kutatási eredményeinek akkumulációja semmiképpen sem lebecsülendő, a társadalomtörténet hosszú távú fejlődése szempontjából a legnagyobb hatású fejlemények Franciaországban következtek be, amikor 1929-ben a kora újkorral foglalkozó Lucien Febvre (1878-1956) és a középkorász Marc Bloch (1886-1944) megalapították az Annales című folyóiratot (teljes nevén Annales d'histoire économique et sociale).10 A két alapítót már korábbi munkásságuk során több közös vonás jellemezte: egyaránt szükségesnek tartották az eseményekre orientált hagyományos történetírás helyett a problémaorientált történetírás művelését („struktúratörténet"), melyhez gyakran az összehasonlító módszert választották. Szintén hangsúlyt kapott náluk a mentalitástörténet. Az új folyóirat programjába mindezek bekerültek. Különösen fontosnak tartották a társadalmi és gazdasági struktúrák lehetőleg hosszú távú (long durée) vizsgálatát. Eközben törekedtek az interdiszciplinaritásra is, vagyis a szociológia, a nyelvészet, a földrajz és más társtudományok közötti határok lebontására, ezek eredményeinek és módszereinek felhasználására. 11 E tudományterületeknek a képviselői helyet kaptak a folyóirat szerkesztőgárdájában is. Szintén fel akarták számolni a jelenkor és a történelem kutatása közötti elterjedt különbségtételt, mivel úgy vélték, hogy a jelen és a múlt megismerési módja nem tér el alapvetően, ráadásul a múlt ismerete nélkülözhetetlen a jelen megértéséhez, a múlt kutatásához pedig a jelenkor problémáiból és a közben felhalmozódott ismeretekből merítjük a szempontokat.12 A folyóirat – melyet először Strasbourgban adtak ki – gyorsan ismertté vált, s az 1930-as években különösen erős érdeklődést mutatott a várostörténet, a családtörténet és a nemesség összehasonlító története iránt.13 ◄ AZ EXPANZIÓ KORA ► Az Annales köre által képviselt történetszemlélet számára az igazi népszerűséget és elismerést a második világháború utáni évtizedek hozták, amikor egy egész történetírói irányzat, sőt történetszemlélet emblematikus intézménye lett. A folytonosságot Febvre személye jelentette, aki 1948-ban vezetője lett a régóta működő, nagy tekintélyű oktatási intézmény, az École pratique des hautes études úgynevezett hatodik szekciójának, mely a történelem és a társadalomtudományok kutatását és oktatását tűzte ki célul. A második generáció tagjai közül különösen a folyóiratot 1957-1969 között irányító Fernand Braudel (1902-1985) munkái váltottak ki elismerést. A legismertebb könyvei a totális történelem (histoire totale) igényével íródtak. A Mediterráneum újkori történetéről szóló többkötetes munkája a környezet, a klíma, a népesség, a szokások, a társadalmi struktúrák és hasonló tényezők elemzésével próbálta bemutatni az egymást gyorsan követő és jól ismert katonai, diplomáciai és más történeti események mozgatóit, lényegi meghatározóit, s mindenekelőtt földrajzi és időszemlélete miatt vált ismertté. 14 Az Annales köré csoportosuló történészek közül megemlíthetjük még Ernest Labrousse (1895-1988) és Francois Furet (1927-1997) nevét, akik különösen a kvantifikáció terén jeleskedtek. A folyóiratnak jelentős intellektuális kisugárzása volt Franciaországon kívül is az 1950-es és 1960-as években: erősen hatott Olaszország, Belgium történészeire, Kelet- Európában pedig különösen Lengyelországban talált követőkre. A társadalomtörténet elterjedése felgyorsult az 1960-as és 1970-es években. Az expanziót elősegítette az ipari országok társadalmi átalakulása. Egyrészt ez az időszak a felsőoktatás nagy kiterjedésének időszaka, melynek során a hallgatók létszámának megtöbbszöröződésével párhuzamosan új oktatási intézmények sokaságát hozták létre Nyugat-Európában és Amerikában. Ez növelte a rendelkezésre álló kutatói és oktatói státuszok számát, így az új irányzatok befogadásának/terjedésének – nemcsak a történetírásban, hanem más területeken is – jók voltak a lehetőségei, hiszen nem már létező, meggyökerezett és jól intézményesült megközelítések és iskolák rovására kellett teret nyerniük. Jól példázza ezt Németországban a Bielefeldi Egyetem, mely zöldmezős beruházásként létesült, vagyis újonnan alapítva vált az 1970-es években – legalábbis egy időre – a társadalomtörténet-írás legfontosabb németországi központjává. Más országokban szintén dinamikusan bővült a kutatóhelyek, s mindenekelőtt a társadalomtörténettel foglalkozó kutatók száma. A kutatások Nyugat-Európában és Amerikában az egyetemek történeti és szociológiai intézeteiben koncentrálódtak, de kialakultak specializált kutatóintézetek is, mint pl. Hollandiában az International Institut of Social History. A kutatóhelyek mellett az intézményesülés másik fontos területét a specializált szakmai folyóiratok jelentik. Az említett időszakban alakult és máig fontos társadalomtörténeti periodikák közül említést érdemel a Past and Present (1952, Egyesült Királyság), az International Review of Social History (1955, Hollandia), a Journal of Social History (1967, USA). Egy újabb nagy folyóirat-alapítási hullám az 1970-es évek közepére esett. Ekkoriban jött létre a Social Science History (1975, USA), a Geschichte und Gesellschaft (1976, nSzK), a History Workshop Journal (1976, Egyesült Királyság) és a Social History (1976, Egyesült Királyság). Ezek mellett az általános társadalomtörténeti tematikájú folyóiratok mellett nagy számban alakultak egy adott részterület kutatási eredményeit közlő folyóiratok, mint pl. a családtörténetben a Journal of Family History, vagy a várostörténet területén az Urban History. 10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai Az intézményesülés további fontos területének a tudományos társaságok létrejöttét és az általuk szervezett konferenciákat tekinthetjük. A nemzetközi társadalomtörténeti konferenciák hosszú ideig egy-egy társadalomtörténeti részterület rendezvényei voltak, mint például a nagy múltra visszatekintő nemzetközi várostörténeti konferenciák. Az utóbbi évtizedben itt is nagyot haladt előre a társadalomtörténet mint diszciplína intézményesülése. 1998 óta ugyanis kétévente megrendezésre kerül a European Social Science History Conference is, mely kezdi betölteni a tudományterület reprezentatív nemzetközi rendezvényének szerepét. A tudós társaságokat illetően az előző két területtől jelentősen eltért a helyzet. Specializált, a társadalomtörténet bizonyos területeit lefedő nemzetközi társaságok léteztek és léteznek, melyekre ismét példa lehet a várostörténet (European Association for Urban History). Az egész társadalomtörténet-írást átfogó, azt szakmailag szervezni és reprezentálni hivatott nemzetközi tudományos társaság azonban a legutóbbi időkig hiányzott, azt csak 2005-ben hozták létre International Social History Association (Nemzetközi Társadalomtörténeti Társaság) néven. Ez az űr annál is inkább meglepő volt, mert a történetírás számos más ága már régóta rendelkezett ilyen önszerveződéssel. A sokáig – a társadalomtörténet legnagyobb expanziója idején is – meglévő hiány meglétében minden bizonynyal szerepet játszott a lehetséges társadalomtörténeti témák és aldiszciplínák sokszínűsége éppúgy, mint a társadalomtörténet módszertani heterogenitása. Az amszterdami székhelyű új társaság fő célja lett, hogy tovább ösztönözze a társadalomtörténet-írást, mindenekelőtt azáltal, hogy újabb szakmai fórumok létrehozásával, a kutatók közötti személyes kapcsolatok és kommunikáció javításával erősítse annak nemzetközi jellegét.15 A második világháború után a társadalomtörténet-írás terjedése ugyan minden ipari országban végbement, s ennyiben akár egy transznacionális jelenségnek is tekinthető, azonban a nemzeti sajátosságok továbbra is jelentősek maradtak, mind a leginkább kutatott témák jellegzetességeit, mind pedig az alkalmazott megközelítéseket illetően. Nagy-Britanniában a kora újkor, s az ipari forradalom folyamatainak és következményeinek kutatása a társadalomtörténet kiemelt kutatási területe maradt, ahol az ismeretek lassú akkumulációja továbbra is meghatározó volt. Az ipari forradalom mint eminens brit jelenség kutatásával is összefüggött, hogy a gazdaságtörténet a 20. század közepére már nagy tekintélyre tett szert Nagy-Britanniában, amit olyan nevek jeleznek, mint Hrothgar John Habakkuk (1915-2002) vagy Max Hartwell (1921-). A gazdaságtörténet továbbra is sok szempontból segítette a társadalomtörténet terjedését: közös intézeteik létesültek az egyetemeken, a folyóiratok fórumot adtak ilyen tárgyú tanulmányoknak, vitáknak. Utóbbiak közül kiemelkedik az 1950-es években hosszasan folytatott ún. életszínvonal-vita, melyben a vélemények akörül csaptak össze, hogy a brit ipari forradalom idején bekövetkezett-e a munkásosztály elnyomorodása, vagy legfeljebb csak az életszínvonal relatív, más társadalmi rétegekhez viszonyított csökkenéséről beszélhetünk. Nagy-Britanniában egyébként is hagyományosan nagy jelentősége volt a munkások társadalomtörténetének (labour history), melynek a második világháború utáni kiemelkedő alakja Asa Briggs (1921-), aki azonban más területeken is kiválót alkotott. Emellett a legszélesebb értelemben vett tömegmozgalmak történetének kutatása is jelentős eredményekkel járt. E témák kutatására az 1950-es években jelentős befolyást gyakoroltak a marxista társadalomtörténészek, mint Eric Hobsbawm (1917-), Christopher Hill (1910-2003), George Rudé (1910-1993). Közülük többen részt vettek 1952-ben a Past and Present című folyóirat megalapításában, ami jelentős nemzetközi hatást gyakorolt, s az Annales-hoz hasonlóan nagy teret biztosított az összehasonlításoknak és az interdiszciplinaritásnak is. Nemzetközileg különösen erős hatást gyakorolt Edward P. Thompson (1924-1993) munkája, Az angol munkásosztály születése (The Making of the English Working Class, 1963, magyarul 2008), melyben a szerző antropológiai megközelítést vegyített a történetivel. Az 1960-as évektől igen termékenynek bizonyult a brit várostörténet-írás és a történeti demográfia (Peter Laslett, 1915-2001; E. A. Wrigley, 1931-).16 Az interdiszciplinaritás gondolata különösen gyorsan terjedt az Egyesült Államokban, ahol neves szociológusok – mint S. N. Eisenstadt vagy Seymour Martin Lipset – már az 1950-es években hatásosan érveltek a szociológia és a történelem közeledésének szükségessége mellett. Az amerikai társadalomtörténet-írást az 1960-as és 1970es években – már csak a hatalmas tudományos kapacitás miatt is – minden tekintetben a sokszínűség jellemezte, így nehéz egyetlen áramlatot vagy iskolát kiemelni. Az amerikai társadalom sajátosságai miatt itt nem a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek és konfliktusok vonzották a legnagyobb figyelmet, mint inkább az etnikai és faji problémák, a családtörténet (Tamara K. Hareven, 1937-2002), a munka világa, s utóbb a nemek története (Joan W. Scott), de emellett a szintézisek igénye is megjelent (Peter Stearns). A történelem és a társadalomtudományok közötti kapcsolat folyamatosan intenzív maradt, amit különösen jól jeleztek a nagyszabású történeti szociológiai munkák (Barrington Moore, Theda Skocpol, Michael Mann, Charles Tilly).17 A nyugatnémet társadalomtörténet-írás az 1950-es években Werner Conze (1910-1986) és mások erőfeszítései ellenére viszonylag szerény keretek között mozgott, de az 1960-as évek végétől annál gyorsabb fejlődése látható. Kiemelt figyelmet kapott a politika társadalomtörténete, s a nácizmus társadalmi gyökereinek kutatása, melyet sokan a német „különút" (Sonderweg) koncepciójával ragadtak meg – az 1980-as években a világháború utáni német történetírás mindmáig legnagyobb vitáját kiváltva. A német társadalomtörténészek nemzetközi 11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai összehasonlításban kitűntek erős elméleti érzékenységükkel is, különösen az ún. bielefeldi iskola révén, melynek tagjai (például Hans-Ulrich Wehler 1941-; Jürgen Kocka 1941-) az általuk művelt történetírást egyenesen „történeti társadalomtudomány"-nak (historische Sozialwissenschaft) tekintették.18 A társadalomtörténet expanziója más tekintetben is elválaszthatatlan volt a második világháború után bekövetkezett társadalmi átalakulásoktól. A demokratikus intézmények és politikai kultúra megerősödése Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban több szempontból is fontos tényezője volt a társadalomtörténet terjedésének. Mivel a történetírás témaválasztása sohasem független attól, hogy egy adott társadalom a jelenben milyen problémákkal szembesül, a politikai intézmények többé-kevésbé hatékony működése mellett a figyelem más, megoldatlan társadalmi problémákra irányult (kisebbségek helyzete, bűnözés stb.). De a társadalom különböző csoportjainak erőviszonyai is hatnak a témaválasztásra, így ezek megváltozása lehetővé tette, hogy korábban háttérbe szorított társadalmi rétegek problémái megjelenjenek a társadalmi és tudományos diskurzusban és így a társadalomtörténet-írásban is. Másrészt a demokratikus társadalmak innovációs, megújulási képessége előnyösen hatott a tudomány fejlődésére: a demokratikus tudományirányítás kedvezett az új tudományos irányzatok terjedésének is.19 Jó példa erre a „nemek története" (gender history), mely elsősorban a nők társadalmi helyzetének történeti alakulásával foglalkozik. Ennek térhódítását elősegítette az a tény, hogy a nők társadalmi egyenlősége még a legdemokratikusabb és leggazdagabb társadalmakban sem valósult meg. Ugyanakkor a gender history művelői maguk is kihasználták a demokratikus politikai kultúra és a demokratikus intézmények kínálta lehetőségeket munkájuk és eredményeik népszerűsítése során. Különösen jól látható a demokratikus politikai rendszer jelentősége a tudomány fejlődése szempontjából, ha a nyugat-európai és amerikai fejleményeket szembeállítjuk a kelet-európai kommunista országok helyzetével, ahol nemcsak a gazdaság, hanem a tudomány területén is jelentkezett a rendszer merevsége, alacsony innovációs képessége, rossz hatékonysága. Lengyelországban, Magyarországon és másutt a térségben a kommunista hatalomátvétel jó időre véget vetett a kísérletezésnek és a nemzetközi eredmények gyors átvételének a történetírás terén is.20 Sőt, az ekkor kialakult kevéssé hatékony intézmények, tudományos vezető pozícióba került személyek sok tekintetben máig meghatározzák a történetírás fejlődését. ◄ A FRAQMENTÁLÓDÁS IDŐSZAKA ► A társadalomtörténet Amerikában és Nyugat-Európában bekövetkezett expanziója nyomán az 1980-as évekre teljes mértékben intézményesült ez a diszciplína. Az 1980as évek közepén például egy felmérés szerint az Egyesült Államokban az összes történész 35%-a társadalomtörténésznek tartotta magát.21 Az expanzió egyik hatásaként a társadalomtörténészek között nagymérvű specializáció zajlott le. A társadalomtörténet differenciációja földrajzi és tematikai értelemben is végbement: a különböző nemzetek történészeinek munkája a kutatott témák áttekinthetetlen bőségét hozta magával. Ennek eredményeként a társadalomtörténetnek különböző, egymással csak laza kapcsolatban álló területei jöttek létre, melyek gyakran egymástól eltérő, sőt egymással nehezen összeegyeztethető elméleti alapokon álltak, mint pl. a mindennapi élet története, vagy a mikrotörténet egyfelől és az átfogóbb makromegközelítések másfelől. Különösen élesen jelentkezett a különböző iskolák közötti ellentét az NSZKban, ahol az „Alltagsgeschichte" – a mindennapi élet története – képviselői, mint Alf Lüdtke (1943-) kerültek összeütközésbe a már említett és az 1980-as évekre a tudományterület kulcspozícióiba került „történeti társadalomtudomány" makromegközelítést előnyben részesítő tagjaival.22 Így az 1980-as évek végére a társadalomtörténetet a történetírás más ágainál sokkal inkább jellemezte a fragmentáció. Míg pl. a gazdaságtörténészek többsége számára a neoklasszikus közgazdasági elmélet és a kvantitatív módszerek alkalmazásának elfogadása közös kiindulópontot jelentett, addig a társadalomtörténetben az 1980-as évekre már nem beszélhetünk ilyen közös alapról, s többek számára megkérdőjeleződött az egységes társadalomtörténet-írás léte.23 Korábban a társadalomtörténészek mindenekelőtt más történetírói irányzatokkal szemben határozták meg, s gyakran a történetírás megújítóinak tartották magukat. A társadalomtörténetírás differenciációjának eredményeként azonban mind gyakoribbá váltak a társadalomtörténeten belüli viták, s megkérdőjeleződött a tudományág koherenciája. A kutatók között megjelent a kétely, hogy a diszciplína betöltheti-e még innovációs szerepét, s az 1980-as években sürgetően jelentkezett a szintézis iránti igény.24 Mindez kis jóindulattal akár a „siker bosszújá"-nak is tekinthető.25 Az 1980as évektől azonban a társadalom- és humán tudományokban kibontakozott ún. „kulturális fordulat" (cultural turn) újabb és talán minden korábbinál nagyobb kihívást jelentett a társadalomtörténet számára. A „kulturális fordulat" az antropológiából, az 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai irodalomtudományból és a kultúra kutatásából indult ki, s ráirányította a figyelmet olyan tényezőkre, melyeket korábban a társadalomtörténészek alig építettek be az elemzésbe: a kontextus, a befogadás, a jelentés, a diskurzus mind ilyenek voltak, s mivel ezek egyaránt kapcsolódtak a nyelvhez, „nyelvi fordulat"-ként (linguistic turn) is szokás emlegetni az átalakulást. Az ezen alapuló ún. „új kultúrtörténet" kritikával illette a társadalomtörténetírás főáramának előfeltevéseit és szemléletét, így például a gyakran jellemző determinizmusát. A bírálat a korábbiaknál jóval súlyosabb volt. A társadalomtörténet korábbi megújítói, illetve kritikusai nem kérdőjelezték meg azt, hogy a történeti szövegek és tárgyak elemzésével a történelem megismerhető, hanem inkább új típusú forrásokat és ezek elemzésére alkalmas módszereket kerestek. Ezzel szemben a posztstrukturalista és posztmodern irányzat sokkal alapvetőbb kérdéseket fogalmazott meg: Mi a történész szerepe a megismerés során? Mennyire objektívek a történetírás módszerei? Valóban tudománynak tekinthető-e a történetírás? Válaszaik egy irányba mutattak, mégpedig a történeti megismerés objektivitását vonták késégbe, a tudás relativizmusát hangsúlyozták: a történész szubjektivitása döntően hat munkájára; a nyelv sajátosságai éppúgy meghatározzák a történeti munka eredményét, mint az a realitás, amit vizsgál; következésképpen a történetírás termékei inkább esztétikai, mint tudományos megítélés alá esnek. 26 Michael Foucault-nak (1926-1984) a hatalomról, a tudásról, a büntetésről írott történeti-filozófiai munkái, és Hayden White (1928-) 1973-ban megjelent Metatörté- nelem című munkája egyaránt jelentős hatást gyakoroltak az új irányzatra, melyhez olyan történészek tartoztak, mint Lynn Hunt, de még az Annales köréhez tartozó Emmanuel Le Roy Ladurie (1929-) is kísérletezett ebben az irányban.27 Ugyan a társadalomtörténet új áramlatai is döntően a társadalmi tényezőkkel foglalkoztak, de a kritikák hatására egyben közeledtek a kultúrtörténethez is. E közeledésnek azonban korlátai voltak. A posztmodern álláspont joggal hangsúlyozza, hogy a történelemben egészében véve nincs belső logika vagy koherencia; hogy minden történelemfelfogás olyan konstrukció, melynek megalkotásában nagy szerephez jut a nyelv; vagy azt, hogy minden szöveget többféleképpen lehet értelmezni. A nyelv által a valóságot nem csak leírjuk, hanem részben meg is teremtjük. Ugyanakkor a nyelv szerepének hangsúlyozása nem annyira meggyőző a történetírás esetében, mint az irodalomtudományban. Utóbbi célja elsősorban az irodalmi szövegek értelmezése, míg előbbi – bár szintén dolgozik szövegekkel – a múlt valamilyen rekonstrukciójára törekszik. Ezért a társadalomtörténészek nagy többsége aligha követheti a posztmodern irányzat mértékadó szerzőit, amikor a szövegek „dekonstrukciója" mellett a valóság lebontásához is közel jutnak.28 Két évtizeddel a kulturális fordulat után mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy az ahhoz fűződő várakozások jó része illúziónak bizonyult, hiszen az új irányzat nem eredményezett a korábbinál meggyőzőbb történeti interpretációkat. Ezért vannak, akik az utóbbi évek vonatkozásában az inga visszalódulásáról beszélnek, s egy társadalmi fordulatot („social turn"-t) várnak, vagyis úgy vélik, hogy a társadalomtörténet úton van ahhoz, hogy visszaszerezze korábbi pozícióját, mint a történetírás elismerten leginnovatívabb ága. 29 Ennek bekövetkezte nem bizonyos, annyi azonban már most megállapítható, hogy a nemzetközi társadalomtörténet-írás az utóbbi két évtizedben nem csak megőrizte, hanem tovább növelte nyitottságát más tudományterületek módszerei és eredményei iránt. Valószínűleg ezzel az interdiszciplinaritással járult hozzá legnagyobb mértékben a történetírás megújulásához, sőt ez teszi a társadalomtörténet kialakulását és elterjedését a társadalomtudományok egészének fejlődése szempontjából is fontos fejleménnyé.30

2. Témák és módszerek: nyitottság és következményei A társadalomtörténet mint diszciplína meghatározása során kiindulhatunk abból a közkeletű megállapításból, hogy egy tudományterületet elsősorban témája és az általa alkalmazott módszerek definiálnak. Mint az előzőekből is kitűnik, a társadalomtörténet-írás igen sokszínű diszciplína, ami ráadásul folyamatosan változik, s így nem egyszerűek a témáira, s különösen az alkalmazott módszereire vonatkozó általánosítások. Mégis szükségesnek látszik, hogy – vállalva a leegyszerűsítések kockázatát – összefoglaljuk a diszciplína legfontosabb sajátosságait ebben a két vonatkozásban, már csak azért is, mert ezek számunkra is fontos következményekkel jártak a kötet megírása során. ◄ A TÉMAVÁLASZTÁS SAJÁTOSSÁGAI ► Kezdve az előbbi problémával, nyilvánvaló, hogy a vizsgálat témája kulcsfontosságú a társadalomtörténet meghatározása szempontjából, hiszen a társadalomtörténet-írás nagymértékben kibővítette a történetírás által kutatott jelenségek körét. Mint a historiográfiai áttekintésben láttuk, éppen ez jelentette kiindulópontját már fejlődése korai szakaszában, a 19. század második felében is, amikor az érdekes, de kevéssé fontosnak tartott jelenségeket vizsgálta – ezért is gúnyolták a „serpenyők és fazekak" (pans and pots) történelmének, s ekkoriban tulajdonképpen nem is volt sokkal több ennél. Később a


2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai szakmabeliek tudatosan törekedtek nemcsak új területek kutatására, hanem a témák jelentőségének átértékelésére is. A társadalomtörténet tematikai értelemben tehát már kialakulásától kezdve a történetírás akkor még domináns, tradicionális felfogásával és ágaival szemben határozta meg lényegét. A 20. század elején mindenekelőtt a politikatörténettől, a hadtörténettől, a diplomáciatörténettől való elhatárolódás jutott szerephez. Mint a megközelítés egy brit képviselője fogalmazott, a társadalomtörténészek a dobokat, trombitákat és kardokat késekkel és villákkal kívánták felváltani, vagyis a politikai és hadi események tanulmányozása helyett a mindennapi élet vizsgálatára helyezték a hangsúlyt. A diszciplínát azóta is gyakran negatív módon definiálják, meghatározásában a más területektől való elhatárolás kap szerepet, vagyis arra mutatnak rá, hogy mivel nem foglalkozik, mi nem jellemzi. Példa ezen típusú meghatározásra az angol G. M. Trevelyan (1886-1962) elhíresült definíciója (1944), mely szerint a társadalomtörténet „történelem a politika nélkül" („history with the politics left out").31 Mindazonáltal ez a fajta negatív vagy „maradékelvű" meghatározás – bár fontos jellemzőkre utal – nem teljesen kielégítő, hiszen figyelmen kívül hagyja azt, hogy a társadalomtörténészek nemcsak vitatták a politikatörténet egyeduralmának létjogosultságát, hanem határozott elképzelésekkel rendelkeztek arról is, hogy milyen módon lehet a történetírást tematikailag - és módszertanilag – megújítani. Ami a társadalomtörténet témájának meghatározását illeti, célravezető felidézni – Jürgen Kocka nyomán – két további eltérő felfogást.32 1. Az első megközelítés szerint a társadalomtörténet fogalma alatt a történetírás egy aldiszciplínáját értjük, ami a történelem egy részterületével foglalkozik, mégpedig a szűkebb értelemben vett társadalmi struktúrákkal, társadalmi folyamatokkal, s így megkülönböztethető más aldiszciplínáktól, mint pl. a hadtörténet vagy a gazdaságtörténet. Ezt szokás a társadalomtörténet „szektorális" értelmezésének is nevezni, mivel a történeti valóság egy részével („szektorával") foglalkozik.33 Ilyen módon a társadalomtörténet foglalkozhat különböző társadalmi csoportok vagy osztályok (munkásság, középosztály stb.) helyzetével, összetételével, magatartásával, társadalmi intézményekkel (család, iskola stb.), társadalmi folyamatokkal (iparosodás, urbanizáció), társadalmi egyenlőtlenségekkel és társadalmi mobilitással, társadalmi kapcsolatokkal (rokonság, társadalmi konfliktusok, kommunikáció) stb. A társadalomtörténészek nyilván azért választják ezeket a témákat vizsgálatuk tárgyául, mert úgy vélik, hogy elemzésük fontos a múlt megismeréséhez, s e területek múltjának feltárása nélkül csak hiányosan érthetőek meg a történeti folyamatok. Ilyen értelemben tehát tükröződik munkájukban egyfajta sajátos történelem-, illetve társadalomszemlélet. Ugyanakkor e felfogás nem támaszt igényt arra, hogy a társadalom fejlődésének elemzését tekintse a történeti interpretáció kulcsának. 1. Egy másik, az előzőnél jóval ambiciózusabb megközelítés szerint a társadalomtörténet egy sajátos szemléletmódot jelent, mely a társadalmi folyamatok elemzésének középpontba állításával, ezen keresztül kívánja végrehajtani az egész történeti elemzést. E felfogásban a társadalomtörténet a politika, a gazdaság, a kultúra és esetleg további területek bevonásával egyfajta szintézisre törekszik, de ezt a szűkebb értelemben vett társadalmi folyamatok és struktúrák hangsúlyozásával teszi. Itt tehát a társadalomtörténet szektorális értelmezésétől eltérően közvetlenebbül megjelenik egy sajátos történelem-, illetve társadalomkép, mely explicit módon megkülönbözteti magát más, vele versengő történelem- és társadalomszemléletektől, melyek nem a társadalmi folyamatokban, hanem más tényezőkben, mondjuk a nagyhatalmak katonai rivalizálásában, vagy éppen a technológiai-gazdasági tényezőkben vélik megragadni a történelmi, illetve a tág értelemben vett társadalmi változások legfontosabb mozgatóit. Franciaországban az Annales köréhez tartozó több történész ezt a fajta megközelítést tartotta céljának, amikor a „totális történelemről" (histoire totale) beszélt, s Németországban is ez jelent meg a Gesellschaftsgeschichte programjában, mely ugyancsak a társadalmat tekintette a történeti interpretáció fókuszának, míg Hollandiában az ennek megfelelő irányzat a Maatschappijgeschiedenis nevet kapta. Nyilvánvaló azonban az, hogy a „totális történelem" művelése komoly módszertani és gyakorlati nehézségekbe ütközik, s így inkább programnak, ideálnak tekinthető, ami konkrét történeti munkákban ritkán ölt testet. Szerencsére – állítja Charles Tilly –, mert ez egy olyan ambiciózus vállalkozás lenne, ami bizonyosan magát rombolná le. 34 A társadalomtörténeti munkák túlnyomó többsége mindig is a fentiekben bemutatott első típushoz tartozott, sőt még a diszciplínán belül is specializálódott.35 Mivel a lehetséges társadalomtörténeti kutatási területek száma szinte végtelen, magától értetődő, hogy a vizsgálatokban kialakultak bizonyos tematikai súlypontok. A témák puszta felsorolásánál pontosabb képet kaphatunk, ha megnézzük, hogy miről írnak a nemzetközi társadalomtörténész szakma tagjai a legfontosabb kézikönyvekben, folyóirataikban, miről adnak elő nagyobb kongresszusaikon. A társadalomtörténet-írás talán 14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai eddigi legnagyobb nemzetközi publikációs vállalkozása a monumentális, hatkötetes Encyclopedia of European Social History, mely 2001-ben jelent meg szerzők tucatjainak közreműködésével. Ebben az enciklopédiában a legtöbb fejezet a társadalmi egyenlőtlenség, társadalomszerkezet, társadalmi mobilitás témakörével foglalkozik. Ezt a család, a korcsoportok társadalomtörténete követi (a demográfiát nem ide sorolva), majd a fogyasztás és szabadidő, a kultúra, s végül a politika társadalomtörténete tartozik az öt legtöbbet szereplő téma közé. 36 E témákat nagy lemaradással követi a többi. A szakfolyóiratok közül kiválasztott Journal of Social History általános társadalomtörténeti tematikával rendelkezik, s kétségtelenül az egyik vezető folyóiratnak tekinthető a szakmában. A Journal of Social History közelmúltbeli évfolyamaiban leggyakrabban a család és korcsoportok, majd a társadalmi nemek történetével foglalkozó írások szerepeltek, ezt követték a devianciákkal és bűnözéssel, a munkával, valamint a jóléttel/szociálpolitikával-egészséggel foglalkozó tanulmányok.37 A konferenciák között a legnagyobb európai társadalomtörténeti konferencia az 1998 óta kétévente megrendezett, sok száz előadót felvonultató, már említett European Social Science History Conference – a konferencia elnevezésében szereplő „social science" (társadalomtudomány) kifejezésnek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítanunk, bármilyen társadalomtörténeti irányzathoz tartozó kutató előadhat ezen az összejövetelen. Ezen a konferencián a közelmúltban leggyakrabban a következő öt kutatási területről adtak elő – ebben a gyakorisági sorrendben: jólét és egészség, etnikum és migráció, család és korcsoportok, társadalmi struktúra és társadalmi mobilitás, a politika társadalomtörténete. ◄ A MÓDSZEREK JELLEMZŐI ► A társadalomtörténetírás azonban több, mint csupán a történeti vizsgálatok tematikai kibővítése, tágítása. Olyan eltérő felfogású történészek, mint Peter Stearns vagy Jürgen Kocka egyetértenek abban, hogy a társadalomtörténet sajátos módszerekkel is rendelkezik. A társadalomtörténet a történetírás tradicionálisabb ágaitól eltérő, sajátos módon vizsgál hagyományosnak tekinthető témákat is, aminek az előadásmódjára, más tudományterületekkel való kapcsolatára, a jellemzően használt forrásokra és sok egyébre is hatásai lehetnek. Ugyanakkor tény, hogy ezen a téren a heterogenitás rendkívül nagy a társadalomtörténetben. Nem egyszerűen nincs egységes módszertan, ami önmagában nem meglepő, hanem az újabb és újabb témáknak a kutatásba való bevonásával párhuzamosan – mint láttuk, különösen az 1980-as évtizedben – a sokszínűség inkább nőtt, mint csökkent. A jellemző módszerek megismerése során kiindulhatunk abból, hogy a társadalomtörténet a történetírás egyik aldiszciplínája, így természetszerűleg érvényesülnek benne annak fontos módszertani sajátosságai. A történetírás egészéhez hasonlóan a társadalomtörténet is az emberi társadalom időbeli változásával foglalkozik. Ugyancsak elsősorban a történeti jelenségek empirikus megragadása a célja, s kevésbé az általános törvényszerűségek megállapítása. Ennek megfelelően a társadalomtörténészek is analizáló-magyarázó kutatási eljárásokat alkalmaznak. Szintén fontos szerephez jut a forráskritika, s az alkalmazott forrástípusok között is sok egyezést találunk, pl. az írott források az elsődlegesek.38 Ugyanakkor már a fenti szempontok érvényesítése során is jelentkeznek a társadalomtörténet sajátosságai a történetírás más ágaival szemben. A társadalomtörténet az egyedivel szemben általában nagyobb érdeklődést mutat a tömegjelenségek iránt, és ennek megfelelően nagyobb társadalmi egységekre vonatkozó információkatadatokat használ fel. Az események helyett vagy mellett nagy figyelmet szentel a hosszabb távú folyamatoknak. Ezek a jellemzők befolyásolják az alkalmazott módszereket is. A társadalomtörténet-írás eszköztárában fontos helyen szerepel a tipizálás, az általánosítás, az összehasonlítás is, melyek eleve nagyobb módszertani rendszerességet, tudatosságot feltételeznek, mint amilyen a hagyományos, eseménytörténetre koncentráló történetírói munkákban szükséges és megfigyelhető. Gyakran használ fel a társadalomra vonatkozó elméleteket a kutatás kérdésfeltevéseinek meghatározása, a kutatási célok kijelölése céljából. Mindennek következményei vannak az előadásmódra vonatkozóan is. Míg a hagyományos történetírói munkákat az elbeszélés, addig a társadalomtörténetet emellett az érvelő előadásmód is jellemzi, s gyakran helyet kap a kvantifikáció. 39 A társadalomtörténet-írás fontos jellemzője az a sajátos viszony, amit a társadalomtudományokkal kialakított, s amelynek módszertani tekintetben is fontos következményei vannak. A demográfia, a politikatudomány, a közgazdaságtan, az antropológia, a szociológia mind azok közé a tudományágak közé tartoznak, melyek erősen hatnak a társadalomtörténeti kutatásokra. Az ezekben a diszciplínákban megalkotott fogalmakat, elméleteket, módszereket gyakran felhasználják a társadalomtörténészek is. A kapcsolat nem egyirányú: az említett tudományágak képviselői is gyakran alkalmazzák a társadalomtörténet-írás eredményeit, ami egyes véleménynek szerint jelentősen humanizálta és történetivé tette ezeket a meglehetősen absztrakt és az idődimenziótól elszakadt diszciplínákat.40 A szociológiával való kapcsolat különösen szorosnak tekinthető, olyannyira, hogy számos történeti tárgyú, de a szociológia módszereit alkalmazó szakmunkáról nehéz volna eldönteni, hogy a történeti szociológia vagy a társadalomtörténet címszava alá sorolható be. A diszciplínák között jórészt a


2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai 1. században kialakult szigorú határok lebontása, az interdiszciplinaritás a 20. századi európai társadalomtörténet vonatkozásában is nagymértékben hozzájárulhat újszerű megközelítések, de legalábbis a múltról való teljesebb kép kialakulásához. A modern társadalomtörténet-írás bemutatott jellemzői – mindenekelőtt a növekvő interdiszciplinaritás és az aldiszciplínákra, specializált kutatási területekre való fragmentálódás – e kötetben is megjelennek. Ugyanakkor a választott téma sajátosságai, valamint a szerző szakmai elképzelései és ismeretei nyilvánvalóan meghatározzák azt, hogy az általános kereteken belül milyen hangsúlyok érvényesülnek. A vizsgálat tematikáját illetően a társadalomtörténet szektorális felfogása jelentkezik a könyvben, vagyis nem az a törekvés, hogy a társadalom átalakulásán keresztül mutassuk be Európa 20. századi történetét. Ehelyett fontosnak ítélt részterületek történeti fejlődését kíséreljük meg nyomon követni a 1. század során, lehetőleg azonban az azok közötti fontosabb összefüggéseket, kölcsönhatásokat is bemutatva. Mint láttuk, a nemzetközi társadalomtörténet-írásban megfigyelhető tematikai súlypontok és a magyarországi társadalomtörténeti kutatások tematikai arányai között jelentősek az eltérések: több, a nemzetközi társadalomtörténet-írás fórumain gyakran tárgyalt téma kevéssé jelenik meg Magyarországon. Munkánkban törekszünk arra, hogy ezek közül többet bemutassunk. Így kerül a fejezetek közé például a család és a jóléti állam története. A választott módszerek között fontos szerep jut a kvantitatív megközelítésnek. Ennek oka az, hogy a vizsgált egységek – vagyis társadalmak – száma nagy, így a kvantitatív stratégia nélkülözhetetlennek tűnt egyrészt a sokszínűség megragadása, de esetenként az azonos fejlődési tendenciák és a hasonlóságok fokozódásának bizonyítása szempontjából is. A számok és a történelem viszonya nem felhőtlen: számos veszélyt rejt az adatok és statisztikák kiterjedt alkalmazása. Mindenekelőtt arra kell ügyelnünk, hogy a felhasznált statisztikák valóban megfeleljenek az adott célra, az adatok ellenőrzése és összeállítása alaposan történjen, az olvasó lehetőleg nyomon tudja követni az adatok forrásait és esetleges hiányosságait, s mindenekelőtt tudatában kell lenünk annak, hogy az indikátorokat csak átfogóbb információk helyett – mondhatjuk jobb híján – használjuk. Szakszerű használat esetén a statisztikák alkalmazása révén keletkező problémák véleményünk szerint nem nagyobbak, mint amelyek más, alternatív megközelítések és módszerek esetében állnak elő. Módszertani szempontból azonban leginkább az interdiszciplináris megközelítés szándékát hangsúlyozzuk. Mint már jeleztük, a munka során törekedtünk arra, hogy a társadalomtudományok lehetőleg minél szélesebb körének kérdésfeltevéseit, módszereit, eredményeit felhasználjuk. Így került sor mindenekelőtt a demográfia, a szociológia, valamint a közgazdaságtan/gazdaságtörténet, kisebb részben a politológia eredményeinek hasznosítására is.


3. fejezet - 3. Népesség A társadalmak legfontosabb erőforrását saját népességük jelenti. Ez a tény a 20. század során egyre fokozottabban jutott érvényre, miközben más erőforrások – pl. a nyersanyagok – jelentősége csökkent. Természetesen nem a népesség demográfiai sajátosságai döntőek ebből a szempontból, hanem mindenekelőtt a széles értelemben vett kulturális jellemzők – a társadalomban domináns értékek és normák, a képzettségi szint – a meghatározóak. Ugyanakkor mára megnőtt mind a társadalomtudományok, mind pedig a politika demográfiai jelenségek iránti érdeklődése is. Ennek oka elsősorban az, hogy az utóbbi évtizedekben a fejlett ipari társadalmak demográfiai szerkezetében jelentős átalakulások következtek be. A lakosság korösszetételének változása – a népesség elöregedése – ma még kevéssé hat a jóléti rendszerekre, de a jelenlegi tendenciák folytatódása esetén hosszabb távon megnehezítheti a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátás finanszírozását szerte Európában. Kutatók arra is felhívták a figyelmet, hogy e demográfiai kockázatokat a politikai küzdelemben gyakran eltúlozzák, s hivatkozásként használják a jóléti szolgáltatások – ideológiai és érdek alapú – megnyirbálásához. A korszerkezet változása ugyanis a politikai, szociális és gazdasági kontextustól függően idéz elő társadalmi változásokat.1 Ahhoz, hogy elemezni tudjuk Európa népességfejlődésének trendjeit, elsőként meg kell ismernünk a legfontosabb demográfiai fogalmakat és összefüggéseket. A népesség számának alakulását minden társadalomban három fő tényező határozza meg: a születések (fertilitás), a halálozások (mortalitás) és a vándorlások (migráció). A születések és a halálozások egyenlegét a demográfiai irodalom természetes szaporulatnak nevezi. Ha a természetes szaporulat mellett a ki- és a bevándorlás különbségét is figyelembe vesszük, akkor a tényleges szaporulatot kapjuk. A születéseket meg is haladhatják a halálozások, mely esetben a természetes szaporulat a negatív tartományba esik, vagyis a népesség természetes fogyásáról beszélhetünk. Ugyanígy a vándorlások negatív egyenlege is előidézheti a népesség csökkenését, amennyiben az meghaladja a természetes szaporulatot. A különböző korszakok és eltérő társadalmak demográfiai jelenségeinek ösz- szehasonlítása nem történhet abszolút számok felhasználásával. Semmit sem mond ugyanis számunkra az, ha egy társadalomban a halálozások vagy a születések száma meghaladja egy másik társadalom megfelelő adatait, hiszen elképzelhető, hogy csak a népesség nagyságának eltérései, s nem a fertilitási vagy mortalitási viszonyok különbségei jelentkeznek az adatokban. Ezért a (történeti) demográfusok olyan viszonyszámokat használnak elemzéseikben, melyek már figyelembe veszik ezeket az eltéréseket. Ilyen fontos indikátornak számít a nyers születési ráta, mely egy adott időszakban (általában egy naptári évben) az 1000 főre jutó élveszületések számát jelzi a vizsgált egységben (leggyakrabban egy országban). A halálozások terén hasonló mutató a nyers halálozási ráta (adott évben bekövetkezett halálozások száma 1000 főre vetítve). E két mutató számot tarthat a figyelmünkre, mivel együttesen jelzik – a migrációtól eltekintve – egy adott népesség növekedésének (vagy csökkenésének) ütemét. Ezen mutatók azonban még mindig csak korlátozottan alkalmasak összehasonlításokra, mert nem veszik figyelembe azt, hogy mind a halálozásokat, mind pedig a születéseket nagyban befolyásolja a népesség korszerkezete, vagyis az, hogy milyen a különböző korosztályok egymáshoz viszonyított aránya. Ha a fiatal, szülőképes korban lévő népesség aránya egy társadalomban nagyobb, mint korábban, vagy mint egy másik társadalomban, ez a körülmény még akkor is nagyobb 1000 főre jutó születésszámot eredményez, ha a szülési kedv egyébként azonos. Ugyanez érvényes a halálozásokra is, természetesen azzal az eltéréssel, hogy itt az idősebb népesség magasabb száma növelheti meg az arányt. Ezen hiányosságokra utalva szerepel a „nyers" jelző a mutatók elnevezésében. Vannak azonban pontosabb összehasonlítást lehetővé tévő jelzőszámok, melyek azáltal, hogy alapnépességként egységes kormegoszlású népességet vizsgálnak, figyelembe veszik a korszerkezetet is. A fertilitás terén ilyen indikátor a teljes termékenységi arányszám, mely azt mutatja meg, hogy egy nő élete során átlagosan hány gyermeknek adna életet, ha a megfigyelési időszak fertilitási viszonyai tartósan érvényesülnének. A halálozások estében ilyen adat a születéskor várható átlagos élettartam, mely azt jelzi, hogy a megfigyelési időszakban tapasztalt halandósági viszonyok változatlan fennmaradása esetén mennyi ideig élnének a megszületett gyermekek. Ezeket a mutatókat egyaránt használjuk a továbbiakban.2

1. A népességszám alakulása: gyarapodás és demográfiai katasztrófák


3. Népesség

Saját korábbi történeti periódusaihoz képest Európa lakosságszáma jelentős mértékben emelkedett a 20. század során. 1913 és 1985 között például a növekedés 44%-os volt, ami jóval meghaladta még a 19. század szaporulatát is. Igaz ugyanakkor az, hogy a többi kontinens gyorsabb növekedése miatt a világ népességében Európa aránya csökkent: míg 1800-ban a világ összlakosságának mintegy 20%-a, 1900-ban pedig 19%-a élt Európában, addig 1980-ban már csak 11%-a.3 Európa népessége annak ellenére gyarapodott a század során, hogy a két világháború súlyos emberveszteséggel járt. Az első világháborúban – a vizsgált területen, azaz Oroszországot nem számítva – mintegy 6,6 millió katona pusztult el. Arányaiban különösen nagy volt Franciaország és Németország katonai vesztesége, ami (a sebesülteket nem számítva) egyaránt a férfi munkaerő 10-10%-át tette ki. Az első világháború polgári áldozatai hasonló nagyságrendet, mintegy 5 millió főt képviseltek. Ők azonban – szemben a második világháború későbbi civil áldozataival – nem elsősorban közvetlenül a katonai akcióknak estek áldozatul, hanem a háború alatt és főként a háború után az alultápláltság és a járványok miatt haltak meg. A legyengült lakosság körében különösen sok áldozatot szedett 1918-1919-ben az ún. spanyolnátha – mai nevén influenza. A háború alatt nagymértékben visszaesett a házasságkötések és a születések száma is, melynek szintén jelentős hosszabb távú demográfiai hatása volt. Az elmaradt születések számát 12,6 millióra becsülik. A háborús áldozatokat az országok egy részében az ekkor még viszonylag magas fertilitás pótolni tudta, de voltak országok, ahol a népesség száma valamelyest csökkent4 (3.1. táblázat). Az 1920-as és 1930-as években a csökkenő fertilitás ellenére Európa népessége jelentősen nőtt minden régióban, de különösen Dél-Európában, Délkelet-Európában és Kelet-Közép-Európában. A második világháború azonban az első világháborúnál is nagyobb demográfiai katasztrófát okozott, hiszen veszteségei mintegy 16,8 millió főt tettek ki, mely a lakosság 4%-át jelentette az első világháborús áldozatok mintegy 3,6%os arányával szemben. A polgári áldozatok száma (10,8 millió fő) már jelentősen meghaladta a katonai áldozatokét (6 millió fő), s a polgári személyek túlnyomó része célzott, ellenük irányuló erőszak – népirtás, terrorbombázások – következtében pusztult el. Ezen felül a közvetett háborús népességveszteséget 5-7 millió közöttire becsülik. A második világháború leginkább a közép- és kelet-közép-európai országokat érintette: Lengyelország háború előtti népességének 18-20%-át, Jugoszlávia 10%-át, Németország 7%-át veszítette el.5 A 20. század második fele már a két világháborúhoz hasonló demográfiai megrázkódtatások nélkül telt el, s a kontinens lakosságszáma folyamatosan – bár térben és időben erősen változó mértékben – emelkedett. Az 1950es és 1960-as években különösen jelentős volt a népesség növekedése. Ekkor az NDK kivételével – ahol a kivándorlás okozta veszteséget a természetes szaporulat nem tudta pótolni – szinte minden ország lakossága gyorsabban nőtt, mint a két világháború között. Sőt, az egész században az 1961 és 1970 közötti tíz évben volt a leggyorsabb Európa lakosságának növekedése (9,2%). Ezt követően lassult a növekedés, s az 1980-as években már több nyugat-európai országban csak a bevándorlás miatt folytatódott a népesség számának emelkedése. Az évszázad végén különösen kedvezőtlen demográfiai helyzet alakult ki Németországban, Spanyolországban, Olaszországban és számos kelet-közép-európai és délkelet-európai országban, ahol a fertilitás igen alacsony szintre csökkent. Míg azonban a nyugat-európai országokban az említett bevándorlás miatt a népesség nem csökkent, addig a bevándorlók számára kisebb vonzerővel, s ezenkívül rossz mortalitási mutatókkal rendelkező volt kommunista országok közül többnek a népessége csökkenésnek indult (Bulgária, Magyarország, Románia).


3. Népesség

3.1. ábra ► A népességszám alakulásának fő trendjei Európában, 1900-2000 (millió fő) Megjegyzések: Az 1900-1940 közötti évek adatai az 1923-as határokra, míg az 1950-2000 közötti adatok az 1950-es határokra vonatkoznak. Az NSZK Nyugat-Berlinnel együtt. Az NDK Kelet-Berlinnel együtt. Jugoszlávia 2000: a jugoszláv utódállamok együtt (Szlovénia 2,0, Horvátország 4,5, Macedónia 2,0, BoszniaHercegovina 3,8, Jugoszlávia 10,7 millió lakos). Források: Gerold Ambrosius – William Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1989. 58-59. (Európa 1900-1980). Angus Maddison: The World Economy. Paris: OECD, 2003. 36-97. (Európa 1990-2000). Demény Pál: Európa népességpolitikai dilemmái a huszonegyedik század kezdetén. Demográfia, XLVII. évf. (2004) 1-2. sz. 4-40. (világnépesség). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007.13. (Csehország és Szlovákia 2000). UNICEF: A Decade of Transiton: Régiónál Monitoring Report 8. Florence: UNICEF, 2001.120. (Jugoszlávia 2000). Összességében 1920 és a század vége között Európában a leglassúbb népességnövekedést – a mai területeket alapul véve – Ausztria (27%) és Magyarország (28%) produkálta, de egymástól eltérő okok miatt viszonylag lassú volt a növekedés Lengyelországban és Írországban, valamint Belgiumban, Németországban és az Egyesült Királyságban is. Kiemelkedett ellenben Hollandia és különösen Albánia lakosságának növekedési üteme. Szintén viszonylag jelentősen nőtt a lakosság Skandináviában és Dél-Európában (3.1. táblázat). Ha legnépesebb országok listáját vizsgáljuk, a sorrend kevéssé változott a 20. század során. Ma is – csakúgy, mint a századelőn vagy az első világháború után – Németország a legnépesebb állam. Az Egyesült Királyság követi, de alig kisebb a lakossága Franciaországnak és Olaszországnak, bár előbbi a második világháború utáni, míg utóbbi a két világháború közötti gyorsabb növekedése eredményeként mára szinte teljesen felzárkózott a szigetországhoz. Az egyes országok relatív helyzete – ha a határváltozásoktól eltekintünk, s a mai országterületet vizsgáljuk – annyiban változott, hogy a kis és közepes országok lakossága általában gyorsabban nőtt, mint a legnagyobbaké, így az eltérések csökkentek. Ezt a kiegyenlítődési folyamatot azonban mára bizonyos értelemben ellensúlyozza, hogy Kelet-Közép-Európában a kommunizmus bukása után több állam feldarabolódásával számos új, viszonylag alacsony lélekszámú ország jött létre.

2. A demográfiai átmenet: modell és kritika 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

Az európai népesség előbbiekben bemutatott 20. századi növekedésének alapja a demográfiai átmenetnek nevezett folyamat volt. Demográfiai átmenetnek nevezzük azt a hosszú távú változást, melynek során egy népesség a magas születési arányok és magas halandóság jellemezte megközelítőleg egyensúlyi helyzettől eljut az alacsony születési arányok és alacsony halandóság jellemezte ugyancsak közel egyensúlyt jelentő állapotig. Az átmenet során a fertilitás és a mortalitás eltérő dinamikája következtében – a halandóság csökkenése korábban indul meg – a népesség száma jelentősen növekszik.6 A demográfiai átmenet modelljének első megfogalmazásai már az 1930-as években megjelentek, majd kidolgozására az ENSZ kutatásai keretében dolgozó demográfusok vállalkoztak az 1960-as évek végén.7 Ezen klasszikus – vagy inkább tankönyvi – formájában az átmenet több szakaszban bonyolódik le: 1. Az első fázisban – még a transzformáció megindulása előtt – a fertilitás és a halandóság egyaránt magas, s az előbbi egyáltalán nem vagy alig haladja meg az utóbbit, így a népesség egyensúlyban van, illetve nagyon alacsony mértékben növekszik. Ez a premodern társadalmakat jellemzi. 2. Ezt követően elsőként a mortalitás kezd fokozatosan csökkenni, főként a javuló táplálkozás és később a közegészségügy fejlődése eredményeként. A születési arányok magasan maradnak, esetleg kicsit még nőnek is, mivel ezeket a nehezen változó szokások, erkölcsi és vallási előírások, családformák szabályozzák. Az eredmény a népességnövekedés felgyorsulása. 3. Egy újabb szakaszban a halálozási arányok tovább csökkennek egy viszonylag alacsony szintre, míg a születési arányok csak lassan kezdenek mérséklődni. Így a születések és a halálozások között tovább nyílik az olló, a népesség növekedése nagy méreteket ölt. 4. Ezután a születések csökkenésének üteme felgyorsul – pl. az urbanizáció, a változó házasodási szokások, értékváltozások és a fogamzásgátlás elterjedése következtében –, miközben a halálozások már egy viszonylag alacsony szinten stabilizálódni kezdenek. Következésképpen a népességnövekedés üteme lassul. 5. Az utolsó fázisban a születési és halálozási arányok egy közel azonos, alacsony szinten stabilizálódnak. Ezzel létrejön az „új demográfiai egyensúly", melyben a népesség természetes szaporulata ismét csekély. 8 Ez a szakasz Európában, Észak-Amerikában és néhány más régióban már megvalósult, s a világ többi részében is bekövetkezhet. A demográfiai átmenet modelljét sok kritika érte. Mindenekelőtt megkérdőjelezhető, hogy valóban tartósan létezett-e, s létezhet-e a népesség egyensúlyi állapota (1. és 5. szakasz). Inkább azt látjuk, hogy az ilyen egyensúlyi állapotok ritkán jöttek létre az európai népesedéstörténetben, úgyszólván csak akkor, amikor a születési és halálozási ráták pályái metszették egymást. A legjobban kutatott angol kora újkori és újkori népesedéstörténet a fertilitás és a mortalitás erős ingadozását mutatja, vagyis semmiképpen sem állandó népességszámot. Felhívták a figyelmet kutatók arra is, hogy az utolsó fázis a várakozások ellenére sem valósult meg sehol sem. A kevéssé iparosodott országok népességfejlődése az expanzív szakaszban tart, vagyis eleve el sem jutottak idáig, míg a legtöbb európai országban az egyensúly helyett a természetes szaporulat az 1970-es évektől lényegesen a nettó reprodukciós szint alá került.9 Az egyik legalapvetőbb bírálat a fertilitás csökkenésének a modernizációs folyamatokhoz való kapcsolására vonatkozik. Az európai népesedéstörténet eddigi legnagyobb összehasonlító kutatása (Princeton European Fertility Project) nem tudott egyértelmű összefüggést kimutatni a modernizáció (pl. iparosodás, urbanizáció) és a fertilitás csökkenése között.10 Egy másik kritikai pont az, hogy a modell kényszerpályák és visszafordíthatatlan folyamatok létezését sugallja, noha a valóságban a demográfiai folyamatok nem feltétlenül ilyenek. Példa lehet erre egy csökkenő szakasz után a fertilitás ismételt növekedése a második világháborút követően Nyugat-Európában, vagy a halálozási mutatók drasztikus romlása a kommunista országokban az 1960-as évektől. Ezekről a jelenségekről részletesen szó lesz még a későbbiekben. Különösen sok kritika érte a demográfiai átmenet védelmezőinek azt az állítását, hogy a modell egyben az oksági viszonyokat is jól jelzi. A modell egyes képviselői szerint ugyanis szoros a kapcsolat a halálozás – különösen a csecsemőhalandóság - és a fertilitás csökkenése között: a mortalitás csökkenése a családok létszámának és így a népességnek a növekedéséhez vezet, ami nyomást gyakorol a családokra és a társadalomra. Így azok a születéskorlátozás fokozásával, a termékenység csökkentésével igyekeznek alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Ezért végső soron a halálozás csökkenése eredményezi a születések számának visszaesését. Ez a csupán a demográfiai tényezőket – a fertilitást és a mortalitást – figyelembe vevő egytényezős magyarázat azonban nem fogadható el. Egyáltalán nem lehet képes megvilágítani az európai országok 20. századi népesedéstörténetének eltéréseit sem, hiszen – mint erről később még szó lesz – a születések visszaesését társadalmi, kulturális és egyéb tényezők is kiváltották.


3. Népesség

Ennek alapján nem meglepő, hogy az átmenet tiszta formában szinte sehol nem érvényesült Európában. Az eltérések jelentkeztek mind a kiindulóhelyzetben (a fertilitás és a mortalitás szintje az átmenet előtt), mind pedig a kezdet időpontjában és a lefolyás dinamikájában. Egyes szakaszok akár teljesen hiányozhattak, de legalábbis a szakaszok hossza eltérő volt. A halandóság már a 19. század előtt csökkenni kezdett Európában, s ez a folyamat – mint látni fogjuk – előbb gyorsuló, majd lassuló ütemben máig tart. A demográfiai átmenet Franciaországban kezdődött, ahol már az 1790-es évektől csökkent a születések száma. Máshol csak a 19. század végétől látható a fertilitás csökkenése: így például Belgiumban 1882-től, Németországban 1890-től, Svédországban és Angliában 1892-től, Svájcban 1895-től, Hollandiában 1897-től kezdődött a termékenység mérséklődni. A többi skandináv országban (Dánia, Finnország, Norvégia) és Ausztriában a századfordulót követő években, a Balkánon, Dél-Európában és Írországban csak a két világháború között indult meg a termékenység csökkenése. Mindez azt jelentette, hogy a demográfiai átmenetnek azok a szakaszai, melyekben a népesség növekedése felgyorsul, a legtöbb ország esetében átnyúltak az általunk elsősorban vizsgált első világháború utáni időszakra is. 11 A népesség növekedése egy sor országban nem a halandóság csökkenésével, hanem a fertilitás növekedésével indult, mint pl. Hollandiában a 19. század elején. De jó példa a modelltől való eltérésre Magyarország is, ahol különösképp sajátosan jelentkezett a demográfiai átmenet az 1880 és az első világháború közötti időszakban. 12 Az 1880-1886 közötti rövid periódustól eltekintve, először nem a halálozási ráta meredek csökkenése és a születési ráta stagnálása, majd pedig ezt követően a születési ráta csökkenése következett be, hanem a két demográfiai mutató az 1880-as évek közepe és a világháború előtti évek között megközelítőleg párhuzamosan esett. Így a 19. század végén és a 20. század elején a születési és halálozási ráták között 10-14%o volt a különbség, azaz továbbra is viszonylag magas természetes szaporodás volt jellemző. A sajátos jellegű demográfiai átmenet az első világháború után is folytatódott Magyarországon, vagyis a születési és halálozási ráta egyaránt tovább csökkent. Ettől kezdve azonban már a születések (termékenység) arányszáma nagyobb ütemben esett. Az 1930-as évek döntő fontosságú periódus a generatív struktúra fejlődése szempontjából, mivel az évtized közepétől a természetes szaporodás már viszonylag alacsony szinten, 6% körül mozgott. Így kialakult Magyarországon a fent ismertetett – viszonylag alacsony halálozással és alacsony születésekkel jellemezhető – népesedési minta.13 Összességében tehát az utóbbi évtizedek kutatásai eredményeként a demográfiai átmenet mint népesedési elmélet erősen megkérdőjeleződött, de minden kritika ellenére a fogalmat továbbra is széleskörűen használják a népesedéstörténetben és a demográfiában, hiszen leegyszerűsítései ellenére rávilágít fontos folyamatokra. Az elmúlt évszázadokban minden fejlett társadalomban jelentősen átalakultak a demográfia viszonyok, melynek során erősen csökkent a halandóság és a fertilitás, közben pedig – legalábbis egy ideig – jelentősen nőtt a népesség. A következőkben a demográfiai átmenet tényezőivel részletesen foglalkozunk.

3. A termékenység fő trendjei: az ingadozó csökkenés A 20. századi Európában különös figyelmet érdemel a termékenység alakulásának három tendenciája: 1. A termékenység trendje mindenhol csökkenő volt, jóllehet a visszaesés üteme jelentősen eltért az egyes társadalmakban. 2. Bizonyos időszakokban és országokban rövid távú ingadozásokból adódóan a fertilitás lefelé tartó trendje néhány évre megszakadt, sőt, hosszabb, másfél évtizedes növekedési szakasz is látható. 3. Nyugat-Európában az egyes országok között mérséklődött az eltérés a század során, de ez nem mondható el Kelet-Közép-Európáról, ahol a második világháború után erős ingadozás látható a termékenységben. 1. A 20. század során összességében a fertilitás nagyarányú visszaesése figyelhető meg minden európai országban.14 Ezt a folyamatot a legkézenfekvőbb mutató, a nyers születési ráta alakulása is jelzi (3.2. táblázat), de – mint erről már szó volt – még inkább érzékeltetik a komplexebb, a nemés a kormegoszlás eltéréseit kiküszöbölő teljes termékenységi arányszámok, melyek a különböző országok összehasonlítására is alkalmasabbak (3.3. táblázat). A csökkenés üteme azonban számottevően különbözött az egyes régiókban és országokban. A teljes termékenységi arányszámot alapul véve azt láthatjuk, hogy Nyugat-Európa a század végéig összességében a legalacsonyabb gyermekszámú régiónak számított, jóllehet Írország jelentős kivételt jelentett. A legmagasabb és a legalacsonyabb termékenységű nyugat-európai országok csoportjának összetétele – az említett Írország kivételével – viszonylag gyakran változott: a századfordulón Ausztria, Németország, Írország rendelkezett a 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

legmagasabb születési arányszámokkal, míg Franciaország a legalacsonyabbal. 1950-re ez annyiban módosult, hogy Írország mellett Finnország és Hollandia került a legnagyobb fertilitású csoportba, míg az NSZK, Ausztria és az Egyesült Királyság a legalacsonyabba. Az 1980-as évek végén Írország, Svédország, Norvégia, az Egyesült Királyság és Franciaország teljes termékenységi arányszámai voltak a legmagasabbak, míg az NSZK és Ausztria születési mutatói a legalacsonyabbak15 (3.2. táblázat). A dél-európai országok közül Olaszország és Spanyolország a 20. század elején még a legmagasabb, a század végére pedig már a legalacsonyabb termékenységi szinttel rendelkező európai országok közé tartozott.

3.1. táblázat - 3.1. táblázat ► A nyers születési ráta alakulása európai országokban, 1900-1990 (ezrelék) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

Egyesült 28,7 Királysá g

25,1

25,5

16,3

14,1

15,8

17,1

16,1

13,4

13,9

Franciao 21,3 rszág

19,6

21,4

18,0

13,6

20,5

17,9

16,7

14,9

13,4

Hollandi 31,6 a

28,6

28,6

23,1

20,8

22,7

20,8

18,3

12,8

13,2

Belgium 28,9

23,7

22,2

18,6

13,3

16,5

16,9

14,7

12,6

12,4

Írország 22,7

23,3

22,8

19,9

19,1

21,4

21,5

21,8

21,8

15,1

Németor 35,6 szág/NS ZK

29,8

25,9

17,6

20,1

16,2

17,4

13,4

10,1

11,5

Ausztria 35,0

32,5

22,7

16,8

20,7

15,6

17,9

15,2

12,0

11,7

Svájc

28,6

25,0

20,9

17,2

15,2

18,1

17,6

16,0

11,7

12,5

Svédors 27,0 zág

24,7

23,6

15,4

15,1

16,5

13,7

13,7

11,7

14,5

Dánia

29,7

27,5

25,4

18,7

18,3

18,7

16,6

14,4

11,2

12,3

Norvégi 29,7 a

25,8

26,1

17,0

16,1

19,1

17,3

16,6

12,5

14,4

Finnorsz 32,6 ág

31,7

27,0

21,8

17,8

24,5

18,5

14,0

13,2

13,1

Spanyol 34,1 ország

32,6

29,3

29,4

24,4

20,1

21,8

20,1

15,2

10,3

Olaszors 33,0 zág

33,3

32,2

26,7

23,5

19,6

18,1

16,8

11,3

10,0

31,8

32,4

24,4

30,7

22,6

16,8

19,5

14,3

Lengyel ország


3. Népesség

Csehszlo vákia Magyaro 39,7 rszág

35,1

26,4

21,8

20,6

23,3

15,9

15,9

16,3

13,4

31,4

25,4

20,0

20,9

14,7

14,7

13,9

12,1

Megjegyzés: Egyesült Királyság 1900-1970: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Lengyelország 1938. Források: Acsádi György – Klinger András: Magyarország népesedése a két világháború között. Budapest: KJK, 1965. 88. (Magyarország 1900-1910). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 148. (Magyarország 1920-1990). Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. New York: Macmillan, 1981. 124-134. (Nyugat-Európa 1900-1970). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe, 1996. H. n. 1996. 41. (Nyugat-Európa 1980-1990). Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 23. (Csehszlovákia, Lengyelország 1920-1940; Spanyolország 1900-1940). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 21. (Csehszlovákia, Lengyelország, Spanyolország 1950-1990).

3.2. táblázat - 3.2. táblázat ► A teljes termékenységi arányszám alakulása európai országokban, 1900-2000 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

2000

Egyesü lt Királys ág

2,92

3,08

1,95

1,79

2,18

2,66

2,41

1,89

1,83

1,65

Francia 2,89 ország

2,56

2,67

2,27

2,00

2,93

2,73

2,48

1,95

1,78

1,88

Hollan 4,53 dia

3,94

3,89

3,03

2,67

3,06

3,12

2,57

1,60

1,62

1,72

2,25

1,84

2,35

2,58

2,20

1,69

1,62

1,66

3,20

2,92

2,90

3,28

3,76

3,87

3,23

2,12

1,89

2,62

1,88

2,40

2,09

2,37

2,02

1,44

1,45

1,38

1,54

2,09

2,65

2,31

1,65

1,45

1,34

Belgiu m Írorszá g Németo 4,77 ./NSZK

3,52

Ausztri 4,93 a

4,67

Svájc

3,82

3,01

2,43

1,96

1,83

2,40

2,44

2,09

1,55

1,59

1,50

Svédor 4,06 szág

3,60

3,22

1,96

1,85

2,32

2,17

1,94

1,68

2,14

1,54

Dánia

4,40

3,60

3,29

2,30

2,23

2,58

2,54

1,95

1,55

1,67

1,77

Norvég 4,37 ia

3,82

3,61

2,19

1,95

2,53

2,83

2,51

1,72

1,93

1,85

3,16

2,71

1,83

1,63

1,78

1,73

Finnors


3. Népesség

zág Olaszor 4,43 szág

4,28

3,90

3,38

3,07

2,47

2,41

2,43

1,69

1,29

1,23

Spanyo 4,71 lország

4,43

4,14

3,68

3,09

2,16

2,86

2,84

2,22

1,30

1,24

Lengye lország

3,71

2,98

2,20

2,25

2,04

1,34

Csehszl ovákia

3,02

2,41

2,06

2,15

1,96

1,14/1,2 9

2,62

2,02

1,97

1,92

1,84

1,32

Magyar 5,28 ország

4,67

3,74

2,84

2,48

Megjegyzések: Csehszlovákia 2000: Csehország/Szlovákia. Eltérő adatok: Egyesült Királyság 1910-1950: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország 1900-1901, 1910-1911, 1920-1921, 1930-1931, 19401941; Németország 1903, 1913, 1923; Franciaország 1901; Hollandia 1901; Ausztria 1903, 1908, 1937; Svájc 1903, 1913, 1923, 1932; Írország 1926, 1936, 1941, 1951; Svédország 1901; Dánia 1903, 1911; Norvégia 1901; Olaszország 1903, 1913, 1923; Spanyolország 1901. Források: Kamarás Ferenc: A születési mozgalom és a termékenység jellegzetességei az elmúlt 125 évben. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1997. 320. (Magyarország 1900-1941). Hablicsek László: Az első és a második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Budapest: KSH, 1995. 41. (Magyarország 1970-1990). Jean Paul Sardon: Generation Replacement in Europe since 1900. Population: An English Selection, 3 (1991) 19-20. (Nyugat-Európa 1. 1940). David Coleman: New Patterns and Trends in European Fertility: International and Sub-National Comparisons. In David Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. Oxford: Oxford University Press, 1996. 49-53. (Nyugat-Európa 1950-1990; Dél-Európa 1950-1990; Kelet-Közép-Európa 1950-1990). Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. CD-Rom Publication. (Dánia 1903; Spanyolország 1901-1940). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007. 15. (Európa 2000). A század elején Kelet-Közép-Európa és a Balkán termékenysége még kimondottan magasnak számított európai viszonylatban. Magyarországon a 20. század elején – az 1880-as években kezdődött, 44-46%-es szintről induló gyors csökkenést követően – 39% körül volt a nyers születési ráta, s 5,3 körüli a teljes termékenységi arányszám, amelyek egyaránt meghaladták minden nyugat-európai ország megfelelő adatát.16 A század derekán – megváltozott területen – a magyarországi fertilitás már inkább közepesnek számított ugyanezen országokhoz hasonlítva. 1990-ben pedig a nyers születési ráta (12,1%) valamivel a nyugateurópai átlag alatt alakult, a teljes termékenységi arányszám (1,84) pedig nyugat-európai viszonylatban jó közepesnek volt tekinthető (3.1. és 3.2. táblázat). A születések aránya Csehszlovákiában a század első felében a magyarországi átlag alatt, majd később kissé afölött alakult, míg Lengyelországban mindvégig a magyarországi átlag felett mozgott. Lengyelország egészen a 20. század végéig az egyik legnagyobb szülési kedvvel rendelkező országnak számított, csak Délkelet-Európa múlta felül ezen a téren. Azonban a 20. század végén nemcsak Lengyelországban és a többi kelet-közép-európai országban, hanem – Albánia kivételével – a Balkánon is az átlag alá került a fertilitás. 1. Szintén fontos jelenség az, hogy a termékenység csökkenése nem volt folyamatos, azt időnként növekedési szakaszok tarkították. A század első felében a fertilitás gyors mérséklődésének folyamatát az első világháború kiváltotta hullámzások – a háború alatti különösen nagymérvű visszaesések, majd a háború utáni átmeneti növekedések – tették mozgalmassá. A fertilitás csökkenése már ekkor azt eredményezte, hogy a két világháború között Hollandia kivételével mindenhol a nettó reprodukciós szint alá csökkent a fertilitás Nyugat-Európában.17 Közvetlenül a második világháború után egy rövid fertilitásnövekedés ment végbe a családok újraegyesülése és a házasságkötések megélénkülése nyomán, majd az 1940-es évek végén, az 1950es évek elején sok országban egy alacsonyabb fertilitású szakasz látható. Az ezután bekövetkezett baby boom szinte egyformán érintette az összes nyugat-európai országot: az 1960-as évek elejéig mindenütt jelentősen megnőttek a születési arányok, s jóval a két világháború közötti mélypont fölé kerültek. A fertilitás


3. Népesség

növekedése ekkor jóval hosszabb ideig tartott és nagyobb mértékű volt annál, hogy az a háborúk után szokásos születésszám-növekedésnek tulajdonítható lett volna (3.1. ábra). Emellett a legtöbb nyugat-európai országban a baby boom összeomlása (baby bust) is hasonló időpontban – 1964 körül - és azonos drámaisággal következett be. Ezután a fertilitás Nyugat-Európában többnyire rohamosan visszaesett, s e tendencia tovább gyorsult az 1970es évek elején. 1975-re a fertilitás majdnem minden nyugat-európai országban – így pl. 1968-tól Svédországban, 1969-től Dániában, 1970-től az NSZK-ban – ismét az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szint alá esett, s nem is emelkedett ezután efölé.18 A „második demográfiai átmenet"-nek is nevezett periódusban, az 1970-es évek közepe után a fertilitás ezen alacsony szint körül ingadozott. Az 1960-as évektől a dél-európai országokban is jelentősen csökkent a termékenység, míg Nyugat-Európában az egyedüli kivétel Írország maradt, ahol továbbra is viszonylag magas volt a fertilitás, jóllehet az 1970-es és 1980-as években itt is folyamatosan – felére – csökkent a teljes termékenységi arányszám. A legtöbb észak-nyugat-európai és skandináv országban az 1980-as évek közepétől aztán ismét nőtt a születésszám. Közöttük a legnagyobb mértékben ez Svédországban következett be, ami főként családpolitikai intézkedésekkel magyarázható.19 Ez azonban csupán átmeneti növekedésnek bizonyult, s az ezredfordulón az adatok már belesimultak a század során megfigyelt lefelé tartó trendbe. A csökkenést Kelet-Közép-Európában is kisebb-nagyobb fluktuációk szakították meg. Egyrészt a háborúk hullámzásokat okoztak a születésekben, melyek már az első világháború alatt is jelentősen visszaestek. Ezután ugyan nőtt a fertilitás, de gyakran még így sem érte el az első világháború előtti szintet, 20 s az 1920-as évek közepétől ismét folyamatos csökkenés látható, ami a gazdasági válság éveiben felgyorsult. A termékenység csökkenése Csehszlovákiában olyan gyors volt, hogy több nyugat-európai ország szintje alá került, vagyis ez az első időszak, melyben a fertilitás terén évszázadok óta jellemző kelet-nyugati megosztottság megszűnt, s Európa középső és északi részén alakult ki egy alacsony termékenységű zóna. 21

3.2. ábra ► A teljes termékenységi arányszám alakulása nyugat-európai országokban, 1945-1992 A második világháború utáni rövid növekedési periódust követően Kelet-Közép-Európában is folytatódott a születési ráta alakulásának korábbi tendenciája, azaz a családok gyermekszáma folyamatosan csökkent, sőt a csökkenés üteme gyorsult – Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában nem figyelhető meg a számos nyugat-európai országban és Észak-Amerikában jelentkező baby boom. Emellett a második világháború utáni évtizedek további jellegzetességeként a születések arányában a korábbinál erősebb ingadozás alakult ki, ami elsősorban a gyakori társadalom- és népességpolitikai irányváltásoknak, ezen belül is a különféle pronatalista népesedéspolitikai intézkedéseknek volt tulajdonítható. Így Magyarországon 1953-tól, vagy Romániában az 1960-as évek közepétől rövid időre nagymértékben nőtt a születési ráta – a művi vetélések megtiltásának szigorítása következményeként (3.3. ábra). A kommunista országokban az abortusz betiltását azonban rövid idő múlva annak Nyugat-Európában ismeretlen, teljes liberalizációja követte (Magyarország), vagy a lakosság alkalmazkodott a körülményekhez (Románia). A termékenység visszaesése némely országban igen nagymérvű volt. Magyarországon a legalacsonyabb szintet 1962-1965-ben érték el a születések (12,9-13,1 %o), mely negatív rekordnak számított a kor Európájában, sőt az egész világon is. A teljes termékenységi arányszám ekkor 1,8-re esett vissza. A hullámzást fokozták az ösztönzők is, mint a családi vagy anyasági támogatások bevezetése, illetve emelése. A születésszám így bekövetkező ismételt csökkenésének-növekedésének jelentős hatása volt a későbbi népesedési mintára is. Az ingadozás ugyanis olyan jellegzetes demográfiai hullámokat 25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

indított el, melyek a megfelelő női korosztály szülőképes korba lépésével, mintegy 20-24 évente – igaz, egyre csillapodva – azóta is ismétlődnek. Mindez nem volt ismeretlen Nyugat-Európában sem, ahol különösen nagy hullám alakult ki a baby boom generáció esetében, de a kommunista országok kisebb, ám gyakoribb születésszám-ingadozásai is hasonló következményekkel jártak.

3.3. ábra ► A teljes termékenységi arányszám alakulása kelet-közép-európai és délkelet-európai országokban, 1952-1992 1. A fertilitási mutatókat vizsgálva feltűnő eltéréseket találunk az egyes régiók belső fejlődési tendenciái között, különösen a második világháború után. A két világháború között nőtt a nyugat-európai országok fertilitási mutatói közötti eltérés, így a második világháború utáni mintegy két évtized jelentős konvergenciája ezt csak ellensúlyozni volt képes. Az 1960-as, 1970-es években ismét jelentősen fokozódtak a különbségek az egyes országok termékenységi arányai között, amit az 1980-as évek gyors és jelentős egységesülési tendenciája követett mind a nyers születési ráta, mind a teljes termékenységi arányszám esetében. Összességében a fertilitás általános csökkenése ellenére a divergencia és a konvergencia jellemezte periódusok váltakozása miatt a legmagasabb és a legalacsonyabb fertilitású államok közötti különbségek a század eleje és vége között abszolút számokban csökkentek, de arányaikban alig22 (3.1. és 3.2. táblázat). Ezzel szemben KeletKözép-Európában rendkívül hektikusan, akár egyik évről a másikra drasztikusan megváltoztak a termékenységi arányszámok az egyes társadalmakban, vagyis a régióban belső egységesülésről a fertilitás terén sokáig nem beszélhetünk. Sajátos belső egység a kommunizmus összeomlása után alakult ki, amikor olyan mértékben csökkent a termékenység, hogy ezek az országok néhány kivétellel az utolsók közé kerültek Európában ezen a téren. ◄ A VÁLTOZÁSOK OKAI ► A termékenység alakulása számos, egymástól nehezen elkülöníthető szocioökonómiai és kulturális tényező kombinációjának eredménye. Miként a termékenység változása is gyakran jelentősen eltért az egyes társadalmakban, így a változások mögött is különböző okok, vagy ezek kombinációi húzódhatnak meg, melyeket nehéz lenne itt egyenként számba venni. Ezért arra törekszünk, hogy a legfontosabb, a 20. századi Európában általánosan ható tényezőket vizsgáljuk. A szocioökonómiai tényezők között a népesedési elméletek Európában leggyakrabban a modernizációnak – ezen belül különösen az iparosodásnak (illetve gazdasági fejlődésnek) és az urbanizációnak – tulajdonítanak jelentőséget a fertilitás csökkenésének folyamatában, mivel az iparosodott és urbanizált területeken a születési ráták rendszerint alacsonyabbak.23 Bár a lakóhely jellege önmagában is befolyásolhatja a fertilitást, az iparosodás és az urbanizáció inkább közvetve, különböző további tényezőkön keresztül fejtette ki hatását: mint pl. az átlagos iskolai végzettség növekedése, a női foglalkoztatás emelkedése, melyek rendszerint negatív összefüggésben álltak a fertilitással.24 Igaz, kivételek is léteztek, mint pl. Olaszország, ahol a század végére a legalacsonyabb női foglalkoztatottság mellett alakult ki a legalacsonyabb fertilitási szint. 25 A modernizáció a fenti értelemben nem csupán a szűken vett gazdasági tényezőket jelentette, hanem magában foglalta az említett társadalmi folyamatokat is. Mindazonáltal a gazdasági tényezők és a fertilitás közötti ennél közvetlenebb kapcsolat feltételezésének is hosszú tradíciói vannak. Az utóbbi évtizedek egyik legkiérleltebb és legnagyobb hatású interpretációs kísérlete R. A. Easterlin nevéhez fűződik, aki az aspirációk – vagy másként:


3. Népesség

vágyak - és a tényleges gazdasági helyzet közötti viszony hatására helyezi a hangsúlyt a fertilitás változásának magyarázata során.26 Bár ez az elmélet a fertilitás rövid távú változásait kétségkívül magyarázhatja, ezeket sem feltétlenül egészében és nem minden esetben. Magyarázhatja például az 1930-as évek fertilitáscsökkenését, de nem világítja meg annak okait, hogy sok országban (Franciaország, Anglia és Wales, Svédország, Németország) már jóval 1929 – vagyis a gazdasági válság – előtt a nettó reprodukciós szint alá esett a termékenység. Szintén magyarázhatja az 1950-es években szülőképes korba került nők magasabb gyermekszámát, de nem képes magyarázni az 1970-es évek fejleményeit, amikor pl. az Egyesült Királyságban a fertilitás előbb csökkent, majd nőtt, de a szülővé váló korosztályok relatív bérhelyzete nem ennek megfelelően alakult. 27 Ráadásul a hosszú távú fertilitáscsökkenési trendre egyébként sem kínál magyarázatot ez a teória, hiszen az a jólét kétségkívüli növekedése ellenére következett be a 20. században. Az interpretáció hiányosságai valószínűleg abból adódnak, hogy – sok kritikát kiváltva – a gyermekvállalást olyan alapvetően racionális döntésnek tekinti, amelyben a szülők egyetlen szempontja a költségek és a haszon mérlegelése. A szocioökonómiai folyamatok mellett nem feledkezhetünk meg a reprodukciót alakító kulturális tényezőkről sem.28 A gyermekszámra vonatkozó elképzelések átalakulását leggyakrabban az individualizáció és a szekularizáció folyamatához kapcsolják a 20. századi Európában. Az individualizáció e tekintetben azt jelenti, hogy a század során a család- és gyermekközpontúságot folyamatosan háttérbe szorították azok az értékek, amelyek az egyén önmegvalósításának biztosítanak elsőbbséget. Az értékek e „csendes forradalma" 29 különösen a század végén haladt előre először Nyugat-Európában, majd más régiókban is. P. Aries szerint a szülők az 1960-as évektől egyre kevésbé hajlanak arra, hogy a gyermekek köré szervezzék életüket, inkább arra törekszenek, hogy ez fordítva történjék, a gyermeknevelést szervezik saját életük köré. Ez azonban – különösen több gyermek esetén – nehezen megvalósítható, így csökken a gyermekszám is.30 Vagy, mint azt Van de Kaa Nyugat-Európára vonatkozóan megfogalmazta, az 1930-as évek „szülőkkel élő gyermekkirály"-át (king-childwith-parents) a század utolsó éveire felváltotta a „király-pár egy gyermekkel" (king-pair-with-a-child).31 A vallásos értékek és normák korábbi erőteljes jelenléte a családi, illetve magánéletben és a közéletben egyaránt elősegítette a családalapítást és a nagyobb gyermekszám kialakulását. így ezeknek a vallásossághoz kapcsolódó értékeknek a gyengülése, azaz a szekularizáció folyamata teret engedett a fertilitás csökkenésének is. Sőt, az 1960-as évektől nem csak a vallásosság, s különösen az egyházakhoz kötődés gyengült meg a legtöbb (nyugat)európai országban, hanem a más hagyományos társadalmi intézményekkel való azonosulás is. Az említett individualizációnak, azaz az autonóm egyéni értékválasztásoknak ezáltal is egyre nagyobb tere nyílt a családi életben.32 A fertilitás csökkenésének ezen magyarázatai elsősorban Nyugat- és Dél-Európa vonatkozásában fogalmazódtak meg az irodalomban, de a feltárt okok Kelet-Közép-Európában is érvényesültek: a modernizáció, mindenekelőtt az iparosodás és az urbanizáció folyamatához kapcsolódó tényezők nyilvánvalóan itt is szerephez jutottak. Az iparosodás és az urbanizáció során nőtt azoknak a rétegeknek a súlya, amelyekben alacsonyabb volt a gyermekek száma. A falun élő népesség termékenysége a század során mindvégig magasabb volt a városban élőkénél, így a városi lakosság arányának növekedése csökkentette a fertilitást. Jelentősen nőtt a női iskolázottság és foglalkoztatottság is, ami szintén bizonyíthatóan hozzájárult a gyermekszám csökkenéséhez. 33 A társadalomszerkezeti átalakulás sajátosságai megmagyaráznak olyan fontos kelet-közép-európai jelenségeket is, mint a második világháború utáni, a nyugat-európai baby boommal párhuzamosan lezajlott fertilitáscsökkenés. Ebben az időszakban ugyanis Kelet-Közép-Európában különösen erőteljesen csökkent a mezőgazdasági lakosság száma, amely a korábbi évtizedekben kitűnt termé- kenységével.34 A gazdasági ciklusok Nyugat-Európához hasonlóan Kelet-Közép-Európában is hozzájárulhattak a fertilitás rövid távú ingadozásaihoz – legalábbis a század első felében. Az 1930-as évek alacsony fertilitási szintjét például jelentős mértékben a gazdasági válságnak tulajdoníthatjuk. A század második felében azonban a gazdasági tényezőknek már inkább csak egy másik módon, a gazdasági aspirációk és a tényleges életszínvonal közötti távolság növekedésének értelmében lehetett jelentőségük. Magyarországon az 1960-as évek alacsony termékenysége az életszínvonallal kapcsolatos hirtelen megnövekvő vágyak és a valóság közötti táguló szakadékra is visszavezethető. Ez a szakadék az 1970-es években némileg szűkült, fékezve a további gyors termékenységcsökkenést.35 Ugyanez a tényező még erősebben érvényesülhetett az 1990-es évek fertilitáscsökkenése során. Mégis – mint Nyugat-Európában – e szocioökonómiai tényezők csak részben indokolhatják a fertilitáscsökkenést. A termékenység ugyanis az egyes említett társadalmi csoportokon belül is úgyszólván folyamatosan csökkent a század során: nemcsak az ipari, hanem az agrárnépességé, nem csupán a városi, hanem 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

a falusi népességé, s nemcsak a magas képzettségű, munkát vállaló nőké, hanem az alacsonyabb iskolai végzettségű, eltartott nőké is.36 Úgy tűnik tehát, hogy a kelet-közép-európai fertilitás csökkenésének interpretációjában kiemelten fontos szerepet kaphat az ezzel kapcsolatos normáknak és értékeknek, a kívánatos gyermekszámnak a társadalom minden rétegét érintő megváltozása.37 A fertilitás regionális különbségeire vonatkozó kutatások is jelzik, hogy ezek önálló tényezők, s nem vezethetőek vissza a fentiekben említett szocioökonómiai faktorokra, mint az urbanizációs szint, az iskolázottság, a női munkavállalás színvonala stb. Utóbbiak ugyanis sem a 19. század végén, sem a két világháború között, de az 1960-as években sem magyarázták a fertilitás regionális eltéréseit, illetve az eltérések nagy részét.38 Kelet-közép-európai sajátosság ezenkívül az is, hogy a második világháború után a rövid távú ingadozások jelentős része politikai tényezők következménye volt. Egyrészt nyilvánvaló a népességpolitikai intézkedések jelentős hatása. A művi abortusz szabályozásának cikcakkjai nyilvánvalóan hatottak a termékenységre. Az említett 1953-as magyarországi szigorítás átmenetileg jelentősen megnövelte a születések számát, majd az ezt követő engedékeny szabályozás nyilvánvalóan közrejátszott a gyors csökkenésben. Sőt, az abortuszok nyugateurópai összehasonlításban – az 1950-es évek végétől korszakunkban mindvégig – rendkívül magas kelet-közép-európai aránya hosszabb távon is csökkentette a fertilitást. A születéseket ösztönző szociálpolitikai, főként az anyasági támogatások pedig ellenkező irányban jártak ugyancsak kimutatható eredménnyel, legalábbis a fertilitás rövid távú alakulását illetően. A szélesebb értelemben vett társadalom- és gazdaságpolitika szintén erősen hatott a termékenységre. Az 50-es évek erőltetett − és nagy társadalmi költségekkel járó – iparosítása közrejátszott a baby boom kelet-középeurópai elmaradásában, s pl. Magyarországon az 1960-as évek elejének fertilitási mélypontja minden jel szerint összefüggött az erőszakos kollektivizálás teremtette társadalmi légkörrel is. Ezenkívül a kommunista rezsim vallási életet korlátozó és az egyházak társadalmi befolyását visszaszorító politikája különösen gyors szekularizációs folyamatot eredményezett a legtöbb kelet-közép-európai és balkáni országban 1945 után. A vallásos értékek visszaszorulása nyilvánvalóan a másutt is szokásos módon hatott a termékenységre, vagyis csökkentette azt. A fertilitás csökkenésének időzítésében Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa között mutatkozó különbségek a folyamat okait illetően más eltéréseket is jeleznek. Nyugat-Európában az 1960-as évektől a tradicionális család vonzerejének csökkenése (alternatív együttélési formák elterjedése, a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése, a házasságon kívüli születések növekedése) a visszaesés egyre fontosabb oka volt. 39 Kelet-Közép-Európában ellenben a fertilitáscsökkenés a házasság- és családformák tradicionális kereteinek fennmaradása mellett zajlott le. A házassági mozgalom e sajátos kelet-közép-európai vonásait a későbbiekben vizsgáljuk.

4. A halandóság alakulása: a bizonytalantól a biztos életidőig A természetes szaporulat másik tényezőjét a mortalitás jelenti. A halálozások terén is fontos változások zajlottak le a 20. század során Európában, melyek közül az alábbiak különös figyelmet érdemelnek: 1. A mortalitás – regionálisan különböző dinamikával, s természetesen a háborúk időszakától eltekintve – jelentősen csökkent. 2. A legtöbb kommunista országban az 1960-as évektől – az ipari világ békeidőbeli népesedéstörténetében példa nélküli módon – ismét emelkedni kezdett a halandóság mértéke, s ez a folyamat csak a rendszerváltást követően fordult meg. 3. A nyugat-európai országok halandósági mutatói közötti eltérések mérséklődtek. A kontinens nyugati és keleti fele között ellenben – a fentiek miatt – az 1960-as évektől erőteljes divergencia látható. Minden országban fennmaradtak ugyanakkor rétegspecifikus halandósági eltérések, a nők és a férfiak halandósági mutatói között pedig nyílt az olló a század során. 1. A halálozás csökkenése egy olyan általános folyamat a 19-20. század során – de különösen a 19. század végétől –, amely egész Európában végbement. Ennek eredményeként az élet egy korábban ismeretlen biztonsága alakult ki: míg a tradicionális társadalmakban a halál minden életkorban fenyegette az embereket, addig a 20. század végére ez mindinkább az idősebb életkorokra koncentrálódott, s mind többen kezdték megközelíteni azt, amit az ember biológiai vagy fiziológiai élettartamának neveznek, vagyis az emberi élet 28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

természet szabta határát. Mindazonáltal a halálozás csökkenése az egyes európai régiókban eltérően zajlott a század folyamán. A halandóság színvonalában mindvégig megfigyelhetünk egy nyugat-keleti és egy észak-déli lejtőt, bár az utóbbi a század végére jelentősen mérséklődött. 40 A halálozási mutatók Nyugat-Európában és DélEurópában folyamatosan – bár az egyes országokban és időszakokban eltérő sebességgel – csökkentek. A jelentős változás még a népesség korszerkezete által alapvetően befolyásolt nyers halálozási rátát tanulmányozva is szembetűnő: ennek értéke a századelőn még 15,8 és 25,2% között volt a különböző nyugateurópai országokban, a század közepére 7,5 és 12,7% közé, 1990-ben pedig 8,7 és 11,9% közé estek az adatok.41 A népesség kormegoszlásának hatását kiiktató korspecifikus mutatók – mint a várható átlagos élettartam és a csecsemőhalandóság – viszont ez esetben is árnyaltabb képet adnak, s így összehasonlításra is alkalmasabbak. Az 3.4. és az 3.5. táblázat bemutatja a férfiak, illetve nők születéskor várható átlagos élettartamának alakulását a 20. század során különböző időpontokban. Míg a századelőn a legkedvezőbb mutatókkal rendelkező országokban (a skandináv országok Finnország kivételével) a férfiak születéskor várható élettartama alig érte el az 50 évet, addig az 1980-as évek végén minden nyugat-európai országban meghaladta a 70 évet, sőt a legkiválóbb Norvégiában és Svédországban megközelítette a 75 évet. A nők esetében még ennél is nagyobb volt a növekedés, így 1990-re a nyugat-európai nők a férfiaknál átlagosan 6,5 évvel hosszabb életre számíthattak. Mindazonáltal a halandóság javulása egyik nem vonatkozásában sem volt egyenletes ütemű: a növekedés igen gyorsan haladt a század első felében, de még az 1950-es években és az 1960-as évek elején is erőteljesnek volt mondható, majd az 1960-as évek második felében és a következő évtized elején lelassult, az 1970-es évek végétől pedig ismét valamivel gyorsabb ütemben zajlott.42 Külön figyelmet érdemel a csecsemőhalandóság, egyrészt azért, mert sokáig a halandóság csökkenésének legfontosabb területe volt, másrészt pedig azért, mert egy társadalom fejlettségi szintjét kiválóan jelző mutatóról van szó, hiszen alakulásában számos fontos tényező (csecsemő- és gyermekvédelem, az egészségügyi rendszer szervezettsége és színvonala, a lakosság kulturális szintje, a gyermekekhez való viszony stb.) játszik közre.

3.3. táblázat - 3.3. táblázat ► Férfiak születéskor várható átlagos élettartamának alakulása európai országokban, 1900-2000 (év) 1900

1910

1920

1930

Egyesü 44,1 lt Királys ág

51,5

55,6


48,5

Hollan 46,2 dia

51,0

1950

1960

1970

1980

1990

2000

58,7

66,4

67,9

68,7

70,2

72,9

75,4

52,2

54,3

62,9

66,9

68,4

70,2

72,7

75,3

55,1

61,9

70,6

71,5

70,7

72,6

73,6

75,5

62,0

67,7

67,8

70,0

72,7

75,1

64,5

68,1

68,8

70,1

72,3

73,9

Belgiu 45,4 m Írorszá 49,3 g

1940

65,7

56,0

53,6

57,4

58,2

59,0

40,6

47,4

56,0

59,9

64,6

66,9

67,4

69,6

72,9

75,0

Ausztri 39,1 a

40,7

54,5

61,9

65,6

66,5

69,0

72,4

75,1

Svájc

50,7

66,4

68,7

70,3

72,4

74,2

76,9

Németo rszág/ NSZK

45,7

54,5

59,3

62,7


3. Népesség

Svédor 50,9 szág

54,5

54,8

61,2

64,3

69,0

71,2

72,2

72,8

74,8

77,4

Dánia

50,2

54,9

55,8

60,9

63,5

67,8

70,4

70,7

71,1

72,0

74,5

Norvég 50,4 ia

54,8

55,6

61,0

64,1

69,3

71,6

71,2

72,3

74,9

76,0

Finnors 42,9 zág

45,3

43,4

50,7

54,3

58,6

65,5

66,5

69,2

70,9

74,2

Olaszor 42,6 szág

44,2

49,3

53,8

63,7

67,2

69,0

70,6

73,5

76,6


40,9

40,3

48,4

59,8

67,4

69,6

72,5

73,4

75,8

55,6

64,8

66,8

66,9

66,5

69,7

62,2

67,6

66,1

66,8

67,5

71,6/

Lengye lország Csehszl ovákia

47,1

48,2

42,8

47,7

53,7

56,5

69,1 Magyar 36,6 ország

39,1

41,0

48,7

55,0

59,9

65,9

66,3

65,5

65,1

67,4

Megjegyzések: Csehszlovákia 2000: Csehország/Szlovákia. Magyarország: jelenlegi terület. Egyesült Királyság 1891-1952: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország: 1900-01, 1910-11, 1920-21, 1930-31, 1941; Németország: 1891-1900, 1910-11, 1924-26, 1932-34, 1949-51, 1960-62, 1970-72; Anglia és Wales: 18911900, 1910-12, 1920-22, 1930-32, 1950-52; Franciaország: 1898-1903, 1908-13, 1920-23, 1928-33; Hollandia: 1890-99, 1900-09, 1910-20, 1921-30, 1931-40, 1950-52, 1980-81; Belgium: 1891-1900, 1928-32; Ausztria: 1901-05, 1906-10, 1930-33, 1949-51, 1959-64; Svájc: 1889-1900, 1910-11, 1920-21, 1929-32, 193944, 194853, 1958-63, 1968-73, 1978-83; Írország: 1900-02, 1910-12, 1925-27, 1935-37, 1940-42, 1950-52, 1961, 1971, 1980-82; Svédország: 1891-1900, 1901-10, 1916-20, 1926-30, 1936-40, 1946-50, 1960-64, 197074; Dánia: 1895-1900, 1906-10, 1916-20, 1926-30, 1936-40, 1946-50, 1961-62, 1970-71, 1980-81; Finnország: 1891-1900, 1901-10, 1911-20, 1921-30, 1936-40, 1946-50, 1960-64, 1970-74, 1981; Norvégia: 18911901, 1901-11, 191121, 1921-31, 1931-41, 1946-50, 1979-80, 1994; Olaszország: 1899-02, 1901-10, 1921-22, 1930-32; Csehszlovákia 1909-12, 1920-22, 1929-32, 1937, 1949-51, 1960-61; Lengyelország 1931-32, 1948, 1960-61, 1970-72, 1980-81. Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 107. (Magyarország 1900-90). United Nations (ed.): Demographic Yearbook, 1948. New York: United Nations. 1949. (Nyugat-Európa 190040). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. Daten, 1995-1998. Luxemburg: European Union, 1999. (Nyugat-Európa 1960-70, Németország 1980, Egyesült Királyság 1980, Belgium 1980-1990, Finnország 1981, Ausztria 1990). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe, 1996. H. n., 1996. 5557. (Nyugat-Európa 1980-1990). Oscar W. Gabriel – Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. 502. (Németország 1970-1972, Franciaország 1950, Írország 195052, Olaszország 1950). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 96. (Ausztria 1906-10, 1959-64), 97. (Belgium 1891-1900), 98. (Dánia 18951900, 1906-10, 1916-20, 1926-30, 1936-40, 1946-50), 99. (Finnország 1891-1900, 1936-40, 1946-50), 101. (Németország 1891-1900, 1924-26, 1932-34), 102. (Írország 1900-02, 1910-12), 103. (Olaszország 1899-1902, 1901-10), 104. (Hollandia 1890-99), 105. (Norvégia 1891-1901, 1931-41, 1946-50), 106. (Svédország 1891-1900, 191620, 1926-30, 1946-50), 107. (Svájc 1899-1900, 1948-53, 1968-73), 108. (Anglia és Wales 1891-1900, 1950-52). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 174. (Csehszlovákia >


3. Népesség

1909-12-1997-98), 647. (Lengyelország 1952-53-1998). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. CD-Rom Publication (Spanyolország 1900-1990). William C. Cockerham: Health and Social Change in Russia and Eastern Europe. New York: Routledge, 1999. 148. (Lengyelország 1931-32, 1948). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007. 1. (Európa 2000).

3.4. táblázat - 3.4. táblázat ► Nők születéskor várható átlagos élettartamának alakulása európai országokban, 1900-2000 (év) 1900

1910

1920

1930


55,4

59,9


52,4

Hollan 49,0 dia

53,4

1950

1960

1970

1980

1990

2000

62,9

71,5

73,7

75,0

76,2

78,5

80,2

56,1

59,0

68,5

73,6

75,9

78,4

80,9

82,7

57,1

63,5

72,9

75,3

76,5

79,3

80,1

80,5

67,3

73,5

74,2

76,8

79,4

81,4

67,1

71,9

73,5

75,6

77,9

79,1

Belgiu 48,8 m Írorszá 49,6 g

1940

67,2

59,8

54,1

57,9

59,6

61,0

44,0

50,7

58,8

62,8

68,5

72,4

73,8

76,1

79,3

81,0

Ausztri 41,1 a

42,1

58,5

67,0

72,0

73,4

76,1

78,9

81,1

Svájc

48,5

53,9

57,5

63,1

67,0

70,9

74,1

76,2

79,1

81,1

82,6

Svédor 53,6 szág

57,0

57,6

63,3

66,9

71,6

74,9

77,1

78,8

80,4

82,0

Dánia

53,2

57,9

58,1

62,6

65,8

70,1

74,4

75,9

77,3

77,7

79,3

Norvég 54,1 ia

57,7

58,7

63,8

67,6

72,7

76,0

77,5

79,0

80,6

81,4

Finnors 45,6 zág

48,1

49,1

55,1

59,5

65,9

72,5

75,0

77,6

78,9

81,0

Olaszor 43,0 szág

44,8

50,8

56,0

57,5

67,2

72,3

74,9

77,4

80,0

82,5


42,6

42,1

51,1

53,2

64,3

72,2

75,1

78,6

80,5

82,5



3. Népesség


51,4

45,9

50,8

57,5

60,5

64,2

70,5

73,8

75,4

75,5

77,9

67,0

73,4

73,0

73,9

76,0

78,4/ 77,4

Magyar 38,2 ország

40,5

43,1

51,8

58,2

64,2

70,1

72,1

72,7

73,7

75,9

Megjegyzések: Csehszlovákia 2000: Csehország/Szlovákia. Magyarország: jelenlegi terület. Egyesült Királyság 1891-1952: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország: 1900-01, 1910-11, 1920-21, 1930-31, 1941; Németország: 1891-1900, 1910-11, 1924-26, 1932-34, 1949-51, 1960-62, 1970-72; Anglia és Wales: 18911900, 1910-12, 1920-22, 1930-32, 1950-52; Franciaország: 1898-1903, 1908-13, 1920-23, 1928-33; Hollandia: 1890-99, 1900-09, 1910-20, 1921-30, 1931-40, 1950-52; Belgium: 1891-1900, 1928-32; Ausztria: 1901-05, 1906-10, 1930-33, 1949-51, 1959-64; Svájc: 1889-1900, 1910-11, 1920-21, 1929-32, 1939-44, 194853, 195863, 1968-73, 1978-83; Írország: 1900-02, 1910-12, 1925-27, 1935-37, 1940-42, 1950-52, 1961, 1971, 1980-82; Svédország: 1891-1900, 1901-10, 1916-20, 1926-30, 1936-40, 1946-50, 1960-64, 1970-74; Dánia: 1895-1900, 1906-10, 1916-20, 1926-30, 1936-40, 1946-50, 1961-62, 1970-71; Finnország: 1891-1900, 190110, 1911-20, 1921-30, 1936-40, 1946-50, 1960-64, 1970-74; Norvégia: 1891-1901, 1901-11, 1911-21, 1921-31, 1930-41, 1946-50, 1979-80, 1994; Olaszország: 1899-02, 1901-10, 1921-22, 1930-32; Csehszlovákia 190912, 1920-22, 1929-32, 1937, 1949-51, 1960-61; Lengyelország 1931-32, 1952-53, 1960-61, 1970-72, 1980-81. Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 108. (Magyarország 1900-90). United Nations (ed.): Demographic Yearbook, 1948. New York: United Nations, 1949. (Nyugat-Európa 190040). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. Daten, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. (Nyugat-Európa 196070, Németország 1980, Belgium 1990, Finnország 1981, Ausztria 1990). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe, 1996. H. n., 1996. 55-57. (Nyugat-Európa 1980-1990). Oscar W. Gabriel – Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. 502. (Németország 1970-1972, Franciaország 1950, Írország 1950-52, Olaszország 1950). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 96. (Ausztria 1906-10, 195964), 97. (Belgium 1891-1900), 98. (Dánia 1895-1900, 1906-10, 1916-20, 1926-30, 1936-40, 1946-50), 99. (Finnország 1891-1900, 1936-40, 1946-50), 101. (Németország 1891-1900, 1924-26, 1932-34), 102. (Írország 1900-02, 1910-12), 103. (Olaszország 1899-1902, 1901-10), 104. (Hollandia 1890-99), 105. (Norvégia 18911901, 1931-41, 1946-50), 106. (Svédország 1891-1900, 1916-20, 1926-30, 1946-50), 107. (Svájc 18991900, 1948-53, 1968-73), 108. (Anglia és Wales 1891-1900, 1950-52). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 174. (Csehszlovákia 1909-12-1997-98), 647. (Lengyelország 1952-531998). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. CD-Rom Publication (Spanyolország 1900-1990). William C. Cockerham: Health and Social Change in Russia and Eastern Europe. New York: Routledge, 1999. 148. (Lengyelország 1931-32). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007. 215. (Európa 2000). A csecsemőhalandóság szintén jelentősen javult a 20. század során. 1900-ban még Németországban is 200% felett volt ez a mutató, de Svédországban és Norvégiában is alig csökkent 100% alá. A 1980-as évek végére ellenben már ennek töredékére esett vissza, minden nyugat-európai országban a gyermekek kevesebb, mint 9%e halt meg 1 éves kora előtt (3.6. táblázat). Különösen gyors volt a csökkenés 1950 és 1990 között, amikor évente mintegy 5%-kal mérséklődött a csecsemőhalandóság 15 nyugat-európai és dél-európai országban, így annak szintje egyedül ez alatt a négy évtized alatt negyedére süllyedt.43 A nagymérvű csökkenés ellenére a keletközép-európai és különösen a délkelet-európai csecsemőhalandóság európai viszonylatban mindvégig igen kedvezőtlennek számított. 1. A halálozás kelet-közép-európai és délkelet-európai alakulása a 20. század első és középső harmadában még nagyjából megfelelt a nyugat-európai tendenciáknak, hiszen e periódus során jelentősen javult a mortalitás. Ezt követően azonban e régiók legtöbb országában stagnáltak vagy romlottak a halálozási mutatók, s így jelentősen eltért a fejlődésük dinamikája a nyugat-európaitól. A század első felében – ezen belül is különösen a két világháború között – még mindkét nem esetében jelentősen nőtt a születéskor várható átlagos élettartam Kelet-Közép-Európában. A legfejlettebbnek számító Csehszlovákiában 1937-ben a férfiaknál 54,9 év, a nők esetében 58,7 év volt, ami alig több mint másfél évtized alatt 8,5, illetve 9,4 éves növekedésnek felelt meg.44 Még gyorsabb volt a javulás Magyarországon. Itt 1941-ben 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

a férfiak esetében 54,9 évre, a nők esetében pedig 58,2 évre emelkedett, vagyis a férfiaknál 18, a nők esetében pedig már 20 évvel volt magasabb, mint a századfordulón. Ez mindenekelőtt a csecsemőhalandóság jelentős csökkenésének az eredménye volt. Közvetlenül a második világháború után annak utóhatásai (a rossz egészségügyi viszonyok, a gyenge táplálkozás) miatt nőtt a halálozási arány, de hamarosan ismét javulni kezdett a halandóság. A következő mintegy másfél évtizedet több országban a halandóság leggyorsabb átalakulási időszakának tekinthetjük.45 A férfiak születéskor várható átlagos élettartama Csehszlovákiában az 1940-es évek végének 62 évéről az 1960-as évek elején már 68 évre nőtt. Ezalatt a nőknél is nagyarányú javulás figyelhető meg, ami 67 évről 73 évre emelte ezt a mutatót. Magyarország közben felzárkózott nemcsak Csehszlovákiához, hanem több nyugat-európai országhoz is.

3.5. táblázat - 3.5. táblázat ► A csecsemőhalandóság alakulása európai országokban, 1900-2000 (ezrelék) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

2000

Egyesü 154 lt Királys ág

105

80

60

61,0

30,0

22,5

18,5

12,1

7,9

5,6

Francia 160 ország

111

123

84

90,5

52,0

27,5

18,2

10,0

7,3

4,4

Hollan 155 dia

108

83

51

39,1

25,0

17,9

12,7

8,6

7,1

5,1

Belgiu 172 m

135

110

100

93,2

53,0

31,2

21,1

12,1

7,9

4,8

Írorszá 109 g

95

83

68

66,4

46,0

29,3

19,5

11,1

8,2

6,2

229

162

131

85

64,1

55,0

35,0

23,6

12,6

7,0

4,4

Ausztri 231 a

189

156

104

74,2

66,0

37,5

25,9

14,3

7,8

4,8

Svájc

105

84

51

46,2

31,0

21,1

15,1

9,1

6,8

4,9

Svédor 99 szág

75

63

55

39,2

21,0

16,6

11,1

6,9

6,0

3,4

Dánia

128

101

91

82

50,0

31,0

21,5

14,2

8,4

7,5

5,3

Finnors 153 zág

118

96

75

88,3

44,0

21,0

13,2

7,60

5,6

3,8

Norvég 91 ia

67

58

46

39,1

28,0

18,9

12,7

8,10

6,9

3,8

Olaszor 174 szág

140

127

106

102,7

64,0

43,9

29,6

14,6

8,2

4,5


150


3. Népesség

Spanyo 186 lország

149

164


139

117

108,7

64,2

44,0

28,3

12,3

7,6

3,9

143

140,0

108,0

56,0

33,2

21,3

16,0

8,1

135

98,8

77,7

23,5

22,1

18,4

11,3

4,1/ 8,6

Magyar 223 ország

195

193

153

130,1

85,7

47,6

35,9

23,2

14,8

9,2

Megjegyzések: Egyesült Királyság 1900-1930, 1950: Anglia és Wales. Csehszlovákia 2000: Csehország/Szlovákia. Eltérő időpontok: Ausztria 1922, Csehszlovákia 1919, Lengyelország 1938, Spanyolország 1901. Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 218. (Magyarország 1920-1990). Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. New York: Macmillan, 1981. 140-142. (Nyugat- Európa 1900-1930, 1950, Dánia 1940). United Nations (ed.): Demographic Yearbook, 1948. New York: United Nations, 1949. 406. (Nyugat-Európa 1940). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. Daten, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. 182-183. (Nyugat-Európa 1960). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe, 1996. H. n., 1996. 54. (Nyugat-Európa 19701990). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 26. (Csehszlovákia 1950-1990, Lengyelország 1950-90, Spanyolország 1950-90). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. CD-Rom Publication (Csehszlovákia 1919-40, Lengyelország 1930-38, Spanyolország 1901-1940). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007. 217. (Európa 2000). Az 1960-as évek közepe azonban fordulatot eredményezett a halálozás alakulásában: a kommunista országokban az évtizedek óta – néhol a 19. század vége óta – tartó javulás leállt, pontosabban fogalmazva stagnált a 40 éven felüli nők, s romlott a 35 éven felüli férfiak esetében. 46 Ez a változás nem egyformán érintett minden országot: míg Csehszlovákiában vagy Bulgáriában kevésbé jelentkezett a romlás, addig Magyarországon igen súlyosan, amit egyenesen „epidemiológiai válság"-nak neveznek.47 A nők helyzete viszonylag kedvezően alakult, hiszen az ő halandóságjavulásuk Magyarországon is csak erősen lelassult, így a várható átlagos élettartamuk 1980-ban 72,7, 1990-ben 73,7 év volt. A férfiak ezen mutatója azonban előbb stagnált, majd fokozatosan csökkenni kezdett, s 1980- ban 65,5, 1990-ben pedig már csupán 65,1 év volt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nemek közötti halandósági különbség Magyarországon jóval nagyobb lett – 1990-ben a várható élettartam vonatkozásában több mint 8 év –, mint Nyugat-Európa országaiban. A mortalitás romlása nem egyformán érintette a különböző korosztályokat: minden kommunista országban a középkorú férfiakat sújtotta leginkább.48 A kommunista és a nyugat-európai országok fejlődése közötti különbségeket mutatja, hogy például Angliában és Franciaországban 1970 és 1990 között minden korosztályban javult a halandóság – eltekintve a húsz év körüli férfiakétól, ahol stagnált. A javulás nem volt egyenletes mértékű, Angliában a csecsemők, gyermekek és a 40-60 év közötti középkorúak esetében volt a legnagyobb, Franciaországban a csecsemők, gyermekek és a 40-70 életév közöttiek élvezték előnyeit a leginkább. Két ebből a szempontból jellemző kommunista országban, Bulgáriában és különösen Magyarországon ezzel szemben ugyanezen időszakban a 20 év alattiak kivételével minden férfikorosztály halandósága romlott, esetenként egészen drámai módon. Magyarországon egy 40 éves férfi halálozási kockázata 1990-ben cca. 60%-kal volt nagyobb a 20 évvel korábbinál.49 Másként megfogalmazva: 1965-ben a 40 éves férfiak – itt már nem jelentkezik a születéskor várható átlagos élettartamot még javító 30 év alatti, s különösen csecsemő- és kisgyermekkori tovább folytatódó halandóságcsökkenés – még 32,7 további életévet várhattak, két évtizeddel később már csak 29,5 évet. A nők esetében ellenben nem változott a 36 év még várható élettartam (3.3. ábra). 1. Megállapítható, hogy Nyugat-Európában egyértelműen és szinte folyamatosan mérséklődtek a különbségek az egyes országok között a mortalitás terén.50 Bár ez a csökkenés a század első felében is előrehaladt, ennek ellenére a második világháború után a nyugat-európai országok közötti halandósági különbségek még viszonylag jelentősek voltak. 1950-ben a legjobb mutatókkal rendelkező Hollandia, Norvégia, Svédország, Dánia és a legkedvezőtlenebb helyzetben lévő Finnország között 12 év volt az eltérés. A következő évtizedek nyilvánvaló konvergenciáját jelzi, hogy 1950 és 1990 között Hollandiában 3 évvel, míg Finnországban 12,3 34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

évvel nőtt a férfiak születéskor várható átlagos élettartama. A gyors finn felzárkózás eredményeként 1990ben az élen álló Svédország már csak 3,3 évvel előzte meg a leggyengébb mutatójú Finnországot.51 Az összes fontos demográfiai jelenség közül kétségkívül a halálozásban volt a legnagyobb a konvergencia a nyugateurópai országok között.52 A kelet-közép-európai halandósági viszonyok a 20. század során időnként konvergáltak Nyugat-Európához, de a század eleje és vége között összességében a divergencia volt jellemző.53 Az 1960-as évek közepétől, miközben Nyugat-Európában tovább javultak a halandósági viszonyok, Kelet-Közép-Európában a felnőtt férfi lakosság halandósága – mint láttuk – romlani kezdett. Ezzel erőteljes divergencia vette kezdetét a halandóság keletközép-európai és nyugat-európai alakulásában, ami az 1980-as években a gyors Nyugat-Európán belüli egységesülés következtében – különösen a csecsemőhalandóság terén – még erősödött is.54

3.4. ábra ► A mortalitás trendjei korok szerint európai országokban, 1970-1990 (férfiak) A 20. század során feltűnő változások következtek be a férfiak és a nők halandósági különbségeiben is. A nők hosszabb élettartama modern jelenség, mely Európa egyes vidékein (Svájc, Svédország) már a 18. század végén megfigyelhető volt. Az eltérés a 20. század elején általában 2-3 évet tett ki, azonban ezt követően fokozatosan emelkedett, s 1990-ben már a legkisebb különbség is 5,5 év volt (Írország), a legnagyobb pedig elérte a 9 évet (Lengyelország).55 A nők előnye egyébként minden életkorban megfigyelhető, vagyis már a fiú csecsemők halandósága is magasabb, mint a lányoké. Mindazonáltal az 1980-as évektől a férfiak és a nők halandósága közötti eltérés növekedése lelassult, sőt néhány országban mérsékelt kiegyenlítődés indult meg. ◄ A HALÁLOZÁS ALAKULÁSÁNAK OKAI ► A halandóság új- és jelenkori visszaesésének okai máig a népességtörténet vitatott kérdései közé tartoznak. A 20. század vonatkozásában mindenekelőtt az orvostudomány jelentőségével kapcsolatban térnek el az álláspontok. Az irodalomban kirajzolódó többségi vélemény szerint az orvoslás még a legfejlettebb európai országokban is csak a 20. század második felében vált döntő jelentőségűvé e tekintetben.56 Eddig az időszakig elsősorban az életkörülmények, s különösen a táplálkozás javulása eredményezte a mortalitás csökkenését. Kivételt jelentettek egyes fertőző betegségek – mint pl. a himlő, illetve a szamárköhögés –, melyek esetében a megelőző oltásokat már a 19. században is alkalmazták. A legtöbb fertőző betegség esetében azonban a mortalitás már azelőtt csökkent, mielőtt az orvostudomány a gyógyításra vagy akár az oltásokkal való megelőzésre képes lett volna. Ez egyrészt arra vezethető vissza, hogy a jobb táplálkozás eredményeként a lakosság ellenállóképesebbé vált a járványokkal szemben. Ebbe a csoportba tartozik a tuberkulózis is, mely a 19. század második felében még a felnőttek leggyakoribb haláloka volt, de Nyugat-Európában már a 20. század első felében jelentősen visszaszorult, noha gyógyítására csak a második világháború után volt lehetőség.


3. Népesség

Egy másik terület, ahol az orvostudomány fejlődése már korán hozzájárult a halandóság csökkenéséhez, a betegségek hatásmechanizmusainak, terjedésének megismerése volt. A különféle önkéntes szervezetek és kormányzati szervek propagandája pedig a lakosság egyre szélesebb rétegeihez jutatta el az ismereteket. A műveltségi szint emelkedése a közoktatás általánossá válásával eleve elősegítette ezeknek a térhódítását, de az oktatás közvetlenül is feladatának tekintette az egészségre, illetve higiéniára vonatkozó tudás terjesztését. Változás következett be a csecsemőkhöz, gyermekekhez való viszonyban is: a szülők és a szélesebb társadalom egyre nagyobb figyelmet fordított jólétükre és egészségükre. Előnyösen változtak a munkavégzés körülményei, illetve feltételei. Szintén számottevő egészségügyi hatása volt a lakásviszonyok javulásának. Ez egyrészt a zsúfoltság megszűnését, másrészt az egészségesebb, higiénikusabb környezetet biztosította. 57 A települések és a központi kormányzatok közegészségügyi intézkedései – mint a csatornázás, vagy az egészséges ivóvíz biztosítása, a vendéglátóhelyek és az élelmiszer-árusítás ellenőrzése – szintén számottevő hatással jártak már a 20. század első felében is.58 A század második felében az állam szociálpolitikai elkötelezettségének erősödésével az egészségügyi ellátás gyakorlatilag az egész társadalom számára hozzáférhetővé vált, ami lehetővé tette, hogy a gyógyítás technológiai fejődése következtében létrejött vívmányok széles körben hasznosuljanak. Összességében azt mondhatjuk, hogy ezek a tényezők együttesen eredményezték az ún. „epidemiológiai átmenetet".59 Ez a fogalom azt jelenti, hogy a 20. század során megváltozott azoknak a betegségeknek a jellege, illetve köre, melyek a halálozásokhoz vezetnek. Míg a 19. század végén a fertőző betegségek, az emésztőszervi és a légzőszervi megbetegedések (tüdőgyulladás stb.) voltak a vezető halálokok, addig a 20. század végére a degeneratív és az emberi tevékenység okozta betegségek, mint a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek vették át a vezető szerepet a halálozásokban. Utóbbiak aránya száz év alatt mintegy Vs-ről %-re emelkedett a fejlett európai országokban.60 A halandóság nagymérvű javulása nem egyszerűen abból adódott, hogy a felnőttek tovább éltek. A század első évtizedeiben a várható átlagos élettartam mindenekelőtt a csecsemő- és gyermekhalandóság visszaesésének következménye volt. A legnagyobb csökkenést a korai gyermekévek idején érték el (különösen a járványok visszaszorításával, mely az említett védőoltások, a higiénia javulása, a jobb csecsemőtáplálás stb. következménye volt). A későbbi életkorokban a tuberkulózis megelőzése és gyógyítása eredményezett jelentős előrelépést. Az idősebb – 60 éven felüli – lakosság halandósága sokáig közel sem javult ilyen mértékben, de az 1970-es évektől e korosztályok életkilátásai is jelentősen megnőttek. A halandóságban a 20. század utolsó harmadában a kommunista és a nyugat-európai társadalmak között megfigyelhető divergencia – bár nyilván több tényező is szerepet kapott kialakulásában – az életkörülmények és az életmód eltéréseivel jól magyarázható. Egyrészt az egészségügyi rendszer – különösen a prevenció terén meglévő – hiányosságai nyilvánvalóan közrejátszottak a lengyelországi, bulgáriai vagy magyarországi helyzet romlásában. Magyarországon 1990 körül a halálozások 18%-a megfelelő egészségügyi ellátás esetén nem következett volna be, vagyis az ún. „elkerülhető halálozások" közé tartozott, míg az akkori Európai Közösségben ez az arány 11% volt.61 Emellett a lakosság egészséget károsító életmódja (különösen a nagymértékű dohányzás, a túlzott alkoholfogyasztás, az állati zsírok nagyarányú fogyasztása), s a munkavégzés jellegzetességei (rossz munkakörülmények, a túlmunkavégzés, a másodállások elterjedtsége, a szervezetlenség okozta stressz stb.) is a kedvezőtlen trend fontos tényezőjét jelenthetik. 62 A kelet-közép-európai halandóságromlás, illetve relatív halandóságromlás „rendszerspecifikusnak" is tekinthető, azaz a kommunista politikai és társadalmi rendszerhez kapcsolható.63 Fontos bizonyítékot szolgáltat erre vonatkozóan a demográfiai átmenet összehasonlító elemzése is, mely azt mutatja, hogy pl. Ausztriában és Finnországban a demográfiai átmenet korábbi szakaszaiban a fő tendenciák azonosak voltak a kelet-közép-európaiakkal,64 s csak a kommunizmus idején tértek el azoktól. Az 1990-es évek elejétől-közepétől ismét javulni kezdett a halandóság a régióban, s ezzel létrejött az újabb közeledés lehetősége. A tágabb értelemben vett társadalmi okok, mint az emberek mindennapi életében a diktatórikus politikai rendszertől nem elválaszthatóan jelentkező konfliktusok, a folyamatos és nagymérvű kiszolgáltatottság és stressz, illetve az ilyen helyzetek megoldásának kulturálisan is kódolt csekély képessége szintén az egészségromláshoz vezethettek.65 A halandóság javulása minden társadalomban jelentős rétegspecifikus eltérésekkel zajlott, melyek főként az életmód, az egészségkárosító tényezők jelenléte, valamint az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés és igénybevételének különbségeiből adódtak. Ez azt jelenti, hogy a jobb társadalmi helyzetű rétegek halandósága már a századelőn is alacsonyabb volt, s előnyüket meg is tudták őrizni a század során. A foglalkozás és képzettség alapvetően kihat a halandóságra. A kétkezi munkát végzők gyakrabban esnek baleset áldozatául, nagyobb az esély, hogy fiatalabb éveikben rákban, szív- és érrendszeri betegségekben, vagy éppen májkárosodásban haláloznak el. Ez összefügg egyrészt azzal, hogy munkájuk közben gyakrabban ki vannak téve káros hatásoknak és hajlamosabbak elhanyagolni betegségeiket, de különösen azzal, hogy körükben elterjedtebb a dohányzás és az alkoholizmus. A vonatkozó tanulmányok szerint szerte Európában a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők még abban az esetben is tovább éltek, ha azonos foglalkozással rendelkeztek (pl. egyaránt háztartásbeliek voltak). Az 1980-as évek elején végzett 32 országot átfogó összehasonlító vizsgálat azt 36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

is kimutatta, hogy a skandináv országokban, Hollandiában és az NDK-ban ugyan léteztek, de kisebbek voltak a halandósági különbségek az egyes társadalmi csoportok között. Az NSZK, Franciaország, Olaszország közepes eltéréseket mutatott, míg nagy távolság volt a különböző társadalmi csoportok életesélyei között Spanyolországban, Romániában, Magyarországon és az Egyesült Államokban. 66 Ez azt is jelzi, hogy az egyenlőbb jövedelemelosztású társadalmakban a halálozás különbségei is mérsékeltebbek voltak. Kivételt jelentett ez alól több kommunista ország, ahol az alacsony vagy közepes jövedelemkülönbségek ellenére a halandósági rizikó nagy eltérései alakultak ki a különböző társadalmi csoportok között. Ez egyben felhívja a figyelmet arra, hogy ezekben az országokban a társadalmi egyenlőtlenségek egyéb, nem jövedelmi dimenziói (lakóhely stb.) is nagy szerepet játszottak. A halandóságot szintén jelentősen befolyásolta a családi állapot, s különösen a nem. A házasságban és más tartós partnerkapcsolatban élők várható átlagos élettartama magasabb, mint az egyedül élőké. Ez egyrészt összefügg egyfajta szelekciós mechanizmussal, vagyis a beteg emberek eleve nehezebben alakítanak ki partnerkapcsolatot. Leginkább azonban az az oka, hogy a partnerkapcsolat egyfajta védő funkciót is betölt: ez jelentkezik érzelmi téren, kiegyensúlyozottabb pszichés állapotot teremtve, de betegség esetén az ápolás is magasabb színvonalon történik családban, javítva a túlélési esélyeket. A férfiak és a nők közötti, minden 20. századi európai társadalomban megfigyelhető halandóságkülönbségek biológiai és társadalmi okokra egyaránt viszszavezethetők. Újabb kutatások szerint a nők genetikai sajátosságai – főként az erősebb immunrendszer és a szív- és érrendszeri betegségek elleni védekezés szempontjából előnyösebb hormonrendszer – is közrejátszanak a betegségek elleni hatékonyabb védelemben. Ennél is fontosabbak azonban az életmódbeli különbségek. A hagyományos férfiszerep szerint a férfiaknak el kell fojtaniuk érzelmeiket, s társadalmi és emberi konfliktusaikat mindenképpen a saját javukra kell megoldaniuk; ezzel szemben a női szerepek megengedik az érzelmek kifejezését, a konfliktusok elkerülését, ami csökkenti a mindennapi egészségkárosító stressz mértékét. Ráadásul a nők szorosabb családi és más társadalmi kapcsolatokkal rendelkeznek, ami hozzájárul érzelmi egyensúlyuk fenntartásához, s betegségük esetén is előnyükre válik; ezenkívül a gyermekek és más családtagok gondozása során tudatosabb viszonyt alakítanak ki az egyészségi problémákkal szemben. A férfiak egészségi kockázatokhoz való viszonya is eltér a nőkétől. Kevésbé gyakran fordulnak orvoshoz, ami a prevenció szempontjából kifejezetten hátrányos. Emellett a férfiak munkavégzése gyakran nagyobb fizikai erőkifejtést igényel, s balesetveszélyesebb is; ezenkívül gyakrabban követnek el öngyilkosságot, s válnak káros szenvedélyek rabjává. Magyarázatot érdemel az a bemutatott jelenség is, hogy a várható élettartam tekintetében a nők növelték előnyüket a férfiakkal szemben a század során. E jelenség fő oka az, hogy a nők potenciális biológiai és egyéb előnyei a század elején csak mérsékeltebben bontakozhattak ki, mert a perinatális (szülés körüli) halandóság ekkor még magas volt, ami értelemszerűen nem érintette a férfiakat. Ahogyan azonban a század során drasztikusan csökkent a szülő nők halandósági kockázata, úgy gyakorlatilag megszűnt a nők ezen halandósági hátránya. Ráadásul a férfiak életmódja előnytelenebbül változott, mint a nőké. Különösen fontos ebből a szempontból az, hogy a század utolsó évtizedeiben a dohányzás terjedése nagyban visszafogta a férfiak halandóságának javulását. Az az említett tény, hogy az 1980-as évektől több európai társadalomban megállt a nemspecifikus halandósági különbségek növekedése, vagy egyenesen mérséklődött az eltérés, összefüggött a nők és a férfiak életmódjában bekövetkezett kiegyenlítődéssel: az ipari társadalmakban a nők is egyre inkább ki vannak téve olyan egészségi kockázatoknak, melyek korábban a férfiakat érintették.

5. Vándorlási folyamatok Európában: kibocsátóból célpont A migráció a népességszám alakulásának harmadik fontos tényezője. 67 A vándorlások mindamellett nem csak a népesség nagyságát, hanem szerkezetét is megváltoztathatják. Mivel a vándorlók többnyire az átlagnál fiatalabbak, gyakran képzettebbek és vállalkozókészebbek, ez a fajta népességmozgás kihat mind a kibocsátó, mind pedig a befogadó országok, illetve régiók népességének demográfiai – sőt kulturális, etnikai, vallási és más – jellemzőire. A migráció különböző formákat ölthet: egy személy vagy egy család városba költözése ugyanúgy ide tartozhat, mint milliós tömegek háborúk alatti menekülése vagy kitelepítése. A definíció magában foglalja mindezeket a lehetőségeket: migráció alatt egy személy lakóhelyének megváltoztatását értjük, még pontosabban a lakóhely olyan tartós megváltoztatását, mely elég nagy távolságra történik ahhoz, hogy a vándorlásban részt vevő személy már nem képes a korábbi munkahelyére járni.68


3. Népesség

A vándorlás okai sokrétűek lehetnek. A történelemben rendszerint a természeti-ökológiai és a társadalmigazdasági tényezők eredményeztek vándorlást, de a 20. században a politikai okok különösen fontossá váltak. A vándorlások típusainak megkülönböztetése többféle kritérium alkalmazásával történhet. 1. Kiemelkedő jelentőségűek a földrajzi szempontok, vagyis a vándorlás iránya, illetve távolsága. Ennek alapján elkülöníthetünk csupán közeli települések közötti, belső és nemzetközi vándorlást. A nemzetközi vándorlás lehet kontinenseken belüli vagy azok közötti („tengerentúli"). 2. Ugyancsak fontosak a vándorlás időbeli dimenziói. Ezek szerint megkülönböztethetünk időleges vándorlást (pl. munkavállalás vagy tanulás más régióban vagy országban) és végleges vándorlást (pl. kivándorlás egy másik országba). A migráció időleges vagy végleges volta gyakran az abban részt vevő személyek számára nem világos, a történészek azonban rendszerint már ismerik a végeredményt. 3. Társadalmi szempontokat szintén érvényesíthetünk az elemzés során. A kivándorlók társadalmi összetétele eltérhet nemek, származás, foglalkozás nemzetiségek vagy képzettség szerint. Ugyancsak megkülönböztethetünk egyéni vagy tömeges kivándorlást, bár a kettő közötti határok gyakran nem élesek. 4. A vándorlások okai szintén fontos szempontot jelentenek. Általában megkülönböztethetünk önkéntes és kényszer hatására bekövetkező vándorlást, bár elkülönítésük ez esetben sem mindig egyértelmű. A következőkben a fenti szempontok figyelembevételével az Európát érintő legfontosabb migrációs mozgásokat tekintjük át a 20. század során. Eközben elsősorban a nemzetközi vándorlásokkal foglalkozunk, míg a belső népességmozgásokat egy későbbi fejezetben tárgyaljuk. ◄ TENGERENTÚLI KIVÁNDORLÁS ► Az európaiak tengerentúli kivándorlása a 19. század közepén gyorsult fel, aminek két fő oka volt. Egyrészt a 19. század elejéig a bizonytalan és drága közlekedési lehetőségek akadályozták a kivándorlást, a gőzhajó elterjedése azonban döntő változást eredményezett a kontinensek közötti forgalomban. Másrészt Európa jelentős része ekkor a demográfiai átmenet azon szakaszába ért, amikor a népesség jelentősen megnőtt, s ennek ellátása időnként és helyenként komoly nehézségekbe ütközött, mint azt az 1846-1848- as írországi éhínség is mutatta, melynek következtében a 8,25 millió lakosból mintegy 2 millió elpusztult, illetve ugyanennyi volt a kivándorlók száma is. A gazdasági okok mellett szerepet játszottak egyéb tényezők is, mint a gyarmatok benépesítésének szándékával folytatott tervszerű toborzás, a szabadabb vallási és politikai lehetőségek keresése vagy akár a kalandvágy. A migrációs mozgalom csúcspontját 1881-1910 között érte el, amikor a kontinens a természetes szaporulat mintegy 20%-át veszítette el ilyen formában. A 20. század elején ez évente mintegy 1,3 millió főt tett ki. A kivándorlók a 19. század közepén még leginkább a brit szigetekről származtak, de ezt követően előbb Németország, majd a századfordulóra Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa váltak a fő kibocsátóvá. Összességében 1846-1890 között 17 millió, 1891-1920 között további 27 millió ember hagyta el Európát. Az emigráció fő célpontja az Egyesült Államok volt, ahová 1846-1890 között az európai tengerentúli kivándorlók 70%-a, 1891-1910 között 58%-a került. Szintén fontos célpontnak számítottak a 19. század végén és a 20. század elején Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika. Sok európai települt tisztviselőként, katonaként vagy éppen mérnökként is a gyarmatokra. Az 1846 és 1939 között Európából kivándorolt mintegy 59 millió emberből 38 millió célpontja volt az Egyesült Államok, 7 millióé Kanada, szintén 7 millióan Argentínába, 4,6 millióan Brazíliába mentek, s 2,5-2,5 millió embert vonzott Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland.69 Az első világháború érthető módon lefékezte a tengerentúli migrációt, hiszen egyrészt a hadviselő felek akadályokat gördítettek mind a katonakorú férfiak kivándorlása, mind pedig az ellenséges országok polgárainak mozgása elé. Ezenkívül a háborúk megnehezítették a tengeren való közlekedést, és ezzel a kivándorlást is. Az európai kivándorlás korábbi szintjét azonban a háború végeztével sem érte el többé. Ennek legfontosabb oka az volt, hogy 1921-1924 között az Egyesült Államok bevándorlási korlátozásokat vezetett be. Az összes engedélyezett bevándorlón belül az egyes nemzetek részére kvótát állapítottak meg, melynek nagysága megfelelt annak az aránynak, amelyet az adott nemzetből származók az Egyesült Államok lakosságán belül képviseltek. Ez elsősorban az ázsiai bevándorlás visszafogását célozta, de mellékhatásként gátolta az európait is. A kevésbé fejlett régiók – mint a Balkán – ugyanis ekkor már bekapcsolódtak volna a tengerentúli kivándorlásba, de erre alig volt lehetőségük, mivel a megelőző évtizedekben még nem vettek részt jelentős mértékben a kivándorlási mozgalomban, s így kvótájuk alacsony lett. Szintén a bevándorlást fékezte a nagy gazdasági világválság, mely a súlyos munkanélküliség sújtotta Egyesült Államok vonzerejét csökkentette. Így


3. Népesség

az 1920-as években átlagosan évi 0,7 millió ember indult útnak a tengerentúlra Európából, ami az 1930-as évtizedre évi 0,13 millióra esett. A második világháború után ismét többen keltek útra Európából, 1946-1960 között átlag évi félmillióan. A tengerentúli emigráció jelentősége azonban fokozatosan csökkent, amihez hozzájárult az is, hogy a kommunista országok szigorúan korlátozták polgáraik mozgását. Sőt, 1960 óta Európa migrációs mérlege pozitívvá vált, azaz többen érkeztek a kontinensre, mint amennyien elhagyták azt. Először a gyarmatok függetlenedése váltott ki egy jelentős visszatelepülési hullámot. Különösen nagy számban tértek vissza franciák Algériából, britek az afrikai és ázsiai gyarmatokról, hollandok Indonéziából, s a legkésőbb, az 1970-es években portugálok Afrikából. Ezenkívül a volt gyarmatokkal megmaradt sajátos és kiterjedt gazdasági és politikai kapcsolatok, valamint humanitárius megfontolások is hozzájárultak ahhoz, hogy Nyugat-Európa országaiba az 1960-as évektől jelentős számú tengerentúli bevándorló érkezett. ◄ EURÓPÁN BELÜLI VÁNDORLÁSOK: POLITIKAI OKOK MIATT BEKÖVETKEZETT NÉPMOZGÁSOK ► A korábbi évszázadokhoz képest a háborúk és a politikai okok miatt bekövetkezett népességmozgások aránya nagyban megnőtt a 20. század során. Az első világháború nemcsak menekültek tömegeit indította útnak, hanem a háborút követő békeszerződések közül több is előírta a nemzeti kisebbségek kitelepítését. Így a háború után mintegy 1 millió német volt kénytelen elhagyni lengyelországi vagy elzászi otthonát, s 0,9 millió lengyel vándorolt Oroszországból Lengyelországba. A szovjet rendszer és a polgárháború elől több mint 1 millióan menekültek el, melyek közül sokan Nyugat-Európában telepedtek le. A legnagyobb népességmozgás ekkor Törökországban zajlott, ahol az örmények ellen elkövetett tömeggyilkosságok váltottak ki menekülthullámot. A háborút követő lausanne-i békeszerződés nyomán 1,35 millió görögöt űztek el az országból, a másik oldalon pedig 0,42 millió töröknek kellett elhagynia Görögországot. Hasonló lakosságcsere következett be görög-bolgár vonatkozásban is. A háború végétől nagy számban (0,5 millió) menekültek magyarok is az elcsatolt területekről az anyaországba. E sorba tartozik, hogy az 1930-as években a polgárháború következtében mintegy 0,3 millióan menekültek el Spanyolországból. Mindez azonban jóval elmaradt a második világháború kiváltotta népességmozgás mögött. A háború alatt nemcsak hatalmas hadseregek mozogtak Európában, hanem menekültek tömege is. Emellett többmillió zsidót hurcoltak el, akiknek nagyobb részét meggyilkolták – az összes háború alatti zsidó áldozat mintegy 5,6-5,9 millió főt tett ki.70 A többnyire kényszer hatására bekövetkezett népességmozgás Németország területén volt a legnagyobb mértékű. A németek tervszerűen törekedtek arra, hogy a megszállt területek hozzájáruljanak a Németországban jelentkező munkaerőigény kielégítéséhez. Hollandiából, Belgiumból vagy Franciaországból többnyire az otthoninál magasabb munkabérekkel csábították a munkaerőt Németországba, míg KeletEurópában gyakran deportáltak vagy kényszerrel toboroztak. A német háborús erőfeszítések csúcspontján, 1944 augusztusában 7,8 millió külföldi munkás, kényszermunkás és hadifogoly dolgozott Németországban, ami az összes munkaerő közel egyharmadát tette ki.71 A háború utolsó szakaszában már a Kelet-Poroszországból, Sziléziából, Pomerániából és más keleti német területekről a szovjet hadsereg elől menekülő lakosság is többmilliós tömeget jelentett. A háború végén Európában összesen mintegy 40 millió menekültet számoltak. Ezek jó része később hazatért, de ezzel még nem ért véget az exodus. A háborút követő etnikai tisztogatások – melyeket akkor persze nem így neveztek – legnagyobb kárvallottjai a kelet-közép-európai németek voltak, akiknek a kitelepítéséhez a szövetségesek megállapodásai és egyes érintett országok kormányainak kezdeményezései vezettek. Lengyelországból, Csehszlovákiából, Magyarországról és a térség más országaiból öszszesen 7,5 millió németet telepítettek ki tervszerűen. Az említett német menekültekkel együtt kalkulációk szerint 1945-1950 között 12 millió németnek kellett elhagynia otthonát, további 2 millió pedig az üldözések során veszítette életét. 72 A legtöbben a nyugati zónákba kerültek: az 1950-es nyugatnémet népszámlálás szerint a lakosság 19%-a menekült, elüldözött vagy emigráns volt. Ez az arány 1960-ig – a keletnémet emigránsokkal együtt – 24%-ra emelkedett.73 Lakosságcserét írtak elő Csehszlovákia és Magyarország, Jugoszlávia és Magyarország, valamint a Szovjetunió és Románia között, melyek aszimmetrikusan valósultak meg, azaz nem azonos számú lakost érintettek a lakosságcserében részt vevő országok esetében. Ezenkívül a Szovjetunióhoz csatolt keleti lengyel területekről 3 millió lengyelt telepítettek át Lengyelországba.74 A kommunista rendszerekben a lakosság kontrolljának egyik fontos eleme volt a szabad mozgás megakadályozása, vagyis annak a lehetőségnek a kizárása, hogy az emberek a „lábukkal szavazzanak", azaz emigráljanak. Ennek ellenére 1950 és 1992/1993 között 14,2 millió ember menekült el vagy vándorolt ki a kommunista országokból. Jelentős részük német volt, ami két körülménynyel magyarázható. Egyrészt 1961-ig, a berlini fal felépítéséig, sok keletnémet kihasználhatta azt, hogy a potsdami szerződés alapján Berlin keleti és nyugati szektorai között szabad volt a közlekedés, Nyugat-Berlinbe átjutva pedig gyakorlatilag akadály nélkül lehetett továbbutazni az NSZK-ba. Így 1961-ig mintegy 3,58 millióan menekültek el az NDK-ból, fordított 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

irányba pedig 0,5 millióan keltek útra.75 Másrészt 1950 és 1992 között a Kelet-Európában megmaradt németek közül 2,8 millióan települtek át az NSZK-ba, a legnagyobb számban Lengyelországból, a Szovjetunióból, Romániából, de a térség más országaiból is. A németek kitelepülését a kommunista országok egyrészt azért engedélyezték, mert ez az etnikai homogenizációt szolgálta, másrészt cserébe külpolitikai-gazdasági engedményeket kaptak az NSZK-tól. Különösen hírhedt volt Románia gyakorlata, mely a Schmidt-Ceau§escumegállapodás nyomán az 1980-as években minden kitelepülni engedett német nemzetiségű polgárért cserébe jelentős összegű (8000 DM) kemény valutát kapott az NSZK-tól.76 A kommunista diktatúrák elleni megmozdulások több esetben vezettek a határőrizet időleges megszűnéséhez vagy lazulásához, amit a menekülők kihasználtak. Ily módon 1956 végén és 1957 elején mintegy 194 000-en emigráltak Magyarországról, de hasonló események következtek be 1968-1969-ben Csehszlovákiában is (160 000 menekült), majd 1980-1981-ben Lengyelországban (250 000 menekült).77 A kelet-európai rendszerváltozások időszakában újra megélénkült a nyugati irányú migráció. Ismét a németek keltek legtöbben útra, s a keleti német tartományokból az 1990-es években is folyamatos maradt az elvándorlás. Utóbbi esetben természetesen már nem politikai okok játszottak közre, hanem a nyugati német tartományok kínálta jobb munkalehetőségek és magasabb életminőség jelentették a vonzerőt. A politikai-etnikai indíttatású migráció azonban az 1990-es években sem volt ismeretlen: a Jugoszlávia felbomlását kísérő és követő háborúk nyomán mintegy 4 millió ember vált – egy részük átmenetileg – menekültté. Többségük ugyan a térségben maradt, de mintegy félmilliónyian közülük – részben szintén átmenetileg – Nyugat-Európa országaiba kerültek. ◄ EURÓPÁN BELÜLI MIGRÁCIÓ: GAZDASÁGI OKOKRA VISSZAVEZETHETŐ VÁNDORLÁSOK ► A munkaerő régiók és országok közötti vándorlásának hosszú múltja van Európában. Közismert, hogy már a középkorban az ismeretek gyarapítását is szolgálta nem csak a diákok egyetemjárása, hanem az iparosok külföldi munkavállalása is. Emellett az iparosok és mezőgazdasági idénymunkások ugyancsak már a középkor óta nagy számban vándoroltak Európában a jobb munkalehetőségek irányába. Ez ekkor még gyakran a kevésbé fejlett területeket jelentette, ahol a betelepülő iparosok különféle kedvezményeket kaptak, bár a 19. században már a növekvő gazdaságiés bérkülönbségek miatt ez egyre kevésbé volt jellemző. A vándorlás gyakran végleges letelepüléshez vezetett.78 A 19. század végén és a 20. század elején csak kevés korlátozás akadályozta a munkaerő Európán belüli mozgását. A századelőn különösen sok külföldi dolgozott Németországban (0,95 millió), akik többségükben lengyelek és olaszok voltak. Számottevő volt a Franciaországban tevékenykedő külföldi munkaerő száma is. A lakosság létszámához képest azonban Svájcban élt a legtöbb külföldi, az első világháború előtti években mintegy 600 000, akik döntően németek, olaszok, spanyolok voltak. A két világháború közötti években lassult a munkaerő Európán belüli mozgása. Egyrészt az első világháború előtti időszakhoz képest a határok átlépését adminisztratív előírások nehezítették – igaz, ezek még mindig csekélyek voltak a második világháború utáni és gyakran még a mai korlátozásokhoz képest is. Másrészt – csakúgy, mint a tengerentúli migráció esetében – a gazdasági válság okozta hatalmas munkanélküliség fékezte a külföldi munkavállalást. A két világháború között egyedül Franciaországba irányult jelentős bevándorlás Európában – sőt Franciaország egy időre a világ első számú migrációs célpontja lett: 1920 és 1930 között közel 2 millió külföldi munkás érkezett ide. 79 A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés azonban minden korábbinál nagyobb számú vendégmunkást vonzott Nyugat-Európába. Az 1950-es években főként olaszok vállaltak így munkát, majd az 1960-as évektől felgyorsult a vendégmunkások áramlása és spanyolok, portugálok, görögök, jugoszlávok és törökök csatlakoztak hozzájuk. A csúcspontot 1973-ban érte el a számuk, amikor a 9 közös piaci országban és az EFTA tagállamaiban 7,5 millió vendégmunkás dolgozott. A legnagyobb befogadó országok Németország (2,5 millió), Franciaország (2,3 millió) és Svájc (0,6 millió) voltak. Az olajválság nyomán fellépő gazdasági recesszió jelentősen csökkentette a vendégmunkások számát. Míg az említett csúcsponton Németországban a munkaerő 12%-át, Franciaországban pedig 10%-át tették ki a vendégmunkások, addig egy évtized múlva ez 78% körül mozgott. Közben jelentősen változott nem csak a vendégmunkások száma, hanem az összetételük is. A küldő országok között Olaszország, Spanyolország és Görögország visszaszorult, Portugália, Jugoszlávia, Marokkó, Algéria és főként Törökország pedig teret nyert. Megfigyelhető egy eltolódás az ideiglenestől a permanens vándorlás irányába is. Az 1960-as években döntően egyedülálló fiatal férfiak vállaltak így munkát Nyugat-Európában, akik csak néhány évig szándékoztak maradni, hogy az összegyűjtött tőkével szülőhazájukba visszatérve családot alapítsanak és vállalkozásba fogjanak. Ennek megfelelően csak kevéssé integrálódtak a befogadó társadalomba, de tartós integrációjuk igénye tulajdonképpen egyik fél részéről sem merült fel.


3. Népesség

Az 1980-as évektől már inkább családostul érkeztek a munkások, s huzamosabb tartózkodásra, esetleg letelepedésre rendezkedhettek be. Megindult a „láncmigráció", azaz a közvetlen családtagok mellett a rokonok és ismerősök is követték a bevándorlókat. Gyermekeik iskolába jártak, s részben eleve a fogadó országban születtek, ami ugyan elősegítette beilleszkedésüket, de az még így is elmaradt az integrációjukra vonatkozó szintén megnövekedett elvárásoktól, s ez gyakran konfliktusokhoz vezetett. 80 A bevándorlók integrációját nehezítette az is, hogy az 1990-es évekre egyre több országból érkeztek, s mind nagyobb számban jöttek Európán kívüli területekről. Hozzájárult ehhez az is, hogy a nyugat-európai országok nagy számban fogadtak be humanitárius okokból menekülteket a világ számos háborús övezetéből és diktatúrájából. Különösen nagyvonalú volt ezen a téren Németország, ahol 1983 és 1992 között 1,4 millió személy kapott menedékjogot (3.7. táblázat). Az 1990-es évek elején a Franciaországban élő bevándorlók 36%-a volt európai (főként portugál), 39%-uk pedig a Maghreb országokból származott. Németországban 1994-ben a külföldiek 28%-a volt török, s csak 22% származott az EU-országokból. Összességében az EU-ban élő bevándorlók 49%-a érkezett Európán kívülről. A külföldi lakosság részaránya minden nyugat-európai országban jelentősen nőtt az 1960-as évektől kezdődően, s 1995-ben Belgiumban 9,0%, Németországban 8,8%, Nagy-Britanniában 3,4%, Hollandiában 4,7%, Ausztriában 8,5%, Svédországban 5,2%, Svájcban pedig 18,9% volt (3.8. táblázat). A külföldi lakosság arányára vonatkozó adatok azonban két szempontból is félrevezetőek lehetnek. Egyrészt csak a legális bevándorlókat tartalmazzák, noha 1992-ben mintegy 2 millió főre becsülték a Nyugat-Európában élő illegális bevándorlók számát. Másrészt egyes országokban a bevándorlók viszonylag gyorsan állampolgársághoz jutnak, s így megszűnik „külföldi" státuszuk, míg másutt ez sokkal nehezebb folyamat. A külföldi lakosság magas arányát Svájcban az is magyarázza, hogy itt gyakran még a bevándorlók harmadik generációs leszármazottai sem jutnak állampolgársághoz.

3.6. táblázat - 3.6. táblázat ► A külföldi lakosság arányának alakulása az NSZK-ban, 1961-1994 1961

1971

1980

1989

1994

Külföldi 686,0 lakosság száma (ezer fő)

3439,0

4453,0

4846,0

6991,0

ebből nő (%)

38,2

41,2

45,0

42,3

Külföldi 1,2 lakosság az összes lakosság arányában (%)

5,6

7,2

7,7

8,6

Külföldi 2,6 munkaerő aránya a teljes munkaerőben (%)

10,3

9,9

7,8

9,4

72,4

56,2

51,4

54,6

21,6

37,5

41,3

37,6

31,1

Külföldiek származási földrésze (%) Európa

76,9

Ázsia 3,9 (Törökországgal együtt)


3. Népesség

Afrika

1,1

1,5

2,3

3,4

4,2

Amerika

2,9

2,6

2,5

2,7

2,6

Ausztrália

0,1

0,2

0,2

0,1

0,1

ismeretlen

15,1

1,7

1,2

1,1

1,0

Nagy-Britannia

1,3

1,1

1,8

1,8

1,6

Franciaország

2,9

1,6

1,5

1,6

1,4

Hollandia

9,5

3,2

2,4

2,1

1,6

Ausztria

8,4

4,7

3,9

3,5

2,6

Olaszország

28,7

17,2

13,9

10,7

8,2

Görögország

5,8

11,5

6,7

6,1

5,1

Spanyolország

6,4

7,9

4,0

2,6

1,9

Portugália

0,1

2,2

2,5

1,5

1,7

Törökország

1,0

19,0

32,6

33,3

28,1

Jugoszlávia

2,4

17,3

14,2

12,6

18,7

Lengyelország

1,4

1,4

4,5

3,8

Románia

2,2

2,5

1,5

1,8

Kiválasztott országok aránya (%)

Megjegyzés: 1994: az egységes Németország adatai. Forrás: Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. München: Juventa, 1997. 122. Nyugat-Európával szemben Kelet-Közép-Európában a vendégmunkás-mozgalom csak csekély méreteket öltött, Jugoszlávia kivételével, ami speciális kapcsolatokat tartott fenn a Nyugattal. A többi országban fel sem merült, hogy engedélyezzék állampolgáraik nyugati munkavállalását, hiszen az akadályozta volna a polgárok ellenőrzését, de az állam információs- és devizamonopóliumának érvényesülését is. Ezenkívül a kommunista gazdálkodásban minden erőforrásból, így a munkaerőből is hiány alakult ki, ami eleve kizárta a gazdaságpolitikai vezetés számára, hogy számottevő mértékben engedélyezze a külföldi munkavállalást. A vendégmunkások fogadásának pedig a politikai okok mellett mindenekelőtt az igen alacsony bérszínvonal, s a valuták konvertibilitásának hiánya szabott gátat. Egyedül a kivándorlás miatt különösen szélsőséges munkaerőhiánnyal küzdő NDK foglalkoztatott – szigorúan államközi szerződések alap ján, áruszállításokkal ellentételezve, központi szervezésben és következetesen rotációs módon – a többi kommunista országból érkező vendégmunkásokat. Ez azonban egyidejűleg csak néhány tízezer főt jelentett, akik Magyarországról, Lengyelországból, majd az 1980-as években Vietnamból és Mozambikból jöttek.81

3.7. táblázat - 3.7. táblázat ► A külföldi lakosság arányának alakulása néhány európai országban, 1960-2004 (az összlakosság százalékában) 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

1960

1970

1982

1990

1995

2000

2004

NagyBritannia

2,5

3,9

3,3

3,4

4,0

4,9

Franciaorsz 4,7 ág

5,3

6,8

6,4

Hollandia

1,0

2,0

3,9

4,6

4,7

4,2

4,3

Belgium

4,9

7,2

9,0

9,1

9,0

8,4

8,4

Németorszá 1,2 g/NSZK

4,9

7,6

8,2

8,8

8,9

8,9

Ausztria

1,4

2,8

4,0

6,6

8,5

8,8

9,5

Svájc

9,5

16,2

14,7

16,3

18,9

19,3

20,2

5,1

5,0

5,6

5,2

5,4

5,1

Dánia

4,2

4,8

4,9

Norvégia

3,8

4,0

4,6

Finnország

1,3

1,8

2,1

1,7

2,4

3,9

1,3

2,2

4,6

Svédország 2,6

Olaszország

0,3

0,5

1,4

Spanyolorsz ág

5,6

Lengyelorsz ág

0,1

Csehország

1,5

1,9

2,5

Magyarorsz ág

1,4

1,1

1,4

Források: Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. München: Juventa, 1997. 121. (Nyugat-Európa 19601990). OECD Factbook 2007: Economic, Environmental and Social Statistics. Paris: OECD, 2007. 253. (Európa 1995-2004). ◄ A MIGRÁCIÓ OKAI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI ► A vándorlások magyarázata során a tényezők több csoportját meg lehet különböztetni: 1. Az ún. „taszító" (push) tényezőket, melyek arra ösztönzik egy helyi közösség vagy társadalom tagjait, hogy útra keljenek. Így pl. a magas munkanélküliség, a politikai demokrácia hiánya, a társadalmi felemelkedés korlátai és az alacsony jövedelmek mind ezek közé tartoznak. 2. A szakirodalomban „vonzó" (pull) tényezőkként emlegetett körülmények a vándorlás célpontjának vonzerejét jelentik: a magas életszínvonal, a bevándorlók iránti tolerancia, az egyszerű letelepedési szabályok és a jó munkaerőhelyzet a legfontosabbak között szerepelnek.


3. Népesség

3. Újabb csoportot jelentenek a közvetítő tényezők, melyek képesek lehetnek a vándorlást nehezíteni, vagy könnyíteni: pl. a földrajzi távolság, közlekedési lehetőségek stb. 4. A potenciális kivándorlók szociális és kulturális jellemzői ugyan csak fontosak, mert a kivándorlás szelektív folyamat, azaz a különböző tényezők azonos hatása esetén egyesek vállalkoznak a migrációra, mások ellenben nem. E jellemzők közé tartoznak a vállalkozókészség, a képzettség, a rokoni és baráti kapcsolatok, az egészségi állapot stb.82 5. Szintén jelentős szerephez juthatnak a társadalmi tényezők – mind a kibocsátó, mind pedig a fogadó országokban. Ezek közé tartoznak az adminisztratív előírások és korlátozások, de az országok közötti kulturális, kereskedelmi kapcsolatok is. Vannak azonban, akik ezeket az említett vonzó és taszító tényezőkhöz sorolják. Míg mások amellett érvelnek, hogy a különféle tényezőket csak migrációs rendszerben lehet értelmezni, melyben a hangsúly az egyes tényezők közötti kapcsolatokon van. 83 A gazdasági tényezők (bérszínvonal, munkanélküliség szintje) jól magyarázzák a magas társadalmi és földrajzi mobilitás jellemezte országokon belüli, regionális vándormozgalmat. A második világháború után a nyugateurópai országokban megfigyelhető vándorlások ebbe a típusba sorolhatók: pl. a Dél- Olaszországból ÉszakOlaszországba vándorlókat elsősorban ilyen tényezők mozgatták. Tisztán a gazdasági körülmények ellenben nem magyarázzák a nemzetközi vándorlásokat, mivel ez esetben más – politikai, nyelvi, kulturális, földrajzi – tényezők az egyébként erősen jelen lévő gazdasági ösztönzőket is ellensúlyozhatják. A világháborúk idején ezért csökkent jelentősen a tengerentúli kivándorlás. Az 1960-as és 1970-es években hasonlóan politikai okok – tilalmak – miatt volt csekély a kommunista országokból Nyugat-Európába irányuló kivándorlás, noha a gazdasági indítékok kétségkívül erősen léteztek. A politikai okok dominanciája jellegzetes kényszermigrációt eredményez, mellyel háborúk – különösen a második világháború – alatt a 20. század során is gyakran találkozhatunk. A különböző tényezők érvényesülésének arányai meghatározhatják a migráció szerkezetét is. Ha a pull tényezők elsődlegesek, akkor a kivándorlók között a magasabb státuszú rétegek dominálnak. A brain-drain, vagyis a képzett szakemberek kivándorlása példa lehet erre. Ha a push faktorok az elsődlegesek, akkor a kivándorlók szociális összetétele rendszerint vegyesebb. Példa lehet erre a második világháború utáni etnikai tisztogatás több kelet-közép-európai és balkáni országban, amikor a képzettebb és a kevésbé képzett csoportok sorsa egyaránt a kitelepítés vagy a menekülés volt. A vándorlások demográfiai, gazdasági és társadalmi következményeiről mindenekelőtt megállapítható, hogy azok nagymértékben függnek a vándorlások körülményeitől. A népességmozgás nagysága, formája, időzítése, a vándorlók etnikai és társadalmi jellemzői, a befogadó társadalom bevándorlókkal szembeni attitűdjei, a korlátozások és hasonló tényezők mind meghatározzák azt, hogy a migráció milyen hatásokkal jár. Éppen ezért a következményekre vonatkozóan többnyire nehéz általános érvényű kijelentéseket tenni. A demográfiai hatások a leginkább egyértelműek: a kivándorlás népességveszteséget eredményez, míg a bevándorlás a népesség növekedésével járhat. Különösen jelentős volt ez a 20. század második felében Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában, ahol a faluról a városba áramlás esetenként egész falvak elnéptelenedését, régiók depopulációját eredményezte. A nemzetközi vándorlás célpontjának számító országokban ellenben a nagyvárosok népességét duzzasztotta a vándorlás: így pl. Nagy-Britanniában az 1980-as években a bevándorlók 73%-a a hét legnagyobb városban telepedett le.84 Mint korábban említettük, a vándorlásokban – a kényszervándorlásoktól eltekintve – leginkább a fiatalabb korosztályokhoz tartozók vesznek részt, így az hozzájárul a társadalmak korszerkezetének megváltozásához, azok megfiatalodását eredményezve. Ugyanakkor ez a hatás a tapasztalatok szerint csak részben ellensúlyozza a befogadó társadalmak népességének elöregedését: így volt ez még a második világháború utáni évtizedekben a bevándorlás által leginkább érintett NSZK esetében is (3.9. táblázat). Ami a lehetséges gazdasági következményeket illeti, a vándorlás elősegítheti a munkaerő-felesleg levezetését, s a vendégmunkások hazautalt jövedelmei számottevően javíthatják a kibocsátó országok fizetési mérlegét. Ez volt a helyzet az 1960-as évektől a legtöbb dél- és délkelet-európai ország esetében. 1973-ban a hazautalások a török export 47%-át, a portugál 37%-át, s a görög kivitel 24%-át tették ki, vagyis ezen országok legjelentősebb „exportiparágát" a Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkások jelentették.85 Kétségtelen azonban, hogy a kivándorlás hozzájárulhat a jól képzett munkaerő elvesztéséhez, s így a humán tőke károsodásához is. Egyes becslések szerint például a fekete-afrikai országok 1960 és 1987 között a magasan képzett munkaerő 30%-át veszítették el, s ezek többnyire Nyugat-Európába kerültek.86 Az NDK-ban a másik német államba történő kivándorlás vagy inkább menekülés egyes szakmákban – orvos, mérnök – olyan súlyos munkaerőhiányhoz vezetett az 1950-es évek végére, hogy az már a gazdaság, illetve a közszolgáltatások működését veszélyeztette. Ahogyan a század során egyre nagyobb jelentőséghez jutott a humán tőke a növekedési tényezők között, úgy 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

fokozódott az ilyen károk jelentősége a kibocsátó országok számára. Abban az esetben azonban, ha a kivándorlók túlnyomó része visszatért hazájába, mint történt ez az 1960-as és 1970-es években NyugatEurópában dolgozó olasz és spanyol vendégmunkások esetében, a humán tőke gyarapodhatott is, hiszen a hazatérők magukkal vitték a fejlettebb gazdasági környezetben szerzett ismereteiket, attitűdjeiket. Ha a befogadó országoknak voltak eszközeik, hogy a saját érdekeik szerint alakítsák a bevándorlás mértékét és összetételét, akkor annak negatív gazdasági következményei rendszerint csak lokálisan vagy egyes ágazatokban jelentkeztek (a munkaerő-kínálat nyomást gyakorol a bérek színvonalára; az infrastruktúra fejlődése nem tart lépést a növekvő igényekkel). Ez esetben nemzetgazdasági szinten inkább a pozitív, növekedést erősítő hatások domináltak (megfelelő, a konjunktúrához igazodó munkaerő-kínálat kialakulása; hiányszakmák feltöltése; nagyobb piac stb.). Ha azonban a migráció nem ilyen, a befogadó országok számára tervezhető-ellenőrizhető módon zajlott – mint például az első és a második világháború utáni népességmozgások esetében – akkor az rövid távon negatív hatással járt a gazdaságra és a társadalomra. A kivándorlás lehetséges negatív társadalmi konzekvenciái közül említést érdemel a hagyományos társadalmi rendszer konzerválása. A represszív politikai rendszerek gyakran kényszerítették emigrációra a működésükkel leginkább elégedetlen politikusokat vagy akár egyszerű polgárokat. Ha az ilyen kivándorlás tömeges méreteket ölt, az – legalábbis rövid távon – hozzájárulhat az elnyomó rendszerek stabilizációjához. A nagyarányú kivándorlás megbonthatja a családi és társadalmi kötelékeket is. A mérleg másik serpenyőjébe kerülhet a visszavándorlók javuló szakmai és más ismeretei jelentette előny, valamint a nemzetközi kapcsolatok fokozódása.

3.8. táblázat - 3.8. táblázat ► A munkaerő nemzetközi vándorlásának lehetséges következményei a) Lehetséges következmények a kibocsátó országok számára: Demográfiai következmények

- a népességnyomás csökkenése (+) - a népességszerkezet torzulása (-) - a népesség számának csökkenése (-) - a népesség elöregedésének fokozódása (-)

Gazdasági következmények

- a munkanélküliség csökkenése (+) - a hazautalt jövedelmek javítják a fizetései mérleget (+) - a szakképzett munkaerő egy részének elvesztése („brain drain") (-)

Társadalmi következmények

- a visszavándorlók szakmai és más ismereteinek, tapasztalatainak hasznosulása (+) - intenzívebb nemzetközi kapcsolatok (+) - a hagyományos társadalmi és politikai szerkezet konzerválása (-, +) - a családi és más társadalmi kötelékek lazulása vagy felbomlása (-) - a visszavándorlók beilleszkedési nehézségei (-)

b) Lehetséges következmények a befogadó országok számára: Demográfiai következmények

- gyorsuló népességnövekedés (+)


3. Népesség

- a népesség fiatalodása (+) - megváltozó etnikai összetétel (?) Gazdasági következmények

- az esetleg meglévő ágazati munkaerőhiány enyhítése vagy megszüntetése, a bérnyomás enyhítése (+, -) - a munkaerő-kínálat növekedése nyomást gyakorol a bérek színvonalára (-) - a termelőbázis és a fogyasztók körének bővülésével nagyobb gazdasági növekedés (+) - az infrastruktúra túlterhelése (pl. a lakáspiacon) (-)

Társadalmi következmények

- nevelési és oktatási költségek megtakarítása (+) - a hazai lakosság nagyobb mobilitási lehetőségei (+) - a kultúra és a társadalom pluralizációja (+) - a migránsok integrációjának problémái, etnikai elkülönülés ezek minden további következményével, mint pl. anómia (-) - politikai következmények, pl. az idegenellenesség fokozódása (-)

Megjegyzés: Zárójelben. a lehetséges hatások előnyös (+) vagy hátrányos (-) jellegének jelzése az európai kontextusban Forrás: Saját interpretáció a következő munka felhasználásával: Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. München: Juventa, 1997. 135-136. A befogadó országok szempontjából – különösen a 20. század utolsó évtizedeiben – általában a hátrányos társadalmi következményeket szokás hangsúlyozni, mint a bevándorlók beilleszkedési nehézségei, szegregációja, s ezzel összefüggésben az idegenellenesség fokozódása. A bevándorlók integrációjának hiánya a társadalmak működési zavaraihoz vezethet, mint pl. városrészek elslumosodása, iskolák leromlása stb. Ezek időről időre kétségkívül súlyos társadalmi problémákká váltak a bevándorlás által leginkább érintett NyugatEurópában, még akkor is, ha bennük a befogadó társadalom más problémái is tükröződtek. A bevándorlókkal szembeni ellenérzés erősebb lehet, ha más társadalmi-gazdasági változásokkal-problémákkal is szembe kell néznie az adott társadalomnak. De nem csak egy gazdasági dekonjunktúra okozta feszült munkaerő-piaci helyzet fokozhatja az idegenellenességet. Annak mértéke függ az adott társadalom befogadókészségétől is, vagyis ugyanazon helyzetre a társadalmak eltérően reagálhatnak. 87 Jelentősen eltér az egyes bevándorló csoportok beilleszkedési sikeressége is, mint azt a második világháború utáni brit társadalom esetében is láthatjuk: az Ázsiából bevándorlók közül a kínaiak az 1990-es évekre a gazdaságilag legsikeresebb bevándorló csoportot alkották, különösen a Malajziából, Tajvanból vagy Szingapúrból származók. Sikeresnek számítottak – de belsőleg ugyancsak erősen rétegzettek voltak – az indiaiak, kevésbé a pakisztániak, s legkevésbé a bangladesiek.88 Az is fontos tény, hogy a fiatal bevándorlók oktatási és nevelési költségeket takarítanak meg a befogadó ország számára. Ennél is fontosabb azonban, hogy jelentősen növelik a hazai lakosság mobilitási esélyeit. A bevándorlók ugyanis – pl. nyelvtudásuk és más helyi ismereteik hiányosságai miatt – általában alacsonyabb státuszú és jövedelmű állásokat töltenek be, mint az őslakosság. Pl. Franciaországban az 1980-as évek végén a külföldiek 69%-a végzett kétkezi munkát, míg a hazaiak esetében ez az arány csak 30% volt. 89 Ez a helyi lakosság jelentős csoportjai számára tette lehetővé, hogy felemelkedjenek a társadalmi hierarchiában.

6. Európa népessége napjainkban: második átmenet? 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

Az utóbbi két évtizedben jelentős változások zajlottak le Európa demográfiai viszonyaiban, melyek egyaránt érintették a termékenységet, a halálozást és a vándorlásokat. A jelenkor demográfiai változásait gyakran a „második demográfiai átmenet" modelljének keretében értelmezik. 90 ◄ A MÁSODIK DEMOGRÁFIAI ÁTMENET ► A fogalom megalkotása a holland Dirk J. van de Kaa és a belga Ron Lesthaeghe nevéhez fűződik. Szerintük a második demográfiai átmenet alapvető jellemzője az, hogy a fertilitás a nettó reprodukcióhoz szükséges mintegy 2,1-es teljes termékenységi arányszám alá csökken, s így nem biztosítja a születések és halálozások, azaz a népesség hoszszú távú egyensúlyát.91 Az átmenet nagyjából az 1960-as évek közepén indult, amikor véget ért a baby boom, s minden fejlett európai országban gyökeres változásnak indult a fertilitás. Mindez van de Kaa szerint a társadalomban lezajlott értékváltozásokkal függ össze, melyek közül a legfontosabbak a már említett individualizáció, s a hagyományos nemi szerepek átalakulása voltak. A normák és értékek változását van de Kaa úgy jellemezte, hogy az altruisztikus magatartást felváltja az individualista beállítódás. Eszerint a 20. század első két harmadának csökkenő fertilitását mindenekelőtt a család és az utódok jólétéért viselt felelősség hívta elő, míg a század végén lezajló második demográfiai átmenet termékenységcsökkenése az egyének jogainak és önmegvalósításának hangsúlyozása következtében alakult ki. A házasság és különösen a gyermeknevelés ugyanis olyan anyagi és időráfordítást igényel, mely akadályozza az egyén karrier-, szórakozási és fogyasztási céljait. Az individualizmus tehát azt jelenti, hogy ezek a célok a korábbiaknál jóval nagyobb jelentőséghez jutnak az egyének életében, s ennek következtében módosulnak a házasságkötési szokások, átalakul a családszerkezet, s új együttélési formák terjednek el. Az 1960-as évek közepétől egyrészt ismét kevesebben kötöttek házasságot, másrészt a házasságkötők átlagos életkora újra nagymértékben növekedni kezdett, s ez kitolta az első gyermek megszületését, valamint lerövidítette a nők házasságban töltött termékeny időszakának hosszát. További változásként megindult a házasság- és családformák pluralizálódása, ami mindenekelőtt a válások, a nem házas együttélések, a házasságon kívüli születések és a gyermeket egyedül nevelők számának emelkedését jelentette. A fogamzásgátlás új, minden korábbinál egyszerűbb és biztosabb módszerei lehetővé tették, hogy a szexualitás elkülönüljön a gyermekvállalástól. Emellett a nők mind nagyobb arányban léptek be a munkaerőpiacra, márpedig a teljes értékű karrier és a gyermekvállalás között nyilvánvaló konfliktusok feszülnek. Mindez együttesen erősen negatívan hatott a fertilitásra. Ezek a jelenségek egész Európa népességtörténetét jellemezték a 20. század végén, de a változások dinamikája eltérő volt az egyes társadalmakban. Nyugat- Európában a fertilitás az 1960-as évek közepétől kezdett rohamosan csökkenni, s aztán az 1980-as években lelassult a csökkenés üteme. Az ezredfordulón Franciaországban, Írországban, Hollandiában 1,7 feletti teljes termékenységi arányszám látható, míg a legalacsonyabb, 1,3 körüli mutatók Németországban és Dél-Európában alakultak ki. A volt kommunista országokban a rendszerváltás jelentette a fordulópontot, amikor drasztikusan visszaesett a termékenység, s ma ezek az országok – Albánia kivételével – a legalacsonyabb fertilitású országok közé tartoznak 1,2-1,3 közötti teljes termékenységi arányszámmal. A volt kommunista országokban látható változások nem egyszerűen a rendszerváltozást követő kezdeti gazdasági visszaesés – a transzformációs válság – nyomán következtek be, hiszen több országban az ezredforduló körül már erőteljes gazdasági növekedést láthatunk, s ennek ellenére is megmaradt az alacsony születésszám, vagy egyenesen tovább romlott a termékenység. Inkább úgy értelmezhető az átalakulás, mint a Nyugat-Európában már elterjedt individualizmus felgyorsuló diffúziója. Segít a magyarázatban, ha figyelembe veszszük, hogy a rendszerváltás nyomán a régióban minden korábbinál erősebben megjelentek és hatottak a nyugati életmódminták, ami kitágította a szakadékot az életszínvonallal kapcsolatos aspirációk és a realitás között. A második demográfiai átmenet fogalma mindazonáltal vitatott marad. Senki sem vonja kétségbe az említett demográfiai és családfejlődési változások jelentőségét. A modell kétségtelenül helyesen hangsúlyozza azt is, hogy a 20. század végi demográfiai változások új szakaszt jelentettek, mindenekelőtt azért, mert mozgatóik – különösen a termékenység csökkenése mögött álló okok – alaposan eltértek a korábbi időszakokban megfigyelhető tényezőktől. Ugyanakkor kétséges az, hogy ez a fogalom alkalmas-e leginkább e jelenségek leírására. Mint egy kritikusa fogalmazott, a „második demográfiai átmenet" nem második, mert nem különíthető el élesen az elsőtől; nem demográfiai, mert számos kulturális, családszerkezeti, gazdasági és más változást is magában foglal; s mindenekelőtt nem átmenet, mert nem határozható meg a folyamat végpontja. 92 ◄ HALÁLOZÁSOK ► A halandóság változásai nem tartoznak a második demográfiai átmenet modelljének kulcselemei közé. A halandóság javulása Nyugat-Európában és Dél-Európában folytatódott az 1990-es években is. A kommunista országok korábban stagnáló vagy egyenesen romló mortalitási mutatói differenciáltan alakultak. Egyes országokban (Szlovénia, Lengyelország, Csehország) gyors javulás következett be. Magyarországon az 1990-es évek közepétől szintén javulás indult meg, de az lassú volt, míg több délkelet47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Népesség

európai országban – s különösen az itt nem tárgyalt szovjet utódállamokban – a romlás még az ezredforduló előtt is folytatódott. Utóbbi országok és Nyugat-Európa között ezen a téren a közelmúltig tovább nyílt a szakadék. Ennek fő oka az volt, hogy míg Nyugat-Európában az egészségügyi ellátás gyors fejlődését – különösen a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek prevenciója és kezelése terén – a lakosság tömegeinél az életmód előnyös változása is kísérte, addig a volt kommunista országok említett csoportjában ez nem következett be. ◄ MIGRÁCIÓS NYOMÁS ► Az utóbbi egy-két évtizedben jelentősen nőtt az Európára – ezen belül különösen a Nyugat-Európára és Dél-Európára – nehezedő migrációs nyomás.93 Ez egyértelműen megmutatkozik abban, hogy 1990 és 2000 között 18 vizsgált európai országban 16,1 millióról 20,4 millióra emelkedett a tartósan ott tartózkodó külföldiek száma.94 Ráadásul ezek a számok jelentősen alábecsülik a tényleges bevándorlást, mivel nem veszik figyelembe a közben állampolgárságot szerzett bevándorlókat. Ezek száma 1992-2002 között az EU-ban 5,8 millió fő volt. Különösen nagy volt a számuk Franciaországban és Németországban – utóbbiban a Kelet-Európából érkező népi németek (Aussied- ler) tették ki jelentős részüket.95 Az időbeli átalakulást vizsgálva azt látjuk, hogy az 1980-as évek elején esett a bevándorlók száma, majd az 1988 utáni néhány évben ismét felgyorsult a migrációs mozgás. A század utolsó néhány évében valamelyest ismét csökkent a bevándorlás üteme. A legnagyobb célországnak hagyományosan Németország és Franciaország számít, de arányaiban igen magas az ezredfordulón a Svájcban, Ausztriában és Belgiumban élő külföldiek aránya is (3.8. táblázat). A bevándorlók származására rátérve, a Nyugat-Európában élő külföldiek egyharmada másik nyugat-európai ország állampolgára. Mintegy ötödrészük Törökországból és a volt Jugoszlávia területéről érkezett, s ugyanennyi a hányada az Afrikából bevándoroltaknak. Az ázsiai és kelet-európai származásúak egyaránt mintegy egy-egy tizedrészt tettek ki.96 1990 óta a legnagyobb mértékben a volt Jugoszláviából és a KeletEurópából, illetve Kelet-Közép-Európából érkezettek aránya emelkedett. Ez azt is jelenti, hogy az ezredfordulón megélénkült az Európán belüli, kelet-nyugati migráció, aminek újabb lökést adott a térség országainak EUcsatlakozása, még akkor is, ha a vándorlás nem öltötte azt a tömeges formát, amit sokan jósoltak. Azt is hangsúlyozni szükséges azonban, hogy az EU ugyan biztosítja polgárainak a minden más EU-tagországban való letelepedés és munkavállalás jogát – amit az új csatlakozók esetében is csak átmenetileg lehet korlátozni –, de nem garantálja a letelepedők számára a politikai és szociális jogokat, vagyis a teljes jogú állampolgárságot.97 A korábbi évtizedekhez képest szintén fontos szerkezeti változás, hogy az 1980-as évektől nagyban nőtt a politikai menekültek aránya. 1991-ben a menekültek száma Nyugat-Európában már kétszeresen meghaladta az eleve munkavállalási céllal letelepülni kívánó külföldiek számát.98 Mindez annak ellenére alakult így, hogy a menekültstátusért folyamodók átlagosan kevesebb, mint egytizede volt sikeres. A menekültek összetétele az idők során változott, mégpedig a világban, s különösen Európában és környezetében lezajlott politikai változásoknak és háborúknak megfelelően. Az 1980-as években még jelentős számban érkeztek menekültek Nyugat-Európába a kommunista országokból, de a rendszerváltozás után ebből a régióból értelemszerűen már alig. Az 1990-es évek elején többnyire a volt Jugoszláviából származtak a menekültek, hogy aztán az ezredfordulóra ismét az Európán kívüli válságzónák domináljanak. Ebben az évtizedben a kelet-közép-európai országok is megjelentek, mint migrációs célpontok. Ugyanakkor ezek az országok leginkább mint tranzitországok jutottak szerephez a délszláv háborúk következtében, illetve a volt Szovjetunióból és a KözelKeletről érkező migránsok számára. ◄ A KORSZERKEZET VÁLTOZÁSAI ► Az európai lakosság kormegoszlásának változása nagy figyelmet kapott az utóbbi években, mind a sajtóban, mind pedig a politikában. A bemutatott demográfiai változások ugyanis kétségkívül jelentősen átalakították a korszerkezetet. Ha kevesebb gyermek születik, ugyanakkor az emberek tovább élnek, a lakosság kormegoszlása úgyszólván két oldalról kerül nyomás alá, s így a demográfiai öregedés irányába mozdul az el. Az utóbbi évtizedek nyugat-európai tapasztalatai szerint a bevándorlás csak mérsékelheti ezt a folyamatot, de nem ellensúlyozhatja teljesen. A 20. század elején az európai társadalmakban a kormegoszlás grafikusan ábrázolva egy piramishoz vagy alapjára állított háromszöghöz hasonlított, melyben a népesség többségét a fiatalabb korosztályok tették ki, s csak a háborúk okozta születéskiesések, illetve halálozási többletek torzították el valamelyest a háromszögalakot. A század végére azonban már sokkal inkább egy fa formáját öltötte a kormegoszlás képe – mások nem minden célzatosság nélkül urnához hasonlítják – a legtöbb európai országban. A keskeny alap az előzőnél kisebb létszámú korosztályokat jelzi. A felső régiókban sajátos csúcs alakult ki: az utóbbi évtizedekben különösen gyorsan nőtt a 80 évesek és annál idősebbek aránya. Például Németországban 1950-ben a népesség 1%-át tették ki, míg 1995-ben már 3,8%-ot.99


3. Népesség

Ez a folyamat nyilvánvalóan jelentős társadalmi következményekkel járt, mint ahogyan a családformák átalakulása is, melyekről későbbi fejezetekben lesz szó. Itt csak megemlítjük, hogy az idősebb lakosság a szociális juttatások (nyugdíj, egészségügyi ellátás) legnagyobb kedvezményezettje, így részarányának növekedése egyben e kiadásokra is kihat. Mindazonáltal bár az idősek részaránya nőtt a lakosságon belül, ez az ezredfordulóig nem járt jelentős hatással. Egyrészt ugyanis közben csökkent a fiatalkorú eltartottak aránya, így a 20. század végén az összes eltartott aránya az összlakossághoz képest a legtöbb országban alacsonyabb volt, mint száz évvel korábban. Másrészt az időskor tartalma is átalakult, s mára már közel sem jelenti a betegség szinonimáját, azaz az idősek közül is sokan gazdaságilag és társadalmilag aktívak maradnak, s nem egyszerűen az erőforrások felhasználói/fogyasztói, hanem változatos módon (munkavállalás, önkéntes munka, család segítése stb.) maguk is hozzájárulnak a jólét megteremtéséhez. Amikor a következő évtizedekben NyugatEurópában a baby boom generáció eléri az idősebb kort, illetve Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás utáni igen kis létszámú korosztályok teszik majd ki a munkaképes korban lévőket, a nyugdíjrendszer finanszírozásának nehézségei sokasodhatnak. Ennek oka, hogy az európai nyugdíjrendszerek többsége az ún. felosztó-kirovó elven alapul, vagyis a mindenkori aktív korosztályok fedezik az idősebbek nyugdíjait. A munkaképesek arányának csökkenése vagy a juttatások relatív – bérekhez viszonyított – értékének mérséklődését, vagy a járulékok-adók növelését, illetve a kettő valamilyen kombinációját eredményezi. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak relatív csökkenésről van szó, hiszen a gazdasági növekedés hatását figyelembe kell venni. Ezenkívül a korszerkezet megváltozása ugyan kedvezőtlen hatású, önmagában azonban nem törvényszerűen eredményezi a jóléti juttatások erodálódását, hanem a hatás jellege a gazdaság, a munkaerőpiac helyzetétől és mindenekelőtt a politikai erőviszonyoktól függ.100


4. fejezet - 4.. Családok és háztartások A családot olyan társadalmi intézménynek tekinthetjük, mely a biológiai és a társadalmi reprodukciónak egyaránt helyszíne, s ezeket össze is kapcsolja. Az élet legfontosabb biológiai folyamataiban – születés, felnövekvés, öregedés, halál – ugyanúgy szerepet kap, mint jelentős társadalmi és gazdasági folyamatokban. A biológiai és a társadalmi jelleg tükröződik a család definíciójában is, mely szerint az egy olyan intim, együtt élő csoport, melyet a leszármazás, illetve vérségi kötelék, a szexuális és/vagy a jogi kapcsolat köt össze. A családok létrejötte és működése biológiai alapokkal rendelkezik – ha mással nem, azzal, hogy mindenkinek vannak szülei – de a biológiai adottságokat a társadalmi tényezők alapvetően befolyásolják. Így az azonos biológiai alapokon egészen eltérő családformák jöhetnek-jönnek létre. A család valamilyen formája mindig és minden társadalomban jelen volt a történelemben, de a családformák mind térben, mind pedig időben igen különbözőek voltak és ma is azok. Vagyis a családot mint intézményt egyaránt jellemzi az állandóság és a rendkívüli alkalmazkodóképesség, a változás. A családformák sokszínűsége ugyan alapvető családtörténeti tény, azonban egyes történeti korszakokban létezhetnek jellemző, domináns családtípusok, melyek különböző társadalmi rétegekben és eltérő társadalmakban egyaránt megtalálhatóak. A különbözőségek mellett ezeknek az általános jellemzőknek a feltárása és bemutatása szintén alapvető feladata a családtörténetnek, mely az 1960-as évektől az egyik legintenzívebben művelt társadalomtörténeti aldiszciplínává vált. Ráadásul a 20. századi európai családtörténetben megfigyelhető egyfajta egységesülési folyamat is, melynek során egyes családszerkezeti jellemzők közeledtek egymáshoz az európai társadalmakon belül. Ez annak köszönhető, hogy a családok gazdasági és demográfiai jellemzői hasonlóbbakká váltak: a vagyoni és jövedelemkülönbségek, a regionális eltérések mérséklődtek, a kiterjedtebb állami tevékenységgel, valamint a média növekvő egyenlősítő hatásával összhangban. Nyugat-Európában nagyjából az 1960-as évekig, KeletKözép-Európában pedig még későbbi időpontig még nőtt is a társadalomban a család jelentősége abban az értelemben, hogy az iparosodás és az állami szociálpolitika következtében a társadalom egyre több tagja vált képessé arra, hogy házasságot kössön és családot alapítson, ami például az újkor során gazdasági korlátokba ütközött az alsóbb rétegek egy része számára. A 20. század végére ugyan jelentős változások következtek be a családszerkezetben szerte Európában, de ez összességében nem kérdőjelezte meg a család jelentőségét, legfeljebb a házasság mint a partnerkapcsolatok korábban domináns formája veszített jelentőségéből. Fontos átalakuláson mentek keresztül a családon belüli interperszonális kapcsolatok is – mind a házastársak, mind pedig a szülők és a gyermekek között. Fontos megkülönböztetnünk a rokonsági kapcsolatokon alapuló családtól a funkciók meghatározta háztartást. A háztartást személyek olyan csoportja alkotja, mely az egyéni jövedelmeket összegzi, majd elosztja a tagok között – ezt leginkább az mutatja, hogy rendszeresen közösen étkeznek. Ebből következően a háztartás megegyezhet egy családdal, de nem feltétlenül azonos azzal: egyrészt léteznek egyszemélyes háztartások, másrészt a családtagokon kívül – különösen korábbi korokban – gyakran más személyek – szolgák stb. – is a háztartás tagjai lehettek.1 A következőkben a családfejlődés legfontosabb aspektusait tekintjük át.

1. Házasodási szokások: a Hajnal-vonalon innen és túl John Hajnal magyar származású angol történeti demográfus 1965-ben megjelent nagy hatású munkájában amellett érvelt, hogy az európai házasodási szokásoknak két fő típusa alakult ki a késő középkortól kezdődően: a Szentpétervár-Trieszt vonaltól nyugatra egy ún. „európai házasodási minta" létezett, a vonaltól keletre pedig ettől eltérő házasságkötési szokások láthatók, melyek lényegében megegyeztek a világ többi részén megfigyelhető nupcialitással – vagyis házasságkötési hajlandósággal –, s ezeket így Hajnal a „nem európai házasságkötési minta" körébe sorolta. Az európai – vagy inkább nyugat-európai – házasságkötési mintát az jellemezte, hogy az emberek viszonylag magas életkorban kötötték első házasságukat, s emellett magas volt azoknak az aránya, akik egyáltalán nem házasodtak életük során. Ezzel szemben a másik házasságkötési típusban viszonylag alacsony életkorban házasodtak, s ráadásul a lakosságnak csak kicsiny aránya maradt nőtlen


4.. Családok és háztartások

vagy hajadon.2 Hajnal adatai nagyjából a 19. század végéig terjednek, de a modell legalább a 20. század közepéig érvényes maradt Európában, sőt egyes régiókban még azt követően is tovább élt.

4.1. táblázat - 4.1. táblázat ► A nyers házasságkötési ráta alakulása európai országokban, 1900-2000 (házasságkötések száma/1000 lakos) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

2000


7,5

10,1

7,9

11,2

8,1

7,5

8,5

7,4

6,5

5,1

Francia 7,7 ország

7,8

16,0

8,3

4,3

7,9

7,0

7,8

6,2

5,1

5,2

Hollan 7,6 dia

7,3

14,6

8,0

7,6

8,2

7,8

9,5

6,4

6,4

5,5

Belgiu 8,6 m

7,9

14,4

8,9

4,3

8,3

7,2

7,6

6,7

6,5

4,4

Írorszá 4,8 g

5,2

6,0

4,7

5,1

5,4

5,5

7,0

6,4

5,1

5,0

Németo 8,5 rszág/

7,7

14,5

8,8

8,6

10,6

9,5

7,4

6,3

6,5

5,1

Ausztri 8,2 a

7,6

13,3

7,7

11,7

9,3

8,3

7,1

6,2

5,9

4,8

Svájc

7,7

7,3

9,0

7,9

7,7

7,9

7,8

7,6

5,7

6,9

5,5

Svédor 6,1 szág

6,2

7,3

7,2

9,3

7,7

6,7

5,4

4,5

4,7

4,5

Dánia

7,7

7,3

7,8

8,2

9,2

9,1

7,8

7,4

5,2

6,1

6,7

Norvég 6,8 ia

6,1

7,0

6,4

9,4

8,3

6,6

7,6

5,4

5,2

5,3

Finnors 6,9 zág

6,4

7,5

7,2

8,3

8,5

7,4

8,8

6,1

5,0

5,1

Olaszor 7,2 szág

7,8

14,1

7,4

7,1

7,7

7,7

7,3

5,7

5,6

4,8

Magyar 9,1 ország

8,6

13,1

9,0

7,7

11,4

8,9

9,3

7,5

6,4

4,5

NSZK

Megjegyzések: Magyarország 1900-1910: mai terület; Egyesült Királyság 1900-1950: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Olaszország 1999, Norvégia 1999, Dánia 1999, Egyesült Királyság 1999.



Források: Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1997. 352. (Magyarország 1900-1910). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 114. (Magyarország 1920-1990). Brian R. Mitchell (ed.): European Historical Statistics, 1750-1975. New York: Macmillan, 1980. 124-134. (Nyugat-Európa 1900-1950). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. 132-133. (Nyugat-Európa 1960). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe. 1996. H. n. 33. (Nyugat-Európa 19701990). UNICEF: A Decade of Transition: Regional Monitoring Report. 8. Florence: UNICEF, 2001. 139. (Magyarország 1999). Eurostat: Eurostat Yearbook 2002. Luxembourg: Eurostat, 2002. 28. (Nyugat-Európa 1999-2000). Mindazonáltal a házasodási szokásokban jelentős és sajátos változások is bekövetkeztek a 20. századi európai társadalmakban. A nyers házasságkötési ráta csak kevéssé mutatja az átalakulásokat, hiszen például NyugatEurópa évi átlaga 1000 lakosra számítva 7-8 házasságkötés volt egészen az 1970-es évekig – melyben legfeljebb a háborúk okoztak nagyobb kilengéseket –, ezután pedig előbb 7, majd 6%o alá csökkent ez a mutató (4.1. táblázat). A fejlődés jellemzőit lényegesen jobban tükrözi – a Hajnal által is vizsgált – két másik mutató, mégpedig az első házasságkötés átlagos életkorának, illetve az élethossziglani cölibátusnak az alakulása. Az a – más földrészek vagy Európa keleti felének társadalmaihoz viszonyítva – magas átlagos életkor, melyben a századfordulón az első házasságot kötötték szerte Nyugat-Európában (a férfiaknál 28 év, a nőknél pedig 26 év körül), lényegében a két világháború között is fennmaradt. A második világháború után azonban Nyugat-Európában a házasság és a család egyfajta reneszánszának újabb jeleként – a születési ráták megugrását, majd viszonylag hosszú ideig e magas szinten való stabilizálódását már megismertük az előzőekben – a házasodás átlagos életkora igen jelentősen, több évvel csökkent: 1950 és 1970 között a legtöbb országban a férfiaknál 2-3 évvel, a nőknél 3-4 évvel esett ez a mutató. Ezt követően – általában az 1970-es évek közepétől – azonban ismét gyorsan nőtt az első házasságkötés életkora, s az 1980- as évek végére Nyugat-Európa átlagában újra elérte a századelő szintjét. A szélső pólusokat csak részben képviselték ugyanazon országok: a század elején a legmagasabb korban az ír, a francia és a német férfiak, valamint az ír, az osztrák és a német nők, a század végén a dán, a svéd és a svájci nők és férfiak kötöttek házasságot. A legalacsonyabb korban a századfordulón a finn nők és a finn férfiak, míg a század végén a belga, a brit és az osztrák nők, valamint a brit, a belga és a finn férfiak házasodtak NyugatEurópában (4.2. és 4.3. táblázat).

4.2. táblázat - 4.2. táblázat ► Nők átlagos életkorának alakulása az első házasságkötés idején európai országokban, 1900-1990 (év) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


26,0

26

25,7

25

22,1

21,3

22,4

23,0

25,0

23

23,0

22,6

23,0

25,6

24,7

24,9

22,9

23,2

25,9

23,4

21,9

22,4

22,3

24,3

26,7

25,2

25,3

24,7

26,5

24,5

22,8

22,5

22,9

25,3

24,5

23,3

22,9

23,2

24,9

Franciao 25 rszág

23

Hollandi 26 a

26

26

25,4

Belgium 25,4

24,8

25,3

23,6

Írország

26

29

Németor szág/ NSZK

25,5

Ausztria 27

25,3

26,1

26,2

24,5

25



Svájc

24,7

23,6

24,2

25,1

26,8

Svédors zág

22,0

22,5

23,9

26,0

27,5

Dánia

21,8

21,6

22,8

24,6

27,6

Norvégi 26 a

27,1

26

Finnorsz 25 ág

26,2

25

26,7

26

23,6

21,4

22,8

23,5

26,3

25

25

25

22,7

22,5

23,4

24,4

25,0

25,6

Olaszors 24 zág

24

25

24

25

24,6

24,2

23,9

23,9


25,1

25,7

25,8

26,7

26,5

25,0

23,7

23,1

21,9

22,6

22,8

23,0

21,1

21,4

21,7

22,8

21,9

21,0

21,3

20,2

21,1

22,2

Lengyel 23,6 ország

24,9

Csehszlo 25,4 vákia

24,8

Magyaro 22,5 rszág

22,3

Románia 20,3

21,7

23,6

23,8

23,0

21,5

Szerbia/ Jugoszlá 20,1 via Bulgária 20,8

20,9

21,5

21,7

22,3

22,1

21,3

21,6

20,9

20,7

20,8

Megjegyzések: Magyarország: mai terület; Egyesült Királyság 1900-1960: Anglia és Wales; Csehszlovákia 1900: Csehország, Morvaország és Szilézia; Lengyelország 1900: német, orosz és osztrák területek, melyek később Lengyelország részévé váltak. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1948; Németország: 1925, 1933, 1939; Egyesült Királyság: 1901, 1911, 1931; Belgium: 1947, 1957; Svájc: 1941; Norvégia: 1946; Csehszlovákia: 1947; Lengyelország: 1931, 1978, 1984; Románia: 1899, 1912, 1966, 1977; Jugoszlávia: 1931; Bulgária: 1926, 1934, 1956, 1965, 1975. Források: Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Magyarország történeti demográfiája (8961995). Budapest: KSH, 1997. 352. (Magyarország 1900-1930). Time series of historical statistics, 18671992. Budapest: KSH, 1993. 130. (Magyarország 1941-1990). Hartmut Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Dublin: Gill and Macmillan, 1989. 16. (Nyugat-Európa 1900-1940, ha másként nem jeleztük; Franciaország 1950). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. Daten, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. (Nyugat-Európa 1960-1990). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe. 1996. H. n., 1996. 35. (Egyesült Királyság 1970-1990). Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 9. (Csehszlovákia 1900, 1930, 1947; Bulgária 1900-1934), 10. (Lengyelország 1900, 1931; Románia 1899-1912; Szerbia 1900; Jugoszlávia 1931-1948; Norvégia 1930, 1946; Egyesült Királyság 1901, 1910, 1931), 11. (Spanyolország 1900-1940; Belgium 1900-1947; Németország 1900-1939; Hollandia 1930; Svájc 1930-1941), 224. (Bulgária 1956-1975; Csehszlovákia 1947-1980; Lengyelország 1960-1984; Románia 1966-1977; Dánia 1950-1960; Finnország 1950-1960; Írország 1950-1960; Norvégia 1950-1960;



Svédország 1950-1960; Anglia és Wales 1950-1960; Olaszország 1950-1960; Spanyolország 1950-1980; Jugoszlávia 1950-1980).

4.3. táblázat - 4.3. táblázat ► Férfiak átlagos életkorának alakulása az első házasságkötés idején európai országokban, 1900-1990 (év) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


27,5

28

27,0

27

26

25,1

24,0

25,2

27,2

26,3

26,4

24,7

25,1

27,5

Franciao 31 rszág

27

Hollandi 28 a

28

28

27,3

28

27,5

25,9

25,0

25,5

28,2

Belgium 27,3

27,0

27,2

25,9

26,5

26,5

24,7

24,4

24,3

26,3

31,3

29,5

27,4

27,1

28,3

27,7

26,2

24,9

25,7

27,9

27,7

26,4

25,6

25,9

27,4

28,1

27,0

26,5

27,4

29,2

Svédors zág

27,1

26,4

26,4

28,6

29,9

Dánia

26,5

25,6

25,3

27,2

30,0

Írország

35


27,8

27,9

27,5

28,3

Ausztria 30

28

Svájc

28,7

28,2

29,2

Norvégi 28 a

28

28

29,7

28,8

27,9

26,2

25,5

26,2

28,7

Finnorsz 27 ág

27

28

28

28

26,0

26,1

25,3

26,5

27,0

Olaszors 28 zág

27

29

27

28,3

28,7

28,5

27,4

27,1

28,6


27,8

27,9

27,2

29,4

29,0

28,3

27,5

26,0

25,3

25,7

25,9

27,4

25,2

24,6

24,7

26,4

25,3

24,0

24,0

Lengyel 26,6 ország

26,9

Csehszlo 27,4 vákia

27,3

Magyaro 26,4

26,2

26,7

26,8

27,5 54


24,2


rszág Románia 24,5

24,5

24,9

24,9

26,1

Szerbia/ Jugoszlá 23,0 via

24,4

22,1

Bulgária 24,2

23,9

24,0

24,2

24,5

Megjegyzések: Magyarország: mai terület; Egyesült Királyság 1900-1970: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1948; Németország: 1925, 1933, 1939; Egyesült Királyság: 1901, 1911, 1931; Franciaország: 1954, 1962; Hollandia: 1947; Belgium: 1947; Svájc: 1941; Norvégia: 1946; Olaszország: 1936; Csehszlovákia: 1947; Lengyelország: 1931, 1978, 1984; Románia: 1899, 1966, 1977; Jugoszlávia: 1931, 1948; Bulgária: 1934, 1956, 1965, 1975. Források: Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Magyarország történeti demográfiája (8961995). Budapest: KSH, 1997. 352. (Magyarország 1900-1930). Time series of historical statistics, 1867 1. Budapest: KSH, 1993. 130. (Magyarország 1941-1990). Hartmut Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Dublin: Gill and Macmillan, 1989. 16. (Nyugat-Európa 1900-1940, ha másként nem jeleztük). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. Daten, 1995-1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. (NyugatEurópa 1960-1990). Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 9. (Csehszlovákia 1900-1947; Bulgária 1900, 1934), 10. (Lengyelország 1900, 1931; Románia 1899; Szerbia 1900, Jugoszlávia 1931, 1948; Norvégia 1930, 1946; Egyesült Királyság 1901, 1911, 1931), 11. (Olaszország 1936; Spanyolország 1900-1940; Belgium 1900-1947; Németország 1900-1939; Hollandia 1930; Svájc 1930-1941), 223. (Bulgária 1956-1975; Csehszlovákia 1947-1980; Lengyelország 1960-1984; Románia 1966-1977; Dánia 1950-1960; Finnország 1950-1960; Írország 1950-1960; Norvégia 1950-1960; Svédország 1950-1960; Anglia és Wales 1950-1960; Olaszország 1950-1960; Spanyolország 1950-1980; Jugoszlávia 1970-1980; Ausztria 1950-1960; Belgium 1947-1960; Franciaország 1954-1962, NSZK 1950-1960; Hollandia 1947-1960; Svájc 1950-1960). Az élethossziglani cölibátus alakulása – ez statisztikailag a házasságot soha nem kötöttek aránya a 45-54 éves korcsoportban3 – szintén hasonló trendet követett Nyugat-Európában, bár meg kell jegyezni, hogy e mutató évtizedes késéssel reagál a házasságkötési mozgalom változásaira. A cölibátus a századfordulón a férfiak esetében 8-28% között, a nőknél 10-24% között ingadozott – az alsó szintet mindkét nemnél Németország, míg a felső értéket Írország képviselte. Írország és a skandináv országok kivételével a házasságot nem kötők aránya a férfiak között csökkent a 20. század első felében, a nőknél pedig stagnálás vagy kis mértékű növekedés látható. Az 1950-es évektől azonban már a nők esetében is minden országban jelentősen esett a cölibátusban élők aránya. Dánia kivételével a férfiaknál is csökkenés látható, bár ez nem volt olyan gyors ütemű, mint a másik nemnél. A nők esetében a folyamat intenzitását mutatja, hogy 1950 és 1970 között a nem házasok aránya a 45-54 éves nők között Norvégiában 20,7%- ról 9%-ra, Svédországban 19,1%-ról 8-ra, Angliában és Walesben 15,1%-ról 8-ra esett. Másutt kevésbé volt nagyarányú a mérséklődés, de eleve a kiinduló szint sem volt olyan magas: Franciaországban, az NSZK-ban, Hollandiában és Dániában 12-14%-ról 7-10%-ra esett ez a mutató. Az 1970-es évektől a házasságot soha nem kötők aránya a nők között tovább csökkent, hiszen ekkor kerültek a vizsgált 45-54 éves korosztályba, akik az 1950-es évek intenzív házasságkötési periódusának idején voltak huszonévesek. Igaz, a férfiakat ez a folyamat nem érintette, az ő esetükben ekkor már inkább a stagnálás volt jellemző. Ennek eredményeként az 1970-es évektől a női cölibátus szintje – a század során először – a férfiak szintje alá süllyedt: 1990-ben a nyugat-európai férfiak átlaga 10,7%, a nőké pedig 7,1% volt (4.4. és 4.5. táblázat). Az élethossziglani cölibátus mutatója kiválóan alkalmas a házasságkötési arányokban bekövetkezett hosszú távú változások jelzésére, de – mint jeleztük – a rövid távú ingadozásokat illetően kevésbé érzékeny ez a szám. Azok az indikátorok, melyek az ilyen elmozdulásokra gyorsabban reagálnak – mint pl. a teljes első házasságkötési arányszám – azt bizonyítják, hogy a legtöbb nyugat-európai országban – ugyanúgy, mint a házasságkötési átlagéletkorban – hozzávetőlegesen 1970-től jelentős változások indultak meg a fiatalok házasságkötési arányának alakulásában. A nupcialitás az 1970-es években minden országban jelentősen csökkent – a legnagyobb visszaesés Hollandiában következett be. Ez a folyamat a 80-as években a legtöbb országban



folytatódott, bár a csökkenés üteme mérséklődött, s ekkor két alacsony házasodási kedvű skandináv országban (Dánia, Svédország) már ismét valamelyest többen házasodtak.4 Összességében a nyugat-európai társadalmak közötti különbségek az első házasságkötés átlagos korát illetően a 1930-1940-es évekre csökkentek a legalacsonyabb szintre, de azt követően ismét nőttek az eltérések, s így az 1980-as években hasonló mértékűek voltak, mint a századfordulón. A soha nem házasodók aránya terén egészen az 1960-as évekig (férfiak), illetve a 1970-es évekig (nők) nőttek a különbségek, azt követően pedig egy viszonylag nagy ütemű kiegyenlítődés következett be. Az utóbbi folyamat ellenére 1990-ben a különbségek még mindig nagyobbak voltak, mint 1900-ban.5

4.4. táblázat - 4.4. táblázat ►A férfi cölibátus arányának alakulása európai országokban, 1900-1990 (a soha nem házasodott férfiak aránya a 45-54 éves korcsoportban – százalék) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


12,1

12,0

10,8

9,5

9,3

9,2

9,2

8,9

9,0


10,7

9,1

9,1

8,7

8,9

10,7

10,2

10,8

8,9

Hollandi 12,8 a

12,7

12,0

10,8

8,7

7,6

6,7

8,2

7,8

Belgium 15,9

14,5

13,0

10,5

8,5

9,1

8,0

8,1

8,0

Írország

28,6


8,2

Ausztria 11,1 Svájc

31,4

33,5

31,0

29,7

28,1

22,5

15,8

6,5

6,0

6,1

6,1

4,9

4,5

7,3

9,3

16,8

14,7

11,4

10,0

9,3

7,9

6,7

7,3

9,7

15,9

15,2

14,6

13,8

13,4

13,0

11,8

9,8

8,7

9,8

Svédors 12,7 zág

14,3

15,3

15,8

16,1

15,7

14,4

13,4

10,9

16,2

Dánia

9,1

9,5

9,1

9,2

9,3

9,5

9,4

9,2

10,6

Norvégi 10,9 a

11,9

12,2

13,9

15,1

13,3

12,5

10,9

9,8

Finnorsz 13,6 ág

15,8

19,1

25,5

26,9

11,8

10,1

11,1

13,6

13,9

Olaszors 11,3 zág

10,7

10,6

9,5

9,2

8,7

8,9

10,9

8,8

10,4

Spanyol 6,4 ország

6,6

7,5

7,6

8,2

9,0

8,4

8,2

9,4

8,3



Lengyel 6,1 ország

5,0

4,2

Csehszlo vákia

6,2

6,5

6,0

Magyaro 4,9 rszág

5,8

5,2

5,0

5,8

3,9

4,3

5,3

5,3

5,3

5,2

5,7

6,0

5,4

4,1

5,0

2,6

2,2

3,6

3,8

1,6

1,9

Románia 5,0 Szerbia/ 3,0 Jugoszlá via

4,9

Bulgária 3,0

2,9

5,3

1,9

6,1

Megjegyzések: Magyarország 1910-1920, 1980-1990: a 45-49 éves korcsoportra vonatkozóan. 1900, 19301970: a 45-54 éves korcsoportra vonatkozóan; Nyugat-Európa 1980-1990: a 45-49 éves, 1900-1970: a 45-54 éves korcsoportra vonatkozóan; Franciaország 1921, Ausztria 1920: 50-59 éves korcsoport. Írország 1911: a későbbi köztársaság területe; Egyesült Királyság 1901-1971: Anglia és Wales; Ausztria 1910: a későbbi köztársaság területe; Csehszlovákia 1910-1921: Csehország, Morvaország, Szilézia, 40-49 éves korosztály; Lengyelország 1900: német, orosz és osztrák területek, melyek később Lengyelország részévé váltak, 40-49 éves korosztály; Jugoszlávia 1931-1948: 50-54 éves korcsoport; Spanyolország 1900-1940: 45-50 éves korcsoport; Ausztria 1939: 40-49 éves korosztály; Csehszlovákia, Lengyelország 1900-1931: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Bulgária, Jugoszlávia, Románia, Spanyolország: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 1956-1975, Románia 1966-1977, Belgium 1980, Ausztria 1980, Jugoszlávia 1970-1980: az 50 éves korra házasságot kötöttek aránya. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1925, 1933, 1939, 1961; Anglia és Wales: 1901, 1911, 1921, 1931, 1939, 1951, 1961, 1971; Egyesült Királyság: 1982; Franciaország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1946, 1962, 1968; Hollandia: 1899, 1909, 1947; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1934, 1939, 1951, 1961, 1971, 1991; Svájc: 1941; Írország: 1911, 1926, 1936, 1951, 1961, 1971, 1981; Dánia: 1901, 1911, 1921, 1935; Finnország: 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1921, 1947; Lengyelország: 1921, 1931, 1978; Bulgária: 1934, 1956, 1965, 1975; Jugoszlávia: 1931, 1948; Románia: 1899, 1966, 1977. Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 6-7., 11., 13. (Magyarország 1900-1990, saját számítások). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt: Campus, 1987. 224-225. (Németország 1900-1970), 238-239. (Anglia-Wales 1901-1971), 222-223. (Franciaország 1901-1968), 230-231. (Hollandia 1899-1970), 216-217. (Belgium 1900-1970), 214-215. (Ausztria 1900-1970), 236-237. (Svájc 1900-1970), 226-227. (Írország 1911-1971), 234-235. (Svédország 1900-1970), 218-219. (Dánia 1901-1970), 220-221. (Finnország 1900-1970), 232-233. (Norvégia 1900-1970), 228-229. (Olaszország 1901-1971). United Nations (ed.): Demographic Yearbook 1990. New York: United [> Nations, 1992. 540-543. (Nyugat-Európa 1980). United Nations (ed.): Demographic Yearbook. 1995. New York: United Nations, 1997. 569-572. (Nyugat-Európa 1990). Eurostat (ed.): Population, household, and dwellings in Europe: Main results of the 1990/1991 censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 20-24. (Olaszország 1991). Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 9. (Csehszlovákia 1910-1930; Bulgária 1900, 1934), 10. (Lengyelország 1900-1931; Románia 1899; Szerbia 1900; Jugoszlávia 1931-1948, Anglia és Wales 1939), 11. (Ausztria 1939, Spanyolország 1900-1940), 235. (Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 1956-1975, Románia 1966-1977, Belgium 1980, Ausztria 1980, Jugoszlávia 1970-1980).

4.5. táblázat - 4.5. táblázat ► A női cölibátus arányának alakulása európai országokban, 1900-2000 (a soha nem házasodott nők aránya a 45-54 éves korcsoportban – százalék)



1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

2000

Egyesü 13,6 lt

15,8

16,4

16,4

16,7

15,1

11,4

8,0

5,7

4,9

7,3


11,2

10,9

10,9

11,5

12,2

9,1

8,7

7,3

7,1

10,3

Hollan 14,0 dia

15,0

15,2

14,9

13,3

11,4

8,4

6,3

5,2

7,4

Belgiu 16,8 m

16,4

15,4

13,3

10,6

9,2

7,8

6,0

5,1

6,3

Írorszá g

24,0

Németo 10,3 ./NSZK

10,7

Ausztri 13,3 a Svájc

Királys ág

23,9

25,1

25,7

23,1

18,8

13,4

10,3

10,9

10,4

11,5

13,2

12,6

9,6

9,9

6,4

5,2

7,3

12,3

16,6

17,0

18,0

14,3

12,2

11,3

8,7

7,6

8,7

17,4

17,8

17,7

17,9

19,7

19,2

15,9

12,6

9,4

8,8

10,1

Svédor 18,9 szág

20,7

22,2

22,5

22,2

19,1

12,3

8,0

5,8

9,7

16,4

Dánia

13,1

14,7

15,6

15,6

15,5

14,1

10,3

7,1

5,3

5,5

9,8

Norvég 17,8 ia

19,9

20,8

21,8

20,7

14,3

9,0

5,3

5,6

8,1

Finnors 14,9 zág

16,2

19,7

24,6

28,0

19,0

15,0

12,3

10,3

9,9

12,8

Olaszor 11,2 szág

10,9

11,7

12,4

13,1

14,8

13,8

13,9

9,6

7,9

8,1


10,2

10,6

11,7

13,7

14,9

14,0

12,7

10,1

8,2

7,1

9,1

7,8

5,9

4,8

6,0

9,2

6,5

5,1

3,7

3,5

3,3/6,7

8,2

7,3

5,6

3,8

3,8

4,4

4,0

3,6

Lengye 7,8 lország Csehszl ovákia

8,5

8,9

6,0

Magyar 4,8 ország

5,7

5,5

6,1

8,0

Románi 3,0 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13,0


a Szerbia / Jugoszl 1,0 ávia

4,7

Bulgári 1,0 a

1,4

5,8

6,1

5,9

5,0

2,1

2,1

2,1

Megjegyzések: Magyarország 1910-1920, 1980-1990: a 45-49 éves korcsoportra vonatkozóan, 1900, 19301970: a 45-54 éves korcsoportra vonatkozóan; Nyugat-Európa 1980-1990: a 45-49 éves, 1900-1970: a 4554 éves korcsoportra vonatkozóan; Franciaország 1921, Ausztria 1920: 50-59 éves korcsoport. Írország 1911: a későbbi köztársaság területe; Egyesült Királyság 1901-1971: Anglia és Wales; Egyesült Királyság 2000: Anglia; Ausztria 1910: a későbbi köztársaság területe; Németország 2000: a korábbi NSZK területe; Csehszlovákia 1910-1921: Csehország, Morvaország, Szilézia, 40-49 éves korosztály; Lengyelország 1900: német, orosz és osztrák területek, melyek később Lengyelország részévé váltak, 40-49 éves korosztály; Jugoszlávia 1931-1948: 50-54 éves korcsoport; Csehszlovákia, Lengyelország 1900-1931: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Bulgária, Jugoszlávia, Románia, Spanyolország: 45-49 éves korcsoport, ha másként nem jeleztük; Ausztria 1939: 40-49 éves korosztály; Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 19561975, Románia 1966-1977, Jugoszlávia 1960-1980: az 50 éves korra házasságot kötöttek aránya; Csehszlovákia 2000: Csehország/Szlovákia. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1925, 1933, 1939, 1961; Anglia és Wales: 1901, 1911, 1921, 1931, 1951, 1961, 1971; Egye- > sült Királyság: 1939, 1982; Franciaország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1946, 1962, 1968; Hollandia: 1899, 1909, 1947; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1934, 1939, 1951, 1961, 1971, 1991; Svájc: 1941; Írország: 1911, 1926, 1936, 1951, 1961, 1971, 1981; Dánia: 1901, 1911, 1921, 1935; Finnország: 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1921; Lengyelország: 1921, 1931; Bulgária: 1934, 1956, 1965, 1975; Jugoszlávia: 1931, 1948; Románia 1899, 1966, 1977; egész Európa 2000: a legközelebbi népszámlálás időpontjában. Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 8-9., 12., 14. (Magyarország 1900-1990, saját számítások). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt: Campus, 1987. 224-225. (Németország 1900-1970), 238-239. (Anglia-Wales 1901-1971), 222223. (Franciaország 1901-1968), 230-231. (Hollandia 1899-1970), 216-217. (Belgium 1900-1970), 214 1. (Ausztria 1900-1970), 236-237. (Svájc 1900-1970), 226-227. (Írország 1911-1971), 234-235. (Svédország 1900-1970), 218-219. (Dánia 1901-1970), 220-221. (Finnország 1900-1970), 232-233. (Norvégia 19001970), 228-229. (Olaszország 1901-1971). United Nations (ed.): Demographic Yearbook 1990. New York: United Nations, 1992. 540-543. (Nyugat-Európa 1980). United Nations (ed.): Demographic Yearbook. 1995. New York: United Nations, 1997. 569-572. (Nyugat-Európa 1990). Eurostat (ed.): Population, household, and dwellings in Europe: Main results of the 1990/1991 censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 2024. (Olaszország 1991). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 33. (Spanyolország 1950-1980, Belgium 1980, Ausztria 1980, Olaszország 1980, Csehszlovákia 19501990, Lengyelország 1960-2000; egész Európa 2000). Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 9. (Csehszlovákia 1910-1930; Bulgária 1900, 1934), 10. (Lengyelország 1900-1931; Románia 1899; Szerbia 1900; Jugoszlávia 1931-1948, Norvégia 1946; Anglia és Wales 1939), 11. (Ausztria 1939, Spanyolország 1900-1940), 235. (Csehszlovákia 1947-1980, Lengyelország 1960-1980, Bulgária 1956-1975, Románia 1966-1977, Jugoszlávia 1960-1980). Eurostat: European Social Statistics: Demography. Luxembourg: Eurostat, 2000. Table F11. (Spanyolország 2000, Csehország/ Szlovákia 2000). Bár a Szentpétervár-Trieszt vonal futásából ez nem következik, de a századfordulón nemcsak a délkelet-európai, hanem a kelet-közép-európai házasodási szokások is a Hajnal-féle osztályozás „nem európai" típusához voltak sorolhatók, még ha utóbbiak annak „mérsékeltebb" válfaját is alkották. 6 Nemcsak a nyers házasságkötési ráta volt e régiókban a nyugat-európai országokénál magasabb (4.1. táblázat), hanem – ami ennél is sokatmondóbb a házassági rendszer szempontjából – a házasságokat lényegesen alacsonyabb korban kötötték, s a házasságkötés közel általános volt. A nők 1900-ban Lengyelországban átlagosan 24 éves, Bulgáriában 20,8 éves korban, a férfiak 26,6 évesen, illetve 24,2 évesen léptek házasságra. A Balkánon a nőknek csupán 1-3%-a, a férfiak 5-6%-



a nem kötött házasságot élete során, de Kelet-Közép-Európában is csak kevéssel volt magasabb a cölibátus aránya (4.2.-4.5. táblázat). A 20. század első évtizedeiben valamelyest nőtt az első házasságot kötők életkora a Szentpétervár-Triesztvonaltól keletre is. A házasságra soha nem lépők aránya kevésbé változott: a második világháború előtt a férfiak 3-6%-a, a nők 2- 7%-a maradt végérvényesen nőtlen, illetve hajadon ezekben az országokban. Ennek nyomán a házasságkötés átlagos életkora Kelet-Közép-Európában ekkor már nem tért el lényegesen a korabeli nyugateurópai szinttől.7 Magyarországon 1930- ban mind a férfiak, mind a nők esetében az első házasságkötés átlagos életkora csupán 1 évvel volt alacsonyabb a nyugat-európai átlagnál, Csehszlovákiában és Lengyelországban pedig a nők esetében meg is egyezett azzal. A közeledést elősegítette, hogy NyugatEurópában már a század elejétől stagnált az átlagos első házasságkötési kor. Kelet-Közép-Európában a házasságkötési gyakoriság is közelebb került a nyugat-európai átlaghoz, bár az élethossziglani cölibátus szintjében ez – a számítás jellegéből adódóan – néhány évtizeddel később jelentkezett. A második világháború után – az európai és észak-amerikai tendenciáknak megfelelően – a már egyébként is magas házasságkötési kedv további növekedése figyelhető meg Kelet-Közép-Európában és a balkáni országokban is: tovább emelkedett – különösen az özvegyek és elváltak esetében – a házasságot kötők aránya, s csökkent az első házasságot kötők átlagéletkora is. Ráadásul, míg Nyugat-Európában – mint láttuk – az 1960-as évek végétől egyfajta fordulat következett be a nupcialitásban, addig a Hajnal-vonaltól keletre az 1980-as évekig csak kis mértékű volt a csökkenés a házasságkötések szintjében. Több országban az 1970-es évtizedben egyenesen történeti mélypontra süllyedt az első házasságot kötők átlagos kora (pl. Magyarországon a menyasszonyok esetében ez 1974-ben 20,7 év, a vőlegényeknél 23,4 év volt). Ez azt is jelentette, hogy a vőlegények és a menyasszonyok korkülönbsége csökkent. Az 1970-es évektől a házasságkötési kedv kissé lankadni kezdett Kelet-Közép-Európában is. Lassú növekedésnek indult az átlagos házasságkötési életkor. Időközben azonban a nyugat-európai társadalmakban ennél lényegesen nagyobb mértékben előrehaladt ez a folyamat, így ezen a téren a két régió közeledés helyett inkább távolodott egymástól. Ennél gyorsabban változott a házasságkötések arányszáma, ami a cölibátus arányánál jobban tükröződött a naptári év alapján számított házasodási arányszámokban. Például Magyarországon az 1987-1988. évi korspecifikus házasságkötési arányszámok tartós fennmaradása esetén az 1960-as évek második felében született férfiak mintegy 82%-a, a nők 92%-a kötne házasságot 50 éves korig, ami a korábbihoz képest jelentős csökkenést mutatott.8 Hasonló fejlődést láthatunk a balkáni országokban is. Összességében tehát Kelet-Közép-Európában a két világháború között halványult a Hajnal-féle osztályozás szerinti „nem európai" vagy kelet-európai házasodási minta, míg a Balkánon markáns változás nem látható. A második világháború után azonban – különösen pedig az 1960-as évek közepe és az 1970-as évek vége között – a térségben ismét erőteljesen érvényesült a kelet-európai házasodási minta. Ezt követően ugyan a házasodási kedv csökkenése látható, de az Nyugat-Európában ennél is erősebb volt, így közeledés helyett inkább távolodásról beszélhetünk.9 Az 1980-as évek változásai ellenére a házasságok nemzetközi viszonylatban magas aránya és az alacsony házasságkötési kor egyértelműen jelezte, hogy a Hajnal-vonaltól keletre a házasság egészen az 1990-es évekig úgyszólván monopóliummal rendelkezett a párkapcsolatok terén. ◄ A FENTI FOLYAMATOK INTERPRETÁCIÓI ► A kutatás mindeddig a házasságkötési minták és az azoktól való eltérések bemutatására-leírására koncentrált, s kevésbé azok kialakulásának interpretációjára. Így érthető, hogy a házasságkötés korának és a cölibátus szintjének történeti alakulására született magyarázatok közül maradéktalannak egyik sem tekinthető. Mindazonáltal a leginkább befolyásos elméletek a keresztényzsidó kulturális gyökerekkel vagy azok hiányával, az erőforrások szűkösségével és az öröklési gyakorlattal hozzák összefüggésbe a nupcialitás eltéréseit. Az egyik legnevesebb európai családtörténész, Michael Mitterauer amellett érvelt, hogy az „európai házasodási minta" kialakulásának egyik legfontosabb előfeltétele a kereszténységben keresendő. A kereszténység – ellentétben azzal a zsidó vallással, mely előzményének tekinthető – nem a leszármazáson, hanem a megtérésen (conversion) alapul. A leszármazás nem számított az üdvözülés szempontjából, s így a kultikus gyakorlat sem a rokonságon alapult, amit az is jelez, hogy az egyházi hivatalok továbbörökítésénél a leszármazást tudatosan figyelmen kívül hagyták. E tekintetben – véli Mitterauer – a kereszténység egyenesen ellenségesen állt szemben a leszármazás elvével, s hozzájárult a leszármazási csoportok felbomlásához, s ezzel a családstruktúra átalakulásához is. Ez mutatkozott meg abban is, hogy a gyermekek jelentős része felnőve elhagyta a családháztartást, ami viszont – a már bemutatott módon – hozzájárult a házasságkötés korának kitolódásához, illetve a cölibátus arányának növekedéséhez. 10 Hasonlóképpen hatott az, hogy a kereszténységben a termékenység (Fortpflanzung) kultikus szempontból nem tölt be lényeges szerepet, s így a házasodásnak nincs vallási kényszere.11 John Hajnal úgy vélte, hogy az európai házasságkötési minta a 16. és 17. század során alakult ki, azt megelőzően a korai házasság volt elterjedt Nyugat60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Európában is. A régió a kora újkorban már viszonylag nagy népsűrűséggel rendelkezett az erőforrásokhoz – mindenekelőtt az élelmiszer-termeléshez – képest, s így fennállt az egyensúlytalanság kialakulásának veszélye. A magasabb életkorban történő házasságkötés és a cölibátus elterjedtsége egyfajta természetes születéskorlátozás volt. Így kevesebb termékeny évet töltöttek a nők házasságban, ami alacsonyabb fertilitást eredményezett, hiszen a tradicionális Európában a szexuális kapcsolatokat igyekeztek a házasságra korlátozni. Egy másik fontos érvelési irány az öröklési rendszerek eltéréseivel hozza összefüggésbe a házasodási minták változatait. Eszerint a tradicionális Nyugat-Európa jelentős részében osztatlan örökösödés létezett, melyben az elsőszülött fiú örökölte a gazdaságot, ezért a többi (fiú)gyermek felnőve elhagyta a szülői házat, s másutt munkát vállalva igyekezett vagyont gyűjteni a családalapításhoz. Így igyekeztek megfelelni annak az elvárásnak, hogy a házasulónak legyen saját háztartása, vagyis alapvető termelőeszközei és háza. Az örökös gyermek által a szülői gazdaság átvétele rendszerint idősebb korban következett be, de a háztartást elhagyó gyermekek vagyongyűjtése is időt vett igénybe, melyek egyaránt kitolták a házasságkötés idejét. 12 Európa azon keleti területein, ahol az öröklés jellemzően más rendben zajlott, vagyis nem csupán egyetlen gyermek örökölt, nem volt akadálya a korábbi házasságkötésnek.13 Utóbbi területeken a nagyobb és összetettebb háztartások elterjedtsége is lehetővé tette a rokonság számára, hogy fokozottabb ellenőrzést gyakoroljon a fiatalok párkapcsolatai felett, szemben Nyugat-Európával, ahol a szülői háztartást elhagyó fiatalok esetében ez eleve nehezebb volt, s ahol – mint később látni fogjuk – a nukleáris családok elkülönülése is jobban előrehaladt.14 Ezek az érvek azonban nem tekinthetők minden nézőpontból meggyőzőnek, vagyis a kutatás máig adós a házasságkötési szokások alakulásának és eltéréseinek átfogó magyarázatával. A kései házasságkötést a relatív túlnépesedésre visszavezethető interpretáció ugyanis olyan fokú tudatosságot és az egyének reproduktív magatartásának befolyásolási képességét feltételezi a társadalom részéről, mely kétséges, hogy valóban létezett és létezik-e. Ezenkívül az újabb kutatás az újkori házasságkötési mintákban - és az örökösödés terén – jelentős regionális eltéréseket mutatott ki Nyugat-Európán belül is. Ezek az eltérések nem egyeznek az öröklési szokások különbségeivel – pl. a reformáció által érintett országokban az egyenlő örökösödés éppen a magas házasságkötési korral együtt volt jellemző ami megkérdőjelezi azt, hogy az öröklési rendszer egyedül alakította a házasságkötési szokásokat. Az örökösödési jogot és szokásokat inkább a többi, egymásra is ható társadalmi és gazdasági tényező közé sorolhatjuk.15 Ráadásul a fenti magyarázatok eleve nem lehetnek érvényesek a 20. századra vonatkozóan, amikor az éhínség már nem jelentett reális veszélyt, s a föld szűkössége sem lehetett döntő tényező, hiszen már nem számított a legfontosabb erőforrásnak. A korábban intézményesült, házasodáshoz kapcsolódó szokások és társadalmi normák továbbélése ugyan feltételezhető, de ez csak részleges magyarázat lehet. Ami a 20. századi fejlődési trendeket illeti, legalább két jelenséget meg kell különbözetnünk: az első a házasságkötések gyakoriságának növekedése a baby boom időszakában, a második pedig a házasságkötés életkorának rákövetkező emelkedése és az alternatív együttélési formák növekvő népszerűsége NyugatEurópában. A házasodási kedv a második világháború utáni két évtizedben nagyobb volt Nyugat-Európában, mint amit bármikor korábban ismerünk a történelemben. A házasodási magatartás módosulása azonban nem az egyetlen jelentős demográfiai változásnak számított ekkor, hiszen a fertilitás ugyancsak jelentősen emelkedett: a „házassági boom" egyidejűleg játszódott le a baby boommal. Ugyanez a párhuzamosság érvényes a házasodási kedv csökkenésére is, melyet a fertilitás visszaesése kísért. Így joggal feltételezhetjük, hogy a házasodási minták átalakulása nagyobb társadalmi változásokba illeszkedett. A nagy hasonlóság a kontinens legtöbb országának házasodási mozgalmában szintén azt sugallja, hogy – bár az egyes társadalmak jellemzői is fontosak a jelenségek magyarázatában – átfogó társadalmi változások is magyarázzák a házasodási minták alakulását. Az értékváltozásokról (individualizáció, szekularizáció) és a gazdasági és foglalkozási szerkezet változásairól (iparosodás, urbanizáció, női munkavállalás növekedése) később, a házasság- és családformák pluralizálódása kapcsán még részletesen lesz szó. Vannak azonban sajátos, a házasodást közvetlenül érintő tényezők is. A házasodási kor csökkenése részben már az 1930-as években megindult Nyugat-Európában, amit többen azzal magyaráznak, hogy a megelőző időszakok eseményeinek (migráció, háborús veszteségek és a második világháború előtti sorozások) következtében megbomlott a nemek egyensúlya. Nem minden országot érintettek egyformán ezek a tényezők, s alapos tudományos vizsgálatuk még egyébként sem történt meg. Ezeknek a házasodás szempontjából kedvező tényezőknek a hatása a második világháború után is megmaradt, sőt felerősödött. Gyakran feltételezik azt, hogy a második világháború utáni gazdasági helyzet szintén előnyösen befolyásolta a házasságkötések alakulását. Ez azonban nem annyira magáról értetődő, mint első pillanatra tűnhet, hiszen a háborút követő ellátási nehézségek, vagy a növekvő női foglalkoztatás olyan tényezők voltak, melyek rendszerint inkább negatívan hatnak a családformálódásra. Az összefüggéseket empirikusan vizsgáló kevés tanulmány közül az Egyesült Királyságra vonatkozó azt állapította meg, hogy a gazdasági tényezők nem ösztönözték a korai házasságkötést. Így inkább



amellett szólnak érvek, hogy az 1950-es évek gyors gazdasági növekedése egyfajta optimista, „rekonstrukciós hangulatot" teremtve járult hozzá a házasságkötési kedv javulásához.16 A házasodási hajlandóság 1960-as évektől bekövetkezett ismételt visszaesésének magyarázata – ha eltekintünk az általános normatív változásoktól – szintén nem könnyű feladat. A változások összefüggtek a házasság intézményének átalakulásával. Bár a házasságkötési kedv mérséklődése a korábbi, a 20. század elején érvényesülő nyugat-európai mintákhoz való visszatérésnek tűnhet, a valóságban eltérő feltételek között, a házas együttélések belső átalakulásával párhuzamosan zajlott le. Fontos ebből a szempontból a nők megváltozott szerepe, mely egyaránt tükröződött a jogi egyenlőségre való törekvésben, s különösen a munkavállalás és a tanulás terjedésében. Ez a szerepek kiegyenlítődésnek irányában hatott, ami a korábbiakhoz képest csökkentette a házasság vonzerejét: a hagyományos családon belüli munkamegosztás ugyanis a házasság egyik előnye az egyedül éléssel szemben. Míg korábban az alacsonyabb házasságkötési mutatók a házasságtól, illetve a párkapcsolatoktól való távolmaradást tükrözték, addig a 20. század utolsó évtizedeinek ilyen tendenciái az új típusú, nem házas együttélések terjedésével párhuzamosan figyelhetők meg. A korszerű fogamzásgátlási módszerek (fogamzásgátló tabletta, méhen belüli eszközök) nemcsak a termékenységet csökkentették, hanem hatottak a házasságok időzítésére is. Elősegítették ugyanis a házasság előtti együttélések meghosszabbodását, anélkül hogy a házasság előtti megtermékenyülés bekövetkezhetett volna, vagyis kevesebb olyan házasság köttetett, melynek a bekövetkezett terhesség volt a kiváltó oka. Ráadásul a házasságon kívüli szülések növekedése azt mutatja, hogy egyre elfogadottabbakká váltak a társadalomban, s így ezek sem ösztönözték már a korábbi mértékben a házasságokat. Mindazonáltal a kohabitáció terjedése nem egységesen hatott a házasságkötésekre az egyes társadalmakban, attól függően, hogy más befolyásoló tényezők milyen erősen voltak jelen. Ugyancsak több tényezővel magyarázható a kontinens keleti felében a második világháború után látható fejlődés, mely ott még a korábbiaknál is általánosabbá tette a házasodást. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a házasság mint a párkapcsolatok intézménye hagyományosan domináns volt a térségben. Ennek változását a kommunista rendszerek elszigeteltsége eleve hátráltatta, hiszen akadályozta más, alternatív párkapcsolati formák terjedését az ebben élenjáró nyugati társadalmakból. Szintén konzerválta ezt a házassági mintát egyrészt a rendszer uniformizáltsága, mely az egyéni életutaknak kevés változatosságot engedett. Másrészt a szociális biztonság jelentős foka lehetővé is tette az életutak fontos eseményeinek, így a házasságkötésnek a tervezését. Még inkább kézenfekvő magyarázat az, hogy a kommunista országokban a szociálpolitika számos szolgáltatás – mindenekelőtt a lakáshoz jutás – terén előnyben részesítette a házaspárokat. Ez pedig a hiánygazdálkodás közepette jelentősen ösztönözte a házassági kedvet. Hasonló hatással járt az is, hogy a diktatúra körülményei között a közösségi cselekvés lehetőségeinek megkérdőjeleződésével és a közszféra hitelességének csökkenésével felértékelődött a polgárok számára a magánszféra, s így a család és a házasság szerepe.

2. A háztartás- és családszerkezet változása: zsugorodás és nuklearizáció A családtörténeti-családszociológiai kutatásokban sokáig evidenciának számított az az elképzelés, mely szerint a preindusztriális társadalmakban a családok és a háztartások nagy létszámúak voltak, mindenekelőtt a magas gyermekszám és a többgenerációs együttélések következtében. Az iparosodás nyomán azonban – vélték Frédéric Le Play, Wilhelm Heinrich Riehl és a családszociológia más klasszikusai – a családok és háztartások létszáma csökkent, mivel visszaesett a termékenység, s a többgenerációs együttéléseket, a „nagycsaládokat", felváltotta a szülők és kiskorú gyermekeik együttélése, a nukleáris család. A változás e dinamikájának ellentmondó fontos új ismereteket, sőt egyfajta áttörést hozott a családtörténetben Peter Laslett és az általa 1966-ban megalapított cambridge-i történeti demográfiai iskola (Cambridge Group for the History of Population and Social Structure) munkássága, mely elsősorban az úgynevezett családrekonstitúció módszerének széles körű alkalmazásán nyugodott. A módszert eredetileg a francia demográfus Louis Henry fejlesztette ki, s lényege az, hogy az egyházi és állami anyakönyvekből egy-egy családra vonatkozóan kigyűjtik a születésekre, a házasságkötésekre és a halálokra vonatkozó adatokat. Ennek alapján rekonstruálhatóak olyan fontos információk, mint a gyermekszám, a csecsemőhalandóság szintje, a házasságkötés életkora, a születések közötti időtartam stb. Ha ezeket az adatgyűjtéseket nagy tömegben, egész közösségekre vonatkozóan és hosszú időtartamra elvégzik, és esetleg más típusú forrásokkal is kiegészítik, a régmúltban is pontos kép nyerhető a családszerkezet fontos jellemzőiről. Az újkort illetően a mindeddig legkiterjedtebb ilyen kutatásokat Laslett és csoportja végezte. Eredményeik szerint a 16. század vége és a 19. század vége közötti időszakban Angliában a háztartások átlagos nagysága viszonylag állandó volt, s mintegy 4,75 főt tett ki.17 Ennek alapján elutasították azt az elképzelést, hogy a tradicionális társadalmakban a nagycsalád volt a domináns együttélési forma, hiszen az említett átlagos háztartásnagyság ezt nem engedi meg. Mindenekelőtt demográfiai korlátok léteztek. Vagyis a 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


magas csecsemő- és gyermekhalandóság, a felnőtt korban is folyamatosan jelen lévő magas halálozás nem tette lehetővé nagy háztartások kialakulását. Ezért a magas átlagos gyermekszám és a háztartásban együttélő rokonok, szolgák stb. nagy száma sem igazolható.18 E kutatások eredménye szerint tehát a háztartások és a családok nagysága és szerkezete viszonylag keveset változott a 19. század végéig Európában – bár a szakirodalom e tekintetben továbbra sem mondható teljesen egységesnek. Vitathatatlanul jelentős változások következtek be azonban a 20. század folyamán: csökkent a háztartásokban együtt élők átlagos száma, illetve egyszerűsödött a családok és a háztartások szerkezete. A változások nem utolsósorban a demográfiai átalakulásokra (pl. a fertilitás csökkenése, a mortalitás javulása, a nupcialitás csökkenése, válások növekedése) vezethetők vissza, de emellett – mint látni fogjuk – más, nem demográfiai okok is nagyban közrejátszottak bennük. A század első felének európai háztartásait illetően meglehetősen elszórt adatokkal rendelkezünk, mivel átfogó háztartás-statisztika csak egyes országokban készült ekkoriban, ezenkívül pedig a háztartás fogalmát is eleve eltérően alkalmazták az összeírások során. Bővebben léteznek kimutatások a lakások átlagos lakószámára – bár többször ez esetben is csak a nagyobb városokra – vonatkozóan.19 Annak ellenére, hogy az együtt lakók és a közös háztartást alkotók nyilvánvalóan nem jelentettek teljesen azonos csoportot, a gyakorlatban ezek a lakásstatisztikák jó megközelítéssel jelzik a háztartások alakulásának tendenciáit is, így felhasználhatóak az elemzés céljaira. A fogalmak különböző definíciói és az adatok összehasonlíthatóságának – nem csak ezen a területen tapasztalható – problémái ellenére a háztartásnagyság változásának trendjei meglehetősen egyöntetűek. Az átalakulás fontos irányát jelzi, hogy a háztartások átlagos nagysága – ami a háztartásszerkezet legegyszerűbb, de egyszersmind legátfogóbb mutatójának tekinthető – jelentősen csökkent a század során Európában. A századelőn – Peter Laslett Északnyugat-Európára vonatkozó számításai szerint – 4,5 fő tartozott egy átlagos háztartáshoz.20 Viszonylag korai időpontban ismerjük a háztartások, illetve a lakások létszámát Franciaország és Anglia/Wales esetében. Franciaország 1901-ben a használt lakások átlagos 3,5 fős, 1911-ben 2,9 fős létszámával ekkor a legalacsonyabb általunk ismert adattal rendelkezett – igaz, a nagyobb városokra vonatkozóan –, míg Anglia és Wales ugyanezen években a lakások 4,5, illetve 4,4 fős átlagos létszámával a nagyobb háztartásokat formálók közé tartozott. A két világháború közötti gyors angliai csökkenés eredményeként már az 1950-es évek elejére gyakorlatilag kiegyenlítődött a különbség e két ország között: a háztartások átlagos létszáma 1954-ben Franciaországban 3,1 fő, Angliában és Walesben 1951-ben 3,2 fő volt. Ezek az adatok ekkor nagyjából megfeleltek a kontinens nyugati felén megfigyelhető átlagos háztartásnagyságnak, ami 1930 körül 3,81 fő, 1950 körül 3,35 fő volt. Ezt azért is bizton megállapíthatjuk, mert az 1930-as évektől javul az adatok minősége és összehasonlíthatósága, hiszen ekkor már egyre reprezentatívabb módszerekkel és egyre több helyen készítettek háztartás-statisztikákat. Franciaország és Anglia adatai a második világháború utáni időszakban is együtt mozogtak – csökkenő irányban –, s 1990-re egyaránt átlagosan 2,6-2,6 fő lakott egy háztartásban e két országban. Nyugat-Európa többi részén szintén érvényesült a folyamatos csökkenés: az átlagos háztartáslétszám 1970-ben 2,98 fő, 1990-ben pedig 2,55 fő volt (4.6. táblázat). Ezzel párhuzamosan a század közepe és vége között mérsékelt kiegyenlítődés is végbement a nyugat-európai országok között e téren. A háztartások átlagos létszáma a rendelkezésre álló adatok szerint Kelet-Közép-Európa több országában már a századfordulón sem sokban különbözött a kontinens nyugati felén mértektől: Magyarország ezen a téren a későbbi Csehszlovákia és Lengyelország értékei között helyezkedett el. Itt 1890-ben egy háztartás átlagosan 4,5 főből állt – pontosabban ennyi volt az egy lakásra jutó lakók száma. 1930-ban – már a mai országterületen és a későbbiekben alkalmazott definíciónak inkább megfelelő módon számítva – hozzávetőlegesen 3,9 főből tevődött össze egy tipikus háztartás, 1949-re pedig az átlag tovább csökkent 3,6-re.21 A számlálások során használt háztartásfogalmak tehát nem voltak teljesen azonosak, a háztartások nagyságát a népszámlálások csak 1960 óta mérik egyforma elvek szerint. A csökkenés mindenesetre azóta is töretlen volt: 1960-ban 3,1, 1970-ben 2,95, 1980-ban 2,8, 1990-ben pedig 2,6 fő volt az átlagos háztartásnagyság Magyarországon. Csehszlovákiában a század utolsó harmadáig valamivel kisebbek voltak a háztartások, mint Magyarországon, de a század végére már teljesen eltűnt a különbség. Ezek az adatok még a század első felében mérteknél is kevésbé különböztek a nyugat-európaiaktól, vagyis az 1960-as évektől közel azonossá vált a háztartások átlagos létszáma az ottanival. A csökkenés Lengyelországban is jelentős volt, de itt a század során mindvégig magasabb maradt a háztartások átlagos létszáma (4.6. táblázat). E folyamatokkal összefüggésben a háztartásszerkezet átalakulásának két további trendje is szembetűnő: egyrészt a nagyobb háztartások arányának csökkenése, másfelől az egyszemélyes háztartások arányának gyors növekedése. A népesebb – az ötfős, illetve ennél nagyobb méretű – háztartások arányának csökkenése az átlagos háztartáslétszáméhoz nagyon hasonló dinamikát követett, ami nem meglepő, hiszen az utóbbi csökkenésének egyik legfontosabb tényezője volt, hogy egyre kevesebben éltek nagyobb háztartásokban. A háztartás- és 63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


lakásstatisztikákból következtethetően a századelőn – Franciaország és Belgium kivételével, ahol azonban csak a nagyobb települések adatait ismerjük – minden országban domináltak az ötfős és nagyobb háztartások, de visszaszorulásuk már a század első felében is gyors ütemben folyt: 1950 körül az országok többségében 20% alatti részaránnyal rendelkeztek. A további csökkenés nyomán az 1980-as években az ötfős vagy nagyobb háztartások 10%-ot jóval meghaladó arányban már csak Írországban fordultak elő (4.7. táblázat). Európa más régióiban – Dél- Európában vagy Kelet-Közép-Európában – szintén jelentős volt a nagy létszá mú háztartások visszaszorulása. A dinamika mindenekelőtt ott volt gyors, ahol a gyermekszám jelentősen csökkent. Az ötfős és ennél nagyobb létszámú háztartások aránya 1930 körül Olaszországban még 38,4%-ot, Lengyelországban pedig még ennél is jóval nagyobb arányt (45,8%) képviselt, ugyanakkor Csehszlovákiában 31,3%-ot, Magyarországon 33%-ot tett ki.22 Az adatok ekkor még nyugat-európai viszonylatban magas arányoknak számítottak, de a következő évtizedekben Kelet-Közép-Európa több országában gyorsan esett a gyermekszám. Így Csehszlovákiában 1961-ben már valamivel a nyugat-európai átlag alatti volt 16,7%-os mértékével. 1991-ben ezen háztartási kategória 8,4%-os aránya még a korábbiaknál is kevésbé tért el a nyugati társadalmak színvonalától. Ezzel szinte teljesen megegyezett a magyarországi fejlődés, de jóval jelentősebb maradt a nagy létszámú háztartások aránya Olaszországban és különösen Lengyelországban (4.7. táblázat).

4.6. táblázat - 4.6. táblázat ► A háztartások átlagos létszámának alakulása európai országokban, 1900-2000 (fő) 1900

1910

1920

1930


4,4

4,1

3,7

Francia 3,5 ország

2,9

Hollan 4,5 dia

4,4

4,3

4,0

Belgiu 4,3 m

4,1

3,8

3,4

Írorszá 4,9 g

4,8

4,5

4,3

4,4

4,0

3,8

1940

1950

1960

1970

1980

1990

2000

3,2

3,0

2,9

2,7

2,6

2,3

3,1

3,1

3,1

2,9

2,7

2,6

2,4

3,7

4,5

3,6

3,2

2,8

2,4

2,3

3,0

3,0

2,9

2,7

2,7

2,4

4,2

4,2

4,0

3,9

3,7

3,3

3,0

3,3

3,0

2,9

2,7

2,5

2,3

2,2

3,1

3,0

2,9

2,7

2,5

2,4

3,3

2,9

2,5

2,4


4,5

Ausztri a

4,5

Svájc

3,6

4,2

3,9

Svédor 3,7 szág

3,7

3,6

3,5

2,8

2,9

2,8

2,6

2,3

2,1

2,0

Dánia

4,3

4,1

4,0

3,7

3,2

3,1

3,0

2,7

2,4

2,3

2,2

Norvég 4,5 ia

4,2

4,1

4,5

4,2

3,2

3,1

2,9

2,7

2,4



Finnors 4,6 zág

4,4

Olaszor 4,5 szág

4,7

Lengye lország

3,6

4,4

4,2

4,8

4,4

Csehszl ovákia Magyar ország

4,3

3,8

4,7

4,3

3,9

3,8

3,6

3,3

3,0

2,6

2,5

2,2

3,0

3,6

3,3

3,0

2,9

2,6

3,5

3,4

3,1

3,1

3,3

3,1

2,9

2,8

2,6

3,6

3,1

3,0

2,8

2,6

Megjegyzések: Ha másként nem jelöltük, magánháztartások adatai. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1925, 1927, 1939, 1961, 1987; Anglia és Wales: 1911, 1921, 1931; Egyesült Királyság: 1951, 1961, 1971, 1981; Franciaország: 1901, 1911, 1946, 1962, 1975, 1982; Hollandia: 1899, 1909, 1947, 1971; Belgium: 1947, 1961, 1981; Ausztria: 1934, 1951, 1961, 1971, 1981, 1991; Írország: 1901, 1926, 1936, 1946, 1961, 1971, 1981, 1991, 1997; Svédország: 1945; Dánia: 1901, 1916, 1981, 1991; Norvégia: 1946; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1981; Csehszlovákia: 1961, 1991; Lengyelország: 1921, 1931, 1978, 1988. Eltérő adatok: Magyarország: 1910, 1920, 1930, 1941 lakások átlagos lakószáma; Németország 1927: 5000 lakos feletti városok, 1950: Nyugat-Berlinnel együtt, 1999: a korábbi NSZK területe; Egyesült Királyság: 1911-1931 Anglia és Wales; Franciaország 1911: 50000 lakos feletti városok, 1901-1946: lakott lakások; Hollandia 1947: lakások; Belgium 1910-1930: 10000 lakos feletti városok, 1910-1947: lakott lakások; Ausztria 1910: az ország nagyobb városai, lakott lakások; Dánia 1901-1930: lakott lakások, Koppenhága; Finnország 1900-1930: lakott lakások, 1900-1910: Helsinki, Turku, Tampere, Uleaborg, 1930: Helsinki; Norvégia 1930: városi lakott lakások; Olaszország 1931: nagyobb városok, lakott lakások. Források: Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori értekezés. MTA Kézirattár.) Budapest, 1994. Melléklet. 59. (Magyarország 1910). Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest: KSH, 1963. 295. (Magyarország 1930, 1949). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 82. (Magyarország 1920, 1941, 1960-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 306. (Németország 1927.), 324. (Anglia és Wales 1911-1931), 302. (Franciaország 1901-1911), 313. (Hollandia 1947), 289. (Belgium 1910-1947.), 285. (Ausztria 1910), 322. (Svájc 1920-1930), 308. (Írország 1926-1946), 319. (Svédország 1930), 295. (Dánia 1901-1930), 298. (Finnország 1900-1930), 316. (Norvégia 1930), 311. (Olaszország 1931). Bernhard Schafers: Gesellschaftlicher Wandel in Deutschland. Stuttgart: Enke, 1995. 294. (Németország, Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Olaszország 1990). United Nations (ed.): Demographic Yearbook. Spe- cial Issue: Population Ageing and the Situation of Elderly Persons. New York: United Nations, 1993. (Nyugat-Európa 1950, 1960). Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the European Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. 33. (Nyugat-Európa 1970). United Nations (ed.): Demographic Yearbook, 1995. New York: United Nations, 1997. 596-604. (Nyugat-Európa 1990). Ray Hall: Family Structures. In Daniel Noin – Robert Woods (eds.): The Changing Population of Europe. Oxford: Black- well, 1993. 102. (Hollandia 1980). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: > Palgrave, 2005. 43. (NSZK 1980, Hollandia 1980-1990, Ausztria 1991, Olaszország 1951, Csehszlovákia 19501991, Lengyelország 1960-1988). Franz Rothenbacher: The European Population 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 51. (Németország 1900-1920, 1939; Franciaország 1946, halandóság 1899-1947; Belgium 1900-1930; Ausztria 1910, 1934; Írország 1901-1946; Svédország 1900-1945; Dánia 1901-1940; Norvégia 1900-1946; Olaszország 1901-1936; Csehszlovákia 1930; Lengyelország 1921-1931). Eurostat: Eurostat Yearbook 2002. Luxembourg: Eurostat, 2002. 33. (Nyugat-Európa 1997-2000).

4.7. táblázat - 4.7. táblázat ► Az öt vagy ennél több taggal rendelkező háztartások arányának alakulása az összes háztartáshoz viszonyítva európai országokban, 19001990 (százalék)



1900

1910

1920

1930

Egyesült Királysá g

41,0

36,9

28,1


15,3

Hollandi a

42,9

Belgium

26,9

Írország

19,3

16,7

44,0

1940

1950

1960

1970

1980

1990

17,8

16,0

14,5

11,4

8,0

16,0

18,0

20,1

19,1

11,9

10,3

28,6

41,4

27,0

20,4

11,7

7,1

14,9

14,6

16,0

16,1

11,4

8,2

40,8

38,6

35,4

35,2

32,3

26,6

14,0

12,9

8,0

5,1

17,0

17,0

13,0

10,0

21,0

16,0

9,0

6,5


44,4

Ausztria Svájc

43,0 32,8

32,5

Norvégi a Finnorsz 44,9 ág

42,7

Olaszors 43,8 zág

42,4

Lengyel ország

33,4

25,9

18,7

37,4

Svédors 33,4 zág Dánia

42,4

18,2 38,6

32,5

30,1

27,2

17,5

13,1

10,0

6,0

5,3

25,1

18,8

17,8

15,0

12,7

7,4

4,7

44,1

39,4

20,3

21,0

17,0

12,0

8,3

26,3

28,3

25,0

18,3

10,0

7,8

33,3

27,0

21,5

14,9

11,3

26,5

23,9

16,9

17,1

16,7

13,2

10,1

8,4

17,0

14,0

10,6

8,0

41,3

38,4

51,3

45,8

Csehszlo vákia

31,3

Magyaro rszág

33,0

39,6

20,8

Megjegyzések: Amennyiben másként nem jeleztük, magánháztartások adatai. Eltérő adatok: Magyarország 1930: a lakások megoszlása a 10000 főnél népesebb községekben. Egyesült Királyság 1911-1950: Anglia és Wales; Franciaország 1911: 50000 lakos feletti városok, 1901-1946 lakott lakások; Hollandia 1947: lakott lakások; Belgium 1910-1930: 10000 lakos feletti városok, 1910-1947: lakott lakások; Ausztria 1910: lakott lakások; Svédország 1930: lakások, Stockholm; Dánia 1901-1930: lakott lakások, Koppenhága; Finnország 1900-1930: lakott lakások, 1900-1910: Helsinki, Turku, Tampere, Uleaborg, 1930: Helsinki; Norvégia 1930: városi lakott lakások; Olaszország 1911: öt nagyváros, lakott lakások, 1931: 11 nagyváros, lakott lakások. Eltérő



időpontok: Németország: 1925, 1933, 1939, 1991; Anglia és Wales: 1911, 1921, 1931; Egyesült Királyság: 1961, 1981, 1991; Franciaország: 1901, 1911, 1946, 1962, 1975; Hollandia: 1909, 1947, 1971, 1991; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1951, 1991; Írország: 1926, 1936, 1946, 1961, 1971, 1991; Dánia: 1901, 1916, 1981, 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1961, 1991; Lengyelország: 1921, 1931, 1978, 1988. Források: Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori értekezés. MTA Kézirattár.) Budapest, 1994. Melléklet. 49. (Magyarország 1930). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 76. (Magyarország 1960-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 306. (Németország 1927.), 324. (Anglia és Wales 1911-1931), 302. (Franciaország 1901-1911), 313. (Hollandia 1947), 289. (Belgium 1910-1947), 285. (Ausztria 1910), 322. (Svájc 1920-1930), 308. (Írország 1926-1946), 319. (Svédország 1930), 295. (Dánia 1901-1930), 298. (Finnország 1900-1930), 316. (Norvégia 1930), 311. (Olaszország 1911, 1931) – saját számítások. Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the European Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. 30-39. (Nyugat-Európa 1960-1970). K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman et. al. (ed.): Modelling Household Formation and Dis- solution. Oxford: Clarendon Press, 1988. 79-80. (Németország, Anglia és Wales, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1950). Francois Höpflinger: Haushalts- und Familienstrukturen im westeuropaischen Vergleich. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 100. (Nyugat-Európa 1960-1980). Eurostat (ed.): Population, household and dwellings in Europe. Main results of the 1990/1991 censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 120-121. (NyugatEurópa 1990). Ray Hall: Family Structures. In Daniel Noin – Robert Woods (eds.): The Changing Population of Europe. Oxford: Blackwell, 1993. 103. (Németország 1970-1980, Egyesült Királyság 1971-1981, Franciaország 1968-1982, Hollandia 1971-1981, Belgium 1970-1981, Dánia 1970-1981, Olaszország 1971-1981). Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 52. (Németország 19001939, Franciaország 1946, Hollandia 1909, 1947, Belgium 1947, Svájc 1900, Írország 1926-1946, Svédország 1900-1930; Norvégia 1920-1930, Olaszország 1901-1936, Csehszlovákia 1930, Lengyelország 1921-1931). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 45. (Egyesült Királyság 1950, Ausztria 1951, Dánia 1950, Finnország 1950, Olaszország 1951, Csehszlovákia 1950-1991, Lengyelország 1960-1988). Az első világháború előtt az egyszemélyes háztartások Nyugat-Európában Belgium kivételével mindenhol, ahol az ország egészére vonatkozó adatokkal rendelkezünk, az összes háztartás kevesebb, mint 10%-át tették ki. A század első felében még mérsékelt volt ennek az aránynak a növekedése, a második felében azonban kimondottan gyors ütemű. Az 1980-as évek végén Svédországban már a háztartások 40%-a, a többi skandináv országban, az NSZK- ban, Svájcban és Ausztriában cca. %-a, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban a háztartások cca. 25%-a volt egyfős. Dél-Európa és Írország adatai ez esetben is az átalakulás vontatottabb ütemét mutatják (4.8. táblázat). Ugyanez látható Kelet-Közép-Európában is, ahol az egyszemélyes háztartások súlya ugyan folyamatosan nőtt, de ezt viszonylag alacsony bázisról indulva tette: 1930-ban Csehszlovákiában 7,3, Lengyelországban 9, Magyarországon 6%-ot ért el ezen típus aránya, s a következő évtizedekben is a nyugat-európai átlagnál alacsonyabb volt.23 Magyarországon és Csehszlovákiában 1990-ben az összes háztartás nem egészen ^-ében, Lengyelországban %-ében élt egyetlen személy. Ennél kisebb arányt Nyugat-Európá ban csak Írországban (20%) figyeltek meg (4.8. táblázat). Ezen a téren tehát az ezredfordulóra lényegesen nagyobb maradt az eltérés Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa társadalmai között, mint a háztartások átlagos nagysága és a legnagyobb létszámú háztartások esetében.

4.8. táblázat - 4.8. táblázat ► Az egyszemélyes háztartások arányának alakulása az összes háztartáshoz viszonyítva európai országokban, 1900-1990 (százalék) 1900 Egyesült Királysá g

1910

1920

1930

5,3

6,0

6,7

1940

Franciao 4,4 rszág

1950

1960

1970

1980

1990

11,0

11,9

18,1

22,0

26,7

18,6

19,9

22,3

25,0

27,0



Hollandi a

9,6

9,7

11,2

9,7

11,9

17,1

22,0

29,9

Belgium

14,2

15,0

11,3

15,8

16,8

18,8

23,0

28,4

Írország Németor 7,2 szág/NS ZK

7,3

Ausztria

6,3

Svájc

9,5

6,7

8,6

Svédors zág Dánia

9,4

10,4

12,6

14,2

17,0

20,2

8,4

9,8

19,0

20,6

25,2

31,0

33,6

18,0

20,0

26,0

28,0

29,7

14,2

19,6

29,0

32,4

21,0

20,2

25,3

33,0

39,6

14,0

16,0

21,4

29,0

34,4

8,5 12,2

8,8

10,0

Norvégi a Finnorsz 6,7 ág

7,5

Olaszors 8,8 zág

9,2

Lengyel ország

8,3

9,5

10,9

9,4

11,3

15,0

18,0

21,1

28,0

34,3

8,7

10,3

19,3

24,0

27,0

31,7

10,0

10,6

12,9

18,0

20,6

16,4

16,1

17,4

18,3

9,1

9,6

6,1

9,0

13,5

9,1

Csehszlo vákia

7,3

10,8

14,2

17,1

22,9

25,3

Magyaro rszág

6,0

10,0

14,5

17,5

19,6

24,3

Megjegyzések: Amennyiben másként nem jeleztük, magánháztartások adatai. Eltérő adatok: Magyarország 1949: becslés; Egyesült Királyság 1911-1950: Anglia és Wales; Franciaország 1901-1946 lakott lakások; Hollandia 1947: lakott lakások; Belgium 1910-1930: 10000 lakos feletti városok, 1910-1947: lakott lakások; Ausztria 1910: lakott lakások; Svédország 1930: lakások, Stockholm; Dánia 1901-1930: lakott lakások, Koppenhága; Finnország 1900-1930: lakott lakások, 1900-1910: Helsinki, Turku, Tampere, Uleaborg, 1930: Helsinki; Norvégia 1930: városi lakott lakások; Olaszország 1911: öt nagyváros, lakott lakások, 1931: 11 nagyváros, lakott lakások. Eltérő időpontok: Németország: 1925, 1933, 1939, 1991; Anglia és Wales: 1911, 1921, 1931; Egyesült Királyság: 1961, 1981, 1991; Franciaország: 1901, 1946, 1962, 1975; Hollandia: 1909, 1947, 1971, 1991; Belgium: 1947, 1961, 1991; Ausztria: 1991; Írország: 1936, 1946, 1961, 1971, 1991; Dánia: 1901, 1911, 1921, 1981, 1991; Olaszország: 1901, 1911, 1931, 1936, 1961, 1971, 1991; Csehszlovákia: 1961, 1991; Lengyelország: 1921, 1931, 1988. Források: Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori értekezés. MTA Kézirattár.) Budapest, 1994. Melléklet. 38. (Magyarország 1949). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 76. (Magyarország 1960-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 306. (Németország 1927.), 324. (Anglia és Wales 1911-1931), 313. (Hollandia 1947), 289. (Belgium 1910-1947.), 285. (Ausztria 1910), 322. (Svájc 1920-1930), 308. (Írország 1926-1946), 319. (Svédország 1930), 295. (Dánia 1901-1930), 298. (Finnország



1900-1930), 316. (Norvégia 1930), 311. (Olaszország 1911, 1931). Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the European Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. 30-39. (Nyugat- Európa 1960-1970). K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman et. al. (ed.): Modelling Household Formation and Dissolution. Oxford: Clarendon Press, 1988. 79-80. (Németország, Anglia és Wales, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1950). Francois Höpflinger: Haus- halts- und Familienstrukturen im westeuropaischen Vergleich. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 102. (Nyugat-Európa 1. 1980). Eurostat (ed.): Population, household and dwellings in Europe: Main results of the 1990/1991 censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. 120-121. (Nyugat-Európa 1990). Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Houndmills: Palgrave, 2002. 53. (Németország 1900-1939; Franciaország 1901; Hollandia 1909-1947; Belgium 1947; Svájc 1900, 1920; Írország 1926-1936; Dánia 1901-1940; Norvégia 1920, 1946; Olaszország 1901, 1920-1936; Csehszlovákia 1930; Lengyelország 1921-1931). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 46. (Csehszlovákia 19501991, Lengyelország 1960-1988). Nemcsak a háztartások létszáma csökkent azonban, hanem egyszerűsödött szerkezetük is. Ebben kulcsfontosságú volt az a folyamat, amit a család nuklea- rizálódásaként szokás emlegetni. Mint láttuk, a családtörténeti kutatások megállapítása szerint Északnyugat- és Közép-Európa jelentős területein a társadalom tagjainak többsége – ha tehette – már a preindusztriális időszakban is nukleáris családháztartásban élt, vagyis olyan egységben, mely csak a családmagot – a házaspárt és kiskorú gyermekeiket – jelentette. Kevésbé voltak elterjedtek az ösz- szetett – mint például a kiterjesztett vagy a több családmagból álló – családház- tartások.24 Adataink – melyek inkább a század második felére vonatkoznak – azt mutatják, hogy a 20. században is tovább folyt a családháztartások nuklearizáló- dása, vagyis csökkent a többgenerációs együttélések (szülők és felnőtt gyermekeik, esetleg unokáik együttélése), illetve a nukleáris családmaggal/családdal együtt élő távolabbi családtagok (testvérek, nagybácsik, nagynénik stb.) aránya. A háromgenerációs együttélések száma pl. az NSZK-ban 1961-ben még több mint 1 millió volt, ám 1982-ben már csak feleannyit regisztráltak.25 Svájcban már 1920-ban is viszonylag kevés olyan háztartás létezett, melyben a családmagon kívül rokonok is éltek, de 1980-ra ez is további mintegy harmadára, az összes háztartás 2%-ára esett vissza. Dél-Európában azonban, ahol az agrárnépesség jelentős maradt, lényegesen magasabb volt az arány: Olaszországban 1971-ben 8%-ot tett ki.26 Bár Kelet-Közép-Európában – mint korábban láttuk – a házasodási szokásokban összességében figyelemre méltó állandóság volt tapasztalható, más vonatkozásban a családi együttélés keretei és tartalma jelentősen megváltoztak a 20. század során. A családszerkezet 19. század végi, 20. század eleji jellemzőiről még viszonylag kevés átfogó információval rendelkezünk ebben a régióban. Az idézett 20. század eleji, mintegy 44,5 fős átlagos háztartásnagyság önmagában is alátámasztani tűnik azt, hogy a többgenerációs együttélés (a nagycsaládnak is nevezett forma), vagyis amikor a szülők közös háztartásban élnek házas gyermekeikkel, esetleg unokáikkal, a vizsgált korszak elején Kelet-Kö- zép-Európában sem uralkodott. Elegendőnek tűnnek azonban a bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy a 20. század során itt is megfigyelhető a családszerkezet egyszerűsödése, vagyis a háztartásban a nukleáris család tagjai mellett más rokonok jelenlétének ritkulása. A családszerkezet átalakulása érintette a felmenőági rokonok együttélése révén és más módon keletkező összetett (kiterjesztett, illetve több családmagból álló) családháztartások elterjedtségét. Ezenkívül megváltoztak az ilyen együttélések funkciói is. A változások iránya tehát nagyon hasonló volt a nyugat-európai társadalmakban jellemzőhöz, csak annak mértéke tért el az ott megfigyeltektől: lassabban, s megkésve zajlottak az átalakulások. A század első felében a családháztartások nuklearizációja előrehaladt Kelet- Közép-Európában. Ennek ellenére Faragó Tamás becslése szerint Magyarországon 1949-ben a háztartások nem kevesebb, mint 22-24%-a állt több családból, illetve volt jelen a család mellett más rokon is.27 A háztartási statisztika szerint a háromgenerációs családháztartások aránya még 1960-ban is 12,4% volt, ami egyben azt jelentette, hogy a lakosság ennél jóval nagyobb aránya élt ilyen család- ban.28 A háztartások komplexitásának a csökkenés ellenére is fennmaradó viszonylag magas átlagos szintjét jelzi az is, hogy Magyarországon még 1990-ben is a háztartások 11,8%-ában több család lakott vagy a család mellett más rokon is jelen volt, s ilyen háztartásokban élt az előbbi időpontban a lakosság 28,1, illetve a későbbiben 19,1%-a. Legjellemzőbb esetként a szülők és a megházasodott gyermek(ek), illetve az özvegy szülő és gyermekének családja élt együtt. Ezek lényegesen magasabb arányok, mint amelyek a nyugat-európai társadalmakban kialakultak: 1970-ben 7 vizsgált nyugat-európai ország (Anglia, Hollandia, Belgium, Svájc, NSZK, Norvégia, Finnország) közül mindegyikben 4-6% között volt a komplex háztartások aránya, s csak Finnországban érte el – a használt definíciótól függően – a 7, illetve 9%-ot.29 Sajátos hagyományai voltak a bonyolult szerkezetű családháztartásoknak a Balkánon. A 20. század elejéről kevés adattal rendelkezünk a délkelet-európai családszerkezetre vonatkozóan, de úgy tűnik, hogy a kiterjesztett 69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


vagy a több családmagból álló családháztartás kialakulásának a Balkánon kevésbé voltak demográfiai és társadalmi akadályai, mint Nyugat-Európában. Ebben szerepe volt a nyugat-európainál lényegesen alacsonyabb első házasságkötési kornak. Meggyőző néprajzi, illetve történeti antropológiai bizonyítékok vallanak a tradicionális összetett családháztartások (zadruga, nagycsalád) létezéséről a 19. századi balkáni paraszti népességben. Sőt – bár a nagycsalád kifejlett formája már a két világháború között szinte teljesen felbomlott –, egyes elszigeteltebb falusi közösségekben a század közepén is voltak nyomai, még Magyarországon is, ahol pedig a zadrugaszerű együttélés nem volt jellemző.30 E munkák alapján jelek mutatnak arra, hogy a kiterjesztett család vagy több családmag együttélése számos közösségben követett minta volt korszakunk elején a Balkánon és Kelet-Kö- zép-Európa egyes részein: vagyis ahol a szülők megérték ezt a kort, ott gyakran közös háztartást alkottak házas gyermekeikkel. Így a családi ciklus egy bizonyos szakaszában annak ellenére is elterjedt lehetett az ilyen típusú együttélés, ha az egész népességre vonatkozóan csak viszonylag alacsony átlag adódott. Természetesen a 19. századi paraszti nagycsalád és a 20. század második felének többgenerációs együttélései közötti közvetlen kapcsolat aligha feltételezhető Kelet-Közép-Európában, de még a Balkánon sem, hiszen időközben jelentősen megváltozott az ilyen együttélések tartalma. A városban élők viszonylag magas aránya az összetett családháztartások között a második világháború utáni évtizedekben már önmagában is utal arra, hogy nem, vagy nem elsősorban az életmód, illetve a termelési folyamat eredményezte kialakulásukat, hiszen a városokban erről eleve alig lehetett szó.31 Ekkor már döntően más okok, mindenekelőtt a lakáshiány következtében jöttek létre a kiterjesztett családok.32 Így volt ez a falvakban is, ahol – főként a mezőgazdaság kollektivizálása nyomán – szintén alapvetően átalakultak a család funkciói.33 Ugyanekkor a komplex családháztartások viszonylag magas arányában nagy szerepe lehetett az erre vonatkozó, ezt támogató normák továbbélésének is. Emellett nem csupán a (család)háztartások szerkezete egyszerűsödött a 20. században, hanem az átalakulás fontos irányaként egymástól való elkülönülésük is előrehaladt. A 19. század végén a formailag önálló háztartások is gyakran összefonódtak: gondoljunk csak a bérbeadó által foglalkoztatott, s gyakran a szállásért is munkával fizető alkalmazottra. Budapesten még 1910-ben is csak a háztartások 42,6%-a élt magában egy lakásban, a többi albérlőként-ágybérlőként, vagy éppen lakása egy részét ezeknek kiadva, 1930-ban ellenben már 60,8%-uk lakott egyedül.34 Nem egyszerűen a nukleáriscsalád-háztartások „kikristályosodása" folyt tehát, hanem a nukleáris családok elkülönülése, a családon belüli intimitás térbeli lakásfeltételeinek kialakulása is. Ez a folyamat a század második felében is gyorsan haladt, különösen a családdal rokoni kapcsolatban nem lévő együttlakók száma csökkent ekkoriban. ◄ OKOK ► A háztartásnagyság mérséklődésének alapvető oka az volt, hogy – a termékenység egy korábbi fejezetben bemutatott visszaesése következtében – az átlagos gyermekszám nagymértékben csökkent. Már a század első felében megindult a negyedik és nagyobb sorszámú születések arányának mérséklődése NyugatEurópában. A második világháború után – jóllehet a fertilitás egy ideig nőtt – ez a folyamat gyorsult, s kiterjedt a harmadik születésekre is. Utóbbiak aránya az összes születésben az 1950-es években 15-20% között volt, míg 1980-ra ez 9-15%-ra esett vissza Nyugat-Európában (Írország kivételével).35 Ez a folyamat aztán átterjedt először Dél-Európára, majd Kelet-Kö- zép-Európára és a Balkánra. Míg Magyarországon 1935-ben az összes születés 15%-át tették ki a harmadik születések, addig az 1970-es években – többé-ke- vésbé folyamatos csökkenés után – már csak 9-10%-át, s csak az 1980-as évek második felében nőtt némileg ezek aránya. Ennél is nagyobb mértékben visz- szaesett a negyedik, s magasabb sorszámú születések aránya az összes születésekben.36 Ugyanakkor a három- és többgyermekesek számának csökkenésével párhuzamosan a gyermektelen családok aránya nem nőtt, sőt inkább csökkent a század-elő és az 1980-as évek között – néhány kivételtől eltekintve, mint pl. Anglia és Németország/NSZK, ahol a világháború előtti 10, illetve 12%-ról az 1970-es évekre 15 és 17%-ra emelkedett a mindvégig gyermektelen családok aránya. E tény oka egyértelműen a meddőség csökkenése volt, főként a nemi betegségek visszaszorulása, illetve az egészségügynek a más eredetű meddőségek kezelésében elért fejlődése következtében. E folyamatok eredményeként – főként a második világháború utáni két-három évtizedben – az átlagos gyermekszám csökkenése mellett egyértelmű nivelláció figyelhető meg a kétgyermekes családok javára.37 Szintén a háztartások átlagos létszámát csökkentette, s egyszersmind szerkezetüket is egyszerűsítette, hogy a családokkal élő, s a háztartáshoz tartozó cselédek, paraszti gazdaságokban és kisüzemekben-boltokban dolgozó alkalmazottak (segédek, tanulók stb.) rétege elvékonyodott, s immár a megmaradók sem a családokkal laktak, nem formáltak közös háztartást azokkal. Ezt jól mutatja Németország esete, ahol 1910-ben még a háztartások 17%-ában éltek együtt rokoni kapcsolatban nem lévő személyek, de a század végére ez a réteg már szinte teljesen eltűnt.38 Kelet-Közép-Európa legtöbb régiójában a parasztgazdaságokban az idegen, a háztartásba is integrálódó munkaerő alkalmazásának már a század elején sem voltak olyan hagyományai, mint Nyugat-Európában. A 70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kommunista hatalomátvétel után pedig politikai okok miatt sem volt lehetséges ilyen munkaerő alkalmazása. Ez csökkentette a háztartások átlagos létszámát és egyben komplexitásának mértékét. Ugyanezzel a hatással járt, hogy a tehetősebb családokkal együtt élő, a háztartások átlagos nagyságát növelő, s még a két világháború között sem jelentéktelen nagyságú háztartási alkalmazottak (cselédek) rétege a második világháború után ugyancsak hirtelen és teljesen megszűnt.39 Szintén jelentősen hozzájárult az átlagos háztartásnagyság csökkenéséhez az egyszemélyes háztartások növekvő elterjedtsége. Ez egyrészt arra vezethető visz- sza, hogy a halálozási viszonyok javulása miatt emelkedett az idősek száma, akik vagy dolgoztak, vagy a javuló jóléti szolgáltatások révén egyre kevésbé voltak ráutalva rokonaikra, s maguk is mindinkább törekedtek arra, hogy megőrizzék saját lakásukat, független életformájukat. Így közülük egyre többen éltek egyedül (általában özvegyek és nők). Másrészt – elsősorban az 1960-as években – emelkedett az egyedül élő fiatalok, ezen belül is leginkább a nők száma, akik különösen a nagyvárosokban sajátos életformát/kultúrát kezdtek teremteni maguknak (singles). 40 Igaz, az 1970-es években több országban (Hollandia, Norvégia, NSZK) stagnálást, az 1980-as években pedig egyenesen a szülői háztól távol élő fiatal felnőttek arányának csökkenését jelezték a felmérések.41 A második világháború utáni évtizedekben, s különösen az 1970-es évektől – a válások miatt – szintén nőtt az egyszülős családok aránya, melyekben a gyermekek felnőtté válása után a szülő többnyire egyedül élt tovább. E tényezők következtében az 1980-as évekre a felnőttek nagy része már eltartott gyermek nélküli háztartásban élt Nyugat-Európában. Egyedül Írországban volt a felnőttek több mint fele mellett gyermek is jelen a háztartásban. 42 Az egyszemélyes háztartások arányának növekedését Kelet-Közép-Euró- pában elsősorban az idős, egyedülálló emberek számának emelkedése okozta, részben az átlagos élettartam javulása következtében, de a családok fokozódó elkülönülése is közrejátszott ebben. A válások számának emelkedése szintén mind több egyfős háztartást eredményezett, azonban a fiatalok életstílusának megváltozása a nyugat-európainál jóval mérsékeltebben járult ehhez hozzá – hiszen a korai házasság fenntartotta egyeduralmát, s így a fiatalok házasságkötés előtti önálló háztartásformálása már csak ezért sem volt számottevő még a század utolsó harmadában sem. Mindazonáltal valószínűleg helyesen járunk el, ha a család változását nem csupán a létszám, illetve az együtt élő generációk számának oldaláról vizsgáljuk. Az átalakulás nem írható le megfelelően a háztartások szerkezetének meg- változásával,43 mivel a hagyományos családot nem tekinthetjük egyszerűen több felnőtt generáció együttélésének, hanem speciális magatartásformák (és funkciók) jellemezte közösségnek: a patriarchizmus mellett igen erős a nemek szerinti munkamegosztás a családban; a termelőmunka és a családi otthon helye egybeesik, vagyis a család gazdasági egységként működik. Ebben a megközelítésben gyakran a 19. század végi paraszti nukleáris család is a nagycsalád miniatűr formája volt,44 vagyis rendelkezett annak fontos jellemzőivel. Ebből következően a családtagok közötti viszony átalakulása legalább annyira tükrözi a család változását, mint a generációk együttlése vagy elkülönülése. Ennek vizsgálata a következő rész tárgya.

3. A házastársak közötti viszony és a gyermekek helyzete: növekvő szimmetria, fokozódó figyelem A családtörténet-írás különböző megközelítései és iskolái egyaránt elismerik, hogy Európában – s általában a nyugati világban – egy hosszú távú, több évszázadot átfogó folyamat eredményeként nemcsak a család nuklearizálódott, demográfiai összetétele vált stabillá, hanem alapvetően megváltoztak a családban az interperszonális viszonyok is. A családok mindinkább egalitáriussá váltak, a merev hierarchiaviszonyok – melyek mindenekelőtt a patriarchizmust jelentették – oldódtak, s mind nagyobb mértékben érvényesültek a családtagok egyéni jogai és autonómiája. Emellett a családi élet intimitása nőtt, érzelmekkel telítődött. Egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti érzelmi kapcsolat, s a gyermekek felnevelése is a családi élet középpontjába került. Ez a család privatizálódásaként, illetve emocionalizálódásaként is emlegetett átalakulás először a középrétegekben indult meg, majd onnan terjedt tovább a felsőbb és alsóbb rétegekre, s e változások javában tartottak a 20. században is: a legtöbb nyugat-európai társadalomban csak a század közepére játszódtak le többé-kevésbé teljesen, Európa más régióiban pedig ennél is később. ◄ A HÁZASTÁRSAK KÖZÖTTI VISZONY ► A házastársak közötti új jellegű, a korábbinál egyenlőbb szerepfelfogású, „szimmetrikusabb"45 kapcsolatok kialakulása alapvetően összefüggött a nők társadalmi helyzetének megváltozásával. Ennek valószínűleg legfontosabb egyedi tényezője a nők munkavállalási lehetőségeinek javulása, a női foglalkoztatottság jelentőségének növekedése volt. A nők egyre szélesebb körű háztartáson kívüli munkavállalása egyrészt jelezte társadalmi helyzetük megváltozását, másrészt számos történész és szociológus szerint a családi viszonyok átalakulásának egyenesen legfontosabb magyarázata is a 20.



században, vagyis egyaránt tekinthető a változások következményének és előidézőjének. Ezen a téren elsősorban a női foglalkoztatottak arányának növekedése és a nők relatív – férfiakhoz viszonyított – bérezésének javulása tarthat számot figyelmünkre.46 A századelőn mérsékelt különbségek léteztek a női foglalkoztatottságban az egyes nyugat-európai országok között. 1900-ban Ausztriában, Svájcban, a skandináv országokban az összes kereső valamivel több, mint egyharmada volt nő, míg Németország, Franciaország, Belgium, Nagy-Britannia megfelelő aránya egyaránt 30% körül mozgott. A relatíve legkevesebb nő a vizsgált országok között Hollandiában dolgozott, ahol a nők aránya az összes kereső között 25% alatt volt. Bár az első világháború alatt a női foglalkoztatottság több hadviselő országban jelentősen megnőtt, azt követően ismét visszaesett – gyakran egyenesen az 1900-as szint alá –, s a két világháború között – már csak a gazdasági nehézségek, főként a munkanélküliség miatt is – rendszerint nem mozdult el erről a színvonalról47 (4.9. táblázat). A századfordulón és a két világháború között a női foglalkoztatottság mértéke Kelet-Közép-Európában közepesnek, vagy annál valamivel alacsonyabbnak számított. A századfordulón a foglalkoztatottak 25,2%-a volt nő Magyarországon. Ez az arány a következő évtizedekben – az első világháború előtti csökkenés, majd a háború alatti átmeneti növekedés után – csak mérsékelten nőtt, 1930-ban 26,1%, 1941-ben pedig 27,3%-ra, ami nyugat-európai összehasonlításban közepesnek tekinthető. A második világháború utáni évtizedekben Nyugat-Európában rendszerint nőtt a női foglalkoztatottak aránya az összes kereső között, de ez a fejlődés korántsem volt minden országban és periódusban egyforma ütemű és egyenes vonalú: pl. Hollandiában is először csökkenés látható, s csak igen későn, az 1970-es években nőtt nagyobb mértékben a női foglalkoztatottság.48 Az országok sorrendje 1945 és 1990 között részben átrendeződött: Hollandia, Írország mindvégig sereghajtó maradt, ezzel szemben a skandináv országokban gyors fejlődés után az 1980-as évekre a legnagyobb – 45-48%-os – női foglalkoztatottság alakult ki, holott ezeket – Finnország kivételével – a világháború után még csak közepes arány jellemezte.49 A növekedés átlagos üteme az 1970-es és az 1980-as években volt a legnagyobb. Ekkor már azon országokban is, ahol korábban alacsony volt az otthonon kívül dolgozó nők aránya – mint az említett Hollandia –, nőtt a női foglalkoztatottak aránya, s elérte az összes munkavállalón belül az egyharmados szintet. Azonban míg Dániában, Svédországban, Norvégiában valóban meredeken emelkedett a munkát vállaló nők száma, 1960 és 1985 között a női foglalkoztatottak arányának növekedése több országban – Ausztria, NSZK, Írország, Svájc – egészében vagy szinte teljes egészében annak eredménye volt, hogy a férfiak aktivitási rátája visszaesett.50 Dél-Európában a női foglalkoztatottság mindvégig jelentősen elmaradt a nyugat-európai szinttől: Olaszországban máig a legalacsonyabbak között van Európában.

4.9. táblázat - 4.9. táblázat ► A női foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatott körében európai országokban, 1900-1990 (százalék) 1900

1910

1920

1930


29,6

29,5

29,8


28,8

37,5

31,2

Hollandi 24,3 a

24,9

25,0

25,6

Belgium 29,9

28,4

23,5

24,3

Írország Németor 30,2 szág/NS ZK

29,1

30,0

1940

1950

1960

1970

1980

1990

32,6

32,7

36,3

39,2

42,9

32,2

33,3

36,0

39,8

43,4

23,4

21,5

26,3

30,3

39,2

23,2

29,7

30,2

32,7

37,3

41,6

30,5

31,9

26,7

25,6

26,7

28,7

31,6

33,0

30,3

35,8

37,3

36,6

37,8

40,8

30,9



Ausztria 34,2

34,7

34,0

33,4

33,8

39,4

40,8

41,0

Svájc

36,6

35,7

36,9

35,6

32,8

33,7

34,1

36,1

38,1

Svédors 35,1 zág

33,3

34,2

32,0

30,1

29,8

33,6

45,2

47,9

Dánia

37,4

37,4

36,4

37,6

32,1

33,7

30,9

44,1

46,1

Norvégi 35,2 a

37,1

34,5

32,5

27,4

28,2

41,3

44,9

Finnorsz ág

37,2

39,3

39,5

39,9

36,7

43,7

46,1

47,1

Olaszors 29,1 zág

32,5

28,1

25,2

25,3

26,4

30,7

28,3

33,3

36,8

Magyaro 25,2 rszág

22,1

29,8

26,1

27,3

29,2

35,5

41,1

43,4

44,5

39,4

Megjegyzések: Nyugat-Európa 1900-1950: ahol másként nem jeleztük, alkalmazottak és munkások (önállóak és foglalkoztatott családtagok nélkül). Egyesült Királyság 1901-1950, 1970: Nagy-Britannia. Nyugat-Európa 1950: a polgári alkalmazottak közötti arány. Eltérő adatok: Németország 1907, 1925: menedzserekkel együtt; Finnország 1910-1940: csak munkások; Norvégia 1911: szolgákkal együtt. Eltérő időpontok: Magyarország: 1941, 1949; Németország: 1895, 1907, 1925, 1933, 1939; Nagy-Britannia: 1901, 1911, 1921, 1931; Franciaország: 1901, 1906, 1921, 1931, 1936, 1954; Hollandia: 1899, 1909, 1947; Belgium: 1947; Ausztria: 1934, 1939, 1951; Svájc: 1941; Írország: 1926, 1936; Dánia: 1901, 1911, 1921; Olaszország: 1901, 1911, 1921, 1931, 1936, 1951. Források: Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 36-37. (Magyarország). OECD (ed.): Historical Statistics, 1960-1994. Paris: OECD, 1996. (Nyugat-Európa 1960, 1990). OECD (ed.): Historical Statistics, 1960-1984. Paris: OECD, 1986. 33. (Nyugat-Európa 1980). Oscar W. Gabriel – Frank Brettsch- neider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. 513. (Németország, Nagy-Britannia, Belgium, Írország, Dánia 1950, Nyugat-Európa 1970). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 514-518. (Németország 18951939), 499-506. (Franciaország 1901-1954), 563-567. (Hollandia 1899-1947), 463-466. (Belgium 1900-1947), 452-456. (Ausztria 1900-1951), 599-604. (Svájc 1900-1950), 543-545. (Írország 1926-1936), 586-591. (Svédország 1900-1950), 474-479. (Dánia 1901-1940), 486-490. (Finnország 1910-1950), 573-578. (Norvégia 1900-1950), 553-558. (Olaszország 1901-1951). A. T. Mallier – M. J. Rosser: Women and the Economy: A Com- parative Study of Britain and the USA. London: MacMillan, 1987. 20. (Nagy-Britannia 1901-1931). A Nyugat-Európán belül jelentős mértékben fennmaradó eltéréseket a megismert adatok mellett jól mutatja a nők korspecifikus foglalkoztatottsági színvonala is. Bár a húszas életéveik elején a nők igen hasonló aránya, mintegy 60-70%-a szinte minden országban munkát vállalt, a házasságkötésre a nők munkaerőpiaci szempontból változó módon reagáltak a különböző társadalmakban. Míg az 1970-es években NagyBritanniában, Svédországban, Dániában, Franciaországban, Németországban gyermekszülés után a nők 5070%-a, vagyis túlnyomó többsége 30-50 éves kora között visszatért a munkaerőpiacra, más országokban – mint a Benelux államok vagy Írország – a nőknek csupán 20-35%-a dolgozott 40 és 50 éves kora között.51 Nemzetközi méretekben is gyorsan emelkedett azonban a női foglalkoztatottság az 1950-es és az 1960-as években Kelet-Közép-Európában: Magyarországon az 1949-es 29,2%-ról 1960-ra az összes kereső 35,5%-ára, majd 1970-ben 41,1%- ára ugrott, az 1970-es évek közepén pedig elérte a 44%-ot, s ezzel lényegében maximumát is. Ennek a fejlődésnek az eredményeként az 1960-as években a kommunista országok – mindenekelőtt Lengyelország és az NDK – az európai élvonalba tartoztak, a nyugat-európai országok közül egyedül a skandináv országok közelítették meg – illetve Finnország érte el – szintjüket. Különösen nagynak tekinthetjük az arányukat akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kommunista országokban a nők között csak elenyésző számban voltak részmunkaidőben foglalkoztatottak, noha ez a munkavállalási forma Nyugat73 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Európában elterjedt volt: pl. 1980 körül Nagy-Britanniában a női foglalkoztatottak 39, Norvégiában 45, Hollandiában 32%-a részmunkaidős volt.52 Az 1970-es évek közepe után mérséklődött a különbség KeletKözép-Európa és Nyugat-Európa országai között a női foglalkoztatottak arányában, hiszen a kommunista országokban lényegében tetőzött, míg a nyugat-európai társadalmak mindegyikében folytatódott a növekedés. Ez – mint láttuk – néhol igen gyors ütemű volt (Hollandiában pl. 1980 és 1990 között 8,9 százalékponttal, 39,2%-ra nőtt a nők aránya az összes foglalkoztatott között). Nem csupán számbeli-aránybeli gyarapodásról volt azonban szó, hanem jelentősen változott a női foglalkozások jellege is. A század első felében a nők iskolázottsági szintje nagyban elmaradt a férfiakétól, ami döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nők elsősorban alacsonyabb szakképzettséget igénylő munkaköröket töltöttek be. Igaz, a nemek közötti iskolázottsági különbségek már ekkor is fokozatosan halványultak, ami megmutatkozott a női egyetemi hallgatók arányában is: 1930-ban Lengyelországban ez 34%-ot tett ki, ami egész Európában kiemelkedőnek számított.53 Az 1950-es évektől ugrásszerűen növekedett a nők iskolázottsága. Az egyetemi oktatásban résztvevők között a nők aránya hamarosan kimondottan magassá vált Kelet-Közép-Európában nemzetközi viszonylatban is. A vizsgált nyugat-európai országok közül 1960-ban már csak Finnország (46%), Franciaország (41%) és Svédország (33%) érte el, illetve haladta meg Lengyelország (35%), Csehszlovákia (34%) és Magyarország (30%) szintjét, s utóbbiakban a női hallgatók aránya a század hátralévő évtizedeiben is mindvégig a legmagasabbak között volt. Ennek következtében ebben a régióban az 1960-as évektől a nők számaránya egyes magas szakképzettséget igénylő foglalkozásokban – pl. tanár – megközelítette vagy elérte a férfiakét. Ugyanakkor a nők jövedelme mindvégig jelentősen a férfiaké alatt maradt még azonos foglalkozás esetén is. Ráadásul a döntően női munkaerőt foglalkoztató ágazatokban a munkabérek szintje alacsonyabb volt, mint a többi szektorban. Míg az oktatásban részt vevő nők és a női foglalkoztatottság magas arányai a kommunista országok női emancipációs gyakorlatának sikereit, addig a férfiak és a nők között fennmaradó jelentős bérkülönbségek annak korlátait mutatják. Az 1970-es években Magyarországon a nők az ugyanazon foglalkozású férfiak fizetésének átlagosan %-ét kapták, ami ugyan lényegében megegyezett az NSZK-ban, Finnországban, Nagy-Britanniában vagy Hollandiában mért különbségekkel, de lényegesen alacsonyabb volt a Dániában (86%), Olaszországban (85%) vagy Svédországban (92%) kialakult aránynál. 54 A női munkavállalás tömegessé válása önmagában is jelezte, hogy a nők kívánatos életcéljaival-törekvéseivel kapcsolatos elképzelések jelentősen átalakultak. Az 1980-as évek elején az Európai Bizottság felmérése szerint a lakosság – s nem csupán az érintett nők – többsége a legtöbb vizsgált nyugat-európai országban azt tartotta követendőnek, hogy a nők munkát vállaljanak, s a partnerek között egyenlően legyen megosztva minden családhoz kötődő feladat.55 A néhány évvel később, 1990 körül végzett másik említett felmérés pedig azt mutatta, hogy minden országban a megkérdezettek 64-80%-a gondolta szerencsésnek, ha a feleség és a férj egyaránt hozzájárulnak a háztartás jövedelmeihez – Hollandia kivételével, ahol ez az arány csak 32% volt.56 Míg a Gallup egyik közvéleménykutatása szerint Nagy-Britanniában 1952-ben még a megfelelő jövedelmet és a jó lakáskörülményeket a nagy többség igen fontosnak tartotta a boldog házasság- hoz,57 addig az 1980-as években és az 1990-es évek elején a válaszadók körében mind Nagy-Britanniában, mind a többi nyugat-európai országban a türelem, a kölcsönös tisztelet, a szexuális örömszerzés szerepeltek az élen. Ezzel szemben az anyagiak és a származás ugyanúgy a fontossági sorrend végén álltak mindkét utóbbi vizsgálatban. 58 A családon belüli munkamegosztás tényleges gyakorlata csak részben tükrözi ezt az értékváltozást, de mindenesetre tény, hogy ezen a területen is kiegyenlítődés zajlott a nemek között, legalábbis az 1960-as évektől. Bár ennek mértékéről nehéz határozott kijelentéseket tenni, az időmérleg-felmérések szerint három vizsgált nyugat-európai országban (Belgium, Franciaország, NSZK) az 1960-as évek közepén a gyermekkel rendelkező városi családokban, ahol mindkét szülő munkát vállalt, a férfiak csak a nők által a háztartásra fordított idő 8, 14, illetve 7%-át szentelték erre a célra. Ugyanezen felmérés szerint a szabadidő mennyiségében – ami a férfiak több háztartáson kívüli munkával töltött ideje következtében megfelelőbb mutatónak tűnik – már kisebb, de azért továbbra is tetemes volt a különbség: a nők a fenti három országban a férfiak szabadidejének 69, 64, illetve 66%-ával rendelkeztek.59 Ezt követően azonban a szabadidő mennyiségét illetően kiegyenlítődés látható a nemek között: 7 nyugat-európai ország adatainak átlaga azt mutatja, hogy az 1980-as években a férfiak a nők által háztartási munkára fordított idő egyötödét töltötték ezzel, s a nők szabadidejének mennyisége ekkor már elérte a férfiaké 95%-át.60 Nyugat-Európával összevetve az értékváltozás számos területen jóval vontatottabb volt Kelet-KözépEurópában. A munkavállalás növekedése jó alapokat teremtett Kelet-Közép-Európában a patriarchizmus megszüntetéséhez, a női egyenjogúsághoz, különösen a század utolsó harmadára, amikor a nyugat-európai átlagnál is több nő vállalt munkát a háztartáson kívül. A családon belüli tényleges egyenlőség azonban lényegesen kevésbé jött létre Kelet-Közép-Európában, mint Nyugat-Európában, s mint azt a viharos szocioökonómiai átalakulás alapján várhatnánk. Sem a normatív viszonyok, a társadalom női szerepekről vallott



felfogása, sem a családok hétköznapi életének munkamegosztása nem alakult át itt olyan gyorsan az 1960-as évektől kezdve, mint Nyugat-Európában. Az 1960-as évektől egymást követő időmérleg-felmérések adatai és más kutatások szerint a háztartási munkák (beleértve a családhoz kapcsolódó termelést is), s a rendelkezésre álló szabadidő mennyisége az utóbbi évtizedekben is egyenlőtlenül oszlottak meg az egyes családtagok között Magyarországon. A háztartási feladatok túlnyomó részét továbbra is a nők látták el, bár a háztartási gépek használata, illetve a szolgáltatások kínálata csökkentette terheiket.61 Igaz, a férfiak részvételének aránya a háztartási munkákban nemzetközi méretekben átlagosnak volt tekinthető,62 lényegesen nagyobbak maradtak azonban a különbségek a férfiak és a nők rendelkezésére álló szabadidő vonatkozásában. Egy 1965/66-ban végzett felmérés szerint Magyarországon a házasságban élő, gyermekes, városi munkavállaló nők a hasonló státusú férfiak szabadidejének 52%-val rendelkeztek, ami már ekkor is alacsonyabb volt a korábban idézett megfelelő belga, francia és nyugatnémet adatoknál (69, 64 és 66%).63 Egy másik felméréssorozat alapján a 15-69 éves nők szabadideje 1963-1976 között a férfiakéhoz képest csökkent, s a következő évtized növekedése ellenére 1987-re csak 73%-ot ért el.64 Mivel Nyugat-Európa említett országaiban a különbség – mint láttuk – ennél jobban mérséklődött a nemek között, azt mondhatjuk, hogy 1960 és 1990 között Magyarországon nőtt a nemek közötti egyenlőtlenség ezen a területen Nyugat-Európához képest. A házassággal/házastárssal szembeni elvárások alakulása szintén a magyarországi családfejlődés ellentmondásos voltát jelzi. Egyfelől az elvárások nyugateurópaihoz hasonló jellegét mutatja, hogy a század utolsó harmadában a társadalom minden rétegében az érzelmek szerepének növekedése a házastársak kiválasztásában – pl. a szülői befolyással szemben –, illetve a házasság fenntartásában kétségtelen – bár nehezen verifikálható – tény magyar vonatkozásban is. Ugyanakkor voltak jelei a tradicionális párválasztási szempontok legalább részleges fennmaradásának is. A nemzetközi összehasonlító értékvizsgálatokból kitűnik, hogy Magyarországon az 1990-es évek elején a nyugat-európai társadalmakban jellemzőnél jóval többen tartották fontosnak a boldog házassághoz a materiális javak bőségét (magas jövedelem, jó lakásviszonyok), s kevesebben a kölcsönös megértést-toleranciát.65 ◄ A GYERMEK HELYZETE ► Bár a 17-18. századra, sőt még a 19. századra vonatkozóan is nagy hatású családtörténeti munkák mutatták ki a gyermekek helyzetének változását a nyugat-európai társadalmakban,66 ugyanennek 20. századi alakulásáról viszonylag kevés – különösen pedig kevés összehasonlító – történeti kutatásra támaszkodhatunk. Mindenesetre a 20. század vonatkozásában is egyetérthetünk Lawrence Stone megállapításával, mely szerint az utóbbi négyszáz év (nyugat-)európai családtörténetének egyik legszembetűnőbb vonása a gyermekek iránti figyelem úgyszólván folyamatos növekedése volt, jóllehet a gyermekekhez való viszony változott e hosszú időszak alatt, például hol megengedőbb, hol szigorúbb lett. 67 A század során a társadalmi figyelem fokozódását kétségkívül mutatja a szociálpolitika gyermekekre vonatkozó intézkedéseinek és a gyermekgondozó intézményeknek a növekvő szerepe. Az anyasági támogatásokat már az első világháború végéig számos országban bevezették (Németország, Belgium, Ausztria stb.), de mértékük ekkor még szerény volt: rendszerint 4-8 hét szülési szabadság, alacsony díjazással. A második világháború után e programok kibővültek, ám egyszersmind nagy különbségek is fennmaradtak, különösen a szülési szabadság idejére folyósított összegeket illetően: 1975-ben Svédországban, Olaszországban, az NSZK-ban járt a legtöbb anyasági juttatás, míg Norvégiában, az Egyesült Királyságban és Svájcban a legkevesebb.68 Kiemelkedtek ezen a téren a kommunista országok, ahol a második világháború utáni időszakban az anyasági támogatások – mindenekelőtt a szülési szabadság, illetve a gyermekgondozási segély (gyes) – kiterjedt rendszere jött létre. Ezek a juttatások – kiegészülve a terhes és kisgyermekes nők munkajogi védelmével – relatív színvonalukban messze meghaladták az európai országok átlagát. Pl. Magyarországon 1985-ben a gyermekek egyéves, majd másfél éves koráig a táppénz mértékét elérő juttatást (gyermekgondozási díj – gyed) vezettek be, ami a hasonló téren Nyugat-Európában élenjáró svéd juttatásoknál is előnyösebb volt.69 Európában elsőként 1912-ben Magyarországon vezették be a gyermekek után fizetett családi bérpótlékot, mely azonban csak szűk réteget érintett.70 A két világháború között már több országban folyósítottak családi pótlékot (Belgium, Franciaország), de többnyire csak a második világháború alatt és a háborút követő években vált jellemzővé. Nagysága ekkor is igen eltérő volt: pl. 1961-ben a két gyermek után járó családi pótlék Olaszországban a feldolgozóipari férfi átlagkereset 21,5%-át, Belgiumban 16,5%-át, míg Norvégiában csak 2,5%-át tette ki, Németországban pedig egyáltalán nem is létezett még ekkoriban ilyen juttatás. Később, az 1970-es évektől azonban az eltérések mérséklődtek ezen a területen, bár például a korábban legnagyobb juttatások jellemezte Olaszországban 1990- re teljesen meg is szűnt ez a támogatás.71



A gyermekgondozó intézmények (bölcsődék, óvodák) jóval a 20. század előtt megjelentek, melyeket ekkor különböző egyházi és jótékonysági szervezetek tartottak fenn. Finnország tehát – ahol már 1888-tól létesültek közpénzekkel támogatott óvodák – inkább kivételnek számított. Ezeket az intézményeket ekkoriban mindenütt a szegény sorsú és az egyszülős családoknak szánták, vagyis létrehozásukban domináltak a szociálpolitikai szempontok. Bár az első világháború idején – a női foglalkoztatás fejlődésével – a legtöbb hadviselő országban fellendült az óvodák létesítése, de a szegénypolitikai jelleg még a két világháború között is megmaradt, már csak azért is, mert sehol sem fordítottak jelentős közpénzeket erre a célra. 72 Hosszú szünet után, az 1960-as évektől ismét gyorsult a gyermekintézmények létesítésének üteme. A szociális szempontok mellett ekkor már több országban más megfontolások is fokozottan közrejátszottak alapításukban. A skandináv országokban mindenekelőtt a nők munkavállalási esélyegyenlőségének megteremtése volt a motiváló tényező, míg Olaszországban és Franciaországban inkább népesedéspolitikai és pedagógiai megfontolások domináltak. A különböző társadalompolitikai célok a fejlődési pályák széles spektrumát eredményezték: 1988-ban Belgiumban és Franciaországban a megfelelő korú gyermekek több mint 95%-a, Olaszországban több mint 85%-a, Dániában 85, Svédországban 80, az NSZK-ban 65, Hollandiában, Finnországban, Norvégiában 50-50, míg az Egyesült Királyságban csak 35%-a volt óvodás.73 A közintézményeknek (bölcsődék, óvodák) a gyermeknevelésben elfoglalt helyét illetően a 20. században mindvégig jelentős különbségek maradtak fenn Nyugat-Európában. Ennek megfelelően a család szerepe a gyermek nevelésében nyilvánvalóan nagyobb volt ott, ahol az említett intézmények fejlesztése nem szerepelt a társadalompolitika prioritásai között. Kelet-Közép-Európában az óvodai ellátásban részesülők aránya a század első felében hasonló volt a nyugateurópai átlaghoz, azt követően azonban kezdte lényegesen meghaladni azt. A gyermekek után fizetett pótlékokat és az anyasági támogatásokat persze Kelet-Közép-Európában is főként szociális és pronatalista célok motiválták. Emellett a második világháború utáni időszakban a kommunista indoktrináció is növelte a gyermekek iránti társadalmi figyelmet, amelynek végrehajtói a fiatalabb korosztályokat kiemelt célpontnak tekintették, abból kiindulva, hogy az ideológiai nevelés körükben a felnőttekénél sikeresebben végrehajtható. A munkaerő-piaci szempontok – vagyis a kisgyermekes nők munkavállalási lehetőségeinek biztosítása – mellett ezek az ideológiai megfontolások is kétségkívül közrejátszottak a gyermeknevelési intézmények nagyarányú fejlesztésében. A családi pótlék és a szociálpolitika egyéb gyermekekhez kapcsolódó juttatásai kétségkívül jelzik a gyermekek iránti társadalmi figyelem fokozódását. A 20. században azonban nem egyszerűen nagyobb figyelmet szentelt a társadalom a gyermekeknek, hanem a gyermekekhez való társadalmi viszony tartalma is megváltozott. Az anyasági támogatások, illetve a gyermekgondozó intézmények esetében bizonyos időszakokban és országokban szerepet kaptak a gyermekek jólétével s optimális fejlődési körülményeivel kapcsolatos megfontolások is, de ezek gyakran csupán a pronatalizmust szolgálták, vagyis elsősorban nem a gyermekek jólétének növelését célozták, hanem eszközül szolgáltak a lakosságszám növeléséhez. Így a gyermekek iránti nem instrumentális jellegű figyelem fokozódását, s a gyermekekkel való bánásmód megváltozását jobban jelzik más jelenségek. Bár a század első évtizedeiből kevés összehasonlító adatunk van arról, hogy a gyermekekkel kapcsolatos értékek hogyan alakultak Európában, úgy tűnik, hogy a gyermekekhez való viszony változásának fő iránya a gyermekek egyéniségének, autonómiájának növekvő tisztelete volt a század során. Ezt nem csupán olyan elszigetelt, de azért sokatmondó összehasonlító adatok bizonyítják, mint a század első és a század második feléből származó két francia közvéleménykutatás eredményei. Ezek szerint míg 1938-ban a megkérdezett francia szülők 30%-a válaszolta azt, hogy a szülőknek kell dönteni a gyermek pályaválasztásáról, addig 1977-ben már csak 4,4% vélekedett így.74 Ennél szisztematikusabb bizonyítékokat kínál Göran Therborn, aki a gyermekjogok fejlődésének összehasonlító elemzéséből von le következtetéseket a társadalom hozzájuk való viszonyának alakulását illetően, abból kiindulva, hogy a jog és az állami intervenció adminisztratív formái jelentős szerepet játszottak a modern gyermekkorfogalom megalkotásában – pl. az iskoláztatás és a munkavállalás feltételeinek szabályozása során.75 Therborn három fő területen vizsgálja a gyermekek jogainak 20. századi alakulását. Első ezek közül a hagyományos patriarchális helyett a gyermekközpontú (child-centred) család létrejötte, melyben a szülők egyforma felelősséget viselnek a gyermekért, s melyben a gyermek érdekei élveznek prioritást, s nem egyéb megfontolások (pl. válás esetén nem a váló felek vétkessége, illetve vétlensége alapján döntenek a gyermek elhelyezéséről). A másik szempont a gyermekek egyenlő jogainak megvalósulására vonatkozik, függetlenül attól, hogy azok házasságon kívül vagy házasságban születtek. A harmadik vizsgálati terület pedig az, hogy a gyermekek autonómiája és személyes integritása miként érvényesül, mindenekelőtt a testi fenyítés terén, illetve – a század végén jelentkező új jogként – a szüleiktől vagy nevelőiktől való elválásuk törvényes lehetőségeit illetően.76 76 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Figyelembe véve azt a tényt, hogy „a gyermekkor felfedezése" már jóval a 20. század előtt lezajlott, meglepőnek tűnhet az a tény, hogy a századfordulón egyik országban sem érvényesültek a gyermekek jogai a fenti három terület egyikén sem. A házastársak nem rendelkeztek egyenlő jogokkal a gyermekeket illetően, s válás esetén sem kizárólag a gyermekek érdekeit tartották szem előtt a bíróságok azok elhelyezésénél. Mindenütt diszkriminálták a házasságon kívüli gyermekeket – lásd az „illegitim", illetve „törvénytelen" gyermek elnevezések közkeletű használatát –, ráadásul gyakran nem is valamilyen elavult jogi tradíció következtében, hiszen a német polgári törvénykönyv még 1896-ban, a svájci 1907-ben is kodifikálta ezt.77 A 4.10. táblázat jelzi a meghökkentő időbeli eltéréseket e helyzet változása során. Elsőként Norvégiában és Svédországban vezették be mind a házastársak közötti, mind pedig a gyermekek közötti jogi egyenlőséget az első világháború idején, de a többi skandináv ország is hamarosan követte őket. Velük csak Anglia és Skócia tartott lépést némileg, ugyancsak a két világháború között változtatva családjogán. Úgy tűnik, hogy a házasság és a család második világháborút követő „aranykora" konzerválta a családjogot, hiszen ekkor (az NSZK kivételével) jó ideig alig voltak a gyermekek jogait érintő jelentős változások a nyugateurópai országokban. Kivételt képeznek a kommunista országok, ahol jelentős fordulat következett be a második világháborút követő években: megszüntették a megkülönböztetést a házasságban és a házasságon kívül született gyermekeket illetően. Rögzítették a női egyenjogúságot a családban, s külön kitértek a gyermek védelmének szükségességére is, valamint felszámolták a nem házasságban születetteknél a megkülönböztetést. A gyermekek jogainak harmadik generációja – a személyes autonómia és a személyes integritás joga – az itt vizsgált korszakban nem, s az 1990-es években is csak részlegesen valósult meg.

4.10. táblázat - 4.10. táblázat ► A gyermekek jogainak fejlődése egyes európai országokban 1990-ig Jogok Gyermekközpontú család

Egyenlőség

1918-ig

Norvégia: 1915 Norvégia: Svédország: 1915, 1920 (Svédország: 1917)

1945-ig

Dánia: 1925, Finno.: 1929 Dánia: 1937 Anglia: 1925

1925,

Integritás 1915

Skócia: (Finno.: 1922)

1970-ig

Magyarország: Írország: 1964 1957-58

1980-ig

Ausztria: 1970-es évek

Finnország: 1975

(Norvégia: 1972)

Franciaország: 1970

(Ausztria: 1970-es évek)

(Svédország: 1980)

Olaszo.: közepe

1970-es

1952 Magyarország: 1952 NSZK: Svédország: 1970 Anglia: 1969 (NSZK: 1969)

évek (Svájc: 1974)

Hollandia: 1970-es évek (Franciaország: közepe Olaszország: 1975 1990-ig

1972)

Írország: 1987 Skócia: 1986 Belgium: 1987 Hollandia: 1986 Ausztria: 1990 77 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Norvégia: 1981 (Finnország: 1983) (Dánia: 1985) (Ausztria: 1989)


Megjegyzések: Gyermekközpontú család: a hagyományos patriarchális helyett egy olyan, a gyermekeket középpontba állító család létrejötte, melyben a szülők egyforma felelősséget viselnek a gyermekért, s melyben a gyermek érdekei élveznek prioritást, s nem egyéb szempontok (pl. válás esetén nem a váló felek „vétkessége", illetve „vétlensége" alapján döntenek a gyermek elhelyezéséről). Egyenlőség: megvalósulnak a gyermekek egyenlő jogai (pl. öröklés terén), függetlenül attól, hogy házasságon kívül vagy házasságban születtek. Integritás: érvényesül a gyermekek autonómiája és személyes integritása, mindenekelőtt a testi fenyítés törvényes tilalma terén, illetve – a század végén jelentkező új jogként – a szüleiktől vagy nevelőiktől való elválásuk törvényes lehetőségeit illetően. Az országok neve után a megfelelő törvények meghozatalának éve található. A zárójel a jogok részleges érvényesülését jelzi. A vizsgált országok a következők: Anglia, Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Írország, Norvégia, NSZK, Olaszország, Skócia, Svájc, Svédország és Magyarország. Források: Göran Therborn: The Politics of Childhood: The Rights of Children in Modern Times. In Francis G. Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democracies. Aldershot: Dartmouth, 1. 256. (Nyugat-Európa; a szöveg alapján évszámokkal kiegészítve). Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest: Osiris, 1996. Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest: KJK, 1963. 254-262. (Magyarország). Feltűnően aktív volt az 1970-es és 1980-as évtizedek törvénykezése. Ekkoriban már egy sor ország garantálta a gyermekek alapvető jogait. Ennek az ENSZ és más nemzetközi szervezetek tevékenysége – lásd pl. a világszervezet ajánlását a házasságon kívül született gyermekek azonos jogait illetően (1959) –, legutóbb pedig már a strasbourgi Európai Bíróság ítéletei is nagyban ösztönzői voltak. 78 Bár Belgium és Svájc törvényei 1990ig sem deklarálták, hogy a gyermekek érdekei elsőbbséget élveznek válás esetén,79 az 1980-as évekre kétségtelenül csökkentek a különbségek a gyermekeket megillető jogok terén (Nyugat-)Európában. Igaz ez annak ellenére is, hogy ekkoriban egy területen a különbségek némileg ismét nőttek. Az 1970-es és 1980-as években megjelent ugyanis a gyermekjogok egy újabb generációja, a gyermekek autonómiájának és személyes integritásának elismerése – a fentiekben jelzett értelemben. E jogokat azonban teljes egyértelműséggel egyedül Norvégia garantálta 1990-ig, nemcsak tiltva a gyermekek testi büntetését a családban is, hanem biztosítva a gyermekek jogát a szülőtől/ gondviselőtől való elválásra, s mellesleg megteremtve a gyermekek szószólójának (ombudsman) intézményét is.80 A többi skandináv országban és Ausztriában a testi fenyítés tilalmát foglalták törvénybe.81 Mindazonáltal a jogfejlődés vizsgálatának eredményeit illetően célszerű hangsúlyozni, hogy óvatosság szükséges a jog előírásai és a tényleges társadalmi viselkedés közötti viszony megítélését illetően. Ez már csak azért is így van, mert más vizsgálatok a jog területén tapasztaltnál kisebb különbségeket jeleznek – pl. a nyugateurópai országok között – a gyermekekhez való viszonyban. Igaz, az értékvizsgálatok csak a század végétől állnak rendelkezésre, de ezek alapján a gyermekekkel szemben támasztott elvárások ekkoriban meglehetősen hasonlóak voltak Nyugat-Európában. Az 1980-as évek elején végzett nemzetközi felmérés szerint azok között az értékek között, melyeket a gyermeknevelés során fontosnak tartottak a szülők, mindenütt a becsületesség állt az első helyen, majd a többi emberrel szembeni tolerancia és mások tisztelete, a jólneveltség (good manners) – Franciaországban és Belgiumban az udvariasság és a kedvesség (po- liteness and neatness) - és a felelősségérzet szerepeltek utána, többnyire ebben a sorrendben.82 Tíz évvel később lényegében ugyanez az eredmény született, azzal az eltéréssel, hogy a felelősségérzet (responsibility) került a kívánatos tulajdonságok élére. 83 Voltak ezek mellett – de csak néhány esetben helyett – olyan tulajdonságok, amelyek az egyes országokban különös hangsúlyt kaptak. Dániában az önállóság, az NSZK-ban szintén az önállóság és emellett a szorgalom, Nagy-Britan- niában az engedelmesség, a lojalitás és az önkontroll képessége, Írországban az önkontroll, az engedelmesség és a vallásos hit, Észak-Írországban szintén az engedelmesség, Franciaországban és Belgiumban a kemény munka, Olaszországban a lojalitás voltak azok, melyek ugyancsak a legfontosabbnak tartott gyermeki tulajdonságok, illetve nevelési célok között szerepeltek.84 Bár egymással közvetlenül összevethető, hosszú távú összehasonlító értékvizsgálatokra ezen a téren sem támaszkodhatunk, az 1980-as években lezajlott és korábban is többször idézett nemzetközi értékvizsgálat azt mutatja, hogy a második világháború után a családon belüli értékek Kelet-Közép-Európában hasonlóvá váltak a Nyugat-Európában megismertekhez. A magyarországi szülők saját szerepükről-feladataikról a nyugat-európai országok többségéhez (Ausztria, NSZK, Hollandia, skandináv országok) meglehetősen hasonlóan gondolkodtak, a gyermekek autonómiáját/függetlenségét hangsúlyozva. A választóvonal e tekintetben inkább Nyugat-Európán belül húzódott az imént említett országok és Nagy-Britannia, Írország, Franciaország, Olaszország között, ahol a gyermekek önállóságát kevésbé támogatták, ellenben a szülői önfeláldozás nagyobb hangsúlyt kapott. 85 Szintén 78 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


közös vonás a jólneveltség hangsúlyozása, de más tekintetben a magyar válaszadók által kívánatosnak tartott nevelési céloknak már kevésbé voltak nyugat-európai párhuzamai: a kemény munka minden, a takarékosság és az engedelmesség egy-egy kivételével minden nyugati országnál nagyobb, ellenben a tolerancia minden nyugati országnál kisebb szerepet kapott Magyarországon.86 ◄ INTERPRETÁCIÓK ÉS VITÁK ► A tágabb családról és közösségről való leválás, befelé fordulás, a családtagok egyéniségének és méltóságának elismerése, az egymás iránti szeretet és az egymással való törődés jellemezte modern nukleáris család koncepciója maga is eltérő családtörténeti iskolák kutatásainak eredményeként formálódott ki és formálódik ma is. Michael Anderson három fő tradíciót különböztet meg a családtörténetben: a „demográfiai", az „érzelmi" (azaz kulturális) és a háztartás-gazdaságtani irányzatokat. Ezek az egymással is gyakran vitában álló megközelítések egyaránt hozzájárultak – ha nem is feltétlenül azonos mértékben – a modern nukleáris család történeti fejlődéséről ma meglévő elképzelések létrejöttéhez. A demográfiai tényezők hatása nyilvánvaló. A háztartások és a családok létszámának csökkenésével és összetételének változásával párhuzamosan a háztartások olyan egységgé váltak, melyben a nukleáris család élt. A szolgák, albérlők és nem közvetlen családtagok eltűnése, a halálozási ráta csökkenése és a gyermekszülések koncentrálódása a nők házasság utáni első éveire mind olyan tényezők voltak, melyek hozzájárultak a családok összetételének stabilizálódásához. A családok összetételének növekvő stabilitása, a háztartások elkülönülése jó alapot teremtett a nukleáris családra jellemző olyan attitűdök kialakulásához, mint az említett befelé fordulás, az intimitás vagy a családtagok közötti kapcsolatok szimmetriája. 87 A családdal összefüggő változások további fontos előidézője volt a munkavégzés jellegének és helyének átalakulása. A preindusztriális család – a társadalmi szerkezetből adódóan, amelyben a paraszti népesség dominált – jellemzően önellátó, mezőgazdálkodást folytató termelési egység is volt egyben. Az iparosodással a család funkciói gyors változásnak indultak szerte Európában. A bérmunka előretört, s a munkavégzés helye mindinkább kívül került a családon, illetve háztartáson. A termelés helyett a család egyre inkább a fogyasztás színterévé vált, és más – mint például az oktatási vagy az időseket-betegeket ellátó – funkciók fokozatos elvesztése ugyancsak lehetővé tette számára, hogy két eddig kevésbé hangsúlyos feladat, a gyermekek szocializációja és a felnőtt tagok érzelmi egyensúlyának megteremtése/fenntartása a család központi funkciójává váljanak.88 A gazdasági funkciók elvesztése hozzájárult ahhoz is, hogy a család patriarchális jellege megszűnjön, vagy legalábbis mérséklődjön. Az apa ugyanis elveszítette a munka szervezésében elfoglalt vezető szerepét, s ezzel a családtagok feletti kontroll (patriarchális uralom) legfontosabb eszközét is. Az iparosodással együtt járt a mezőgazdaság és a kisipar visszaszorulása, s a bérmunkaviszony terjedése is. Azok a családtagok, akik már képesek voltak kereső munkát vállalni, mind nagyobb számban függetlenedtek a családi munkaszervezettől, s így a családfő kontrolljától is. A családok funkcióvesztése már jóval a 19. századi iparosodás előtt megindult, hiszen a vallási funkciókat az egyházak, a jogi-védelmező funkciót az állam a történelem korai időszakában átvette. Ezenkívül a gazdasági mellett más feladatokat is átvettek a családtól különféle intézmények: pl. az iskolák nevelési funkciókat, szegényotthonok/szociális otthonok, kórházak gondozási funkciókat stb. A gazdasági funkciók elvesztése azonban valószínűleg a legfontosabb változás volt ezen a téren, ami jelentős részben a 20. század során zajlott le. A család „funkcióvesztése" vagy – kis eufemizmussal – „funkcióktól való tehermentesítése"89 tette lehetővé, hogy a magánszféra helyévé váljon. Ez a funkcióvesztés és a magánszféra előtérbe kerülése a családban éppen azokhoz a társadalmi rétegekhez köthető, melyek a 20. század során arányaikban jelentősebbé váltak (bérmunkások, középrétegek). Ez a tény magyarázza azt is, hogy a modern nukleáris család miért válhatott úgyszólván általánossá a 20. század második felére a szerte Európában. Mások számára azonban meggyőzőbbnek tűnik a funkciók átalakulásáról beszélni. Pierre Bourdieu úgy véli, hogy a modern család nem válik le a gazdaságról, hanem csak átalakul a kettő kapcsolata. A polgárságnak éppen gazdasági hatalma teszi lehetővé, hogy különválassza a munka- és lakóhelyet, hogy tagadja a gazdasági tényezők jelentőségét – pl. a családi életben. Ez annak a polgári habitusnak a része, melyet a polgári családban örökítenek tovább a következő generációkra. Ez a habitus „szimbolikus tőké"-t jelent, mely a társadalmi különbségtétel alapja, s nagy szerephez jut a házasságban és más társadalmi kapcsolatokban, vagyis a társadalmi helyzet reprodukciójában. Mindazonáltal sokan tagadják, hogy ez a funkcionalista – vagy a demográfiai – megközelítés valóban megfelelően magyarázza a család átalakulását. Philip Aries, Lawrence Stone vagy Edward Shorter a változások lényegét nem néhány demográfiai mutató átalakulásában, hanem a házastársak és általában a családtagok közötti érzelmi kötődés erősödésében, a személyes szabadság, autonómia családon belüli keresésében/elismerésében fedezik fel. Jellemző Shorter érvelése, mely szerint „a nukleáris család nem egy bizonyos struktúra vagy egy



meghatározott háztartásforma, hanem egy gondolat (state of mind). ... A nukleáris családot a nyugati társadalmak más együttélési formáitól leginkább a szolidaritás sajátos érzése különbözteti meg." 90 Fő okát pedig az iparosodáshoz kapcsolódó társadalmi-gazdasági mozgatók helyett inkább kulturális erőkben fedezik fel, már csak azért is, mert a család fenti értelemben vett átalakulása már az ipari forradalom előtt megindult.91 A családon belüli érzelmek intenzívebbé válását Shorter a kapitalizmus kialakulásával és térhódításával magyarázza. A bérmunka, a lakóhely és munkahely különválása egyaránt fontos tényezők számára, de döntőnek a piaci tranzakciók etikáját (ethos) tartja. Ez lényegében az individualizmust jelenti, mely a családi viszonyokra alkalmazva megindította az átalakulást. Az új, piacgazdasági attitűdök terjedése, a „tanult egoizmus" így az érzelmi és szexuális viszonyok felszabadulásával járt. A kapitalista gondolkodásmódban gyökerezett tehát a szabadság igénye, melyet a szexuális magatartásra és a családi életre is átvittek. Shorter ennek megfelelően úgy véli, hogy az alsóbb osztályokban kezdett elsőként teret hódítani a romantikus szerelem és a szexuális szabadság, hiszen ezekben érvényesültek elsőként a kapitalista piaci viszonyok. Ezzel nem teljesen konzisztens módon az anyai szeretet és a háziasság (domesticity) véleménye szerint a középosztályban alakult ki elsőként, mivel a magasabb életszínvonal ezt lehetővé tette számukra. Stone az angol társadalomtörténet vizsgálata alapján úgy véli, hogy nem az alsóbb osztályokban, hanem a közép- és felső osztályokban alakult ki elsőként az „affective individualism"-nak nevezett mentalitás, mely onnan terjedt át az alsóbb rétegekre. Az „affective individualism" mindenekelőtt az egyének belső világa, a személyiség iránti érdeklődést és a személyes autonómiára való törekvést jelenti.92 Stone mindenekelőtt a vallási és politikai gondolkodás átalakulásából vezeti le a családra vonatkozó elképzelések megváltozását. Döntő számára a protestantizmus térhódítása, mely az ember és az isten közötti individuális kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Ugyancsak fontosnak tartja az egyén és az állam közötti új viszony kialakulását, mely megkérdőjelezi az állami túlhatalom létjogosultságát. Bár az irányzat tagjai nem kis meggyőző erővel érvelnek a kulturális tényezők jelentősége mellett a modern nukleáris család kialakulása során, az egész érvelésmód inkább intuitívnek tekinthető, mint részleteiben kidolgozottnak: hiányzik a családra vonatkozó gondolkodásmód és elképzelések megváltozásának pontosan kidolgozott hatásmechanizmusa, sőt magának a hatásnak is a pontos kimunkálása. A család kultúrája úgy jelenik meg náluk, mint ami alig áll kapcsolatban a gazdasági tényezőkkel, vagy a munkaszervezet változásával. Különösen Aries és Stone esetében a családi élet változásait a vallási, nevelési és más gondolatok változása idézi elő, melyek nem állnak kapcsolatban a szélesebb társadalomszerkezeti és gazdasági tényezőkkel. Shorter ugyan hivatkozik a kapitalizmusra, de szintén csupán mint „ethos"-ra, s így alábecsülve a társadalmi átalakulások egyéb vetületeinek jelentőségét.93 A család szentimentalizálódásának is nevezett folyamat számára kedvező feltételeket teremtett a család gazdasági funkcióinak átalakulása, a lakó- és a munkahely szétválása a társadalom mind nagyobb rétegeiben.94 A második világháború utáni államosítások, illetve a mezőgazdaság kollektivizálása nyomán Kelet-Közép-Európában a nyugat-európainál is nagyobb ütemben csökkent az önállóan gazdálkodók száma, ami kétségkívül szintén elősegítette a vagyoni szempontok háttérbe szorulását a házasságkötésekben. Szintén kedvezett ennek a női munkavállalás nagymérvű növekedése is, hiszen ezáltal a házasság megszűnt az anyagi biztonság egyetlen forrása lenni a nők számára. A fenti fejlődést magyarázó tényezők közül Therborn szerint egyértelműnek tűnik a jogrendszerben meglévő patriarchizmus jelentősége. Amennyiben ez gyenge volt, korán sor kerülhetett a gyermekek jogainak garantálására (Skandinávia). Ugyancsak minél inkább jelen voltak az egalitárius elvek a jogrendszerben, annál nagyobb volt az esélye, hogy ezeket a gyermekekre is alkalmazzák (NSZK). A Code Napoleon mint törvénykezési előzmény, illetve a római jogi tradíciók ellenben negatívan hatottak e téren (Dél-Európa), míg a jogszabályalkotás centralizáltsága (NSZK, Skandinávia), a nemzetközi kulturális hatások befogadásának és a jogalkotási trendek érzékelésének képessége (Skandinávia), az erős alkotmánybíróság megléte (NSZK), a liberális és baloldali pártok ereje (Dánia, Norvégia) megint csak egyaránt elősegítették a gyermekek jogainak korai kodifikálását.95

4. Válások és a családformák pluralizálódása: az értékek csendes forradalma 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az előző részekben bemutatott modern nukleáris család a 20. század közepére dominánssá vált – ha nem is azonos mértékben – szerte Európában. A vele összekapcsolódó szerkezet és sajátos elképzelések, magatartásformák elterjedése azonban még nem volt teljes, amikor már számos jellemzője erodálódásnak indult egyes társadalmakban. A változások – melyeket gyakran a házasság- és családformák pluralizálódásának is neveznek – különösen felgyorsultak az 1960-as évektől Skandináviában. Bár ez sokrétű folyamat volt, a házassághoz és a családhoz való viszony átalakulását különösen jól mutatja a házasságok felbontásának, illetve a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések gyakoriságának nagyarányú növekedése, így ezek jellemzőinek részletesebb ismertetése is indokolt. ◄VÁLÁSOK ► Az európai családfejlődésben feltűnően nagy különbségek figyelhetők meg olyan területeken, ahol a jogi szabályozás jelentősebb szerephez jut. A válás az egyik legnyilvánvalóbb példa erre vonatkozóan. 96 A válási jogban már a századfordulón is igen nagy eltérések voltak Európában, s ezek fennmaradtak egészen a század utolsó harmadáig. Jelzi ezt, hogy miközben Finnországban a századelőn nemcsak elválhattak a házastársak egymástól, hanem a bíróságok már 1917-ben szakítottak az egyoldalú vétkesség elvével, mint a válás kimondásának kizárólagos okával, addig Olaszországban a törvényes válásra sokáig – 1971-ig – egyáltalán nem volt mód, Írországban pedig csak az 1990-es években nyílt lehetőség a házasságok felbontására.97 Az 1960-1970es évek azonban jelentős közeledést hoztak, mivel a leginkább restriktív szabályokkal rendelkező országok – az említett Írország nyilvánvaló kivétel – ekkor sokat lazítottak a válással kapcsolatos előírásaikon.98 A modernizációs szint, a vallásosság, a demográfiai helyzet különbségei mellett a jogi szabályozás eltérései tehát alapvetően közrejátszottak abban, hogy a válási arányszámok már az első világháború előtti években igen különbözően alakultak a kontinens nyugati felén.99 Az egyik póluson Svájc, Franciaország, Hollandia, Dánia, Németország álltak a legmagasabb válási mutatókkal, míg a másikon az igen alacsony arányszámok jellemezte Anglia/Wales, Finnország és Norvégia. A száz házasságkötésre jutó válások számát illetően Svájc és Anglia/ Wales között 1900-ban hússzoros volt a különbség. A válások száma mindenütt – illetve ahol engedélyezve voltak – többszörösére nőtt már a század közepére is. Változott az országok sorrendje is a gyakoriságot illetően: miközben a legkevesebben a két világháború között továbbra is Angliában/Walesben váltak, Ausztria ekkoriban az élre került – a köztársaság területén már a világháború előtt is nemzetközi viszonylatban igen magas volt a válási arányszám –, de 1960- ra Dánia és Svédország megelőzte Ausztriát. A válások növekedése különösen az 1960-as évek közepétől volt nagymérvű, s ebben az ekkor már évek óta vezető Skandinávia és a későn indult Nagy-Britannia járt az élen: Svédországban az 1970-es évek közepén már feleannyi válás történt, mint amennyi házasságot kötöttek, s a következő évtizedre is csak kissé mérséklődött ez az arány. Nagy- Britanniában, Svédországban, Dániában az 1980-as évek közepén tetőztek a házasságfelbontások, megközelítve a házasságkötések számának felét. A nyugateurópai országok nagy részében ugyanekkor 30% körüli volt a válási ráta (4.11. táblázat). Ami a kelet-közép-európai régiót illeti, a cseh területek, majd Csehszlovákia és különösen Magyarország válási arányai már a század elején és a két világháború között is a magasabbak közé tartoztak Európában. A második világháború után gyorsan emelkedtek a régióban a válási arányszámok. Ekkor már Lengyelországra vonatkozóan is rendelkezésre állnak adatok, melyek azt mutatják, hogy itt lényegesen többen váltak, mint a déleurópai katolikus országokban. Ennél is magasabbak az arányszámok Csehszlovákiában és Magyarországon. 1945 után az elváltak társadalmi összetétele is jelentősen megváltozott: az elváltak – miként a házasságot kötők – egyre fiatalabbak lettek, s 1950-1990 között nőtt a gyermekes házaspárok válásainak aránya is közöttük. 100 1960-ban a magyarországi válási gyakoriság már magasabb volt minden nyugat-európai országénál. Az 1960-as évektől Svédország és Dánia, majd az 1970-es évek elejétől az Egyesült Királyság ugyan megelőzte Magyarországot, de hazánk továbbra is az egyik legmagasabb válási intenzitással rendelkezett Európában: az 1980-as évek közepén száz házasságkötésre vetítve évi 40 válást regisztráltak. Igaz, e mutató érzékenyen reagált a házasságkötések alakulására is: más, a házasságkötések számának ingadozását kiszűrő indikátorok – pl. a teljes válási

4.11. táblázat - 4.11. táblázat ► A 100 házasságkötésre jutó válások számának alakulása európai országokban, 1900-1990 1900 Egyesült 0,2 Királysá g

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

0,2

0,8

1,1

1,6

8,6

6,9

14,0

40,1

46,3



Franciao 2,6 rszág

4,6

5,6

6,8

9,9

10,5

9,4

10,2

24,3

36,9

Hollandi 1,4 a

2,0

3,0

4,5

4,4

7,8

6,4

8,3

28,5

29,7

Belgium 1,2

1,9

2,1

3,5

5,1

7,1

7,0

8,7

21,8

31,5

Írország -

-

-

-

-

-

-

-

-

-

1,7

3,0

4,1

7,2

8,0

15,8

9,4

17,2

26,6

29,6

Ausztria 0,7

1,3

6,2

12,5

12,6

16,3

13,7

19,6

28,7

36,0

Svájc

4,0

5,6

6,4

8,8

9,5

13,1

12,5

16,0

30,5

28,3

Svédors 1,3 zág

1,8

3,1

5,1

5,9

14,8

17,9

29,9

52,9

47,8

Dánia

2,1

3,7

4,4

7,9

9,8

17,7

18,6

26,2

51,4

43,6

Finnorsz 0,7 ág

1,0

2,2

4,5

4,3

10,8

11,1

14,8

32,2

52,5

Norvégi a

2,8

3,6

4,9

3,4

8,5

10,1

11,7

29,8

46,4

Olaszors zág

-

-

-

-

-

-

-

3,7

8,1

Spanyol ország

-

-

-

-

-

-

-

4,7

9,3

Lengyel ország

4,1

6,1

12,3

13,0

16,6

Csehszlo vákia

9,8

14,4

19,7

28,7

31,1

10,6

18,7

23,6

34,6

37,5


Magyaro 3,7 rszág

4,7

6,6

7,1

7,8

Megjegyzések: Eltérő adatok: Egyesült Királyság 1900-1990: Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Magyarország: 1906-1910, 1911-1915, 1921; Franciaország: 1937; Ausztria: 1937; Svájc: 1941; Spanyolország: 1981. Források: Történeti statisztikai idősorok, 1867-1992. I. kötet. Budapest: KSH, 1992. Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 182-183. (Németország 19001970), 205-206. (Anglia és Wales 1900-1970), 178-179. (Franciaország 1900-1970), 190-191. (Hollandia 1900-1970), 166-167. (Belgium 1900-1970), 162-164. (Ausztria 1900-1970), 202-203. (Svájc 1900-1920), 198199. (Svédország 1900-1970), 170-171. (Dánia 1900-1970), 174-175. (Finnország 1900-1970), 194-195. (Norvégia 1910-1970). Jean Kellerhals – Jean Francois Perrin – Laura Voneche: Switzerland. In Robert Chester (ed.): Divorce in Western Europe. Leiden: Martinus Nijhoff, 1977. 200. (Svájc 1930-1960). Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Houndmills: Palgrave, 2005. 165. (Csehszlovákia 19501990), 671. (Lengyelország 1950-1990), 93. (Ausztria 1990), 327. (Németország 1990). Franz 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Rothenbacher: The European Population since 1945. CD-ROM Publication. Houndmills: Palgrave, 2005. (Nyugat-Európa 1980-1990, Spanyolország 1990). arányszám, ami a 100 fennálló házasságra jutó várható válások számát mutatja az adott naptári időszak (év) válási viszonyainak változatlan fennmaradása esetén – kisebb mértékű növekedést jeleztek az 1970-es években, s némi csökkenést az 1980-as évek második felében.101 A 20. század második felében kialakult magas válási arányszámok tehát a népességnek a házassághoz való sajátosan ellentmondásos viszonyát jelzik Kelet-Közép-Európában: míg a házasságkötések terén egészen az 1990-es évekig fennmaradt a tradicionális kelet-európai társadalmakra jellemző minta, addig a válások a század során mindvégig folyamatosan nőttek, s a nyugat-európai átlag felett alakultak.102 ◄ CSALÁDFORMÁK PLURALIZÁLÓDÁSA ► A második világháború után nem csupán a válások aránya növekedett meg ugrásszerűen Európában, hanem más jelentős változások is bekövetkeztek a családfejlődésben. Ezek között különös figyelmet érdemel a házasságon kívüli együttélések és születések gyors terjedése. A házasságon kívüli együttélések az 1960-as években leginkább két skandináv országban, Svédországban és Dániában voltak népszerűek: 1975-ben Dániában már a 20-24 év közötti fiatal nők 30%-a, Svédországban 29%a választotta ezt az életformát. Más országokban ekkor még alacsony volt az ilyen kapcsolatok aránya: pl. 1975ben ugyanebben a korosztályban Franciaországban 4%, 1976- ban Nagy-Britanniában 2%. Az 1970-es évek második felében, s különösen az 1980-as években azonban ezekben az országokban is egyre jelentősebbé vált ez az együttélési forma. 1990-ben az említett fiatal női korosztályoknak Nagy-Britanniában már 24%, Franciaországban szintén 24%, Hollandiában 23%, Németországban 18%, Belgiumban 18%-a élt házasságon kívüli kapcsolatban.103 Eközben Dániában és Svédországban tovább nőtt, s az 1980-as évek elején-közepén tetőzött ez az arány, 45, illetve 32%-kal, de a következő években náluk már csökkenés volt megfigyelhető. 104 A házasságon kívüli együttélés az 1960-as és 1970-es években elsősorban ebben az említett fiatal korosztályban terjedt el, s már a néhány évvel idősebbek körében is jelentősen kisebb volt az ilyen kapcsolatok aránya: pl. 1975-ben Dániában a 25-29 éves női korcsoportban csak 10%, a 30-34 évesek körében pedig 5% volt a megfelelő mutató. Ekkoriban ezt az életformát a diákokhoz kapcsolták, hiszen elsőként az egyetemek környékén jelentek meg az ilyen párok. A hosszabb iskoláztatás, a női egyenjogúság térhódítása és a modern fogamzásgátlási módszerek terjedése, párosulva a tradicionális értékek elvetésével – ami ezekre a rétegekre inkább jellemző volt – kétségkívül indokolhatja ezt, bár – mint Franciaországban – a munkásrétegeken belül is voltak hagyományai az ilyen kapcsolatoknak105 (4.12. táblázat). Az 1980-as években azonban a házasság nélküli együttélések diffúziója nem csak a különböző társadalmi-foglalkozási rétegekben haladt előre, hanem a többi fiatal korcsoportban is: a 25 év felettiek között is számottevően nőtt az élettársi kapcsolatok gyakorisága, s pl. 1990-ben Dániában és Németországban már a 25-29 évesek körében volt a legmagasabb, 41, illetve 20%-kal.106 Külön utakat itt is láthatunk: a házasságon kívüli együttélések nem minden európai országban terjedtek el a bemutatott mértékben, hiszen Olaszországban még 1990-ben is csak 1%, Írországban 4% volt arányuk a 20-24 éves nők körében. Ezenkívül az együttélések másutt is rendszerint átmenetiek és rövidek maradtak, s jellemző formájukban a házasságot előzték meg. Bár az 1968-1970 között keletkezett kapcsolatoknál ez még nem így volt, később ezekben a háztartásokban már gyermekek is viszonylag ritkán éltek. Az 1980-as évek elején az NSZK-ban pl. az ilyen párok 10%-ának volt gyermeke, s ezeknek is csak egyharmada származott ebből a kapcsolatból.107 Kivétel ez alól az említett két skandináv ország, Dánia és Svédország volt, ahol a hosszú távú élettársi kapcsola tok is gyakorinak számítottak, s nagy számban születtek gyermekek ezekben az együttélésekben.108

4.12. táblázat - 4.12. táblázat ► A házasságot megelőzően együtt élő (kohabitáló) nők aránya európai országokban, 1947-1977 (százalék) Házassági kohorszok 1947-1965

1965-1970

1971-1975

1975-1977

Egyesült Királyság

4,0

12,0

20,0

Franciaország

13,0

22,0

31,0



Svédország

39,0

53,0

81,0

Dánia Norvégia

89,0

80,0 11,0

15,0

26,0

47,0

Megjegyzések: Egyesült Királyság: jelenleg házas nők, Észak-Írország nélkül; Franciaország, Dánia: jelenleg házas nők; Svédország, Norvégia: valaha házas nők. Eltérő időpontok: Egyesült Királyság: 1966-1970, 19761977; Franciaország: 1966-1970, 1976-1977; Svédország: 1950-1965, 1970-1975, 1975-1981; Norvégia: 19701975. Forrás: Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 253. A kelet-közép-európai családfejlődés szintén jellegzetes vonása, hogy míg a legtöbb nyugat-európai országban – mint láttuk – az 1960-as évektől a házasságkötések gyakoriságának visszaesése együtt járt a házasságon kívüli együttélések jelentős szaporodásával, addig ez itt még az 1980-as években sem következett be. Úgy tűnik, hogy a házasodási kedv mérséklődésével csupán a házasság előtti kapcsolatok hosszabbodtak meg, s nem az együttélések aránya nőtt.109 Alacsony aránya mellett a nem házas együttélések jellege is sajátos volt. Míg Nyugat-Európában a próbaházasság-jellegű, fiatalkori együttélés volt a gyakori, s az csak kivételesen – mint pl. a francia és angol nagyvárosok esetében – volt a hátrányos társadalmi helyzet következménye,110 addig a kelet-közép-európai társadalmakban jellemzően az alacsony iskolázottságú, valamint az elvált, gyermekes nők, illetve az özvegyek éltek élettársi kapcsolatban.111 A nyugat-európai típustól való eltérést jelzi, hogy pl. Magyarországon 1970-ben a 20-24, illetve 25-29 évesek korcsoportjában volt a legalacsonyabb az élettársi együttélés aránya (az összes együttélés egyaránt 2,0-2,0%-a), vagyis éppen azokban a korcsoportokban, ahol a leggyakoribb volt a házasságkötés, s ahol a nyugat-európai országokban a legmagasabb volt a házasságon kívüli együttélések aránya. A 30 évnél idősebb korosztályokban ellenben fokozatosan emelkedett, s 60 év felett tetőzött az élettársi együttélések aránya Magyarországon. Utóbbi korcsoportban az élettársi kapcsolattal rendelkezők 65%-a özvegy volt. A fiatalok alulreprezentáltságában bizonyosan nagy súllyal esett latba a lakásínség: a tizen-huszonéves egyedülállók ekkoriban csak ritkán rendelkeztek önálló lakással a kelet-középeurópai országokban. A házasságon kívüli születések – különösen bizonyos időszakokban és egyes rétegeken belül – már a 20. század előtt is viszonylag magas szintet értek el Nyugat-Európában. A 20. század elején azonban arányuk – Ausztria és Svédország kivételével, ahol 1900-ban az összes születés 13,5, illetve 11,4%-át tették ki – 10% alatt volt Nyugat-Európa országaiban. A két világháború között csak időlegesen és néhány országban – Németország, Dánia – emelkedett néhány százalékponttal e határ fölé, s átlagában még erről a viszonylag alacsony szintről is tovább csökkent egészen az 1960-as évekig. Kivétel az említett Ausztria és Svédország volt, ahol az első világháború után jelentősen tovább nőtt arányuk, s így 1930- ban a születések 27,1, illetve 15,8%-a történt házasságon kívül. Ezután azonban ebben a két országban e születések visszaesése volt tapasztalható. Az igazi változást ezen a téren is az 1960-as évek hozták. A legnagyobb mértékben Svédországban és Dániában emelkedett ekkortól a házasságon kívüli születések rátája: 1965 és 1980 között az előbbinél 15-ről 40%-ra, a másiknál 10ről 33%-ra. A növekedés – ha nem is ilyen ütemben – ezt követően is folytatódott a két északi országban: 1990-ben 47,0, illetve 46,4%-kal vezették az európai statisztikákat, s közben Norvégia is felzárkózott hozzájuk (38,6%). Más országokban később indulva, de szintén gyorsan nőtt a házasságon kívüli születések aránya: pl. Franciaországban 1970-ben még 6,8%, de 1980-ban már 11,4%, 1990-ben pedig 30,1% volt ez a mutató. Ugyanakkor az egyes országok közötti különbségek ezen a téren a században sokáig nőttek, s csak a vizsgált periódus végén csökkentek jelentősebben. Mindazonáltal az említett magas skandináv értékekkel szemben Svájcban és Olaszországban még 1990-ben is 6,1%, illetve 6,5% volt csupán a házasságon kívüli születések aránya (4.13. táblázat). A század második felében a házasságon kívüli születések és a házasságon kívüli együttélések növekvő elterjedtsége egyaránt a családhoz, s különösen a házassághoz való megváltozott viszonyt mutatja, amit jól demonstrál az említett két élenjáró skandináv ország, Svédország és Dánia példája. Mivel a lakosság kulturális szintje és életszínvonala magas, s a születésszabályozás és -korlátozás elérhetősége is nagyfokú volt e két országban, nyilvánvaló, hogy a házasságon kívüli születések megnövekedése a lakosság házassággal kapcsolatos értékeinek átalakulásából származott: mind többen választották el egymástól a házasságot és a párkapcsolatban való együttélést, illetve a gyermekszülést. Az értékváltozásnak – szemben a szocioökonómiai



tényezőkkel – különösen az 1980-as években tulajdonítanak nagy szerepet a család átalakulásában, s így a házasságon kívüli születések arányának módosulásában is.112 A házasságon kívül történt születések aránya a századfordulón és a két világháború között egyaránt 6-13% körül ingadozott a kelet-közép-európai országokban az egyes országok és településtípusok közötti jelentős eltérésekkel: a legalacsonyabb értékeket Lengyelországban, a legmagasabbakat Csehszlovákiában láthatjuk, emellett a városok – különösen pedig a nagyvárosok – arányai lényegesen nagyobbak voltak a falvakénál. A második világháborút követően jelentősen csökkent a kelet-közép-európai társadalmakban a házasságon kívüli születések aránya: Magyarországon az 1960-as évek második felében 5% körüli értékkel ért el mélypontot. Ezután az emelkedés kezdetben lassú volt (1980: 6,6%), s csak az 1980-as években gyorsult fel (1990: 13,1%).

4.13. táblázat - 4.13. táblázat ► A házasságon kívüli születések az összes születés arányában európai országokban, 1900-1990 (százalék) 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


4,1

1,6

4,6

4,4

5,0

5,2

8,0

11,5

27,9

Franciao 8,8 rszág

9,5

9,9

8,3

6,3

7,1

6,1

6,8

11,4

30,1

Hollandi 2,6 a

2,1

2,1

1,8

1,4

1,5

1,4

2,1

4,1

11,4

Belgium 7,4

6,1

7,1

4,0

3,1

2,6

2,1

2,8

4,1

11,6

Írország 2,7

2,8

2,7

3,2

3,2

2,6

1,6

2,7

5,0

14,6


9,0

11,2

12,0

7,6

9,7

7,6

5,5

7,6

10,5

Ausztria 13,5

12,1

23,0

27,1

22,8

18,3

13,0

12,8

17,8

23,6

Svájc

4,5

4,4

4,4

3,8

3,8

3,8

3,8

4,7

6,10

Svédors 11,4 zág

14,2

15,7

15,8

11,3

9,8

11,3

18,4

39,7

47,0

Dánia

11,1

11,7

10,7

8,8

6,5

7,8

11,0

33,2

46,4

Norvégi 7,3 a

6,6

7,6

7,1

6,4

4,1

3,7

6,9

14,5

38,6

Finnorsz 6,3 ág

7,4

8,6

8,3

9,3

5,2

4,0

5,8

13,1

25,2

Olaszors 5,9 zág

4,9

4,7

5,0

3,8

3,4

2,4

2,2

4,3

6,5

Magyaro 9,6 rszág

9,6

8,0

8,9

8,4

8,5

5,7

5,2

6,6

13,1

4,5

9,6



Megjegyzések: Magyarország 1900-1910: akkori országterület; Egyesült Királyság: 1900-1950 Anglia és Wales. Eltérő időpontok: Németország: 1938; Franciaország: 1938; Ausztria: 1937; Írország: 1925. Források: Magyar Statisztikai Évkönyv. 1900. Budapest: M. Kir. Statisztikai Hivatal, 1901. 23-24. (Magyarország 1900). Magyar Statisztikai Évkönyv. 1910. Budapest: M. Kir. Statisztikai Hivatal, 1911. 24-25. (Magyarország 1910). Time series of historical statistics, 1867-1992. Budapest: KSH, 1993. 148. (Magyarország 1920-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 162-164. (Ausztria 1900-1950), 166-167. (Belgium 1900-1950), 170-171. (Dánia 1900-1950), 174-175. (Finnország 1900-1950), 178-179. (Franciaország 1900-1950), 182-183. (Németország 1900-1950), 185-186. (Írország 1920-1950), 187-188. (Olaszország 1900-1950), 190-191. (Hollandia 19001950), 194-195. (Norvégia 1900-1950), 198-199. (Svédország 1900-1950), 202-203. (Svájc 1900-1950), 205206. (Anglia és Wales 1900-150). Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik. 1998. Luxemburg: Eurostat, 1999. (Nyugat-Európa 1960). Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe. H. n. 1996. 42. (Nyugat-Európa 1970-1990). Franz Rothenbacher: The European Population 1850-1945. CD-ROM Publication. Houndmills: Palgrave, 2002. (Írország 1900-1910). A kontinens nyugati feléhez viszonyítva azt állapíthatjuk meg, hogy a házasságon kívüli születések csehszlovákiai és magyarországi aránya a század első kétharmadában rövid időszakoktól eltekintve az ottani átlag felett volt, bár a két világháború között csekély mértékben haladta meg azt. Az 1960-as évektől az eltérés fordított előjelűvé vált, s a gyors nyugat-európai növekedés miatt 1990-re jelentősen kinyílt az olló a keletközép-európai és a nyugat-európai szint között. Szintén eltérést eredményezett, hogy Nyugat-Európában a második világháború után, s különösen az 1960-as években fontos változás következett be a házasságon kívül szülő anyák társadalmi összetételében. Mind nagyobb arányban szerepeltek közöttük a magasabb képzettségű rétegek – ami jelezte, hogy a házasságon kívüli születések mögött nem a hátrányos társadalmi helyzet, hanem a házassággal kapcsolatos normák változása húzódott meg. Ezzel szemben a kelet-közép-európai országokban – csakúgy, mint az élettársi kapcsolatok esetében – a hátrányos helyzetű (alacsonyabb képzettségű és jövedelmű) nők esetében a században mindvégig lényegesen gyakoribb volt a házasságon kívüli szülés. Összességében tehát a családhoz, illetve házassághoz való viszony fontos indikátorának tekintett válások, házasságon kívüli születések és együttélések eltérőképpen alakultak Kelet-Közép-Európában a nyugat-európai fejlődéshez viszonyítva. A válási minták terén a század közepén és végén növekvő hasonlóságot láthatunk, s a házasságfelbontások gyorsan növekvő aránya a házassághoz-családhoz való hagyományos viszony megszűnését sejtetné. Ellentmond ennek ugyanakkor az, hogy a házasságon kívüli születések és különösen a házasságon kívüli együttélések terén csak mérsékelt növekedés figyelhető meg a vizsgált időszak végén is, ami NyugatEurópához képest erőteljes eltérést eredményezett. ◄ OKOK ► A családformák pluralizálódása olyan összetett folyamat, mely számos tényezőre vezethető vissza. A legfontosabbak közé tartozik a foglalkozási szerkezet változása, az urbanizáció, a női munkavállalás terjedése, az értékváltozások, a jóléti állam tevékenysége. Belőlük jó néhányat már bemutattunk, így a következőkben inkább csak emlékeztetünk ezekre. A gazdasági változások közül a családra mint intézményre erősen hatott a foglalkozási szerkezet átalakulása. Az agrárnépesség arányának visszaesése és az ipari, illetve szolgáltatószektor növekedése elősegítette mind az urbanizációt, mind a női foglalkoztatás terjedését, melyek összefüggnek a tradicionális családformák térvesztésével. A számos hatásmechanizmus közül kiemelendő, hogy a városi lakosság körében hagyományosan magasabb mind a válások, mind a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések szintje. Ez összefügg a közösségi kontroll alacsonyabb szintjével a városokban, melynek következtében a hagyományos családi minták érvényesítése kevésbé lehetett sikeres. Kiemelkedő tényező a nők helyzetének megváltozása a családban, mely mindenekelőtt a női munkavállalás következménye volt. Az önálló jövedelem lehetővé tette a nők számára, hogy újradefiniálják helyüket a családban, s törekedjenek a terhek és elismerések egyenlőbb elosztására. Ez a folyamat önmagában is növelte a konfliktusok lehetőségét, melyeket a nők a korábbiaknál kevésbé voltak hajlandóak a saját kárukra tolerálni. A női foglalkoztatás fejlődését szintén elősegítette a nők képzettségi szintjének gyors emelkedése a 20. század során, s ez egyben felkeltette a nőkben az igényt is a saját karriercélok követésére. Egy újabb fontos kihívást jelentett a hagyományos családformák számára a második világháború után bekövetkezett értékváltozás, mely – mint szintén láttuk – leginkább az individualizáció és a szekularizáció fogalmaival írható le. Az individualizáció, az egyéni szempontok fokozottabb érvényesítése a családi élet terén 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


azzal járt, hogy az egyének kevésbé fogadták el azokat a kötelezettségeket, melyekkel a házasság és a család járt. A szekularizáció gyengítette az egyház családdal kapcsolatos álláspontjának érvényesülését. A jóléti állam fejlődése szintén hatott a családra, mivel a család szociális biztonságot garantáló funkcióját jelentős mértékben átvette. Az egyedülállóknak, a gyermeküket egyedül nevelőknek nyújtott nagyvonalú juttatások sokak számára lehetővé tették, hogy egyéni céljaikat fokozottabban érvényesítsék a hagyományos családfelfogással szemben.113 E tényezők együttes ereje magyarázza azt, hogy a család hagyományos rendszere milyen mértékben adta át a helyét alternatív családformáknak a 20. század utolsó évtizediben Európa különböző társadalmaiban.

5. Családok az ezredfordulón: a posztmodern mint visszatérés a premodernhez? A házassági szokások, a családszerkezet, a családformák jellege, a gyermekek helyzete és az előző részekben bemutatott más jelenségek tekintetében az ezredforduló időszaka további változásokat hozott. Ezek az átalakulások eltérő dinamikával zajlottak a családfejlődés egyes területein és Európa különböző régióiban. Dinamikájuk az új családformák térhódítása tekintetében volt a legnagyobb. Ami pedig a régiókat illeti, míg Európa nagy részén inkább a változások folyamatossága jellemző, addig a rendszerváltást követően a volt kommunista országokban felgyorsultak a változások, s egyenesen egy új fejlődési szakaszról beszélhetünk. ◄ A CSALÁDFORMÁLÓDÁS JELLEMZŐI ► Az ezredfordulón a párkapcsolatok formálódásának szembetűnő tendenciája szerte Európában a házasságkötési kedv lanyhulása és a házasságon kívüli együttélés terjedése. A házasodási ráták a kontinensen hagyományosan legalacsonyabb házasodási kedvvel rendelkező Nyugat-Európában tovább csökkentek az ezredforduló időszakában is, s a folyamat – ha nem is ilyen mértékben – Dél-Európát is érintette. A házasodási kedv csökkenésének folyamata az 1990-es években átterjedt a volt szocialista országokra is, ahol addig ezen a téren viszonylag kis változások voltak láthatók. A rendszerváltás okozta gazdasági nehézségek, a hirtelen megnőtt aspirációk mellett a felsőoktatás expanziója és a régió nyitottabbá válása, a nyugati értékek és életformák átvételének igénye a fontos kiváltó okok közé tartoztak. Kezdetben, az 1990-es évek elején az átalakulás még mindenekelőtt a házasságot kötők arányának csökkenését jelentette, azok azonban akik házasságra léptek, azt továbbra is viszonylag alacsony életkorban tették. Az ezredfordulóra azonban már a házasságkötés átlagos életkora is jelentősen elmozdult felfelé. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az egyes országok között jelentős eltérések láthatóak, mind a közelmúlt fejlődési dinamikáját, mind pedig a jelenlegi szintet illetően. A házasodási kedv mérséklődésével párhuzamosan az élettársi kapcsolatok terjedése tovább folytatódott az ezredforduló európai társadalmaiban. A skandináv országokban és Franciaországban a párkapcsolatban élő 25-34 éves nők 40%-a vagy annál is több él élettársi kapcsolatban, Dél-Európában ellenben továbbra is jóval kevesebb. Bár a legnagyobb átalakulás ezen a téren is a volt kommunista országokban zajlott le az 1990-es években, de közöttük jelentős volt a divergencia az élettársi forma terjedését illetően: míg Szlovákiában és Lengyelországban ez alig következett be, hiszen itt csak az említett fiatal női korcsoport 3-4%-a él élettársával együtt, addig más térségbeli országok (Csehország, Szlovénia, Magyarország) ma már európai viszonylatban közepes értékekkel rendelkeznek (4.14. táblázat). Bár a változások mértéke jelentős, még az azokban élenjáró nyugat-európai országokban sem szabad eltúlozni az alternatív együttélési formák jelentőségét. Egyrészt a házasságra vonatkozó normák tehetetlensége jelentős: a lakosság többsége szerte Európában továbbra is a házasságot tartja a kívánatos együttélési formának. Ezenkívül néhány ország kivételével még az említett 25-34 éves nők között is meghaladja – általában jelentős mértékben – a házasságban élők aránya az élettársi kapcsolattal rendelkezők arányát. Mivel ebben a korcsoportban a legelterjedtebb a kohabitáció, az egész népességet vizsgálva egyértelmű a házasság dominanciája. 114 Kérdéses, hogy az élettársi kapcsolatok előretörése hozzájárult-e a házasság népszerűségének csökkenéséhez, s milyen hatása volt a családi élet más jellemzőire (gyermekek száma, gyermekekhez való viszony, illetve gyermekszegénység stb.). Ezekre a kérdésekre azért nehéz általános érvényű választ adni, mert az egyes országokban meglehetősen eltérő nem csak a kohabitáció elterjedtsége, hanem különbségeket láthatunk az egyes együttélési típusok jelentősége tekintetében is. Mint láttuk, egy sor dél-európai és kelet-közép-európai országban az élettársi együttélés viszonylag ritka (pl. Olaszország, Görögország, Szlovákia, Lengyelország). Másutt – így az Egyesült Királyságban, Ausztriában, Németországban – a fiatal, még nem házas, gyermektelen párok együttélése a leggyakoribb, s így az egyfajta „próbaházasság" jelleget ölt, a házasságot megelőző életszakaszt jelent. Egyes vélemények szerint azonban mind több országban – pl. Franciaországban – a házasság alternatívájává kezd válni az élettársi kapcsolat. Skandinávia egyes országaiban – Izland, Svédország, Dánia, Norvégia – pedig már be is következett ez, vagyis nem csak a házasság előtti együttélés vált gyakorlatilag 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


normává, hanem a párok így együtt élve nevelik egy vagy akár két gyermeküket. Ugyanakkor igen gyakran egy idő után házasságot kötnek a gyermekes együttélők.115 A válási arányok növekedése általában lelassult, de nem állt meg a 20. század végén. A válások továbbra is kevéssé voltak jellemzőek Dél-Európában (Olaszország, Spanyolország, Görögország, Portugália), ellenben az Egyesült Királyságban, Skandináviában (Svédország, Dánia) és Kelet-Közép-Európában (Csehország, Magyarország) magas a gyakoriságuk. Dél-Európában a teljes válási arányszám – ami azt mutatja meg, hogy a válási intenzitás változatlan fennmaradása esetén a házasságok milyen része végződne válással – 10% vagy annál kevesebb, míg az utóbbi országokban meghaladta a 40%-ot. Azokban az országokban, ahol a válási arányok magasak, a házasságok egyre korábban bomlanak fel, s fokozódóan érintik a kisgyermekes párokat is. Ennek következtében egyre nagyobb az egyedülálló szülők aránya, az apák és gyermekeik térbeli elkülönülése, de a nem vér szerinti szülő (nevelőszülő) és a gyermek együttélésének terjedése is.

4.14. táblázat - 4.14. táblázat ► A házasságban és élettársi kapcsolatban élők aránya a 25-34 éves nők körében európai országokban, 2000-2002 Házasságban élők

Élettársi kapcsolatban

Élettársi összes

(%)

élők (%)

párkapcsolat %-ában


41,9

20,3

32,6

Franciaország

37,9

28,3

42,8

Hollandia

48,0

24,5

33,8

Belgium

45,7

18,3

28,6

Írország

43,8

12,9

22,7

Németország

52,8

15,2

22,4

Ausztria

45,8

20,1

30,5

Dánia

39,9

30,3

43,1

Finnország

40,4

26,7

39,8

Norvégia

38,2

27,2

41,5

Olaszország

49,8

4,2

7,8

Lengyelország

60,2

2,1

3,4

Csehország

57,7

4,5

7,2

Szlovákia

60,3

2,0

3,2

Magyarország

56,9

11,5

16,8

Románia

68,6

7,1

9,4

Szlovénia

45,2

12,1

21,1


kapcsolat

az


Forrás: Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón . In Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest Osiris, 2006. 417. : .◄ ÉLETUTAK VÁLTOZÉKONYSÁGA ► A családformák növekvő pluralizálódása, s különösen az élettársi kapcsolatok terjedése nagy társadalmi figyelmet váltott ki szerte Európában. Ehhez hozzájárult az, hogy az új együttélési formák csak részben jelentik a házasság funkcionális megfelelőjét, mivel bomlékonyságuk lényegesen nagyobb annál. Az instabilitás különösen a gyermeknevelés szempontjából fontos körülmény: egyrészt növeli az egyedülálló szülők arányát, ami a gyermekszegénység egyik legnagyobb rizikófaktora, de a gyermekek érzelmi stabilitása és így fejlődése szempontjából ezen túlmenően is hátrányos. Egyértelmű bizonyítékok vannak ugyanis arra vonatkozóan, hogy az egyedülálló szülők – akik döntő részben anyák - és gyermekeik sokkal nagyobb arányban vannak kitéve a szegénységnek, mint más családtípusok. A jövedelemhiány a párkapcsolatok felbomlása után elsősorban abból származik, hogy a nők átlagos keresete eleve kisebb, s a gyermeküket egyedül nevelő anyák munkaerő-piaci helyzete különösen kedvezőtlen. Másrészt két háztartás fenntartása nagyobb költséggel jár, mint a korábbi közös háztartásé. A kiterjedt jóléti állammal rendelkező Svédország került a legközelebb ahhoz, hogy megszüntesse az egyedülálló anyák és gyermekeik szegénységét: e csoport jövedelmi helyzete ugyan itt is elmarad a kétszülős családokétól, de csak kis mértékben. A kedvező helyzetet egyrészt a nagyvonalú állami jóléti juttatások, másrészt az egyedülálló anyák magas munkavállalási rátája magyarázza – utóbbi szintén összefügg az állam munkaerő-piaci aktivitásával és a kiterjedt állami szektorral.116 Ezért a kérdéssel kapcsolatos társadalmi viták még Svédországban sem jutottak nyugvópontra, pedig itt már jelentős múltja van ennek a jelenségnek, s az említett hátrányok nemzetközi összehasonlításban a legkevésbé mutathatók ki. Az élettársi kapcsolatokról kibontakozó vitában sehol sem kérdőjelezik meg, hogy az egyénekre kell bízni párkapcsolatuk formájának megválasztását. A vita inkább akörül összpontosul, hogy a társadalomnak szükséges-e közvetett módon védenie a házasság intézményét. Az egyik jellemző álláspont szerint a házasság és az élettársi kapcsolat bármilyen társadalmi vagy jogi megkülönböztetése elfogadhatatlan, mivel a magánszférába való beavatkozást jelent. Ezért a házasságon kívüli együttélések lényegében ugyanolyan jogi státuszt kell nyerjenek, mint a házasságok. Egy másik vélemény szerint a jogi megkülönbözetés megszüntetése aláásná a házasság intézményét, ami különösen a gyermekek számára járna hátrányos következményekkel. Egy további álláspont szerint a jogi egyenlősítés éppen az együtt élő párok akarata ellen való lenne, hiszen azok a lazább együttélési formával a szorosabb kapcsolatot kívánják elkerülni.117 A jelenkori, „posztmodern" családfejlődés újszerűségét gyakran úgy kívánják bemutatni, hogy azt szembeállítják a néhány évtizeddel korábbi állapottal. Az 1950-es, 1960-as években a szociológusok megalkották a „modern családi ciklus" ideáltípusát, mely szerint a 20. század első felének, sőt a 19. század családfejlődésének eredményeként a modern család élete egymást meghatározott sorrendben követő, elkülönülő szakaszokból áll.118 Első szakaszként a házasság után a pár új otthont alapít, mely előkészíti az első gyermek születését. A következő szakasz az iskoláskor előtti gyermekek elsődleges szocializációjának időszaka, majd a serdülőkor előtti gyermekkel rendelkező, illetve a serdülőkorú (13-16 éves) gyermeket nevelő család fázisai következnek. Miután az utolsó gyermek is elhagyja az otthont, a család zsugorodásának periódusa jön, amit gyakran az „üres fészek" időszakának is neveznek, s az egyik házastárs haláláig tart. Ekkor az özvegy rendszerint már az időskor szakaszába került.119 Ez a modell természetesen nem tökéletesen írja le a második világháború utáni két-három évtized valóságát sem, de – legalábbis Nyugat-Európában – a lakosság túlnyomó része ebben az időszakban keresztülment ezeken a családi, illetve életútszakaszokon, vagy reálisan várhatta, hogy élete ennek megfelelően alakul majd. Akár csak a 19. század végi állapottal összehasonlítva is, a családok élete lényegesen kiszámíthatóbbá vált. A családi élet egyes eseményeinek időpontjai – pl. az első és az utolsó gyermek megszületése – közötti távolság csökkent, de mérséklődtek az eltérések az egyes családok között is ebben a tekintetben, vagyis az életutak homogenizálódtak.120 A modern családi ciklus kialakulásának számos társadalmi, gazdasági és demográfiai előfeltétele volt. A családok összetétele stabilabbá vált, mivel egyre kevesebb volt a korai halál, s így a megözvegyülés és újraházasodás. A családtervezés térhódítása kettőre csökkentette a gyermekek számát, a gyermekek halálozása is minimálisra csökkent, a testvérek közötti korkülönbség alacsony lett, s így a serdülőkor és ifjúkor szakaszain biztonságosan áthaladhattak. A családi életszakaszok elsőrangú funkciójává vált a gyermekek felnevelése. A foglalkoztatottság magas és a családok megfelelő jövedelmi szintje lehetővé tette, hogy saját otthont teremtsenek, s ezt a szülők még akkor is fenntartsák, amikor egyedül maradnak. Ily módon 89 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kialakult egyfajta „normáléletrajz" (René Levy), vagy az „életutak standardizációja" (Martin Kohli), mely – mint láttuk – nemcsak a családi élet átalakulásának volt köszönhető, hanem más tényezőknek is. 121 Az ezredforduló időszaka felé haladva – a bemutatott családokat érintő változások következtében – e „standard" vagy „normálcsalád" egyre kevésbé felelt meg a valóságnak. A megnövekedett tanulmányi idő és a fiatalkori munkanélküliségi ráta emelkedése sokak számára lehetetlenné tette a szülői háztartás elhagyását fiatal felnőttkorban, s még ha ez be is következett, a házasság és a családalapítás gyakran nem járt vele. Ha a fiatal házasságon kívül élt együtt partnerével, e kapcsolatok már bemutatott instabilitása sokkal nagyobb arányban gátolta a modern családi ciklus megvalósulását, mint a házasságok. De utóbbiak maguk is egyre bomlékonyabbá váltak, s így nagy számban keletkeztek a „normálcsalád"-étól eltérő életutak.122 Más, itt nem tárgyalt jelenségek, mint az ismét növekvő arányú gyermek nélküli házasságok, a gyermekszülés kitolódása magasabb életkorra, a házasságon kívüli születések gyakorisága stb. szintén a modern családi ciklus erózióját segítették elő. Ezek a folyamatok jelentik az alapját annak a markáns megfogalmazásnak, mely szerint az utóbbi két-három évtizedben megfordultak a 19-20. század európai családfejlődési tendenciái, vagyis a posztmodern időszak több tekintetben visszatérést jelentett a modern családfejlődés előtti periódushoz. 123 A családok egyrészt ismét instabillá, bizonytalanná váltak. Az iparosodás előtt a házastársak gyakori korai halála, illetve az ezt követő újraházasodás, valamint a magas gyermekhalandóság tette változékonnyá a család összetételét. A posztmodern család esetében a válások gyakorisága, illetve az ezeket követő újraházasodás, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok jártak ezzel a hatással, csakúgy, mint a szülőknek – általában az apának – a megnövekedett foglalkozási mobilitás eredményezte gyakori távolléte. Ezenkívül ismét nőtt a családformák sokszínűsége: az általában kétgyermekes nukleáris család dominanciáját kihívás érte, mivel más családformák kezdtek elterjedni. Egyrészt jelentősen megnőtt a gyermektelen házasságok aránya, de megemelkedett a nem házas együttélések és a gyermeküket egyedül nevelő szülők aránya is. Sőt, a nukleáris család magánszférája és intimitása is sérült: az elváltak és a gyermeküket egyedül nevelők csökkentették a nukleáris család leválását a rokonságról, mivel működésükhöz erősen rá voltak utalva a szélesebb rokoni kapcsolatokra. Mindez pedig – az érvelés szerint – egyfajta visszatérést jelent az iparosodás előtti időszak családformáihoz. Ez az interpretáció ugyan fontos üzenetet tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a család mint intézmény fejlődése nem egyenes vonalú, nem irreverzibilis, hanem visszatérhet korábbi formákhoz és típusokhoz. Annyiban azonban mindenképpen kiegészítésre szorul, hogy a család funkciói és a családon belüli kapcsolatok jellege terén összességében nem beszélhetünk a korábbi, premodern jellemzőkhöz való visszatérésről: éppen ezek átalakulása – ha úgy tetszik „modernsége" – jár ugyanis azzal a következménnyel, hogy a családfejlődés egyes területein korábbi formák térnek vissza.


5. fejezet - 5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás A társadalmi rétegződés a társadalomtörténet és a szociológia klasszikus, s valószínűleg máig legtöbb kutatót vonzó és legtöbb vitát kiváltó területe. A rétegződés kifejezés arra utal, hogy a társadalomban az egyének helyzete közötti egyezések és eltérések – vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek – nem véletlenszerűen oszlanak el, hanem sajátos rendszert követnek: megkülönböztethetők olyan viszonylag homogén csoportok – rétegek vagy osztályok –, melyek tagjai hasonló jellemzőkkel bírnak. Mindazonáltal régóta vita folyik arról, hogy a rétegződésnek hány dimenzióját lehetséges és kell figyelembe venni, s ezek melyek legyenek. A vagyoni/tulajdoni és a jövedelmi különbségek fontossága kétségtelen a társadalmi rétegződés leírása és magyarázata során. Ugyanakkor a rétegződést meghatározhatják további tényezők is. Ezek lehetnek politikai jellegűek (hatalomgyakorlás joga a munkahelyen vagy a társadalomban), vagy ölthetnek kulturális színezetet (magas státuszú fogyasztás, kifinomult viselkedés, privilegizált életstílus). Befolyásolhatják a rétegződést ezenkívül szociális tényezők (társadalmi kapcsolatok, tagságok különböző egyesületekben), a presztízs (ismertség, jó hírnév, erkölcsi tisztaság), de a humán tőke birtoklása (magas képzettség, szakmai gyakorlat, tudás) is. A tényezők komplex jellege alapján azt várhatnánk, hogy a történeti és szociológiai kutatás ezeket minden esetben együttesen figyelembe véve vizsgálja a társadalmi rétegződést. Azonban a kutatók gyakran úgy vélik, hogy a rétegződés rendszere feltárható kevesebb dimenzió révén is, mivel nem egyenlő jelentőségű összetevőkről van szó. Az európai társadalomtudományok hosszú tradíciója, hogy elsősorban a jövedelmi és vagyoni szempontok alapján különítik el a rétegeket. Karl Marx és más nagy hatású elméletalkotók úgy vélték, hogy a társadalmi különbségek – legalábbis a 19. század óta – legfőképpen gazdasági tényezőkkel magyarázhatók, s a választóvonal mindenekelőtt a tulajdonnal rendelkező és az azzal nem rendelkező osztályok között húzódik, még pontosabban egyfelől azok között, akik tőkével és termelőeszközökkel bírnak, s másfelől akik munkaerejüket adják el. Megint mások a hatalomban meglévő különbségeket tekintették a rétegződés legalapvetőbb forrásának, s a többi tényezőt mellékesnek tartották. Például Ralf Dahrendorf úgy vélte, hogy a különféle szervezetekben elfoglalt pozíciók, autoritás jelentik a konfliktusban álló csoportok kialakulásának végső okát.1 Az ilyen nagy fokú redukcionizmust azonban már régóta bírálták. Például Max Weber már a 20. század elején felhívta a figyelmet arra, hogy a jövedelmet nem csak a tőke vagy a termelőeszközök tulajdona határozza meg: a képzettség és a szaktudás több szempontból azonos módon hasznosítható, mint a tulajdon, vagyis döntően befolyásolja a jövedelmet is. Mára pedig az egy tényezőre koncentráló elméletek végképp elveszítették népszerűségüket, s a legtöbb kutató elismeri, hogy a rétegződésnek több lényeges dimenziója van. Ráadásul a nem gazdasági jellegű tényezők mind nagyobb jelentőségre tettek szert az utóbbi évtizedekben a fejlett ipari társadalmakban. A több tényező figyelembevétele óhatatlanul megsokszorozza az elemzési problémákat is. Ezeket a rétegződés kutatásának egy másik hagyománya úgy kívánja megoldani, hogy olyan átfogó társadalmi jellemzőt állít az elemzés középpontjába, mely az egyenlőtlenség több dimenzióját befolyásolja. Ez mindenekelőtt a foglalkozás lehet, mivel ez alapvetően meghatározza az egyén által élvezett jövedelmet, autoritást, presztízst stb. Ezért is írhatták a foglalkozásról a rétegződéskutatás neves szakemberei, hogy „az nemcsak a javak elosztásának fő eszköze, hanem egy olyan mélyen intézményesült kategória, mely nem csupán magától értetődő fontosságú a munkát végzők számára, hanem közösséget és viszonyítási csoportot is teremt, s a közös cselekvés tartós alapjait jelenti".2 A társadalmi egyenlőtlenségeket és rétegződést elemezve a kutatók szinte kivétel nélkül a valóság bizonyos mértékű leegyszerűsítéséhez folyamodnak azáltal, hogy – mint említettük – viszonylag kis számú csoportot különböztetnek meg, melyeket osztálynak, rétegnek, vagy esetleg másként neveznek. A rétegződés kutatásának korai időpontjától érdeklődést váltott ki az is, hogy az egyének minként változtatják helyüket az egyes csoportok között, vagyis milyen mértékű és jellegű a társadalmi mobilitás.3 Ezeket a szempontokat e fejezetben mi is érvényesítjük. Ennek megfelelően elsőként a jövedelmi egyenlőtlenségek, majd a munkaerő szektorális sajátosságai és a foglalkozási szerkezet 20. századi alakulását mutatjuk be. Ezután a legjelentősebb társadalmi rétegek és osztályok fejlődését külön is tárgyaljuk, valamint a


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás társadalmi mobilitás változásait ábrázoljuk. Végül az európai társadalmak rétegződése terén a legutóbbi évtizedekben megfigyelhető fontos trendeket ismertetjük.

1. A jövedelem- és vagyoneloszlás trendjei: a fordított U-görbe és az U-görbe fordulata A társadalom tagjainak jövedelmi és vagyoni helyzete a tapasztalatok szerint alapvetően meghatározza társadalmi helyzetüket, életstílusukat, de befolyással lehet még várható élettartamukra is. Ezért a társadalmi rétegződés ugyan közel sem kizárólagos, de egyik legfontosabb és leginkább látható dimenziója az, hogy a jövedelmek és a felhalmozott vagyon miként oszlanak meg a társadalomban. Az egyes társadalmak jövedelemeloszlásának leírására - és a különböző társadalmak összehasonlítására – több lehetőség is kínálkozik. Az egyik ezek közül a személyes jövedelmek alakulásának vizsgálata, mely a különböző népességcsoportok jövedelmi helyzetét határozza meg, azok társadalmi pozíciójától függetlenül. Szintén figyelmet váltott ki a történeti kutatásokban az egyes társadalmi osztályok és rétegek közötti jövedelmi különbségek hosszú távú alakulása, valamint a bérek és a tőkejövedelmek arányának változása. Az utóbbi évtizedekben ugyancsak érdeklődés irányul a nemek közötti jövedelemeltérésekre. Az alábbiakban ezek közül mindenekelőtt a személyes jövedelmek közötti eltérések hosszú távú változásával foglalkozunk, főként azért, mert ez a szempont kapott a legnagyobb hangsúlyt az utóbbi évtizedek nemzetközi kutatásaiban és szakmai vitáiban. A jövedelemeloszlás többi aspektusát, valamint a vagyoneloszlás alakulását csak főbb vonalaiban tárgyaljuk. A személyi jövedelemeloszlás bemutatásának egyik módja az, hogy a teljes népességet bizonyos hányadokra osztják, s megnézik, hogy az egyes hányadok az összjövedelemből mennyivel részesednek. Így pl. lehetséges a leggazdagabb 1% és 10%, vagy éppen az alsó 20% arányát vizsgálni az összjövedelemben. Gyakran szembe is állítják egymással a leggazdagabb és a legszegényebb lakosságcsoportok – pl. a felső 20% és az alsó 20% – jövedelemarányát. Minél nagyobb az eltérés ilyen esetben, annál egyenlőtlenebb eloszlásra következtethetünk. A felső és az alsó csoportok vizsgálata azonban nyilvánvalóan nem jellemzi a középső rétegek helyzetének alakulását. Elképzelhető például az, hogy a felső 20% és az alsó 20% jövedelemarányai közötti különbség csökkent, de ez összességében nem növelte a társadalmi egyenlőséget, mert a kiegyenlítődés a középrétegek rovására történt, vagyis onnan csoportosultak át jövedelmek a legszegényebbekhez, s nem a leggazdagabbaktól. Ezért a középrétegek helyzetének vizsgálata szintén indokolt. Részben emiatt használnak más, átfogó jelzőszámokat a jövedelemegyenlőtlenségek jellemzésére. Az ún. Gini-együttható a teljes társadalom jövedelemeloszlását mutatja egyetlen, 0 és 100 közötti számba sűrítve, ahol a 0 a teljes egyenlőséget jelentené, a 100 pedig a teljes jövedelemkoncentrációt.4 A gyakorlatban természetesen egyik szélsőséges helyzet sem fordul elő, s a Gini-koefficiensek az utóbbi évtizedekben Európában általában 20 és 40 közé estek. Azt azonban minden előnye ellenére nyitva hagyja ez a mutató is, hogy milyen jövedelmi szférák között léteznek nagyobb, illetve kisebb különbségek. Szintén a jövedelemeloszlás bemutatásának gyakran alkalmazott módszerei közé tartozik a jövedelmek egy meghatározott színvonalához viszonyítás. Ebben az esetben azt állapítják meg, hogy a társadalomban mennyien rendelkeznek egy adott szint alatti jövedelemmel. Lehet ez a határ a jövedelmek számtani átlaga, esetleg a medián. Ennél is gyakrabban a szegénységi küszöböt vagy létminimumot veszik alapul, melyet meghúzhatnak az átlagjövedelem felénél, de sokszor az adott társadalomban meglévő fogyasztási szokások és árszínvonal alapján kalkulálják. Mivel utóbbi esetben a létminimum definíciója jelentősen eltér az egyes országokban, ezért nemzetközi összehasonlításokra ezek a kimutatások kevéssé alkalmasak. A jövedelemegyenlőtlenségekre vonatkozó számításokat befolyásolhatja az is, hogy az adatok bruttó vagy nettó jövedelmekre – adózás előtti vagy utáni állapotra – vonatkoznak. Szintén figyelembe kell venni azt, hogy egyének vagy háztartások átlagos jövedelmeiről van szó.5 ◄ A JÖVEDELMEK MEGOSZLÁSA ► A jövedelemeloszlás legújabb kori alakulását gyakran az ún. Kuznets-görbével jellemzik, mely nevét a jelenséget vizsgáló és szabályszerűségeket megállapító Nobel-díjas amerikai közgazdászról kapta. A fordított U betűhöz hasonló görbe azt jelzi, hogy az utóbbi mintegy két évszázad során a jövedelemkülönbségek először nőttek, majd csökkenésnek indultak az ipari társadalmakban. 6 Bár a 19. századra vonatkozóan még mindig viszonylag kevés megbízható információval rendelkezünk, a kutatások megerősítették, hogy a görbe vonala az ipari forradalom során valóban felfelé ívelt, vagyis a jövedelemegyenlőtlenségek mindinkább fokozódtak. Ez elsősorban a személyes jövedelmek alakulása során látható: a legfelső jövedelmi kategóriákba tartozók a teljes nemzeti termék mind nagyobb hányadát mondhatták magukénak, a legszegényebb rétegek részesedése pedig csökkent. Emellett a bérek és más jövedelemtípusok (a tőkejövedelmek, illetve a földből származó jövedelmek) aránya stagnált, az osztálykülönbségek növekedtek, mégpedig az iparosodás folyamatában kevésbé jelentős szerepet játszó rétegek kárára. Ugyancsak jelentősen


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás elmaradtak a női munkavállalók jövedelmei férfi társaik mögött. A 20. század során azonban már egy ezzel ellentétes fejlődés következett be, vagyis a jövedelemkülönbségek fokozatosan csökkentek az ipari társadalmakban: a személyes jövedelmek szórása mérséklődött, a bérek aránya a tőkejövedelmekhez viszonyítva emelkedett, a társadalmi osztályok közötti jövedelmi eltérések halványultak. Szintén tompult a nők jövedelmi hátránya a férfiakkal szemben.7 Bár a gazdasági fejlődéssel először növekvő, majd csökkenő egyenlőtlenségeket leíró Kuznets-görbe létezését egy sor ipari társadalom esetében igazolták, ezek az általános trendek Európában nem mindenütt és minden időszakban, s különösen nem egyforma intenzitással érvényesültek.8 Külön ki kell emelni azt, hogy az 1970-es, 1980-as évektől a nivellációs tendenciák több nyugat-európai országban megálltak, vagy egyenesen visszájára fordultak. Ami a személyes jövedelmek alakulásának konkrét arányait illeti, a 20. század első évtizedeiben a nyugateurópai országokban a lakosság leggazdagabb 10%-a az összes jövedelem átlagosan 35-40%-a felett rendelkezett. Norvégia és Ausztria az átlag alatti, 30% körüli értékkel, Németország, Dánia, Svédország az átlaggal megegyező eloszlással bírt, míg Finnországot és Nagy-Britanniát nagyobb jövedelemkoncentráció jellemezte. A század közepéig szinte minden országban gyors volt a kiegyenlítődés, különösen pedig Skandináviában, ahol 1935 és 1950 között a leggazdagabb decilis jövedelemaránya 34-36%-ról 27-29%-ra esett.9 Szintén jelentősen romlott ekkor a felső rétegek relatív jövedelmi helyzete NagyBritanniában. A század közepétől a leggazdagabbak viszonylagos térvesztése ugyan tovább haladt, de nem a korábbi ütemben. Az NSZK-ban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában a felső decilis az 1970-es évek elején továbbra is a jövedelmek ca. 30%-át tudhatta magáénak. Ennél mérsékeltebb volt a jövedelemkoncentráció NagyBritanniában, a legalacsonyabb pedig néhány skandináv országban és Ausztriában.10 A változások nagy része a legnagyobb jövedelmű 10% felső felében, vagyis a felső 5%-ban történt. A decilis alsó része relatív jövedelmi helyzetének csak kis romlását szenvedte el11 (5.1. táblázat).

5.1. táblázat - 5.1./a táblázat ► A jövedelemeloszlás alakulása európai országokban, 1910-1990: A legnagyobb jövedelmű 10% (1910-1970), illetve 20% (1980-1990) aránya az összes jövedelemben 1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

38,8

33,2

29,1

27,5

35,6

38,2

Franciaor szág

36,2

34,0

29,3

38,4

38,4

Hollandia

36,1

31,8

29,5

34,7

34,7

35,1

35,6

35,3

36,4

30,8

31,8

NagyBritannia

Belgium Németors 40,5 zág/NSZ K

36,5

Ausztria

28,4

36,0

Svájc

36,0

39,4

33,7

22,6

24,9

24,7

37,3

37,8

32,3

Svédorszá g

39,2

44,5

33,7

28,8

25,9

24,0

Dánia

38,9

39,9

36,8

28,6

27,3

32,0

28,6

27,2

24,7

32,8

33,3

32,8

30,5

30,2

31,4

31,9

Norvégia 29,8 Finnorszá

38,2 50,9

48,3

38,3


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás g Olaszorsz ág Magyaror szág

20,2

15,9

18,6

20,9

5.2. táblázat - 5.1./b táblázat ► A jövedelemeloszlás alakulása európai országokban, 1910-1990: A legalacsonyabb jövedelmű 20% aránya az összes jövedelemben 1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

NagyBritannia

9,7

5,6

3,5

2,5

Franciaor szág

2,8

3,8

3,1

3,0

Hollandia

2,2

2,4

4,4

4,1

4,2

4,2

10,5

9,6

4,0

3,3

Belgium Németors zág/NSZ K Ausztria

1,8

3,9

4,2

4,9

2,4

9,5

4,6

6,3

8,4

4,6

4,2

3,9

2,0

4,8

4,1

3,9

3,5

2,1

4,5

4,3

4,6

Svájc Svédorszá g

1,7

Dánia

1,4

Norvégia 3,8

-

3,2

2,1

Finnorszá g Magyaror szág Megjegyzés: Az aláhúzás törést jelent az összehasonlíthatóságban.

Forrás: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. 213214. Ami a legalacsonyabb jövedelmű rétegek helyzetét illeti, a rendelkezésre álló lényegesen kevesebb megbízható adat szerint a 20. század első harmadában általában hátrányosan alakult helyzetük, vagyis ebben a periódusban a középrétegek tekinthetők a változások nyertesének. Dániában és Németországban például a középrétegek – a leggazdagabb 10% és a legszegényebb 60% közé esők – jövedelmi aránya 1910-ben 26 és 32% között volt, ami az 1930-as évek végére egyaránt 8 százalékponttal nőtt. A világháború időszakában és a rákövetkező évtizedben a középrétegek térnyerése tovább haladt, s ezzel párhuzamosan a szegényebbek relatív helyzete vagy stagnált a nyugat-európai országokban, vagy kis mértékben javult. Az 1950-es évek végétől két-három évtizeden keresztül 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás általában javult a legszegényebbek jövedelmi pozíciója, bár ekkor már nagyobbak voltak az eltérések az egyes társadalmak között: az alsó jövedelmi kategóriákba tartozók helyzete Nagy-Britanniában, Norvégiában és Dániában változatlan maradt, vagy romlott, míg a többi nyugat-európai országban javult12 (5.1. táblázat). Hangsúlyozni kell azonban, hogy a második világháború után a gyors gazdasági növekedés időszakában még a relatív jövedelmi helyzet stagnálása is az életszínvonal számottevő emelkedését hozta. A kommunista országokban a második világháború után a jövedelmek gyors kiegyenlítődése ment végbe. Csehszlovákiában 1962-ben a felső decilis részesedése 14% volt, ami ebben a tekintetben a leginkább egyenlő jövedelemeloszlást jelentette Európában, sőt valószínűleg az egész világon.13 Kiegészítette ezt, hogy az 1970-es évek elejéig tartó időszakban nőtt a legszegényebbek részesedése is a jövedelmekből ebben az országcsoportban. Közben a középrétegek – a jövedelmi skála közepén elhelyezkedő 60% – helyzete nagyjából változatlan maradt. Az 1970-es évektől azonban az említett Csehszlovákiában és másutt is a keletközép-európai régióban újra növekedtek a jövedelmi egyenlőtlenségek. Fontos hangsúlyozni, hogy a kommunista országokban a jövedelmek nivellációjával párhuzamosan más típusú egyenlőtlenségek sora jött létre az anyagi javakhoz való hozzájutás terén. A hiánygazdálkodás körülményei között ugyanis a jobb minőségű és keresettebb termékekhez gyakran csak a rendszer által privilegizált szűk csoportok (a pártvezetők és a pártbürokrácia tagjai, élsportolók, vezető tudósok stb.) juthattak hozzá, külön bolthálózatban, vagy más elosztási módszerek révén. Ennek következtében a valóságos egyenlőtlenségek anyagi téren nagyobbak voltak, mint amit a jövedelemeloszlás számai mutattak.14 A sok országot átfogó Luxembourg Income Study megindítása (1983) után jelentősen gyarapodtak az európai társadalmak jövedelemmegoszlására vonatkozó adatok és javult azok összehasonlíthatósága is. A tanulmányok módszerei és következtetései részleteikben ugyan gyakran eltérnek, de eredményeik annyiban megegyeznek, hogy az 1980-as években a leginkább egalitariánus jövedelemmegoszlással a skandináv országok – s ezen belül is Finnország – rendelkeztek, ami mindenekelőtt a kiterjedt jóléti programoknak, vagyis az állami újraelosztás nagy mértékének volt köszönhető.15 Viszonylag kis jövedelemkülönbségek jellemezték Belgiumot és Luxemburgot, majd Hollandia és az NSZK következett. A középmezőnyhöz Portugália, az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország tartozott, a leginkább egyenlőtlenek pedig Spanyolország, Svájc és Írország voltak az A. B. Atkinson által vizsgált országcsoportban. 16 A Gini-együttható az 1980-as évek végén azt is megmutatta, hogy ekkor már nem a kommunista országok rendelkeztek a legkisebb jövedelmi egyenlőtlenségekkel Európában, hanem a skandináv országok, közöttük is kiemelten Finnország. Sőt, a legtöbb kommunista országnál még az NSZK-ban is egyenlőbb volt a nettó jövedelmek társadalmon belüli eloszlása (5.2. táblázat). A 20. század utolsó évtizedeiben – mint jeleztük – ugyancsak a jövedelemkülönbségek csökkenésének megtorpanását, sőt ismételt emelkedését láthatjuk Nyugat-Európa és a tengerentúl több országában. Ezt a jelenséget a „nagy U-fordulat"-nak nevezték, arra utalva, hogy a Kuznets által leírt tendencia váltott az ellenkezőjére.17 A fordulat jelentkezett mind a legmagasabb jövedelmű csoportok helyzetének, mind pedig a legszegényebbek jövedelemarányának alakulá sában, s az átfogó mutató, a Gini-koefficiens változásában is. Mindazonáltal a különbségek fokozódása Európában általában kis mértékű volt, s ez is nagyjából az országok felére terjedt ki. Számos országban – így Franciaországban, Finnországban, Olaszországban – a jövedelemnivelláció az 1980-as, 1990-es években tovább folytatódott.18 A legmarkánsabb változások Európán belül az Egyesült Királyságban következtek be, ahol mind a legszegényebbek helyzetének romlása, mind pedig a legjobban keresők helyzetének további javulása jelentős mértékű volt. Itt 1977 és 1990 között a Giniegyüttható 10 százalékponttal nőtt: először a növekvő munkanélküliség miatt, majd a csökkenő állami újraelosztás következtében. 1990 után ismét kisebb javulás következett be, vagyis nem tekinthető visszafordíthatatlannak a folyamat.19 Ennél is markánsabb volt a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése a posztkommunista országokban. Három kelet-közép-európai országra részletes adatok is rendelkezésre állnak, melyek szerint különösen Magyarországon és Lengyelországban, kisebb mértékben Csehországban javult a felső jövedelmi kategóriákba tartozók, s romlott a legkisebb jövedelemmel rendelkezők helyzete.20

5.3. táblázat - 5.2. táblázat ► A Gini-koefficiens alakulása európai országokban, 19852000


1980-as évek második fele 1990-es évek közepe

2000

30,4

32,6

31,2


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás

Franciaország

29,6

27,8

27,3

Hollandia

26,8

25,5

25,1

Belgium

23,5

NSZK

24,5

28,3

27,7

Ausztria

23,6

23,8

25,2

Svájc

33,6

Finnország

20,7

22,8

26,1

Svédország

22,0

21,1

24,3

Dánia

22,8

21,3

22,5

Norvégia

23,4

25,6

26,1

Olaszország

30,6

34,8

34,7

Lengyelország

26,8

38,9

36,7

Csehszlovákia

20,1

25,7

26,0

Magyarország

24,4

29,4

29,3

Szovjetunió

28,9

Egyesült Államok

34,1

26,7

36,1

Megjegyzések: Eltérő időpontok: Dánia 1983; Olaszország 1984; Csehszlovákia 2002; Svájc 2001; Ausztria 1983, 1999. Források: Anthony B. Atkinson – Lee Rainwater – Timothy M. Smeeding: Income Distribution in OECD Countries: Evidence from the Luxembourg Income Study. Paris: OECD, 1995. 49. (Finnország, Svédország, Norvégia, Belgium, Hollandia, Franciaország, Egyesült Királyság, Egyesült Államok: 1980-as évek második fele). Göran Therborn: European Modernity and Beyond: The Trajectory of European Societies, 1945-2000. London: Sage, 1995. 153. (Csehszlovákia, Magyarország, NSZK, Lengyelország, Szovjetunió, Svájc: 1980as évek második fele). OECD Factbook 2007. Paris: OECD, 2007. 231. (Olaszország 1984, Ausztria 1983, Dánia 1983, Európa többi országa, Egyesült Államok 2000 körül). Az említett néhány kivétellel a 20. század végén Nyugat-Európa társadalmai más ipari társadalmakkal összevetve sajátos helyet foglaltak el a jövedelemegyenlőtlenségek terén mind annak szintje, mind pedig dinamikája tekintetében. Különösen az Egyesült Államokkal való összehasonlítás eredménye figyelemre méltó e tekintetben. Az Egyesült Államokban az eleve magasabb szintű jövedelemkülönbségek csökkenése jóval korábban – 1970 körül – megállt, mint Nyugat-Európában, majd az 1970-es, 1980-as évektől az egyenlőtlenségek gyorsabban nőttek, mint bármelyik európai országban. Ha a Gini-együtthatót, vagyis a társadalmak átfogó jövedelemeloszlását vesszük alapul, az ezredfordulóra Nyugat-Európában csak két ország – Írország és Svájc – jövedelemegyenlőtlenségei érték el az Egyesült Államokét. Európai standardokkal mérve kiugróan nagy volt a szegénységben élők aránya Amerikában – messze meghaladta az írországi szintet is.21 A jövedelmek foglalkozások szerinti megoszlása mutathatja meg, hogy a különböző társadalmi csoportokhoz való tartozás milyen módon függött össze a jövedelmek össztársadalmi eloszlásával. Mivel a történészek általában nem absztrakt statisztikai kategóriákkal dolgoznak, hanem társadalmi osztályokcsoportok helyzetének 96 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás elemzését végzik, ezért az ilyen típusú jövedelemkülönbségek iránt hagyományosan nagy a szakmai érdeklődés. Ugyanakkor ez a megközelítés nehezíti az összehasonlítást, mivel a rendelkezésre álló tanulmányok gyakran eltérő tartalmú társadalmi kategóriákat elemeznek. A 19. századi nyugat-európai egyenlőtlenségekről viszonylag keveset tudunk, de az nyilvánvaló, hogy a jövedelemkülönbségek lényegesen nagyobbak voltak az egyes társadalmi osztályok és csoportok között, mint a 20. század második felében. A legkiterjedtebb és legrégebbre visszanyúló információk a brit foglalkozási csoportok egymáshoz viszonyított béréről állnak rendelkezésre. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a különböző foglalkozási csoportok között ebben az országban is jelentősen csökkentek a jövedelemkülönbségek a 20. század során. 1913-1914-ben a magas képzettségű szellemi foglalkozásúak (higher professionals) a férfi átlagnál 3,5-szer többet kerestek, ami 1978-ra már 1,7-szeresre csökkent. A magas képzettségű szellemiek és a szakképzetlen munkások közötti kereseti eltérések ugyanezen időszakban 5,2-szeresről 2,4-szeresre mérséklődtek. Az 1913 és 1978 közötti időszakban nemcsak a fizikai (blue-collar workers) és a szellemi (whitecollar salaried) foglalkozásúak közötti jövedelemeltérések csökkentek, hanem e két foglalkozási kategórián belül is egységesülés ment végbe. Míg az első világháború előtt a szakmunkások 68%-kal, az iparosok (craftsmen) 98%-kal többet keresetek, mint a szakképzetlen munkások, addig az 1950-es évek közepére ezek a különbségek 43, illetve 80%-ra csökkentek, az 1970-es évek végére pedig tovább mérséklődtek 28, illetve 38%ra. A szellemi foglalkozásúak (salaried employees) körében a különbségek eleve lényegesen nagyobbak voltak, s a kiegyenlítődési folyamat is mérsékeltebb ütemben zajlott.22 A brit eset reprezentativitását, s egyben a probléma történeti jelentőségét mutatja, hogy Jürgen Kocka egyenesen a weimari német demokrácia bukásának magyarázatában tulajdonít nagy jelentőséget annak a ténynek, hogy a 19. századi széles bérkülönbségek után az első világháború előtt, s különösen a háború alatt zárult az olló a fehérgalléros alkalmazottak és a munkások között, melyet az előbbiek egzisztenciális fenyegetésként éltek meg, ami növelte fogékonyságukat a szélsőséges eszmék iránt.23 A nagy gazdasági válság idején ugyan ismét nőtt a jövedelmek szórása, de az 1950-es és 1960-as években folytatódott a kiegyenlítődés Németországban is. A rendelkezésre álló források szerint a többi európai demokráciában hasonló folyamatok zajlottak a második világháború után egészen az 1980-as évekig. Ekkor a foglalkozási csoportok közötti kiegyenlítődés többnyire megállt, vagyis összességében nagyon hasonló folyamatok játszódtak le ahhoz, amit a személyes jövedelmek alakulásánál láthattunk. Bár a jövedelmek alakulását a nyugat-európai demokráciákban sem csupán a piaci mechanizmusok alakították, a kommunista országokban a jövedelmi különbségek ennél jóval közvetlenebbül a politikai szándékok és döntések függvényében alakultak, amit elősegített az, hogy az állam volt a munkavállalók többségének a munkaadója. Ennek megfelelően a jövedelemszerkezet alapvetően átalakult a két világháború közötti időszakhoz képest. A tanárok, orvosok és más értelmiségi foglalkozásúak fizetését úgy állapították meg, hogy az a korábbinál lényegesen közelebb került a munkások béréhez. Például 1960-ban Csehszlovákiában az értelmiségiek csak 17%-kal kerestek többet, mint a munkások. Igaz, a többi országban nagyobb volt a különbség: Bulgáriában 42%, Magyarországon 57%, Lengyelországban szintén 57%. Az egyes foglalkozási csoportokon belüli differenciáció is kisebb volt, mint Nyugat-Európában: a szakképzett munkások nagyobb jövedelemre számíthattak, mint a képzettséggel nem rendelkezők, de a különbség csupán 5-20% között mozgott, sőt Lengyelországban nem is volt eltérés. A politikai prioritások jól tükröződtek a mezőgazdasági lakosság alacsony béreiben: ezzel egyrészt az iparba való munkaerő-áramlást kívánták ösztönözni, másrészt megmutatkozott benne a kommunista ideológia parasztellenessége is. A kollektivizálás után – az 1960-as évektől – azonban a legtöbb országban jelentősen előrehaladt a parasztság jövedelmeinek felzárkóztatása a munkássághoz.24 A férfi vagy női nemhez tartozás még a 20. század végi Európában is fontosabb meghatározója volt a jövedelmeknek, mint a foglalkozási csoporthoz tartozás: ez azt jelentette, hogy bár a szellemi (non-manual) foglalkozásúak többet kerestek, mint a fizikai munkát végzők, a szellemi foglalkozású nők jövedelme néhány ország kivételével alacsonyabb volt, mint a fizikai munkát végző férfiaké. Ezenkívül a nők kevesebb autoritással – felelősséggel, döntéshozatali lehetőséggel – is rendelkeztek a munkahelyeken. Ez nem magyarázható csupán a képzettség eltéréseivel: egyrészt a női és férfi alkalmazottak képzettségi szintjében számos országban – pl. az NSZK-ban – az 1980-as évekre már megszűntek az eltérések, másrészt azonos képzettség esetén is megfigyelhető a nők bérhátránya a férfiakkal szemben. Ebben a tekintetben nincs jelentős különbség az egyes európai régiók között. A kivételek közé a század végén csak a skandináv országok, valamint az Egyesült Királyság tartoztak, ahol az osztályhoz – a manuális és nem manuális foglalkozási csoporthoz – tartozás halványan felülírta a nemhez tartozás tényét a jövedelmek determinánsai között. 25 ◄ A VAQYONMEQOSZLÁS ALAKULÁSA ► Régóta ismert összefüggés, hogy a vagyonok egyenlőtlenebbül oszlanak meg a társadalomban, mint a jövedelmek.26 Míg az 1980-as években a jövedelmekre vonatkozó Gini-koefficiens általában 20 és 40 közé esett Nyugat-Európában, addig a vagyonmegoszlás esetében ez 50 és 90 között alakult.27 Mindazonáltal a vagyonok megoszlásáról kevesebb rendszeres történeti 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás információval rendelkezünk, mint a jövedelmekéről. Egyrészt bizonyos vagyonelemek értékének meghatározása eleve bonyolult feladat, másrészt a tulajdonosok sem érdekeltek az objektív adatszolgáltatásban, s általában jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek ahhoz, hogy elkerüljék a kevéssé kívánt adatgyűjtést. Ezenkívül a kormányok eleve kevésbé érdeklődnek a vagyonos rétegek, mint inkább a szegények helyzete iránt, hiszen itt jelentkeznek szociális feladatok számukra. A történészek ezért is dolgoznak gyakran örökösödési statisztikákkal és más közvetett forrásokkal. A néhány országra vonatkozó részletesebb ismereteink alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a vagyonmegoszlás egyenlőtlenségei is jelentősen, de a jövedelmekénél kevésbé gyorsan és egyenletesen mérséklődtek a 20. századi európai társadalmakban (5.3. táblázat). Ez esetben is Nagy-Britannia fejlődése a leginkább dokumentált. Míg 1923-ban Angliában és Walesben a leggazdagabb 1% az összes vagyon 61%-ával, a legfelső 10% pedig 89%-ával rendelkezett, addig 1972-ben már csak 32, illetve 70%-kal, 1980-ban pedig 18 és 49%-kal. A koncentráció mérséklődése a két világháború között lassú volt, majd a második világháború időszakában és az 1950-es és az 1970-es évek elején felgyorsult, hogy aztán az 1980-as évektől lényegében stagnáljon. Mindez nem azt jelenti, hogy a gazdagok kevesebben lettek: a 100 000

5.4. táblázat - 5,3, táblázat ► A vagyonmegosztás alakulása európai országokban, 19021979 a) A leggazdagabb 1% aránya az összes vagyonban (%) 1902-1913 Anglia Wales

és

Franciaország 50

1920-1929

1930-1939

1950-1959

1960-1969

1970-1979

61

54

45

31

32

45

31

Belgium

26 28

Németország/ 31 NSZK

28

Svájc Svédország

50

47

33

43

30

24

21

Dánia

25

b) A leggazdagabb 5% aránya az összes vagyonban (%) 1902-1913 Anglia Wales

és

Franciaország 80

1920-1929

1930-1939

1950-1959

1960-1969

1970-1979

82

77

71

56

56

53

45

65

Belgium

47

Németország/ 51 NSZK Svájc Svédország

77

70

60


63

53

48

44


Dánia

47

Megjegyzés: A jelölt időszakok átlagai. Forrás: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. 223. font feletti vagyonok száma csak a két világháború között 300-ról 540-re emelkedett, a milliós értékű tulajdonnal rendelkezőké pedig az 1930-as 9-ről 1972-ben 21-re nőtt.28 Ehelyett arról van szó, hogy ennél is gyorsabban nőtt az alsóbb kategóriákba tartozó vagyonok értéke. Franciaországban az örökösödési jegyzékek tanúsítják az egyértelmű tendenciát: míg a század elején a leggazdagabb 5% hagyta örökül a javak 80%-át, addig folyamatos csökkenéssel 1975-ben ez már csak 39%-ot tett ki.29 A vagyoni különbségek mérséklődésére utal az is, hogy bár a polgárok egy nem elhanyagolható része továbbra sem gyűjtött semmilyen jelentősebb vagyont, növekvő hányaduk rendelkezett valamilyen megtakarítással: Németországban 1962-ben a lakosság 60,1%-ának, 1983-ban már 90,3%-ának volt takarékbetétje. Ugyanitt az ingatlantulajdon elterjedtsége ugyan lassabban, de szintén nőtt: az 1969-es 38,8%-ról 1983-ban 45,5%-ra.30 Igaz, ezek a számok nem a vagyontárgyak értékére vonatkoznak, s ebben a tekintetben a vizsgálatok már ellentmondásos eredményekhez vezettek a második világháború után az NSZK-ban.31 A kutatás ezenkívül azt is kimutatta, hogy a pénzvagyon továbbra is egyenetlenebbül oszlott meg minden országban, mint a többi vagyontípus. ◄ A VÁLTOZÁSOK OKAI ► A bemutatott változások előidézőiről már eddig is tettünk néhány megjegyzést, célszerűnek tűnik azonban részletesebben is bemutatni az irodalomban ezzel kapcsolatban megjelenő fontosabb interpretációkat. A jövedelemeloszlás 20. századi alakulásának magyarázata során a nemzetközi szakirodalom egyfelől a politikai tényezőknek, másfelől a munkaerőpiac és a munkaerő képzettségi szintje változásainak tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget. Ezek közül először a jövedelemegyenlőtlenségek megismert csökkenése, majd a század végének trendváltozása mögött meghúzódó tényezőket vesszük sorra. A különbségek mérséklődését előidéző politikai tényezők között – mint azt klasszikus formában Gerhard Lenski megfogalmazta – kiemelt szerepe volt annak, hogy az alacsonyabb jövedelmű, munkás és alkalmazotti rétegek politikai érdekérvényesítési képessége jelentősen javult a választójog kiterjesztése következtében.32 A két világháború között lényegében minden európai országban választójoghoz jutottak az alsó jövedelmi kategóriákba tartozó rétegek, ami eltolta a politikai erőviszonyokat a gazdasági elit és a munkavállalók között. A parlamentáris rendszerekben e folyamat következménye volt a vagyonos rétegek érdekeit képviselő liberális pártok hanyatlása, valamint a munkavállalók érdekeit képviselő szociáldemokrata és kereszténydemokrata tömegpártok térnyerése. Ugyancsak nőtt a munkavállalók szervezettsége a munkahelyeken, mindenekelőtt az első világháború alatt és után, majd pedig a második világháborút követően. A szakszervezetek növekvő ereje elősegítette a bérharcot, s így ez is jelentősen hozzájárult a jövedelemkülönbségek mérsékléséhez. A politikai tényezők jelentőségét a jövedelemkülönbségek mérséklődésében többszörösen is igazolták a kutatók. 33 Gyengíti azonban a gazdasági érdekképviseletek szerepére alapozott interpretációnak az érvényességét, hogy egyrészt a diktatúrákban és az autoriter rendszerekben a politikai és érdekképviseleti jogok nem érvényesültek, de a munkások anyagi érdekei sajátos módon ezekben is hangsúlyt kaptak. Másrészt a szakszervezetek ereje a nyugat-európai demokráciákban is eltérő volt, ami nem tükröződik a jövedelmek alakulásának tendenciáiban: a viszonylag gyenge, szétforgácsolt szakszervezetekkel rendelkező Franciaországban a jövedelemkülönbségek az 1960-as évekig jobban csökkentek, mint az egységes és erős szakszervezeti mozgalommal bíró NSZK-ban.34 Eltérő hangsúlyokat alkalmaz egy ugyancsak a politikai tényezőkkel operáló másik magyarázat, mely elsősorban a jóléti állam kialakulásának és különösen második világháború utáni expanziójának tulajdonít kiemelt szerepet a változásokban. A mind kiterjedtebb állami szociálpolitika olyan intézményei, mint a minimálbér, vagy a jövedelmek átlagos növekedéséhez kapcsolt nyugdíjemelések, s emellett a progresszív jövedelemadózás egyaránt összenyomták a jövedelmi skálát az 1950-es és 1960-as évek Nyugat-Európájában. A jövedelemadót legerőteljesebben Svédországban használták a nivelláció elérésére: itt például az 1970-es évek elején a magasabb jövedelmek után 76,5%-os adót kellett fizetni.35 Ez az érvelés mindazonáltal inkább kiegészíti az előző interpretációt, mintsem ellentmond annak, hiszen a jóléti állam expanziójában is nagyban közrejátszott a választójog kiterjesztése és a munkavállalók szervezeti erősödése. Az állam kiemelkedő szereppel rendelkezett a kommunista rendszerekben a kereseti arányok meghatározásában. A jövedelmi hierarchiát kialakító politikai érdemek, az osztályok, rétegek szerinti preferenciák, sőt a szükséglet és rászorultság megállapítása egyaránt a pártállam szűrőjén ment keresztül, az határozta meg e tényezők súlyát a jövedelmek megállapítása során. A korai kommunista rendszerekben kis szerephez jutott a tulajdon és a piaci siker a jövedelmet meghatározó tényezők között, de később – különösen a piaci reformokat bevezető országokban – ennek súlya megnőtt.36 99 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Fontos bizonyítékok szólnak amellett is, hogy a munkaerőpiac és a munkaerő képzettségének változásai jelentősen befolyásolták a jövedelemszerkezetet. A munkaerő képzettsége jelentősen javult a 20. század során, aminek következményeként megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött a társadalom műveltségi polarizációja, melyben az egyetemet végzettek kicsiny csoportja állt szemben az elemi iskolát végzettek nagy többségével. A felső- és a középfokú végzettségűek arányának emelkedése egyaránt közrejátszott a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésében. Emellett a Nobel-díjas holland közgazdász, Jan Tinbergen úgy vélte, hogy a 20. század során, s különösen a második világháborút követő néhány évtizedben egyaránt gyorsan nőtt a magasan képzett munkaerő kínálata és az ilyen munkaerő iránti igény. Az oktatásban töltött átlagos időtartam egyre emelkedett, vagy másként kifejezve a munkások és alkalmazottak képzettsége nőtt. Ezzel párhuzamosan a technológiai fejlődés mind nagyobb számú ilyen munkaerő iránt támasztott keresletet. A kínálat és a kereslet viszonya azonban Tinbergen szerint egy idő után eltolódott: az oktatás nagyobb számban bocsátotta ki a jól képzett szakembereket, mint amennyire az irántuk való igény emelkedett, vagyis – mint Tinbergen fogalmazott – a 20. század két első harmadában „az oktatás nyerte meg a technológia fejlődéssel folytatott versenyét".37 Ennek a relatív túlkínálatnak az lett a következménye, hogy mérséklődött a közép- és felsőfokú végzettségűek bér-, illetve jövedelemelőnye a képzetlenekkel vagy alapfokú iskolai végzettségűekkel szemben.38 A munkaerőpiac változásának egy másik fontos vonása volt a 20. század során, hogy – mint azt később részletesen is bemutatjuk – a bérből és fizetésből élők, az alkalmazottak aránya nőtt, míg az önállóak száma és aránya visszaesett. Természetesen mindkét csoporton belül számottevő jövedelmi eltérések voltak, de az önállóak között hagyományosan jóval nagyobb volt ennek a mértéke. Így e réteg marginalizálódása egyben össztársadalmi szinten enyhítette a jövedelemkülönbségeket. Egy további tényező lehet, hogy a szektorális átalakulások során az alacsonyabb bérszínvonallal rendelkező mezőgazdasági tevékenységek visszaszorultak. Ezenkívül a korábban modernizálódó, s így nagyobb termelékenységgel és ezért nagyobb jövedelmezőséggel is rendelkező ipar előnye mérséklődött a mezőgazdasággal és a szolgáltatásokkal szemben a 20. század során. Ez a gyakorlatban például azt jelentette, hogy a parasztgazdaságok termelékenysége és így jövedelmezősége jobban nőtt, mint az ipari vállalkozásoké, s ezáltal lefaragtak hátrányukból.39 A demográfiai változások szintén hatottak a munkaerőpiacra. A népességnövekedés ütemének csökkenésével mérséklődtek a munkaerő-tartalékok. A fertilitás a magasabb képzettségű rétegek esetében már korábban is alacsony volt, a 20. század során azonban kezdtek ehhez az alacsony fertilitási mintához hasonulni az alacsonyabb képzettségű rétegek is. Ezzel a képzetlen munkaerő is szűkösebben és drágábban állt rendelkezésre, ami növelte annak árát, s elősegítette jövedelmeinek felzárkózását. A legfontosabb okok katalógusának bemutatása után egyrészt megállapíthatjuk, hogy léteznek további, országspecifikus tényezők is. Így például NagyBritannia vonatkozásában a 20. század különböző inflációs periódusainak is kiemelkedő szerepet tulajdonítanak az egyes társadalmi csoportok közötti jövedelemkülönbségek mérséklődésében, mivel ez a folyamat éppen az inflációs időszakokban volt a leggyorsabb (az első világháború alatt, az 1930-as évek végén és a második világháború alatt, valamint az 1950es évek elején).40 Ennél is fontosabb azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a jövedelmek nivellációs folyamatát leginkább a különböző tényezők együttes hatása eredményezte. Áttérve az 1970-es évektől több országban beálló trendváltozás, vagyis a jövedelemkülönbségek stagnálásának, illetve ismételt növekedésének magyarázatára, mindenekelőtt azt hangsúlyozhatjuk, hogy a korábban a kiegyenlítődés irányába ható tényezők jórészt megszűntek vagy mérséklődtek. A szakszervezetek erejének további erősödése elmaradt, már csak azért is, mert az 1970-es évektől a munkanélküliség szinte minden nyugat-európai országban jelentősen nőtt. Bár a jóléti programok jelentősebb korlátozására csak néhány országban került sor, az tény, hogy a jóléti államok expanziója lelassult, s a jóléti juttatások között sok helyen átcsoportosításokat hajtottak végre. A munkanélküliség tömegessé válásával a munkanélküli-járadékok általában már nem voltak olyan nagyvonalúak, mint korábban, s ezzel a munkájukat elvesztők sokkal inkább ki voltak téve a szegénység veszélyének. Ugyanígy a hagyományosan alacsony jövedelmet kínáló ágazatok további visszaszorulásától sem volt többé jelentős hatás várható, mivel azok Nyugat-Európában erre az időszakra már eleve marginalizálódtak. Míg korábban az alacsony képzettségű és így alacsony munkabérrel rendelkező munkaerő mindinkább eltűnt Nyugat-Európában, addig az 1970-es évektől az alacsony szakképzettséggel rendelkező bevándorlók száma sokszorosára nőtt, akiknek alacsony jövedelmi színvonala jelentősen növelte a jövedelmi egyenlőtlenségeket. A korábbi – a jövedelmi különbségeket mérséklő – tényezők közül úgyszólván csak egy maradt fenn változatlan formában: mégpedig a munkaerő képzettségében fennálló eltérések további csökkenése. Ezt azonban új, ellenkező irányú hatások ellensúlyozták. 100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Ezek között első helyen szerepelhet a munkanélküliség már említett növekedése az 1973-as olajválságot követő depressziós időszakban. Különösen magas szintet ért el a diplomás munkanélküliek aránya az 1990-es évekre, melynek következtében a fiatal felsőfokú végzettségűeknek a korábbi évtizedekben megszokott jövedelmi helyzete romlott. A családszerkezet 1960-as évektől bekövetkezett változásai két tekintetben ugyancsak hozzájárultak a jövedelmi különbségek fokozódásához. Egyrészt a házasságon kívüli születések arányának emelkedése, valamint a válások terjedése következtében nagyban megnőtt az egyszülős családok száma és aránya, márpedig őket sokkal inkább fenyegette a szegénység, mint a teljes, kétszülős családokat. Ráadásul a gyermeket vagy gyermekeket egyedül nevelő szülők rendszerint az amúgy is rosszabb kereseti lehetőségekkel rendelkező nők voltak. Másrészt a 20. század vége felé egy új családmodell kezdett terjedni, melyben mindkét házasfél dolgozott, de gyermekkel nem rendelkeztek. Az ilyen családoknak nem kellett fedezniük a gyermekekkel kapcsolatos kiadásokat, s így nagyobb valószínűséggel kerültek a felső jövedelmi csoportokba, ezzel ugyancsak növelve a jövedelmi egyenlőtlenségeket.41 Ami a vagyoni különbségeket illeti, az állami újraelosztás fokozódása mindenképpen hozzájárult ezek mérséklődéséhez is, hiszen pl. a jövedelemadók progresszivitásának növekedése már a vagyonok képződésének forrásait megcsapolta. Vagyonadók bevezetésére szintén sor került, gyakran különleges történelmi szituációkban – háborúk, gazdasági válságok –, de békeidőben is. A gazdasági válságok, inflációk során gyakran nagy vagyonok enyésztek el. Államosítások – mint pl. a második világháború után Kelet-Közép-Európában vagy Nagy-Britanniában – szintén mérsékelték a vagyonkülönbségeket. A jövedelmi színvonal általános emelkedése következtében olyan rétegek is képessé váltak megtakarításokra, melyek korábban csak a napi szükségletekre költhettek. A növekvő életszínvonal – mint később látni fogjuk – számukra is lehetővé tette ingatlanok és tartós fogyasztási cikkek vásárlását – lakások, értékesebb lakberendezési tárgyak, gépkocsik –, melyek egyaránt vagyontárgyaknak minősültek. Ehhez járultak a takarékbetétek, a nyugdíjalapok és más pénzbeli megtakarítások. R. H. Tawney brit társadalomtörténész „népi vagyon"-nak (popular wealth) nevezte ezeket, s már a két világháború között konstatálta terjedésüket, de tömegessé Nyugat-Európában az 1950-es évektől váltak, míg Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában ennél is később. Ennyiben a gazdasági fejlődés színvonala közvetlenül is hatott a vagyonmegoszlásra.42

2. A munkaerő szektorális megoszlása: utak a posztindusztrializmus felé A jövedelem-, illetve vagyoneloszlás vizsgálatát érdemes kiegészíteni további szempontokkal, így mindenekelőtt a foglalkozási szerkezet sajátosságaival. Ehhez segítséget nyújthat a különböző gazdasági ágakban dolgozók arányának bemutatása. A munkaerő szektorális megoszlása ugyanis mind a gazdasági fejlődés, mind pedig a társadalmi átalakulás szempontjából kulcsfontosságú jelenség. A gazdasági fejlődéssel való szoros kapcsolatát mutatja, hogy egyfelől a gazdasági növekedés, a technológiai változás a gazdasági ágazatok egymáshoz viszonyított arányának eltolódásával jár. Másrészt azonban a szektorok termelékenysége eltérő, ezért a közöttük végbemenő eltolódások – a nagyobb jövedelmezőségű ágazatok térnyerése – maguk is elősegíthetik a gazdasági növekedést.43 A munkaerő ágazatok szerinti eloszlása ezenkívül nagyban befolyásolja az egyes szakmák, foglalkozások elterjedtségét és arányát, s így jelentősen kihat a társadalmi rétegződésre is. A foglalkozás ugyanis szoros kapcsolatban áll a jövedelmek alakulásával, meghatározza az életmódot stb. is. 44 A különböző gazdasági tevékenységeket hagyományosan három fő kategóriába sorolják. A primer szektorba a mezőgazdaság, az erdőgazdaság valamint a halászat tartozik. A szekunder szektor az ipar különböző ágait (feldolgozóipar, bányászat, energiatermelés, építőipar), míg a tercier szektor a szolgáltatásokat (oktatás, egészségügy, tudományos kutatás, kereskedelem, hírközlés, bank- és biztosításügy, tömegkommunikáció, államigazgatás stb.) foglalja magában. A munkaerő szektorális megoszlásának jelentőségét az is mutatja, hogy a domináns szektorról egész társadalmi formációkat neveznek el: így szokás agrártársadalomról, ipari társadalomról, szolgáltató társadalomról vagy éppen posztindusztriális társadalomról beszélni. A szektorokban foglalkoztatottak relatív nagyságának változásában látható egy egyszerű törvényszerűség az elmúlt két évszázad európai történelme során, melyet már az 1930-1940-es években leírtak olyan közgazdászok, mint Allen G. B. Fisher, Colin G. Clark és Jean Fourastié. 45 Eszerint az agrárszektor aránya mindenütt folyamatosan csökkent, míg az ipari szektor aránya kezdetben nőtt, majd kivétel nélkül csökkenésnek indult. A tercier szektorban dolgozók aránya ellenben folyamatosan növekedett minden nemzetgazdaságban. Kevés olyan elmélete van a közgazdaságtannak, melyet empirikusan annyira meggyőzően igazoltak, mint a gazdasági szektorok közötti átmenet fenti lefolyására vonatkozó elképzelést. Ugyanakkor ezen általános fejlődési törvényszerűségek érvényesülése mellett jelentős eltéréseket is láthatunk az egyes társadalmak között a szektorok egymáshoz viszonyított nagyságát, a változások időzítését és dinamikáját illetően.


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás ◄ AZ AGRÁRSZEKTOR ► Az agrárnépesség csökkenése ugyan változó ütemben, de már jóval az általunk vizsgált periódus előtt megindult szerte Európában. Ennek ellenére a 19-20. század fordulóján Nagy-Britannia és Belgium kivételével – ahol 1821-től, illetve 1880-tól már az ipari foglalkoztatottak domináltak – még mindig a mezőgazdaság számított a legnagyobb ágazatnak mindenhol. Sőt, az európai országok többsége – a Finnországtól Görögországig terjedő sáv, valamint Spanyolország – még a második világháború kitörése idején is agrárországnak számított, ha nem is az előállított új érték, de legalábbis a foglalkoztatottak megoszlását illetően. A skála mindazonáltal széles volt: Albániában a munkaerő több mint 80%-a, Bulgáriában 80%-a, Romániában 79%-a, míg Magyarországon 53%-a, Spanyolországban pedig 52%-a élt mezőgazdaságból. Voltak országok, ahol a mezőgazdaság továbbra is a legtöbb embert foglalkoztatta ekkor, de már kevesebb, mint a lakosság felét: pl. Portugália (49%), Írország (48%), Olaszország (48%), Franciaország (36%) vagy Csehszlovákia (36%) tartozott ebbe a körbe.46 Végül a harmadik csoportba azok a többnyire északnyugateurópai és közép-európai országok tartoztak, ahol a mezőgazdaság a második világháború kitörésekor már a legkisebb arányt képviselte a három szektor közül. Példa erre Dánia és Svédország (29-29%), valamint Németország (26%). Belgiumban különösen alacsony, Nagy-Britanniában pedig már ekkor egyenesen marginális (6%) szerepe volt az agrárfoglalkoztatásnak a második világháború előestéjén (5.4. táblázat). A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés néhány évtized alatt töredékére csökkentette az agrárnépességet Nyugat-Európában. Ennek következtében 1990-ben Belgiumban és az Egyesült Királyságban már csak a lakosság 2-2%-a, Svédországban és az NSZK-ban 3-3%-a foglalkozott mezőgazdasággal, de ez az arány a jelentős agrárexportőr Hollandiában is csak 4%-ot tett ki. Franciaország a maga 5%-os arányával már a középmezőnybe tartozott, míg Olaszországban, Ausztriában és Finnországban egyaránt 8-8%-ról beszélhetünk. Utóbbi két ország adatában nyilvánvalóan megjelenik a fejlett erdőgazdálkodás is. DélEurópa közepes pozíciót foglalt el (Spanyolország 10%, Portugália 17%). Kisebb ütemű volt a csökkenés Közép-Kelet-Európában. Albánia egész Európában vezetett 55%-os arányával, de Románia (29%), Lengyelország (28%), Bulgária (18%) és Magyarország (18%) is a nagyobb agrárnépességű országok közé tartozott. Érdekes jelenség, hogy a rendszerváltást megelőző és kísérő gazdasági válság több volt kommunista országban – így Albániában és Romániában – az agrárnépesség növekedéséhez vezetett. A szocialista nagyipar maradványai ugyanis már nem tudtak a korábbiakhoz hasonló számú munkásnak megélhetést nyújtani. A feleslegessé vált munkaerő egy része a mezőgazdaságba áramlott, rendszerint alacsony színvonalú, önellátó jellegű gazdálkodást folytatva. Ez azonban csak a legkevésbé fejlett kelet-közép-európai és balkáni országokat érintette, s ott is átmenetileg érvényesült. Az agrárnépesség tehát mindenütt csökkent, de ezen túlmenően az agrártársadalmak két különböző átalakulási utat követtek a 19. századtól kezdődően Európában. Az egyik út során először az ipar vált a legnagyobb munkaadóvá, majd ezt váltotta fel a szolgáltatások dominanciája, míg a másik pályán az ipari foglalkoztatottság ugyan egy ideig növekedett, de sohasem jelentette a többséget, hanem a mezőgazdaság után közvetlenül a tercier szektor lett a legnagyobb munkaadó. ◄ AZ IPARI ÁGAZAT ► Mint említettük, Nagy-Britannia lépett legkorábban az első útra, s itt is volt a leghosszabb az ipar dominanciája, ami 1821-től 1959-ig tartott. Hosszú ipari periódussal rendelkezett Belgium (1880-1965), Svájc (18881970), de Németország/NSZK is (1907-1975). Voltak azonban olyan országok, ahol csak néhány évig tartott az ipari foglalkoztatás uralma, mint pl. Francia országban (1954-1959), vagy Olaszországban (1960-1965). Az ipari foglalkoztatottság dominanciája egyedülálló európai jelenség. Európai országokon kívül a világban ezzel még egyedül Tajvan esetében találkozhatunk 1980 körül. Sem az Egyesült Államokban, sem Japánban, Ausztráliában, Kanadában vagy Dél-Koreában nem volt ez jellemző: ezekben az országokban az agrárágazat után azonnal a tercier szektor vette át a legnagyobb foglalkoztató szerepét, vagyis az „ipari korszak" ilyen értelemben hiányzott.47



5.1. ábra ► A gazdaságilag aktív népesség szektorális eloszlása európai országokban, 1910-1997 (százalék) Az ipari foglalkoztatottság Nyugat-Európában az 1960-as években tetőzött, általában az összes foglalkoztatott 40-45%-ával. Az iparon belül a legnagyobb ágazatoknak a klasszikus nehézipari tevékenységek – szénbányászat, vas- és acélgyártás, valamint -feldolgozás, nehézgépgyártás, energiatermelés és társaik – számítottak, de természetesen már léteztek olyan jövőiparágak is – ezeket szintén a nehéziparhoz sorolták –, mint a gyógyszergyártás, elektrotechnikai ipar, autógyártás. Utóbbi ebben az időszakban állt át a tömegtermelésre NyugatEurópában. Az 1960-as évek elejétől a nyugat-európai országokba vándorló dél-európai vendégmunkások többnyire ezeknek az iparágaknak a munkaerőigényét elégítették ki, s e mozgalom egyben jelezte az iparosodási szint Európán belüli eltéréseit. Európa kevésbé iparosodott régióiban, így Dél-Európában és Kelet-Közép- Európában rendkívül gyors volt az iparosítás a második világháború után. Ez a folyamat a kommunista országokban világviszonylatban is a legmagasabbak közé emelte az ipari foglalkoztatottak arányát. Az NDK-ban például az 1970-es évek elején a keresők 50,2%-a dolgozott az iparban. Ugyanez Csehszlovákiában az 1980-as csúcs idején 49,4%, Magyarországon 1970-ben 45% volt. Az ipari szektor kiemelkedő nagyságának a második világháború utáni Kelet-Közép-Európában mindenekelőtt ideológiai okai voltak. Az új hatalmi elit a szovjet minta alapján az elmaradottság felszámolását - és ezzel a katonai erő növelését – egyedül az ipar, s különösen a nehézipar fejlesztésével látta megvalósíthatónak. A kommunista pártok ezenkívül a rendszer – illetve uralmuk – alapjának tekintették a munkásosztályt, így ennek felduzzasztását elsőrangú érdeknek tartották, s a társadalom- és gazdaságpolitika egyik prioritásaként kezelték. Ez a gazdaságpolitika nemcsak hatalmas társadalmi költségekkel járt, hanem nagy áldozatokat igényelt a többi gazdasági ágtól is, s ezzel a jövőbeli fejlődés alapjait emésztette fel. Mint arra már utaltunk, Európában is létezett azonban a gazdasági szektorok átalakulásának egy másik útja, mely az agrártársadalomból közvetlenül a szolgáltató társadalomba vezetett. Görögország, Hollandia, Norvégia, Dánia, Finnország és Spanyolország ezt az irányt követte. Az első három országnál a hajózásban alkalmazottak magas aránya döntően hozzájárult ehhez, ami az utóbbi kettő esetében sem volt elhanyagolható tényező, de náluk a viszonylag késői iparosodás lehet a fő magyarázat, mely már munkaerő-kímélő technológiák alkalmazásával történt. Az ipari foglalkoztatás magas arányának fontos társadalmi és politikai következményei voltak már a 20. század elején is Európában, melyek összefüggnek az ipari munka és munkaszervezés sajátosságaival. Míg ugyanis a mezőgazdaságban és szolgáltatásokban a munkát végzők többnyire izoláltak, addig az iparban a munkaerő üzemekben koncentrálódik, ráadásul a munkamegosztás többnyire szigorúan szabályozott és hierarchikus. Ezek a körülmények hozzájárultak a munkások osztálytudatának és szervezettségének kialakulásához. Ez a jelenség pedig más társadalmi csoportok esetében hasonló fejlődést indított meg, vagyis erősítette ezek csoport- vagy osztálytudatát is. Míg az Egyesült Államokban a társadalmi forradalmak elmaradása - és általában az osztálykonfliktusok kevéssé éles volta – a nagyipari munkásság viszonylag csekély társadalmi súlyával is magyarázható, addig Európában az ipari szektor nagy aránya és az ipari munkaszervezés fenti sajátosságai hozzájárultak az „osztálypolitika", vagyis a társadalmi osztályok élesebb szembenállásának kialakulásához. 103 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulásai az első világháború utáni forradalmak voltak, de az ipari szektor viszonylag nagy súlyának a század során végig kimutathatóak a politikai következményei, például a munkavállalókat képviselő pártok erőssége, vagy a magas szakszervezeti szervezettség tekintetében. A munkások koncentrációja a szociális problémákat elmélyítette és láthatóvá tette, ami hozzájárult az állam fokozott szociális szerepvállalásának kialakulásához. Az ipari szektor nagy aránya mérsékelte a mobilitási lehetőségeket a munkások számára, továbbá a településszerkezetre is hatott: az európai iparvárosokhoz hasonlók alig találhatók a világ más részein.48 Az ipari foglalkoztatottság az említett csúcsidőszakok után esni kezdett Európában. Az olajválság (1972/1973) döntő jelentőségű ebből a szempontból, mivel felgyorsította a gazdaság szerkezetátalakítását, mindenekelőtt Nyugat-Európában. Ettől kezdve a hagyományos értelemben vett gyáripar növekvő ütemben adta át helyét a modernebb iparágaknak és szolgáltatásoknak. Az Egyesült Királyságban például 1974 és 1989 között 12,6 százalékponttal csökkent az ipari foglalkoztatottság, Belgiumban ugyanez az esés 11,7 százalékpont, Svájcban 9,2, Franciaországban 9,3, Németországban és Olaszországban pedig 6,9 százalékpont volt. A dezindusztrializáció mellett az ipar nagyarányú átstrukturálása is zajlott, mely mind a nehézipart, mind pedig a könnyűipart érintette. A szénbányászat leépülése már az 1950-es években megindult Nyugat-Európában. Később a hajógyártás és a textilipar, majd pedig az acélipar visszaszorulása következett. A folyamat egyáltalán nem volt fájdalommentes. Azok a területek, ahol az említett iparágak koncentrálódtak, gyakran évtizedekre válságrégiókká váltak. Néhány példával élve, a szénbányászat leépülése súlyosan érintette Vallóniát, Newcastle környékét, Lotaringiát, a Saar-vidéket és a Ruhr-vidéket, sőt Baszkföldet is. Ke- let-Közép-Európában és a balkáni kommunista országokban ez a folyamat lényegesen később indult, s egészen a rendszerváltásig lassabban haladt előre. Amikor az 1970-es években Nyugat-Európában már javában folyt a gazdasági szerkezetváltás, a kommunista gazdaságok még mindig a régi szerkezetű fejlesztést folytatták. Ez nagyban hozzájárult versenyképességük romlásához, s az is további következménye volt, hogy a rendszerváltás időszakában hirtelen és más társadalmi problémákkal azonos időben kellett végrehajtaniuk a szerkezetváltást, ami – Szlovénia kivételével – mindenhol nagy társadalmi megrázkódtatásokat eredményezett. ◄ A SZOLGÁLTATÓ SZEKTOR ► A második világháború utáni évtizedekben a tercier szektor azokban a nyugat-európai országokban is átvette a vezető szerepet a foglalkoztatásban, ahol addig az ipar dominált. Ez elsőként az 1950-es évek végétől az Egyesült Királyságban, Svédországban és Franciaországban következett be, majd az 1970-es évekig fokozatosan az összes többi országban is lejátszódott. Így az 1980-as évekre már Írország, a mediterrán és a kelet-közép-európai országok kivételével mindenhol a munkaerő abszolút többsége itt dolgozott. Ez az alapja annak, hogy az 1970-es évek végétől mind gyakrabban beszéltek szolgáltató gazdaságról, illetve társadalomról, vagy posztindusztriális társadalomról. A kommunista országokban a megfelelő arány ekkor 24% (Bulgária) és 41% (Csehszlovákia, NDK) között mozgott. Jól mutatja az európai régiók eltérő foglalkoztatási szerkezetét az is, hogy 1990-ben a kereskedelem, a vendéglátás, a pénzügyek és más üzleti szolgáltatások Nyugat-Európában az összes munkaerő 20-30%-át foglalkoztatták, ezzel szemben Kelet-Közép-Európában ez az arány 7-12% között volt.49 Az ezredfordulón azonban ezekben az országokban is gyorsan nőtt a szolgáltatásokban dolgozók száma, mivel a leépülő nagyiparból és a mezőgazdaságból kikerülő munkaerőt ez a szektor szívta fel. A szolgáltatások egyik fontos európai sajátosságává vált a 20. század végére, hogy az ebben a szektorban dolgozók jelentős része állami, illetve közalkalmazott lett. Ha minden állami intézmény és vállalat által nyújtott szolgáltatást figyelembe veszünk – tehát a postát, közlekedést, telekommunikációt és hasonlókat is –, akkor 1985-ben Svédországban a polgári szektort figyelembe véve a teljes foglalkoztatottak 38,3-a, Dániában 37,4%a, Franciaországban 25,7%-a, Németországban 18,9%-a volt állami alkalmazott. Ezzel szemben az Egyesült Államokban az arány – szintén a fegyveres erők nélkül – 14,8% volt.50 Az 1980-as években és azt követően több országban sor került egyes állami szolgáltató cégek privatizációjára, ami azonban gyakran – pl. a brit vasutaknál – a szolgáltatások minőségének jelentős romlásával járt, így heves viták kísérték, s nem vált általánossá. Fontos körülmény volt az is, hogy a kiterjedt állami szolgáltató szektor a tapasztalatok szerint előnyösen hatott a szociális biztonságra. Különösen az alacsony és közepes képzettségűek és a nők számára kínált nagyobb jövedelmeket, mint a piaci szféra, de a munkahelyek általános biztonsága szintén javult általa. A három fő szektor fejlődésének áttekintése után meg kell említenünk, hogy a szektorokon belül az idő előrehaladtával változások jelentkeztek. Ezeket a változásokat egyre nehezebb a kutatásnak megragadnia, mivel hiányoznak a kellő részletezettségű adatok. Egyes tevékenységek besorolása ráadásul nem egyértelmű. Ilyen bizonytalan esetek mindig is léteztek, de a 20. század végére a legfejlettebb társadalmakban már jelentősen megnőtt a számuk. Különösen az ipari termeléshez szükséges szolgáltató jellegű foglalkozások tartoznak ide: 104 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás példa lehet egy ipari cégnek minősülő gyógyszergyárban foglalkoztatott kutató hovatartozása. Az ilyen tevékenységek besorolása a szektorokba tehát nem nyilvánvaló, vagyis a tercier szektor egyfajta „reziduális kategória" (Colin Clark) is, ami önmagában növeli részarányát a foglalkoztatottak körében. Mivel a szolgáltató szektor igen heterogén, s egyes ide tartozó foglalkozások tulajdonképpen az ipari termelés részét képezik (pl. szállítás), míg mások igen távol állnak a primer és szekunder szektortól (pl. egészségügy), ezért javasolták a hármas ágazati beosztás további finomítását. Ennek legnépszerűbb változata lényegében nem érinti a két másik ágazatot, hanem a tercier szektort osztja további négy részre. Ezek a következők: a termékek mozgatásával és elosztásával foglalkozó ág (szállítás, kereskedelem, kommunikáció), az üzleti szolgáltatások (pénzügyek, tervezés, könyvelés, jogi szolgáltatások stb.), a szociális és kommunális szolgáltatások (oktatás, egészségügy, közigazgatás, szociális ellátások stb.) és a személyes szolgáltatások (vendéglátás, szórakoztatás, testápolás stb.).51 Bár adataink csak a négy legnagyobb nyugat-európai országra vonatkozóan vannak, az eloszlás alakulása így is hasznos információkat ad arról, hogy miként változott a szolgáltatások belső szerkezete a 20. század során. Azt látjuk, hogy az elosztó-kommunikációs ágban foglalkoztatottak aránya csak kis mértékben nőtt, sőt Németországban az utóbbi évtizedekben lényegében stagnált. Az üzleti szolgáltatások expanziója feltűnő, főként a második világháború utáni időszakban, de ezek aránya még így is elmaradt a többi ág mögött a század végén. Legnagyobb mértékben a szociális és kommunális szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya emelkedett, s ez egyben a 20. század végére a legnagyobb szolgáltató ágazattá is vált, megelőzve a disztribúciót és kommunikációt. A személyes szolgáltatásokból élők aránya tekintetében nincs egységes fejlődési irány a négy társadalomban: két országban csökkent, két országban pedig nőtt a súlyuk 1920 és 1990 között. Azt láthatjuk tehát, hogy a tercier szektor növekményének legnagyobb részét a szociális és kommunális szolgáltatásokban dolgozók számának bővülése eredményezte a vizsgált országokban, s kevésbé az iparimezőgazdasági termeléssel és azok elosztásával kapcsolatos szolgáltató tevékenységek terjedése. 52 ◄ A VÁLTOZÁSOK OKAI ► Mindenképpen magyarázatot igényel az, hogy a gazdasági ágak átalakulása a fenti, általánosnak nevezhető törvényszerűségek szerint ment végbe a 20. században szerte Európában, sőt az egész világon. Mint azt már Colin Clark megállapította, a változások alapja a három szektor által előállított termékek, illetve szolgáltatások iránti kereslet alakulásának különbözőségében keresendő. A mezőgazdaság termékei iránti kereslet – ahogyan a közgazdaságtan fogalmaz – rugalmatlan, azaz egy személy lényegében ugyanannyi mennyiségű élelmiszert fogyaszt el ma is, mint számottevően alacsonyabb gazdasági fejlettség mellett száz évvel ezelőtt. Az ipari szektor termékei és különösen a szolgáltatások iránti kereslet/igény azonban rugalmas, s ennek megfelelően lényegében kielégíthetetlen. Így az életszínvonal javulásával a kereslet belső szerkezete átalakul, benne az élelmiszerek részaránya csökken, az ipari termékeké és különösen a szolgáltatásoké nő. Ezáltal a gépesítéssel és a technológiai fejlődéssel párhuzamosan kevesebb mezőgazdasági munkaerő képes előállítani a lakosság számára ugyanazt az élelmiszer-mennyiséget.53 A mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások közötti folyamatos eltolódás további magyarázata az, hogy a termelékenység fejlődése a mezőgazdaságban és az iparban lényegesen gyorsabb, mint a szolgáltatások területén. Így ezekben munkaerő válik feleslegessé, ami a tercier szektorba áramlik, hiszen – mint említettük – a szolgáltatások iránti kereslet gyakorlatilag kielégíthetetlen. Járulékos tényező az is, hogy az ipari termelés gépesítése és központosítása megnöveli az igényt bizonyos típusú szolgáltatások (pl. szerviz, szállítás) iránt. 54 A nemzeti sajátosságokat jól magyarázzák a természeti adottságok és a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt pozíciók. Az alacsony népsűrűség, a nemzetközi piacoktól való nagy távolság növeli a szállításban és a kommunikációban dolgozók arányát. Az az ország, amelyik valamilyen termék előállítására specializálódott, az ezt előállító ágazatban nagyobb foglalkoztatottsággal rendelkezik. Ez magyarázza nemcsak a brit textilipari foglalkoztatottak nagy arányát a 19. században, hanem Dánia viszonylag széles agrárszektorát még a 20. század második felében is. Minél kisebb egy ország, illetve régió, ezek a tényezők annál inkább érvényesülhetnek, s annál inkább eltérhet az átlagos vagy a fejlettségi szintjének megfelelő foglalkozási szerkezettől.

3. Társadalmi osztályok és rétegek: táguló közép – halványuló körvonalak A társadalmi rétegződés legfontosabb meghatározójának általában a foglalkozást tartják, hiszen ez döntően hat a jövedelmi, vagyoni és más egyenlőtlenségekre. Így a következőkben mi is a különböző foglalkozási csoportok átrétegző- dése és a foglalkozások jellemzőinek alakulása révén mutatjuk be a 20. századi társadalomszerkezeti változások fontos trendjeit Európában. A gazdasági szektorok előzőekben bemutatott eltolódásai komoly hatással voltak a munkaerő belső szerkezetére is, melynek egyik lehetséges vizsgálati szempontja az, hogy miként alakult az önállóak – a munkaadók és az egyéni vállalkozók – valamint az alkalmazásban állók aránya.


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás ◄ ÖNÁLLÓAK ► Mivel a mezőgazdaságban dolgozók döntően, de legalábbis nagy számban önálló, birtokos parasztok voltak szerte Európában, ezért a mezőgazdasági foglalkoztatottság hanyatlása, mely – mint láttuk – változó ütemben az egész 20. század során tartott, magával hozta az önállóan gazdálkodók rétegének a vékonyodását is. Ugyancsak ezt a tendenciát erősítette, hogy az ipari koncentrációval és a kereskedelem átalakulásával csökkent a kisipari műhelyek és kisboltok jelentősége. Ami a konkrét fejlődést illeti, a 20. század elején az önállóak aránya még 20% körül mozgott a legtöbb nyugat-európai országban, ami legalább megfeleződött a század végére. Különösen gyors volt a csökkenés üteme a második világháborút követő néhány évtizedben. Németországban 1907-ben az aktív lakosság 20%-a tartozott ebbe a körbe, ami 1980-ra 9%-ra esett. A hagyományosan a kistulajdonosok országának számító Franciaországban 1926-ban még 45% – az európai átlagnál lényegesen nagyobb – volt az önálló vállalkozók aránya, de ez 1980-ig 15%-ra csökkent, ami még mindig magasnak számított: a század végén ennél csak Írországban, Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban volt nagyobb az önállóak aránya Európában. Mindazonáltal arányuk csökkenése a század végére lelassult. Sőt, Olaszországban és Spanyolországban viszonylag magas szinten stabilizálódott, NagyBritanniában pedig sokkal alacsonyabb szintről kissé még nőtt is. Ez azonban gyakran a hátrányos munkaerőpiaci helyzet eredménye volt, melyből kiutat sokan az akár alacsony jövedelmű önálló vállalkozásban láttak. 55 A kommunista országokban a termelőeszközök szinte teljes államosításával és a magántulajdon korlátozásával radikálisan vékonyodott az önállóak rétege az 1950-es és 1960-as években. Csak Jugoszláviában és Lengyelországban nem zajlott le a mezőgazdaság kollektivizálása, így itt az önállón gazdálkodók száma és aránya is magasabb maradt. A többi országban csak kis számban, úgyszólván zárványként maradtak meg az önálló parasztok, iparosok, kereskedők, a fejlődési perspektíva teljes hiányával. A rendszerváltást követően a posztkommunista országokban ismét megjelent, illetve jelentősen bővült a kistulajdon – nemcsak a mezőgazdaságban, hanem a kereskedelemben és másutt is – s vele az önálló vállalkozók rétege is. Az önálló vállalkozások visszaszorulásával párhuzamosan zajlott a segítő családtagok rétegének jelentős zsugorodása is, mely a két világháború között még a teljes munkaerő 10-20%-ára rúgott Nyugat-Európában, s akár egyharmadát is elérhette Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában. Ezek nagyrészt nők voltak, akik a családi gazdaságban, boltban vagy műhelyben végeztek kiegészítő munkát. A század végén ez a réteg már csupán néhány százalékot képviselt.56 ◄ ALKALMAZOTTAK ► Az önállóak arányának csökkenésével párhuzamosan az alkalmazottak – vagyis a bérből, illetve fizetésből élők – a gazdaságilag aktívak mind nagyobb tömegét tették ki. Az alkalmazottak rétege azonban nemcsak kibővült, hanem nagyon jelentős belső változásokon is keresztülment. Míg korábban az alkalmazottak között a kékgallérosoknak is nevezett munkások domináltak, a 19. század végétől megjelent és folyamatosan duzzadt az ún. fehérgallérosok rétege. Ebbe a csoportba a nem kétkezi munkát végző alkalmazottak – mint az irodai és adminisztratív munkakörben dolgozók, mérnökök, kereskedelmi alkalmazottak stb. – tartoznak. Számokban kifejezve ez azt jelentette, hogy a fehérgallérosok aránya az összes munkaerőn belül Nagy-Britanniában – ahol már 1910-ben is 19% volt – 1980-ra 40%-ra emelkedett, NyugatEurópában másutt pedig alacsonyabb bázisról indulva ért el hasonló, vagy magasabb mértéket, közöttük 59%kal a legmagasabbat Svédországban. A növekedés üteme általában gyorsabb volt a század második, mint annak első felében. Kelet-Közép-Európában mindenütt 10% alatt maradt a fehérgallérosok aránya a két világháború között. Erről az alacsonyabb szintről indulva a gyarapodás gyorsabb volt, s így 1980-ra 25-35%-ra nőtt a fehérgallérosok súlya.57 Az alkalmazottak arányának növekedési folyamata kapcsolódott a gazdasági szektorok arányának bemutatott eltolódásához, hiszen a szolgáltatásokban a fehérgalléros munkakörök dominálnak. Emelkedő hányaduk talált munkát a közszolgáltatásokban – egészségügy, oktatás, közigazgatás –, de a magángazdaság is kivette részét a növekedésből. Az ipar átalakulása, modernizálódása is erősítette a tendenciát, hiszen ez a szektor növelte a nem fizikai jellegű munkakörök arányát. Az önállóak és az alkalmazottak arányának alakulása fontos 20. századi társadalomfejlődési folyamatokra irányítja a figyelmet, de az e kategóriába tartozó csoportok heterogenitása olyan nagyfokú, hogy nem lehet riválisa a társadalomszerkezet egy másik bemutatási módjának, mely a legfontosabb osztályok és rétegek fejlődésének jellemzésén alapul. A társadalomszerkezet 20. századi átalakulása során egész osztályok szűntek meg vagy alakultak át alapvetően. A felső osztály legfontosabb szerkezeti változásai közé tartozik, hogy az arisztokrácia mint osztály lényegében eltűnt és a vállalatukat tulajdonló és egyben irányító ipari nagytőkések jórészt átadták helyüket az új menedzseri rétegnek. A felső osztály tagjai továbbra is nagy vagyonnal rendelkeztek, de ennek fenntartása jelentős részük esetében már nemcsak a tőkebefektetéseiktől függött, hanem szakértelmüktől is. A középosztályon belül a tulajdonnal rendelkező, de maguk is dolgozó boltosok, iparosok, vendéglősök alkotta réteg összezsugorodott, míg az alkalmazotti státuszban lévő, de szaktudása alapján jelentős jövedelemmel bíró réteg létszáma nagyban nőtt. Ugyanakkor a középosztály kibővülése a század második felében együtt járt egy részének relatív lesülylyedésével is, mely jövedelme alapján már nem vagy alig különbözött a munkásosztálytól. Utóbbi maga is átrétegződött: a század első kétharmadában – a kontinens keleti 106 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás felében az 1990-es évekig – az ipari foglalkozások domináltak, mely egyfajta homogenitást is biztosított e rétegnek, majd ezt követően gyorsuló ütemben bővült a szolgáltatásokban dolgozók aránya. Mivel ezek igen eltérő foglalkozásokat takartak – mind a szükséges szakképzettség, mind a munkakörülmények és a jövedelem szempontjából –, a munkásosztály belső egysége csökkent. A parasztság, mely a század elején kevés ország kivételével még a domináns rétegnek számított, a század közepétől gyorsuló ütemben szorult vissza, s több nyugat-európai országban az ezredfordulóra szinte teljesen eltűnt. A továbbiakban a felső osztály, illetve a társadalmi elit, a középosztály, a munkásság és a parasztság átalakulási tendenciáinak nagy vonalakban történő bemutatására vállalkozunk.58 ◄ FELSŐ OSZTÁLY ► A felső osztályt a 20. századi társadalmi változások egyaránt érintették nagysága, gazdasági helyzete, belső összetétele és politikai befolyása tekintetében. A felső osztály helyzete békeidőben, a szocioökonómiai fejlődés természetes menete következtében is jelentősen átalakult, de a változások magától értetődően különösen nagy mértékűek voltak a forradalmak és rendszerváltozások idején. Ezek a 20. század során négy időszakra összpontosultak: az első világháborút követő forradalmak és az új nemzetállamok megalakulása – mindenekelőtt Kelet-Közép-Európában; a két világháború közötti diktatúrák létrejötte (Olaszország, Németország, Spanyolország, Portugália); a második világháborút követően a diktatúrák megszűnése és az új kommunista diktatúrák kialakulása; majd pedig 1990 körül utóbbiak összeomlása. 59 Az évszázados társadalmi vezető réteg, a földbirtokos arisztokrácia 19. századi történetét nemcsak a rendelkezésre álló földterületek, illetve földbirtok viszonylagos szűkösségén alapuló zártság és az 1789 után megrendült gazdasági-politikai privilégiumok védelme jellemezte, hanem – Nyugat-Európában sokkal inkább, mint Európa keleti részén – megfigyelhető volt a nagypolgárság beáramlása is a földbirtokos osztályba, vagyis a nemesség és a polgárság összeolvadása.60 E viszonylag fokozatos átalakulás után azonban a 20. század első fele súlyos veszteségeket okozott a földbirtokos arisztokráciának, illetve tágabban a nemességnek. Az első világháború megsemmisítette a közép-európai monarchiákat és hiteltelenné tette az arisztokrácia politikai szerepét. Sok család számára a háború gazdasági katasztrófát is jelentett, mert megsemmisítette befektetéseiket és megtakarításaikat.61 Az első világháború után több országban részben kisajátították földjeit és más tulajdonát, megnyirbálták privilégiumait, s száműzetésbe kényszerítették. Ausztriában például megszüntették a nemesi címeket, Németországban kártalanítással vették el az arisztokraták könyvtárait, kastélyait, parkjait és más ingatlanokat. Igaz, Nyugat-Európa egyes országaiban – mint Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia és három skandináv ország – a monarchiák fennmaradtak, ami jelezte, hogy ezekben a változás nem volt ilyen radikális. Itt a nemesség tovább folytatta már régóta tartó összeolvadását a felső osztály más rétegeivel, mindenekelőtt a nagyvállalkozókkal. Bár a társadalomtörténetben a politikatörténet nagy fordulói ritkán jelennek meg hasonlóan éles határokként, 1789 és 1918 után 1945 is fontos változásokat hozott az arisztokrácia történetében. A második világháború, illetve az azt követő néhány évtized ugyanis felgyorsította az arisztokrácia visszaszorulását, egyes vélemények szerint mint rétegnek a megszűnéshez vezetett. Ha ez nem is minden országra érvényes, Németországra bizonyosan az. Itt a világháborús harcok során szinte teljesen megsemmisült a junker katonatiszti réteg, s a század végére az NSZK-ban már a nemesség hagyományos menedékének számító vezető diplomáciai és katonatiszti pozíciókban is alig volt található arisztokrata. Nagy-Britanniában a második világháború idején nemcsak a katonai és politikai vezetők közé emelkedtek alsóbb rétegekből, hanem a bevezetett progresszív adók súlyosan érintették a régi, földbirtokon alapuló vagyonokat is. A felhalmozott vagyonok mind nagyobb része származott ipari, pénzügyi vagy más vállalatokból, de a nagy ingatlanok hányada is tekintélyes maradt a vagyonokban – igaz, már nem csupán a földtulajdon, hanem a városi épületek birtoklása is ennek forrása volt. Itt az arisztokrácia fennmaradt, amit jelez, hogy még 2000-ben is az ország leggazdagabb embere és legnagyobb földbirtokosa egyaránt egy-egy herceg volt, s a felsőház tagjainak többsége is származása révén töltötte be pozícióját. Az arisztokrácia helyzetének drámai gyengülését jól mutatja azonban a kastélyaik funkciójában bekövetkezett változás. Míg az arisztokrácia fénykorában ezek az épületek szerte a Brit-szigeteken a hatalom bástyái, a gazdagság és a magas státusz kifejezői voltak, addig az ezredfordulóra ez megszűnt. Azok akik ragaszkodtak kastélyaikhoz, a családi múlt iránti tiszteletből tették, s gyakran annak fenntartása vált a jelen egyik legnagyobb gondjává számukra. Sokan közülük a fenntartási költségeket csak úgy tudták fedezni, ha megnyitották kastélyaikat a közönség előtt – ez volt a feltétele annak is, hogy az állami műemlékvédelemtől támogatást kapjanak.62 A század végén az arisztokrácia megmaradt grófi, hercegi és más címei kétségkívül presztízst jelentettek viselőik számára Nyugat-Európában, de ezen túl kevés társadalmi-politikai befolyással jártak. Az arisztokrácia hagyományosan erős pozíciókkal rendelkezett Európa keleti részén is, de Kelet-Közép-Európa és a Balkán több országában a két világháború között jelentős földreformot hajtottak végre, mely mérsékelte a földtulajdon koncentrációját. A földreform egyik célja a tulajdon nemzetiségek szerinti átrendezése volt, mint pl. Romániában, ahol Besszarábiában az orosz és Erdélyben a magyar nagybirtokosok háttérbe szorulását hozta. 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Magyarországon és Lengyelországban közel sem haladt előre ennyire a földreform az első világháború után: 1935-ben Magyarországon a másfélezer, 600 ha feletti birtokos a művelt földterület 24%-át tudhatta magáénak, míg Lengyelországban a nagybirtokosok (300 ha felett) a földterület 20%-ával rendelkeztek.63 A világháborút követő néhány év az arisztokrácia gazdasági-politikai befolyásának teljes végét, sőt, részben fizikai megsemmisülését hozta. Az arisztokraták vagyonát teljesen kisajátító – még a kommunista hatalomátvételt megelőzően megindult – földosztások és államosítások kiegészültek más korlátozó intézkedésekkel (nemesi címek használatának tilalma, politikai jogoktól való megfosztás). Végül a réteg tagjai közül sokan csak az emigrációval tudták elkerülni az üldözést. Így az arisztokrácia Európában legtovább Spanyolországban és Portugáliában őrizte meg befolyását. Ennek alapja a földtulajdon koncentrációja volt. Spanyolországban 1930ban a nagybirtokosok (az 500 ha feletti földterület birtokosai) kezében volt a földterület körülbelül kétharmada, ami lényegesen meghaladta az említett magyarországi szintet. A változás lassúságát mutatja, hogy még 1962ben is a földterület mintegy fele a mezőgazdasági üzemek 1,8%-ában összpontosult.64 Azonban a 20. század során nemcsak az arisztokrácia, hanem a tulajdonosi felső osztály más részeinek – a nagy ipari és pénzügyi vállalkozások tulajdonosainak – társadalmi pozícióit is jelentős kihívások érték. A háborúk és a forradalmak gyakran sújtották ezeket a családokat, mindenekelőtt Kelet-Közép-Európában, de másutt is, pl. Franciaországban az autógyáros Renault a nácikkal való kollaboráció miatt veszítette el befolyását. 65 A tulajdonosi elitet az állami adóztatás növekedése korlátozta, de a század közepétől jelentősen kibővült az állami tulajdon is Nyugat-Európában – főként Franciaországban és Nagy-Britanniában –, mely már közvetlenül a tulajdonosi érdekek ellenében zajlott. Szintén említésre méltó folyamat az, hogy a vállalkozások méretének növekedésével mind nagyobb jelentőségre tett szert a vezetés szakszerűségének biztosítása. Erre a tulajdonosok nem feltétlenül voltak alkalmasak, ezért ezt a funkciót a 19. század végétől felemelkedő menedzseri réteg töltötte be, mely korszerű gazdasági, jogi, és műszaki ismeretekkel rendelkezett. A 19. századi nagy családi cégek általában eltűntek, illetve átalakultak, s részvénytársasági formát választottak, melynek révén a tőkebevonás is egyszerűsödött. Korán megindult a legnagyobb vállalatok vezetésének professzionalizációja és társasági átalakulása Németországban, míg NagyBritanniában és Franciaországban a két világháború között a családi cégeknek még nagy szerep jutott, s csak a második világháborút követően szűnt meg dominanciájuk. De nemcsak a cégek közvetlen személyes tulajdonlása adta át helyét a közvetettebb, társasági tulajdonnak, hanem a társasági forma lehetővé tette, hogy a nagy tulajdoni részek elaprózódjanak. Ráadásul a részvénytársaságok tulajdonosai gyakran maguk is társaságok – bankok, biztosítók, nyugdíjalapok és más befektetési alapok stb. – lettek. Ennek eredményeként a tulajdonosok mellett vagy helyett mindinkább a menedzserek – az igazgatók és más vezetők – kezdtek rendelkezni a vállalkozásban megtestesülő tőkével. Ez a réteg nemcsak számban gyarapodott, hanem jövedelme is gyorsabban nőtt, mint a tulajdonosoké, vagyis a menedzserek befolyásának erősödése jelentős részben a (tőke)tulajdonosok rovására történt. A vezető menedzserek nemcsak irányító pozíciójuk és magas jövedelmük okán váltak a felső osztály részévé, hanem befolyásuk révén gyakran résztulajdonossá is váltak az általuk irányított cégben. Ezzel a felső osztály kétségkívül nyitottabbá vált, oda már nemcsak tulajdon, hanem szakértelem révén is be lehetett kerülni. Az új menedzseri réteg tagjai a középosztályból is jöttek. Ezzel a felső osztály belső egysége valamelyest mérséklődött, de a menedzseri réteg újonnan érkezett tagjai hasonultak a befogadó közeghez. Ráadásul az igazgatók, felügyelőbizottsági tagok és a gazdasági társaságok más vezetői továbbra is jórészt a nagytulajdonosi körből származtak, akik így biztosították előnyeik fennmaradását. A bemutatott tendenciák mobilitási csatornákat nyitottak a gazdasági irányító és tulajdonosi rétegbe, s korlátozták a nagy vagyonokat, de a jövedelem- és a vagyoneloszlás változásának áttekintése során is láttuk, hogy ezek jelentős része továbbra is a társadalom felső néhány százalékának kezében koncentrálódott. A legvagyonosabb rétegek zártságát sokan máig a társadalmi mobilitás egyik fő akadályának tartják az európai társadalmakban. 66 Nagyobb volt a változás politikai téren, mivel a nagytulajdonos réteg sokkal inkább rákényszerült arra, hogy hatalmát megossza más társadalmi csoportokkal. Ez mindenekelőtt a választójog kiterjesztésének következménye volt: a szociáldemokrata, a parasztpártok és más pártok bekerülése a parlamentekbe, illetve kormányzati pozíciókba Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztriában, Skandináviában és másutt alapvetően megváltoztatta a politikai elit összetételét már az 1920-as évektől. Máshol eltérő okok álltak a folyamat hátterében. Spanyolországban a Franco-korszak évtizedeiben a hadsereg vált a középosztálybeli fiatalok fontos mobilitási csatornájává, az államélet irányító pozícióiba emelve őket. A felső osztályon belül kiemelendő a funkcionális elit számbeli gyarapodása, melybe a gazdasági és politikai vezetőkön kívül a közigazgatás, a kutatás-tudomány-oktatás, az egyházak, a kultúra-művészet, a szórakoztatóipar, a katonaság és az igazságszolgáltatás vezető pozícióit betöltők tartoztak. A funkcionális elit jelentőségének növekedése fokozta a heterogenitást a felső osztályon belül a második világháború utáni Nyugat108 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Európában. A politikai, katonai, gazdasági, tudományos, vallási és más elitek nagy eltéréseket mutattak abban a tekintetben, hogy milyen erősen integrálódtak a felső osztályba, s nagyon jelentős szubkulturális különbségekkel is rendelkeztek. Szintén eltért a nyitottságuk foka.67 A második világháború után idővel a nyugat-európai demokráciákban is csökkent a politikai elit nyitottsága. A politikusi tevékenység mindinkább szakmává vált, annak minden jótékony hatásával a politikai folyamat stabilitására, ugyanakkor ezzel a pártelitek stabilitása is megnőtt, azokba a pártbürokrácián kívülről egyre nehezebben lehetett bekerülni. Ez a folyamat a rendszerváltás után idővel a kelet-közép-európai új demokráciákban is jelentkezett az 1990-es években. A tudományos, egyházi vagy művészeti elit ezzel szemben sokkal nyitottabb maradt. A felső osztály és különösen a funkcionális elit nyitottsága vagy zártsága alapvetően összefüggött az oktatás jellemzőivel. Nagy-Britanniában hagyományosan a „public schools" – különösen Eton, Harrow, Rugby és néhány másik neves intézmény – elvégzése, majd felső szinten az Oxfordban vagy kevésbé gyakran a Cambridge-ben szerzett diploma jelentett belépőt nemcsak a tudományos, hanem a politikai és gazdasági elit soraiba. Franciaországban néhány nagy párizsi „lycées" – pl. a Lycée Louis le Grand és az első világháború táján az École normale supérieure –, valamint a „grandes écoles", s közöttük különösen az 1945-ben alapított ENA (École Nationale d'Administration) játszott hasonló szerepet. 68 Ezek szoros kapcsolatokat és a szolidaritás érzését teremtették meg diákjaik között, s az így kialakult hálózatokra azok életre szólóan támaszkodhattak. Más országokban nem volt ilyen erős az oktatás szerepe az elit – különösen a politikai elit – formálásában. A háború után az NSZK-ban tudatosan igyekeztek elkerülni az elit egyetemek kialakulását, éppen azzal a céllal, hogy megakadályozzák a jövendő elit tagjainak korai kiválasztódását és belterjes szocializációját. Különösen radikális, sőt úgyszólván teljes volt a felső osztály és az elit cseréje a kommunista országokban a második világháború után. Itt ugyanis nemcsak a korábbi politikai vezető réteget cserélték le, sőt gyakran üldözték el vagy semmisítették meg fizikailag, hanem a nagyvállalatok és nagybirtokok államosításával a teljes gazdasági felső osztályt felszámolták, s a funkcionális elit (tudósok, mérnökök, menedzserek stb.) jelentős részének pozíciói is megrendültek. Az új elit kiválasztásában kezdetben a politikai szempontok teljesen háttérbe szorították az egyéb, így a szakmai kritériumokat is. A jugoszláv kommunista ellenzéki Milovan Djilas 1957ben egy „új osztály" kialakulásáról beszélt, mely adminisztratív irányítói monopolpozíciói következtében sajátos privilégiumokkal rendelkezett. Később az elit valamelyest professzionalizálódott, de a teljesítményelv továbbra is csak erős korlátokkal érvényesült még olyan puhább diktatúrákban is, mint Magyarország vagy Lengyelország. Emellett az 1980-as években a kommunista országokban a politikai és gazdasági elitek már zártabbak voltak, mint a legtöbb nyugat-európai országban és leginkább önmagukból táplálkoztak. 69 Az elitek e sajátosságai nagyban hozzájárultak a kommunista rendszerek nemzetközi összehasonlításban gyenge gazdasági és társadalmi teljesítményéhez is. A kommunista rendszerek összeomlása után a korábbi elit felelősségre vonása nem volt olyan mértékű, mint a második világháborút követően, vagy mint például a katonai diktatúra megszűnése után Görögországban. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a kommunista uralom utolsó éveiben a politikai elnyomásnak viszonylag kevés áldozata volt, mindenekelőtt azért, mert a szervezett poltikai ellenzék gyenge volt, s így nem lehetett megfelelő célpontja a represzsziónak. Ezenkívül a kommunista pártok óriási szervezetek voltak, melyek a lakosság akár egytizedét is tagjaik között tudhatták, akik rokoni kapcsolataikkal a lakosság még nagyobb részét tették ki. Vagyis a lakosság széles köre – s ez különösen igaz a magasabb státuszúakra – kompromittálva érezte magát. Ráadásul a kezdeti évek súlyos szociális és gazdasági nehézségeket hoztak, ami széles körben nosztalgiát keltett az előző rendszerrel szemben és kedvezett a politikától való elfordulásnak. Ezáltal a korábbi elit felelősségre vonásának támogatása gyengült, s az elitcsere sem volt olyan átfogó, mint a második világháború után70. Mindazonáltal jelentős különbségek is voltak ezen a téren. Csehszlovákiában, a volt NDK-ban és Albániában a volt rendszerrel összefonódott vezető politikusok és közéleti szereplők szinte teljes köre távozni kényszerült pozíciójából. Máshol ez nem következett be (Magyarország, Lengyelország), s a megvalósult elitcsere jórészt önkéntes volt és tárgyalások eredményeként zajlott le, aminek az is oka volt, hogy ezekben az országokban a kommunista pártoknak létezett egy jól fejlett reformszárnyuk. Hasonlóan kompromisszumos volt e folyamat Romániában – ahol a forradalmat a régi elitcsoportok megelőző akciójának is nevezték, amelynek célja a hatalom átmentése volt. Bulgáriában és Szlovákiában a politikai csúcsokra korlátozódott az elitcsere, s a régi nómenklatúra egy része is fontos szerepet kapott az új politikai rendszerben, emellett a politikai vagy kapcsolati tőkét is nagy számban tudták gazdasági tőkévé alakítani.71 ◄ KÖZÉPOSZTÁLY(OK) ► A középosztály meghatározása a társadalmi struktúra kutatásának egyik állandó problémája. Ugyan a középosztályhoz hasonlóan például a munkásosztály is több rétegből/csoportból tevődik össze, de utóbbihoz képest a középosztályt kisebb belső szolidaritás, sokszínűbb életviszonyok, tagoltabb politikai és érdek-képviseleti szervezetek, kisebb akcióegység, vagyis nagyobb belső heterogenitás jellemzi a 109 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás 20. század során mindvégig. Ezért gyakran negatív definícióval találkozunk: középosztálynak azt a réteget tekintik, ami egyfelől a kétkezi ipari munkások és a parasztok, másfelől a felső osztály/elit között helyezkedik el. Mivel ezzel önállóakat és tulajdonnal nem rendelkező alkalmazottakat egyaránt a középosztályba sorolunk, ezért a középosztály a fogalom szigorú értelmében nem is tekinthető osztálynak. Az összetettséget a témával foglalkozó egyes szerzők azzal is hangsúlyozzák, hogy többes számot használva „középosztályok"-ról beszélnek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy vannak olyan tényezők, melyek belső kohéziót kölcsönöznek a középosztály számára. Ezek a hasonló jövedelem mellett a többi osztályhoz fűződő viszony, s a kulturális hasonlóságok. Mint ahogyan egyéb társadalmi csoportok identitásának kialakulása esetében is van jelentősége a másoktól való elhatárolódásnak, a középosztályi identitás 18. század végétől számítható létrejöttében is nagy szerepe volt ennek. Ebben az időszakban a kereskedők, vállalkozók, tanárok, jogászok minden különbségük ellenére többnyire megegyeztek abban, hogy távolságtartással viselkedtek az ancien régime hordozóival, az arisztokráciával és általában a nemességgel, valamint a monarchiával szemben. A 19. század során ez a szembenállás sokat mérséklődött, hiszen a nemesség privilégiumai és a monarchia hatalma korlátok közé szorultak. Ugyanakkor megjelent és egyre erősödött egy másik vonal, mely az alsóbb osztályoktól, s különösen a munkásoktól választotta el a középosztályt. Nem nehéz felismerni, hogy mindkét elhatárolódás alapját az jelentette, hogy a középosztály tagjai más osztályok törekvéseitől veszélyeztetve érezték státuszukat és értékeiket. Ez a fajta elkülönülés mutatis mutandis a 20. század elején is fontos alkotórésze volt a középosztálybeliek attitűdjeinek. A sajátosságok megmutatkoztak a politikai magatartásban is, de még inkább a kultúra terén. Az általánosítás természetesen ez esetben is nehéz – már csak a regionális eltérések miatt is –, de azt mondhatjuk, hogy a középosztályi kultúrához tartozott a mértékletesség, a racionalitás és az érzelmek kontrollja, a tudás és a széles műveltség tisztelete, a rendszeres munka, a függetlenség iránti vágy, a családközpontúság és a gyermekek jó oktatására való törekvés. Ezek eredete szintén korábbi időszakokra nyúlik vissza, de a 20. század kezdetén is a középosztályi kultúra fontos elemeit jelentették szerte Európában. 72 A középosztály nagysága a 20. század során jelentősen nőtt – különösen Európa nyugati felében. A középosztály létszámára vonatkozó becslések nyilvánvalóan erősen függnek az alkalmazott definíciótól – például vannak, akik a földtulajdonos parasztságot is körébe sorolják –, de annyi bizonyos, hogy létszáma a 20. század során többszörösére nőtt. A 19. század közepén-végén még gyakran csupán mintegy 5%-ra tették arányát a nyugat-európai országokban, a 20. század végén azonban egyes szerzők már a társadalom több mint felét ide sorolták.73 A középosztály növekedési dinamikáját az is jelzi, hogy a 20. század második felének NyugatEurópájára vonatkozóan gyakran „középosztályi társadalmak"ról beszélnek. A középosztály nagyságának politikai szempontból is jelentőséget tulajdonítanak, azzal érvelve, hogy a parlamentáris demokráciák hatékony működésének alapfeltétele a kiterjedt középosztály. Ennek tagjai ugyanis egyfajta kiegyensúlyozó, mérséklő szerepet töltenek be, megakadályozzák a politikai polarizálódást a felső és a munkásosztály között. A középosztályba hagyományosan a tulajdonnal rendelkező kisegzisztenciák (kereskedő, iparos), valamint azoknak a szakmáknak a művelői tartoztak, akiket – mivel önállóak – leginkább szabadfoglalkozású értelmiségieknek lehet nevezni (orvos, mérnök, ügyvéd stb.). Ehhez az ún. „régi középosztály"-hoz társult azonban a 19. század végétől az ún. „új középosztály", melynek tagjai jövedelmük, életstílusuk, identitásuk alapján a középosztályhoz voltak sorolhatók, de nem rendelkeztek tulajdonnal, s nem is önállóak voltak, hanem alkalmazottként biztosították megélhetésüket. Ez a 20. században dinamikusan gyarapodó réteg állhatott állami alkalmazásban, de a nagyobb magáncégek is egyre több mérnököt, jogászt, könyvelőt és más magas képzettségű szakembert alkalmaztak. Jövedelmük lényegesen magasabb lehetett nemcsak a munkásokénál, hanem a hagyományosan a – régi – középosztályba sorolt kiskereskedők vagy iparosok jövedelménél is. Az irodai munkát végzők (clerks) aránya például Nagy-Britanniában 1851-ben a férfi alkalmazottak 0,8%-át, 1911-ben 5,7%-át, 1951-ben már 10,5%-át tette ki.74 Expanziójában kiemelkedő szerepet játszott a társadalom és gazdaság fejlődésének több, részben összefüggő és már említett tendenciája. Ezek közé tartozik a bürokratizáció folyamata, valamint az állam, s különösen a jóléti állam tevékenységének bővülése, valamint a vállalatméretek növekedése és a tercier szektor fejlődése. Ezek egyaránt nagy igényt támasztottak mind a jól képzett szakemberek, mind pedig a rutin jellegű adminisztratív munkát végző alkalmazottak iránt. Az új középosztálynak nem csupán a nagysága, hanem a komplexitása is rendkívül megnőtt a 20. században. Mivel az alkalmazotti réteg kibővülése során gyors belső differenciálódásnak indult, az alkalmazottak azonosítása az új középosztállyal a két világháború között mindinkább kezdte érvényét veszíteni. Az ipar valamint a kereskedelem és más szolgáltató ágazatok fejlődése az egységek nagyobb méretei és koncentrációja irányába haladt, ami azzal a következménnyel járt, hogy a vállalatokon belül a munkamegosztás erősödött, a hierarchia fokozódott. Ez azt jelentette például, hogy egy ipari üzemen belül korábban a munkások és a nem fizikai jellegű munkát végző alkalmazottak között húzódott az éles választóvonal, mind a jövedelmek, mind pedig a munkakörülmények tekintetében. Az említett fejlődéssel ez jelentősen módosult, mivel a menedzsment, 110 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás a középvezetők és az irodai munkások közé is erős határvonal került. Az irodai munka mindinkább rutinszerűvé vált, az előrelépési lehetőségek beszűkültek, s az ilyen munkát végzők jövedelme gyakran már alatta maradt a munkásokénak. Ezek a változások a század első felében is igen markánsan megjelentek Nyugat-Európában, vagyis előbb, mint a munkásság esetében, ahol a század közepétől gyorsultak fel a változások. A 20. század végére a középosztály heterogenitása tovább fokozódott. Egy sor további olyan foglalkozás jött ugyanis létre, mely nem sorolható a hagyományos munkás kategóriájába, de amelynek jövedelme, a munkavégzés körülményei gyakran kedvezőtlenebbek, mint egyes munkás foglalkozásoké. Ilyen például a nagy bevásárlóközpontok bolti pénztárosáé, mely gyakorlatilag nem igényel képzettséget, a dolgozó a munkavégzés során nagyon szoros ellenőrzés alatt áll, munkája egyhangú, s a jövedelme viszonylag alacsony. A nyugateurópai társadalomszerkezetnek vannak olyan leírásai, melyek az ilyen foglalkozások művelőit nem is sorolják a középosztályba. Látható tehát, hogy a középosztályon belül számos megosztottság maradt fenn a 20. század során mindvégig, sőt, újabbak is keletkeztek. Ezek kifejezésére – a megismerteken túl – különösen a század második felére vonatkozóan gyakran használják a felső középosztály, az alsó középosztály és a kispolgárság kifejezéseket is. A felső középosztályhoz a magas jövedelmű vezetői és szakmai pozíciókat betöltők, míg a lényegesen nagyobb létszámú alsó középosztályhoz az irodai-adminisztratív munkát végzők, tanárok stb. tartoznak. A jövedelmekben jelentősek az eltérések a két réteg között, míg a munkakörülmények és a munkahelyek biztonsága tekintetében nem ennyire egyértelmű a hierarchia: egyrészt a felső középosztály tagjainak munkaideje gyakran magasabb, mint alsó középosztálybeli társaiké, másrészt utóbbi réteg rendkívül heterogén a munkakörülmények tekintetében. Az állami szektorban dolgozók munkahelyének biztonsága például nagyobb lehet, mint egy magasabb jövedelmű magánszektorbeli állás esetében, de az előbbiben a munkavégzés körülményei is gyakran előnyösebbek.75 A szakirodalom egy részében a középosztálytól megkülönböztetik az ún. kispolgárságot, melybe a kistulajdonosok (szállodák, vendéglők, boltok, kisüzemek tulajdonosai) tartoznak, vagyis egy olyan rétegről van szó, mely a régi középosztály fontos alkotórésze volt.76 A megkülönböztetés gyakran azon az érvelésen nyugszik, mely szerint e réteg tagjai sajátos világnézettel és politikai magatartással rendelkeznek. Gyakran hajlamosak a szélsőjobboldal támogatására: ez történt az 1920-as években a Németországban a nemzetiszocializmus, az 1950-es években Franciaországban a poujadizmus, vagy az 1990-es években Olaszországban a Lega Nord esetében. Ennek alapja az lehet, hogy a kapitalizmus fejlődése veszélyeztette e réteg tagjainak egzisztenciáját, ami radikalizálta politikai magatartásukat. Kétségtelen, hogy ez a réteg a század során hanyatlott, hiszen nem bírta a versenyt a nagyüzemekkel, a szálloda- és üzletláncokkal. Ugyanakkor visszaszorulása közel sem volt olyan teljes, mint azt a 19. században Karl Marx jövendölte. Különösen egyes országokban, illetve régiókban – pl. Közép- és Északkelet-Olaszország – nemcsak a hagyományos vendéglátás és kereskedelem terén maradtak erősek, hanem sikeresen modernizálták kisüzemeiket, s váltak a nagyipar beszállítóivá. Sokak számára a heves verseny és az ebből adódó bizonytalan jövő ellenére a függetlenség megőrzése elegendő ösztönzőnek bizonyult az önálló egzisztencia megtartásához. A középosztály kontúrjai a 20. század során a bemutatott tényezőkön túl azért is halványultak, mivel mind a másoktól való elhatárolódás lehetősége csökkent, mind pedig a saját kultúrára alapozott azonosságtudat hanyatlott. Korábbi ellenfelei közül a nemesség, illetve az arisztokrácia lényegében felmorzsolódott. A munkásosztály és a középosztály közötti feszültségek a század első felében még kimondottan erősen érvényesültek, a század végére azonban jórészt megszűnt, vagy legalábbis lényegesen átalakult ez a választóvonal: a munkásság jóléte nőtt, s a munkásmozgalom pártjai és szakszervezetei elveszítették radikalizmusukat, olyannyira, hogy intézményei-szervezetei a középosztály jelentős részei számára is elfogadhatóakká váltak. Mindezt erősítette, hogy a középosztályi kultúra sorsa is sajátosan alakult a 20. század során. Egyrészt ennek sok eleme a társadalom egészében elterjedt: a romantikus párkapcsolatok ideálja, a családok gyermekközpontúsága vagy az egyéniség és az egyéni jogok tisztelete ezek közé tartoznak. Ugyanakkor a kultúra számos, a 20. század elején még élő összetevője a század végére magában a középosztályban is halványult vagy elveszett. A munkavégzés elsődlegessége, a rendszeretet, a családi élet kohéziója említhetőek ezek között. Ez egyszersmind azt eredményezte, hogy a kultúra megszűnt a középosztályi identitás fontos forrása lenni.77 Ezért is emlegették a század közepétől úgy a középosztályt, mint „osztálynélküli osztály", vagy „öntudat nélküli osztály". Mindazonáltal egyes szerzők szerint a 20. század végén továbbra is vannak olyan tényezők, melyek a középosztály koherenciáját fokozzák. Ide sorolják az individualizmust és a teljesítményorientációt, valamint azt, hogy a régi középosztály és az új középosztály felsőbb rétegei azonos iskolákba járatják gyermekeiket, s általában nagy áldozatokat hoznak azok taníttatásáért.


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás A középosztály átalakulása fontos politikai következményekkel is járt. Hozzájárult ugyanis ahhoz, hogy a liberális pártok – melyek a gazdasági felső osztály mellett hagyományosan a régi középosztályra támaszkodtak – a 19. század végétől rohamosan veszítettek befolyásukból. Az új középosztály alkalmazotti tömegeinek politikai érdekei és politikai ideáljai ugyan nem voltak egységesek, de az bizonyos, hogy nem a liberális pártokhoz közelítették őket. Ehelyett sokkal inkább a szociáldemokrata, illetve a modernizálódó kereszténydemokrata pártok növekedéséhez járultak hozzá. A középosztály Európán belüli, regionális eltéréseinek bemutatására alig van lehetőségünk. Az azonban nyilvánvaló, hogy Kelet-Közép-Európában – de a Balkánon és Skandinávia egyes társadalmaiban is – a nyugateurópai értelemben vett középosztály mérete hagyományosan kicsi volt, s a középosztály más tekintetben is eltért a Nyugat-Európában kialakulttól. A gazdaságilag fejlettebb Nyugat-Európában a kereskedők, bankárok, ipari vállalkozók – a német szakirodalomból elterjedt kifejezéssel a Wirtschaftsbürgertum – alkották a középosztály gerincét a 19. század során.78 A Bildungsbürgertum – vagyis a jogászok, egyházi emberek, állami hivatalnokok, orvosok, tanárok – száma és jelentősége különösen a 19. század végétől szintén nőtt, de összességében – 20. század közepéig – alárendelt pozíciót foglaltak el.79 Nyugat-Európában a polgárság, illetve a középosztály e két alkotórésze mindinkább kapcsolódott egymáshoz, rendelkeztek egy közös identitással is, különösen – mint korábban láttuk – a nemességgel és az alsóbb osztályokkal szembeni elhatárolódásuk alapján. Kelet-Közép-Európában ezzel szemben a vállalkozói polgárság, a Wirtschaftsbürgertum, gyenge maradt, s a meglévő ilyen pozíciókat is nagy arányokban töltötték be külföldi vagy más eredetű – német, zsidó, örmény – vállalkozók. A Bildungsbürgertum fejlődése sem volt akadálytalan, mivel a térségben domináns soknemzetiségű birodalmakban az eltérő etnikumú elitek szerepe jelentős volt. Mindez a soknemzetiségű birodalmak növekvő etnikai feszültségei közepette akadályozta a polgárságnak olyan fokú egységesülését, amit Nyugat-Európában láthatunk a 19. század végén. Ezenkívül a polgárság és a nemesség viszonya is eltért: utóbbi kultúrája, ethosza erősebben hatott a középosztályra – vagy annak egyes rétegeire – mint NyugatEurópában, s a politikai dominanciája is tovább fennmaradt.80 E jellemzők továbbélése kétségtelen a két világháború között is, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy jelentőségük halványult, s a korábban megfigyelt általános európai fejlődési tendenciák is érvényesültek: így a középosztály létszáma nőtt, különösen az új középosztály expanziója miatt, ezzel összefüggésben pedig – immár más kritériumok alapján – a belső differenciációja is előrehaladt. Amikor tehát a két világháború közötti kelet-közép-európai társadalmakban a középosztály töredezettségét tapasztaljuk, ezt nem csupán a hagyományos etnikai választóvonalak, hanem a „modern" törésvonalak, mint az önálló vagy alkalmazotti helyzet, a munkakörülmények, a jövedelem jelentősége fokozódásának is tulajdoníthatjuk. A második világháború utáni kelet-közép-európai kommunista rendszerekben az államosítások a kistulajdonra is kiterjedtek, s szinte teljesen megsemmisítették a régi középosztályt. Lengyelországban a kisiparral foglalkozók és kiskereskedők aránya a foglalkoztatottak között 1960-ban 1,5% volt, vagyis az 1931-es szint hatodára csökkent.81 A hagyományos, önálló értelmiségi szakmák művelésére is lényegében csak alkalmazottként volt lehetőség. Így a középrétegek csak a nem fizikai foglalkozású alkalmazottak köréből verbuválódhattak, mely folyamatosan bővült, s a rendszerváltásig sokkal inkább homogén maradt ez a csoport, mint Nyugat-Európában. Ugyanakkor a legcsekélyebb szervezettséggel, öntudattal, vagy autonómiával sem rendelkezett, s jövedelmi színvonala közel állt a munkásokéhoz, így ebben az időszakban a középosztály kifejezés aligha alkalmazható a térség társadalmainak leírása során. Idővel bekövetkezett a kistulajdonosi réteg egyfajta regenerációja, bár ebben a tekintetben nagyok voltak a különbségek a régióban: Lengyelországban, Jugoszláviában, Magyarországon haladt leginkább előre ez a folyamat. Magyarországon az 1970-es évektől „kispolgárosodás"ról is szoktak beszélni annak kapcsán, hogy a kisiparosok, kiskereskedők, fogorvosok, ügyvédek és más önállóak száma fokozatosan nőtt: e réteg és az általuk foglalkoztatottak az 1980-as években a keresők mintegy 5%-át tették ki.82 Ez a réteg azonban a kommunizmus bukásáig szigorú kontroll alatt állt, s a „kispolgári mentalitás" gyakran volt tárgya ideológiai ellenkampányoknak is. ◄ MUNKÁSSÁG ► Az osztályfogalom használata a történeti szakirodalomban a munkásság esetében a legkevésbé vitatott: a munkásosztály – legalábbis a 19. század közepe és a 20. század közepe között – úgy jelenik meg, min par excellence osztály.83 Ennek oka az, hogy a munkásság azonos társadalmi helyzeten alapuló belső egysége viszonylag korán kialakult, s létrejött az ennek megfelelő csoporttudat, a közös cselekvést elősegítő szervezetekkel együtt. Északnyugat- és Közép-Európában a városokban és az iparban a bérmunka már a 19. század középső évtizedeire domináns munkaformává vált, a munkások egységes csoporttudatot alakítottak ki arra vonatkozóan, hogy a kapitalista vállalkozók kizsákmányolják őket, s növekvően rendelkeztek tapasztalatokkal a közös fellépés tekintetében is (demonstrációk, munkamegtagadás vagy éppen géprombolás formájában).84 Ez az egység mindazonáltal viszonylagos volt, s csak más társadalmi rétegekkel öszszehasonlítva volt erősnek nevezhető. Jelzi ezt, hogy a munkásság belső változásainak leírásával és értékelésével kapcsolatban már a 19. század közepétől heves elméleti és politikai viták zajlottak. Karl Marx a munkásosztály további, teljes egységesülését és ezzel párhuzamosan elnyomorodását jósolta. Mások inkább a belső differenciációt látták


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás jellemző tendenciának: Eduard Bernstein a munkásarisztokrácia kialakulásáról írt a 19. század végén, mely a legszakképzettebb munkásokból áll, s melynek jövedelme lényegesen meghaladja a kevésbé képzett társaikét. A 20. század során mind a munkásság társadalmi súlya, mind pedig összetétele és csoporttudata jelentősen átalakult. A változások a század közepétől kezdtek sűrűsödni. Ami a munkásság számarányát illeti, az egy – országonként változó hosszúságú – ideig tovább nőtt a 20. század során, majd ezt követően csökkenésnek indult, s ennek következtében ez a réteg el is veszítette túlsúlyát a foglalkoztatottak között. Míg Nagy-Britanniában 1910-ben az összes foglalkoztatott 71%-a volt munkás, addig 1980-ban már csak 38%-a. Franciaországban hasonló időszakban (1921-1975 között) 49%-ról 39%-ra esett az arány. Nyugat-Európa néhány országában – Nagy-Britannia, Németország – a tetőzés már a század első felében bekövetkezett, de a legtöbb országban valamikor az 1950-es,1960as években, Dél-Európában pedig némileg később látható. Németországban a munkások 1907-ben az aktív lakosság 55%-át tették ki, s évtizedekig megközelítőleg ezen a szinten mozgott arányuk: még 1961-ben is valamivel több, mint az aktívak fele volt munkás, s csak ezután kezdődött meg e réteg olvadása, hogy aztán 1977-ben már csak 40%-ot érjen el az arányuk. Svédországban a munkásság száma 1950ben érte el a csúcsértéket, de nagyjából 1975-ig ezen a szinten maradt, s csak azután indult gyors fogyásnak. 85 A változások okai között ki kell emelni a szektorális eltolódásokat, vagyis az ipar súlyának átalakulását – először növekedését, majd hanyatlását. Az ipari foglalkoztatottak mindazonáltal nem azonosíthatók teljes mértékben a munkássággal: egyrészt az iparban nem csak munkásokat alkalmaznak, másrészt a tercier szektorban is találunk fizikai munkásokat. Ráadásul az iparon belül egyre nőtt a nem a munkássághoz tartozó foglalkoztatottak jelentősége, vagyis az iparon belüli szerkezeti változások is felelősek a munkásosztály eróziójáért. A század során a munkásság nagysága mellett összetétele és más belső jellemzői is megváltoztak. Az első világháború előtt a valóság több tekintetben igazolta a munkásmozgalom említett „revizionista" teoretikusának és követőinek véleményét. A munkásságon belül a szak-, a betanított (semi-skilled) és a szakképzetlen munkások között jelentős jövedelemkülönbségek alakultak ki. Ezen a téren a 20. század ellentétes irányú fejlődést hozott: a jövedelemkülönbségek általános – mint e fejezetben láttuk, Nyugat-Európában nagyjából az 1980-as évekig tartó – csökkenésének megfelelően mérséklődtek e csoportok jövedelmei közötti eltérések is. Mégsem beszélhetünk a munkásság egységesüléséről, mivel más tényezők inkább a heterogenitást fokozták. A munkásság belső differenciálódásához döntően hozzá járult az, hogy – főként a második világháború után a gyors gazdasági fejlődés következtében – a munkaerőpiacra belépők száma megnőtt, társadalmi hátterük sokszínűbbé vált. Ebben a vonatkozásban jelentős hatása volt a mezőgazdasági népesség iparba áramlásának. Azokban az országokban, ahol az iparosodás különösen nagy ütemű volt, a falusi migránsok integrációja, beolvasztása a tradicionális munkásságba kezdetben csak felszínesen ment végbe. Az újonnan munkássá vált emberek jórészt megtartották korábbi kultúrájukat, tradicionális értékbeállítódásukat – gyakran falusi lakóhelyükkel együtt –, s fokozták a munkásságon belüli eltéréseket. Ráadásul a munkaerő nemzetközi migrációja – melyről egy korábbi fejezetben részletesen szó volt – nemzetiségi/etnikai tekintetben is ilyen eredménynyel járt. Főként ott volt ez jellemző, ahová az 1960-as évektől nagy számban érkeztek vendégmunkások, mint pl. Svájc, Franciaország, Németország, Belgium. Ezenkívül a nők mindinkább olyan foglalkozásokba is bekerültek, melyek korábban férfiaknak voltak fenntartva, eltérő mentalitásukkal és aspirációikkal szintén tovább fokozva a munkásság heterogenitását. Mindez nem akadályozhatta meg azt, hogy egy további fontos fejlődési tendenciaként ne változzon meg a munkásság többi társadalmi réteghez való viszonya és ne menjen végbe a munkásság bizonyos fokú emancipációja. Ennek fontos oka volt a munkások átlagos képzettségi színvonalának jelentős növekedése. Egyrészt visszaesett a kevéssé képzett, betanított munkásokat leginkább alkalmazó textilipar és más könnyűipari ágazatok súlya, mely az iparosodás kezdeti szakaszában még minden országban nagy volt. Ezenkívül a technológia fejlődés az ipar mellett a mezőgazdaságban is milliószámra csökkentette a keresletet az ilyen alacsony képzettségű munkások iránt. Nemcsak a munkásság képzettségi színvonala, hanem gyermekeik tanulási esélyei is javultak. A munkásszármazásúak még a század közepén is igen alacsony számban kerültek be a felsőoktatásba. A következő évtizedekben a felsőoktatás expanziója jelentősen növelte az egyetemen való továbbtanulásuk lehetőségeit. Az esélyegyenlőség továbbra sem valósult meg, de a mobilitás terén a munkásszármazásúak javára bekövetkezett változás érzékelhető volt. A munkásság emancipációjához döntően hozzájárult az életszínvonal emelkedése. A világháborúk időszaka ebből a szempontból is gyökeresen különbözött a század második felétől. Bár az egyes országok életszínvonalának alakulását jelentősen befolyásolta az, hogy a két nagy háborúban hadviselő félről, vesztes vagy megszállt államról volt-e szó, de a nagy gazdasági világválság a szerencsésebb országok esetében is visszavetette a reáljövedelmeket. A munkásság nagy része még a gazdasági prosperitás idején is állandóan a 113 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás szegénység határán egyensúlyozott, s a gyakori hosszabb munkanélküliség esetén nem is kerülhette el azt. Ha ez bekövetkezett annak minden demoralizáló és degradáló hatásával, gyakran ki voltak téve a társadalom erkölcsi támadásainak is, mely felrótta nekik, hogy nem tudtak változtatni sorsukon. Ezzel szemben az 1950- es és 1960as években Nyugat-Európában kibontakozó gazdasági boom minden országban és a legszegényebbek esetében is a reáljövedelmek korábban nem tapasztalt, folyamatos és gyors emelkedését hozta, az eltérések legfeljebb az életszínvonal-emelkedés ütemében jelentkeztek. A nyugat-európai munkásság jövedelmei és fogyasztási szokásai ebben az időszakban jelentősen közeledtek a középosztályéhoz. A munkások kezdték azokat a terméktípusokat és szolgáltatásokat vásárolni, mint a középosztálybeliek, s a különbségek inkább abban láthatók, hogy utóbbiak jobb minőségű gépkocsit, távolabbi és hosszabb nyaralást, vagy márkásabb tartós fogyasztási cikkeket engedhettek meg maguknak. E változások jelentkeztek a munkásháztartások kiadási szerkezetében is. A század közepén a francia szakképzetlen munkások háztartásai kiadásaik mintegy felét élelmiszerekre fordították, s a fennmaradó részben is domináltak az alapvető szükségletek, mint fűtés, ruházkodás stb. Ez kétszerese volt annak, mint amit a szabadfoglalkozású értelmiségiek háztartásai ilyen célokra költöttek. 1980-ban ellenben a munkásháztartásoknál az arány már egynegyedre csökkent, s ez csak másfélszerese volt a szabadfoglalkozású értelmiségiek kiadási tételének. 86 Az életszínvonal emelkedésén és felzárkózásán túl a munkásrétegek szociális biztonsága is nagyban javult a jóléti állam tevékenységének következtében. Mint azt a jóléti államról szóló fejezetben majd láthatjuk, a munkásokra minden országban az elsők között terjesztették ki a társadalombiztosítás szolgáltatásait a 19. század végétől kezdődően. Ezek a korai juttatások azonban alacsony színvonalúak voltak. A nyugdíjak például a két világháború közötti bővülésükkel együtt is 1939-ben csak az átlagjövedelmek mintegy 15%-át tették ki még a leginkább nagyvonalú rendszerekkel rendelkező nyugat-európai országokban is.87 Ráadásul a munkanélküliség elleni biztosítást csak Nyugat-Európa egyes országaiban vezették be a depresszió idején. A szociális biztonság terén az áttörést az 1960-as évek jelentették, amikor az évtizedek óta létező társadalombiztosítási juttatások és szolgáltatások színvonala nagymértékben emelkedett.88 Ezenkívül az 1950-es évektől kezdődő nagy gazdasági fellendülés idején több országban gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség, ami ugyancsak alapvetően csökkentette a munkásság létbizonytalanságát. E folyamatok következményeként megváltozott a munkásság viszonya a többi társadalmi osztályhoz, főként a középosztályhoz. A munkásság felsőbb rétegeinek kapcsolata erősödött a középosztály alsóbb régióival. A munkásság ezen része nemcsak jövedelmében, hanem életstílusában is kezdett hasonulni utóbbiakhoz, amit elősegített a szolgáltató szektor gyors bővülése. Ez az expanziós folyamat nemcsak nagyban kibővítette, hanem relatíve leértékelte a nem fizikai jellegű, alsó középosztályi foglalkozások egy részét. A munkások mind gyakrabban éltek vegyes házasságokban – különösen azért, mert a munkásfeleségek nagy számban találtak egyszerűbb, nem fizikai jellegű munkát a szolgáltató szektorban. Mindazonáltal ennek következtében e rétegek esetében nőtt a státuszinkonzisztencia is, vagyis míg a legmagasabb jövedelemmel rendelkező munkáscsoportok anyagi téren közel kerültek a középosztályhoz, addig a társadalomban elfoglalt státuszuk nem javult ennek megfelelően, az „visszahúzta" őket a munkásosztályhoz. A bemutatott folyamatokkal összefüggésben számos megfigyelő hangsúlyozta – különösen a második világháború utáni időszakban – a munkásság csökkenő osztálytudatát és ennek következtében az osztálykonfliktusok intenzitásának hanyatlását, melyet azonban különbözőképpen magyaráztak. Ralf Dahrendorf már 1957-ben megjelent munkájában azt állította, hogy a különböző munkáscsoportok életesélyei és életstílusa közötti távolság túlságosan nagy ahhoz, hogy az osztályszolidaritás érvényesülhetne közöttük.89 Egy további magyarázat a munkásság – vagy egy részének – ún. kispolgárosodása (embourgeoisement), mely a munkásság relatív helyzetében bekövetkezett változásokra – a középosztályhoz való közeledésre – helyezte a hangsúlyt. Egy másik, ezt kiegészítő interpretáció a munkásság növekvő jólétének tulajdonított kiemelt jelentőséget, mely hozzájárul ahhoz, hogy a munkásság erejét az osztályharc, illetve a politikai küzdelem helyett gazdasági helyzetének fokozatos javítására fordítsa. Az osztályharc intenzitásának csökkenése bizonyosan összefüggött a munkásság szerkezeti változásaival és az életszínvonal növekedésével. További tényező volt az osztálykonfliktusok intézményesülése a szakszervezetek és a munkások érdekeit közvetlenül képviselő pártok elfogadottságának és erejének növekedésével, sőt azoknak a politikai döntéshozatalban, a hatalomban való részesedésének terjedésével. Az érdekegyeztetés intézményesítésének, a konfliktusok „megszelídítésének" azonban korlátai voltak, amit a kiújuló sztrájkhullámok és tömegdemonstrációk is mutatnak a vizsgált időszak utolsó évtizedeiben szerte NyugatEurópában. Az egyébként befolyásos francia CGT szakszervezet például jó időre elveszítette az események ellenőrzését 1968 májusában.90 Számos empirikus tanulmány azt is feltárta, hogy a fizikai munka és a nem fizikai munka társadalmi megítélése között a század végén továbbra is éles határvonal húzódott NyugatEurópában, fontos érveket adva a munkásosztály belső egységét hangsúlyozók számára.


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Az 1970-es évektől újabb erős társadalmi törésvonalak keletkeztek Nyugat- és Dél-Európában. Létrejött egy réteg, mely a növekvő munkanélküliség közepette nem volt képes tartósan megkapaszkodni a munkaerőpiacon. Lemaradása annyira erőssé vált, hogy kérdéses ennek a csoportnak a munkásosztályhoz tartozása is. Mivel életlehetőségeik és kilátásaik jelentősen rosszabbak voltak a munkásság nagy többségénél, ezért gyakran attól megkülönböztetendő az alsó osztály (underclass) kifejezést használják e réteg megjelölésére. P. Sanders szerint az underclass négy fontos jellemzővel rendelkezik: tagjai többszörösen hátrányos helyzetben vannak, társadalmilag marginalizálódtak, a jóléti támogatásoktól függnek, kultúrájukat pedig a beletörődés, fatalizmus jellemzi.91 Nagy számban tartoznak közéjük bevándorlók, akik eleve alacsony szakképzettséggel rendelkeznek, vagy egyáltalán nincs szakképzettségük, nyelvtudásuk hiányos. Különösen igaz ez a nem európai bevándorlókra, akiknek az integrációját a kulturális eltérések fokozottan nehezítették. A faji, illetve etnikai kisebbségek – mint az algériaiak Franciaországban, a marokkóiak Hollandiában, a bangladesiek NagyBritanniában, a törökök Németországban – nagy arányban vannak képviselve ebben az osztályban. Ugyanakkor más marginalizálódott csoportok, mint a munkaképtelenek, kábítószerfüggők stb. szintén részét képezik. A bemutatott tendenciák a két világháború között jórészt érvényesek voltak Kelet-Közép-Európára is, azzal a fontos különbséggel, hogy itt – Csehszlovákia kivételével – az ipari munkásság részaránya lényegesen a nyugateurópai szint alatt volt, s összetétele is különbözött attól. Sajátos vonásként nagy számban voltak jelen a mezőgazdasági munkások vagy agrárproletárok. A tisztán bérmunkából élő mezőgazdasági népesség aránya a két világháború között Lengyelországban vagy Magyarországon – a fokozatos csökkenés ellenére – mindvégig meghaladta az ipari munkásság súlyát.92 A szűkebb értelemben vett ipari munkásság létszáma már ekkor is jelentősen gyarapodott, de eközben e két országban a szakmunkások relatív térvesztése is bekövetkezett, mindenekelőtt a textilipar gyors fejlődése és a női munkaerő fokozott alkalmazása miatt. A század közepe ebben a régióban is fordulópontnak tekinthető a munkásság történetében, de más értelemben, mint Nyugat-Európában. A minden bizonynyal legfontosabb folyamat az volt, hogy a nagymérvű iparosítás következtében a térségben – de a balkáni kommunista országokban is – mindenütt gyors növekedésnek indult a munkásság aránya. Az 1970-es-1980-as évekre – különösen az NDK-ban és Csehszlovákiában – az ipari munkásság aránya nemzetközi viszonylatban is igen magas szintet ért el, vagyis ennyiben kétségkívül megvalósult a „munkásállam" létrehozásának célja. Ezenkívül a sajátos ipar- és vállalatszerkezet miatt a nagyipari munkásság sokkal inkább dominált a munkásosztályon belül, mint Nyugat-Európában. Ez egyfajta homogenitást adott ennek a rétegnek. Ugyanakkor a gyors növekedés következtében a munkásságon belül lényegesen nagyobb volt a faluról városba áramló munkaerő jelentősége, mint Nyugat-Európában. Az 1970 körül végzett felmérések azt mutatták, hogy Magyarországon, Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában az ipari munkások többsége paraszti családból származott. Csak Csehszlovákiában, az NDK-ban és kisebb mértékben Lengyelországban őrizte meg többségét a városi eredetű munkásság. 93 Nagy változás következett be a munkásság más rétegekhez viszonyított helyzetében is. A kommunista rendszerek ideológiájának megfelelően a munkások relatív jövedelmi helyzete és társadalmi státusza javult, különösen a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva, de a korabeli Nyugat-Európá- hoz képest is. Lengyelországban 1937-ben a nem kétkezi foglalkozású dolgozók átlagosan háromszor annyit kerestek, mint a fizikai munkások, míg 1960-ban az eltérés már csak 9% volt.94 Nyugat-Európához képest a munkahelyek biztonsága is lényegesen nagyobb fokú volt. Mindez azonban mégsem jelentette azt, hogy a kommunista rendszer deklarációinak megfelelően alakultak a munkásosztály életesélyei, s annak felemelése jobban megvalósult volna, mint Nyugat-Európá- ban. A fogyasztás tekintetében nyilvánvaló volt, sőt az 1970-es évektől fokozódott a lemaradás. Emellett a viszonylagos jövedelmi egyenlőséget más típusú egyenlőtlenségek kísérték, melyekben a munkásság már nem rendelkezett jó pozíciókkal (pl. egészségi állapot, halandóság). A munkásságnak a foglalkoztatottak körében kialakult magas aránya a kommunista országokban később és főként lassabban kezdett hanyatlani, mint NyugatEurópában, hogy aztán a rendszerváltás utáni években itt is felgyorsuljon ez a folyamat. ◄ PARASZTSÁG ► Bár az ipari forradalom Európából indult ki, a tradicionális parasztság több tekintetben fennmaradt még a 20. század első évtizedeiben is, s nem csupán a gazdaságilag elmaradottabb Dél-Európában vagy a Balkánon, hanem Nyugat-Európában is. A századelőn – mint láttuk – Nagy-Britannia és Belgium kivételével a lakosság legnagyobb része Európában mindenhol mezőgazdaságból élt. Bár ÉszaknyugatEurópában ez már csak relatív többséget jelentett, Dél- és Kelet-Közép-Európa valamint a Balkán egyes részein 70-90%-ot. Ezenkívül a parasztság nem egyszerűen a mezőgazdaságban kereste megélhetését, hanem olyan társadalmi réteget alkotott, melynek tagjai sajátos közösségi társadalomban éltek, annak tradíciói, szabályai szerint, s a földművelést is ebbe illeszkedve folytatták. A tradicionális parasztság – szemben 20. század végi utódaival – elsősorban önellátásra termelt, s nem árutermelést folytatott. Munkaidejének jelentős részét nem is közvetlenül a föld művelésére és állatok gondozására fordította, hanem az ehhez szükséges eszközök és épületek, a lakóház, a ruházat megteremtésére és karbantartására. A munkaszervezet alapja a család volt, ami nemek és korok szerinti szigorú munkamegosztást és szerepeket eredményezett. Ez a rendszer Európa egyes részein már kétségtelenül évszázadokkal korábban átalakulásnak indult, de a 20. század elején a legtöbb 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás régióban még nem érte el azt a pontot, hogy a hagyományos parasztság felbomlásáról beszélhetnénk. A két világháború között már jelentősen előrehaladt ez a folyamat. Az egyik legnagyobb változás politikai téren következett be. Míg akár néhány évtizeddel is korábban a politikai küzdelem fókuszában az ipari munkásság és a közép-, illetve felső osztályok álltak, a parasztság pedig szinte sehol Európában nem rendelkezett politikai képviselettel a nemzeti parlamentekben, a világháború alapvetően megváltoztatta ezt a képletet. Kelet-KözépEurópában, a Balkánon és Skandináviában a parasztpártok jelentős tényezővé váltak. Ez önmagában is jelezte a paraszti társadalom zártságának oldódását, ami emellett gazdasági és kulturális téren is folyt. A mezőgazdaság átalakulása a második világháború után nagymértékben felgyorsult. Ez a folyamat továbbra is elsősorban a mezőgazdasági népesség meredeken csökkenő társadalmi arányaiban tükröződött, de emellett a megmaradt agrárnépesség életformája is átalakult. Dél-Európa – s különösen Spanyolország és Portugália – kivételével már az 1960-as évekre jelentős változások következtek be a parasztság értékvilágában és életmódjában. A paraszti lakosság továbbra is nagyobb arányban volt vallásos, jobban ragaszkodott a hagyományos családformákhoz, magasabb volt a fertilitása, s nem engedhette meg magának a szabadságot még kevésbé a nyaralást. A termelési folyamat gépesítése-moder- nizációja, a növekvő jövedelmek, a városokkal való szorosabb kapcsolat azonban megváltoztatták a paraszti élet kereteit. A fogyasztói életmód új vívmányai – mint a rádió és a televízió, később a gépkocsi – megjelentek a paraszti háztartásokban. Ezzel kezdett átalakulni és a városihoz közeledni a paraszti életmód is. A parasztság már nem a korábbi zárt világban élt: nem elsősorban a helyi piacra termelt, nem csupán a hozzá hasonlókkal házasodott. Mivel a század végén nehéz többé paraszti kultúráról beszélni, Franciaországban például felmerült, hogy a középosztály részének kell tekinteni a mezőgazdaságból élőket is. Ezt azonban nehezíti, hogy a földművelés és az állattenyésztés a változások ellenére még mindig sajátos életmódot jelent, másrészt ez a réteg továbbra is igen heterogén: megtalálhatóak bennük a nagy árutermelő farmerek és a kistermelők, akiknek jövedelme lényegesen elmarad a városi fizikai munkásoké mögött.95 Mindenesetre a leírt folyamatok eredményeként a század végére a tradicionális parasztság NyugatEurópában eltűnt, s Dél-Európában és a Balkánon is csak nyomokban maradt meg. A parasztság létszámának csökkenése Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában olyan gyors volt, hogy nem történhetett csupán a természetes kiöregedés révén. Az agrárszférában dolgozók nagy számban vándoroltak ipari centrumokba, vagy a falvakban létrehozott ipari munkahelyek kedvéért hagyták el korábbi megélhetésüket. E réteg integrációja az új ágazatokban általában nem volt problémamentes. Dél-Európa vonatkozásában kimutatták, hogy a mezőgazdasági lakosság leggyakrabban két lépcsőben integrálódott: a mezőgazdaságot elhagyva először a legkevésbé biztos és gyengén fizetett ipari vagy szolgáltató tevékenységeket látta el, s csak ezt követően lépett felfelé a munkahelyek hierarchiájában, s vált „igazi" munkássá. 96 Mivel az elvándorlásban élen jártak a fiatalok, fokozódott az agrártársadalom már korábban is zajló elöregedése. Viharosan zajlott az átalakulás Kelet-Közép-Európában a második világháború után, ahol a nagybirtokok felosztása rövid időre megszilárdította, de aztán a kollektivizálás hamarosan megszüntette a paraszti létforma alapját. A mezőgazdasági nagyüzemek már nem önellátásra termeltek, s általában specializálódtak is. Az itt dolgozók státusza közel került az ipari munkavállalókéhoz: egy-egy termelési részfeladatot láttak el, meghatározott munkaidőben. Ugyanakkor ezt általában kiegészítették a ház körüli gazdaságban végzett munkával – amit a közös gazdaságok alacsony hatékonyságát felismerve a kormányok idővel támogattak, vagy legalábbis eltűrtek. Ez nem akadályozta meg a hagyományos parasztság felbomlását, de – főként az idősebb korosztályokban – sok tekintetben konzerválta a tradicionális paraszti munkaszervezetet és mentalitást. Azokban az országokban – Lengyelország, Jugoszlávia –, ahol a kollektivizálás nem vagy csak részlegesen következett be, ez a folyamat eleve lassabban haladt. Az állami beavatkozás számtalan formája – árellenőrzés, beszolgáltatás, egyházak üldözése, ideologikus oktatás, sorkatonaság – itt is a régi kultúra erodálódását eredményezte. A parasztgazdaságok önellátásra törekvése, kevéssé piacorientált magatartása azonban Lengyelországban még az 1970-es években is mint fontos jellemző volt jelen.97 A berendezkedő kommunista rendszerek nyíltan diszkriminálták a parasztságot: egyrészt ideológiai okok miatt, másrészt arra törekedtek, hogy állami redisztribúcióval a mezőgazdaságból erőforrásokat – tőkét, munkaerőt – csoportosítsanak át az iparba. A városi lakosság privilegizált helyzete több szempontból a kommunista rendszerben mindvégig fennmaradt: pl. Magyarországon az állami lakásépítés alig érintette a falvakat, s még a családi pótlék szintje is alacsonyabb volt a termelőszövetkezeti tagok esetében. A falusi lakosság jövedelmei elmaradtak a városi mögött, de ennél is nagyobb volt a leszakadás az életminőség más területein. A lakásviszonyok, az egészségi állapot mindenképpen ide tartoztak. A hiánygazdálkodás közepette az áruellátás a falvakban még rosszabb volt, mint a városokban: az 1980-as évek Romániájában megszokott jelenség volt, de másutt is előfordult, hogy a falusiak a legközelebbi városba jártak kenyeret vásárolni. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kommunista rendszerek a kollektivizálást követően mind kevésbé tekintették ellenségnek a parasztságot. A termelőszövetkezetekben és állami mezőgazdasági üzemekben dolgozók olyan 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás jogokat kaptak, melyekből korábban csak az ipari munkásság és az állami alkalmazottak részesedtek: pl. kiterjesztették rájuk a nyugdíjjogosultságot és az egészségbiztosítást. Így minden hátránya ellenére a parasztság és általában a falusi lakosság egyfajta emancipációként élhette meg az 1960-as évektől kezdődő időszakot.98 A nyugat-európai parasztság sorsának alakulására sajátosan hatott az Európai Unió, illetve elődszervezeteinek mezőgazdasági politikája. Az EU stratégiai, társadalompolitikai és környezetvédelmi megfontolásokból az agrárszubvenciók széles rendszerét építette ki az idők során. A termelők támogatása egyrészt hozzájárult a mezőgazdaság modernizálásához, s így a parasztság mint réteg felmorzsolódásához, másrészt azonban fékezte is az immár modernizálódott mezőgazdasági szektor további szűkülését. Különösen sokat profitáltak ebből a támogatásból az 1960-as évek közepétől a francia és – az ország méretéhez képest – a dán, később pedig a déleurópai mezőgazdasági termelők. Ezek jövedelmei nagyban függtek az európai uniós és az állami támogatásoktól és piacvédelemtől, ami élénkítően hatott politikai és érdekvédelmi aktivitásukra. Különösen Franciaországban és az EU központjában, Brüsszelben váltak gyakorivá a parasztok munkagépekkel végrehajtott útlezárásai és más megmozdulásai.

4. Társadalmi mobilitás: trend nélküli ingadozás? A társadalmi rétegződés történeti változásainak áttekintése során szó esett arról, hogy az egyes rétegek milyen más rétegekből merítettek 20. századi átalakulásuk során. E kép azonban nem lehet teljes annak legalább futólagos szemrevétele nélkül, hogy az egyének milyen valószínűséggel mozogtak az egyes rétegek vagy osztályok között. Az egyéneknek ezt a társadalmi hierarchiában bekövetkező pozícióváltozását társadalmi mobilitásnak szokás nevezni, mely tehát ebben az értelemben nem foglalja magában a földrajzi helyváltoztatást. A társadalmi mobilitás története iránti érdeklődést indokolja, hogy annak mértéke jelentős hatással lehet az osztályok és rétegek formálódására. Ha a társadalmi mobilitás alacsony, akkor az osztályszolidaritás erősebb: a legtöbb egyén származási osztályában marad, s így abban a közös élettapasztalatok generációkon keresztül halmozódnak. Ennek nyomán sajátos szubkultúrák jönnek létre és az osztállyal való azonosulás alakul ki, ami elősegíti a közös cselekvést, s az osztályok kialakulását.99 Ebből következően a magas szintű mobilitást gyakran fontosnak tartják a modern társadalmak stabilitása szempontjából, hiszen az alsóbb rétegek tehetségesebb tagjai számára lehetőséget nyújt a felemelkedésre, s így egyfajta biztonsági szelepként működik. Ezenkívül a társadalmi mobilitás megmutathatja azt, hogy milyenek egy társadalom tagjainak életesélyei, menynyire meghatározó a származás egy magasabb státuszú foglalkozás elérése során. A magas mobilitásban kifejeződő esélyegyenlőség a társadalmi igazságosság szempontjából is fontos jelenség.100 Másrészt a magas mobilitás a társadalmi hatékonyságot is szolgálja, mivel a leginkább megfelelő személyek kerülnek a fontosabb pozíciókba. Ugyanakkor a nagy mobilitás pszichológiailag káros és így társadalmilag romboló hatásokkal is járhat, attól függően, hogy az egyének miként élik meg azt.101 A társadalmi mobilitást a történészek és szociológusok rendszerint a foglalkozásváltozással vizsgálják, mégpedig elsősorban az egyes nemzedékek között (intergenerációs mobilitás). Ennek során azt elemzik, hogy az egyén foglalkozása mennyiben tért el szüleinek foglalkozásától. Lényegesen kisebb figyelmet kap az ún. nemzedéken belüli (intragenerációs) mobilitás, vagyis az, hogy az egyén foglalkozása változott-e élete során, s amennyiben igen, ez milyen módon történt. A foglalkozásnak tehát kitüntetett jelentősége van nemcsak a társadalomszerkezet, hanem a mobilitás kutatásában is, mégpedig hasonló okok miatt: nagyban meghatározza a jövedelmet, a társadalmi státuszt és más fontos társadalmi jellemzőket. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a mobilitás foglalkozási helyzeten alapuló vizsgálata korlátokkal is rendelkezik. Egyrészt a foglalkozás nem definiálja tökéletesen az egyén említett társadalmi pozícióját, hiszen arra más tényezők is jelentősen hatnak, mint pl. a lakóhely jellege vagy a műveltségi/képzettségi szint. Ezenkívül az egyén egyetlen foglalkozáshoz rendelése nem minden esetben lehetséges még egy adott időpontban sem, különösen pedig életútja egészét figyelembe véve. Sőt, az is kijelenthető, hogy minél inkább visszafelé haladunk a történelemben, ez a probléma erősebben jelentkezik, hiszen pl. az agrártársadalmakban a foglalkozások differenciációja-különválása kisebb fokú volt, a paraszti lét számos tevékenységet magában foglalt. Ezért ebben az esetben a társadalmi mobilitás vizsgálata nagyobb korlátokba ütközik, mint az iparosodott társadalmakban. 102 Továbbá a mobilitásvizsgálatok a népesség jelentős részét elhanyagolják azáltal, hogy a foglalkozás változására koncentrálnak. Különösen érvényes ez a nőkre, akiknek a múltban többnyire nem volt a mai értelemben vett kereső foglalkozásuk, s így társadalmi helyzetüket elsősorban a férj pozíciója határozta meg, ezáltal pedig a fő mobilitási csatornát a házasság jelentette számukra. Emellett a felső osztály nagytulajdonosi rétegének tagjai sem azonosíthatóak a foglalkozás alapján. Fontos kritikaként szokott még elhangzani, hogy a szokásos kvantitatív elemzés túlságosan a mennyiségi jellemzőkre koncentrál, figyelmen kívül hagyva a szubjektív tényezőket – mint pl. azt, hogy az egyének miként élték meg


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás helyzetük változását, vagy mi motiválta őket a mobilitást eredményező cselekvésük során. Ezek tehát mind a mobilitásvizsgálatok hiányosságait jelzik, melyekkel számolni kell az eredmények értékelésekor. 103 Bár a mobilitás növekedését hagyományosan a társadalmi esélyegyenlőség javulásával azonosítják, nem szabad azt gondolnunk, hogy a mobilitás – beleértve még a felfelé irányuló mobilitást is – feltétlenül ennek következménye. A mobilitás növekedése nem minden esetben jelenti azt, hogy a társadalom nyitottabbá vált, mivel egyszerűen adódhat a társadalmi csoportok nagyságának megváltozásából is. Például, ha a kétkezi alkalmazottak iránti kereslet csökken, a középosztályi foglalkozásokat gyakorlók iránti kereslet pedig nő – s a középosztálybeli családok gyermekszáma nem teszi lehetővé, hogy ezt saját körükből kielégítsék –, akkor az alsóbb rétegek gyermekei még akkor is nagyobb számban juthatnak feljebb a társadalmi hierarchiában, ha egyébként semmi sem javította esélyegyenlőségüket, pl. az oktatásban vagy más téren. Ebben az esetben tehát egyszerűen a társadalmi átrétegződés hívta elő a felfelé irányuló mobilitás növekedését, s nem a társadalom nyitottságának fokozódása. A mobilitásnak ezt a típusát strukturális vagy abszolút mobilitásnak nevezik. Ezzel szemben relatív mobilitásról, illetve társadalmi fluiditásról akkor beszélünk, ha az alsóbb osztályok gyermekeinek felfelé irányuló mobilitása jobban nő, mint amit a foglalkozási szerkezet és a két csoport gyermekszámának változása indokol, vagyis a folyamat az esélyegyenlőség javulására vezethető vissza.104 ◄ AZ ABSZOLÚT ÉS A RELATÍV MOBILITÁS ALAKULÁSA ► Közkeletű vélekedés szerint az ipari forradalom következtében fellépő társadalmi változások fokozták a mobilitást, s így az jelentősen a preindusztriális társadalmak szintje fölé emelkedett. Ezt az elképzelést azonban kétfelől is relativizálták az újabb kutatási eredmények. Ezek egyrészt cáfolták a preindusztriális társadalmak merevségét, alacsony társadalmi mobilitását. Másrészt az ipari forradalom időszaka – azaz Nyugat-Európában nagyjából a 18. század vége és a 19. század vége közötti periódus – minden jel szerint sokkal mérsékeltebb mobilitással rendelkezett, mint azt korábban gondolták. Ez főként abból adódott, hogy a foglalkozási szerkezet átalakulása – különösen a második világháború utáni változások felől szemlélve – viszonylag lassú volt: pl. Belgiumban az ipari munkások aránya 1846 és 1910 között 23%-ról 33%-ra nőtt, Franciaországban 1866 és 1921 között 16%-ról 22%-ra, Olaszországban 1881 és 1921 között 13%-ról 20%-ra emelkedett. A mezőgazdasági szektor munkaerőállományának fejlődése is alátámasztja ezt: az ipari forradalom alatt Svédország, Belgium, Olaszország, Németország agrárfoglalkoztatottjainak aránya évi 1% körüli ütemben csökkent, míg összehasonlításképpen a második világháború utáni évtizedekben már évi 4-5%-kal.105 A történeti és szociológiai kutatások számos eredménye szerint jelentősen nőtt azonban a társadalmi mobilitás az ipari forradalom klasszikus szakaszát követő időszakban – azaz a 19. század végétől kezdődő periódusban. Ezúttal is mindenekelőtt a társadalmi és foglalkozási szerkezet változásai érdemelnek figyelmet. Különösen jelentős ebből a szempontból a középosztály kibővülése: a nem fizikai munkát végző alkalmazottak rétege nagymértékben gyarapodott – elsősorban a nagyvállalatok kialakulása, az állami foglalkoztatottak (pl. közigazgatás, oktatás, egészségügy) és általában a tercier szektor növekedése miatt –, s így számottevő lehetőség kínálkozott a munkások, a kispolgárság tagjai és a parasztság számára a társadalmi mobilitásra.106 A középosztály belső átalakulását és a mobilitás növekedésében való szerepét mutatja Németország példája. Míg az első világháború előtt az alsó középosztály tagjainak csak ötöde mondhatta, hogy munkáscsaládból vagy szerény jövedelmű alkalmazotti családból származott, addig az NSZK-ban az 1950-1960-as években arányuk már egyharmadra emelkedett. Sőt, míg a két világháború között az alsó középosztály gyermekeinek csak 2%-a emelkedett a felső középosztály sorába, addig 1969-ben az NSZK-ban ez már 12%-ot ért el.107 Nőtt azonban a lefelé irányuló mobilitás is: az első világháború előtt, a Weimari Köztársaság idején, sőt még az NSZK-ban 1955-ben is az alsó középosztályba tartozók csupán 3%-ának, ugyanakkor 1969-ben már egyötödének apja került ki a felső középosztályból. Az alsó középosztályból ellenben jóval kisebb volt a munkásság vagy parasztság soraiba süllyedők aránya.108 A század első felében különösen problematikus volt a szakképzetlen munkások helyzete, mivel a talán legerősebb mobilitási korlátok közöttük és a szakmunkások között húzódtak. A két világháború között azonban a szakképzetlen és a szakképzett munkások közötti különbségek mérséklődése is megindult Nyugat-Európában, ami megkönnyítette az előbbiek felemelkedését, bár bizonyos mértékig csökkentette annak értékét is. 109 Mindazonáltal a század első évtizedeiben a főként városok szintjére vonatkozó kutatások a szakképzetlen munkások esetében nagy eltéréseket állapítottak meg a mobilitási esélyeket illetően, attól függően, hogy milyen volt az adott település foglalkozási szerkezete. Az iparvárosokban viszonylag kevés lehetőség volt a szakképzetlen munkások számára a felfelé irányuló mobilitásra, ahol azonban a szolgáltató szféra fejlett volt – pl. kikötővel rendelkezett, közigazgatási vagy kereskedelmi központként funkcionált –, ott a mobilitás erőteljesebb volt. Az előbbi típusra a kutatás szerint példa lehet az iparváros Bochum vagy Ludwigshafen, míg az utóbbira a kikötőváros Rotterdam, a közigazgatási központként működő Berlin és Koppenhága, vagy a hagyományos kereskedelmi központnak számító Graz és Toulouse. Ugyanez az összefüggés az országok 118 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás szintjén is érvényesült: ahol a szolgáltató szektor nagy kiterjedést öltött – mint pl. Hollandiában –, ott a mobilitási csatornák is szélesebbek voltak a szakképzetlenek számára, míg a nagyobb arányú ipari foglalkoztatás jellemezte Németországban lényegesen szűkebbek. 110 A felső osztály korábbiakban megismert átalakulása – mint az arisztokrácia visszaszorulása vagy az üzleti elit kibővülése a menedzseri réteggel – ugyancsak a társadalmi mobilitás fokozódása mellett ad érveket. A brit elit esetében szintén a nagyobb nyitottság irányába való elmozdulást tapasztalunk, még ha egyszersmind ennek lassúsága és egyenetlensége is látható. A közszolgálati és katonai elit esetében volt a legnyilvánvalóbb a nyitottság növekedése, miután a versenyvizsgák bevezetése mérsékelte a felső osztályok és a földbirtokos dzsentri dominanciáját. Míg a 19. század végén és a 20. század első felében elsősorban a felső középosztály számára kedvezett a származás helyett a teljesítmény fokozott figyelembevétele ezekben a foglalkozásokban, addig a második világháború után mindinkább az iskolázott alsó középosztálybeli és munkásgyermekek áramlottak e pozíciókba. Míg 1939-ben a vezető állami tisztviselők tizede, addig 1967-ben már egyharmada jött a kevésbé tehetős rétegek gyermekei által látogatott állami iskolákból. Ha közvetlenül a származást nézzük, utóbbi időpontban már a vezető állami tisztviselők (higher civil servants) harmada volt munkás vagy alacsonyabb szintű alkalmazotti (routine white-collar) származású.111 Ugyanakkor az is igaz, hogy a felső osztály más rétegeinek nyitottsága kevésbé valósult meg. A brit arisztokrácia és a földbirtokos dzsentri már a 19. században is zártabb volt, mint a közszolgálat vagy a katonaság rétege, s ezt utódjaik is megőrizték. Ugyanígy a pénzügyi elit elszigeteltsége a 20. század második feléig fennmaradt. A brit gazdasági elit csak a középosztály felső rétegével állt szoros kapcsolatban. A 200 legnagyobb magáncég igazgatósági tagjai 1900-1919 között 77,5%- ban a felső középosztályból származtak, ami az 1960-as évekre csak 68,5%-ra csökkent. Eközben az alsó középosztályból származók aránya 15,2%-ról 21,5%- ra emelkedett. A munkásszármazásúak aránya mindvégig 10% alatt maradt.112 Összességében tehát a század során több tényező is elősegítette a mobilitási esélyek növekedését, s a mobilitás fokozódására jelentős történeti bizonyítékok is vannak. A szakirodalomban azonban már viszonylag korán megjelentek olyan vélemények is, melyek kétségbe vonták a társadalmi mobilitás növekedését az ipari társadalmak fejlődése során. Ezek közül a legismertebb Piterim Sorokin megfogalmazása, mely szerint a mobilitás bizonyos ipari társadalmakban és időszakokban nő, máshol és máskor ellenben csökken, vagyis egy meghatározott fejlődési irány helyett a „trend nélküli ingadozás" (trendless fluctuation) jellemző. 113 A mobilitás növekedését már a század első felére vonatkozóan is empirikus kutatások vonták kétségbe éppen a leginkább iparosodott Nagy-Britannia estében. Itt az 1890-es években születetteknél az intergenerációs mobilitás valamelyest magasabb volt, mint a következő három évtizedben születettek esetében, majd némileg ismét emelkedett a mobilitás. Még inkább feltűnő, hogy a század első felében a lefelé irányuló mobilitás valamivel meghaladta a felfelé irányuló mobilitást. Ez az időszak tehát összességében vegyes képet mutat: a gazdasági válság idején inkább a társadalmi mozdulatlanság erősödött, míg máskor a mobilitás nőtt (5.4. táblázat). 114 A század első évtizedeinek európai társadalmi mobilitására vonatkozó kutatási eredmények tehát sok szempontból inkonkluzívnak tekinthetők.

5.5. táblázat - 5.4. táblázat ► Mobilitási ráták Nagy-Britanniában a 20. század első felében (1949-es felvétel) Születési kohorsz 1890 előtt

1890-1899

1900-1909

1910-1919

1920-1929

Felfelé (%)

mobil 16,5

23,3

23,2

21,2

20,9

Lefelé (%)

mobil 33,0

25,9

24,6

24,6

25,3

Összes (%)

mobil 49,5

49,2

47,8

45,8

46,2

540

751

772

755

N (esetszám)

697

Forrás: Anthony Heath: Social Mobility. Glasgow: Fontana, 1981. 86. 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Pontosabb és mindenekelőtt átfogóbb képpel rendelkezünk azonban a század középső harmadára vonatkozóan az európai társadalmak mobilitásának alakulásáról, mindenekelőtt Robert Erikson és John H. Goldthorpe révén, akiknek vizsgálatát általánosan a témára vonatkozó eddigi legalaposabb kutatásnak tartják. 115 Ők a 20. század második harmadában meglehetősen erős időbeli ingadozásokat tapasztaltak az európai országok abszolút mobilitási rátáiban, mindenféle általános trend nélkül. Számos ország esetében a mobilitás nőtt, más esetekben csökkent az idők során, de előfordultak trendváltozások is (5.1. ábra). Vagyis eredményeik nem állnak távol a Sorokin által megfogalmazott, majd nyomában mások által is elfogadott trend nélküli ingadozásra vonatkozó elképzeléstől. Erőfeszítéseiket azonban mindenekelőtt a relatív mobilitás (társadalmi fluiditás) vizsgálatára összpontosították, mivel ezt tekintették a társadalmi nyitottság igazi fokmérőjének. Ennek során az európai fejlődés egészét tekintve nem találták meggyőző jelét sem a hosszabb távú növekedésnek, sem pedig csökkenésnek, hanem sokkal inkább a stabilitásnak. Ami az egyes társadalmak sajátosságait illeti, Anglia és Franciaország mobilitása megfelelt az általános vagy átlagos fejlődésnek. Svédországban az átlagnál nagyobbak voltak a mobilitási esélyek. Magyarország magas – bár csökkenő – mobilitási rátái főként a mezőgazdasági lakosságra rákényszerített kollektivizálással magyarázhatóak. Lengyelországban a mobilitás növekedése mögött az húzódik meg, hogy a kommunista rendszer ugyan nem kollektivizált, de más eszközökkel szintén a társadalmi szerkezet erőltetett átalakítására törekedett, s ezt már előkészítette a második világháború, mely egész Európában itt eredményezte a legsúlyosabb társadalmi változásokat. Németországban a fejlett szakképzési rendszer miatt különösen nehéz volt átlépni a kétkezi és szellemi alkalmazottak közötti határokat. Olaszország és Írország kitűnt mezőgazdasági népességük alacsony mobilitásával, de Olaszországon belül ezen a téren is jelentős regionális különbségek voltak: a Mezzogiorno nélkül az ország alig különbözött volna Franciaországtól vagy Angliától.116

5.2. ábra ► Az abszolút mobilitás alakulása európai országokban születési időpontok szerint Erikson és Goldthorpe a társadalmi nyitottság összefoglaló indikátorait is közreadta – még ha tudjuk is, hogy az ehhez hasonló számok mögött gyakran módszertani problémák sora húzódik meg. Ezek a mutatók az 1980-as évek relatív mobilitására vonatkoznak, s azt tanúsítják, hogy a nyugat-európai országok többsége között


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás viszonylag kis eltérés volt a mobilitás egészét illetően. Ezeken kívül – ha eltekintünk a nagyobb mobilitással jellemezhető Egyesült Államoktól – két országcsoport tűnt ki. Az egyik ezek közül a kommunista országoké, ahol szintén magasabb volt a mobilitás. Szintén nagy társadalmi nyitottság jellemezte Svédországot, s ebből sejthetően a többi skandináv országot is, melyekről azonban itt nem rendelkezünk adatokkal117 (5.6. táblázat). Az 1970 körüli időszakra vonatkozóan egy másik, a fizikai és nem fizikai foglalkozások közötti mozgásra vonatkozó számítás is megerősíti az országok ezen mobilitási hierarchiáját. Ennek eredményeit egy olyan számsor foglalja össze, melyben minél kisebb a mutatószám, annál kisebb az esélye annak, hogy a fiúk ugyanabba a pozícióba kerülnek, mint a kétkezi vagy nem kétkezi foglalkozást űző apáik. A mutató átlaga 3,9 volt a kommunista országok (Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország) esetében, míg tizenegy nyugateurópai ország átlaga 5,3-et tett ki, de ezen belül Svédországé 3,4 volt.118

5.6. táblázat - 5.5.táblázat ► Nemzetek sorrendje a relatív mobilitás (társadalmi fluiditás) szintje alapján az 1980-as években Fluiditás Skócia

0,19

Észak-Írország

0,18

Írország

0,16

Hollandia

0,16

Franciaország

0,16

NSZK

0,13

Olaszország

0,12

Anglia

0,09

Magyarország

0,02

Svédország

-0,17

Lengyelország

-0,18

Egyesült Államok

-0,20

Csehszlovákia

-0,23

Megjegyzések: Az átlagos fluiditás szintje 0. A pozitív értékek az átlagosnál kisebb, a negatív értékek annál nagyobb fluiditást jeleznek. Forrás: Robert Erikson – John H. Goldthorpe: The Constant Flux: A Study of Class Mobility in Industrial Societies. Oxford: Clarendon Press, 1992. 381. A 20. század utolsó évtizedeiben azonban minden jel szerint változások következtek be a társadalmi mobilitás nemzetközi tendenciáiban. Richard Breen és társai az 1970-es évektől vizsgálták a társadalmi mobilitás alakulását tíz európai országban. Ezt olyan módon tették, hogy módszereik illeszkedjenek Erikson és Goldthorpe megelőző évtizedekre vonatkozóan végzett kutatásaihoz. Eredményeik szerint az 1970-es évektől az abszolút mobilitás a legtöbb vizsgált országban stagnált, vagy kis mértékben emelkedett. Ezen belül a felfelé irányuló mobilitás jelentősen nőtt, míg a lefelé irányuló csökkent. Ebben az időszakban egy nyolcosztatú rendszerben átlagosan a férfiak kétharmada más foglalkozási csoportba tartozott, mint ahonnan származott. A


5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás vizsgált országok közül egyedül Magyarországon csökkent jelentősen a mobilitás szintje a három évtized alatt, de az még így is az európai átlag felett volt. Magyarországhoz hasonlóan magas mobilitást mutatott Svédország és Olaszország is. Emellett az egyes országok mobilitási rátái közötti eltérések fokozatosan és jelentősen csökkentek ebben az időszakban119 (5.7. táblázat). Ugyanakkor a relatív mobilitás vagy másként társadalmi fluiditás változását illetően az általános tendencia annak növekedése – az egyetlen kivétel Nagy-Britannia, míg Németország esetében a trend a gyakori ingadozás miatt nehezen állapítható meg. Franciaország, Svédország és Hollandia esetében a bizonyítékok egyértelműen a relatív mobilitás emelkedését mutatják. Magyarország, Lengyelország és Írország esetében szintén a társadalmi nyitottság növekedése látható, de ezek az eredmények viszonylag kevés adaton alapulnak. Ugyanakkor Magyarország esetében az 1970 és 2000 közötti növekedés teljes egészében az 1970-es években következett be, s az 1980-as években stagnálás, az 1990-es években pedig már csökkenés érzékelhető. Összességében a társadalmi fluiditás tekintetében nem maradtak elhanyagolhatóak az eltérések az egyes országok között: a leginkább nyitottak Svédország, Norvégia, Magyarország, Lengyelország és az 1990-es években Hollandia voltak, a legkevésbé nyitottnak pedig Németország, Franciaország, Olaszország és Írország minősültek. Az abszolút mobilitástól eltérően itt nem találkozunk az országok közötti konvergenciával.120 A kelet-közép-európai térségre vonatkozóan már eddig is tettünk lényeges megállapításokat. Érdemes azonban külön is foglalkozni ezzel a régióval, hiszen a második világháború utáni mobilitáskutatások alapkérdése volt az, hogy a kommunista országok mobilitása miként viszonyult a kapitalista országokéhoz. A kutatók egyenesen egy természetes kísérletként aposztrofálták a kommunista rendszereket, ahol kormányzati eszközökkel tudatosan, átfogóan és tartósan igyekeztek módosítani a mobilitási esélyeket, s így az lehetőséget nyújt máshol elő nem forduló jelenségek tanulmányozására.121 A kiindulópontként szolgáló két világháború közötti időszakból a kelet-közép-európai térségben Magyarországra vonatkozóan rendelkezünk – nemzetközi viszonylatban is különlegesen kiterjedtnek számító – felmérésekkel.122 Ezek tanúsága szerint a magyar társadalom 1930-ban meglehetősen alacsony mobilitással rendelkezett. Az 1930-as népszámlálás adatai alapján a férfi keresők 37%-a, a nők 48%-a tartozott más foglalkozási csoportba, mint ahonnan származott.123 A többi térségbeli ország mobilitására nincsenek ilyen átfogó adatok, de más források alapján Lengyelország társadalma ezen a téren hasonlított a magyarhoz, míg az iparosodott és demokratikus Csehszlovákia, valamint a szegény, de viszonylag egalitariánus balkáni országok mobilitása nagyobb volt.124 Az európai kommunista országok széles körű társadalmi változásai az abszolút mobilitás jelentős növekedésével jártak az 1950-es évektől az 1970-es évekig.

5.7. ábra ► Az abszolút mobilitás arányai európai országokban, 1970-2000 (férfiak, százalék) A mobilitás ennek eredményeként nemzetközi összehasonlításban is magas szintre nőtt, s meghaladta a nyugateurópai országok átlagos szintjét. Ugyanakkor nem tekinthetjük egyedülállóan magasnak az így elért mobilitást, hiszen a kommunista országok átlagát számos kapitalista ország – mint Finnország – is elérte vagy meghaladta. Fontos körülmény ezenkívül az is, hogy a mobilitás általában az 1970-es években tetőzött, majd ezt követően csökkent Kelet-Közép- Európában.125 Ami a relatív mobilitást illeti, azt mondhatjuk, hogy az 1950-1960-as években a kommunista országokban növekedett ennek mértéke a háború előtti időszakhoz viszonyítva, s nemzetközi összehasonlításban is magas szintet ért el.126 Az 1970-es évektől ellenben a társadalmi fluiditás már nem nőtt, s nemzetközi viszonylatban ugyan továbbra is magas volt, de nem számított kiemelkedőnek. Ekkor egyes nyugat-európai országok 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás (Svédország, Finnország) már elérték vagy megelőzték a kommunista országokat ezen a téren. Csehszlovákia mobilitása például nagyon hasonlított Svédországéhoz. 127 Ezzel a sajátos kommunista vagy szocialista mobilitási rendszer feltételezése tarthatatlanná vált, amit az is alátámasztott, hogy az egyes országok mobilitási jellemzői is jelentősen eltértek: Lengyelországban például a munkás és az értelmiségi foglalkozások között jelentős fluiditás alakult ki, ami nem tapasztalható Magyarországon.128 Másrészt a helyzetet többen is a kommunista országok társadalmi szerkezetének fokozatos megmerevedéseként értékelték, amit a társadalom egészére vonatkozóan nem fogadhatunk el.129 Számos bizonyíték van azonban arra, hogy az idő előrehaladtával a kommunista politikai és gazdasági elit mindinkább bezárult, s magából kezdett táplálkozni. Különösen sokatmondó eredmény az, hogy az 1980- as évekre Csehszlovákiában, de még inkább Magyarországon az elit társadalmi nyitottsága lényegesen alacsonyabb lett, mint a szomszédos Ausztriában130 (5.6. táblázat). Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy számos történeti munka írta le a társadalmi mobilitás növekedését Európában egy-egy rétegre, városra, vagy

5.7. táblázat - 5.6. táblázat ► Vezetők pozíciót betöltők mobilitásának szintje Ausztriában, Csehszlovákiában és Magyarországon az 1980-as években (százalék) Korcsoport (év)

Ausztria

Csehország

Szlovákia

Magyarország

18-35

27

36

29

41

36-50

28

24

12

20

51-65

25

15

9

11

Megjegyzés: Önrekrutáció: vezető pozíciót betöltők aránya százalékban, akiknek már az apja is hasonló vezető pozíciót töltött be. Az adatfelvételek időpontjai: Ausztria 1982; Csehszlovákia 1984; Magyarország 1986. Forrás: Max Haller – Tamás Kolosi – Péter Róbert: Social Mobility in Austria, Czechoslovakia, and Hungary: An Investigation of the Effects of Industrialization, Socialist Revolution, and National Uniqueness. In Max Haller (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons of Social Structures and Mobility. Armonk-London: M. E. Sharpe, 1990. 191. akár országra vonatkozóan a 20. század során. Ugyanakkor a legátfogóbb kutatások eredményei sok tekintetben cáfolják azt, hogy a század egésze során – a gazdasági fejlődés vagy más tényezők miatt – nőtt a mobilitás. Az ellentmondásokra részben feloldást kínálhat az, hogy a történészek többnyire az abszolút mobilitást vizsgálták, míg a szociológiai kutatások az utóbbi évtizedekben mindinkább a relatív mobilitás iránt érdeklődtek. A század középső harmadában Európa egészét tekintve inkább egyfajta „trend nélküli ingadozás" látható, különösen a relatív mobilitás terén. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a regionális különbségek számottevőek voltak. Skandináviában és Kelet-Közép-Európában nagyobb a társadalmi fluiditás ebben a periódusban, mint a kontinens nyugati vagy déli részén. A század utolsó harmadában ellenben az általános tendenciák módosultak: jelei vannak a társadalmi nyitottság mérsékelt növekedésének – bár ez megint csak nem terjedt ki egyformán minden országra. ◄ A TÁRSADALMI MOBILITÁST BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK ► Az abszolút mobilitás több országban és periódusban megfigyelhető növekedése főként olyan folyamatokra vezethető vissza, melyek már a korábbi időszakban is zajlottak, de a 20. század során felerősödtek. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a gazdaság szektorális átalakulásának felgyorsulása. Ezt korábban már megismertük, így itt csak azt emeljük ki, hogy ez a folyamat közel sem azonos ütemben zajlott Európában, s a vezető szektorok sem voltak azonosak. Voltak országok, ahol a tercier szektor eleve dominált már a 20. század elejétől, míg máshol ez csak később következett be, s jó ideig az ipari foglalkoztatás rendelkezett nagy dinamikával. Mind az ipari szektor, mind pedig a szolgáltató ágazatok bővülése növelte a mobilitási esélyeket, még ha ezt eltérő módon is tették: az ipar a mezőgazdasági népesség átrétegződésében kiemelt szerepet játszott, míg a szolgáltatásokba mind a primer, mind a szekunder szektorból áramlott munkaerő. A társadalmi fluiditás változásának leírására és magyarázatára vonatkozóan két nagy hatású elméleti irányzat létezik. Az egyiket ezek közül „az iparosodás liberális elmélete"-ként emlegetik, s a funkcionalista szociológia klasszikusaihoz szokás kapcsolni.131 Az irányzat szerint a gazdasági fejlődés minden más kedvező körülmény nélkül is nagyobb mobilitási rátákhoz vezet. Ezt a cégek és nemzetek közötti verseny biztosítja, mely az 123 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás iparosodással erősödik. A verseny a teljesítmény fokozott elismerésére ösztönöz, a társadalmak ezen meritokratizmusa pedig kedvez a mobilitásnak. Az elmúlt évtizedek részben általunk is megismert európai mobilitási kutatásai azonban nem igazolták ezt az elképzelést. Egyrészt a mobilitás nem nőtt folyamatosan a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan, másrészt a gazdasági fejlődés elért szakasza vagy szintje sem áll közvetlen kapcsolatban a mobilitás mértékével. Sőt, számos példa mutatja azt, hogy a gazdasági fejlettség színvonalának emelkedésével mérséklődött a társadalom nyitottsága: például Magyarországon és Svédországban is ez következett be az ezredforduló előtti évtizedekben. A másik érvelési irány szerint a társadalmi fluiditás minden piacgazdasággal és nukleáris családdal rendelkező ipari társadalomban hasonló – egyaránt magas – színvonalat ér el. Az iparosodás színvonalának egy olyan küszöbértékét feltételezik, melyet átlépve megnő a mobilitás. Az iparosodással összefüggő strukturális változások ugyanis hasonló lehetőségeket kínálnak a társadalom tagjai számára, s azok e lehetőségeket a bennük lévő mobilitási késztetés miatt igyekeznek kihasználni.132 Egy másik megfogalmazásban az iparosodás a különböző társadalmakban hasonló munkaszervezeti formákat és foglalkozási hierarchiát igényel, ami egyszersmind a mobilitás hasonlóságát is eredményezi.133 Az iparosodás tehát – más formában – ebben az interpretációban is döntő determinánsként szerepel. A gazdaságtörténetben azonban nem láttuk azt a küszöböt, melyet követően a relatív mobilitási ráták megegyeznének – sem egyes társadalmakon belül, sem azok között.134 Különösképpen ellentmond ennek az érvelésnek a század végének fejlődése, melynek során a különböző európai országok relatív mobilitása közötti eltérések inkább nőttek, mint csökkentek. Az iparosodás – illetve tágabban a gazdasági fejlődés – tehát legfeljebb a mobilitás legalapvetőbb hasonlóságait magyarázhatja, de emellett – különösen a mobilitási különbségek és dinamika megértéséhez – további faktorok figyelembevétele is indokolt. Ezek között kiemelhetjük a politikai tényezők szerepét. Mint láttuk, a kommunista rendszerek kialakulása után a mobilitás mindenütt jelentősen emelkedett. A mezőgazdaság kollektivizálása kétségkívül a legjelentősebb tényező volt a mobilitás növekedésében, s a kontinens többi részéhez viszonyított sajátosságok legnagyobb hányadát is magyarázza. Ezek közé tartozik a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő mértékű mobilitás a mezőgazdasági és az ipari kétkezi foglalkozásúak között. Alátámasztja a kollektivizálás jelentőségét, hogy abban a két kommunista országban, ahol nem következett be a mezőgazdaság átszervezése – Jugoszlávia, Lengyelország –, a fluiditás nem tért el lényegesen a kapitalista országokétól.135 A kommunista hatalomátvételt követően a berendezkedő új rezsimek mindenütt törekedtek arra is, hogy az általuk megbízhatónak és a rendszer bázisának tartott személyek és társadalmi rétegek (főként a munkásság) számára megteremtsék a felemelkedés lehetőségét, míg az általuk ellenségesnek tekintett személyeket és csoportokat (gazdagabb parasztok, értelmiség, korábbi rendszerek tisztségviselői, politikailag megbízhatatlannak ítélt személyek és családjuk stb.) diszkriminálták. Az ehhez alkalmazott eszközök változatosak voltak, s magukban foglalták a nyílt erőszakot (bebörtönzések, kitelepítések), a munkahelyről való elbocsátásokat stb. Azonos célokból az egyetemeken szintén pozitívan vagy negatívan megkülönböztették a különböző társadalmi csoportokat. Ezek egyaránt növelték a fluiditást, hiszen a nem kétkezi foglalkozásúak vagy ilyen származásúak nagy számban voltak kénytelenek kétkezi munkát végezni, helyüket pedig kétkezi származásúak töltötték be. Ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtása eleve nem azonos módon zajlott le az egyes országokban – például Magyarországot az 1950-es években a politikai erőszak jobban jellemezte, mint Lengyelországot. Az 1960-as évektől azonban általános tendenciaként mérséklődött a megkülönböztetés, bár kivételek továbbra is maradtak – így Csehszlovákiában 1968 után akadályozták a megbízhatatlannak ítélt személyek gyermekeinek továbbtanulását. Összességében a politika jelentősen hatott a társadalmi mobilitásra ebben a régióban a második világháború után. A relatív mobilitás növekedése azonban jórészt ugyancsak a mezőgazdasági foglalkoztatottak kényszerű, a kollektivizálás nyomán kialakuló helyzetéből eredt. Ha a kollektivizált mezőgazdaságból kiáramló munkaerőt figyelmen kívül hagyjuk, akkor a társadalmi fluiditás is a nemzetközi átlaghoz közeli szintre mérséklődik. A kelet-közép-európai kommunista országok viszonyai rámutatnak arra is, hogy a mobilitás társadalmi hatásának megállapítása összetett feladat. A kollektivizálást ugyanis erőszakkal hajtották végre, s így az általa okozott mobilitás is gyakran az érdekeltek akarata ellenére következett be, ami számos társadalmi probléma – anómia, öngyilkosságok számának növekedése, falvak elnéptelenedése, alkoholizmus terjedése – közvetlen kiváltója volt. E történelmi tapasztalatok alapján pedig megkérdőjelezhető a klasszikus szociológiának az a feltételezése, hogy a mobilitás mindenképpen pozitív társadalmi következményekkel jár, például a társadalmi kohézió erősítése révén. Az állam szerepe azonban egy másik tekintetben, a jövedelemegyenlőségek mérséklése terén is jelentős hatást gyakorolt a mobilitásra. A kutatások szerint ugyanis a kis mértékű jövedelemegyenlőtlenségek egyértelműen 124 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás javították a mobilitási esélyeket.136 Ez a tényező nyilvánvalóan nem korlátozódik Kelet-Közép-Európára, s a második világháború utáni időszakra. Már a 19. századtól beszélhetünk az állami szociálpolitika megélénküléséről, de a jóléti állam igazi expanziója a második világháború után, mindenekelőtt az 1960-as évektől következett be Nyugat-Európában. A jóléti juttatások – mint a munkanélküli-járadék vagy a betegségbiztosítás esetén nyújtott szolgáltatások – elősegítették azt, hogy az egyén szociális kockázatai ne nehezítsék meg a mobilitási lehetőségek kihasználását. Ennek alapján a skandináv országok magas mobilitási arányai a jóléti állam kiterjedt tevékenységével is magyarázhatók. Az állami szerepvállaláshoz kapcsolódóan szintén szerepe lehet az iskolarendszernek, melyről később, az oktatást tárgyaló fejezetben lesz szó részletesebben. Léteznek azonban a mobilitást befolyásoló egyéb tényezők is, melyek közvetlenül nem kapcsolódnak az állam tevékenységéhez. A háborúk – különösen a második világháború és a nyomában járó tömeges migráció – szintén hozzájárultak a mobilitás növekedéséhez. A menekültek általában nem voltak képesek fenntartani megelőző státuszukat, ami esetükben egy lefelé irányuló mobilitáshoz vezetett. Ugyanakkor erősen motiváltak voltak abban, hogy a társadalomban elfoglalt korábbi helyzetüket legalább gyermekeik ismét elérjék, ami viszont a felfelé irányuló mobilitást ösztönözte. Az NSZK-ban például az 1920-as években születettek körében tapasztalható magas relatív mobilitást főként annak tulajdoníthatjuk, hogy ez a korosztály nagy arányokban emigrált az NDK-ból a nyugatnémet államba.137 A rétegz ő dés jelenkori tendenciái: szétes ő osztályok – új egyenl ő tlenségek A fejlett világ – s ezzel Európa jelentős része – 20. század végi társadalomszerkezeti változásait számos elmélet írta le és magyarázta, de minden bizonnyal a két legfontosabb interpretációs vonulat a posztindusztrializmus és a posztmodernizmus. A posztindusztrializmus elmélete a termelési rendszer strukturális jellemzőinek változására összpontosít, míg a posztmodernizmus irányzata az ideológiák, a társadalmi mozgalmak és a kultúra szerepét hangsúlyozza a rétegződés átalakulásában.138 A továbbiakban először röviden e két irányzatot mutatjuk be, majd azt vesszük szemügyre, hogy érvelésük mennyire igazolható a társadalmi rétegződés közelmúltbeli tendenciái alapján. ◄ A POSZTINDUSZTRIÁLIS ÉS A POSZTMODERN TÁRSADALOM... ► Bár a posztindusztriális társadalom fogalmáról már az 1890-es évektől vitáztak, az elképzelés kidolgozói az amerikai Daniel Bell és a francia Alain Touraine voltak.139 Ők egy olyan társadalom küszöbönálló kialakulásáról írtak az 1970-es évek elején, melyben lezajlik az iparról a szolgáltatásokra való áttérés, s ezzel megváltozik a munka jellege és az osztályszerkezet is: a kétkezi ipari foglalkozásokat felváltják a fehérgalléros szakértelmiségi és technikusi pozíciók, a munkásosztály dominanciáját pedig a középosztály túlsúlya. Az új társadalom éltető ereje, az innováció és az új politika alapja nem a tőke, hanem a tudás, különösen az elméleti tudás. Ez megkülönbözteti az új korszakot az első és a második ipari forradalométól: a tudás forrását immár nem a tapasztalat, hanem hatalmas kutatási programok jelentik, melynek révén a tudás megszerzésének középpontjába a modern egyetem kerül. A tudás jelentőségének növekedése alapvetően kihat a hatalomgyakorlásra is. Létrejön egy új „tudásosztály" (knowledge class), ami speciális ismeretei és szakértelme révén megkérdőjelezi a politikusok és üzletemberek hagyományos politikai és gazdasági hatalmát. Az új tudásosztály a posztindusztriális társadalmat egy racionálisabb, harmonikusabb és kiszámíthatóbb irányba vezetheti, melyben nincs ideológia és politikai konfliktus. A tudásosztály kiemelt szerepét Bell eleve csak lehetőségnek tartotta, s később jórészt revideálta ezt az elképzelést. Elismerve a tudásosztály belső kohéziójának gyengeségét, úgy vélte, hogy az ugyan bizonyos mértékig versenyez a politikai és üzleti osztállyal, de egyszersmind szolgálja is azokat, s a három közül egyik sem rendelkezik dominanciával. Mindenesetre ezek a változások kihatnak a társadalom uralkodó értékeire és normáira is: a piaci erőket és a profitszerzést kontrollálja a társadalom, s nagyobb hangsúlyt kap a tervezés. Az elosztási konfliktusok uralta hagyományos osztálypolitika helyett előtérbe kerülnek olyan problémák, mint a szociális biztonság és a környezet állapota.140 Ehhez hasonló, sőt radikálisabb elképzeléseket mások is megfogalmaztak a társadalmi rétegződést alakító erőkre vonatkozóan, szintén azt feltételezve, hogy a foglalkozás, illetve a gazdasági tényezők szerepét átveszi valamilyen más faktor, mint a humán tőke vagy a politikai hatalom, illetve a társadalmi dominanciát az értelmiség141 vagy a menedzserek új osztálya szerzi meg.142 A posztkommunista Kelet-Európára vonatkozóan is hangsúlyosan jelent meg az a gondolat, hogy a korábbi pártvezetők és gazdasági vezetők aktív részvételével kialakult új menedzserosztály birtokolja a gazdasági hatalmat a társadalomban. 143 A posztmodern társadalomelmélet – lényegéből adódóan – meglehetősen fragmentált. A rétegződés változásai szempontjából releváns elgondolásainak kiindulópontja szerint a modernitás diskurzusa és elemzéshez használt fogalmai (mint a közösség, az állam, az osztály stb.) már nem alkalmasak a társadalomszerkezet leírására. Képviselőinek érvelése alapján a posztmodern korszakban a „státuszkikristályosodás" hanyatlik, mivel az 125 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás osztályidentitások, osztályideológiák és osztályokon alapuló szervezetek megszűnnek, melyek pedig a 20. század közepén még uralták a nyugat-európai politikai színteret. A vagyoni és a kulturális örökség, vagyis az osztály és réteg egyre kevésbé határozza meg az egyének helyét a társadalomban. Ennek következtében az osztályok felolvadnak, szerkezetük szétesik, így a legfejlettebb országok már nem is tekinthetők osztálytársadalmaknak. Bauman például úgy véli, hogy a posztmodern világ az egyén számára úgy jelenik meg, mint a végtelen választások piaca, a „képzelt közösségek" hálózata, melyek közül egyik sem képes huzamosabban fenntartani figyelmünket és megtartani lojalitásunkat. 144 A posztmodern időszakában az ízlés, a választás, az elkötelezettség határozza meg azt, hogy ki milyen társadalmi csoporthoz tartozik, s ennek következtében a csoportok közötti határok elmosódottá, bizonytalanná válnak. 145 Az állapotleíráson túl, a társadalmi-gazdasági háttér ábrázolására általában kisebb erőfeszítéseket tesznek a posztmodern szerzők. Kiemelik a vagyonmegoszlás egyenlőbbé válását, a kistulajdon terjedését, a foglalkozások professzionalizációját, a piacok globalizációját és a fogyasztás növekvő jelentőségét a státusz és az életstílus meghatározásának folyamatában.146 A fogyasztás különösen fontos szerephez jut az érvelésben, mely szerint a leggazdagabb országokban a társadalmi egyenlőtlenségeket már a posztmodern időszak előtt is mindinkább ez, s nem a termelés folyamata alakította. Ez kiteljesedik, s a fogyasztást nem a termékek használati értéke irányítja, hanem az, hogy mennyire képesek kifejezni/érzékeltetni az életstílust és az egyenlőtlenségi viszonyokat. 147 Az ezredfordulóra valóban olyan változások történtek az európai - és általában a fejlett ipari – társadalmakban, melyek megváltoztatták, s ezzel párhuzamosan összetettebbé tették a társadalmi szerkezetet. Ez adhatott alapot ahhoz, hogy kétségesnek tűnjön a hagyományos rétegződéselméletek érvényessége. Az átalakulások részletezése itt nem lehetséges, így a legfontosabbakra korlátozzuk a bemutatást. Bell leírása, illetve részben előrejelzése annyiban mindenképpen helyesnek bizonyult, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben minden európai országban nagyban előrehaladt a foglalkozási szerkezet átalakulása. Nőtt a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak aránya, melynek forrása az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók számának csökkenése volt. A folyamat sodrását jelzi, hogy az ipari foglalkoztatás hanyatlása az 1980-as évektől felgyorsult. 1979 és 1993 között az OECD tagállamai átlagosan az ipari munkahelyek 22%-át veszítették el. Néhány nyugat-európai országot – mint Belgium, Franciaország, Norvégia, Svédország, Spanyolország és az Egyesült Királyság – különösen erősen érintett ez a folyamat, mivel ezekben az ipari állások harmada-fele szűnt meg kevesebb, mint másfél évtized alatt.148 Ezzel párhuzamosan nőtt a szellemi foglalkozásúak, s csökkent a kétkezi munkát végzők aránya. A szellemi foglalkozás kategóriáján belül is kiemelkedő mértékben emelkedett a felsőfokú végzettségűek aránya. Ettől nem függetlenül a tudás jelentősége ugyancsak nőtt az elmúlt évtizedek társadalmi és gazdasági fejlődésében. Az információk előállítása, feldolgozása, terjesztése ma már sokak szerint egy „negyedik szektornak" számít. Ennek expanzióját felgyorsította új technológiák, mint a számítógép és az internet megjelenése is, melyek ráadásul nemcsak a munkahelyeken, hanem az otthonokban is elterjedtek, s így alapvetően hatnak a termelés mellett az informálódás és a szórakozás módjára. Léteznek azonban emellett más tudásintenzív technológiák is (pl. biotechnológia), melyek diffúziója szintén nagy ütemben zajlik. 149 Az internethasználat mértékének különbségei mindazonáltal jelzik azt, hogy a különböző európai társadalmak eltérő mértékben képesek ezeknek az új technológiáknak a befogadására. Az ezredforduló utáni években Európán belül a skandináv országokban és Hollandiában találjuk a legtöbb internethozzáférést. 150 A posztmodern társadalomelméletekben joggal kap nagy hangsúlyt, hogy a 20. század végén a társadalmi rétegződés vertikális meghatározói (foglalkozás és az ahhoz kapcsolódó jövedelem, hatalom, képzettség, presztízs) mellett más, horizontálisnak is nevezett determinánsok is jelentős szerephez jutnak. Ezek közé tartoznak a nem, az életkor, az etnikum, a regionális hovatartozás, a település típusa, a családi viszonyok jellege (családi állapot, gyermekek száma, keresők száma a családban). Horizontálisnak azért nevezik őket, mert ezek az egyenlőtlenségek részben „keresztezik" a vertikális, foglalkozásokhoz kapcsolódó különbségeket. A nők jövedelme például gyakran azonos foglalkozás esetén is kevesebb, mint a férfiaké. A társadalmi konfliktusok mind gyakrabban e csoportok között, s nem osztályok, vagy rétegek között alakulnak ki. Példa lehet erre az állami újraelosztástól függő réteg nagyságának növekedése, melybe a tartós munkanélküliek mellett elsősorban a nyugdíjasok tartoznak. Ezek érdekei sok szempontból eltérnek az aktív lakosság érdekeitől, s így – függetlenül attól, hogy egy belsőleg igen differenciált csoportról van szó – jelentős érdekazonosság is kialakulhat közöttük, ennek megfelelő választói magatartással.151 A legfejlettebb nyugat-európai országokban a hagyományos osztály- és rétegspecifikus szubkultúrák, miliők – melyek sajátos mentalitást és magatartásmódot jelentenek – a felbomlás számos jelét mutatják, de legalábbis jelentőségük csökken, s a társadalmi miliők és életstílusok individualizációja és pluralizálódása következik be. Ennek egyik jele, hogy a rétegspecifikus, a jövedelemhez és foglalkozáshoz kapcsolódó életkörülmények a korábbinál kevésbé határozzák meg azt, hogy az egyén milyen társadalmi miliőhöz tartozik és milyen életstílus jellemzi. Az 1930-as vagy 1940-es években a gyárból vagy dokkból hazatérő brit munkások azonos típusú ruházatot viseltek, melyhez hozzátartozott a sajátos sapka, s egy kis sál („muffler"). Ez a viselet 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás megkülönböztette őket a fehérgallérosoktól, de más társadalmi csoportoktól is. Manapság a ruhaviselet nem ilyen módon meghatározott: sokkal gyakrabban az egyén megnyilatkozása arra vonatkozóan, hogy milyen identitásúnak, milyen társadalmi csoporthoz tartozónak kívánja láttatni magát. Azonos foglalkozási csoporthoz tartozókat tehát gyakran különböző ruházat és életstílus jellemez, de ez fordítva is érvényes: például az alternatív ifjúsági miliőhöz és életstílushoz az alsó és a felső rétegből is tartozhatnak egyének, többek között ennek megfelelő viselettel. A pluralizálódást ugyancsak mutatja, hogy nőtt a tipikus beállítódással, értékekkel rendelkező csoportok, vagyis a miliők száma. A társadalomszerkezet komplexitásának fokozódása nyomán a vonatkozó nemzetközi kutatás – Németországtól Nagy-Britanniáig – az utóbbi évtizedekben általában legalább tíz csoportot különböztet meg a társadalmi rétegződés és mobilitás vizsgálata során, mivel minimálisan ennyit tart szükségesnek a rétegződés megfelelő leírásához. Ezenkívül az egyének gyakran saját maguk társadalmi helyének meghatározása során is fontosabbnak tartják a „szubjektív" miliőhöz tartozást, életstílusukat, mint az „objektív", foglalkozási csoporthoz tartozást. A posztindusztriális társadalmakban a foglalkozás vagy státusz gyakran már nem elegendő az identitás meghatározásához, hanem az egyén életstílusa vagy értékvilága a döntő tényező. Így például a gyermeknevelés, a családközpontúság fontosabb lehet valakinek az identitása szempontjából, mint az, hogy milyen foglalkozással rendelkezik. A pluralizálódási folyamat hátterében elsősorban az életszínvonal és a szabadidő növekedése áll, mely mérsékli az anyagi jellegű kényszereket, illetve lazítja az időbeosztás megkötöttségeit. Bár a miliők és életstílusok pluralizációja mindenekelőtt a középrétegekre terjedt ki, az emelkedő életszínvonal és az életkörülmények egységesülése az alsóbb rétegek számára is elérhetővé tett olyan javakat, melyekhez korábban csak a középső vagy felső rétegek jutottak hozzá: ezek közé tartoznak a kényelmes lakás, a külföldi utazások vagy a felsőfokú tanulmányok. Az életkörülmények annyiban is egységesültek, hogy a városokban új, különböző jövedelmű rétegek által vegyesen lakott negyedek keletkeznek, s a modern társadalom egy sor kockázata – környezeti ártalmak, balesetek, nukleáris katasztrófák stb. – egyformán vagy hasonlóan érintik mindegyiküket.152 Ezenkívül a más tekintetben – pl. a családfejlődés terén – is látható individualizáció nyomán az egyének cselekvése mindinkább elszakad eddigi társadalmi és térbeli kötöttségeitől. Ehhez hozzájárul a lakosság magasabb képzettségi szintje is, mivel az egyének nagyobb önreflexióját teszi szükségessé és egyben lehetővé. 153 ◄...ÉS KRITIKÁJUK ► Ennyiben tehát a posztindusztrializmus és a posztmodernizmus irányzatai – több tekintetben egymástól függetlenül, máskor egymást erősítő érveléssel – meggyőzően ábrázolták a 20. század végi európai társadalmak átalakulási tendenciáit. Számos lényeges ponton azonban megkérdőjelezhető interpretációjuk érvényessége. Mindenekelőtt a foglalkozási szerkezet nagymérvű átalakulása közel sem új, 20. század végi jelenség. Sőt, a szolgáltatások arányának növekedése – amit magunk is bemutattunk korábban – régóta tartó folyamat az európai és más társadalmakban. Ez ugyan kétségkívül felgyorsult a 20. század során, ami azonban önmagában még nem indokolja a társadalmak működésének alapvető megváltozását. Ennél is fontosabb azonban, hogy a szolgáltató ágazat állásainak 20. század végi gyarapodása nem eredményezte ezek jellegének olyan gyökeres átalakulását, mint azt gyakran feltételezik. Egyrészt a szolgáltató szektorban meglévő munkahelyek jelentős része – egyes becslések szerint mintegy fele – továbbra is lényegében az ipari termeléshez járul hozzá. 154 Ezek közül sok úgy keletkezett, hogy a korábban ipari cégeknél végzett tevékenységeket (pl. takarítás) külső cégekre bízták, azaz kiszervezték. Vagyis a szolgáltató szektor növekedése számottevő mértékben egyszerű újraszervezés eredménye volt, s nem jelentette az ipari termelésben foglalkoztatottak arányának valódi csökkenését. Ily módon a végzett munka jellegének átalakulása sem ment végbe olyan mértékben, mint azt a tercier szektor növekedési dinamikája sugallja. Másrészt a szolgáltató szektor foglalkozásai meglehetősen heterogén összetételűek maradtak. Bár az európai társadalmakra az ezredfordulón összességében a növekvő képzettségi szint és a foglalkozások professzionalizációja jellemző, az új, széles körű tudást igénylő állások nem olyan ütemben jöttek létre, mint azt a posztindusztrializmus elméletének képviselői vélték. Sőt, az utóbbi két-három évtizedben ezzel ellentétes tendenciák is felerősödtek a munkaerőpiacon, mivel bizonyos foglalkozástípusokban megfigyelhető a szükséges tudás szintjének csökkenése (deskilling). Társadalmi polarizációt jelez a magas és az alacsony képzettségű szellemi foglalkozásúak jövedelmei közötti eltérés növekedése. A szolgáltatásokon belül azoknak a tevékenységeknek az aránya emelkedett leginkább – különösen a személyi szolgáltatások tartoznak ide –, melyek alacsony képzettséget igényelnek, s ennek megfelelően kis jövedelemmel is járnak. Ez nagy társadalmi réteget érint – Nyugat-Európa társadalmaiban a század végén az összes foglalkoztatott 6-15%-ról van szó –, melyben a nők erősen felül vannak reprezentálva. 155 Ezenkívül a technológiai fejlődés gyakran a szükséges képzettség csökkenése mellett a munkavégzés egyhangúságának fokozódását, a munkakörülmények romlását is eredményezte: gondolhatunk a számítógép alkalmazásának ilyen hatására a kereskedelemben, az irodai munkában vagy másutt (pl. számítógépes adatbevitel). Ráadásul ezek a folyamatok kiterjedtek az ipari szektorra is. A hagyományosan jól fizetett, középfokú képzettséget igénylő ipari állások nagy számban szűntek meg: egyrészt a műszaki fejlődés 127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás következtében váltak feleslegessé, másrészt pedig mert az ipari munkahelyek jelentős részét az alacsony munkabérű országokba helyezték ki. Utóbbiak versenye nagyban közrejátszott abban, hogy a munkásosztály alacsonyabb régióiban elhelyezkedő szakképzetlen munkások relatív jövedelmi helyzete is rosszabbodott. Ehhez járult az, hogy jelentős rétegek számára romlottak a munkavállalás feltételei is. A foglalkoztatottak növekvő része dolgozik nem standard vagy másként fogalmazva atipikus módon – rövid távú szerződéssel, részmunkaidőben, kényszervállalkozás keretében stb. –, s így a korábbinál sokkal inkább ki van szolgáltatva a munkaadójának.156 A társadalmi egyenlőtlenségek alakulása szempontjából a létező állások bizonyos körében látható polarizációnál is jelentősebb fejlemény, hogy az 1980- as évek közepétől Nyugat- és Dél-Európa szinte minden országában tömeges munkanélküliség alakult ki. Az ezredfordulón Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban, Franciaországban és Németországban a munkanélküliségi ráta elérte vagy megközelítette a 10%-ot.157 A munkanélküliek, atipikus módon foglalkoztatottak, alacsony jövedelmű munkások a gerincét alkotják annak a csoportnak, mely tartósan kirekedni látszik a társadalomból. Mindezen folyamatok nem egyformán érintették a különböző országokat. Az ezredfordulón Amerikában mindenekelőtt a tercier szektorban keletkező új állások jelentős részének alacsony minősége (MacJob), míg Európában a magas munkanélküliség szembetűnő. De Európa sem egységes: Nagy-Britannia problémái sok szempontból közelebb állnak az Egyesült Államokéhoz, mint a kontinentális Európában látható munkaerő-piaci nehézségekhez.158 Ugyanakkor akár a gyengén fizetett szolgáltatószektor-beli állások, akár pedig a tömeges munkanélküliség hatását vizsgáljuk, a rétegződés hagyományos, foglalkozásokhoz és munkaerő-piaci helyzethez kapcsolódó tényezőinek fennmaradását láthatjuk. Ezek a jelenségek a rétegződés hagyományos tényezőinek jelentőségét mutatják, s más empirikus bizonyítékok szerint is Nyugat-Európában a társadalmi egyenlőtlenségek alapját továbbra is a foglalkozás és képzettség jelentik, míg a horizontális tényezők alárendelt jelentőségűek. 159 A vitákban egyértelműen felülkerekedő álláspont szerint a hagyományos osztályok és rétegek máig döntően meghatározzák az életesélyeket. Az iskolai végzettség alapvetően összefügg az osztályhelyzettel, s ennek mértéke alig változott az utóbbi évtizedekben. De ennek az álláspontnak a hívei még antropometrikus bizonyítékokat is fel tudnak sorakoztatni: NagyBritanniában a munkásosztályból származó fiúk a 20. század elején átlagosan 2,5 hüvelykkel (kb. 6,4 cm) alacsonyabbak voltak, mint középosztálybeli kortársaik, s ez a különbség száz évvel később még mindig majdnem ugyanennyi volt. Ezenkívül a rétegekre jellemző szubkultúrák is fennmaradtak, s az osztályok vagy rétegek a politikai magatartást is alapvetően meghatározzák.160 A leírt jelenségek általánosabb következtetésre is alkalmat adhatnak a nyugat-európai társadalmak ezredforduló körüli rétegződési, illetve általános fejlődési trendjeit illetően. Hosszabb időperspektívát alkalmazva Colin Crouch úgy véli, hogy – az általa „századközepi társadalmi kompromisszum"-nak nevezett konstelláció eredményeként – a munkavállalók jelentős szociális jogokhoz jutottak az 1950-es évektől, s relatív társadalmi helyzetük nagymértékben javult. Az ezredfordulóra azonban visszatértek „a kapitalizmus tisztább formái", amit a posztindusztrializmus elméletei nem tudnak megfelelően magyarázni. Bár a posztmodern által leírt „új struktúranélküliség" aláásta fontos tradicionális intézmények, mint a család, az egyház, sőt még a politikai pártok egyénre gyakorolt hatását is, ezzel szemben a tulajdonosi és menedzseri autoritás nem sérült, hanem a század végén inkább erősödött. Az új információs technológiák egyenesen segítik a munkafolyamatok hierarchikus, fordista alapokon történő újjászervezését, noha egy-két évtizeddel korábban úgy tűnt, hogy ezek átadják helyüket a kevésbé kötött, a munkavállalók érdekeit jobban szem előtt tartó, közreműködésüket inkább igénylő – posztfordista – munkaszervezési formáknak. Ráadásul több országban törekvés látható arra, hogy a közszolgáltatásokat is ilyen, a magángazdaságból importált elvek szerint szervezzék át, s a vezetőimenedzseri kontrollt itt is fokozottabban érvényesítsék. Drámai változásokról egyelőre nincs szó, de ezek a tendenciák a munkavállalók – vagyis a társadalom többsége – számára előnytelenek, s nehezen összeegyeztethetők a posztindusztriális társadalom elméletének eredeti, optimista előrejelzéseivel. 161 A munkavállalók relatív pozícióit ért kihívások leginkább éppen a társadalomszerkezet megismert átalakulásával magyarázhatók. A kétkezi munka hanyatlása egyben a hagyományos munkásosztály társadalmipolitikai jelentőségének csökkenését is jelentette. A helyébe lépő rétegek nem rendelkeztek annak belső egységével, politikai és érdekvédelmi szervezettségével. A munkavállalók osztályának dezintegrációjához hasonló folyamat azonban nem játszódott le a tulajdonosi-menedzseri osztályon belül. Ez sem teljesen homogén ugyan, de érdekeit növekvően megjelenítik a tanácsadó cégek, szakfolyóiratok, napilapok és más intézmények, melyekkel ilyen mértékben és koherenciával más csoportok nem rendelkeznek. Így a stratégiai döntéshozatal terén azonosítható ez az osztály. Ráadásul az 1980-as évektől a globalizáció – elsősorban a nemzetközi tőkepiacok liberalizálása és a termelés nemzetközi méretekben való megszervezése révén – mindinkább megszüntette a tőke függését a munkavállalók érdekeit is védő nemzetállamoktól – zárja az okok számbavételét 128 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás Crouch.162 Mindazonáltal – tehetjük hozzá – a munkavállalók jogai terén is jelentős különbségek láthatóak az egyes országok között. Helyzetüket nagymértékben befolyásolta az, hogy a jóléti állam intézményei milyen mértékben és milyen módon ellensúlyozták a piaci erőket, illetve módosították hatásukat. A jóléti állam 20. századi fejlődése a következő fejezet témája.


6. fejezet - 6. A jóléti állam A jóléti állam gyakran, de többféle értelemben használt fogalom. Legáltalánosabban az állam felelősségvállalását jelenti polgárai jólétének egy meghatározott szintjéért, amelyet a jövedelemtranszferek és a szociális szolgáltatások rendszere útján kíván biztosítani.1 Ez a megközelítés azonban még mindig elég széles körű ahhoz, hogy a jóléti állam különböző definícióit tegye lehetővé. Tanulságos ebből a szempontból az, hogy a különböző nemzetközi szervezetek mit tartanak jóléti tevékenységnek. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) 9 terület kiadásait sorolja a szociális biztonság (social security) körébe. Eközben megkülönbözteti a társadalombiztosítási kiadásokat – melyeket általában a biztosítottak valamilyen fokú hozzájárulása, azaz járulékfizetése fejében nyújtanak – azoktól a programoktól, melyeknél ez az egyéni hozzájárulás teljesen hiányzik. Az előbbiek körébe a munkahelyi baleset-biztosítás, az egészségügyi, a nyugdíj-, a munkanélkülibiztosítás szolgáltatásai, míg az utóbbiak közé a közegészségügy, a szociális segélyezés, a közalkalmazottaknak nyújtott szociális juttatások, a háborús károsultak segélyei, a családi és anyasági támogatások tartoznak. 2 Az OECD definíciója némileg bővebb, mert a szociális kiadások (social expenditures) alá sorolja az egészségügyi ellátás, a különféle nyugdíjak, a munkanélküli-járadék, a szociális segélyezés, a családi és anyasági támogatások mellett az oktatásra, s más szociális célú támogatásokra, mint pl. a minimális jövedelmek garantálására fordított kiadásokat. Utóbb az OECD már nem veszi figyelembe az oktatási kiadásokat, ellenben számításai a fentiek mellett tartalmazzák az aktív munkaerő-piaci intézkedések költségeit, a lakás- és ártámogatásokat.3 Az Európai Unió a szociális védelem (social protection) alatt érti – az OECD-hez hasonló módon – a betegség, a rokkantság/fogyatékosság, a foglalkozási balesetek és betegségek, az időskor estén nyújtott juttatásokat és szolgáltatásokat, a munkanélküli-, az özvegyi és árvasági, az anyasági, a családi, az elhelyezkedési-átképzési juttatásokat és a lakástámogatással kapcsolatos kiadásokat.4 Léteznek ezeknél tágabb értelmezései az állam jóléti vagy szociális tevékenységének, melyek a fentiek mellett a bérpolitikát, de a kedvező munkafeltételek, vagy a színvonalas tömegközlekedés biztosítását is annak körébe sorolják.5 Nem minden ok nélkül teszik ezt, hiszen ezek a területek kétségkívül befolyásolhatják a munkavállalók szociális biztonságát, például azáltal, hogy segítik őket a munkaerő-piaci lehetőségek jobb kihasználásában. Látható tehát, hogy az állam jóléti tevékenysége meglehetősen szerteágazó lehet, s a következőkben annak történeti alakulását lehetőleg minél szélesebb körben igyekszünk bemutatni. Ugyanakkor a különböző fenti definíciókból és megközelítésekből a jóléti állam működésének súlypontjai is kirajzolódnak: a társadalombiztosítás – az egészség-, a nyugdíj- és a munkanélküli-biztosítás – központi szerepe nyilvánvaló. Egyrészt a modern társadalombiztosítás létrejötte döntő jelentőségű volt a jóléti állam kialakulásának szempontjából. Továbbá mindmáig ezek a programok jelentik a szociális biztonság legfontosabb pilléreit, s ennek megfelelően a legnagyobb erőforrásokat is ezek fenntartása igényli a társadalom részéről. Így a következőkben a társadalombiztosítás kiemelt szerepet kap, annál is inkább, mert az állam szociális tevékenységéhez kapcsolódó más területekkel – munkaerőpiac, oktatás – a könyv más fejezeteiben foglalkozunk.

1. A modern szociálpolitika kezdetei Európában: az első társadalombiztosítási programok A kollektív jóléti gondoskodásnak már a 19. század előtt is léteztek különböző intézményei Európában. Ezek közé tartoztak az egyházak, a család, illetve a tágabb rokonság, valamint a helyi közösségek, melyek mind támogatásokat nyújtottak a rászorulóknak, akik betegség vagy más okok miatt nem tudták megélhetésüket maguk biztosítani. Ezeket a juttatásokat azonban alacsony színvonal jellemezte, s a véletlen is erősen befolyásolta azt, hogy ki részesedett belőlük. Akik például egy jelentősebb egyházi intézmény közelében éltek, nagyobb eséllyel számíthattak adományra. Ezenkívül rendszerint egyfajta megbélyegzéssel, stigmatizálással is együtt jártak: a megsegített személy nem számított többé a falu vagy a rokonság teljes értékű tagjának. Az állam hagyományosan alig jutott szerephez a szociális biztonság megteremtésében, legfeljebb kiöregedett vagy megrokkant katonái, magas rangú hivatalnokai, esetleg állami manufaktúrák és bányák munkásai részesedtek némi állami nyugdíjban. A 19. század során azonban a gyors társadalmi és politikai változások olyan kihívásokat jelentettek ezeknek az egyházi és más jóléti intézményeknek, melyeknek azok már nem tudtak megfelelni. Egyrészt az iparosodás és az urbanizáció koncentrálta és így láthatóbbá tette a szegénységet, másrészt a társadalom széles köreiben tudatosult, hogy a szociális biztonság hiánya egy megoldandó problémát, s nem természetes állapotot jelent.


6. A jóléti állam

A 19. század közepe táján úgy tűnt, hogy a megoldást az önkéntes, kölcsönösségen alapuló, állami közreműködéstől mentes biztosító egyesületek jelenthetik, melyeknek például a bányászatban hosszú hagyományai voltak („bányatársládák").6 A német Hilfskassen auf Gegenseitigkeit, az angol Friendly Societies, a francia mutualités és a megfelelő belga, svájci és más intézmények munkaképtelenség esetén segítették tagjaikat, esetleg azok családját. Fejlődésük jelentős volt. Nagy-Britanniában az 1870-es években az ilyen önkéntes társulások 1,25 millió taggal rendelkeztek, és a második császárság végén Franciaországban is mintegy 825 000 munkást biztosítottak.7 Ezek az önkéntes biztosítók mindazonáltal számos gyenge ponttal rendelkeztek: a szétaprózottság következtében túlságosan kicsik voltak, ezért a kockázatokat nem tudták megfelelően megosztani; ezenkívül az általuk kínált védelem csak a kockázatok egy szűk csoportjára vonatkozott (pl. öregségi nyugdíjat nem folyósítottak); a szolgáltatások színvonala alacsony volt, s ezeket is eleve csak az előtakarékosságra képes, egyébként is jobb módú munkáselitnek nyújtották. Így az igazi áttörést a jóléti intézmények fejlődésében a társadalombiztosítás kialakulása és elterjedése jelentette, melyben az állam közvetlen vagy közvetett formában, de jelentős szerepet játszott. A modern társadalombiztosítást az 1880-as évek németországi törvényhozásától számítják. Németországban Otto von Bismarck kancellár támogatásával elsőként, 1883-ban vezették be az ipari munkásságra érvényes kötelező állami betegségbiztosítást, majd ugyanebben az évtizedben az ekkor még elkülönült baleset(1884), illetve a nyugdíjbiztosítást is (1889).8 A kezdetben általában munkásbiztosításnak nevezett társadalombiztosítási rendszerek – ha nem is mindenben a német mintát másolva – ezután gyorsan terjedtek Európában. A modern szociálpolitika ezen első intézményei korán megjelentek Kelet-Közép-Európában is. Ausztriában – s ezzel a cseh tartományokban – Németország után az egész világon másodikként, Magyarországon pedig 1892-ben harmadikként vezették be a munkások betegségbiztosítását. A társadalombiztosítás terjedési sebességét mutatja, hogy a századforduló után egy évvel már minden nyugateurópai országban működött a baleset-, a betegség- és a nyugdíjbiztosítás legalább egyikének valamilyen államilag szabályozott formája, az első világháborúig pedig az államok többsége már mindhárom kockázat ellen rendelkezett valamilyen programmal.9 Ennek ellenére évtizedekig tartott, míg az első társadalombiztosítási törvényeket a három említett terület mindegyikén az összes nyugat-európai országban meghozták: a NyugatEurópában legutolsóként színre lépő Svájc csak a 20. század közepére (1946) vezette be a baleset- és betegségbiztosítás mellett a nyugdíjbiztosítást is (6.1. táblázat). E társadalombiztosítási rendszerek több tekintetben jelentősen különböztek a korábbi évtizedek-évszázadok szegénysegélyezési-jóléti intézményeitől. Az új programok ugyan kezdetben nem voltak nagyvonalúak, de a dinamikus növekedés lehetőségét már ekkortól magukban hordozták. Már csak azért is így volt ez, mert a társadalombiztosításnak nem egyszerűen az volt a szándéka, hogy nagy szükség esetén segítsen a rászorulókon. Mindenekelőtt arra irányult, hogy az ilyen helyzetek kialakulását eleve megelőzze, ez pedig nemcsak a legszegényebbek, hanem a társadalom széles körének bevonását-támogatását tette szükségessé. Emellett az új programok fő sajátosságai közé tartozott az is, hogy az állami törvényhozás által hozott szabályozáson alapultak, s bizonyos csoportok számára kötelező tagságot írtak elő. Az új társadalombiztosítások a potenciális haszonélvezőket rendszerint járulékfizetésre kötelezték, de nem csupán a biztosított tagok befizetéseit osztották újra, hanem azokhoz a munkaadók vagy az állam – esetleg mindkettő – hozzájárultak. A fizetett hozzájárulások miatt a juttatásokra egyéni jogigény keletkezett, melyet semmiféle egyéb szempont – kedvező jövedelmi helyzet vagy hasonló körülmény – nem szoríthatott háttérbe. Az új társadalombiztosítás ezenkívül a korábbi szegénysegélyezésnél funkcionálisan lényegesen differenciáltabb, szélesebb körű rendszert jelentett: programjai meghatározott fontos kockázatok (mint az üzemi baleset, betegség, időskori munkaképtelenség, rokkantság, hozzátartozó halála, munkanélküliség) ellen nyújtottak biztosítást, valamint nem csupán egyes szűk foglalkozási ágakat érintettek, hanem – foglalkozási vagy jövedelmi szempontok alapján – ennél szélesebb kört. Szintén sajátosságnak tekinthető, hogy a társadalombiztosítás – legalábbis korai szakaszában – a férfi keresőkre koncentrált, s nem a nőkre és gyermekekre, mint a korábbi szegénysegélyezés. 10

6.1. táblázat - 6.1. táblázat ► Társadalombiztosítási programok bevezetésének időpontjai Európában Baleset-biztosítás

Betegség-biztosítás

Nyugdíj-biztosítás


Munkanélkülibiztosítás

Családi pótlék


Önk.

Köt.

Egyesült 1897 Királyság

1946

Franciaor 1898 szág

1946

Hollandia

1901

Belgium

1903

1971

Írország

1897

Önk.

1898

Köt.

Önk.

Köt.

1911

1908

1925

1930

1895

1910

1929

Köt. 1911

1945

1905

1967

1932

1913

1916

1949

1940

1920

1944

1930

1944

1900

1924

1966

1911

1908

1960

1911

1944

Németors 1871 zág/NSZ K

1884

1883

1889

1927

1954

Ausztria

1887

1888

1927

1920

1921

1976

1952

Svájc

1894

Önk.

1881

1911

1911

Svédorszá 1901 g

1916

1891

1953

Dánia

1916

1892

1933

1898

1891

1946

1924

1913

1934

1947

1922

1907

1952

Norvégia

1894

1909

1936

1906

Finnorszá g

1895

1963

1937

1917

Olaszorsz ág

1898

Magyaror szág

1907

1886

1928

1898

1892

1938

1946 1948

1919

1919

1936

1928

1957

1912

Jelmagyarázat: Önk.: Államilag támogatott önkéntes biztosítás, illetve kötelező biztosítás részleges ellátójelleggel. Köt.: Kötelező biztosítás. Megjegyzések: Magyarországon 1912-ben részlegesen vezették be a családi pótlékot. Magyarországon a névlegesen létező munkanélküli-biztosítás 1986-ban teljesen megszűnt. Források: Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest: MTA Történettudományi Intézet, 1994. 11-13. Jens Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. Analysen zur Entwicklung der Sozialversicherung in Westeuropa. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 28. (baleset-, betegség-, nyugdíj- és munkanélküli-biztosítás). Christopher Pierson: Beyond the Welfare State. Cambridge: Polity Press, 1991. 108. (családi pótlék). Az egyes társadalombiztosítási programok bevezetésének sorrendjében szabályszerűség is látható. 11 Először rendszerint az ipari baleset-biztosítás kapot zöld utat, ezt többnyire a betegségbiztosítás, majd a nyugdíjbiztosítás követte. A sorrendben mindazonáltal eltérések is láthatók: például Franciaország és NagyBritannia először – az első világháború előtt – a nyugdíjbiztosítást vezette be. A munkanélküli-biztosítás általában az említett három program után került sorra: kötelező biztosításként Nagy-Britanniában az első világháború előtt, a többi országban az első világháború után, sőt volt ahol csak jóval a második világháború



után, vagy egyáltalán nem hoztak létre ilyet. Igaz, 1920-ra 13 nyugat-európai ország közül 10-ben az állam már valamilyen módon támogatta a munkanélkülieket, illetve azok egy részét (6.1. táblázat). A bevezetési sorrend ilyen alakulásában nyilvánvalóan közrejátszott, hogy a baleset-biztosítás volt a leginkább összebékíthető a 19. század végén uralkodó liberális gazdaságpolitikai nézetekkel, melyek az egyéni felelősséget hangsúlyozták és az önsegélyt részesítették előnyben. Mivel a baleset-biztosítás összeegyeztethető volt az okozott kárért viselt felelősség, illetve a kár megtérítésének hagyományos elvével, azt gyakran a munkaadói szervezetek kizárólagos költségére vezették be. Az egészségügyi és különösen a nyugdíjbiztosítás nagyobb törést jelentett a liberális elképzelésekkel, s ezek megszervezése a baleset-biztosításénál jóval nagyobb adminisztrációs feladatokkal járt és költségeket igényelt. A munkanélküli-biztosítás, illetve -járadék viszonylagos késését pedig szintén az magyarázhatja, hogy a liberális gazdasági elvektől és a felelősségbiztosítási szemlélettől és jogtól a legnagyobb mértékű eltérést ennek megteremtése hozta. 12 Önmagában a bevezetés időpontja mindazonáltal keveset mond az adott jóléti program kiterjedtségéről és színvonaláról. A korai társadalombiztosítások rendszerint csak szűk társadalmi csoportokra, különösen az ipari munkásságra, vagy annak nagyipari részére terjedtek ki, s csekély juttatásokat biztosítottak. Az elérhető nyugdíjak szintje például az átlagjövedelem egytizedét, vagy annál is kevesebbet tettek ki. Azonban – mint később erről még szó lesz – a programok általában úgynevezett „érési" folyamaton mentek keresztül, vagyis idővel egyre szélesebb rétegeket fogtak át, s egyre nagyvonalúbb ellátásokkal jártak. Ugyanakkor vannak példák arra is – különösen Skandináviában –, hogy a viszonylag későn, a két világháború között induló biztosítások már kezdettől a lakosság vagy a foglalkoztatottak lényegesen szélesebb körének és nagyobb juttatásokat garantáltak, mint a korábban bevezetett rendszerek. Az állam jóléti intervenciója – mint láttuk – országonként eltérő ütemben bontakozott ki, s a társadalombiztosítások szervezeti formáit illetően is erőteljes eltéréseket láthatunk a korai – első világháború előtti – évtizedekben. Az egyik alapvető típusként az ún. kötelező biztosítás terjedt el, melyben az állam kötelezően előírta valamely biztosításban való részvételt, de azt nem határozta meg, hogy melyik biztosítóval lépjen kapcsolatba az ügyfél. Az állam szerepe tehát e típusban a biztosítás működési alapelveinek meghatározásában és érvényesítésében nagy volt, s a biztosítás szervezetének működtetésében is részt vállalt, de a finanszírozásban az állam jelentősége csekély maradt. Ez a megoldás Németország programjain kívül már a kezdeti – első világháború előtti – időszakban jellemezte az osztrák és a norvég társadalombiztosítást, s a brit társadalombiztosítási rendszerben is megjelent 1908-tól. Mind a német, mind a brit rendszer integrálta a már nagyszámú önkéntes biztosítót, de ugyanakkor önállóságukat is elismerte. 13 A másik típus, az államilag támogatott önkéntes biztosítás Belgium, Franciaország, Olaszország, Svédország, Dánia és Svájc programjaira volt kezdetben jellemző. Itt az állam szerepe az előzőnél lényegesen kisebb volt, s inkább csak a társadalombiztosítási rendszer működési kereteinek meghatározására és a működés ellenőrzésére, illetve szubvencionálására korlátozódott. A szolgáltatások mértékének, illetve a hozzájárulások nagyságának, valamint a folyósítás egyéb feltételeinek meghatározása az egyes biztosítópénztárak hatáskörébe tartozott. A juttatások többnyire arányban álltak a befizetett járulékokkal, s a különböző vagyoni helyzetű társadalmi rétegek közötti vertikális újraelosztás mértéke csekély volt. Ugyanakkor a magánbiztosítással szemben a járulékokat nem az egyéni kockázatok figyelembevételével állapították meg, vagyis e tekintetben szolidaritás érvényesült. 14

2. A jóléti államok expanziója: az intézményesült szolidaritás A bemutatott szerény kezdetek után a 20. század elejétől Európában mindenütt dinamikusan bővült az állam szociálpolitikai szerepvállalása. Az expanzió különösen gyors volt a második világháború utáni évtizedekben, egészen az 1970-es évek közepéig. Ekkor a legfejlettebb nyugat-európai jóléti államok történetében új szakasz kezdődött, melyet a korábbinál lassúbb növekedés jellemzett, néhány országban pedig az állam jóléti tevékenységének kisebb visszaesése is bekövetkezett. A jóléti államok fejlődési dinamikája különösen szembetűnő a szociális célokra fordított kiadások alakulását vizsgálva. Ezek azonban nem tükrözik az egyes rendszerek fontos szerkezeti sajátosságait, ezért a következőkben a jóléti intézmények jellemzőinek változását és a szociális jogok fejlődésének legfontosabb aspektusait – mint a lefedettség alakulása, a juttatások színvonala – is nyomon követjük. 15 ◄ A JÓLÉTI KIADÁSOK ALAKULÁSA ► A 20. század elején a társadalombiztosítási - és általában a szociális – kiadások terén kétségkívül Németország volt az éllovas Nyugat-Európában és ezzel egész Európában. Ebben az országban 1900-ban a bruttó hazai termék mintegy 1%-át, az első világháború előtt pedig 133 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2,6%-át fordították társadalombiztosításra és szegénysegélyekre.16 Mindazonáltal 1930 az első időpont, amikor viszonylag nagy számú és egyszersmind összehasonlítható adattal rendelkezünk Nyugat-Európára vonatkozóan.17 Ekkor továbbra is Németországban költötték a legtöbbet – már a GDP 5,2%-át – ilyen célokra.18 Az Egyesült Királyság állt a második helyen 4,6%-kal, s mögötte nem sokkal lemaradva Ausztria következett 4,4%-os arányával. Írország és Dánia a középmezőnyhöz tartozott (2,8-2,6%), a többi skandináv országban azonban ekkor még a bruttó hazai termék lényegesen kisebb, 0,7% (Finnország) és 1,1% (Svédország) közötti részét fordították társadalombiztosításra (6.2. táblázat).

6.2. táblázat - 6.2. táblázat ► A társadalombiztosítási kiadások (1900-1950) és a szociális biztonságra fordított kiadások (1950-1990) alakulása európai országokban a GDP százalékában 1900

1910


1920

1930

1940

4,6

Francia ország Hollan dia

1,5

Belgiu m Írorszá g

2,8

1950

1950

1960

1970

1980

1990

7,1

10,0

11,0

13,8

17,7

17,3

4,8

12,6

13,4

15,3

26,8

27,1

3,7

7,1

11,1

20,0

28,6

28,5

6,1

12,5

15,3

18,1

25,9

25,6

5,5

8,9

9,6

11,6

21,7

18,9

7,3

14,8

15,0

17,0

23,8

22,7


1,0

2,6

5,2

4,3

Ausztri a

4,4

6,5

12,4

13,8

18,8

22,4

24,8

Svájc

1,4

4,0

6,0

7,5

10,1

13,8

14,4

Svédor szág

1,1

5,2

8,3

11,0

18,8

32,0

35,9

Dánia

2,6

5,9

8,4

11,1

16,6

26,9

28,4

Norvég ia

1,0

3,6

5,7

9,4

15,5

20,3

Finnors zág

0,7

1,9

6,7

8,7

13,1

18,6

21,4

3,3

8,5

11,7

16,3

18,2

23,4

Olaszor szág



Magyar ország

5,2

3,2

3,8

5,8

8,9

14,2

18,4

Megjegyzések: Társadalombiztosítási kiadások: Magyarország: állami alkalmazottak nyugdíjkiadásaival együtt. A négy alapvető társadalombiztosítási programra (baleset-, betegség-, nyugdíj- és munkanélküli-biztosítás) fordított, valamint Nyugat-Európában 1950-1970 között a közegészségügyi kiadások alakulása. A nyugat-európai országok kiadásai nem tartalmazzák a közalkalmazottak külön ellátásait, a hadigondozottak ellátásait és a közsegélyezést. Magyarország 1950-1990: az összes egészségügyi folyó kiadás, beleértve a közegészségügyet is, de az egészségügyi beruházások nélkül. Nyugat-Európa 1980-1989: közegészségyi kiadások nélkül. Németország 1950-től: NSZK. Németország 1913: szegénysegélyekkel együtt. Németország 1930-1940: saját számítás a következő munka alapján: Statistisches Bundesamt (Hrsg.): Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. Stuttgart, 1972. 219-224, 260. Dánia, Írország és az Egyesült Királyság április 1. és március 31. közötti pénzügyi évre vonatkozó adatai a megelőző év GDPjének arányában vannak kifejezve. NyugatEurópa 1989: saját számítás a következő munka alapján: ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 108, 164. (Németország), 109, 165. (Egyesült Királyság), 107, 164. (Franciaország), 108, 165. (Hollandia), 107, 163. (Ausztria), 109, 164. (Svájc), 108, 165. (Írország), 109, 164. (Svédország), 107, 163. (Dánia), 107, 164. (Finnország), 108, 165. (Norvégia), 108, 165. (Olaszország). Eltérő időpontok: Németország 1910: 1913, 1940: 1938; Egyesült Királyság 1980: 1979-80; Franciaország 1950: 1952, 1970: 1972; Svájc 1950: 1951; Írország 1930: 1929, 1950: 1953; Nyugat-Európa 1990: 1989; Magyarország 1940: 1939, 1990: 1989. Szociális biztonságra fordított kiadások: Az ILO definíciója szerint társadalmi biztonságra fordított kiadások (lásd szövegben). Dánia, Írország és az Egyesült Királyság április 1. és március 31. közötti pénzügyi évre vonatkozó adatai a megelőző év GDP-jének arányában vannak kifejezve. Eltérő időpontok: Németország: 1989; Egyesült Királyság: 1974/1975, 1979/1980, 1989; Franciaország: 1952, 1989; Hollandia: 1989; Ausztria: 1989; Svájc: 1951, 1989; Írország: 1953, 1989; Svédország: 1989; Dánia: 1974/1975, 1989; Finnország: 1989; Olaszország: 1989. Források: Társadalombiztosítási kiadások: Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest: Századvég, 2003. 150-151. (Magyarország 1930-1990). Peter Flora: Solution or source of crises? In W. J. Mommsen (ed.): The Emergence of the Welfare State in Britain and Germany, 1850-1950. London: Croom Helm, 1981. 359. (Németország 1913). Statistisches Bundesamt: Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. Stuttgart, 1972. 219224, 260. (Németország 1930-1938). Jens Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 60. (Németország 1900, Nyugat-Európa 1930). Peter Flora (ed.): State, Economy and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. 456. (Nyugat-Európa 1950-1970). Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschaftsund Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 217. (Nyugat-Európa 1980). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 108, 164. (Németország 1989), 109, 165. (Egyesült Királyság 1989), 107, 164. (Franciaország 1989), 108, 165. (Hollandia 1989), 107, 163. (Ausztria 1989), 109, 164. (Svájc 1989), 108, 165. (Írország 1989), 109, 164. (Svédország 1989), 107, 163. (Dánia 1989), 107, 164. (Finnország 1989), 108, 165. (Norvégia 1989), 108, 165. (Olaszország 1989). Szociális biztonságra fordított kiadások: Források: Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest: Századvég, 2003. 154-155. (Magyarország 1950-1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. 456. (Nyugat-Európa 1950-1970). ILO: The cost of social security: Eleventh international inquiry, 1978-1980. Geneva: ILO, 1985. 57-58. (Nyugat-Európa 1980). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 7475. (Nyugat-Európa 1989). ILO: World Labour Report 2000: Income Security and Social Protection in a Changing World. Geneva: ILO, 2000. 313. (Belgium 1990).



A második világháború után már teljesebb, s egyszersmind az előzőeknél jobb minőségű, konzisztensebb statisztikai idősorokkal rendelkezünk a jóléti ráfordításokról. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az ILO adatgyűjtése az ún. szociális biztonságra fordított kiadásokról (social security expenditures) 19 (6.2. táblázat). Mint erre már korábban utaltunk, az ILO négy alapvető társadalombiztosítási ág és a közegészségügy mellett a családi- és anyasági, a közszolgálatban állóknak adott társadalombiztosítási, a segélyezés bizonyos formáira fordított kiadásokat (például járulékfizetéshez nem kötött nyugdíjakat) és a hadiáldozatoknak nyújtott juttatásokat is figyelembe veszi.20 A szociális biztonságra fordított kiadások terén mérsékeltebb emelkedést láthatunk a második világháborút közvetlenül követően és a század végén, s gyorsabbat az 1960-as és 1970-es években. A legmagasabb kiadási aránnyal 1950-ben az NSZK rendelkezett, s szintén sokat költött ilyen célokra ekkoriban Franciaország, Belgium és Ausztria is, míg a viszonylag kis ráfordítással rendelkezők között a skandináv országokat, Hollandiát, valamint Svájcot találjuk. A leggyorsabb növekedési ütemet – az említett Svájc kivételével, amely az 1950-es évek közepétől a vizsgált korszak végéig a legkisebb kiadási arányt mutatta fel – éppen az utóbbi országcsoport produkálta. A hagyományosan sokat költőket (NSZK, Belgium, Ausztria) Hollandia az 1960-as évek végétől előzte meg, majd egy évtized múlva már Svédország került az élre. Az 19501990 közötti időszak egészét tekintve Svédországban volt a legnagyobb a növekedés, de Hollandia és Dánia sem sokkal maradt el ettől. Szintén gyors fejlődést figyelhetünk meg Franciaországban is. Ezzel szemben a legkevésbé az Egyesült Királyságban emelkedett a szociális biztonságot szolgáló kiadások aránya, de a magas szintről induló NSZK is mérsékeltebb növekedési ütemmel rendelkezett. Így az 1980-as évek végén Svédország 35,9%-os kiadási aránya volt a legmagasabb, lényegesen megelőzve a nagyjából azonos szinten mozgó Hollandia (28,5%) és Dánia (28,4%) mutatóját (6.2. táblázat). Az imént megismerthez nagyon hasonló képet kapunk akkor, ha további területek – mint a szociális segélyek, a közoktatás, a lakástámogatás, valamint a folyó kiadások mellett az előző statisztikában nem szereplő szociális célú beruházások – kiadásait szintén figyelembe vesszük. Ilyen tágabb definíciót használ az OECD adatgyűjtése, melyet a 20. század második felére vonatkozóan a 6.3. táblázat tartalmaz. 21 Az átfogóbb definíció eredményeként a kiadások GDP-hez viszonyított aránya mindenütt jelentősen megemelkedik már a 20. század elején is. Németország 1913-ban a GDP 6,1%-át fordította szélesebb értelemben vett jóléti célokra – vagyis társadalombiztosításra, oktatásra, közegészségügyre –, ami a legmagasabb szint volt ekkoriban Nyugat-Európában. A századelőn ugyancsak viszonylag magas kiadási aránnyal rendelkezett Svájc, az Egyesült Királyság és Írország is.22 A két világháború között folyamatosan nőtt a szociális kiadások aránya, s – Finnország és Olaszország kivételével – minden országban 5% fölé került. A második világháború után nagyjából ugyanakkor látható a leggyorsabb növekedés és a legnagyobb és legalacsonyabb ráfordításokkal rendelkező országok is közel azonosak voltak, mint azt a szociális biztonságra fordított kiadások esetén megfigyeltük (6.3. táblázat). A rendelkezésre álló meglehetősen szórványos adatok alapján a kelet-közép- európai országok a 20. század első felében kevéssé maradtak el a nyugat-európai országoktól a jóléti ráfordítások GDP-hez viszonyított arányát tekintve. Sőt, például Magyarország szociális biztonságra fordított kiadásai 1930-ban nemzetközi összehasonlításban is magasnak számítottak – igaz, ezek az állami alkalmazottak nyugdíjkiadásait is tartalmazták (6.2. táblázat). Lengyelország egyes területei örökölték a fejlett német társadalombiztosítást, de 1927-ben és 1933-ban több tekintetben ezt is továbbfejlesztették.23 Hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában, ahol a cseh területeken az osztrák társadalombiztosítás jelentette az előzményeket. Feltűnő azonban a berendezkedő kommunista rendszerek mérsékelt jóléti erőfeszítése mind a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva, mind pedig nemzetközi összehasonlításban. Csehszlovákia szociális biztonságra fordított kiadásának aránya 1965 és 1980 között lényegében stagnált. 24 Lengyelország és Magyarország a szociális biztonságra fordított kiadások és a szociális kiadások alakulása terén a század közepétől az 1970-es évek elejéig mindinkább lemaradt Nyugat-Európától.25 Ugyanakkor a lemaradás az 1970-es évektől kezdve csökkent. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a nyugat-európai országok ráfordításainak növekedése ekkor már lelassult. Ezenkívül sajátos módon a fokozódó gazdasági és politikai nehézségek is a jóléti kiadások nemzeti termékhez viszonyított arányának emelkedését eredményezték több kelet-közép-európai országban: a gazdasági növekedés visszaesett, de a jóléti programok bővítését politikai okokból folytatták. Ugyanakkor e kiadásokat értékelve azt is látni kell, hogy a kommunista országokban a szociális biztonság másfajta rendszere jött létre, mint Nyugat-Európában. Ezért voltak olyan költségek – mindenekelőtt a teljes foglalkoztatottsággal összefüggésben – melyek NyugatEurópában nem jelentkeztek, s melyeket az ILO és az OECD eddig vizsgált adatai sem foglalnak magukban. A jóléti intézmények ezen különbségeiről később részletesen szó lesz.

6.3. táblázat - 6.3. táblázat ► A szociális kiadások alakulása a GDP százalékában európai országokban, 1950-1990



1950

1960

1970

1980

1990

14,8

15,1

20,0

24,5

24,6

13,4

16,7

28,3

31,4

18,9

28,7

40,2

35,1

18,3

23,4

36,0

31,6

14,7

14,0

19,8

29,0

24,3

Németország/N 19,2 SZK

21,7

24,7

31,0

27,4

Ausztria

20,4

24,8

32,6

29,2

Egyesült Királyság Franciaország Hollandia

13,3

Belgium Írország

Svájc

7,4

8,8

12,5

19,7

22,5

Svédország

11,3

15,2

25,9

37,9

40,1

Dánia

10,4

14,4

22,6

32,8

35,3

Norvégia

9,2

13,7

21,1

26,1

34,0

Finnország

10,5

12,7

17,2

24,8

31,4

Olaszország

16,5

21,3

27,0

26,2

Magyarország

11,3

13,9

19,6

27,8

Megjegyzések: Az OECD definíciója szerinti szociális kiadások: jövedelempótló támogatások (táppénz, nyugdíj stb.), oktatási, egészségügyi és lakáskiadások együtt. Nyugat-Európa 1950-1990: közalkalmazottaknak nyújtott szociális juttatások nélkül; Magyarország 1960-1989: közalkalmazottaknak nyújtott szociális kiadásokkal együtt; Magyarország 1960: lakáskiadások nélkül. Eltérő időpontok: Magyarország: 1989; Dánia: 1951/1952, 1960/1961, 1970/1971; Magyarország 1970, 1980, 1989: saját számítások. Források: Gács Endre: Szociális kiadásaink nemzetközi összehasonlításban. Statisztikai Szemle, 1985. 12. szám. 1228. (Magyarország 1960). Magyarország nemzeti számlái. Főbb mutatók. 1991. Budapest: KSH, 1993. 85. (Magyarországi társadalmi juttatások 1970). Beruházási Évkönyv. 1980. Budapest: KSH, 1981. 18. (Magyarországi szociális beruházások 1970). Népgazdasági mérlegek, 1949-1987. Budapest: KSH, 1989. 66. (Magyarországi szociális tőkeállomány értékcsökkenése 1970). A lakosság jövedelme és fogyasztása, 19601980. Budapest: KSH, 1984. 21. (Magyarországi vállalatok, szövetkezetek által finanszírozott szociális juttatások, 1970). A Világbank szociálpolitikai jelentése Magyarországról. Szociálpolitikai Értesítő, 1992. 2. szám. 54. (Magyarország 1980-1989). Jens Alber: Germany. In Peter Flora (ed.): Growth to Limits: The Western European Welfare States Since World War II. Vol. 4. Berlin – New York: De Gruyter, 1987. 325. (Németország 1950-1980). OECD: Social Expenditure, 1960-1990. Paris: OECD, 1985. 80. (Franciaország, 1960-1990). Richard Parry: United Kingdom. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 393. (Egyesült Királyság 1950-1980). Joop Roenbroek – Theo Berben: Netherlands. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 720. (Hollandia 19501980). Jos Berghman – Jan Peeters – Jan Vranken: Belgium. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 815. (Belgium 1950-1980). Wolfgang Weigel – Anton Amann: Austria. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 584. (Ausztria 1950-1980). Peter Gross – Helmut Puttner: Switzerland. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 648. (Svájc 1950-1980). Maria Maguire: Ireland. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 464. (Írország 1950-1980). Sven Olsson: Sweden. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 42. (Svédország 1950-1980). Lars Norby Johansen: Denmark. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 234. (Dánia 1950-1980). Matti Alestalo – 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Hannu Uusitalo: Finland. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 167. (Finnország 1950-1980). Stein Kuhnle: Norway. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 110. (Norvégia 1950-1980). Maurizio Ferrera: Italy. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 4. 517. (Olaszország 1950-1980). OECD: Social Expenditure Statistics of OECD Members Countries: Labour Market and Social Policy Occasional Papers. No. 17. Paris: OECD, 1996. 19. (szociális kiadások, Nyugat-Európa 1990). UNESCO: Statistical Yearbook. 1993. Paris: UNESCO, 1993. 416418. (oktatási közkiadások, Nyugat-Európa 1990). OECD: National Accounts: Main Aggregates, 1960-1997. Vol. I. Paris: OECD, 1999. (GDP, Nyugat-Európa 1990). A kiadások 20. századi alakulását vizsgálva a legfeltűnőbb jelenség tehát azok hatalmas mértékű emelkedése – különösen Nyugat-Európában, de a kontinens többi részén is. A ráfordítások dinamikus növekedéséhez az vezetett, hogy a század folyamán a jóléti programok differenciálódtak, kibővültek, s emellett a lakosság mind nagyobb hányadára terjedtek ki. Ezenkívül a jóléti juttatások színvonala is javult, mégpedig a gazdasági növekedést meghaladó ütemben. A következőkben ezeket a folyamatokat mutatjuk be, ami egyben segít pontosabb képet rajzolni arról, hogy a 20. század során milyen mechanizmusok, illetve intézmények szolgálták a szociális biztonság megteremtését Európában. ◄ A JÓLÉTI PROGRAMOK DIFFERENCIÁLÓDÁSA ► A baleset-, a betegség-, a nyugdíj-, a munkanélküli-biztosítás, valamint a családi juttatások együttesen a 20. század során végig megőrizték döntő jelentőségüket a társadalombiztosításban, sőt általában a jóléti szolgáltatások között. E programok ugyanis bevezetésük után egyre bővültek, a korábban biztosított kockázatok mellett egyre inkább azokkal összefüggő mellékkockázatokat is fedeztek, de ezenkívül teljesen új juttatási formák is megjelentek a már létezők mellett. Ennek a differenciálódásnak már a két világháború között is nyilvánvaló jelei voltak, s a második világháború után méginkább előrehaladt. A sokrétű folyamatot az egyes fontosabb területekről vett példák illusztrálják. Az egészségbiztosítás kezdetben elsősorban a rövidebb betegségek költségeit fedezte, s például Németországban még a két világháború között is csak igen korlátozott volt a munkások kórházi ápolásának lehetősége, NagyBritanniában pedig az 1911-es betegségbiztosítási törvény egyáltalán nem nyújtott támogatást kórházi ápolásra és a szakorvosok szolgáltatásaihoz. A betegségbiztosítások tehát kezdetben tipikusan a pénzbeli juttatásokra koncentráltak. Néhány ország– mint például Dánia – kivételével a második világháború után zajlott le a természetbeli juttatások gyors kiterjedése. Bár a pénzbeli juttatásokat is tovább bővítették, ezek fokozatosan mégis háttérbe szorultak a természetbeni ellátásokra – pl. kórházi ápolás, gyógyszerek – fordított kiadások mögött, mivel utóbbiak költségeinek növekedése nagyobb ütemű volt.26 Az egészségbiztosítás esetében különösen erős tendencia volt a fedezett kockázatok kiterjesztése a betegségnek nem tekinthető helyzetekre, mint az állapotosság, a szülés utáni gyermekgondozás vagy a fogamzásgátlás.27 A nyugdíjbiztosításban fokozatosan történt meg a nyugdíjak kiterjesztése a különböző rizikótényezőkre (magas életkor, rokkantság, eltartó halála). Mindhárom kockázatot a kezdetektől csak az 1919-es hollandiai szabályozás fogta át. A második világháború kitörésekor Svájc kivételével már minden nyugat-európai országban volt öregségi nyugdíjbiztosítás, de a rokkantságra csak 11 országban, az eltartó halálára pedig 8 országban terjedt ki. 28 A második világháborút követő évtizedek – mint erről még később is szó lesz – minden tekintetben a nyugdíjprogramok kiterjesztését hozták. Az átalakulásba beletartozott az is, hogy a különböző nyugdíjtípusok összekapcsolódtak-kombinálódtak, a közöttük lévő különbségek mérséklődtek. A munkanélküli-biztosítás terén viszonylag korán – Nyugat-Európában Franciaország kivételével mindenütt a második világháborúig – igyekeztek a családok anyagi helyzetéhez igazítani a szolgáltatásokat az eltartottak számát követő pótlék meghatározásával. Az 1960-as évek végétől jellemző tendencia volt a munkanélküliség okának figyelembevétele a juttatások megállapításánál: konjunkturális okok vagy technológiai átalakítás miatt bekövetkezett tömeges elbocsátás esetén majdnem a teljes korábbi bér összegét folyósították. 29 A családi pótlékot először 1921-ben Ausztriában vezették be. Ez a juttatás a többi anyasági-családi támogatással együtt sajátos helyet foglalt el, mert gyakran a társadalombiztosításhoz kapcsolódott, de nem annyira a társadalombiztosítási ellátások részeként, hanem a biztosítotti jogviszonytól függetlenül folyósították. A második világháború előtt még csak három nyugat-európai országban, de az 1950-es évek közepén már mindegyik államban létezett ennek valamilyen formája30 (6.1. táblázat). A fentieken túl az új, társadalombiztosításhoz kötődő juttatásokra jó példa lehet az idősek gondozásra való jogosultságának bevezetése 1968-ban Hollandiában, vagy a csődbe jutott vállalatok dolgozóinak fizetett bér Németországban.31 Emellett a társadalombiztosításon kívül eső jóléti szolgáltatások is növekedtek, s közöttük



újak is kialakultak és széleskörűen elterjedtek: ilyen volt például a lakhatási támogatás vagy a tanulmányi ösztöndíj.32 A juttatások/szolgáltatások bővülésének minden fontos társadalombiztosítási területen és nyugat-európai országban látható folyamata azonban nem jelentette azt, hogy az egyes programok azonos jelentőséggel bírtak volna, s a növekedési dinamikájuk egyforma volt. A nyugdíjbiztosítást – mint láttuk – többnyire nem elsőként vezették be a társadalombiztosítási programok közül, létrehozása után azonban az erre fordított kiadások rendszerint gyorsan meghaladták a többi programét. A nyugdíjak aránya – Franciaország kivételével – már 1960-ban is mindenütt a legmagasabb volt az összes tétel között, s átlagosan a társadalombiztosítási kiadások felét tette ki. Nem mond ennek ellent az, hogy az 1960 utáni két évtizedben az egészségügyi kiadások részaránya nőtt a legdinamikusabban: 1980-ban ezek már átlagosan elérték a társadalombiztosítási kiadások 30,3%-át NyugatEurópában. Ez a növekedés ugyanis csak kis részben a nyugdíjak, sokkal inkább a családi pótlék és az anyasági ellátások arányának rovására következett be: előbbi korábban tekintélyes részaránya átlagosan kevesebb mint felére zsugorodott a két időpont között. A szokásos tényezők – a jogosultság kiterjesztése, az időskorú lakosság arányának emelkedése és az ellátás színvonalának javulása – mellett a növekedés okai között speciális tényezőként megjelent az egészségügyi szolgáltatások „árrobbanása" is, vagyis ezek árszínvonalának átlagosnál nagyobb mértékű növekedése.33 A jóléti kiadások szerkezetében változást eredményezett a tömeges munkanélküliség megjelenése az 1970-es és 1980-as években. Magas arányú munkanélküliség ugyan már a két világháború között is kialakult az ipari országokban, de akkor még közel sem volt olyan nagyfokú az állam elkötelezettsége a jövedelmek szinten tartására, mint ebben a periódusban. Ennek az új elkötelezettségnek az eredményeként a munkanélkülieknek juttatott segélyek több országban számottevően befolyásolták a jóléti büdzsé szerkezetét. A munkanélküliség következményei (a szociális juttatások iránti növekvő kereslet, ugyanakkor kevesebb járulékfizető) hozzájárultak ahhoz is, hogy bár sok helyütt a jóléti állam leépítésének szükségességéről folyt a vita, a gyakorlatban – például az 1980-as évek második felének Angliájában – a jóléti kiadások egyes programok megszüntetése vagy átalakítása ellenére nem, vagy csak kis mértékben csökkentek. A különbségek azonban igen nagyok voltak az egyes országok között ezen a téren, s összességében a munkanélküli-kiadások még a tömeges munkanélküliség megjelenése ellenére is relatíve kis hányadát tették ki a társadalombiztosítási kiadásoknak Nyugat-Európában. A társadalombiztosítás terén az előbbiekben megfigyelt fejlődési tendenciák legtöbbje a jóléti intézmények szélesebb körének szerkezetét vizsgálva is látható. A második világháború után az oktatásra, a nyugdíjakra és az egészségügyre fordított összegek tették ki a teljes jóléti kiadások túlnyomó részét Nyugat-Európában. Az oktatási kiadások aránya a második világháború után kezdetben emelkedett, de az 1970-es évektől – Finnország kivételével – mérséklődött az összes kiadás között, az egészségügyre és a nyugdíjakra fordított összegek aránya ellenben fluktuációkkal ugyan, de végig nőtt. A nyugdíjkiadások nagy tehetetlenségét mutatja, hogy azok arányai az 1970-es évek közepe utáni lassuló gazdasági és jóléti növekedés közepette is emelkedtek. 34 A második világháborúig terjedő időszakban a kelet-közép-európai jóléti intézmények fejlődési iránya a legtöbb tekintetben megfelelt a Nyugat-Európában megfigyelhető trendeknek. Hasonlóságot láthatunk egyrészt abban, hogy a társadalombiztosítás vált a jóléti rendszer központi elemévé, másrészt a társadalombiztosítási programok differenciálódása és a rendelkezésre álló adatok alapján azok belső szerkezete is hasonlóan alakult – pl. nagyban nőtt a nyugdíjakra fordított kiadások jelentősége. A század közepétől azonban nőttek az eltérések a jóléti intézmények strukturális jellemzői terén Nyugat-Európa és Kelet-Közép- Európa között. A kommunista országokban ugyanis ellentmondásosan alakultak a társadalombiztosítás funkciói. A hagyományos szegénypolitika szinte teljes megszüntetése egyfelől növelte a társadalombiztosítás jelentőségét. Ugyanakkor a szociálpolitika szempontjainak érvényesülése más, a nyugat-európai társadalmakban viszonylagos autonómiával rendelkező területeken, mint az árképzés vagy munkaerőpiac, csökkentette a társadalombiztosítás jelentőségét az egész jóléti rendszeren belül. A társadalombiztosítási programok differenciációja folytatódott Kelet-KözépEurópában is, de a nyugat-európaitól eltérő prioritásokkal, mindenekelőtt az ipari termelés, s különösen a munkaerő mobilizációjának szempontjait szem előtt tartva. A második világháború utáni első két évtizedben feltűnő volt a nyugdíjakra fordított kiadások alacsony, s az egészségügyi kiadások relatíve magas aránya. Később a nyugdíjak kiadási aránya növekedett, ellenben az egészségügyi kiadásoké akkor csökkent, amikor az Nyugat-Európában emelkedésnek indult. Mint fontos különbség szintén megemlítendő a családtámogatások



viszonylag magas szintje és ugyanakkor a munkanélküli-ellátásokra fordított kiadások teljes hiánya KeletKözép-Európában.35 ◄ A LEFEDETTSÉG ALAKULÁSA ► A társadalombiztosítás kezdeti, első világháború előtti programjai csak a lakosság illetve a foglalkoztatottak kis hányadára terjedtek ki. Ez alól talán csak Németország és bizonyos tekintetben Anglia és Dánia volt kivétel. Németországban már a századfordulón a gazdaságilag aktív lakosság nagyobbik hányada rendelkezett baleset- és nyugdíjbiztosítással, Angliában pedig 1910-ben a balesetbiztosításról mondható el ugyanez36 (6.4. és 6.5. táblázat). A szociális jogok fejlődése terén a következő évtizedek egyik legjellemzőbb tendenciája a társadalombiztosításban részesedők arányának fokozatos emelkedése volt. Ez a folyamat különösen a skandináv országokban már a két világháború között is sokat haladt előre, de az univerzalitás – a lakosság egészének bevonása a jóléti programokba – irányába való fejlődés a második világháború után gyorsult föl. A lefedettség még a 20. század végére sem vált mindenütt teljessé, de mértéke az 1980-as évekre már olyan szintet ért el, hogy e tekintetben – Peter Flora nyomán – „érettnek" nevezhetjük a nyugat-európai társadalombiztosítási rendszereket.37 A társadalombiztosítási jogosultságok kiterjesztése már a kezdetektől két fő irányban történt. Egyrészt megfigyelhető a mind szélesebb foglalkoztatotti csoportok saját jogon történő bevonása a biztosításokba. A másik irányként egyre többen részesedtek nem saját jogon is a szolgáltatásokból, mivel azokat kiterjesztették a hozzátartozókra – elsősorban a betegségbiztosítás esetében –, illetve a hátramaradottakra, több juttatásnál pedig figyelembe vették az eltartottak számát. De a jogok kiterjesztésében más tekintetben is sajátos törvényszerűség érvényesült. Míg a politikai jogok döntően a társadalmi hierarchiában felülről lefelé haladva terjedtek NyugatEurópában, addig a szociális jogok esetében ez többé-kevésbé fordítva történt.38 Elsőként a legfontosabb iparágakban dolgozó, s a különösen veszélyes foglalkozásokat űző munkásokat vonták be a programokba, majd azok kiterjedtek minden ipari munkásra, később a mezőgazdasági munkásokra. Ezután rendszerint a jobban keresők, s végül az önállóak következtek. Az önállóak – különösen a parasztok – bevonása mindazonáltal bonyolult folyamat volt, már csak azért is, mert e rétegek gyakran maguk is ellenezték a társadalombiztosítással járó terheket. Végül más, nem munkavállalói társadalmi csoportok, mint például a diákok is saját jogon biztosítottá váltak sok országban. A társadalom perifériáin élők kivételt jelentettek ebből a szempontból, mert ők viszonylag későn részesültek a szociális jogokból.39

6.4. táblázat - 6.4. táblázat ► Az egészségbiztosításban résztvevők aránya a gazdaságilag aktív lakosság százalékában európai országokban, 1900-1990 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


-

73

82

90

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Franciao 9 rszág

18

17

32

48

60

69

96

Hollandi a

-

-

(42)

(42)

54

60

74

85

(100)

Belgium 6

12

21

33

31

57

57

92

Írország -

-

-

34

44

53

58

67

78

89

Németor 39 szág/NS ZK

44

53

57

56

57

67

67

84

(100)

Ausztria 18

24

39

59

56

71

85

87

86



Svájc

-

-

43

69

86

89

(100)

(100)

(100)

99

Svédors 13 zág

27

28

35

49

97

(100)

(100)

(100)

(100)

Dánia

54

97

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Norvégi a

-

55

56

86

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Finnorsz ág

-

-

-

-

-

-

(100)

(100)

(100)

Olaszors (6) zág

(6)

(6)

7

47

44

76

92

25

27

27

46

63

79

83

47

85

97

100

27

Magyaro rszág A Magyaro rszág B

(100)

Jelmagyarázat: Magyarország A: táppénzre jogosultak az aktív keresők százalékában. Magyarország B: biztosítottak a lakosság százalékában. Megjegyzések: A zárójelben lévő számok részben törvényi szabályozáson nyugvó becslést, részben pedig 100%-nál nagyobb lefedettségi arányt jeleznek. Utóbbi esetben az összehasonlítás céljára 100%-os arányt adtunk meg. Az általános biztosítások lefedettségét teljesnek vettük. Magyarország A 1924-1980: saját számítások az alább megadott források alapján. Magyarország 1940: becslés 1939-re a mai területre, ennek forrásait lásd alább. Eltérő időpontok: Magyarország 1924, 1939; Németország 1989; Hollandia 1989; Ausztria 1989; Svájc 1989; Írország 1989; Svédország 1989; Dánia 1989; Finnország 1989; Norvégia 1989. Az 1980-as nyugat-európai adatokhoz interpolálás révén jutottunk, az 1975-ös és az 1987-es adatok felhasználásával. Írország: táppénzjogosultak adatai. Hollandia 1930-1940: csak táppénzjuttatások érvényben; Hollandia 1970: táppénzjogosultak adatai. Svájc: az 1945 előtti adatok egészségbiztosításra és táppénzre egyaránt vonatkoznak, az ezt követő adatok csak egészségbiztosítást foglalnak magukban. Források: ILO: International Survey of Social Services. Studies and Reports. Series M. No. 11. Geneva: ILO, 1933. 363-370. (Magyarország 1924, 1930; saját számítás). Statisztikai Negyedévi Közlemények, XLIII (1940), 204. (Magyarország 1939; saját számítások). Statisztikai Évkönyv. 1990. Budapest: KSH, 1991. 17. (Magyarország 1950-1980, biztosítottak a lakosság arányában). Egészségügyi helyzet. 1972. Budapest: KSH, 1973. 90, 108, 114, 164, 167, 191. (Magyarország 1950-1980, biztosítottak a lakosság arányában). A társadalombiztosítás fejlődése számokban, 1950-1985. Budapest: Kossuth, 1987. 52-55. (Magyarország 1950-1980, a táppénzre jogosultak aránya). Time series of historical statistics, 1867-1992. Vol. I. Budapest: KSH, 1993. 36. (Magyarország, aktív keresők; saját számítások). Statisztikai Évkönyv. 1990. Budapest: KSH, 1991. 17. (Magyarorszság 1990). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. 460. (NyugatEurópa 1900-1975). ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 201. (Ausztria 1987), 203. (Ausztria 1989, Dánia 1987, 1989), 204. (Finnország 1987, 1989), 205. (Németország 1987), 206. (Írország 1987, Németország 1989), 207. (Írország 1989), 211. (Hollandia 1987), 212. (Hollandia 1989), 213. (Norvégia 1987), 214. (Svájc 1987, 1989, Norvégia 1989), 216. (Svédország 1987, 1989). ILO: Yearbook of labour statistics. 1995. Geneva: ILO, 1996. 164. (Ausztria 1987, 1989), 165. (Németország 1987, 1989), 166. (Írország 1987, 1989), 167. (Hollandia 1987, 1989, Norvégia 1987, 1989), 168. (Svájc 1987, 1989), 169. (Svédország 1987, 1989).

6.5. táblázat - 6.5. táblázat ► Az öregségi nyugdíjbiztosításban résztvevők aránya a gazdaságilag aktív lakosság százalékában európai országokban, 1900-1990 1900

1910

1920

1930

1940

1950

1960


1970

1980

1990


Egyesült Királysá g Franciao (8) rszág

13

Hollandi a Belgium 9

29

82

90

94

86

83

14

(36)

48

69

92

93

52

58

65

64

(100)

(100)

(29)

51

(44)

57

89

100

44

55

64

72

70

Írország Németor 53 szág/NS ZK

53

57

69

Ausztria

2

(5)

43

Svájc

(100)

(100)

71

86

(100)

82

81

91

(100)

51

75

78

82

85

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Svédors zág

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Dánia

-

95

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Norvégi a

-

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

Finnorsz ág

-

(100)

(100)

(100)

(100)

(100)

38

38

(39)

89

99

16

30

47

85

97

100

100

Olaszors 0 zág Magyaro rszág

(2)

(38)

Megjegyzések: A zárójelben lévő számok részben törvényi szabályozáson nyugvó becslést, részben pedig 100%-nál nagyobb lefedettségi arányt jeleznek. Utóbbi esetben az összehasonlítás céljára 100%-os arányt adtunk meg. Az általános biztosítások lefedettségét teljesnek vettük. Magyarország 1950-1990: a lakosság százalékában. Magyarország 1940: becslés 1939-re a mai területre az alább megadott források alapján. Eltérő időpontok: Magyarország 1939; az 1980-as nyugat-európai adatokhoz interpolálás révén jutottunk, az 1975-ös és az 1987-es adatok felhasználásával; Németország 1989; Ausztria 1925, 1989; Svájc 1989; Írország 1989; Svédország 1989; Dánia 1989; Finnország 1989; Norvégia 1989; Dánia 1930: csak rokkantsági nyugdíj; Írország: 1960-ig csak özvegyi és árvasági nyugdíj; Egyesült Királyság 1930-1940: becslés az egészségbiztosítási adatok alapján. Források: ILO: Compulsory Pension Insurance: Studies and Reports. Series M. No. 10. Geneva: ILO, 1933. 106107. (Magyarország 1930). Magyar Statisztikai Évkönyv. 1940. Budapest: KSH, 1941. 47., 56-57. (Magyarország 1940). A társadalombiztosítás fejlődése számokban, 1950-1985. Budapest: Kossuth, 1987. 59. (Magyarország 1950-1980). Statisztikai Évkönyv. 1990. Budapest: KSH, 1991. 17. (Magyarország 1990). Time series of historical statistics, 1867-1992. Vol. I. Budapest: KSH, 1993. 36. (Magyarország, aktív keresők; saját számítások). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. I. Frankfurt/ M.: Campus, 1983. 460. (Nyugat-Európa 1900-1975). ILO: The cost of social security: Fourteenth international



inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 201. (Ausztria 1987), 202. (Ausztria 1989), 203. (Dánia 1987, 1989), 204. (Finnország 1987, 1989), 205. (Németország 1987, 1989), 206. (Írország 1987), 207. (Írország 1989), 211. (Hollandia 1987), 212. (Hollandia 1989), 213. (Norvégia 1987, 1989), 215. (Svájc 1987, 1989), 216. (Svédország 1987, 1989). ILO: Yearbook of labour statistics. 1995. Geneva: ILO, 1996. 164. (Ausztria 1987, 1989), 165. (Németország 1987, 1989), 166. (Írország 1987, 1989), 167. (Hollandia 1987, 1989, Norvégia 1987, 1989), 168. (Svájc 1987, 1989). Ez a fajta fokozatos kiterjesztés mindenekelőtt az ún. bismarcki típusú – biztosításon alapuló – jóléti rendszerrel rendelkező országokban érvényesült. A folyamatos bővítések következtében egy idő után több ilyen államban is – pl. az NSZK-ban, Ausztriában, Franciaországban az 1970-es évekre – a lakosság szinte egésze biztosítottá vált.40 Ezzel szemben a gyakran Beveridge-típusúnak is nevezett szociális rendszerű országokban – ahol egyes szolgáltatások állampolgári jogon járnak – sokszor ugrásszerűen ment végbe a jogosultak számának növekedése: a skandináv országokban és Nagy-Britanniában bizonyos jóléti programokat egyszerre terjesztettek ki a lakosság egészére a két világháború között és a második világháború után. A jóléti jogosultságokat meghatározó elveket vizsgálva azt láthatjuk, hogy a társadalombiztosítási programok kezdeti, első világháború előtti szakaszában két rendszer dominált ezen a téren: a munkahely típusához igazodó, járulékfizetést feltételező és a rászorultsági alapú rendszer. Az előbbi típusba tartoztak például a nyugdíjbiztosítás juttatásai Németországban, melyekből kezdetben csak a munkások részesedhettek a befizetett járulékaik függvényében. Több skandináv országban és Nagy-Britanniában ellenben inkább az életkortól és a jövedelem nagyságától függött az, hogy ki volt jogosult az állami nyugdíjbiztosítás szolgáltatásaira. Az ilyen rászorultsági alapú állami nyugdíjat elsőként Dániában az 1890-es években vezették be, majd NagyBritanniában 1908-tól hasonló rászorultsági alapú, s előzetes járulékfizetéshez nem kötött nyugdíjrendszer működött.41 Később ez a kettős jogosultsági minta változni kezdett. A rászorultsági elv már a két világháború között visszaszorult, a század második felében pedig tovább marginalizálódott. Például az öregségi nyugdíjbiztosításban ez azt jelentette, hogy míg 1930-ban a nyugat-európai országok többségében érvényesült ez az elv a jogosultság megállapítása során, addig a háború utáni években már csak mintegy az országok feléről mondható ez el, az 1980-as évekre pedig már mindenütt megszűnt, illetve csak a kiegészítő nyugdíjaknál maradt meg Írországban és Svájcban.42 Emellett már korán megjelent az állampolgárság (citizenship) elve, mint a jogosultságot biztosító tényező: Svédországban 1913-ban egy univerzális, minden állampolgárra kiterjedő, járulékfizetésen alapuló nyugdíjprogram mellett döntöttek. Ez ekkor még inkább elvi jelentőségű volt, mert nagyon alacsony színvonalú juttatásokat biztosított.43 Az állampolgárság néhány évtizeddel később, a két világháború között, s különösen a második világháború utáni években azonban már jelentős gyakorlati szerephez is jutott a szociális jogok érvényesítésében. E folyamat része volt a minden állampolgárra kiterjedő betegség- és nyugdíjbiztosítás bevezetése Dániában. Nemzetközileg legnagyobb hatású állomását azonban az 1942-ben Nagy-Britanniában kiadott Beveridge-jelentés, illetve a később ezen alapuló reformok képezték. A háború során Sir William Beveridge vezetésével alakult kormánybizottság kidolgozta a brit jóléti rendszer háború utáni újjászervezésének programját. A Beveridge-terv minden állampolgárra ki kívánta terjeszteni a legjelentősebb szociális jogokat. Ez ugyan nem valósult meg maradéktalanul, de az egészségbiztosítás háborút követő átalakítása – a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service) létrehozása – során az állampolgársági elvet érvényesítették a jogosultságok meghatározásában. Beveridge tervének és a brit egészségügyi reformnak jelentős kisugárzása volt, de a világháború utáni két évtizedben a jóléti rendszerek fejlődése még inkább a korábbi jogosultsági elvek alapjain ment végbe. Csak az 1960-as-1970-es évektől vált igazán jelentőssé az állampolgárságnak mint a jogosultságot meghatározó szempontnak az érvényesülése. Ez különösen a – gyakran szociáldemokratának nevezett jóléti modellhez tartozó – dán, svéd, finn társadalombiztosítási rendszerről mondható el, mely lényegében minden társadalmi csoportra kiterjedt. Dániában például az önkéntes munkanélküli-biztosításhoz még az önállóak is csatlakozhattak, miként az állami alapnyugdíjat is megkapták, amelyhez csak egy bizonyos életkort kellett elérni, s meghatározott ideig az országban tartózkodni. A kiegészítő állami nyugdíj mindamellett itt is munkaviszonyt és járulékfizetést feltételezett.44 Ugyanakkor a különböző jogosultsági rendszerek között egyfajta közeledés is megfigyelhető. Azokban az országokban, ahol általános és egységes biztosítások léteztek, a juttatásokat kissé differenciálták a jövedelmek, vagyis a befizetett járulékok arányában. Ez történt az Egyesült Királyságban és a skandináv országokban 1959 és 1966 között, ahol az egységes nyugdíjak mellé bevezettek jövedelemarányos kiegészítő nyugdíjat is. Azokban az országokban ellenben, ahol jövedelemarányos nyugdíjrendszer volt érvényben, egységes elemeket is beépítettek. Ez következett be Hollandiában (1956), Olaszországban (1965) és Németországban (1972). 45 Később, az 1980-as években a konvergencia folytatódott, de – ahogyan gyakran fogalmaznak – a „welfare state" 143 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


helyett a „workfare state" alapján, vagyis a jóléti juttatások jogosultságai mind nagyobb mértékben kapcsolódtak a munkvállaláshoz az állampolgári elv helyett.46 Ami Kelet-Közép-Európát illeti, Csehszlovákiában a biztosítottak köre gyorsan bővült már az első világháború után is, míg Magyarország és Lengyelország esetében a társadalombiztosítással lefedettek aránya a két világháború között ugyan nőtt, de még mindig viszonylag alacsony maradt. A második világháború után ellenben igen jelentős ütemben emelkedett a társadalombiztosítási ellátásokra jogosultak aránya Kelet-KözépEurópában, s ez a lefedettségi arányokat gyorsan közelítette az élenjáró nyugat-európai országok színvonalához. Ugyanakkor az 1950-es években szembetűnő egyes társadalmi csoportok – mindenekelőtt a parasztság – politikai szempontok által vezérelt diszkriminációja is. A diszkrimináció legdurvább megnyilvánulásai azonban hamarosan megszűntek, s az 1960-as és 1970-es években a jogosultságok feltételeinek szabályozása terén kibontakozó egységesítési tendencia, párosulva a lefedettség gyors növekedésével, az univerzalitás irányába való olyan elmozdulásnak tekinthető, ami már megegyezett a Nyugat-Európában látható folyamatokkal. Sőt, Kelet-Közép- Európában a társadalombiztosítás előbb – lényegében az 1970-es években – terjedt ki a lakosság egészére, mint a legtöbb nyugat-európai országban. ◄ A JÓLÉTI JUTTATÁSOK SZÍNVONALA ► A kezdeti, 19. század végi társadalombiztosítási programok juttatásai meglehetősen alacsony színvonalúak voltak, s emellett statikusnak is mondhatók, mivel az árak, a bérek, illetve a gazdasági teljesítmények növekedése nem vagy kevéssé hatott összegükre. A nyugdíj esetében nagyjából a második világháborúig nem is feltételezték, hogy folyósításának kezdete valóban egybeesik a munkavállalás végével, s így a nyugdíj egyedül szolgálja a megélhetést. 47 A társadalombiztosítás egyik fontos fejlődési tendenciájaként azonban – különösen a második világháború utáni időszakban – a juttatások mértéke mindinkább közeledett a munkajövedelmek szintjéhez.48 Ezáltal azok már nemcsak a legsúlyosabb szociális problémák, szükséghelyzetek enyhítését látták el, hanem mindinkább a biztosított által korábban már elért életszínvonal - és társadalmi státusz – fenntartását, illetve megközelítését is szolgálhatták. Kiemelkedő állomása volt ennek a folyamatnak az 1957-es német nyugdíjreform, mely a nyugdíjak ún. „dinamizálását" vezette be. Ez azt jelentette, hogy a nyugdíjakat folyamatosan az aktív lakosság jövedelmeihez igazították, s ezzel a gazdasági növekedésből a már nem aktív generációkat is részesítették. Ez a fiatalok és idősek közötti szolidaritás elvén nyugodott, s „generációk közötti szerződés"-nek (Generationsvertrag) is nevezték. A – természetesen csak szimbolikus – szerződés értelmében nem a felhalmozott nyugdíjjárulékok, hanem az aktív lakosság befizetései fedezik a nyugdíjasok járandóságát, s amikor az aktív korúak maguk is nyugdíjba mennek, ugyanúgy számíthatnak az akkori fiatalabb generációk szolidaritására. Bár a német reform mindenekelőtt hoszszú távú hatása miatt volt jelentős, az a nyugdíjak azonnali és radikális emelését is eredményezte: a munkások esetében 65,3%-kal, az alkalmazottak esetében 71,9%-kal.49 Később ezt az elvet Németországban a többi juttatás – legutoljára 1974-ben a táppénz – esetében is bevezették, s – változó módszerekkel ugyan, de ezt tették más országok is.50 A juttatások relatív szintjének alakulását a két legjelentősebb pénzbeli juttatás, a nyugdíj és a táppénz színvonalának változása megfelelően jellemzi. A második világháborúig a nyugdíjak viszonylag szerény összegűek voltak, ezt követően azonban gyorsan nőttek. Tizenkét nyugat- és dél-európai országban 1939-ben a nyugdíjak átlagos összege a munkások átlagjövedelmének mintegy 12%-át tette ki.51 Ekkor a németországi és olaszországi átlagos nyugdíjak relatív szintje volt a legmagasabb. 1950-ben a munkások átlagos jövedelmének 20-30%-ára rúgtak a nyugdíjak Nyugat-Európában (Dániában egyharmadára, Svédországban egyötödére, Norvégiában egyhatodára), s csak néhány országban (Ausztria, Franciaország) haladták meg annak felét. A bérekhez viszonyítva a legmagasabb nyugdíjat a második világháború utáni évtizedekben Ausztriában fizették, s ezt az országot csak az 1970-es években érte be Belgium. 1985-ben a nyugdíjak átlagos szintje Ausztriában, Belgiumban, Olaszországban, Finnországban, Norvégiában, Svédországban már meghaladta a jövedelmek kétharmadát. A másik póluson valamivel 50% alatti aránnyal Írország helyezkedett el. Összességében ekkorra már a nyugat-európai átlag is jóval 50% fölé emelkedett.52 A nyugdíjakhoz hasonlóan dinamikus emelkedést láthatunk a betegségbiztosítás pénzbeli ellátásainak (táppénz) relatív, keresetekhez viszonyított szintjében is, amely majdnem megháromszorozódott 1930 és 1985 között. Utóbbi időpontban egy sor nyugat-európai országban – így Ausztriában, Finnországban, Németországban, Norvégiában, Svédországban – már a kereset 90-100%-át fizették táppénzként. A legalacsonyabb arányú juttatást ugyanekkor Belgiumban, NagyBritanniában és Franciaországban folyósították.53 Míg a lefedettségben nagy volt a kelet-közép-európai országok lemaradása a két világháború között, addig a juttatások relatív szintje – különösen az állami alkalmazottak és a munkások esetében – sokkal inkább megközelítette a kontinens nyugati felén kialakult viszonyokat. Magyarországon az 1928-ban bevezetett nagyvonalú nyugdíjbiztosítás teljes beérése után a nyugat-európai szinthez való további közeledés volt várható.



A korai kommunista rendszereket a juttatások színvonalának erőteljes nivellációja jellemezte, mely a korábban már megszerzett jogosultságok megvonásával párosult, vagyis egyes társadalmi csoportokat ilyen módon is diszkrimináltak. A juttatások relatív szintje a későbbiekben sem alakult kedvezően nyugateurópai összehasonlításban. Jól mutatja ezt a nyugdíjaknak az egyébként is igen alacsony bérekhez viszonyított aránya. 1982-ben NDK-ban 30%-os, Csehszlovákiában 45%-os helyettesítési arányt láthatunk, s a régióban Magyarország emelkedett ki 57%-os szinttel.54 E régióban a nivellációs törekvések ellenére a munka, illetve az ehhez kapcsolódó jövedelem szerepe mindvégig döntő volt a társadalombiztosítási juttatások mértékének meghatározásában, s a pénzbeli ellátások színvonalában fennálló különbségek mérséklése az idő előrehaladtával eleve egyre kisebb hangsúlyt kapott. A nyugdíjak színvonala meglehetősen szorosan kapcsolódott a keresetekhez az 1980-as évek végén is. Ez nyilvánvalóan a munkaerőpiacon való maradás ösztönözésére is szolgált a munkaerő-hiányos gazdaságban. Igaz, ezzel valamelyest ellentétben állt a nyugat-európai viszonylatban általában alacsonynak számító nyugdíjkorhatár mind a nők, mind pedig a férfiak esetében. Az ellentmondás azonban csak részleges volt, mert a nyugdíjrendszer egyértelműen ösztönözte a nyugdíjkorhatár elérése utáni munkavégzést, hiszen a viszonylag alacsony nyugdíjat további munkával töltött évekkel jelentősen emelni lehetett. A táppénz kiszámításának alapja szintén a jövedelem volt.

3. Szociális rendszerek: a jólét három plusz egy világa A jóléti kiadások, a társadalombiztosítási lefedettség, a juttatások színvonalának elemzése mindmáig nélkülözhetetlen része a jóléti államok történeti kutatásának. Számos szakember kísérletet tett arra is, hogy a jóléti államok különböző jellemzőit egymással való összefüggéseikben elemezze, s ennek alapján komplex jóléti rendszereket különböztessen meg. Nagy szakmai visszhangot váltottak ki az így született tipológiák, melyekbe az egyes jóléti rendszereket különböző kvantitatív és kvalitatív szempontok alapján besorolták. Sokáig használatos volt egyfelől Bismarck, másfelől Beveridge nevével fémjelezni a jóléti államok típusait: eszerint az első típust a társadalombiztosítás és a juttatások munkavállaláshoz kapcsolása jellemezte, míg a Beveridgetípusban a szegénypolitika nagyobb jelentőségre tett szert, valamint a juttatások nagyobb részét finanszírozták adókból. Ez a megkülönböztetés azonban inkább egyes programok sajátosságaira mutatott rá, s a második világháború utáni rendszerekre nehezen volt alkalmazható. Számos kísérlet történt ennél átfogóbb osztályozások megalkotására, melyek közül kiemelkedett Richard M. Titmuss felosztása, ami három rendszert különböztetett meg: a reziduális jóléti államot, ami csak a rászorulók számára nyújtja a legalapvetőbb szolgáltatásokat, egyébként azonban a piaci folyamatokba nem kíván beavatkozni; a munkateljesítményre alapozó következő típusban a társadalombiztosítás a meghatározó forma, s a juttatások a munkavállaláshoz kapcsolódnak; s végül az ún. intézményesült jóléti államok erőteljesen beavatkoznak a piaci folyamatokba, világos újraelosztást folytatnak, s univerzális, mindenkire egyformán kiterjedő szociális jogokat garantálnak. 55 ◄ A JÓLÉTI KAPITALIZMUS HÁROM VILÁQA ► A kétségkívül legnagyobb hatású tipológia azonban Gosta Esping-Andersen nevéhez fűződik, aki 1990-ben megjelent munkájában a „jóléti kapitalizmus három világát", a liberális, a konzervatív és a szociáldemokrata jóléti rendszereket különböztette meg. Az EspingAndersen által elkülönített három rendszer mindegyike a szociális biztonság különböző intézményeivel, s a politikai ideológiák és a hatalommegosztás sajátos formáival rendelkezik. Emellett a társadalmi rétegződés sajátos típusai is kapcsolódnak hozzájuk, s eltérő az állam és a piac, valamint az állam és a család viszonya a szociális biztonság megteremtése során. Esping-Andersen érvelésében nagy szerep jut az ún. dekommodifikáció (de-commodification) fogalmának. A dekommodifikáció mértéke azt jelöli, hogy a szociálpolitika mennyire függetleníti az egyént a piaci viszonyoktól, mindenekelőtt azáltal, hogy annak létfenntartása nem kizárólag munkaerejének eladásától függ. Ebből a szempontból különösen három tényező meghatározó: a juttatások igénybevételének szabályai, a jövedelempótló juttatások színvonala és a szociális jogok kiterjedtségének mértéke – melyek történeti alakulását már áttekintettük. A dekommodifikáció akkor nagy mértékű, ha kevés megkötöttséggel, bőkezű ellátásokat, sokan vehetnek igénybe. Esping-Andersen kimerítő empirikus vizsgálattal kimutatta, hogy a jóléti államok ezen jellemzőik alapján három csoportot alkotnak. Ezeket nevezi szociáldemokrata, konzervatív/korporatív és liberális jóléti rezsimeknek56 (6.6. táblázat). A szociáldemokratának nevezett jóléti rezsimet az univerzális, minden állampolgárra egyformán kiterjedő szociális jogok és a dekommodifikáció magas szintje jellemzi. Ebben a rendszerben nemcsak a szegényebb csoportok, hanem a középosztály széles rétegei is azonos jogokkal részesednek a jóléti szolgáltatások ból. A tehetősebbek, a középosztály bevonása a jóléti rendszerbe a szegényebbek érdekét is szolgálta. Ez ugyanis csak úgy volt lehetséges, ha a középosztály magasabb igényeinek megfelelő szintre emelték a jóléti juttatásokat és szolgáltatásokat. Ezekből aztán az univerzalitás következtében a legszegényebbek is azonos módon részesedtek,



míg – mint látni fogjuk – a liberális rendszerben lényegében külön, eltérő minőségű jóléti programok alakultak ki a szegények és a középosztály részére.

6.6. táblázat - 6.6. táblázat ► Jóléti rendszerek jellemzői G0sta Esping-Andersen nyomán Szociáldemokrata

Konzervatív

Liberális

A szociális jogok alapja

alanyi, állampolgári

munkavégzés, státusz

rászorultság

Szervezési elv

állampolgári garanciák és társadalombiztosítás társadalombiztosítás

Adminisztráció

állami

korporatív önkormányzati

segélyezés magánbiztosítás

alapú központi és helyi állami, valamint a piac

A piac szerepe a jóléti kicsi szektorban

korlátozott

jelentős

A magánbiztosítás szerepe kicsi

korlátozott

jelentős

A jövedelemigazoláshoz kicsi kötött juttatások szerepe

korlátozott

jelentős

A szolgáltatások szerepe a jelentős jóléti szektoron belül

korlátozott

korlátozott

A teljes jelentős foglalkoztatottságra irányuló politikák szerepe

korlátozott

kicsi

Az állami mértéke

közepes

alacsony

státuszt megőrző

piackorrigáló

A jóléti szerepe

újraelosztás jelentős

intézmények egyenlősítő

és

Társadalmi jelleg

középosztályos

középosztályos

a társadalom kettészakadása

A szegénység mértéke

alacsony

mérsékelt

magas

Példák

Svédország, Dánia, kontinentális Nyugat- Egyesült Államok, Norvégia, Finnország Európa (pl. Németország, Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia Olaszország) (korlátokkal)

Forrás: Csaba Iván – Tóth István György: A jóléti állam politikai gazdaságtana. In Csaba Iván – Tóth István György (szerk.): A jóléti állam politikai gazdaságtana. Budapest: Osiris, 1999. 20. Kisebb saját kiegészítések és módosítások G0sta Esping-Andersen munkái alapján. A szociáldemokrata rendszer gyakorlati megvalósulásaként egy univerzális társadalombiztosítási program szolgál minden társadalmi réteget, melyben a munkások azonos jogokat élveznek, mint a magasan képzett fehérgalléros alkalmazottak. Ugyanakkor a pénzbeli juttatások – nyugdíj, táppénz – mértéke figyelembe veszi a jövedelmek eltéréseit, vagyis azokkal együtt emelkedik. Ez a rendszer megakadályozza a magán jóléti



programok terjedését: egyrészt nincs rájuk igény, mivel az állami rendszerek magas színvonalú ellátást nyújtanak, másrészt a középosztály kötelezően tagja az állami programoknak, így általában módja sincs arra, hogy a magánbiztosításokban pótlólagosan részt vegyen. Ezzel minden jelentős réteg a jóléti állam támogatója lesz: „mindenki részesedik belőle – mindenki függ tőle".57 A vertikális újraelosztás mértéke a három típus közül itt a legmagasabb. Ezek a rendszerek igyekeznek megteremteni az egyének lehető legnagyobb fokú függetlenségét nemcsak a piactól, hanem a családoktól is. A gyermeknevelés és az idősek gondozásának terheit nagymértékben átvállalják a családoktól, ami csak úgy lehetséges, ha nem csupán pénzbeli támogatásokat nyújtanak, hanem széles körű szociális szolgáltatórendszert is kiépítenek. Ez a stratégia azt szolgálja, hogy a szülők – s különösen az anyák – össze tudják egyeztetni a gyermeknevelést a munkavállalással, ne kelljen munkahelyüket feladni kiskorú gyermekeik miatt. A szociáldemokrata jóléti rendszerek emellett erősen elkötelezettek a teljes, de legalábbis a magas szintű foglalkoztatottság megteremtése mellett. Ez egyrészt abból ered, hogy a kiterjedt foglalkoztatottság csökkenti a lehetséges szociális problémák mértékét. Másrészt a színvonalas és mindenkire kiterjedő szociális rendszer működtetése költséges és igényli is az adózók és járulékfizetők magas arányát. A szociáldemokrata jóléti rezsim Dánia, Norvégia és Svédország esetében figyelhető meg. A korporatív vagy konzervatív jóléti államokban a magas szintű szociális jogok megteremtésének szükségességét soha nem kérdőjelezték meg. Ugyanakkor ezeket erősen összekapcsolják a munkavégzéssel, aminek következménye az osztály- és státuszkülönbségek fennmaradása a jóléti juttatások terén. Az állam aktív szerepet játszik a jóléti rendszerben, s ennek következtében a magánszektor jelentősége kicsi. A vertikális újraelosztás mértéke is viszonylag alacsony, vagyis a juttatások erősen tükrözik a jövedelmek – s így a befizetett társadalombiztosítási járulékok – arányát. A korporatív rendszerekben törekvés látható a hagyományos családok támogatására. Jóléti téren ez abból a megfontolásból származik, hogy a családok magasabb szinten tudják ellátni a nevelő-gondozó feladatokat, mint az állami vagy a profitorientált intézmények. Az államnak – a szubszidiaritás elve alapján – csak akkor kell közbeavatkoznia a család életébe, ha az maga már nem képes betölteni gondoskodó funkcióit. Ennek következtében a klasszikus korporatív rendszerekben a családtól gondozási-nevelési funkciókat átvállaló intézmények – pl. bölcsődék, napközik – hálózata kevéssé fejlett. A konzervatív jóléti rezsim kontinentális Európa nagy részét uralja – pl. Franciaország, az NSZK, Olaszország, Svájc, Ausztria, Belgium, Hollandia és Finnország tartozik ide. 58 A két előbbi típustól gyökeresen különbözik a liberális jóléti állam, mely a piaci logikát részesíti előnyben a jóléti szolgáltatások megszervezése terén. Az állam jóléti tevékenysége mérsékelt, szerepe arra korlátozódik, hogy támogassa, de legalábbis beavatkozásaival ne zavarja a piaci folyamatokat. A kis szerepvállalással a kormányok eleve ösztönzik a magánkezdeményezésű megoldásokat – pl. a magán-nyugdíjbiztosításokat és a magánszolgáltatókat az egészségügyben vagy a szociális ellátásban –, gyakran azonban közvetlenül is támogatják – törvényekkel, adókedvezményekkel, szubvenciókkal – a magánszektort. A juttatások döntően a rászorultság elvén alapulnak, s ennek megfelelően főként az alacsony jövedelmű csoportok a kedvezményezettek. Az általában csekély színvonalú juttatásokat szigorú szabályok szerint nyújtják, s gyakran valamilyen stigma kapcsolódik hozzájuk. A szociális ellátások alacsony szintje, s a hozzáférés szigorú szabályozása egyben megakadályozza a jelentősebb mértékű vertikális újraelosztást. Mindennek az eredménye a szociális jogok alacsony színvonala, s a dekommodifikáció mérsékelt volta. Következésképpen erős a kényszer arra, hogy akár a legrosszabbul fizetett állásokat is betöltsék. A szociális biztonság hiányát eleve úgy tekintik, mint a gazdasági fejlődés ösztönzőjét. Így a liberális rendszerben a legnagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek: a társadalom kettészakad a jóléti állam kliensei közé tartozó szegényekre és a különböző magánbiztosításokkal rendelkező többségre. A két csoport között alapvető érdekkülönbség alakul ki a jóléti állam sorsával kapcsolatban: míg az első csoport rá van utalva az állami programokra, a tehetősebb és befolyásosabb többség nem vagy alig részesedik azokból, így nem is érdekelt annak fejlesztésében. Ez konzerválja az állami jóléti szolgáltatások alacsony színvonalát. A liberális jóléti állam tankönyvi példája az Egyesült Államok, míg az általunk vizsgált európai országok közül Írország és az Egyesült Királyság sorolható ebbe a típusba. Meg kell azonban jegyezni, hogy e két utóbbi országban az egészségügyi ellátás állampolgári jogon jár mindenkinek, ami homlokegyenest ellentmond a liberális elveknek, vagyis nem tekinthetők a típushoz tisztán tartozónak (6.6. táblázat). A tipológiák több szempontból is hasznosak lehetnek az összehasonlító kutatás számára: egyrészt elősegíthetik a vizsgálatok nagyobb analitikai mélységét, másrészt hozzájárulhatnak az oksági viszonyok jobb megértéséhez, ezenkívül hipotézisek kialakításához és teszteléséhez is eszközül szolgálhatnak. 59 Ugyanakkor a velük szemben megfogalmazott kritikák is tanulságosak. Az egyik kritikai irány szerint Esping-Andersen tévesen sorolt be bizonyos országokat az egyik vagy másik jóléti rendszerbe. Elhangzott az a vélemény, hogy a mediterrán országok egy külön „déli" vagy „latin" szociálpolitikai típust alkotnak, mivel ezekben nem garantálják a szociális juttatások minimális szintjét, s ráadásul különösen erős családközpontúság (familizmus) jellemzi őket. 60 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Hasonlóképpen Francis G. Castles és Deborah Mitchell Ausztráliát és Új-Zélandot nem tekinti a liberális csoportba tartozónak, hanem egy új kategóriát (radikális jóléti állam) teremt számukra, mivel ezen országok esetében jóval erősebb elkötelezettség tapasztalható a közszolgáltatások fenntartására, mint az Egyesült Államokban.61 Egy hasonló kritikai pont szerint a tipológia „svédközpontú", vagyis elfogult a szociáldemokrata modell iránt, implicit módon annak felsőbbrendűségét feltételezi.62 Esping-Andersen azonban a kritikák ellenére is ragaszkodott korábbi elképzeléséhez, s úgy vélte, hogy – bár szigorú értelemben minden rendszer egyedi – nem érdemes szaporítani a típusok számát.63 Szintén elhangzott, hogy az osztályhelyzet elemzése háttérbe szorította az egyenlőtlenségek más fontos vonatkozásait, így a státusz, az etnicitás, s különösen a nem figyelembevételét. Utóbbi pont volt az, ahol Esping-Andersen a leginkább elfogadta a kritikát, s utolsó könyvében részletesen foglalkozott a család szerepével a jóléti szolgáltatások terén, elismerve a háztartást a posztindusztriális jóléti államok alapjának.64 Esping-Andersen tipológiája az ezredforduló jóléti irodalmának megkerülhetetlen elemévé vált. Fontos azonban az a körülmény, hogy a tipológia az 1970-es és 1980-as évek viszonyait tükrözi. Ha el is fogadjuk azt, hogy a különböző jóléti modellek meglehetősen nagy tehetetlenséggel rendelkeznek, mivel a kialakult osztályszövetségek, érdekviszonyok, ideológiák nehezítik átalakulásukat, legfeljebb a század 60-as éveitől tekinthetjük érvényesnek. A tipológiák – mint EspingAndersen maga is elismeri65 – eleve statikusak, a dinamika iránt érzéketlenek, a változásokat nem ragadják meg: lehet, hogy az 1980-as években három, máskor azonban kettő vagy négy „világa" volt a jólétnek. Ha az Esping-Andersen által bevezetett fő változókat – ezek a juttatásokhoz való hozzáférés szabályai, a juttatások által biztosított jövedelempótlás mértéke, a jogosultak köre – alkalmazzuk a jóléti rendszerek vizsgálata során, akkor a század első harmadában Nyugat-Európában szinte minden állam a konzervatív vagy a liberális típusba kerül, még akkor is, ha jelentős különbségek fedezhetőek fel az egyes rezsimek között. Az általa szociáldemokrata jóléti rendszernek nevezett változat eleve később jött létre Skandináviában. Ezenkívül a tipológia teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a kommunista jóléti rendszereket, melyek sajátosságait alább mutatjuk be. ◄ AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS MODELL FOQALMA ► A jóléti berendezkedések bemutatott eltérései mellett azonban kétségtelen, hogy Nyugat-Európa jóléti rendszerei számos közös vonással is rendelkeztek a 20. század során, illetve rendelkeznek mindmáig. Ezek a kollektív jellemzők egyes vélemények szerint olyan jelentősek, hogy jogosult lehet egy egységes nyugat-európai szociális modellről – az elterjedt kifejezéssel európai szociális modellről – beszélni. A fogalom széles körű használata viszonylag rövid múltra tekint vissza, hiszen csak az 1980-as évek közepétől datálható. Több fontos érv is felmerült az európai szociális modell létezése mellett. Egyrészt a kontinens jelentős részén hosszú történeti tradíciója van az állam jóléti szerepvállalásának. Ez közel sem azonos módon történt. A 20. század első felében jelentős eltérések voltak a nyugat-európai jóléti rendszerek között, de a különbségek számottevően csökkentek az 1950-es évekre, s a konvergencia az ezt követő évtizedekben is látható. Ennek eredményeként 1990-re jóléti téren mérséklődtek az eltérések a nyugat-európai társadalmak között a század közepéhez, s különösen pedig a 20. század elejéhez viszonyítva olyan fontos területeken, mint a jóléti kiadások aránya, a társadalombiztosítás lefedettsége és a jóléti kiadások szerkezete. 66 A 20. század utolsó harmadára Nyugat-Európa országainak túlnyomó része hasonló elvek szerint szervezte jóléti szektorát. Ezt Esping-Andersen tipológiája is alátámasztja, hiszen eszerint a kontinentális Nyugat-Európa egésze a konzervatív-korporatista típusba tartozott, s csupán három skandináv ország kerül a szociáldemokrata és két angolszász ország a liberális modellbe, vagyis Nyugat- Európa lakosságának kevesebb, mint negyede tartozik ezekhez.67 Ráadásul az 1980-as évektől a konvergencia legnagyobb mértékű a skandináviai és több kontinentális európai ország között volt, melyek a szociáldemokrata, illetve a konzervatív jóléti modellekhez tartoztak. 68 A konvergenciaelmélet nyelvén e társadalmak „konvergenciaklubot" alkottak. Úgy tűnik, hogy ezeknek az országoknak a közeledése úgy ment, illetve megy végbe, hogy kialakuló rendszereik egyaránt magukban foglalják a szociáldemokrata és a konzervatív modell egyes elemeit, mint az univerzális jogokat és a munkateljesítményen alapuló juttatásokat. Nyugat-Európa egysége különösen akkor tűnik elő, ha az itt kialakult jóléti megoldásokat más fejlett országok, illetve régiók – az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália, Délkelet-Ázsia – jóléti rendszereihez hasonlítjuk. Utóbbiakban később alakultak ki és szerényebb formát öltöttek a szociális biztonság közösségi formái. Számos megfigyelő szerint a 20. század végén a kiterjedt jóléti állam, s ennek következtében a szociális biztonság magas foka az, ami Nyugat-Európa társadalmainak sajátosságát jelenti nemzetközi viszonylatban is. Végül az európai szociális modell – bár kialakulásában és fejlődésében a nemzetállamok a meghatározóak – az EU, illetve elődei létrejöttével szupranacionális jelleget is öltött. A szociálpolitika az EU-ban mindmáig 148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nemzetállami hatáskörbe tartozik, de bizonyos, a foglalkoztatáshoz kapcsolódó szociális területeken – külföldi munkavállalás, férfiak és nők egyenlősége stb. – már a római szerződés is egységes szabályozást vezetett be a tagországokban. Az 1990-es évektől a szociális törvénykezés egységesítése új lendületet kapott, s kiterjedt más területekre is. Ezzel összefügg, hogy az Európai Szociális Modell fogalma az EU nyelvhasználatában is megjelent leíró és normatív értelemben egyaránt. Amikor az EU politikusai hivatkoznak rá, ezt egyrészt leíró igénnyel teszik, s az EU és más fejlett ipari társadalmak – mint az USA vagy Japán – közötti eltéréseket jelölik vele, mint tette ezt Jacques Delors az 1980-as években. Másfelől a fogalom EU-n belüli karrierjét végigkíséri egy normatív hangsúly is, mely szerint az uniónak törekednie kell jóléti és más szociális sajátosságainak megőrzésére – sőt, jövőbeli erősítésére. Vagyis az európai szociális modell fejlődése és fenntarthatósága napjainkban az európai – s különösen az Európai Unióhoz kapcsolódó – politikai diskurzus egyik fontos tárgyává is vált. Ugyanakkor a fogalom használata számos problémát is felvet, s ennek megfelelően bírálatokat is kiváltott. Ezek közül az első, hogy az Európai Szociális Modell nem rendelkezik egyértelmű és általánosan elfogadott definícióval. A legáltalánosabb megfogalmazás szerint a modell kialakulását az eredményezte, hogy a nyugateurópai társadalmak második világháború utáni fejlődésük során sikeresen kombinálták a gyors gazdasági növekedést és a szociális haladást. A kutatás e tekintetben mindenekelőtt a jóléti állam nyugat-európai fejlettségét hangsúlyozza, de gyakran a munka világának sajátosságait – így a nagymértékben intézményesült és átpolitizálódott labour relations-t – is a modell jellemzői közé sorolják.69 Ezenkívül számos elemző szerint a Nyugat-Európán belüli társadalmi eltérések olyan jelentősek a múltban és a jelenben egyaránt, hogy bármiféle modellről beszélni indokolatlan. Sokkal inkább több modellről, vagy „nemzetek családjairól" beszélhetünk. 70 Mindazonáltal fontos érvek szólnak amellett, hogy a nyugat-európai társadalmaknak – vagy azok nagyobbik részének – voltak/vannak olyan jelentős közös vonásai – mindenekelőtt éppen a fent említett jóléti téren –, melyek létjogosultságot kölcsönöznek az Európai Szociális Modell fogalmának. Ezt elfogadva sem egyértelmű azonban, hogy időben meddig terjedhet annak érvényessége: az 1970-es évekig létezett, majd ettől kezdve megindult felbomlása, vagy a mai Nyugat-Európára is ugyanúgy érvényes. ◄ PLUSZ EGY: A KOMMUNISTA JÓLÉTI RENDSZER ► A jóléti állam, jóléti politika, jóléti társadalom fogalmakat általában a magántulajdonon alapuló piacgazdasággal és plurális politikai rendszerrel rendelkező államok vonatkozásában használják, s kevésbé a kommunista országok esetében. 71 Ugyanakkor a kommunista országokban mind a polgárok jólétéért viselt kollektív felelősség gondolata, mind pedig az ezt szolgáló intézmények is megvoltak. Ezenkívül az állam ugyan itt sem volt az egyedüli szereplő, amely a polgárok jólétéért felelősséget vállalt, de mindenképpen kiemelkedő jelentőséggel rendelkezett ezen téren. Ezért a kommunista országok esetében is indokolt lehet a jóléti állam fogalmának használata. 72 A kommunista rendszerekben mindazonáltal a szociális jogok sajátos szerkezete jött létre. A Nyugat-Európával szembeni legfontosabb különbségként a szociális biztonság alapintézménye a teljes foglalkoztatottság – sőt munkakényszer – volt, még akkor is, ha ez nem mindig és mindenhol érvényesült, s alacsony jövedelmekkel párosult. A munkához való jog a legtöbb kommunista országban olyannyira központi jelentőséggel bírt, hogy az alkotmányban is garantálták azt. A teljes foglalkoztatottság elérése érdekében a társadalom- és gazdaságpolitika széles eszköztárát bevetették: a munkaerő irányítása éppúgy idetartozott, mint a női munkavállalás magas fokát elősegítő gyermekgondozó intézmények hálózatának kiépítése. Mindenekelőtt azonban az egzisztenciális kényszer volt az, mely a munkavállalást ösztönözte, ugyanis minden szociális juttatás ehhez kapcsolódott. Alternatív szociális rendszerek – pl. segélyezés – nem vagy alig léteztek. Ez már önmagában is de facto munkakényszert jelentett, de a munkahellyel nem rendelkezőket gyakran büntették is. Szintén fontos megemlíteni, hogy a hiánygazdálkodás körülményei közepette minden erőforrás – így a munkaerő – iránt kielégíthetetlen kereslet mutatkozott, ami megkönnyítette az elhelyezkedést, s egyben javította a munkavállalók alkupozícióit a munkaadókkal szemben. Ezenkívül a munkajog is biztosította, hogy az alkalmazottaknak igen nehéz volt felmondani. Az 1977-es keletnémet munka törvénykönyve például kimondta, hogy a munkaszerződést csak egy másik szerződéssel – vagyis két- oldalúan – lehet megszüntetni.73 Természetesen mindennek komoly ára volt, hiszen akadályozta a munkaerő hatékony foglalkoztatását: nehézségekbe ütközött egyrészt a hatékonyabb és a kevésbé hatékony ágazatok, illetve üzemek közötti munkaerő-átcsoportosítás, másrészt a rossz minőségű munkavégzés szankcionálása. E viszonyok fennmaradása hosszú távon csak úgy volt lehetséges, hogy a vállalatokat a központi tervgazdálkodás egész rendszere védte a versenytől, a hatékonyságromlás következményeitől. Bár a teljes foglalkoztatottságra való törekvés mindvégig jellemezte a kommunista országok gazdaságpolitikáját, de ez nem egyformán valósult meg minden országban és minden időszakban. A kollektivizálást követően egyes agrártérségekben megjelent a munkaerő-felesleg. Ismert volt a bújtatott vagy 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kapun belüli munkanélküliség fogalma is, ami azt jelentette, hogy a vállalatok a gazdasági szabályozók miatt olyanokat is foglalkoztattak, akiket nem tudtak megfelelően munkával ellátni. 74 A jóléti rendszer következő pillére a társadalombiztosítás volt, melynek több fontos jellemzőjét már bemutattuk. A szervezeti megoldások terén a kommunista időszakban lényegében mindvégig fennmaradtak a jelentős különbségek a nyugat-európai országok társadalombiztosítási rendszereivel szemben. A legtöbb nyugat-európai országban a második világháború utáni évtizedekben nőtt az állam szerepe a társadalombiztosítás működtetésében. A kommunista országokban azonban a társadalombiztosítás teljes államosítása az államnak lényegesen nagyobb befolyást biztosított ezen a téren, mint bárhol Nyugat-Európában. A szervezeti megoldások terén léteztek eltérések a régión belül, de ezek a társadalombiztosítási rendszerek működési logikáját alig érintették. Magyarországon korán (1951) végrehajtották a társadalombiztosítás szervezeti és pénzügyi egységesítését. Ez itt egy Nyugat-Európában ismeretlen szervezeti konstrukciót eredményezett: a pártállam hatalmi apparátusának részeként tevékenykedő szakszervezetek feladatkörébe került a társadalombiztosítás működtetése egészen az 1980-as évek közepéig. Lengyelország és Csehszlovákia nagyobb mértékben megtartotta a társadalombiztosítás korábbi szervezeti kereteit, így nem került a szakszervezetek irányítása alá a társadalombiztosítás, hanem közvetlenül az államigazgatás alá tartozott. A társadalombiztosítás működésének azonban semmiféle demokratikus kontrollja nem érvényesült ezekben az országokban. A két világháború közötti időszaktól eltérően választott önkormányzatok nem léteztek, s az államapparátus demokratikus kontrolljának hiánya a közvetett ellenőrzést is lehetetlenné tette. A szociális rendszer összességében az egyenlősítésre törekedett, ugyanakkor léteztek olyan intézményei, melyek új egyenlőtlenségeket hoztak létre. Ezek közé tartoztak a politikai vagy más érdemek alapján nyújtott megkülönböztetett jóléti juttatások. A legfontosabb ezek közül a bizonyos privilegizált társadalmi csoportok és személyek számára nyújtott kiemelt szolgáltatások (az átlagnál magasabb színvonalú orvosi ellátás, üdülők stb.) és a különnyugdíjak rendszere volt. Kedvezőbb nyugdíjjal jutalmazhattak politikai érdemeket, de esetenként veszélyesnek vagy megerőltetőnek tartott foglalkozások művelőire is egyedi szabályok vonatkoztak. Az NDKban meghatározott foglalkozási csoportok vagy erre a célra létrehozott külön rendszerek révén részesedhettek privilegizált nyugdíjban, vagy az általános szabályok szerint folyósított nyugdíjhoz kaptak pótlékot. Az 1980-as évek végén a lakosság mintegy 4%-a előtt állt nyitva a két rendszer valamelyike. A külön-ellátórendszerekbe az államapparátus fontos tagjai, az állambiztonsági szervek (Stasi) munkatársai, később a rendőrök, tűzoltók, börtönőrök, katonatisztek kerültek. Itt a nyugdíjak összege lényegesen meghaladta a társadalombiztosítás megszokott színvonalát. Nem tartoztak e rendszerekhez, de már az 1950-es évektől nyugdíjpótlékban részesedtek bizonyos értelmiségi foglalkozások művelői (mérnökök, orvosok, állatorvosok, tudósok), akiknek emigrációját kívánták így mérsékelni. Szintén kiemelt nyugdíjat kaptak a nácizmus üldözöttei, valamint az önkéntes munkás fegyveres osztagok (Kampfgruppen der Arbeiterklasse) tagjai. A politikai megfontolások nyilvánvalóak voltak a későbbi reformok során is, amikor az 1970-es évektől az államapparátus, a politikai pártok, a szakszervezetek funkcionáriusai, 1986-tól pedig írók, művészek, téeszelnökök kaptak kiemelt nyugdíjat.75 Ha a többi kommunista országban nem is alakult ki a privilégiumok ilyen differenciált rendszere, de hasonló megkülönböztetések mindenhol léteztek a szociális jogok terén. Szintén fontos – bár ugyancsak változó jelentőségű – jóléti intézménynek számított egyes alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások árának állami támogatása. Ennek deklarált célja – a jövedelmek vásárlóerejének megőrzése-emelése, illetve kiegyenlítése – hasonló volt ahhoz, amit a jóléti politika más eszközeivel kívántak elérni. Azonban az ártámogatások funkciója mégis nagymértékben különbözött az eddigiekben ismertetett jóléti juttatásokétól, mivel nem egyszerűen a szociálpolitika megvalósítását, hanem gyakran a gazdaságtalan termelés mesterséges fenntartását szolgálták. Ezenkívül számos kutatási eredmény szerint mérsékelt szociálpolitikai hatással jártak, elsősorban azért, mert a gazdagabb rétegek átlagon felül részesedtek belőlük. Ráadásul egyes területeken (pl. egészségügy) az erőforrások jelentős pazarlásához is vezettek. 76 Mindenesetre tény, hogy az ártámogatások nagy költségvetési kiadásokkal jártak a kommunista országokban. Például az 1980-as években az NDK-ban az ilyen célra fordított ösz- szegek meghaladták a társadalombiztosítási kiadásokat is.77 Az ártámogatások alakulása ezenkívül sajátos, a többi szociálpolitikai juttatáséval gyakran ellentétes dinamikával rendelkezett.78 Egy további fontos sajátosság volt a munkahelyek kiemelt szerepe a szociálpolitikában. Ugyan a nyugat-európai országokban sem volt ismeretlen az, hogy a munkahelyek bizonyos jóléti juttatásokat biztosítottak dolgozóiknak, a kelet- közép-európai kommunista rendszerekben azonban ez lényegesen sokrétűbbé vált és nagyobb jelentőségre tett szert. Emellett itt a klasszikus üzemi szociálpolitika és az üzemeken keresztül megvalósuló állami szociálpolitika keveréke jött létre. A gyárak, intézmények – méretüktől függően – óvodákkal, sportegyesületekkel, művelődési otthonokkal, orvosi rendelőkkel, üdülőkkel rendelkezhettek. A munkahelyeken keresztül történt a hiánycikkek egy részének elosztása is: érvényes volt ez különösen a lakásokra, de adott esetben az üzemek burgonyát és almát is beszereztek dolgozóiknak. 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


4. A jóléti fejlődés meghatározói: az iparosodás logikája versus osztályok szövetségei Mint láttuk, a 19. és 20. század során Európa minden országában megjelent a jóléti állam valamilyen formája, s emellett a jóléti szolgáltatások – időnként igen gyors ütemű – expanziója is megfigyelhető. A jóléti állam ezen „univerzális" elterjedésére számos magyarázat született a nemzetközi történeti és szociológiai-politológiai irodalomban. Más kutatók ezzel szemben éppen a jóléti államok közötti különbségek okait próbálták feltárni, vagyis azt, hogy az ipari államok, s köztük az európai országok miért eltérő időpontban és más módon vezették be jóléti intézményeiket, s ezek miért futottak be különböző fejlődési pályákat. Az alábbiakban mi is a jóléti fejlődést meghatározó legfontosabb tényezőkkel foglalkozunk. ◄ A FUNKCIONALISTA IRÁNYZAT ► Az interpretációk nagy hagyományokkal rendelkező, gyakran funkcionalistának is nevezett irányzata a jóléti állam kialakulását és fejlődését a szocioökonómiai változásoknak, az „indusztrializmus logikájának" tulajdonítja. 79 Ezen irányzat képviselőinek érvelése szerint egyrészt az iparosodás eredményeként megváltozott életkörülmények igényelték, másrészt pedig az iparosodás által teremtett javak lehetővé tették, hogy a 19. század végétől állami jóléti rendszereket vezessenek be. Az életkörülmények változása ebben az összefüggésben mindenekelőtt a mezőgazdasági foglalkoztatottság arányának visszaesését, széles körű urbanizációt, a munkaerő és a termelőeszközök tulajdonának elkülönülését, egy tulajdon nélküli, városokban koncentrálódó munkásosztály kialakulását jelentette. Az iparosodás nyomán az egyéni és családi jövedelmek elváltak, a családi és rokoni kapcsolatok meglazultak, s egyszersmind nőtt az idős korosztályok aránya. Az ily módon a különböző kockázatokkal szemben kiszolgáltatottabbá vált rétegeket az állam segítette jóléti programokkal. A későbbiekben, a 20. század során a szociális bizonytalanság ugyan mérséklődött, de ekkor a jól képzett és megbízható, mobil munkaerő iránt jelentkezett kereslet, melynek kielégítését szintén nagyban elősegítették a nyugdíj- és más jóléti programok. Az iparosodás nyújtotta lehetőségek közé tartoztak mindenekelőtt a gazdasági növekedés teremtette erőforrások, az állami bürokráciák centralizációja és professzionalizációja, s így teljesítőképességének növekedése. Ehhez járult az is, hogy a javuló kommunikációs lehetőségeket mind az állami bürokrácia, mind pedig a szervezkedő társadalmi osztályok/csoportok kihasználhatták.80 Egyes szerzők kiemelik, hogy a gazdasági fejlődés hatásait mindenekelőtt a demográfiai tényezők közvetítik a jóléti rendszerek felé, hiszen az iparosodás nyomán csökken a halandóság és a születések aránya is, s az elöregedő népesség egyre nagyobb igényeket támaszt a jóléti szolgáltatások iránt. Szintén felmerült, hogy a programok kora is pozitív összefüggésben van azok kiterjedtségével, mivel az egyszer már létrejött programok tehetetlenségi erővel rendelkeznek, s ennek folytán törvényszerűen bővülnek. 81 Valamilyen fokú összefüggés a szocioökonómiai fejlődés és az állam jóléti tevékenysége között nyilvánvalóan létezik. A modernizáció során keletkeznek olyan problémák, melyekre válasz lehet az állami szociálpolitika, s a gazdaságilag fejlettebb államok nagyobb forrásokkal rendelkezhetnek e célokra. Ugyanakkor a jóléti állam történetéről folytatott nemzetközi kutatások összességében cáfolni látszanak azokat az elképzeléseket, melyek a jóléti állam kialakulását és fejlődését közvetlenül a társadalmi-gazdasági átalakulásból vezetik le. Nem igazolható, hogy amikor a modernizáció elér egy bizonyos szintet, akkor kialakulnak, majd töretlen gazdasági növekedés esetén kiterjednek a jóléti programok; amikor ellenben a gazdasági fejlődés akadozik, felmerül a jóléti rendszerek viszzafejlesztésének szükségessége.82 Az empirikus vizsgálatok bebizonyították, hogy bár valóban Nyugat-Európa majd minden országában bevezettek társadalombiztosítási törvényeket 1880 és 1914 között, ezt azonban a nyugat-európai társadalmak a szocioökonómiai fejlődés különböző fokán tették meg. Sőt, Jens Alber, Gosta Esping-Andersen és mások joggal mutattak rá, hogy az első modern társadalombiztosítási rendszerek az 1880-as években nem a legiparosodottabb-legurbanizáltabb Angliában jöttek létre, hanem éppen az ekkor még lényegesen elmaradottabb Németországban és Ausztriában.83 Az állami szociálpolitika kiterjedésére, expanziójára ugyanez érvényes. A két világháború között az akkor még viszonylag kevéssé fejlett Skandinávia volt az a terület, ahol a legdinamikusabb jóléti fejlődés látható. Azonos gazdasági fejlettségű országok a második világháború után is nemzeti termékük eltérő hányadát fordították jóléti célokra, s jóléti intézményeik is jelentősen különböztek egymástól.84 De a gazdasági meghatározottság abban az értelemben sem érvényes, hogy a jóléti rendszerek fejlettsége idővel terhet jelent a gazdaság számára, s ezt kiváltja a korlátozás igényét. Száz év jóléti expanzió után, az 1980-as években nem Skandináviában kérdőjelezték meg leghevesebben az állami szociális rendszerek szükségességét,



ahol azok a legkiterjedtebbek voltak, hanem Nagy-Britanniában, ahol a jóléti kiadások ekkor már egyébként is relatíve alacsonynak számítottak.85 ◄ A KONFLIKTUSELMÉLETI ISKOLA ► A politikai tényezők meghatározó szerepét hangsúlyozza egy másik, az ún. konfliktuselméleti interpretációs irányzat. E szerint mind az első állami jóléti programok bevezetésében, mind pedig azok továbbfejlesztésében döntő szerepük volt a társadalmi mozgalmaknak. A társadalmi problémák ugyanis csak társadalmi küzdelmek eredményeként tudatosulnak. Megoldásuk is csak olyan mértékben lehetséges, amennyire az egy társadalmi csoport érdekében áll, s ez a csoport képes érdekeit érvényesíteni a többi csoporttal szemben. Természetesen ennek a küzdelemnek a kimenetele a politikai erőviszonyoktól függ, melyekben döntő változást hozott a politikai demokrácia kiteljesedése, konkrétabban a parlamentarizmus és a választójog kiterjesztése. Az irányzat (neo)marxista változata szerint ez a munkások politikai és szakszervezeti szerveződésének megélénkülésével járt, s éppen a megerősödött munkásosztály ezen szerveződései, s különösen a szociáldemokrata munkásmozgalom volt képes arra, hogy kikényszerítse a jóléti fejlődést.86 A társadalmi mozgalmaknak döntő szerepet tulajdonító felfogás pluralista változata szerint a demokratizálódás átalakítja a különböző politikai csoportok érdekérvényesítő képességét, de nem csupán a munkásosztály lép fel a szociális jogok kiterjesztése vagy védelme érdekében, hanem más osztályok, sőt, akár az osztályfogalommal le sem írható csoportok – így a nyugdíjasok – is ezt teszik. Ennek megfelelően mind a 19. század végén, mind pedig a 20. század során nemcsak a munkáspártok, hanem a konzervatív pártok is nagymértékben közreműködtek a jóléti állam kibővítésében, mint azt például az Adenauer kancellársága idején bevezetett német nyugdíjreform is demonstrálja. Valóban fontos érvek szólnak a politikai tényezők fontossága mellett a jóléti állam kialakulásában és fejlődésében, s ezek a tényezők nem csupán a szociáldemokrata mozgalmat jelentik. Különböző országok társadalombiztosítási programjainak bevezetési körülményei cáfolni látszanak azt az egyszerű ok-okozati összefüggést, mely szerint a munkásmozgalom követelései jelentkeztek a törvényekben. Egyrészt ez esetben is igaz, hogy a programok a szociáldemokrata pártok és más munkásszervezetek-szakszervezetek egészen eltérő fejlődési színvonala mellett jöttek létre: volt ahol a munkáspártok egyáltalán nem kaptak szavazatokat, és volt, ahol azok a szavazatok nem kevesebb, mint felével rendelkeztek az első társadalombiztosítási program bevezetése idején.87 Másrészt a társadalombiztosítási programok megteremtése rendszerint nem a szocialista munkásmozgalom követelésére, sőt gyakran éppen annak ellenkezése ellenére történt meg. 88 Németországban erre láthatunk példát: a bismarcki társadalombiztosítási törvények meghozatalát a német szociáldemokrácia ellenezte, mivel – nem alaptalanul – a forradalmi törekvések leszerelési kísérletét látta benne. Nyilvánvaló összefüggés látható ugyanakkor a kormányzati rendszerek jellege és a korai társadalombiztosítási törvények között. Az autoriter – vagy inkább korlátozottan parlamentáris – rendszerek (Németország, Ausztria, Dánia 1901-ig, Finnország, Svédország) korábban bevezették ezeket, mint a parlamentáris demokráciák (pl. Franciaország, Belgium, Hollandia, Norvégia, Egyesült Királyság). Különösen a kötelező biztosítások terén volt nagy a különbség: 1900ig az előbbiek hétszer annyi kötelező biztosítási rendszert hoztak létre NyugatEurópában, mint az utóbbiak.89 Ezek a korlátozottan parlamentáris rendszerek – pontosabban a legitimációs hiánnyal küszködő politikai elitek – a társadalombiztosítás megteremtése révén is legitimációhoz akartak jutni, erősíteni akarták helyzetüket. A legitimációs célokat mutatja az is, hogy a társadalombiztosítási programok igen nagy hányadát ezekben az országokban közvetlenül a választások előtt vezették be.90 A későbbi fejlemények sem igazolják, hogy a szociáldemokrata – vagy éppen a kereszténydemokrata – politikai erők domináns szerepet töltöttek volna be a jóléti állam fejlődésében. A századforduló és az első világháború közötti időszakban a liberális vezetésű demokratikus rendszerek fejlődtek a legdinamikusabban e téren. A két világháború között ismét változott a helyzet: ekkor érezhetően ott és akkor volt a leggyorsabb a fejlődés, ahol és amikor a szociáldemokrata pártok sikeresen szerepeltek a választásokon. Utóbbi legnyilvánvalóbb példáját a skandináv országok jelentették, melyek – mint láttuk – ekkor nagy lépéseket tettek a jóléti törvényhozás terén. A kronologikusan egymást követő konzervatív-liberális-szociáldemokrata dominancia után a második világháború utáni évtizedekben – legalábbis a 70-es évek közepéig terjedően –, a jóléti állam legnagyobb növekedési periódusában egyik nagy politikai irányzat vezetése sem mutatható ki ilyen téren NyugatEurópában.91 A szociálpolitika ekkor jó ideig nem tartozott a vitás politikai-ideológiai kérdések közé: nem csupán a kormányzati szerephez jutó szociáldemokrata pártok, hanem a konzervatív pártok is támogatták a jóléti szolgáltatások kiterjesztését, mint azt Hollandia vagy Franciaország példája is demonstrálja.92 Sőt, jelek mutatnak arra, hogy a jóléti kiadások növekedésére a tartós baloldali hatalomgyakorlás egyenesen fékező hatással volt. Ellenben ha a baloldali pártok erősen kompetitív politikai környezetben – a kereszténydemokrata pártokkal való gyakori hatalomváltások közepette – működtek, ez fokozta a jóléti programok expanzióját. 93 152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az állami szociálpolitika kialakulásának és fejlődésének dinamikája a különböző társadalmakban akkor válik valóban értelmezhetővé, ha a politikai megközelítés segítségével nem csupán a munkásosztályra és a szociáldemokráciára, hanem a jóléti állam mögött álló összes politikai erőre és a közöttük lévő viszony jellegére is kiterjesztjük vizsgálatunkat. G. Esping-Andersen szerint kiterjedt jóléti állam csak ott jöhetett létre, s ott maradhatott szilárd az ezredfordulóig, ahol a szociálpolitikára leginkább rászorult munkásrétegek mellett a középosztályt, s különösen az új középosztályt is egészében sikerült bevonni a jóléti rendszer juttatásaiból részesedők és így a támogatók közé. A skandináviai szociáldemokrata jóléti modell esetében ez maradéktalanul megtörtént. De a középosztály lojalitását biztosította a számára elkülönítve létrehozott társadalombiztosítás a Németország mellett legjellemzőbb formában Franciaországban és Ausztriában megtalálható konzervatív jóléti rendszerben is. Időnként a parasztság magatartása is jelentősen befolyásolta a jóléti állam fejlődését. Svédországban igen korán, már a század első felében sikerült a parasztságot is hosszú távra a jóléti állam támogatójává tenni azáltal, hogy a korban szokatlan módon az is részesedhetett a juttatásokból. Ahol ellenben – mint Nagy-Britanniában – hiányoztak a politikai koalíciókötés gyakran bonyolult feltételei, s csak a legalacsonyabb jövedelműek részesedtek a juttatások jelentős részében, ott gyenge volt a jóléti rendszerek bázisa, s különösen a 20. század utolsó harmadában hevesen megkérdőjelezték a jóléti programok létjogosultságát.94 Ebből következően önmagában sem a szociáldemokrata, sem a konzervatív politikai irányzatok befolyásának erőssége vagy gyengesége nem döntő a jóléti államok kialakulása és fejlettsége szempontjából. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a különböző politikai irányzatok eltérő preferenciákkal rendelkeztek a rendszerek fejlesztésében: míg a szociáldemokrata pártok inkább jeleskedtek a részesülők körének kiterjesztésében, ami általában csekélyebb szolgáltatási színvonalat eredményezett, addig a konzervatív pártok a munkavégzést tartották a rendszer alapjának, s így jobban differenciálták a jóléti juttatásokat. Minden meggyőző erejük ellenére azonban a politikai mozgalmakra koncentráló értelmezések sem képesek megfelelően magyarázni minden a jóléti fejlődéssel összefüggő jelenséget. Az egyik legfontosabb kritikai pont valószínűleg az lehet, hogy számos politikai folyamat mögött eleve gazdasági-társadalmi változások húzódnak meg. Például az állami szociális juttatások növelésében érdekelt szavazók száma nyilvánvalóan azért is nőtt, mert a munkavállalók aránya növekedett, s az egyes politikai irányzatok-pártok erejét nagymértékben befolyásolták a társadalmi változások. Ezenkívül vannak olyan jóléti programok, melyek ugyan kezdetben politikai döntésekhez kapcsolódtak, de később már inkább a gazdasági-társadalmi fejlődés határozta meg alakulásukat. Így például a demográfiai tényezők egyfajta automatizmusként is működtek. Ha a nyugdíjprogram – valóban politikai döntések nyomán – teljesen lefedte a lakosságot, akkor a népesség elöregedésével a nyugdíjra fordított kiadások automatikusan nőttek.95 Hasonlóképpen a munkanélküli-járadék bevezetése politikai küzdelmek eredményének is tekinthető, de ha egyszer létrejött a program, a munkanélküliség növekedése ugyancsak az ilyen célú ráfordítások emelkedését hozta.96 ◄ EQYÉB TÉNYEZŐK ► Léteznek további értelmezései is a jóléti államok fejlődésének, melyek azonban nem képeznek olyan egységes elméletet, mint az előzőekben bemutatottak, s így azok igazi alternatíváivá sem váltak. Ide tartoznak az institucionalista iskola magyarázatai, melyek az útfüggőség, a nemzetállamok és a politikai elitek, vagy az államok közötti verseny szerepét emelik ki. Az útfüggőség tézise azt hangsúlyozza, hogy a szociálpolitika fejlődési lehetőségeit nagyban meghatározza a már meglévő intézményi struktúra, vagyis az egyszer meghozott döntések következményei később csak nehezen kerülhetők ki. Ez a megfontolás a már kialakult rendszerek szívós fennmaradásának okaira vonatkozik, míg mások az átfogó jóléti rendszerek bevezetésének fontos kiváltóját vélik megtalálni az államszervezetnek a nemzetállamok fejlődésével párhuzamos centralizációs és bürokratizációs folyamatában. Az erős bürokráciával rendelkező országok képesek voltak a társadalombiztosítással járó jelentős szervezésiadminisztrációs feladatokat jó hatékonysággal megoldani. A nemzetállami elit különböző – hatalmi, emberbaráti vagy más – okokból élére állhatott a szociális reformoknak, s ezzel a „reformok felülről" esete valósult meg. A nemzetállamok közötti verseny szintén számottevő hatással lehetett a jóléti rendszerek fejlődésére, s egyfajta nemzetközi diffúziós folyamat kiindulópontja lehetett.97 Feltűnő ugyanis, hogy a bismarcki elveken alapuló társadalombiztosítás más országokban milyen gyorsan elterjedt, s a társadalombiztosítás Németország környezetében még a kevésbé fejlett országok körében is haladottabb formát öltött, mint távolabb tőle. A politikai döntéshozók valóban nagy figyelmet szenteltek annak, mi történik ezen a téren Németországban, sőt az átvétel egyfajta intézményesített módjának létezését mutatja, hogy több országból már a 19. század végén delegációk érkeztek Németországba a társadalombiztosítás tanulmányozására.98 Ugyanakkor megállapítható, hogy bár a szociálpolitikával kapcsolatos gondolatok átlépték a határokat, de ezek jelenléte önmagában nyilvánvalóan nem elegendő a jóléti programok kialakulásához. További tényezők figyelembevétele szükséges annak megválaszolásához, hogy az elképzelések miért váltak valósággá az egyik



társadalomban, s miért nem a másikban: a német példa miért talált korai követőkre egyes skandináv országokban, s miért nem utánozta Németországot Nagy-Britannia?99 A különböző kulturális tényezők, mint a politikai ideológiák, de különösen a vallási és erkölcsi elkötelezettségek jelentőségét szintén történeti kutatások igyekeztek feltárni. Régóta megfigyelték, hogy a jóléti rendszerek jelentős eltéréseket mutatnak a katolikus és a protestáns országokban. 100 A vizsgálatok ezen a téren meglehetősen szórványosak, de számos bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy olyan kulturális értékek, mint a becsületesség, a bizalom, az állammal szembeni engedelmesség elősegítették a fejlett jóléti államok létrejöttét. Így például a skandináv jóléti államok kialakulását és széles körű társadalmi támogatottságát összefüggésbe hozták a pietizmussal és a lakosság állammal szembeni bizalmának és lojalitásának magas fokával.101 Összességében azt mondhatjuk tehát, hogy a jóléti állam kialakulásának és fejlődésének nincsen átfogó elmélete, hanem a megismert interpretációk egyaránt hozzájárulnak annak megértéséhez. A jóléti állam széles körű európai kialakulását és elterjedését a szocioökonómiai fejlődésre koncentráló funkcionalista iskola képes leginkább magyarázni. Az egyes országok jóléti fejlődése közötti eltérések okait ellenben már a politikai, intézményi és kulturális tényezőkkel foglalkozó megközelítések tudják meggyőzőbben megragadni. 102 Az egyes fejlődési szakaszok és jóléti államok konkrét vizsgálata döntheti el, hogy mikor melyik elméleti megközelítés a leginkább megfelelő.

5. Századvégi jóléti trendek: válság és leépülés vagy csupán kisebb kiigazítás? ◄ KRITIKA ÉS TELJESÍTMÉNY ► Az 1970-es évek közepétől minden európai országban növekvő bírálatok érték a jóléti államot, sőt annak válságáról indult széles körben diskurzus. A kritikák négy fő területre összpontosultak. 1. A neoliberális gazdaság- és társadalomfilozófia híveinek bírálata szerint az állam gazdasági beavatkozása szükségszerűen olyan rendszerhez vezet, mely súlyosan korlátozza az egyén szabadságát. A kötelező biztosítások ellentétesek az egyén választási szabadságával, a nagymértékű és progresszív adók pedig a tulajdonnal való rendelkezés jogát sértik. Az irányzat egyik prominens képviselője, Friedrich Hayek számára a jóléti állam által elérni kívánt igazságosság aláássa a piac igazságát, elveszi a sikeresek vagyonát, s meghosszabbítja a rászorultak függőségét.103 Hayek számára ebből az is következett, hogy a jóléti juttatások legfeljebb adhatók, de semmiképpen nem járhatnak állampolgári jogon. Ez a kritika a jóléti állam mögött meghúzódó alapvető értékválasztást tagadja, mely szerint a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése akár az egyéni tulajdonjogok bizonyos mértékű korlátozása árán is megvalósítható. A második világháború után szociáldemokrata és kereszténydemokrata politikusok generációi vélték úgy, hogy kompromisszumot szükséges és lehet teremteni a piacgazdasági elvek és a társadalmi szolidaritás között. A neoliberális elvek szintén ellentétesek azzal a Thomas H. Marshall nyomán széles körben elterjedt elképzeléssel, mely szerint a polgári jogok, a politikai jogok és a szociális jogok csupán a jogok különböző generációit jelentik, de közöttük nincs alá- vagy fölérendeltség, sőt egymást erősítik. Másként fogalmazva a szociális jogok elősegítik a polgári vagy politikai jogok gyakorlását, s nem ellentétesek azokkal. 104 Az előbbi értékválasztások alapvető különbségei kis lehetőséget nyújtanak az álláspontok közelítésére: ehhez legfeljebb az egyes választások következményeinek megismerésén keresztül vezethet út. 1. Különösen az 1970-es és 1980-as években folyt élénk diskurzus Nyugat-Európában az állami jóléti intézményrendszer pazarló, nem hatékony működéséről, s az ún. „jóléti bűnözés" jelenségéről. Szintén megfogalmazódott, hogy az univerzális rendszerekben olyanok is részesednek a juttatásokban, akik egyébként nem szorulnak arra rá. Neomarxisták bírálták a jóléti államot azért, mert a felhasznált hatalmas erőforrások ellenére sem képes megszüntetni a szegénységet és a hátrányos helyzeteket. Sőt, a neokonzervatív bírálat szerint a tradicionális közösségeken és családokon alapuló jóléti rendszerek elsorvasztásával az államtól való függés köre jön létre. A jóléti bürokrácia második világháború utáni növekedése és a jóléti juttatásokkal való visszaélések megléte kétségtelen tény. Mint azt például Hollandia esetében kimutatták, a törvényszegések megnyilvánultak a munkanélküli-segéllyel való visszaélésekben, a munkaadók társadalombiztosításijárulék-csalásaiban, de az egészségügyi intézmények elszámolási ügyeskedéseiben is.105 Az 1970-es évektől az állam már nehezebben volt képes megfelelni széles körű jóléti feladatainak, ezért növelte erőfeszítéseit a „jóléti bűnözés" leküzdésére, s ez számos új felügyeleti és ellenőrző intézmény létrehozásában, a jóléti bürokrácia kiterjesztésében is megnyilvánult.106 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Ugyanakkor az állami egészségbiztosítók és nyugdíjalapok arra mutattak rá, hogy adminisztratív és egyéb működési költségük lényegesen alacsonyabb, mint az alternatívaként javasolt magánbiztosítóké. Az univerzális, állampolgári jogon járó juttatások helyett a rászorultság elvének fokozottabb érvényesítésével szemben főként az merült fel, hogy a rászorultságon alapuló rendszerek működtetése lényegesen nagyobb költségekkel jár, stigmatizálnak és ellenösztönzik a munkavállalást, hiszen azzal megszűnhet a jogosultság. Ennél is fontosabb, hogy nem megelőzik a szegénységet, hanem utólag próbálják enyhíteni, amikor az már költségesebb, s gyakran nem is lehetséges. Végül az ilyen rendszerekben gyakran éppen a leginkább rászorultakhoz nem jut el a segítség információhiány vagy más okok miatt.107 A jóléti állam védelmezői a vitában leginkább azonban az egyértelmű gyakorlati tapasztalatokra mutathattak rá: azokban az országokban, ahol kiterjedt állami jóléti rendszerek működnek, ezek minden hiányossága ellenére lényegesen alacsonyabb a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenség szintje, mint ott, ahol az állam jóléti szerep kisebb. Ezt nem csupán a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségét összefoglaló Gini-koefficiens, hanem más mutatók is egyértelműen jelzik: az 1980-as években többéves átlagban a lakosság legnagyobb és legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező 20%-a közötti jövedelemkülönbség Svédországban 4,6-szeres, míg az Egyesült Államokban 8,9-szeres; az egyedülálló anyák gyermekei között a gyermekszegénység aránya Svédországban 1,5%, az Egyesült Államokban 37,8%; a kétszülős családokban a gyermekszegénység mértéke Svédországban 0,6%, az Egyesült Államokban 5,1% volt.108 1. A szociálpolitikával kapcsolatos, máig tartó vitákban azonban a legnagyobb jelentőségűek azok a kritikák, melyek szerint a jóléti állam intézményei negatívan hatnak a gazdasági teljesítményre. A keynesizmus hanyatlásával a neoklaszszikus áramlat dominálta közgazdaság-tudományban ezek az elképzelések a 20. század utolsó évtizedeiben kvázi hivatalos rangra emelkedtek. A jóléti programok lehetséges negatív hatásai közül két tényező kapott kiemelt hangsúlyt: egyrészt a munkaerőre gyakorolt ellenösztönzés, mellyel a különféle jóléti juttatások járnak, másrészt a szociális kiadások fedezésére szolgáló adók hatása a megtakarításokra, s így a beruházások szintjére, valamint a munkavégzésre. Bizonyítottnak tekinthető, hogy nagyvonalú munkanélküli-ellátás esetén a munkanélküliek lassabban keresnek munkát, mint teszik ezt akkor, ha alacsonyabb szintű juttatásokban részesülnek. Ugyancsak megállapítható, hogy ahol könnyebb a táppénzt igénybe venni, s annak összege az elérhető jövedelmekhez képest magas, ott a munkavállalók ezt felhasználva többször vannak távol a munkahelytől. Ami a nyugdíjakat illeti, mindenekelőtt a korai (illetve korengedményes) nyugdíjazási programokat szokás bírálni azért, mert csökkentik az aktivitási rátát, de tulajdonképpen minden nyugdíjprogramra érvényes, hogy negatívan hatnak a munkaerő-kínálatra.109 Szintén fontos helyen szerepelnek a vitában a jóléti programoknak, illetve az azokat kísérő adóterheknek a gazdaságot megterhelő következményei: a társadalombiztosítási terhek ösztönzik a tőke exportját; az állami kiadások kiszorítják a (magán)beruházásokat; az állami nyugdíjrendszerek csökkentik a (magán)megtakarításokat; a magas adók csökkentik a munkaerő-kínálatot; a minimálbérek és általában a munkavállalók védelme nehezíti az új munkaerő felvételét/alkalmazását; az újraelosztás károsítja az ármechanizmus működését stb. Ezzel szemben ugyanennyi érv szólhat az állami programok előnyös gazdasági hatása mellett: a jóléti programoknak jelentős keresletteremtő és makroökonómiai stabilizációs hatásuk lehet, a magas színvonalú szociális ellátások és a munkahely fokozott védelme és biztonsága tanulásra ösztönzik a munkaerőt, ami növeli a termelékenységét (a humán tőke termelékenységet növelő hatásának különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az információs társadalomban); azok az országok, ahol a jóléti állam gyenge, nagyobb társadalmi egyenlőtlenséggel és magasabb bűnözési rátákkal rendelkeznek; a magasabb kriminalitás nem csupán a beruházásokra hat riasztóan, hanem jelentős társadalmi költségekkel is jár stb. 110 A kérdés tehát az, hogy a jelzett pozitív vagy negatív következmények erősebbek. Az egyes tényezők súlyozása, egymásra hatásának vizsgálata, s különösen a szélesebb, politikai, társadalmi, kulturális környezetre való hatásának feltárása elméleti előfeltevésekkel terhelt modellekkel nem, hanem csak létező társadalmi rendszerek összehasonlításával lehetséges. A gazdaságtörténeti kutatások sokoldalúan bemutatták, hogy az 1950 utáni évtizedekben Nyugat-Európában a leglátványosabb gazdasági fejlődést azok az országok vitték végbe, melyekben a jóléti kiadások aránya is a leginkább emelkedett ebben az időszakban (pl. Ausztria, Finnország, Norvégia).111 Ezzel szemben a legkisebb GDP-növekedési ütemet Nagy-Britannia és Svájc esetében láthatjuk, melyekben a jóléti kiadások aránya a legkevésbé nőtt az adott időszakban, s az 1960-as évektől a nemzeti termék lényegesen alacsonyabb arányát tették ki az állami jóléti kiadások, mint az említett, magas gazdasági növekedési ütemet felmutató országokban. Ezenkívül az 1950 utáni évtizedekben a jóléti programokra sokat költő nyugat-európai országok kezdtek gazdaságilag felzárkózni az Egyesült Államokhoz.112 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az ipari országok elmúlt évtizedeinek tapasztalataira vonatkozó legújabb, minden korábbinál részletesebb empirikus kutatások sem igazolják a jóléti állam tevékenységének negatív hatását a gazdasági növekedésre. E vizsgálatok eredményei szerint a jóléti kiadások nem befolyásolták hátrányosan az OECD országok bruttó hazai termékét. Az 1962-1981 közötti időszakban a bővülő jóléti transzferek egyenesen nagyobb növekedést eredményeztek – minden egyéb tényező változatlansága esetén. Csak az utolsó vizsgált periódusban, 1978-1996 között tapasztalható a jóléti kiadások negatív hatása a növekedésre, de ez öszszességében jelentéktelen mértékű volt.113 1. Végül a szociálpolitika finanszírozását olyan külső tényezők is veszélyeztethetik, melyek jórészt függetlenek a jóléti állam hatékony vagy kevésbé hatékony működésétől. Ezek közül a vitákban leggyakrabban a demográfiai fejlődés és a globalizáció jelent meg. A születési arányok – mint egy korábbi fejezetben láttuk – az ezredfordulóra minden európai jóléti államban alacsony szintre csökkentek. A teljes termékenységi arányszám 2000-ben sehol sem érte el a népesség hosszú távú reprodukciójához szükséges szintet. Ezzel párhuzamosan a népesség várható átlagos élettartama folyamatosan nőtt. E fejlődés következményeként az időskorú népesség aránya emelkedett, vagy másként fogalmazva a népesség elöregedése figyelhető meg. Ez nyilvánvalóan pótlólagosan megterheli a jóléti rendszereket, hiszen a nyugdíjak a legnagyobb kiadási tételt jelentik, s az egészségügyi kiadások döntő részét is az idősek ellátása teszi ki. Mivel a legtöbb prognózis abból indul ki, hogy a fertilitás a következő évtizedekben sem nő majd, az elöregedés feltartóztathatatlannak tűnik. Sokan ezt tekintik a európai jóléti államok legsúlyosabb jövőbeli problémájának. Sőt, számos országban a demográfiai változások a jóléti állam válságának jeleként jelentek meg, s máris hivatkozási alapul szolgáltak azok számára, akik egyes jóléti programok visszafejlesztését kívánták elérni. A jól ismert érvelés szerint a társadalom elöregedése fenntarthatatlanná teszi a jóléti programokat – különösen a nyugdíjrendszert –, mivel a fiatalabb generációk nem tudják finanszírozni a nagyobb létszámú idősebb korosztályok juttatásait. Az európai országok népességének elöregedése kétségkívül előrehaladt az utóbbi két évtizedben, azonban mindeddig lényegesen kisebb mértékű volt, mint azt a vitákban általában feltételezik. A folyamat gyorsasága sem példa nélküli: volt már olyan történelmi időszak, amikor hasonló, vagy egyenesen gyorsabb ütemű volt az idős lakosság arányának növekedése az európai társadalmakban. Ennek bizonyítására számos viszonyítási pont választható. Ha Európa egészét vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy 1960 után folyamatosan nőtt az idősek (65 éven felüliek) aránya a lakosságon belül, de az öregedés üteme 1960 és 1980 között lényegesen – kétszeresen – nagyobb volt, mint 1980 és 2000 között.114 Ha a legfejlettebb ipari országokat vizsgáljuk, az idősek aránya az összlakosságban kevésbé tért el 1960-ban és az ezredfordulón.115 Összességében tehát azt láthatjuk, hogy az ipari országokban az időskorúak aránya nem nőtt gyorsabban az utóbbi két évtizedben, mint az azt megelőző húsz év során. Sőt, a belátható jövőben sem várható az, hogy a demográfiai tényezők dominálnak majd a jóléti kiadásokat meghatározó tényezők között. Az ezredfordulót követő húsz évre vonatkozó előrejelzések is azt mutatják, hogy az elöregedés üteme ugyan fokozódik Európában, de a dinamika még mindig alacsonyabb lesz, mint az 1960 és 1980 közötti időszakban, amikor az elöregedés még alig jelent meg, mint a jóléti állam problémája. Így Francis G. Castles „krízis mítosz"nak nevezte azt, hogy az ipari társadalmakban a kiterjedt jóléti programok fenntartását/bővítését az elmúlt évtizedekben megakadályozta vagy a közeljövőben megakadályozza a társadalom elöregedése.116 A jóléti állam pénzügyi mozgástere szempontjából azonban az időskorúak arányánál is fontosabb az eltartottak együttes aránya, mely a 65 évnél idősebbeken kívül a 19 év alattiakat is magában foglalja. Az elöregedés által egyik leginkább érintett Németországban az eltartottak aránya a 19-20. század fordulóján tetőzött, majd hosszú ideig folyamatosan csökkent, s a mélypont 1990 körül volt. Azóta ismét nő az eltartottak összlakossághoz viszonyított aránya, de 2025 körül is várhatóan csak az 1960-as szintnek felel majd meg.117 Ezek a számok szintén cáfolják azt, hogy a nyugdíjrendszerek fenntartását demográfiai okok tennék lehetetlenné. A globalizációt és az annak következtében élesedő nemzetközi gazdasági versenyt sokan a jóléti államot az 1990-es évektől leginkább fenyegető veszélynek tartják. A globalizáció gazdasági értelemben a nemzeti határokon átnyúló kereskedelmi, pénzügyi és tőkekapcsolatok fokozódását jelenti. Ez azt eredményezi, hogy a jóléti államok cégei mindinkább ki vannak téve az alacsonyabb munkabérű és kisebb szociális költségekkel rendelkező országok versenyének. A nyugat-európai országok számára az 1990-es években már nemcsak a távol-keleti, hanem a volt kommunista országok is ilyen versenytársakat jelentettek. A munkavállalói szervezetek attól tartottak, hogy a kormányok a társadalombiztosítási és más szociális kiadások mérséklése révén próbálják csökkenteni a termelési költségeket, s ezzel megindul a „race to the bottom", vagyis a fejlett 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


országok egymással is versenyezve építik le a jóléti államot. Mindez – mint látni fogjuk – nem következett be, de kétségtelen, hogy a globalizáció nehezítette a jóléti állam működésének feltételeit. ◄ LEÉPÍTÉS VAQY MARGINÁLIS KIIGAZÍTÁS? ► Az 1970-es évektől a legtöbb nyugat-európai államban végbementek változások a jóléti rendszerekben, s végrehajtottak leépítéseket is bizonyos jóléti területeken. A munkavállalók védelme volt az egyik olyan terület, ahol hangsúlyeltolódások láthatók. A jóléti államok hagyományosan a „passzív" támogatásokat részesítették előnyben, ami azt jelentette, hogy a pénzbeli juttatásokhoz – pl. munkanélküliség esetén a járadékhoz – nem kapcsolódtak más intézkedések. Az 1990-es években több országban eltolódás tapasztalható az „aktív" munkaerő-piaci politika irányába. A gyakran a „workfare" kifejezéssel illetett új politika értelmében átképzési programokkal, tanácsadással, a munkanélkülieket alkalmazóknak adott támogatásokkal és hasonló eszközökkel igyekeznek megakadályozni a hosszú távú munkanélküliség kialakulását. Az aktív munkaerő-piaci politika és a munkahelyteremtés állt a középpontjában a brit Munkáspárt és nyomában más nyugat-európai szociáldemokrata pártok által az 1990-es években meghirdetett „harmadik út" politikájának is. A pozitív eszközök mellett több országban negatív ösztönzők bevezetésére is sor került: szigorították a munkanélküli-járadék folyósításának feltételeit, esetleg csökkentették annak összegét. Azt látjuk azonban, hogy a munkaerőpiaci politika minősége jelentős mértékben a jóléti rendszerek jellegétől függött: a liberális rendszerekben (Nagy-Britannia, USA) sokkal inkább előnyben részesítették a negatív eszközöket, míg a skandináv országokban a pozitív ösztönzők alkalmazására esett a hangsúly.118 Ezenkívül a jóléti szolgáltatások körében több országban megfigyelhető a piaci vagy magán jellegű tevékenységek arányának lassú növekedése a közszektorhoz képest. E körbe tartoznak egyrészt a polgárok által közvetlenül a piacon vásárolt szolgáltatások – pl. magán-nyugdíjbiztosítások –, de ide sorolhatók az állam által a magántulajdonban lévő vállalkozásoktól beszerzett szolgáltatások is (idősgondozás, orvosi ellátás stb.). Az 1980-as évektől több országban – Hollandia, Norvégia, Dánia, Svédország, Németország, Egyesült Királyság – lehetővé tették, hogy az állami nyugdíjalap mellett magánnyugdíjalapokba is járulékot fizessenek a biztosítottak. Ez azonban általában csupán az állami nyugdíj kisebb kiegészítését jelenti, amit Svédország példája mutat: itt 1998-tól a 18,5%- os nyugdíjjárulékból 2,5%-ot fordíthatnak magánbiztosításra az ezt a lehetőséget választók. A jóléti szolgáltatások magánfinanszírozásánál gyorsabban emelkedett a közkiadásokból finanszírozott, de magánvállalkozások által nyújtott szolgáltatások aránya, ám inkább csak részterületeken. Svédországban az alkoholisták hosszú távú kezelésére szolgáló otthonok, Norvégiában a gyermekotthonok, Németországban az idősotthonok helyeinek közel fele magánkezelésben volt az ezredfordulón. 119 Ugyanakkor a privatizáció nem volt jellemző minden országra, s az előbbi példák is mutatják, hogy még az érintett országokban sem volt szó alapvető változásokról. Az 1990-es évek közepén például Dániában az összes szociális kiadáson belül a magánszektorhoz köthető kiadások 4,1%-ot, Svédországban 6,9%-ot tettek ki. A legnagyobb részesedéssel Hollandiában (16,0%) és az Egyesült Királyságban (16,8%) találkozunk. 120 Ha Nyugat-Európa és Dél-Európa egészét nézzük, szintén növekedett valamelyest a rászorultsági alapon nyújtott szociális juttatások aránya az állampolgári jogon járókkal szemben. A trend mérsékelt voltát jelzi azonban, hogy 1990 és 1997 között 14 nyugat- és dél-európai országban 9,2%-ról 9,8%-ra nőtt az arányuk az összes kiadáson belül. Ráadásul ebben az esetben is azt látjuk, hogy a liberális jóléti típushoz tartozó NagyBritannia és Írország esetében volt ez a fejlődési irány jellemző, míg a többiek esetében nem. A változások tehát összességében, a jóléti programok egészéhez viszonyítva marginálisnak nevezhetők. Az az elképzelés, hogy a reformok nyomán a jóléti állam leépülése, vagy akár kis mértékű visszafejlődése következett be Nyugat- és Dél-Európában, már a legegyszerűbb vizsgálat alapján is hamisnak bizonyul. Ha a század két utolsó évtizedének jóléti kiadásait vesszük alapul, azt láthatjuk, hogy csak két ország, Írország és Hollandia – oktatás nélkül számított – jóléti kiadásai csökkentek a GDP arányában, mégpedig jórészt a munkanélküliség nagyarányú visszaesése következtében, s nem a jóléti programok megnyirbálása miatt. 121 Az EU tizenötök ezalatt átlagosan 3,4 százalékponttal költöttek többet állami jóléti programokra (6.7. táblázat). Eközben továbbra is megmaradtak a nemzetek között korábban megfigyelt különbségek. A legtöbbet a skandináv országok fordították jóléti célokra, de különösen erős volt a dél-európai országok kiadásainak növekedése.

6.7. táblázat - 6.7. táblázat ► Jóléti közkiadások alakulása az OECD- és az EUországokban, 1980-2001 (a GDP százalékában)

OECD-21

1980

1985

1990

1995

2001

17,7

19,6

20,5

22,5

21,9



EU-15

20,6

22,9

23,4

25,6

24,0

Forrás: OECD: Social Expenditure Database (SOCX, www.oecd.org/els/social/expenditure). A kiadásokon túl tekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a legfontosabb jóléti programok mindenütt megmaradtak, s jórészt változatlan formában működtek. Sőt, új programokat is bevezettek, vagy bővítették a meglévőket. Németországban például az 1990-es években és az ezredforduló után is jelentősen emelték a családtámogatások összegét és a gyermekek után járó adókedvezményeket. A bővítések társadalmi visszhangja természetesen nem volt olyan nagy mint a leépítéseké: míg a megvonások miatt gyakran utcára vonulnak az érintettek, nagyvonalúbb ellátások esetében ez ritkán fordul elő. Az egyes jóléti rendszerek működési mechanizmusait vizsgálva sem látunk alapvető változásokat. Legfeljebb az állapítható meg, hogy az egyfelől a liberális, másfelől a szociáldemokrata és a konzervatív rendszerek közötti eltérések valamelyest tovább erősödtek. Azon túl, hogy a liberális reformok éppen ott valósultak meg leginkább, ahol már egyébként is ezek az elvek domináltak a jóléti szolgáltatások terén (Egyesült Királyság), a szociáldemokrata és a konzervatív jóléti rezsimekkel rendelkező országok szociálpolitikája valamelyest közeledett egymáshoz: az előbbiekben (Skandinávia) a munkateljesítmény erősebben hatott a juttatások szintjére, míg a konzervatív rendszerekben (kontinentális Európa) időközben jórészt megvalósult az univerzalitás, vagyis a teljes lakosságra kiterjedtek a jóléti programok. Jellemző ebből szempontból az Egyesült Királyság esete, ahol a jóléti állam elleni retorika kormányszinten is olyan erőteljesen megjelent Margaret Thatcher kormányzása idején (1979-1990), amire más európai országban nem volt példa. Ennek megfelelően Thatcher idején szigorították a jóléti juttatások igénybevételének szabályait, s más átalakításokat is végrehajtottak a jóléti szektorban. Ezek azonban a radikális retorika ellenére nem jelentették a jóléti rendszer gyökeres átalakítását: így például nem érintették a National Health Service (NHS), az állami egészségügyi szolgálat alapelveit, vagyis az átfogó, minden állampolgárnak egyformán járó, adókból finanszírozott egészségügyi ellátás megmaradt. Ezenkívül a szociális kiadások 1978 és 1992 között a GDP 24,1%-áról 27%-ára emelkedtek.122 Összességében a „válság" és a jóléti állam leépítésének gyakori emlegetése, s bizonyos jóléti juttatások megszüntetése vagy feltételeinek szigorítása ellenére a jóléti állam intézményesült és konszolidálódott Európa nyugati és déli régióiban az elmúlt évtizedek során, s néhány ország kivételével a jóléti kiadások tovább növekedtek, vagy magas szinten stabilizálódtak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne következtek volna be fontos, a jóléti állam szempontjából előnytelen változások nyugat-európai társadalmaiban az utóbbi két-három évtized során. Mindenekelőtt átalakult a nemzetközi gazdasági környezet. A nyugat-európai nemzetgazdaságok mindinkább beágyazódnak egy olyan világgazdaságba, melynek többi tagja rendszerint alacsonyabb bérköltségekkel, s szinte kivétel nélkül alacsonyabb jóléti kiadásokkal rendelkezik. A versenyképesség megtartása folyamatos kihívást jelent, s a nyugat-európai kormányokat alkalmazkodásra ösztönzi, ami érintheti a jóléti programokat is. Emellett jelentős társadalmi és kulturális változások is bekövetkeztek Nyugat- Európában. Megfigyelhető a jóléti állam intellektuális alapjainak gyengülése abban az értelemben, hogy az 1970-es évektől megbomlott a korábban szinte egyöntetű elfogadottsága. A jóléti államot, mint a kapitalizmus megszelídítésének mechanizmusát, folyamatos támadások érték és érik, ami mindenekelőtt a jóléti állam mögött álló társadalmi csoportok eróziója miatt lehetséges. Különösen a munkásosztály létszámának csökkenése fontos ebből a szempontból, de ezen túlmenően a társadalmi szerkezet is összetettebbé vált, a munkavállalók pozíciói pedig az említett globalizációs folyamatok következtében is gyengültek. Ezáltal a kiterjedt jóléti programok fenntartásában érdekelt rétegek súlya és érdekérvényesítési pozíciója – beleértve a jóléti diskurzust alapvetően meghatározó médiában való megjelenést – jelentősen romlott. ◄ KELET-KÖZÉP-EURÓPA A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN ► A kelet-közép-európai transzformációs folyamat kezdetén a megfigyelők eltérő elképzeléseket fogalmaztak meg a régió jóléti rendszereinek várható jövőjével kapcsolatban. A térség szociálpolitikájának neves szakértője, Bob Deacon például úgy vélte, hogy divergens jóléti fejlődés következik, vagyis Magyarország a liberális-kapitalista utat követi, míg Lengyelországban „posztkommunista konzervatív-korporatista", Csehszlovákiában pedig szociáldemokrata jóléti rendszer alakul ki.123 A legtöbb szakértő azonban – beleértve G. Esping-Andersent is – a liberális rezsim dominanciáját jósolta Kelet-Közép-Európában.124 Utóbbi várakozásokat mindenekelőtt két tényezőre alapozták. Egyfelől arra, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) a liberális politikát preferálják, s ennek fontos hatása lehet a transzformációs folyamatra, különösen a nagy külföldi eladósodottsággal rendelkező



országokban (Lengyelország, Magyarország). Másrészt azzal az érveléssel is találkozhatunk, hogy a térségben a „leghangosabb és politikailag leginkább szervezett társadalmi erők" a liberális modellt részesítik előnyben.125 Kétségtelenül léteztek liberális átalakulási tendenciák ebben az időszakban – így Magyarországon 1995 és 1998 között és 2006 után, amikor a szociális kiadások csökkentek, s több juttatás univerzális jogosultságát a rászorultsági elvvel váltották fel, valamint állami programok privatizációjára vagy részleges privatizációjára is sor került. A liberális átalakításnak kétségkívül kedvez a munkavállalók alacsony fokú szervezettsége szerte a térségben. Ugyanakkor közvéleménykutatások sora szerint „a kelet-közép-európai polgárok többsége a kiteljesedett európai (szociális) modellt részesíti előnyben",126 aminek következtében a jóléti rendszerek liberális reformja a választók akaratába ütközik. Ezért nem meglepő, hogy az 1990-es években a legtöbb szociális jogosultság megmaradt, sőt újakat is bevezettek (munkanélküli-járadék, szociális segélyek). Az univerzalitás továbbra is a meghatározó működési elv maradt a kelet-közép-európai jóléti rendszerekben. Ezenkívül a részleges liberális reformoknak sem mindegyike bizonyult visszafordíthatatlan folyamatnak. Magyarországon 1998-tól, vagy Szlovákiában 2005 után az új kormányok több jóléti területen helyreállították a szolidarisztikus és univerzalisztikus működési elveket. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes kelet-közép-európai országok átmenetének ne lettek volna sajátosságai jóléti téren. Lengyelország a gazdasági sokkterápiát a jóléti rendszer lassú átalakításával párosította, melyben a mélyrehatóbb nyugdíjreformnak – Magyarországtól eltérően – sikerült viszonylag széles körű támogatottságot szerezni a politikai elitben.127 Csehországban az 1990-es évek első felében uralkodó liberális gazdasági frazelológiát a társadalombiztosítás meglepően kedvező pénzügyi támogatása kísérte. A reformok legmesszebb az egészségügyi ellátás terén jutottak, ahol egymással versenyző egészségbiztosítók rendszerét hozták létre, de az állampolgári jogú ellátások és az univerzalitás megőrzésével. 128 Szlovákia az 1990-es évek nagy részében az ennél is lassúbb változásokkal tűnt ki, majd az ezredforduló után itt hajtották végre a legerőteljesebb liberális átalakítást, amit azonban néhány év után részben visszavontak. Minden változás és eltérés ellenére azonban a külső politikai erők és megfigyelők ideáljaiktól függően csalódva (IMF, Világbank) vagy inkább megelégedettséggel (EU) vették tudomásul, hogy a jóléti rendszer gyors, az Egyesült Államokat példaképnek tekintő, liberális átalakítása nem ment végbe a térségben. Bár összességében a kelet-közép-európai jóléti rendszerek több mint másfél évtizedes reformfolyamat után sem igazolták a liberális szcenáriót, de ugyanakkor nem feleltek és felelnek meg Esping-Andersen egyik másik rezsimtípusának sem, hanem inkább valamiféle hibrid vagy vegyes modellt követnek, melyben különösen a szociáldemokrata és a konzervatív modell jegyei keverednek.


7. fejezet - 7. Gazdaság és munka A gazdasági fejlődés számos ponton kapcsolódik a társadalomtörténeti folyamatokhoz. Nyilvánvalóan ilyen terület a fogyasztás, illetve az életszínvonal változása, a munkaerő szektorális eloszlásának és így a társadalmi rétegződésnek az átalakulása, de említhetjük a jóléti állam kialakulását vagy az urbanizációt is. Ez indokolja azt, hogy a gazdasággal is foglalkozzon ez a kötet. Ugyanakkor terjedelmi okok miatt a gazdasági fejlődést a maga komplexitásában nem tudjuk tárgyalni. Ezért a továbbiakban a gazdasági növekedés 20. századi alakulásával foglalkozunk kiemelten. A növekedés folyamata hagyományosan a közgazdaságtan és a gazdaságtörténet érdeklődésének középpontjában áll, s mindenekelőtt a gazdasági kibocsátás átfogó mutatóinak alakulásával (nemzeti jövedelem, GDP/GNP) szokás bemutatni. A gazdasági kibocsátás mérésének - és egyben nemzetközi összehasonlításának – nagy tudományos és közvetlen gyakorlati jelentősége van. A közgazdaságtan klasszikus kutatási területe a növekedéselmélet – vagyis a gazdasági növekedés feltételeinek és folyamatának elméleti problémái –, melynek eredményeit lehetetlen volna tesztelni, sőt gyakran akárcsak megfogalmazni is a gazdasági kibocsátás fogalma és mérése nélkül. A gazdaságpolitika számára szintén fontos visszajelzést jelentenek a gazdasági kibocsátás alakulását jelző adatok: országok és kormányok sikerességét vagy kudarcát szokás megítélni a gazdasági növekedés dinamikája alapján. Sőt, a második világháború után gyakran egész társadalmi-gazdasági rendszerek – kapitalizmus és kommunizmus – versenyének állásáról alkottak véleményt a gazdasági kibocsátás alakulását összehasonlítva. Emellett a gazdasági kibocsátás alakulásával a szakirodalomban és különösen a gyakorlatban sokszor nem egyszerűen a gazdasági tevékenységet, hanem az életszínvonal alakulását is jellemzik. Ez ugyan elfogadhatatlan leegyszerűsítés, hiszen az életszínvonalnak és különösen az életminőségnek számos egyéb meghatározója van (munkaidő hossza, a GDP milyen hányadát fordítják beruházásokra, katonai és egyéb, az életszínvonalat nem javító célokra, milyen a jövedelemeloszlás stb.), de az tagadhatatlan, hogy hosszú távon szoros a kapcsolat a gazdasági kibocsátás és a fogyasztás színvonala között.

1. A gazdasági kibocsátás és mérése: az alapok Az egyes nemzetgazdaságok teljesítményének mérésére a két világháború között történtek az első jelentős kísérletek, de az ilyen jellegű számítások a második világháború után váltak széles körűvé. 1 Mindazonáltal a gazdasági teljesítménynek nincs és a múltban sem volt egyetlen, teljes körűen elfogadott mérőszáma. Különösen nagy eltérések léteztek a kommunista országokban és a piacgazdaságokban elterjedt számítási módszerek között. Az előbbiek az ún. MPS (Materiül Product System) szerint számították az indikátort, melynek neve nettó anyagi termék (Net Material Product, NMP), illetve eltejedtebb nevén nemzeti jövedelem volt. A nemzeti jövedelem csak az anyagi termelést és az ehhez közvetlenül kapcsolódó szolgáltatásokat (pl. szállítás) foglalta magában, de a szolgáltatások további széles körét (egészségügy, oktatás, közigazgatás) kirekesztette a számításokból. A nemzeti jövedelem ezenkívül figyelembe vette a termelőeszközök értékcsökkenését is. 2 Ezzel szemben a piacgazdaságok az ún. SNA-n (System of National Accounting) alapuló módszert részesítették előnyben, mely minden a piacon értékesített árut és szolgáltatást, valamint különböző nem piaci szolgáltatásokat (rendőrség tevékenysége stb.) is az output részének tekintett és tekint. Az így számított mutató elnevezése bruttó nemzeti termék (Gross National Product, GNP), illetve az ettől kissé eltérő bruttó hazai termék (Gross Domestic Product, GDP).3 A kommunista módszertan szelektivitása a marxista, illetve kommunista gazdasági filozófiából következett, mely egyes szektorokat, illetve tevékenységeket (ipar, mezőgazdaság, anyagi jellegű szolgáltatások, mint a szállítás) produktívnak és hasznosnak, míg más szektorokat és tevékenységeket (például egészségügy, oktatás) improduktívnak és végeredményben kevésbé hasznosnak tekintett. Mivel a GDP és a nemzeti jövedelem bizonyos alkotórészei átfedik egymást (például az úgynevezett „improduktív szektorok" anyagi fogyasztása révén), ezért a nemzeti jövedelem átszámítása GDP-vé vagy fordítva nem történhet egyszerűen a nem anyagi jellegű, „improduktív" szolgáltatások értékének hozzáadásával, illetve levonásával.4 A gyakorlatban a GDP rendszerint 10-50%-kal magasabb, mint a nemzeti jövedelem. A különbség azonban változó: a nagyobb szolgáltató szektorral rendelkező országokban nyilvánvalóan nagyobb az eltérés a két érték között és fordítva. Mivel a szolgáltató szektor a gazdasági fejlődéssel rendszerint bővült, ezért a fejlettség szintjével és időben előrehaladva is nőtt a két mutató közötti különbség. A nemzeti jövedelem értéke ugyancsak változott az értékcsökkenési leírások szabályainak eltérései következtében.5 Csupán jelezzük, hogy a nemzeti jövedelem alapját képező, a szolgáltatások széles körét improduktívnak tekintő gazdaságszemlélet maga is hozzájárult a kommunista gazdasági rendszerek alacsony hatékonyságához, s végül csődjéhez. Ezek a tények mindenképpen indokolják az SNA előnyben részesítését az alábbiakban, ami egyben megfelel a nemzetközi gyakorlatnak is. 160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Gazdaság és munka

A nemzetközi szakirodalomban és gyakorlatban széleskörűen használt SNA két alternatív mutatója, GDP és a GNP egyaránt egy adott országban – esetleg régióban, vagy más egységben – egy bizonyos időszak (általában egy év) során előállított végső javak és szolgáltatások értékét tartalmazza. A különbség a két mutató között az, hogy a GNP figyelembe veszi a külföldről származó és a külföldre transzferált jövedelmek nettó összegét is. Az eltérés a gyakorlatban általában nem számottevő, bár ismerünk kivételeket is: a nagy tőkeexportot vagy tőkeimportot lebonyolító országok esetében jelentősen eltérhet egymástól a GDP és a GNP értéke. Így például a nagy tőkeimportőr Írország esetében az 1990-es években a GDP lényegesen, mintegy 20%-kal meghaladta a GNP-t. Nem ilyen nagy, de jelentős volt az eltérés a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai országokban is, melyek szintén nagy tőkeimportot bonyolítottak le. Más szavakkal a nagy tőkeimportőrök esetében a GDP tartalmazza a befektetők hazautalt profitját is, pedig azt nem az adott ország lakossága használja fel. Az SNA módszertanán alapuló mutatók választásával azonban közel sem kerülhetőek meg teljesen a módszertani nehézségek. Az egyik legsúlyosabb probléma azzal függ össze, hogy ha megfelelő módszertan alapján ki is számítjuk a GDP-t, azt nemzeti valutában kapjuk meg. Ezeket az adatokat az összehasonlíthatóság érdekében át kell számítanunk valamilyen közös mértékegységre, valutára. A „folyó áron", illetve valutaárfolyamon folytatott számítások rendszerint a mindenkori hivatalos devizaárfolyamon – esetleg kereskedelmi vagy feketepiaci árfolyamok felhasználásával – átváltják a nemzeti GDP-adatokat egy közös valutára – általában amerikai dollárra. Ez az eljárás azonban kétséges értékű végeredménnyel jár. A valuták átváltási árfolyamai erősen ingadozhatnak, ezenkívül a valuták lehetnek alulvagy felülértékeltek piaci folyamatok nyomán, vagy kormányzati törekvések következtében, ami ennek megfelelően befolyásolja a GDP-adatokat, a reálgazdaságban bekövetkezett változásoktól függetlenül. Elképzelhető tehát az a helyzet, hogy egy ország gazdasági teljesítménye nő, mivel azonban valutája valamilyen ok miatt leértékelődik az USA dollárhoz képest, a folyó árfolyamon folytatott átszámításon alapuló GDP-statisztikák gazdasági visszaesést jeleznek. A vásárlóerő-paritáson (PPP – Purchasing Power Parity) alapuló számítások az árszínvonal eltéréseiből adódó torzításokat kívánják kiszűrni. Alapelvük az, hogy megállapítják az előállított áruk és szolgáltatások értékét egy közös valutában, vagyis tulajdonképpen újraárazzák azokat. Módszertani problémák itt is jelentkeznek, pl. a javak minőségi eltérései miatt, vagy a kereskedelmi forgalomba nem hozható termékek és szolgáltatások esetében, ahol feltételezésekre kell hagyatkozni a kormányzati szektor vagy az oktatás hatékonyságát – azaz ezen szolgáltatások értékét – illetően. Mégis, összességében ezek a kalkulációk tekinthetők a legmegbízhatóbbaknak, s nemzetközi összehasonlításokra legalkalmasabbaknak. Ugyanakkor az ilyen típusú számítások igen nagy erőforrások mozgósítását igénylik, hiszen rengeteg adat beszerzésére és feldolgozására van szükség, ezért visszamenőleg, történetileg nagyon nehéz megvalósítani őket. Ennek ellenére a legtöbb történeti számítás is ezt a módszertant igyekszik követni. Külön ki kell térnünk a kelet-közép-európai országok gazdasági indikátorainak problémáira, mivel a szakirodalom egyöntetű megállapítása szerint e régió múltbeli gazdasági teljesítményére vonatkozó adatok mennyisége és minősége elmarad a nyugat-európai országokra vonatkozó információkétól. 6 A század első felében mindenekelőtt a megfelelő adatok hiányai szembeötlőek. A korban e régióban – hasonlóan a világ többi részéhez – lényegében nem ismerték a modern GDP-nek vagy GNP-nek megfelelő fogalmakat, s így nem is folytattak ilyen becsléseket. Míg azonban Nyugat-Európában és Dél-Európában azóta utólagos, retrospektív számítások nagy bőségben állnak rendelkezésre, addig ugyanez Kelet-Közép-Európáról nem mondható el. Ennek oka, hogy egyrészt a gyakori és nagymértékű határváltozások, a korabeli statisztikai adatgyűjtés hiányai megnehezítették ezt, ezenkívül a régióban a közgazdaságtan és a gazdaságtörténeti kutatások alacsony teljesítőképessége akadályozta az utóbbi évtizedekben az ilyen visszamenőleges kalkulációkat. Ettől eltérő jellegűek a második világháború utáni kommunista időszak adataira vonatkozó problémák. Ezek abból adódnak, hogy a kommunista országokban a hivatalos gazdasági statisztikák rendszerint felfelé torzítják, azaz eltúlozzák a gazdasági teljesítményt, illetve annak növekedését.7 Bizonyos időszakokban nem zárható ki ennek legkézenfekvőbbnek tűnő oka, vagyis az, hogy a hatóságok tudatosan meghamisították a termelési adatokat. A vállalatvezetők nyilvánvalóan érdekeltek voltak abban, hogy eltúlozzák vállalatuk teljesítményét, s a központi gazdasági, illetve pártbürokrácia is igyekezett minél kedvezőbb színben feltüntetni a gazdasági helyzetet. Ennél fontosabbnak tűnnek azonban más, sokkal inkább elvi jellegű problémák. Közülük az egyik legalapvetőbb az, hogy a tervutasításos gazdaságokban nincsenek valódi árak, hiszen ezeket egy bürokratikus alkufolyamat eredményeként alakítják ki, eltérően a piacgazdaságoktól, ahol azok döntően gazdasági automatizmusok eredményeként jönnek létre. 8 Ezért a 161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


tervutasításos gazdaságok teljesítményének számításához általában naturális egységekkel (tonna, darab, méter stb.) mérik a gazdasági kibocsátást. Egy adott kiinduló vagy bázisév áraival beárazzák a termelést, s a növekedési rátákat aztán úgy nyerik, hogy a hivatalos árindex felhasználásával deflálják a nemzeti jövedelmet. Az árak azonban szükségszerűen torzítanak, különösen az új és a változásokon átesett termékek esetében, mert a termelők abban érdekeltek, hogy az árak a valós minőségjavulásnál vagy az új termék valós értéknövekedésénél nagyobb mértékben emelkedjenek. Mivel az árakról a központi gazdasági bürokrácia dönt – pl. az árhivatal –, ezért egy alkufolyamat következik, melyben a vállalatok különféle politikai kapcsolataikat mozgósítva és politikai érdekekre hivatkozva rendszerint képesek érdekeiket érvényesíteni. Ugyanez érvényes fordított esetben, a termékek minőségromlása esetén is, amikor szintén nincs megfelelő mérce arra, hogy mennyivel csökkentsék az árakat, így az árcsökkentésnek a termelők könnyen ellenállhatnak. Mindennek következményeként az árak felfelé torzítják a termelési adatokat. Bár mindig is nyilvánvaló volt, hogy a termékek és szolgáltatások minősége között alapvető eltérések voltak a tervutasításos és a piacgazdaságok között, e tényezőt sokáig nem vették figyelembe megfelelően az utólagos számításokban. Nem könnyű ugyanis számszerűsíteni, hogy ezek a minőségkülönbségek milyen mértékűek voltak az egyes termékcsoportok esetében. A kevés vonatkozó kísérlet közül megemlítjük Bart van Ark munkáját, aki a csehszlovák, a keletnémet és a nyugatnémet gépkocsik minőségkülönbségeit próbálta számszerűsíteni.9 Eredménye szerint ezek az eltérések érdemben befolyásolhatják a becsléseket. Emellett számos más, itt nem részletezhető tényező, mint az úgynevezett túlfejlett kooperáció, vagyis a gazdasági racionalitást nélkülöző, pusztán bizonyos tervmutatók teljesítését célzó termelési kapcsolatok és hasonló jelenségek is felfelé torzították a hivatalos növekedési statisztikákat a kommunista országokban. 10 A számos rendelkezésre álló történeti GDP-számítás közül a leginkább használhatónak Angus Maddison adatsorait tekinthetjük több szempontból is.11 Egyrészt ezek a legtöbb idősornál jóval hosszabb periódust ölelnek át: a legfejlettebb országok esetében – így a legtöbb nyugat-európai ország vonatkozásában – a 19. század első felétől az ezredfordulóig tartalmaznak részletes GDP-adatokat, de újabban helyenként ennél is korábbra visszanyúlnak. Ez önmagában is előnyt jelent, mert a hosszú távú szemlélet lehetővé tette a holland kutató számára az inkonzisztenciák kiküszöbölését. Ezenkívül számításai több más szerző munkáinál megbízhatóbbnak tekinthetők a kelet-európai országok esetében is. Ennek megfelelően az utóbbi évek közgazdasági és gazdaságtörténeti szakirodalma egyértelműen előnyben részesíti Maddison adatait más hasonló célú, a gazdasági kibocsátásra vonatkozó történeti kalkulációkkal szemben.12 Ezen okok miatt mi is Maddison adataira támaszkodunk.

1.1. A gazdasági növekedés folyamata: szakaszok és trendek ◄ REKONSTRUKCIÓ, DEPRESSZIÓ, HÁBORÚ ► Míg a 20. század eleje inkább egy korábbi, kiegyensúlyozottabb fejlődési szakaszhoz tartozott, az 1918-1945 közötti periódus gazdasági növekedését nagy politikai és gazdasági megrázkódtatások szakították meg Európában. Ennek megfelelően több része oszthatjuk a periódus gazdaságtörténetét: a háborús rekonstrukció és az ezt követő néhány éves zavartalan fejlődés, majd a gazdasági világválság időszakára, mely úgyszólván közvetlenül a második világháborúba torkollt. Bár az első világháború okozta közvetlen pusztítás Nyugat- és Dél-Európában viszonylag kis területre korlátozódott – főként Észak-Franciaországban és Belgiumban –, az emberi életben és egészségben tetemes károk estek. Szintén hosszabb távú hatásai voltak a háborúnak kereskedelmi-pénzügyi téren. A konfliktus alatt a világkereskedelemben, a befektetések nemzetközi rendszerében nagy zavarok keletkeztek, s a pénzügyi rendszert is megterhelték a háborús kiadások és a háborús károk elhárítására tett erőfeszítések. A nemzetközi árucsere volumene csökkent, a tőkemozgás lelassult, vagy helyenként teljesen leállt, s az aranystandard rendszert feladták. Szintén jelentős változások következtek be az egyes kormányok gazdasági filozófiájában és gazdaságpolitikájában, különösen ami a hadviselő országokat illeti. Általános tendenciaként a gazdasági liberalizmus doktrináját felváltotta az állam fokozott gazdasági beavatkozása.13 Ez megmutatkozott a pénzügyi és költségvetési politika fellazulásában is. A háborús finanszírozás nyomán kialakult hatalmas pénzbőség eredményeként már a háború alatt, de különösen azt követően több országban korábban soha nem látott méretű infláció következett be.14 A háború emellett jelentős változást okozott az országok egymáshoz viszonyított politikai és gazdasági súlyában is A háború idején az európai konkurenciától belső piacain jórészt megszabaduló, s a külföldi piacokon is előretörő Egyesült Államok és Japán helyzete javult. Ráadásul az Egyesült Államok Európa nagy hitelezőjévé is vált. Ezzel szemben Nyugat-Európa országainak világpiaci részesedése – különböző mértékben – romlott. Különösen a háborús vesztes Németország pozíciói gyengültek gazdasági téren is.



A háborút követő forradalmak és békeszerződések nyomán korábbi birodalmak szűntek meg, s új országok jöttek létre Európában. A békeszerződések rendelkezései – jóvátételek, gazdasági korlátozások – a vesztes országok, s különösen Németország gazdasági helyzetét súlyosbították. A háború után nemcsak a határok hossza nőtt meg, hanem ezzel együtt a vámhatároké is, így a nacionalizmus új hulláma kimondottan káros volt a külkereskedelmet illetően. A területi változások megzavartak hagyományos kereskedelmi kapcsolatokat, s az új helyzethez való alkalmazkodás nagy költségekkel is járt. A rekonstrukciós erőfeszítések így éveket vettek igénybe, de végül a pénzügyi rendszereket sikerült stabilizálni és hozzávetőlegesen 1924-re a nyugat-európai országok ismét elérték a gazdasági kibocsátás háború előtti szintjét, s a gazdasági növekedés ezt követően 1929-ig e régióban átlagosan évi 3,5% volt.15 Közben 1925-től – először Nagy-Britanniában, majd másutt is – sikerült visszaállítani az aranystandard rendszerét. Ami az egyes országok fejlődési pályáját illeti az 1920-as években, Franciaországot, Belgiumot, Németországot és Olaszországot expanzív monetáris és fiskális politika jellemezte, s meglehetősen gyors GDP-növekedést produkáltak. Németországban magas volt a beruházások aránya is. A skandináv országok gazdasági kibocsátása szintén jelentősen emelkedett. Nagy-Britannia ellenben deflációs gazdaságpolitikára kényszerült, s növekedése igen csekély ütemű volt. Az 1920-as évek második felében ezen az alapon alakult ki egy erős beruházási és tőzsdei spekulációs láz, mindenekelőtt az Egyesült Államokban, de erősen kihatva Nyugat-Európára is. A nemzetközi pénzügyi rendszer ingatagsága hamar megmutatkozott. Az 1929 októberi New York-i tőzsdekrach átterjedt Európára is, különösen Közép-Európát veszélyeztetve, ahol a nyomás alá került amerikai bankok sorra mondták fel kihelyezett hiteleiket, ami ellenben az osztrák és német bankokra jelentett elviselhetetlen nyomást. A pénzügyi rendszer összeomlása felerősítette a depressziót. A válság nagyobb mértékben hatott a GDP- szintekre, mint a világháború: 1929-1932 között a GDP a legfejlettebb – a későbbi OECD – országokban összességében 18%-kal zuhant. Ezen belül azonban számottevőek voltak az eltérések. A bruttó hazai termék legjelentősebb visszaesését – az Egyesült Államok mellett (-28%) – Németországban (-24,5%) és Ausztriában (-22,5%) láthatjuk, de a válság Franciaországot is számottevően érintette (-14,7%). A legkevésbé Dániában (-3,6%) és Finnországban (4,0%), valamint Olaszországban (-5,5%) csökkent a GDP a korábbi csúcsértékhez képest.16 A válság ismét megrázta az éppen csak regenerálódott nemzetközi gazdasági rendszert. A nemzetközi tőkepiac gyakorlatilag megszűnt működni, az aranystandard rendszerét a legtöbb ország elhagyta, a külkereskedelemben korlátozásokat vezettek be. A gazdasági depresszió mélységét és az abból való kilábalás ütemét számos tényező határozta meg. Ezek közé tartoztak a gazdaság szerkezeti sajátosságai, a külső eladósodottság nagysága és jellege, a megelőző időszak fellendülésének mértéke, de a gazdasági depresszióból való kilábalásban az állami beavatkozás is fontos szerepet játszott. A válság lefutása a különböző tényezők egymásrahatásának eredményeként egyes országokban késleltetettebb volt, máshol előbb elérték a mélypontot, s gyorsabb volt a gyógyulás. Franciaországban még 1938-ban is csak az 1929-es szint 96,5%-át érte el a bruttó hazai termék, Hollandiában 103%-át, ellenben az Egyesült Királyságban már 118,4%- át, Németországban pedig egyenesen 139,6%-át. Hatalmas eltérések voltak az exportaktivitásban, a beruházási szintben és a munkanélküliség terén is. Nyugat-Európa egészében 1938-ban már 17%-kal az 1929-es szint felett volt a GDP szintje.17 A második világháború ugyancsak eltérően érintette a nyugat-európai országok gazdaságát. A bruttó hazai termék legsúlyosabb visszaesése 1938-1944 között Franciaországban (-49,7%), Hollandiában (-46,7%), Belgiumban (-15,7%) és Norvégiában (-12,7%) látható, ugyanakkor Németországban (24,2%), az Egyesült Királyságban (22,0%), Svédországban (20,9%) és Ausztriában (18,0%) jelentősen nőtt a gazdaság teljesítménye ezen időszakban.18 A két világháború jelentős pusztítást okozott a legtöbb nyugat-európai országban a növekedési tényezőkben, mind a tőkében, mind pedig a munkaerő menynyiségében és minőségében, s a gazdasági világválság is korábban soha nem látott gazdasági zavarokat eredményezett. A gyakori vélekedés ellenére nem állíthatjuk, hogy a világháborúk időszakában összességében jelentősen lefékeződött volna a növekedés a korábbi évtizedekhez képest: míg az egy főre jutó GDP átlagos évi növekedési üteme Nyugat-Európában 1870-1913 között 1,3% volt, 1913-1950 között ettől csak minimálisan maradt el, s 1,2%-ot tett ki. Ha pedig a termelékenységet – vagyis az egy munkaórára jutó kibocsátás értékét – vizsgáljuk, azt látjuk, hogy míg az 18901913 közötti időszak évi átlaga 1,7%-os növekedés volt, addig az 1913-1929 közöttié 2,2%, sőt még az 19291950 közötti periódusé is alig marad el 1,5%-os értékével. A Nyugat-Európát a két világháború között érintő gazdasági problémák jó része Kelet-Közép-Európában is jelentkezett, de ebben a régióban az első világháború következményei még súlyosabbak voltak. A kelet-középeurópai országok közül Lengyelország szenvedte a legnagyobb háborús károkat. Itt – Magyarország és a 163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


későbbi Csehszlovákia területétől eltérően – jelentős hadműveletek is zajlottak. Magyarország gazdasági fejlődését ellenben a forradalmak és a területi veszteségek okozta gazdasági dezorganizáció nehezítette. A térségben Csehszlovákia rendelkezett a legkedvezőbb kiindulóhelyzettel, mind a gazdasági fejlettség, mind pedig a gazdaság szerkezete tekintetében. Mindazonáltal az 1920-as évek második felének fellendülése nem lebecsülendő eredménnyel járt Lengyelországban, mivel 1929-re az egy főre jutó hazai termék egyaránt mintegy 21,7%-kal haladta meg az utolsó békeév színvonalát. Magyarországon kevéssel alacsonyabb volt ez a szám (18%), ami azonban igen kedvező a hazánkkal sok tekintetben azonos helyzetben lévő (területi változások, békeszerződés rendelkezései, földrajzi helyzet stb.) Ausztria teljesítményével összevetve, ahol a növekedés mindössze 6,8%-os volt. Ez az évtized Csehszlovákiában hozta a legjobb gazdasági eredményeket, ahol a növekedés 45%-os volt, ami egyben egész Európában az egyik legkedvezőbb teljesítménynek számított ekkor. 19 A világgazdasági válság Kelet-Közép-Európát az átlagnál lényegesen súlyosabban érintette. A mélyponton Lengyelországban 20,7%-kal, Csehszlovákiában 18,2%-kal, Magyarországon 9,4%-kal volt alacsonyabb a GDP szintje, mint a válságot megelőző évben. A depresszióból való kilábalás Magyarországon volt a legsikeresebb, olyannyira, hogy az 1930-as évek végére Magyarország gazdasági teljesítménye közel került Csehszlovákiáéhoz, s messze maga mögött hagyta Lengyelországot (7.1. ábra). A nemzetközi pénzügyi és gazdasági kapcsolatok korábbi, viszonylag szilárdnak bizonyult rendszerét az aranystandard 1920-as évekbeli visszaállításával önmagában nem sikerült helyreállítani. Míg az első világháború előtt Nagy-Britannia betöltötte a „világ bankára" szerepkört, s forrásaira stabilan lehetett számítani pénzügyi problémák esetén, addig a két világháború között mellé lépő USA és Franciaország együttműködése nem volt harmonikus: nagy kereskedelmi többletük ellenére nem voltak készek pénzpolitikájuk lazítására, hogy ezzel növeljék belső keresletüket és versenyképességük mérséklésével piacot kínáljanak másoknak, s egyben mérsékeljék az arany kiegyensúlyozatlan áramlását a világgazdaságban. 20 Egyes valuták – mint a frank – alulértékeltsége és más valuták – a font sterling – felülértékeltsége kiegyensúlyozatlanná tette a kereskedelmet, s protekcionista intézkedésekre ösztönzött. Ugyancsak megzavarták a kapcsolatokat a nagy volumenű bizonytalan nemzetközi pénzügyi követelések– mindenekelőtt a német jóvátétel, de bizonyos mértékig ide tartoztak a háborús adósságok is. Emellett a rendszer ingatagsága, s több központ párhuzamos létezése jóval nagyobb aranytartalékokat igényelt, mint a régi, első világháború előtti struktúra.21

7.1. ábra ► Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) alakulása európai országokban, 1890-2000 (1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár) Megjegyzések: Csehszlovákia 2000: Csehország és Szlovákia együtt. Eltérő időpontok: Írország 1910 helyett 1913,1921; Csehszlovákia 1937; Lengyelország 1938. Források: Angus Maddison: Monitoring the World Economy, 1820-1992. Paris: OECD, 1995.194-195 (Németország 1890-1990), 198 (Írország 1890-1900). Angus Maddison: The World Economy: Historical Statistics. Paris: OECD, 2003. 60-61 (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság 1890-1913), 62-63 (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság 19201960), 64-65 (Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság 1970-2000), 67-69 (Írország 1913-2000, Spanyolország 1890-2000),



100-101 (Magyarország, Lengyelország 1890-2000, Csehszlovákia 1890-1990, Csehország és Szlovákia együtt 2000). A válság szintén alapvető változásokat hozott a nemzetközi gazdasági mechanizmusokban, melyek többnyire súlyosbították a növekedés visszaesését.22 A nemzetközi tőkepiac úgyszólván megszűnt létezni, s a nemzetközi kereskedelem rendszere is súlyosan károsodott: a világkereskedelem volumene több mint egynegyedével esett vissza – 1929-1932 között az import volumene a legfejlettebb országokban szintén mintegy egynegyedével csökkent –, s az 1929-es csúcsot nem is érte el ismét 1950-ig.23 A legtöbb ország újra letért az aranystandardról. Elsőként 1931-ben Nagy-Britannia tette ezt, amivel megszűnt a font szabad átválthatósága aranyra, s a font árfolyamát lebegtették, azt immár nem a mögötte álló aranykészlet mennyisége, hanem a kereslete-kínálata határozta meg. Franciaország és Belgium kitartott az aranystandard mellett („aranyblokk"), ami a külkereskedelem további diszlokációjához és zavaraihoz vezetett, hiszen ezek az országok csak importvámokkal és korlátozásokkal védhették ki az aránytalanul erős valutájuk okozta külkereskedelmi deficitet. Vámok és kereskedelmi kvóták-korlátozások egész rendszere jött létre. A liberális kereskedelmi rendszer helyett egy új protekcionista kereskedelempolitikai környezet kialakulásához döntően hozzájárult az, hogy az Egyesült Államok 1929-1930-ban magas vámokat vezetett be (Smoot-Hawley-féle vámtörvények), melyre válaszul más országok is hasonlóan cselekedtek. A válság nyomán ugyancsak mélyreható változások mentek végbe a nemzeti gazdaságpolitikákban is. A kormányok a legtöbb országban a korábbinál sokkal inkább beavatkoztak a gazdasági folyamatokba. A beavatkozások egy része ad hoc jellegű volt – pl. fizetési moratóriumok elrendelése –, de több országban szisztematikus és a tapasztalatok mellett egyre inkább elméleti megfontolásokon nyugvó állami beavatkozás is teret nyert. A nagyobb prosperitás elérése érdekében a keresleti oldal befolyásolására törekedtek nagyszabású közmunkákkal, állami megrendelésekkel és hasonló módon. Bár a keresletösztönző gazdaságpolitika elméleti megalapozását egy brit közgazdász – John Maynard Keynes – hajtotta végre, Európában a legszisztematikusabb és legnagyobb mértékű ilyen intervenció Németországban következett be. Nem azonnal a válság kialakulása után, hiszen a Brüning-kormány szigorú költségvetési politikájával, bércsökkentéssel és adóemeléssel, azaz ortodox liberális gazdaságpolitikájával inkább fokozta, élezte a válságot. 1932-től azonban már lazítás látható a német pénzügypolitikában, ami még egyértelműbben folytatódott a nemzetiszocializmus idején. Ez a kezdetben inkább intuíción és tapasztalaton mint stabil elméleti alapon nyugvó gazdaságpolitika más elemeket is tartalmazott: a jóvátételi fizetések felfüggesztését, importkorlátozást és bilaterális kereskedelmi megállapodásokat (klíringegyezmények). A második világháború lényegesen nagyobb károkat okozott Nyugat-Európában, mint az első. Nem csak a szárazföldi csapatok Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Olaszországban folytatott harcai, hanem a közel sem csupán katonai célpontokat támadó légierők és haditengerészet okozta gazdasági veszteségek is számottevőek voltak. A szövetségesek 2 millió tonna bombát dobtak le a kontinensen, jórészt Németországra, a termelőberendezések és az infrastruktúra mellett a humán tőkét is rombolva. A háború alatti beruházási szint többnyire eleve alacsony volt, így ezek pótlása későbbre maradt. Szintén a háború hatása volt, hogy a korábban vezető nemzetközi hitelezőnek számító Nagy-Britannia kinnlevőségeinél több kölcsönt volt kénytelen felvenni, s Franciaország szaldója is nulla lett ilyen téren. 24 A vezető hitelező természetesen az Egyesült Államok volt. Amerika rendkívül dinamikus háború alatti gazdasági növekedése eleve teljesen megváltoztatta a nemzetközi pénzügyi-gazdasági erőviszonyokat Nyugat-Európa hátrányára. Ugyanakkor a két világháború közötti időszakban Nyugat-Európa jelentős növekedési tartalékokat halmozott fel, a ki nem használt technológiai fejlődési lehetőségek formájában. Ez főként annak következtében alakult ki, hogy az Egyesült Államokban a korábbinál jóval erőteljesebben haladt a műszaki fejlődés, ugyanakkor több tényező együttes hatásának eredményeként – mint az Egyesült Államok nemzetközi kereskedelmének és külföldi beruházásainak visszaesése a depresszió idején, a világgazdaság zavarai miatti mérsékelt fogadókészség stb. – az új technológiák terjedése Nyugat-Európa irányában viszonylag gyenge volt. Az 1950-es évek nyugateurópai boomja nem utolsósorban az így előállt növekedési tartalékok kihasználásán alapult. A második világháború utáni évtizedek nyugat-európai gazdaságtörténetét három fő részre oszthatjuk. A háborús újjáépítés periódusára, a hozzávetőlegesen 1950-től az 1973-as olajválságig terjedő nagy fellendülés időszakára, s a gazdasági növekedés ezt követő lelassulásának szakaszára. Ettől több tekintetben eltérően tagolható Kelet-Közép-Európa második világháború utáni gazdasági fejlődése a növekedés és annak legfontosabb feltételei – mindenekelőtt a gazdaságpolitika – szempontjából. Mindenekelőtt a háborút követő újjáépítési szakasz után nem következett be egy több évtizedes, egységes, gyors fejlődés jellemezte periódus. Ehelyett a gazdaságpolitika jelentős irányváltásaival kísérve a növekedés gyorsabb és lassúbb időszakainak váltakozását láthatjuk. Bár az olajválság a kommunista országok gazdaságaira is hatott, korszakhatárnak inkább az 1970-es évek vége, az 1980-as évek eleje tekinthető, amikortól állandósultak a gazdasági válságjelenségek. 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Végül a rendszerváltás egy olyan újabb, erőteljes választóvonalat jelent a régió gazdaságtörténetében, mely Nyugat-Európa esetében hiányzik. ◄ ÚJJÁÉPÍTÉS ÉS QAZDASÁQI „BOOM" ► A második világháború utolsó szakasza a legtöbb hadviselő és megszállt országban évtizedekkel korábbi szintre vetette vissza a bruttó nemzeti termék színvonalát. Az 1945-ös nemzeti termék Ausztriában az 1886-os, Franciaországban az 1891-es, Németországban az 1908-as, Olaszországban az 1909-es, Hollandiában pedig az 1912-es állapotnak felelelt meg. Egyedül az Egyesült Királyság kerülte el a súlyos visszaesést, de a háború utáni válságot teljesen ez az ország sem tudta kivédeni. Annál meglepőbb volt már a kortársak számára is a rekonstrukció gyors üteme szerte Nyugat-Európában. A világháborút közvetlenül követő években szerte Nyugat-Európában igen intenzív és eredményes helyreállítási szakaszt láthatunk, melynek eredményeként még a háború által leginkább sújtott országok is gyorsan elérték a világháború előtti fejlettségi szintet. Ez a periódus 1950 körül zárult le. Az említett országok közül Hollandiában már 1947-ben, Franciaországban 1949-ben, Olaszországban 1950-ben, míg Ausztriában és NyugatNémetországban 1951-ben elérték, illetve meghaladták a háború előtti legmagasabb termelési szintet.25 A rekonstrukciós fázis utáni évtizedeket az ipari országok gazdaságtörténetében szokás egyfajta aranykornak tekinteni, ugyanis ezt az 1950 és 1973 közötti periódust korábban és később sem tapasztalható gyors és tartós gazdasági növekedés jellemezte, viszonylag kis mértékű ciklikus ingadozásokkal. Emellett más fontos makrogazdasági mutatók – mindenekelőtt a munkanélküliségi ráta és az infláció – is kedvezően alakultak (7.2. táblázat). Nyugat-Európa egészében az egy főre jutó GDP 1950-1960 között átlagosan évi 4,0%-kal, 1960-1973 között 3,8%-kal nőtt.26 A korszak kiemelkedő növekedési teljesítményét mutatja a termelékenység emelkedése más gazdaságtörténeti periódusokhoz viszonyítva. Az egy munkaórára jutó GDP növekedési üteme 1950 és 1973 között átlagosan kétszer olyan gyorsan emelkedett, mint az azt megelőző vagy azt követő hasonló időszakokban. Nyolc nyugat-európai ország nem súlyozott átlagában ez 4,4% volt évente, míg 1922-1937 között 2,4%, 1979-1988 között 2,3%. A kontraszt még ennél is nagyobb lenne, ha pl. az 1973-1998 közötti időszakot hasonlítanánk hozzá.27 Ennek nyomán nyugat-európai országokban az egy főre jutó GDP 1950-1973 között 2-3szorosára emelkedett. Még gyorsabb volt a dél-európai országok gazdasági növekedése: itt egyenesen 3-4szeresére emelkedett az egy főre jutó GDP ebben az időszakban (7.1. ábra). E periódusban Nyugat-Európában Németország produkálta a legmagasabb növekedést (évi 5%), de alig maradt el tőle Ausztria (4,9%). A közepes (3,4-4,3% közötti) növekedési ütemű csoportba tartozik Franciaország, Finnország, Hollandia, Belgium. Egyformán 3,1-3,2%-ot ért el Norvégia, Svájc, Svédország, Dánia, Írország. A sor végén lényegesen lemaradva tőlük az Egyesült Királyság található 2,5%-os átlagos évi ütemmel.28 A boom időszakában szintén történelmi mélységbe süllyedt a munkanélküliség ráta. Ez tizenkét nyugat-európai ország átlagában a legalacsonyabb pontot az 1960-as évek elején érte el 2% körüli értékkel, majd 1973-ban 2,9%-ot tett ki. Összehasonlításképpen a munkanélküliség 1929-ben még 4%, 1938-ban 5,0% volt – mindkét esetben szűkebb definíció alapján, azaz inkább alábecsülve a tényleges adatokat –, 1950-ben 4,5%-ot ért el, 1989-ben pedig már ismét 7,4%-ra rúgott.29

7.1. táblázat - 7.2. táblázat ► A munkanélküliségi ráta alakulása európai országokban, 1920-2004 (százalék)


1920-

1929-

1950-

1960-

1973-

1980-

1988-

2000-

1928

1938

1959

1972

1979

1987

1999

2004

11,1

11,1

1,6

2,9

4,8

10,5

7,9

5,0

1,9

4,3

8,9

11,2

9,1

Franciaors zág Hollandia

8,3

8,0

2,0

1,3

4,7

10,0

6,0

3,2

Belgium

3,4

8,0

6,9

2,3

5,8

11,2

8,8

7,3

8,2

5,2

7,3

13,8

11,8

4,3

Írország



Németorsz 8,1 ág/NSZK

8,5

6,1

0,8

2,9

6,1

6,4

8,3

Ausztria

12,0

6,1

1,5

1,4

3,1

4,0

4,1

2,8

1,3

0,1

0,8

1,8

3,3

3,4

Svédorszá 11,5 g

5,3

2,2

1,4

1,6

2,3

6,9

5,5

Dánia

16,1

10,6

9,5

2,0

4,1

7,0

6,7

4,9

Norvégia

15,3

7,8

8,4

2,0

1,8

2,4

4,6

4,0

1,9

4,1

5,1

11,1

9,2

Olaszorszá g

3,9

4,5

6,7

9,0

8,8

Spanyolors zág

2,6

4,9

17,6

19,5

11,1

-

-

-

-

12,6

18,5

-

-

-

-

5,2

7,9

-

-

-

-

13,2

18,6

-

-

-

7,0

5,8

Svájc

2,7

Finnország

3,9

Lengyelors 6,2 zág Csehszlová kia/ Csehorszá g Szlovákia Magyarors zág

-

-

Megjegyzések: A megadott évek átlaga. Egyesült Királyság 1920-1928: Nagy-Britannia. A második világháború előtti adatoknál a definíciós eltérések miatt az adatok összehasonlíthatósága korlátozott. Eltérő időpontok: Belgium 1921-1928; Lengyelország 1927-1928; Svédország 1925-1928; Svájc 1950-1951; Magyarország 19891999, 2000-2003; Lengyelország 1993-1999, 2000-2003; Csehország 1993-1999, 2000-2003; Szlovákia 19941999, 2000-2003. Források: Nicholas Crafts: The Great Boom: 1950-73. In Max-Stephan Schulze (ed.): Western Europe. Economic and Social Change since 1945. London: Longman, 1999. 49. (Németország, Egyesült Királyság, Hollandia, Belgium, Ausztria, Svájc, Svédország, Dánia, Finnország, Norvégia 1929-1938). Barry Eichengreen: The European Economy since 1945. Princeton: Princeton University Press, 2004. 264. (Nyugat-Európa és DélEurópa 1960-2004). Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1980. 174 (Belgium 1921-1928, Dánia 1920-1928), 175 (Németország 1920-1928, Hollandia 1920-1928), 196 (Norvégia 1920-1928, Lengyelország 1927-1928, Svédország 1925-1928, Svájc 1926-1928, Nagy-Britannia 1920-1928), 177 (Ausztria 1950-1959, Belgium 1950-1959, Dánia 1950-1959), 178 (Németország 1950-1959, Írország 1950-1959, Olaszország 1950-1959, Hollandia 1950-1959, Norvégia 1950-1959), 179 ( Svédország 1950-1959, Svájc 1950-1951, Nagy-Britannia 1950-1959). Csaba László: A fölemelkedő Európa. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006. 92. (Kelet-Közép-Európa 1989-2003). Kelet-Közép-Európa országait a háború nagyon eltérően érintette: Csehszlovákiában keletkeztek a legkisebb károk, így itt nem annyira helyreállításról vagy újjáépítésről, mint inkább a haditermelésről a békegazdaságra



való átállásról volt szó, s a nemzeti termék gyorsan elérte a háború előtti szintet. Lengyelország szenvedte a legnagyobb veszteségeket talán egész Európában, de az 1940-es évek végére itt is végbement a legfontosabb üzemek és a termelő infrastruktúra újjáépítése. Összességében a háborút követő mintegy fél évtizedes helyreállítási periódusban – a legtöbb országban a háború előttinél jóval alacsonyabb szintről indulva – gyors növekedést sikerült elérni Kelet-Közép-Európában. E szakasz nagy részében még jelen voltak a piacgazdaság elemei, de a periódus végére már szinte teljes egészében kiépült a szovjet típusú tervgazdálkodás Kelet-Közép-Európában az 1950 utáni bő fél évtized során a központosított tervgazdálkodás keretei között erőltetett iparosítás zajlott, a bruttó hazai termék gyakran változó növekedési ütemeit eredményezve, s nemzetközi összehasonlításban mérsékelt sikerrel. A növekedés nemcsak évről évre ingadozott, hanem igen nagy szektorális és egyéb aránytalanságok kialakulásának közepette zajlott. Mindenekelőtt a fogyasztás és a felhalmozás korábban jellemző arányai tolódtak el az utóbbi javára. Sőt, a beruházásokból a nehézipar aránytalanul nagy mértékben részesült, így itt a növekedés üteme lényegesen meghaladta a nemzetgazdasági átlagot. A könnyűipar fejlesztése ellenben háttérbe szorult, s még inkább a nem termelő infrastruktúra és a mezőgazdaság.30 A gazdaságirányítás és a gazdasági rendszer ellentmondásai hosszabb távon is fennmaradtak, de az 1950-es évek közepét követő szakaszban a rugalmasabb központosított irányítás mellett egy ideig viszonylag jelentős gazdasági fejlődést sikerült elérni. Azonban az 1960-as évek közepén a növekedés több országban lelassult. Az 1970-es évek során a világgazdasági tendenciáknak megfelelően, illetve azon túl is tovább mérséklődött a növekedés Kelet-Közép-Európában, sőt egyes években és országokban már komolyabb válságjelenségeket láthatunk. A második világháború utáni korszakban Nyugat-Európában megfigyelhető kedvező növekedési ráták több tényező egymást erősítő együttes hatásának tulajdoníthatók, melyek áttekintése – s különösen kölcsönhatásaik bemutatása – itt csak vázlatosan történhet. A kétségkívül legszembetűnőbb tényező a beruházások – mégpedig a gépekbe és berendezésekbe történő befektetések – erőteljes növekedése volt. Mint később – a következő fejezetben – részletesen bemutatjuk, a beruházások GDP-hez viszonyított aránya (a lakásépítést nem számítva) mindenütt jelentősen nőtt, több országban pedig megduplázódott az 1930-as évekhez képest, s meghaladta a 20%-ot.31 Ez azért volt a növekedés fontos forrása, mert lehetővé tette a technológiai fejlődés kínálta lehetőségek kihasználását. A beruházások élénkülése a technológiai téren vezető Egyesült Államokból történő technológiatranszferrel párosult. Mint említettük, az USA és Nyugat- Európa között a század első felében a fejlettségi (technológiai) szakadék igen kitágult, ami lehetőséget nyújtott Nyugat-Európa számára egy gyors ütemű fejlődésre. Ezeket a lehetőségeket azonban csak azért tudták kihasználni a nyugat-európai országok, mert adva voltak azok a társadalmi adottságok/képességek (social capabilities), amelyek révén hatékonyan voltak képesek fogadni a technológiai és tőketranszfert.32 Enélkül a felzárkózás nem következhetett volna be. A humán tőke szintje ugyancsak magas volt, valamint a jogi és a szélesebb értelemben vett intézményi háttér is rendelkezésre állt. A növekedés további forrásai közé sorolhatjuk a gazdaság strukturális változásait. Az erőforrások – mindenekelőtt a munkaerő – a kisebb hatékonyságú szektorok felől azon ágazatok felé irányultak, melyek magasabb hozzáadott értéket voltak képesek előállítani. Ez a gyakorlatban mindenekelőtt a mezőgazdaságból az iparba és a szolgáltatásokba, illetve az iparból a szolgáltató szektorba való munkaerő-átcsoportosítást jelentette. A további fontos intézményi tényezők közé tartozott a kedvező belpolitikai helyzet. Az „aranykor" kapcsán kiemeli az irodalom a gazdaság szereplőinek intézményesített kooperációját, a munkaadói és a munkavállalói érdekek széles körű kompromisszumát, mely egyfelől a bérkövetelések visszafogásában nyilvánult meg, másfelől azonban a jóléti állam – vagy másként a szociális juttatások – expanzióját is magában foglalta.33 A belpolitikai stabilitás kedvező várakozásokat teremtett a beruházások számára, mely aztán egyfajta önmagát erősítő folyamatként jótékonyan visszahatott a gazdasági növekedésre és a reálbérekre, a szociális viszonyok javulására.34 Ez a munkaadók és munkavállalók közötti „szociális paktum" nem lett volna lehetséges az állam jóléti elkötelezettsége és koordináló szerepe nélkül. A jóléti állam maga is nagy szerepet játszott a piac keresleti, de hosszú távon a kínálati oldalának javításában is: egyfelől az egyenlőbb jövedelemelosztás fokozta a tömegtermékek iránti igényt, másfelől a nagyobb szociális biztonság és az oktatáshoz való hozzáférés javulása a humán tőke fejlődését és a munkaerő minőségének a javulását is magával hozta. Ezenkívül a nemzetközi gazdasági kooperációt és integrációt ösztönző intézmények és szervezetek sokasága jött létre. Ezek esetenként közvetlen gazdasági támogatást nyújtottak (Marshall-terv), de méginkább a 168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nemzetgazdaságok közötti interakciót fokozták azáltal, hogy a kiszámítható nemzetközi gazdasági környezet kialakulását segítették elő (Európai Fizetési Unió, Európai Szén- és Acélközösség, EFTA, OEEC, GATT, Európai Gazdasági Közösség). Ezzel a két világháború közötti protekcionista hullámmal szemben növelték a piacok nyitottságát és nagyságát, amivel lehetővé tették mind a technológiák gyors diffúzióját, mind a komparatív előnyök, a nagyobb sorozatnagyság (economies of scale) előnyeinek kihasználását. 35 A nemzeti gazdaságpolitikák szilárd alapja volt a Bretton Woods-rendszer révén a rögzített valutaátváltási árfolyamokhoz való visszatérés. Ez a rendszer kiküszöbölte azokat a sokkszerű hatásokat, melyek a két világháború között olyan károsnak bizonyultak a nemzetközi kereskedelemben. Az eredmény az export volumenének gyors fokozódása volt. Az export évi átlagos növekedése 1950 és 1973 között a GDP emelkedését is felülmúlta, s megközelítette a két számjegyű értéket, sőt előfordult – Ausztria, Németország, Olaszország és Hollandia esetében –, hogy meg is haladta a 10%-ot.36 Kelet-Közép-Európa gazdaságainak növekedési pályáját a második világháborút követő évtizedekben alapvetően meghatározták egyrészt a háború által okozott súlyos károk, másrészt az, hogy ebben a periódusban a térségben kiépült a szovjet típusú központosított tervgazdálkodás. A legnagyobb jelentőségű átalakulás a tulajdonviszonyokban következett be. Államosították a pénzügyi szektort, a fontosabb ipari és kereskedelmi vállalatokat, s megindult a mezőgazdaság kollektivizálása is, bár ebben a szektorban ez a folyamat lassan haladt, s a magántulajdon még jó ideig – Lengyelországban pedig mindvégig – dominált. A külgazdasági kapcsolatokban a szovjet típusú átalakítást a külkereskedelem állami monopóliuma mellett a nyugati országoktól való fokozódó elzárkózás jelentette mind az árucserében, mind pedig a tőkekapcsolatokban. A KGST 1949- es megalakulása és a kelet-közép-európai országok csatlakozása is jelezte azok újraorientálódási szándékát. Az 1950-es évek közepétől a kelet-közép-európai kormányok – megtartva a tervutasításos gazdasági kereteket – számos ponton módosították a gazdaságpolitika és gazdaságirányítás eszközeit. Csökkentették a központilag előírt és a szektorok, illetve vállalatok számára lebontott termutatók számát, nagyobb teret engedve a vállalatok önállóságának. Az ösztönzés új eszközeként a vállalatok a terven felüli nyereség egy részét megtarthatták, s egyrészt fejlesztési célokra, másrészt dolgozóik ösztönzésére fordíthatták. A gazdaságpolitikai irányváltás tükröződött a megváltozott tervcélokban is, melyek alacsonyabb növekedési ütemet és mérsékeltebb felhalmozási hányadott irányoztak elő.37 Az 1960-as évek első felének rossz gazdasági eredményei több országban a korábbiaknál átfogóbb reformok kidolgozására ösztönözték a politikai döntéshozókat. A reformtervek az e tekintetben élenjáró Csehszlovákiában és Magyarországon egyaránt a tervgazdálkodás és a piaci viszonyok valamiféle összebékítését célozták: a vállalatok önállóságának növelését, ezzel párhuzamosan a központi irányítás, az érdekeltségi rendszer fokozását irányozták elő. Csehszlovákiában a gazdasági reformtörekvések 1968-ban a politikai reformokkal együtt buktak el, míg Magyarországon mérsékelt eredménnyel jártak. Itt az 1968-as új gazdasági mechanizmus nyomán megszűnt a vállalatokra és szövetkezetekre vonatkozó tervelőírások rendszere. A termelőegységek számos, a működésüket alapvetően érintő döntést önállóan hozhattak meg: pl. azt, hogy mit termeljenek és azt kinek értékesítsék. Bizonyos önállóságot élvezhettek alkalmazottaik bérezésében, s a beruházások terén is. Ugyanakkor a központi irányítás megőrzött alapvető jogköröket az ár-, bér- és jövedelemszabályozás terén, melyekkel különösen a teljes foglalkoztatottságot és a fogyasztói árak stabilitását kívánták elérni. Szintén a központi irányítás hatáskörében maradt a beruházások meghatározása és fennmaradt a külgazdasági kapcsolatok állami monopóliuma is. Az ár- és bérszabályozással szemben egyszerre több és egymásnak gyakran ellentmondó elvárást támasztottak. A bérek szabályozása egyrészt teljesítményre kellett ösztönözzön, ugyanakkor meg kellett gátolnia a túlzottnak tartott jövedelemkülönbségek kialakulását. Az átalakított árrendszernek emellett lehetőleg tükröznie kellett a ráfordításokat, de a fogyasztói árak stabilitásának garantálásával. Ezeket a célokat bonyolult és a következő két évtizedben gyakran változó gazdasági szabályozók kívánták közvetíteni a vállalatok felé.38 ◄ A NÖVEKEDÉS LASSULÁSA 1973 UTÁN ► A nyugat-európai gazdaság második világháború utáni történetének legfontosabb korszakhatára 1973, az első olajválság lehet. Ezt követően a növekedés érezhetően lelassult Nyugat-Európában, sőt helyenként és időszakonként egyenesen gazdasági visszaesés következett be. Az egy főre jutó GDP növekedési üteme nagyjából a korábbi évtizedekben láthatónak a fele volt NyugatEurópában: 1973-1990 között a régió egészében évi átlagban 1,9%-kal emelkedett a GdP.39 A növekedési ütemek minden ország esetében csökkentek, ugyanakkor az 1973 utáni évek csak a megelőző évtizedekkel összevetve hoztak mérsékeltebb fejlődést, hosszú távú összehasonlításban a teljesítmény egyáltalán 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nem lebecsülendő – pl. az egy főre jutó GDP növekedése megegyezett az 1890-1913 között mért adatokkal, s számottevően nagyobb volt az 1890-et megelőzőnél. Sőt, a termelékenység javulása lényegesen nagyobb méretű volt az első világháború előtti évtizedekénél. Ebben a periódusban a gazdasági növekedés lefékeződése mellett más makrogazdasági problémák is jelentkeztek Nyugat-Európában. A korábbi évtizedek kedvező munkaerő-piaci helyzetével – néhol szinte teljes foglalkoztatásával – szemben a munkanélküliség tömegessé vált a legtöbb nyugat-európai országban. Bár a gazdasági helyzet leírására a kortársak által is használt „stagfláció" kifejezés annyiban túlzó, hogy stagnálásról nem, hanem csak a növekedés lelassulásáról volt szó, azt azonban jelzi, hogy a kortársak a növekedés lelassulását össszekapcsolták az infláció meglódulásával, s a két jelenség együtt jelentett számukra sokkot. A kelet-közép-európai országokban az 1970-es évek végétől a rendszerváltásig terjedő időszakban állandósultak és súlyosbodtak a válságjelenségek: a növekedési ütemek egy-két év kivételével alacsonyak voltak vagy egyenesen csökkent az egy főre jutó gazdasági kibocsátás. A nyugat-európai gazdasági növekedés mérséklődése 1973 után több tényezőre vezethető vissza. Ezek közé tartozik, hogy az Egyesült Államokhoz viszonyított technológiai felzárkózás előrehaladt Nyugat-Európában, így a technológiai kölcsönzés már nem járhatott olyan jelentős termelékenységnövekedéssel, mint korábban. Ugyanez érvényes a tőkeintenzitás növekedésére is, mely szintén olyan fokot ért el, hogy már a csökkenő hozadék elve érvényesült. Hasonlóképpen, a gyors és nagy hatású strukturális változások lehetősége csökkent, mert az alacsony hatékonyságú szektorok (mezőgazdaság) relatív súlya már csekély volt. Mivel a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályokat jórészt már korábban leépítették, a komparatív előnyök kiaknázása sem járhatott a megelőző időszakhoz hasonló hatékonyságnövekedéssel. 40 A beruházások emelkedésére negatív következményel járt, hogy a munkavállalók és szervezeteik korábbi visszafogottsága megszűnt, s az 1960-as évek végén egyfajta bérrobbanás játszódott le, ami részben e rétegek megnövekedett politikai érdekérvényesítő képességének eredménye volt.41 Ennek kialakulásához nagyban hozzájárult az akkor Nyugat-Európára jellemző szinte teljes foglalkoztatottság. E tényezők hatását fokozta aztán az első (1973) és második (1979) olajárrobbanás és a Bretton Woods-i rögzített árfolyamrendszer összeomlása. Ezek csökkentették a vállalkozók és a fogyasztók várakozásait, szintén mérsékelve a beruházási kedvet és keresletet, valamint a szakszervezetek kompromisszumkészségét is. Bár e megrázkódtatások jelentősége kétségtelen, a növekedés lelassulása más vélemény szerint nem elsősorban ezek eredménye lehetett, hanem nagyobb perspektívában inkább a hosszú távú növekedési trendekhez való visszatérésként értelmezhető.42 Kelet-Közép-Európában a tervgazdaságok több-kevesebb következetességgel végrehajtott reformjai nem jártak – s a rendszer alapjainak megváltoztatása híján nem is járhattak – a várt eredménnyel. Még a legmesszebb merészkedett Magyarországon is nagy szerep jutott a gazdasági szabályozók kialakítása során a politikailag befolyásos érdekcsoportoknak. Míg ezek korábban a terveket voltak képesek saját maguk számára kedvezően befolyásolni, most a tervalkut felváltotta a szabályozóalku. Sőt, az egyedi elbírálások mellett az 1970-es évek elején az új adottságokhoz nehezen alkalmazkodó legnagyobb néhány tucat iparvállalatot teljesen kivonták a gazdaságirányítás normatív rendszeréből, ami tovább rontotta a rendszer következetességét. Emellett az 1970-es évek elején a külgazdasági környezetben fontos - és a kelet-közép-európai gazdaságok számára előnytelen – változások következtek be. Az energiahordozók és más nyersanyagok világpiaci árának gyors növekedése jelentős veszteségeket – cserearányromlást – eredményezett. Az így előállt veszteség mértékét jól mutatja, hogy 1974-1975-ben Magyarországon elérte az éves beruházások felének megfelelő értéket.43 A gazdaság innovációs és alkalmazkodóképessége gyenge volt, ráadásul a gazdaságpolitikai döntéshozók úgy vélték, hogy csak átmeneti válságjelenségekről van szó. Ennek megfelelően a korábbi célok és irányítási mechanizmusok alig módosultak. A belföldi felhasználás jelentősen meghaladta a GDP szintjét, így a külkereskedelmi hiány jelentősen megnőtt, ami viszont – különösen Magyarországon és Lengyelországban – felgyorsította az eladósodást. Míg 1973- ban Magyarország dollárelszámolású viszonylatú bruttó adósságállománya 2,118 milliárd dollár volt, addig 1978-ra ez már 9,468 milliárd dollárra nőtt.44 Az 1970-es években és az 1980-as években minden országban kísérlet történt a gazdaságpolitikai irányváltásra a növekedési célok mérséklésével, az import drasztikus korlátozásával, az életszínvonal visszafogásával. A kelet-középeurópai gazdaságok bajai azonban ennél továbbra is lényegesen mélyebben gyökereztek, ezért számottevő eredményt nem sikerült elérni.



2. A gazdasági növekedés hosszú távú meghatározói: régi és új tőkefajták A gazdasági növekedést befolyásoló történeti folyamatokról már eddig is esett szó, de célszerűnek tűnik szisztematikusan is áttekinteni a növekedést hosszú távon meghatározó tényezőket. 45 ◄ TECHNOLÓGIAI FEJLŐDÉS ► A közgazdasági és gazdaságtörténeti irodalom hagyományosan a technológia fejlődést tartja a gazdasági növekedés legalapvetőbb tényezőjének. Találmányok sokaságát lehetne példaként hozni annak bizonyítására, hogy a 19. század végétől a műszaki átalakulás miként gyorsult fel, lehetőséget teremtve a termelékenyebb munkavégzés számára. A változásnak különböző szakaszai voltak, melyekben mindig más és más területek voltak az élenjárók. Folyamatosan és a 20. század vége felé egyre nagyobb ütemben gyorsult azonban a közlekedés és különösen a kommunikáció fejlődése. A 20. század egyik legfontosabb fejleménye volt ezen a téren az, hogy a technológiai haladás intézményesült. Az ipari forradalom klasszikus időszakában a legfontosabb találmányok általában tapasztalati úton születtek, azaz ügyes kezű és invenciózus mesteremberek és vállalkozók addig tökéletesítették eszközeiket és gépeiket, amíg elérték a kívánt eredményt. Ezzel szemben a 20. században az ilyen egyéni kezdeményezések és utak helyét mindinkább átvették a tőkeerős nagyvállalatok és a közpénzekből finanszírozott egyetemek és más kutatóhelyek, melyek tudományos módszerességgel folytatták a technológiai fejlesztést, az R & D (Research and Development; kutatás és fejlesztés, K+F) tevékenységét. Fontos tudnunk azt is, hogy a fejlődés üteme nemcsak az egyes műszaki területeken volt eltérő, hanem abban a tekintetben is, ahogyan a találmányok és új eljárások megszülettek és elterjedtek a világban. Míg a 19. század elején Nagy- Britanniában jöttek létre a legfontosabb találmányok (közlekedés, textilipar), addig a század végén már Németország járt az élen (vegyipar). A 20. században az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet, s előnye a század közepére nagyobb lett, mint bármely nemzeté volt korábban. A második világháború utáni évtizedekben azonban – mint láttuk – Nyugat-Európa megközelítette az Egyesült Államokat ezen a téren. A gazdaságtörténet-írás régi megfigyelése, hogy a lemaradó országok gyorsabb növekedést tudnak elérni, mint az élenjárók – az utóbbiak által megteremtett technológiai vívmányok felhasználásával. Ez a „későn jövők előnye" – mint Alexander Gerschenkron nevezte –, amit azonban csak bizonyos társadalmi feltételek megléte esetén használhatnak ki a „követő" országok. Ezekről a feltételekről alább lesz szó.46 ◄ TŐKEFELHALMOZÁS ► A technológiai fejlődés a 20. század során mindvégig együttjárt a tőkefelhalmozás növekedésével. Az új találmányok és eljárások egyre nagyobb hatékonyságú termelés lehetőségét kínálták, de emellett egyre költségesebb gépekben és berendezésekben öltöttek testet, vagy drága infrastruktúra kiépítését igényelték. Az Egyesült Királyságban például 1820 és 1995 között a gépek és berendezések értéke 97-szeresére nőtt. Az is látható, hogy az élenjárókhoz való gazdasági felzárkózást minden esetben az állótőke-állomány nagyarányú növekedése kísérte. Az Egyesült Államokhoz felzárkózó Franciaországban a gépek és berendezések egy foglalkoztatottra jutó értéke 1950-ben még hetede volt az amerikai szintnek, de 1992-ben már mintegy 90%-a. A tőkeigényes nehéziparáról már a század közepén is ismert Németországban 1950 és 1992 között ugyancsak az egy alkalmazottra eső gépek és berendezések értéke nyolcszorosára emelkedett. A gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy a magas tőkefelhalmozás, az egy foglalkoztatottra jutó tőkeállomány emelkedése előfeltétele volt a termelékenység növekedésének is. 47 ◄ A MUNKAERŐ KÉPZETTSÉGE ► A fejlett és költséges gépek és berendezések működtetése, az új termelési eljárások alkalmazása nyilvánvalóan a munkaerő szélesebb körű ismereteit igényelte a korábbiaknál. Ennek megfelelően a század során nagymértékben emelkedett a lakosság képzettsége minden dinamikus fejlődésen keresztülment országban. Theodore Schultz amerikai közgazdász 1961- ben vezette be a „humán tőke" fogalmát, mely a lakosság képzettségét jelöli, s azóta a növekedéselméletek elfogadott elemévé vált. Eszerint a tudás ugyanolyan fontos termelési tényező, mint a gépekben megtestesülő tőke, sőt, ahhoz hasonlóan felhalmozható, növelhető, részben még át is örökíthető. A humán tőke szintjének mérése nem egyszerű, de az írni-olvasni tudás vagy az iskolai oktatás terjedése jó indikátora lehet. Míg 1913-ban a felnőtt lakosság iskolában töltött éveinek átlagos száma Nagy-Britanniában 8,8, Franciaországban 7 volt, addig 1992-re ez 14,1, illetve 16 évre emelkedett.48 Az idők során nemcsak az iskolai oktatás hossza nőtt, hanem az differenciálódott, s tartalmilag is változott, s ezáltal is segítette a műszaki fejlődést. Ugyanakkor a tudás természetesen nem csak szűk értelemben vett műszaki jellegű lehet, sőt 171 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


elsősorban nem is az. Említést érdemel például a „szervezeti tudás" is, mely arra vonatkozik, hogy gazdasági és más tevékenységeket miként lehet az optimális módon megszervezni. Az iskola az ilyen ismeretek átadása mellett olyan szocializációs intézményként is működött, amely a hatékony társadalmi együttéléshez szükséges értékeket és normákat is terjesztette.49 ◄ A GAZDASÁGOK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK ► Az egyes nemzetgazdaságok közötti kereskedelmi és tőkekapcsolatok növekedése szintén a gazdasági fejlődés fontos kísérőjelensége volt a 20. század során. Ezek a kapcsolatok elősegítik a hatékonyság növekedését, mivel lehetővé teszik az egyes nemzetgazdaságok számára, hogy annak a terméknek vagy szolgáltatásnak az előállítására specializálódjanak, melyben a leginkább hatékonyak. A kereskedelem és a tőkekivitel emellett elősegíti az új technológiák terjedését, s legalább részben ellensúlyozza a természeti erőforrások esetleges hiányát is. A külkereskedelem relatív – a nemzeti össztermékhez viszonyított – aránya természetesen sokban függ az adott nemzetgazdaság nagyságától. Általános szabályként megállapítható, hogy minél kisebb egy nemzetgazdaság, annál inkább rá van utalva a külkereskedelemre. Mivel Európában számos viszonylag kicsiny ország található, ezért ennek a tényezőnek a jelentősége különösen fontos volt számukra a 20. század során, hiszen a külkereskedelem zavartalan volta vagy akadályai ezekre az országokra erősen hatottak. Az áruk és a tőke mozgása mellett ki kell emelni a gondolatok, a tudás - és így az emberek – szabad áramlásának jelentőségét. Ennek megléte elősegítette, hiánya gátolta a gazdaság és a társadalom hatékony működéséhez szükséges ismeretek elsajátítását. ◄ A TERMELÉS NAGYSÁGA ► Könnyen belátható, hogy egy termék nagy mennyiségben fajlagosan olcsóbban állítható elő, vagy másként fogalmazva nagy sorozat esetén egy alkalmazott többet képes gyártani egy adott áruból. A jelek szerint a 20. század fontos növekedési sikereiben – mint 1913-1973 között az Egyesült Államokban, vagy 1950 után Nyugat-Európában – közrejátszott a sorozatnagyság bővülése, mivel az előnyösen hatott a termelékenység alakulására. Ez a tényező a nagyobb méretű nemzetgazdaságok számára elvileg előnyöket nyújt a kisebbekkel szemben. A gyakorlatban azonban nem látunk összefüggést egy ország nagysága és gazdagsága között. Ennek kézenfekvő magyarázata az, hogy a nemzetközi kereskedelem révén a kisebb nemzetgazdaságok is képesek lehetnek kihasználni a nagyobb mennyiségű termelésből származó előnyöket. Ezt mutatja az is, hogy 1990-ben az Egyesült Államok feldogozóiparában az átlagos (medián) üzemnagyság nem volt nagyobb, mint ugyanez Hollandiában.50 ◄ SZERKEZETI VÁLTOZÁSOK ► A 20. század során alapvető változások mentek végbe az egyes gazdasági tevékenységek szerkezetében. Ezek közül a legfontosabbakat – az egyes ágazatok közötti eltolódásokat – korábban megismertük. Mivel az egyes tevékenységek, illetve szektorok termelékenységi színvonala eltérő, ezért a közöttük végbemenő változások kihatnak a gazdasági kibocsátás szintjére. Ezt látjuk a 20. század során is, amikor az alacsonyabb termelékenységű tevékenységek visszaszorultak a nagyobb termelékenységűek javára. Ez önmagában is hozzájárult a gazdasági növekedéshez. Jó példa erre a második világháború után Európa minden régiójában nagy ütemben lezajlott folyamat, melynek során a kisebb termelékenységű mezőgazdaságból a magasabb termelékenységű szektorokba áramlott a munkaerő. Az ilyen átstrukturálódást azonban – mint Angus Maddison figyelmeztet – szinte mindig a tőkeállomány növekedése, a szakképzettség színvonalának javulása, a nemzetközi kereskedelem bővülése kíséri. Ezek ugyancsak fontos növekedési tényezők, így elhatárolásuk a szerkezeti változások hatásától nem egyszerű feladat.51 ◄ TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOK ► A természeti erőforrások tekintetében rendkívüli aránytalanságok figyelhetőek meg az egyes országok között. Közismert, hogy bizonyos országokban lényegesen nagyobb művelhető terület jut egy lakosra, mint máshol. Az ipar számára rendelkezésre álló alapvető fontosságú nyersanyagok – mint a szén vagy a vasérc – szintén egyenlőtlenül oszlanak meg. Ezek a tényezők még a 19. században is számottevően befolyásolták egy ország mezőgazdasági és ipari fejlődését, s így végső soron kihatottak a gazdasági fejlettség szintjére is. A közlekedés, szállítás és általában a technológiai haladás, valamint a nemzetközi kereskedelem térnyerése nyomán azonban ezeknek a tényezőknek a jelentősége nagyban csökkent a növekedési faktorok között, így Malthus, Ricardo és mások pesszimista jóslatai nem váltak be az erőforrások kimerülésére vonatkozóan. A 20. század második felének „gazdasági csodái" – Németországtól Japánon át a délkelet-ázsiai államokig – olyan országokban mentek végbe, melyek természeti erőforrásai igencsak mérsékeltek voltak. Az összefüggés fordítva is igaz. A gazdag természeti erőforrások önmagukban ritkán eredményeztek magas gazdasági fejlettséget. Ebben az időszakban úgyszólván csak a szénhidrogének (kőolaj és földgáz) bőséges előfordulása tehetett egy országot gazdaggá, mivel ezek azok a nagy tömegben felhasznált nyersanyagok, melyek kitermelési költsége és világpiaci ára között igen szélesre nyílt az olló.



◄ TÁRSADALMI INTÉZMÉNYEK ► Az eddig bemutatott tényezők – technológia, tőkefelhalmozás, természeti erőforrások stb. – érvényesülését és kölcsönhatását a társadalmi intézmények határozzák meg. Legalábbis ezt állítja az új intézményi közgazdaságtan, melynek legismertebb képviselője, Douglass C. North meghatározása szerint az intézmények „a kooperáció és verseny emberek által kialakított formái, s azok a rendszerek, melyek ezeknek a szabályoknak az érvényesítését szolgálják." 52 Az intézmények fontossága abban rejlik a gazdasági fejlődés szempontjából, hogy ösztönzik-e az egyéneket arra, hogy hatékonyan részt vegyenek a tágan értelmezett termelő tevékenységben – a termelésben magában, a beruházásokban, a tudás és a találmányok létrehozásában, az innovációban –, illetve mennyire segítik az egyének és csoportok közötti hatékony kooperációt. Az intézmények néha szervezeti formát öltenek – mint egy állami hatóság –, máskor azonban nem. A legfontosabb intézmények közé tartoznak a tulajdonjogok rendszere (tulajdonjogok garanciái), a társadalmi struktúra (pl. az osztályok jellege, a jövedelemeloszlás sajátosságai), a lakosság vallási és ideológiai beállítottsága és attitűdjei (munkaerkölcs, adómorál stb.). North különös jelentőséget tulajdonít az államnak a gazdasági fejlődésben. Mint írja, „laissez-faire nem létezik. [...] Minden jól működő piac szervezett, mégpedig olyan módon, hogy a piaci szereplők az ár és a minőség tekintetében versenyezzenek, s ne ... más módon." 53 Szintén az intézményi sajátosságok közé tartoznak az oktatási rendszer jellemzői (iskolaszerkezet), a családszerkezet (nukleáris vagy összetett családformák), a gazdasági érdekképviseletek (szakszervezetek) és más olyan tényezők, melyek alakítják a lakosság értékvilágát. North és az új intézményi közgazdaságtan más képviselői szerint az intézményeket kell a közgazdasági és gazdaságtörténeti elemzés középpontjába állítani, ezek jelentik a növekedés elsődleges forrását. Ennek megfelelően például a technológiai fejlődés nem önálló tényező, mivel haladása attól függ, hogy az intézmények mennyire ösztönzik a tudás felhalmozását, az innovációt és a beruházásokat. Annyi megállapítható, hogy az intézmények között vannak a gazdasági fejlődés szempontjából alapvető fontosságúak, mint a tulajdonjogok rendszere, és másodlagosak, mint a pénzügyi intézmények formái vagy a társas érintkezés szabályai. Ugyanakkor az intézmények száma és az egyes intézmények jelentősége nem határozható meg általános érvénnyel: nem lehet egy mindig és mindenhol érvényes listát készíteni a gazdasági növekedés szempontjából számottevő intézményekről. Különösen nehéz feladat az intézmények kölcsönhatásának elemzése. Nincs tehát az intézményeknek egy általános elmélete, melyet a gazdaságtörténeti elemzések során használhatnak a szakemberek. Csak arra van lehetőség, hogy az intézmények szerepét mindig a konkrét probléma vagy szituáció kontextusában határozzuk meg. Az intézmények egyaránt szolgálják a társadalmi folyamatosság és stabilitás megteremtését, valamint a társadalmi változást. A folyamatosság nélkülözhetetlen, hiszen e nélkül a társadalom nem lenne képes működni. Lehetnek azonban olyan intézmények, melyek az optimálisnál inkább szolgálják a stabilitást, s ezzel akadályozzák a gazdasági növekedést: a céhek nyilvánvaló példát jelenthetnek erre, vagy a 20. században a nagy gazdasági válság idején ilyen szerepet töltöttek be az ortodox, a költségvetési egyensúlyt mindenek fölé helyező közgazdasági nézetek. Természetesen léteznek azonban példák az intézményi megújulásra is, melyek lehetővé tették az erőforrások korábbinál hatékonyabb felhasználását. Ezek közé tartozik pl. a piac intézménye maga, a különböző modern vállalkozási formák (részvénytársaság stb.), a monopóliumellenes törvények rendszere, a tőzsde, vagy a társadalombiztosítás. Az egyének hatékony együttműködéséhez, kooperációjához szükséges képességek egy másik társadalomtudományi paradigmában – a társadalmi tőke vizsgálatában – is kiemelt szerepet kaptak az utóbbi években. A humán tőke, az iskola által közvetített tudás ugyanis a tapasztalatok szerint még nem elegendő a társadalmak hatékony működéséhez. Ehhez szükséges olyan értékek és normák, ha úgy tetszik magatartási szabályok megléte és érvényesülése is, melyek elősegítik a közösségek – nemzetek, társadalmak – tagjainak hatékony együttműködését. Ezen értékek és normák közé tartozik a bizalom, a becsületesség, a tolerancia, vagy a szolidaritás. Az újabb szakirodalomban megtaláljuk a „társadalmi tőke" fogalmát ezek egy részének megjelölésére, míg mások kissé eltérő tartalommal a „társadalmi képességek" (social capabilities) fogalmát alkalmazzák. A fogalmi viták és a kutatások minden megkésettsége ellenére kétségtelen, hogy a gazdasági fejlődésben a humán tényezők elsőrangú fontosságúak, s ezeket a „humán tőke", a képzettség egyedül nem tudja leírni.54

3. Konvergenciák és divergenciák: felzárkózás és egységesülés 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A különböző európai nemzetgazdaságok változatos növekedési pályákat futottak be a 20. század során, s ez gyakran átrendezte fejlettségi sorrendjüket. A kevésbé gazdag országok sikeres felzárkózása az élenjárókhoz, illetve az élenjárók hanyatlása hagyományosan a gazdaságtörténet-írás és a közgazdaságtan fontos témája, hiszen érdekes tanulságokkal járhat a növekedéselmélet vagy akár a gazdaságpolitika számára is. Szintén érdeklődésre tarthat számot az, hogy nőttek vagy csökkentek a fejlettségi különbségek Európában, vagy egyes európai országcsoportokon belül, azaz gazdasági divergenciát vagy konvergenciát tapasztalunk. Ez ugyanis az európai integráció menete szempontjából alapvető jelentőségű kérdés. 55 Ezeket a folyamatokat a következőkben három szempont alapján vizsgáljuk. Először a Nyugat-Európán belüli fejlettségi különbségek alakulását vesszük szemügyre. Ezután azt nézzük meg, hogy miként változott az európai országok fejlettsége az Egyesült Államokhoz képest. Végül arról lesz szó, hogy a kelet-közép-európai és a nyugat-európai országok közötti gazdasági különbségek mikor nőttek, illetve csökkentek a 20. század során. 1. Mint az egy főre jutó bruttó hazai termékre vonatkozó adatok mutatják, a 1. század utolsó évtizedeiben jelentős különbségek voltak a nyugat-európai országok gazdasági fejlettsége között, melyek a századfordulóig keveset változtak. A távolságok aztán valamelyest csökkentek a 20. század első évtizedeiben. A második világháború előtt lényegesen kisebb eltéréseket láthatunk Nyugat- Európában, mint ötven évvel korábban.56 A második világháború eltérő mértékben érintette a nyugat-európai országokat, hiszen voltak súlyos gazdasági károkat szenvedett államok, s olyanok is, melyek teljesen kimaradtak a konfliktusból. Ezáltal a különbségek erőteljesen növekedtek a régión belül. Bár az újjáépítés előrehaladásával ezek mérséklődtek, az egy főre jutó GDP szintje az 1950-es évek elején még mindig jelentősen eltért Nyugat-Európa országaiban. A gazdasági boom éveiben aztán a közeledés felgyorsult. Erős fordított kapcsolat látható a kezdeti fejlettségi szint és a gazdasági növekedés mértéke között: minél fejletlenebb volt egy ország, annál nagyobb növekedési ütemet produkált, s fordítva. Kivételek azért mindkét irányban voltak: az Egyesült Királyság és Írország alacsonyabb, Franciaország és Németország nagyobb növekedéssel rendelkezett, mint az a fenti összefüggés alapján helyzetéből következett volna.57 A konvergencia jelentősen mérséklődött 1973 után, de a 20. század végén a nyugat-európai országok egy főre vetített gazdasági kibocsátása közötti különbségek már csak töredékét tették ki annak, mint amit a két világháború közötti időszakban vagy az első világháború előtti periódusban láthatunk. 58 1990-re egy olyan országcsoport alakult ki Nyugat-Európában, melyhez 9 ország tartozott nagyon hasonló gazdasági fejlettséggel – a mediántól +/- 8%-os eltérést mutatva az egy főre jutó GDP terén. 59 Ami az egyes államokat illeti, Franciaország, Németország, valamint Norvégia a második világháború után javított helyzetén. A másik oldalon Svájc, Svédország és az Egyesült Királyság áll, melyek relatív pozíciója jelentősen romlott a második világháború után. Ha tágítjuk a kört, s Dél-Európát is bevonjuk a vizsgálatba, azt látjuk, hogy ennek a régiónak a század második felében szinte folyamatos volt a felzárkózása Nyugat-Európához. Különösen Görögország és Portugália haladt előre ezen a téren. Esetükben a legnagyobb ütemű konvergencia az 1960-as évekre esett.60 1. Az 1870 és 1950 közötti időszakban a gazdasági fejlettség terén az Egyesült Államok mindinkább növelte előnyét a nyugat-európai országokkal szemben. Csupán néhány skandináv országnak és Svájcnak sikerült bizonyos időszakokban – elsősorban a két világháború között – az Egyesült Államokénál gyorsabb növekedést felmutatnia.61 Mindez éles ellentétben áll az 1950 utáni időszakkal, amikor a nyugat-európai és a dél-európai országok évtizedeken keresztül sikeres felzárkózást folytattak Amerikához. Az 1950-es években az egy főre jutó GDP Nyugat- és Dél-Európában átlagosan évi 4%-kal nőtt, ami több mint kétszerese volt az Egyesült Államok növekedésének. Ennek eredményeként csupán ebben az évtizedben az említett európai régiók átlagos fejlettségi szintje az Egyesült Államok fejlettségének 45%-áról 57%-ára emelkedett. A leglátványosabb fejlődést az NSZK esetében látjuk, ami az amerikai szint 30%-áról 73%-ára növelte egy főre jutó gazdasági kibocsátást. Az 1960-as évtizedben lassúbb ütemben folytatódott Nyugat- és Dél-Európa felzárkózása, mindenekelőtt azért, mert ekkor az USA növekedése megélénkült. Ez azt jelentette, hogy 1973-ban 19 nyugat- és dél-európai ország fejlettségi szintje az amerikai színvonal 62%-ára emelkedett. A legnagyobb nyertesek közé tartozott Belgium, Franciaország, Finnország és Olaszország, s különösen a déleurópai országok csoportja, mely mintegy 15 százalékponttal mérsékelte a lemaradását. Ugyanakkor a gyenge teljesítményt nyújtó Egyesült Királyság valamelyest távolodott az élenjáró amerikai gazdaságtól. A következő, 1973 és 1990 közötti periódust a lassulás jellemezte mindkét kontinensen. Nyugat- és Dél-Európában átlagosan évi 1,9%-kal emelkedett az egy főre jutó bruttó hazai termék, ami valamivel magasabb volt, mint az Egyesült 174 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Államokban. Az Amerikához való felzárkózás üteme összességében lassult, de néhány ország jelentős haladást ért el ezen a téren. Luxemburgban különösen erős volt a növekedés az 1980-as évek végén, s így az egy főre jutó GDP terén megelőzte az Egyesült Államokat. Szintén jelentősen szűkült a szakadék Finnország, Olaszország, Norvégia és Írország esetében. Egyedül Svájcnál látható erős romlás, de az még így is közel maradt az amerikai szinthez. Dél-Európában a korábban gyorsan felzárkózó Görögország visszaesett, ám Portugália és kisebb mértékben Spanyolország is konvergált az Egyesült Államokhoz. A periódus végén a nyugat- és dél-európai országok átlagos fejlettségi szintje az amerikai 65%-át érte el. Ezen belül NyugatEurópában Luxemburg 105%-kal állt az élen, majd Svájc következett 93%-kal, Írország 50%- kal utolsó volt, míg a többi ország a 70-81%-os sávba esett.62 1. A 19. század végi Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa gazdasági fejlettségére vonatkozóan csak viszonylag töredékes és kevéssé megbízható adatok állnak rendelkezésünkre. A meglévő információk azonban azt bizonyítják, hogy az egy főre jutó GDP Kelet-Közép-Európában csak a nyugat-európai átlag alig több, mint a felét, Délkelet-Európában pedig nagyjából 45%-át tette ki.63 Az első világháború és annak gazdasági következményei mélyebb recessziót eredményeztek Kelet-KözépEurópában mint a legtöbb nyugat-európai országban, s ez megjelent a gazdasági kibocsátásban is. A 1920-as évek fellendülése ellenben viszonylag gyors volt, s így 1929-re a termelés szintje már lényegesen meghaladta az első világháború előttit, s elérte a nyugat-európai átlag 57%-át. A világválság következményei azonban – különösen Csehszlovákiában – ismét súlyosabbak voltak a kontinens nyugati feléhez képest, így a második világháború előtt ez a szint néhány százalékponttal alacsonyabb volt. A második világháború fordulópontnak tekinthető a kelet-közép-európai és a nyugat-európai GDP-szintek viszonyát vizsgálva. A háború előtti évtizedekben a Nyugat-Európához való mérsékelt konvergencia és divergencia periódusai egymást váltották. A 20. század második felében azonban a nyugat-európai gazdasági kibocsátás szintjétől folyamatosan távolodott a régió, s a lemaradás egyre gyorsult a század utolsó évtizedeiben. A kelet-közép-európai országok egy főre jutó GDP-szintje 1950 és 1973 között a nyugat-európai átlag valamivel kevesebb, mint felét érte el, vagyis alacsonyabb volt nyugat-európai összehasonlításban, mint bármikor a megelőző közel egy évszázadban – amióta erre vonatkozóan megbízható adatokkal rendelkezünk. Az 1970-es évek végétől azonban Kelet- Közép-Európa relatív helyzetének további jelentős eróziója következett be, s az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a kommunista gazdasági rendszer összeomlása a Kelet-KözépEurópa és Nyugat-Európa között valaha is mért legnagyobb különbséget eredményezte az egy főre jutó gazdasági kibocsátás terén. 1990-ben Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egy főre jutó bruttó hazai terméke a nyugat-európai átlag mintegy 40%-át tette ki (7.1. táblázat). A visszaesés mélypontja – mint erről később még szó lesz – két-három évvel később következett be. Az 1990-es évek közepétől erről az alacsony szintről ismét lassú felzárkózás indult meg Nyugat-Európához. A 20. század során a gazdasági konvergencia akkor haladt leggyorsabban előre Európában, amikor a gazdasági fejlődés folyamatát nem szakították meg külső sokkok. Ennek megfelelően a század első felének divergens folyamataira jó magyarázatot kínálnak a gazdaságot ért megrázkódtatások, mint a háborúk és válságok. Hasonlóképpen az 1950 utáni konvergencia okai között mindenekelőtt az egész Nyugat-Európára kiterjedő boom-ot, vagyis a mintegy két és fél évtizedes töretlen konjunktúrát kell említenünk. Ez lehetőséget nyújtott a kevésbé fejlett nemzetgazdaságok számára, hogy kihasználják a külkereskedelem és a tőkemozgások zavartalanságát, melyek egyaránt elősegítették a technológiai kölcsönzést az élenjáróktól – mindenekelőtt az Egyesült Államoktól. Angus Maddison a legfejlettebb országok tapasztalatai alapján azt is megállapítja, hogy az USA és NyugatEurópa közötti konvergencia fő okai a tőkeállomány gyorsabb növekedése, a külkereskedelem és a technológiai diffúzió hatása voltak. A konvergencia 1973 után mérséklődött. A közeledést elősegítő tényezők kevésbé érvényesültek, mint korábban. Ez nem utolsósorban a többszöri gazdasági sokkhatással – olajár-emelkedések – magyarázható, amely lefékezte nemcsak a növekedést magát, hanem a hosszú távú növekedési várakozásokat is negatívan befolyásolta. Ez pedig csökkentette a beruházásokat, melyek a technológiai változások fő hordozóinak számítottak.64 A kommunista országok és a Nyugat-, illetve Dél-Európa közötti divergenciát Bart van Ark három fő tényezővel magyarázza: ezek a beruházások nem megfelelő hatékonysága, a humán tőke fejlesztésének elhanyagolása, s a külföldi kereskedelem és beruházások iránti nyitottság hiánya. A második világháború után a kelet-európai tervutasításos gazdaságok általában magasabb beruházási hányaddal rendelkeztek mint a nyugateurópai országok.65 E beruházások a kelet-európai kommunista országok növekedésében nagyobb szerepet játszottak, mint a termelékenységnövekedés. Ezt a növekedési modellt „extenzívnek" is nevezhetjük, szemben az intenzív nyugat-európaival, ahol a második világháború után nem a termelési tényezők (tőke, munkaerő) 175 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


inputjának növekedése, hanem a termelékenység (total factor productivity) javulása volt a legfontosabb forrása a gazdasági növekedésnek. A technológiai fejlődés lehetőségeit a kelet-európai országok azért nem tudták kihasználni, illetve a tekintélyes beruházások itt azért nem vezettek eredményre az új és hatékony technológiák meghonosítása terén, mert a beruházások nem a megfelelő helyre irányultak és rossz hatékonysággal történtek, s az új technológiák működtetését szintén az alacsony hatékonyság jellemezte. 66 Magyarázatul szolgál, hogy az iskolázottság terén a két világháború között a kelet-közép-európai régió elmaradt ugyan a legtöbb nyugateurópai országtól, de jobb eredményt tudott felmutatni, mint Dél-Európa, s ezt az előnyét egy ideig a második világháború után is megőrizte. 1970 körül azonban – különösen a felsőoktatásban – mindez eltűnt. Végül a kommunista gazdasági rendszerek zártsága, elszigeteltsége nehezítette a technológiaátvételt az élenjáróktól, jóllehet a történelmi tapasztalatok alapján ez kulcsfontosságú volt minden felzárkózás során, de nélkülözhetetlen ahhoz is, hogy egy nemzetgazdaság egyszerűen megőrizze pozícióját a világgazdaságban. Különösen a külföldi beruházások előtt álló akadályok tették ezt lehetetlenné, hiszen a technológiakölcsönzésnek ezek jelentik a legfontosabb mechanizmusát. A vonatkozó irodalom kiemeli azt is, hogy ezek a tényezők egyaránt visszavezethetők egy negyedik, végső faktorra, mégpedig a sajátos kommunista politikai-intézményi rendszerre.67

4. A munka világa: fordizmus és posztfordizmus A munka világában bekövetkezett 20. századi változások számos vetületét más fejezetekben már bemutattuk. Ezek közé tartoznak mindenekelőtt a szektorális átalakulások: különösen a mezőgazdaság és az ipar súlyának mérséklődése és a szolgáltatások fejlődése, melyek alapvetően befolyásolták a munkavégzés körülményeit. Szintén jelentős hatással járt a női munkavállalás terjedése és szerkezetének átalakulása, melyet a családfejlődés kapcsán tárgyaltunk. A munkabérek dinamikáját az életszínvonal bemutatása során ismerjük majd meg. Így az alábbiakban az ezeken túl végbement legfontosabb változásokat vesszük szemügyre, melyek érintették a munkahelyek, illetve a munkavégzés jellegét, a munkavállalók érdekvédelmi szerveződését, a munkával töltött idő mennyiségét és a munkanélküliség mértékét. ◄ A MUNKASZERVEZET ÉS A MUNKA JELLEGÉNEK ÁTALAKULÁSA ► A 19. század során jelentősen előrehaladt iparosodás nagy hatással volt a munkavégzés jellegére. A munkával kapcsolatos új értékek és magatartásformák elterjedésével járt, mely például a racionális és rendszeres munkavégzést, s egyben a mások folyamatos kontrollja alatti tevékenység elfogadását jelentette. Emellett hozzájárult a munkaszervezeti formák változásához is: mindenekelőtt a családi keretekben végzett munka háttérbe szorulásához és a bérmunka terjedéséhez. Az új munkaszervezeti formák azonban a 20. század elején még mindig csak a munkavégzés kisebb részét jellemezték, vagyis párhuzamosan léteztek a tradicionális családi kereteken alapuló és a bérmunkát alkalmazó nagyobb vállalkozások.68 Mint az előző fejezetekben láttuk, a századelőn az agrárfoglalkoztatottság – Nagy-Britannia és Belgium kivételével – egész Európában dominált. A mezőgazdasági munkavégzés túlsúlya egyben a családi munkaszervezetnek is nagy jelentőséget kölcsönzött, bár az emellett a kisiparban és a kereskedelemben is alapvető szereppel rendelkezett. A családtagok együttes munkavégzése jelentősen növelte a család kohézióját, s konzerválta a családon belüli hierarchiaviszonyokat, de további társadalmi hatásai is voltak. Mivel a családtagok ez esetben nem léptek ki a munkaerőpiacra, így bér- vagy fizetés nélkül látták el feladataikat. Ez a munkaszervezet gyakran meghatározta a fiatalabb családtagok életperspektíváit is, mivel ösztönözte őket a családi gazdaság továbbvitelére. Ehhez általában nem volt szükséges formális tanulás, hanem elegendőnek bizonyult a munka közbeni gyakorlat megszerzése. Mindazonáltal a fejlődés iránya már a század első felében is egyértelmű volt: a bérmunka terjedt, s a családi keretekben végzett munka, illetve az önálló egzisztenciák aránya folyamatosan csökkent. Ez különösen a mezőgazdaság részarányának visszaesésére vezethető vissza a foglalkoztatottak között, de szintén fontos oknak számított az, hogy a kisipari és a családi kereskedelmi vállalkozások tömegesen maradtak le a versenyben a nagyobb méretű cégek mögött. A század második felében összességében folytatódott az alkalmazottak arányának emelkedése. Mindazonáltal 1960-tól mérséklődött a növekedés üteme, s néhány országban – Angliában, Svédországban és Olaszországban – kis mértékben csökkent is arányuk. Ennek ellenére a századvégen a fizetett alkalmazás jellemezte a munkaerőpiacot: a legfejlettebb országokban a munkát végzőknek 90% körüli aránya ebbe a csoportba tartozott. A század második felében szerte Európában felgyorsult a családi gazdaságok megszűnése, ami az önállóak arányának csökkenéséhez vezetett. A hatvanas években Nyugat-Európában már csak az aktív lakosság átlagosan 15%-a, Dél-Európában 25%-a tartozott közéjük, attól függően, hogy a mezőgazdaság milyen súllyal rendelkezett. A század utolsó évtizedeiben nem ilyen egységes a változások képe: az országok többségében



tovább esett az egyéni vállalkozók aránya, de néhány országban ismét többen választották ezt a létformát. Ennek okairól később lesz szó. A családi gazdaságok visszafejlődése nyomán a század második felében szinte teljesen eltűnt a segítő családtagok rétege. Míg az 1930-as években Angliában az aktív lakosság 12%-a, Németországban pedig 16,4%a tartozott közéjük, addig a század végére már csak 0,4, illetve 1%-a. Hasonló folyamatok mentek végbe máshol is Nyugat-Európában, s – magasabb szintről indulva – Dél-Európában is.69 A családi keretek között végzett munka visszaszorulása elősegítette a termelékenység növekedését, de ugyanakkor más, negatív gazdasági és társadalmi hatásai is voltak. A családi üzemek ugyanis szimbiózisban éltek a nagyobb szervezetekkel, s egyfajta munkaerőpufferként is funkcionáltak. Gazdasági fellendülés során a családi gazdaságokból gyakran vállaltak bérmunkát, kihasználandó az ilyenkor előnyösebb kereseti lehetőségeket. Kedvezőtlen konjunkturális viszonyok idején az elbocsátott munkavállalók gyakran valamelyik családi vállalkozásba húzódtak vissza. Itt ugyan nem számíthattak a korábbinak megfelelő jövedelemre, de a munkanélküliségnél kedvezőbb státuszt jelentett. A családi vállalkozások számának csökkenésével a 20. század utolsó évtizedeitől ez a lehetőség jórészt megszűnt, ami – a munkanélküli-járadék igénybevétele miatt – növelte az állami jóléti rendszerekre nehezedő pénzügyi nyomást.70 A munkavállalás terjedése nem terelheti el a figyelmünket arról, hogy máig léteznek más jellegű munkaformák is. Ezek közül a legfontosabb a házimunka, mely rendkívül időigényes, de nélkülözhetetlen társadalmigazdasági tevékenység. Ugyanakkor ezt a munkavégzést az európai és általában az ipari társadalmakban csak ritkán ismerik el egyenrangúnak a bérmunkával. Ez megmutatkozik például abban a – korábban már megismert – tényben, hogy a bruttó nemzeti termék kalkulációja során a háztartásban végzett munkával előállított termékeket vagy szolgáltatásokat nem veszik figyelembe, míg ha ugyanezeket a piacon vásároljuk meg, akkor beleszámítanak a bruttó nemzeti termékbe. A 19-20. század fordulóján a mezőgazdaság túlsúlya egyben azzal is járt, hogy a munka általában nehéz fizikai tevékenységet jelentett. Bár a gyáriparban a gépeket már sok gyártási folyamatban alkalmazták, de egyrészt messze nem mindenhol, másrészt pedig a gépek kiszolgálása is gyakran megerőltető volt. Ráadásul a gyárak tulajdonosai és vezetői a termelés növelésének útját nemcsak a mind hatékonyabb gépek beállításában, hanem a munkavégzés tempójának felgyorsításában látták. Ennek érdekében a mérnökök tanulmányozták az alkalmazottak mozdulatait és az ezekre fordított időt, kiszámítva, hogy a legkevesebb felesleges mozdulattal egy munkaóra alatt mennyit lehet termelni. Ezt a gyártási szintet aztán előírták, „normává" tették a többi munkás számára is. A tudományos munkaszervezés-üzemszervezés vezető alakja az amerikai Frederick W. Taylor volt, akinek gondolatai és módszerei Európában is gyorsan elterjedtek. Taylor 1890-ben publikálta első munkáját. Fő célja az volt, hogy a termelési folyamatot részletes elemzés segítségével egyszerű műveletekre bontsa fel, s ezeket térben és időben úgy hangolja össze, hogy a munkavégzés termelékenysége javuljon. A munkaidő hatékonyabb kihasználása mellett a nagyobb munkamegosztással Taylor másik törekvése a munkához szükséges szakképzettség mérséklése volt. Ez lehetővé tette alacsonyabb fizetésű, szakképzetlen munkások beállítását. Taylor hatása jelentős volt, bár olyan szélsőséges ajánlásokat is megfogalmazott, melyeket teljes egészében soha nem alkalmaztak.71 Az üzemszervezési mozgalom egyfajta csúcspontját a futószalag bevezetésével érte el, mely először szintén az Egyesült Államokban, a chicagói húsiparban jelent meg az 1890-es években. Az első valóban nagy jelentőségű ilyen rendszert – Taylor elképzeléseit is felhasználva – Henry Ford alakította ki detroiti autógyárában 1913-ban. Ezt követően Európában is gyorsan átvették a futószalagot, melynek segítségével a menedzserek igyekeztek elérni az alkalmazottak gyors és szabályozott munkavégzését. Ennek érdekében úgy szervezték a munkafolyamatot, hogy a munkásoknak minél kevesebbet kelljen gondolkodniuk, s különösen döntéseket hozniuk, mivel ez időveszteséget okoz a termelés során. A szerelőszalag mozgása maga diktálta az ütemet, s a munkások folyamatosan néhány begyakorolt mozdulatot ismételtek. A taylorizmust sok kritika érte már kialakulása idején a kortársak részéről, s a későbbiekben is: a bírálatok szerint tudatosan törekedett a szakképzett ipari munka megszüntetésére és az alkalmazottak közötti szolidaritás felszámolására, s a munkásokat alig tekintette többnek, mint gépeknek, semmibe véve a munkavállalók szükségleteit és a munkavégzés társadalmi vonatkozásait. Az egyik legnagyobb hatású bírálója, H. Bravermann szerint a taylorizmus egyenesen a kapitalista termelésszervezés lényege, megtestesítője. 72 Ha Taylor elképzelései nem is valósultak meg a gyakorlatban teljes egészében, a taylorizmus elterjedt és alapját jelentette a termelésszervezés fordista modelljének, melyben standardizált tömegtermelés folyik, a munkamegosztás igen nagy fokú, s a munkások csak korlátozott képzettséggel rendelkeznek.



A második világháborút követően a nagyarányú szektorális változások jelentős hatással voltak a munkavégzés jellegére. A mezőgazdaság gyors visszaszorulása – mely egyaránt lezajlott a kontinens nyugati felén, a déli vagy keleti régiókban - és a szolgáltatások előretörése önmagában is mérsékelte a nyers fizikai munka arányát. Ezenkívül az iparban is gyors átalakulások zajlottak, a fizikai munka jelentősége itt is visszaesett. Ugyanakkor az ipari munka során a merev munkamegosztás jelentősége tovább nőtt. Sőt, a futószalagtermelés az 1950-es és 1960-as években vált széles körűvé. Minden terjedése ellenére a fordizmus több tekintetben is problémákat vetett fel. Nemcsak a munkavállalók ellenállását váltotta ki, hanem emellett gazdasági korlátokkal is rendelkezett. A tömegtermelés céljaira alkalmas volt ez a módszer, amit korán demonstrált a Ford gyárban egy színben és egy típusban gyártott T-modell esetében elért termelékenységnövekedés. A 20. század második felében azonban a fogyasztói keresletteremtés fontos eszközévé vált a speciális igények generálása. A változatos fogyasztói igények kielégítésére azonban kevésbé felelt meg a futószalag-termelés, hiszen annak előnyei csak nagy sorozatnagyság esetén tudnak kibontakozni. A megoldást a termelés rendszerének átalakítása jelentette, amit gyakran posztfordizmusnak vagy rugalmas specializációnak (flexible specialization) is neveznek. Ez vállalati szinten a decentralizációt igényelte, a rugalmasság és a specializáció megteremtése érdekében, míg a munkahelyek szintjén a futószalag megszüntetését, a munkaerő rugalmasságának és ezért képzettségének növelését, valamint a csoportmunka bevezetését.73 A posztfordizmus a gyakorlatban az 1960-as évek végén jelent meg, amikor a hagyományos, hierarchizált munkahelyek mellett terjedtek a munkavállalók önálló tevékenységére nagyobb hangsúlyt fektető munkaszervezeti formák. A leginkább Skandináviában és Németországban elterjedt munkareform-mozgalom képviselői úgy vélték, hogy nemcsak a munkafolyamat humanizálását, hanem a termelés hatékonyságát is szolgálja, ha a munkafolyamatot úgy szervezik, hogy az a munkások csoportjainak autonómiát ad a feladatok megtervezésében, elosztásában és végrehajtásában. A futószalagot kiiktatták, a menedzserek és a munkások közötti státuszkülönbségeket mérsékelték. A legnagyobb figyelmet a svéd Volvo cég Uddevallában és Kalmarban lévő, az 1990- es évek elejéig működő gyáraiban kialakított rendszer váltotta ki. Ezekben az üzemekben arra törekedtek, hogy az autóiparban gyakran csak néhány másodperces munkaciklust – vagyis az ismétlődő feladatokat – meghosszabbítsák, s így az akár két órát is elérhetett. ◄SZAKSZERVEZETEK ÉS MUNKAVISZÁLYOK ► A 19. század végén és a 20. század elején az átalakuló munkakörülmények sok munkavállaló számára romlást jelentettek, s fokozták a munkahellyel való elégedetlenségüket. Az alkalmazottak igyekeztek ellenállni a munkatempó növelésének, s a hatékonyabb fellépés céljából szerveződtek. Mindez nem volt előzmények nélküli, hiszen a céhes tradíciókra alapozva a szakképzett munkások – az elsők között olyan szakmák képviselői, mint a nyomdászok, a szivargyártók és az ácsok – már az iparosodás kezdeti periódusában szakszervezeteket hoztak létre. A 19. század végén azonban nagy számban csatlakoztak ezekhez szakképzetlen munkások is. Bizonyos ágazatokban – vasút, bányászat, acélipar, gépipar – különösen erős tömörülések alakultak. Ugyanakkor a szakszervezetek a 19. század végén még szinte minden országban bizonytalan helyzetben működtek. A klasszikus liberális felfogás szerint ugyanis elfogadhatatlan volt tevékenységük, mivel a verseny korlátozására törekedtek: egyfajta munkaerőkartellt alkottak azáltal, hogy tagjaik együtt léptek fel jövedelmi helyzetük és munkakörülményeik javítása érdekében. Így gyakran törvényellenes szervezetként kezelték őket, s összeütközésbe kerültek az államhatalommal. Ha az üldözést el is tudták kerülni, az elismertség hiánya nehezítette működésüket, hiszen pl. nem tudtak megállapodásokat, szerződéseket kötni. A szakszervezetek már a 19. században is általában valamilyen politikai ideológiához, sőt párthoz kapcsolódtak, s így volt ez a későbbiekben is: léteztek szociáldemokrata, keresztény, liberális, kommunista szakszervezetek. Ezek súlya mindazonáltal közel sem volt azonos. Nagy-Britanniában a céhes tradíciók nyomán alakult liberális szakszervezetek már a 20. század elején visszaszorultak, mint ahogyan más európai országokban is csak marginális jelentőségük volt a későbbiekben. Ellenben a Rerum Novarum (1891) után számos országban keresztény szakszervezetek alakultak – több helyen párhuzamosan léteztek a katolikus és a protestáns irányzatok is. Már a 19-20. század fordulóján mind nagyobb szerephez jutottak a szociáldemokrata szakszervezetek. 1910re – Nagy-Britannia és Írország kivételével – minden európai országban léteztek szociáldemokrata vagy szocialista irányultságú mozgalmak. 1917 után a kommunista ideológia is megjelent a szakszervezeti mozgalomban, de az ilyen tömörülések még a második világháború előtt eljelentéktelenedtek, vagy erőszakkal felszámolták őket. A szakszervezetek – jórészt a 20. század során lezajlott – intézményesülésének négy fő állomását különböztethetjük meg: 1. A szakszervezetek megalakításának, vagyis a szerveződés szabadságának elismerése. 2. A sztrájk és más kollektív akciók lehetőségének biztosítása. 3. A szakszervezetek azon jogának elfogadása a munkaadók és az állam által, hogy tagjaik nevében kollektív tárgyalásokat folytassanak és szerződéseket kössenek. 4. A szakszervezetek bevonása a gazdaság- és társadalompolitika alakításának folyamatába.74 Ezek az



állomások többnyire egymást követték, de a fejlődés nem volt egyenes vonalú: az egyszer már elért jogokat később számos esetben megkérdőjelezték,vagy egyenesen visszavonták. Néhány országban – Svájc, Hollandia – már 1848 után lehetővé tették a szakszervezetek létrehozását, másutt ez legfeljebb részlegesen történt meg. Így általában a 19. század végén vagy a 20. század elején került sor a szakszervezetek teljes körű jogi elismerésére. 1899-ben Dániában, 1905-ben és 1913-ban Nagy- Britanniában születtek olyan törvények, illetve megállapodások, melyek szabályozták, s ezzel gyakorlatilag legalizálták a szakszervezetek tevékenységét. A sztrájkjog alapvető fontosságú volt a szakszervezeti törekvések alátámasztására, hiszen e nélkül a kollektív tárgyalásokat sem lehetett hatékonyan folytatni, legfeljebb „kollektív koldulás"-ról lehetett szó.75 A sztrájkjog elismertetése szintén hosszú folyamatnak bizonyult, mely sok országban áthúzódott a 20. századra. Bár a munkabeszüntetések már a szakszervezetek megalakulása előtt is a munkásság tiltakozási eszközei közé tartoztak, a 19. század végének „szervezeti forradalma" kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy ebben az időszakban több nagy sztrájkhullám látható Európában: 1890 körül, majd a századforduló éveiben megsokasodtak a munkabeszüntetések, melyek gyakran már politikai célokat is szolgáltak. A szakszervezetek helyzetében szerte Európában az első világháború hozott gyökeres fordulatot. Ekkor ugyanis a szakszervezetek – hasonlóan a szociáldemokrata pártokhoz – a legtöbb országban megállapodásokat kötöttek a kormányokkal. Saját eszközeikkel – például lemondva a sztrájkokról – vállalták a hadi erőfeszítések támogatását, cserében pedig a munkaadók és a kormányok elismert partnereivé váltak, s megkapták a jogot arra is, hogy tagságuk nevében tárgyaljanak a bérekről és az egyéb munkafeltételekről. A háború után néhány országban – Ausztria, Németország, Csehszlovákia – a munkások képviselőit arra is felhatalmazták, hogy ellenőrizzék a kollektív szerződések végrehajtását. Németországban a munkaügyi viták eldöntésére olyan bíróságokat hoztak létre, melyekben a munkások képviselői jelentős befolyással bírtak. A munka világát érintő jelentős fejleményként 1919-ben a Népszövetséghez kapcsolódóan létrejött a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO, International Labour Office), mely tagországaiban igyekezett elősegíteni a munkavállalói jogok bővülését és egyben egységesülését. Az ILO egyebek között maga is kimondta azt, hogy a szakszervezetek a munkavállalói érdekek jogos képviselői. Az első világháború és az azt követő két-három év a szakszervezetek taglétszámának gyors emelkedését hozta szerte Európában. Több országban a szervezettség olyan magas szintet ért el, amit ezekben azóta sem sikerült túlszárnyalni (7.3. táblázat). A szakszervezetek aktivitását mutatták a háború után megélénkülő sztrájkok is (7.4. táblázat). Ezek azonban gyakran eredménytelenek voltak, melyre példa az időszak legnagyobb megmozdulása, az 1926-os brit általános sztrájk is. A szakszervezetek mérsékelt sikerei aztán kihatottak a taglétszámra is, mely az 1920-as években általában jelentősen csökkent.76 A szakszervezetek számára mindinkább kedvezőtlenné vált a politikai klíma az 1920-as évek során, s ez az addig elnyert jogok – vagy azok egy részének – elvesztésével járt. Nyugat-Európában sok munkaadó ismét nem tekintette tárgyalópartnernek a szakszervezeteket, Kelet-Közép-Európában és Dél-Európában pedig gyakran létezésük jogosságát is megkérdőjelezték. Az 1920-as évek közepétől Olaszországban és Portugáliában betiltották a szakszervezeteket. A nagy válság kitörése után szerte Európában kialakuló magas munkanélküliség ugyancsak előnytelen feltételeket teremtett a munkavállalói érdekek érvényesítéséhez. Abban a két országban – Németországban és Ausztriában –, ahol a szakszervezeti befolyás a háborút követően leginkább érvényesült, 1933-tól, illetve 1934től betiltották a szakszervezeteket, Franco hatalomra jutása után pedig Spanyolországban szintén felszámolták őket. Ezekben az országokban – valamint az említett Olaszországban és Portugáliában – korporatív elveken nyugvó utódok jöttek létre: a munkások, alkalmazottak, önálló iparosok és kereskedők mellett a vállalkozók is tagok lettek. Ezek a szervezetek már nevükben is hangsúlyozták elhatárolódásukat: például Németországban a Német Munkafront (DAF) a klasszikus értelemben vett érdekvédelemmel nem foglalkozott, hiszen a náci ideológia eleve tagadta a sajátos munkavállalói érdekek létezését. Ehelyett a DAF szabadidős tevékenységeket szervezett és kiterjedt, 1942-re 25 millióra növekvő tagságát igyekezett nevelni és mozgósítani a rendszer céljainak megfelelően.



7.2. ábra ► Szakszervezetek tagsága európai országokban, 1945-1995 (százalék) Megjegyzések: Ha másként nem jelezve, nettó arányszámok, azaz tagság a nyugdíjas és munkanélküli tagok nélkül, a keresők százalékában. Bruttó arányszámok, azaz az összes tag a keresők százalékában a következő esetekben: Ausztria 1920-1930, Dánia 1913-1940, Németország 1913-1930, Norvégia 1920- 1955, Egyesült Királyság 1913-1940. Eltérő időpontok: Spanyolország 1977,1981; Franciaország 1921,1926,1931,1936; Németország 1947; Norvégia 1910. Források: Bernhard Ebbinghaus – Jelle Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. London: Macmillan, 2000. 63. (Nyugat-Európa 1946-1995). Jelle Visser: European Trade Unions in figures. Deventer – Boston: Kluwer, 1989. 21 (Ausztria 1920-1935), 41 (Dánia 1913-1940), 70 (Franciaország 1921-1936), 95 (Németország 1913-1930), 151 (Hollandia 1913-1940), 174 (Norvégia 19201955), 193 (Svédország 1913-1940), 219-220 (Svájc 1920-1965). George Sayers Bain – Robert Price: Profils of Union Growth. Oxford: Blackwell, 1980.134 (Németország 1946), 158 (Norvégia 1910).

7.3. ábra ► Munkabeszüntetések alakulása európai országokban, 1906-1988 (1000 foglalkoztatottra jutó évente elveszett munkanapok száma) Megjegyzés: Egyesült Királyság: Nagy-Britannia. Forrás: Hartmut Kaelble: Eine europáische Geschichte des Streiks? In Jürgen Kocka – Hans-Jürgen Puhle – Klaus Tenfelde (Hrsg.): Von dér Arbeiterbewegung zum modemen Sozialstaat. Festschrift für Gerhard A. Ritter zum 65. Geburtstag. München: KG Saur, 1994. 6 Sikeresebbek voltak – legalábbis átmenetileg – a szakszervezetek Franciaországban, ahol 1936-ban elérték a kollektív szerződések rendszerének elismerését, s a kötelező munkaügyi döntőbíráskodás bevezetését. Ehhez a kommunista és a nem kommunista szakszervezetek együttes fellépése, sztrájkok és gyárfoglalások, valamint az újonnan megválasztott szocialista miniszterelnök, Léon Blum támogató fellépése kellett. Ezek a vívmányok azonban a Blum vezette koalíció, a népfrontkormány bukásával elenyésztek, mivel az azt követő Daladierkormány visszavonta ezeket, s a tiltakozásul szervezett általános sztrájk is kudarcot vallott. 180 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Így az 1930-as években jószerivel csak Skandináviában alakult kedvezően a szakszervezetek helyzete. Az 1930as évek elején a munkaviszályok fokozódtak Norvégiában és Svédországban, de a szociáldemokrata pártok választási győzelmei nyomán a munkaadók és a munkavállalók szervezetei 1935-ben, illetve 1939-ben megállapodásokat kötöttek, melyek hosszú távon szabályozták az együttműködésüket. A második világháborút követően az európai demokráciákban a szakszervezetek visszanyerték korábban elveszített jogaikat, sőt újabbakat is szereztek azokhoz. A munkaadók és azok szervezetei a korábbinál sokkal inkább hajlottak a szakszervezetekkel való együttműködésre és megegyezésre, s a másik felet is inkább jellemezte a kompromisszumra való törekvés, még ha ezen a téren nagy eltérések is voltak az egyes országok között. Segítette a kooperáció terjedését a munka világában az 1930-as évek válságának és tömeges munkanélküliségének emléke, de számos országban a háborús újjáépítés nagy feladatai is erre ösztönöztek. Az 1950-es és 1960-as évek gazdasági prosperitása, a gyors gazdasági növekedés ugyanakkor lehetővé tette, hogy a másik féllel kötött kompromisszumok ellenére mind a munkavállalók, mind a tulajdonosok már rövid távon is jelentős javulást érjenek el a munkabérek, illetve a profit terén. A kormányok gyakran ugyancsak támogatták a kooperációt, mivel a munkabéke és a bérek kiszámítható alakulása a teljes nemzetgazdaság szempontjából is előnyöket hordozott. A kormányok eszközei közé tartozott az együttműködés jogi kereteinek megteremtése, az ágazati kollektív szerződések védelme, valamint a különféle szolgáltatások (statisztikák, közvetítők stb.) biztosítása. Hozzájárult a szakszervezeti jogok széles körű elismeréséhez, hogy a teljes foglalkoztatás körülményei közepette javult a munkavállalók alkupozíciója. Politikai érdekképviseletük is hangsúlyosabb lett: a szociáldemokrata pártok elismert szereplővé váltak, s a többi párt is számolt a munkavállalói szavazatokkal. A jóléti állam alapelveinek széles körű elfogadása szintén elősegítette a szociális jogok érvényesítését a munkahelyeken és nemzeti szinten egyaránt. A gazdaságban végbemenő koncentrációs folyamatok, a vállalati méretek növekedése olyan döntéshozatali mechanizmust eredményeztek, melybe könnyebben beilleszthetőek voltak a szakszervezetekkel való tárgyalások. Ugyanakkor a munkavállalók, illetve a szakszervezetek oldaláról növelte a kooperációs készséget, hogy a hagyományos, nagy szervezettséggel és osztályharcos tradíciókkal rendelkező ipari szektorok folyamatosan visszaszorultak, s helyükbe a kevésbé szervezett tercier ágazat lépett. A második világháborút közvetlenül követő években a szakszervezetek taglétszáma a háborút megelőző szint fölé emelkedett Nyugat-Európában, bár az első világháború utáni csúcsot nem mindenhol szárnyalták túl. A következő két- három évtizedben általában tovább sikerült növelni a tagságot: 1950 és 1975 között csak Svájcban és Franciaországban csökkent a szervezettség mértéke, a többi nyugat-európai országban nőtt vagy stagnált. Ezt követően már kevésbé volt sikeres az érdekvédők toborzó tevékenysége: 1975 után csak Dániában, Finnországban és Svédországban nőtt, máshol azonos szinten maradt, vagy visszaesett a tagság aránya (7.3. táblázat). Az 1990-es években Nyugat- és Dél-Európán belül Svédországban és Belgiumban volt a legmagasabb, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában pedig a legalacsonyabb a munkavállalók szerve- zettsége.77 Ekkor a tagság összetételének jellegzetessége, hogy a fiatal – a 25 és 30 közötti – korosztály súlya alacsony, lényegesen alulmúlta a foglalkoztatottak körében elfoglalt arányukat, ráadásul csökkenő tendenciát mutatott az utóbbi évtizedekben. Szintén alul voltak reprezentálva a nők – bár a tagok között arányuk jelentősen emelkedett a 20. század során –, valamint gyakran kívül maradtak a szervezeteken a bevándorlók és a szellemi foglalkozásúak. A szolgáltatásokon belül a magáncégek uralta ágazatok (kereskedelem, hírközlés) a viszonylag kis szakszervezeti aktivitással tűntek ki. Kimagasló volt ellenben a szervezettség a közszolgáltatásokban dolgozók körében, a hagyományos ipari szektorokban és a közlekedésben. A munkásmozgalmon belüli megosztottság – s különösen a reformista és radikális irányzatok közötti polarizáció – nem szűnt meg, de a legtöbb országban mérséklődött a második világháború után. Nyugat- és Dél-Európa egészét tekintve a szociáldemokrata érdekképviseletek rendelkeztek a legnagyobb taglétszámmal. A kivételek közé tartozott Ausztria és Németország, ahol a szociáldemokrata és a keresztény szakszervezetek korán egyesültek, s Hollandia, ahol ez később következett be, Finnországban pedig a kommunista és a szociáldemokrata érdekképviseletek tették ugyanezt. Szintén sajátos körülmények alakultak ki Olaszországban és Franciaországban, ahol a kommunista szakszervezetek olvadtak össze, valamint Spanyolországban és Portugáliában, ahol a demokra- tizáció után a kommunista szakszervezetek jelentős befolyást gyakoroltak. Belgiumban pedig a taglétszám alapján a keresztény érdekvédők számítottak a legerősebbnek. 78 Végül fontos fejlődési irány volt a szakszervezetek bevonása a vállalati, illetve kormányzati döntéshozatalba Nyugat-, illetve Dél-Európában a második világháború után. Az érdekképviseletekkel való konzultációk régi hagyományokkal rendelkeztek a munkahelyeken több országban, így Nagy-Britanniában és Írországban. Ezek a konzultációk azonban a szakszervezetek és a munkaadók önkéntes megállapodásán nyugodtak, s nem jelentettek 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


valós döntési jogokat a szakszervezetek számára a vállalatirányításban. Néhány országban az alkalmazottak ennél erősebb jogosítványokhoz jutottak, amikor az állami szabályozás kötelezően előírta a munkavállalókat képviselő munkástanácsok vagy más testületek bevonását a vállalati döntéshozatalba. E rendszer eredete az első világháború utáni Ausztriába és Németországba nyúlik vissza, de több országban 1945 után vezették be: Hollandia, Svájc, Ausztria, a skandináv országok, Belgium és sokkal később Spanyolország tartoztak közéjük. 79 A munkavállalók számára legkiterjedtebb jogokat biztosító rendszert Németországban alakították ki (Mitbestimmungsrecht). Itt 1951-ben a montániparban (bányászat és kohászat) bevezették, hogy az alkalmazottak képviselői a vállalatok felügyelőbizottságában ugyanolyan létszámban képviseltethetik magukat, mint a tulajdonosok. 1976-tól ugyanezeket a szabályokat kiterjesztették az összes 2000 főnél többet foglalkoztató ipari vállalkozásra. A döntéshozatali egyensúlyt az biztosította, hogy a felügyelőbizottság elnökét nem lehetett a tulajdonosok akarata ellenére megválasztani. A munkavállalói képviseletek nemcsak a munkahelyeken kaptak konzultációs jogokat, vagy vehettek részt a vállalati döntéshozatalban, hanem ágazati szinten kollektív tárgyalásokat folytathattak, s a szakszervezeteket különböző formákban és intenzitással bevonták a társadalom- és gazdaságpolitika alakításába is. Utóbbi a legtöbb nyugat-európai országban az 1960-as évek végéig, míg Spanyolországban és Portugáliában később, a demokratizáció után következett be. A jogok gyarapodása jelentős – de ellentmondásos – hatással volt a szakszervezetek működésére is. Vezetőik belső információkhoz jutottak, magasabb fizetést élveztek, politikai befolyásra tettek szert. Ez egyik oldalról professzionalizációt jelentett, mely segítette az érdekérvényesítést. A tagság számára azonban gyakran olyan bürokratizációnak tűnt, mely eltávolította a vezetést az egyszerű tagoktól, s ezzel hozzájárult az utóbbiak lemorzsolódásához, ami viszont nehezítette az eredményes szakszervezeti munkát. A bemutatott általános fejlődési tendenciák mindazonáltal nem egyformán érvényesültek minden társadalomban. Ennek megfelelően a munkaviszályok intenzitása és formái is jelentősen eltértek, különösen attól függően, hogy a szakszervezeti mozgalmak mennyire voltak egységesek, illetve radikálisak és a munkavállalók milyen participációs jogokkal rendelkeztek, s az állam milyen szerepet játszott a munka világának szabályozásában. Ebben a tekintetben három fő fejlődési típust különböztethetünk meg a második világháború utáni Nyugat-, illetve Dél-Európában. Létezik egy ún. konfliktusorientált típus, mely különösen Franciaországra és Olaszországra, valamint a demokratizáció után Spanyolországra, Portugáliára, és Görögországra jellemző. A tőketulajdonosok és a munkavállalók viszonya ebben a típusban polarizált és – különösen a vállalatok szintjén – a leginkább szabályozatlan. A szemben álló felek – munkaadók és munkavállalók – csak kevéssé ismerik el egymást, gyakran kétségbe vonják egymás legitimitását. A konfliktusok megoldásához ezért gyakran az állam közreműködése szükséges. A polarizációban az is közrejátszik, hogy a déli országokban a szakszervezetek körében erős a szembenállás és rivalizálás, különösen a kommunista és a reformista áramlatok között. A pluralista típusban – mely Nagy-Britanniában és Írországban található meg – a tőke és a munka viszonyát nyílt konfliktusok jellemzik. A két fél erősen tudatában van annak, hogy érdekeik eltérnek, de a konfliktusok rendezése során tiszteletben tartanak bizonyos játékszabályokat, s különösen nem kérdőjelezik meg a másik jogait. Az így lefolytatott küzdelmekben a felek a vereséget is hajlandóak elfogadni, legalábbis egy időre. A szakszervezetek és a munkaadók képviseleteinek rendszere azonban széttöredezett, ami azzal jár, hogy minden érdekcsoport a saját érdekeinek érvényesítésére törekszik, s kicsi a lehetőség az átfogó, ágazati vagy nemzeti szintű megállapodások léterehozására és érvényesítésére. Annál is inkább így van ez, mert az állam általában távol tartja magát a tárgyalásoktól, s a piaci erőkre bízza a munkaviszonyok szabályozását. A különösen Skandináviára, Belgiumra, Hollandiára, Svájcra jellemző korporatista típusban a jól szervezett és átfogó szakszervezetek a hasonlóan reprezentatív munkaadói érdekképviseletekkel állnak szemben és folytatnak tárgyalásokat. Mindkét felet jellemzi az együttműködésre és konszenzusra való törekvés. Ennek megvalósulását elősegíti, hogy a kollektív tárgyalások erősen intézményesültek. A munkaadók és a munkavállalók szervezeteinek tárgyalásai során összgazdasági érdekeket is figyelembe vesznek. Az állam ezért is támogatja ezeket a konzultációkat. Ennek egyfajta altípusát képezi a szociális partnerség rendszere, mely Németországot és különösen Ausztriát jellemzi. Itt a munkaadók és a munkavállalók szervezetei közötti együttműködés mind üzemi, mind pedig ágazati szinten az állam hatékony részvételével történik.80 A második világháború után megfigyelhető néhány olyan sztrájkhullám, mely gyakorlatilag egész NyugatEurópára kiterjedt. Ilyen csúcsokat láthatunk a közvetlenül a háborút követő években, az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején. Összességében azonban a sztrájkok intenzitása a konfliktusorientált és a pluralista típusban egyértelműen meghaladta a korporatista rendszerű országokban tapasztalt mértéket. A 182 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


munkabeszüntetések következtében elveszett napok között a különbség esetenként igen nagy arányú is lehetett, mint az az egyik oldalon az Egyesült Királyság, Írország, Franciaország, Olaszország, a másik oldalon pedig Hollandia, Németország, Ausztria és Svájc összevetéséből kitűnik. Sőt, az 1960-as évek végétől Svájcban, s az 1970-es évek közepétől Ausztriában gyakorlatilag nem nyúltak a sztrájk eszközéhez a munkavállalók (7.2. ábra). A kommunista országokban a szakszervezetek elveszítették önállóságukat. V. I. Lenin elképzelésének megfelelően a „transzmissziós szíj" szerepét töltötték be, vagyis a kommunista párt akaratát közvetítették a dolgozók felé. Önállóságra, a munkavállalók érdekképviseletére már csak azért sem tarthattak igényt, mert a hivatalos ideológia szerint a kommunista pártok hatalomra jutásával a társadalom minden területén megvalósult a munkáshatalom. A szakszervezetek taglétszáma ennek ellenére – vagy éppen ezért – igen magas volt. Sztrájkokról – a fentiek értelmében – szó sem lehetett, hiszen azt a munkáshatalom megdöntésének kísérleteként értelmezték. Ha mégis sor került – általában helyi problémák miatt – munkabeszüntetésekre, azt általában rendőri eszközökkel megtorolták. A szakszervezetek így – a gyakran rendkívül rossz munkakörülmények ellenére – nem az igazi érdekvédelemmel foglalkoztak, hanem maguk is részévé váltak a pártállami hatalmi rendszernek. Vezetőik személyes előnyök – nagyobb jövedelem, munkaidő-kedvezmények, illetve magasabb szinten a pártelithez hasonló privilégiumok – miatt töltötték be funkcióikat. Néhány országban a társadalombiztosítás adminisztrációja a szakszervezetek kezébe került, a munkahelyeken pedig tevékenységük ritkán terjedt túl a különféle politikai rendezvények, ünnepségek megszervezésén, vagy az üdülési beutalók elosztásán. Mindez széles körben hiteltelenné tette a szakszervezeteket a munkavállalók körében. Egyetlen jelentős kivételnek az 1980 szeptemberében Gdanskban megalakult lengyel Szolidaritás (Solidarnosc) nevű független szakszervezet tekinthető, mely az élelmiszerárak emelése miatt kibontakozott sztrájkokból nőtt ki. Vezetője a villanyszerelő foglalkozású, karizmatikus személyiséggel rendelkező Lech Walesa lett. Az országszerte terjedő tiltakozó akciók által szorongatott lengyel kormány kényszerűen elismerte a szakszervezetet, melynek létszáma rövid idő alatt rendkívüli magasságba szökött: az aktív lakosság 80%-a csatlakozott a mozgalomhoz. A sajátos körülmények – különösen a kommunista párt hatalmi monopóliuma – miatt a Szolidaritás nemcsak munkahelyi érdekvédelmet folytatott, hanem egyben politikai szervezetté vált. Tömegerejére támaszkodva számos engedményre kényszerítette a kormányt, mely azonban 1981. december 13-án erőszakhoz folyamodott: rendkívüli állapotot vezetett be, betiltotta a Szolidaritást, s annak vezetőit bebörtönözte. Ettől kezdve a mozgalom éveken keresztül illegalitásban működött, ami önmagában is tovább erősítette politikai jellegét. A lengyelországi ellenzék gyűjtőmedencéjévé vált Szolidaritás működését végül 1988-ban ismét engedélyezték. A mozgalom a lengyelországi rendszerváltás meghatározó tényezője volt, de a politikai pluralizmus megteremtésével egysége törvényszerűen megszűnt, s politikai jelentősége hanyatlott. Sajátos szerephez jutottak a munkavállalói érdekképviseletek a kommunista Jugoszláviában, ahol a fejlődés saját útját keresve a JKP 1951-ben meghirdette az ún. önigazgatás megvalósítását. Ennek értelmében az alkalmazottak minden vállalatnál munkásképviseleteket hoztak létre, melyek maguk választhatták meg a munkahelyi vezetőket, s részt vehettek a vállalati döntéshozatalban. Az önigazgatás hívei – Jugoszlávia határain túl is – azt remélték ettől, hogy mivel a munkások aktívan élnek jogaikkal, megszűnik a munkától való elidegenedés, s a szovjet típusú fejlődéssel szemben tényleg megvalósul a társadalmi tulajdon. A dolgozók igazi befolyását azonban több tényező is akadályozta. Egyrészt a központi tervgazdálkodás és gazdaságirányítás szűk kereteket szabott a vállalati önállóságnak. A tervgazdálkodás 1960-as évek közepi megszűnésével ez az akadály eltűnt, azonban továbbra is fennmaradt a kommunista párt döntési joga minden fontos személyi kérdésben, ami szintén gátolta az önigazgatás gyakorlati érvényesülését.81 ◄ A MUNKAIDŐ VÁLTOZÁSA ► Megalakulásuktól kezdve a szakszervezetek célja volt – a magasabb bérek elérése mellett – a munkafeltételek javítása, s a munkahelyek biztonságának megőrzése is. Utóbbiak azonban még abban az esetben is nehezen voltak megvalósíthatóak számukra, ha jogaik olyan széleskörűen intézményesültek, mint azt több nyugateurópai országban a második világháborút követően láttuk. Nem csupán a tulajdonosok és menedzserek ragaszkodtak ugyanis döntési szabadságukhoz a munkafolyamat meghatározását illetően, hanem a szakszervezeti tagok érdekeit is nehezen lehetett összehangolni ilyen téren, ezenkívül pedig a technológiai fejlődés és a piaci igények változása eleve nehezítette a követelések tartós érvényesítését. Így a szakszervezetek és a munkavállalók már korszakunk kezdetén is általában egyfajta instrumentális megközelítést alkalmaztak a munkával kapcsolatban: felismerve, hogy annak folyamatára csak mérsékelt a befolyásuk, s a munkavállalók érdekei is nagyban különböznek, elsősorban bérköveteléseket fogalmaztak meg, s a munkával töltött idő korlátozására törekedtek. A 19. század végén az európai munkavállalók nagy része napi 10-12 órát dolgozott, hetente hat napon keresztül, s ekkoriban fizetett szabadság sem létezett. A növekvő termelékenység lehetővé tette a munkaidő csökkentését, de e két folyamat közel sem haladt párhuzamosan. A munkaidő mérséklése gyakran megakadt, mivel a 183 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


munkaadók és a kormányok rendszerint ellenálltak az ilyen követeléseknek: azzal érveltek, hogy a kisebb munkaidő hátrányosan befolyásolná az adott vállalat vagy ország versenyképességét, más, hosszabb munkaidőt alkalmazó cégekkel vagy nemzetekkel szemben, s ez végül csődöket, vagyis a munkások számára is hátrányokat hozna. Nagy-Britanniában a tízórás munkanapért folytatott kampány az 1840-es évektől a századfordulóig tartott. Ezalatt fokozatosan terjesztették ki a napi tízórás maximumot a különböző foglalkozási csoportokra, illetve ágazatokra. Franciaországban 1848-ban már maximálták a munkaidőt, de csak a gépeket alkalmazó üzemekben, s ez a szabályozás csupán 1904-ben vált általánossá a nők számára. A nyolcórás munkanap követelése az 1880-as évek közepén jelent meg.82 A „három nyolcas" – vagyis a munka, a szórakozás és a pihenés egyenlő aránya a napon belül – 1890-től kezdődően a május 1-jei szociáldemokrata felvonulások állandó jelszavává vált, s a követeléseket gyakran sztrájkokkal is alátámasztották. 1870-ben a munkahét NagyBritanniában volt a legrövidebb, de aztán a századfordulóra több nyugat-európai állam is felzárkózott hozzá. A világháború előtt a heti átlagos munkaidő néhány ország kivételével már 60 óra alá csökkent NyugatEurópában.83 A nyolcórás munkanap tekintetében áttörést az első világháborút követő időszak hozott. Először az 1917 októberi orosz forradalom deklarálta, majd 1918-ban követte a példát Finnország, Norvégia, Németország, Lengyelország, Csehszlovákia és Ausztria. Franciaországban 1919 áprilisában hozták meg azt a törvényt, ami a nyolcórás munkanapot és a hatnapos munkahetet általánossá tette, s még ebben az évben további dél-európai és nyugat-európai országok vezettek be ilyen szabályozást. A már említett Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) a megalakulását jelentő nemzetközi konferencián, 1919-ben arra ösztönözte tagországait, hogy fogadjanak el egységes hosszúságú munkanapot. Az ILO ezt követően is egyik legfontosabb tevékenységi területének tartotta a munkaidő hosszának - és általában a munkafeltételeknek – az egységesítését a különböző országokban, hogy ezáltal a versenyképesség elvesztésétől való félelem ne lehessen akadálya a kedvezőbb munkakörülmények kialakításának.84 1929-ben a heti munkaidő már lényegesen alacsonyabb volt, mint másfél évtizeddel korábban. Emellett meglehetős uniformizáltság látható ebben az évtizedben: a rendelkezésre álló adatok szerint a nyugat- és déleurópai országokban a munkaidő mindenütt heti 46-48 óra közé esett. A második világháború alatt és után a munkanapok hossza átmenetileg ismét megnőtt, de az újjáépítési szakasz lezárultával tovább folytatódott a fogyása. A heti munkaidő csökkenéséhez a napi munkaidő zsugorodása mellett a heti szabadnapok számának növekedése is hozzájárult. A félig szabad szombat követelése a 19. század végén jelent meg először Angliában, majd más országokban is. A mellette felhozott érvek között kitüntetett jelentőséghez jutott az, hogy segítségével a családanyák elvégezhetnék a vasárnapi előkészületeket, s ezzel egyrészt a vasárnap szentsége megőrizhető lenne, másrészt a családtagok ekkor teljes egészében egymásnak szentelhetnék idejüket, s így a munkáscsaládok összetartása fokozódna. A félig szabad szombat a gyakorlatban az első világháború után jelent meg, s az 1930as években terjedt el. Térhódítása párhuzamosan zajlott a heti két szabadnap – szombat és vasárnap – céljának megfogalmazásával. Utóbbi gyorsan megvalósult Franciaországban, ahol 1936-ban a népfrontkormány alatt bevezették a 40 órás munkahetet. Két évvel később azonban már meg is szüntették ezt, azzal az indokkal, hogy akadályozza a fegyverkezési erőfeszítéseket. A legtöbb nyugat-európai országban csak évtizedekkel később, az 1960-as évektől valósult meg az ötnapos munkahét. Így összességében azt mondhatjuk, hogy az első világháborúig a heti hatnapos, nagyjából a század közepéig az öt és fél napos, 1960 után pedig az ötnapos munkahét volt jellemző Nyugat-Európában – természetesen jelentős regionális és ágazati eltérésekkel.85 Az első világháború előtt a fizetett ünnepnapok és a fizetett szabadság ritkán fordultak elő. Csak a közigazgatásban és bizonyos fehérgalléros állásokban létezett fizetett szabadság, míg a munkások esetében alig. A háború után a szabadság bevezetése, illetve hosszának megnövekedése is fontos törekvéssé vált a munkavállalók és érdekképviseleteik számára. A szakszervezetek nyomása és az ILO kezdeményező szerepe oda vezetett, hogy a munkaadók kezdték bevezetni a fizetett ünnepeket és a fizetett szabadságot. Az 1920-as években több kelet-közép-európai országban került erre sor, 1936-ban Nagy-Britanniában számos iparágban szintén kötelezővé tették az egyhetes fizetett szabadságot.86 Bár a fizetett szabadság hosszának növekedése a második világháború után sem volt gyors, a fokozatos fejlődés eredményeként az ezredfordulón már tekintélyes mennyiséget ért el a munkahelytől távol tölthető idő hossza. Ehhez járult az ünnepnapok számának növekedése. A 19. század végén a munkaszüneti napok – a vasárnapon túl – általában hagyományos vallási ünnepekhez kötődtek. Ezek jelentős része – főként a katolikus országokban – idővel világi ünnepekké alakult, szintén gyarapítva a fizetett munkaszüneti napok számát. Nyugat-Európában a 20. század végén átlagosan 36 napot tett ki évente a fizetett szabadság és az ünnepnapok együttes hossza.87 A napi, illetve heti munkaidő hosszának csökkenése, valamint az ünnepnapok számának és a fizetett szabadság hosszának növekedése összeadódott, s jelentősen mérsékelte az évi ledolgozott munkaidőt. A 19. század végén a 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nyugat-európai országokban évente átlagosan 2600-3100 munkaórát dolgoztak a munkavállalók. Az alsó szintet ekkor Nagy-Britannia jelentette, de az első világháború utáni évtized során a legtöbb ország felzárkózott hozzá. Ebben a periódusban következett be a legnagyobb csökkenés szerte Európában, ami – a háborús évektől és az újjáépítés időszakától eltekintve – a következő évtizedekben sem állt meg, bár alacsonyabb ütemben haladt. Így végül 1990-ben 1600 munkaóra körül alakult az átlag. Kiemelkedett Hollandia, ahol az ezredfordulón az alkalmazottak már csak évi 1352 órát töltöttek a munkahelyen. A másik szélső pólust Spanyolország képviselte 1815 órával (7.3.ábra). A munkával töltött idő szerepének csökkenése még inkább látható, ha figyelembe vesszük azt, hogy a munkával töltött évek száma is fokozatosan kisebb lett a 20. század során. A tanulásra fordított idő meghosszabbodásával a munkavállalók lényegesen később léptek be a munkaerőpiacra, a nyugdíjak általános elterjedésével pedig a munkavállalók jóval korábban kiváltak onnan, mint a század elején, s időközben az átlagéletkor is jelentősen megnőtt. Így azt látjuk, hogy a század végén az életidő jóval kisebb hányadát töltötték munkával az emberek, mint korábban. Nagy-Britannia esete jól illusztrálja ezt a folyamatot. Itt egyes számítások szerint a 19. század közepén egy átlagos munkás életében 124 000 órát dolgozott, ami 1981-re 69 000 órára csökkent. Ez azt jelentette, hogy – az alvás és más fiziológiai életszükségletek levonása után – rendelkezésre álló életidő (disposable lifetime) 50%-a helyett már csak 20%-át töltötték ezzel a tevékenységgel.88 ◄ MUNKANÉLKÜLISÉG, ATIPIKUS FOGLALKOZTATÁS ► Az első világháború után a demobilizáció, a békegazdaságra való áttérés, a gazdasági dezorganizáció eredményeként szerte Európában megnőtt a munkanélküliség. Azonban a háború közvetlen következményeinek elhárítása sem jelentette a fogalkoztatási helyzet lényeges javulását, gyakran még azokban az országokban sem, melyek nem voltak hadviselő felek. A munkanélküliség a két világháború között lényegében mindvégig súlyos probléma maradt Európában (7.2. táblázat). A munkanélküliség még az 1920-as évek fellendülése (1924-1929) idején is magas volt: 10-12% között mozgott Nagy-Britanniában, Németországban és Svédországban, 16-17% volt Dániában és Norvégiában. Sőt, abszolút számokban még nőtt is mértéke az évtized első feléhez képest: Európa egészére vonatkozó becslések szerint az 1921-1925 közötti 3,5-4 millióról az 1926-1929 közötti években átlagosan 4,5-5 millióra.89 Hozzá kell tennünk azonban, hogy a kor munkanélküliségi statisztikáit óvatosan kell kezelnünk. A két világháború közötti időszak számai ebben a tekintetben sok hibalehetőséget hordoznak magukban: egyrészt több ország esetében hiányoznak a statisztikák, másrészt ha léteznek is, gyakran csak a szervezett vagy a biztosított munkásság, illetve alkalmazottak munkanélküliségét tartalmazzák. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy már az 1920-as évek munkanélkülisége is lényegesen meghaladta a világháború előtti időszakét.90 Különösen nagy volt az állás nélküliek aránya a régi iparágakban, mint a textil-, bőr-, vas- és acélipar, hajógyártás, szénbányászat, ahol a később iparosodók kapacitásainak megjelenése miatt az értékesítési lehetőségek beszűkültek ebben a periódusban. A problémát tovább súlyosbította az, hogy az európai mezőgazdaság szintén hasonló nehézségekkel küzdött. A növekvő termelékenység, s különösen a tengerentúli verseny azt jelentette, hogy az agrárszektorban mind nagyobb mértékben szabadult fel a munkaerő, ami máshol várt foglalkoztatásra. Európa déli és keleti részén a gyors népességnövekedés eredményezett hasonló munkaerő-piaci nyomást.91

7.4. ábra ► A munkaidő hosszának változása egyes európai országokban, 1870-2000 (évente ledolgozott átlagos munkaórák száma) Megjegyzések: Teljes munkaidőben foglalkoztatottak adatai. Belgium, Írország, Hollandia, Svájc, Olaszország, Spanyolország 1913: extrapoláció az 1870- 1900 közötti adatok alapján. Eltérő évek: Írország 1913; Finnország 1930; Norvégia 1930; NSZK 1998; Spanyolország 1973.



Források: Groningen Growth and Development Centre (GGDC) and The Conference Board, Totál Economy Database, August 2004, http://www.ggdc.net (Nyugat-Európa 1950-2000; Magyarország 1980-2000). Michael Huberman – Chris Minns: The times they are nőt changin': Days and hours of work in Old and New Worlds, 1870-2000. Explorations in Economic History, 44 (2007) 548. (Nyugat-Európa és Dél-Európa 1870-1913, Németország, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Belgium, Ausztria, Svájc, Írország, Svédország, Dánia, Olaszország, Spanyolország 1929). Angus Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development: A Long-Run Comparative View. Oxford: Oxford University Press, 1991. 270-271. (Finnország 1930, Norvégia 1930). Mindez eltörpült azonban a nagy világgazdasági válság hatásához képest. 1929 után évről évre feljebb kúszott az állás nélküliek aránya. A válság mélypontja a legtöbb országban 1932-ben következett be. Ekkor egész Európában 15 millió munkanélkülit számláltak. Különösen súlyos volt a helyzet Németországban, ahol a válság kirobbanása előtt 1,4 millióan nem találtak munkát, 1931-re ez a szám 4,5 millióra ugrott, 1932/33 telén pedig egyes becslések szerint 7-8 millió munkanélküli volt. Ez már önmagában is a teljes munkaerő közel egyharmadát tette ki, de közel ugyanennyire rúgott a csak részlegesen foglalkoztatottak aránya. Ennél kisebb volt a krízisnek a brit munkaerőpiacra gyakorolt hatása, ahol ugyancsak 1932-ben jelentkezett a munkanélküliség csúcspontja, amikor az összes foglalkoztatott 17%-a nem talált munkát.92 Eltérő volt a válság és a munkanélküliség lefutása az évtized hátralévő részében. Míg Németországban a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a sikeres anticiklikus gazdaságpoltika eredményeként gyorsan csökkent az állástalanok száma, s 1938-ban már csak 2,1%-ot tett ki, addig Nagy-Britanniában a kormányzati beavatkozást lényegében elutasító közgazdasági ortodoxia a visszaesés mélypontján is inkább érvényesült, ami kétségkívül hozzájárult a válság elhúzódásához és így a munkanélküliség szintjének lassúbb csökkenéséhez. Utóbbival azonban NagyBritannia nem állt egyedül. Belgiumban és Hollandiában is hasonlóan vontatott volt a munkanélküliség enyhülése: az utolsó békeévben még mindig 18,4, illetve 25%-ra rúgott a mértéke.93 A munkanélküliség szempontjából történelmileg egyedülálló volt az 1950 és 1973 közötti időszak. Egyrészt sem azt megelőzően, sem azt követően nem volt ilyen alacsony az állást keresők aránya Európában. Ezenkívül nemzetközi összehasonlításban is különlegesnek számított ez az eredmény, hiszen az 1950-1960- as években az Egyesült Államokban lényegesen magasabb volt a munkanélküliségi ráta, s a fejlett ipari országok közül csak Japánban mértek hasonlóan kis szintet. Néhány nyugat-európai országban már az 1950-es évek elején is igen alacsony munkanélküliség volt jellemző, míg máshol – így a menekültek hatalmas tömegét integrálni kénytelen NSZK-ban – ezt valamivel később, az 1950- es évek végére érték el. A mélypont az 1960-as évek elején látható, amikor az állásnélküliség a nyugat-európai és dél-európai országokban rendszerint 2% alatt volt, s több országban gyakorlatilag teljes foglalkoztatásról beszélhetünk. Viszonylagos kivételt csupán Írország, Olaszország és az Egyesült Királyság jelentett 2-3% közötti aránnyal (7.2. táblázat). Az 1970-es évek elejétől-közepétől alapvetően megváltozott a munkaerő-piaci helyzet Nyugat-Európában. A korábbi periódusban jellemző, évtizedeken keresztüli folyamatos munkavégzés és kiszámítható életpálya rendszere megszűnt. A gazdasági struktúraváltás folyamata felgyorsult, ami a korábbinál gyakoribb munkahelyváltoztatást, továbbképzést, esetleg szakmaváltást igényelt. Különösen azonban a munkanélküliség növekedése volt fontos fejlemény ebből a szempontból, ami Nyugat- és Dél-Európában az 1970-es évek elején átlagos 2,5%ról 1979-re 5%-ra nőtt, s egy ideig e körül alakult. 1985-re ismét közel megduplázódott, s a század további részében nagyjából ezen a 8-10%-os szinten állandósult az állásukat elvesztettek aránya. A század végén kiemelkedően magas volt a munkanélküliség Spanyolországban és Finnországban – utóbbiban az 1996-1999 közötti átlagosan 12,2%-os szint fő oka a legnagyobb kereskedelmi partnernek számító Szovjetunió piacának összeomlása volt.94 Viszonylag kevesen voltak állás híján Ausztriában, Svájcban, Belgiumban és Portugáliában, de még az utóbbi országok munkavállalói is megérezték a század végén romló foglalkozási helyzetet: pl. az osztrák munkanélküliség az 1980-as évek közepén alacsony volt, de a megelőző öt évben a férfiak 16,4%-a, a nők 14,6%-a maradt állás nélkül egy időre, s az arány ennek mintegy kétszerese volt a kevésbé képzett munkások között.95 A munkanélküliség belső szerkezete is megváltozott. Mivel nemcsak a konjunkturális mélypontokon nőtt meg, hanem magas szinten állandósult, ezzel emelkedett a tartósan – nem csupán néhány hónapig, hanem akár évekig – állás nélkül élők száma. Ugyancsak emelkedett a fiatal, akár pályakezdő munkanélküliek aránya, akik tanulmányaik befejezése után azonnal ebbe a csoportba kerültek. A munkanélküliség szerkezete regionális sajátosságokat is mutatott: Dél-Európában és Franciaországban különösen a fiatal nők körében volt magas, Németországban a nők mellett a szakképzetlenek és a külföldi munkások viselték a terheket, míg a lakosság többi részének munkaerő-piaci helyzete inkább javult, vagyis a munkaerőpiac feldarabolódott. 96 Ugyanakkor a század végén a lakosságnak minden korábbinál nagyobb hányada dolgozott. Annak ellenére így volt ez, hogy a fiatalok hosszabb ideig tanultak, s így később léptek a munkaerőpiacra, s az idősek általában 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


korábban kiválnak onnan. Ennek magyarázata az, hogy a nők aktivitási rátája nőtt, ami ellensúlyozta a férfiak aktivitásának csökkenését. A munkanélküliség növekedése mellett a foglalkoztatás egyéb jellemzői is átalakultak az 1970-es évek közepétől. Az egyik változást gyakran a flexibilis (rugalmas) foglalkoztatás terjedéseként írják le. Erről egyrészt akkor beszélhetünk, ha az alkalmazottak többféle szakismerettel rendelkeznek, s így számos feladatot el tudnak látni. Másrészt és főként azonban azt jelenti, hogy a munkaadók szabadabban meghatározhatják azt is, hogy alkalmazottaik mikor milyen munkát végezzenek, s az alkalmazottakat olcsóbban és gyorsabban bocsáthatják el: nem kell végkielégítést fizetni, nincs vagy csak igen rövid a felmondási idő. Ezt elősegíti, ha a munkavállalókkal rövid, meghatározott idejű szerződést kötnek, mely lehetővé teszi, hogy az alkalmazottakat – pl. továbbképzés vagy betanítás helyett – elbocsássák abban az esetben, ha nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy a megrendelések változása ezt indokolja. Ugyanezt a célt szolgálja, ha a munkaadók nem is alkalmazzák a munkavállalót, hanem vállalkozói szerződéssel rendelkező személyekkel végeztetik el ugyanazokat a feladatokat. Utóbbiakat ugyanis egy sor jog és szociális juttatás – a felmondási időtől a fizetett szabadságig – nem illeti meg, ami megtakarítást jelent a cég számára. Az ilyen nem hagyományos keretek között végzett munkát atipikus foglalkoztatásnak is nevezik. Mindez összességében a munkaadók jogainak gyarapodását jelenti az alkalmazottakéval szemben. Ugyanakkor az atipikus foglalkoztatás terjedésének folyamata mindeddig korlátok között maradt. Bár az időleges munkaszerződéssel dolgozók aránya emelkedett 1973 után, de a növekedés nem volt átütő erejű. Az 1990-es évek elején általában 10% alatt maradt az ilyen alkalmazottak aránya Nyugat- és Dél- Európában. Így a foglalkoztatás hagyományos, a munkavállalóknak nagyobb jogokat biztosító formái nem szorultak háttérbe az atipikus foglalkoztatás mellett. Kivételt Görögország, Portugália és különösen Spanyolország jelentett: utóbbiban 1991-ben a foglalkoztatottak egyharmada tartozott az atipikus foglalkoztatottak kategóriájába. A kommunista országokban – mint egy korábbi fejezetben láttuk – a teljes foglalkoztatottság a gazdaság- és társadalompolitika egyik sarkköve volt. A kommunista pártok programja már a hatalomra kerülésük előtt tartalmazta a teljes foglalkoztatás ígéretét, s később a munkához való jog az alkotmányokba is bekerült. Mindenekelőtt azonban nem az ideológiai deklarációk vezettek viszonylag rövid idő alatt a gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság eléréséhez – Jugoszlávia kivételével – a kelet-közép-európai és délkelet-európai kommunista országokban, hanem a gazdasági rendszer sajátosságai: a központilag irányított gazdaság minden erőforrás, így a munkaerő iránt is kielégíthetetlen keresletet támasztott. A hiánygazdaság eredményeként nem egyszerűen teljes foglalkoztatás alakult ki, hanem krónikus munkaerőhiány lépett fel.97 Az alacsony bérek és a gyakran igen rossz munkakörülmények ellenére a teljes foglalkoztatás - és általában a központilag irányított gazdasági rendszer – egy tekintetben mindenképpen előnyösen hatott az alkalmazottak munkahelyi alkupozíciójára: a munkahely biztonsága nagyfokú volt számukra, elbocsátásokra csak a legritkább esetben került sor. A rendszerváltás azonban drámai változásokat hozott a posztkommunista országok munkaerőpiacán. A piacgazdaságra való áttéréssel úgyszólván egyik évről a másikra nagyarányú munkanélküliség alakult ki. Lengyelországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Romániában 10% fölé emelkedett az állás nélküliek aránya, több jugoszláv utódállamban (Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia) pedig 20 vagy akár 40%-nál is nagyobb mértéket ért el. Magyarországon és különösen Csehországban és Szlovéniában egy számjegyű maradt a munkát keresők aránya. Fokozta a probléma súlyát, hogy a munkanélküliség az 1990-es évek során, sőt az ezredfordulót követően is a legtöbb posztkommunista országban tartósan ezen a magas színvonalon maradt. A munkavállalók viszonylagos védettsége más tekintetben is megszűnt a térségben a rendszerváltás után. Az 1990-es években a foglalkoztatás mintái alapvetően megváltoztak: a korábbi hosszú távú, gyakran élethossziglani munkaviszony helyett mindinkább a kevésbé biztos, atipikus foglalkoztatás terjedése figyelhető meg. Ennek egyik legelterjedtebb formája az önfoglalkoztatás lett. Az önfoglalkoztatók aránya az ezredfordulón Lengyelországban a legmagasabb (33,5%), de szintén tekintélyes Magyarországon (17,4%) és Csehországban (14,5%). Az EU-ban csak Görögországban (32,4%) és Spanyolországban (18,2%) találhatunk ehhez hasonló szintet, az EU-tagországok átlaga 11,3%-ot tett ki.98 Ebben az esetben a munkáltatók nem a hagyományos módon, egyéni munkaszerződés alapján alkalmazzák a munkásokat, hanem „vállalkozói szerződést" kötnek velük. Ez kevesebb kötelezettséget ró a munkaadóra, mivel nem a munkajogon, hanem a polgári jogon alapul. Ezáltal a munkaadók el tudják kerülni a társadalombiztosítási járulékok és más közterhek fizetését. Mivel a szerződések általában rövid távúak, az elbocsátások költségei alacsonyak. Az alkalmazott vállalkozók többsége valójában ún. „kényszervállalkozó". Nem önszántából választja ezt a státuszt, mivel érzékeli, hogy nem rendelkezik azonos jogokkal, mint a munkavállalók: nincs megszabva a munkaideje, nem sztrájkolhat, nem fizetnek utána társadalombiztosítási járulékot stb. 99 187 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


5. Európa az ezredforduló világgazdaságában: europesszimizmus és azon túl A 20. század végén megsokasodtak azok a vélemények, melyek szerint Európa lemaradt a világgazdasági versenyben. Nyugat-Európát leggyakrabban a hozzá hasonló fejlettségű és méretű Egyesült Államokkal hasonlítják össze. Ennek során elhangzik, hogy – bár a második világháború után a nyugat-európai országok sokat lefaragtak hátrányukból – az ezredfordulón az Egyesült Államok ismét gyorsabban növekszik, mint a legtöbb nyugat-európai ország. Ennek következtében az Egyesült Államokban az egy főre jutó GDP az utóbbi évtizedekben tartósan meghaladta nemcsak az európai, hanem a nyugat-európai átlagot is. Szintén az érvek között szerepel Amerika technológiai fölénye, mely az űrkutatásban és számítástechnikában éppúgy érzékelhető, mint a biotechnológiában. Ugyancsak fontos tény, hogy az ezredfordulón a munkanélküliség szintje jelentősen alacsonyabb volt az Egyesült Államokban, mint Nyugat-Európában. Mindazonáltal az egy munkaórára jutó termelés értéke az utóbbi évtizedekben is gyorsabban emelkedett Nyugat-Európában, mint Amerikában, s ma már átlagosan annak 95%-át éri el. Sőt, számos országban – Franciaország, Írország, Belgium, Norvégia, Luxemburg – a termelékenység magasabb, mint az Atlanti-óceán túlsó oldalán. Nyugat-Európában lényegesen nagyobb a munkavállalók szociális biztonsága, kisebb a szegények aránya, alacsonyabb a csecsemőhalandóság és az életminőség több más fontos mutatója kedvezőbben alakult. Ahhoz, hogy össze tudjuk egyeztetni a látszólag ellentmondó gazdasági és társadalmi jelenségeket, s meg tudjuk ítélni, hogy a gyakori vélekedéseknek megfelelően Nyugat-Európa gazdasága valóban válságba került-e az ezredfordulóra, alaposabban szemügyre kell vennünk néhány, a termelés szintjével és a foglalkoztatással összefüggő jelenséget. ◄ NYUGAT-EURÓPA ÉS AMERIKA GAZDASÁGA AZ 1990-ES ÉVEKBEN ► Kétségtelen tény, hogy az Egyesült Államok gazdasági növekedése az 1990-es években meghaladta az EU, s azon belül a legtöbb nyugateurópai ország növekedési ütemét. Az 1994 és 2003 közötti évtizedben például az Egyesült Államok évi GDPnövekedési átlaga 3,3%, az euróövezeté pedig 2,1% volt. Ezek a gyakran idézett adatok azonban teljes nemzetgazdaságok bruttó hazai termékének változására, s nem azok egy főre jutó összegének alakulására vonatkoznak. Nemzetgazdaságok, illetve régiók ilyen szembeállítása ugyan tanulságos lehet a világgazdaságban elfoglalt hely vagy a katonai potenciál megítélése szempontjából, de semmit nem mond polgáraik jólétéről, s a gazdasági hatékonyságról sem. Ha tehát valóban az utóbbiak iránt érdeklődünk, akkor először is az e célok vizsgálatára alkalmasabb mutató, az egy főre jutó GDP növekedési ütemét kell tanulmányoznunk Amerikában és Nyugat-Európában. Így jut szerephez az a furcsa módon többnyire figyelmen kívül hagyott alapvető tény, hogy míg az amerikai népesség és munkaerő száma dinamikusan növekszik, addig az EU-ról ez már jó ideje nem mondható el. Mivel a lakosság számának változása nyilvánvalóan kihat az egy főre eső gazdasági kibocsátásra, a növekedési ütem terén látható különbség máris jelentősen csökken: 1994 és 2003 között az egy főre jutó GDP évi átlagos növekedési üteme az USA-ban 2,1%, míg az euróövezetben 1,8% volt.100 Nem mindegy az sem, hogy mely európai országokat viszonyítunk a tengerentúlhoz. A teljes euróövezet esetében ugyanis az átlagot Németország teljesítménye rontja le, melynek gazdasági nehézségeihez mindenképpen döntően hozzájárult, hogy hatalmas erőforrásokat, 1990 és 2005 között mintegy 1400 milliárd euró transzfert igényelt a korábbi keletnémet tartományok integrálása. A 2005-ig folyósított támogatások összege lényegében megegyezett a teljes német államadósság 1447 milliárd eurós összegével – egyaránt beleszámítva a szövetségi állam, a tartományok és az önkormányzatok adósságait. 101 Mivel ilyen jellegű és súlyú, a gazdasági-társadalmi rendszer szempontjából lényegében külső eredetű problémával egyetlen más ipari országnak sem kellett szembenéznie az elmúlt évek-évtizedek során, indokolt lehet az euróövezetet Németország figyelmen kívül hagyásával is vizsgálnunk. Ha ezt tesszük, az övezet többi országának átlagos egy főre jutó GDP-növekedési üteme lényegesen kedvezőbb lesz: a térség az említett 1994 és 2003 közötti periódusban éppen az Egyesült Államokkal azonos növekedést produkált (2,1%). 102 Az egy főre jutó gazdasági kibocsátás elemzése azonban még mindig figyelmen kívül hagyja azt a fontos tényezőt, hogy hány munkaóra volt szükséges az adott GDP-szint eléréséhez. Márpedig nem nehéz belátni, hogy az egységnyi időráfordításra eső új érték előállítása az igazi mutatója a gazdasági hatékonyságnak. A munkahelyen töltött idő hosszát illetően meglehetősen nagy eltérések vannak a fejlett ipari országok között. Míg az Egyesült Államokban az ezredfordulón az egy munkavállaló által évente ledolgozott munkaidő átlaga mintegy 1860 óra, addig például Hollandiában az már 1340 óra alá került, Németországban és Franciaországban 1450 óra körül alakult, de a Nyugat-Európában legmagasabb szinttel rendelkező Írországban is 1700 óra alatt 188 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


volt, míg a teljes euróövezet évi átlaga mintegy 1550 munkaórát tett ki.103 A munkaidő hosszának eltérései jelentős részben magyarázzák az egy főre jutó GDP szintjének különbségeit is. Ezt alátámasztja az is, hogy a növekedési ütemek terén az Egyesült Államok akkor kezdett felzárkózni a második világháború után évtizedeken keresztül előtte járó Nyugat-Európához, amikor az 1970-es évek végén a munkaidő csökkentésének addig párhuzamos folyamata megszakadt. Amerikában azóta is ugyanannyit dolgozik egy átlagos munkavállaló, míg Nyugat-Európa-szerte jelentősen tovább mérséklődött az évente munkával töltött idő, s végül előállt az említett széles szakadék. Ráadásul Nyugat-Európában lényegesen kisebb az aktivitási ráta: 2003-ban száz munkaképes korú (20-64 év közötti) lakosból a tizenöt akkori EU-tagországból 64 fő, míg Amerikában 71 fő dolgozott.104 A munkaórák számát figyelembe véve összességében azt láthatjuk, hogy az 1994-2003 közötti időszakban a mai euróövezet gazdaságainak termelékenysége valamivel gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államoké. Az egy munkaórára jutó GDP e periódus végén a teljes euróövezetben csak 5%-kal volt alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban, noha három évtizeddel ezelőtt még mintegy 30%-kal az amerikai szint alatthelyezkedett el. Franciaországban és egy sor másik országban az egy munkaórára eső termelés mértéke ma már magasabb, mint az Egyesült Államokban105 (7.4.ábra). Nyugat-Európa számára még kedvezőbb volna az összehasonlítás, ha nem a GDP-t, hanem az életminőség egészét vizsgálnánk. Számos tanulmány szerint ugyanis az életminőséget meghatározó különböző tényezők tekintetében az Egyesült Államok fejlődése Nyugat-Európával összevetve lényegesen előnyte- lenebbül alakult az utóbbi három évtizedben, mint a szűken vett gazdasági növekedés terén. 106 Bár az erre vonatkozó számítások még gyermekcipőben járnak, több tanulmány szerint az Egyesült Államok GDP-jében magasabb azoknak a tevékenységeknek az értéke, melyek a szükséges rossz (regrettable necessitie) ka- tegóriájába tartoznak: a hadseregre és más erőszakszervezetekre, a börtönökre fordított kiadások, a munkába járás költségei és hasonlók az adott társadalmi körülmények között nélkülözhetetlenek, valójában azonban nem javítják az életminőséget.107

7.2. táblázat - 7.2. táblázat ► Az egy munkaóra alatt előállított GDP értéke egyes országokban 2002-ben (dollár, vásárlóerő-paritáson) USD/óra Norvégia

50,51

Írország

41,87

Belgium

41,11

Franciaország

39,72

Olaszország

38,11

Németország

37,33

Dánia

36,77

Svédország

34,37


32,38

Hollandia

32,18

Finnország

31,08

Egyesült Államok

39,17

Japán

28,28



Kanada

31,97

Forrás: Jonas Pontusson: Inequality and Prosperity: Social Europe versus Liberal America. Ithaca-London: Cornell University Press, 2005. 12. Mindez cáfolja azt, hogy Nyugat-Európa az elmúlt egy-két évtized során gazdaságilag lemaradt volna az Egyesült Államok mögött. Egyben mutatja azt is, hogy a nyilvánosság előtt ezzel kapcsolatban megjelenő állítások milyen mértékben távolodhatnak el a valóságtól, ezek tartalmát mennyire nem a nemzetgazdaságok tényleges teljesítménye, hanem a médiára befolyással bíró politikai és társadalmi csoportok érdekei határozzák meg. Mindazonáltal vitákat váltott ki, hogy milyen tényezők eredménye a rövidebb munkaidő és a gazdasági aktivitás alacsonyabb szintje Európában. Egyes vélemények szerint ez kulturális okokra vezethető vissza, vagyis az európaiak a rövidebb munkaidő érdekében hajlandóak lemondani pótlólagos jövedelmek- ről.108 Ennek megfelelően a szakszervezetek és más érdek-képviseleti szervek a munkaidő rövidítését is igyekszenek elérni, s nem csak a bérek reálértékének emelését tartják szem előtt. A választók szintén előnyben részesítik az ilyen alternatívákat, s ennek eredményeként a kormányok programjában is helyet kapott a munkahét lerövidítése – mint pl. Franciaországban az 1990-es években a 35 órás munkahét általánossá tétele. Egy másik álláspont szerint a rövidebb munkaidő sokkal inkább a magas adószint következménye, mert emiatt nem éri meg többet dolgozni az európai munkavállalóknak.109 Ezzel szemben felmerült, hogy Amerikában a növekvő jövedelemkülönbségek eredményezik a hosszabb munkaidőt, mivel a lakosság egy része több munkával próbálja ellensúlyozni másokhoz képest romló jövedelmi helyzetét.110 Megint mások a munkaerőpiac merevségével és a szakszervezetek jelentős erejével hozzák összefüggésbe az alacsonyabb munkaidőt. Eszerint a hanyatló, megrendeléshiánnyal küzdő ágazatokat a szakszervezetek úgy kívánják életben tartani, hogy elfogadtatják a rövidebb munkahetet. Ez aztán kihat a többi ágazatra is, ahol a munkaidő szintén csökken. 111 Ezek az interpretációk inkább kiegészítik egymást, mint ellentmondanak a másik érvelésének. Így a jelenség magyarázatában mindegyik szerepet kaphat.112 Nyugat-Európában – pontosabban az EU-15 országai körében – a termelékenység növekedése tehát nagyjából 1995-ig lényegesen meghaladta az Egyesült Államokét, s csak ezt követően mérséklődött az ütemek eltérése. A hirtelen trendváltásra több magyarázat is kínálkozik. Egyrészt az információs és kommunikációs technológiai beruházások jövedelmezősége jóval az átlagot meghaladó mértékben nőtt az elmúlt években. Az ilyen típusú beruházások aránya az Egyesült Államokban már az 1980-as évek elején is magasabb volt, mint Európában, s ez a különbség azóta is fennmaradt. Emellett konjunkturális okok is meghúzódnak a háttérben: az 1990-es évek második felében az európai országok növekedését fékezte az a fiskális szigor, amit az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumok teljesítése jelentett. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban tőzsdei fellendülés ment végbe, pótlólagos növekedési impulzust adva a gazdaságnak. A pénzügyi rendszer különbségei jelentik a következő okot. Az Egyesült Államokhoz képest az európai értékpapírpiacok kevésbé fejlettek, s a kockázati tőkéhez is nehezebb hozzájutni. Az itteni bankok hagyományosan visszafogott pénzügyi politikát folytatnak, s leginkább már bizonyított cégeket és biztos jövő előtt álló ágazatokat finanszíroznak. Mivel az új iparágakban tevékenykedő vállalatok perspektívái gyakran bizonytalanok, a konzervatív banki üzletpolitika nehezítheti ezek növekedését. Végül a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások terén is hátrányban van Európa, márpedig a kutatás-fejlesztés nyilvánvalóan szorosan összefügg az új technológiák kialakításával és alkalmazásának képességével. 2003-ban az Egyesült Államok a GDP 2,8%-át költötte ilyen célokra, míg az EU átlaga 1,9% volt. Hagyományosan nagy Európa lemaradása a felsőoktatásban tanulók aránya terén – bár ezen a téren a felzárkózás gyorsan zajlott az utóbbi évtizedekben –, ami szintén nehezítheti az új technológiák alkalmazását. Tanulságos látni azt, hogy a termelékenység növekedésének változásai mivel magyarázhatóak. Több vizsgálat is kimutatta, hogy az Egyesült Államok két területen volt képes kiemelkedő termelékenységjavulásra az 1990-es évek közepe óta. Az első az információs és kommunikációs technológia, mely azonban csak a teljes GDP 6%-át adja, így hatása összességében korlátozott. A másik – ennél egyelőre jóval nagyobb – szektorba a kis- és nagykereskedelem és a pénzügyi szolgáltatások tartoznak. Ezek is kiterjedten használják az új információs technológiákat, melyek – az internetes kereskedelemben vagy a bankszolgáltatásokban – bizonyosan hozzájárulnak e szektor termelékenységjavulásához.113 Ugyanakkor a kereskedelem hatékonysági eltéréseinek tágabb társadalmi okai is vannak. Míg az Egyesült Államokban a nagy bevásárlóközpontok terjedésének korlátai csekélyek, addig Európában a történelmi település- és városszerkezet fenntartása a kevésbé hatékony, kisebb üzletek hálózatát is igényli.



◄ GAZDASÁGI átalakulás a POSZTKOMMUNISTA ORSZÁGOKBAN ► A 20. század végi európai gazdaság másik nagy figyelmet kiváltó területe a korábbi kommunista rendszerek átalakulása volt. Ezek a gazdaságok már az 1980-as években, tehát a rendszerváltás előtt válságba kerültek: éppen ez készítette elő a rendszerváltást magát. A versenyképtelen vállalatok, torz gazdasági szerkezet, gyorsuló infláció, súlyos környezeti károk, végsőkig elhanyagolt infrastruktúra, korrupt bürokrácia és mérsékelt képességű elitek mind az örökségbe tartoztak. Ennek megfelelően a posztkommunista országokban nemcsak a politikai változások voltak napirenden, hanem a gazdasági átalakítás is, mely több területen párhuzamosan kellett haladjon. Bár az egyes lépések konkrét tartalma és sorrendje, valamint a megvalósítás sebessége terén nem alakult ki egyetértés a szakértők között sem, általában elismerték néhány intézkedés nélkülözhetetlenségét. Egyrészt szükség volt a makroökonómiai stabilitás megteremtésére. Ez mindenekelőtt a belső fogyasztás és a termelés egyensúlyának kialakítását, valamint a külső pénzügyi kapcsolatok menedzselését jelentette. A pénzmennyiség ellenőrzése, a költségvetés legalább megközelítő egyensúlyának megőrzése is ide tartoztak. Ezek megkövetelték az ártámogatások és a vállalatok szubvenciójának leépítését, vagyis a kemény költségvetési korlát megteremtését a bankok és a vállalkozások számára. Az árreform és a kereskedelem liberalizálásának feladata volt biztosítani azt, hogy a kereslet és a kínálat tükröződjön az árakban. A számos egyéb feladat közül a privatizáció azt célozta, hogy a versenyszférában igazi, felelős tulajdonosok működtessék a vállalatokat. Emellett megfelelő jogi kereteket kellett teremteni a piacgazdaságnak, ki kellett alakítani a valuta konvertibilitását, az ennek megfelelő árfolyampolitikával. Ugyancsak létre kellett hozni azokat a jóléti intézményeket – pl. munkanélküli-biztosítás, szociális segélyezés –, melyek a lakosság számára mérséklik az átalakulás nehézségeit. Az egyes országok között jelentős ütemkülönbségek alakultak ki a gazdasági átalakulás terén, s ennek megfelelően eltérő mértékben és időpontban jelentkezett a gazdasági lelassulás, visszaesés vagy fellendülés. Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az átalakulás első éveiben – 1990 és 1993 között – az egész posztkommunista térségben válságba kerültek a gazdaságok: a nemzeti termék csökkent, a munkanélküliség nőtt, a reálbérek meredeken estek, az infláció megélénkült. A depressziót gyakran hasonlítják ahhoz, ami a nagy világgazdasági válság idején bekövetkezett: a legtöbb kelet-közép-európai és délkelet-európai ország esetében az 1990-es évek elejének visszaesése nagyobb volt, mint 1929-et követően Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban. 1994 és 1997 között aztán különböző mértékű fellendülés látható, majd az ezredfordulóig különösen nagyok voltak a növekedési ütem eltérései. 2000 után élénkültek a gazdaságok, az EU-csatlakozás (2004-ben, illetve 2007-ben) pedig az érintett államokban általában további impulzust adott a fejlődésnek (7.2. táblázat). A gazdasági átalakulás első periódusát szokás transzformációs válságnak is nevezni, abból kiindulva, hogy a régi központilag irányított gazdaság lebontása és az új piacgazdasági rendszer kialakulása között szükségszerűen időeltolódás alakult ki, mely negatívan hatott a termelés szintjére. A központi gazdaságirányítás, az ártámogatások, a régi vállalatközi kapcsolatok már nem működtek, de a piaci rendszer intézményei és mechanizmusai sem funkcionáltak még megfelelően. Ezért az átmenet során a lakosság túlnyomó részének életkörülményei jelentősen romlottak, s korábban nem ismert jelenségekhez – a munkahely biztonságának elvesztése, munkanélküliség, gyors infláció, látványos vagyoni különbségek stb. – kellett alkalmazkodni. Az átmenet kezdetén a nehézségek a lakosság kiábrándulásához vezettek, s ez gyengítette a demokratikus politikai rendszer és a piacgazdaság támogatottságát. A visszaesés legfontosabb oka az volt, hogy a kommunista gazdaságok termékeinek minősége általában jelentősen elmaradt a világpiacon beszerezhető áruk színvonalától. A külkereskedelmi nyitással ezek eladhatatlanná vagy csak a korábbinál jóval alacsonyabb áron értékesíthetővé váltak. A termékek számottevő részét korábban szubvenciókkal tették eladhatóvá. Az állami támogatások megszűnésével egy sor termék ára a világpiaci árak fölé került, s így előállításuk gazdaságtalanná vált: egyes becslések szerint ez a kelet-középeurópai országokban az ipari termelés 19-24%-át érintette.114 Ez ugyancsak negatívan hatott a kibocsátás szintjére. A helyzetet súlyosbította a KGST-piacok összeomlása. Különösen a szovjet megrendelések megszűnése jelentett nagy veszteséget a térség vállalatainak, mely egyrészt a SZU gazdasági nehézségeiből adódott, másrészt a kemény valutában való külkereskedelmi elszámolásra való áttérés után a szovjet vásárlók is magasabb igényeket támasztottak, s más piacokról vásároltak. Egyedül a szovjet megrendelések visszaesése 1991-ben a lengyel GDP 1,6%-át, a csehszlovák 2,2%- át, a magyarországi 4,5%-át tette ki, s ennél is nagyobb érvágás volt Bulgáriának, aminek gazdasága a leginkább függött a KGST-től.115 Bár a fordulat békés körülmények között zajlott le, s a nemzetközi környezet is kedvező volt, a Nyugat részéről nem került sor nagyobb közvetlen pénzügyi segítségnyújtásra, jóllehet egy „új Marshall-terv" szükségességéről 191 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


és lehetőségéről az 1990-es évek közepéig sok szó esett. Ellenkezőleg: az új demokráciák az átmenet során mindvégig jóval többet fizettek a jórészt még a kommunista kormányok által a nyugati világban felvett hitelek törlesztése céljából, mint amennyi segélyt onnan az átmenet támogatására kaptak. Kivételt jelentett természetesen az egykori NDK, mely immár az NSZK részeként – mint erre korábban utaltunk – hatalmas pénzügyi transzferben részesült: ennek összege sok éven keresztül a nyugatnémet GDP mintegy 5%-át tette ki.

7.5. ábra ► Gazdasági növekedés a posztkommunista országokban, 1990-2003 (GDP) Az átalakítással összefüggő feladatok hasonlóak voltak, de az egyes országok és országcsoportok különböző módon és eredménnyel hajtották végre ezeket. A sikert számos tényező befolyásolta, mint a magánszektor örökölt nagysága, a reformelőzmények, az eladósodottság foka, a KGST-től való függés mértéke, a gazdaságszerkezet sajátosságai, a földrajzi elhelyezkedés és az állami lét stabilitása, s olyan nem gazdasági tényezők, mint a korrupció mértéke vagy az adófizetési morál. 116 Az előnyök és a hátrányok bizonyos esetekben kiegyenlítették egymást, máskor halmozódhattak. Például Magyarország és Lengyelország a rendszerváltás idejére már több tekintetben előrehaladt a piacgazdasági intézmények kiépítése terén, ugyanakkor ez a két ország volt a leginkább eladósodva. Ugyancsak példaként Csehszlovákia lényegesen kedvezőbb gazdaságszerkezettel rendelkezett, mint Románia, s a nyugati piacokhoz is közelebb helyezkedett el. Az átmenetet meghatározó tényezők között szintén fontos szerepet kapott a választott gazdaságpolitika jellege. Az átalakítás radikális útját gyakran „sokkterápia" vagy „big bang" névvel illetik, mely egyrészt szigorú takarékossági intézkedéseket, másrészt a gazdasági rendszer gyors átalakítását foglalta magában. Mint e megoldás egyik vezető szószólója – a lengyel, majd az orosz kormány tanácsadójaként is működő –, Jeoffrey Sachs érvelt, „nem lehet egy szakadékon két ugrással átkelni", vagyis a határozottság hosszabb távon kifizetődik, mert előbb bontakoznak ki a piacgazdaság előnyei. Egy másik gazdaságpolitikai megközelítés a fokozatosságot hangsúlyozta az átalakítás során, s ugrás helyett a hídépítés módszeres munkáját javasolta. Képviselői úgy vélték, hogy a sokkterápia felesleges növekedési áldozatokkal jár, vagyis túlzottan nagy gazdasági-társadalmi károkat okoz, amit a későbbi növekedés sem tud behozni, illetve ellensúlyozni. 117 Ezek a stratégiák mindazonáltal a gyakorlatban nem zárták ki teljesen egymást, s gyakran a kettő valamilyen kombinációja valósult meg: egyes országok bizonyos periódusokban és gazdasági területeken radikálisabb politikát folytattak, míg máskor és más területeken a lassúbb változás mellett voltak. A politikai és gazdasági körülmények a leggyorsabb átalakítást az NDK-ban tették lehetővé, ugyanakkor a keletnémet gazdasági teljesítmény nagy visszaesése és ennek hatalmas költségei a lassú haladás híveinek egyik fő hivatkozási alapjává váltak. A többi ország közül a sokkterápia legtisztább formában Lengyelországban valósult meg Leszek Balczerovicz pénzügyminisztersége idején (1989-1992), aki úgy vélte, hogy a gyors stabilizáció, a gazdasági szabályozás átfogó és azonnali liberalizációja minden jelentős strukturális átalakulás előfeltétele. Ennek megfelelően Lengyelországban a hiány felszámolása céljából minden árat azonnal felszabadítottak, a költségvetési hiány és a hiperinflációs nyomás megszüntetése érdekében a termékek és vállalatok ártámogatását leállították, a közkiadásokat visszafogták. A pénzügypolitikát szigorították, vagyis az iparvállalatoknak nyújtott olcsó hiteleket leállították és a jegybank visszleszámítolási kamatlábát drasztikusan megemelték. A valutát leértékelték és konvertibilissé tették, s a nemzetközi kereskedelem korlátozásainak lebontásával, a vámok alacsonyan tartásával az importversenyt erősítették. Ennek nyomán a termelés jelentős visszaesés után valóban gyorsan növekedésnek indult, amiben azonban az is közrejátszott, hogy a lengyel gazdaság 1970-es évek óta elhúzódó válsága miatt a kiindulószint igen alacsony volt. Bizonyos gazdaságpolitikai területeken Csehszlovákiában, illetve utódállamaiban, valamint Magyarországon is gyors volt az átalakítás, például előbbiben a tőkepiacokat gyorsan liberalizálták, míg utóbbiban a csődtörvényt alkalmazták igen szigorúan. Összességében azonban a többi kelet-közép-európai országban inkább a fokozatosság érvényesült.



A volt kommunista országok tapasztalata nem igazolja, hogy hosszabb távon a sokkterápia kifizetődő átalakulási stratégia volt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság kialakítását célzó intézkedéseknek el kellett érniük egy „kritikus tömeget". Ahol ez nem következett be, ott az átalakulás túlzottan elhúzódott, s a lakosság terhei összességében nagyobbak lehettek, mint a sokkterápia alkalmazása esetén. Ez látható több délkelet-európai országban. A kelet-közép- európai gazdaságokhoz viszonyítva Délkelet-Európában nagyobb mértékű és tartósabb gazdasági visszaesés, valamint a belső és külső egyensúly számottevő hiánya volt jellemző. Bulgária és Románia helyzetét olyan jelentősen rontotta a következetlen gazdaságpolitikai gyakorlat, hogy az 1996-ot követően több évig tartó második transzformációs válságba torkollott. Bulgáriában a recesszió mértéke 1996-ban elérte az 1990-es korábbi csúcsot. A jugoszláv utódállamok többsége kisebb vagy nagyobb mértékben a délszláv háborúk következményeit is érezte. A század végéig az általános hanyatlás jellemezte őket, s ebben változást csak a háborúk lezárulása hozott. Kivételt jelentett a konfliktusokból lényegében kimaradt, s már a jugoszláv időkben is legfejlettebbnek számító Szlovénia, mely gazdasági rendszerének fokozatos átalakításával a posztkommunista térség legsikeresebb országa lett. Így a rendszerváltások utáni első másfél évtized végére a gazdasági átalakulás eredményei alapján meglehetősen élesen elkülönültek a kelet-közép-európai és a délkelet-európai országok. Ezt jól mutatják az Európai Unióhoz viszonyított gazdasági növekedés számai. Az első csoport – Szlovéniával kiegészülve – túljutott az átalakulás legnehezebb szakaszán, amit az is bizonyít, hogy meghaladták a transzformációs válság előtti fejlettségi szintjüket. Integrálódtak a világgazdaságba és különösen az Európai Unióhoz fűződő kapcsolataik erősödtek. Ez az országcsoport jelentősen mérsékelni tudta a Nyugat-Európával szembeni – az 1990-es évek elején kitágult – gazdasági szakadékot. 1995 és 2005 között az EU-15 átlagához képest Magyarország 12,2, Szlovénia 11,2, Lengyelország 9,9 százalékpontot lefaragott az egy főre jutó bruttó hazai termék terén fennálló hátrányából. Ugyanezek az adatok Bulgária esetében 3,8%, Románia esetében csupán 2,8 százalékpontot tettek ki. 118 Mindazonáltal még a kelet-közép-európai országok lemaradása is számottevő maradt (7.8. táblázat).

7.3. táblázat - 7.8. táblázat ► A gazdasági fejlettség eltérései a kibővült Európai Unióban, 2004 (vásárlóerő-paritáson) GDP/fő (EU-25 = 100) Luxemburg

230

Írország

136

Dánia

119

Ausztria

113

Belgium

108

Finnország

106

Hollandia

106


105

Németország

104

Olaszország

102

Svédország

102

Franciaország

101

Spanyolország

85



Görögország

73

Portugália

69

EU-15 átlag

102

Szlovénia

73

Ciprus

71

Málta

70

Csehország

66

Magyarország

56

Észtország

55

Szlovákia

54

Litvánia

47

Lengyelország

44

Lettország

43

Új tagok átlaga

54

Forrás: Barry Eichengreen: The European Economy since 1945: Coordinated Capitalism and Beyond. Princeton: Princeton University Press, 2007. 408.


8. fejezet - 8. Fogyasztás és szórakozás Fogyasztás és szórakozás természetesen minden társadalomban létezett a történelemben. Viszonylag új, 20. századi fejlemény azonban az, hogy a fogyasztás tömeges mérteket öltött, s a társadalmak működése szempontjából is nagy fontosságra – egyes vélemények szerint központi jelentőségre – tett szert. A fogyasztás növekedése csak egyetlen aspektusa ennek a folyamatnak, mivel szerkezetének, minőségi jellemzőinek átalakulása, a kommercializáció, a fogyasztás nemzetközi méretekben megfigyelhető homogenizációja és identitásképző szerepének térhódítása szintén a kiemelkedő változások közé tartoznak. Ezzel összefüggésben a 20. században, s különösen annak utolsó évtizedeiben alapjaiban módosult a szabadidő jelentősége az emberek számára, s egyben új szabadidős szokások jelentek meg. Az átalakulást gyakran a fogyasztói társadalom, a tömegkultúra térhódításaként írják le, amit végigkísérnek az ezekről folytatott, gyakran szenvedélyes viták. 1 A következőkben a fogyasztás 20. századi európai történetének legfontosabb folyamatait vesszük sorra. Először az anyagi életszínvonal alakulásával foglalkozunk, amely régóta jeles témája a történetírásnak, s ezen belül különösen a gazdaságtörténet-írásnak. Jól illusztrálja ezt az, hogy brit történészek a második világháború után rendkívül hosszan – évtizedeken keresztül –, vitát folytattak arról, hogy az ipari forradalom kezdeti szakaszában hogyan alakultak a lakosság, ezen belül különösen a munkásság életkörülményei: abszolút vagy relatív elnyomorodásról beszélhetünk, illetve egyikről sem, hanem éppenhogy életszínvonal-emelkedés következett be. Az életszínvonal bemutatása lehetővé teszi a fogyasztás mennyiségi és szerkezeti változásainak megismerését, különös figyelmet fordítva azok olyan központi területeire, mint az élelmiszerek és más termékek felhasználása, a lakásviszonyok alakulása. Ezt követően a fogyasztás minőségi vonatkozásait tárgyaljuk, melyekbe bizonyosan beletartozik a tömegfogyasztás előretörése olyan fontos folyamatokkal, mint a nagy sorozatban előállított termékek térhódítása, a fogyasztás kommercializációja és Európán belüli egységesülése. A szabadidő szerepének változása, valamint eltöltésének a piac általi meghódítása, s ezzel összefüggésben a tömegkultúra elterjedése ugyancsak témánk, már csak azért is, mert ez gyakran a fogyasztói társadalom pesszimista megítélését eredményezi. Utóbbi viták és kritikák fő jellemzőit szintén bemutatjuk. Végül az életminőség 20. század végi alakulásával foglalkozunk. Ennek háttere, hogy az 1960-as évekig a jólét mindenekelőtt az anyagi, gazdasági prosperitást jelentette, s ennek megfelelően fő mutatójának a jövedelmek, s a gazdasági növekedés alakulását tartották. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a bruttó nemzeti termék és más hasonló mérőszámok nem megfelelően mutatják a jólétet, különösen azért, mert nem veszik figyelembe a növekedés ökológiai és társadalmi költségeit, s a piacra nem kerülő javak és szolgáltatások értékét. Így az utóbbi évtizedekben számos olyan fogalom jelent meg és terjedt el a társadalomtudományokban, mely az életviszonyoknak a korábbiknál több aspektusát hivatott megragadni. Ezek közé tartozik az életminőség is. Az életminőség újabb tendenciáinak áttekintése lehetőséget ad arra, hogy jelezzük a gazdasági növekedés néhány fontos környezeti és társadalmi következményét a jelenkori európai társadalmakban.

1. Az anyagi életszínvonal alakulása: mennyiségi és szerkezeti változások Az életszínvonalnak számos meghatározása ismert, de a fogalom általában az anyagi jólétet jelöli, s ennek megfelelően az egyének vagy csoportok által elfogyasztott javak és szolgáltatások mérésével határozzák meg nagyságát.2 A következőkben az életszínvonal ezen szűkebb definícióját alkalmazzuk, ezért – több szerzőhöz hasonlóan – az anyagi életszínvonal kifejezést is használjuk.3 Ennek két aspektusát vizsgáljuk kiemelten: a fogyasztás szintjét és a fogyasztás szerkezetét. ◄ A FOGYASZTÁS SZINTJE ► Az anyagi életszínvonalnak – a fogyasztás szintjének – legfontosabb mérőszáma a múltban a reálbér volt.4 A nemzeti statisztikai hatóságok már a 19. században adatokat gyűjtöttek a bérek alakulásáról, majd hamarosan a megélhetési költségek változásáról is. A béreket a megélhetési költségekkel deflálva az életszínvonalat is jellemezni tudták. 1908 és 1912 között a brit Board of Trade végzett a bérekre, árakra, s a munkásháztartások kiadásaira vonatkozó adatgyűjtést több európai országban a reálbérek összehasonlítása szándékával. A két világháború között a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) még szélesebb körűen szerzett be információkat ezen a téren. Később további kutatók elemezték a bérek alakulását az életszínvonal bemutatása céljából.5 Ezeknek a munkáknak a legnagyobb hiányosságuk az, hogy a népességnek,


8. Fogyasztás és szórakozás

sőt a bérből élőknek is csak egy részét fogják át, s a reprezentativitás hiánya miatt összehasonlításokra kevéssé alkalmasak. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a vonatkozó irodalomban az életszínvonal leggyakrabban alkalmazott indikátora a gazdasági kibocsátás valamilyen mérőszámának – általában a GDP-nek, a GNP-nek vagy a nemzeti jövedelemnek – egy főre jutó egysége. Ezek használata mellett fontos érvek szólnak, melyek mindenekelőtt gyakorlati jellegűek. Egyrészt szélesebb konszenzus alakult ki a kutatásban számításukra vonatkozóan, mint az életszínvonal mérésére szolgáló egyéb indikátorok esetében. Másrészt – az előbbi ténytől nem függetlenül – a leginkább hozzáférhető átfogó gazdasági mutatóknak tekinthetők. Ugyanakkor a GDP, a GNP és különösen a nemzeti jövedelem eltorzíthatják – általában túlbecsülhetik – az általuk elérhető anyagi jólétet. Ezért tanácsos figyelembe venni néhány torzító tényezőt, ha a GDP – vagy az attól kevéssé eltérő GNP – adatait kívánják felhasználni az anyagi életszínvonal tanulmányozása során. 1. Ilyen eltérítő hatást válthat ki a felhalmozás (beruházás és készletfelhalmozás), mely nyilvánvalóan csökkenti a fogyasztás szintjét. A jólét jövőbeli növelését ugyan elősegítheti, de ez sem szükségszerű, pontosabban nem a ráfordításoknak megfelelő arányban az, például a beruházások eltérő hatékonysága következtében. A felhalmozás és a fogyasztás arányának 1920 és 1980 közötti változását néhány európai országban jól érzékelteti a 8.1. táblázat. Látható, hogy a felhalmozási ráták a két világháború között alig haladták meg az első világháború előtti szintet, de aztán – különösen az 1950-es és 1960-as években jelentősen emelkedtek. A masszív beruházások a modern ipari és általában gazdasági növekedés alapvető tényezőivé váltak. 6 A felhalmozási arányok emelkedése egyben a fogyasztási arányok csökkenésével járt együtt, s így hosszú távon a fogyasztás kevésbé gyorsan nőtt, mint a nemzeti termék. Kivételt jelentett Ausztria és Németország, s kisebb mértékben az Egyesült Királyság a két világháború közötti időszakban. 7 Különösen jelentős volt a felhalmozás fogyasztást kiszorító hatása a második világháború után a kommunista országokban. Itt egyrészt a központilag irányított gazdaság miatt lehetőség nyílt a beruházásoknak jóval a szokásos szint fölé emelésére, másrészt a felhalmozás növekedése jelentős mértékben a készletfelhalmozásban öltött testet. Utóbbi a beszállítói kapcsolatok kiszámíthatatlansága miatti tartalékolásra, valamint a nehezen eladható termékek készleteinek növekedésére vezethető vissza. Az 1950-es évek első felében a felhalmozás szintje összességében jelentősen, a nyugat-európai átlagnál gyorsabban nőtt e régióban, s ezzel több országban el is érte azt, meghaladva a nemzeti jövedelem 20%-át. Mindemellett az évtized átlaga erős ingadozást takart: Lengyelországban 1953-ban több mint 20%-os növekedés következett be a beruházásoknál, ugyanakkor 1954-ben meredek volt a csökkenés.8 Az arányok Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában – figyelembe véve az országok gazdasági fejlettségét – nemzetközi viszonylatban szokatlanul magasnak számítottak. A következő mintegy két évtizedben, vagyis az 1970-es évek végéig – az ingadozások fennmaradásával – tovább nőtt a felhalmozási aktivitás. Az 1971-1978 közötti évek átlagában Magyarországon a GDP 35,2%-át tette ki, Lengyelországban pedig 19711978 között a nemzeti jövedelem 34,7%-át, ami jóval meghaladta a Nyugat-Európában átlagosnak tekinthető 25% körüli arányt.9 A felhalmozás - és ezen belül a beruházások – nemzetközi összehasonlításban a 20. század első felében alacsony, később pedig magas szintje és erősen ciklikus jellege jelentős hatással volt a fogyasztás alakulására: a két világháború között nagyjából a dél-európai fogyasztási hányadnak megfelelő szint alakult ki Kelet-KözépEurópában és Délkelet-Európában is, a második világháború után azonban általában a nyugat- és dél-európai szint alatti hányaddal részesült a fogyasztás a GDP-ből. A felhalmozás magas aránya összefüggött a gazdaságpolitika prioritásaival, illetve a gazdasági rendszer alacsony hatékonyságával. Az 1950-es évek első felének gazdaságpolitikájában a fogyasztás növelése mindenütt a gazdasági növekedésnek alárendelt cél volt. Később az ellátás javítása, a fogyasztói igények kielégítése már mindinkább helyet kapott a gazdaságpolitikai célok között is, azonban a növekedés elfogadhatónak tartott ütemét a beruházások rossz hatékonysága miatt csak magas felhalmozási hányaddal – vagyis a fogyasztás rovására – lehetett elérni. A beruházások erős ingadozása a fogyasztási hányadra is ugyanúgy hatott. A fogyasztás mértéke ily módon erőteljesen ki volt szolgáltatva a beruházások mértékét meghatározó központi gazdaságirányításnak, ami a kommunista országok fogyasztástörténetének egyik legfontosabb sajátossága. Ezenkívül a második világháború után a beruházások szerkezete is jelentősen eltért a nyugat-európai piacgazdaságokétól. Míg Nyugat-Európában a nem termelő jellegű ágazatok beruházásai már a második világháború utáni első évtizedekben is megközelítették – néhol pedig elérték – az 50%-os arányt, később pedig szinte mindenütt meghaladták azt, addig például Magyarországon 1965-ben 25,3%-ot, de még 1980-ban is csak 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


32,5%-ot tettek ki.10 Ez a lakásberuházások tekintetében azt jelentette, hogy a lakáskörülmények javítására tett erőfeszítések szempontjából kiemelkedő 1970-es évtizedben is alacsony maradt a lakásépítés részesedése az összes beruházásban. Az 1976-1980 közötti évek átlagában Hollandiában a beruházások 30,2%-át, az NSZKban 29%-át fordították lakásokra, ezzel szemben Magyarországon csak 16,8%-át.11 A lakás- és a többi, a szocialista gazdaságszemléletben nem termelő jellegűnek minősülő ágazat – pl. egészségügy, oktatás – beruházásainak elhanyagolása hosszabb távon jelentős és később nehezen ellensúlyozható negatív hatással volt az életszínvonalra és a növekedési kilátásokra is. 1. A fogyasztás szintjét ugyancsak befolyásolhatja a külkereskedelem, azaz az áruk és szolgáltatások exportjának és importjának különbsége (nettó külső áruegyenleg). Amennyiben egy nemzetgazdaságban a külkereskedelmi egyenleg negatív, a hiányt többnyire kénytelenek külföldi forrásokból finanszírozni. Ez a kölcsönök révén a fogyasztás szintjét megemelheti. Természetesen ennek fordítottja is elképzelhető, vagyis az, hogy az exporttöbblet révén – legalábbis átmenetileg – lemondanak az előállított javak egy részének elfogyasztásáról. A vizsgált nyugat-európai országok átlagában egyedül az első világháborút követő évtizedben volt jelentős a külkereskedelem hiánya (a GDP 2,3%-a), majd a következő évtizedekben a külkereskedelmi egyenleg viszonylag mérsékelt, átlagosan évi 0,5% közötti deficitjét láthatjuk, vagyis összességében lényeges hatást nem gyakorolt a fogyasztásra. A két szélső póluson Németország, illetve Írország állt: az előbbi a második világháború után viszonylag jelentős külkereskedelmi pozitívumával tűnt ki, míg az utóbbit az 1960-as évektől folyamatosan nagymértékű külkereskedelmi hiány jellemezte. A fogyasztási, illetve beruházási célú felhasználás a kelet-közép-európai országokban időnként jelentősen meghaladta a GDP előállítását. Lengyelországban és Magyarországon az 1950-es és 1960-as években még csak kis mértékű – bár növekvő – volt az eltérés, majd az a következő évtizedben jelentősen megugrott. Magyarországon a belső felhasználás 1978-ban haladta meg legnagyobb mértékben a termelést: ekkor az folyó áron számítva 9,1%-kal volt nagyobb, mint a GDP. Ez egyben azt jelentette, hogy az ország csak a növekvő külső eladósodással tudta fenntartani a fogyasztás és a felhalmozás adott szintjét. 12 Hasonló volt a helyzet Lengyelországban. Az 1980-es évek elejétől ez a gazdaságpolitika már mindkét országban korlátokba ütközött, mivel a további eladósodás nem volt lehetséges egyrészt a hitelek megdrágulása, másrészt az eladósodás magas szintje következtében. Ettől kezdve az adósságok törlesztése pozitív külkereskedelmi egyenleget kívánt, aminek az életszínvonalra gyakorolt hatása éppen a korábbi évtizedekével ellentétes volt, vagyis a hazai fogyasztást, illetve felhasználást csökkentette. Különösen erőltetett adósságtörlesztést folytatott az 1980-as években Románia, ami ott az életszínvonal drámai csökkenésével járt. 3. Az életszínvonal alakulása szempontjából lényeges tényező, hogy milyen hosszú munkavégzés révén éri el egy egyén, illetve társadalom az adott fogyasztási szintet, vagyis mennyi a munkaidő hossza. Nyilvánvalóan minél többet dolgozik az aktív lakosság, annál rövidebb lehet a szabadidő, jóllehet utóbbi sokak számára egyenértékű vagy akár vonzóbb lehet, mint valamely áru pótlólagos fogyasztása. A munkaidő alakulását az előző fejezetben megismertük (7.5. táblázat), így csak emlékeztetünk arra, hogy még a 20. század végén is jelentős eltéréseket láthatunk egyes európai országok között az átlagos munkaidő hosszában, amit szintén figyelembe kell vennünk az életszínvonal elemzése során. Mint az előző fejezetben bemutattuk, a gazdasági kibocsátás megtöbbszöröződött a 20. század során Európában: Nyugat-Európában az egy főre jutó GDP átlagosan mintegy ötszörösére emelkedett 1918 és 1990 között. A növekedés jelentős része az 1950 utáni két és fél évtizedben játszódott le. Azt is láttuk, hogy az országok között számottevő különbség volt a növekedés ütemét illetően. Szintén jelentősek voltak a regionális eltérések. DélEurópában ennél gyorsabb, Kelet-Közép-Európában pedig lassúbb volt a gazdasági növekedés. A vizsgált tényezők együttes hatásaként a fogyasztás szintjének dinamikája valamelyest eltért a gazdasági növekedés alakulásától. A beruházások arányának növekedése – különösen a második világháború után KeletKözép-Európában – azt eredményezte, hogy a fogyasztás valamivel alacsonyabb ütemben nőtt, mint a gazdasági kibocsátás. A külkereskedelmi mérleg, illetve a hitelfelvételek és hitelezések ennél mérsékeltebben hatottak az életszínvonalra. Ugyanakkor a század során lényegesen csökkent a ledolgozott munkaórák száma. Számszerűsíteni ugyan értelemszerűen nehéz, hogy ez mennyire ellensúlyozta a beruházási arány növekedését, de pozitív hatása az életszínvonalra valószínűleg annál nagyobb volt. ◄ A FOGYASZTÁS SZERKEZETE ► A vizsgált időszakban nemcsak a fogyasztás szintje nőtt dinamikusan, hanem átalakult annak szerkezete is. Az egyik legjelentősebb változás a magán- és a közösségi fogyasztás arányában következett be, melyek közül az utóbbi az állami és helyi önkormányzati intézmények fogyasztását jelentette. Az 1920-as években a magánfogyasztás még általában 75-80%- kal részesedett a nemzeti termék felhasználásában az európai országokban. Fél évszázaddal később aránya már jelentősen visszaesett, a GDP mintegy 55-65%- át tette ki a nyugat-európai országokban. Ezzel párhuzamosan a közösségi fogyasztás 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


jelentősen megemelkedett, átlagos hányada a GDP-ben az 1930-as évek 12,9%-ával és az 1950-es évek 13%ával szemben az 1970-es években 14,5%, az 1980-as években pedig már 18,4% volt13 (8.1. táblázat). Ez nyilvánvalóan összefüggött az állami funkciók, s különösen az állam jóléti tevékenységének kibővülésével, melyről egy korábbi fejezetben részletesen szó esett. A 20. század folyamán egy sor korábban magángazdasági keretek között létező oktatási, egészségügyi és más tevékenység átkerült az állami szférába, mivel az állam közreműködésével hatékonyabban voltak lebonyolíthatók. A közösségi fogyasztás növekedése ezenkívül az ilyen szolgáltatások iránti kereslet fokozódásának eredménye volt. A közösségi fogyasztás jelentőségének növekedése ellenére a magánfogysztás a 20. század során mindvégig dominált. Mennyiségi és szerkezeti átalakulása jól tükrözi az életszínvonal javulását is. Hosszú távon nézve a (magán)fogyasztás szerkezeti változását, a legfeltűnőbb tendencia az élelmiszerekre, a ruházatra és a háztartási felszerelésekre fordított kiadások arányának csökkenése.14 Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a napi szükségletek fedezésének terhei csökkentek a lakosság számára, s tere nyílt a differenciáltabb igények kielégítésének. Ennek jele a közlekedésre-kommunikációra, valamint a szórakozásra-oktatásra- kultúrára szánt összegek részarányának növekedése, mely a tartós fogyasztási cikkek egyre nagyobb arányú birtoklásában is megmutatkozott. Igaz, a lakással összefüggő költségek is egyre jelentősebb részét kötötték le a háztartások büdzséjének, s ez a közlekedésre fordított tételekkel együtt jórészt felemésztette az élelmiszerek és a ruházkodás terén elért megtakarításokat (8.2. és 8.3. táblázat).15 ◄ ÉLELMISZEREK ► A század első felében a háztartások élelmiszerre, italokra és dohányra együttesen felhasznált kiadásai Norvégia kivételével mindenütt meghaladták a 40%-ot, de Olaszországban ezek a tételek az 1920-as évek első felében egyenesen a büdzsé kétharmadát tették ki. Már a két világháború közötti években csökkenésnek indult az élelmiszerek relatív aránya, ám a háború megtörte ezt a folyamatot. Az első békeévekben az élelmiszerekre, italokra és dohányárura költött jövedelemrész magas volt, sőt még az 1960-as évek elején is közel 40%-os arányt képviselt Nyugat-Európa átlagában. Ezt követően azonban a csökkenés már gyors volt e régió minden országában, s az 1980-as évek végére általában 20% körüli szintre mérséklődött, azaz megfeleződött az élelmiszerekre fordított kiadási arány, az ezredfordulón pedig az EU 15 tagországának átlaga 16,5% volt.16

8.1. táblázat - 8.1. táblázat ► A nemzeti termék felhasználása európai országokban, 1921-1980 (százalékban) 1921-1930

1931-1940

1951-1960

1961-1970

1971-1980

Magánfogyasztá 82,0 s

79,7

66,9

60,9

61

Közösségi fogy. 8,9

11,4

16,9

18,9

20

Felhalmozás

8,9

16,2

20,2

19

Magánfogyasztá s

59,6

59,1

Közösségi fogy.

14,1

17,2

Felhalmozás

25,1

21,2

55,9

56,1


9,1

Hollandia

Németország/N SZK Magánfogyasztá 72,6

67,45

58,7 198



s Közösségi fogy. 11,2

17,30

14,4

15,4

19,6

Felhalmozás

14,75

26,8

28,7

21,4


81,9

63,0

58,6

55


12,9

13,2

13,9

17

Felhalmozás

5,2

23,8

27,6

29


73,3

61,9

57,5

53


9,2

16,8

18,9

26

Felhalmozás

17,6

21,4

23,5

21

Magánfogyasztá 80 s

79

68,6

62,9

56

Közösségi fogy. 9

9

12,5

16,7

24

Felhalmozás

15,0

18,9

20,4

22

Magánfogyasztá 72 s

72,7

60,0

54,6

53

Közösségi fogy. 8

8,4

12,5

16,5

18

Felhalmozás

18,8

27,5

28,9

32


73,5

68,2

64,0

64


9,4

12,0

13,3

15

Felhalmozás

17,1

19,8

22,7

22

17,0

Ausztria

14,4

Svédország

15,3

Dánia

12,2

Norvégia

20

Olaszország

15,9

Megjegyzések: Eltérő időpontok: Németország 1925-1930, 1931-1938, 1950-1959, 1973-1980; Egyesült Királyság 1921-1929, 1930-1939, 1950-1958; Ausztria 1924-1930, 1931-1937; Svédország 1950-1959; Dánia 1920-1930, 1950-1959; Norvégia 1930-1939, 1950-1959; Olaszország 1950-1959.



Források: A. S. Deaton: The Structure of Demand, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe. Vol. 5. Glasgow: Fontana, 1976. 93-94 (Egyesült Királyság, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1920-1970, Németország 1950-1970). Peter Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1975. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 415-416. (Németország 19251938). OECD: Historical Statistics, 1960-1984. Paris: OECD, 1986. 62. (Németország, Hollandia 1973-1980, Hollandia 1960-1980), 65 (Hollandia felhalmozás 1973-1980). Gerold Ambrosius – William G. Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1989. (Egyesült Királyság, Ausztria, Svédország, Dánia, Norvégia, Olaszország 1971-1980).

8.1.ábra ► A magánfogyasztás szerkezete európai országokban a két világháború között (kiadások az összes kiadás százalékában) Megjegyzések: Rövidítések: fogy.: fogyasztási cikkek; házt.: háztartási; szolgált.: szolgáltaltások. Forrás: A. S. Deaton: The Structure of Demand, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe. Vol. 5. Glasgow: Fontana, 1976. 104.

8.2. táblázat - 8.2. táblázat ► A magánháztartások fogyasztási szerkezetének alakulása európai országokban, 1960-1990 (a kiadások százalékában) 1960

1970

1980

1990

Élelmiszer

41

27

22

19

Lakás, házt. energia

11

9

17

20

Lakásfelszerelés

11

10

9

8

Közl. és komm.

8

12

14

16

Egészség

9

10

13

10

Szabadidő

7

6

6

8

Franciaország

NSZK



Élelmiszer

36

30

25

16


15

18

22

19

Lakásfelszerelés

10

8

7

6

Közl. és komm.

8

14

15

17

Egészség

4

3

3

14

Szabadidő

7

9

10

10

Élelmiszer

42

32

24

20


9

11

16

18

Lakásfelszerelés

11

9

7

8

Közl. és komm.

10

13

17

17

Egészség

4

3

4

5

Szabadidő

8

6

6

7

Élelmiszer

37

30

25

21


14

22

26

29

Lakásfelszerelés

10

7

7

6

Közl. és komm.

14

14

14

17

Egészség

4

2

2

3

Szabadidő

7

9

10

9

Élelmiszer

50

38

31

20


10

13

13

15

Lakásfelszerelés

7

6

8

10

Közl. és komm.

10

11

13

12

Egészség

5

4

4

7

Szabadidő

7

7

9

Ausztria

Svédország

Olaszország



Magyarország Élelmiszer

50,7

48,7

44,9

37,1


6,7

6,6

7,5

8,8

Lakásfelszerelés

14,8

11,8

9,2

6,5

Közl. és komm.

7,3

8,1

8,0

7,0

Egészség

4,3

5,7

7,6

10,5

Szabadidő

5,2

6,2

5,9

7,8

Megjegyzések: Rövidítések: házt.: háztartás; közl. és komm.: közlekedés és kommunkáció. Magyarország: a lakossági fogyasztás, mely magában foglalja a személyes fogyasztást és a természetben kapott társadalmi juttatásokat is. Nyugat-Európa: magánháztartások fogyasztása. Eltérő időpontok: 1963, 1971, 1981, 1991; Egyesült Királyság: Nagy-Britannia. Élelmiszer: élelmiszerek, italok, dohány. Szabadidő Magyarország: oktatás, kultúra, sport, üdülés. Források: Sabine Haustein: Westeuropaische Annaherungen durch Konsum seit 1945. In Hartmut Kaelble – Jürgen Schriewer: Gesellschaften im Vergleich. Frankfurt/M.: Peter Lang, 1999. 375-380. (Nyugat-Európa). A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1960-1979. Budapest: KSH, 1981. 64-65. (Magyarország 1960-1970). A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1970-1986. Budapest: KSH, 1987. 72-73. (Magyarország 1980). A lakosság fogyasztása, 1970-1990. Budapest: KSH, 1993. 24-25. (Magyarország 1990). A második világháború utáni évtizedekben tehát fokozottan érvényesült Nyugat-Európában az úgynevezett Engel-törvény, mely szerint a jövedelmek emelkedésével csökken az élelmiszerre fordított kiadások aránya. E periódusban az élelmiszerek jövedelemelaszticitása nagyjából 0,5-0,7 között volt Nyugat- Európában, ami annyit jelentett, hogy egységnyi jövedelemnövekedés csupán az élelmiszerekre kiadott összegek 0,5-0,7 egységnyi emelkedésével járt együtt. Mindazonáltal az élemiszerek súlyát árszínvonaluk és a fogyasztói szokások is befolyásolták. Írországban például hagyományosan a családi büdzsének nagy hányadát vitték el a szeszes italok: 1970-ben 12%-os részesedésük kétszeresen meghaladta az utána következő Finnország és Egyesült Királyság arányát.17 A lefelé irányuló trendhez nagyban hozzájárult az élelmiszerek árának viszonylagos csökkenése – a mezőgazdaság hatékonyságának növekedése és az olcsóbb import nyomán. Meg kell említeni azt, hogy az idők előrehaladtával az élelmiszerek ára egyre nagyobb mértékben tartalmazta a nem mezőgazdasági jellegű tevékenységek költségeit. Az urbanizációval a fogyasztók távolabb kerültek a termelőktől, ami növelte a kereskedelem és a szállítás költségeit. Az élelmiszerek növekvő feldolgozottsági foka és csomagolása az élelmiszeripar és a csomagolóanyag-gyártó ipar növekvő hozzáadott értékével járt. E tendenciák nélkül az élelmiszerek még kisebb súlyt képviselnének a kiadások között. A század során az európai társadalmak élelmiszer-fogyasztása terén a legnagyobb változás az alultápláltság megszűnése volt.18 A nem kielégítő kalóriabevitel még a századfordulón sem volt ritkaság. Antropometriai kutatásokból tudjuk, hogy az első világháború idején Nagy-Britanniában besorozott katonáknak csak 36%-a érte el a 167 cm magasságot és az 59 kg-os testsúlyt, ami elsősorban táplálkozási hiányosságokra volt visszavezethető. A két világháború közötti időszakban a munkanélküliség ellenére jelentősen javult az élelmezés. A szigetországban az 1930-as években érte el az átlagos napi energiabevitel a 2500 kcal-t (10,5 MJ), mely szintnél a vitamin- és ásványianyag-hiányok többsége megszűnt.19 A második világháború rontotta az élelmiszer-ellátást, de az első világháborútól eltérően ekkor NagyBritanniában – csakúgy, mint Németországban és a legtöbb nyugat-európai hadviselő országban – a fogyasztás szinten tartása jórészt sikeres volt, legalábbis ami a kalóriabevitelt illeti. Az elérhető élelmiszerek változatossága ugyan csökkent, s a hús és tej is ritkábbá vált az asztalokon, de a városi munkáscsaládok tagjainak energiabevitele a háborúval csak 2300 kcal-ra esett vissza, s 1944-ben ehhez képest még javult is az ellátás. Mindez jegyrendszer bevezetésével vált lehetővé, ami a háborút követő években is fennmaradt, sőt a cukor és néhány más élelmiszer esetében csak 1953-1954-ben szüntették meg.20



A század második felében folytatódott az élelmiszer-fogyasztás szerkezeti átalakulása: csökkent a kenyérfélék és a burgonya aránya, s emelkedett a hús-, tej- és cukorfelhasználás. Mindez azonban semmit sem mond arról, hogy az élelmiszerek választéka, a feldolgozott, a márkás élelmiszerek aránya is rendkívül megnőtt. A fogyasztás forrása már nem a saját termelés, vagy a piactér lett, ahol a termelők árulták saját portékájukat, hanem mindinkább nőtt a nagy üzletekben, előre csomagolva beszerzett áruk aránya, ahol az áruk származási helye gyakran már nem is volt megállapítható. Az étkezésben egyre nagyobb szerephez jutottak a munkahelyi éttermek, iskolai menzák és más vendéglátóhelyek. Ugyanakkor a háztartásokban is mind többször készítették az ebédet vagy vacsorát vásárolt félkész- vagy készételekből. Így a második világháború után már nem az alacsony, hanem mininkább a túlzott kalóriabevitel és cukor-, illetve zsírfogyasztás vált népegészségügyi problémává. Nyugat-Európában már az 1950-es években megjelentek az első híradások ennek káros hatásairól, mint az elhízás és fogszuvasodás a gyermekek esetében, s szívkoszorúér-betegségek a felnőttek körében. Ehhez társult a élvezeti cikkek, különösen a dohány és az alkohol fogyasztásának növekedése. Míg a dohányzás mindenhol, az alkohol különösen az észak- és kelet-középeurópai társadalmakban okozott népegészségügyi problémákat. A jobb táplálkozás nyilvánvalóan elsősorban a mezőgazdaság javuló hatékonyságának következménye volt, amelynek fő forrását a gépesítés mellett a vegyszerek (műtrágyák, gyomirtó és növényvédő szerek, állatgyógyászati készítmények) alkalmazása jelentette. Utóbbiak széles körű elterjedése nemcsak környezeti veszélyeket hordozott (talaj elszennyeződése, talajvíz nitrátosodása, élővizek károsodása), hanem a vegyszermaradványok a lakosság által fogyasztott élelmiszerekbe is bekerültek. Az élelmiszeripar tartósítási és marketingmódszerei – melyek célja a hosszú ideig raktározható és tetszetős termékek előállítása volt – gyakran szintén az élelmiszerek minőségének romlásához vezettek. A 20. század végén ezekhez mint potenciális veszélyforrás a haszonnövények génmanipulációja is társult. E problémák eredményeként a táplálkozás a század végére ismét a társadalmi figyelem előterébe került. Tudományos kutatások sora foglalkozott az élemiszerekben fellelhető káros vagy éppen hasznos anyagok kimutatásával. A média állandó témájává váltak az élelmiszerbotrányok, valamint a sokszor egymásnak is ellentmondó híradások az optimális étrendről. ◄ RUHÁZAT ► A hosszú távú trendeknek megfelelően már a két világháború között csökkent a ruházkodásra költött jövedelemhányad, s ez tovább folytatódott a második világháború után is, különösen a leggazdagabb országokban. Mindemellett a ruházatra fordított kiadások arányának szórása lényegesen nagyobb volt, mint az élelmiszereké. A második világháború után a legkisebb (8%) és a legnagyobb (18%) aránnyal rendelkező nyugat-európai ország közötti eltérés több mint kétszeres volt. Ez részben éghajlati okokra vezethető vissza: pl. Norvégia és Svédország a sokat költők közé tartoztak. Emellett az is feltűnő, hogy bár a ruházkodásra idővel viszonylag kevesebbet fordítottak Nyugat-Európá- ban, de a csökkenés nem volt olyan mértékű, mint az élelmiszerek esetében, s ez is jórészt az árak mérséklődésének következménye volt, amelyhez nagyban hozzájárult a szintetikus anyagok alkalmazása.21 Az 1990-es évek elején az EU-tagországok háztartásai ruházkodásra összes jövedelmük átlagosan 7%-át költötték.22 A ruházat nem egyszerűen arra szolgál, hogy védje testünket, hanem hagyományosan fontos – talán a fogyasztás minden más vetületénél fontosabb – szerepet kap a társadalmi helyzet és társadalmi különbségek kifejezésében. A ruházkodásban szintén nagy szerep jut a divatnak. A divatot, illetve annak változását – Georg Simmel nyomán – gyakran annak tulajdonítják, hogy a felsőbb osztályok viseletét az alsóbb rétegek igyekeznek utánozni. Amikor azonban – így az érvelés – a vagyonosak stílusa már széles körben elterjedt, azok elfordulnak attól, s másiknak kezdenek hódolni, hogy megőrizzék különállásukat. A divat így egyfajta imitáció, mely azonban betölti az inklúzió és a szegregáció funkcióját: összekapcsolja azokat a csoporortokat, akik követik a divatot, s kizárja azokat, akik nem. Így a divat hasonlóságot és laza szolidaritást is teremt a csoporton belül, anélkül hogy a tagok ezért nagyobb erőfeszítést tennének. Az azonban, hogy a ruházkodás mit fejez ki és milyen módon, jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi századokban, s ez a változás a 20. században is tartott. A 18. században Párizsban vagy Londonban az utcai ruházat alapján meg lehetett állapítani viselője társadalmi státuszát – elsősorban foglalkozását –, mivel a ruhák viselése szigorú szabályok szerint történt. Az öltözködésben a társadalmi csoportok szerinti rétegződés – legalábbis a közösségi tereken – nem engedett helyet az individuális szempontoknak. A polgári kultúra, az individualizmus terjedése azonban új szabályokat hozott az öltözködésben is: a ruha nem annyira viselőjének csoporthoz tartozását, hanem annak egyéniségét, egyedi jellegét kezdte hangsúlyozni. Sajátos módon a 19. században ez még inkább azt jelentette, hogy az emberek – legalábbis a középosztály tagjai – meglehetősen uniform módon kezdtek öltözködni. Egyrészt féltek attól, hogy a szokásos viselettől való eltérés rossz fényt vet jellemükre. Másrészt ez az öltözködési mód valóban a polgári individualizmust szogálta: igényelte azt, hogy a kapcsolatba került emberek kutassák a másik egyéniségét, hiszen a ruha nem sok információt nyújtott róluk. 203 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A 20. század során az individualizmus már sokkal közvetlenebbül kezdett érvényesülni az öltözködésben: bár a konvenciók nem tűntek el, azok kétségkívül gyengültek, s az egyéni stílus egyre nagyobb teret kapott a ruhák és kiegészítőik kiválasztása során.23 Ez az átalakulási folyamat már a század első évtizedeiben is érződött. A társadalmi hierarchia továbbra is szerepet kapott az öltözködésben. Az utcán viselt ruházat stílusa, s különösen minősége továbbra is demonstrálta tulajdonosa hovatartozását – ha szűk foglalkozási csoportját nem is, de osztály-, vagy réteghelyzetét többnyire igen. A század végére azonban az lett e folyamat eredménye, hogy már az osztályhelyzetet sem lehetett a korábbi egyértelműséggel azonosítani a ruházat alapján. Nem csupán a ruhák, hanem más áruk és szimbolikus javak esetében is érvényes, hogy gyors változásuk miatt nehezebben lehetett ezeket társadalmi státushoz kötni, különösen a fiatalok esetében. A társadalmi hovatartozás demonstrálása nem egyszerűen a kedvező jövedelmi helyzet világ elé tárását jelenti. A ruházkodás emellett egy sor mást is kifejez. Mint egy brit szociológus megfogalmazta, a ruházat elárulja, hogy viselője a férfias-nőies, elitista-demokrata, vagyonos-szegény, erotikus-szemérmes, fiatalidős és hasonló ellentétpárok mentén hol helyezkedik el. Sőt, a ruházat arról is szolgáltat információkat, hogy viselője milyennek kívánja láttatni magát. Utóbbi momentum arra is utal, hogy a társadalmi helyzet, illetve hovatartozás demonstrálása nem az egyetlen társadalmi funkciója a ruházkodásnak a 20. századi ipari társadalmakban. A ruha – mint általában a fogyasztás – emellett adott esetben arra is szolgál, hogy viselője identitást merítsen belőle. Jól mutatja ezt a farmer (blue jeans) elterjedése. A farmer az 1960-as években Nyugat-Európában viselője viszonylagos szegénységét volt hivatott mutatni, hiszen ekkoriban a jobb módúak nem viselték azt. Ennek egyben politikai üzenete volt, hiszen egalitárius értékeket képviselt az elitistával szemben. Az ilyen típusú jelentések viszonylag gyors változását mutatja, hogy csak 1987-ig kellett várni arra, hogy Karl Lager- feld a Chanel cég számára megtervezze farmeranyagból készült méregdrága ruháit, amivel megindult a farmer mint ruhaviselet tartalmának átértelmezése.24 További példaként a farmeröltözék eltérő üzenetet hordozott a kommunista országokban, ahol az 1960-as években a politika nehezen tolerálta azt. Itt e ruhadarab beszerzése sokáig eleve nagy nehézségekbe ütközött, s igen drágának számított. Ebből következően kezdetben egyrészt a viszonylagos jómód érzete tapadt viselőjéhez, másrészt kifejezett egyfajta szembenállást is a hivatalos ideológiával. ◄ LAKÁS ► A lakásra fordított kiadások aránya nőtt a 20. század során Nyugat- Európában, aminek fő oka az volt, hogy a lakások árszínvonal-növekedése meghaladta az átlagot. Ebben közrejátszott a 20. században Nyugat-Európa-szerte – de legalábbis a gazdaságilag dinamikus régiókban – szinte folyamatosan tapasztalható lakáshiány. Ennek gyökerei egészen az ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor az urbanizáció felgyorsulásával olyan igény keletkezett a városi lakások iránt, melyet nem tudtak kielégíteni. A 20. században a legtöbb országban állami segítséggel próbálták javítani a lakásviszonyokat. A kormányok különböző pénzügyi kedvezményeket nyújtottak a lakások építéséhez: pl. az Egyesült Királyságban az 1920-as években a 1,5 millió új lakás kétharmada állami segítséggel épült, de az állam egyenesen közvetlen megrendelőként is fellépett, mint szintén az Egyesült Királyságban a második világháború után tette azt. Emellett az ezen a területen kevéssé hatékonyan működő piaci viszonyokba való központi beavatkozásnak más módszerei is láthatóak: maximálták a lakbéreket, megteremtették a törvényi kereteket lakásépítő szövetkezetek alakításához stb.25 A lakásépítés már az 1920-as években is több országban tekintélyes méreteket öltött: Hollandiában az évtized második felében 1000 lakosonként évente 6,3 lakás, míg Finnországban 6,6 lakás épült, igaz, Olaszországban csak évi 0,7 új otthon jutott ugyanennyi lakosra. A legtöbb országban a világgazdasági válság sem hozott visszaesést ezen a téren. A második világháború után tovább nőtt a lakásépítési kedv. Az e célra fordított összegek gyakran elérték a GDP 6-7%-át, s az 1000 lakosonként évente emelt otthonok száma a tízet. A lakásépítés különösen az 1970-es és 1980-as években vett nagy lendületet. Ezek az erőfeszítések azonban csak fékezték, de nem ellensúlyozták a háztartások lakásokra költött kiadási hányadának növekedését. Különösen szembetűnő a lakásra/lakbérre fordított kiadások arányának megemelkedése az 1960 utáni három évtizedben, amikor Ausztriában, Franciaországban, Finnországban, Svédországban kétszeresére, Dániában közel háromszorosára nőttek az ilyen tételek. Az otthonok egyre tágasabbak lettek, s a családszerkezet változásai következtében mind többen éltek egyedül. Az egy lakosra jutó lakás- és energiaköltségek önmagában emiatt is nőttek, ráadásult az 1970-es évektől az energiaárak egyébként is az átlagot meghaladóan emelkedtek. A század során nemcsak a lakásállomány bővült, hanem annak minősége és felszereltsége is javult. A minőség egyes – pl. esztétikai – vonatkozásai nehezen megragadhatók, más aspektusai azonban igen: az alapterület változása, a villanyárammal, vezetékes ivóvízzel és fürdőszobával való ellátottság ilyen mutatók lehetnek (8.4. táblázat). A két világháború között Európa-szerte a villanyáram bevezetése volt az egyik prioritás, s néhány országban az elektromosság a század közepére lényegében minden épületet elért: a második világháború után Svédországban az otthonok 94%-a, Belgiumban 95%-a, Németországban 98%- a volt villamosítva. Ugyanekkor azonban Görögországban még csupán a lakások mintegy 15%-ában lehetett elektromos készüléket működtetni. 204 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Görögország mellett Portugália és a balkáni országok voltak azok, ahol még 1960 körül is csak a háztartások mintegy fele rendelkezett vezetékes árammal. Csökkent a lakások zsúfoltsága is. Az egy helyiségre jutó lakók száma Ausztriában 1939 és 1970 között 1,9-ről 0,9-re esett, s hasonló javulás következett be Görögországban is, ami mutatja, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban is jelentősen előrehaladt ez a folyamat. Ezt nemcsak az életszínvonal fejlődése tette lehetővé, hanem az intimitás, az elkülönülés iránti igény növekedése is fontos ösztönzője volt. Mindazonáltal a század végén Németországban, Franciaországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban továbbra is lényegesen nagyobb lakótér jutott egy személyre, mint az ezen a téren lemaradt Romániában, Lengyelországban, vagy Jugoszláviában.

8.3. táblázat - 8.4. táblázat ► A lakások felszereltsége európai országokban, 1950-1990 (ellátottság az összes lakás százalékában) 1950

1990

vízvezeték

fürdőszoba

vízvezeték

fürdőszoba


81,4

62,4

Franciaország

58,4

10,4

99,7

92,4

Hollandia

89,6

26,8

100,0

94,4

Belgium

48,5

8,4

99,6

87,7

Ausztria

34,2

10,6

98,7

90,4

Svédország

90,0

61,0

100,0

Dánia

63,7

39,6

97,5

90,0

Finnország

25,2

24,8

95,3

87,7

Norvégia

65,3

16,2

Olaszország

35,9

10,7

Magyarország

23,5

16,0

99,5

95,8

83,6

74,7

Megjegyzések: Eltérő időpontok: Egyesült Királyság 1951 (vízvezeték); Franciaország 1954; Hollandia 1956, 1989; Belgium 1947, 1991; Ausztria 1951; Svédország 1960, 1993; Dánia 1955, 1991; Olaszország 1951; Magyarország 1960. Egyesült Királyság 1951: Nagy-Britannia. Hollandia 1956 és Norvégia 1950: vízvezeték a lakásban vagy azon kívül. Dánia 1955: a vízvezetékek esetében falusi adat. Finnország 1950: vízvezeték a lakásban, vagy azon kívül; külön épületben lévő szaunákkal együtt, városi adat. Norvégia 1950: falusi lakások. Források: United Nations: Annual Bulletin of Housing and Building Statistics for Europe. 1961. Geneva: Economic Commission for Europe, 1962. 8-11. (Nyugat-Európa 1950, Magyarország 1960). United Nations: Annual Bulletin of Housing and Building Statistics for Europe and North America. 1996. New York – Geneva: Economic Commission for Europe, 1997. 28-29. (Nyugat-Európa 1990). Lakásstatisztikai Évkönyv. Budapest: KSH, 1991. 158. (Magyarország 1990). A vezetékes ivóvízzel és fürdőszobával való ellátottság növekedése is a lakások kényelmi szintjének javulását jelzi. A vízvezetékek kiépítése már a század első felében is nagy ütemben folyt és Svédországban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban a század közepére már elérte a 80-90%-os szintet. A fürdőszobák azonban csak a második világháború után váltak az otthonok magától értetődő tartozékává még ezekben a társadalmakban is (8.4. táblázat). 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A 20. század elején a munkaadó által biztosított bérlakás nagy jelentőségű lakhatási forma volt, különösen azokban az országokban, ahol az ipari és mezőgazdasági bérmunka a domináns típusnak számított. Ez a forma fennmaradt a század során mindvégig, de jelentősége meredeken csökkent már a két világháború között is. Szintén visszaszorultak az egyéb üzleti alapú magánbérlakások, ellenben mind jelentősebbé váltak az állami vagy kommunális bérlakások, s a második világháború után a legtöbb országban nagyban nőtt a saját tulajdonú otthonban élők aránya is.26 Az ezredfordulón Nyugat-Európában átlagosan a háztartások kétharmada saját lakástulajdonnal rendelkezett. Így ekkor már csak Németországban voltak többségben a bérlakások a lakásállományon belül.27 A bérlakások visszaszorulása többnyire lassú folyamat volt, de Nagy-Britanniában az 1980-as években átfogó program indult a kommunális bérlakások privatizációjára. Szerte Nyugat-Európában a megmaradt bérlők számára is javult a lakhatás biztonsága, mivel a háború utáni időszakban széles körű bérlővédelmi rendelkezéseket hoztak: különösen a felmondás számukra előnyös szabályozása volt fontos ebből a szempontból. A kelet-közép-európai kommunista országokban a háború után államosították a városi lakásállomány jelentős részét, de – mint az urbanizáció kapcsán erről lesz szó – a rendszerváltást követően több országban a bérlők kedvezményesen, vagy akár névleges áron megvásárolhatták lakásukat. ◄ TARTÓS FOGYASZTÁSI CIKKEK ► A tartós fogyasztási cikkek csoportja igen sokszínű, hiszen ide tartozik például a rádiókészülék és az annak akár több százszorosába kerülő személygépkocsi is. A nyugateurópai országok fogyasztási szerkezetében e cikkek aránya folyamatosan nőtt a vizsgált periódusban, s a kategóriában nagy változások mentek végbe. A bútorok, szőnyegek, fűtő- és főzőberendezések már régóta jelentős kiadási tételt jelentettek, s ezeket megváltozott formában máig vásárolják a háztartások, de emellett bővült a tartós fogyasztási cikkek köre és fontos szerkezeti átalakulásokat is láthatunk. A vizsgált periódus elején például még alig volt jelen a kiadások között az említett gépkocsi, míg a korszak végén – a kiadásokat tekintve – a legfontosabb cikké vált. Más tartós fogyasztási cikkek is a korszakban jelentek meg: a rádió, a televízió, a mosógép, a számítógép, a hűtőszekrény ezek közé tartoztak. E termékek elterjedése gyakran sajátos minta szerint történt: megjelenésük után egy ideig lassan folyt, majd megismerésük, valamint a műszaki fejlődés és a tömegtermelés következtében relatíve csökkenő áruk miatt felgyorsult térhódításuk, egészen addig, míg a piac megközelítette a telítettségi szintet, s ekkor ismét lelassult a további terjedés. A ciklus hossza a különböző termékek esetében eltérő lehetett. Nagyban függött a fogyasztási cikk értékétől, de megfigyelhető az is, hogy az új termékek esetében mind rövidebb idő telt el azok megjelenése, illetve a piac telítődése között. A rádió esetében ez például négy-öt évtizedet vett igénybe (8.5. táblázat), a televízió esetében csupán két-három évtizedet, a számítógép tíz-húsz év alatt jutott el a háztartások többségébe, a DVD-lejátszó és a mobiltelefon pedig ennél is rövidebb idő alatt. A gépkocsit és a televíziót gyakran tekintik a 20. század két legfontosabb újonnan megjelent fogyasztási cikkének, már csak azért is, mert mindkettő alapvetően átalakította az életformát, s további termékek és szolgáltatások iránt teremtett keresletet. Mint jeleztük, a gépkocsi és az üzemeltetésével összefüggő kiadások a fogyasztási szerkezet egyik legfontosabb tételévé váltak a 20. század végére, míg a televízió és a nyomában idővel megjelenő termékek használata az információáramlást és a szórakozási szokásokat befolyásolta alapvetően. E két termék terjedésére vonatkozóan a kezdetektől jó adatokkal rendelkezünk (8.6. és 8.7. táblázat). A gépkocsi már az első világháború előtt megjelent Európában, de 1914-ben Franciaországban és NagyBritanniában is csak 3 jármű jutott ezer lakosra. Az 1920-as években négy-ötszörösére nőtt a járműállomány, s a további terjedést a válság csupán lelassította, de nem akadályozta meg. A legkorábban induló Franciaország és Nagy-Britannia a világháborúk közötti időszakban is megőrizte első helyét, de ekkor már Németország és a skandináv országok is kezdtek felzárkózni. A gépkocsi tömeges térhódítása a második világháború után következett be, amikor egyrészt a reáljövedelmek jelentősen emelkedtek, másrészt pedig a tömegtermelésre való áttérés nyomán e termék relatív ára csökkent. 1970-re már több országban átlagosan minden háztartásra jutott egy autó, 1980-ra pedig – Írország kivételével – minden nyugat-európai országban ez volt a helyzet. Ettől kezdve a terjedés üteme lelassult, de nem állt meg. A televízió - és korábban a rádió – előretörése annyiban sajátos utat követett, hogy a készülék működtetése erősen függött a műsorszórás fejlődésétől. Az első televíziós adásokat – mint később erről még lesz szó – már a második világháború előtt sugározták az Egyesült Királyságban és Németországban, de a háború félbeszakította a televíziózás fejlődését. A háború után az Egyesült Királyságban gyorsan, 1946-ban újrakezdték az adásokat, s ebben az országban 1950-ben már minden századik, 1955-ben pedig minden tizedik lakosra jutott egy készülék.

8.4. táblázat - 8.5. táblázat ► A rádiókészülékek száma európai országokban, 1930-1970 (készülék/1000 lakos) 1930

1940

1950


1960

1970



81

182

244

289

338

Franciaország

33

114

165

241

313

Hollandia

54

129

195

272

247

Belgium

74

135

179

289

352

Németország/N 50 SZK

172

180

287

324

Ausztria

76

101

190

279

290

Svájc

26

131

221

270

295

Írország

9

51

100

174

200

Svédország

78

196

307

367

366

Dánia

96

178

283

332

307

Norvégia

30

125

241

285

307

Finnország

31

81

180

276

388

Olaszország

5

23

68

162

219

Magyarország

35

46

66

222

245

Megjegyzések: Olaszország 1940: az engedélyek száma; egy engedély több készüléket is takarhat. Eltérő időpontok: Egyesült Királyság 1931; Franciaország 1933, 1968; Hollandia 1968; Belgium 1934; Ausztria 1933, 1971; Írország 1971; Svédország 1969; Olaszország 1931, 1971; Magyarország 1938, 1979. Források: Göran Therborn: European Modernity and Beyond. London: Sage, 1996. 141. (Nyugat-Európa 19381960). Saját számítások: Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1980. 700. (Ausztria 1933, 1971; Belgium 1934, 1970; Dánia 1930, 1970; Finnország 1930, 1970; Franciaország 1933, 1968), 701, (Németország 1930, 1970; Írország 1930, 1970; Olaszország 1931, 1971), 702. (Hollandia 1930, 1968; Norvégia 1930, 1970), 703. (Egyesült Királyság 1931, 1970; Svédország 1930, 1969, Svájc 1930, 1970). Rudolf Andorka – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Budapest: University of Economics, 1988. 265. (Magyarország 1925-1975).

8.5. táblázat - 8.6. táblázat ► A televíziókészülékek száma európai országokban, 19501990 (készülék/1000 lakos) 1950

1960

1970

1980

1990

11

211

293

404

434

Franciaország

41

201

279

402

Hollandia

69

223

296

485




Belgium

68

216

298

447

Írország

17

172

241

271

Németország/N SZK

83

272

337

506

Ausztria

27

192

296

328

Svájc

24

203

361

406

Svédország

156

312

381

471

Dánia

119

266

362

528

Norvégia

13

220

292

423

Finnország

21

221

322

488

Olaszország

43

181

234

423

Magyarország

10

171

258

409

Megjegyzések: Eltérő időpontok: Franciaország 1969, Hollandia 1969, Írország 1982, Nyugat-Európa 1989. 1980: engedélyek száma (a készülékek száma a nyugat-európai orzságokban lényegesen magasabb lehet), kivéve Egyesült Királyság és Svájc (itt készülékek száma). Források: A. S. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. Part One. Glasgow: Fontana, 1976. 125. (Nyugat- Európa 1950-1970). Eurostat: Basic Statistics of the Community. Luxembourg: Eurostat, 1992. 295. (Nyugat-Európa 1989). Rudolf Andorka – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Budapest: University of Economics, 1988. 265. (Magyarország 1960-1980). A többi nyugat-európai országban 1952-ben kezdődött a rendszeres műsorszórás, de aztán az 1950-es évek második felében robbanásszerűen terjedt a televíziózás. Svédországban például 1955-ben még ezer lakosra csak egy készülék jutott, 1960-ban pedig már 156. Néhány éves késéssel a többi ország is követte az élenjáró briteket és skandinávokat, s az 1970-es évek közepére már szinte minden háztartás rendelkezett televízióval NyugatEurópában (8.6 és 8.7. táblázat). ◄ A FOGYASZTÁS SZERKEZETE KELET-KÖZÉP-EURÓPÁBAN ► A közösségi fogyasztás és a magánfogyasztás aránya tekintetében nem láthatóak markáns tendenciák Kelet-Közép-Európában. Ha a nyugdíjakat és más transzfereket is figyelembe vesszük, a második világháború után, különösen pedig az 1960as évektől, a jóléti állam expanzióját követően a nyugat-európai országok átlaga nem volt alacsonyabb, mint a kelet-közép-európai szint. Ellenben a természetbeni társadalmi juttatások – egészségügyi ellátás, üdülés, óvoda stb. – aránya viszonylag magas volt a fogyasztáson belül a kelet-közép-európai régióban.

8.6. táblázat - 8.7. táblázat. ► A személygépkocsi-sűrűség európai országokban 1910– 1990 (személygépkosik száma /1000 lakos) 1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


7

21

43

42

105

209

268

353

Franciaor 3

5

23

46

37

121

252

345

416



szág Hollandia

3

8

11

11

45

192

292

368

Belgium

4

11

18

26

82

213

312

393

10

18

24

62

134

203

235

Írország Németors 1 zág/NSZ K

1

7

20

7

81

227

369

436

Ausztria

0,4

1

3

5

6

57

162

285

394

Svájc

1

2

14

19

27

95

221

340

457

4

16

29

28

160

285

346

419

5

20

31

26

89

218

278

320

Norvégia 0,4

1

7

19

18

63

193

292

354

Finnorszá g

1

7

8

6

41

152

246

380

Olaszorsz 1 ág

1

4

7

6

40

192

309

456

3

9

50

190

317

Svédorszá g Dánia

1

Spanyolor szág Lengyelor szág

0,2

1

1

2

3

45

60

160

Csehszlov ákia

0,4

1

6

10

12

49

130

212

Magyaror szág

0,1

1

2

1

3

23

87

187

Megjegyzések: Eltérő időpontok: Magyarország és Nyugat-Európa 1914, 1922, 1929, 1939, 1949, 1979, 1990 körül; Spanyolország, Lengyelország, Csehszlovákia 1919, 1929, 1939, 949, 1959, 1969, 1979, 1990 körül. Források: Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. Bd. 6. 143. (Nyugat-Európa és Dél-Európa, Magyarország 1914, 1929, 1939, 1949; NyugatEurópa 1979; Lengyelország, Csehszlovákia 1919-1979; Ausztria, Svájc, Norvégia, Finnország 1919). Wolfram Fischer (Hrsg.): Lebensstandard und Wirtschaftssysteme. Frankfurt/M.: Fritz Knapp Verlag, 1995. 224. (1990 körül). A. S. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. Part One. Glasgow: Collins/Fontana Books, 1976. 124. (Nyugat-Európa 1922, 1960, 1970). Rudolf Andorka – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Budapest: University of Economics, 1988. (Magyarország 1960-1980). Az egész első világháború utáni periódust tekintve a fogyasztás szerkezeti változásában Kelet-Közép-Európában is láthatóak a korábban megismert nemzetközi fejlődési irányok. Csakúgy, mint Nyugat-Európában, hosszú távon itt is mérséklődött az élelmiszerek, s különösen a ruházat kiadásainak aránya, míg a közlekedésre és kommunikációra, valamint a lakásra, fűtésre, energiára, illetve a szórakozásra-kultúrára fordított kiadások



részesedése emelkedett. Az átalakulás azonban a legtöbb területen nem volt olyan mély, mint NyugatEurópában, s egyes időszakokban sajátos tendenciák is megjelennek. Az első világháború utáni két évtizedre vonatkozóan csak nagyon szórványosak ismereteink a kelet-középeurópai fogyasztási szerkezetről. Ráadásul ekkor az infláció, majd a gazdasági válság jelentősen eltorzította az árarányokat, s ezzel hatott a fogyasztás szerkezetére is. A forrásokból annyi bizonyosan megállapítható, hogy a háztartások élelmiszerekre fordított kiadásai meghaladták a Nyugat-Európában megfigyelhető szintet. Úgy tűnik azonban, hogy az élelmiszer-vásárlás jelentősége a világháborúk között csökkent a kelet-közép-európai háztartások költségvetésében is. Szintén valamelyest visszaszorult a ruházkodás, s nőtt a tartós fogyasztási cikkek, valamint a lakás részesedése. A második világháború után a jövedelmek és az árarányok teljes központi átalakítása következett be, ami jelentősen befolyásolta a háztartások kiadásainak megoszlását is.28 A létrejövő új fogyasztási struktúrában különösen szembetűnő az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások magas hányada. Az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás jelentősen nőtt az 1950-es évek közepétől, s az alapvető termékekből – liszt, hús, tojás stb. – hamarosan elérte a nyugat-európai országokban szokásos színvonalat. Ezt a lakosság a háborút követő időszak ínsége után kétségkívül nagy vívmányként élte meg. Ugyanakkor például Magyarországon a háztartások élelmiszerekre még 1960-ban is költségvetésük több mint felét fordították, szemben az ekkor már 40% alatti nyugat-európai átlaggal. Ennél is fontosabb, hogy Nyugat-Európához képest a különbség tovább nőtt a következő évtizedekben: miközben ott jelentősen csökkent az élelmiszerek és élvezeti cikkek aránya a fogyasztási kiadások között, a következő két évtizedben Kelet-Közép-Európában részesedésük alig esett, s így Magyarországon 1980-ban még mindig 44,9%-ot tett ki.29 Ez egyben azt is jelenti, hogy ugyan az Engel-törvény Kelet-Közép-Európában is érvényesült – vagyis az élelmiszerekre fordított kiadások aránya a személyes jövedelmek növekedésével csökkent –, de itt az élelmiszerek jövedelemrugalmassága viszonylag kis mértékű volt. Valamelyest módosul ez a kép akkor, ha az élvezeti cikkeket elkülönítjük az élelmiszerektől. Ezek kiadási szintje ugyanis Kelet-Közép-Európában növekvő, míg Nyugat-Európában csökkenő volt. Például Magyarország az 1970-es évek végén érte el azt a pontot, amikor már relatíve többet költöttek lakosai kávéra, dohányra és alkoholra, mint – Írország kivételével – Nyugat-Európa országaiban. 1983-ban Magyarországon a háztartások kiadásaik 8,1%-át fordították ezekre a cikkekre: Dániában ez 6,7% volt, Olaszországban és Hollandiában 4% alatt maradt a mutató, Spanyolországban pedig csupán 2,4%-ot tett ki.30 Szintén igen magasnak számít a ruházatra fordított összegek részaránya, ami nem valamilyen sajátos keletközép-európai fogyasztási preferencia következménye volt, hanem a ruházat viszonylag magas árszínvonalával magyarázható.31 Mindazonáltal ebben a tekintetben volt a leggyorsabb a fogyasztási szerkezet átalakulása a következő évtizedekben, ami összefüggött azzal, hogy a ruházat relatív ára itt is csökkent. Ez a két tétel – az élelmiszerek és a ruházat – együttesen a kiadások olyan magas hányadát kötötte le az 1960-as évek elején Kelet-Közép-Európában, hogy a többi áru és szolgáltatáscsoport részaránya szinte törvényszerűen alacsonynak számított nemzetközi viszonylatban. Különösen érvényes ez a lakásra, fűtésre és háztartási energiára. Közrejátszott ebben természetesen az is, hogy a lakbéreket és a háztartási energiahordozók árait igen alacsonyan állapították meg. Hasonló magyarázat azonban nem lehetséges a háztartási és lakásfelszerelések esetében: ezek részesedése a kiadási tételek között alacsony, jóllehet relatív árszínvonaluk meglehetősen magas volt, vagyis maga a fogyasztásuk volt kis mértékű. Sajátosan alakult az egészségügyre fordított kiadások aránya, mely hosszú ideig lényegében stagnált a legtöbb kelet-közép-európai országban, s csak az 1970-es évektől indult növekedésnek, ami erősen eltért a nemzetközi trendektől, melyek már évtizedekkel korábban emelkedést mutattak.32 Feltűnően alacsony volt a régióban a közlekedés és a kommunikáció részaránya is a kiadások között. Ez összefüggött egyrészt a tömegközlekedés és a vasút állami szubvencionálásával, mely a menetjegyek árát alacsonyan tartotta. Másrészt a hírközlés terén mindvégig erős hiány jelentkezett: a telefonellátottság igen rossz volt, s ezen a területen az áttörés mindvégig elmaradt a kommunista hiánygazdálkodás körülményei között (8.8. táblázat). A motorizáció viszonylag későn, nagyobb ütemben az 1970-es években indult meg a régióban. A személygépkocsik magas ára és korlátozott választéka ellenére a hiány különösen erős volt ezen a téren, s így a folyamat csak vontatottan haladt, ami érződött a kiadások arányában. Ugyanakkor a motorizáció üteme mégis túlszárnyalta a kommunikáció fejlődését (8.7. táblázat). Végezetül meg kell említeni, hogy az oktatás, kultúra, üdülés és sport kiadáscsoport Kelet-Közép-Európában kiemelkedően magas és dinamikusan növekvő arányt képviselt, amiben döntő szerepe volt az ingyenes, természetben kapott juttatások magas részesedésének.

8.7. táblázat - 8.8. táblázat ► A telefonsűrűség európai országokban, 1910-1990 (telefonkészülékek száma/1000 lakos) 210 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990


22

41

67

102

149

251

477

434

Franciaor 7 szág

12

26

39

56

91

172

459

482

Hollandia 4

22

36

52

69

132

260

581

462

Belgium

8

32

51

76

119

211

369

546

15

25

52

104

187

297

9

Írország Németors 20 zág/NSZ K

29

50

53

43

104

225

464

671

Ausztria

6

19

22

42

56

93

193

401

589

Svájc

17

36

68

110

184

298

482

727

905

Svédorszá 24 g

65

83

134

215

339

557

796

681

Dánia

80

98

117

154

224

342

641

972

Norvégia 20

49

68

83

135

195

294

460

502

Finnorszá 13 g

7

34

50

78

137

257

496

530

Olaszorsz 3 ág

3

10

15

24

68

174

337

555

Lengyelor 1 szág

3

6

9

30

57

95

Csehszlov ákia

6

11

31

74

138

206

Magyaror 4 szág

6

12

19

13

48

80

118

Bulgária

1

3

4

8

56

141

4

1

178

Megjegyzések: Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Svédország, Finnország, Norvégia 1990: Főállomások száma. Eltérő időpontok: Magyarország és Nyugat-Európa 1929, 1969, 1949; Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária 1921. Források: Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschaftsund Sozialgeschichte. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. Bd. 6. 150. (1920-1970). United Nations: Statistical Yearbook 1990/1991. New York: United Nations, 1993. 721. (1980-1990). Hartmut Kaelble: Europaische Besonderheiten des Massenkonsums. In Hannes Siegrist – Hartmut Kaelble – Jürgen Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumgeschichte. Frankfurt/M.: Campus, 1996. 199. (Nyugat-Európa és Magyarország 1914).



Összességében azt mondhatjuk, hogy a második világháború utáni Kelet-Közép-Európában, mivel az élelmiszerek, a ruházat, valamint a háztartási energia és még néhány más, a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges áru- és szolgáltatás beszerzése lekötötte a háztartások vásárlóerejének nagy részét, csak szűk tere maradt a fogyasztói autonómia kibontakozásának. Ennek további aspektusaival a következő részben foglalkozunk.

2. A tömegfogyasztás kora: a luxus demokratizációja? ◄ A FOGYASZTÁS MINŐSÉGI TÉNYEZŐI ► Az anyagi életszínvonal növekedése és szerkezeti változásai fontos vonásai a fogyasztás 20. századi átalakulásának. Ezek mellett azonban nem hagyhatók figyelmen kívül a minőségi jellemzők sem, melyek mindenekelőtt a fogyasztók megfelelő választási lehetőségeivel függnek össze.33 A fogyasztók szabadsága abban az esetben garantált, ha a nemzetközi kereskedelem révén a világ különböző részein előállított áruk és szolgáltatások akadálytalanul hozzáférhetők, s ha a vásárlók ezek közül maguk választhatnak. Mivel az emberek külföldön is vásárolnak – főként turistaként szolgáltatásokat –, a szabad utazás és a valuta átválthatósága ugyancsak szükséges a teljes fogyasztói autonómiához. A gazdag választékot John Brewer a tömegfogyasztói társadalmak kialakulása szempontjából is az egyik legfontosabb tényezőnek tartja, nem csupán a létfontosságú, hanem az „igények" mellett inkább a „kívánságokat" kielégítő termékek esetében is.34 A nyugat-európai országokban már a két világháború között is magas szinten érvényesültek a fogyasztás ezen minőségi követelményei. Mindazonáltal az első világháborút követően az útlevelek bevezetésével az utazás némileg nehezedett, s a gazdasági válság nyomán több országban valutáris korlátozásokat vezettek be, melyek valamelyest csökkentették a fogyasztók szabad választási lehetőségeit. Nem csupán a háború alatt, hanem azt követően évekig jegyrendszer működött a hadviselő országokban, különösen az alapvető élelmiszerek esetében. Ezek a gazdasági korlátozások az 1950-es évek elejéig fokozatosan megszűntek Nyugat-Európában, s így a fogyasztók választási szabadsága előtt nem álltak többé ilyen akadályok. Kétségtelen az is, hogy a vásárlóerő nagymértékű növekedésével és a kereskedelem bővülésével az elérhető javak és szolgáltatások köre jelentősen bővült az 1960-as évektől Nyugat-Európában. Ezen a téren azonban valószínűleg helyesebbnek tűnik – a háborúk időszakától eltekintve – a folytonosságot hangsúlyozni a század folyamán. ◄ TÖMEGTERMELÉS ÉS KOMMERCIALIZÁCIÓ ► Az áruk és szolgáltatások minőségi változásának karakteres eleme volt a 20. század során az, hogy előretörtek a nagy sorozatban előállított termékek. Mindez összefüggött a gyáripar már jóval korábban megkezdődött térhódításával, mely kiszorította a kis, kézműves technológiát alkalmazó műhelyeket. A fazekasmester által előállított edények, vagy az asztalosnál gyártott bútorok többé-kevésbé egyedi darabok voltak – már csak azért is, mert gyakran a vásárló megrendelésére készültek –, s magukon viselték a helyi ipari és művészeti hagyományok nyomait is. A kerámiaüzemekből és bútorgyárakból ellenben olyan tömegáruk kerültek ki, melyeknél eltűntek az ilyen sajátosságok. A gyártás standardizált, gyakran egyenesen nemzeti szinten szabványosított módon történt, s így csupán korlátozott eltérések voltak lehetségesek. Nemcsak az iparban, hanem a kereskedelem és a szolgáltatások terén is előrehaladt a már az előző században megindult standardizáció: például a kereskedők, bankok és fodrászok nyitvatartási időt határoztak meg, noha korábban gyakran a vevők egyedi igényeihez igazították a nyitást. A tömegtermeléssel szorosan összefüggő tendencia volt a fogyasztás kommercializációja is. A kereskedelmet hagyományosan a kis, családi üzletek uralták, melyekben a közelben lakók napi szükségleteikre vásároltak. A kereskedelem és a fogyasztói kultúra átalakulásának fontos állomása volt az áruházak megjelenése, mely a 19. század közepére esett, de széles körű elterjedésük és az általuk kialakított új kereskedelmi szemlélet térhódítása jórészt a 20. században következett be. Az áruházak kialakulását általában a termelés átalakulásának tulajdonítják: a gyáripar egyre nagyobb tömegű termék előállítását tette lehetővé, ami igényelte a hatékonyabb eladási szervezetet is. De itt sem csupán mennyiségi változásról volt szó. Az áruházak nyomán a vásárlás egy merőben újfajta tevékenységgé vált. Mint Michael B. Miller a franciaországi helyzetet jellemzi, a céhrendszer öröksége a kereskedelemben is több tekintetben tovább élt a 19. században, azzal a céllal korlátozva a versenyt, hogy egyik termelő vagy kereskedő se gazdagodhasson meg szomszédja rovására. Ezért nem csak a termékek minőségét és az üzletek profilját határozták meg, de gyakran minimális árat is megszabtak. A vásárló egy ilyen elvek szerint működő üzletbe lépve egyfajta ki nem mondott kötelezettséget vállalt, hogy valamit vásárol is, mintegy cserében pedig a kereskedő hajlandó volt az alkura. Az áruk rendszerint nem voltak kitéve a közönség elé, s nem is hirdették őket. A vásárlás után cserére sem volt lehetőség.35



Míg a kereskedelem hagyományos rendszerében az üzleteket a nagyfokú spe- cializáció jellemezte, addig a 19. század közepétől terjedő áruházak a termékek széles körét forgalmazták. Az árak rögzítettek voltak, alkura nem volt lehetőség, ami kiszámíthatóbbá tettek az üzletmenetet, de tervezhetőbbé a vásárlást is. Ugyanakkor rendszeresen árengedményes időszakokat hirdettek bizonyos termékekre, részeként az árakra is kiterjedő versenynek, amit más hasonló üzletekkel folytattak. A belépőnek nem volt semmiféle kötelezettsége a vásárlásra, szabadon lehetett csupán nézelődni is. Ezt kimondottan bátorították a kereskedők azzal, hogy az áruk széles körét mutatták be igényes módon. Mint az 1852-ben megnyílt, hatalmas és fényűzően kialakított párizsi Bon Marché áruház példája is mutatja, ezek az intézmények nagy hangsúlyt fektettek nemcsak az áruk, hanem saját külső megjelenésükre is. Gyakran több szintes, hatalmas terekkel rendelkező épületeket emeltek erre a célra, melyek egyfajta látványossággá is kívántak válni. Hatalmas lépcsők, oszlopok és galériák, a korban legmodernebb elektromos berendezések, a felső középosztályi otthonokat idéző bútorok egyaránt a látogatót akarták lenyűgözni. A csillogó küllemre szükség is volt, mivel az áruházak többnyire a gyáripar tömegtermékeit forgalmazták, melyek önmagukban nem vonzották volna megfelelően a közönséget. Ezekben az üzletekben hatalmas mennyiségű árut lehetett elhelyezni. A tömegek vonzását az is szolgálta, hogy az áruházak rendszerint a városok forgalmas, központi helyein nyíltak. A 19. század végétől kiépülő tömegközlekedés eleve lehetővé tette azt, hogy a távolabbi kerületekből is megközelítsék őket. Az áruházak önmagukról sugallt képében fontos helyen szerepelt a jó modorú, fegyelmezett eladó is, aki maga is segít elegáns tevékenységgé varázsolni a vásárlást. Az ötletszerű, a napi szükségletektől elszakadó költekezést ösztönözte, hogy lehetővé tették az árucikkek cseréjét vagy visszavitelét. Az áruházak úgy hirdették magukat, mint amelyek az igényes fogyasztást mindenki számára hozzáférhetővé teszik, a „luxust demokratizálják". Valójában az áruházaknak nagyjából a 20. század közepéig sokkal inkább sajátos középosztályi jellegük volt. A felső osztályok továbbra is exkluzív beszerzési forrásaikra támaszkodtak, s nem tartoztak vevőkörükbe. A munkásosztály tagjai ugyan esetenként látogatták az áruházakat, de rendszeresen vásárolni nem volt lehetőségük. Így tehát elsősorban a középosztályt célozták meg mint vevőközönséget, s különösen a középosztálybeli nőkre számítottak. Körükben azért is népszerűek lehettek, mert többnyire a lakás falai közé voltak zárva, illetve a háztartásra korlátozva. Számukra tehát az áruház egy fontos új nyilvános teret jelentett (8.1. ábra). Több történész egyenesen úgy véli, hogy a nagyáruház segített a középosztály számára kulturális identitásának kialakításában is: középosztályi az lett, aki bizonyos áruházakban, bizonyos termékeket vásárolt. Sőt, a már említett Michael B. Miller azt is feltételezi, hogy a nem polgári rétegeket is segített integrálni a fogyasztói társadalomba.36 Utóbbi elképzelés nem talált egyöntetű támogatásra, elsősorban azért, mert legfeljebb egyes időszakokban és egyes áruházak testesíthették meg ezt a középosztályi ideált, s a 20. század nagy részében ez már semmiképpen sem volt így. Amikor az alsóbb rétegek is az áruházak törzsközönségévé váltak – NyugatEurópában a 20. század közepe után –, akkor már az áruházak is meglehetősen rétegzettek voltak.37 Mint az áruházak terjedése is jelezte, a kereskedelem 20. századi átalakulásának fontos tendenciája volt a koncentráció, a kisebb családi kereskedelmi vállalkozások kiszorulása a piacról. Ez a folyamat újabb lendületet az 1970-es évektől vett. A kereskedelem jellemző új üzlettípusát ekkor az Európában csak a második világháború után terjedő önkiszolgálásra épülő bevásárlóközpontok – szupermarketek vagy hipermarketek – jelentették, melyek mérete gyakran az áruházakénál is nagyobb volt, s így általában a lakóövezetek szélein épültek. Itt a telkek olcsóbbak voltak, ami segítette a működési költségek leszorítását. Emellett az általában a városok zsúfolt központi részein elhelyezkedő áruházakkal szemben előnyben voltak az áruszállítás tekintetében is. A bevásárlóközpontok vagy egy bizonyos termékcsoportban igyekeztek különlegesen nagy választékot nyújtani (élelmiszer, bútor stb.), vagy sokféle termék beszerzését tették lehetővé egyetlen helyen.



8.1. ábra ► A fogyasztói társadalom fejlődésének egyes fontos tényezői és jellemzői Európában A brit Sainsbury és a francia Carrefour az elsők között voltak a nagy élelmiszerláncok kialakításában. Az ezredfordulóra Nagy-Britanniában az élelmiszerek több mint felét, Franciaországban pedig háromnegyedét szupermarketekben forgalmazták. A választék mellett természetesen az árak is vonzották a vásárlókat, hiszen a láncok nagy tételben beszerezve és hatékonyan terítve a termékeket képesek voltak alákínálni a hagyományos kis boltoknak. Az 1980-as években a koncentráció más szektorokat is elért. A lakberendezési, a barkácstermékek és építőanyagok, az elektronikai cikkek, irodaszerek mind ezek közé tartoztak. Nem minden termékcsoportban egyformán törtek azonban előre a szupermarketek: például a ruházat terén – ahol az egyéni ízlés nagyobb szerephez jutott – ez kevésbé következett be. Ezeket egy más jellegű átalakulás érintette. Az 1970-es évek közepétől Nyugat-Európában terjedni kezdtek a tervszerűen kialakított kereskedelmi együttesek (shopping center), melyek gyakran szintén a városok perifériáján létesültek. Ezekben a nem integrált üzletközpontokban az üzletek megőrizték önállóságukat, de maga az egész létesítmény központi igazgatás alatt állt, ami szabályozta a nyitvatartást, az üzletek típusait és közös reklámkampányokat folytatott. Jellemző, hogy ezekben a bevásárlóközpontokban a szabadidő eltöltésére alkalmas szolgáltatások – mozik, éttermek, fitneszközpontok – is elérhetővé váltak. Példa lehet az 1976-ban Bécstől délre nyílt, s magát Európa legnagyobb ilyen létesítményeként hirdető Shopping City Süd.38 A motorizációnak kulcsfontosságú szerepe volt a kereskedelem koncentrációjában, hiszen legkönnyebben autóval lehetett elérni a lakóövezetektől távoli bevásárlóközpontokat. Az ezredfordulón a kereskedelem koncentrációját ugyancsak segítette az információs technológia terjedése. Ennek felhasználásával ugyanis olyan logisztikai rendszereket tudtak kialakítani, melyek jelentősen csökkentették a raktározás, szállítás költségét – ez azonban nagy befektetéseket igényelt, melyekre a kis cégek nem voltak képesek. A megmaradt kisebb üzletek is általában valamilyen tőkeerős kereskedelmi lánchoz tartoztak. A koncentrációt a kereskedelmi vállalatok nemzetközivé válása is kísérte. E folyamat emblematikus cége a svéd IKEA, mely áruházait a kontinens szinte egészén berendezte. A század végére hasonlóan sok országban működött az élelmiszer-kereskedelemben a német Metro csoport, az Aldi vagy a Tengelmann és az említett francia Carrefour. A ruházati termékek terén például a brit Marks and Spencer, az olasz Benetton, a svéd Hennes and Mauritz tartoztak ide. Az egyes nyugat- és dél-európai országokban nem egyforma mértékben jelentkezett a kereskedelem koncentrációja. A kis vállalkozások visszaszorulása leginkább Nagy-Britannia, Franciaország, Németország élelmiszer-kereskedelmére volt jellemző. A dél-európai országokban – Spanyolország, Portugália, Olaszország – a kis üzletek jóval nagyobb számban fennmaradtak, mint Északnyugat-Európában. Ennek oka az volt, hogy itt a vásárlók kevésbé voltak hajlandóak lemondani a lakóhelyhez közeli boltokról, s a kevésbé koncentrált településszerkezet, a történelmi városrészek nagy kiterjedése is segítette azok megőrzését.



Mindazonáltal a kiskereskedelem koncentrációja a leginkább érintett országokban sem öltött olyan méreteket, mint az Egyesült Államokban. A városközpontokban továbbra is bőségesen találhatóak kisebb, specializált üzletek, melyek különösen ruházati és speciális igényeket kielégítő termékeket forgalmaznak. A belvárosi kereskedelmi struktúra átalakulásának fontos tendenciája lett a gyakran föld alatti, vagy sétálóutcákról nyíló, kisebb egységek sokaságát magukban foglaló üzletközpontok (pláza, mall) kialakulása. A nagy kereskedőcégek előretörése így is számos vitatott következménnyel járt. E folyamat ellenzői a belvárosi és a lakónegyedekben lévő üzleteket féltik, mert ezek megszűnése hozzájárulhat egyes városrészek leromlásához, s a nagy bevásárlóközpontok keltette autóforgalmat ellenzik, amely jelentős környezeti károkat okoz. Ezért Belgiumban kormányzati beavatkozás vette elejét a koncentrációs folyamat kiteljesedésének. A veszélyek miatt több más kormány és helyi hatóság is korlátozásokhoz folyamodott: Franciaországban például 1996-ban törvényt hoztak a kis élelmiszer-kereskedők védelmére. Máshol a helyi hatóságok csak a település bizonyos külső részein engedték bevásárlóközpontok építését – ami nyilvánvalóan csak a problémák egy részét oldotta meg. Norvégia a bevásárlóközpontok terjedésének társadalmi és környezeti hatásait széleskörűen feltáró tanulmányokig teljesen felfüggesztette az építési engedélyek kiadását.39 ◄ HOMOQENIZÁCIÓS TENDENCIÁK ► Bár a nemzetközi kereskedelem növekedése már a 19. században is lehetővé tette, hogy számos fogyasztási cikket és élelmiszert a kontinens egészén megvásárolhassanak a fogyasztók, ez azonban inkább csak a felső és a középosztály számára volt reális lehetőség. Így a fogyasztás terén kétségkívül jelentős különbségek léteztek a századfordulón Európában, amit jól mutat a felhasznált élelmiszerek körének alakulása. Mivel a gyorsan romló áruk szállítása nehézségekbe ütközött, a fogyasztott élelmiszerek jellegét döntően az határozta meg, hogy mit termeltek helyben, ami viszont elsősorban az éghajlattól és a talajviszonyoktól függött. A század során – különösen a század második felében – azonban jelentősen előrehaladt Európában a fogyasztási szokások kiegyenlítődése, homogenizációja. Ezt a fogyasztási szerkezet fontos mutatói is jelzik. Abban, hogy az átlagos háztartások mennyit adnak ki élelmiszerre, ruházatra, lakásra és más fontos tételekre, lényegesen kisebbek voltak az eltérések az 1980-as években, mint egy fél évszázaddal korábban. Ezt több országra kiterjedő vizsgálatok bizonyítják. 40 Több élelmiszer, illetve élvezeti cikk fogyasztása is példa lehet a homogenizációra. Az alkoholfogyasztás mely a 20. század első hat évtizedében csak keveset változott Európában – eltekintve attól, hogy a legtöbb régióban az időszak végén kevesebb szeszt ittak az emberek mint korábban. Európa ekkor három övezetre oszlott: Skandináviában a tömény italokat részesítették előnyben, a kontinens középső részén (Brit-szigetek, Hollandia, Németország, Kelet-Közép-Európa északi része) a sört kedvelték, míg Dél-Európában a bor volt a legnépszerűbb. A legtöbb országban az 1960-as évektől a szeszesital-fogyasztás jellege erősen átalakult, nevezetesen mérséklődött a tradicionálisan jellemző alkoholtípus dominanciája. A hagyományosan sörivó nemzetek mind több bort fogyasztottak – amely például Nagy-Britanniában kizárólag importból származott –, míg a borivásban élenjáró déliek körében terjedt a sör. Hasonló folyamat játszódott le a főzéshez használt zsiradékok tekintetében is. Míg a század elején a mediterrán területeken szinte kizárólag olívaolajat alkalmaztak e célra, addig Európa egyéb részein vajat vagy sertészsírt, esetleg északon halolajat. Az erős észak-déli megosztottság ezen a téren egyrészt annak következtében oldódott, hogy napraforgóból és repcéből kezdtek mind nagyobb mértékben olajat sajtolni. Ezek a növények egyaránt terjedtek Dél- és Észak-Európában, bár csak az 1970-es évektől váltak a hagyományos főzőzsiradékok igazi vetélytársaivá. Szintén hozzájárult a kiegyenlítődéshez, hogy Európa középső és északi részein mind több háztartásban használtak rendszeresen olívaolajat. Végül rokon tendenciák zajlottak a húsfogyasztás terén ugyancsak az 1970-es évektől kezdődően: a sertés- és baromfihús – kevésbé a hal és a marhahús – fogyasztása mindinkább kiegyenlítődött Európa különböző régiói között. A hagyományosan nagy marhahúsfogyasztó Egyesült Királyságban 1965 és 1985 között e húsfajta egy főre jutó felhasználása 20,9 kg- ról 18,9 kg-ra csökkent, míg a baromfihúsé 8,8 kg-ról 17,2 kg-ra emelkedett.41 De nem csupán az élelmiszerek, hanem a kiadások mind nagyobb hányadát kitevő tartós fogyasztási cikkek piacán is növekvő hasonlóságokat láthatunk. Fontos fogyasztási javak tekintetében a nyugat- és dél-európai társadalmak közötti, még az 1950-es években is jelentős eltérések a korszak végére egyértelműen mérséklődtek, nemcsak a fogyasztás szerkezete, hanem az áruk megjelenése, jellege tekintetében is. Így a gépkocsik, számítógépek, mosógépek, televíziók vagy mobiltelefonok egyes országokban forgalmazott típusai ma már jórészt azonosak. Ezen a téren nem annyira az ízlésbeli eltérések jutnak szerephez, mint inkább a vásárlóerő nagysága eredményezi a meglévő különbségeket. A fogyasztás homogenizációja több tényező eredménye volt. A gazdasági fejlettség szintjének – korábban bemutatott – közeledése, s ezzel a személyi jövedelmek szintjének hasonlóbbá válása mindenképpen a legfontosabb okok közé tartozik. Szintén ide sorolható a mezőgazdaság termelékenységének és 215 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


exportképességének fokozódása, a szállítás, valamint a romlandó áruk tartósítási lehetőségeinek javulása, s az Európán kívülről származó élelmiszerimport növekedése. Ráadásul az iparszerkezet és általában a gazdaságszerkezet konvergenciája is végbement, ami hasonlóbb keresleti és kínálati viszonyokat eredményezett. A nemzetközi munkamegosztás és kereskedelem fejlődése és a gazdaságpolitikák harmonizációja – például az EGK vagy az EFTA keretein belül – elősegítette a relatív árak egységesülését, ami tovább ösztönözte a hasonlóbb kínálatot és keresletet. A század utolsó évtizedeiben az EGK és utódintézményei is jelentősen hozzájárultak a fogyasztás terén megfigyelhető konvergenciához, mindenekelőtt azáltal, hogy előnyös feltételeket teremtettek az áruk áramlása, a külkereskedelem számára. Ezenkívül az EGK több területen közös szabványokat vezetett be, melyek szintén egységesítették a termékeket. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a fogyasztói preferenciák és szokások egységesülését elősegítette a normák diffúziója, amiben közrejátszott a nyugat-európai átlagpolgár földrajzi horizontjának kiszélesedése, mindenekelőtt a más európai országokban tett mind gyakoribb turista vagy üzleti célú utazások révén. E homogenizációt segítő tényezők közül – mint H. Kaelble kiemeli – több a második világháború utáni nyugat-európai boom időszakában (19501973) hatott leginkább: ekkor vált hasonlóbbá a gazdaság- és településszerkezet, a család- és háztartásszerkezet, ekkor kapott lendületet a gazdasági integráció, melyek mind ösztönözték a fogyasztási minták konvergenciáját is, s egyben magyarázatot adnak az egységesülés időzítésére és dinamikájára. 42 Természetesen a homogenizációnak voltak határai. A nemzeti hagyományok, sőt egyes kisebb régiók tradíciói máig jelen vannak az élelmiszer-fogyasztásban, az építkezésben, a lakberendezésben és más területeken. Az egységesülés ellen hatott az Európán kívülről érkező migráció fokozódása, hiszen a bevándorlók magukkal hozták étkezési és más fogyasztási szokásaikat. Azt is hangsúlyozni szükséges, hogy a Nyugat-Európán belüli különbségek csökkenése a fogyasztási minták globális átalakulásába is illeszkedett, vagyis nem tisztán európai jelenségről van szó. Vannak, akik ezt a folyamatot egyenesen amerikanizálódásként írják le. F. Gardes szerint a közös modell felé való közeledés nem európai sajátosság volt, hanem egyben az Egyesült Államok fogyasztási szerkezete felé való elmozdulást jelentette.43 Ezzel szemben mások – elismerve az amerikai fogyasztási szokások terjedését – úgy vélik, hogy kialakult egy csak Nyugat-Európára jellemző fogyasztási modell. Egyrészt az eltérések a fejlett piacgazdaságokon belül a nyugat-európai országok között különösen lecsökkentek. Másrészt nem egyszerűen hasonlóbbakká váltak a fogyasztási javak, hanem megfigyelhető azok európaizálódása a második világháború utáni Nyugat-Európában. A régióban értékesített bútorok, gépkocsik, televíziókészülékek egyre nagyobb hányada származott más nyugat-európai országokból, s ezeknek a termékeknek kialakult egy sajátos európai formavilága, stílusa is.44 ◄ HIÁNYGAZDASÁG KELET-KÖZÉP- és DÉLKELET-EURÓPÁBAN ► A fogyasztás minőségi jellemzői azért is figyelmet érdemelnek, mert ezen a területen láthatjuk a legnagyobb divergenciát a kommunista országok és Nyugat-Európa között. Másként fogalmazva, a hiánygazdaság legfontosabb sajátosságai csak ezen keresztül ragadhatóak meg. A választék és a minőségi áruk hozzáférhetősége vonatkozásában a két világháború közötti időszakban e régiók csak kevéssé tértek el Nyugat-Európától. Különbségeket ezen a téren elsősorban az alacsonyabb vásárlóerő eredményezett, amennyiben az kihatott a forgalmazott áruk jellegére. A gazdasági válság nyomán bevezetett devizakorlátozások ugyan valamelyest itt is csökkentették a fogyasztók autonómiáját, de ez inkább a valuta külföldön való felhasználását érintette, s a belkereskedelmet alig. Annál nagyobb a kontraszt a második világháború utáni évtizedekben. A háborút közvetlenül követő évek jegyrendszere és áru-, mindenekelőtt pedig élelmiszerhiánya többé-kevésbé természetes következménye volt a háborús pusztításoknak és a háborús gazdasági dezorganizációnak, az inflációnak, több helyütt az idegen megszállásnak és a jóvátételi szállításoknak. Ez az időszak Nyugat-Európa több országában is súlyos ellátási nehézségeket hozott. Míg azonban utóbbiakban néhány év alatt normalizálódott az ellátás, addig Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a kommunista hatalomátvételt követő gazdaságpolitika úgynevezett „hiánygazdaság" kialakulását eredményezte. Mint Kornai János klasszikus leírásából is tudjuk, ezekben a hiányjelenségek nem alkalomszerűen jelentkeztek, hanem általánosak voltak, vagyis a fogyasztási cikkek és szolgáltatások, a nemzetközi fizetési eszközök, az importtermékek és más erőforrások szférájában egyaránt megmutatkoztak. Emellett nemcsak szórványosan, hanem állandó jelleggel léptek fel, ezáltal a fogyasztók és a gazdaság más szereplőinek viselkedésére is erősen hatottak.45 A krónikus hiány nyomán a fogyasztók bürokratikus elosztási mechanizmusok révén – például előjegyzés, kiutalás – jutottak fontos árukhoz és szolgáltatásokhoz vagy sorba kellett állniuk értük, illetve a feketepiacon szerezték be azokat. A gazdaságirányítás ellentmondásosan viszonyult a fogyasztói igényekhez. Jellemző, hogy a fogyasztói autonómia gondolata helyett a kommunista országokban kezdetben élénken élt a fogyasztás tudományos alapelveken nyugvó megszervezésének elképzelése. Eszerint létezik a fogyasztásnak egy ideális, tudományosan megállapítható modellje, mely iránytűként szolgálhat a központi gazdasági tervezés számára az árukínálat 216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


meghatározása során. Ez a központilag megállapított „fogyasztási terv" magától értetődően csak a legfontosabb naturális mutatókkal – négyzetméter, pár, kilogramm, liter, darab stb. – határozhatta meg a fogyasztást, s a minőségi jellemzőknek valamint a választéknak nem jutott benne szerep. Az elképzelések gyakorlati kudarca azonban idővel háttérbe szorította az ilyen törekvéseket, jóllehet a tervgazdálkodást folytató országokban mindvégig megmaradtak a „fogyasztási terv" nyomai.46 A fogyasztói igények fokozottabb kielégítése vissza-visszatérően a tervezők egyik fontos céljává vált. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ez nélkülözhetetlen a politikai stabilitás érdekében. Az áruellátás javítása azonban mint olyan engedmény jelent meg, amit a fogyasztók számára tesznek az igazi célok – pl. a beruházások növelése, s ezáltal a gazdasági fejlődés gyorsítása – kárára. Így a propaganda is kétlelkű volt: egyrészt a fogyasztás úgy jelent meg, mint ami csak bizonyos korlátok között egyeztethető össze a szocializmus céljaival, s a politika kimondottan veszélyesnek tartotta a „kispolgárság" nyugatról importált fogyasztói vágyait, s azt, hogy ezek kisugározhatnak a dolgozó rétegekre. Másrészt a dolgozók igényeivel számot vetve nem mondhattak le a fogyasztási célok hangsúlyozásáról sem, melyek azonban gyakran a jövőre vonatkozó ígéretek formáját öltötték.47 A hiánygazdaság „klasszikus", Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában az 1950-es évek elejére jellemző rendszere a későbbiekben több országban jelentős átalakuláson ment keresztül. Az 1960-as években különösen Csehszlovákiában és Magyarországon végrehajtott gazdaságirányítási reformok egyik célja az áruellátás javítása volt. Ezekben az országokban elfogadottá vált a politikai vezetés számára az is, hogy a mércét a nyugati fogyasztási minták jelentik, s lehetővé kívánták tenni a lakosság számára, hogy azt imitálja, annak egyes elemeit átvegye. Később a reformokat részben – mint Magyarországon – vagy egészben – mint Csehszlovákiában – visszavonták. A gazdasági fejlettség és a reformok megvalósítása terén meglévő különbségek is hozzájárultak ahhoz, hogy a kelet-közép-európai és a balkáni országok társadalmainak fogyasztói tapasztalatai között erős eltérések voltak, s ezek inkább nőttek, mint csökkentek az idő előrehaladtával. Az alapvető termékekből a legmagasabb fogyasztási szinttel az NDK és attól lemaradva Csehszlovákia lakossága rendelkezett. Ugyanakkor Magyarország volt az az ország, ahol az 1970-es évektől a fogyasztói autonómia a leginkább érvényesülhetett, vagyis az áruellátás a legmegbízhatóbb és a választék a legszélesebb volt. Ennek alapján már a kortárs nyugat-európai publicisztika előszeretettel használta a „gulyáskommunizmus" kifejezést az országra, utalva valamilyen sajátos, a fogyasztás nagyobb bőségét lehetővé tevő magyar út létezésére. Sőt, utólag a „fogyasztói szocializmus" kifejezés is megjelent a helyzet leírására. Néhány téren ugyan valóban megfigyelhetőek hasonló jelenségek Magyarország és Nyugat-Európa között a második világháború után, mint pl. a fogyasztás színvonalának jelentős növekedése, vagy egyes fogyasztási cikkek terjedése. Összességében azonban a második világháborút követően nemcsak minden tekintetben elmaradt, hanem távolodott is Magyarország a nyugat-európai országoktól a fogyasztás terén. Fontos szolgáltatások és árucikkek hiánya, s a fogyasztók ezzel összefüggő kiszolgáltatott helyzete itt is mindvégig fennmaradt. Például az alapvető élelmiszerek esetében az 1980-as években mennyiségi hiány összességében már nem létezett, de még ezekből sem volt ritka az ellátási nehézség, különösen a kisebb településeken. A hiány és a minőségi problémák még inkább jelentkeztek a fogyasztási cikkek és a szolgáltatások esetében. Vagyis a bemutatott kelet-közép-európai tendenciák lényegében Magyarországon is érvényesültek, s így alaptalan a fogyasztói társadalom mintájára „fogyasztói szocializmus"-ról beszélni. E fogalmi kísérlet zavarokhoz vezethet, mivel elfedi a fogyasztás alapvető különbségeit Nyugat-Európa és Magyarország, illetve Kelet-Közép-Európa között, melyek nemcsak a fogyasztás távolodó színvonalában, hanem szerkezetileg is erősen jelentkeztek, s különösen nagyok voltak a fogyasztás minősége tekintetében. A hiány tehát a reformok ellenére minden térségbeli ország áruellátásának alapvető jellemzője maradt egészen a rendszerváltásig. Jól illusztrálja ezt a lakások és a gépkocsik piaca, valamint a telefonellátás helyzete. Az 1980as években az átlagos várakozási idő lakáskiutalás esetében Bulgáriában 5-20, Csehszlovákiában 6-8, Lengyelországban 15-30 év volt, a szociális helyzettől, lakóhelytől és hasonló tényezőktől függően. 1989-ben egy szovjet gyártmányú Lada gépkocsira – mely egy 1960-as évek eleji Fiat konstrukción alapult – Bulgáriában 10-12 évet, az NDK-ban 17 évet, Lengyelországban és Magyarországon 5-6 évet kellett várni. A kevésbé kedvelt típusok – így a szovjet Moszkvics és a román Dacia – esetében a várakozási idő ennél lényegesen kevesebb lehetett. A telefonhoz akár több évtized, de az NDK-ban még az automata mosógéphez is előjegyzéssel, sok év türelem után lehetett hozzájutni.48 Léteztek privilegizált csoportok, melyek különleges csatornákon kaphattak meg máshol elérhetetlen termékeket. A politikai nómenklatúra tagjai, kiemelkedő sportolók, művészek és tudósok előnyben részesültek a lakáskiutalásnál, a telefonhoz jutásnál vagy a gépkocsivásárlásnál. Egy szűk kör számára több országban 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


léteztek speciális üzletek is máshol nem kapható árukkal és olcsóbb árakkal. A konvertibilis valutával rendelkező rétegek a csak ilyen valutáért árusí tó üzletekben (például a Pewex üzletlánc Lengyelországban, az Intershop az NDK-ban, az IKKA Magyarországon) vásárolhattak nyugati árukat vagy egyszerűen csak hazai termelésű hiánycikkeket. Mint Kornai János hangsúlyozta, a hiány alapvetően meghatározta a gazdaság szereplőinek magatartását. A fogyasztás tekintetében is látjuk ezt, hiszen a hiányhelyzet és az erkölcsi standardok – itt nem tárgyalt okokra visszavezethető – romlása együttesen számos olyan jelenség kialakulásához vezetett a kommunista KeletKözép-Európában, melyeknek nem volt párhuzamuk Nyugat- Európában. Ezek közé tartozott, hogy kialakult a feketepiac, s igen elterjedtté vált a korrupció az áruk- és szolgáltatások piacán, bár ezek mértéke és jellege időszakonként és országonként változó volt. Míg a rossz élelmiszer-ellátás jellemezte Romániában az ilyen áruk esetében sem volt ismeretlen a kenőpénz az 1980-as években sem, addig Magyarországon leginkább a tartós fogyasztási cikkek esetében létezett, például a keresettebb típusú és sérülésmentes bútorokhoz próbáltak így hozzájutni a vevők. Az NDK kivételével szintén általánossá vált a korrupció az egészségügyben, ahol a páciensek az orvosok megvesztegetésével próbáltak soron kívüli kezelést, kedvezőbb kórházi elhelyezést, vagy egyszerűen csak jobb ellátást biztosítani maguk vagy gyermekük számára. 49 A rendszerváltás után gyökeres átalakulások következtek be a kelet-középeurópai országok kereskedelmében is. Korábban az üzletek inkább az áruk elosztásának eszközei voltak, semmint hagyományos értelemben vett kereskedelmi tevékenységet folytattak. Ez tükröződött nemcsak a választékban, hanem az üzletek elhelyezkedésében, azok külső és belső megjelenésében, az áruk prezentálásában és a vásárlók kiszolgálásában. A piacgazdaság kialakulásával mindez alapvetően megváltozott. A kereskedelem a talán leggyorsabban átalakuló gazdasági ág lett. E szektor magánosítása is az elsők között ment végbe és kis üzletek tömege jött létre, mivel ezek működtetéséhez viszonylag csekély tőkére és szakértelemre volt szükség. Ezért míg NyugatEurópában a kereskedelem koncentrációja volt a fejlődés iránya, addig e régióban a piacgazdaság első éveiben egyértelműen a decentralizáció haladt előre. Később azonban itt is hasonló folyamatok indultak meg, mint amit korábban Nyugat-Európában bemutattunk. Üzlet- és szupermarketláncok alakultak ki, melyeket általában külföldi cégek hoztak létre, s melyek az Európában máshol is megszokott árukat kínálják szintén hasonló körülmények között.

3. Szabadidő, szórakozás és tömegkultúra: „játék határok nélkül" A történeti szakirodalom általában a 18. század elejére teszi a modern értelemben vett szórakozás kialakulását Nyugat-Európában.50 Addig ennek sem modern fogalma nem létezett, sem pedig maga az a tevékenység, amit leír. A dolgozók nagy tömege rendszeresen részt vett játékos tevékenységekben a különböző ünnepeken, s az átlagos munkanapokon is rendszeresen énekeltek, beszélgettek, italoztak vagy akár táncoltak, de hiányzott a munkaidő és a szórakozásra szolgáló szabadidő elkülönítése. Az iparosodás sokak számára – legalábbis átmenetileg – a szabadidő hosszának zsugorodását hozta. Például az angol gyáriparosok 1837-re elérték, hogy a törvényes ünnepnapok számát évi négyre csökkentették az 1830-ban még érvényes 18, s a száz évvel korábbi 47 helyett.51 Emellett a gyárakban a munkanapok hossza meghaladta a 12 órát, s a munka intenzitása is nagyfokú volt. A munkások és szervezeteik a század közepétől mind aktívabban léptek fel a munkaidő csökkentéséért, s ez nem is volt eredménytelen. Egy előző fejezetben bemutattuk, hogy a 19. század végétől – a 20. század utolsó évtizedeiben felgyorsulva – miként mérséklődött a munkaidő hossza Európa különböző országaiban (7.5. táblázat). Korábban szintén szó volt az önálló vállalkozók számának csökkenéséről és a bérmunka terjedéséről. A munkások és alkalmazottak növekvő rétege meghatározott munkaidővel rendelkezett, ami a munkaidő és a szabadidő különválásának alapját jelentette. A munkaidő rövidítése és rögzítése alapvetően megváltoztatta a szórakozás, mint tevékenység jelentőségét és jellegét az európai társadalmakban. ◄ TÁNC ÉS MOZI ► Az iparosodás ezen kívül is jelentősen hatott a szabadidő eltöltésére. A 18-19. század előtt is fizettek a szórakozás bizonyos formáiért: például a vándormutatványosok belépőt szedtek, s természetesen a kocsmákban is fizetni kellett. A szórakozás legáltalánosabb formái – tánc, ének, beszélgetés – azonban ingyenesek voltak, hiszen a résztvevők maguk teremtették meg azok kereteit. A gyorsan növekvő városokban az időtöltés új formái kezdtek terjedni, s ezek egyben a szórakozás növekvő kommercializálódását is jelentették. Kávéházak, éttermek, színházak, operaházak, hangversenytermek, tánctermek, panoptikumok valamint a társasági élet és kikapcsolódás más helyei létesültek. A kisebb településeket vándorszínházak és vándorcirkuszok látogatták. A szórakozás iránti igény minden társadalmi rétegben nagy volt, de különösen a



munkások és az újonnan formálódó alsó középosztály körében, mivel ezek tagjai általában nem tartoztak vallási szervezetekhez és más egyesületekhez, vagyis társadalmi kapcsolataik szűkebbek voltak, mint a hagyományos középosztály tagjaié. A 19. század végén a legnépszerűbb szórakozóhelyek továbbra is a kocsmák, kávéházak és vendéglők voltak, melyek közül sok zenét vagy valamilyen műsort is szolgáltatott. Számuk különösen nagy volt Párizsban, ahol 1909-ben minden száz lakosra jutott egy café, míg Londonban ugyanekkor minden ezer lakosnak kellett beérnie egy hasonló vendéglátóhellyel.52 Nagy számban léteztek olyan helyek, melyeket főként a tánc miatt látogatott a gyakran eltérő társadalmi rétegekhez tartozó közönség (dance hall). A színházak és kávéházak közötti sajátos átmenetet jelentett az énekeseket felvonultató és különféle kisebb darabokat bemutató angol music hall és francia megfelelője, a café-concert, melyekben a közönség előadás közben beszélgetett, italozott, s gyakran együtt is énekelt az előadókkal. A 19. század végétől az említett szórakozási lehetőségek mellett az időtöltés új formái is kialakultak. A fonográf, az olcsó képes újságok és időszaki lapok, s különösen a mozgókép tartozott ezek közé. Az 1895-ben a lyoni Lumiére fivérek által feltalált mozgóképet kezdetleges elődjeitől eltérően nem csak egy személy nézhette egy dobozba kukucskálva, hanem kivetítő segítségével nagyobb közönség is élvezhette. Az újítás lényegéhez tartozott az is, hogy a filmet alkotó képeket nem egyenként állították elő, hanem fényképezési eljárással üzemszerűen gyártották. A feltalálása utáni első években a film elsősorban vásárokon és más tömegrendezvényeken szolgált szórakoztatásra. A századfordulót követően azonban külön moziépületeket emeltek, valamint hosszabb és igényesebb alkotásokat készítettek, s így a középosztály is megjelent közönségként. A mozi gyorsan népszerűvé vált, s már az első világháború előtt kezdte kiszorítani a szórakozás más formáit, mint az említett café-concert vagy music hall felkeresése. A mozilátogatások száma a világháború után is dinamikusan nőtt minden társadalmi rétegben. Az 1927-től már hangosfilmeket is vetítő mozik elsősorban szórakoztattak, de emellett információkat is közvetítettek. A filmek emellett a társas érintkezés új normáit, a divat, az életstílus, életmód változásait is közvetítették és ezáltal gyorsították. Különösen jelentős ebből a szempontból, hogy a filmek már az 1920-as években megjelenítették, sőt gyakran idealizálták az új női szerepeket, melyekben a nő nemcsak a szexualitáshoz viszonyult a korábbiaknál szabadabban, hanem ugyanúgy dohányzott, ivott vagy éppen autót vezetett, mint a férfiak. A mozilátogatás abból a szempontból is jelentős változást hozott, hogy a párok gyakran együtt nézték a filmeket, s ezzel elfogadottabbá vált a nők megjelenése nyilvános szórakozóhelyeken. A filmek általában a könnyű szórakoztatást szolgálták, s nem foglalkoztak társadalmi problémákkal, ha pedig mégis, akkor igyekeztek azok jelentőségét kisebbíteni. Mindamellett a felsőbb osztályok fogyasztási színvonalának és szokásainak ábrázolásával egyszersmind tudatosították is a nézők körében a jelentős társadalmi különbségeket. A filmek emellett a tömegkultúra kialakulásának és egyben nemzetközivé válásának kiindulópontjává váltak. Utóbbi azonban már az első világháború után is elsősorban a hollywood-i alkotások terjedését jelentette. ◄ RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ► A szabadidő eltöltése és a tömegkultúra térhódítása szempontjából a legnagyobb hosszú távú hatása az elektronikus hírközlés fejlődésének volt. A katonai és hajózási célú alkalmazás, valamint rövid kísérleti szakasz után a rendszeres rádióadások az 1920-as évek közepétől indultak meg Európában. Ezután gyorsan terjedt a műsorszórás: állomások sora jött létre, melyek főként állami kézben voltak, s ez így is maradt évtizedeken keresztül. Az egyik legnagyobb és a nemzetközi színvonalat meghatározó adó a BBC (British Broadcasting Corporation) lett, ami 1922-ben sugárzási monopóliumot kapott Nagy- Britanniában. Ez szintén állami ellenőrzés alatt állt, de egyszersmind nagy belső autonómiával is rendelkezett. A kezdetben a rádió terjedésének szűk keresztmetszetét jelentő vevőkészülékek az 1930-as években széles körben elterjedtek a nyugat-európai háztartásokban: számuk 1938-ra Nagy-Britanniában már elérte a 182 darabot ezer lakosra vetítve, s ekkor már a később induló Németország sem sokkal maradt el ettől (172 db/1000 fő). A rádió jelentősen átalakította a szórakozási szokásokat. A szórakozás közösségi formái helyett annak elszigetelt, individuális formáját jelentette, annak ellenére, hogy kezdetben a készülékkel nem rendelkezők közös rádiózás céljából gyakran felkeresték a készüléktulajdonos rokonokat, barátokat vagy szomszédokat. Az első kísérleti televíziós adásokat már az 1930-as években megindították Berlinben, de a rendszeres műsorszórásra és ezzel a televízió elterjedésére az 1940-es évek végéig kellett várni. A rádióhoz hasonlóan Európában ez is elsőként Nagy-Britanniában terjedt el tömegesen, de néhány éves késéssel a többi nyugateurópai országban is beindultak a rendszeres programok: 1955-től Svédország, Ausztria, Svájc csatlakozott, s ugyanezen évben az NDK-ban és Lengyelországban is beindult az adás – persze először mindenhol szerény keretek között. A legtöbb országban évtizedeken keresztül egy vagy két közszolgálati tévécsatorna kínálta a műsort. Ezek igyekeztek minden társadalmi réteg és korosztály igényeinek megfelelni, megtartani a programok változatosságát és nem kiszolgáltatni azokat az üzleti érdekeknek. A rendszeres hírműsorok mellett színdarabok, koncertek, gyermekprogramok, filmek, sportközvetítések töltötték ki a műsoridő nagy részét. A reklámok 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


rendszerint nagyon szűk keretek között mozogtak: például az NSZK-ban főműsoridőben és hétvégeken nem sugároztak hirdetéseket, s hétköznapokon is napi 20 percben limitálták együttes időtartamukat. Az 1980-as évektől megjelenő műholdas televíziózás és a kábeltévé elterjedése nagyban kitágította – néhányról akár több százra – az átlagos háztartásban fogható csatornák körét, s így lendületet adott a kereskedelmi televíziózásnak is. Nagy-Britanniában már 1955-ben létrejött az első kereskedelmi tévéadó. A kereskedelmi műsorszórás terjedésének azonban sokáig gátat szabott a kiosztható hullámsávok korlátozottsága. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és más országokban az 1980-as évektől alakultak az első magáncsatornák. Ezek a szórakoztatást helyezték műsorpolitikájuk középpontjába, s nézettségük növelése érdekében akár igénytelen programokat is sugároztak: különféle talkshow-k, szappanoperák, bűnügyi és más sorozatok alkották az adás gerincét, s hírműsoraikban gyakran a kevéssé lényeges, de figyelemfelkeltő események domináltak. A televízió megjelenése a háztartásokban több tekintetben hasonló hatással járt, mint néhány évtizeddel korábban a rádióé. A hagyományos közösségi formákkal ellentétben a televíziózás is az egyéni szórakozást ösztönözi. Emellett a nézők passzív tevékenységet folytatnak, még otthonukat sem kell elhagyniuk, senkivel nem kell kapcsolatba lépniük, együttműködniük. A hasonlóságok mellett azonban a képernyő hatása lényegesen nagyobbnak bizonyult, mint a rádióé. A televíziózással töltött idő gyorsan nőtt, s a század végén átlagosan már napi 2-3, sőt, egyes országokban akár 4-5 órát is a képernyő előtt töltöttek a lakosok. Az időmérlegek tanúsága szerint ez az időtöltés minden országban kezdte kiszorítani nemcsak a rádiózást, a moziba járást, hanem az olvasást, a családi társasjátékokat, sőt a beszélgetést is. Emellett a tévénézésre fordított időt jelentős részben a többi emberrel való találkozás és tevékenység, a közösségi kapcsolatok rovására biztosították, vagyis a televíziózás jelentősen hozzájárult a közösségek bomlásához. A század végén – amikor a televíziókészülékhez már igen olcsón lehetett hozzájutni – különösen sokat televízióztak az alacsonyabb jövedelmű családokban. Ugyancsak nagy hatással volt a televíziózás a gyermekek és az idősek életmódjára: ezek a korcsoportok az átlagosnál szintén többet töltöttek képernyő előtt. A hírműsorok kétségkívül lehetővé tették a nézők számára, hogy a korábbinál gyorsabban tájékozódjanak távoli eseményekről, s a többi program egy kisebb részében is helyet kaptak társadalmi problémák. Ugyanakkor a televíziót fokozottan bírálták azért, mert – különösen annak kereskedelmi válfaja – egyértelműen ösztönözte a fogyasztói mentalitás elterjedését: a reklámok a kereskedelmi csatornákon akár a műsoridő egyharmadát is kitöltötték. De más műsorok is hasonló életszeméletet közvetítettek, akár rejtett módon is: a fogyasztás, a szépség, a hírnév úgy jelentek meg a műsorok nagy részében, mint az ember legfontosabb céljai, a boldogság legfőbb forrásai. Sok szakember különösen aggályosnak találta a gyermekekre gyakorolt hatást: a gyermekek a fentieken túl hajlamosak valóságként értékelni a programokban megjelenő világot, vagyis a befolyás esetükben még erősebb lehet. Nyugat-Európában az is növekvő aggodalmat váltott ki, hogy a televízióban játszott filmek között úgyszólván a kezdetektől domináltak az amerikai alkotások. Az 1970-es években a Kojak, az 1980-as években a Dallas, az 1990-es években a Baywatch voltak a legnagyobb nézőszámot vonzó filmsorozatok. A tengerentúli produkciók a félelmek szerint az amerikai tömegkultúra térnyerését eredményezhetik annak minden homogenizáló, a nemzeti kultúrák létét fenyegető hatásával együtt. Ezért több országban – így Franciaországban – központi szabályozással igyekeztek egyensúlyt teremteni egyfelől a hazai, illetve európai, másfelől az amerikai gyártású műsorok között. ◄ TURIZMUS ► A tömeges turizmus a 19. század végén alakult ki Európában, s ezen belül elsőként NagyBritanniában. Mindenekelőtt olyan célok felé irányult, melyek a városi lakosság széles köre számárára nyújtottak kikapcsolódást. Különösen fontosak voltak a tengerparti üdülőhelyek, melyek a nagy ipari központokból könnyen megközelíthetővé váltak a vasút és a hajózás fejlődésével. Például Londonból már az 1840-es években sok középosztálybeli utazott ezen a módon a Temze alsó folyása menti látványosságokhoz vagy a közeli Kent fürdőhelyeire. A 19. század második felében a csatorna partján fejlődtek nagy ütemben az üdülőhelyek, s ezek mindinkább megteltek a munkásosztályhoz tartozó látogatókkal is. A fürdés mellett a vonzerejüket növelte a szállodák, pubok, éttermek, üzletek és szórakozóhelyek széles köre. A csatorna partján a legismertebb célpont Brighton lett, míg északon a Midland közönségét Blackpool vonzotta. Franciaországban Trouville, Belgiumban Ostende, Hollandiában Scheveningen voltak hasonlóan divatos fürdőhelyek – a két utóbbi népszerűségéhez hozzájárult az, hogy királyi családok is gyakran látogatták őket. A tömegturizmus a 19. század végi kialakulásától a 20. század második feléig mindenekelőtt belföldi turizmust jelentett. A nemzetközi turizmus természetesen létezett, de nem öltött nagy méreteket, s az elitre korlátozódott. Az 1960-as évektől kezdődően azonban mindez gyorsan megváltozott. A tömegturizmus nemzetközivé vált, s Európában különösen a Mediterráneumra kezdett kiterjedni, majd valamivel később az Alpok térségét is 220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


meghódította. A folyamat mögött természetesen elsősorban a jövedelmek gyors emelkedése állt, amit azonban kiegészített a szabadidő, s különösen a fizetett szabadságok hosszának növekedése. Szintén fontos tényező volt a légiközlekedés fejlődése, mely nagy tömegek szállítását tette lehetővé elfogadható áron. Az utazások szervezésében is jelentős minőségi változások következtek be. Utazási irodák olyan „csomagokat" kínáltak, melyek magukban foglalták az utazást, szállást, étkezést, idegenvezetést és más szolgáltatásokat. Mivel ők ezeket nagy tömegben vásárolták, jelentős árengedményt tudtak elérni, s így maguk is kedvező áron tudták kínálni utazásaikat. Mindez sajátos következményekkel járt, különösen a Földközi-tenger partvidékén fekvő üdülőhelyeken: esetenként egész szállodákat, sőt üdülőhelyeket egy vagy néhány cég által szervezett azonos nemzetiségű turisták népesítettek be. Az irodák igényeire alapozva nagy idegenforgalmi fejlesztéseket hajtottak végre, melyek azonban gyakran zsúfolt környezetet eredményeztek. A tömeges turizmus célpontjává vált üdülőhelyek arculata jelentősen megváltozott: a turistákat kiszolgáló szállodák, éttermek, üzletek követték egymást, s a települések kezdték elveszíteni sajátos jellegüket, vagyis a turizmus részben megsemmisítette azt, ami kialakulásának kiindulópontja. Mindez legelőször Spanyolországban (Costa del Sol, Costa Blanca, Costa Brava, Mallorca, Ibiza, Kanári-szigetek), Franciaországban a földközi-tengeri partvidék szinte teljes hosszában és Olaszországban (Rimini) játszódott le. Görögországban és Jugoszláviában valamivel később indult meg ez a folyamat, s végül Törökország, Ciprus, Portugália (Algarve), majd Tunézia csatlakozott a sorhoz. Az 1990-es években már évente mintegy 140 millió turista fordult meg a Földközi-tenger európai partvidékén. Hasonló folyamatok indultak meg az Alpok üdülőhelyein. Bár ide lényegesen kevesebb számú idegen látogatott, mint a tengeri fürdőhelyekre, de itt is tömeges turizmusról beszélhetünk, különösen síszezonban. 53 A turizmus 19. századi kezdetei a kelet-közép-európai régióban is elsősorban fürdőhelyekhez kapcsolódtak, melyek közül Karlsbad (Karlovy Vary) nagy nemzetközi forgalmat is bonyolított, míg mások – mint Herkulesfürdő vagy Balatonfüred – inkább helyi jelentőségűek voltak. A kelet-közép-európai országokban jóval kisebb arányokban és jelentős sajátosságokkal, de szintén kifejlődött a tömegturizmus a második világháború után. A kormányok a kezdeti időszakban igen nagy hangsúlyt fektettek azoknak a rétegeknek – főként munkásoknak és alkalmazottaknak – az üdültetésére, melyek korábban alig vettek részt ilyen programokon. Az ilyen utazások a kommunista rendszerek propagandájában nagy hangsúlyt kaptak, a rendszer fontos vívmányaként jelentek meg. A sajátosságok közé tartozott a turizmus kollektív, csoportos jellege, mely egyrészt a dolgozók közötti szolidaritást kívánta hangsúlyozni, másrészt a politikai ellenőrzésnek is eszköze volt, elsősorban a külföldre irányuló utak esetében. A nyaralások tipikus színhelye valamilyen állami, munkahelyi vagy szakszervezeti tulajdonban lévő üdülő volt, mely teljes ellátást biztosított kedvezményes áron, de általában szerény színvonalon működött. Ennek férőhelyeit vagy érdemek alapján, jutalomként kapták meg, vagy egyszerűen sorban álltak érte. A külföldi turizmus jóval szűkebb keretekben mozgott. Az 1950-es években még a keleti blokk országaiba való utazás is különleges privilégiumnak számított a kommunista országok polgárai számára. Az 1960-as évektől fokozatosan enyhítették az utazási korlátozásokat, de egyes országok – NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária – mindvégig szigorúan korlátozták lakosaik nyugati látogatásait. Az NDK polgárai például eleve csak a keleti blokk országaiba utazhattak, de ezekbe is csak meghatározott időközönként és szigorú feltételekkel. Ráadásul az 1980-as években a keletnémet hatóságok megtiltották Lengyelország látogatását is, mivel féltek az ott tapasztalható politikai erjedés átterjedésétől. Magyarország és Lengyelország engedékenyebb volt az utazások tekintetében, s az 1970-es évektől polgáraiknak meghatározott időközönként engedélyezték a nyugati utazást, amelyhez azonban csak igen csekély mennyiségű valutát biztosítottak számukra. Jugoszlávia lakosai lényegében szabadon mozoghattak. Az 1960-as évek végétől kezdődően a térség országai arra törekedtek, hogy konvertibilis valutával fizető nyugat-európai turistákat vonzzanak. Ez különösen Jugoszláviának sikerült, melynek földrajzi elhelyezkedése és tengerpartja kiváló adottságokat biztosított, másrészt politikai helyzete is kedvező volt ehhez. A rendszerváltás jelentősen átalakította a térség idegenforgalmát. A belföldi turizmus jelentősége átmenetileg csökkent, mivel annak bejáratott rendszere – az államilag támogatott csoportos utazás, illetve üdültetés – válságba került, a csökkenő reáljövedelmek pedig sokaknak nem tették lehetővé a piaci árak megfizetését. Ezenkívül az újonnan elnyert utazási szabadsággal élni kívántak a polgárok, s akik tehették gyakran nyugat- és dél-európai, vagy akár távolabbi célpontokat választottak. Hasonló okok miatt szintén visszaesett a KeletKözép- Európán és Délkelet-Európán belüli turizmus is. Bár a délszláv háborúk az Adria idegenforgalmát hátrányosan érintették, a térség országainak vonzereje összességében nőtt a nyugati turisták körében. A korábbi nagy állami utazási irodák, mint a csehszlovák Cedok, a lengyel Orbis, vagy a magyar IBUSZ versenytársakat kaptak, s az új cégek sikeresen szolgáltak ki rétegigényeket is. Nagy nemzetközi szállodaláncok kiemelt pontokon már évtizedek óta működtek a térségben, de a privatizációval és új szállodák létesítésével jelenlétük megerősödött. A turizmus lehetőségeit a jövedelmek mellett nagymértékben befolyásolta a szabadidő mennyisége. A munkával eltöltött idő drámai csökkenése a 20. század során önmagában is növelte a szabadidőt, ráadásul a háztartási 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


munkát könnyítő vívmányok – a mosógéptől a készételekig – ugyanilyen hatással jártak. Azonban nem egyszerűen több lett a szabadidő, hanem a tömeges turizmus kialakulása szempontjából nagy jelentősége volt annak is, hogy a nyugat-európai országokban a fizetett szabadság hossza és a fizetett ünnepnapok száma lényegesen megnőtt, s jóval nagyobb lett a század végére, mint az Egyesült Államokban vagy Japánban. Így a turizmus a szabadidő eltöltésének egyik legfontosabb formájává vált Európában. A külföldi üdülés divattá is lett, s egyben a társadalmi helyzet meghatározására és demonstrálására is szolgált. Európa a világ első számú idegenforgalmi piacává vált, s a világ összes turisztikai célú utazásának több mint fele az európai államokba irányult az ezredfordulón. Ugyanekkor az EU-15 országok együttes bruttó hazai termékének 14%-át adta a turizmus, s közvetlenül 19 millió főt foglalkoztatott az ágazat. Franciaország számított a legfontosabb célpontnak 70 millió látogatóval, de Spanyolország, Olaszország és az Egyesült Királyság szintén a turisták között legnépszerűbb országok közé tartoztak. Ami az Európán belüli idegenforgalmat illeti, az elsősorban északról délre irányult, s a legnépszerűbb ország Spanyolország lett, különösen a német és a brit közönség körében. A 20. század utolsó két évtizedében az idegenforgalomnak néhány új ága is kialakult, illetve megerősödött, melyek nem váltották fel a hagyományos tengerparti és síturizmust, de kiegészítették azokat. Ezek közül az új ágak közül az egyik a falusi turizmus, mely elsősorban belföldi vendégekre specializálódott, s egyes becslések szerint az ezredfordulón az EU-n belüli idegenforgalom negyede a falusi turizmus kategóriájába tartozott. 54 Kialakulását elősegítette az, hogy a parasztgazdaságok számára kiváló jövedelemkiegészítést jelentett a vendégek fogadása. Másrészt a növekvő városi középosztály körében megjelent az igény a csendes, nyugodt helyen eltöltött vakáció iránt, amit a zsúfolt tengerparti üdülőhelyek már nem tudtak biztosítani. A vidéki életforma – különösen a gyermekes családok számára – ismét vonzóvá vált, ami szintén hozzájárult a népszerűséghez, csakúgy, mint a természeti értékek iránti nagyobb figyelem és megbecsülés. A parasztgazdaságokban eltöltött szabadság lehetőséget nyújtott a természetközeliségre, sportolásra, állatok megismerésére, vagy kézműves tevékenységekre is. Ráadásul a vendégeket fogadó parasztgazdaságok gyakran a városokhoz közel találhatók, s így akár hétvégén is felkereshetők. Az idegenforgalom egy másik gyorsan fejlődő ága a városlátogatás lett. Az európai nagyvárosok mindig is fontos turisztikai célpontok voltak, de a század utolsó évtizedében tovább nőtt népszerűségük. Ehhez döntően hozzájárult az 1990-es években az európai légiközlekedés átalakulása. A korábban szigorúan felosztott piacon az EU 1992-től lehetővé tette azt, hogy bármelyik európai légitársaság gyakorlatilag bárhová repülhessen. Ennek nyomán új, úgynevezett diszkont vagy fapados légitársaságok jöttek létre, melyek a korábbinál lényegesen olcsóbb jegyeket árultak – igaz, alacsonyabb szolgáltatási színvonal mellett. Az ír Ryanair vagy a brit EasyJet a legnagyobbak közé tartoztak. Így a jó minőségű úthálózat és a gyors vasutak mellett a repülés is tömegek számára vált elérhetővé, akár néhány napos városlátogatások céljára is. A két-három éjszakát magukban foglaló utak célja elsősorban a városok építészeti, gasztronómiai és kulturális nevezetességeinek megismerése volt, de bizonyos események – sportmérkőzések, vásárok, fesztiválok – szintén vonzották az ilyen rövid utazásokat. A városok maguk is igyekeztek csalogatni a turistákat, különösen kulturális örökségük helyreállításával, ápolásával, de az említett rendezvényekkel is. A szabadidő eltöltésének 20. században elterjedő új formái gyakran egymásnak ellentmondó véleményeket váltottak ki a megfigyelőkből. Kritikusok szerint a lakosság 20. században kétségkívül növekvő szabadideje nem eredményezte a várt hatást: a pihenés, az önfejlesztés váratlanul kis teret kapott, mivel az üzleti érdekek nyomasztóan érvényesültek ezen a területen. A szabadidő növekményének jelentős részét a képernyő előtt töltik az emberek, a tévénézéssel járó reklámok özönében. Mások kiemelték, hogy a szórakoztatóipar sematikus és silány árut ad el, üzleti érdekből gyakran meghamisítja a valóságot. Az új tömegkommunikációs eszközök viszonylag kevés vállalkozás kezében összpontosulnak, s lehetővé teszik a közönség befolyásolását, sőt manipulálását is. Ehhez egyre kifinomultabb marketing- és technikai eszközök állnak rendelkezésre. Mások szerint a tömegkommunikáció fejlődése egyben demokratizálódást is jelent abban az értelemben, hogy az információk mind szélesebb rétegekhez jutnak el. A mozi és később a televízió a kevésbé tehetős rétegek számára is elérhetővé tette a művészi alkotásokat, ők is élvezhették ugyanazokat az alakításokat, melyek korábban csak a tehetősebb nagyvárosi lakosság számára voltak hozzáférhetőek. Az optimista nézőpont szerint a közönség manipulációjának egyébként is határai vannak: a nézők többsége képes szelektálni a rendelkezésre álló tévécsatornák vagy más kulturális termékek között. Továbbá a helyi televíziók vagy rádióadók nem törvényszerűen rombolják, hanem építhetik is a közösségeket, s hasonló hatással járhat az internet. A média társadalmi szerepéről és hatásáról folytatott vita évtizedek óta tart és máig nagy érzelmeket vált ki a legtöbb európai társadalomban. Az azonban tény, hogy eközben a fogyasztók – saját akaratukból vagy üzleti érdekek által befolyásolva – jelentős keresletet teremtettek a technológia fejlődése kínálta új szórakozási lehetőségek iránt, előnyben részesítve annak individuálisabb formáit. A fogyasztás és a tömegkultúra terjedése kiváltotta kritikákkal részletesebben a következő rész foglalkozik. 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


4. A fogyasztói társadalom és kritikusai: de gustíbus est dísputandum Az előzőekben láttuk, hogy a termelés és szolgáltatások, az anyagi életszínvonal, a fogyasztás növekedése milyen markáns fejlődési tendenciát jelentett a 20. század során Európában, s különösen a kontinens nyugati részén. Ez adta az alapját annak, hogy az utóbbi néhány évtizedben Nyugat-Európa valamint Észak-Amerika és néhány más fejlett régió társadalmainak megjelölésére széles körben elterjedt a fogyasztói társadalom – vagy a gyakran azonos értelemben használt fogyasztói kultúra – fogalma. A fogyasztói társadalom kifejezést hétköznapi használata során gyakran a magas életszínvonallal azonosítják, mely ugyan elválaszthatatlan tőle, de tudományos értelemben jelentése ennél komplexebb: egy olyan társadalmi formációt jelöl, mely nem a javak és szolgáltatások termelése, hanem azok fogyasztása körül szerveződik. Eszerint a 19. századi „termelő" társadalomból a 20. század végi fogyasztói társadalomba való átalakulás nem csupán a kifinomult javak széles körű elterjedését jelenti, hanem egy sor más – különösen kulturális jellegű – változást is magában hordoz. Vagyis a modern társadalmak működésének központi elemét jelenti a fogyasztás és a hozzá kapcsolódó attitűdök és értékek rendszere. A kifejezést látszólagos egyszerűsége ellenére számos ellentmondás jellemzi. Ugyanis megjelenésétől kezdve sokkal kevésbé elemzési céllal, mint inkább kritikai éllel használták a fejlett ipari társadalmakban elterjedt azon nézetekkel és beállítódásokkal szemben, melyek a magas szintű fogyasztást a társadalmi sikerrel azonosítják és a személyes boldogság legfőbb forrásának tartják. A következőkben a fogyasztói társadalom fogalmáról és kialakulásáról, valamint a fogyasztói kultúra kiváltotta vitákról lesz szó. 55 ◄ A FOGYASZTÓI TÁRSADALOM GENEZISE ► A fogyasztói társadalom kialakulási folyamatának leírása, s e társadalom főbb jellemzőinek meghatározása vitákhoz vezetett a történeti és szociológiai irodalomban. A kutatások sokáig az iparosodás szerepét hangsúlyozták a fogyasztás átalakulásában, s ennek megfelelően a 20. század elejére tették a fogyasztói társadalom, a fogyasztói kultúra kezdeteit. Ez a felfogás általában úgy tekintett e jelenségre, mint amely a 18-19. században megindult gyors gazdasági növekedés terméke volt, s amely a tömegtermelés nyomán hatotta át a társadalom széles rétegeit. Újabban azonban számos szerző éppen fordítva érvel, s a fogyasztásnak fontos szerepet tulajdonít magának a kapitalizmusnak – ha úgy tetszik az ipari forradalomnak – a kialakulásában is. Erre az nyújt számukra lehetőséget, hogy a fogyasztás történeti alakulása során nemcsak a kínálat bővülését, hanem a kereslet átalakulását is vizsgálják, hiszen e két tényező egyaránt befolyásolhatja a gazdasági fejlődést. Jean De Vries, Colin Campbell, Neil McKendrick és más szerzők már a 17. századi Hollandiában és a 18. századi Angliában megtalálni vélnek a fogyasztás átalakulása szempontjából új és fontos jelenségeket és trendeket, melyeket korábban csak jóval későbbre datáltak. Ezek közé tartoznak a hirdetések és a kifinomult eladási technikák, a kereskedelem diverzifikációja vagy a fogyasztói, hedonista attitűdök a javak használata során.56 Több újabb munkában a fogyasztói kultúra szempontjából döntő jelentőségűek a 18. századi abszolutista udvarok, melyek a divat terén versengtek egymással, s más rétegeket is követésre ösztönöztek, valamint általában az elit fogyasztása, melynek mintái leszivárogtak az alsóbb rétegekbe. Szintén fontos szerepet kapnak a nagy kereskedelmi központok, melyek a felsőbb rétegek életstílusát láthatóvá tették, továbbá a 19. századi polgári otthonok, melyek nagy hangsúlyt fektettek a kényelemre és a fogyasztás terén is kifinomultságra törekedtek. 57 Mindez bizonyos tekintetben visszatérést jelent Werner Sombart klasszikus munkájának gondolatához. A német szociológus a luxuscikkek fogyasztását tanulmányozta a késő középkortól kezdődően, s érvelése szerint a luxustermékek és a gyarmatáruk – az új társadalmi értékek és szociális viszonyok létrejöttével együtt – nagyban hozzájárultak egy új életmód kialakulásához. A 19. századdal és a 20. század elejével foglalkozó tanulmányok az áruházak létrejöttét, s általában a kereskedelem átalakulását, a modern hirdetési rendszer kialakulását helyezik a fókuszba, mint amelyek döntően hozzájárultak a fogyasztás átlalakulásához. A két világháború között Európában – főként amerikai példák alapján – rendkívül előrehaladt a kereskedelemhez és a marketinghez kapcsolódó foglalkozások professzionalizációja: hirdetési szakemberek, eladók, raktárosok, divattervezők és divatszakírók egyaránt e sorba tartoztak. A hirdetések szerepének változása jól példázza, hogy a fogyasztásról folytatott diskurzus alapvetően átalakult a 20. század során. Új médiumok terjedtek el – a század elején a képes magazinok, a film, illetve a mozi, majd a rádió, később a televízió, végül pedig az internet – melyek megsokszorozták a hirdetések által elérhető közönséget. Míg korábban a reklámok nemek és társadalmi rétegek szerint is erősen elkülönültek, addig az új, nagy tömegeket megcélzó médiumok megjelenésével csökkent a reklámok ilyen specializációja. Ehhez hozzájárult az is, hogy a nemi szerepek halványultak, s a tömegfogyasztás korában a legtöbb termék esetében széles rétegek számítottak potenciális vásárlónak. A kereskedelem és a média már nem csupán meghatározott javak beszerzésére ösztönzött, hanem folyamatos vágyat igyekezett kialakítani a kívánatos javak megszerzése iránt.



A század középső harmadával foglalkozó munkák elsősorban a mindennapi életben elterjedő technikai vívmányokat hangsúlyozzák, melyek – mint korábban megismertük – főként a tartós fogyasztási cikkek közül kerültek ki (telefon, hűtőszekrény, televízió stb.). A gazdasági boom időszaka különleges jelentőséget kap azáltal, hogy a fogyasztás színvonalának növekedése korábban soha nem látott ütemű volt Nyugat-Európában. Így tehát ma már a történészek és más társadalomkutatók a fogyasztói társadalom kialakulását több tényezővel magyarázzák, s nem csak az iparosodás következtében megindult tömegtermeléssel hozzák azt összefüggésbe. Az utóbbi két-három évszázad során több olyan fejleményt kimutattak, melyek hozzájárultak a fogyasztói társadalom kialakulásához, így nehéz volna egyetlen olyan időpontot meghatározni, amikor ennek születéséről beszélhetünk. Inkább az mondhatjuk, hogy a fogyasztói társadalom fokozatosan jött létre egy sor tényező hatásának eredményeként. A 8.1. ábra áttekinti ezeket. A fogyasztói táradalmat előidézték átfogó társadalmi trendek, mint az urbanizáció, a társadalmi mobilitás növekedése, a nemek közötti egyenlőség fokozódása. Gazdasági tényezők szintén hozzájárultak kialakulásához, mint a fogyasztás növekedése, a kommercializáció, a fordista tömegtermelés térhódítása, később pedig az egyéni igények posztfordista hangsúlyozása, a fogyasztási hitelezés terjedése. Ezeket kísérte a termeléshez és a fogyasztáshoz kapcsolódó normák és mentalitás megváltozása. A sokrétű előzményektől függetlenül vitathatatlan azonban az, hogy a 20. század végére alakult ki a fogyasztói társadalom kifejlett formája Nyugat-Európában. Ebben a fejezet korábbi részében ábrázolt folyamatok mindegyikének fontos szerep jutott. Ahhoz, hogy fogyasztói társadalomról beszélhessünk, nyilvánvalóan elengedhetetlen a fogyasztás és a szabadidő magas szintje, melynek elérése után már nem a munka, hanem a fogyasztás és annak megszervezése tölti ki a polgárok életidejének nagyobbik részét. Egyetérthetünk azzal a véleménnyel, mely szerint a fogyasztói társadalomban a társadalmi változások és a társadalmi identitás forrása már nem elsősorban a termelés, illetve az abban elfoglalt hely és az abból származó jövedelem, hanem az életstílus és az a mód, amit az emberek választanak, hogy demonstrálják életszínvonalukat, vagy éppen szembenállásukat a fogyasztói attitűdökkel.58 A javak gyakran szimbolikus jelentőségűvé válnak, s a társadalmi helyzet jelzésére szolgálnak. Beszerzésüket már nem annyira a szükségletek irányítják, mint inkább a – nagyrészt a média által keltett – vágyak ösztönzik. Ebből az következik, hogy szintén fontosak a fogyasztás szerkezeti sajátosságai, melyek – mint láttuk – úgy alakultak át, hogy az élelmiszerekre fordított és más, a közvetlen létfenntartáshoz szükséges kiadások aránya drasztikusan csökkent. Nem beszélhetünk fogyasztói társadalomról a fogyasztás magas minősége nélkül sem, mely garantálja a széles választási lehetőségeket a fogyasztás során a társadalom tagjai számára. Megfogalmazódott az is, hogy a fogyasztói társadalomban a vásárlók ereje nő a termelőkkel és szolgáltatókkal szemben. A mindennapi élet egyre több aspektusa áruvá válik, eladásra kerül, a piac betör annak széles területeire. Az így kialakult rendszer több eleme jelentős vitákat generált, melyekről a következőkben lesz szó. ◄ A FOGYASZTÁS MINT A KRITIKA TÁRGYA ► A fogyasztás növekedése már annak korai szakaszában is vitákat váltott ki, melyek sok forrásból táplálkoztak, s ennek megfelelően változatos formát öltöttek. A fogyasztás, illetve a fogyasztói mentalitás kezdeti formáinak kritikája a 18. század végén és a 19. század elején általában a hagyományos keresztény nyelvezetnek és morálnak megfelelően a pénzsóvárságra, a hamis istenek imádatának téves voltára vonatkozott. A 20. század első évtizedeiben az ilyen jellegű bírálatok nem szűntek meg, de újabb témák is megjelentek. A nyilvánosságban például gyakran foglalkoztak azokkal a szerény jövedelmű emberekkel, akik megtakarításaik rovására, vagy osztályhelyzetük felett költekeztek. Célponttá váltak a nők is: a francia regényíró, Émile Zola könyvet írt az áruházakról, bemutatva azoknak a könnyelmű nőkre gyakorolt káros hatását. Jól mutatja a kritikák indítékainak összetettségét, hogy ebben az összefüggésben nagy áruházak zsidó tulajdonosait is gyakran bírálták, mint akik nemcsak költekezésre csábítanak, hanem emellett tönkreteszik a kisebb üzleteket is, vagyis a fogyasztói célok inkább morális hátterű bírálata összefonódott a kimondottan gazdasági és szociális indítékokkal. Az 1920-as években a kistulajdonosok védelmére a náci párt programjába is bekerült a nagyáruházak visszaszorítása. Hatalomra jutva aztán közvetlenebbül fogyasztásellenes célok is jellemezték a náci mozgalmat, hiszen az egyéni fogyasztói célok nehezen voltak összeegyeztethetőek a rendszer teljes lojalitást követelő ideológiájával és a háborús előkészületekkel, míg a francia divat vagy az amerikai dzsessz elleni fellépés könnyen felismerhetően nacionalista gyökerekből is táplálkozott. A szociáldemokrata munkásmozgalom kezdetben szintén támadta a fogyasztói kultúra korai formáit, hiszen azok egybefonódtak a kapitalista rendszerrel. A baloldal számára a fogyasztói kultúra terjedése veszélyeztette a munkások osztálytudatát azáltal, hogy a személyes kényelem és élvezetek keresésére ösztönözte őket, s így a munkások a burzsoá értékeket sajátították el. A 19. század végén és a 20. század elején sok munkásmozgalmi vezető abban bízott, hogy a munkások a fogyasztás helyett inkább a mozgalom magasabb rendű céljaival azonosulnak. Idővel azonban tapasztalhatták, hogy a munkások nagy többsége az alacsony bért és a hosszú munkaidőt tartja fő problémájának, s nem a fogyasztóvá válás perspektíváját. Ezért a nyugati szociáldemokrata és kommunista mozgalom kritikája a két világháború között



már leginkább a fogyasztási színvonal terén kétségkívül meglévő nagy társadalmi egyenlőtlenségekre irányult, s a korábbiaktól eltérően kevésbé a munkásnők költekező magatartására, vagy divat- majmolására.59 A szórakozás és a fogyasztás tömegessé válásának első jelei nyomán a szellemi elit is láthatóan tartott annak társadalmi stabilitásra gyakorolt következményeitől, s a tömegkultúrának a magas kultúrára kifejtett kedvezőtlen hatásától. Jól illusztrálja ezt a századelő két nagy gondolkodójának véleménye. A francia Émile Durkheim úgy vélte, hogy az átlagos emberek nem lehetnek képesek kontrollálni vágyaikat, ha szembesülnek az áruk rendkívüli bőségével az áruházakban vagy üzletekben, aminek eredménye erkölcsi összezavarodásuk lehet. Ezért megoldásnak az tűnt számára, ha foglalkozási és vallási csoportokba osztják a tömeget, s így szervezik meg fogyasztásukat. A spanyol José Ortega y Gasset A tömegek lázadása című népszerű munkájában (1930) a magas kultúra és a színvonalas oktatás hanyatlását jósolta, mivel a tömegek növekvő vásárlóereje érvényt szerez kevésbé kifinomult ízlésüknek is. A második világháború alatti és utáni nélkülözések egy időre politikai és társadalmi konszenzust teremtettek arra vonatkozóan, hogy az életszínvonal növelése elsőbbséget élvez más célokkal szemben. A kibontakozó gazdasági fellendülés és a minden korábbinál gyorsabb fogyasztásbővülés nyomán azonban tovább polarizálódtak a fogyasztás átalakulásának megítélésével kapcsolatos álláspontok és ismét megjelent a tömegfogyasztás erőteljes kritikája is. A túlzott fogyasztást gyakran bírálták, mint csupán a reklámipar által ösztönzött tevékenységet, s mint amely a korszak egy sor negatív vonását megjeleníti: a materializmust, a hedonizmust, a felszínességet, a rossz ízlést és a kiüresedést. A bírálatok szerint a fogyasztás károsan hat az egyéni identitásra, mivel az egyén tisztán fogyasztóvá válik, s a tárgyak birtoklásában talál felszínes örömöt. Az egyének ambíciói saját fogyasztói kielégülésükre irányulnak, ez pedig lerombolja a kultúrát, a kifinomultságot, vagyis – így a félelmek – a közösséget összetartó kapcsok lazulnak vagy megszűnnek. Utóbbi összefüggésben különös veszélyként jelent meg az amerikai fogyasztói szokások átvétele, mint ami hozzájárulhat a nemzeti kultúra, s így a társadalmi kohézió gyengüléséhez. Már a fogyasztás első, a 19. század végén és a 20. század elején született szociológiai elemzései is társadalmi és kulturális összefüggéseiben vizsgálták azt, s a fogyasztás és különösen a divat jelentőségét hangsúlyozták a társadalmi különbségek demonstrálásában és fenntartásában. A második világháború után eltolódott a hangsúly: a kritikai elemzésekben mind nagyobb teret kapott a fogyasztók média általi manipulációja és a tömegkultúra szerepe. Ezzel összefüggésben gyakran esett szó az amerikai fogyasztási minták terjedéséről, amit – nyilvánvaló éllel – „coca-kolonizáció"-nak (coca-colonization) és „macdonaldizáció"-nak" (Macdonaldization) is neveztek. A fogyasztói társadalom egyik legátfogóbb kritikáját a frankfurti iskola adta. Max Horkheimer és Theodor Adorno igyekeztek bemutatni az ún. „fogyasztói szuverenitás" – a fogyasztók széles körű döntési szabadsága – csupán látszólagos voltát. Számukra a piac nem a szükségletek kielégítésének, hanem az uralmi viszonyok fenntartásának eszköze a késő kapitalista társadalomban. A fogyasztó nem szuverén, sokkal inkább a javak rabszolgája, aki nem – vagy nemcsak – azért vásárol, mert arra szüksége van, hanem azért, mert erre ezer módon ösztönzik. E folyamatok következtében a fogyasztók passzív, kívülről irányított és felszínes lényekké válnak, akiknek civil, közösségi oldaluk elvész az anyagi kényelem keresése közben. A művészet, a kultúra áruvá válása kiemelten foglalkoztatta Adornót, amivel kapcsolatban úgy vélte, hogy az a művészet standardizációját és látszatindividualizációját, vagyis elsilányulását eredményezi. 60 Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a kereskedelmi vállalkozások méretének növekedésével a vevők elveszítik választási lehetőségeik maradékát is. Az áruk már régóta létező, de egyre nagyobb jelentőségű marketingje mindinkább az eladók szempontjait tükrözi. A hirdetés és a marketing azért is válhatnak rendkívül hatékonnyá a vevők befolyásolása terén, mert a fogyasztók mindinkább eltávolodnak természetes, fiziológiai igényeik kielégítésétől, s maguk sem mindig tudják határozottan, hogy mit kívánnak megszerezni. 61 Több tekintetben kapcsolat látható a frankfurti iskola kultúrpesszimizmusa és az 1980-as évek első, a modern fogyasztói kultúrával szemben szintén elutasító posztmodern elméletek között. E posztmodern szerzők a témára vonatkozó legfontosabb érvei egy pontig hasonlóak: a javak használati és szimbolikus értéke közötti különbség a 20. század végi fejlett ipari társadalmakban annyira elhomályosult, hogy a fogyasztók maguk sem tudnak megfelelően eligazodni ebben a rendszerben. A fogyasztás nem az emberi életfeltételek javítását szolgálja. Ellenkezőleg – miként a francia Jean Baudrillard írja –, a fogyasztók nem az áruk anyagi vagy természetes értéke alapján választanak, hanem azok „image"-e alapján, melyek a média és különösen a reklámok manipulációi következtében a tárgyaktól teljesen függetlenednek. A posztmodern elmélet ezen a ponton halad túl a frankfurti iskola kritikáján, ugyanis úgy véli, hogy az áruknak még igazi szimbolikus értékük sincs. Helyette ezek pusztán olyan színes képek (images), melyek nem csak a használati értéktől, hanem a társadalmi valóságtól is különválnak.62



A fogyasztói társadalom második világháború utáni kritikájának fő iránya tehát kétségbe vonja azt, hogy a fogyasztók képesek kreatív, vagy legalábbis aktív módon válaszolni az őket ért – adott esetben manipulatív – hatásokra. Ezzel szemben jelentkezett egy másik, erős hang is, nem utolsósorban a reklámipar révén: ez pedig úgy ünnepelte a tökéletesedő termékeket és azok növekvő fogyasztását, mint az életlehetőségek kiteljesedését, az önmegvalósítás egyik módját, ami végső soron boldogságot okoz az embereknek – hiszen ezért vásárolnak. Utóbbi hívei a fogyasztói társadalom kritikáját – rámutatva a nagy kedvvel vásárló tömegekre – csupán elitista fanyalgásnak tekintették.63 Mások elismerik azt, hogy a fogyasztók befolyásolhatók, de ennek ellenére optimistán szemlélik a fogyasztás növekedését, mivel úgy vélik, hogy az eladóvevő közötti hatalmi viszony nem determinált. A termelők és a fogyasztók folyamatos interakcióban állnak egymással: a termékek figyelembe veszik a vásárlói igényeket, bár kétségtelenül formálják is azokat. A végső szó azonban a fogyasztóé, aki ilyen módon szuverén döntéseket hoz. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a fogyasztás során az egyének nem egyformán viselkednek: egy részük képes szelektálni, s ellenállni akár a manipulatív szándékoknak, míg mások kiszolgáltatottabbak, s kevésbé tudják ezt megtenni.64 A posztmodern kritika és a fogyasztói szuverenitást hangsúlyozó ellentábor befolyása ellenére az 1980-es évektől fokozatosan veszített markáns jegyeiből mind az optimista, mind pedig a pesszimista álláspont. A súlyosbodó környezeti problémák, a manipulatív marketingstratégiák megismerése, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek egyaránt tarthatatlanná tették a korábbi optimizmust. Ugyanakkor – bár a fogyasztói társadalom átfogó, filozófiai jellegű bírálata nem tűnt el –, a kritikusok a század végén már kevésbé a fogyasztás rendszerét, mint inkább magukat a termékeket vették célba. A diskurzus középpontjába a különböző gyártási eljárások és termékek kerültek, abból a szemponból vizsgálva azokat, hogy milyen használati értéket képviselnek, mennyire kímélik a környezetet, mennyire szolgálják a fogyasztók egészségét. Sajátosan alakult a fogyasztásról folytatott diskurzus a kommunista országokban. A kezdeti időszakban – szovjet mintára – valamilyen formában minden országban célponttá váltak a nyugati fogyasztási minták: Lengyelországban például az ún. fürdőruhás fiúk (bikiniarze) ellen vezettek kampányt már az 1940-es évek végén, akik feltűnően, amerikai módra öltözködtek, dzsesszzenét hallgattak és amerikai filmekből választottak neveket maguknak.65 A sztálinizmus után a fogyasztás rehabilitációja nemcsak a termelési célokban, hanem a nyilvánosságban is előrehaladt, bár a különbségek ezen a téren is jelentősek voltak az egyes országok között. Az áruellátás minősége, az új termékek, a divat és hasonló témák mind gyakrabban szerepeltek a médiában. De a korai munkásmozgalom idegenkedését a fogyasztói mentalitástól később is visszhangozták a sajtóban felfellángoló viták, melyek szintén a magasabb rendű emberi tevékenységeket, főként a közösségi cselekvést féltették a fogyasztói mentalitás térhódításától. Ilyen volt Magyarországon az 1960-as évek elejének úgynevezett fridzsiderszocializmus-vitája. A hiánygazdálkodás körülményei közepette ezek a vélemények akár bizarrnak is tűnhetnek, az azonban tény, hogy egy sajátos „fogyasztásközpontú" magatartás valóban széles körben kialakult ezekben a társadalmakban is. Ennek oka egyrészt éppen a rossz áruellátás volt, ami a lakosságtól nagy időráfordítást és figyelmet követelt az árubeszerzés során, s ily módon felértékelte a nehezen beszerzett javak fogyasztását. Másrészt a szabadidő individuális vagy családi körben való eltöltését, s az ugyanilyen jellegű fogyasztást kívánatossá tette az is, hogy az erős ideológiai ellenőrzés alatt álló közösségi tevékenységek jórészt elveszítették hitelességüket, vonzerejüket. Végül pedig a fogyasztás – s különösen a márkás nyugati termékek birtoklása – egyfajta szembenállást is jelentett a hivatalos ideológiával, ezáltal pedig a társadalmi identitás sajátos kifejezésére is szolgált. Így a nyugati társadalmakban leírt, identitásteremtést szolgáló „hivalkodó fogyasztás" – csökevényes formában és kifordított tartalommal – ezekben az országokban sem volt ismeretlen.

5. Életminőség a 20. század végén: a növekedés környezeti és társadalmi hatásai Mint láttuk, a 20. század során Nyugat-Európában látványos anyagi gyarapodás ment végbe, még ha az nem is egyformán érintett minden országot és társadalmi réteget. Már a gazdasági prosperitás csúcsán megfogalmazódott azonban, hogy a gazdasági növekedés – legalábbis egy bizonyos ponton túl – nem feltétlenül jelenti a szélesebb értelemben vett gazdasági és szociális teljesítmény javulását is. Ezzel összefüggésben megkérdőjelezték a gazdasági tevékenység színvonalának mérésére a második világháború után elterjedt módszerek – elsősorban az olyan mutatók, mint a GDP és a GNP – kielégítő voltát. Ezek ugyanis eredetileg valóban csak a gazdasági tevékenység – pontosabban a gazdasági kibocsátás – színvonalát voltak hivatottak mérni, de az idők során mindinkább a szélesebb értelemben vett jólét szintjének jelzésére használták őket.



Ezek a gazdasági növekedéshez való viszonyt érintő hangsúlyváltozások több forrásból táplálkoztak. Egyrészt az 1960-as évek antimaterialista ellenkultúrája, majd az 1970-es évek növekedésellenes környezetvédő mozgalmai jelentették a kiindulópontot.66 Emellett a tudomány is hallatta hangját. Számos kutató felhívta a figyelmet arra, hogy a gazdasági növekedés egy sor negatív hatással járhat. Ez a természeti környezet károsítása terén korán nyilvánvaló vált. Az 1968-ban a világ száz kiváló gondolkodója által létrehozott Római Klub nevű csoport A növekedés határai című nagy visszhangot kiváltó 1972-es jelentésében leírta a kedvezőtlen hatásokat és a fenyegető veszélyeket. A következő évtizedekben az európai társadalmak maguk is közvetlenül megtapasztalhatták ezeket a savas esők problémájától kezdve a globális felmelegedésig. A növekedés lehetséges negatív társadalmi hatásai kevésbé egyértelműek, mivel merőben eltérő módon érinthetnek egyes országokat és rétegeket. Ilyen társadalmi terhek vagy költségek azonban léteznek, s ezek közé tartoznak például a gyorsan változó technológiák és a munkahelyi biztonság elvesztése okozta stressz a munkavállalók számára. A gazdasági növekedéshez való viszony megváltozása mögött felfedezhetjük az értékek és attitűdök átalakulását is, melynek nyomán a lakosság nagyobb jelentőséget tulajdonított a környezet védelmének, az egyéni autonómia és önkifejezés lehetőségének, valamint más olyan tényezőket, melyeket összefoglalóan életminőségnek, illetve jólétnek (well-being), esetleg szubjektív jólétérzetnek szokás nevezni. Mindez összefügg az anyagi jólét növekedésével is: átfogó nemzetközi vizsgálatok – így a World Values Survey – szerint az egy főre jutó jövedelem egy bizonyos szintje felett a jólétérzetet jobban befolyásolják ezek a tényezők, mint az anyagi fogyasztás további növekedése.67 Az 1980-as évektől tovább fokozódott a figyelem a növekedés minőségi jellemzői iránt, s a kormányok is mindinkább ráébredtek, hogy a gazdasági növekedés mellett annak természeti és társadalmi hatásaira is figyelmet kell fordítaniuk.68 Így tudott teret nyerni az a megfontolás, hogy a társadalmi céloknak jóval átfogóbbaknak kell lenniük, mint a gazdasági növekedés, mivel nemcsak a gazdasági fejlettség, hanem a teljes jólét, illetve az életminőség javulása számít. Az életminőség magában foglalja a gazdasági vonatkozásokat – ha úgy tetszik a fogyasztást –, de annál lényegesen tágabb fogalom. Kiterjed ezen túl a polgári és politikai szabadságjogokra, a környezet állapotára, a bűnözés szintjére, a szociális biztonságra, a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségeinek mértékére és mindazon további tényezőkre, melyek befolyásolják az emberek megelégedettségét. Ezenkívül nemcsak a rövid távú hatások, hanem a hosszú távú gazdasági, környezeti és társadalmi hatások figyelembevétele indokolt. A kérdéskör egyik tekintélyének számító Amartya Sen az egyének rendelkezésére álló lehetőségek jelentőségét hangsúlyozza, amit ő a „társadalmi képességek" (social capabilites) fogalommal jelöl. Az egyének e lehetőségek révén választhatják ki a nekik leginkább megfelelő életcélokat. Sen szerint a gazdasági tevékenység kibővíti az ember számára rendelkezésre álló választási lehetőségeket, de nem szolgálja közvetlenül az életcélok megvalósulását. A végeredmény kevésbé lényeges, mint az a lehetőség az egyének számára, hogy kiválaszthassák életcéljaikat.69 Fontos körülmény azonban az, hogy az életminőség fogalmának pontos meghatározása több szempontból sem egyszerű feladat. Az életminőségről alkotott elképzeléseinket ugyanis alapvetően befolyásolják preferenciáink, vagyis az egyének és társadalmi csoportok mást és mást tartanak fontosnak az életminőség alakulása szempontjából. Másként fogalmazva az emberi szükségletek meghatározása során elkerülhetetlen az értékválasztás, hogy mit tartunk fontosnak, s mit kevésbé fontosnak. A nehézségeket jól mutatja ezen a téren a társadalmi egyenlőtlenségek esete: bizonyos mértékű társadalmi egyenlőtlenség szükségesnek tekinthető, hiszen az az egyének és csoportok eltérő preferenciáit tükrözi, s ösztönzőleg is hat a társadalom tagjaira. Nehéz azonban tudományosan meghatározni azt, hogy hol húzódik a határ a társadalmilag még szükséges és a már elfogadhatalan vagy diszfunkcionális egyenlőtlenségek között.70 Az életminőség bizonyos összetevőinek mérése is nehézségekbe ütközik. A szubjektív tényezők – mint például az élettel való megelégedettség – nehezen mérhetők és összehasonlíthatók. A nehézségek ellenére számos kísérlet történt arra vonatkozóan, hogy az életminőség valamilyen indikátorát megalkossák.71 Az alternatív mérőszámok három fő megközelítést alkalmaznak:72 1. Az első kiindulópontjául a gazdasági kibocsátás mérőszámát (GDP vagy GNP) választja és ezt kívánja helyesbíteni vagy tökéletesíteni. A GDP és a gazdasági kibocsátás mérőszámai ugyanis a termelés, a szolgáltatások értékének pénzbeli meghatározásán alapulnak. A termékek és a szolgáltatások árait az határozza meg, hogy a fogyasztók mennyit hajlandóak értük fizetni a piacon. Azok a költségek és hasznok, melyek nem képezik piaci tranzakció tárgyát, nem szerepelnek ezekben a számításokban. Így az új indikátorok esetében a piacra nem kerülő, de hasznos javak és szolgáltatások beszámítására és a haszontalannak, illetve károsnak ítélt összetevők elhagyására kerül sor. A hagyományos GDPhez rendszerint hozzászámítják a piacon nem megjelenő tevékenységek (pl. a családban gyermeknevelésre fordított idő, a háztartási munka), valamint a szabadidő értékét; a háztartások és kormányok beruházásait; az informális tanulás értékét (pl. a könyvtárak, múzeumok látogatására fordított időt). Ellenben a GDP-ből levonásra kerülnek az ún. „szükséges rossz" (regrettable necessities) kategóriájába tartozó tevékenységek, melyek 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


maguk nem eredményeznek közvetlenül hasznot, hanem csupán más, hasznot hozó tevékenységekhez szükségesek (pl. a rendőrség, börtönök, katonaság, titkosrendőrség kiadásai, az útjavítások, munkába járás költségei stb.); a jövőbeli növekedéshez szükséges beruházások; és a „civilizációs ártalmak" (pl. a környezetszennyezés, a szemét, a forgalmi dugók és a zaj okozta károk). 2. Egy következő megközelítés különböző társadalmi normák, illetve célok – például egyenlőbb jövedelemeloszlás – megvalósulását igyekszik megbecsülni és ennek alapján indikátorokat számít. A fenntartható gazdasági növekedés és fogyasztás szükségességének gondolata szintén befolyásolta az életminőségről való gondolkodást. Mivel ez a szempont egyáltalán nem tükröződik a GDP-számításokban, ezért több az életminőségre vonatkozó indikátor figyelembe veszi a nem megújuló természeti erőforrások kimerítését is.73 3. A harmadik, kevésbé népszerű kutatási irány közvetlenül az egyéneket kérdezi arról, hogy milyennek találják életüket különböző területeken, vagyis a szubjektív jólétérzetet méri elsősorban közvélemény-kutatások révén.74 A gyakorlatban előfordul e megközelítések – különösen az első és a második változat – kombinációja is. A legelterjedtebb átfogó indexek közé a Genuine Progress Indicator (GPI), a Human Development Index (HDI) és az Index of Sustainable Economic Welfare (ISEW) tartoznak. A GPI pénzben kifejezett indikátor, mely a hagyományosan mért gazdasági teljesítmény mellett magában foglalja a családok és közösségek gazdasági teljesítményét és levonja a jólétet nem növelő tevékenységek, valamint a környezeti károk értékét.75 Az ENSZ által számított HDI három területen méri az országok teljesítményét. Ezek az élet hossza, a tudás és a gazdasági erőforrások nagysága. Mindez lényegében csupán négy mutató kombinálását jelenti (születéskor várható átlagos élettartam; a beiskolázás színvonala alap- és középfokon; és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék vásárlóereje), aminek következtében ez a jelzőszám tekinthető a legkevésbé átfogónak, melyben az oktatás messzemenően túlreprezentált.76 Az ISEW szintén olyan tényezőket vizsgál, melyek hozzájárulnak az életminőséghez. A GPI-hez hasonlóan levonja a környezeti károk értékét, a munkába járás kiadásait stb., ellenben hozzáadja a nem fizetett háztartási munka értékét. Ezenkívül figyelembe veszi a jövedelmi egyenlőtlenségek szintjét és a közlekedési balesetek költségeit is.77 Bármelyik indikátort is vizsgáljuk, a kutatások szerint az ipari társadalmakban az életminőség alakulása hosszú távon kapcsolódott a gazdasági növekedéshez. A 20. század utolsó évtizedeiben azonban ez az egyértelmű viszony megszűnt. Ugyanis ekkor az életminőség javulása egyre inkább elmaradt a gazdasági teljesítmény mögött, azaz a legfejlettebb országokban a gazdasági növekedés esetében a csökkenő hozadék elve lépett működésbe: a gazdasági teljesítmény minden 1%-os növekedése az életminőség annál kisebb javulását – több esetben egyenesen romlását – eredményezte. Számítások bizonyítják, hogy 1975-1990 között Nagy-Britanniában az egy főre jutó GDP folyamatosan nőtt, de az életminőséget kifejező ISEW értéke jelentősen csökkent. Hasonló, ha nem is ennyire radikális eltérés látható több más olyan ország esetében is, melyekre vonatkozóan hasonló kutatások folytak (Hollandia, Svédország), míg Ausztria és Németország esetében az ISEW stagnált, Olaszország esetében pedig javult, ha nem is olyan mértékben, mint a GDP. Hasonló időszakban szintén csökkenést mutatott az amerikai GPI 78 (8.2. ábra). A legfejlettebb országokban tehát a gazdasági növekedés az 1970-es évek közepe óta nem eredményezte az életminőség javulását, sőt több esetben éppen annak romlása kísérte. Az életminőség kedvezőtlenebb fejlődésének fő okai elsősorban a környezet károsodása, a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekhez tartozók arányának és a jövedelmi egyenlőtlenségeknek a növekedése volt.





8.2. ábra ► Az életminőség mutatójának (ISEW, illetve GPI) alakulása néhány országban a 20. század végén A számítások figyelemre méltó eredménye – vagy inkább következménye – az, hogy az életminőséget jobban meghatározzák a nem piaci jellegű, mint a piachoz kötődő tevékenységek. Például a háztartásban folyó „termelőtevékenység" (főzés, takarítás, gyermeknevelés stb.) általában a GDP 25-45%-ának megfelelő értékkel bír. A szabadidő értéke ennél nagyobb értéket tesz ki. Így összességében a kibocsátás mintegy kétharmada nem jelenik meg a piacon, s a tulajdonképpeni GDP csak egyharmadot képvisel. 79 A GDP/GNP kritikájaként megszületett ISEW és az életminőségre vonatkozó más hasonló mutatók ellenkritikát váltottak ki, melyek elsősorban arra vonatkoznak, hogy erőteljes értékválasztásokon alapulnak. Sokkal inkább arról van azonban szó, hogy esetükben az értékszempontok explicit módon megjelennek, míg a GDP/GNP esetében ugyancsak szerephez jutnak, de nehezebben kimutathatóak. Az életminőségre vonatkozó kutatások minden nehézségük ellenére felhívták a figyelmet a bruttó hazai termék és a gazdasági kibocsátás más mutatóinak hiányosságaira és a gazdasági növekedés mellett annak környezeti és társadalmi hatásait is figyelembe vevő gazdaságpolitika szükségességére. A fenntartható gazdasági növekedés gondolata – különösen a környezetvédelem tekintetében – az ezredfordulóra a közbeszéd fontos tárgya lett Európában. Ma már minden országban kutatások sora foglalkozik a gazdasági növekedés hátrányos következményeivel, illetve ezek elkerülésének módjaival. Tény, hogy a kormányok és politikusok továbbra is ragaszkodnak az olyan egyszerű mérőszámok használatához, mint az infláció, a kamatlábak vagy éppen a GDP-növekedés üteme, s így ezek a nyilvánosságban is nagy szerepet kapnak. Ennek fő oka az, hogy a politika a könnyen kommunikálható tartalmakat részesíti előnyben. Ezenkívül a politikusok rendszerint a néhány éves választási ciklusokhoz alkalmazkodnak és igyekeznek ezalatt látható eredményeket elérni, márpedig az életminőséget döntően befolyásoló tényezők jelentős része csak hosszabb távon befolyásolható. De a fenntartható növekedés gondolata azért utat talált a politikába is, sőt hivatalos elismerést is nyert: egyebek között az EU fontos politikai céljává vált. Ugyanez érvényes az életminőséget figyelembe vevő mutatószámokra, hiszen az ENSZ újabban hivatalosan is figyelembe veszi a gazdasági kibocsátás számításainál az előidézett környezeti változásokat. Ennél is fontosabb azonban, hogy bár a médiában és a politikában a gazdasági növekedés továbbra is úgy jelenik meg, mint a kormányok és társadalmak teljesítményének fő mutatója, a választópolgárok politikai magatartását ennél jóval szélesebb körű megfontolások befolyásolják. Vagyis ők döntéseiknél figyelembe veszik azokat a tényezőket is, melyeket az életminőség fogalma alatt szokás összefoglalni, ami a legnagyobb garanciáját adja annak, hogy ezen a téren kedvező változások mehetnek végbe.


9. fejezet - 9. Politika és társadalom A politika a társadalmi élet azon szférája, melyben a társadalom működését meghatározó döntések megszületnek, s egyben azok végrehajtását is biztosítják. A politikai események és politikai struktúrák valamint a társadalmi jelenségek közötti viszonyra vonatkozóan mindazonáltal változatos értelmezések léteznek. A társadalomtörténet-írás hosszú tradíciója szerint a társadalmi tényezők jelentős, sőt meghatározó szerepet játszanak a politikai viszonyok alakulásában. Így például a társadalomban lévő vallási különbségek hatnak a különböző pártok támogatottságára, de a foglalkozási szerkezet változása is alapvetően befolyásolja egyes politikai irányzatok sorsát. Ez lényegében megegyezik a politikai szociológia klasszikus megközelítésével, mely szerint a politikát döntően a társadalmi szerkezet sajátosságai határozzák meg. 1 Ugyanakkor a modern politikatudományi gondolkodás képviselői – Niklas Luhmann és mások – abból indulnak ki, hogy a politika a modern társadalmak külön alrendszerét képezi, ami elhatárolódik más alrendszerektől, s azokhoz hasonlóan magas fokú autonómiával rendelkezik.2 Ez a különállás mindenekelelőtt sajátos logika alapján működő politikai intézményekben jelenik meg, véli a politikai institucionalizmus irányzata, bemutatva, hogy a különböző politikai szervezetek miként tartják fenn magukat hosszú távon, s igyekszenek fokozni befolyásukat. Mások a társadalmi tényezőkkel szemben a politikai kultúra vizsgálatának fontosságát hangsúlyozzák az állam és a politika világának megértésében.3 E fejlemények hatására az 1960-as évektől mind többen vonták kétségbe annak létjogosultságát, hogy a politikai magatartást egyoldalúan társadalmi okokra vezessék vissza, s vélték úgy, hogy az állam és a politika maga is erőteljesen befolyásolhatja a társadalom fejlődését. Így az utóbbi néhány évtizedben a politika és a társadalom kapcsolata a történetírás jelentős kutatási területévé vált. A következőkben mi is áttekintjük a 20. századi európai politikai és társadalmi fejlődés néhány fontos kapcsolódási pontját, melyek közül a gazdaságpolitikával és a szociálpolitikával már foglalkoztunk. A könyv céljainak megfelelően a politikai rendszerek működésének legközvetlenebb társadalmi vonatkozásaira koncentrálunk, s nem lesz szó az alkotmányos berendezkedésről, így a parlamentekről, de a kormányokról és a politikai döntéshozatali mechanizmusokról sem. Ez a politikatudomány szempontjából nyilvánvalóan féloldalassá teszi az ábrázolást. Elfogadjuk azonban azt, hogy az említett institucionalista és más megközelítések szintén fontosak a politika világának megértéséhez, ezért több helyen ezek szempontjait is igyekszünk érvényesíteni Európa 20. századi viszonyait vizsgálva. Így elsőként a társadalmi törésvonalakkal foglalkozunk, melyek a politikai élet kereteit adják. E törésvonalak a választójog kiterjesztése következtében jutottak növekvő szerephez a 20. század során, ami a következő rész tárgya. A pártok alapvető szerepet töltenek be a törésvonalak feltérképezésében, esetleg elmélyítésében, a választói akarat közvetítésében és a választók politikai mozgósításban, így a pártrendszerek 20. századi fejlődését is tanulmányozzuk, külön részt szánva az ezen a téren a század végén bekövetkezett jelentős átalakulásnak. A politikai kultúra és a század során a politikai folyamatokat egyre alapvetőbben befolyásoló média fejlődése után végül kiemelten tárgyaljuk a századvég egész Európa jelenkori történetét alapvetően befolyásoló fejleményét, a kelet-közép-európai és délkelet-európai országokban lezajlott rendszerváltást.

1. A politikai szerveződés alapjai: társadalmi törésvonalak A társadalmak tagjai körében mindig sokféle elképzelés él arra vonatkozóan, hogy milyen elvek szerint működjön a közösség. A politikatudomány és a közgazdaságtan kissé elvont nyelvén ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az egyének és társadalmi szerveződések szükségletei és igényei korlátlanok, míg az erőforrások ezekhez képest szűkösek, ezért a társadalom tagjai között verseny folyik a szükségletek kielégítéséért. Mind a szükségletek, mind pedig az erőforrások részben anyagi jellegűek lehetnek – például jövedelem –, részben pedig nem anyagi jellegűnek tekinthetők – mint presztízs, elismerés, igazságosság stb. A szükségletek megjelenítése és kormányzati politikává formálása, valamint az igények kielégítéséért folytatott verseny során fellépő konfliktusok szabályozása egyaránt a politikai rendszer feladata. Társadalomtörténeti kiindulópontunknak megfelelően elsőként azzal kell foglalkoznunk, hogy a politikai intézmények által szabályozni és megoldani kívánt konfliktusok milyen módon keletkeztek a vizsgált időszakban. A politikatudomány törésvonalaknak (cleavage) nevezi azokat a mély és tartós különbségeket, melyek a politikai vélemény és cselekvés tekintetében a társadalom tagjai között fennállnak. Másként fogalmazva a társadalmi törésvonalak azokat a legfontosabb konfliktusokat/igényeket jelenítik meg, melyek a társadalomban a politikai alternatívákat illetően léteznek, illetve létezhetnek. A törésvonalak nem feltétlenül vezetnek ellentétekhez, legalábbis nem állandó jelleggel, s a belőlük származó konfliktusok erőssége sem egyforma, vagyis a törések nem egyforma mértékben fontosak a politikai folyamatok szempontjából. A politikai élet 231 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Politika és társadalom

intézményei – például a pártok, érdekképviseleti szervezetek – döntően a törésvonalak alapján szerveződve próbálják a választók érdekeit képviselni, s ezzel a választókat maguk mellé állítani. A definíciónak megfelelően a törésvonal erőssége és viszonylag hosszú ideig folyamatos fennmaradása kell ahhoz, hogy a társadalmi csoportoknak egy elhatárolható és tartós világszemléletet adjon, ami miatt érdemes létrehozni és fenntartani politikai szervezeteket. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a pártok nem egyszerűen leképezik a törésvonalakat, hanem bizonyos mértékben képesek azokat maguk is alakítani: felerősíteni vagy jelentőségüket csökkenteni, attól függően, hogy szervezeti érdekeik mit kívánnak. Ugyanez érvényes más politikai intézményekre és a politikai elitre is, melyek szintén aktív módon vesznek részt a politikai folyamatban. Érdekkülönbség és törésvonal számtalan létezett a 20. század során és létezik a jelenben az európai társadalmakban. A szakirodalom a politikai fejlődés szempontjából a következőket tartja a legfontosabbnak:4 • vallási törésvonal, melynek alapja a vallásokhoz, illetve az egyházakhoz való viszony, valamint a különféle egyházaknak egymáshoz való viszonya; • etnikai törésvonal, mely az adott politikai egységben élő nemzetek, illetve nemzetiségek közötti konfliktusokból jön létre; • osztálytörésvonal, melyet a munkavállalók és a munkaadók közötti érdekkülönbségek eredményeznek; • regionális törésvonal, mely a falu és a város, illetve a különböző régiók közötti érdekellentétek miatt kialakuló érdekellentétekből származik;5 és • a megelőző rendszerhez és a status quóhoz való viszony alapján kialakult törésvonal. A törésvonalak ezen rendszere természetesen nem érvényes a 20. századi diktatúrákra, melyekben emellett igazi értelemben vett pártok sem léteztek. ◄ VALLÁSI TÖRÉSVONALAK ► Mint Stein Rokkan norvég politológus nagy hatású munkáiban bemutatta, a 20. századi európai politikai tagoltság és pártszerkezet előzményei a reformáció időszakáig vezethetők vissza. 6 A reformáció következtében alakult ki az a vallási-kulturális jellegű különbség a katolikusok és protestánsok között, mely a következő évszázadokban mind az európai társadalmak között, mind pedig a társadalmakon belül konfliktusokhoz vezetett. A 20. század során – mint egy későbbi fejezetben látni fogjuk – az európai országok mindegyike jelentős mértékű szekularizációs folyamaton ment keresztül. Ennek során csökkent az egyházak befolyása az emberek mindennapi életére, ami például kifejeződött a vallási szertartásokon való részvétel gyakoriságának csökkenésében. Ennek ellenére a vallás továbbra is megmaradt olyan fontos társadalmi törésvonalnak az európai társadalmakban, mely kihat a politikai folyamatokra. Sőt, a szekularizáció maga teremtett új hasadást a vallásos és nem vallásos – esetleg vallásellenes – társadalmi csoportok között. Mindazonáltal az egyes társadalmakon belül a vallási alapú konfliktusok erőssége jelentősen eltért, s nem utolsósorban attól függően változott, hogy katolikus, protestáns, vagy vegyes vallási megoszlású társadalmakról volt szó. A homogén katolikus vallású országokban – pl. Olaszország, Spanyolország, Portugália, Ausztria – rendszerint nagy volt a katolikus-világi ellentét jelentősége. Ezekben az országokban a katolikus egyház képes volt erős vallásos jellegű társadalmi intézményeket – iskolákat, szakszervezeteket, kulturális egyesületeket, sajtót – létrehozni, melyek hátteret nyújtottak a politikai szerveződéshez is. A katolikus egyház különösen a vallásos oktatás terén védelmezte pozícióit: a 19. században még elsősorban a gyakran élesen egyházellenes liberálisokkal, majd a 20. században már inkább a szociáldemokratákkal szemben. Belgiumban például az 1950-es évekig húzódott az egyfelől a katolikus egyház, illetve az egyházi oktatást előnyben részesítő szülők, másik oldalon a világi oktatást preferáló politikai erők közötti konfliktus, mely végül kompromiszszummal ért véget. A vegyes vallási megoszlású társadalmakban – pl. Hollandia, Németország, Svájc – a felekezeti hovatartozás különösen fontos politikai törésvonallá vált. Itt ugyanis már nemcsak a vallásos-nem vallásos dimenzió számított a pártalakulás során, hanem az is, hogy milyen felekezetekhez tartozott a lakosság. A legjellemzőbb példa erre Hollandia, ahol a 19. század végétől három nagy felekezet – két protestáns és a római katolikus – három egymástól független kulturális és politikai intézményrendszert hozott létre. Ezt a jelenséget a szakirodalomban „pilléresedés"-nek vagy „oszloposodás"-nak (versauling) is nevezik. A pilléreket, vagyis a kifelé zárt intézményrendszert az állam is elismerte, s azok csak az 1960-as évektől kezdtek meggyengülni. Ennek megfelelően a 20. század nagy részében három nagy felekezeti párt működött, melyek csak 1979-1980-ban egyesültek. A protestáns országokban – Nagy-Britanniában, és Skandináviában – a vallás szerepe lényegesen kisebb volt a politikai tagoltság kialakulásában. Itt ugyanis államegyház működött, melynek gyakorlatilag mindenki tagjává vált, így az egyház nem válhatott autonóm politikai tényezővé. Emellett a protestantizmus sokkal kevésbé volt ellenálló a világi hatásokkal szemben, mint a katolicizmus.



◄ ETNIKAI ÉS NYELVI JELLEQŰ TÖRÉSEK ► Az etnikai jellegű törésvonalak jelentősége mindenekelőtt a nemzetfejlődés történeti sajátosságaival függ össze. Európa egyes régióiban – így különösen Kelet-KözépEurópában és Délkelet-Európában – a nemzeti és az állami keretek nem egyeztek meg, hanem többé-kevésbé egységes nemzetállamok helyett soknemzetiségű alakulatok jöttek létre. Ennek következtében az ilyen jellegű politikai konfliktusok jelentősége már a 20. század elején és a két világháború között is lényegesen nagyobb volt, mint a sokkal homogénebb etnikai összetételű Nyugat-Európában. Ráadásul Nyugat-Európában a nemzetállam vált a demokratikus politizálás keretévé. A kelet-közép-európai és délkelet-európai régió két világháború közötti története bőséges példatára az etnikai jellegű politikai konfliktusoknak a szerb-horvát szembenállástól a szudétanémet-cseh ellentétig. A második világháborút követő évtizedekben a kérdéssel foglalkozó kutatók többsége úgy vélte, hogy az etnikai-nyelvi jellegű törésvonalak jelentősége teljesen háttérbe szorul az idők során. Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan egyaránt úgy érveltek, hogy a társadalmak modernizációjával az etnikai jellegű ellentétek elveszítik jelentőségüket az osztály- vagy a gazdasági szerkezet okozta szembenállások mellett.7 Az 1970-es évek nyugat-európai – majd az 1990-es évek kelet-közép-európai és délkelet-európai – fejleményei azonban ennek az ellenkezőjét bizonyították. Az etnikai jellegű konfliktusok Észak-Írországban, Baszkföldön vagy Belgium flamandok lakta részein, majd a Balkánon az etnikai dimenzió tartós és helyenként erősödő jelentőségét mutatták általában a politikában, de szűkebben a pártformálódásban is. Az etnikai konfliktusok intenzitása rendkívül nagy lehet, olyannyira, hogy ezek akár polgárháborúhoz is vezethetnek. Ugyanúgy azonban, mint a vallási törésvonalak esetében, egy társadalom etnikai sokszínűsége sem eredményez törvényszerűen súlyos ellentéteket. Ezek csak abban az esetben jöhetnek létre, ha az etnikai azonosulás magas fokot ér el, s elnyomja az egész politikai nemzettel való azonosulást. Jól mutatják ezt a második világháború utáni Nyugat- Európában a három etnikailag leginkább megosztott ország, Svájc, Belgium és Spanyolország példái. Az etnikai és nyelvi konfliktusok ezekben az államokban eltérő jelentőségre tettek szert a politikai tagoltság kialakulásában. Svájc esetében az 1970-es évektől rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy az etnikai sokszínűség ellenére a lakosság nagyobbik része – s ezen belül is különösen a német nyelvűek – számára a svájci nemzet, s kevésbé a saját kanton vagy a saját nyelvi csoport jelentette az azonosulási pontot.8 Ennél bonyolultabb volt Belgium helyzete, ahol ugyancsak az 1970-es években a lakosságnak csak kisebbik része, 42%-a rendelkezett belga nemzeti identitással. Ez azt jelentette, hogy az etnikai megosztottság a nemzeti identitás egyfajta válságával párosult. Spanyolországban ismét teljesen eltérő helyzet alakult ki, mert néhány régióban – Asztúria, León, Kasztília – a lakosság túlnyomó része azonosult Spanyolországgal, a spanyol nemzettel, míg ez másutt inkább közepes mértékű volt (Katalónia), néhány tartományban – Galícia, Vasco és Navarra, vagyis Baszkföld – pedig a lakosság nagyobbik hányadának lojalitása inkább a régióhoz, mint az egész országhoz fűződött.9 ◄ OSZTÁLYALAPÚ TÖRÉSVONALAK ► Az osztályellentétek alapja a munkavállaló és a munkaadó gazdasági jellegű érdekkülönbsége. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy a 19. század végén és a 20. század első felében az európai társadalmakat jellemző széles vagyoni és jövedelemeltérések jelentős szerephez jutottak a politikai pártok szerveződésében. A 19. század végén megalakult szociáldemokrata pártok eleve mint osztálypártok jöttek létre, melyek elsősorban a munkásság érdekeit kívánták képviselni, s felléptek annak választójogáért is. A választójog kiterjesztésével – melyről később lesz szó – szavazói bázisuk kiszélesedett, mely így a munkásság mellett szélesebb munkavállalói rétegeket is magában foglalt. A társadalmi rétegződés alakulásának és a jóléti állam tevékenységének korábbi fejezetekben megismert tendenciái – elsősorban a jövedelemkülönbségek mérséklődése – az 1950-es évektől számos kutatót – így Ralf Dahrendorfot vagy Gerhard Lenskit – arra ösztönöztek, hogy az osztálykonfliktusok jelentőségének csökkenését jósolják az ipari társadalmakban.10 Mindazonáltal ez a vélemény nem vált teljes körűen elfogadott állásponttá a politikatudományban, s a jövedelmi különbségek Európa-szerte megfigyelhető növekedése az 1970-es évektől már inkább az ellenkező interpretáció híveinek érveit gyarapította. Empirikus kutatási eredmények szerint az osztályalapú törésvonal nem vált jelentéktelenné, de súlya csökkent a második világháború után NyugatEurópában.11 Ezt támasztja alá, hogy az osztályhoz való tartozás a második világháború után mind kisebb szerepet játszott a szavazási magatartásban. Az ún. Alford-index azt mutatja, hogy az 1950-es és az 1980-as évek között Franciaország és Olaszország kivételével mindenhol csökkent azoknak a száma, akik osztályalapon választottak pártot (9.4. táblázat). Ugyanakkor az országok közötti eltérések mindvégig számottevőek maradtak. Skandináviában, Nagy-Britanniában és Olaszországban a csökkenés ellenére továbbra is nagyobb jelentősége volt a pártválasztásban annak, hogy a választók milyen társadalmi osztályhoz tartoztak, ezzel szemben Németországban, Svájcban, Írországban kisebb. Utóbbiakban más tényezők fontossága nőtt meg: ilyenek például az állami újraelosztásból való részesedés mértéke, a munkahely jellege vagy az életmód. 12 ◄ REGIONÁLIS TÖRÉSVONALAK ► Ha a régiók, illetve településtípusok között jelentős különbségek vannak – például a gazdaság fejlettsége terén –, akkor ezek is politikai konfliktusokká transzformálódhatnak. A 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


vidék és a város közötti ellentétek jelentik az egyik típusát e törésvonalnak, melyek egy része hagyományosan az agrár- és az ipari szektor között alakul ki. Mivel a kormányzatok az adórendszer, a beruházási politika révén és más eszközökkel is jelentősen képesek befolyásolni az egyes ágazatok jövedelmezőségét, ezért ezek számára nem közömbös, hogy milyen politikai képviselettel rendelkeznek. Rokkan szerint a vidék-város ellentét elsősorban ott vált jelentős törésvonallá, ahol az állam a városi érdekek képviseletét előnyben részesítette a vidéki érdekekkel szemben. A város-vidék konfliktus azonban nem csupán gazdasági, hanem kulturális jellegű is lehet. Az ipari forradalom nyomán felgyorsult urbanizáció jelentősen eltérő kultúrát hozott létre, melyet az egyének elszigeteltsége, az individualizáció jellemzett, szemben a falvakban továbbra is inkább fennmaradó közösségi életformával. Ennek politikai következményei is voltak: a nagyvárosi lakosság fogékonyabb volt a politikai radikalizmusra, mint a vidéki népesség. Ez a különbség nagy jelentőséghez jutott az első világháborút követő forradalmak időszakában, amikor a nagyvárosi tömegmobilizációval és baloldali radikalizmussal szemben a falvak lakossága jórészt mozdulatlan maradt. Azonban nem csupán vidék és város között létezhetnek politikai jellegű konfliktusok, hanem egész régiók között is. A 20. század során mindvégig erősek az ilyen vonások a nagy területi fejlettségi különbségekkel rendelkező Olaszországban.13 Természetesen az eltérő etnikai, vallási vagy más jellemzők felerősíthetik a regionális törésvonalak jelentőségét, mint ezt például a katolikus Bajorország esetében láthatjuk a második világháború után. Regionális törésvonalról azonban csak akkor van értelme beszélnünk, ha a területi elkülönülés nemcsak egybeesik a vallási vagy más határokkal, hanem a lehetséges fő konfliktusforrássá válik. ◄ AZ ANCIEN RÉGIME-HEZ FŰZŐDŐ VISZONY MINT TÖRÉSVONAL ► A 20. század elején a leghosszabb múlttal rendelkező politikai pártoknak a liberális és a konzervatív pártok számítottak, melyek azonban ekkor nehezen voltak elhelyezhetők a fenti négy törésvonal alapján. Ezek a politikai irányzatok ugyanis eredetileg a 18. századi ancien régime-hez való viszonyuk alapján különültek el. Amikor ez a konfliktus már veszített jelentőségéből, s az általános választójog bevezetése teljesen átalakította a választók összetételét, a hagyományosan a tulajdonosi érdekeket képviselő liberális pártok marginalizálódni kezdtek. A visszaesés mindenütt végbement, de különösen gyors volt Skandináviában és Nagy-Britanniában. Utóbbi országban az 1930-as években rövid idő alatt teljesen visszaszorult a Liberális Párt. A konzervatív pártokat szintén kihívás érte az ideológiailag számos tekintetben hasonló, de a társadalmi szolidaritás elveit hangsúlyosan képviselő kereszténydemokrata/keresztényszocialista pártok megjelenésével és megerősödésével. Ezek a legtöbb országban kiszorították a konzervatív pártokat, de közel sem mindenütt, mint azt szintén Nagy-Britannia példázza. A megelőző rendszerhez való viszony különösen fontos törésvonallá vált az 1990-es évektől a posztkommunista országokban, ezek közül is elsősorban azokban, ahol a diktatúra tárgyalások útján, s nem forradalom vagy tömegmozgalmak révén szűnt meg. A kommunista elit elkerülte a felelősségre vonást, de emellett befolyását és hatalmát is sok területen – például a gazdaságban vagy a médiában – átmentette az új rendszerbe. Ez nem csupán jelentős erkölcsi kérdéseket vetett fel, hanem a megőrzött gazdasági és más privilégiumok eltorzították a politikai versenyt, előnyöket biztosítva a volt kommunista elitnek és a velük politikai téren együttműködőknek. Ez volt az alapja annak, hogy a kommunista diktatúrához és annak haszonélvezőihez való viszony az 1990-es években fontos politikai törésvonallá vált az új demokráciákban. A törésvonalak mentén megszerveződő társadalmi erők akkor alakíthatják megfelelően a politikát, ha a népképviselet megfelelően működik, s a választók akarata a parlamentben és a kormányzati munkában is kellően megjelenik. Ez nagymértékben függ a választójogtól, így ennek történeti alakulása különös figyelmet érdemel.

2. Részvétel a politikai döntéshozatalban: a választójog fejlődése A politikai rendszerek működése szempontjából a 20. század alapvető fontosságú fejleménye volt a választójog kiterjesztése - és ennek eredményeként végül az általános választójog kialakulása –, valamint a parlamentarizmus kiteljesedése.14A legtöbb európai országban a választójog és a demokratikus, parlamentnek felelős kormányzás is csak részlegesen valósult meg a 19-20. század fordulójáig. Valamilyen népképviseleti intézmény ugyan ekkor már szinte minden európai országban működött, de ezek nem nevezhetők mai értelemben vett demokratikus intézményeknek. Sokkal inkább – Richard Rose kifejezésével – alkotmányos oligarchákról beszélhetünk ezekben az esetekben is, mivel a kormányok jogi keretek között és azok tiszteletben tartásával működtek, de a hatalmat egy kisebbség gyakorolta.



Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a választójog valamilyen szempontból mindenhol korlátozott volt. Egyes országokban a férfiak ekkor már általános választójoghoz jutottak. Közéjük tartozott Franciaország (1848, ill. 1875), Svájc (1848), Németország (1867), Görögország (1877) és Norvégia (1898) (9.1. táblázat). A nők azonban a századfordulón ezekben az országokban sem választhattak. A többi európai államban pedig a férfiaknak is csak kisebb része gyakorolhatta ezt a jogot, mégpedig cenzus alapján: a feltétel vagy valamilyen jövedelmi/vagyoni, vagy képzettségi szint volt. Ezenkívül a választások gyakran nem voltak titkosak, ami lehetőséget nyújtott a kiszolgáltatottabb rétegek – például az alkalmazottaknak a munkáltatók általi – befolyásolására. Torzíthatta az eredményt a választókerületek eltérő nagysága is, néhány országban pedig külön listák léteztek az egyes választói csoportok számára, melyek megint csak aránytalan képviseletet eredményeztek.15

9.1. táblázat - 9.1. táblázat ► A választójog kibővítésének és az általános választójog bevezetésének időpontjai egyes európai országokban

Anglia

A választásra Első jogosultak kibővítés aránya a (Alsóház) kibővítés előtt

Későbbi kibővítések

Az egyenlőtlenségek jellege

1830:

1867

Üzletember 1948 ek, egyetemi szavazatok

1832

2,3%

1884

Franciaorsz 1815: ág 0,25%

Az egyen- Férfi Általános lőtlensé- gek választójog választójog vége

1830

1918

1929

1793

1945

1848 1875

Hollandia

1851:

1887

1896

1917

2,4% Belgium

1831:

1848

1893

Írország

1%

1832

1867

1830:

1884

0,2% Poroszorszá 1873: g/ 6% Németorszá g

1882

Ötödik kúria

1919

1949

1918

1923

Három osztály szerinti vál.jog

1919

1849/

1919/

1907

1867

1919

1907

1919

1848

1971

Világos különbsége k a kúriák között

Ausztria

Svájc

1897

Többszavaz 1919 atosvál.jog 1923 Üzletember ek, egyetemi szavazatok

1865:

Svédország 4,8%

1909

Adóosztály 1920 ok szerint súlyozott szavazatok


1920


Dánia

1849:

1866

1849 év)

(30 1915

1885

1898

1915

1919

1906

14-15% Norvégia

1814: 10%

Finnország 1871:

1882:

Olaszország 2,3%

7%

1912

1945

Forrás: Stein Rokkan: Staat, Nation und Demokratie in Europa. Aus seinen gesammelten Werken rekonstruiert und eingeleitet von Peter Flora. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2000. 306-307. Ezenkívül az első világháború előtti időszakban a parlamentarizmust szinte mindenütt korlátozták. Még a viszonylag kiterjedt választójog alapján lebonyolított, s szabad választások eredményeként felálló parlamentek sem tudták teljes mértékben ellenőrizni a kormányokat, mert az uralkodónak, esetleg valamilyen más, nem választás útján felálló testületnek széles körű jogosítványai voltak ezen a téren. 16 Leginkább Franciaország politikai intézményrendszere közelítette meg a demokratikus választások és a parlamentarizmus ideálját a 19. század végén. Itt ugyanis az 1852-es korlátozás után 1875 óta ismét minden férfi választójoggal rendelkezett, s a köztársasági elnök és a kormány a parlamentnek voltak felelősek. NagyBritanniában a világháború előtt a felnőtt férfiak kétharmada rendelkezett választójoggal, s ezek a parlament alsóházát (House of Commons) szabad és titkos módon választották. Az arisztokráciából álló, öröklődés útján rekrutálódott felsőház (House of Lords) azonban jelentős jogkörökkel rendelkezett a törvényhozás terén egészen 1911-ig, amikor a hatáskörök ütközése következtében előállt alkotmányos válságot az alsóház javára rendezték. Németországban a szövetségi parlament alsó házát (Reichstag) szabad választásokon, a felnőtt férfiak választották, azonban a Reichstagnak gyakorlatilag nem volt beleszólása a külügyekbe és a hadügyekbe, ahol a császár dominált, s a költségvetés elfogadása terén is léteztek korlátok számára. A messze legnagyobb lakosságú, s az egész Németországot úgyszólván uraló országrész, Poroszország választójoga cenzuson alapult, s nem biztosított arányos képviseletet: a választópolgárok három, eltérő nagyságú csoportba voltak sorolva, s ezek mindegyike a porosz parlament képviselőinek egyharmadát küldhette. Az első világháború megingatta a hatalmat gyakorló korábbi elitek pozícióit, mobilizálta a lakosság politikai jogokkal nem rendelkező részét, s így hozzájárult a parlamentarizálódáshoz és a választójog kiterjesztéséhez is. A háborút követően létrejött új államok Jugoszlávia kivételével a köztársasági államforma mellett döntöttek, s ugyanezt tette Ausztria és Németország is. Ennek megfelelően ezekben az országokban a parlamentek felelősségi köre is megnőtt. Az első világháború után azokban az országokban, ahol ez még nem történt meg, minden férfi vagy legalábbis többségük megkapta a választójogot. Ami a nőket illeti, néhány országban már az első világháború előtt és alatt választójoghoz jutottak. Közöttük az első Finnország volt (1906), majd Norvégia (1913), Dánia és Izland (1915) következett. Az első világháborút követően számos további országban is megkapták a nők a választójogot, továbbra is kivételt jelentettek azonban a következők: Olaszország, Görögország, Spanyolország, Belgium, Franciaország és Svájc. Korlátozások mindazonáltal továbbra is léteztek, még ha ezek a korábbiaknál jóval kisebb jelentőségűek is voltak17 (9.1. táblázat). Láthatunk visszalépéseket is ezen a téren: Magyarországon a kisebb településeken 1922-ben a titkos szavazás helyett ismét bevezették a nyílt szavazást, ami komolyan korlátozta e jog gyakorlását. Ezenkívül átmenetileg szigorították a műveltségi cenzust, s a választójog gyakorlásának egyéb feltételeit, ami a választójogosultak arányának jelentős csökkenéséhez vezetett.18 Paradox módon a választójog kiterjesztése nem feltétlenül járt a demokratikus politikai rendszer kialakulásával, illetve megszilárdulásával az első világháború után, ami a választójog mellett más tényezők fontosságát mutatja ebben a folyamatban. Az első világháború következményei – mint az infláció, a háborút követő forradalmak, s különösen a Szovjetunió létrejöttének radikalizáló, valamint a rossz békék destabilizáló hatása, később a világgazdasági válság –, valamint a hosszabb távon ható tényezők, mint a nemzetfejlődés zavarai egyaránt hozzájárultak a demokratizálódás kudarcaihoz. A választójog mellett a népképviselet működését befolyásoló tényezőkkel nem tudunk részletesen foglalkozni, de közülük a politikai kultúráról a későbbiekben szó lesz. Azt, hogy a széles körű választójog önmagában nem garantálta a demokratikus politikai rendszer stabilitását, leginkább a weimari Németország példája mutatja. Itt 1932-ben a szélsőbaloldali és szélsőjobboldali pártok 236 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


együttesen a szavazatok abszolút többségét kapták. Ez a választási eredmény ugyan ekkor még nem jelentette azt, hogy a szélsőségek kormányra kerültek, de végül döntően hozzájárult a weimari demokrácia „önfelszámolásához". Sőt, a választójog kiterjesztése nagyban elősegítette a politikai mobilizációt, ami viszont a gyakran totalitariánusnak is nevezett rendszerek létrejöttének egyik előfeltétele volt. Ilyen – a kommunista SZUtól eltekintve – a két világháború között csak Olaszországban és Németországban alakult ki, de ennél lényegesen több országban jött létre olyan rezsim, ahol a demokratikus elvek nem valósultak meg egészében, vagy a rendszerek egyenesen autoriternek tekinthetők. Az újonnan alakult államok közül egyedül Csehszlovákia nem tartozott ebbe a csoportba. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy – főként Északnyugat-Európában és Skandináviában – a választójog két világháború közötti kiterjesztése nagyban hozzájárult a demokratikus rendszerek létrejöttéhez. Itt a korábbi korlátozásokat – fokozatosan vagy egyszerre – megszüntették, s így 1939-re már kilenc európai országban minden felnőtt férfi és nő rendelkezett választójoggal. Ezek a következők voltak: Norvégia, Svédország, Dánia, Finnország, Írország, Egyesült Királyság, Luxemburg, Hollandia és Csehszlovákia. Ezekben az államokban a választójog kiterjesztése egyben azt jelentette, hogy a polgárok többségét – legalábbis relatív többségét – alkotó kétkezi munkások és más munkavállalók döntő befolyáshoz jutottak a politika irányításában. Mivel a gyakran radikális munkáspártok esetleges meghatározó szerepe riasztó perspektívának tűnt a többi politikai erő számára, ezért az egyéni kerületeken alapuló, a „győztes mindent visz" (first-past-thepost) elven működő választójogi rendszereket gyakran már a két világháború között átalakították arányos képviseletté. Ez a parlamenti helyeket nagyjából olyan arányban osztotta el a pártok között, mint amilyen arányban azok a szavazatokból részesedtek, vagyis egyrészt a kisebbségnek is jutottak parlamenti helyek, másrészt a szavazók között relatív többséggel rendelkezve nemigen lehetett önállóan kormányozni, csak koalíciót kötve.19 A második világháborút követő években a nők Belgiumban és Franciaországban is megkapták a választójogot, így csupán Svájc maradt kivétel, ahol a nőknek még 1971-ig kellett várniuk a választásokon való részvételre. Ezzel lényegében lezárult a választójog kiterjesztése, vagyis a polgári jogok (szólás-, sajtó és gyülekezési szabadság) mellett immár a politikai jogok is általánossá váltak Nyugat-Európában. A polgári és a politikai jogokkal azonban – mint Thomas A. Marshall érvelt – akkor tudtak megfelelően élni az állampolgárok, ha azokat szociális jogok (egészségügyi ellátás, garantált minimális jövedelem, ingyenes oktatás stb.) is kiegészítették. 20 A második világháború utáni évtizedek fejlődése – mint egy korábbi fejezetben láttuk – egyértelműen abba az irányba mutatott szerte a Európában, hogy az állampolgárság szociális jogokkal is párosuljon, amit – főként liberális oldalról – csak a század végén kérdőjeleztek meg.

3. Politikai pártok: rendszerek és családok A bemutatott társadalmi törésvonalak, illetve a választói akarat és a politikai döntéshozatal közötti legfontosabb közvetítő intézményeknek demokratikus rendszerekben a politikai pártokat tekinthetjük. A pártok olyan önkéntes szerveződések, melyek a politikai hatalom megszerzésére törekszenek. Funkcióik közé tartozik a célkitűzés, az érdekek összesítése és képviselete, a választók mobilizálása, valamint a tagok, illetve szimpatizánsok toborzása is. Ez azt jelenti, hogy a demokratikus rendszerekben a pártok közvetlenül érintkeznek a választópolgárokkal és a különböző érdekszervezetekkel, s azok gyakran ellentmondásos törekvéseit, igényeit, kívánságait nemcsak érzékelik, hanem koherens, megvalósítható célokká, programokká alakítják, majd megjelenítik azokat. Eközben el akarják nyerni a polgárok támogatását, s a választási győzelem nyomán képviselőiket kormányzati és más állami funkciókba kívánják juttatni. A pártok és azok döntéshozói többékevésbé saját társadalmi-politikai elképzeléseiket is érvényesítik, melynek különösen tág tere nyílik akkor, ha kormányzati pozícióba kerülnek. Mindez a demokratikus rendszerekre érvényes. Pártok diktatúrákban is létezhetnek, de közöttük a politikai verseny korlátozott vagy hiányzik. Természetesen a pártok működésén alapuló parlamentáris rendszer mellett a modern demokráciáknak más fontos intézményei is vannak: ilyen például a közvetlen demokrácia intézménye, amikor a polgárok referendumok/népszavazások útján a pártok és parlamentek közbeiktatása nélkül hoznak döntéseket. Ha azonban a választók népszavazásokon döntenének minden kérdésben, annak költségei rendkívül nagyok lennének: az alternatívák megismertetése, a szavazás lebonyolítása csak a résztvevők magas pénzügyi és időráfordításával lenne megoldható. Így bármennyire is hasznos lehet referendumok rendezése, a gyakorlatban egyik demokrácia sem nélkülözheti a pártokat – s persze a parlamenteket és kormányokat sem. Ezért is indokolt a pártok és pártrendszerek 20. századi fejlődésének bemutatása. 21



Elvileg a társadalmi törésvonalak mentén, sőt azok minden kombinációjából külön pártok jöhetnek létre. Az öt hagyományos törésvonal jelentősége azonban a különböző társadalmakban és időszakokban változhat. Így a törések nem jelentenek automatikusan pártformálódást, mivel ilyen szervezetet rendszerint csak akkor alapítanak, ha megfelelő választói támogatásra van kilátás. Ha új politikai érdekellentétek keletkeznek egy társadalomban, ezek nagy valószínűséggel megjelennek a pártok programjaiban is. Ennek egyik formája, hogy a létező pártok közül egy vagy több vállalja az elhanyagolt érdekek képviseletét. Ha ez nem történik meg, s a konfliktus jelentős, akár új párt is létrejöhet ennek nyomán. Meg kell jegyezni, hogy a pártok támogatottságát a társadalmi törésvonalak erősségén kívül számos más tényező is befolyásolhatja: a vezetőik rátermettsége, szervezeti erősségük, vagy akár a média elfogultsága. Egy párt hosszú távú fennmaradásához rendszerint három fő tényező szükséges: egyrészt az, hogy a párt jelentős társadalmi konfliktusokra alapozza programját; ezenkívül elengedhetetlen, hogy legyen egy (vagy több) világnézetében egységes társadalmi réteg, mely a bázisát adja; végül nélkülözhetetlen, hogy a párt tartós szervezeti kereteket legyen képes kiépíteni. A második világháború után a pártfejlődés egyik fontos tendenciája volt, hogy a nagyobb pártok igyekeztek vonzóvá tenni magukat még szélesebb rétegek számára. Ezt azzal a céllal tették, hogy adott esetben akár maguk is kormányozhassanak, vagy a kormányok vezető erejét jelenthessék. Mindezt csak úgy érhették el, ha az eredetileg markáns, egy szűkebb társadalmi réteg érdekeit képviselő programjukat és annak igényeihez igazodó ideológiájukat átalakították. Üzeneteik így elmosódottabbá, kevésbé megkülönböztethetővé, esetleg egyenesen ellentmondásossá váltak. Mindez különösen érvényes volt a kereszténydemokrata és szociáldemokrata pártokra. E folyamat során előbbiek a vallásos jellegüket hangsúlyozták egyre kevésbé, míg utóbbiak az osztályharcról mondtak le. Ezeket a pártokat nevezik „mindenkit megszólító" pártoknak is (catch-all-parties). A kisebb pártok ellenben jobban megőrizhették karakterüket, azt, hogy egy-egy kisebb társadalmi csoport érdekeinek markáns képviseletére specializálódjanak.22 A politikai pártok és szervezetek sok egyedi vonást mutathatnak, de hasonlóságaik alapján csoportosíthatók is. A hasonlóságok megjelenhetnek a képviselt érdekek, értékek, a gyakorlati politikájuk terén. Négy világnézetipolitikai irányzat játszott különösen nagy szerepet a 20. századi Európában, melyeket pártcsaládoknak is szokás nevezni. Ezek a következők: a szocializmus/szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia, a konzervativizmus és a liberalizmus. Az alábbiakban ezen irányzatok fejlődésének fő vonásait ismertetjük, kiegészítve néhány más párttípussal is, melyek nem sorolhatók egyértelműen egyik pártcsaládba sem, de a bemutatott törésvonalak szempontjából jelentőséggel bírnak.23 ◄ SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRTOK ► Az első szociáldemokrata pártok a 19. század utolsó évtizedeiben jöttek létre a magát önálló és egységes osztályként definiáló munkásság érdekeinek képviseletére. Fejlődésük ezen első időszakát radikális program, egy új társadalmi rendszer megteremtésének célja jellemezte. Parlamenti jelenlétük terén az első világháború hozott áttörést, amikor Nyugat-Európa legtöbb országában bekerültek a kormányba is. A háború alatti kormányzati együttműködésük a többi politikai erővel a szociáldemokrata pártokon belül is nagy vitákat váltott ki, s hozzájárult a reformisták és a radikálisok közötti már meglévő konfliktus kiéleződéséhez, majd a mozgalom szakadásához: a szociáldemokraták a társadalmat demokratikus, parlamentáris keretek között kívánták megváltoztatni, míg a kommunisták a hatalom erőszakos úton, forradalom révén való megszerzését tartották a követendő útnak. A kommunisták kiválása tovább csökkentette a szociáldemokrata mozgalom radikalizmusát, s elősegítette a parlamentáris rendszerbe való integrációjukat. Az 1920-as évektől a szociáldemokraták parlamenti és kormányzati szerepe megszokottá vált: Németországban például a weimari koalíció fontos részét alkották. A század második felében a szociáldemokrata pártok további jelentős ideológiai átalakuláson mentek keresztül. Jól mutatja ezt a német SPD útja, mely a második világháború után kezdetben nem csak a tulajdonviszonyok terén képviselt marxista álláspontot, vagyis széles körű államosítást akart, de elutasította a NATO-t és a Közös Piacot is. 1959-ben Bad Godesberg-i kongresszusán azonban felülvizsgálta programját, s ettől kezdve reformista álláspontra helyezkedett. A második világháború után közülük több is átalakult, így az osztrák SPÖ (Sozialistische Partei Österreichs), a belga PSB (Belgische Socialistische Partij/Parti Socialiste Belge), vagy a holland PvdA (Partij van der Arbeid). Franciaországban és Olaszországban a szociáldemokrata pártok átalakulása az 1960-as évek végén következett be. Ezek a változások utat nyitottak a választói bázis bővítéséhez és a kormányképesség fokozásához. A szociáldemokrata pártok néppárttá váltak, vagyis nyitottak a középrétegek felé. Ennek előfeltétele volt, hogy lemondtak a szocializmus megvalósításáról. Ugyancsak hozzájárultak ehhez a korszak társadalmi-gazdasági változásai, mint az állam gazdasági szerepének fokozódása, a jóléti állam vívmányai, a jövedelemkülönbségek csökkenése, melyek mind mérsékelték a szociáldemokrata bázis és a szociáldemokrata pártok radikalizmusát. A második világháború után több nyugat- és észak-európai országban – Norvégia, Svédország, Ausztria – a szociáldemokraták nélkül elképzelhetetlen volt a kormányzás, 238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


de másutt is a parlamenti váltógazdaság részévé váltak. Az átalakulás azonban a programok és célok koherenciáját csökkentette, ami párosult azzal, hogy az 1970-es évek gazdasági nehézségeire a szociáldemokrata pártok nem tudtak meggyőző válaszokat adni, s különösen nem olyan megoldásokat, melyek megfeleltek volna hagyományos értékeiknek és szavazóbázisuk elvárásainak. Az 1970-es és az 1980-as években több országban visszaesett a szociáldemokrata pártok népszerűsége és sorra veszítették el kormányzati pozícióikat is. A brit munkáspárt és a német szociáldemokrata párt válasza az 1990-es években egy újabb ideológiai fordulat volt, melyet a „harmadik út" (Third Way), illetve „az új közép" (Die Neue Mitte) jelszavak fejeztek ki. E pártok programja ezáltal még inkább veszített karakteréből, de ez egyben lehetőséget nyújtott új rétegek megnyerésére is. ◄ KERESZTÉNYDEMOKRATA PÁRTOK ► A mai kereszténydemokrata pártok vagy elődjeik többnyire a 19. század végén és a 20. század elején keletkeztek. Létrejöttük válasz volt a korban hegemóniára törő liberalizmus korlátlan individualizmusára, s az osztályharcot hirdető szocializmus erősödésére, valamint a mindkettőt jellemző egyházellenességre. Kialakulásukban döntően közrejátszott az a konfliktus, ami az egyházak – különösen a katolikus egyház - és az általuk képviselt társadalmi csoportok, illetve az állam között kialakult a szekularizáció kérdésében. Elsősorban az egyházi iskolák, illetve a vallásos nevelés ügye volt e vita forró pontja. A keresztény társadalmi tanítás jegyében felléptek a társadalmi igazságosságért, melyhez ideológiai muníciót pápai enciklikák – a Rerum Novarum (1891) és a Quadragesimo Anno (1931) – is adtak. Felvállalták azoknak a rétegeknek érdekeit, melyeket a városi nagytulajdonosokat képviselő liberalizmus és a munkásságot reprezentáló szociáldemokrácia elhanyagolt. Így felléptek azért, hogy az agrárlakosság is részesedjen a választójogból. Elismerték a magántulajdonhoz való jogot, de a ennek közérdekből való korlátozását is támogatták. Kezdetben keresztényszocialista pártok is működtek, melyek szintén az állam erőteljes szerepét hangsúlyozták a szociális gondoskodás terén, ám a demokratikus jogok kiterjesztését kevésbé tartották fontosnak. Ezek a pártok a 20. században háttérbe szorultak a kereszténydemokrata pártok mögött. Az első világháború utáni időszakban e pártcsaládon belül különösen erős volt a Centrum Párt (Zentrum) Németországban, az Olasz Néppárt, az osztrák Kereszténydemokrata Párt, a holland kálvinista párt és már ekkor erős befolyással rendelkeztek a belga és a holland katolikus pártok is. A második világháború után a kereszténydemokrata pártok népszerűsége általában nőtt. Vallásos jellegük mérséklődött, politizálásuk alapját már nem az egyházak társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontja, hanem a kereszténység általános értékrendje jelentette. Ez hasonló nyitásként értékelhető, mint amit a második világháború után a szociáldemokrata pártoknál láthatunk, s hasonló következményekkel is járt: lehetővé tette a kereszténydemokrata pártok nagy néppárttá alakulását a folytatódó szekularizáció ellenére. Jelentősen emelkedett a norvég Keresztény Néppárt (KrF – Kristeligt Folkeparti), a finn keresztény párt (SKL – Suomen Kristillinen Liitto), a holland református párt (SGP – Staatkundig Gereformeerde Partij), a svájci evangélikus néppárt (EVP – Evangelische Volkspartei) választói támogatottsága. Külön ki kell emelni a német CDU/CSU növekedését, hiszen ennek másfél évtizedes kormányzásához fűződik a német gazdasági csoda, valamint a szintén hosszú ideig sikeresen kormányzó olasz Kereszténydemokrata Párt (DC – Democrazia Cristiana) expanzióját. Utóbbi azért is említést érdemel, mert ez a párt és a svájci Kereszténydemokrata Néppárt (CVP – Christlichdemokratische Volkspartei) a világháború vége és az 1980-as évek között minden kormányban képviseltette magát. Később az ebbe a családba tartozó pártokat már inkább a mérsékelt népszerűségvesztés jellemezte, mint azt Ausztria, Belgium vagy Olaszország példája mutatja. Ugyanakkor a holland kereszténydemokrata párt (CDA – Christen Demokratisch Appel), a ír Fine Gael vagy a német CDU/CSU az 1980-as években is megtartották pozícióikat. E pártok a második világháború után mindinkább ökumenikus jellegűvé váltak, s a skandináv országokban protestáns keresztény pártok is kialakultak. A kereszténydemokrata pártokat gyakran centrumpártoknak is nevezik, mert több tekintetben a baloldal és a jobboldal között helyezkednek el. Társadalomfelfogásukra jellemző, hogy a társadalom hagyományos intézményeit – család, egyházak, helyi közösségek – védelmezik, s a szubszidiaritás elvének megfelelően a társadalmi problémák megoldásában nemcsak az államnak, hanem ezeknek a közösségeknek is nagy szerepet tulajdonítanak. Mindez inkább a konzervatív pártokhoz közelíti őket, ami azt is magyarázza, hogy miért ritka egy-egy erős konzervatív és kereszténydemokrata párt egyidejű jelenléte. Ugyanakkor a konzervatív pártoktól markánsan megkülönbözteti – s a szociáldemokrata pártokhoz közelíti – őket erős szociális elkötelezettségük, s az individuális jogokkal szemben a közjó képviselete, melyek a keresztény szociális tanításból erednek.24 Szintén inkább a szociáldemokrata felfogáshoz hasonlít a nemzetekfelettiség hangsúlyozása: az európai integrációs intézmények alapító atyái is – Robert Schuman, PaulHenri Spaak, Alcide De Gasperi vagy Konrad Adenauer – mind kereszténydemokrata politikusok voltak. ◄ LIBERÁLIS PÁRTOK ► A liberalizmus a polgárság mozgalmaként és ideológiájaként a 18. században keletkezett, s politikai hatása a következő században folyamatosan növekedett. Így több mai liberális párt hosszú múltra tekint vissza: a belga liberális PVV (Partij voor Vrijheid en Vooruitgang) például 1846-ból eredezteti 239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


magát. A 19. századi liberalizmus legfontosabb törekvései közé tartozott a polgári szabadságjogok megvalósítása és a társadalmi privilégiumok megszüntetése. Pártpolitikai értelemben azonban a 19. század végétől már leszálló ágba került, hiszen egyrészt számos követelése megvalósult, vagy más pártok programjába is bekerült, másrészt a főként a városi nagytulajdonosi érdekeket képviselő liberális pártokat érzékenyen érintette a választójog kiterjesztése. Ebből leginkább a kereszténydemokrata és a szociáldemokrata pártok profitáltak, s a néhány évtizede még a legtöbb parlamentben többséggel vagy nagy képviselettel rendelkező liberális pártok a két világháború között már háttérbe szorultak. A választói támogatás visszaesése összességében folytatódott a második világháború után. Voltak azonban kivételek is: Belgium és Hollandia liberális pártjai erősödtek az 1970-es és 1980-as években. Rajtuk kívül erős pozíciókkal Írországban, Görögországban, Nagy-Britanniában és Svájcban rendelkeztek, bár ez csak úgy volt lehetséges, hogy nem tisztán liberális programmal léptek fel. A többi országban a liberális pártok viszonylag alacsony szinten – rendszerint az 1 és a 10% közötti sávban – stabilizálták támogatottságukat. A visszaesés oka az, hogy a liberális ideológia középpontjában álló individualizmus, a magántulajdonhoz kapcsolódó jogok védelme, az állami beavatkozás ellenzése a társadalom legvagyonosabb és legjobb érdekérvényesítési képességű csoportjainak kedvez. A tulajdonosi érdekek, s ezen belül is a nagyvállalati és nagytulajdonosi érdekek képviselete kedvező pozíciókat biztosít a liberális pártok számára a gazdaságban és a sajtóban, de egyben korlátozza választói bázisukat. Néhány országban – Dánia, Svédország, Hollandia – a liberális pártokat kevésbé jellemezte a klasszikus 19. századi piaci fundamentalizmus továbbélése, illetve 20. század végi újjáéledése, s a szociális igazságosság szempontjai is helyet kaptak programjaikban. A viszonylag szűk választói bázis azonban nem jelentette azt, hogy a liberális pártok teljesen elveszítették volna politikai befolyásukat. Többségük koalíciós partnerként hosszabb-rövidebb ideig kormányzati pozícióba került a második világháború után: a német FDP (Freie Demokratische Partei) például a CDU/ CSU vagy az SPD oldalán a második világháború után a kormányok többségében szerepet kapott. Ugyanakkor a század végének legnagyobb európai liberális pártja, a brit Liberális Demokraták a sajátos választási rendszer miatt egyszer sem jutott kormányzati pozícióba. ◄ KONZERVATÍV PÁRTOK ► A politikai konzervativizmus eredetileg a liberalizmus ellenirányzataként született a 19. század elején. A liberalizmustól és a szocializmustól eltérően nem egy átfogó világmagyarázat céljával keletkezett, hanem éppen az elméleti kiindulópontú társadalomátalakítási programok elutasításaként. Hívei tudniillik úgy vélték, hogy a radikális, forradalmi változások végül szükségszerűen társadalmi kudarchoz vezetnek. Ehelyett az intézmények és értékek folyamatosságát képviselték, ami persze változásokat/változtatásokat nem zárt ki. Ekkoriban jelentős szociális tartalommal is rendelkezett, hiszen liberális ellenfelétől eltérően aktívan fel kívánt lépni a kapitalizmus által előidézett társadalmi feszültségek enyhítéséért. A konzervatív pártok viszonylag korán, rendszerint megalakulásukkal egy időben kormányzati tényezővé is váltak, s jórészt meg is tudták őrizni befolyásukat a két világháború közötti időszakban. Tükrözi ezt az is, hogy Nyugat-Európában mindegyik, Dél-Európában pedig a spanyol konzervatívok kivételével az összes ilyen párt legalább két évig kormányzott ebben az időszakban. Ezen belül Skandináviában rövidebb, a kontinens más részein pedig hosszabb ideig rendelkeztek kormányzati pozícióval. A második világháború utáni nyugat-európai konzervatív pártok többsége is a 19. századig vezette vissza családfáját, s viszonylag csekély változáson ment keresztül azóta. Jelentős kivételt képez azonban Franciaország, ahol a több pártot is magában foglaló gaulleizmus irányzatának kialakulása a második világháború utáni időszak fejleménye. A világháborút követően a kereszténydemokrata pártok kiszorító hatása miatt csökkent a jelentőségük, a brit Konzervatív Párt (Conservative Party) és a dán Konzervatív Néppárt (KF – Konservative Folkeparti) kivételével. Az 1970-es évektől a neoliberális, feltétlen piacbarát ideológia térhódításából a konzervatív pártok is profitáltak. Ismét több helyen kerültek kormányra konzervatív pártok, de aztán már az 1980-as években – Nagy-Britannia és Görögország kivételével – összességében ismét veszítettek népszerűségükből. Az adott ország politikai erőviszonyainak függvényében a 20. század végén a konzervatív pártok vagy a neokonzervatív ideológia követőiként közeledtek a liberális pártok feltétlen piacpártiságához, vagy a kereszténydemokrata pártokhoz hasonlóan a piacgazdaságot megszelídíteni kívánó célokat hangsúlyozták. ◄ KOMMUNISTA PÁRTOK ► Az első kommunista pártok megalakulása közvetlenül a bolsevik forradalom utáni időszakra tehető. Ezek a szervezetek – mint említettük – rendszerint úgy keletkeztek, hogy radikális csoportok szakadtak le szociáldemokrata irányultságú pártokról. Az első világháború utáni hónapokban néhány kommunista párt kormányokba is bekerült, de a politikai stabilizációval népszerűségük gyorsan olvadt, s ellenzékbe szorultak. Mivel a parlamentáris rendszert tagadták, azt akár erőszakos úton is meg kívánták dönteni,



s a Komintern (1919-1943), illetve később a Kominform (1947-1956) révén a Szovjetunió külpolitikai törekvéseit szolgálták, ezért működésüket gyakran korlátozták vagy egyenesen betiltották. Jóllehet Németországban a gazdasági válság éveiben újra jelentős népszerűségre tettek szert a kommunisták, a két világháború közötti időszak további részében egyedül a spanyol PCE (Partido Comunista de Espana) került ismét hatalomra a spanyol népfrontkormány tagjaként (1936-1939). A második világháborút követően néhány nyugat-európai és dél-európai országban szilárd pozíciót építettek ki maguknak a választók között a kommunista pártok, míg másutt jelentéktelenek maradtak vagy szinte nem is léteztek. Kommunista pártok tartós választási sikereket értek el Olaszországban (PCI – Partido Comunista Italiano), Franciaországban (PCF – Parti Communiste Frangais), Finnországban (SKDL – Suomen Kansan Demokraattinen Liitto) és az 1970-es évektől a Portugáliában, Görögországban és Spanyolországban. Ezek a pártok az 1960-as évektől erőfeszítéseket tettek arra, hogy lazítsák Moszkvától való függésüket, így pl. elhatárolódtak Csehszlovákia 1968-as megszállásától, noha az 1956-os magyar forradalom leverését még helyeselték. Deklarálták, hogy a kommunista társadalmat demokratikus, parlamentáris eszközökkel kívánják megvalósítani. E sajátos, „nyugati" típusú kommunista mozgalmat, illetve ideológiát „eurokommunizmus"-nak nevezték. Népszerűségének csúcsán, az 1970-es években az Olasz KP a szavazatok közel egyharmadát kapta, de az 1980-as évektől a legnagyobb kommunista pártok is hanyatlani kezdtek. A háborút közvetlenül követő néhány évtől eltekintve kormányzati pozícióba csak a finn SKP/SKDL (1966 után több alkalommal) és a francia PCF (1981-1984 között) került. ◄ ETNIKAI JELLEGŰ PÁRTOK ► Etnikai alapon már a 19. század végén kezdtek pártok szerveződni Európában, s közülük több ma is működik: a baszk nacionalista párt (PNV – Partido Nacionalista Vasco) vagy a finnországi Svéd Néppárt (SFP – Svenska Folkpartiet) ezek közé tartozik. A két világháború között KeletKözép-Európában és a Balkánon számos etnikai alapú párt működött és jutott kisebb-nagyobb politikai szerephez, mint Csehszlovákiában a Szudétanémet Párt, vagy Romániában az Országos Magyar Párt. A második világháború után általában csökkent a jelentőségük, amit az is mutat, hogy Nyugat-Európában csak a Svéd Néppárt volt képes hosszabb ideig kormányzati tényezővé válni. Az etnikai elven szerveződött pártok a 20. század végére Finnország mellett leginkább Belgiumban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban voltak képesek megőrizni választói bázisukat. Belgium sajátos esetet jelent, hiszen itt minden pártra – még a zöld pártokra is – érvényes, hogy eleve vagy a flamand, vagy a vallon nemzethez tartozók szavazataira számít. Ugyanakkor csak a flamand Népi Unió tekinthető abban az értelemben etnikai jellegű pártnak, hogy az adott etnikum érdekeinek képviseletére szerveződik. A rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában szintén létrejött és sikeresen szerepelt, sőt kormányzati szerephez jutott néhány etnikai alapú párt, közöttük a romániai és a szlovákiai magyarok pártjaival. ◄ AGRÁRPÁRTOK ► Az agrár vagy vidéki pártok erőssége természetesen elsősorban az agrárszektor nagyságát tükrözte, ennek következtében a 20. század során az ilyen irányultságú pártok leginkább Skandináviában, Kelet-Közép-Európában, a Balkánon, valamint Franciaországban, Svájcban és Németország bajor részein jöttek létre és jutottak jelentősebb szerephez. Közülük a legnagyobb múltra az 1870-ben alapított dán Venstre tekint vissza, ami először 1901-ben került kormányra, s az első világháború előtt a legnagyobb dán pártnak számított. A két világháború között az agrárpártok a kormánykoalíciók megszokott szereplőinek számítottak, sőt Kelet-Közép-Európában és a Balkánon esetenként vezető szerephez is jutottak. Az említett dán Venstre és társai a második világháború után fokról fokra veszítettek bázisukból, az agrárszféra jelentős térvesztése következtében. Csak néhány testvérpárt tudta őrizni pozícióját Svájcban és Skandináviában: a Svájci Néppárt (SVP – Schweizerische Volkspartei) a második világháború utáni évtizedekben minden kormányban képviseltette magát, s gyakran a miniszterelnököt is adta. Megközelítette ezt az eredményt a már a két világháború között is jelentős finn KESK (Keskustapuolue), ami az 1980-as években még kissé javított is eredményén. Mindez azt bizonyította, hogy ezek az agrárgyökerű pártok képesek voltak alkalmazkodni az agrárszféra visszaszorulása nyomán előállt helyzethez, s beemeltek programjukba új, a parasztságnál szélesebb, nem városi rétegeket érintő célokat is, mint például a környezetvédelem vagy a regionális fejlettségi különbségek csökkentése. ◄ DIKTATÚRÁK PÁRTJAI ► A fentiektől teljesen eltérő utat jártak be a pártok és pártrendszerek fejlődése terén a második világháború után a kelet-közép-európai és a balkáni országok. A háborút követően mindenütt újjászülettek a demokratikus pártok és a parlamentarizmus, de aztán a kommunista hatalomátvétel véget vetett létüknek. Magyarországon, Romániában, Albániában és Jugoszláviában csak a kommunista párt működött tovább, míg Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és az NDK-ban névleg engedték néhány további párt működését is, ezeknek azonban el kellett ismerniük a kommunista párt vezető szerepét. Így a hatalom egyetlen valós birtokosa mindenhol utóbbi lett. A politikai versenytársak könyörtelen megsemmisítése nemcsak a pártok között zajlott le, hanem a társadalmi élet minden területén végbement. Felszámolták vagy ellenőrzésük alá vonták a civil társadalom intézményeit, különösen figyelve a legnagyobb szellemi és szervezeti erővel



rendelkező egyházak és a sajtó kontrolljára. Mindezt teljessé tette a kulturális élet intézményeinek ellenőrzése és a gazdaság államosítása. Míg a két világháború közötti a diktatúrák általában a demokratikus külsőségeket sem alkalmazták, a keleteurópai kommunista diktatúrák „népi demokrácia"-ként határozták meg magukat, s rituálészerűen választásokat tartottak. Ezeken vagy egyetlen párt – a kommunista párt – által indított jelöltről lehetett szavazni, vagy több jelölt közül lehetett választani, de ezek mindegyike a kommunista párt jóváhagyásával került a szavazólapra. A választásokon a részvétel nagyon magas, általában 99% feletti volt, s rendszerint a kommunista párt jelöltjei is ilyen, vagy ezt megközelítő szavazati arányt kaptak. A választások részét képezték a rendszer manipulációs és ellenőrzési mechanizmusainak. Más hasonló eseményekkel együtt azt voltak hivatva demonstrálni, hogy a társadalom túlnyomó többsége elfogadja a rendszert, nem meri megkérdőjelezni még annak legnyilvánvalóbb hazugságait sem. Ezeken keresztül az esetleges elégedetlen vagy kételyekkel rendelkező egyének megtapasztalhatták, hogy nem tudnak szinte semmit sem tenni a rendszer ellen. A demokratikus elvek és az antidemokratikus gyakorlat közötti szakadék eredménye széles körű politikai apátia és cinizmus lett a társadalomban, ami egyáltalán nem volt a kommunista politikai elit ellenére, hiszen elősegítette a hatalomgyakorlásuk zavartalanságát. A politikai kultúra torzulásai a kommunista rendszer egyik súlyos örökségét jelentették a rendszerváltás utáni időszakban.

4. Változások a pártrendszerekben: megfagyás és kiengedés? Lipset és Rokkan úgy vélték, hogy a nyugat-európai pártok legfontosabb típusai az általános választójog megteremtésének időszakában – vagyis a 20. század elején – jöttek létre, s ezt követően évtizedeken keresztül stabilak maradtak, vagy – miként ők fogalmaztak – a pártrendszer „megfagyott". Tény, hogy a kialakult pártrstruktúra az 1970-es évekig sok tekintetben stabil maradt Nyugat-Európában. Ennek jele, hogy az 1920-as évek eleje és az 1960-as évek vége között a szociáldemokrata pártok közül csak a norvég, a svéd és a brit párt tudta választási eredményeit jelentősen javítani. Szintén viszonylag állandó volt a keresztény és a konzervatív pártok eredménye: csak Norvégiában és Svédországban veszítettek teret az 1940-es években. Ugyanakkor a „megfagyás" hipotézisét mégis óvatosan kell kezelnünk. Egyrészt Európa jelentős részén már a két világháború között is diktatórikus rendszerek jöttek létre. Az olasz fasiszta és a német nemzetiszocialista rendszerek mellett a demokratikus jogok és intézményrendszer jelentős korlátozására került sor Portugáliában, Spanyolországban, valamint Kelet-Közép-Európa és a Balkán jelentős részén. Ez magában foglalta a többpártrendszer felszámolását vagy a pártok közötti verseny korlátozását. Ezenkívül az egyes pártok-pártcsaládok közötti erőviszonyok nem voltak teljesen változatlanok az idők során. Mint láttuk, a liberális és a konzervatív pártok jöttek létre legkorábban, s több országban már a 19. századi parlamentekben is jelen voltak, s gyakran kétpólusú pártrendszert alkottak. A szociáldemokrata és a kereszténydemokrata típusú pártok a 19. század végén alakultak ki és gyors térnyerésükkel egy ideig háromosztatúvá váltak a nyugat-európai országok népképviseletei. A két világháború közötti időszakban a szociáldemokrata pártok gyors népszerűvé válása és a liberálisok hanyatlása ismét kétpólusúvá tette a politikai erőteret.25 A pártrendszer stabilitása ellen szól az is, hogy a régi pártok legtöbbje jelentős szervezeti átalakuláson ment keresztül a század során, vagyis a 20. század második felében működő nagy pártoknak gyakran volt valamilyen más néven működő elődjük. Ezenkívül a pártok gyakran széthasadtak, vagy leváltak róluk működésükkel elégedetlen csoportok. A pártstruktúra megfagyásáról tehát az 1920-as és 1950-es évek között is csak megszorításokkal beszélhetünk, még Nyugat-Európa vonatkozásában is. Tény azonban az, hogy az 1960-as évektől a korábbiaknál is jelentősebb változások következtek be a választói magatartásban és a pártrendszerekben. Ezek egyik jeleként 1971-ben az osztrák szociáldemokrata párt először szerzett abszolút többséget a választásokon. Skandinávia több országában – Norvégia, Dánia, Svédország – ellenben éppen a szociáldemokrata pártok estek ki a kormányokból évtizedek óta először. Egy további példaként a holland katolikus párt – mely az első világháború vége óta stabilan őrizte nagyjából egyharmados szavazatarányát – 1963-1972 között választói mintegy felét elveszítette. Nemcsak a meglévő pártok közötti erőviszonyok tolódtak el, hanem teljesen új programmal fellépő pártok is megjelentek. Az újonnan keletkező szervezetek

9.2. táblázat - 9.2. táblázat ► A „régi politika" és az „új politika" néhány jellemzője az 1970-es és 1980-as években Nyugat-Európában



Materialista Posztmaterialista politikai célok és ideálok „Régi politika"

„Új politika"

- Gazdasági növekedés, fogyasztás növelése

- A környezetet nem károsító gazdasági fejlődés akár a gazdasági növekedés és a fogyasztás növelésének részleges feláldozása révén is

- Piacgazdaság, tömegfogyasztás

- A társadalom valós szükségleteit figyelembe vevő gazdaság

- Képviseleti demokrácia

- Polgári kezdeményezések, civil mozgalmak (grass-roots democracy, Basisdemokratie)

- Erős katonai védelem

- Nukleáris lefegyverzés

- Hagyományos nemi szerepek a családban és a - Nemek egyenlősége társadalomban Forrás: Russel J. Dalton: Politics in Germany. New York: Harper Collins, 1993. 135. felhasználásával. jó példáit jelentik az 1970-es évektől Nyugat-Európa minden országában megalakult zöld pártok, melyeket az „új politika" képviselőinek is szokás tekinteni (9.2. táblázat). Ezek a környezetvédő mozgalmakból jöttek létre, s ennek megfelelően mindenekelőtt a környezet állapotának megóvását foglalták programjukba, akár a gazdasági növekedés terén szükséges áldozatok révén is. Így például ellenezték a tömegközlekedés háttérbe szorítását és a nukleáris energia bármilyen – akár békés – célú felhasználását. Hamarosan a környezetvédelem társadalmi összefüggései is helyet kaptak programjukban: abból kiindulva, hogy a környezetkárosító tevékenységek haszna elsősorban a magángazdaságnál jelentkezik, míg a károk terheit a közösségnek kell viselnie, szükségesnek tartották a fokozott állami beavatkozást a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Fel kívántak lépni a fogyasztói társadalom manipulációs technikái ellen például a televíziós reklámokban és más műsorokban, valamint más módon is korlátozni kívánták a nagy gazdasági csoportok érdekérvényesítő képességét. A zöld pártok már az 1970-es években kisebb, helyi sikereket értek el, s az 1980-as években több országban nemzeti szinten is képviseletet kaptak: jelöltjeik bekerültek Dánia, Belgium, Németország, Ausztria parlamentjeibe 26 (9.3. táblázat). A laza szerveződésű környezetvédő mozgalmak párttá alakulása azonban az előnyök – mint a nagyobb nyilvánosság vagy hatékonyabb szervezeti működés – mellett veszélyeket is rejtett magában számukra, különösen akkor, amikor képviselőik már a parlamentben dolgoztak. Ettől kezdve ugyanis a környezeti problémák megoldásának, vagyis fő programpontjaik megvalósításának gyakorlati nehézségeivel találkoztak, s a javasolt megoldásaik – például az energiafogyasztás csökkentése az energiaárak növelésével – csökkentették népszerűségüket. Ráadásul ekkor már olyan kérdésekben is állást kellett foglalniuk, melyek nem tartoztak eredeti profiljukhoz, s melyekben tagságuk és választói bázisuk sem volt egységes. Németországban ezen problémákkal konfrontálódva az 1980-as években a zöldeken belül két szemben álló irányzat jött létre: a „realisták" (Realos) és a „fundamentalisták" (Fundis) irányzatai. Az első csoportba tartozók a népszerűség megőrzése érdekében inkább a lassúbb haladás és a szervezeti centralizáció mellett voltak, míg utóbbiak – akik végül háttérbe szorultak – meg akarták őrizni az eredeti mozgalmi jelleget annak esetleges hátrányos választási következményei ellenére. A félelmek nem voltak teljesen alaptalanok: a kormányzati felelősségvállalás terén egész Európában legmesszebb jutott német zöldek – akik az 1998-tól hét éven át a szövetségi kormány tagjai voltak – megfigyelők szerint elszürkültek a megkötött kompromisszumok nyomán.

9.3. táblázat - 9.3. táblázat Zöld pártok megalakulása és nészerűsége európai országokban az 1970-es és 1980-as években Párt neve

Alapítás

Parla- Kormentbe mányba


Legjobb eredmény a parlamenti választásokon (%)


éve Egyesült Királyság

kerülés éve

1970-es 1980-as évek évek

Ecology Party 1979

Franciaország Ecologistes

1978

Hollandia

Federatieve Groenen

1986

Belgium

Agalev (flamand)

0,3

2,2

0,9

1989

-

2,1

1981

1985

0,1

4,1

Ecologistes (vallon)

1978

1981

0,6

3,2

Írország

Green Alliance

1987

1989

-

0,4

NSZK

Die Grünen

1980

1983

-

5,6

Ausztria

VGÖ (Egyesült Zöldek)

1982

-

2,2

ALÖ (Alternatív Lista)

1982

-

1,9

1998

GA (Zöld 1986 Alternatívok)

1986

-

4,8

Svájc

Grünen

1982

1983

-

5,4

Svédország

Miljöpartiet de Gröna

1981

1988

-

5,3

Dánia

Groene

1985

-

1,4

Norvégia

Miljoe

1989

-

0,8

Finnország

(Zöld Párt)

1982

-

2,7

Olaszország

Verde

1987

-

2,4

1983

Spanyolország Verdes

1989

1989

-

1,4

Görögország

1988

1989

-

0,6

(Zöld Párt)

Források: Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. 138139, 143. Fábián György – Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (19452002). Budapest: Osiris, 2004. 37. A zöldek mellett más jellegű pártok is létrejöttek az 1970-es évektől Nyugat- Európában. Néhány országban – pl. Hollandia és Luxemburg – nyugdíjaspárt alakult az egyre nagyobb időskorú réteg választói potenciáljának 244 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kihasználására. Mivel azonban ezt a réteget a hagyományos pártok sem hanyagolták el, a nyugdíjaspártok végül mérsékelt választási sikereket értek el. Nagyobb számban alakultak úgynevezett protesztpártok, melyekre a szakirodalom a „flash"-párt kifejezést is alkalmazza, utalva arra, hogy ezek gyakran rövid idő alatt alakulnak meg, s szintén gyorsan meg is szűnnek. Létrejöttük alapja rendszerint a nagyobb pártok működésének valamilyen súlyos problémája – például egy korrupciós botrány –, mely jelentős választói csoportokat bizonytalanít el, vagy pedig az, hogy fontosnak vélt társadalmi problémákra a nagy pártok nem reagálnak megfelelően. Az 1970-es évektől ilyen, a lakosság jelentős részét foglalkoztató problémát jelentett NyugatEurópában a migráció. Azokban az országokban, ahol a bevándorlók száma megemelkedett, vagy ennek lehetősége fennállt, illetve a bevándorlók integrációja nehézségekbe ütközött, olyan pártok alakultak, melyeknek célja volt a bevándorlás fékezése. Legismertebbek ezek közül az Osztrák Szabadságpárt, illetve Franciaországban a Nemzeti Front (FN – Front National) voltak. Egy más jellegű protesztpártnak tekinthető a német egység után létrejött, s a keletnémet tartományokban népszerű Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS – Partei des Demokratischen Sozialismus). Németországban a korábbi NDK kommunista pártjának tisztségviselői nem vállalhattak szerepet a demokratikus rendszerben, ezért a PDS kommunista utódpártnak nem nevezhető. Inkább egy olyan regionális protesztpártnak volt tekinthető, mely a német egyesítés megvalósult formája elleni tiltakozás mellett a lakosság egy részének a múlt iránti nosztalgiájára épített. Látható az is, hogy az új generációk kevésbé szilárdan azonosultak a régi pártokkal. Az instabil pártpreferenciák nagyobb szerepet juttattak a rövid távú választói döntéseknek, s így a pártok korábbinál gyorsabb térnyerése és térvesztése is bekövetkezhetett. A polgárok kevésbé tartottak ki hosszú távon egyik vagy másik párt mellett, ez a csökkenés azonban semmiképpen nem nevezhető drasztikusnak: 12 nyugat-európai és dél-európai ország átlagában 1962-1992 között mintegy 75%-ról 62%-ra esett azok aránya, akik egyik vagy másik pártot magukhoz közelállónak érezték.27 A társadalomszerkezeti tényezők jelentősége halványult a választói magatartás meghatározásában. Mint azt táblázatunk mutatja, az osztályhoz tartozás és a vallás szerepe az 1960-as években még minden nyugat-európai országban jelentősen hatott arra, hogy milyen pártra szavaztak a választók. A következő évtizedekben azonban ezeknek a tényezőknek a jelentősége – Olaszország kivételével – mindenütt stagnált, vagy hanyatlott28 (9.4. táblázat). Mindazonáltal a választói preferenciák módosulásában a társadalomszerkezet átalakulása, a szociokulturális változások, valamint az új társadalmi konfliktusok megjelenése egyaránt közrejátszottak. A foglalkozási szerkezet eltolódásai, s ezen belül különösen az ipari foglalkoztatottság korábban megismert csökkenése jelentősen hatott a pártok potenciális szavazótáborára. A szolgáltatásban dolgozók rétegének belső heterogenitása ugyanis lényegesen nagyobb, mint a munkásságé – s különösen, mint a korábban kiterjedt réteget alkotó nagyipari munkásságé. Ezenkívül a jóléti állam magas szintű juttatásai jelentősen mérsé-

9.4. táblázat - 9.4 . táblázat ► Az osztályszempontok érvényesülése a szavazói magatartásban (Alford-index) néhány nyugat-európai országban 1950-es és 1960-as évek

1970-es és 1980-as évek

Év

index

Év

Index


1959

37

1983

30

Franciaország

1956

15

1978

18

Hollandia

1956

26

1986

26

Belgium

1956

25

1974

25

Írország

1969

19

1987

6

NSZK

1959

27

1987

14

Ausztria

1967

31

1986

25



Svájc

1963

26

1975

15

Svédország

1955

53

1985

34

Dánia

1963

44

1987

29

Norvégia

1957

46

1985

29

Finnország

1958

59

1987

39

Olaszország

1959

19

1976

31

Spanyolország

1979

20

Görögország

1981

18

Portugália

1983

26

Megjegyzés: Az index az osztályhelyzetnek megfelelő szavazói magatartás arányát fejezi ki a választói csoport százalékában. Forrás: Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. 94. kelték a tőke és a munka ellentétét, de új konfliktusokat is kialakítottak, pl. a járulékfizető munkában állók és a járadékos tartósan munkanélküliek között. Ezeket az érdekkülönbségek a hagyományosan a munkavállalókat képviselő szociáldemokrata pártok már nehezebben tudták mozgósításra felhasználni. Az értékváltozások kezdetben elsősorban a vallásos jellegű pártok választói bázisának elolvadásával fenyegettek, hiszen azok egyik jelentős vonása volt a vallásos értékek háttérbe szorulása, a szekularizáció. Kiderült azonban, hogy a változások ennél lényegesen szélesebb körűek, hiszen a materiális politikai célok és ideálok helyett a „posztmaterializmus" előretörése érintette a szociáldemokrata pártokat is (9.2. táblázat). Igaz azonban az is, hogy az új pártok (zöld pártok, protesztpártok) nem alakították át alapvetően a pártszerkezetet, hiszen együttesen is általában csak a szavazatok 5-10%-át, egyes országokban és bizonyos időszakokban legfeljebb 20%-át szerezték meg. A hagyományos pártok tehát megtartották választóik jelentős részét, de ezt csökkenő mértékben hagyományos bázisukra támaszkodva tették29 (9.5. táblázat).

9.5. táblázat - 9.5. táblázat ► Pártcsaládok képviselői egyes európai országokban az 1990-es évek elején Kommunista

Egyesült Királyság Franciaország

PCF (11)

Szociáldemokrata

Konzervatív

Liberális

Labour (35)

Cons. (42)

LD (18)

PS (38)

RPR (19)

UDF (19)

Centrum (Kereszténydemokrata)

Hollandia

PvdA (32)

CDA (35)

VVD (15)

NSZK

SPD (36)

CDU/CSU (42)

FDP (7)

Ausztria

SPÖ (35)

ÖVP (28)

LF (6)

Svájc

SP (19)

CVP (20) SVP?

FDP (21)



(12) Svédország

VP (6)

SAP (45)

KdS (4) CP? (9) MS (22)

FP (7)

Olaszország

PDS+RC (22)

PSI (14)

DC (30)

PRI (5)

9.6. táblázat - Rövidítések: Egyesült Királyság:.

Franciaország

Hollandia

NSZK

Ausztria

Cons

Conservative Party

Labour

Labour Party

LD

Liberal Democrats

RPR

Rasseblement pour la Republique (Gaullisták)

UDF

Union pour la Démocratie Frangaise (Liberális Giscardisták)

PS

Parti Socialiste

PCF

Parti Frangais

CDA

Christen Democratisch Appél (Kereszténydemokrata Unió)

VVD

Volkspartij voor Vrijheid en Democratie (Szabadság és Demokrácia Néppártja)

PvdA

Partij van der (Munka Pártja)

CDU

Christlich-Demokratische Union Deutschlands

CSU

Christlich-Soziale in Bayern

FDP

Freie Partei

SPD

Sozialdemokratische Partei Deutschlands

ÖVP

Österreichische Volkspartei

LF

Liberales Forum


Communiste

Arbeid

Union

Demokratische


Svájc

Svédország

Olaszország

SPÖ

Sozialdemokratische Partei Österreichs

CVP

Christlich-Demokratische Volkspartei

FDP

Freisinnig Demokratische Partei

SP

Sozialdemokratische Partei

MS

Moderata Samlingspartiet (Konzervatívok)

KdS

Kristendemokratiska Samhallspartiet (Kereszténydemokrata Párt)

FP

Folkpartiet Néppárt)

SAP

Sveriges Socialdemokratiska Arbetarepartiet (Svéd Szoc.dem. Párt)

CP

Centerpartiet (Centrumpárt)

VP

Vansterpartiet Párt, kommunista)

(Liberális

(Baloldali korábban

DC (PPI) Democrazia Cristiana (Kereszténydemokrata Párt) PPI (DC) Partito Popolare Italiano (1993.07.26. után) PRI

Partito Italiano Párt)

Repubblicano (Republikánus

PSI

Partito Socialista

PDS

Partito Democratico della Sinistra (Demokratikus Baloldal Pártja, Reformkommunisták)

RC

Rifondizione (egykori PCI)

Comunista

Megjegyzések: 1994-es állapot. Zárójelben az 1994 előtti legközelebbi parlamenti választások eredménye százalékban. A pártok neve utáni kérdőjel a besorolás bizonytalanságát jelzi.



Forrás: Stefan Immerfall: Einführung in den europaischen Gesellschaftsvergleich. Passau: Wissenschaftsverlag Rothe, 1995. 112-113.

5. Politikai kultúra és politikai kommunikáció: civil társadalom és média A választójog bővülése, a pártok versengésén alapuló parlamentarizmus kialakulása feltétele volt a demokratikus rendszerek létrejöttének Európában. Ugyanakkor történelmi példák mutatják, hogy ezeknek az intézményeknek a megléte nem feltétlenül elegendő a demokratikus politikai rendszer életképességéhez. Az intézmények működésének mikéntje alapvetően függ a politikai folyamatban részt vevő egyének elképzeléseitől, értékeitől és attitűdjeitől, vagyis kultúrájától. ◄ POLITIKAI KULTÚRA ► A politikai kultúra fogalma azokat az attitűdöket jelenti, melyekkel a polgárok rendelkeznek a széles értelemben vett politikával szemben.30 A politikatudomány klasszikus megállapítása szerint léteznek homogén és fragmentált politikai kultúrák. A homogén politikai kultúrát az jellemzi, hogy a politikai célokat és eszközöket illetően egyfajta konszenzus létezik a politikai rendszer szereplői között. A fragmentált politikai kultúrában ezzel szemben nehezen összebékíthető politikai szubkultúrák léteznek egymással párhuzamosan. A politikai kultúra mindkét típusának kialakulásában közrejátszanak az adott társadalom sajátosságai. Az első változat olyan társadalmakban jön létre, ahol csak az osztálykülönbségeknek van jelentős szerepük a politikai tagoltság kialakulásában, míg a másik kialakulásának az kedvez, ha a társadalmakban számos kulturális-ideológiai megosztottság létezik.31 Nem állíthatjuk azonban azt, hogy a politikai kultúra kizárólag a társadalmi szerkezet – vagy a megismert törésvonalak – függvénye volna. A politikai kultúrának vannak ugyanis olyan elemei is, melyek más tényezőkhöz kapcsolódnak: a demokratikus rendszerek működéséhez elengedhetetlen a polgárok részéről a közügyekben való aktív részvétel, a fejlett civil társadalom, a szélsőségek elutasítása, a demokratikus intézményrendszer működésének megértése és a rendszer működésébe vetett bizalom is. A két világháború közötti időszakban a demokratikus politikai kultúra hiányosságainak következményeit jól demonstrálja Németország esete. A weimari köztársaság alkotmánya közismerten garantálta a polgárok politikai és szabadságjogait, s a parlamentarizmus működését is példamutatóan szabályozta – még akkor is, ha létezett néhány alkotmányjogi hiányosság, mindenekelőtt a birodalmi elnök jogosítványainak szabályozását illetően. Már a kortárs megfigyelőknek is feltűntek azonban a demokratikus intézmények működésének zavarai. A parlamentben gyakran akadozott a koalíciók munkája, s a szélsőséges erők – kommunisták és nácik – az 1920-as évek végétől az utcákon vívták harcaikat. A polarizáció és a konfrontáció légkörének kialakulásában – mint jeleztük – közrejátszottak olyan rövid távon ható tényezők, mint a bolsevik forradalom, s a nyomában Németországban is kitört forradalmak, a Komintern tevékenysége, az első világháborút követő gazdasági-társadalmi problémák, mint az infláció, a nagy gazdasági válság. Mivel azonban ezek a tényezők máshol is jelen voltak, s nem jártak hasonló következményekkel a politikai életre nézve, jelentős részben annak tulajdoníthatjuk a weimar rendszer problémáit, hogy a demokrácia mellett elkötelezett politikai erőkhöz képest a szélsőségek mérete és ereje már kezdetben is viszonylag nagy volt, s idővel tovább nőtt. Ez lényegében a demokratikus politikai kultúra gyengeségét jelenti, vagyis az ismert megfogalmazás szerint a weimari rendszer „demokrácia demokraták nélkül." A politikai kultúra változása bizonyosan hozzájárult a második világháború utáni évtizedek nyugat-európai demokratikus rendszereinek stabilizálásához és sikereihez. Az átalakulási folyamat jellemzésére ismét Németország példájához fordulhatunk, hiszen talán itt volt a legélesebb a törés a két világháború közötti időszakhoz képest. A háború utáni években a legtöbb megfigyelő még a lakosság többségének a demokratikus politikai intézményekkel és elvekkel szembeni közönyéről, cinikus magatartásáról, vagy éppenséggel ellenségességéről tudósított, s általános volt a vélemény, hogy a német polgárok attitűdjei nem kedvezőek a demokratikus átalakulás szempontjából.32 Alátámasztották ezt az amerikai hadsereg által végzett közvéleménykutatások – az ún. OMGUS-felmérések –, melyek szerint a náci ideológiával való szimpátia a háború után is erősen jelen volt, s a lakosok fele azt gondolta, hogy a nemzetiszocializmus egy olyan jó elképzelés volt, amit rosszul valósítottak meg. Közel ennyien a nácikat inkább pozitívan, mint negatívan értékelték. Így a politikai kultúra átalakítása a szövetségesek és az új, demokratikus német elit elsőrangú célja volt. Nem titkolt módon a lakosság újranevelésére törekedtek. Ennek során igyekeztek egy új nemzeti identitást kialakítani, melynek nemcsak a hagyományosan erős kulturális identitás a része, hanem egy demokratikus politikai közösséggel való azonosulást is magában foglal. Míg az állam hagyományosan úgy jelent meg a német politikai gondolkodásban,



mint egy autonóm erő, amit az egyénnek szolgálnia kell, addig az új politikai kultúra az egyén és az állam jogainak és kötelességeinek egyensúlyára épült. A demokratikus politikai rendszer elfogadottsága gyorsan javult. Míg az 1950- es évek elején a lakosságnak csak valamivel több mint fele tartotta a demokráciát a kormányzás legjobb formájának, addig az 1960-as évek közepére már szinte teljes egyetértés volt ebben. Egyre növekvően értették meg és fogadták el a polgárok a demokratikus politika olyan elveit, mint a többségi kormányzás, a kisebbségi jogok, az egyéni szabadságjogok, a viták és a politikai konfliktusok elkerülhetetlensége, sőt szükségessége stb. (9.6. táblázat). Ezen keresztül az 1970-es évekre már olyan nemzeti szimbólumok, mint a német zászló vagy a német himnusz is pozitív érzelmeket váltottak ki a megkérdezettek többségéből. Mindazonáltal a nemzeti identitás, a patriotizmus kialakulása/kialakítása kevésbé volt sikeres, hiszen a náci rendszer extrém nacionalizmusának emlékei túlságosan erősek voltak, ami a nemzethez fűződő mindenféle pozitív viszonyt sokáig gyanússá tett. Helmut Kohl kancellár még az 1980-as évek elején is csak nagy vitákat kiváltva használhatott olyan szavakat, mint a haza (Vaterland) vagy éppen a patriotizmus (Patriotismus).33

9.7. táblázat - 9.6. táblázat ► Demokratikus elvek támogatottsága és antidemokratikus vélemények elvetése az NSZK lakossága körében, 1968-1990 1968

1979 1982 1988

1990

Demokratikus értékek

A kijelentéssel egyetértők (%)

„Minden polgárnak joga 74 van demonstrálni"

86 87 91

90

„Mindenkinek joga van 93 ahhoz, hogy

95 94 94

92

véleményét kifejezze" Konfliktus vagy rend

A kijelentéssel egyet nem értők (%)

„A politikai ellenzéknek 28 támogatnia kell a kormányt"

31 34 46

39

26 21 48

47

„A társadalmi konfliktusok károsak a közérdekre"

27

Forrás: Russel J. Dalton: Politics in Germany. New York: Harper Collins, 1993. 128-129. A politikai kultúra változásának mechanizmusai elméleti szinten sem tisztázottak a szakirodalomban, de annyit megállapíthatunk, hogy az NSZK-ban gyökeres átalakulását számos szerencsés körülmény segítette. 34 A náci rendszerben fontos tisztséget betöltő vagy más módon kompromittálódott személyek nem tölthettek be pozíciót az újjáalakult pártokban, a sajtóban vagy az állami intézményekben. Ez egyrészt lehetővé tette, hogy azok valóban hitelesen képviseljék és közvetítsék a demokratikus elveket, másrészt a szélsőséges politikai múltú politikusok hiánya nem mobilizálta a szélsőségeket a másik oldalon. Kedvező volt az is, hogy az 1950-es és 1960-as években a politikai stabilitás mellett gazdasági prosperitás jellemezte az NSZK-t. A nyugatnémet közvélemény viszonylag hosszú ideig – évtizedekig – benne élve megtapasztalhatta a demokrácia előnyeit. Fontos tudni azt is, hogy a kutatások szerint a politikai kultúra átalakulása – mint általában a társadalmi értékváltozási folyamatok – szorosan kapcsolódott a generációváltásokhoz, elsősorban azokon keresztül ment végbe, mivel az egyének kevésbé képesek nézeteiket megváltoztatni életük során, mint amennyire a társadalmi értékek és attitűdök egyik generációról a másikra módosulhatnak.



Míg a század korábbi időszakaira vonatkozóan inkább sötétben tapogatózunk a politikai kultúra jellemzői tekintetében, annak megismerése lendületet kapott azt követően, hogy a kiterjedt közvélemény-kutatások segítségével lehetőség nyílt nagy tömegű és standardizált, mind időben, mind pedig térben összehasonlítható információkat tartalmazó adatbázisok létesítésére a polgárok politikával kapcsolatos elképzeléseiről. Az európai társadalmakról ilyen információkkal az 1970-es évektől rendelkezünk, melyek bemutatják a politikai aktivitás és a demokratikus rendszer melletti elkötelezettség különböző vetületeit. 35 A demokratikus politikai rendszer működése szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy miként alakul a polgárok politika iránti érdeklődése. Könnyen belátható, hogy a politika, a közügyek iránti érdektelenség, közöny rontja a demokratikus rendszer működésének hatásfokát, míg a közügyekben való aktív részvétel esetén a politikusok és politikai pártok ellenőrzése hatékonyabban valósul meg, azok megalapozottabb információval rendelkeznek a választói akaratról, valamint nő a hatalomgyakorlás legitimitása is. A 20. század végén több jele is volt a politika iránti érdeklődés visszaesésének Európa demokratikus országaiban. Ez megnyilvánult az elitek iránti bizalmatlanságban éppúgy, mint a választók kisebb párthűségében és a választásokon való részvételi arányok csökkenésében is.36 Az 1990-es évek elején a nyugat-európai és dél-európai államok többségében a megkérdezettek jóval kevesebb, mint fele – átlagosan egyharmada – válaszolt úgy, hogy fontos terület számára a politika. Különösen kevesen – 10% alatti arányban – mondták ezt Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában, Belgiumban, Franciaországban és Írországban. Csak Hollandiában és Norvégiában tartotta a megkérdezettek több, mint fele a politikát fontosnak maga számára. Ebben az időpontban a politika iránti érdeklődés nagyobb volt az új demokráciákban, mint Nyugat-Európában, ami a rendszerváltás hatásának tekinthető, de a következő években gyorsan eltűnt ez az előny. 37 Nem mellékes az sem, hogy milyen politikai értékekkel rendelkeztek, milyen politikai ideológiákat részesítettek előnyben az európai választók. Egész Európára jellemző volt az 1990 körüli időszakban a szélsőségek elutasítása: A közvélemény-kutatások szerint az átlagos európai választó a baloldal-jobboldal skála közepén helyezkedett el, s ebben nem volt jelentős különbség Európa vizsgált régiói között. A demokratikus rendszerek működéséhez szintén nélkülözhetetlen a polgárok közösségi aktivitása, vagy másként fogalmazva a fejlett civil társadalom léte. Civil társadalom alatt a társadalomnak azt a részét értjük, mely az állam, a magánélet, illetve a termelés szféráján kívül található. Ez a szféra elősegíti olyan politikai kultúra létrejöttét, melyben a polgárok bíznak egymásban és a politikai intézményekben is. 38 A civil társadalom szerveződései közé tartoznak a különféle önkéntes alakulatok, mint a kulturális, jótékonysági, politikai és hasonló egyesületek, de a szakszervezetek is. A civil társadalom fejlettségének mérésére gyakran használt két mutató az önkéntes egyesülések tagságának és a bizalom szintjének nagysága. A kommunista utódállamok mindkét tekintetben lényegesen Nyugat-Európa, s különösen a skandináv államok szintje alatt maradtak abban az időszakban, melyre adatokkal rendelkezünk.39 Nyilvánvalóan javítja a demokratikus politikai rendszer működését a polgárok e viszonyok melletti elkötelezettsége. A demokráciával való elégedettség a felmérések szerint erősen eltért az 1990-es években Európa különböző régióiban. Már az évtized kezdetén is lényegesen alacsonyabb volt Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa hat országában a lakosság demokráciával való elégedettsége, mint a nyugat-európai régióban. Később az olló tovább nyílt ezen a téren, ami az új rendszerek súlyos legitimációs problémáit tükrözte. 40 Ennek a demokrácia működése szempontjából hátrányos jelenségnek a magyarázata lehet egyrészt az, hogy ebben a régióban a demokratikus intézmények valóban kevésbé kielégítően funkcionáltak, mint Nyugat-Európában. Még inkább közrejátszhatott azonban az, hogy a posztkommunista országok lakossága a demokráciához inkább instrumentális módon viszonyult, vagyis elsősorban az anyagi életviszonyok javulását várta a változástól. 41 Ezt más közvélemény-kutatási eredmények is megerősítik: a kommunista múlt iránt nosztalgiát érzők aránya meglepően magas volt az 1990-es évek első felében a legtöbb kelet-közép-európai országban. Mivel a fogyasztás növekedése rövid távon nem következett be, ezért a lakosság jelentős része az egész demokratikus intézményrendszerben csalódott. ◄ POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ ► A politikai rendszerek működését alapvetően befolyásolja az, hogy a tömegtájékoztatás mennyire széles körű és kiegyensúlyozott. A polgároknak ugyanis politikai döntéseikhez információkra van szükségük. Ezeknek csak egy részét szerezhetik közvetlen tapasztalataik révén, így rá vannak utalva a médiára, mint információforrásra. Ezáltal a tömegtájékoztatás eltorzíthatja a politikai folyamatot: ha ugyanis a választók a sajtó elfogultságai miatt nem megfelelően informáltak, nem tudják jól megítélni a versengő politikai alternatívákat – illetve az ezeket a parlamentáris körülmények között megjelenítő pártok és választott politikusok valós, s ezen keresztül a várható teljesítményét sem. Ezért a sajtószabadság, illetve a kiegyensúlyozott tájékoztatás a demokratikus politikai követelések egyik legrégebbike, melynek megvalósítása a 20. században is napirenden maradt.



A század során a kommunikáció a gazdaság egyik leggyorsabban fejlődő ágává vált. Az élénk gazdaságitechnológiai, társadalmi és kulturális átalakulás egyrészt lehetővé tette a sajtó számára, hogy mind szélesebb rétegeket érjen el, másrészt alapvetően átalakította a média belső szerkezetét is. Mivel egy másik fejezetben már szó volt a mozi, a rádió és a televízió 20. századi fejlődéséről, ezért itt ezeknek csak a politikai folyamatokkal való érintkezési pontjairól esik szó. A 20. század elején a média a nyomtatott sajtót jelentette. Az írni-olvasni tudás terjedése, az első világháború alatti politikai mobilizáció, s a relatíve olcsóbbá és kivitelében igényesebbé váló nyomdatermékek eredményeként az újságok példányszáma a háborút követően nagyban növekedni kezdett. Az egyes társadalmi csoportok sajátos igényeinek kielégítése mellett ez az időszak a tömegsajtó kialakulásának időszaka, különösen Nagy-Britanniában és Franciaországban. Az 1930-as évek elején Nagy-Britanniában már öt, Franciaországban pedig három napilap példányszáma haladta meg az egymilliót. Sőt, Nagy-Britanniában két bulvárlap – a Daily Mail és a Daily Express – napi több mint kétmillió példányban jelent meg. Németországban a legnagyobb napilap ekkor a Berliner Morgenpost volt, 0,6 millió eladott példánnyal. 42 A második világháború után egy ideig tovább folytatódott a nyomtatott sajtó expanziója. Mindkét nagy brit bulvárlap példányszáma négymillió fölé emelkedett az 1960-as évek elejére, a német Bild-Zeitung példányszáma pedig 2,5 milliót tett ki ekkoriban. Ezzel párhuzamosan az 1960-as évektől mind erőteljesebbé vált a koncentráció a nyugat-európai sajtópiacon. Ezt elősegítette, hogy a televízió egyre nagyobb versenytársat jelentett, különösen a képes lapok számára. A napilapok száma csökkenni kezdett. A példányszámok egy ideig rendszerint tovább emelkedtek, bár több nagy sajtófogyasztó nemzet esetében stagnáltak (NSZK), vagy egyenesen visszaestek (Egyesült Királyság). Néhány médiatulajdonos mind nagyobb részesedéshez jutott a piacon. Az 1980-as években a legnagyobbak közé tartozott Nagy-Britanniában Rupert Murdoch, Franciaországban Robert Hersant és családja, Németországban a Springer, a Bertelsmann, a Gruner und Jahr kiadók, Olaszországban pedig Silvio Berlusconi.43 A kommunista országokban a nyomtatott sajtó a politikai indoktrináció fontos eszközének számított, s ennek megfelelően kiemelt támogatásban részesült, de egyszersmind az újságírókkal szemben a politikai lojalitás követelményét a legszigorúbban érvényesítették. A kommunista párt rendszerint saját országos napilappal rendelkezett (Trybuna Ludu, Népszabadság stb.), s a területi egységei adták ki a regionális lapokat is. Emellett a szakszervezetek vagy más kommunista szatellitszervezetek ugyancsak megjelentettek újságokat. Ezek gyakran nyugat-európai mércével mérve is nagy példányszámot értek el. Jó példa erre az NDK, ahol az 1980-as években a mintegy három tucat napilap összes példányszáma közel 10 milliót tett ki, miközben a négyszer akkora lakosságú NSZK 375 napilapjáé 25 milliót. A Német Szocialista Egységpárt (SED) két lapot is kiadott: a Neues Deutschland a kormány hivatalos szócsövének számított, de az igazi tömeglap a Berliner Zeitung volt, melynek példányszáma 6 milliót tett ki, miközben az NSZK-ban a legnagyobb minőségi napilapnak tekinthető Frankfurter Allgemeine Zeitung példányszáma 0,5 milliót ért el ekkoriban. A párt ifjúsági szervezete, az FDJ is saját napilappal rendelkezett, miként a szakszervezetek és a társutas pártok is. 44 Politikai hatását tekintve a nyomtatott sajtónál is nagyobb karriert futott be a század során az elektronikus média. Az elsőként terjedő mozgókép mindenekelőtt szórakoztatott, de a nagy tömegeket vonzó mozikban a két világháború között a főműsor előtt már filmhíradókat is vetítettek, melyek bemutatták az aktuális politikai eseményeket. A mozilátogatások száma olyan mértékben nőtt, hogy az 1930-as évekre, s különösen aztán a második világháború idejére a filmhíradók már az európai lakosság fontos politikai információs forrását jelentették. E folyamatot a kormányok ösztönözték, mivel jó lehetőséget teremtett számukra a lakosság politikai véleményének formálására. Élenjártak az új tömegkommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségek kiaknázásában a német nemzetiszocialisták. Egyrészt felismerték azt a lehetőséget, hogy a film és a rádió közvetítette – akár manipulált – információk lényegesen hitelesebbnek tűnnek a fogyasztó számára, mint a nyomtatott sajtó hírei. Másrészt a propaganda és véleményformálás szempontjából azért is teremtett új lehetőségeket a rádió, mert a technikai sajátosságokból adódóan centralizált volt, s így lényegesen könnyebb volt az ellenőrzése, mint a nyomtatott sajtó sok száz vagy akár ezer szerkesztőségének és nyomdájának kézben tartása. Ezenkívül a többnyire magánkézben lévő filmstúdiókkal és filmforgalmazókkal szemben a rádióadók már indulásuktól kezdve állami tulajdonban voltak, vagy kormányzati ellenőrzés alatt álltak. A film és a rádió kínálta lehetőségeket másutt is kihasználták, de nem feltétlenül a Harmadik Birodalom receptje szerint. A BBC rádió sok nyelven működő nemzetközi hírszolgálata a második világháború idején éppen viszonylagos tárgyilagosságával szerzett tekintélyt és ért el nagyobb hatást, mint más hadviselő országok közvetlen propagandát folytató, kevésbé megbízható adói. 252 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A rádió nagy politikai hatása tagadhatatlan, de az igazi változásokat ezen a téren mégis a televízió hozta, amely a század utolsó évtizedeiben a politikai célú informálódás legfontosabb forrásává vált. Ennek alapja az volt, hogy a televíziózás egyesítette a mozi és a filmek – legalábbis látszólagos – képi hitelességét és a rádióadásokat jellemző egyidejűséget. A hírek rajta keresztül gyorsabban eljutottak a közönséghez, s a korábban az írott sajtó által el nem ért rétegek is tájékozódhattak segítségével. Ugyanakkor a tájékoztatás hitelessége összességében nem feltétlenül nőtt, hiszen a politikai manipulációnak a tematizálással – vagyis bizonyos hírek elhallgatásával, más hírek hangsúlyozásával – széles lehetőségei maradtak nyitva. Ezenkívül a televízió által közvetített híradások – talán a műfaji sajátosságok miatt is – gyakran felszínesek maradtak. A politikai folyamatokra más módon is hatott a televízió, hiszen a 20. század utolsó évtizedeiben az életmódot alapvetően meghatározó tevékenységgé vált a tévénézés. A televíziós műsorok és különösen a reklámok komoly ízlésformáló szerepet is betöltöttek, s hozzájárultak a fogyasztói szemlélet térhódításához. Míg a század korábbi évtizedeiben a magántelevíziózás csak alárendelt szerepet kapott Nyugat-Európában, addig az 1980-as évektől bekövetkezett a kereskedelmi csatornák expanziója. Ettől kezdve Nyugat-Európában a televíziózásban a duális rendszerek domináltak, melyek részben köztulajdonban lévő és vegyesen – vagyis előfizetési díjakból, állami támogatásból és reklámbevételekből – finanszírozott adókból, részben magánkézben lévő – teljesen hirdetésekből fenntartott – csatornákból álltak. Ezek a rendszerek egyes országokban szabályozatlan módon jöttek létre (Olaszország), míg másutt következetes állami szabályozás keretei között (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország) működtek.45 A televíziózásnak a kereskedelmi csatornák térhódításával felerősödött negatív társadalmi hatásai a politikai erők kritikáját is kiváltották. Különösen a zöld pártok és a kereszténydemokraták bírálták a tömegmédiát. Növelte a televízió iránti kételyeket az is, hogy a század végén Nyugat-Európában a monopóliumok, illetve oligopóliumok – a csak néhány szereplő által uralt piac – kialakulása, az egysíkú tájékoztatás és szórakoztatás a televíziózásban a piaci verseny ellenére következett be, vagyis a piac önmagában nem tudta megoldani ezeket az anomáliákat. Így a tájékoztatás minőségének és hitelességének problémái felvetették azt a kérdést, hogy szükség van-e a közösségi ellenőrzés valamilyen formájára. Az viszonylag korán széleskörűen elfogadottá vált, hogy a sajtópiac működésébe való állami beavatkozás a monopóliumok, illetve oligopóliumok kialakulásának megakadályozására nélkülözhetetlen. Mivel a kereskedelmi televíziók a tapasztalatok szerint a profitérdekektől vezetve elhanyagoltak nélkülözhetetlen műsortípusokat (pl. gyermekműsorok, kulturális műsorok), ezért valamilyen formában a műsorok szabályozása is napirendre került. Emellett a kereskedelmi televíziók térhódításával teljesen más szerepkörbe kerültek a közszolgálati televíziók is. Míg korábban gyakran bírálták őket politikai elfogultságaik miatt, s éppen ezért létjogosultságukat is megkérdőjelezték, addig az 1990-es években már egyre többen elengedhetetlennek tartották működésüket a kereskedelmi média egyoldalúságainak kiegyensúlyozása szempontjából. Különösen jól látható volt a televízió hatása a politikai folyamatokra a kelet- közép-európai rendszerváltás időszakában. A keletnémet lakosság a nyugatnémet adókból értesült a saját országában vagy a szovjet blokk más országaiban lezajló, őket érintő eseményekről, s ezek az információk alapvetően befolyásolták cselekedeteiket, s így az NDK-beli események dinamikáját. Talán még inkább drámai volt a képernyő hatása a romániai rendszerváltásra, ahol a televízió úgyszólván élőben közvetítette, amint a felkelők elfoglalták magát a televíziót, hogy azt saját céljaikra használják fel. Így a televízió nem egyszerűen katalizálta az eseményeket, hanem a forradalmat jelentős részben a televízióban vívták meg, s az ott látható erőviszonyokhoz igazodott aztán a politikai szereplők jelentős része.

6. Az 1990-es évek fejleményei: rendszerváltozás Kelet-Európában A század végének valószínűleg legfontosabb európai politikai fejleménye a kommunista rendszerek bukása, s nyomukban új politikai rendszerek létrejötte volt. Ez összességében a nyugat-európai demokratikus rendszerekhez való konvergenciát jelentett: számos demokratikus intézmény átvétele mellett a NyugatEurópában létező pártcsaládok képviselői megalakultak a posztkommunista országokban is. Ugyanakkor a pártok hasonló névválasztása gyakran eltérő politikai irányultságot takart, ami önmagában is mutatja, hogy európai összehasonlításban figyelemre méltó sajátosságokkal bírtak az új rendszerek. A kommunizmus hosszú távú politikai és társadalmi hatása ugyanis nagyobb volt, mint azt a megfigyelők többsége várta. Ez elsősorban azzal függött össze, hogy a kommunista rezsimek jóval hosszabb ideig fennálltak, mint a legtöbb más 20. századi európai diktatórikus rendszer – például a náci rezsim. Ezenkívül más, hasonlóan hosszú ideig működő autoriter rendszerek – mint például a Franco-rezsim Spanyolországban – kevésbé



számolták fel a gazdaság és a társadalom autonómiáját. Így a posztkommunista országokban az ebben a fejezetben korábban elemzett társadalmi törésvonalak, s ennek következtében a pártrendszerek/pártok tekintetében is lényegesen kisebb volt a kontinuitás a diktatúra előtti állapotokkal, mint az említett Németország vagy Spanyolország esetében megfigyelhető. A társadalmi törésvonalakat illetően Nyugat-Európával szemben fontos különbségként jelentkezett, hogy a hagyományos konfliktusok kevésbé voltak erősek az 1990-es években. Jó példa erre a vallási törésvonal viszonylagos jelentéktelensége, mely hozzájárult a kereszténydemokrata pártok kis súlyához a rendszerváltás után a régióban. Jelzi ezt, hogy még az egységesen katolikus és a régió többi országához képest sok elkötelezett hívővel rendelkező Lengyelországban sem jött létre nagy és egységes katolikus párt. A munkaadó-munkavállaló ellentét szintén sajátosan hatott a társadalmi törésvonalak kialakulására és a pártképződésre a posztkommunista országokban. Egyrészt a jövedelmi különbségek rövid idő alatt jelentősen nőttek az 1990-es évek során, ami ennek a konfliktusnak itt is növelte a jelentőségét. Ugyanakkor a NyugatEurópában általában döntő erőt képviselő szociáldemokrata pártok a posztkommunista országokban csak ott jutottak lényeges szerephez – Csehszlovákia, volt NDK területei –, ahol kommunista utódpárt nem létezett, mivel utóbbiak rájuk nézve egyértelmű kiszorító hatást gyakoroltak a választói bázis terén. Hasonló volt a helyzet a kommunista pártok esetében is: az utódpártok léte – úgyszólván per definitionem – megakadályozta jelentősebb kommunista párt kialakulását. Mindemellett a kommunista utódpártok hatalomra kerülve ellentmondásosan viszonyultak a munkavállalói érdekekhez, mivel apparátusuk és befolyásos támogatóik jelentős része a privatizációból hasznot húzó nómenklatúraburzsoáziából került ki. A vidék-város közötti és a regionális különbségek a posztkommunista országokban nemcsak léteztek, hanem általában erősödtek is a rendszerváltozás első éveiben. Ennek megfelelően agrárpártok a legtöbb kelet-középeurópai országban létrejöttek a rendszerváltás után, s szavazati arányuk az 1990-es években viszonylag magas, nagyjából a skandináviai szintnek megfelelő volt. Ez azonban még mindig mérsékelt eredménynek mondható, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaságból élők aránya itt lényegesen nagyobb volt, mint Skandináviában. Ráadásul e pártok viszonylag kevéssé tudták stabilizálni helyzetüket, ami összefüggött a mezőgazdaság visszaszorulásával is a térségben. A rendszerváltást követően etnikai alapú pártok is alakultak a legtöbb országban. Mozgásterüket azonban korlátozta, hogy a második világháború alatti veszteségek, a határváltozások, a lakosságcserék, illetve kitelepítések és a második világháború utáni évtizedek során bekövetkezett asszimiláció nagyban csökkentették az etnikai kisebbségek arányát a térségben. Sajátos eset volt Csehszlovákia és Jugoszlávia, melyek többnemzetiségű államok voltak. Csehszlovákiában a nemzeti elv erősen megjelent – a cseh és szlovák szembenállásban jelentkezve – a rendszerváltás utáni első két évben a politikai életben, s mindez az ország hirtelen kettéválásához vezetett. Jugoszláviában kevésbé békésen és gyorsan, de ugyancsak bomlási folyamat zajlott le, melynek eredményeként – Bosznia-Hercegovina kivételével – egy-egy nemzet által dominált államok jöttek létre, szintén nagyban korlátozva az etnikai alapú politizálás további lehetőségeit. A többi országban a nemzeti kisebbségek viszonylag alacsony aránya miatt az etnikai elven működő szervezetek lehetőségei ugyancsak mérsékeltek voltak. Ennek ellenére a legsikeresebbek – így a szlovákiai és romániai magyar pártok – többször a mérleg nyelvét játszhatták a kiegyensúlyozott választási küzdelemben, s koalíciók részeként többször kormányra kerültek. Megemlítendő még, hogy a liberális pártok is megtalálhatók majdnem minden posztkommunista országban. Ezek kezdetben általában a „washingtoni konszenzus" – vagyis az amerikai kormány, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap elképzelései – szerinti gazdaságpolitika és a „sokkterápia" híveiként tevékenykedtek. Azonban e gazdaságpolitikai irányzat rossz gyakorlati eredményei és súlyos társadalmi következményei után népszerűségük csökkent, s több esetben az említett nemzetközi szervezetekhez hasonlóan maguk is lényegesen változtattak a gazdaság átalakításáról vallott elképzeléseiken. A zöld pártok szerte a térségben gyenge eredményeket értek el az első demokratikus választásokon. Mint korábban említettük, fontos törésvonalként jelentkezett számos volt kommunista országban a diktatúrához és annak képviselőihez való viszony – mindenekelőtt ott, ahol a volt kommunista pártok utódszervezetei és politikusai szereplői maradhattak a politikai életnek. Az első választásokon a volt ellenzéki mozgalmak és személyek gyakran jól szerepeltek, de párttá alakulásuk és eredményeik stabilizálása rendszerint nem sikerült. A legjobb példa erre Lengyelország, ahol a néhány évvel azelőtt még sokmilliós tagsággal rendelkező Szolidaritás mozgalom – illetve ekkor már párt – jelöltje a karizmatikus Lech Walesa az 1990-es elnökválasztás első fordulójában a szavazatok mintegy 40%-át kapta, s csak a második fordulóban tudott győzni. 1995-ben már ez sem sikerült neki, de pártja még előbb, már 1993-ban kiesett a hatalomból, amikor mindössze 5%-ot szerzett a parlamenti választásokon. 254 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Több országban a rendszerváltó mozgalmaknál sikeresebb volt a kommunista pártok átalakulása és választási szereplése. Néhány országban – Csehszlovákia, NDK/NSZK – kizárták a korábbi rendszerben kompromittálódott személyeket a közéletből, de másutt ez nem történt meg. Számukra a múlthoz való kötődés az első választáson hátrányt jelentett, de aztán inkább az utódpártiság előnyeit élvezték. Ezek közé tartozott a megörökölt jól kiépített és hatékony pártapparátus és szervezet, a párttagság magas létszáma, vagy a többi párténál nagyobb ingatlanvagyon. Ezeknél is fontosabbnak bizonyult azonban az a kapcsolatrendszer, amivel a gazdaságban és a médiában rendelkeztek. A nem megfelelően szabályozott, sőt zavaros privatizáció során a korábbi pártvezetők és – a párt által kinevezett – vállalat- és más intézményirányítók kapcsolataikat kihasználva jelentős vagyonhoz jutottak, a szakirodalomban nómenklatúraburzsoáziának is nevezett réteget alkotva. Mivel a tömegkommunikáció – különösen az elektronikus média – a rendszer összeomlásáig a legjobban ellenőrzött területek közé tartozott, az utódpártok számíthattak a média túlnyomó részének a rokonszenvére is. Így – kihasználva a gazdasági átmenet okozta életszínvonal-csökkenés okozta elégedetlenséget és a rendszerváltó pártok politikai hibáit – a második szabad választáson az ex-kommunista pártok Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban is kormányra kerültek, sőt Romániában az ellenzékben és a kormányban is a korábbi rendszer fontos politikusai domináltak. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a választók az előző rendszer visszatérésére szavaztak. Ennek veszélye nem is fenyegetett, már csak azért sem, mert korábban a kommunista pártok vezetői opportunizmusból és személyes előnyök keresése miatt töltötték be pozícióikat, vagyis elveik nem akadályozták őket abban, hogy az új, demokratikus rendszer szabályaihoz is többé-kevésbé alkalmazkodjanak. Ezenkívül – mint Richard Rose érvel – „az ex-kommunisták most már maguk is személyesen érdekeltek a politikai szabadságjogok védelmében, hiszen ők maguk válhatnak a jogok esetleges korlátozásának célpontjaivá"46 – a privatizációs vagy más visszásságok miatt. A törésvonalak kevésbé szilárd jellegével függ össze, hogy az új posztkommunista pártrendszerek – sőt politikai rendszerek – kitűntek változékonyságukkal is, melynek következtében nemcsak a rendszerváltó pártok szerepe, hanem az ex-kommunisták visszatérése a hatalomba sem volt feltétlenül tartós. A pártrendszerek nem csupán a megfelelő időszak nyugat-európai viszonyaival összehasonlítva voltak instabilak, hanem a demokratikus átmenetet megélt más országok, így a második világháború utáni Németország, Ausztria, Olaszország, vagy az 1970-es évekbeli Görögország, Portugália, Spanyolország pártrendszereivel összevetve is. Ez azt jelentette, hogy az első választásokon Kelet-Közép- Európában vagy Délkelet-Európában lényegesen jobban ingadozott a pártok választási eredménye, mint az említett többi európai országban. 47 Mindazonáltal a pártszerkezet állandósága az ezredfordulóra nőtt, s csökkent annak töredezettsége is, de néhány ország kivételével az még mindig szétaprózott volt a nyugateurópai országokhoz viszonyítva.


10. fejezet - 10. Urbanizáció Az urbanizáció, a városok fejlődése és a városi lakosság arányának növekedése végigkísérte az utóbbi évszázadok európai történelmét. Az azonban viszonylag új fejlemény, hogy egyes országokban vagy régiókban a lakosság többsége városokban és sűrűn lakott övezetekben él. A 19. század közepén egyetlen társadalom sem minősült túlnyomórészt urbanizáltnak, míg másfél évszázaddal később minden iparosodott ország, s a kevésbé fejlettek jelentős része is ebbe a kategóriába tartozott. Ráadásul az urbanizációs folyamat több tekintetben – de gyakran jelentős tartalmi változásokkal – tovább folytatódik. Bár e gyors transzformáció tényét és társadalmi jelentőségét széles körben elismerik, olyan hozzá kapcsolódó alapvető fogalmak sem egyértelműek, mint maga a város, illetve az urbanizáció. Ezek jelentése időben vagy a különböző társadalmakban változhat, sőt, a használat célja szerint is eltérhet. A várost időnként adminisztratív határok segítségével írják le, máskor funkcionális kritériumokat (pl. központi szerepkör kulturális, gazdasági, közigazgatási és más téren) használnak erre, vagy demográfiai-ökológiai tényezőket (népességszám, népsűrűség) vesznek alapul. Ugyanígy az urbanizációnak is több meghatározása létezik. Az egyik ezek közül a kulturális definíció, amely szerint az urbanizáció a társadalmi kapcsolatok egy sajátos minőségét, egy meghatározott városias gondolkodásmód és magatartásminták („urbanitás") elterjedését jelenti.1 A strukturális meghatározás szerint a városodás mindenekelőtt a foglalkozási szerkezettel, illetve a gazdasági ágak eltolódásával jellemezhető. Végül a demográfiai-ökológiai megközelítés az urbanizációt a népesség térbeli koncentrációjaként interpretálja és gyakran feltételezi, hogy a népesség és az intézmények meghatározott módon oszlanak meg a városi térben. 2 Az eltérő, de egymást nem feltétlenül kizáró szemléletmódok és megközelítések a várostörténet-írásban és a városszociológiában is hangsúlyosan jelen vannak.3 Mindezzel együtt a várostörténeti munkák kiindulópontját rendszerint a népesség térbeli koncentrációjának vizsgálata adja, s nem lesz ez másként a mi esetünkben sem. Jó okkal feltételezhetjük ugyanis azt, hogy a népesség térbeli koncentrációja más jelenségekkel – mint az értékekkel, életmóddal, vagy akár a település fizikai jellemzőivel – is összefügg, azok indikátora is lehet. Ettől függetlenül a következőkben igyekszünk az urbanizáció ezen további aspektusainak is teret adni. Az európai városfejlődésnek az első világháború végétől az 1970-1980-as évekig tartó időszakát gyakran nevezik az urbanizáció modern periódusának. Ezt megelőzően szokás az ipari városok koráról beszélni, míg a 20. század utolsó két-három évtizedének városfejlődését – legalábbis Nyugat-Európában – a posztindusztriális jelzővel illetik. E fejezetben az európai urbanizáció modern és posztindusztriális szakaszának főbb sajátosságait tekintjük át. Először a városok fejlődésének, illetve a városi lakosság alakulásának trendjeit ábrázoljuk. Az urbanizáció ugyan összességében nagy mértékű volt a vizsgált időszakban, mégsem volt lineáris folyamat: különösen a 20. század második felében – társadalomról társadalomra változó erősséggel – más fontos, néha ellentétes tendenciákat is láthatunk. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy Európa számos részén a szó klasszikus értelmében vett urbanizáció megállt, esetenként visszájára fordult: ezeket a folyamatokat a várostörténészek és városszociológusok olyan változatos, gyakran egymást átfedő és vitatott fogalmakkal írják le, mint szuburbanizáció, ellenurbanizáció, dezurbanizáció stb., melyekkel szintén foglalkozunk. Emellett a 20. századi városi élet minőségi aspektusait döntően befolyásoló városfejlesztési gyakorlat bemutatására is törekszünk. A városok és más települések nem elszigetelten léteznek, hanem nagyobb, összetett hálózatokat alkotnak, melyek viszszahatnak az egyes városok működésére is. A település- és városszerkezet fontosabb vonásainak leírása után befejezésül a 20. század végi Európa városfejlődési problémáit vizsgáljuk.

1. Városfejlődés a 20. században: az urbanizáció modern korszaka Az európai társadalmakban az agrárszféra dominált egészen a 20. századig, ami döntően meghatározta a településszerkezetet is. 1600 körül Észak- és Közép-Itália, valamint Németalföld kivételével a lakosságnak csak kis hányada élt városokban. Ekkor a kontinens teljes lakosságának 1,6%-a volt városi, s ez a 19. század elejére csak 2,2%-ra nőtt. Ettől kezdve azonban a városi lakosság aránya gyorsan növekedni kezdett. Az urbanizáció szorosan kapcsolódott az iparosodáshoz, illetve általában a gazdasági átalakuláshoz. Ebből önmagában is következett, hogy előrehaladása, dinamikája nagyban eltért az egyes régiókban. Angliában például a 19. század során megnégyszereződött a városokban élők aránya, míg Európa északi vagy keleti régióiban ennél kisebb volt a növekedés üteme. Az is megfigyelhető volt, hogy minél később kezdődött az iparosodás, annak megindulása után annál gyorsabb volt a városok növekedési üteme.


10. Urbanizáció

A városok gyarapodása a 19. század során erősen ellentmondásosan zajlott: az iparosodás kezdeti szakaszában a városokat egészségtelen lakásviszonyok és magas mortalitás jellemezték. A születési ráták szintén alacsonyabbak voltak, mint más teleüléseken. Ezért a városi lakosság növekedését a falusi lakosság tömeges városokba áramlása idézte elő. Mivel az életkörülmények színvonala sok tekintetben a falusi alatt volt, ezért elsősorban a munkalehetőségek és a magasabb elérhető jövedelem csábította ide a munkaerőt. Mindazonáltal nem egyszerű megállapítani az urbanizáció európai alakulásának dinamikáját, mivel a város definíciója jelentősen eltért és eltér a különböző társadalmakban. A 19. században a városokat jogi helyzetük alapján különböztették meg, ami általában valamilyen mértékű autonómiát jelentett. A jogi státusz eltérései azonban gyakran a régmúltban gyökereztek, s nem tükrözték sem a település nagyságát, sem fejlettségét, sem szerepét a településszerkezetben. Létezhettek a középkorban városi rangra emelkedett, de azóta viszonylagosan eljelentéktelenedett települések és fordítva. Ennek a helyzetnek a maradványai – halványuló mértékben – a 20. században is fellelhetők. Az urbanizáció megragadása-mérése még egy látszólag egyértelmű kritérium – a népesség koncentrációja – esetén is nehézségekbe ütközik. Ugyanez a helyzet a lakosságszám esetében. Míg például Dániában 1910-től már 250 fős településeket is városoknak tekintettek, addig ehhez Franciaországban 2000, Olaszországban pedig 20 000 feletti lakosság kellett. 4 A városok elhatárolása- meghatározása más okok miatt sem mindig nyilvánvaló. A nagyvárosok kialakulásával olyan agglomerációs települések is létrejöttek, melyek gyakran csak késéssel váltak a nagyváros részévé. Amikor azonban ez megtörtént, a statisztikák a nagyváros lélekszámának ugrásszerű növekedését jelezhették, noha a valóságban kevés változás következett be a lakosság eloszlásában. Szintén problémát jelenthet a nagyvárosi régiók kialakulása. A közlekedési és kommunikációs lehetőségek javulásával az egymástól viszonylag kis távolságra lévő városok közötti kapcsolatok olyan mértékben fejlődhetnek, intenzívebbé válhatnak, hogy – noha jogilag önálló településekről van szó – bizonyos mértékű összenövésük, összeolvadásuk figyelhető meg. Így esetenként több vagy akár néhány tucat városból álló nagyvárosi övezetek jönnek létre. A népességszám alapján ezeken belül a települések elhatárolása nem lehetséges, hanem más kritériumok – az említett kapcsolatok intenzitásának – alkalmazásáratanulmányozására is szükség lehet.5 Ráadásul az urbanizáció nem csak a „városodást", vagyis a lakosság számának növekedését jelenti. Az urbanizációnak minőségi aspektusai is vannak, amit a „városiasodás" kifejezés jelöl. Mindenekelőtt bizonyos városi funkciók megléte vagy hiánya fontos ebből a szempontból: milyen infrastrukturális színvonallal rendelkezik a település, esetleg betölt-e valamilyen központi szerepet a környező régióban. Mivel szinte megoldhatatlanul bonyolult feladat ezeknek a funkcióknak a pontos számbavétele minden országban, a nemzetközi összehasonlítások céljára két megoldás kínálkozik. Vagy elfogadjuk az egyes országok eltérő szempontokon alapuló adatgyűjtését, vagy pedig egy mesterséges, de egységes határ felett tekintjük városnak a településeket. Utóbbi esetben általában 20 000 lakosnál szokták meghúzni a határt: ezen lakosságszám felett minősül városnak egy település az ENSZ statisztikáiban is. Mindezek az elemzési problémák megnehezítik a különböző korszakok és társadalmak összevetését az urbanizációs jellemzők szempontjából. 6 ◄ A VÁROSI LAKOSSÁG NÖVEKEDÉSE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT ► Európa városfejlődését az első világháború utáni mintegy fél évszázadban – hasonlóan az azt megelőző évszázad urbanizációjához – a városok gyors expanziója és egyben a városi lakosság arányának nagy ütemű növekedése jellemezte. Ha a fenti, 20 000 lakost határul választó definíciót alkalmazzuk, akkor a 20. század elejére vonatkozóan csak NagyBritanniáról mondható el, hogy a lakosság több mint fele – 1920-ban 64%-a – városokban élt. Néhány más országban – Németország, Hollandia, Belgium – megközelítette az 50%-ot ez az arány, különösen, ha az agglomerációkat is figyelembe vesszük. Egy következő országcsoport esetében a lakosság mintegy egyharmadának volt városi lakóhelye. Franciaország, Olaszország, Dánia, Ausztria, Magyarország tartozott ezek közé, bár a városi lakosság jó része a két utóbbi országban sajátosan egyetlen városba koncentrálódott. A többi ország urbanizációs foka alacsonyabb volt, csak egy-két esetben érte el a 25%-os arányt. Különösen mérsékelt volt a városi lakosság aránya a balkáni országokban (Románia 12%, Bulgária 9%, Jugoszlávia 7%) 7 (10.1. táblázat). Az urbanizáció folyamata nem volt töretlen a század első felében. A fejlődést jelentősen lelassította a két világháború közötti gazdasági válság, majd pedig a második világháború a maga háborús veszteségeivel és – pl. Németországban és Nagy-Britanniában – a városi lakosság gyakori evakuálásával. Mindazonáltal a közepesnél nagyobb városok – amelyeknek lakossága meghaladta a 100 000 főt, de nem érte el az 1 milliót – javították helyzetüket a városhierarchiában. Németországban például 1910 és 1930 között az ilyen városokban élő lakosság aránya 21%-ról 37%-ra nőtt. Az urbanizáció a két világháború között elsősorban a közepesen urbanizált országokban – mint pl. Svédország, Spanyolország, Norvégia, Görögország – volt gyors, de alacsony szintről indulva 1920-1950 között Bulgáriában és Jugoszláviában is megduplázódott a 20 000 lakosnál nagyobb településeken élők aránya.


10. Urbanizáció

Az urbanizáció előrehaladása ellenére a 20. század közepén a legtöbb európai országban a népesség kisebbik része lakott városokban. Ez egyben a városodás fokában meglévő jelentős eltérések fennmaradását is jelentette. Nagy-Britanniában, Hollandiában a lakosság nagy többsége városokban élt. Voltak országok, ahol nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a városi és falusi lakosság: Franciaország, Norvégia, Ausztria, Dánia, Olaszország, Spanyolország tartozott közéjük. A többi európai országban – közöttük az összes kelet-középeurópai és délkelet-európai országban – továbbra is a kisebb települések domináltak. ◄ VÁROSOK NÖVEKEDÉSE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ► A század közepét követő néhány évtizedben a városodás különösen gyors volt Európa kevésbé fejlett keleti és déli területein. A csak mérsékelten urbanizált balkáni kommunista országok közül Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában robbanásszerűen megnőtt a városokban lakók aránya.8 Különösen a – fejlesztési források szempontjából privilegizált helyzetben lévő – fővárosok lakosságszámának emelkedése volt látványos: 1950 és 1980 között Belgrád lakossága 0,4 millióról 1,7 millióra, Szófiáé 0,6 millióról 1,2 millióra, Bukarestté 1,1 millióról 2 millióra emelkedett. Nagy karriert futottak be azok a „szocialista iparvárosok" is, melyeket több esetben szinte a semmiből, nehézipari fejlesztésekhez kapcsolódva hoztak létre. Ezek közé tartozik Magyarországon Sztálinváros (ma: Dunaújváros), az NDK-ban Eisenhüttenstadt és Halle-Neustadt, Lengyelországban a Krakkó külvárosaként épített Nowa Huta. Szintén gyors növekedést látunk Portugália, Spanyolország, Görögország és Dél-Olaszország egyes övezeteiben. A század második felében például Lisszabon lakossága megnégyszereződött, Porto lélekszáma ötszörösére nőtt.

10.1. táblázat - 10.1. táblázat ► Az urbanizáció szintje egyes európai országokban, 1920-1980 (városi lakosság az összes lakosság százalékában) 20 000 és több lakos

100 000 és több lakos

1920

1950

1980

1920

1950

1980

64

71

79

50

52

71

Franciaország 37

45

58

23

17

44

Hollandia

45

56

57

24

31

45

Belgium

33

32

49

12

10

13

Írország

21

28

38

14

18

31

Németország/ 41 NSZK

41

60

33

27

34

Ausztria

36

40

37

31

33

29

Svájc

25

29

28

15

21

34

Svédország

23

33

45

14

21

21

Dánia

32

45

52

23

34

38

Norvégia

23

33

40

18

20

23

Finnország

17

22

38

6

14

24

Olaszország

32

41

53

14

20

28

Lengyelország 18

26

45

9

16

28



10. Urbanizáció

Csehszlovákia 17

22

34

10

14

17

Magyarország 31

34

49

15

20

29

Forrás: Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 54. A gyors városnövekedés ugyan nem korlátozódott kizárólag a perifériára, hiszen Franciaország nyugati részének vagy Finnország főváros környéki övezetének fejlődési dinamikája is kiemelkedő volt. Olyan – már a század derekán is tekintélyesnek számító – városok lakossága is megkétszereződött, mint Párizs, Lyon, München és Stockholm. Nyugat- és Észak-Európa nagyobbik részén azonban az urbanizáció összességében mérsékelt ütemű volt, s ez megmutatkozott a nagyvárosok lassú növekedésében, esetenként stagnálásában vagy hanyatlásában is. London, Berlin, Hamburg, a Ruhr-vidéki nagyvárosok (Essen, Dortmund stb.), Amszterdam, Milánó, Bécs lakossága alig emelkedett vagy stagnált. Egy sor brit, belga és német ipari központ lakossága egyenesen csökkenésnek indult. Összességében tehát a városi lakosság leggyorsabban továbbra is az alacsony szintről induló Balkánon, s legkevésbé a már korábban urbanizálódott Nagy- Britanniában nőtt, de e folyamat a már magasabb városodási fokot elért társadalmakban is számottevő volt. Ennek az eredményeként a század végére jó néhány országban a 20 000 lakos feletti városokban élt a lakosság legalább fele, s csupán néhány olyan ország akadt, ahol egyharmada, vagy annál kevesebb. 1980-ban leginkább Albánia (22%), Portugália (23%), Jugoszlávia (26%) és Csehszlovákia (34%) urbanizáltsága maradt el az európai átlagtól (10.1. táblázat). Ismét hangsúlyoznunk kell azonban azt, hogy ezek az adatok tisztán a lakosságszámot veszik figyelembe annak meghatározásakor, hogy egy település városnak minősül-e. A valóságban egyes országokban gyakran városnak tekintettek-tekintenek ennél lényegesen kisebb településeket is. Ezek ebben az időben már rendelkezhettek magas szintű infrastruktúrával és sok olyan funkcióval (iskolák, bankfiókok, üzletek, szórakozóhelyek, szállodák, orvosi rendelők, csatornázás stb.), melyekkel évtizedekkel korábban nem, vagy amelyekkel más országokban lényegesen nagyobb lélekszámú települések sem feltétlenül bírtak. Ha az ilyen kisebb, az egyes országokban városnak tekintett településekkel is számolunk, akkor az urbanizációs fok a legtöbb országban és Európa egészében is nagyban emelkedik. Az eltérést jól mutatja, hogy ez alapján a század közepén Európában – ezúttal is a Szovjetunió nélkül – a lakosság 45%-a élt városokban, s az arány például Belgiumban már 1950-ben 92%-ot tett ki. 1960-ra a kontinens átlaga átlépte az 50%-ot, az ezredfordulóra pedig 69%-ra emelkedett. Közben igen gyorsan fogyott azoknak az országoknak a száma, amelyeket a falusi lakosság többsége jellemzett, s 1980-ban lényegében már csak Albánia és Portugália tartozott közéjük a városi népesség 34, illetve 29%-os arányával. Az ezredfordulóra azonban – a gyors társadalmi átalakulás és a városi rang engedékenyebb megadási gyakorlata miatt – a lakosság 65%-a városi lett Portugáliában is.9 Bármilyen városdefiníciót is veszünk tehát alapul, a második világháború után Európa lakosságának koncentrációja tovább folytatódott, azaz a lakosság mind nagyobb része élt sűrűn lakott övezetekben. Ez azonban csak Európa egészét vizsgálva és a század második felét egységként kezelve igaz: ebben az esetben a növekedés tűnik ki, de közelebbről szemügyre véve az egyes évtizedeket és régiókat, jelentős eltéréseket látunk a városfejlődési dinamikában. A népességkoncentráció a leginkább városias társadalmakban 1960 körül lelassult, illetve esetenként meg is állt. Ezzel szemben a legkevésbé urbanizált országokban – a dél-európai régióban, Írországban – a mezőgazdaságot az 1980-as évekig jelentős számú munkaerő hagyta el, s a feldolgozóipar expanziója is folytatódott. Így itt a városi lakosság aránya nőtt nagyjából ugyaneddig az időpontig. Az urbanizációs folyamatok lefékeződéséről, illetve jellegének megváltozásáról a 20. század utolsó harmadában a következő részben lesz szó. ◄ AZ URBANIZÁCIÓ OKAI ► A 20. századi, s főként a második világháborút követő gyors urbanizáció mindenekelőtt a mezőgazdasági népesség korábban megismert visszaszorulásának és ezzel párhuzamosan az ipari és szolgáltató szektor bővülésének következménye volt. Míg a tradicionális társadalmak domináns gazdasági tevékenysége (mezőgazdaság, erdőgazdaság, halászat, bányászat) igényelte azt, hogy a lakosság a természeti erőforrások közelében éljen, addig az új gazdasági ágak (ipar, szolgáltatások) munkaszervezési sajátosságai inkább a lakosság térbeli koncentrációját feltételezték. Ez a koncentráció mindenekelőtt úgy vált lehetővé, hogy az agrárterületek népessége a városokba költözött. Egy sor európai országban a falvakból a városokba áramlás mértéke soha nem volt olyan nagy, mint az 1950-es és 1960-as években. A kommunista országokban a kollektivizálás egyik célja éppen az volt, hogy munkaerőt szabadítson fel az iparosítás számára. Ráadásul ebben a periódusban a népesség növekedése még azokban a nyugat-európai országokban is meglódult, 259 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

ahol egyébként a korábbi évtizedekben az már alig nőtt. Európa déli és keleti régióiban pedig a természetes szaporulat általában még eleve a pozitív tartományban mozgott. Ráadásul a falusi népességfelesleg levezetése esetében – Nyugat-Európában a gazdasági prosperitás megtartó ereje, Kelet-Közép-Európában pedig a kommunista rendszer utazási korlátozásai miatt – nem jöhetett szóba a tengerentúli kivándorlás olyan mértékben, mint például 19-20. század fordulóján. A faluról városba áramlás számos előfeltétele közül megemlíthetjük még a mezőgazdaság termelékenységének növekedését, s így a munkaerő-felesleg kialakulását az agrárrégiókban, a jobb közlekedési rendszert, az ipar munkaerőigényét, vagy a városok infrastruktúrájának fejlődését. Nyugat-Európában az iparosodás és az urbanizáció a 19. századtól egymást feltételezve zajlott, és ezek során sikerült elkerülni a világ más részein megfigyelhető, tartós fejlődési aránytalanságokat, melyek olyan jelenségekben nyilvánultak meg, mint a magas városi munkanélküliség vagy az ellenőrizetlen városfejlődés. Az egyes városok növekedési dinamikája általában összefüggött azzal, hogy a településen és az azt övező régióban domináló gazdasági tevékenység az adott időszakban nemzetgazdasági, illetve világgazdasági szinten hanyatló vagy felszálló ágban volt-e. A század első két harmadában mindenekelőtt az ipar- és a kikötővárosok, illetve a fővárosok fejlődése volt kiemelkedő. Az ipari központok, mint Birmingham, Manchester, Katowice (Kattowitz), vagy a kikötőváros Rotterdam, Antwerpen, Marseille, Nápoly tartoztak ide. A hagyományos iparágak közül azonban jó néhány már az 1950-es évektől válságba került – mint pl. a hajógyártás vagy a textilipar. Azon városokban, ahol ezek erősen képviselve voltak, a gazdasági szerkezetváltási erőfeszítések is általában csak arra lehettek elegendőek, hogy stabilizálják a lakosságszámot (Bordeaux, Hamburg, Liverpool). Az 1970-es évektől az ipar szélesebb területeire terjedt ki a szerkezetváltás kényszere, ami további, korábban dinamikus iparvárosok fejlődését állította meg. A csúcstechnológiát alkalmazó iparágak gyakran nem a tradicionális ipari centrumokban telepedtek meg, hanem más helyszíneket választottak. Így vált nagy fontosságú iparvárossá München vagy Stuttgart. A városok sorsa azonban mindenekelőtt azon múlt, hogy mennyire voltak képesek a szolgáltató tevékenységeket magukhoz vonzani. Ebben a tekintetben az ezredfordulón nemzetközileg is kiemelkedő központnak számított Európában London és Párizs, ahol nagy számban működtek globális méretekben is jelentős vállalatok főhadiszállásai.10

2. Szuburbanizáció, ellenurbanizáció, reurbanizáció: hosszú távú trendek, fejlődési anomáliák, átmeneti szakaszok Mint láttuk, az urbanizáció mérésének hagyományosan legelterjedtebb módja annak megállapítása, hogy egy ország vagy régió lakosságának hányad része él városokban. Bár így értelmezve az urbanizáció egy a 20. század során úgyszólván megszakítás nélkül tartó folyamat, a század végére ennek a szempontnak mind kisebb jelentősége van az európai városfejlődés tanulmányozása szempontjából. A vonatkozó statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy az ezredfordulóra a legfejlettebb nyugat-európai országok lakosságának túlnyomó része – az országok saját adatai alapul véve mintegy 80-90%-a – városi lett, s ezzel elérni látszik egy plafont. Sőt, ez bizonyos országokban már jó ideje bekövetkezett: Angliában a 20. század elejére, néhány másik nyugat-európai országban pedig a század közepére kialakult e magas városodási szint. Ennél kisebb urbanizáltsági fokot láthatunk Dél-Európában és Kelet-Közép-Európában, de a század utolsó évtizedeire itt is lelassult a növekedés. Ráadásul a jövőbeli gyarapodás szerte Európában már sokkal inkább annak eredménye lehet, hogy a létező falusias településeket várossá vagy városok részévé nyilvánítják utóbbiak terjeszkedése vagy lakosságuk kirajzása miatt. Ezenkívül a második világháború utáni években Európa - és általában az ipari világ – leginkább urbanizált országaiban olyan változások is bekövetkeztek, melyek nehezen voltak összeegyeztethetőek a lakosság egyre fokozódó térbeli koncentrációjának elképzelésével. Számos modell született, mely igyekezett számot vetni az újabb fejlődési tendenciákkal. Ezek kiemelt figyelmet fordítottak a népesség több társadalomban és időszakban megfigyelhető decentralizációs tendenciáinak, illetve ezek későbbi ismételt megfordulásának, felvetve a városfejlődés ciklikus, de legalábbis szakaszos fejlődésének lehetőségét.11 Az L. H. Klaassen, L. van der Berg és más kutatók által kidolgozott modellek az 1950- es éveket, illetve az addig terjedő időszakot széleskörűen úgy tekintik, mint az urbanizációs tendenciák által uralt periódust. A népesség centralizációja ekkor minden tekintetben érvényesült: a falvakból a városokba áramlás tendenciája látható, a nagyobb városok népessége gyorsabban nőtt, mint a kisebbeké, s az egyes városokon belül a központi kerületek jobban vonzották a népességet, mint a külső részek. Ezzel szemben az 1960-as évtizedet gyakran úgy ábrázolják, mint a szuburbanizáció fénykorát a leginkább iparosodott országokban: ekkor a városok külső, kertvárosi jellegű részei gyorsabban fejlődtek, mint a belső mag. A következő, az 1970-es évtizedet az ún. ellenurbanizáció megindulása időszakaként interpretálják, mivel több országban a legnagyobb városok növekedési dinamikája csökkent, s a


10. Urbanizáció

szuburbán jellegű részek határai mindinkább kitolódtak: korábban önálló városokat és falvakat is magukba foglaltak, melyek nem álltak olyan szoros és közvetlen kapcsolatban a városközponttal, mint a klasszikus kertvárosi részek. Végül az 1980-as években Nyugat-Európában sok helyütt jelei mutatkoztak a nagyvárosok egyfajta revitalizációjának, népességvonzó képességük erősödött, amit reurbanizációnak is neveznek.12 Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy ez a periodizáció csak hozzávetőleges érvényű. Nemcsak azért, mert a naptári évtizedek ritkán esnek egybe társadalomtörténeti szakaszokkal, hanem azért is, mert még NyugatEurópában sem mindenütt egyformán jelentkeztek ezek a folyamatok. Olyannyira nem, hogy az említett fogalmak közül több is heves vitákat váltott ki a szakemberek körében, kétségeket ébresztve azok alkalmazhatósága/hasznossága iránt, s felvetve azt, hogy egyes esetekben csupán rövid, átmeneti szakaszokról, vagy egyszerűen néhány régió, illetve ország fejlődési anomáliáiról van szó csupán. ◄ SZUBURBANIZÁCIÓ ► A szuburbanizáció gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza, hiszen a sikeres nagyvállalkozók és pénzemberek már ekkor is előszeretettel építették fel fényűző házaikat az ipari és kereskedelmi városok külső részein. A közlekedés javulása lehetővé tette a lakóhely és a munkahely közötti távolság növekedését, s így az ilyen típusú otthon egyre népszerűbbé vált a tehetősebb rétegek körében.13 A két világháború között Nyugat-Európa néhány országában lendületet kapott a szuburbanizáció: a városokat övező területeken új, lazább beépítésű településrészek jöttek létre, melyek leginkább lakóhelyül szolgáltak, vagyis nélkülöztek fontos funkciókat és így szorosan kapcsolódtak a város belső részéhez. Különösen Angliában jöttek létre a két világháború között kertes elővárosok. Ezekben az önálló vagy sorházak rendszerint kisméretű kerttel rendelkeztek, s már nem csak a tehetősebbeknek szánták őket. A háborúból hazatérő katonáknak is jobb lakásokat kívántak biztosítani a „home fit for heroes" („megfelelő otthon a hősöknek") jelszó jegyében, melyek egyszerűbb és olcsóbb házakat jelentettek. Másutt szintén megjelentek a nem a középosztálynak szánt kertvárosi jellegű városrészek jutányos telkekkel és lakásokkal. Építésük gyakran egy-egy tőkeerős és a munkások-alkalmazottak jóléte iránt elkötelezett nagyvállalat finanszírozásában történt, mint pl. az 1920-as években a Ruhr-vidéken. Ez a folyamat ekkor még kétségkívül csak néhány országban öltött számottevő méreteket, de a jelenség hosszú távú jelentősége nagy volt, mivel a század második felében kisebbnagyobb intenzitással a legtöbb nyugat-európai országban lejátszódott. A két világháború közötti szuburbanizációt számos tényező elősegítette. Ezek közé tartozik, hogy a növekvő méretű középosztály, s különösen a fehérgalléros alkalmazottak igényelték az ilyen típusú lakókörnyezetet. A gazdasági válság idején a munkaerő viszonylag olcsón állt rendelkezésre az építkezésekhez. Nem csupán a lakóépületek kialakítása igényelt ugyanis nagy beruházásokat, hanem a lazább beépítéssel megnövekedtek a közösségi infrastruktúra iránt támasztott igények is. A városrészek közötti hosszabb távolságok utakat, elővárosi vasutakat igényeltek, melyek gyakran közmunkák keretében épültek. A közlekedés és szállítás technológiai fejlődése ugyancsak segítette e folyamatot: először a villamos vasutak, később az autóbuszok és a gépkocsik kapcsolódtak be a szállítási igények kielégítésébe. Fontos ösztönzője volt a folyamatnak az is, hogy a várostervezők körében mindinkább elfogadottá vált az az elképzelés, hogy a belvárosok problémáinak csökkentése ilyen módon, elővárosi településrészek kialakításával oldható meg leginkább. A brit Ebenezer Howard 1902-ben publikálta „A holnap kertvárosai" (Garden Cities of Tomorrow) című könyvét, melyben úgy vélte, hogy a gyors városfejlődés okozta nehézségek – mindenekelőtt a zsúfoltság – megoldása a jövőben a kertes, családi házas negyedek kialakítása lehet. Howard hatása inkább a második világháború utánra tehető, de gondolatai már a két világháború között is kezdtek terjedni. A szuburbanizáció igazi lendületet a második világháború után nyert. Bár közismerten az Egyesült Államokban volt a legerősebb, Nyugat-Európa több országában is jelentős térhódítását láthatjuk.14 Nagy-Britanniában az 1950-es évek óta megfigyelhető, hogy a városok központjának lakosságánál gyorsabb ütemben nőtt a külső kerületek népessége (10.2. táblázat). Az elővárosok, a szuburbiák fejlődési dinamikája különösen erős volt az 1960-as években, de jelentős maradt azt követően is. Egyértelmű azonban az a tendencia is, hogy az 1970-es évektől a növekedés súlypontja a belső helyett a külső szuburbiákra tevődött át. Nagy- Britannia azonban több vonatkozásban is kivételes volt Európában: egyrészt a folyamat időzítése, másrészt annak intenzitása tekintetében. Skandináviában az 1960-as évektől megindult a szuburbiák népességnövekedése, de az országok többségében – Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában, Spanyolországban – a szuburbiák fejlődési üteme csak az 1970-es évek elejétől kezdte meghaladni – sokkal kevésbé egyértelműen, mint NagyBritanniában – a belső városkerületekét.15 A kommunista országokban ez a folyamat még később és kisebb intenzitással következett be. A folyamat ösztönzői nem sokban különböztek a két világháború között meg- figyeltektől, legfeljebb egyes tényezők súlya nőtt. A tömegközlekedésben további jelentős és kedvező változások következtek be, s az 261 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

életszínvonal gyors növekedése is újabb rétegek számára tette lehetővé a – lényegesen drágább – kertvárosi lakóhelyet. A folyamatot a nagyvárosi élet negatív vonásai is ösztönözték, mint a bűnözés, a közterületek elhanyagoltsága. Kezdetben erősen kapcsolódott a gyermekes családok igényeihez, amelyek törekedtek arra, hogy gyermekeik felneveléséhez optimális feltételeket teremtsenek. Mindezt úgy valósították meg, hogy közben nem kellett lemondaniuk a városhoz/központhoz való közelség előnyeiről sem.

10.2. táblázat - 10.2. táblázat ► A népesség változása a települések funkcionális zónái szerint Nagy-Britanniában, 1951-1991 Növekedés évtízedenként (%) 1951-1961

1961-1971

1971-1981

1981-1991

Nagy-Britannia egésze

4,97

5,25

0,55

2,50

Városmagok

3,98

0,66

-4,2

-0,09

Szuburbiák

10,47

17,83

9,11

5,89

Külső városrészek

1,74

11,25

10,11

8,85

Falusi részek

-0,60

5,35

8,84

7,82

Forrás: Tony Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbanization. In Ro- nan Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. London: Sage, 2001. 149. Miközben a szuburbanizáció a második világháború utáni európai városfejlődés egyik legfontosabb folyamatává vált, maga is mindinkább átalakult jellegében. Egyrészt – mint Nagy-Britannia esetében láttuk – nemcsak a városok szélein zajlott, hanem mindinkább átfogott külső, a városokkal közvetlen érintkezésben nem lévő területeket, illetve korábban független településeket is. Ennél is fontosabb azonban, hogy míg korábban a szuburbiák inkább csak lakóhelynek számítottak, s csak a legszükségesebb egyéb funkciókkal rendelkeztek, az idők során megindult a „szuburbiák urbanizációja". Az elővárosokban is kialakultak és fejlődtek olyan központok, melyek már a kereskedelmi választék és a szolgáltatások széles skálájával rendelkeztek. Ezek jelentős számban munkahelyeket teremtettek, de mind több olyan cég is megtelepült, mely nem csak az ott lakók igényeit szolgálta. Ezzel a város belső kerületei és a szuburbia közötti választóvonal mindinkább elmosódott.16 ◄ ELLENURBANIZÁCIÓ ► A szuburbanizáció már önmagában is a településeken belüli népességkoncentráció csökkenését jelentette, azonban az 1970-es években több városkutató ennél is radikálisabb változásról tudósított, amelyet leggyakrabban ellenurbanizációnak, ritkábban disz- vagy dezurbanizációnak neveznek. Az ellenurbanizáció során a lakosság térbeli koncentrációja nem csupán leáll, hanem egyenesen csökkenni kezd.17 Másként fogalmazva a legnagyobb és legsűrűbben lakott települések és településrészek népessége kevésbé nő, mint a többié, vagy egyenesen csökkenésnek indul. Az ellenurbanizációnak több formája lehet. A városodás folyamata legradikálisabban akkor fordul meg, ha mind többen kívánnak falusias vagy kisvárosias jellegű településeken élni, ahol nemcsak a városokétól, hanem az elővárosokétól is jelentősen különbözik az életstílus. Léteznek azonban szakemberek, akik szerint az ellenurbanizációnak nevezett jelenség tulajdonképpen nem más, mint a szuburbanizáció egyik megjelenési formája. A sűrűn lakott régiókban ugyanis szinte lehetetlen elhatárolni az egyes településeket egymástól. Egy kisebb, önálló település adott esetben közelebb lehet a nagyváros központjához, mint ugyanennek a nagyvárosnak egy szuburbiája. Az ellenurbanizációt tehát az is okozhatja, hogy a lakosság egyszerűen „túlcsordul" a város adminisztratív határain. Ez ugyan statisztikailag csökkentheti a város lakosságát, de a valóságban inkább a város térbeli terjeszkedésének számít. Mindenesetre az ellenurbanizáció alapesetét az jelenti, hogy a – nagyvárosok környéki vagy akár azoktól távolabb fekvő – kisebb települések népessége gyorsabban gyarapszik, mint a nagyobb városoké. Az ilyen lakóhelyekre való költözés indítéka rendszerint a nagyvárosok társadalmi és környezeti problémáiban keresendő, mint a magas bűnözési ráták, társadalmi depriváció, a városi élet személytelensége, a lakóhelyi 262 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

közösségek hiánya, vagy éppen a fokozódó környezetszennyezés és közlekedési nehézségek. A kormányok sikeres erőfeszítéseket tettek a kisebb települések szociális, oktatási, kommunikációs és más körülményeinek javítására, ami szintén hozzájárult ezek vonzerejének növekedéséhez. A kisebb, akár falusias jellegű települések a motorizáció és az infrastruktúra – főként a telekommunikáció – fejlődésével már ki tudtak elégíteni olyan igényeket, melyeket korábban csak a nagyvárosok voltak képesek, illetve szükség esetén lehetővé vált a városi centrumokkal való gyors kapcsolat megteremtése. A tömegkultúra terén megtört a nagyváros monopóliuma, ahogyan a rádió, a mozi és főként a televízió terjedt.18 Gazdasági okok szintén ösztönözhették a folyamatot, hiszen pl. a városokban növekvő ingatlanárak nemcsak a lakosokat, hanem a vállalatokat is kitelepülésre késztethették. Ráadásul a cégek igyekeztek kihasználni az ilyen települések gyakran olcsóbb munkaerőtartalékait is.19 A nyugdíjasok, a munkanélküliek és a diákok számának növekedésével az 1960- as évektől megnőtt annak a rétegnek a nagysága, amelyik nem volt ráutalva a városokba való napi közlekedésre, de érzékeny volt az ingatlanárakra. Emellett a családok növekvő aránya jutott öröklés vagy vásárlás útján több ingatlanhoz, ami lehetővé tette, hogy a kereső csak a munkanapokon tartózkodjon a városban, de az egyre gyarapodó számú pihenőnapokat vidéki otthonában töltse családjával.20 Úgy tűnik, hogy a kisebb települések népességének gyorsabb növekedése az 1970-es években és az 1980-as évek első felében a fejlett országok jelentős részében bekövetkezett. Nyugat-Európában Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Svédország, Svájc, az NSZK és az Egyesült Királyság esetében tanulmányok erősítették meg ezt.21 Más vizsgálatok kevesebb országban látták bizonyítottnak e tendencia létezését, s feltárták, hogy hiányzott Dél-Európában, valamint Írországban.22 Még a jelenség leírói is egyetértenek azonban abban, hogy az ellenurbanizáció folyamata nagyarányú kibontakozása előtt – az 1980-as évek elejétől– lefékeződött vagy véget ért. Svédországban ismét a nagyobb városok kezdtek gyorsabban növekedni, Dániában és Hollandiában erősen lelassult a folyamat, majd az 1980-as évek második felétől a többi érintett nyugat-európai országban is újra a nagyvárosok szerepének erősödése, a népesség koncentrációja jellemző. Németországban ez kiegészült a kisebb települések növekedésével.23 Így öszszességében azt mondhatjuk, hogy az ellenurbanizáció megjelent, de viszonylag szűk keretek között maradt Európában ◄ REURBANIZÁCIÓ ► Mint láttuk, az ellenurbanizáció eleve nem terjedt ki minden nyugat-európai és déleurópai országra, s teljesen hiányzott Közép-Kelet- Európában, ahol egészen a rendszerváltozásig töretlenül folytatódott a lakosság városokban való koncentrációja. Az 1980-as évektől több érintett nyugat-európai országban is lelassultak, sőt, megfordultak a korábbi trendek és a nagyobb városok és különösen azok belső kerületeinek vonzereje ismét nőtt. E folyamat megjelölésére született a reurbanizáció fogalma. A reurbanizáció mindenekelőtt a lakosság számában jelentkezett. Nyugat- Európa nagyvárosaiban a városmagok részesedése a népességnövekedésből egy számítás szerint 47%-ra emelkedett 1981-1991 között, noha 19751981 között csak 22%-ot tett ki.24 Glasgow példája beszédes, melynek belső kerületei az 1970-es években évente 22 000 főt veszítettek, s ez az 1980-as évekre 1000 főre csökkent. Nagy-Britanniában a 280 nagyvárosi körzet belső részeinek lakosságvesztése megállt.25 Skandináviában Koppenhága stabilizálta belvárosának lakosságát, a másik három főváros központi részeinek népessége pedig egyenesen nőtt – igaz, Stockholm kivételével az elővárosok népessége méginkább.26 A változások általában nem voltak drámaiak, vagyis inkább a belvárosok népességvesztésének mérséklődéséről, illetve megszűnéséről mint népességnövekedéséről volt szó, de kétségkívül léteztek jelentős népességnyereséget elkönyvelő belvárosok is (10.3. táblázat). Megfigyelhető, hogy különösen azok a városok tudták stabilizálni belső kerületeik népességét, melyek történelmi városközponttal és egyetemmel rendelkeztek. Ami a nagyobb városok egészének népességalakulását illeti, itt is vannak jelei a korábbi trendek megváltozásának. Jellemző ebből a szempontból London esete, melynek lakossága az előző, 1970-es évtizedben jelentősen csökkent, de ekkor már ismét növekedésnek indult. Ugyanakkor Nagy-Britannia egészében a dekoncentráció – kisebb ütemben – folytatódott. Nincs egyetértés az irodalomban arra vonatkozóan, hogy a reurbanizáció, a városok belső kerületeinek újranépesedése mennyire tekinthető tartós tendenciának, s egyáltalán önálló fejlődési szakaszról van-e szó. A megítélést az is nehezíti, hogy az újranépesedés gyakran nem eredményezte a belvárosok teljes megújulását, hanem duális városközpontok kialakulását hozta, melyekben egymás mellett léteztek elszegényedett és magas státuszú városrészek. Ezenkívül még az egyes országokon belül is lehetségesek eltérő fejlődési utak: pl. DélAnglia, Délkelet-Franciaország, Délnyugat-Németország és Észak- Közép-Olaszország élenjáró régióknak tekinthetők a gazdasági növekedés szempontjából, s így itt a városok népességvonzó ereje is nagyobb mint más országrészekben.27 Konkrét városokra lefordítva ez azt jelenti, hogy Liverpool, Duisburg, Le Havre, Charleroi – a változásokhoz nehezen alkalmazkodó korábbi ipari központok – esetében a decentralizáció folytatódása várható. Ezzel ellentétben más nagyvárosok – Frankfurt, Berlin, Amszterdam, Brüsszel – a (re)centralizáció és a növekedés helyszínei lehetnek, mivel fejlett szolgáltató és ellenőrző funkciókat építettek ki. 28


10. Urbanizáció

10.3. táblázat - 10.3. táblázat ► Városok reurbanizációja Nyugat-Európában, 19811991 A lakósság növekedése (%) Teljes város

Központ (A)

Külső részek (B)

(B) –(A)

Egysült királyság (%) Glasgow

-9,83

-4,83 -

-17,20

-12,37

Canterbury

3,39

8,24

2,84

-5,40

Oxford

7,21

10,64

6,35

-4,29

Cambridge

9,87

11,68

9,34

-2,34

Benelux országok Maastricht

2,79

16,57

-2,90

-19,47

Bruges

-6,80

-1,10

-9,45

-8,35

Zwolle

8,36

14,17

7,01

-7,16

Groningen

0,08

3,53

-1,89

-5,42

Apeldoorn

3,54

4,90

2,35

-2,55

Németország Ulm

8,37

12,67

7,60

-5,07

Krefeld

7,38

10,34

6,10

-4,24

Freiburg

8,89

11,29

8,41

-2,88

Dánia Odense

2,72

6,09

0,52

-5,57

Arhus

6,60

9,08

4,18

-4,90

Alborg

0,61

1,44

0,20

-1,24

Forrás: P. C. Cheshire: A new phase of urban development in Western Europe? The evidence for the 1980s. Urban Studies, vol. 32 (1995) no. 7. 1045-1064. A trendváltás mindenesetre kétségtelen, s így magyarázatot igényel. Ebben több tényezőnek is szerep juthat. A demográfiai változások mindenképpen elősegítették e folyamatot. A század végére Nyugat-Európában jelentősen megnőtt az egyedülállók – fiatal felnőttek, elváltak, özvegyek - és gyermektelenek háztartásainak aránya, s csökkent a gyermekes háztartásoké. Ez fékezte a városokból való kiáramlást, mivel a „kertes ház", illetve a „zöldben lakni" ideálja különösen a gyermekes családok számára vonzó. Másrészt az említett rétegek anyagi helyzete gyakran nem tette lehetővé a költségesebb elővárosi életformát. Ezenkívül a nyugat-európai nagyvárosok lakosságát számottevően növelték az 1980-as évektől egyre jelentősebb számban érkező 264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

bevándorlók, akik a kisebb lakóközösségekbe nehezebben tudtak beilleszkedni, ezért a nagyobb településeket részesítették előnyben. Az okok között meg kell említenünk a munkaerőpiac változását is. Az 1980-as években az új munkahelyek jelentős része a pénzügyi és más üzleti szolgáltatásokban keletkezett, a nagyobb üzleti központokba telepítve, mivel itt állt rendelkezésre a jó közlekedési kapcsolat, valamint a jól képzett munkaerő nagy tartaléka. Egyéb szolgáltatások, így pl. a vendéglátó- és szórakoztatóipar szintén nagy munkaadók lettek. Ezekben túlnyomórészt rosszul fizetett, s kedvezőtlen munkakörülményeket biztosító állások voltak (pl. rendszertelen vagy/és éjjeli munkavégzéssel), s ugyancsak a nagyobb városokban koncentrálódtak. 29 Szerencsés adottságú belvárosokban a turizmus jelentett számottevő foglalkoztatási lehetőségeket és bevételeket (pl. Firenze). Végül számos országban – így Hollandiában – környezetvédelmi okok miatt korlátozták a beépítetlen és természeti területek felhasználását, ehelyett a korábban a dezindusztrializáció során elhagyott városi területek – pl. raktárak, dokkok, gyártelepek – újrahasznosítására helyezték a hangsúlyt. Ez a fejlemény szintén a nagyobb városok számára volt előnyös.30 Egyben jelzi azt, hogy a belvárosok vitalizációja mindinkább tudatos várospolitikai törekvés is lett, melyre a városok és kormányok esetenként hatalmas erőforrásokat fordítottak. Erről a folyamatról a továbbiakban részletesen lesz szó.

3. Várostervezés, térhasználat, városi élet: víziók és európai sajátosságok A városok fejlődése a 19. század során nagy mértékben átalakította a városi terek használatát is. A legnagyobb változások a városközpontokat érintették. Egyrészt az ipari tevékenységek és részben a lakások rovására mindinkább az üzleti funkciók – bankok, tőzsde, üzletek, irodák –, a kultúra és szórakozás (színházak, múzeumok, éttermek) kerültek előtérbe, de a modern tömegközlekedés (vasút, pályaudvarok) is jelentős helyet igényelt. Az állami funkciók bővülésével rendszerint új középületek (iskolák, kórházak) is társultak a már meglévők (városháza, katedrálisok) mellé. A 19. század a városfejlődés tudatos tervezése - és a települések működtetése – tekintetében is megteremtette a modern városok alapjait. Az új épületek megvalósítása mellett az ipari fejlődés társadalmi következményei – mint a félelem az ipari munkásság koncentrációjától és a közegészségügyi szempontok előtérbe kerülése – szülték meg a tervszerű városfejlesztés igényét. Ezek az igények általánosan jelentkeztek, de nem valósultak meg egyforma következetességgel. A rendszeres várostervezés legimpozánsabb 19. századi példájaként Párizsban III. Napóleon megbízása alapján báró Haussmann hajtott végre nagyszabású rekonstrukciót. A gyakran régi negyedek teljes felszámolását jelentő munkálatok magukban foglalták széles új utak tervszerű hálózatban való megépítését (boulevards) a szükséges modern közművekkel (vízvezetékek, csatornák, gázvilágítás) és parkok, iskolák, kórházak, piacok létesítését is. Haussmann elképzelései nagy kisugárzással rendelkeztek, de – ami a városrendezést illeti – lényegesen kisebb méretekben találtak utánzókra: gyakran csak egy-egy tér és néhány új utca készült el más városokban. Ennek az anyagi források szűkössége mellett oka volt az is, hogy a 20. század elejére már terjedt a történelmi örökségvédelem szükségességének gondolata, melybe beletartozott a régi negyedek megőrzése. A „haussmannizálás"-nak azért fontos történelmi emlékek estek áldozatul, mint például Firenzében az 1890-ben átadott piazza della Repubblica helyén korábban álló régi piac. Ugyanakkor a „közmunkák" elvégzése, a városi infrastruktúra teljes megújítása minden európai városban napirendre került a következő év- tizedekben.31 ◄ A MODERNITÁS MEGJELENÉSI FORMÁI A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT ► A két világháború között számos más olyan városrendezési és építészeti elképzelés megjelent, mely szakítani kívánt a hagyományokkal. Az egyik ezek közül a német Bauhaus-körhöz kapcsolódik, melynek vezető alakja Walter Gropius volt. A Bauhaus építészei úgy tekintettek a 20. századra, mint amelyben megszületik a korábbiaktól teljesen eltérő igényekkel rendelkező modern ember, akinek új, a történetiséget nélkülöző, de minden eddiginél funkcionálisabb épületekre és városi terekre van szüksége. Ennek megfelelően a Bauhaushoz tartozó építészek új, egyszerű formákat, s modern anyagokat (beton, acél, üveg) választottak épületeikhez. Egy másik korabeli építész, a francia-svájci Le Corbusier azzal kívánta megszüntetni a városok zsúfoltságát, hogy hatalmas, toronyszerű épületek emelését javasolta, melyek között nagy üres terek állnak rendelkezésre, lehetővé téve a lakosság pihenését. Ezek és más hasonlóan újszerű elképzelések ekkor még csak kevéssé valósultak meg, egyegy épületben vagy épületegyüttesben testesültek meg, de későbbi hatásuk jelentős volt. A városok évtizedek óta tartó gyors növekedése nyomán a két világháború között Nyugat-Európa jó néhány nagyvárosában az expanzió korlátok közé szorítása vált fontos célkitűzéssé. Különösen igaz volt ez Londonra, melynek térbeli kiterjedése rendkívül megnőtt: a viszonylag laza beépítésű területek révén 1921 és 1939 között megháromszorozódott az urbanizált terület. Ez már önmagában is növelte a tervezés igényét. Bár a nagy gazdasági válság és a második világháború itt is hosszú időre félbeszakította a nagyobb városfejlesztések megvalósítását, az 1930-as években kidolgoztak egy ambiciózus tervet London és környékének rendezésére. Az ún. Barlow-jelentés (1937-1940) felhívta a figyelmet az angliai és különösen a délkelet-angliai népességeloszlás 265 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

aránytalanságából adódó hátrányokra. 1938-ban ennek hatására korlátozták London elővárosainak fejlesztését, hogy megmentsenek a beépítéstől egy még viszonylag érintetlen sávot a város határában. A háború tanulságai – a nagyvárosok sebezhetősége – is ösztönzést adtak a decentralizációs törekvéseknek. 1943-ban elfogadták Patrick Abercrombie koncepcióját. Ez zöldövezetek megteremtését irányozta elő London körül, a későbbi kiegészítésekkel mintegy 9 km szélességben, mely mögött új városok voltak hivatottak 1 millió lakost felszívni.32 Párizs két világháború közötti növekedése ennél kevésbé szabályozott keretek között zajlott. Míg Londonban az új településrészek villamosított vasútvonalak mellett jöttek létre, s az útépítés is lépést tartott a fejlődéssel, addig a párizsi elővárosok esetében a fejlesztések gyakran elfogadható tömegközlekedés, sőt jó minőségű utak nélkül történtek. Bár már 1928-ban az egész párizsi régió átfogó fejlesztési tervének elkészítésével bíztak meg hatóságokat, de a háború végéig kevés gyakorlati eredmény született ezen a téren. Az átfogó és a korszak kihívásaira újszerű választ adó városfejlesztési elképzelések megvalósításában legmesszebb Amszterdam jutott. 1928-1934 között Cornelis van Eesteren irányításával dolgozták ki Amszterdam rendezését, mely a gyakorlatban először szakított nagy méretekben a haussmanni megoldásokkal. A holland tervezők úgy gondolták, hogy az évszázadok óta szervesen fejlődő és bővülő, a csatornák félköríves szerkezetét követő belváros és az újonnan kialakult, a funkcionalitást inkább érvényesítő külső városrészek közötti kapcsolat és harmónia megteremtése nem a két rész egységesítésével érhető el. Utóbbi ugyanis természetesen a régi városrészek haussmannizálását igényelte volna. Ehelyett a régi belvárost eredeti formájában kívánták megőrizni, s a régi és új részek elválasztását, s egyben közöttük a kapcsolatot nagy kiterjedésű zöld területekkel kívánták megteremteni. Ezt a tervet a következő mintegy három évtizedben – a háború alatti kényszerű szünettől eltekintve – szisztematikusan meg is valósították Amszterdamban.33 Sajátos és nagyszabású városrendezési terveket kívánt megvalósítani az olasz fasizmus és a nácizmus is. Az olasz városépítészeti projektek nagy hangsúlyt fektettek a Római Birodalommal való – állítólagos – kontinuitás demonstrálására. Kiemelt figyelmet kapott Rómában az ókori emlékek feltárása és bemutatása. Egy sor várost hoztak létre a római városok szerkezetének mintájára, melyekben az észak-déli és kelet-nyugati főutak kereszteződésében egy központi teret alakítottak ki. Az új épületek jó része is felvonultatta a római kori építészet stílusjegyeit, mint például az oszlopok, szobrok, boltívek stb. A nácik is határozott városrendezési elképzelésekkel rendelkeztek, melyek közül azonban csak kevés valósult meg a háború miatt. Több tucat város átépítése szerepelt ezek között, de kiemelt helyet foglaltak el Berlin, Nürnberg és München, vagyis a náci mozgalom és állam emblematikus városai és központjai. Hitler maga is részletekbe menően kísérte figyelemmel a tervezést, de külön ki kell emelni Albert Speer szerepét a munkák során. Berlin átrendezését 1950-ig kívánták végrehajtani. A város Germania néven lett volna a birodalom központja: az elképzelés szerint tengelyét egy hatalmas, 120 méter szélességű sugárút alkotja, mely mellett egy grandiózus, 150 000 embert befogadó dómszerű csarnok és egy szintén gigantikus, 120 méter magas diadalív a város két tájékozódási pontja. 34 Ezek nem készültek el, de átadták a világ máig egyik legnagyobb épületét, a Berlin-Tempelhof repülőteret. Mind a fasiszta, mind pedig a náci városrendezési projektek több célt voltak hivatva szolgálni. Egyrészt a látványos épületekkel és lenyűgöző terekkel a rendszer alkotóerejét és mozgósítási képességét kívánta demonstrálni. Az olasz fasiszta rendszer a dicső római múlttal való folyamatosságra helyezte a hangsúlyt, míg a náci rezsim – mint majd a kommunista rendszerek – a „múlt eltörlése" jegyében alkotott. Emellett a hatalmas sugárutak és közterek funkciója volt lehetőséget biztosítani a különféle tömegrendezvények számára, melyek a rendszer erejét - és az esetleges kétkedők magukra hagyatottságát – kívánták demonstrálni. A nagy építkezések mind a fasiszta, mind pedig a náci rezsimben közmunkaprogramok segítségével zajlottak, melyek célja volt a munkanélküliség enyhítése is a két világháború közötti válságperiódusban. ◄ VÁROSOK ÉS TERVEZÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ► A második világháború az európai városok jelentős részében hatalmas károkat okozott. Különösen a német települések szenvedtek sokat: pl. Berlin és Köln központjának 60%-a elpusztult, de Hamburg, Würzburg, Drezda és több más nagyváros belső részei is teljes rekonstrukciót igényeltek. Nagy-Britanniában ugyanez volt szükséges Coventry, Exeter, Hull, Plymouth, Southampton; Hollandiában Rotterdam; Franciaországban Le Havre; Lengyelországban Varsó esetében. Kezdetben a romok eltakarítása és a lakások legszükségesebb helyreállítása elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Ennek megfelelően az ekkor emelt épületek színvonala gyakran alacsony volt. Ugyanakkor az idő haladtával a tervezés igénye erősödött és lehetőségei is mindinkább bővültek. Egyrészt az állam szerepe nőtt a gazdaságban, ami módot adott költséges tervek megvalósítására, különösen a gyors gazdasági növekedés körülményei között. Másrészt – csakúgy, mint az első világháború után – ennek segítségével lehetett kielégíteni a háborúban nagy áldozatot hozó lakosság igényeit a szociális infrastruktúra


10. Urbanizáció

terén. Ezenkívül a lakosság számának növekedése, a gyors iparosodás, egyes országokban a menekültek integrációja ugyancsak igényelték a városfejlődés tervezését. A háborús újjáépítés lezárulása utáni időszakot Nyugat-Európában a technokrata tervezés korának is nevezik.35 Le Corbusier ideálja nem utolsósorban gazdaságossági szempontok miatt terjedt szerte Európában a lakásépítési programokban. A városok egyik legégetőbb problémája ugyanis továbbra is a lakáshiány volt. A háborús károk, több hadviselő országban a városokba áramló menekültek tömegei, a világégés alatt szünetelő lakásépítés, a békét követően megugró fertilitás, mind olyan tényezők voltak, melyek növelték a lakáshiányt. Ezek a nehézségek magától értetődően leginkább Németországban jelentkeztek, ahol több nagyvárosban a lakótér több mint fele megsemmisült, s Kelet-Európából sok millió német menekült és kitelepített érkezett az országba. Ha nem is ilyen mértékben, de a probléma még a nem hadviselő országokban és hosszú idővel a háború után is létezett, aminek magyarázata már a népesség növekedése, a városi lakosság arányának emelkedése, a megváltozott háztartásszerkezet és mindenekelőtt a növekvő lakásigények voltak. Ennek megfelelően NyugatEurópa legtöbb országában az 1950-es években hatalmas lakásépítési programok indultak: például az NSZKban ekkoriban évente félmillió új lakást adtak át. A lakáshiány szerte Európában arra ösztönözte a várospolitikusokat, hogy nagy, többemeletes házakból álló lakónegyedeket hozzanak létre. Az így Sheffieldtől Párizson át Madridig létrejött városrészeket általában az egyhangú építkezés és a közszolgáltatások nem kielégítő volta jellemezte. Mindazonáltal ezen a téren óriásiak voltak a különbségek Európa országai és városai között. Míg például Párizs szélén igen nagy számban és területen létesültek ilyen lakótelepek, addig Nyugat-Berlinben csak jóval kevesebb épült, s általában azok is néhány emeletes házakból álltak, ügyelve a zöldterületek megfelelő arányára és gondozottságára. Az 1960-as években a felgyorsuló motorizációt jellemzően úgy tekintették, mint ami növeli a lakosok mozgásszabadságát, s amelyhez a fejlesztéseknek igazodniuk kell. Új utak, felüljárók, aluljárók, csomópontok épültek többek között azzal a céllal, hogy gépkocsival a városközpontokba is könnyedén el lehessen jutni. A költséges beruházások vegyes eredménye gyorsan megmutatkozott: segítették ugyan a forgalmat, de egyszersmind a nagy utakat övező területek leromlása is gyakran bekövetkezett. A technokrata városfejlesztési víziók és gyakorlat időszaka nagyjából az 1960- as évek végéig tartott NyugatEurópában. Jellemző ebből a szempontból a döntéshozatali mechanizmus megváltozása. A háború utáni várostervezők magukat hallgatólagosan a közjó képviselőinek tartották, akik képesek kiegyensúlyozni a különböző érdekeket anélkül, hogy a lakosságnak közvetlen beleszólási lehetőséget adnának a döntésekbe. Idővel azonban a polgárok részvétele a döntéshozatalban jelentősen felértékelődött. Ehhez hozzájárult a zöld és városvédő mozgalmak, általában a civil társadalom egyre nagyobb aktivitása is, amely mind fokozottabb igényt támasztott az épített környezetre vonatkozó döntések befolyásolására. A környezetvédő mozgalmak, sőt pártok mind gyakrabban képviselethez jutottak a városházákon, sőt a politika regionális és nemzeti szintjein is. Ezenkívül míg korábban a fejlesztést elsősorban mérnöki és építési feladatnak tartották, az 1970-es évektől mindinkább bevonták a földrajztudomány és a társadalomtudományok szakembereit is a döntéshozatalba. Ezt az időszakot a „modernizmus elutasítása" korszakának is nevezik. A modernizmus ebben az értelemben vett kritikája megjelent a korábban tárgyalt ellenurbanizációs folyamatban is, mely a nagyvárossal szemben az átláthatóbb és emberközelibb kisebb települések felértékelődését jelentette. A nagy fejlesztési tervekkel szembeni szkepszis is nőtt, mivel ezek gyakran új problémákat eredményeztek, s nem növelték megfelelően a városi lakosok életminőségét. Az 1970-es évektől a nagyvárosok fejlődésének lefékeződése új prioritásokat adott a városfejlesztőknek. A történelmi örökség védelme, a természetvédelem nem voltak új elképzelések, de a korábbiaknál jóval nagyobb hangsúlyt kaptak. Az új épületek emelése helyett a régiek felújítása került előtérbe. Sőt, egész leromlott belvárosi negyedek esetében is általánosan alkalmazni kezdték a rehabilitációt (gentrification) .36 A mediterrán országokban a gyors urbanizáció és a tervezés, illetve még inkább az ellenőrzés hiányosságai, a városfejlődés spontaneitása okoztak nehézségeket. Például Róma lakossága igen gyorsan nőtt az 1960-as és 1970-es években, s a nagy számban városokba költözők ott találtak szállást, ahol tudtak: zsúfolt albérletekben vagy sebtiben épített szükséglakásokban, melyek tömegesen keletkeztek az 1962-es fejlesztési terv előírásai ellenére. Mintegy 800 000-en éltek az ún. borgate területén, s egy idő után mind kevésbé tolerálták a városi életmód kellékeinek hiányát: néhol még vízvezeték és csatornázás sem volt. A burkolt utak, járdák, tömegközlekedés, iskolák és más közintézmények utólagos megépítése hatalmas összegeket igényelt. Hasonlóképpen a spanyol nagyvárosok, mint Madrid és Barcelona körül burjánzó barracas igen rossz életfeltételeket teremtettek lakóiknak. Az 1950-es évek közepe után Lisszabon és Porto is ilyen nehézségekkel küzdött. Az illegális építkezések itt is nagy számban fordultak elő a városok perifériáin, s a lakásproblémákat csak fokozta az Angola és Mozambik függetlenedése után hazatelepülő portugálok több százezres tömege. Athén lakosságának impresszív növekedését szintén az anarchikus városfejlődés jelei kísérték: minden ötödik 267 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

épületet engedély nélkül húzták fel az 1970-es években, mely például azt eredményezte, hogy ezeket a csatornahálózatba sem kötötték be.37 Így a mediterrán térségben a technokrata, inkább a fejlődés nyomában kullogó tervezés egészen az 1980-as évekig fennmaradt. ◄ A TERVEK FŐ TÍPUSAI ► A második világháború után – főként az 1960-as években – megalkotott nagy európai városfejlesztési tervek három fő típusba sorolhatók. Az első típus fő fejlesztési tengelyeket jelölt ki, melyek a központból általában sugárszerűen kifelé irányulva a növekedést levezetik. Egy másik fejlesztési irány policentrikusnak, többközpontúnak nevezhető, mely új fejlesztési pólusokat kívánt létrehozni, mint a növekedés színtereit, hogy ezzel ellensúlyozza és egyben tehermentesítse a túlságosan domináns és túlterhelt központot. A harmadik városfejlesztési típusban a prioritás a beépítetlen, szabad terek megőrzése volt, melynek alárendeltek több más célt is. A következőkben e megoldások néhány jellegzetes példáját és jellemzőjét mutatjuk be. 1. Mint láttuk a második világháború előtti és alatti elképzelésekben London növekedésének korlátozását a zöldövezetek kialakítása révén kívánták elérni. Ez ugyan továbbra is cél maradt, de a későbbi, 1960-as évekbeli tervek egy másik eszközt hangsúlyoztak, mégpedig a fejlesztési tengelyek kialakításának szükségességét. Ezek olyan Londonból többé-kevésbé sugárszerűen kiinduló folyosók voltak, melyeket nem akartak teljes egészében városokkal benépesíteni, de a növekedés levezetésére szántak. A tengelyek vagy folyosók általában egy nagyobb, gyorsan fejlődő városba torkolltak – pl. az északkeleti irányú folyosó végpontja Ipswich, az északnyugatié Northampton volt –, s egyben jó közlekedési útvonalakkal is el voltak látva. Hasonló terveket valósítottak meg Koppenhágában, ahol már 1947-ben fejlesztési tengelyeket – dán terminológiával „ujjakat" – alakítottak ki. A tengelyek közötti részeket teljes egészében meg kívánták őrizni a mezőgazdaság számára. Ez csak részben sikerült, mivel a tengelyek szélesebben épültek ki, mint eredetileg tervezték. Ilyen típusú fejlesztésekre került sor Hamburg esetében is, ahol már 1921-ben döntöttek erről. Hasonló elveket alkalmaztak Bréma, Freiburg, Trier és St-Etienne városfejlesztői. A tengelyes fejlesztések előnye, hogy rugalmasan képesek alkalmazkodni az előre nehezen felbecsülhető igényekhez. Fokozatosan fejleszthetőek – a tengelyek szélessége és hosszúsága alakítható. A közöttük lévő területek jól megközelíthetőek, s szabadidős tevékenységekre hasznosíthatóak. Ugyanakkor a befektetők és adott esetben a helyi lakosok nyomása miatt nem könnyű fenntartani azt, hogy a tengelyek közötti területek valóban beépítetlenek maradjanak, vagyis hatékony helyi és központi adminisztrációt igényel a koncepció érvényesítése. További hátrány, hogy a központhoz közeledő részeken a tengelyek zsúfoltságot okozhatnak a közlekedésben. Így gyakran úgy vélik, hogy ez a megoldás inkább a kisebb városok, mint az említett Koppenhága vagy Stockholm esetében célravezető. 1. A policentrikus városfejlesztés filozófiája olyan új növekedési pólusokat kívánt kialakítani a nagyváros környezetében, melyek tehermentesítik azt. A legnagyobb szabású ilyen tervek Párizsban, illetve környékén valósultak meg a második világháború után. Párizs gyors és külső részein meglehetősen strukturálatlan két világháború közötti és második világháború utáni gyarapodása nyomán a francia várostervezők ráébredtek arra, hogy a növekedést korlátozni nem tudják, ehelyett új irányokat célszerű szabni annak. Itt is fejlesztési tengelyeket alakítottak ki, ezek azonban más példáktól eltérően nem a város központjából irányultak kifelé, hanem a két fő, egymással nagyjából párhuzamos tengely északon és délen elkerülte a központi részeket (10.1. ábra). A tengelyek mentén nagy város- és infrastruktúra-fejlesztéseket hajtottak végre, ez jelentette a policentrizmust, vagyis többközpontúságot. Emellett Párizs elővárosait nem jellemezte az az erős településhierarchia, ami például London esetében látható.38 A policentrikus fejlesztés elemei más nagyvárosok környezetében is gyakran megjelentek. A Londont magában foglaló Délkelet-Anglia területén az említett fejlesztési tengelyek domináltak, de még magában Londonban is kijelöltek stratégiai központokat kiemelt növekedés céljaira. Ugyancsak policentrikus fejlesztések zajlottak Frankfurt am Main, Kiel, Lyon, Newcastle és más városok körül, gyakran teljesen új településeket is létrehozva a nagyvárosok vonzáskörzetében. 1. A policentrikus várostervezés célja az volt, hogy új, a régi központot ellensúlyozó településeket hozzanak létre. Ezzel szemben bizonyos régiókban – így Hollandia nyugati részén és a Ruhr-vidéken – már nagy számban léteztek központok, s leginkább ezek fejlődését kellett összehangolni és megóvni a szabad tereket. Hollandia sűrűn lakott nyugati területein egy sor olyan város alakult ki, melyek közül egyik sem emelkedett egyértelműen vezető pozícióba a városhierarchiában, ráadásul ezek igen közel helyezkedtek el egymáshoz. A települések úgyszólván összefüggő, a szárazföld belseje felé nyitott patkó alakú sávot alkotva helyezkednek el, mely keleten Utrechttől indul, északon Amszterdamon és az IJmond városain keresztül vezet, dél felé fordulva Leidenen, Hágán és Rotterdamon át Dordrechtig terjed (10.2. ábra). A Randstad (hollandul 268 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

„körváros") koncepciójának megvalósítására már a két világháború között is történtek lépések, de igazán tudatos politikaként a második világháború után került napirendre.

10.1. ábra ► Párizs és környékének regionális fejlesztési terve a kettős tengellyel (1960-as évek) A célja egyrészt az volt, hogy a városövezet által körbefogott belső rész megőrizze viszonylag alacsony népsűrűségét, azaz megóvják a városok terjeszkedésétől. Ezzel biztosítható volt, hogy annak mezőgazdasági, sőt idegenforgalmi funkciói megmaradjanak. Bár a Randstad területén a városok gyakran szinte összeérnek, törekedtek megőrizni azok sajátos, egyéni arculatát és elkülönült funkcióit. Másrészt igyekeztek elkerülni, hogy a konurbáció összeolvadjon a szomszédos Belgium és Németország hasonló jellegű övezeteivel.39 A Randstad koncepcióját nem sikerült teljes mértékben megvalósítani, amit eleve nehezített, hogy az általa körülölelt részeken olyan nagy múltú, bár kisebb városok léteztek, mint Gouda vagy Alphen. Ugyanakkor a többközpontúság


10. Urbanizáció

10.2. ábra ► A Randstad Hollandiában fenntartása a körzet minden városa lakosságának olyan életminőséget biztosított, amit más országok hasonló nagyságú, de egy központú városi övezetei nem voltak képesek nyújtani. 40 ◄ AZ EURÓPAI VÁROSFEJLŐDÉS SAJÁTOS VONÁSAI ► Mint az eddigiekből is kiderült, az európai városok eltérő történelmi hagyományaiknak, különböző fejlődési feltételeiknek megfelelően sokszínű képet mutattak a 20. század során. Hartmut Kaelble német társadalomtörténész azonban amellett érvelt, hogy léteznek közös vonások is, melyek leginkább akkor szembetűnőek, ha az Európán kívüli városfejlődéssel vetjük össze a kontinensen lejátszódott folyamatokat.41 Természetesen – mint minden általánosítás esetében – kivételek Európán belül is léteznek: városok, vagy akár régiók és periódusok eltérhettek a jellemzőnek tartott fejlődési jegyektől. Kétségtelen az is, hogy Kaelble mindenekelőtt nyugat-európai tapasztalatok alapján érvel. Kaelble szerint a sajátosságok közé tartozik mindenekelőtt, hogy az európai városok sajátos külső megjelenéssel rendelkeznek, s ezt – nem utolsósorban tudatos fejlesztési erőfeszítések révén – többnyire sikerült megőrizniük a 270 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

20. század során is. A legtöbb európai városnak egy középkori vagy kora újkori eredetű városmagja van, sőt nem ritkán egyenesen a római időkig kimutatható a kontinuitás. A középkori és kora újkori építmények, mint a templomok és katedrálisok, városházák, piacterek vagy polgárházak, a városfalak és tornyok gyakran uralják a belvárost. A városszerkezet a maga szűk és kanyargós utcáival, piactereivel is őrzi az évszázadokkal korábbi nyomokat, még akkor is, ha például a városfalak helyén később rendszerint körutakat építettek. Ezek a városmagok néhány esetben épségben fennmaradtak – pl. Bruges, Velence, Bamberg –, de ha ez nem is történt meg, a városok, illetve lakosaik identitásának fontos alkotórészét adja a távolba visszanyúló eredet. 42 A városközpontokban vagy azok egy részében majdnem mindig láthatóak a 19. századi rekonstrukciók nyomai. Egyes fontos középületek – iskolák, bíróságok, pályaudvarok – ezek közé tartoznak, nagyobb városokban pedig a színházak, múzeumok is hozzájuk társulnak. A városközpontokból gyakran a 19. századból származó és egységes megjelenésű épületekkel szegélyezett sugárutak vezetnek a külső részek irányába. A hosszú történelem építészeti nyomai egyértelmű különbségeket jelentenek az amerikai városokkal szemben, ahol a korai időkből származó negyedek csak ritkán és mozaikszerűen maradtak fenn. Az amerikai, ázsiai és más városokkal szemben sok egyéb különbség is fellelhető Európa urbanizált területein, mint például a városközpontok lakófunkcióinak fokozottabb megőrzése, a 19-20. századi erős társadalmi szegregáció emlékei a városnegyedek megjelenésében, a tervszerű fejlesztés eredményei a városok fejlődésében. E sajátosságok jelentős része az európai városok nemzetközi viszonylatban összességében mérsékelt növekedésének eredménye. A korábbiakban bemutattuk az urbanizáció előrehaladását Európában, mely a 20. század második felére jelentős méreteket öltött. Európa társadalmai azonban – más kontinensekhez képest – viszonylag hosszú idő alatt, esetenként több évszázadon keresztül elnyújtva érték el azt a magas urbanizációs fokot, amit Ázsia vagy Amerika országai néhány évtized leforgása során. Ezenkívül Európában viszonylag kicsiny maradt az igazán nagy, sokmilliós metropoliszokban élő lakosság aránya. A 20. század végén Párizs a maga 9,8 és London 9,2 millió lakosával ugyan világméretekben is nagy városnak számít, de a többi város ilyen nemzetközi mérce szerint nem tekinthető annak (10.4. táblázat). Bár Európa urbanizációs foka hasonló az Egyesült Államok vagy Japán szintjéhez, e kontinenst a városok nagy száma és egymáshoz való közelsége jellemzi. A 2 millió lakosnál nagyobb metropoliszok viszonylag ritkák: a harminc legnagyobb város együttes lakossága például jelentősen nagyobb Amerika esetében, mint Európában. Ezzel összefüggésben fontos európai – mindenekelőtt nyugat-európai – sajátosság a kis- és közepes városok nagy aránya a városszerkezetben, illetve a lakosságban.43 A század első felében szintén fontos jellemzőnek számított a város és a falu közötti éles elhatárolódás, ami a lakosok identitásában, az életmódban és a társadalmi normákban is jelentkezett. Ennek gyökerei bizonyosan a középkorig nyúlnak vissza, amikor a városi és falusi lakosok között jelentős jogi különbségek is léteztek. Ezek természetesen a 20. századra már megszűntek, de más tekintetben – pl. a terjedő társadalombiztosítás terén – sok országban a század második feléig is fennmaradtak hasonló eltérések. Ugyanakkor egészében véve a 20. század utolsó évtizedeiben számos társadalmi folyamat – terciarizáció, dezurbanizáció, tömegkommunikáció fejlődése, szekularizáció stb. – a város és a vidék közötti különbségek drámai csökkenéséhez vezetett. Így az ezredfordulóra ezen a téren Európa sajátosságai – véli Kaelble – már meglehetősen elhalványultak az Egyesült Államokhoz képest. Az európai városi életnek sajátos minőséget adnak a térhasználat sajátosságai. Különösen a városközpontok fontosak ebből a szempontból. Ezek a 20. század során – ellentétben az amerikai és más kontinenseken lévő városokkal – nem minden probléma nélkül, de összességében sikeresen megőrizték funkcionális sokszínűségüket: nemcsak üzleti központként működtek, s a közigazgatási vagy más középületeknek adtak helyet, hanem lakóhelyként is funkcionáltak. A század elején a felső- és a középosztály mellett bizonyos részein a kevésbé tehetős rétegek is lakásokkal rendelkeztek. Ez kétségkívül változott a 20. század során, mivel a – már bemutatott – szuburbanizáció és ellenurbanizáció nyomán a jómódúak jelentős része elhagyta a városközpontokat. Ez azonban soha nem öltött olyan méreteket, mint az Egyesült Államokban, s a 20. század végén a folyamat lelassult, sőt helyenként meg is fordult. Erről a következőkben még részletesen lesz szó. A 20. század végén az európai városok központi kerületei is számos problémával küzdenek, melyeket szintén alább mutatunk be. A funkcionális sokszínűség megőrzése és a jómódúak jelenléte a városközpontokban azonban döntően hozzájárult ahhoz, hogy az európai városok központjainak minősége – a lakóépületek állapotától kezdve a közbiztonságig és a szabadidő eltöltésének sokszínű lehetőségéig – globális viszonylatban is egyedülálló maradt. A sikerek alapvetően összefüggnek a jelzett történelmi örökséggel, de a városi igazgatás, a várostervezés és a jóléti állam tudatos erőfeszítéseivel is a 20. század során. 44


10. Urbanizáció

10.3. ábra ► Az európai településhierarchia vezető városai, 1850-2000 (ezer lakos) Megjegyzések: Az adatok számítási módszerei jelentősen eltérhetnek az agglomerációk lakosságának figyelembevétele tekintetében. A kurzív adatok tartalmazzák a kiterjedt agglomerációkat. Eltérő időpont: Essen, Madrid, Katowice, Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága 1999. Források: Paul M. Hohenberg – Lynn Hollen Lees: The Making of Urban Europe, 1000-1950. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1985. 227. (Európa 1850,1950, ha másként nem jelölve). Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmilllan, 1980. 86-88. (1850: Bukarest, Genova; 1900: egész Európa; 1950: Marseille, Antwerpen, Dublin, Frankfurt/M.). Patrick Le Galés: European Cities. Oxford: Oxford University Press, 2002. 60. (Nyugat-Európa 2000, ha másként nem jelölve). United Nations: World Urbanization Prospects: The 1999 Revision. New York: United Nations, 2000. (1999: Essen, Madrid, Katowice, Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága). ◄ VÁROSOK A KOMMUNISTA ORSZÁGOKBAN ► A városok és a városi élet különös jelentőséggel bírt a marxista ideológia számára, mivel követői úgy vélték, hogy a kollektív identitás létrejöttében kiemelt szereppel rendelkezik. Ennek megfelelően a kommunista országok hatalmas erőforrásokat összpontosítottak a városok fejlesztésére. Ugyanakkor az is megfogalmazódott, hogy ezeket az országokat – szemben a harmadik világ „túlvárosodásával" (over-urbanization) • mégis az „alulvárosodás" (under-urbanization) jellemezte, vagyis alacsonyabb urbanizációs fok mellett érték el az iparosodás egy bizonyos szintjét, mint más országok. Ennek oka elsősorban a kollektivizált mezőgazdaság volt, mely alacsony hatékonysága miatt csak nagy munkaerő ráfordítással és ennek megfelelően magas arányú falusi lakossággal tudta élelmiszerrel ellátni a városi népességet. 45 Mindenesetre a 272 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

kommunista rendszerek bő négy évtizedes fennállásuk alatt jelentős hatással voltak mind a városok belső szerkezetének alakulására, mind pedig a településszerkezet változására.46 Bár gyakorlatuk a városfejlődés terén sem volt teljesen egységes, létezett néhány általános vonásuk. A következő tényezők voltak a legfontosabbak a városok belső átalakulása szempontjából, melyek hosszú távon is érvényesültek, de különösen a kezdeti egy-két évtizedben hatottak. • Az ingatlanpiacot megszüntették, szabott ingatlanárakat vezettek be. A városon belüli elhelyezkedésnek a felhasználó (üzlet, iroda, lakás stb.) és a potenciális beruházó szempontjából alig volt gazdasági jelentősége, vagyis az ingatlanárakra kevéssé hatott. • A rendelkezésre álló épület- és lakásállományt a városokban jelentős részben államosították és újraosztották. A nagyobb, felső középosztályi otthonokból két vagy több lakást alakítottak ki. A helyi hatóságok különféle előírásokkal és adminisztratív mechanizmusokkal ellenőrizték a lakásügyet (lakáscserék, albérletek, új lakások elosztása). A falvakat jóval kevésbé érintették ezek a korlátozások és gyakran kívül esetek a hatósági szabályozás hatókörén. • A kiskereskedelmet, a szolgáltatásokat államosították, mely a kisebb egységek összevonásához, koncentrálásához vezetett. • A közösségi szempontok elsőbbséget érveztek az egyéni érdekekkel szemben, s az országos szempontok a helyi közösségek érdekeivel szemben. Ezeket tervezés és széles jogosítványokkal rendelkező központi hatóságok igyekeztek érvényesíteni.47 Természetesen az általánosan ható tényezők nem eredményeztek teljes un formitást az egyes kommunista országok – sőt, azokon belül az egyes városok • között, már csak azért sem, mert a történelmi örökség is eltérő volt. Ezek az eltérések megjelentek az urbanizáció fokában éppúgy, mint a városok külső megjelenésében. Az épített örökség a tervezőkvárosfejlesztők számára is megkerülhetetlen adottságot jelentett: középkori városszerkezet és épületek, a nemzeti tudat szempontjából fontos emlékek vagy éppen a nélkülözhetetlen ipartelepek, a háborús károk mind ilyen körülményeknek számítottak. Lengyelországban a háború után fontos szemponttá vált a nagyvárosok lerombolt történelmi részeinek minél teljesebb helyreállítása, különösen Varsó (Stare Miasto, Krakowskie Przedmiescie és Nowy Swiat), valamint Gdansk (Glówne Miasto) esetében. Igaz, kisebb városokban gyakran inkább a kevésbé költséges megoldást, a régi épületek vagy maradványaik lebontását és újak emelését választották (Elblag, Nysa, Kolobrzeg). A különböző adottságokat illusztrálja, hogy Prágában az egész történelmi városközpont túlélte a háborút és megőrzésre várt: 881 hektáron 1431 építészeti és kulturális emlékkel rendelkezett. Szófiában ellenben alig volt olyan negyed vagy épület, melyet a várostervezők fennmaradásra alkalmasnak tartottak. Nyilvánvalóan minél értékesebb és terjedelmesebb volt a történelmi örökség, annál nehezebben sikerülhetett a városok szocialista, illetve kommunista elvek szerinti újrarendezése.48 A városok átalakulásának számos feltűnő külső jegye volt. A megtagadott múlthoz tartozó történelmi személyek emlékműveit eltávolították, és az új hősökével helyettesítették, utca-, sőt gyakran településneveket változtattak meg szintén politikai szempontok alapján. Az üzletek tábláiról eltűntek a korábbi tulajdonosokat jelző feliratok, és általában egyszerű módon az üzlet profiljának megnevezésével helyettesítették. A városok szürkébbek, egyhangúbbak lettek, csökkent diverzitásuk.49 Az örökölt fizikai környezet tehát gyakran korlátokat jelentett. A szocialista városépítészet és tervezés víziói így leginkább az új városnegyedek és az új települések esetében valósulhattak meg. A viszonylag sűrűn lakott Kelet-Közép- Európában természetesen nem nyílt mód annyi új város létrehozására, mint a sok tekintetben mintának számító Szovjetunióban, de ebben a régióban is mintegy negyven új várost létesítettek. Míg a központok és a régi negyedek képe az eltérő örökség miatt változatosságot mutatott, a hasonló célok, ideálok és eszközök az új negyedek esetében meglehetősen nagy uniformitást eredményeztek szerte a kommunista országokban. Az 1950-es évek épületei alig különböztek Nowa Huta vagy Eisenhüttenstadt esetében, s ez az 1970-es évek lakótelepeire is érvényes. A formák és szerkezetek egyezése mellett legfeljebb a burkolatok anyaga és a kivitelezés minősége tekintetében lehetett eltéréseket felfedezni. Az új városok és városnegyedek térbeli tagolódása szintén hasonló elveket tükrözött. A kommunista országok városaiban az ipari területek egyrészt egyenletesebben oszlottak meg, mint a kapitalista országokban, mivel utóbbiakban a telepítések az olcsóbb és jobb közlekedéssel rendelkező területekre koncentrálódtak. Ezenkívül a


10. Urbanizáció

kommunista városokban a különböző funkciójú területek – termelés, lakás – élesebben elkülönültek egymástól.50 Ugyanakkor Kelet-Kö- zép-Európában jórészt hiányoztak azok az agglomerációs tendenciák, melyeket a nyugat-európai fejlődésnél láttunk. Az 1950-es években a változások az erőltetett iparosítás politikájával párosultak, melynek során a többi ágazatból erőforrásokat csoportosítottak át az ipar fejlesztésére. A lakásépítés jó ideig a leginkább elhanyagolt ágazatok közé tartozott, noha ezen országok többségében a népesség növekedése a kommunizmus korai időszakában még viszonylag jelentős ütemű volt. E politika eredménye nagyarányú lakáshiány lett. A városokon belüli fejlődési dinamika is markánsan eltért a nyugat-európai országokban tapasztaltaktól. Mivel a központi fekvésű épületek nem rendelkeztek kiemelt értékkel a gazdasági szereplők számára, s eleve többnyire közösségi tulajdonba kerültek, a városok belső részeinek fejlesztése és az épületek állagmegóvása nem kapott figyelmet. Ezzel szemben az 1960-as évektől kezdve a kommunista országokban nagy ütemben indult meg a lakótelepek építése, melyeket többnyire a nagyvárosok külső részein emeltek, de kisvárosokban gyakran a központokban is ilyenek létesültek. A döntéshozók meggyőződése volt, hogy új épületek iparszerű emelése sokkal kifizetődőbb, mint a régiek felújítása.51 Az előre gyártott lakásépítési technológia kiterjedt alkalmazása különösen egyhangú környezetet és rossz minőségű épületeket eredményezett. A lakótelepek egyhangúságát fokozta, hogy hatalmas méretűek voltak – esetenként több tízezer lakosnak adtak otthont –, vagyis rendszerint jóval nagyobbak, mint a hasonló nyugat-európai létesítmények. A beépítés sűrű volt, s gyakran jókora késéssel, vagy egyáltalán nem készültek el a járulékos infrastrukturális beruházások, mint például közlekedési útvonalak, parkok, üzletek. Az épített környezet sajátosságai is akadályozták a helyi közösségek kialakulását, ami a jelentős részben falusi környezetből érkező lakók közül sokak számára valóságos kulturális sokkot jelentett. A városokon belüli térbeli szegregáció, azaz a különböző státusú és jövedelmű csoportok elkülönülésének problémája kiemelt fontosságú kérdésnek számított a kortársak számára. A hivatalos álláspont tagadta ennek létezését, s egyben ezen a téren is hirdette a szocialista fejlődés fölényét a kapitalistával szemben. Bár vannak eltérő vélemények a szakirodalomban ezzel kapcsolatban, a kutatás fő iránya szerint a városok társadalmának térbeli differenciációja, szegregációja valóban nem volt olyan erős, mint a legtöbb hasonló fejlettségű kapitalista országban, de létezett az elkülönülés valamilyen formája.52 A kezdetben igen alacsony, szinte névleges és csak a lakás méretéhez igazodó lakbérek következtében elvileg bármelyik társadalmi réteg tagja megengedhette magának azt, hogy akár a város legjobb részén éljen. Ez nyilvánvalóan csökkentette a szegregáció lehetőségét. Természetesen az egész társadalomra kiterjedő jövedelmi homogenizáció a városlakókat is érintette, s maga is egy fontos tényezője volt a térbeli differenciálódás csökkenésének. Sajátos módon a térségben az alsó és a vagyonos osztályok elkülönülése már a 19-20. század fordulóján sem volt olyan éles, mint Nyugat-Európában. Míg egyes szerzők szerint – pl. Varsóban – nagymértékben tovább csökkent a két világháború közötti évekhez képest a lakosság térbeli szegregációja, s az legfeljebb mozaikszerűnek tekinthető,53 addig mások szerint alig volt ilyen eltérés. Számos vizsgálat leírta azonban azokat a mechanizmusokat is, melyek a társadalmi csoportok térbeli elkülönülését erősítették. Ide tartozott mindenekelőtt a szűkösen rendelkezésre álló lakások elosztása, melynek során a vezető pozícióban lévők vagy más módon privilegizáltak (művészek, tudósok) nagyobb eséllyel rendelkeztek érdekeik érvényesítésére. Városonként változott az, hogy milyen ingatlanok minősültek kívánatosnak, de általában a háború előtti, értékes házak és lakások, valamint az új építésű lakások számítottak ezek közé. Konrád György és Szelényi Iván 1960as években végzett magyarországi vizsgálatai szerint a magasabb társadalmi pozícióban lévők és az értelmiségiek lényegesen nagyobb arányban jutottak a névleges lakbérű vagy kedvező árú új, lakótelepi lakásokhoz. Ezzel szemben az alacsonyabb jövedelmű rétegek - és szinte a teljes falusi lakosság – más, az állam által nem támogatott, azaz drágább módon voltak kénytelenek megoldani lakhatásukat. 54 Legkésőbb az 1980-as évektől további jelentős változások következtek be: a növekvő vagyoni különbségek és a piaci elemek bevezetése vagy megtűrése a lakáselosztásban növelte a lakosság szociális alapú térbeli elkülönülését, mint azt Varsó, Prága és több más város esetében bizonyították.55 Bár a tervezés a kommunista országokban jóval átfogóbb volt, mint Európa más részein, a regionális fejlődésre, és különösen a városfejlődésre való hatásában sok spontán elem is megfigyelhető volt. A tervezés folyamata gyakran nehezen áttekinthető volt, s a városok számára közel sem eredményezte az optimális eredményt. Ez elsősorban arra volt visszavezethető, hogy a tervezés alapvetően ágazati keretekben zajlott. A városfejlesztés alkotórészeit – lakás, egészségügy, közlekedés stb. – a különböző minisztériumi apparátusok elkülönülten határozták meg. Ezenkívül a helyi, városi szint erőpozíciója a központtal szemben – különösen a korai időszakban – gyenge volt. Így pl. a városfejlesztés szempontjából döntő jelentőségű ipartelepítés és infrastruktúra-fejlesztés a tervgazdaság körülményei közepette számos központi hatóság és ágazati szerv döntésétől függött, melyek nem elsősorban a helyi városfejlesztési érdekeket vették figyelembe. A döntések 274 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

gyenge koordinációja gyakran eredményezett hibákat, szűk keresztmetszeteket, különösen az infrastruktúra területén.56

4. Telepűlésszerkezet: vízfejek és fejlődési központok ◄ TELEPÜLÉSHIERARCHIÁK ► Az európai városszerkezet vizsgálatának egyik módja az, ha különböző időpontokban összevetjük a legjelentősebb városok nagyságát, s így megismerjük a sorrendjükben végbement eltolódásokat. 1850- ben mintegy 100 000 lakos kellett ahhoz, hogy egy város bekerüljön a negyven legnagyobb európai település közé, 1950-ben már félmilliós népesség volt szükséges ehhez. Ugyanakkor a legnagyobb európai városok hierarchiája viszonylag keveset változott a 19. század közepe és a 20. század közepe között. London, Párizs, Berlin teljes mértékben megőrizték vezető pozícióikat, de Manchester, Birmingham, Bécs, Glasgow, Nápoly esetében is ez történt – kisebb-nagyobb változásokkal. Csak néhány település – Barcelona, Róma, Budapest, Koppenhága, Athén, Bukarest – került be a húsz legnagyobb város közé ezen időszak alatt. Az ezt követő sorrend már változékonyabb volt (10.3.ábra). Az egyes városok fejlődési dinamikáját számos tényező együttes hatása eredményezte, de néhány törvényszerűség azért megállapítható. A régi mediterrán kereskedelmi központok – Velence, Palermo, Marseille – a vesztesek közé tartoztak, míg a feltörekvő metropoliszok között elsősorban ipari centrumokat találunk, mint a Ruhr-vidék városai, Katowice vagy Manchester. Az is megfigyelhető, hogy Európa később iparosodó keleti területeinek települései is nagyobb számban megjelentek a legnagyobb városok listáján. 57 A nagyvárosok funkciói is alapvetően átalakultak. Míg a 19. század elején a fővárosok és a kikötővárosok igen nagy számban voltak jelen a legnagyobb városok között, s iparvárosok csak kis arányban, addig a 20. század közepére az ipari övezetek városai felzárkóztak az említett hagyományosan vezető London-Párizs-Berlin hármashoz, melyek közben maguk is nagyban iparosodtak. Utóbbi tény egyébként arra utal, hogy a funkciók halmozása döntő jelentőségű volt a fejlődés tekintetében. A leglátványosabb relatív növekedést mindazonáltal nem a legnagyobb húsz vagy negyven város közé tartozó települések érték el, hanem az ennél kisebb kategóriába tartozók. Ez természetesnek is mondható, hiszen alacsony népességszám esetén akár néhány ezres vagy tízezres gyarapodás is jelentős dinamikát eredményezhetett. A 20. század második felében a megismert városfejlődési folyamatok miatt – pl. szuburbanizáció – számos európai régióban mind nehezebbé vált a városok egymástól való elhatárolása. Ez egyrészt indokolttá teszi a teljes agglomerációk lakosságának figyelembevételét az elemzésben, másfelől azonban nehezíti a városi lakosságra vonatkozó adatok összehasonlítását. Vannak ugyanis városok, melyek közigazgatási határa szinte csak a belvárosra terjed ki, s a vele teljesen összeépült külső részekre nem. Egyes esetekben – akár már évtizedek óta – a városok lakosságához számítják a külső városrészek és a környező települések népességét, míg máskor ez nem, vagy csak korlátozott mértékben történik meg. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a 20. század második felében viszonylag keveset változott a legnagyobb európai városok sorrendje. Az ezredfordulón – ugyanúgy, mint évtizedekkel korábban – Párizs, illetve London voltak a legnagyobb európai városok, illetve népességkoncentrációk, igaz, e két település helyet cserélt időközben a lista élén. A század első felében megindult tendenciák folytatódásaként a talán legfeltűnőbb visszaesés Liverpool és Glasgow esetében látható, de Budapest, Bécs, Koppenhága jelentősége is tovább csökkent európai viszonylatban. Előrekerült a hierarchiában több kelet-közép-európai és délkelet-európai főváros és ipari központ (Belgrád, Zágráb, Szófia, Varsó, Katowice), valamint szintén több dél-európai város (Milánó, Madrid, Barcelona, Lisszabon, Porto). Utóbbiak főként az agglomerációs folyamatok következtében duzzadtak nagyra. Ha a legnagyobb agglomerációkat hasonlítjuk össze, a lista élén kevéssé változik a sorrend. Párizs és London után jó néhány más főváros agglomerációja szerepel, mint Madrid, Lisszabon, Berlin, Athén, Róma, Varsó. Ugyanakkor a nagy gazdasági agglomerációk is jelen vannak, mint a Ruhr-vidék, melyet a statisztikák általában több részre osztanak, de ha egyetlen egységként kezelnénk, a század során mindvégig Európa legnagyobb népességtömörülése lenne. Ugyancsak e sorba tartozik Milánó és környéke, a Rajna-Majna régió (Frankfurt, Mannheim stb.), Nápoly, Barcelona, Hamburg, Stuttgart, Birmingham, Manchester (10.4. táblázat).

10.4. táblázat - 10.4.táblázat ► A legnagyobb európai agglomerációk lakossága, 19502000 (millió fő)

Párizs

1950

1975

2000

5,9

8,9

9,8


10. Urbanizáció

London

8,9

8,2

9,2

Rajna-Ruhr-Észak

5,3

6,5

6,5

Milánó

3,6

5,5

4,3

Madrid

1,6

3,8

4,1

Barcelona

1,6

2,8

4,0

Manchester

2,5

2,4

4,0

Lisszabon

0,8

1,2

3,9

Berlin

3,7

3,2

3,8

Rajna-Majna (Frankfurt/M.)

2,3

3,2

3,7

Katowice

1,7

3,0

3,5

Athén

1,8

2,7

3,4

Rajna-Ruhr-Közép

2,0

2,6

3,2

Nápoly

2,8

3,6

3,0

Róma

1,7

3,0

2,9

Hamburg

2,1

2,5

2,7

Rajna-Ruhr-Dél

1,8

2,3

2,7

Stuttgart

1,5

2,3

2,7

Birmingham

2,3

2,4

2,5

München

1,3

2,0

2,3

Varsó

1,0

1,9

2,3

Bécs

1,8

2,0

2,1

Bukarest

1,1

2,1

Megjegyzés: Az ENSZ definíciója szerint a Rajna-Ruhr-Észak elnevezés a tulajdonképpeni Ruhr-vidéket jelöli (Essen, Dortmund, Bochum stb.), a Rajna-Ruhr-Közép Düsseldorf, Remscheid, Mönchengladbach, Solingen, Wuppertal régióját, a Rajna-Ruhr-Dél pedig Köln, Leverkusen és Bonn környékét foglalja magában. Források: United Nations: World urbanization prospects: The 2001 revision. New York: United Nations, 2001. 133, 256. (1950-2000, ha másként nem jelezve). Patrick Le Gales: European Cities. Oxford: Oxford Univer- sity Press, 2002. 60. (Párizs, London, Berlin, Róma 1950, Párizs, London, Madrid, Berlin, Athén, Barcelona, Róma, Birmingham, Manchester 2000).


10. Urbanizáció

Az urbanizáció folyamatának és sajátos vonásainak megismerése szempontjából értékes információkat adhat az is, ha nem európai szinten, hanem az egyes társadalmakban vizsgáljuk a különböző méretű települések eloszlását, egymáshoz viszonyított arányát. Az urbanizáció ugyanis végbemehet úgy, hogy a növekvő számú városok közötti méretkülönbség viszonylag csekély, de úgy is, hogy egyes városok lakossága a többinél nagyobb mértékben duzzad. A városkoncentrációra a legszélsőségesebb példát azok az országok jelentik, ahol egy város messze megelőzte a többit méretében vagy az urbanizáció más dimenziói tekintetében: Bécs, Budapest, Párizs, London esetében ezt látjuk a század során mindvégig. A városkoncentráció ilyen magas fokát nemcsak Európában, hanem a világ más régióiban is nagy számban megtalálhatjuk. A város- és településszerkezet egyik fontos vonása tehát az, hogy ebben egy város – általában a főváros – mennyire foglal el domináns helyet demográfiai, politikai, gazdasági és kulturális értelemben. 58 Ennek mutatója lehet a második, esetleg harmadik legjelentősebb városhoz való viszonya a lakosság, illetve fontos funkciók tekintetében. Ebben a vonatkozásban meglehetősen nagy eltérések láthatók az egyes európai társadalmakban már a két világháború között is. Ausztria, Dánia, Magyarország és az Egyesült Királyság esetében beszélhetünk leginkább domináns fővárosról: Bécs lakossága az 1930-as években tizenkétszer akkora volt, mint az utána következő Grazé, Koppenhágában kilencszer többen laktak, mint Árhusban, Budapesten nyolcszor annyian, mint Szegeden, Londonban pedig hétszer többen, mint az akkor Nagy-Britannia második legnagyobb városának számító Liverpoolban59 (10.5. táblázat). A század második felében az országok egy jelentős számú csoportjában továbbra is uralkodó helyzetű maradt a főváros. A 10.6. táblázatban közölt tipológia akkor tekint egy fővárost dominánsnak, ha lakossága legalább háromszor meghaladja az utána következő városét, s minden jelentős funkciót maga tömörít (Ausztria, Dánia, Magyarország, Franciaország stb.). Egy következő kategória az egyközpontú ország, melyben a főváros ugyan nem oszt meg jelentős funkciókat más városokkal, de lakosságszáma alapján nem dominál olyan mértékben, mint az előző kategóriában, ami nagyobb kiegyensúlyozottságot kölcsönöz a városszerkezetnek (pl. Lengyelország, Svédország, Portugália). A versengő egyközpontú típusba azok az országok tartoznak, ahol a főváros utáni második legnagyobb város rendelkezik sajátos jogokkal, mindenekelőtt a területi autonómiák következtében (Belgium, Spanyolország). Többközpontú országok a középkori eredetű városöv (city belt) által érintett területen találhatók. Közéjük tartozik az NSZK, Olaszország, Hollandia, Svájc. Ezekben a különböző funkciók megoszlanak a nagyobb városok között. A táblázat az 1980-as évek állapotát tükrözi, de kisebb eltérésekkel lényegében a század második felére érvényesnek mondható, ami nemzeti szinten a hatalmi és gazdasági struktúrák jelentős térbeli stabilitását mutatja. Mindazonáltal az egyes csoportokba sorolás vitatható, s egy csoporton belül is lehetnek akár minőségi különbségek az esetek között. Például a domináns főváros csoportjába sorolt Ausztriában jelentős jogkörök jelennek meg tartományi szinten is, vagy Franciaországban a második világháború utáni tervszerű decentralizációs törekvések, az Egyesült Királyságban az ezredforduló devolúciós folyamata bizonyos eredménnyel jártak a decentralizáció terén. Ezzel szemben a velük azonos kategóriába sorolt Magyarországon egyik említett tényező sem korlátozta a főváros dominanciáját az elmúlt évtizedekben.

10.5. táblázat - 10.5. táblázat ► A legnagyobb városok lakosságának aránya az országban második és harmadik városhoz viszonyítva Európában a két világháború között Ország

Év

Lakosság aránya

Városok lakossága (ezer fő)

1. Ausztria

1934

100:8:6

Bécs 1874, Graz 153, Linz 109

2. Dánia

1935

100:11:9

Koppenhága 834, Arhus 91, Odense 76

3. Magyarország

1936

100:13:12

Budapest 1052, Szeged 140, Debrecen 125

4. Egyesült Királyság

1931

100:14:13

London 8204, Liverpool 1178, Glasgow 1089


10. Urbanizáció

5. Románia

1937

100:18:17

Bukarest 643, Kisinyov 114, Cernauti 110

6. Finnország

1936

100:26:25

Helsinki 284, Viipuri 73, Turku 71

7. Belgium

1936

100:30:18

Brüsszel 905, Antwerpen 273, Gent 164

8. Csehszlovákia

1930

100:31:15

Prága 849, Ostrava 125

9. Németország

1933

100:32:15

Berlin 4242, HamburgAltona 1372, Köln 757

10. Franciaország

1936

100:32:20

Párizs 2830, Marseilles 914, Lyon 571

11. Bulgária

1934

100:35:24

Szófia 287, Plovdiv 100, Várna 70

12. Norvégia

1930

100:39:21

Oslo 253, Bergen Trondheim 54

13. Görögország

1928

100:40:10

Athén-Pireusz 592, Szaloniki 237, Patras 61

14. Portugália

1930

100:40:4

Lisszabon 594, Porto 232, Coimbra 27

15. Svédország

1937

100:48:26

Stockholm 544, Götegorg 263, Malmö 144

16. Lengyelország

1937

100:53:26

Varsó 1233, Lodz 653, Lvov 317

17. Svájc

1936

100:59:50

Zürich 250, Basel 148, Genf 124

18. Jugoszlávia

1937

100:70:36

Belgrád 267, Zágráb 186, Szabadka 100

19. Hollandia

1937

100:76:62

Amszterdam 783, Rotterdam 599, Hága 487

20. Spanyolország

1934

100:91:31

Barcelona 1148, Madrid 1048, Valencia 352

21. Olaszország

1936

100:96:75

Róma 1156, Milánó 1116, Nápoly 866

Brno

265,

98,

Forrás: Mark Jefferson: The Law of the Primate City. Geographical Review, vol. 29 (1939) 229-230. Létezik a városkoncentráció mérésének több más módja is, például amikor az 1 millió feletti lakosú városok népességének arányát vizsgálják az összes városi lakoshoz viszonyítva. A magas fokú városkoncentrációt ebben az esetben is mutatja az, hogy a század második felében a legtöbb európai országban a lakosság több mint 278 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

egynegyedét 1 millió feletti lakosú városok tömörítették, de jó néhány országban az egyharmados arányt is elérték (10.8. táblázat). A városi lakosság koncentrációja azért is tarthat számot a kutatás figyelmére, mert ebben a tekintetben nem látható az az egyirányú fejlődés, amely az urbanizáció százalékos arányát tekintve tapasztalható. A táblázat egy általános – bár mérsékelt – csökkenő tendenciát mutat 1965 és 1990 között a fentiekben definiált városkoncentráció tekintetében több mint egy tucat európai ország esetében. A városi lakosság újraelosztása a hierarchiában alacsonyabb szinten álló városok javára egyrészt a kisebb városok gyorsabb növekedéséből adódott, másrészt a nagyobb városok népességének csökkenése eredményezhette. Ezt megerősítette számos országtanulmány is.60 A legnagyobb városok növekedésének visszaesését és a kevésbé nagyok növekedésének gyorsulását polarizációfordulatnak (polarization reversal) is nevezték, s – más olyan jelenségekkel, mint a nem városi területek népességének növekedése – alapot adott az ellenurbanizáció korábban megismert fogalmának megalkotásához.61 Azt is megfogalmazták, hogy a migráció folyamata különböző mintákat-szakaszokat követ az idők során: kezdetben a vezető város (primate city) a fő célpontja, majd a közepes városok, végül pedig a kisebb városok kerülnek előtérbe. 62

10.6. táblázat - 10.6. táblázat ► Államok és fővárosok Európában a 20. század végén Domináns

Egy központú ország

Versengő egy központú Több központú ország ország

Ausztria

Bulgária

Belgium

NSZK

Dánia

Csehország

Spanyolország

Olaszország

Franciaország

Finnország

Hollandia

Magyarország

NDK

Svájc

Írország

Norvégia

Románia

Lengyelország

Szerbia

Portugália


Szlovákia

főváros

Svédország Megjegyzések: Domináns főváros: lakossága legalább háromszor akkora, mint az utána következő lakosságú városé és nem oszt meg semmilyen fontos funkciót más városokkal. Egy központú: a főváros nem oszt meg semmilyen fontos funkciót más városokkal, de lakossága kevesebb, mint háromszorosa az utána következő lakosságú városénak. Versengő egy központú: a második legnagyobb város bizonyos speciális jogokkal rendelkezik, mint egy valamilyen önállóságot élvező országrész fővárosa. Több központú: A különböző városok között megoszlanak a fontos funkciók. Forrás: Göran Therborn: European Modernity and Beyond. London: Sage, 1995. 186.

10.7. táblázat - 10.7. táblázat ► A városi lakosság koncentrációjának alakulása európai országokban, 1965-1990 (százalék) 1965

1990

Változás


33

26

-7

Franciaország

30

26

-4


10. Urbanizáció

Hollandia

18

16

-2

Ausztria

51

47

-4

Svédország

17

23

+6

Dánia

38

31

-7

Finnország

27

34

+7

Olaszország

42

37

-5

Görögország

59

55

-4

Portugália

44

46

+2

Lengyelország

32

28

-4

Csehszlovákia

15

11

-4

Magyarország

43

33

-10

Románia

21

18

-3

Bulgária

21

19

-2

Megjegyzés: A számok a városi lakosság azon arányát jelölik, mely 1990-ben 1 millió lakosnál nagyobb városokban élt. Forrás: Tony Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbanization. In Ro- nan Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. London: Sage, 2001. 145. ◄ REGIONÁLIS SZINTŰ TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS ► A településhierarchia átalakulása gyakran negatív hatásokkal is járt: egyes városok túlzott fejlődése az erőforrások olyan centralizációját hozta magával, mely az ország más településein élők számára hátrányokat jelentett. A milliós városok fajlagos – egy lakosra jutó – fenntartási költsége ugyanis általában nagyobb, mint a nagy- vagy közepes méretű városoké. Emellett az is megfigyelhető, hogy a közepes méretű településeken lakók életminősége magasabb, s ezt maguk a polgárok is érzékelik. A 10.8. táblázat egy Eurobarometer felmérést idéz az 1970-es évek közepéről, mely egyértelműen tanúsítja, hogy a lakosok jólétérzete és a városok nagysága között szinte minden tekintetben fordított volt a kapcsolat az EGK akkori tagországaiban.63 Ezért a kormányok és más döntéshozók igyekeztek a fejlődést úgy befolyásolni, hogy ezeket a kedvezőtlen hatásokat ellensúlyozzák, s a településszerkezet fejlődése közelítsen az optimálisnak tartott irányhoz. Ezt szolgálta a regionális szintű tervezés. A 20. század közepéig kevés példát láthatunk a városok közvetlen környezetén túllépő, regionális szintű tervezésre. A második világháború után a regionális szintű településfejlesztés korai példái Nagy-Britanniában a túlnépesedett délkeleti területek, s különösen London tehermentesítésére irányultak: igyekeztek korlátozni az ipar, s a későbbiekben a szolgáltatások idetelepítését. Új városokat hoztak létre London körül, melyek sikeresen hozzájárultak a fenti célok eléréséhez, pl. 200 000 fővel csökkentették a naponta Londonba ingázók számát. Nyolc új szatellitvárosról volt szó, melyeket úgy terveztek, hogy lehetőleg ne foglaljanak el értékes termőföldeket, egy már létező kisebb település adja a centrumukat, s jó közlekedési összeköttetésük legyen Londonnal. Az 1960-as évektől még nagyobb szabású ilyen városfejlesztések indultak a délkelet-angliai régióban: Milton Keynes, Peterborough és Northampton ezek közé az újonnan létrehozott városok közé tartoztak. Milton Keynes lakossága 1967-ben 40 000 volt, az 1980-as évekre pedig megnégyszereződött. Hasonló városok máshol is létesültek az országban, pl. Glasgow környékén East Kilbride és Cumbernauld.64

10.8. táblázat - 10.8. táblázat ► A városi lakosság megelégedettsége életkörülményeivel a települések nagysága szerint európai országokban (1976) 280 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

A „teljesen elégedett" népesség aránya a különböző nagyságú településeken (százalék) 999 500 000 lakos és több

20 000 lakos alatt

20 000-99 999 lakos 100 000-499 lakos

Lakáskörülmények

24,6

22,1

25,6

16,3

Lakókörnyék

31,8

26,9

30,1

19,6

Háztartás jövedelme 11,4

11,1

12,5

4,7

Fogyasztási javak

15,2

14,3

14,8

6,3

Munkahely

22,0

18,6

20,0

10,2

Szórakozási lehetőségek

20,4

16,6

18,6

10,2

Szociális juttatások

17,4

14,9

12,2

3,8

Közlekedés

24,7

21,2

19,7

14,2

Egészségi állapot

31,3

24,0

28,1

20,9

Szabadidő mennyisége

20,2

16,4

21,9

10,1

Társadalom általában 9,1

6,0

6,3

4,3

Egyéni jogok

21,2

25,3

18,7

22,2

Megjegyzés: Az Eurobarometer (1976) EGK tagországaiban mért adatai alapján. Forrás: Paul L. Knox: The Geography of Western Europe: A Socio-Economic Survey. London: Croom Helm, 1984. 167. Dániában szintén egy túlnépesedett régió, Koppenhága és környéke ellensúlyozására törekedett a regionális fejlesztési politika. Az 1958-as dán Regionális Fejlesztési Törvény és más későbbi szabályozások három nagy centrumot jelöltek ki az ország távolabbi részein fejlesztésre (Árhus, Álborg, Odense), melyeket később nagyobb kiemelt régiókká bővítettek. Különös nehézségek közepette zajlott a hasonló decentralizálási tervek megvalósítása Belgiumban. Itt ugyanis Brüsszel a flamand-vallon etnikai határtól északra fekszik, s 1932 óta hivatalosan kétnyelvű területként kezelték. A bevándorlás, a nemzetközi szervezetek és cégek megtelepedése a világháború utáni évtizedekben egyaránt a francia nyelv előretörését jelentette a flamand rovására. A város népességének növekedésével kinőtte korábbi kereteit, s a mindinkább francia nyelvű főváros expanziója csak a flamand Brabant tartomány területén történhetett, ami azonban kiváltotta a nyelvi-politikai egyensúlyt féltékenyen őrző flamand politikusok ellenállását. Ez a vita állandósította a feszültséget, s akadályozta a hatékony regionális és várostervezést, befolyásolva más belgiumi városok fejlesztését is: pl. ösztönözte Namur növekedését, melyet Vallónia fővárosának szántak. Franciaországban a nemzeti város-, illetve regionális fejlesztési politika kiemelt célja Párizs növekedésének korlátozása, s a növekedés racionálisabb országon belüli elosztása volt. 1964-ben nyolc ellenpóluscentrumot jelöltek ki (métropoles d'équilibre). A cél az volt, hogy az új állások nagy része – különösen a tercier szektorban – ezekben keletkezzen. A centrumok esetenként egy városból álltak (pl. Marseille), máskor több várost foglaltak magukban (pl. Lyon – St-Etienne – Gre- noble, Nancy – Metz – Thionville). Később a tapasztalatok alapján módosították a fejlesztési prioritásokat. A nagyobb városok helyett a közepes, 50 000-200 000 lakosú közepes 281 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

városok (ville moyenne) fejlődését ösztönözték, abból kiindulva, hogy ezekben a városokban a lakosság életminősége magasabb lehet, s jobban szolgálják a nem központi jellegű régiók lakosságának megtartását. Az 1980-as évektől az is felmerült, hogy Párizs növekedésének ellenőrzését lazítani szükséges, mivel így tud helytállni a globális központok közötti versenyben. Ettől függetlenül a decentralizáció a fejlesztési politika fontos szempontja maradt, s hozzájárult olyan városok dinamikus fejlődéséhez, mint Grenoble vagy Strasbourg. Olaszországban az állami beavatkozásnak ugyan hosszú tradíciói vannak, de a városfejlesztésben az adminisztratív struktúrák gyengesége megnehezítette a hosszú távú tervek kidolgozását, s különösen azok érvényesítését. Így a településszerkezet terén tett intézkedések inkább a már keletkezett problémák elhárítását, mint azok megelőzését szolgálták. Ráadásul az erős észak-déli különbségek eleve nehezítették egységes nemzeti tervek kidolgozását: a fejlett északi városok, mint Torino vagy Milánó problémái több tekintetben közelebb álltak Stuttgart vagy München, mint Nápoly vagy Bari nehézségeihez. A szövetségi államokban (NSZK, Ausztria, Svájc) a központi tervezésnek gyakran kell a lokális vagy regionális szereplők ellenállásával számolnia, s azok érdekeinek megfelelően alakítania a programokat. Az NSZK-ban kezdetben – a náci időszak autoriter tervezésének ellenhatásaként – minden központi tervezés eleve szalonképtelennek számított, s csak a történelmi emlékek halványulása és az 1960-as évek problémáival való szembenézés kényszere hozott ebben igazi változást. A szövetségi szintű fejlesztési programok kiemelt figyelmet szenteltek a hanyatló iparvárosok, a falvak és a Varsói Szerződés országaival határos régiók fejlesztésének. Mint láttuk, több más országgal ellentétben a nyugatnémet városszerkezet eleve erősen többközpontú volt, egyetlen város sem dominált benne, ami a regionális politika sikerét is mutatta, s kedvező kereteket teremtett a térbeli kiegyenlítésnek.65 A német egység nyilvánvalóan fordulatot hozott ezen a téren, hiszen az új keleti és a régi nyugati tartományok közötti hatalmas fejlettségi különbségek csak masszív és hosszú távú szövetségi fejlesztési programok révén voltak mérsékelhetőek. A második világháború végéig alig láthatunk kísérletet az országhatárokon átnyúló, regionális szintű településfejlesztésre. A várostervezés ekkoriban magukra a városokra koncentrált, s – a részben bemutatott kevés kivételtől eltekintve – a szélesebb, regionális szintű tervek még a nemzeti határokon belül sem voltak jellemzők. Például a két világháború között a Maastricht-Liege-Aachen háromszögben lévő települések egymásrautaltsága és kölcsönös függése a nemzeti ellentétek miatt nem vezethetett semmilyen közös tervezéshez. Az európai integrációs intézmények létrejöttével nyilvánvalóan kedvezőbb körülmények teremtődtek a határokon átnyúló, regionális településfejlesztési elképzelések kialakítása számára. Ezek mindenekelőtt az említett, sűrű városhálózat jellemezte régióval – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Németország és Franciaország nyugati része – kapcsolatban születtek, ahol egymás közelségében 43 jelentős város létezett. Az Európai Gazdasági Közösségen, illetve utódszervezetein belül több hatóság is igyekezett koordinálni és ösztönözni a közös tervezést, ezek azonban nem jártak jelentős eredménnyel. 66 Az 1970-es évektől az új, gyengébben fejlett tagok sorozatos belépésével a Regionális Fejlesztési Alap jelentősége nőtt, s megjelentek a közvetlenül településfejlesztési célokra szánt összegek is az Európai Unió költségvetésében. Összességében azonban a szupranacionális hatások mindeddig viszonylag mérsékeltek maradtak a regionális szintű településfejlesztésre vonatkozóan Európában. Az 1950-es években a hosszú távú regionális politikának csak szórványos jelei voltak az európai kommunista országokban. Bár az új városok helyének kijelölésekor megjelentek ilyen megfontolások – keveredve pl. a katonai-stratégiai diverzifikáció szempontjaival –, a központi források nagy részét lekötő iparfejlesztés leginkább a már meglévő ipari központokat részesítette előnyben. 67 Az első átfogó regionális és városfejlesztési terveket az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején alkották meg. Ettől kezdődően már rendszeres ipartelepítésre került sor a kisebb városokban is, figyelembe véve a regionális kiegyenlítés szempontjait. A hangsúly továbbra is a városokon mint ipari telephelyeken volt, s ez csak az 1970-es évektől változott meg, amikor a városok komplexebb központi szerepét hangsúlyozták. A területfejlesztésben ekkor már az életkörülmények városok és régiók közötti kiegyenlítésének szükségessége is megjelent célként Kelet-KözépEurópában. Mindazonáltal a tervezők és döntéshozók szigorúan hierarchikus településhálózat létrehozását támogatták, s ez tükröződött a források elosztásában is. A csúcson a főváros állt, legfeljebb néhány nagyvárossal kiegészítve, melyekre a modernizációs erőfeszítéseket koncentrálták. Lefelé haladva a közepes és kisebb városok következtek, melyek már egy főre vetítve is kevesebb fejlesztési forráshoz jutottak – kivéve, ha valamilyen kiemelt iparfejlesztési program helyszínei voltak. A „centralizált decentralizáció" kifejezés jól leírja azt a törekvést, hogy az ipart az elmaradottabb régiókba is el kívánták juttatni, de úgy, hogy azokban néhány nagy központot fejlesztettek. A hierarchia alján a falvak álltak, melyek már a marxista klasszikusok alapvetéseiben is az elmaradottság és a reakció szinonimái voltak, s ezzel egybecsengett a kommunista pártok második világháború utáni tapasztalata is, amikor a hatalom átvétele és annak megtartása a városokon alapult. A falvak 282 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

közül a legnagyobbakat az 1970-es évektől többnyire igyekeztek integrálni a településhálózatba. A legkevésbé népes településeket azonban a tervezés életképtelenné nyilvánította, s megszüntetésre ítélte az ott lakók akarata ellenére. Ennek szélsőséges megnyilvánulása volt az a kampány, amit az 1980-as években Romániában folytattak falvak sorának felszámolására, s amelyre a „falurombolás" megjelölés terjedt el. 68

5. A posztindusztriális korszak városfejlődési jellemzői: technopolisz és szegregáció Az 1970-es évekre megváltoztak az európai városok fejlődésének keretfeltételei. Míg korábban a fő problémát a városok bővülésének menedzselése jelentette, addig most már megjelentek a városok, illetve egyes korábbi tevékenységek zsugorodásával összefüggő, majd pedig a reurbanizáció okozta nehézségek. Egyidejűleg nőttek a városok irányításának problémái is. A városi társadalmakat erősödő heterogenitás jellemezte a lakosság jövedelemeloszlásának egyenlőtlenebbé válásával, s a szegénységben élők arányának emelkedésével. Szintén fokozódott az etnikai és kulturális differenciálódás a városi lakosságon belül. Ezek a változások először és legerősebben a nyugat-európai városokban jelentek meg, de később a kontinens többi részén – így a rendszerváltozás után a kelet- közép-európai régióban – is érezhetővé váltak.69 ◄ DEZINDUSZTRIALIZÁCIÓ ► A városokra kiemelten hatott az a gazdasági szerkezetváltás, ami az 1970es évektől Európában lejátszódott, s mely összefüggésben állt a közkeletűen globalizációnak nevezett folyamattal. A globalizáció legáltalánosabb értelemben a nemzeti határokon túllépő, azaz nemzetközi gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok fokozódását jelenti. Gazdasági téren magában foglalja olyan komplex rendszer kialakulását, melyben a vállalatok világméretekben folytatnak üzleteket és választják meg a termelő, illetve szolgáltató tevékenységük helyszínét. Utóbbi mindenekelőtt annak az eredménye, hogy a globális pénzügyi, áru- és munkaerőpiacok liberalizációja ment végbe a nemzetállamok szabályozó szerepének csökkenésével, s bizonyos technológiai változásokkal (közlekedés, szállítás, hírközlés fejlődése) párhuzamosan. Bár a globalizáció hatásával kapcsolatban gyakran találkozhatunk túlzó véleményekkel, az mindenesetre tény, hogy a termelési tényezők elhelyezkedésének jelentősége csökkent a termelés helyének megválasztása során.70 Ez hatással volt a foglalkoztatási szerkezetre, annak egy korábbi fejezetben megismert átalakulása pedig számottevően befolyásolta a városok fejlődését is az 1980-as és 1990-es években. A legfontosabb változás a dezindusztrializáció volt, ami azt jelentette, hogy nagy számban szűntek meg ipari munkahelyek, s ezek különösen hátrányosan érintették a hagyományos ipari központoknak számító nagyvárosokat. Ráadásul a megmaradó ipari kapacitás egy része is kitelepült a nagyobb városokból a kisebb településekre. A dezindusztrializáció mértékét jelzi, hogy például Párizs és elővárosai mintegy 800 000 feldolgozóipari munkahelyet veszítettek el az 1980-as évek során, ami 46%-os csökkenésnek felelt meg.71 Helsinkiben 1960 és 1990 között az iparban foglalkoztatottak aránya 40%-ról 13%-ra, Stockholmban pedig ugyanezen idő alatt 38%ról 14%-ra esett.72 Ugyanakkor azonban nagy számban keletkeztek ettől eltérő jellegű állások, különösen a pénzügyi szektorban, a kereskedelemben és más szolgáltatásokban. A városok mind kevésbé az anyagi termelés színhelyei voltak, hanem inkább a szolgáltatások és az irányítás központjaivá fejlődtek. A városok ezen központi funkciói az új, globális világgazdaság szervezésében nagy hangsúlyt kapnak egyes újabb urbanizációs elméletekben. Manuel Castells „információs városa" (informational city) vagy Saskia Sassen „globális városa" (global city) olyan sajátos társadalmi rendszereket alkotnak, melyek ezt az új globális rendszert szervezik. 73 Ezek az elemzések az európai városok közül szinte egyedül Londonnal számolnak mint globális méretekben számottevő központtal. Ugyanakkor, miközben a globális hatalommegoszlás új formáira-jelenségeire koncentrálnak, elhanyagolják a városfejlődés más fontos elemzési szempontjait, mindenekelőtt pedig azt, hogy a város milyen minőségű életteret biztosít lakosai számára. Az európai városok globális méretekben való leértékelődését alátámasztani látszik népességük alakulása. A világ legnagyobb agglomerációinak listáján folyamatosan szorultak vissza a 20. század során az európai nagyvárosok. 2000-ben már Párizs és London sem volt benne a 20 legnagyobb ilyen népességkoncentrációban, a többi európai város pedig ennél is jóval hátrébb került. Mindez elsősorban demográfiai okokra vezethető vissza, vagyis az alacsony európai fertilitási szinttel magyarázható. Azonban a kontinens városfejlődésének korábban megismert sajátosságai – várostervezés, közepes városok nagy szerepe stb. – is közrejátszottak benne. Ismerve a világ nagy agglomerációinak súlyos környezeti és társadalmi problémáit, a globális jelentőség csökkenése nem tűnik nagy árnak az európai városok viszonylag ellenőrzött, mérsékelt ütemű, s így az élet minőségét jobban garantáló fejlődéséért (10.10. táblázat). ◄ FEJLESZTÉSEK ► A városok igyekeztek fejlesztésekkel alkalmazkodni az új igényekhez. Mind a városok központi részein, mind pedig a nagyvárosok külső kerületeiben nagy ingatlanfejlesztésekben segédkeztek, melyek az átalakuló gazdaság olyan szektoraiban voltak a legfontosabbak, mint a már említett pénzügyi szolgáltatások, kutatás és fejlesztés, telekommunikáció, információtechnológia stb. Jó példa az ez irányú tudatos


10. Urbanizáció

és ambiciózus munkára Párizs La Défense nevű új üzleti negyede. Ez az 1980-as évektől kezdett kiépülni a Louvre-Champs- Élysées-Diadalív tengely meghosszabbításában, így összekötve az új negyedet a történelmi városközponttal. Mindenekelőtt hatalmas kapacitású irodaépületeket foglalt magában, de emellett konferenciaközpontok, bevásárlóközpontok, szállodák, kiállítóterek sokasága is létrejött. Az egész negyedet úgy tervezték, hogy egyben városképi jelentőségű is legyen. De nemcsak a központban, hanem a város külső részein is irodakomplexumok épültek, különösen a Szajna egyik nyugati kanyarulatának mentén elterülő Bercy-ben és több elővárosban. Más európai városok is indítottak hasonló programokat. Londonban a városatyák régi, az épületek magasságára és a beépítés sűrűségére vonatkozó korlátozásokat is módosítottak belvárosi irodafejlesztések segítésére. Így próbálták megőrizni a hagyományos pénzügyi központ, a City vonzerejét, olyan kissé távolabbi, de nagyszabású fejlesztésekkel szemben, mint a Canary Wharf nevű városrész rehabilitációja. Más városokban szintén sor került hasonló munkálatokra. Az újraegyesült Berlinben a két világháború között még a legforgalmasabb helynek számító, a világháborúban azonban teljesen megsemmisült, majd évtizedekig a fal melletti senki földjén álló Potsdamer Platz és környékének hatalmas építkezései a két városrész integrációját is szolgálták. A városfejlesztés legsikeresebb eseteiben új szimbólumokkal, de legalábbis új látnivalókkal gazdagodtak a városok, melyek így tovább növelték turisztikai vonzerejüket is. A legjobb példa erre megintcsak Párizs lehet, ahol már az 1970- es években is létesült olyan intézmény – a Pompidou Központ – melynek látogatottsága a történeti emlékekével is felvette a versenyt, de a látványosságok listája később is bővült a városban: a felújított Louvre, a d'Orsay Múzeum, az említett La Défense gigantikus diadalívre emlékeztető épülete (Arche de La Défense) stb. ezek közé tartoztak.

10.9. táblázat Sorrend

Agglomeráció

A város népessége Az agglomeráció A város lakossága 2000-ben (ezerben) népessége 2000-ben 1900-ban (ezerben) (ezerben)

1.

Tokió

7769

29896

1496

2.

New York

7459

24719

3437

3.

Szöul

9831

20674

150

4.

Mexikóváros

8591

19081

419

5.

Sao Paulo

10286

17396

240

6.

Manila

1711

16740

209

7.

Los Angeles

3642

15807

123

9.

Bombay

11536

15769

822

10.

Djakarta

9966

15086

170

11.

Osaka

2851

15039

852

12.

Delhi

9426

13592

238

13.

Calcutta

4630

12619

1481

14.

Buenos Aires

2957

12297

833

15.

Sanghai

9755

11960

840


10. Urbanizáció

16.

Kairó

7078

11633

570

17.

Rio de Janeiro

5625

10628

692

18.

Moszkva

8272

10046

1096

19.

Isztambul

8793

9981

900

21.

Párizs

2122

9850

2678

22.

Dakka

9801

9801

127

23.

Karachi

9661

9661

132

24.

London

7263

9166

4505

48.

Madrid

2903

4669

540

61.

Barcelona

1501

3994

533

64.

Manchester

429

3976

540

69.

Milánó

1241

3822

524

70.

Berlin

3417

3755

1889

Megjegyzés: Madrid és Milánó esetében az agglomeráció népességének adatai eltérnek a más forrásokban megjelölt adatoktól. Forrás: Patrick Le Gales: European Cities: Social Conflicts and Governance. Oxford: Oxford University Press, 2002. 26. Mivel sok európai nagyváros folyó- vagy tengerpartra, illetve tengeröbölbe települt, különös jelentőséget kapott ezeknek a második világháború utáni évtizedekben elhanyagolt területeknek a rehabilitációja. Az itt lévő ipari létesítmények, raktárak nagy része ugyanis bezárt az említett dezindusztrializáció során. A tengeri szállítás modernizációja nagyobb és konténereket szállító hajókat fogadni képes kikötőket igényelt, ami például London esetében azt jelentette, hogy a kikötő a tengerhez közelebb települt, ami viszont feleslegessé tette a londoni dokkok nagy részét. Az így felszabadult épületek és területek szerte Európában hosszú ideig kihasználatlanul álltak, s csak a 20. század két utolsó évtizedében fordult feléjük a figyelem, amikor általában minőségi lakóépületekké, irodaházakká, üzletekké vagy közintézményekké alakították át őket. Így költözött a világ egyik legnagyobb társadalomtörténeti kutatóintézete és levéltára, az amszterdami International Institute of Social History egy régi kakaóraktár impozánsan felújított épületébe, de az oslói Aker Brygge üzleti-kereskedelmi központ és a barcelonai olimpiai falu is így létesült, a már említett londoni Canary Wharf mellett, mely a legköltségesebb és még le nem zárult ilyen fejlesztésnek számít.74 Mivel a cégek központjainak és legjobban fizető egységeinek megtelepülésében a döntő tényezővé a magas képzettségű munkaerő vált, a városok változatos módon igyekeztek növelni vonzerejüket az ilyen típusú munkavállalók számára. Sok város új, dinamikus képet igyekezett kialakítani magáról, mint a kutatás és a legmodernebb technológiát alkalmazó tevékenységek központja. Ezen a téren különösen előnyös helyzetben vannak az egyetemi központok, melyek képesek vonzó klímát kínálni a fiatal, képzett munkaerőnek. Kutatások szerint a high-tech cégek megtelepülésének számos előfeltétele van, de egy nagy egyetem vagy állami kutatóintézet közelsége kritikus tényező.75 A gyakran hangzatosan technopolisznak nevezett új fejlesztések olyan nagy egyetemi városokban valósultak meg, mint – csak dél-európai példákat hozva – Valencia, Barcelona, Tou- louse, Montpellier, Torinó és Milánó. ◄ ÖRÖKSÉQVÉDELEM ► Az említett londoni és berlini példák egyben egy másik új igényt, a városközpontok megújításának és rehabilitációjának igényét is jelzik. A városfejlesztési projektek a század 285 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

végén sokkal inkább a meglévő értékek megóvására koncentráltak, s nem annyira az új városszerkezet és új épületek létrehozására. E törekvések magukban foglalták a történeti városközpontok és műemlékek gyakran igen költséges felújítását, parkok és más zöldterületek létesítését és megőrzését, a tömegközlekedési rendszer fokozott fejlesztését. Egy másik tipikus problémát a motorizáció jelentett. A második világháború utáni évtizedekben a járműállomány bővülése jelentős és növekvő hatást gyakorolt a városépítészetre és a városi életre. A gépkocsik utakat és parkolóhelyeket igényeltek, amelyek megépítése, illetve kialakítása gyakran jelentős nehézségekbe ütközött és költséges is volt. A nagyvárosok – mindenekelőtt Nyugat-Európában – sugárirányú utak és körgyűrűk egész rendszerét kezdték kiépíteni, melyek egyben elválasztották egymástól a belső kerületeket és lakónegyedeket, az ipari zónákat és a bevásárlóközpontokat. A gépkocsik terjedése szorosan kapcsolódott az említett szuburbanizációhoz is, annak elengedhetetlen feltételét jelentette. Bár a gépkocsiforgalom igényei egyik európai országban sem gyakoroltak olyan hatást a városok szerkezetére, építészetére és működtetésére, mint az Egyesült Államokban, a motorizáció így is súlyos konfliktusba került a történelmi városszerkezet és a hagyományos városi életforma megóvásának igényével, amit általában csak kompromisszumokkal lehetett megoldani. A század utolsó évtizedeiben hangsúlyeltolódás ment végbe a motorizációhoz való viszonyban. Míg korábban gyakran a városszerkezetet és a városok működését igyekeztek az autóforgalomhoz igazítani, addig most már kezdték kitiltani a gépkocsikat a belvárosokból, s gyalogosövezeteket alakítottak ki. Különösen Németország, Hollandia és Dánia volt kezdeményező ezen a téren, de gyorsan követte őket Franciaország is: itt az első sétálóutcát 1970-ben Rouen-ben hozták létre, de tíz év múlva már kétszáz francia városban létezett ilyen. Az egyes, építészetileg vagy történeti okok miatt kiemelkedő fontosságú épületek védelmének jogi keretei már a 19. század végétől megteremtődtek a legtöbb európai országban, de csak a 20. század utolsó harmadában vált jellemzővé teljes házsorok vagy akár negyedek megőrzése, védelem alá helyezése. A számtalan nagy európai városvédelmi program közül csak kiemelni tudunk néhányat. Hollandiában a törvények lehetővé tették nemcsak épületek és negyedek, hanem az azokat övező táj védelmét is. Franciaországban építészetileg igényes helyreállítás valósult meg Avignon, Chartres, Lyon és sok más város esetében. Bruges-ban a lakosság megtartása érdekében az óváros mintegy 2000 védelem alatt álló épületének belső modernizálásáról is gondoskodni kellett. Velence az 1960-as évekre végveszélybe került, többek között azért, mert a környező területek víz- és gázkitermelése a város évi 6 mm-es süllyedését okozta. A város megmentésére kidolgozott komplex program stabilizálta a csökkenő lakosságot, s helyreállította a legnagyobb károkat. Nagy-Britanniában Bath, Chester, York történelmi negyedei és Edinburgh georgiánus újvárosa különösen átfogó felújításon mentek át.76 Nem állítható azonban, hogy az örökségvédelem és az üzleti érdekek közötti konfliktusokból mindig vagy akár az esetek túlnyomó részében az előbbi került ki győztesen. Dublinban, Madridban és máshol is építészetileg értékes teljes negyedek semmisültek meg a modernizálási törekvések során. Közismert példa Brüsszel is, mely az EGK létrejötte után fontos nemzetközi gazdasági és politikai centrummá vált. A Közös Piac intézményei mellett 1968-ig 165 amerikai és európai cég telepítette ide európai központját. A hatalmas irodaigény támasztotta építési boom a belváros értékes részeit semmisítette meg az 1960- as és 1970-es években. Más káros hatások is fenyegettek, egyes belső negyedek elnéptelenedésétől kezdve további negyedek leromlásáig. Bár a korábbi hibák már nehezen voltak helyrehozhatók, az 1970-es évek végétől lényegesen körültekintőbb és a helyi társadalom igényeit inkább figyelembe vevő fejlesztési döntések születtek. 77 .. ◄SZEQREQÁCIÓ, ELIDEGENEDÉS, ERŐSZAK ► A korábban bemutatott folyamatok – mint a foglalkozási struktúra változása, a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése – már önmagukban is hozzájárultak a városi társadalom polarizálódásához, vagy legalábbis heterogenitásának növekedéséhez. Mivel a jól fizető állások jelentős része a városközpontokban jött létre, a felső középosztály számára vonzóvá váltak az itt lévő, igényesen felújított negyedek. A városrekonstrukciók révén feljavuló városnegyedek magasabb ingatlanárai arra ösztönözték az alacsonyabb jövedelműeket, hogy máshová költözzenek. Ugyanakkor a városközpontokban vagy azok közvetlen szomszédságában, a kedvezőtlenebb adottságú részeken fennmaradtak korábbi munkásnegyedek is, melyek állapota tovább romlott. Mindez társadalmi szegregációs folyamatokhoz, illetve azok erősödéséhez vezetett. Természetesen a városokon belüli szegregáció nem volt új jelenség, hiszen valamilyen formája mindig is létezett. Az első világháború előtt, amikor a lakásépítés szinte kizárólag magánvállalkozók kezében volt, az elkészült lakások minősége, elhelyezkedése igazodott a vásárlók jövedelmi helyzetéhez és társadalmi státusához, ami a városokon belül erős társadalmi elkülönüléshez vezetett. Néhány országban már a két világháború között, általánosabban a második világháború után azonban egy sor tényező – különösen az állami és kommunális lakásépítés, az életszínvonal 286 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

emelkedése, valamint az ilyen irányú tudatos kommunális politika – a szegregáció mérséklődéséhez vezetett. A század utolsó évtizedeiben ebben következett be trendváltozás a szegregáció ismételt növeke- désével.78 Az elkülönülési folyamatokon belül új jelenségnek tekinthető a század végén az etnikai szegregáció terjedése. Nyugat-Európa-szerte fokozta a városokban a társadalmi polarizálódást az, hogy az 1970-es évektől nagy számban érkeztek olyan emigránsok és menekültek, akik elsősorban városokban telepedtek le, megindítva az etnikai elkülönülést is. A korábbi időszaktól eltérően a vendégmunkások jelentős része szintén törekedett arra, hogy családjával letelepedjen a fogadó országban. A bevándorlók leggyakrabban Észak-Afrikából, Törökországból, a korábbi gyarmatokról és más Európán kívüli országokból érkeztek, s képzettségük és nyelvtudásuk alacsony színvonala, valamint további kulturális különbségek megnehezítették integrációjukat. Bár a hatóságok törekedtek arra, hogy elkerüljék térbeli szegregációjukat, a városok egyes negyedeinek gettósodását, ez még a leginkább szervezetten eljáró Németországban sem teljes mértékben sikerült. A legtöbb bevándorló előbb-utóbb nagyvárosokba került, s igyekezett saját közösségéhez csatlakozni. Ennek eredményeként a bevándorlók negyedei élesen elkülöníthető egységeket kezdtek alkotni a nyugat-európai nagyvárosokban. Bár az engedékeny bevándorlási szabályokat a legtöbb országban időközben szigorították, a bevándorló lakosság átlagosnál magasabb fertili- tása miatt ezek a városrészek inkább bővültek, mint szűkültek az utóbbi két évtizedben. E negyedek azért is feltűnőek, mert sokszor a városok központjának, illetve más forgalmas részeinek közelében helyezkednek el. Hangsúlyozni szükséges azonban azt, hogy az európai városok etnikai szegregációjának mértéke még a legélesebb esetekben is jelentősen elmaradt annak az Egyesült Államok nagyvárosaiban kialakult szintjétől. A városok modernizációja, részleges megújulása és a szegregáció erősödése ellentmondásos módon hatott jó néhány nyugat-európai város belső kerületeire és sűrűn beépített külvárosi lakótelepeire. A sajátos városi problémák mellett itt lecsapódtak általánosabb társadalmi problémák is, mint a növekvő munkanélküliség, a kábítószerek, az alkoholizmus, az erőszak terjedése. A belvárosokban viszonylag nagy számban éltek és élnek egyszülős családok, kis jövedelmű nyugdíjasok, egyedülállók, vagy éppen sokgyermekes bevándorlók. Számos belvárosi háztartás rá van utalva a jóléti juttatásokra. A milliós nyugat-európai és dél-európai városok belső kerületeinek háztartásai – Madrid és Lyon kivételével – a nemzeti átlag alatti jövedelemmel rendelkeztek az 1990-es években.79 Mindez gyakran egy ördögi kört eredményezett: a szegénység és a hátrányos helyzetűek magas aránya a környezet romlásával járt, ami viszont leértékelte az adott városrészben az ingatlanokat, tovább erősítve a hátrányos helyzetűek túlsúlyát. Az ilyen problémák általában anómiához, vandalizmushoz, a bűnözés terjedéséhez és más hasonló társadalmi devianciákhoz vezettek.80 Ennél látványosabb megjelenése volt a városok problémáinak az, amikor az 1980-as évek elején utcai zavargások törtek ki jó néhány nyugat-európai városban. 1980-ban és 1981-ben Amszterdam, Nyugat-Berlin és Zürich voltak az első helyszínek, majd pedig több brit (London, Liverpool, Manchester) és francia (Lyon, Párizs) város követte őket. Hasonló megmozdulások azóta is előfordultak. Minden ilyen eseményhez sajátos okok vezettek, megfigyelhető azonban néhány általános körülmény is. Rendszerint elhanyagolt belvárosi vagy sűrű beépítésű külvárosi negyedekből indultak ki, ahol dominált a hátrányos helyzetű lakosság, sok volt a fiatal munkanélküli, nagy számban éltek bevándorlók, s azok már helyben született leszármazottai. A zavargások nyomán már az 1980-as években mind Nagy-Bri- tanniában, mind Franciaországban átfogó kormányzati és helyi programok indultak a lakáskörülmények és a lakókörnyezet javítása érdekében: igyekeztek erősíteni a helyi közösségeket közösségi házak létrehozásával és más módon, javítottak a nagy lakótelepek vizuális megjelenésén, tökéletesítették a szociális ellátást.81 Ezek bizonyosan nem voltak hiábavaló erőfeszítések, bár az ezredfordulót követően Párizs külvárosaiban több hullámban kitört – talán minden korábbinál erőteljesebb – utcai zavargások egyben a problémák további jelenlétét is mutatták. ◄ KELET-KÖZÉP-EURÓPA A 20, SZÁZAD VÉQÉN ► Bár az urbanizáció – mint láttuk – gyors ütemben haladt Kelet-Közép-Európában is a második világháború után, a Nyugat-Európában az 1970-es és 1980-as évektől markánsan jelentkező fejlődési tendenciák itt alig láthatók egészen a kommunista rendszerek összeomlásáig. A háborús károk elhárításától eltekintve hiányoztak a városközpontok felújítására tett erőfeszítések, elmaradt az üzleti célú új negyedek létesítése, de a szuburbanizáció is szerény méreteket öltött. 82 Így a rendszerváltás idején alapvetően eltért a nyugat-európai és a kelet-közép-európai városok központjainak képe: utóbbiak nemcsak elhanyagoltak voltak és leromlott a lakásállományuk, hanem csupán kis számban rendelkeztek modern és vonzó irodaépületekkel, áruházakkal, üzletekkel, vendéglátóhelyekkel. A fejlesztések még az 1980-as években is jórészt a külső kerületekben lévő lakótelepekre összpontosultak. Ugyanakkor a lakónegyedek polarizálódása nem jelentett olyan problémát, mint Nyugat-Európában, már csak azért sem, mert bevándorlás itt gyakorlatilag nem létezett. Mindazonáltal a politikai és gazdasági elitnek a lakosság többi részétől való térbeli elkülönülése itt is mindinkább előrehaladt, még ha ez némileg eltérő módon is történt az egyes országokban: míg pl. az NDK-ban a bürokratikus elosztás nyújtotta privilégiumok domináltak, addig Magyarországon ezek mellett az 1970-es évektől fokozódóan jelen voltak a legális-féllegális piaci tevékenységek eredményezte különbségek is. 287 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Urbanizáció

A rendszerváltozással több tekintetben kétségkívül megindult az eltérések kiegyenlítődése Kelet-Közép-Európa és Európa más részeinek városfejlődése között, de az átalakulás sajátos vonásokat is hordozott. 83 Az ingatlanok szabadpiaci forgalmának megteremtése valószínűleg a legnagyobb hatású változás volt, ami megnyitotta az utat az üzleti célú ingatlanfejlesztések – főként irodák, lakások, kereskedelmi központok létesítése – előtt, de elősegítette a központi helyzetű történelmi városrészek rekonstrukcióját is. Utóbbit szintén ösztönözte a turizmus fejlődése, amely bizonyos városokban – közülük is kiemelkedett Prága – nemzetközi méretekben számottevővé vált. Kétségkívül gyors ütemben nőtt a városok diverzitása, sokszínűsége – mind pozitív, mind negatív értelemben –, melynek hiányát korábban egyes megfigyelők az európai kommunista városok egyik fő sajátosságának tartották.84 Nőtt a kereskedelmi és szolgáltató létesítmények száma, s átalakult ezek szerkezete is: a piacgazdaságokban érvényesülő mintáknak megfelelően a szaküzletek és luxuscikkeket árusító üzletek, a külföldi cégek és bankok, szállodák foglalták el a frekventált helyeket. Ennek következtében a lakások aránya általában csökkent a városközpontokban, jóllehet az egy lakosra jutó lakóterület eleve igen alacsony volt az átmenet idején európai összehasonlításban: Kelet-Közép-Európában 18-20 m2, míg Nyugat-Európában mintegy 32 m2.85 Alapvetően átalakult a lakáspiac is: általában egy átmeneti időt követően sor került a bérlakások jelentős részének privatizációjára – melynek során a bérlők előnyt élveztek –, valamint a lakbérek és más lakásfenntartáshoz kapcsolódó költségek jelentős emelésére.86 A piacosodás azonban a lakásszektorban nem hozott olyan gyors és kedvező változásokat, mint a kereskedelemben. Sőt, ez a folyamat erősítette a társadalmi kontrasztokat, már csak azért is, mert a rendszerváltás után a jövedelemkülönbségek nőttek, ami elősegítette a városok társadalmának polarizálódását, a szegényebb és tehetősebb rétegek térbeli elkülönülését a városokban. A változás valószínűleg a szegénység és a devianciák terén volt a leglátványosabb – legalábbis a térség nagyvárosaiban.87 Nőtt az etnikai sokszínűség is. Ez nem elsősorban a régió lakosainak, hanem más kontinensekről származók vándorlása következtében történt, akik gyakran könnyebben jutottak be e térségbe – legálisan vagy illegálisan –, mint Nyugat-Európába. A kínai és török éttermek, piaci árusok, arab pénzváltók az 1990-es évek végére már mindennapos részévé váltak a budapesti vagy varsói utcaképnek. A városi marginalitás növekedése szintén szembetűnő. A kelet-közép-európai nagyvárosokban azonban nemcsak nőtt, hanem jobban láthatóvá is vált a szegénység: a koldusokat és hajléktalanokat már nem lehetett a korábbi rendőri eszközökkel távol tartani a forgalmas helyektől. A bűnözés és a különböző devianciák különösen a rendszerváltás utáni első években terjedtek, amikor a nemzetközi szervezett bűnözés is teret nyert – különös befolyással az orosz és ukrán eredetű csoportok. Az ezredfordulóra Kelet-Közép-Európában konszolidálódott, sőt javult a helyzet a bűnözés terén, de ez sokkal kevésbé következett be Délkelet-Euró- pában. A települések szerkezete természetesen jóval lassabban változott, mint a városi élet más területei. A posztkommunista társadalmak által kitermelt nouveau riche osztályának tagjai kezdetben jellemzően a városok hagyományos jómódú negyedeinek régi villáit vásárolták meg és újították fel, vagy itt építették gyakran ízléstelen házaikat. Ezek a lehetőségek azonban idővel kimerültek, s a depriváció, a bűnözés, a légszennyezés és más társadalmi-környezeti problémák csökkentették a nagyvárosok belső kerületeinek életminőségét, ami szintén ösztönzést adott a városokból való kiköltözésnek. Ezenkívül a városok külső részein alacsonyabb ingatlanárak is ösztönözték e folyamatot, bevonva a középosztály szélesebb rétegeit az építkezésekbe. Így az ezredfordulón már megélénkült a szub- urbanizáció is a nagyobb városok körül. Ennek azonban komoly gátat szabott a közlekedési rendszer, s különösen az úthálózat fejletlensége. Például a Budapest környéki kisebb, elővárosi jellegű települések – mint Solymár vagy Piliscsa- ba – fejlődését erősen fékezték a közlekedési nehézségek, sőt mindez a kirajzók körében kis mértékű visszavándorlást is megindított a nagyvárosba. A döntően az 1960-as és 1970-es években épült nagy lakótelepek mind fizikai állapotukat, mind pedig társadalmukat tekintve hanyatlásnak indultak. Az építkezéseknél alkalmazott, döntően házgyári technológia eleve nehezíti az átalakításukat, sőt felújításukat is. Így tehetősebb lakóik elhagyták ezeket a negyedeket. Különösen egyes hanyatlásnak indult korábbi nehézipari központokban kezdődött hasonló folyamat, mint a leromló városrészekben Nyugat-Európában: a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok aránya megnőtt, ami azzal fenyeget, hogy e negyedek további hanyatlása következik be. A kelet-közép-európai városrendszerekben ugyanakkor nagy változások nem következtek be. A fővárosok megőrizték korábbi privilegizált helyzetüket, amit erősített, hogy már nemcsak az állami újraelosztásból, hanem a külföldi tőke beáramlásából is lakosságuk aránya felett részesedtek.


11. fejezet - 11. Kultúra, oktatás, vallás Ha más esetekben már utaltunk a tanulmányozni kívánt jelenséget jelölő vagy ahhoz kapcsolódó fogalmak értelmezéseinek sokszínűségére, akkor a kultúra esetében még inkább ezt kell hangsúlyoznunk. Mindenekelőtt a kultúra fogalma hétköznapi értelemben olyan jelenségeket takar, mint kiváló zeneszerzők, nagy filozófusok vagy regényírók művei, és festők, szobrászok alkotásai. A társadalomtudományokban ezen felül magában foglalhat mindent, amit az emberi társadalom nem biológiailag, hanem társadalmi folyamatok eredményeként közvetít, mint például a társadalmi érintkezés szabályait, az étkezési szokásokat, a nemzeti és vallási szimbólumokat. Ez úgy is megfogalmazható, hogy a kultúra hétköznapi értelemben használt fogalma a 18. században kialakult humanisztikus definícióhoz áll közel, mely a képzőművészeteket, zenét, irodalmat jelölte. A társadalomtudományokban elterjedt értelmezés ellenben a 19. századi antropológiai definícióhoz kapcsolható, mely az emberi tevékenység egészének jelölésére szolgált. Például Edward Tylor 1871-ből származó meghatározása szerint „a tudás, a hit, a művészet, az erkölcsök, a jog, a szokások és minden más képesség és szokás, amit az ember a társadalom tagjaként elsajátított", egyaránt beletartoznak a kultúra fogalmába. A kultúra ebben az értelemben megegyezett a civilizációval, ami ekkor inkább a francia és angolszász tudományos tradícióknak felelt meg, s nem a Németországban uralkodó felfogásnak, mely szerint a kultúra az emberi kiválóság, a művészi teljesítmények és tökéletesség jelölésére szolgált, szemben a civilizációval, mely főként az emberhez, mint természeti lényhez kapcsolódó alkotásokat és szokásokat foglalta magában. A dualisztikus szembeállítás más tekintetben sem volt ismeretlen: Karl Marx és követői számára a gazdaság egyoldalúan determinálta a kultúrát, mely így lényegében az ideológia jelentését kapta. A 20. század során a kultúra értelmezésében inkább az angolszász tradíciók érvényesültek a nemzetközi tudományban, de egyszersmind differenciálódott a kultúra kutatása és fogalmának használata is. A struktúra és a kultúra szembeállítása volt ez egyik legjelentősebb fejlemény. Társadalomkutatók sora – mint Franz Boas, Bronislaw Malinowski vagy Margaret Mead – a kultúrát a társadalomtudományok központi jelentőségű fogalmának tartotta. Úgy vélték, hogy a kultúra az emberi magatartás fő meghatározója, s ezért a társadalomelméletekben is elsődleges szerepet kell kapjon. Ezzel szemben a strukturalista tradícióhoz tartozó kutatók – közöttük A. R. Radcliffe-Brown és Claude Levi-Strauss – úgy gondolták, hogy a társadalmi struktúra kell ugyanezt a szerepet betöltse az elméletekben, mert ez (pl. a rokonság) határozza meg az emberi cselekvést és a gondolkodást. A 20. század második felének társadalomtudományában számos kísérlet történt a struktúrakultúra felosztás meghaladására vagy legalábbis viszonyuk meghatározására. Talcott Parsons például elhatárolni igyekezett őket: szerinte a társadalmak intézmények hálózatából állnak (társadalmi struktúra), míg a kultúra a struktúrát összetartó, integráló erőt jelenti. Mindenesetre a struktúra és a kultúra megkülönböztetése ma is orientációs pontként szolgál sok társadalomkutató számára. Utóbbi ennek megfelelően az egyik legalapvetőbb perspektívát nyújtja a múlt- és jelenbeli társadalmak vizsgálata során. Jelzi ezt az is, hogy a kapcsolódó témák, például a mindennapi kultúra (popular culture) tanulmányozása milyen fontos területté vált a társadalomtörténet-írásban is. A kultúra fogalma tehát nem csupán átfogó természetű, hanem használatának igen különböző tudományos és hétköznapi tradíciói vannak. Így nyilvánvaló, hogy csak ezek egyes kiválasztott aspektusaival foglalkozhatunk az alábbiakban, melyek érintik majd a tudást, az identitást és az értékeket. Bár a kultúra leválasztása a társadalmi szféráról nem lehetséges, hiszen ezek átfedik egymást és kölcsönösen hatnak egymásra, vannak olyan társadalmi területek, melyek mint kulturális rendszerek foghatók fel, mert a kultúra művelését, közvetítését, továbbadását kiemelt céljuknak tekintik. Ilyenek az oktatási rendszer és a vallá- sok-egyházak intézményei, melyek 20. századi fejlődését elsőként tárgyaljuk az alábbiakban. A társadalmi identitást nem tekinthetjük a kultúrafogalom általánosan elfogadott részének. Ugyanakkor igen fontos 20. századi történeti folyamatokhoz és problémákhoz kapcsolódik, mint az osztályidentitás, a nemzeti-etnikai azonosságtudat, a nacionalizmusok, vagy éppen a nemzetállamok és az európai integráció viszonya, melyeket számos történeti munka tárgyal. Ezek közül a nemzettel, mint a társadalmi identitás egyik fókuszával foglalkozunk. Az ellenben már az eddigiekből is kitűnt, hogy az értékek a standard társadalomtudományi megközelítések szerint a kultúra integráns részét képezik. Azonban e tárgy szisztematikus történeti tanulmányozásáról mindmáig nem beszélhetünk, így mi is inkább csak a 20. század végi időszakot tudjuk bevonni a munkánkba.

1. Oktatás: utak és kerülőutak


11. Kultúra, oktatás, vallás

Az oktatás és iskoláztatás jelentős - és általában előnyösnek tartott – társadalmi hatásai már régóta ismertek, még ha a különböző korokban és társadalmakban más és más hangsúlyt is kaptak ezek. A korai protestáns iskolák elsősorban a hitélet szempontjából tartották fontosnak a hívek írni-olvasni tanítását; az abszolutista állam jó alattvalókat kívánt nevelni az iskolákban; a felvilágosodás idején az iskolákban megszerzett ismeretek személyiségfejlődésre gyakorolt előnyeit hangsúlyozták; a 19. században sok helyütt a nemzetépítés egyik fontos intézményévé vált az iskolarendszer, s a hadsereg is igényelte a katonák írni-olvasni tudását; a 20. században a demokratikus rendszerek működéséhez szükséges társadalmi integráció és esélyegyenlőség megteremtése szempontjából hangsúlyozták az iskolarendszer jelentőségét, de a hatékony oktatás megjelent, mint a gazdasági-technológiai fejlődés és a versenyképesség kulcskérdése is. Az iskolarendszerből azonban nem kizárólag előnyös társadalmi hatások indulnak ki. A 20. századi diktatúrákban a politikai manipuláció és indoktrináció terepe is volt, de még a század második felének nyugat-európai társadalmaiban is hozzájárulhatott a társadalmi különbségek reprodukciójához.1 A 19. század második felétől az oktatási rendszerek fejlődése három nagy, részben egymást átfedő szakaszban ment végbe. • Az első szakasz nagyjából az 1870-es évektől az első világháborúig tartott, amikor kiépült az oktatási rendszerek állami ellenőrzése. Korábban az egyházak dominálták az iskolarendszert, s az egyházi iskolák – változó mértékben – továbbra is fennmaradtak, de jelentőségük halványult. Az állam fokozott szerepvállalása számos területen jelentkezett: törvények írták elő az iskolakötelezettséget, az alapfokú oktatási intézmények számát sokszorosára növelték, hogy az egyik legfontosabb célt, az analfabetizmus visszaszorítását megvalósítsák. Az állam kialakította oktatási bürokráciáját, melynek célja volt az iskolakötelezettség betartatása, az iskolarendszer fejlesztése mellett az oktatás tartalmának meghatározása, illetve egységesítése is. • Az első világháború után a felsőbb szintű iskolák mind szélesebb rétegeket fogtak át. Ezt elősegítették a duális intézményrendszer felszámolására tett erőfeszítések: a népiskolák és a magasabb szintű iskolákra előkészítő intézmények párhuzamosságának megszüntetésével az egységes elemi iskolák lehetővé tették a magasabb szintű tanintézetekben – pl. Németországban a gimnáziumokban – való továbbtanulást. Ugyanakkor a középszinten tanulók aránya csak a második világháborút követő évtizedekben emelkedett jelentősen. Ugyancsak ekkor egységesült – bár nem minden országban – az alsó-középfokú oktatás. • A felsőoktatás expanziója a második világháború után következett be. Ekkor megváltoztak az egyetemekre való bejutás feltételei, s ezzel párhuzamosan a felsőoktatás elit jellege is megszűnt. A korábbihoz képest átalakult a tudományágak aránya az egyetemeken, már csak azért is, mert bővült a tanulható tárgyak száma. 2 ◄ ALAPFOKÚ OKTATÁS ► Az iskolakötelezettség valamilyen formáját az alapfokú oktatásban már a 19. században bevezették szinte minden európai országban. Az iskolák alapításában és a tankötelezettség megteremtésében a protestáns országok jártak az élen. Poroszországban, Dániában, Svédországban, Norvégiában már a 19. század közepe előtt törvény írta elő a gyermekek iskolalátogatását. Az 1860-as és 1870es években Spanyolország, Románia, Magyarország, Ausztria, Skócia, Svájc, Olaszország, Anglia/Wales vezették be a tankötelezettséget. Franciaország 1882-ben, a század további részében pedig Írország és Finnország lépett erre az útra. Hollandiában és Belgiumban az egyházi és az állami oktatás szervezése körüli viták miatt viszonylag későn, 1900-ban, illetve 1914-ben döntöttek a kötelező alapfokú oktatás mellett. Az állami oktatás 19. századi innováció volt szerte Európában. Míg az egyházi iskolák – különösen a protestáns országokban – már korábban is sokat tettek az alapfokú oktatás terjesztése terén, a felvilágosodás korától az uralkodók és kormányok – elsősorban a katolikus államokban – törekedtek az egyházi iskolák visszaszorítására. Ez egy gyakran éles konfliktusokkal teli folyamat volt, s végigkísérte a 19. századot. Általában kompromisszumokat eredményezett, így csak Franciaországban szűnt meg teljesen az egyházi oktatás. Ugyanakkor az egyházi iskolák aránya kétségkívül visszaszorult az állami irányítású és fenntartású intézményekhez képest. Mindenesetre az állami szerepvállalás növekedése hozzájárult ahhoz, hogy a 19. század végére egy sor európai országban elérjék az általános és ingyenes alapfokú oktatást. Sőt, 1910-re NyugatEurópában már egy szélesebb korosztály, az 5-14 év közötti gyermekek 62 és 85% közötti aránya iskolába járt (11.1. ábra). Az alapfokú oktatás terjedése mindenhol jelentősen javította a népesség kulturális szintjét Európában. A 19. század közepéig az iskolák még nem voltak központi jelentőségűek az olvasni tanítás során. Az ebben a tekintetben élenjáró Svédországban 1858-ig feltételezték a hatóságok, hogy a gyermeket otthon tanítják meg olvasni. Ugyanakkor az alapfokú oktatás terjedése ott is gyors változásokat eredményezhetett, ahol az otthoni tanításnak nem voltak meg a feltételei: a 19. század második felében jelentősen nőtt az írni-olvasni tudók aránya 290 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Európa-szerte. A területi eltérések azonban még mindig igen nagyok voltak az első világháború előtt – attól függően, hogy a kötelező iskoláztatás mióta létezett, s a vonatkozó törvényeket milyen hatékonysággal valósították meg. Ezen a téren meglehetősen tisztán érvényesült egy észak-déli, illetve nyugat-keleti lejtő. 1910ben a Skandináv országokban és Németországban már alig létezett analfabetizmus. Ugyanakkor néhol jelentős eltérés volt az írni és az olvasni tudás elterjedtsége között, mert Németország, Franciaország, valamint Skandinávia egyes részein a 19. század végéig az olvasás tanítása nem együtt haladt az írás tanításával, hanem megelőzte azt.3 Finnországban 1910-ben a felnőtt lakosság 99%-a tudott olvasni, de az írni is értők aránya már éppen csak 50% volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a kép vegyes volt: a csehek, a németek és a magyarok között a felnőtt lakosság túlnyomó része tudott írni és olvasni, de a többi nép körében ez az arány már alacsony volt. Ez nemcsak regionális különbségeket jelentett, hanem a vegyes lakosságú területeken is léteztek jelentős etnikai eltérések ezen a téren. Szintén sokan nem birtokolták e képességeket Dél- Európában, s itt is nagyarányúak voltak a regionális különbségek. 1910-ben a 10 éven felüli olasz lakosságnak átlagosan csak kétharmada, a spanyoloknak fele, a portugáloknak egyharmada tudott olvasni, írni pedig még ennél is kevesebben tanultak meg4 (11.2. ábra).

11.1. ábra► Diákok aránya a megfelelő korú népesség százalékában európai országokban, 1880-1975 Megjegyzések: Középiskolák 1920-1975: az alsó és a felső szintű középiskolák együtt, beleértve az általános és a speciálizált iskolákat. 1920-1975: a megadott évek középértékei. Egyesült Királyság 1880-1910: Anglia és Wales. Egyesült Királyság 1920-1975: Nagy-Britannia. Dánia középiskolába járók 1910: 15-19 éves korcsoportban. Írország középiskolába járók 1910:1901. Belgium elemi iskolába járók 1880: nem megbízható adat az állam és a katolikus egyház közötti viták miatt. Németország 1880: Poroszország. Források: Wolfram Fischer: Wirtschaft und Gesellschaft Europas, 1850-1914. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch dér europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 5. Stuttgart: Klett-Cotta, 1985. 96. (18801910). Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Európa, 1914—1980. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch dér europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 77. (1920-1975). Az analfabetizmus csökkenésének dinamikája azonban a 20. század első évtizedeiben azokban az országokban is gyors volt, ahol a századfordulón még magas volt a szintje. Így a század közepére ezekben is sokkal kevésbé volt jellemző az írni-olvasni tudás tömeges hiánya: Olaszországban 1930-ban már a 6 éven felüli lakosság háromnegyede, 1950-ben pedig 86%-a tudott írni és olvasni. A század közepén az analfabetizmus Albánián kívül Portugáliában (44%), Jugoszláviában (27%), Görögországban (26%), Bulgáriában (24%) és Romániában (23%) volt a legnagyobb arányú. Ugyanakkor Olaszországban 1985-ben már csak a lakosság 3%-át sorolták az analfabéták közé. Hasonló sikereket értek el ezen a téren Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában is. Mindazonáltal még a 20. század végén is léteztek Európának olyan régiói, ahol az analfabetizmus nem ment ritkaságszámba. Különösen a Balkán és az Ibériai-félsziget egyes részei tartoztak ide. Görögországban 1971-ben a lakosság 14%-a továbbra sem értette a betűket. 1985-ben Jugoszlávia lakosságának 9%-a volt analfabéta, ezen belül a Koszovóban élők egyharmada, Bosznia-Hercegovina lakosságának 23%-a tartozott ebbe a kategóriába. Spanyolországban az 1960-as években a lakosság 6%-a, Portugáliában 30%-a, de utóbbiban még 1985-ben is 16%-a nem tudott írni-olvasni. Utóbbinál nagyobb arányt csak Albániában jegyeztek fel ekkoriban. 5 Természetesen ezek az átlagok a továbbra is fennálló regionális különbségek mellett nagy generációs eltéréseket takartak: a fiatalabbak között már minimális volt az analfabéták aránya, az idősek körében ellenben átlag feletti. Időközben jelentősen megváltoztak az írni-olvasni tudás minőségével szemben támasztott követelmények is.



Míg a 18-19. században gyakran már az írni tudók kategóriájába sorolták azt, aki képes volt nevét leírni, addig a 20. század végén megjelent a reziduális vagy funkcionális analfabetizmus fogalma, mely azokat jelöli, akik tudásukat nem tudják megfelelően használni a mindennapi életben. Ilyen módon számítva az UNESCO szerint a 20. század végén pl. Franciaország lakosságának 15-20%-a, Portugália népességének 15-30%-a rendelkezett valamilyen hiányossággal az írni-olvasni tudás terén.6

11.2. ábra ► Az írni-olvasni tudás alakulása Európában, 1850-1970 Megjegyzés: Az adatok forrásai népszámlálások, valamint a korai időkben katonai sorozások, börtönlakók statisztikái és házasulók aláírásai. Forrás: R. A. Houston: Literacy. In Peter Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. New York: Scribner's, 2001. 393. ◄ KÖZÉPFOKÚ OKTATÁS ► A 19. század végére Európa országaiban az állami alap- és középfokú oktatás meglehetősen hasonló szerkezete jött létre. Az iskolaköteles gyermekek az elemi iskola elvégzése után – általában tíz-tizenegy, esetleg tizenkét éves korban – három oktatási irány közül választhattak. A legnagyobb presztízsű, általában a felső középosztály és a felső osztály gyermekei által látogatott középiskolatípus a klasszikus műveltségen alapuló tantervvel rendelkezett, s emellett modern nyelveket, matematikát és természettudományokat is oktatott: Franciaországban és Olaszországban líceum (lycée; liceo), Németországban, Ausztriában, Magyarországon gimnázium (Gymnasium) volt az elnevezése. A klasszikus műveltség ideáljának megfelelően nagy hangsúlyt kapott az oktatásban a klasszikus nyelvek (latin, görög) tanítása, mely a szándékok szerint nemcsak az ókori magaskultúrát közvetítette a tanulóknak, hanem szellemi fegyelemre is szoktatta őket. A gimnáziumok és a hasonló iskolák a társadalmi elitet képezték, mivel sokáig csak ezekből vezetett út a felsőoktatásba. Például Németországban az érettségit (Abitur) csak itt lehetett megszerezni, ami az egyetemi belépés előfeltétele volt. A másik középiskolatípus gyakorlatiasabb jellegű volt. Kevesebb elméleti ismeretet oktattak, s lényegesen kisebb hangsúly esett a klasszikus nyelvekre, ellenben több természettudományos és praktikus tudáshoz jutottak a diákok. Az itt végzők általában nem mentek – sokáig nem is mehettek – egyetemre, de magasabb műszaki vagy kereskedelmi-közgazdasági jellegű iskolákat látogathattak. A harmadik fő középiskola-típus csak három-négy év tanulást jelentett az elemi iskola után, esetleg annak keretében is szervezve. Így az ezt elvégzők gyakran tizenhárom éves korukban befejezték tanulmányaikat, vagy tanoncoknak álltak.



Már a 20. század elejétől szerkezeti változások következtek be az oktatási rendszerben, melyek egyik fő iránya a szekunder/középfokú oktatás és az egyetemi szintű oktatás közötti jobb kapcsolat megteremtése volt. 7 Németországban 1902-től – megfelelő feltételek esetén – a gimnázium melletti két középiskolatípus elvégzőit is felvehették az egyetemek. Más országok hamarosan – Franciaország már ugyanebben az évben – hasonló intézkedéseket hoztak. A változások tehát mindenekelőtt az egymással párhuzamosan futó, de eltérő kvalifikációt adó iskolatípusok egységesítését célozták, hiszen ezek közül több nem készített fel a felsőfokú tanulmányokra. Bár valamilyen fokú egységesülés több országban végbement, a legtöbb helyen a két világháború között még nem következtek be átütő erejű változások. Kivételt Skandinávia jelentett, ahol az alapfokú oktatást egy általános, minden diák által látogatott iskola követte (alsó-középfok), s ezután lehetett tovább lépni a gimnáziumba vagy annak megfelelő más iskolatípusba. Ez a szisztéma Norvégiában, Svédországban, Dániában már az első világháború előtt, Finnországban pedig a második világháborút követően épült ki. Azzal párhuzamosan, ahogyan az alapfokú oktatás átfogta a lakosság – pontosabban a megfelelő korosztály – egészét, az oktatás szekunder (nagyjából a 10-19 éves korosztály) szintje is kezdett kibővülni. A század elején az elemi vagy alapszintű oktatáson túl még nagyon kevesen jutottak. A tanulók aránya csak néhány országban érte el vagy haladta meg a 10-19 éves korosztálynak a 3%- át. 1910-ben Németországban 5%, Norvégiában, Finnországban, Írországban és Svájcban mintegy 3% tanult ebben a korcsoportban.8 Erről a nagyon alacsony szintről indulva az 1920-as és 1930-as évek során legalább megduplázódott, de esetenként ennél is jóval inkább nőtt a középfokú oktatásban részesülők aránya Nyugat-Európa országaiban. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a század elejétől az iskolakötelezettség korhatárát kezdték fokozatosan emelni, így az feljebb tolódott tizennégy, tizenöt, vagy akár több évre9 (11.1. ábra). A két világháború között az oktatás terén tett erőfeszítéseket az is mutatja, hogy több országban már ekkor jelentősen csökkentek az osztálylétszámok, javult a tanárokkal való ellátottság. Belgiumban pl. 1913-ban még 46 diák jutott átlagosan egy tanárra, 1929-ben már csak 29. Másutt ezen a téren jelentős javulás a második világháború után következett be. Németországban és Hollandiában a két világháború között a tanár-diák arány 1:40 körül alakult, s jelentősen csak az 1970-es évekre javult, amikor 1:27 lett, hogy aztán 1983-ban már csak 1:18 legyen az alapfokú oktatásban. Ez ekkoriban valamivel jobb volt, mint a nyugat-európai átlag.10 A két világháború közötti eredmények ellenére a középfokú oktatás általánossá tétele továbbra is napirenden maradt a második világháború után az európai országokban. Annál is inkább sürgető volt ez, mert még az ezen a téren élenjáró európai országok is jelentősen lemaradtak az Egyesült Államok mögött, ahol már az első világháború előtti időszakban tömegessé vált a középfokú oktatás: 1920-ban a 14-17 év közöttiek 28%-a tanult Amerikában. A második világháború után valóban meg is indult a szekunder/középfokú iskolázottság gyors bővülése Európa legtöbb országában. Olaszországban és Norvégiában például a 10-19 évesek körében az 1950es években megduplázódott, majd az 1960-as években ismét kétszeresére nőtt az iskolát látogatók aránya. A nyugat-európai átlag ugyanezen periódusban 2,5-szeresére emelkedett (11.1. ábra). Ami az oktatás szerkezeti változásait illeti, Skandináviával szemben más országokban jóval lassabban haladt az egységes szekunder/középfokú oktatás kiépítése, vagy egyáltalán nem valósult meg az. Tanulságos ebből a szempontból Nagy-Britannia, Franciaország és Németország esete. Nagy-Britanniában a második világháború során – csakúgy, mint a szociálpolitika terén – nagy hatású tervek és elvi állásfoglalások születtek az oktatás átszervezésére és demokratizálására. Az 1944-es oktatási törvényben (Education Act) azonban nem vezettek be egységes középiskolát. Ehelyett három iskolatípust hoztak létre: ezek a már létező gimnázium jellegű középiskola (grammar school) mellett a műszaki középiskola (secondary technical school) és egy általános jellegű középiskola (secondary modern school) voltak. A gyakorlatban mindazonáltal kevés létesült az új iskolatípusokból, mivel a települések költségesnek találták párhuzamos fenntartásukat. Ezenkívül az új iskolatípusokban sokan eredménytelenül, de legalábbis hasznosítható bizonyítvány nélkül zárták tanulmányaikat. Így az 1960-as években Nagy-Britanniában ismét napirendre került az egységes középiskola létrehozása, mely mellett a társadalmi igazságosság érvei kapták a legnagyobb hangsúlyt. Az újabb reformok eredményeként 1979-ben már a diákok 83%-a ilyen iskolákban tanult.11 Franciaországban az általános középfokú oktatás mellett síkra szálló 1947-es Langevin-Wallon-jelentést elfogadták a fő politikai erők, de csak 1959-ben született meg az ennek megfelelő Debré-törvény. Utóbbi az 1944-es angol reformelveket követte, s továbbtanulási lehetőséget kívánt biztosítani azoknak az elemi iskolát végző tanulóknak, akiket nem vettek fel az erősen szelektív jellegű líceumokba (lycée). Ugyanakkor csak 4 év további tanulást jelentett, 15 éves korig, s nem adott lehetőséget a felsőfokú tanulmányok előkészítésére sem. A líceumok elit jellege tehát megmaradt. Néhány év múlva azonban radikálisabb reformok következtek be Franciaországban. Az 1963-as Fouchet-rendelet alapvetően megváltoztatta az oktatási struktúrát. Minden az 293 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


elemi iskolát 11 éves korban elvégző gyermek a helyi általános jellegű középiskolában (colleges d'enseignement secon- daire) tanult további 4 évig. A líceum egy ezt követő iskolatípussá vált, mely felkészített az egyetemi szintű tanulmányokra, s kiadta az annak előfeltételét jelentő bizonyítványt (baccalauréat). Akik nem törekedtek felsőfokú tanulmányokra, azok a szintén újonnan alapított műszaki líceumok (lycées techniques) egyikében szakmát tanulhattak. A líceumok még jó ideig különböző specializált osztályokat indítottak, s a reform 1975-ben fejeződött be ezek egységesítésével.12 Ez azonban még mindig nem oldott meg minden problémát, így Franciaországban az 1980-as években ismét napirendre került a társadalmi igazságosság kérdése az oktatás terén. A líceumok ugyanis egységessé váltak, de közülük a magasabb színvonalúak szinte monopolizálták a felsőoktatás legnagyobb presztízsű intézményeinek utánpótlását. Ezért igyekeztek egységesíteni a líceumok színvonalát, s elérni a líceum és a többi iskolatípus közeledését az oktatás és a tananyag jellegét, összetételét illetően. Németország a második világháború után oktatási szerkezetének viszonylagos változatlanságával tűnik ki. Az amerikai megszállók a háború utáni években kezdeményezték egy egységes középiskola kialakítását, de ez nem valósult meg. A német iskolarendszer fenntartotta fragmentált jellegét, mely már a 20. század eleje óta létezett. Az első négy osztályt magában foglaló egységes alapfokú iskola (Grundschule) után három irányban lehet továbbtanulni. A legnagyobb presztízsű irányt a klasszikus, a 19. század vége óta nagy folytonosságot mutató gimnázium (Gymnasium) jelenti (5-13. osztály), mely magas színvonalú, a tudományok alapjait is hangsúlyosan magában foglaló képzést nyújt. Esetenként az angol és egy másik modern idegen nyelv mellett egy klasszikus nyelvet is tanít, s az érettségivel (Abitur) zárul, mely – néhány egyetemi szak kivételével – automatikusan belépőt jelent a felsőoktatásba. A másik irány a Realschu- le (5-10. osztály), mely vegyíti a gyakorlatias, szakmai jellegű és a tudományos igényű oktatást, s nagy hangsúlyt fektet az idegen nyelvekre és a matematikára. Hagyományosan a kereskedelmi és más gazdasági pályákra törekvők iskolaformája ez. Továbblépni a Beruffachschuléba lehet (11-12. osztály), de egyetemi tanulmányokra ez sem jogosít fel, csak abban az esetben, ha további tanulmányokat folytat a diák. A harmadik irányt a Hauptschule (5-9. osztály) jelenti, mely a kétkezi foglalkozásokhoz szükséges általános és gyakorlati ismereteket közvetíti, s innen csak a hároméves szakmunkásképzőben (Berufschule) lehet tovább tanulni. Ez a rendszer nem nagyon különbözik attól, amit Nagy-Britanniában 1944-ben és Franciaországban 1959-ben bevezettek. Míg azonban a két utóbbi országban az 1960-as évektől jelentős szerkezeti reformlépéseket tettek, addig Németországban a rendszer lényegében máig fennmaradt. Nem nehéz észrevenni, hogy a német rendszer igen korán – az első négy iskolaév után – olyan iskolaválasztási döntésre kényszeríti a tanulókat és szüleiket, melyet aztán később nehezen lehet korrigálni. Ez a vonás Németországban is kritikát váltott ki, s több kormány is nekilátott az oktatási reformoknak. Az 1960-as évektől egységes középiskolákat (Gesamtschule) hoztak létre néhány szociáldemokraták vezette tartományban (Bréma, Hamburg, Hessen és Nyugat-Berlin), de még ezekben sem váltak dominánssá. Sajátos módon a német egység létrejötte után az új keleti tartományok többsége a meglévő egységes 10 osztályos általános iskola helyett a szelektív nyugatnémet rendszert vezette be. Így az egyetlen jelentős szerkezeti változás a német iskolarendszerben az egyes iskolatípusokat látogatók arányának átalakulása volt. Gimnáziumba az 1940-es években még a tanulók mintegy 10%-a ment, míg az 1980-as évekre az több, mint megháromszorozódott. Ennek megfelelően csökkent a Hauptschuleét választók aránya, de még az 1990-es években is a diákok 40%-a itt tanult az elemi iskola elvégzését követően. A reformok elmaradásának egyik fő oka az volt, hogy az oktatás minden szintje tartományi hatáskörbe tartozott - és tartozik mindmáig – a háború utáni NSZK-ban. Szintén hozzájárult a rendszer fennmaradásához, hogy a Hauptschuléban végzett diákok elhelyezkedési esélyei jók voltak, mert a munkaadók nagyra értékelték az ott megszerzett biztos és gyakorlatias tudást. Ez is jelzi, hogy a szerkezeti reformok hiánya nem jelentette az oktatás minőségének alacsony színvonalát. Ellenkezőleg: a nyugatnémet alap- és középfokú iskolarendszer a második világháború után az egyik legmagasabb szintű oktatást nyújtotta Európában. Látható tehát, hogy míg a század első felében, sőt az 1950-es években is a középfokú oktatásban résztvevők körének bővítése volt a fő törekvés Európa nagy részén, addig az 1960-as években – például az említett Franciaországban és Nagy-Britanniában – a vita súlypontja eltolódott. Már nem egyszerűen a középfokú oktatás általánossá tétele volt napirenden, hanem olyan mélyreható oktatási reformok megvalósítása, melyek egységes, minden társadalmi csoport számára hozzáférhető oktatást irányoztak elő az alapfoktól a középfokig. A legtöbb nyugat- és dél-európai országban idővel meg is valósult legalább az úgynevezett alsó-középfok szintjén a diákok közös, egységes oktatása. Eltérések persze voltak: míg például Nagy-Britanniában a 11-18 évesek esetében vezették be az egységes középfokú oktatást (comprehensive school), addig pl. Franciaországban 14-16 éves korig terjedt ez, s ezt követően már különböző típusú – gyakorlati ismereteket nyújtó, vagy a felsőoktatásra előkészítő – iskolákban tanultak tovább a diákok. Németország és néhány más ország – Hollandia, Ausztria, Svájc, Luxemburg – fenntartotta az alapfokú oktatás utáni különböző, nem egységes iskolatípusokat. 13 A szakmunkásképzés terén mindenhol kisebbek voltak a változások a második világháború után. A legsikeresebbnek tartott, s már a 19. században kialakult német modellben a gyakorlati ismereteket elsősorban 294 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


az üzemekben sajátítják el a szakmát tanulók. Nagy-Britanniában ehhez hasonló, de kevésbé szervezett rendszer működött, míg Franciaországban nagyobb szerep jutott az állami iskolákban folyó szakmai gyakorlatoknak. A német modell átvétele nem volt egyszerű más országokban, mert annak sikerében alapvető tényező a munkáltatók együttműködési készsége az oktatási folyamatban, ami más országokban ilyen mértékben nem található meg. 1944-ig a kelet-közép-európai és délkelet-európai országok hasonló iskolaszerkezettel rendelkeztek, mint a nyugat-európai államok, vagyis az egyes iskolatípusokat erős tartalmi eltérések és a tanulóik közötti jelentős társadalmi különbségek jellemezték. Ugyanakkor már a második világháború előtt is voltak reformtörekvések: Magyarországon például – nem kizárólagos érvénnyel – bevezették a 8 osztályos, egységes iskolát, mely a korábbi elemi szintű és az alsó-középfokú oktatást integrálta. Ennek általánosság tétele már a kommunista hatalomátvétel előtt megtörtént. Az egységes iskolatípus bevezetése más országokban is megtörtént, mely rendszerint az első nyolc – de pl. az NDK-ban tíz – osztályt foglalta magában. A kommunista kormányok minden iskolát államosítottak, s csak Lengyelországban maradt meg néhány magániskola. Az oktatás tartalma is jelentősen megváltozott a korábbiakhoz képest. A nemzeti nyelv, irodalom, történelem mellett hangsúlyt kapott az orosz, illetve szovjet irodalom és történelem, a munkásmozgalom története, s általában minden tárgy esetében a marxizmus-leninizmus szemlélete érvényesült. Ugyancsak a korábbinál és a Nyugat-Európában megszokottnál nagyobb tér jutott a természettudományos ismereteknek az oktatásban. Az első idegen nyelv az orosz lett – Románia és Jugoszlávia kivételével, ahol főként franciát, illetve angolt oktattak –, a korábban a térségben domináns német nyelv visszaszorult, a latin pedig még inkább. Az iskolai vallásoktatást eltörölték. Az egységes első nyolc vagy tíz iskolaév után három különböző irányban folytathatták a tanulmányokat a diákok, melyek már hasonlítottak a Nyugat-Euró- pában kialakult alternatívákhoz. Itt is létezett egy általános jellegű, a felsőfokú képzésre előkészítő iskolatípus, mely sokban követte a francia líceum, vagy a német gimnázium hagyományait. Több sajátosságot mutatott a második iskolatípus, mely gyakorlatiasabb ismereteket nyújtott műszaki, közgazdasági, egészségügyi, pedagógiai vagy agrárterületeken. Itt is megszerezhető volt az a bizonyítvány, mely feljogosított az egyetemi vagy főiskolai tanulmányokra. Idővel ez mind több diákot vonzott, s egyes országokban a legnagyobb iskolatípussá vált. Ugyanakkor a szűkös felsőoktatási kapacitás miatt a továbbtanulók aránya innen is mérsékelt maradt. A harmadik lehetséges irányt a szakmunkásképző intézmények jelentették, melyek – a különböző országokban egytől három évig terjedően – mind elméleti, mind gyakorlati oktatást nyújtottak. Az iskolák a politikai nevelés fontos intézményei voltak, mely az oktatás tartalma mellett megmutatkozott a diákok iskola utáni tevékenységének szervezésében is. Az életkori sajátosságokat figyelembe véve egymásra épülő ifjúsági szervezetek igyekeztek a hivatalos ideológiának megfelelően formálni a diákok világnézetét és magatartását. Mindazonáltal az indoktrináció mértéke és módja jelentősen változott az idők során, s az egyes országok között is nagy eltérések mutatkoztak abban, hogy az iskolák és az ott tevékenykedő ifjúsági szervezetek mennyire közvetlenül és kizárólagos igénnyel közvetítették a hivatalos ideológiát. Lengyelországban az egyházi intézmények és közösségek eleve jóval nagyobb autonómiát tudtak megőrizni, s befolyásuk az ifjúságra is nagyobb volt, mint más országokban. Magyarországon a kommunista ifjúsági szervezetek lényegében a rendszerváltásig megőrizték monopolhelyzetüket, s szinte minden diákot tagjaik között tudva jelen voltak az iskolákban is. Ugyanakkor befolyásuk az idők során csökkent, mind a diákok világnézetére, mind pedig szabadidejük szervezésére vonatkozóan, s az 1980-as évekre már szinte csak az opportunizmus és vezetőik-tagjaik karriertörekvései tartották fenn őket. Ezzel szemben az NDK-ban vagy Romániában az indoktrináció mindvégig erős maradt az iskolákban, s a kommunista ifjúsági szervezetek is nagyobb aktivitást fejtettek ki még az 1980-as években is. ◄ FELSŐOKTATÁS ► Az egyetemek a 19. században a leghosszabb ideje folyamatosan fennálló intézmények közé tartoztak Európában, de ez a század megújulásuk időszakává vált. A Poroszországban bevezetett reformok utat nyitottak Wilhelm von Humboldt és mások gondolatainak, melyek a tanulás és tanítás szabadságát, a tudományos kutatás és oktatás szoros kapcsolatát, a széles körű műveltség és önfejlesztés humanista eszményét hangsúlyozták. Az 1809-ben Berlinben Humboldt elképzelései nyomán megalakult egyetem ösztönözte a kutatást és oktatást, sőt a szélesebb értelemben vett kultúra központja is kívánt lenni. Ezáltal modellé vált a német államokban. A német egyetemek felvirágzását eleve segítette tagolt, decentralizált rendszerük. Az államok mindegyike törekedett arra, hogy rendelkezzen egyetemmel, mely lehetővé tette a tudományos iskolák közötti versenyt: ha egy tehetséges fiatal tudós nem kapott katedrát az egyik egyetemen, nagy valószínűséggel sikerült neki egy másik állam intézményében álláshoz jutni. A 19. század végére ugyan bekövetkezett a rendszer egyfajta megmerevedése a professzorok céhszerű viselkedése miatt, de ebben az időben kétségkívül a német egyetemek jelentették a világ élvonalát. Franciaországban is voltak törekvések a 295 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


tudományos kutatás és oktatás fellendítésére, melyek inkább specializált felsőfokú oktatási intézményekhez vezettek. Angliában Oxford és Cambridge egyebek között átalakították vizsgarendszerüket, eltörölték a vallási jellegű vizsgákat, s a hagyományos tárgyak mellett újakat vezettek be a természettudományok és a műszaki tudományok területén. Utóbbiak kiemelt szerepet kaptak az újonnan alapított brit egyetemeken is (Sheffield stb.). Ezeken az alapokon a 20. század első felében az európai felsőoktatás folyamatosan növekedett, kielégítve a gazdaság és az államapparátus szellemi foglalkozásúak iránti növekvő igényét. Különösen a középosztályból kerültek ki a hallgatói. Összességében azonban továbbra is a megfelelő korú népesség csekély része került be egyetemekre. Az egyetemi hallgatók aránya az első világháború előtt Nyugat-Európában általában a 20-24 éves korosztály 1-2%-a között mozgott. A felsőoktatásban résztvevők hányada is elmozdult a két világháború között az igen alacsony szintről, de az 1920-as években az még mindig csak Ausztriában érte el a 20-24 éves korosztály 4%-át, s a világgazdasági válság során itt is visszaesett (11.2. táblázat). A háborúk és a gazdasági nehézségek mellett a középfokú oktatásban részesülők szűk köre jelentette a növekedés fő korlátait. Az egyetemek szinte kivétel nélkül állami forrásból, s állami irányítás mellett működtek. Ugyanakkor kétségkívül érvényesült a kutatás és az oktatás szabadsága. A professzorok kinevezésük után általában elmozdíthatatlanok voltak, amit az egyetemek a kutatás és oktatás egyik garanciájának tartottak. Az egyetemi autonómiát még a két világháború közötti autoriter rendszerek sem tudták teljesen figyelmen kívül hagyni. Kivételt jelentett a náci Németország, ahol 1933 után mindenekelőtt faji alapon tisztogatásokat hajtottak végre az egyetemi szférában is. Az egyetemek leginkább a tisztán tudományos kutatást művelték, s mellőzték az alkalmazott kutatásokat, emellett nagy hangsúlyt fektettek az általános műveltség elemeinek közvetítésére is. A klasszikus, széles tudományterületeket lefedő egyetemek mellett létrejöttek specializált intézmények is, mint Párizsban az École Polytechnique, Londonban az Imperial College of Science, Technology and Medi- cine, a műszaki és agrárfőiskolák Németország több városában, s a hasonló műszaki és más főiskolák Hollandiában és Skandináviában. Ezeknek a presztízse néhány országban – Franciaország, Svájc, Spanyolország – meghaladta az egyetemekét, de általában azok alatt helyezkedtek el a felsőoktatási hierarchiában. 14 A második világháborút követően általában megugrott a felsőoktatásban résztvevők aránya. A háborúban sokan kénytelenek voltak elhalasztani tanulmányaikat a mozgósítás vagy más okok miatt, s ezek a korosztályok a békeidő beköszöntével igyekeztek továbbtanulni. A nyugat-európai országokban általá ban 4-6%-ra nőtt a felsőfokú tanulmányokat folytatók aránya. Ez az országok egy részében az 1940-es évek végétől visszaesett, de ez csak átmeneti jelenség volt. Már az 1950-es években ismét jelentősen bővült az egyetemek és főiskolák hallgatósága (11.1. táblázat).

11.1. táblázat - 11.1. táblázat ► Az egyetemi hallgatók aránya Európában a megfelelő korú (20-24 éves) népesség százalékában, 1910-1995 1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

1995

Egyesült 1 Királysá g

2

2

1

3

9

14

19

30

50

Franciao 1 rszág

2

2

3

4

7

16

25

40

51

Hollandi 1 a

2

3

3

8

13

20

29

40

49

Belgium 1

1

2

2

3

9

18

26

40

54

Írország -

2

2

2

4

9

14

18

29

39


2

2

1

4

6

14

26

34

44



Ausztria 4

4

4

2

5

8

12

22

35

47

Svájc

2

2

2

3

4

6

8

18

26

33

Svédors 1 zág

1

2

2

4

9

21

31

32

46

Dánia

1

2

3

2

6

9

18

28

37

45

Norvégi 1 a

1

2

2

3

7

16

26

42

59

Finnorsz 1 ág

1

2

3

4

7

13

32

49

70

Olaszors 1 zág

2

1

4

4

7

17

27

31

41

Spanyol 1 ország

1

2

2

2

4

9

23

37

49

Portugál 0 ia

1

1

1

2

3

8

11

23

37

Görögor 0 szág

0

1

1

3

4

13

17

25

43

NDK

-

-

-

-

2

10

14

23

22

-

Lengyel ország

1

2

2

6

9

11

18

22

25

Csehszlo vákia

2

2

3

4

10

10

18

16

22

Magyaro 2 rszág

2

2

2

3

7

10

14

14

24

Románia 1

1

2

2

3

5

10

12

10

23

Jugoszlá via

1

1

2

4

9

16

28

16

18

Albánia -

-

-

-

-

5

8

8

10

10

Bulgária 1

1

1

2

5

11

15

16

31

39

Megjegyzés: Egyesült Királyság: Nagy-Britannia. Források: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. 392-393. (1950-1995). Hartmut Kaelble: Soziale Mobilitat und Chancegleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Göttingen: Vandenhoeck, 1983. 200. (1910-1940). Az igazi expanzió azonban az 1960-as és 1970-es években játszódott le. Az egyetemek 1960-as évektől bekövetkezett nagyarányú fejlődését – az oktatási rendszer bővülésének máshol tárgyalt általános okai mellett, mint a gazdaság igényei és a társadalmi igazságosság szempontjai – segítették a középfokú oktatásban 297 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


megelőzően vagy párhuzamosan végrehajtott reformok is, melyek bővítették a merítési forrást. A felsőoktatási intézmények felvételi követelményeit mérsékelték, s azok maguk is sokszínűbb programokat kínáltak, ezáltal szélesebb társadalmi rétegek gyermekei számára vált vonzóvá a továbbtanulás. A nők is mind nagyobb arányban látogatták az egyetemeket és más felsőfokú intézményeket. Így az ezekbe beiratkozók száma látványosan emelkedett. Az NSZK-ban 1960 és 1970 között 304 000 főről 525 000 főre, Franciaországban 1960 és 1968 között 216 000-ről 586 000 főre, Nagy-Britanniában az 1945-ös 50 000 főről 1971-re 258 000 főre nőtt a hallgatói létszám. Olaszországban 1960-ban 270 000-en tanultak egyetemeken, az 1980-as évek közepén pedig már mintegy egymillió hallgató iratkozott be. Még pontosabb képet kapunk a növekedésről, ha az abszolút számok mellett a továbbtanulók arányát vizsgáljuk. 1980-ban jóval az átlag feletti volt a hallgatók aránya a skandináv országokban (26-32%), Hollandiában (29%), valamint Olaszországban (27%). Mindez néhány országban egy viszonylag szűk definíció alapján alakul így. Ha a szélesebb értelemben vett felsőoktatást nézzük, melybe a különböző felsőfokú, szakirányú képzést adó intézmények is beleszámítanak, akkor például Svédországban ennél is 4 százalékponttal nagyobb növekedést látunk az 1970-es évek végére (11.1. táblázat). A kommunista országok és Nyugat-Európa összehasonlítását nehezíti, hogy előbbiekben olyan intézményeket is a felsőoktatáshoz számítottak, melyek Nyugat-Európában hagyományosan az alatt helyezkedtek el, s középfokú képzésnek számítottak: mindenekelőtt a műszaki főiskolai, a tanítóképzés és a tanárképzés bizonyos területei számítottak ide. De még ha egy ilyen bővebb definícióval számolunk is, a kommunista országok fejlődése a háború utáni évtizedekben jelentősen elmaradt Nyugat-Európa mögött. Az 1950-es években az olló még nem nyílt ki, de aztán Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa mindinkább visszacsúszott. Az 1980-as évekre Magyarország, Románia és Albánia rendelkezett a legalacsonyabb hallgatói aránnyal Európában, mely a megfelelő korú népesség 10%-a körüli számot jelentett. Egyedül Jugoszlávia és az NDK statisztikái kedvezőek, de itt fokozottan jelentkeznek az említett összehasonlítási problémák. Mindazonáltal csökken valamelyest a kommunista országok lemaradása, ha nem a hallgatók, hanem a felsőfokú végzettségűek arányát vizsgáljuk. Ezekben az országokban ugyanis egyrészt sokkal rövidebb ideig tanultak az egyetemeken a diákok, másrészt lényegesen alacsonyabb volt a lemorzsolódás aránya, mint Nyugat-Európában. Más szavakkal: ha valaki egyetemre került, az nagy valószínűséggel néhány év alatt el is végezte azt, ellentétben Nyugat-Európával, ahol – különösen az 1970-es évektől – a hosszabb, néhol 7-8 éves tanulmányi idő volt jellemző, s a beiratkozottak közül sokan nem fejezték be tanulmányaikat. A hallgatói létszám növekedése során a meglévő intézmények kapacitását jelentősen bővítették szerte Európában. A nagy múltú, gyakran több száz éves egyetemek, melyek eddig leginkább elitjellegű képzést folytattak, meglehetős gyorsasággal álltak át a tömeges oktatásra. Gyakori volt az is, hogy egy alacsonyabb színvonalú intézményt – például műszaki főiskolát vagy tanárképző főiskolát – nagy beruházásokkal magasabb színvonalú, s a szakok szélesebb skáláját nyújtó intézménnyé fejlesztették. Nagy számban jöttek létre azonban minden előzmény nélküli, teljesen új egyetemek is. Az egyes országokban e három fejlődési út eltérő keveréke valósult meg. Németországban a régi, nagy múltú egyetemek – Göttingen, Heidelberg, Marburg – jelentős fejlesztések révén fokozatosan elveszítették elit jellegüket. Ez egy tudatos társadalompolitika következménye is volt, mely azt célozta, hogy a jövendő társadalmi elit ne különüljön el, hanem együtt szocializálódjon a társadalom többi részével. Szintén Németországban néhány pedagógiai főiskolát is egyetemmé fejlesztettek – pl. Erlangenben –, de ennél jelentősebb volt az új egyetemek és főiskolák alapítása. Ezek a „zöldmezős" – vagyis a semmiből kinőtt – egyetemek azzal az előnnyel is jártak, hogy növelték a versengő intézmények számát, s így a verseny intenzitását a tudományban, valamint a vadonatúj intézetek lehetőséget adtak új tudományos iskolák gyors fejlődésére is. Ezen új egyetemekre példa lehet Bielefeld, Stuttgart, Bochum és Köln. Nagy-Britanniában a hagyományos, nagy nevű egyetemek – Oxford, Cambridge – sokkal inkább megőrizték elit jellegüket. Itt az expanzió elsősorban az új egyetemek létesítésén alapult. A gyakran impozáns fejlesztések ellenére az egyetemi épületek és infrastruktúra bővítése általában nem tartott lépést a hallgatói létszám növekedésével. A zsúfoltság, az egyetemi hierarchia merevsége, az elhelyezkedési problémáktól való félelem, az oktatott tananyaggal való elégedetlenség, a radikális társadalmi nézetek terjedése, a vietnami háború elleni tiltakozás és más tényezők együttesen vezettek 1968-ban a nyugat-európai diáklázadásokhoz. Párizsban, Frankfurtban, Nyugat-Berlinben és másutt egyetemi reformokat és társadalmi változásokat követelő kezdeményezések indultak, melyekhez a tanári kar egy része is csatlakozott. Ezek a kezdeményezések nem voltak teljesen eredménytelenek, mert Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Spanyolország és a skandináv országok növelték az egyetemek autonómiáját, modernizálták a képzést, az intézmények irányítását demokratikusabbá tették, bár a változások egy részét később visszavonták. A hatalmassá duzzadt párizsi egyetemet, a Sorbon- ne-t például nyolc részre darabolták – amiben nyilvánvalóan 298 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


közrejátszott az is, hogy az 1968-as diáklázadások egyik központjaként az oktatáspolitika számára is nehezen kezelhető intézménnyé vált. A néhány évtized alatt többszörösére növekvő diákság komoly szelekciós problémákat is felvetett. Míg az Egyesült Államokban a rendkívül hierarchizált felsőoktatási rendszerben a nagyban eltérő presztízs, minőség és az ennek megfelelő mértékű tandíj szabályozta a diákok szelekcióját, addig Nyugat-Európá- ban a felsőoktatás döntően ingyenes, állami intézményekben zajlott, melyek között – kevés kivételtől eltekintve – egyértelmű minőségi hierarchia sem létezett. A diákok különböző módon kerültek be a képzésbe. Az egyik út Olaszországot jellemezte, ahol a legnagyobb mértékben tiszteletben tartották a tanulás jogát, s minden hallgató szabadon választhatta meg intézményét. Ez néhány fakultás rendkívüli túlterheléséhez vezetett, amit más országokban el akartak kerülni. Svédországban és Németországban központosított, országos rendszert hoztak létre, mely különböző szempontok – mint tanulmányi eredmény, lakhely – alapján elosztotta a hallgatókat az egyetemek között. Az olasz és a svéd rendszer között átmenetek sokasága létezett, melyekben bizonyos szakokon korlátozták a felvehető létszámot, máshol nem. Svédországban emellett a túlképzést elkerülendő az 1980-as években sor került a numerus clausus széles körű bevezetésére az egyetemeken, vagyis a központi oktatási hatóságok igyekeztek meghatározni a jövő szakemberigényét, s ennek alapján határozták meg a képzési kereteket, sőt a tananyag jellegét is. Ezzel más országokban is kísérleteztek, de egyrészt a tanulás szabadságának és az egyetemi autonómiának az elvével ütközött, másrészt piacgazdasági körülmények között lehetetlennek bizonyult a jövőbeli igények előrejelzése. Emellett a munkaerő-piaci igények közvetlen érvényesítése az egyetemeken egyes esetekben az oktatás minőségének hanyatlását eredményezte. 1976-ban és 1987-ben Franciaországban megkísérelték az egyetemi képzés tartalmát közvetlenül a munkaerő-piaci igényekhez kapcsolni, ez azonban színvonalas szakok sorvadásához, s alacsony színvonalú képzések kialakulásához vezetett, ezért a tiltakozások hatására mindkét esetben visszavonták a rendelkezéseket.15 Hasonló törekvések miatt Nagy-Britanniában a Thatcher-kormány és a felsőoktatási intézmények között komoly konfliktushelyzet alakult ki, melynek jellemző epizódjaként az oxfordi egyetem 1984-ben megtagadta a díszdoktori cím adományozását a korábban ott tanult miniszterelnöknek. A Thatcher-kormány idején az egyetemi autonómia számos eleme elveszett a gazdasági hatékonyságra való törekvés nyomán, de az 1990-es években jórészt helyreállt a korábbi állapot. A költségvetési megszorítások és az állami beavatkozás erősödése máshol sem voltak ismeretlenek, s gyakran követelményként jelent meg a gazdaság igényeihez való alkalmazkodás a képzésben. Ezek a körülmények nehezítették az kutatás és oktatás szabadságának korábban megszokott érvényesítését.16 Közben a felsőoktatási hallgatói létszám növekedése tovább folytatódott a század két utolsó évtizedében is. Ekkor már a dél-európai országok tűntek ki látványos fejlődésükkel: Portugáliában például 1980 és 1995 között több mint háromszorosára nőtt a hallgatók aránya a 20-24 évek korosztályon belül. Hasonló áttörés következett be a rendszerváltást követően Kelet-Közép-Európában. Néhány év alatt több országban három-négyszeresére nőtt a hallgatók aránya, s így az ezredfordulót követő évekre ezek az országok ebben a tekintetben lényegében felzárkóztak Európa más régióihoz (11.1. táblázat). ◄ TÖREKVÉSEK AZ EURÓPAI OKTATÁSI TÉR KIALAKÍTÁSÁRA ► Bár az oktatási rendszerek expanziója Európában mindenütt a nemzetállamok keretei között zajlott a 20. században – s ezek az államok sokáig igyekeztek őrködni az oktatás tartalma fölött is –, az oktatásban mindig is jelen voltak a nemzetközi hatások. Különösen érvényes ez az egyetemi szférára. A 20. század végén az európai integráció új lendületet adott az európai oktatási intézmények nemzetközivé válásának. Az oktatás ugyan továbbra is a nemzetállamok hatáskörébe tartozott és tartozik, a 20. század utolsó éveiben mégis beszélhetünk egy sajátos EUoktatáspolitikáról is. Az EU némely alárendelt, főként az egységes belső piachoz kapcsolódó területen már korábban is szabályozta tagállamainak iskolaügyét – pl. a szakmunkástanulók munkavégzésére vonatkozóan –, de először a maastricht-i (1992) és az amszterdami szerződések (1997) ismerték el részben az EU felelősségi körébe tartozónak az oktatást. Számos program indult az EU támogatásával, melyek kimondottan az oktatási intézmények, azok oktatói és főként hallgatói közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését ösztönözték. Különösen sikeres volt az 1987- ben indult Erasmus-program, melyben az ezredfordulón már több mint kétezer európai felsőoktatási intézmény vett részt. 2004-ig összesen 1,2 millió diák tanult külföldön a csereprogram révén. Németországban például az összes diák 7%-a ennek a kezdeményezésnek köszönhetően jutott el más országok egyetemeire. Az EU emellett szintén aktív volt a bizonyítványok kölcsönös elismertetésének szabályozása terén, bár ezt kötelező érvénnyel mindmáig nem sikerült elérnie. Az európai felsőoktatási rendszerek szerkezeti és tartalmi közelítésének egyik kulcsprogramja 1999-ben indult Bolognában, amikor 29 európai ország oktatási miniszterei közös nyilatkozatot adtak ki a nemzeti oktatási rendszerek kölcsönös megnyitásáról és az ezt elősegítő szerkezeti és tartalmi átalakulások – pl. a képzések azonos felépítése – szükségességéről. A bolognai folyamatként ismert reformok kiindulópontját tehát kormányközi megállapodások képezték, s nem az EU kezdeményezte őket, de hamarosan ez EU is magáévá tette a célokat és igyekezett a tagállamokat a minél 299 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


gyorsabb és teljesebb megvalósításra ösztönözni. Ehhez nem sok közvetlen eszköze van a nemzeti kormányokkal szemben. Így befolyása inkább közvetett módon érvényesült: pl. a 2000 márciusi lisszaboni csúcstalálkozón elfogadott, az EU versenyképességét középtávon javítani hivatott programban úgy jelent meg az egységes európai oktatási tér, mint a célok elérésének egyik fontos feltétele. 17 Az EU azonban nemcsak az európai oktatás egységesüléséhez járul hozzá, hanem paradox módon bizonyos divergenciák kialakulásához is. Az említett lisszaboni határozatok óta különösen sok szó esik az egyetemi „kiválósági centrumok" (center of excellence) és az elit egyetemek létrehozásáról, melyek a szándékok szerint a versenyképességet szolgálják. Mindezek megvalósulásuk esetén a felsőoktatás belső differenciálódását erősíthetik. ◄ AZ ISKOLÁZTATÁS BŐVÜLÉSÉNEK MAGYARÁZATAI ► A 20. század során Európa minden országában végbement az oktatási rendszer nagyarányú bővülése, s a fiatal korosztályok átlagosan iskolában, illetve felsőoktatásban töltött éveinek száma megtöbbszöröződött. Bár az egyes nemzetek-társadalmak közötti különbségek továbbra sem elhanyagolhatóak, a folyamat kétségkívül univerzális jellegű, melynek interpretációjára számos kísérlet történt. A klasszikus közgazdaságtani magyarázat az oktatást mint beruházást, illetve – az egyén oldaláról – mint fogyasztást fogja fel. A tanulásnak egyrészt költségei vannak (idő, pénz, erőfeszítés), másrészt azonban hozadékkal is jár. Utóbbi egyrészt jelentkezik az egyén számára, hiszen a magasabb képzettséggel a munkaerőpiacon előnyösebben el tudja adni munkaerejét, magyarán nagyobb jövedelmet és előnyösebb munkakörülményeket ér el. A közgazdasági modellek szerint az egyén számára addig éri meg a tanulásba időt és pénzt fektetni, amíg annak nyeresége meghaladja a költségeket. Az egyén mellett azonban a társadalom számára sem közömbös, hogy tagjainak milyen a képzettségi szintje, ugyanis a társadalom is számos formában részesedik az oktatás hasznából, mivel a képzettebb állampolgárok nagyobb termelékenységgel dolgoznak, kisebb körükben a munkanélküliség, többet adóznak, jobb az egészségi állapotuk stb. Az iskolarendszernek tulajdonított – különböző korokban más és más hangsúlyt kapott – előnyös hatásokról már korábban is szó volt. Maradva ezúttal a gazdasági következményeknél, már a 19. századi népiskolák kialakításakor megjelent az az érv, hogy az írni-olvasni tudó munkaerő értékesebb. A közgazdaságtanban azonban viszonylag későn, az 1960-as években nyert teret a „humán tőke" fogalma, mely – mint elnevezése is mutatja – az oktatást a többi tőkefajtához hasonlóan szemlélte.18 Ettől kezdve az oktatás egy ország versenyképességének a gazdaságtudomány által is elismerten fontos tényezője lett – még ha a közgazdaságtan főáramába tartozó neoklaszszikus elméletek nehezen is tudják beilleszteni modelljeikbe –, s a kormányok törekedtek arra, hogy az egyének tanulási kedvét kedvezményekkel és főként a tanulási lehetőségek bővítésével fokozzák. Létezik ennek a modellnek számos változata is, közöttük az, mely a képzett munkaerő iránti kereslet korlátait és ennek következményeit hangsúlyozza. Ha a képzett munkaerő iránti igény kevésbé növekszik, mint a magas iskolai végzettséggel rendelkezők száma, akkor a tanulással elérhető előny mértéke is csökken. Továbbra is a legmagasabb végzettségűek keresnek legjobban, de a számukra kedvező különbség kisebb lesz. Ráadásul a diplomások egy része meg kell elégedjen alacsonyabb végzettséget igénylő és így kisebb jövedelmet biztosító állással is. Szintén gazdasági mechanizmusokkal operál az a magyarázat, mely szerint a tanulás és oktatás egyfajta fogyasztásként értelmezhető, mely egyéni igényeket elégít ki. A tanulás élvezeti értéket jelent, mely azonnal felléphet – pl. egy tanári előadás során –, de közvetve is hathat: pl. a tanulás során szerzett tudás és képességek későbbi alkalmazása révén. A jövedelmek és a jólét növekedése a közvetlen anyagi szükségletekre fordított kiadások relatív arányát csökkenti, s nagyobb tér jut a nem materiális javak (közöttük a kultúra, az oktatás) iránti igények kielégítésére. Szintén megfogalmazódott az az elképzelés, hogy a formális, iskolai oktatásnak egyfajta szűrő vagy jelző funkciója van. Eszerint az iskola nem – vagy nem csupán – ismeretek átadására szolgál, már csak azért sem, mert fontos speciális ismereteket úgyis a munkahelyen szerezhet meg az egyén. Az iskola az oktatásinevelési folyamat során kiválogatja és besorolja a diákokat, s a bizonyítványokkal mintegy jelzi a munkahelyek számára lehetséges értéküket a szorgalom, a szellemi képességek és más releváns tulajdonságok terén.19 A gazdasági helyett a társadalmi és politikai folyamatokat középpontba állító magyarázatok az oktatás tömeges elterjedését nem egyszerűen a munkával és a termeléssel hozzák kapcsolatba. Ezekben a 19. században eredő és a 20. században elterjedő tömegoktatás a modern államok igényeivel függ össze, hogy azok képesek legyenek a társadalmi és politikai integrációt sikeresen megvalósítani. A nemzetállamok számára számos előnyt kínált az oktatás kiterjesztése. Az iskolázott állampolgárok jobban teljesíthették kötelességeiket – pl. katonáskodás, törvények tisztelete, adózás. Emellett inkább élhettek polgári és politikai, később pedig szociális jogaikkal is, mely legitimitást nyújtott a modern demokráciák számára. Az állami iskolák közvetlen szerepet kaptak a nemzeti kulturális örökség továbbadásában, mely önmagában is integratív szerepet töltött be. Az



iskolakötelezettség és a tananyagok egységesítése révén a modern állam garantálta, hogy a társadalom egésze elsajátítsa a társadalmi integrációhoz szükséges ismeretek legalább egy minimális szintjét. A konfliktuselméleti megközelítés szerint a domináns társadalmi rétegek célja a helyzetük fenntartása, s ezért arra törekszenek, hogy az elit pozíciók betöltéséhez szükséges iskolázottság szintjét folyamatosan növeljék, hiszen ez esélyeiket javítja.20 Az iskolarendszer és fejlődése ebben az értelmezésben nem – vagy nem csak – a társadalom integrációját szolgálja, hanem a társadalmi különbségek fenntartásában is van szerepe. 21 A származás, a tulajdon, a vallás mellett az iskolázottság szintje azon jellemzők közé tartozik, melyek révén a társadalomban domináns csoportok képesek lehetnek megkülönböztetni magukat másoktól, s a jövedelem, a hatalom és a presztízs terén meglévő előnyös pozícióikat fenn tudják tartani. A francia Pierre Bourdieu írt azokról a kulturális jellegű „finom különbségekéről, melyek a felső osztályok számára lehetővé teszik az elkülönülést és így önmaguk reprodukcióját. Ezek például a társadalmi érintkezés szabályaira, a nyelvhasználatra vonatkoznak, s elsajátításukban az iskolarendszernek – pontosabban a legjobb iskoláknak – fontos szerep jut.22 Egy további érvelés szerint az oktatás tömegessé válása kapcsolódik a bürok- ratizációhoz. A bürokratikus szervezetek terjedése nyomán – a gazdaságban, a politikában és másutt – egyre nő ugyanis azoknak a pozícióknak a száma, melyeket formális kritériumok alapján töltenek be, s ezzel nő az igény a képzett és fegyelmezett munkaerő iránt. A modern iskolarendszerek erre a szükségletre reagálnak, amikor erősen formalizált és hierarchizált módon működnek – osztályok, oktatási szintek, tantervek, órarend, vizsgák alkalmazásával.23 ◄ ESÉLYEGYENLŐSÉG AZ OKTATÁSBAN ► Mint azt korábban hangsúlyoztuk, az iskolázottsághoz sokféle előny kapcsolódik, melyek például magukban foglalják a magasabb jövedelmeket vagy hosszabb várható élettartamot. Ugyan az egyének iskolázottsága közötti eltérések részben biológiai adottságokból következnek, de a társadalomtudományok kimutatták azokat a társadalmi, kulturális és gazdasági tényezőket is, melyek nagy mértékben hatnak az iskolázottság szintjére. Csak egyetlen ilyen fontos összefüggésre utalva: már a korai gyermekkorban megkezdődik azoknak a viselkedésmintáknak, nyelvi és más készségeknek az elsajátítása, melyek később döntően befolyásolják az iskolai teljesítményt. Ha a családban uralkodó értékek és az ott elsajátított készségek nagyban eltérnek az iskola döntően közép- és felsőosztályra szabott követelményeitől és elvárásaitól, akkor a gyermek iskoláztatása általában kevésbé sikeres.24 A különféle egyenlőtlenségi formák közül az alábbiakban a nemek közötti egyenlőtlenségek és a társadalmi egyenlőtlenségek 20. századi alakulásával foglalkozunk, s hely híján figyelmen kívül hagyunk olyan szintén fontos dimenziókat, mint a regionális vagy az etnikai jellegű eltérések. A továbbtanulási esélyek eltéréseinek egyik szembetűnő megjelenése a 20. század elején a nemek közötti különbségekhez kapcsolódott, mely elsősorban a férfiak és a nők a családban és a munkaerőpiacon elfoglalt különböző helyzetéből adódott. A nők egyrészt jóval kisebb arányban végeztek magasabb iskolákat, másrészt az általuk választott tanulmányok jellege is eltért. Mindkét tekintetben jelentős változások történtek a 20. század során, melyek a nemek közötti különbségek jelentős csökkenését, bizonyos tekintetben a nők hátrányának teljes megszűnését jelentették. Jól illusztrálja ezt a folyamatot a felsőfokú képzés fejlődése. A nők aránya a felsőfokú oktatásban jelentősen emelkedett a 20. század során. Az első világháború időszakában még nagy szórás látható az európai országok között ezen a téren. A széles skálát jelzi, hogy Nagy-Britanniában már ekkor 27%-ra rúgott a nők aránya a felsőfokú intézmények hallgatói között, de Olaszországban is 20%-ot tett ki, míg Spanyolországban csak 4%-ot. A nemek arányának kiegyenlítődése ettől kezdve minden társadalomban folyamatosan zajlott, s eközben az egyes országok közötti eltérések is mérséklődtek. A legtöbb kelet-közép-európai és délkelet-európai országban érdekes módon már az 1930-as évek végére is az európai átlag fölé került a női hallgatók aránya – Lengyelország egyenesen az élcsoportba tartozott –, s ez a tendencia a második világháború után tovább folytatódott. Így 1980-ra a skandináv és a kommunista országokban a hallgatóság egyenlően oszlott meg a nemek között, sőt ez az első időpont, amikor női túlsúly alakult ki egyes társadalmakban. Ettől az állapottól ekkor már csak Svájc esett távol, ahol továbbra is domináltak a férfiak a hallgatók között kétharmados arányukkal (11.3. táblázat). A kiegyenlítődés tovább zajlott ezt követően is. Hasonló eredményt kapunk, ha nem a hallgatók arányát, hanem a végzettekét vizsgáljuk. A legfiatalabb korosztályokban a század végére általában már szinte azonos volt a nők és a férfiak esélye a felsőfokú végzettség megszerzésére. Egyedül Svájcban voltak a nők továbbra is nagy hátrányban, kisebb, de még számottevő lemaradásuk maradt fenn Nagy-Britanniában, Belgiumban és Németországban. Ellenben Portugáliában, Spanyolországban, Dániában, Ausztriában és több kelet-közép-európai országban egyenesen a nők kerültek előnyösebb helyzetbe ezen a téren.25 A kiegyenlítődés közel sem volt ilyen nagyfokú a választott szakokat, s ezzel összefüggésben a későbbi életesélyeket illetően. Például a műszaki-természettudományos végzettségűek között a században mindvégig a férfiak domináltak. Még 1992-ben is a nyugat-európai országok 301 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


többségében 3-4-szer több férfi választotta az ilyen tanulmányokat. Más szakokon – pl. a tanárok között – ellenben a nők voltak többségben. Érdekes módon ezen a téren éppen az egyébként sikeres emancipációs politikát folytató skandináv országokban volt a legnagyobb a nemek közötti különbség, ami valószínűleg azzal függött össze, hogy a fejlett jóléti szolgáltatások a nők számára kedvező karrierlehetőségeket nyitottak a humán szférában.26

11.2. táblázat - 11.2. táblázat ► A női hallgatók aránya a felsőoktatásban Európában, 1910-1995 1910

1920

1930

1940

1950

1960

1970

1980

1990

1995


27

26

27

22

23

33

46

48

50

Franciao 9 rszág

13

26

34

34

41

45

50

53

55

Hollandi 14 a

15

18

14

21

26

28

40

44

47

Belgium

10

14

16

26

36

44

48

50

Írország

29

23

30

28

34

41

46

51


9

18

14

16

23

27

41

41

45

Ausztria 8

14

17

24

21

23

29

42

46

48

Svájc

12

12

13

13

17

24

30

35

Svédors 8 zág

10

15

24

23

36

42

52

54

56

Dánia

14

16

20

24

35

36

49

52

54

Finnorsz ág

32

33

37

46

48

48

52

53

Norvégi a

15

15

16

34

30

48

53

55

22

12

Olaszors 17 zág

20

15

20

26

27

38

43

50

53

Spanyol 3 ország

4

7

12

14

24

27

44

51

53

Portugál ia

12

20

26

30

46

48

56

57

Görögor szág

8

11

24

26

32

41

49

48



NDK

23

32

43

58

52

-

Lengyel ország

36

41

47

56

56

57

34

36

40

44

47

Csehors zág Magyaro rszág

24

33

43

50

50

52

Románia

33

33

43

43

47

53

Jugoszlá via

33

29

39

45

52

53

Albánia

33

18

33

50

52

53

Bulgária

33

51

56

51

61

Megjegyzések: 1910-1940: csak az egyetemek adatai. 1950-1995: ha másként nem jeleztük, minden felsőoktatási intézmény adatai. Egyesült Királyság: Nagy-Britannia. Belgium 1950, Franciaország 1950, 1970, Nagy-Britannia 1950, Olaszország1950, Norvégia 1950, Ausztria 1950, Portugália 1950, Svédország 1950, Svájc 1950-1960: az egyetemek adatai. Eltérő időpontok: NDK 1951; 1980: Franciaország 1985, Nagy-Britannia 1985, Svédország 1985. Források: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. 396. (1950-1995). Hartmut Kaelble: Soziale Mobilitat und Chancegleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Göttingen: Vandenhoeck, 1983. 222. (1910-1940). A nemek közötti különbségeknél a század során mindvégig lényegesen nagyobbak voltak azonban a társadalmi egyenlőtlenségek az iskoláztatás terén, vagyis azok az egyenlőtlenségek, melyek a tanulók szüleinek gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetének eltéréseiből következtek. A munkás- és parasztszármazású gyermekek minden országban és minden az alapfokon túli oktatási szinten alul voltak reprezentálva a szellemi foglalkozásúak leszármazottaihoz képest. Jelzi ennek a társadalmi dimenziónak a jelentőségét az oktatási egyenlőtlenségek terén, hogy míg például Németországban a 20. század közepén iskoláit végző generációban a férfiak a nőknél mintegy négyszer jobb eséllyel rendelkeztek felsőfokú végzettség megszerzésére, addig a magas beosztású alkalmazottak és szabadfoglalkozású értelmiségiek gyermekei 50-szer nagyobb eséllyel váltak diplomássá, mint a szakképzetlen vagy betanított munkások gyermekei. 27 Ráadásul a nemek közötti iskoláztatási különbségek – mint láttuk – a század végére jórészt kiegyenlítődtek, míg ugyanez a társadalmi származás szerinti egyenlőtlenségekről közel sem mondható el. Az oktatási rendszer a társadalmi mobilitás alakulása szempontjából is fontos funkcióval rendelkezik a modern társadalmakban. A kedvező feltételű munkahelyek betöltése és ezzel más társadalmi előnyök elosztása ugyanis főként az iskolai végzettség alapján történik. Nyilvánvalóan minél inkább a származástól függ az iskolai bizonyítvány jellege, annál kevésbé lehetséges a gyermekek számára a szüleiknél jobb pozícióba kerülni, annál kisebb a társadalmi mobilitás lehetősége.28 Érdekes probléma az, hogy az oktatási rendszerek 20. századi átalakulása miként hatott az iskoláztatási egyenlőtlenségekre. Különösen az oktatás expanziója és a különböző iskolaszerkezeti változások tarthatnak számot figyelmünkre ebből a szempontból. Az irodalom jórészt egyetért abban, hogy az iskoláztatás terén a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentek a 20. század során, s különösen a század közepe utáni két-három évtizedben.29 Az eltérések azonban továbbra is jelentősek maradtak: a paraszti és munkásszármazásúak esélyei minden európai országban a legkisebbek a magas iskolázottság elérésére. A hasonlóságok nem jelentenek teljes azonosságot. Németországban például az osztályhelyzetnek nagyobb a jelentősége, míg Svédországban a munkás- származásúaknak kisebb a hátrányuk más országokhoz képest. Mindez összefügg az osztályszerkezet – pl. a jövedelmi egyenlőtlenségek – korábban bemutatott általános jellemzőivel. A kutatások ara is rámutatnak, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségeknél is nagyobb jelentősége lehet az iskolaszerkezet sajátosságainak az 303 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


országok közötti eltérések kialakulásában. Ha az egyes oktatási szintek közötti átmenet csak nagyon szigorú követelmények teljesítésével lehetséges, vagy korai életkorban kell hosszú időre meghatározó döntést hozni a választott iskolatípusról, akkor a szülői-társadalmi háttér szerepe megnő. Ezekre a problémákra és megoldási kísérleteikre e fejezetben már megismertünk példákat. Másfelől azonban az empirikus kutatások nem mindig igazolják vissza ezeket a megállapításokat. Egy mind Európa nyugati, mind keleti részét magában foglaló, tizenhárom országra kiterjedő vizsgálat a 20. század utolsó évtizedeiben 11 esetben nem állapított meg javulást az iskoláztatás társadalmi egyenlőtlenségei terén. A kivételeket Svédország és Hollandia jelentették, ahol csökkent a társadalmi esélyegyenlőtlenség az iskoláztatásban. 30 Más tanulmányok további esetekben is hasonló kedvező folyamatok mellett érveltek, így a kutatás jelenlegi állapotában nehéz egyértelmű következtetéseket levonni az iskoláztatási egyenlőtlenségek jelenkori európai tendenciáival kapcsolatban. 31

2. Vallás: hit és közösség A 20. század során Európa vallási térképe a korábbi évszázadok örökségét tükrözte, s bár kisebb szekták vagy új vallási irányzatok megjelentek, nagy változások a különböző felekezetek megoszlásában nem következtek be. Mindvégig erősen képviselve volt a katolicizmus, mely közel két évezredes múltra tekinthetett vissza, s több országban teljesen dominált (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Lengyelország, Írország, Ausztria), míg máshol kisebb- nagyobb többséget (Csehszlovákia, Magyarország) jelentett a hívők körében. Szintén jelentős tömböt alkottak a protestáns egyházak, melyek Skandináviában és Nagy-Britanniában államegyházi státuszukat őrizték, de tagjaik Németországban is jó ideig többségben voltak, s kisebbségként Európa más részein is éltek (Magyarország, Románia). Az ortodox egyház hívei Délkelet-Európa jelentős részein és Görögországban domináltak. Szintén szétszórva, kisebbségként jelen volt a zsidó vallás, ami azonban a második világháborús áldozatok miatt a helyenként jelentős kisebbségből marginálissá vált (Kelet-KözépEurópa, Németország). Ezenkívül az hozott változást a kontinens vallási térképén, hogy a 20. század utolsó harmadában bevándorlás révén az iszlám vallás követőinek mérsékelt térhódítása látható – főként NyugatEurópában és Dél-Európában –, s ennél is kisebb mértékben nőtt a buddhisták és hinduk száma. Igazi átalakulást vallási téren a szekularizációs vagy esetenként egyenesen vallásellenes törekvések térnyerése jelentett, melyek gyökerei szintén korábbi időkig – Franciaországban egyenesen a 18. századig – nyúlnak vissza. Ennek nyomán jelentősen megnőtt a 20. század végére azok aránya, akik nem tartották magukat egyik valláshoz tartozónak sem. Az alábbiakban a vallás és az egyházak 20. századi európai történetét mindenekelőtt a vallások és az egyházak valamint a társadalom viszonyának alakulásán keresztül és az említett szekularizációs folyamat bemutatása révén vizsgáljuk. ◄ EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM: ELŐZMÉNYEK ► Bár Európában a vallásos hitet és különösen az egyházakat már a 17-18. századtól jelentős kihívások érték, melyek különböző formában felvetették a hit és a társadalmi élet többi, megérthető szférájának elválasztását, ennek ellenére a 19. század során a vallás és az egyházak társadalmi, kulturális és politikai befolyása nem csökkent jelentős mértékben. Sőt, a 19. század első felében az egyházak befolyása inkább növekedett. Ebben az időszakban a politikai elitek széles körben vélték úgy, hogy az egyházak segíthetnek a forradalmi törekvések feltartóztatásában. Mivel a francia forradalom idején megtapasztalták az első jelentős, államilag irányított egyházellenes kampányt, a magukat fenyegetve érző egyházak szerepfelfogása nem is állt távol ezektől a céloktól. A kialakuló munkásosztály kapcsolódott az egyházakhoz – az ateizmus ekkor még körükben is marginális jelenség volt –, s azok számos más módon is erőt merítettek. A római katolikus egyház számára a népi vallásosság volt egy ilyen forrás, mellyel szemben jóval nagyobb toleranciát mutattak, mint a 18. század során. A papok alsóbb rétegekből való toborzása szintén javította a hívekkel való kapcsolatot. A protestáns területeken a szabadegyházak és a különféle kisegyházak terjedése látható, melyek különösen a közép- és alsó rétegek körében voltak népszerűek. A 19. század második felében azonban kétségkívül megváltozott ez a helyzet. Az iparosodás és az urbanizáció előrehaladása hátrányosan hatott az egyházak befolyására. A munkásmozgalomban erősen megjelent a vallás- és egyházelle- nesség: különösen az egyházak munkások közötti tevékenysége váltott ki ellenállást. Más tényezők szintén kihívást jelentettek az egyházak számára: a modern természettudományok növekvő hatása a mindennapi életre és az emberek világszemléletére éppúgy közéjük tartozott, mint az új szórakozási lehetőségek megjelenése a városokban, melyek elvonták az emberek egy részét a templomba járástól. Az állam mindinkább kezdte átvenni az egyház bizonyos funkcióit, különösen az oktatás és a szegénygondozás területén. Ez ugyancsak csökkentette az alsó rétegek kapcsolódását az egyházakhoz. Ennek nyomán a templomba járás – például Angliában – érzékelhetően visszaesett ezekben az évtizedekben, jóllehet a katolikus országokban kevésbé jelentkezett ez a tendencia, mint a protestáns régiókban. Emellett a nemzetállamok kialakulása, illetve megerősödése olyan centralizációs és homogenizációs törekvéseket eredményezett, melyek több helyütt az 304 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


állam és az egyház közötti összeütközésekhez vezettek. Különösen az egyházi iskolák kérdése volt egy ilyen ütközőpont. Az egyházak mindazonáltal nem maradtak közömbösek a társadalmi változások iránt. A katolikus egyház amellett, hogy szerzett jogait és befolyását védelmezni igyekezett, tanításában is több tekintetben megújult. Markáns jele volt ennek az 1891-ben kiadott Rerum novarum kezdetű pápai enciklika, mely reagálva az iparosodó társadalmakban kialakult új konfliktusokra, hangsúlyozta a társadalmi szolidaritás szükségességét. Hasonló megújulási törekvések jellemezték a holland neokálvinizmust is. Az egyházakat érintő politikai küzdelmek – mint Németországban az úgynevezett Kulturkampf vagy Franciaországban a Harmadik Köztársaság idején kialakult konfliktusok –, erősítették a klérus és a hívek közötti kapcsolatot. Új, vallásos jellegű politikai és társadalmi mozgalmak keletkeztek, a keresztényszocialista szakszervezetektől kezdve az egyházakhoz közel álló kulturális szervezetekig és politikai pártokig. Utóbbiak közé tartoztak az úgynevezett néppártok Ausztriában, Svájcban, Belgiumban, Hollandiában. Németországban a Centrum Párt nem tartozott ugyanebbe a típusba, de szintén kapcsolatban állt az egyházzal. Bizonyos területeken – mint Belgium, Hollandia, Németország, Ausztria – a katolikus egyház részt vett szövetkezetek, takarékpénztárak, gazdaegyletek alapításában, hogy segítse hívei gazdasági felemelkedését is. Ráadásul a vallás és az egyházak bizonyos esetekben egybefonódtak a nemzeti függetlenségi törekvésekkel. Erre legjobb példát Írország és Lengyelország jelenti, ahol az idegen megszállás – a protestáns Anglia, illetve Poroszország és az ortodox Oroszország részéről – különösen erős kapcsolatot eredményezett a katolikus egyház és hívei között: a katolicizmus a nemzeti identitás részévé vált.32 Így összességében azt mondhatjuk, hogy a 19. század második felében jelentősen csökkent az egyházak befolyása a munkásosztály körében, de más társadalmi csoportokban ez kevésbé következett be. A 20. század elején az egyházak társadalmi-kulturális szerepe továbbra is igen jelentős maradt Európában. Az első világháború alatt és után lezajlott politikai és társadalmi változások újabb, a korábbiaknál is nagyobb kihívásokat jelentettek az egyházak számára. A monarchiák összeomlása Németországban és AusztriaMagyarországon gyengítette az egyházak pozícióit a térségben. A Németországban és Közép- Európában másutt kitört forradalmak minden korábbinál radikálisabb módon vonták kétségbe az egyházak társadalmi szerepét, de a demokratikus rendszerekben is támadták az egyházak igazságtalanul előnyösnek tartott pozícióit. Ennek megfelelően az egyházak – s különösen a római katolikusok – gyakran fenntartásokkal vagy egyenesen elutasítóan viselkedtek a demokráciákkal szemben, s különösen ellenezték az egyházi oktatás háttérbe szorítását, vagy az olyan újonnan terjedő, hitükkel ellentétes társadalmi jelenségeket, mint a válás. ◄ VALLÁS, EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM VISZONYA: FEJLŐDÉSI UTAK A 20. SZÁZADBAN ► A vallások és egyházak szerepének 20. századi változását gyakran írják le a szekularizáció fogalmával. A szekularizáció azt a folyamatot jelöli, melynek során a vallásos gondolkodás, gyakorlat és az egyházi intézmények veszítettek társadalmi jelentőségükből.33 A szekularizáció – mint láttuk – több tekintetben előrehaladt már a 19. század második felében. Ennél is inkább felgyorsult a 20. század során, ugyanakkor a vallás, illetve egyházak és a társadalom kapcsolata ekkor sem egyszerű, lineáris fejlődést követett és közel sem mindenhol egyforma módon alakult. Természetesen arra nincs mód, hogy szisztematikusan, minden korszakra és társadalomra vonatkozóan tárgyaljuk az egyházak és a társadalom, illetve állam viszonyát, csak a fontosabb típusok, fejlődési irányok bemutatására nyílik lehetőség. David Martin nyomán négy fő útját különböztethetjük meg Európában e viszony alakulásának. Az első típusba azok az országok tartoznak, ahol a protestantizmus domináns (Nagy-Britannia és a skandináv országok). A második kategóriába azok a társadalmak sorolhatók, melyekben a protestáns többség egy nagyon jelentős katolikus kisebbséggel él együtt (Hollandia, Németország, Svájc, Észak-Írország). A harmadik típust azok az országok alkotják, melyekben a római katolikus vallás dominál (Franciaország, Olaszország, Ausztria, Írország, Spanyolország, Portugália). Végül a baloldali autoriter, illetve diktatórikus társadalmak jelentenek egy utolsó változatot, ahol a kormányok szisztematikusan üldözték az egyházakat, s hivatalosan preferálták az ateizmust (Kelet-Kö- zép-Európa és Délkelet-Európa a második világháború után).34 1. Az első kategóriát a protestantizmus által uralt országok jelentik, ahol a reformációt követően katolikus kisebbség vagy egyáltalán nem létezett (Skandinávia), vagy azt követően alakult ki migráció révén, hogy a teljes protestáns uralom alatt már létrejöttek a rendszer fontos jellemzői (Nagy-Britannia). A skandináv országokban államegyházak működtek jelentős protestáns kisegyházak nélkül. Angliában az államegyház kevésbé volt domináns, s a protestáns kisegyházak jelentősnek számítottak. Csupán az összehasonlítás kedvéért megjegyezzük, hogy utóbbiak az Egyesült Államokban intézményesültek nagy tömegben, s ezek tömörítették a hívek nagy részét egy erősen vallásos közegben. Visszatérve Európához, a vallás- és egyházellenesség e típuson belül nem számottevő, s a kisegyházak jelenlétének erősségével fordítottan arányos. A protestantizmus alapvető jelentőségű elve az, hogy az egyének vallási és politikai kérdésekben 305 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


lelkiismeretüknek, s nem feltétlenül az egyház álláspontjának megfelelően cselekszenek. Ez ott érvényesült leginkább, ahol a 19. századi liberalizmus mélyen áthatotta a társadalmat, vagyis Nagy-Britanniában jobban, mint Skandináviában. Egy másik fontos elv szerint az egyházaknak mint intézményeknek tartózkodniuk kell attól, hogy – különösen nem vallási téren – dominanciára törekedjenek a társadalomban. Ez bizonyos értelemben még a katolikus egyháznál is konzervatívabbá teheti a protestáns államegyházakat, hiszen megszünteti az egyházi intézmények függetlenségét, s ezzel az egyházi struktúrát a társadalmi viszonyokhoz nagyon hasonlóvá alakítja, legalábbis abban az értelemben, hogy az egyházi elit a társadalmi elitből táplálkozik. A skandináviai evangélikus államegyházak kezdetben szemben álltak a szociáldemokráciával. Később – a két világháború között – elfogadták azt, sőt még azzal is kiegyeztek, hogy a szociáldemokrácia e régió országaiban hegemón helyzetbe került. Beszédes az 1905-ig Svédországgal unióban lévő Norvégia esete, ahol a Bergen környékén legerősebb vallásosság összefonódott a baloldallal, szemben állva a félig szekularizált Oslóból kiinduló svéd dominanciával. Vagyis a nemzeti és a demokratikus, jogkiterjesztő irányzatok találkoztak egy vallásos pártban, ezáltal pedig a vallásosság erőteljesen levált a konzervativizmusról. Nagy-Britanniában a 19. században a demokratikus törekvések és a vallási disszidensek a liberalizmushoz kötődtek. Mivel azonban a liberalizmus mint politikai irányzat tömörítette a nagyvállalkozókat, a kisburzsoáziát és az iparosokat is, a konzervatív párt képes volt támogatókat szerezni az alsóbb rétegekben. A konzervatívok ugyanis felléptek a liberálisok által védelmezett korlátlan vállalkozói szabadság ellen, mely a munkások és más alsóbb rétegek teljes kiszolgáltatottságát hozta. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a konzervatívok vallási téren is figyelembe vették szélesebb rétegek igényeit. Az anglikán egyház egyes, középkori tradíciókhoz visszanyúló áramlatai a munkásosztály társadalmi szolidaritását érezték közel magukhoz, aminek eredményeként az államegyházban erős pozíciókhoz jutott az anglikán szocializmus ideálja. Bár a brit helyzet eltért a Skandináviában megfigyeltektől, a végeredmény egy szempontból azonos lett: az antiklerikalizmus nem tudott jelentős mérteket ölteni itt sem, mivel a liberálisok a szabadegyházak jelentős támogatását élvezték, a kisebbségben lévő katolikusok és zsidók eleve a munkáspártot támogatták, de a Labour ezenkívül támaszkodott a szabadegyházak radikálisabb részére, sőt az államegyház egyes áramlataira is. Következésképpen az európai protestáns országokban az egyházak sem a 19. században, sem a 20. század során nem kerültek nagy társadalmi konfliktusok középpontjába, s a szekularizáció sem eredményezett ilyeneket, az inkább az egyének ügye maradt. 1. A következő kategóriába tartozó országokban a protestáns többség mellett egy nagyon jelentős katolikus kisebbség élt. Ide tartozott a 20. század elején Hollandia, Németország és Svájc. Később ezek mindegyikében a katolikusok kerültek többségbe a vallásukat gyakorlók között, de a vallás és az egyház társadalomban elfoglalt helyét meghatározó minták még a protestáns többség idején formálódtak. Ezekben a társadalmakban a katolikusok viszonylag hátrányos helyzetben voltak a gazdasági, katonai és állami adminisztratív pozíciók betöltésénél, s emiatt a politikai emancipáció hívei voltak. A vallás és a politika közvetlen és egyértelmű kapcsolata sem alakult ki, mivel a katolikusok – hátrányos helyzetük miatt – nem fonódtak össze az elitek konzervatív pártjaival. Ugyanakkor Hollandiában az ortodox kálvinisták és katolikusok egyike sem tudott szövetséget kialakítani a liberalizmussal – előbbiek ideológiai téren, míg utóbbiak a vallásoktatás ügye miatt kerültek távol tőle. Így mindkét szemben álló blokk – egyfajta kompromisszumként, elismerve a közel egyensúlyi állapotot – saját, különálló intézményrendszert hozott létre, s egyszersmind tolerálta a másikét. Ezt pilléresedésnek vagy oszloposodásnak szokás nevezni a szakirodalomban. A 19. század végén megerősödő szocialisták már szemben találták magukat ezzel a rendszerrel, s így csak akkor tudtak híveket szerezni az alsóbb rétegekből, ha nem alkalmaztak erős vallás- és egyházellenes retorikát. Ez a rendszer lényegében fennmaradt a 20. század nagy része – két első harmada – során, s csak azt követően kezdett megrendülni, amikor a társadalmi mobilitás, az urbanizáció, a szekularizáció együttes hatásaként a társadalom széles rétegeiben kezdett gyengülni a vallási lojalitás. Svájcban és Németországban hasonló helyzet alakult ki, ha pilléresedésről nem is beszélhetünk. A katolikusok mindkét országban hátrányban voltak társadalmi téren, s már csak ezért sem azonosulhattak a konzervatív elittel. Politikailag inkább középre húztak, s egyfajta kulturális elkülönülés is jellemezte őket, ha nem is olyan fokú, mint Hollandiában. Mindazonáltal Németországban az 1870-es évek elején éles konfliktus bontakozott ki az állam és a katolikus egyház között, melyet Kulturkampf néven ismer a történelem. Bismarck ugyanis veszélyesnek ítélte a katolicizmust a nemzeti egységre nézve, s az ennek szellemében meghozott intézkedések magukban foglalták a jezsuita rend kitiltását az országból csakúgy, mint az egyházi iskolák állami felügyeletét, s az egyházi kinevezések állami jóváhagyásának előírását. Közel egy évtizedes konfliktus után a katolikus egyház elleni törvényeket végül enyhítették. Németországban azonban a katolicizmus a két világháború között is összeütközésbe került az államhatalommal: a náci rendszer kimondottan a római katolikus egyház elleni politikát folytatott, miközben az evangélikus egyházzal ki tudott egyezni, azt csak egy kis szemben álló csoport (Bekennende Kirche) hagyta el a náci faji politika miatt. 1933ban Hitler és a Vatikán konkordátumot kötöttek, de 1937-ben a „Mit brennender Sorge" kezdetű – az 306 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


évszázados hagyománytól eltérően német nyelven fogalmazott – enciklika elítélte a rasszizmust – bár a nácizmust néven nem nevezte. A katolikus papok ellen már korábban is fellépő náci rezsim heves katolikusellenes kampánnyal válaszolt, s számos további papot zárt koncentrációs táborba. A katolikusok és a náci állam viszonya tehát feszült maradt, de az egyház kiegyezésre törekvése és különösen XII. Pius (19391958) vitatott magatartása a Holocaust elleni fellépés során sok hívet elbizonytalanított. Bár a második világháború után egy ideig viszonylag erős volt az egyház kapcsolata a CDU/CSU-val, ez később kevésbé közvetlen formát öltött. A vallási jellegű konfliktusok nem hiányoztak ezekben a társadalmakban, de mindkét nagy vallásos tömb ereje elég nagy volt ahhoz, hogy ez a helyzet a kompromisszumos politizálást ösztönözze – Hollandiában és Svájcban lényegében a 20. század során mindvégig, Németországban inkább csak a 20. század közepétől.35 Mint láttuk, a fenti típusokban két fő tényező határozta meg a vallás/egyházak és a társadalom viszonyát a 1920. században. Az egyik ezek közül az volt, hogy a vallás, illetve az egyházak milyen szorosan kapcsolódtak a politikai áramlatokhoz. Amennyiben erős ilyen kapcsolat alakult ki – mindenekelőtt a politikai jobboldal jöhetett szóba ebből a szempontból –, a társadalom jelentős részét elidegenítették maguktól, s a vallás maga nem lehetett a társadalom egységét kifejező szimbólum, az egész társadalmat integráló erő. Ha ellenben a vallás és az egyház nem kötődtek a politikai spektrum egy meghatározott részéhez, az eltávolodás nem következhetett be. Nagy-Britanniában a vallási kisebbségek (katolikusok, protestáns kisegyházak) helyzetükből adódóan nem kapcsolódhattak egyoldalúan a konzervatív elithez, hanem a politikai baloldalhoz kötődtek. Ez eleve mérsékelte a baloldal vallásellenességét. Skandinávia jó részén – legkevésbé Norvégiában – létezett a szociáldemokrácián belül antiklerikalizmus. Azonban egyrészt a protestáns államegyházak tartózkodtak az aktív politizálástól, másrészt pedig a hívek lelkiismereti kérdésének tekintették azok politikai állásfoglalását, mindez pedig megakadályozta a politikai konfliktusok eszkalálódását a két szemben álló tábor között. Svájcban, Hollandiában, Németországban a katolikusok voltak viszonylag hátrányos társadalmi helyzetben, s így nem kötődtek erősen az elitekhez. A másik – az előbbitől nem független – tényező a felekezetek egymáshoz viszonyított ereje volt. Ha a protestáns államegyház dominált, az megtartotta a társadalmi elithez való szoros kötődését, ami gyengítette kapcsolatait az alsóbb osztályokkal, különösen a munkássággal. Ugyanakkor mindez inkább csak az egyházi intézményekkel való kapcsolatukra volt érvényes, s a kereszténység kulturális befolyása az alsóbb osztályok körében is megmaradt, mint azt különösen Skandináviában látjuk. A Németországban, Svájcban, Hollandiában kialakult típusban a protestáns és a katolikus egyházak két rivális tömböt jelentettek, eredetileg protestáns fölénnyel, de nem dominanciával. Ezekben a vallások regionális és kulturális érdekek védelmezőivé váltak és – mint Hollandiában történt – igen erős mobilizációt voltak képesek elérni saját táborukban. Ugyanakkor a két vallási tömbön kívül állók körében határozott távolodás volt megfigyelhető a vallási intézményektől. Ezenkívül amikor a katolikusok emancipálódtak – nagyjából a 20. század utolsó harmadára –, jelentősen csökkent a katolikus egyház politikai aktivitása, sőt, a híveinek aktivitása is. Előbbire jó példa Németország, ahol az 1960-as évektől lazult a katolikus egyház kapcsolata a CDU/CSU-val, míg a katolikus hívek aktivitásának csökkenését a holland és a svájci katolikus pártok hanyatlása mutatja szintén az 1960-as évektől.36 1. A következő csoportba a túlnyomóan katolikus országok tartoznak. Azokban az országokban, ahol a katolicizmus dominált, az egyház fontos vonatkoztatási pont lett: sokan hozzá viszonyítva határozták meg helyüket a politikában és társadalomban, ami elősegítette egy kétpólusú szembenállás kialakulását. Míg az előző típusokban a katolikus kisebbség egyfajta kiegyenlítő szerepet töltött be, addig itt nagy politikai és társadalmi szakadások, konfliktusok láthatók: gyakran szélsőséges egyházellenesség az egyik oldalon, s a katolikus egyház védekező, vagy offenzív magatartása a másikon. Ilyen konfliktusok következtek be Franciaországban elsősorban 1870 és 1905 között, Olaszországban a 19. század közepétől, Portugáliában 1910 után, Spanyolországban és Ausztriában az 1930- as években. Az okok között megtaláljuk azt, hogy a katolikus egyházban erősen jelen voltak az integráló, egységesítő törekvések, s bizonyos értelemben maga is úgy épült fel és működött, mint a társadalom. Annál is inkább így volt ez, mert a katolikusoknál a vallásosság és a hit gyakorlása sokkal inkább kapcsolódik az egyházhoz, mint a protestánsoknál. Ebből következően a katolikus dominanciá- jú országokban az egyház egybefonódott a társadalommal, különösen kulturális téren. Így a társadalmi törések magát az egyházat is fenyegették, s fordítva, az egyházat érintő problémák úgy jelentek meg, mint az egész társadalom egységének megkérdőjelezése. A társadalmi törések erősen kapcsolódtak olyan vallási/ egyházi vonatkozású kérdésekhez, mint a házasságkötés/válás szabályozása, vagy az egyházi iskolák ügye. Az oktatás körüli konfliktusok különösen Franciaországban éleződtek ki, ahol a Második Köztársaság idején az államhatalom a katolikus egyházat, míg a Harmadik Köztársaság idején az antiklerikális irányzatot támogatta. A 307 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


katolikusok igényelték azt, hogy a következő generációt katolikusként nevelhessék, a republikánusok pedig azt, hogy ez a generáció ne monarchista szellemben nőjjön fel. A küzdelem 1905-ben tetőzött az egyház és az állam teljes szétválasztásával. Az első világháború átmenetileg közelebb hozta egymáshoz az ellenfeleket, de viszonyuk aztán továbbra is feszült maradt. 1925-ben a francia kardinálisok és püspökök egy deklarációt bocsátottak ki, melyben elítélték a világiasságot, s felszólították a híveket, hogy ne engedelmeskedjenek az egyházat sértő törvényeknek. Az egyház kapcsolata lényegesen rendezettebb volt a Vichy-kormány- nyal, mely törekedett a tradicionális erkölcsi elvek érvényesítésére a társadalmi életben.37 Ugyanakkor a második világháború diszkreditálta a németekkel kollaboráló jobboldalt, s így a katolikusokat a centrum felé mozdította el. A második világháború után hasonló folyamat egyébként nemcsak Franciaországban játszódott le, hanem máshol is Nyugat-Európában, s az európai integráció egyik fontos mozgatója lett: mint korábban jeleztük, az integrációs intézmények alapító atyái között számos katolikus államférfit találunk. Természetesen a többi katolikus országban a számos fontos azonosság mellett a francia fejlődéstől eltérő vonásokat is látunk. Az olasz egység megvalósulása pápai akarat ellenére történt, s a katolikusok jó időre el is hagyták a politikát Olaszországban – átengedve a terepet elsősorban a liberálisoknak –, de az első világháború időszakára már visszatértek oda. A katolikusok, liberálisok és szocialisták továbbra is létező kölcsönös gyanakvása hozzájárult a fasiszta hatalomátvételhez. Az 1929-es lateráni megállapodások egyfajta modus vivendi kialakítására törekedtek Mussolini és az egyház között, de az egyház közel sem hódolt be. XI. Pius (1922-1939) 1931-es enciklikájában elítélte a fasiszta állam pogány hitét, s társadalomszervező elveit összeegyeztethetetlennek nyilvánította a katolikus hittel. Így az egyház a háború után ismét hitelesen kezdhetett tevékenykedni, s a szociális problémák megoldásában is gyakran aktív, kezdeményező szerepet töltött be. Ausztriában a két világháború között szintén két élesen szemben álló politikai tábor alakult ki, melyek még paramilitáris egységekkel is rendelkeztek. A „vörösök" (szociáldemokraták) és a „feketék" (keresztényszocialisták) szembenállása 1934-ben vezetett nyílt konfliktushoz, mely végül egy néhány éves – az Ansch- lussig tartó – katolikus korporatista rendszer kiépítését eredményezte. Ugyanakkor a háború után az éles polarizáció helyett inkább – a különállás megőrzése mellett – a kooperáció irányába mozdult el a rendszer. Ennek magyarázata lehet az, hogy Ausztria későn vált demokratikus állammá, s így viszonylag rövid ideig tartott a nyílt és kérlelhetetlen szembenállás. A második világháború után a katolikus egyházon belül – mint Németországban – felülkerekedett azon irányzat, mely tartózkodott a közvetlen politizálástól, szemben a háború előtti Keresztényszocialista Párttal. Az Osztrák Népppárt (ÖVP) és a katolikus egyház között ugyan szellemi kapcsolat létezett, de ez a párt számított az alsóbb rétegek (parasztok, kistulajdonosok, sőt egyes munkáscsoportok) támogatására is, s így nem alakíthatott ki markáns pozíciót az egyházhoz való viszonyában. Spanyolországban az egyház és a társadalom, illetve állam viszonya már az első köztársaság idején (18681874), de különösen a második köztársaság során (1931-1936) komoly konfliktusokat eredményezett. Az 1931es alkotmány elválasztotta az államot és az egyházat, egyházi tulajdont sajátított ki, korlátozta a rendek működését, teljesen kitiltva őket az oktatásból. Ez és az egyházi személyek elleni súlyos atrocitások – a polgárháború idején mintegy hétezer papot, apácát és szerzetest gyilkoltak meg a köztársaságiak, s papok holttestét távolították el sírjukból –, nemcsak az egyházat, hanem jelentős társadalmi csoportokat fordítottak a köztársaság ellen.38 Az egyház támogatta az őt jogaiba visszahelyező Francót, de az 1960-as évektől már a rendszer kritikájától sem tartózkodott. Így végül a Franco-rendszer növekvő gyanakvással szemlélte a katolikus egyházat, s mind több konfliktusba került a Vatikánnal. Jellemzően még az is felmerült az 1970-es évek elején, hogy az oktatás állami monopóliumát vezetik be Spanyolországban. 1. A második világháború utáni kelet-közép- és délkelet-európai kommunista országok jelentik a következő típust. A két világháború közötti és utáni jobboldali autoriter rendszerekben – pl. Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban – az egyház és az állam egységének megteremtésére törekedtek az uralmon lévők, hogy előbbit képesek legyenek felhasználni a rendszer stabilizálására. Ezzel szemben a kommunista államokban az egyház és az állam teljes szétválasztása, az egyházak társadalmi befolyásának visszaszorítása volt a cél. Természetesen mindez úgy is megfogalmazható, hogy a rezsimek ideológiai egyeduralomra törve, minden lehetséges konkurens ideológiát és intézményt üldöztek. Ebben a tekintetben az egyházak nem sokban különböztek más független intézményektől, ugyanakkor kétségkívül kiemelt célpontnak számítottak, hiszen hagyományosan nagy szervezettséggel és szellemi erővel rendelkeztek. A vallás és az egyházak korlátozását – szovjet mintára – fizikai terrorral, az egyházak tevékenységének adminisztratív ellenőrzésével, titkos ügynökök beépítésével, az egyházi tisztségekre való kinevezések befolyásolásával és a különféle engedmények együttműködéshez kapcsolása révén igyekeztek elérni. Az egyházak ellenőrzésével rendszerint valamilyen magas szintű szervezet – mint Magyarországon az Állami Egyházügyi Hivatal – foglalkozott. Az egyházak legfeljebb puszta hitéleti tevékenységet folytathattak, mindenféle közéleti tevékenységüket tiltották és üldözték. Sőt, nyilvánvaló volt, hogy a kommunista rendszerek 308 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


a hitélet engedélyezését is csupán kompromisszumnak tartják a maguk részéről, s hosszú távon a vallásosság megszüntetése a céljuk. A közéleti tevékenységet illetően kivételt legfeljebb az ún. békekonferenciák és a nemzetközi ökumenikus szervezetekben való részvétel jelentettek. Előbbit a rendszerek jól be tudták illeszteni politikai propagandájukba, mely a kommunista „béketábort" állította szembe a nyugati imperializmussal, utóbbi pedig egyfajta zsarolási potenciált biztosított nekik: a rezsimmel való együttműködést szabták feltételül a keletközép-európai egyházak részvételének, a nyugati egyházaknak pedig a rendszer bírálatától kellett tartózkodniuk. A vallásos hit visszaszorításának a politikai erőszakon kívül más eszközei is voltak: például megteremtették a vallási-egyházi ünnepek és szertartások világi megfelelőit, különösen a születés-keresztelés, a konfirmáció, az esküvő, a temetés terén. Az NDK-ban a Jugendweihe – az ifjúvá avatás állami ünnepsége – alig titkoltan a konfirmációt volt hivatott helyettesíteni. Emellett az iparosodás, az urbanizáció is hozzájárult – csakúgy, mint Nyugat-Európában – az egyház befolyásának visszaszorulásához, melyről alább még részletesen lesz szó. Mindennek jelentős következményei voltak az egyházak társadalmi kapcsolataira nézve is. Mivel a kommunista rendszerek hatékonyan ellenőrizték a vezető pozíciók betöltést, a politikai, gazdasági, sőt kulturális elit túlnyomó részben nem vallásos, gyakran kimondottan és elkötelezetten ateista lett. Így a hívők nagy része a hátrányosabb helyzetben élők, a kevésbé képzettek, az idősek, a nők és a falun lakók közül került ki. A vallás és az egyházak helyzetének alakulásáról is elmondhatjuk azt, amit a kommunista országok társadalompolitikájának és társadalmi viszonyainak több más területéről: a számos és lényegi állandó célok és vonások mellett jelentős eltérések is láthatók, mind térben, mind időben. A skála a vallási gyakorlat teljes tiltásától – ez Albániában következett be – az egyházak viszonylagos önállóságáig terjedt, ami Lengyelországot jellemezte az 1980-as években. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején az elnyomás az egyházi személyek ellen is kíméletlen formában jelent meg mindenütt, ehhez képest később viszonylagos toleranciáról beszélhetünk: ugyanakkor mint a független intézmények és a társadalmi ellenállás más eseteiben, a türelmesebb politika ideje csak akkor jött el, amikor az elnyomás már jórészt felszámolta az egyéni és intézményi autonómiákat. Lengyelországban érvényesült leginkább a vallási és egyházi függetlenség, de még itt is különböző periódusokat láthatunk ebben a tekintetben: az elnyomásengedékenység vissza-visszatérő hullámai követték egymást. Egy korszakolás szerint Lengyelországban 1948 és 1956 között a hatalom a katolikus egyház, mint független intézmény megsemmisítésére törekedett, így utóbbi leginkább puszta létének megőrzésével volt elfoglalva; 1956 és 1970 között az egyház már sikereket ért el a vallási és oktatási tevékenységének korlátozására törekvő hatalom ellenében; 1970 után pedig az egyház határozottan fellépett a vallási és lelkiismereti jogok érvényesülése érdekében, s ezáltal az ellenzéki mozgalmak gyűjtőmedencéjévé is vált. 39 Lengyelországban a katolikus egyház félig-meddig megtűrt ellenzéki szerepét társadalmi befolyásából, szervezettségéből kifolyólag tölthette be. Az egyház feje, Stefan Wyszynski bíboros (1901-1981) nagy szerepet vitt a függetlenség megőrzésében. Az egyházi intézmények rendszere, a vallásos oktatás itt maradhatott fenn legnagyobb mértékben a régióban. Ez a viszonylagos autonómia a múltban gyökerezett, amikor a katolicizmus egybefonódott a nemzeti függetlenség eszméjével, másrészt a Vatikán támogatása ugyancsak hozzájárult ehhez – amihez hasonló a protestáns egyházak esetében hiányzott. Általánosságban is elmondható, hogy a kommunista kormányok legkevésbé a katolikus egyházat tudták pacifikálni. Rendszerint könnyebben tudták együttműködésre bírni a protestáns egyházakat, leginkább pedig az ortodox egyházat tudták céljaiknak megnyerni.40 ◄ SZEKULARIZÁCIÓ ► A második világháború borzalmai és az azt követő évek társadalmi és gazdasági problémái fokozták a vallás és az egyházak népszerűségét a nyugat-európai társadalmakban. Maguk az egyházak is sok szempontból levonták a tanulságokat korábbi szerepüket illetően, s igyekeztek a hívek igényeihez jobban alkalmazkodva szervezni tevékenységüket. Nemcsak szűk értelemben vett vallási, hanem szélesebb rétegeket átfogó társadalmi szervezeteket is létesítettek. A katolikus egyház életében a döntő jelentőségű esemény ilyen tekintetben a II. Vatikáni Zsinat volt (1962-1965), melyet XXIII. János (1958-1963) irányított. E zsinat szerepe nagy volt a katolikus elvek, szertartások modernizálásában, a világi társadalom, s különösen az Európán kívüli régiók felé irányuló nyitásban. A vallási és egyházi megújulás azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a szekularizáció már jó ideje zajló folyamatát megállítsa. Ez annyiban nem meglepő, hogy szinte minden a 19-20. századra vonatkozó modernizációs elmélet a vallás visszaszorulását konstatálja, sőt jósolja a jövőre vonatkozóan is. A szekularizáció dinamikájának legkézenfekvőbb mutatója a lakosság vallási hovatartozásának, illetve a felekezeteken kívüliek arányának alakulása. 1960 és 1990 között minden országban csökkenést tapasztalunk a magukat vallásosnak nevezők körében, de jelentősek az eltérések az egyes társadalmak között, mind a kiinduló helyzetet, mind pedig a változás dinamikáját illetően. Belgiumban, Franciaországban, Ausztriában a római katolikus hívek aránya jelentősen csökkent a fenti periódusban, míg Írországban csak minimális a változás. A protestáns egyházak kevesebb hívet veszítettek – Hollandia kivételével, ahol az egyébként is alacsony szintű felekezetekhez tartozás 309 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


tovább csökkent, különösen a reformátusok körében. 1960-ban még csak Franciaországban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban haladta meg a felekezeten kívüliek aránya a Nyugat- és Dél-Európában máshol megfigyelhető 0-5%-ot, 1990-ben ellenben már jóval több (legalább 7) ilyen ország létezett, s közülük kiemelkedett Hollandia a maga 35%-os arányával (11.3. táblázat).

11.3. táblázat - 11.3. táblázat ► Felekezetek aránya a felnőtt lakosságban európai országokban, 1960-1990 (százalék) Év

R.k. Ev,

Ref, Angl, E,

Ort.

Zs,

I,

H,

Egy Fel, , n, és ism,

Kirá 1960 12,0 lysá g

4,4

66,6 7,4

0,9

0,9

0,9

0,7

2,1

1975 11,7

3,1

55,9 6,9

1,1

0,6

2,3

0,8

4,0

Fran 1960 90,0 ciao rszá g

1,6

0,3

1,0

0,6

1990 67,0

1,7

5,2

1,6

7,8

Egy esül t

Holl 1960 40,4 andi a

37,6

1990 32,0

22,0

6,6

3,7

6,1

0,2

7,9

3,6

18,4

0,5

35,2

Bel 1960 96,0 giu m 1990 65,0 Íror 1960 94,9 szág

3,7

0,9

0,1

1990 91,6

0,7

0,5

0,0

NS 1960 44,1 50,5 ZK

3,1

0,1

1990 41,6 42,9

0,6

0,1

0,4

0,2

Aus 1960 89.0 6,0 ztria 1990 78.0 5,0

0,2

Sváj 1960 45,4

52,7

0,5

0,2

0,2

0,0

2,7

0,4 310


1,3

0,9

2,0

8,0

0,4

3,8

4,9

8,6 1,0


c 1990 40,0

46,1

Své 1960 1,8 dors zág 1990

98,3

Dán 1960 ia

95,0

2,1

2,2

0,4

7,4 0,5

86,5 5,0

1990 0,6

87,4

1,0

Nor 1960 0,2 végi a

96,2

2,7

1990 0,7

95,3

1,0

Finn 1960 orsz ág 1990

0,3

92,4

0,1

0,5

0,0

10,9

0,6

0,2

0,5

0,1

1,4

6,2

88,0

Olas 1960 93,0 zors zág 1981

1,0

6,0

Spa 1960 99,9 nyol orsz 1990 86,0 ág

1,0

0,1 13,0

Gör 1951 0,4 ögor szág 1990 ND 1983 7,0 K

0,2

97,9 0,1

1,4

99,4 46,0

Len 1983 95,0 gyel orsz ág Cse 1983 70,0 10,0 hors zág Mag 1983 56,0 5,0 yaro rszá g Ro 1983 10,0 mán ia

19,0

70,0


0,6

0,0


Jug 1983 31,0 oszl ávia

40,0

16,0

Bul 1983 1,0 gári a

70,0

10,0

Jelmagyarázat: R.k.: római katolikus; Ev.: evangélikus; Ref.: református; Ang.: anglikán; E.: egyéb protestáns; Ort.: ortodox; Zs.: zsidó; I.: iszlám; H.: hindu; Egy.: egyéb; Fel. n. és ism.: felekezet nélküli és ismeretlen. Megjegyzések: Csehszlovákia 1983: összes protestáns együtt; NDK 1983: összes protestáns együtt. Források: Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 462-463. (Nyugat-Európa és Dél-Európa). Joni Lovenduski – Jean Woodall (eds.): Politics and Society in Eastern Europe. Bloomington: Indiana University Press, 1987. 333. (Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa). Fontos információkat nyújtanak a hit és a felekezeti kötelékek erősségéről azok az egyházi események, melyek a hívek aktív közreműködését igénylik. Ezek közül több az élet fontos fordulópontjaihoz kapcsolódik – mint a születés, ifjúkor, házasság, halál –, s megfelelőik nemcsak a kereszténységben, hanem a legtöbb vallásban megtalálhatók. A keresztelésre vonatkozóan 1960-ban csak néhány ország esetében rendelkezünk adatokkal, így kiterjedtebb összehasonlításra nincs módunk. Mindenesetre Belgiumban 1960-ban a római katolikus szülők gyermekeik 94%-át kereszteltették meg, míg 1990-ben 82%-át. Ennél nagyobb volt a visszaesés ezen a téren az Egyesült Királyságban, ahol az anglikán vallású szülők gyermekeinek feléről harmadára csökkent ez az arány. Ezzel szemben Dél-Euró- pában a század végén is szinte minden gyermek a keresztvíz alá került (11.5. táblázat). Hasonló tendenciák láthatók az egyházi esküvők terén, de itt a kiinduló arányok eleve valamivel alacsonyabbak. Mindazonáltal a legtöbb országban 1990-ben a párok fele vagy – Dél-Európában és a skandináv országokban – azok túlnyomó része egyházi szertartással kezdte közös életét.

11.4. táblázat - 10.4. táblázat ► A keresztelések és az egyházi esküvők arányának alakulása európai országokban, 1960-1990 (százalék) Vallás

Kereszteők

Egyházi esküvők

1960

1990

1960

1990


Anglikán

50,0

33,3

47,4

45,0

Franciaország

Római katolikus

82,0

64,0

78,0

50,0

Hollandia

Római katolikus

40,0

20,0

Református Belgium

Római katolikus

NSZK

3,0 93,6

82,0

86,1

57,0

Római katolikus

35,0

40,0

28,0

Evangélikus

35,0

38,0

25,0

Ausztria

Római katolikus

75,0

55,0

Svájc

Római katolikus

55,0

38,0



Református Svédország

Evangélikus

Dánia

Evangélikus

Norvégia

Evangélikus

Finnország

Evangélikus

Olaszország

Római katolikus

98,0

Spanyolország

Római katolikus

95,0

Portugália

Római katolikus

93,0

Görögország

Görögkeleti ort.

72,0 67,0

45,0

31,0

94,0

72,0

73,4

57,0 82,0

89,0

69,0

82,0

80,0 98,0

83,0

82,0 100,0

91,5

Megjegyzések: A megkeresztelt gyermekek aránya az összes született gyermekhez viszonyítva. Az egyházi esküvők aránya az összes házasságkötéshez viszonyítva. Forrás: Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 267-268. Mivel az említett események egyházi lebonyolítása csupán egyszeri, formális aktus is lehet, ezeknél fontosabb a vallásos hit gyakorlásának megítélése szempontjából a templomba járás gyakorisága. A rendelkezésre álló információk a század közepén és végén egyaránt lényegesen kisebb arányokat mutatnak ezen a téren, mint az előző esetekben. Emellett jelentős az eltérés a katolikus és a protestáns közösségek között: előbbiek mintegy harmada legalább havonta, negyede hetente elment templomba 1990-ben is. Sőt, Olaszországban, Írországban és Nagy-Britannia katolikus közösségeiben a hívek több mint fele havonta legalább egyszer megtette ezt. Ezzel szemben az aktív holland és svájci reformátusok kivételével a protestánsoknak csak 10% körüli aránya tekinthető rendszeres templomba járónak (11.5. táblázat). Ezen a téren tehát a katolikusok és a protestánsok – mégpedig mindenekelőtt az anglikán és a skandináviai protestáns államegyházak tagjai – közötti különbség lényegesen nagyobb, mint a keresztelők vagy házasságkötések esetében.

11.5. táblázat - 11.5. táblázat ► Az istentiszteletek látogatásának gyakorisága felekezetek szerint európai országokban, 1960-1990 (százalék) 1960 R.k. Egyesült Heti Királyság

40,0

Franciaor Heti szág Havi

20,0

Hollandia Heti

64,4

Ev.

1990 Ref.

M.k.

R.k.

15,0

51,2

14,9

Heti

Ref.

20,0

37,5

34,0

22,9

Havi

47,7


M.k. 21,2

5,0

25,4

Havi Belgium

Ev.

59,1


Írország

Havi

87,0

NSZK

Heti

55,3

11,7

Havi

40,9

14,0

33,0

33,0

Ausztria

Heti

Svájc

Heti

34,5

Svédorszá Havi g Dánia

11,6

Havi

5,3

11,0

Norvégia Havi

9,4

Finnorszá Heti g Havi

10,0 5,0

Olaszorsz Heti ág Havi

35.0

Spanyolor Heti szág Havi

29.7

Portugália Heti

53.0

38.7 15,0

36,9

Havi Jelmagyarázat: R.k.: római katolikus; Ev.: evangélikus; Ref.: református; M.k.: más keresztény; Zs.: zsidó; I.: iszlám. Forrás: Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 270. A szekularizáció hagyományos megközelítését többen megkérdőjelezték, azzal érvelve, hogy a templomba járás visszaesése nem jelez igazi változást. Eszerint a vallás szerepét nem köthetjük olyan tevékenységekhez, melyek meghatározott történelmi periódusokhoz kapcsolódnak. A templomok látogatása visszaesett, de ezzel párhuzamosan más, nem vallási jellegű tömegrendezvényeké is, mivel az emberek – csakúgy, mint az istentiszteleteket – otthon, televízión keresztül követik azokat.41 A szekularizáció vizsgálatánál kétségtelenül körültekintően kell eljárni, hiszen nemcsak történelmileg, hanem a különböző vallások esetében is más jelentősége lehet egy adott cselekvésnek vagy jelenségnek. A katolikusok számára a vallásos hitet csak az egyházon keresztül lehet kifejezni, míg a legtöbb protestáns vallás esetében a hangsúly az egyén és az Isten kapcsolatára esik. Utóbbi esetben is fontos persze a vallásos közösség szerepe, de nem olyan módon és mértékben, mint a katolikusoknál. Jan-Erik Lane és Svante O. Ersson például úgy vélik, hogy a katolikusoknál heti egyszeri, míg a protestánsoknál már havi egyszeri templomba járás is jelzi az erős vallási elkötelezettséget.42 Így tehát a templomba járás visszaesése sokkal érzékenyebb indikátor lehet a katolikusok, mint az evangélikusok, vagy reformátusok esetében. Ezért is lehet fontos a közvetlenül a hitre való rákérdezés.43 A személyes hit erősségének vizsgálata nemcsak az Istenben való hitre vonatkozhat, hanem más, a nyugati kereszténység számára történelmileg fontos földöntúli jelenségekben, mint a halál utáni életben, vagy a mennyországban való hitre is. Erre vonatkozóan néhány ország esetében – az Egyesült Királyság, Franciaország és Hollandia – közvetlenül a második világháború utáni évekre is rendelkezünk adatokkal. Ezek szerint 1947 és 314 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


2000 között a britek, franciák és hollandok körében csökkent az Istenben hívők aránya, de a csökkenés nem volt drámai mértékű, s különösen nem volt egyenes vonalú: Franciaországban az időszak közepén növekedni kezdett azok száma, akik Isten valamilyen formáját létezőnek tekintették. A többi jelenség esetében ez a hit kisebb mértékű volt az említett társadalmakban, de – a korlátozottan rendelkezésre álló adatok szerint – itt sem beszélhetünk minden országra kiterjedő folyamatos csökkenésről, hanem a század végén inkább a vallásos meggyőződés különböző formáinak növekedése figyelhető meg44 (11.3. ábra). A szekularizáció előrehaladását, az egyházak befolyásának csökkenését ugyanakkor más társadalomtörténeti folyamatok is bizonyítják. Így például annak ellenére, hogy a katolikus egyház egyértelműen ellenezte a válás legalizálását, Olaszországban 1974-ben népszavazás hagyta azt jóvá, 1981-ben pedig az abortusz esetében történt ugyanez. A válási arányszámok Nagy-Britanniában a második világháború után évtizedeken keresztül a legmagasabbak közé tartoztak Európában, jóllehet az anglikán egyház is csak az 1990-es években adta fel oppozícióját a házasság felbontásával szemben. Szintén beszédes ebből a szempontból az, hogy a születési ráták az ezredfordulóra Spanyolországban és Olaszországban a legalacsonyabbak közé kerültek a kontinensen, jóllehet több említett mutató szerint itt a katolikus egyház befolyása átlag feletti volt, s az továbbra is ellenezte a születéskorlátozás minden formáját. Legtovább Írországban támogatta a lakosság többsége a katolikus egyház tradicionális álláspontját ezekben a kérdésekben: itt több népszavazás is elutasította például a művi vetélés legalizálását, s a válásról 1997-ben tartott népszavazáson az igenek csak hajszálvékony, 50,28%-os többséggel kerekedtek felül.

11.3. ábra ► Vallásosság európai országokban, 1947-2000 (a megkérdezettek százalékában) Forrás: Stephen Harding – Dávid Phillips – Michael Fogarty: Contrasting Values in Western Europe: Unity, Diversity and Change. London: Macmillan, 1986. 46-47. (Nyugat-Európa 1947-1981). Grace Davie: Europe: The Exceptional Case – Parameters of Faith in the Modern World. London: Darton, Longman and Todd, 2002. 7. (Nyugat-Európa 2000). A szekularizáció Kelet-Közép-Európában is jelentősen előrehaladt a második világháború után. Ezt bizonyítja szinte minden rendelkezésre álló adat, mint az istentiszteletre járás gyakoriságának, vagy a keresztelések arányának csökkenése. Ugyanakkor igen erősek az eltérések a régióban: a vallásgyakorlás arányainak megőrzése az NDK-ban és Magyarországon volt a legkisebb és Lengyelországban a legnagyobb mértékű. A vallásvesztés folyamatát jól mutatják a generációk közötti eltérések. Magyarországon az 1990-es évek elején a 40 évnél fiatalabb felnőttek körében a következetesen – vagyis több szempontból is egységesen – istenhívők aránya csak 41,5%-a volt a 60 évesek és idősebbek közötti istenhívők arányának. Ezzel szemben Lengyelországban a következetes hívők hányada a 40 évnél fiatalabb korosztályokban majdnem elérte (90,1%) a 60 éves és idősebb korosztályok szintjét. A régió nagy belső különbségeit mutatja, hogy míg a magyar arány a



vizsgált 13 európai ország között egyedülállóan alacsony volt, addig Lengyelországban még Írországnál is kevésbé esett vissza a hívők száma.45 Ennek alapján két egymással ellentétes értékelés fogalmazódott meg az irodalomban az európai lakosság 20. század végi vallásos attitűdjeivel kapcsolatban. Az egyik szerint a vallás és az egyház mint intézmény veszített népszerűségéből, de a hit maga nem, vagyis széles körben a „hit egyházhoz tartozás nélkül" (believing without belonging) állapota alakult ki.46 Mások ellenben éppen úgy vélik, hogy a vallásos közösséghez tartozás érzése a lakosság széles körében fennmaradt Európában, ugyanakkor az egyházi tanítások befolyása a mindennapi életre a legtöbb társadalomban jelentősen csökkent a 20. század végére. Így a kialakult helyzetet inkább az „egyházhoz tartozás hit nélkül" (belonging without believing) formulával lehet jellemezni. 47 Mint láttuk, mindkét álláspont hívei találhatnak empirikus bizonyítékokat a saját igazuk bizonyítására. Az Istenben való hit továbbra is az európai országok lakosságának többségét jellemzi, vagyis túlzás hit nélküliségről beszélni. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ez a meggyőződés gyakran bizonytalan körvonalú, s nem mindenben felel meg az egyházi tanításoknak. Különösen a fiatalabb korosztályok körében – mint a francia viszonyok egyik megfigyelője írta – a religion á la carte formáját ölti, mely megnehezítheti az egyházakkal való kapcsolatot és így a vallásos hit fenntartását valamint átörökítését.48 Ugyanígy az egyházak befolyása kétségkívül csökkent a 20. század második felében szerte Európában, de még a század végén is jelentős maradt. Különösen a katolikus országokban bizonyos magánéleti események – keresztelés, házasságkötés – a polgárok nagy többsége számára elképzelhetetlenek voltak egyházi közreműködés nélkül. Az egyházak szintén fontos szerepet töltöttek be az oktatási és az egészségügyi-szociális rendszerben. Sajátos megvilágításba kerül a vallásosság és az egyházak visszaszorulásának mértéke akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a szekularizációs mozgalmak már közel két évszázada léteznek, s a 20. században is több totalitariánus rendszer – náci és kommunista egyaránt – célul tűzte ki a vallásosság és az egyházak felszámolását. Különösen figyelemreméltó, hogy a század során a kimondottan ateista politikát folytató rendszerek mind kimúltak, s a markánsan vallásellenes kommunista és szocialista pártok az 1960-as évektől hanyatlani kezdtek Nyugat- és Dél-Európában, s összeomlottak a posztkommunista térségben. A szekularizáció radikális híveinek veszteségei tehát jóval nagyobbak voltak a 20. század végén, mint az egyházaké. Az egyházak ellenfelei ekkor immár nem a politikai mozgalmak vagy kormányok között voltak keresendők, hanem a társadalmi közömbösségben és érdektelenségben, mely hasonlóan érint más kulturális, politikai és társadalmi mozgalmakat és intézményeket is.49 Mindemellett fontos körülmény, hogy a szekularizáció a jelek szerint nem tekinthető visszafordíthatatlan folyamatnak. A vallásos szubkultúrák, melyek a hívők fő utánpótlását jelentik, mindenütt fennmaradtak. Néhány ország esetében – pl. Dánia – az egyház népszerűségének ismételt növekedése látható a 20. század utolsó évtizedeiben. Más országokban – Olaszország, Portugália, NSZK, Ausztria – a vallásos hit erősödött a fiatalabb korosztályok körében 1981 és 1999 között. 50 Hasonló folyamat játszódott le már a rendszerváltást megelőzően, s különösen azt követően Kelet-Kö- zép-Európában és Délkelet-Európában is. Ugyanakkor a magukat vallásosnak tartók ismételt növekedése ebben régióban is csak a korábban bekövetkezett csökkenés egy részét ellensúlyozta. ◄ A SZEKULARIZÁCIÓ OKAI ÉS KORLÁTAI ► A szekularizációval foglalkozó klasz- szikus elméletek a hagyományos intézményesült vallásokat úgy ábrázolják, melyek a premodern, a tudományok kialakulása előtti, s döntően mezőgazdasági termeléssel foglalkozó társadalmak körülményei között virágozhattak legin- kább.51 A szekularizációról szóló, 1966-ban megjelent munkájában a brit Bryan Wilson úgy vélte, hogy a hagyományos értékek, hitek és gyakorlatok elkerülhetetlenül hanyatlanak. Az ipari társadalmakban nincs többé szükség a vallásra, hogy segítsen az élet értelmével kapcsolatban felmerülő kérdések megválaszolásában, s az egyházak is elveszítik egy sor funkciójukat. Pótolják ezeket a terjedő racionalizmus, a tudományok, a differenciált, jól szervezett, bürokratizált társadalmak. A hagyományos gondolkodás sokkal inkább akadálya a modern társadalmi problémák megoldásának, mint elősegíti azt, s ezzel a vallás elveszíti funkcióját a modern és gazdaságilag fejlett társadalmakban.52 Európa esetében valóban magyarázó erővel rendelkezik ez a gondolat, hiszen itt megfigyelhető, hogy a vallás és az egyház befolyásának csökkenése az iparosodással, urbanizációval és a modernizáció más elemeinek előrehaladásával újabb és újabb területeken játszódott le. A kontinensen kívül – az Egyesült Államok vagy az iszlám világ esetében – azonban nem látható az idézett összefüggés.53 Ezért is lehet fontos az a differenciáltabb magyarázat, melyet David Martin ad, akinek érvelését korábban már több tekintetben megismertük. Eszerint az európai egyházak legfőbb problémái az állammal való – szorosabb vagy kevésbé intenzív – történelmi kapcsolataikból adódtak. Az egyházak túlélésük érdekében gyakran keresték vagy elfogadták a kormányok támogatását. Ez azonban egy erősen szelektív jellegű viszony volt abban az értelemben, hogy az államok – s így velük az egyházak – bizonyos társadalmi osztályokkal, földrajzi régiókkal 316 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


és életformákkal jobban összefonódtak, míg másokat negatívan megkülönböztettek. A társadalmi emancipációért folyó küzdelemben az egyházak gyakran az elitek oldalára álltak, aminek következtében a lakosság nagy része az állammal szoros kapcsolatban lévő egyházakkal sem tudott azonosulni, esetleg éppen ellenséges viszonyba került velük. Vagyis – ezen érvelés szerint – nem magát a vallást utasították el ezek a társadalmi rétegek, hanem az ily módon számukra hiteltelenné vált egyházakat. Az érvelés fő bizonyítéka Európán kívülről származik: az Egyesült Államokban, ahol semmiféle államegyház, de még az állam és a sok kis egyház közötti kapcsolat sem létezett, a vallásos aktivitás szintje jóval magasabb maradt, mint Európában. 54 Ez tehát magyarázhatja a szekularizáció előrehaladását a 20. századi Európában, s mérsékeltebb ütemét másutt. Ugyanakkor ez a tézis feltételezi azt, hogy a kapcsolat lazulásával, illetve megszűnésével a vallásos hit és az egyházak ismét növelhetik befolyásukat: a szekularizáció folyamata nem uniform és nem is elkerülhetetlen.55 Mások arra is rámutattak, hogy a vallási és egyházi aktivitás csökkent, de számos bizonyíték van arra, hogy az emberek jelentős része a modern társadalmakban is ragaszkodik a vallások és a spirituális hit legalább bizonyos elemeihez – dacára a természettudományok folyamatos előrehaladásának. A vallási szekták terjedése ugyan hozzájárult az egyházak fragmentációjához, de egyszersmind mutatja az emberek folyamatos útkeresését, az élet értelme és az örök erkölcsi igazságok felfedezésének vágyát még a rendkívül materiális nyugati társadalmakban is. Emellett a 20. század végén jól érzékelhetően nőtt a tudomány iránti szkepszis is az európai társadalmakban, s ez elősegítheti a vallási élet újraéledését. Végül az iszlám európai megjelenése és terjedése máris megnövelte a figyelmet a kereszténység mint európai identitásformáló erő iránt. 56

3. Identitás: nemzetek, nacionalizmusok, kisebbségek Az identitás a kultúra egyik fontos területe. Maga a szó azonosságot jelent, vagyis az identitás az „én" és a „mi" jelentésének meghatározása. Ugyanakkor ezzel együtt jár a másoktól való elhatárolódás is: sokak szerint egy csoportot éppen a határai definiálnak elsősorban. Az identitás kialakulásának folyamata tehát a valamivel vagy valakivel való azonosulást és a másoktól való elhatárolódást egyaránt magában foglalja. Ezenkívül az identitás létrejöttében nagy szerep jut az egyéni vagy csoportsajátosságok mások általi elismerésének is. 57 Az identitások számos formát ölthetnek: beszélhetünk egyebek között családi, politikai, foglalkozási vagy nemi identitásról. Ráadásul általában több identitás is megfér egymással, nem szükségszerűen kell választani közöttük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyének számára ne lenne egyik vagy másik identitásuk kiemelt fontosságú. A következőkben az identitások egy történelmileg jelentős formájának, a nemzeti identitásnak a 20. századi alakulásáról és ennek különböző vetületeiről lesz szó. ◄ A NEMZET: MEGKÖZELÍTÉSEK AZ IRODALOMBAN ► A nemzet fogalmát hagyományosan eltérő jelentéssel ruházzák fel Európa különböző részein. Nyugat- Európában – különösen a francia és angol nyelvű országokban – a nemzet magában foglal minden, egy adott területen élő, és azonos kormányzat alá tartozó lakost. Itt tehát elsősorban földrajzi-politikai, és nem etnikai vagy nyelvi jelentést hordoz, s az alapvető megkülönböztető jegye egy politikai-területi formáció, az állam. Jól mutatja e nemzetfogalom fontos jellemzőjét és egyben elterjedtségét az, hogy az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szervezete, United Nations) nevében a „nemzet" szó szerepel, noha tagságot kizárólag államok nyerhetnek: vagyis a nemzet és az állam szinonimaként jelenik meg. Ugyanez volt a helyzet az elődszervezet, a Nemzetek Szövetsége – közkeletűen Népszövetség – esetében is (League of Nations). Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában – így különösen Németországban – a nemzet hagyományosan a közös nyelvvel, kultúrával, esetenként azonos történelmi tapasztalatokkal áll kapcsolatban. Az állam és a nemzet vagy nemzetiség fogalmai elválnak egymástól. Az államhoz az állampolgársággal rendelkező személyek tartoznak, akik azonban nem feltétlenül ugyanazon nemzet tagjai. A nemzethez tartozók ellenben más, környező, vagy akár távolabbi államokban is élhetnek, függetlenül állampolgárságuktól. Meg kell jegyezni, hogy az utóbbi évtizedekben a Nyugat-Európában és a Kelet-, illetve Közép-Európában használt nemzetfogalmak közötti különbségek kissé halványultak, s maga a nemzetfogalom is összetettebbé vált. Nyugat-Európában az etnikai-nyelvi különbségek ismét nagyobb szerephez jutottak. Ezzel szemben Közép-Európában az elkülönült államiság – függetlenül a nyelvi és kulturális jellemzőktől – megjelent, mint a nemzeti identitás alapja: ennek jeleit látjuk a második világháború után a német nyelvű államok – Svájc, Ausztria és Németország – esetében. A nemzetfogalom e két eltérő európai tradíciója önmagában is nehezítette és máig nehezíti a nemzet fogalmának egységes tudományos meghatározását.58 A nemzet és a nemzettudat tanulmányozása a 19. század közepén indult meg, s már ekkortól megfigyelhető két jelentős, eltérő hangsúlyokat alkalmazó kutatási áramlat. Az egyik szerint a nemzet objektív, empirikusan is megragadható jellemzőkkel rendelkező entitás. A jellemzők magukban foglalják mindenekelőtt a kulturális és nyelvi sajátosságokat, melyek mellett más tényezők – politikai kötelékek, gazdasági kapcsolatok – is szerepet játszanak. Azonban már a 20. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az általánosan, minden nemzetre és korszakban alkalmazható jellemzők megállapítása komoly nehézségekbe 317 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


ütközik. Ezért egyrészt teret nyert azon elképzelés, hogy különböző nemzetfogalmak léteznek, mint az említett államnemzet és a kultúrnemzet. Másrészt a nemzetet szubjektív kritériumokkal határolták el: tagjainak mindazok számítottak, akik tudatában voltak a nemzethez tartozásuknak, s el is fogadták azt. Ez például Ernest Renan számára folyamatos „népszavazást" jelentett az egyének részéről arra vonatkozóan, hogy egy létező nemzeti közösség tagjai kívánnak-e lenni.59 A nacionalizmusok két világháború közötti és különösen második világháború alatti végzetes politikai és társadalmi következményei a nemzet és a nemzettudat tanulmányozását erősen befolyásolták. A nemzet és különösen a nacionalizmus a háború után általában úgy jelent meg, mint valamilyen torzulás, melyet meg kell szüntetni, különösen Közép- és Kelet-Európában. Emellett tovább éltek egyes korábbi kutatási tradíciók is. Könnyen kimutatható mind a háború, mind pedig a hagyományos államnemzet-kultúrnemzet megkülönböztetés hatása abban a felosztásban, mely megkülönböztetett egy „nyugati", racionális, alkotmányos, demokratikus nacionalizmust (Franciaország, Nagy-Britannia), s egy „keleti", irracionális, mítoszokon alapuló, rasszista és antidemokratikus nacionalizmust.60 Bár a legtöbb történész és társadalomkutató továbbra is úgy fogta fel a nemzetet, mint ami objektíven létezik, sok kutató ismét a szubjektív meghatározás irányába mozdult el. Utóbbi irányzat ösztönözte a nacionalizmus jelensége iránti érdeklődést is, hiszen ez lehetett azon ideológia, mely elősegítette a nemzethez tartozás szubjektív érzésének kialakulását és terjedését a társadalmakban. Ez a megközelítés hamarosan szélsőséges formát is öltött: míg a nemzetet egyes kutatók csak valamilyen mítosznak, mesterségesen előállított képződménynek tekintették, addig a nacionalizmust objektíve létező jelenségként kezelték.61 Ennek nyomán az utóbbi évtizedekben szokásossá vált a nemzet és a nacionalizmus történeti fejlődésének két fő interpretációját megkülönböztetni. Az egyiket közülük – az ún. modernistákat vagy konstruktivistákat – az jellemzi, hogy a nemzetet egyfajta konstrukciónak, találmánynak, vagyis a nacionalizmus következményének tekintik.62 A másik – az ún. primordialista iskola – a nemzetet egy objektív nemzetformálódási folyamat termékének tartja.63 A modernisták számára a nemzet kialakulása az állam, illetve méginkább az elitek nacionalista fellépésének az eredménye, akik ennek segítségével hatalmukat akarják bizto- sítani.64 Ezt a tevékenységet a modernizáció, vagyis az agrártársadalmakról az ipari társadalmakra való áttérés folyamata teszi lehetővé, sőt szükségessé. Ez lerombolja a régi társadalmi hierarchiákat és elkötelezettségeket, s minden országban előreviszi a nyelvi és kulturális homogenizációt. Ez a homogenizáció a formálódó ipari társadalmakat szolgálja, mivel lehetővé teszi a munkások mobilitását és a tömegtermelést. Ezzel együtt a régi hierarchiák és kötődések megszűnése megteremti az igényt az egyén és a közösség közötti új kapcsolatokra. Ennek az igénynek a kielégítését szolgálja a nacionalizmus.65 Így tehát a nemzet és a hozzá kapcsolódó érzelmeket mozgósító mítoszok, jelképek modern találmánynak tekinthetők. 66 Benedict Anderson jellemző megfogalmazása szerint a nemzetek csupán „képzelt közösségek" (imaginary communities).67 E vélemény szerint nemzetek múltja ugyan visszanyúlik a modernizáció megindulása – Európában gyakorlatilag a 19. század – előtti időszakra, de ez csekély jelentőségű a modernizáció hatásához képest a modern nemzetek kialakulása szempontjából. A másik iskola kiindulópontja szerint a nemzet és a nemzetállam kialakulása csak a történelmi gyökerek elemzésével érthető meg. A mítoszok, szimbólumok és más, a nacionalizmusokhoz kötődő jelenségek csak a történeti kontextusban értelmezhetőek. Csak ez az eljárás magyarázhatja, hogy az egyik nacionalizmus miért virulens és agresszív, a másik pedig miért nem az.68 Mint láttuk, a két megközelítés előzményei már a 19. században fellelhetők, s a közöttük lévő határok már a 20. század elején kezdtek elmosódni a témával foglalkozó tanulmányokban. Az objektív meghatározás hívei mindinkább belátták azt, hogy egy nemzet nem létezhet nemzeti tudat nélkül. Másrészt a szubjektív tényezőkre koncentrálók nem zárták ki az objektív adottságok szerepét sem a nemzettudat létrejöttében. A két megközelítés összeegyeztethetősége mellett érvelt legutóbb Miroslav Hroch is. Szerinte amikor a modernisták legismertebb képviselőjeként Ernest Gellner azt állítja, hogy a nacionalizmus teremti meg a nemzetet, csupán eltolja az oksági magyarázatot egy másik szintre: ettől kezdve azt kell megértenünk, hogy a nacionalizmus miért érhetett el erős vagy kevésbé átütő tömeghatást.69 Ugyanígy a nemzeti tradíciók „feltalálása" csak azért lehetett hatásos, mert rendelkezésre álltak objektív társadalmi előfeltételek. Vagyis a különbségek a két interpretáció között nem drámaiak, hanem inkább csak az oksági viszonyok egyes elemeinek eltérő hangsúlyozásában figyelhetőek meg. ◄ NEMZETEK ÉS NEMZETÁLLAMOK: TRENDEK A 20, SZÁZADBAN ► A nemzetállamiság elve jelentősen előrehaladt, de csak részlegesen valósult meg a 19. század során Európában. Létrejött a német és az olasz egység, függetlenné vált Belgium, Görögország, Bulgária, Románia, s Norvégia is önálló államiságot nyert. Ugyanakkor a 20. század elején még jó néhány nemzet saját állam nélkül létezett. Az európai nagyhatalmak mindegyikében – Olaszország kivételével – több nemzet élt együtt. Különösen erősen jelentkeztek az ebből adódó nemzetiségi problémák az Osztrák-Magyar Monarchiában. A 20. század során kétségkívül megfigyelhető Európában a nemzeti önrendelkezés elvének további térnyerése.



A nacionalizmus mint a nemzeti önérvényesítés eszköze már a 19. században egész Európában elterjedt, s fokozatosan átvette – legalább részben – a vallás és a dinasztikus lojalitás integratív szerepét a társadalmakban, vagy éppen diszinteg- ratív szerephez jutott. Természetesen maga az integratív szerep is meglehetősen ellentmondásos volt. Egyfelől a nemzetállami elv és a nacionalizmusok emanci- patorikus és demokratikus tartalmat hordoztak, másfelől azonban elnyomó és agresszív potenciállal is rendelkeztek. A nemzeti tudat és a nacionalizmusok jelentősége más identitásokkal és ideológiákkal szemben már az első világháború korai szakasza során megmutatkozott, amikor a kormányok szerte Európában képesek voltak a nemzeti célok érdekében mozgósítani olyan társadalmi csoportokat is – például a szervezett munkásságot –, melyekről korábban úgy tűnt, hogy nem hat rájuk a nacionalizmus. A háború során teret nyert az elképzelés, hogy minden etnikai csoport jogosult saját állam létrehozására. Wodroow Wil- son amerikai elnök nevezetes 14 pontjából, melyek később az első világháborút lezáró békeszerződések fontos kiindulópontjául szolgáltak, öt a nemzeti önrendelkezés megvalósítását tartalmazta. A világháborút követő rendezés valóban tovább vitte előre a nemzeti önrendelkezés folyamatát. Az első világháború előtt Európában – Oroszország nélkül – 10-12 jelentősebb létszámú olyan etnikai csoport volt, mely fejlett nemzeti öntudattal rendelkezett, de nem önálló államban élt, vagy nem bírt az egész népcsoportra kiterjedő autonómiával. Ezek a következők voltak: albánok, baszkok, katalánok, horvátok, csehek, írek, lengyelek, skótok, szlovákok, szlovének és esetleg a walesiek és a bretonok is ide sorolhatók. Az első világháborút követően ezek többsége önálló államhoz jutott. Csak a baszkok, bretonok, katalánok, skótok és walesiek maradtak ki ebből a folyamatból. 1910-ben – a két balkáni háború előtt – három olyan nemzet volt a kontinensen, melynek nagyobbik része nem nemzetállamban élt: a görögök, a szerbek és a románok tartoztak közéjük. Az első világháború után már egyetlen ilyen nemzet sem létezett. 1910-ben két olyan alakulat létezett Európában – a Habsburg és az Ottomán Birodalom –, melynek legnagyobb nemzete a lakosság kisebbségét tette ki. 1920-ban már egyetlen ilyen állam sem volt. A nemzeti önrendelkezés megvalósításának fő eszközét a határok megváltoztatása jelentette, de a homogén nemzetállamok kialakulását lakosságcserével is szolgálták. Az első világháború után a határok megváltoztatása 36 millió lakost érintett a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén, 6,5 milliót Németországban, 6 milliót Törökországban és 3 milliót az Egyesült Királyságban (Írország). Mintegy 2 millió lakost érintett a lakosságcsere, mely legnagyobb arányban Görögország és Törökország, valamint Görögország és Bulgária között következett be. Az első világháború után lényegesen nagyobb mértékben vették figyelembe a népek önrendelkezési jogát a rendezésnél, mint később, a második világháborút követően. Néhány esetben – például Észak-Schleswigben, Mazuria és Felső- Szilézia területén, Dél-Karintiában valamint Sopron környékén – népszavazást is tartottak, bár ez akkor is kivételes eljárásnak számított, s gyakran indokolt esetben sem alkalmazták. Mindazonáltal a határok átszabásának és a népességcserének eredményeként az állam vagy önkormányzat nélküli nemzetek lakosságának aránya jelentősen csökkent. 70 Az első világháború után létrejött államhatárok azonban maguk is vitathatóak voltak. Egyfelől – különösen Kelet-Közép-Európában – a gyakran vegyes lakosságú területeken nehéz, esetenként lehetetlen volt úgy meghúzni a határokat, hogy azok etnikailag homogén államokat eredményezzenek. Ennél is nagyobb problémát okozott, hogy a győztesek gyakran akkor sem adták meg az önrendelkezés jogát a legyőzött államok nemzeteinek, amikor az megoldható lett volna. Az új határok megállapítása során a legnagyobb anomáliák kétségkívül Magyarország esetében következtek be, ugyanis túlnyomórészt – esetenként tisztán – magyarok lakta, határ menti területeket is a szomszédos államokhoz csatoltak. Hasonló határviták alakultak ki Lengyelország és Litvánia, valamint Olaszország és Szlovénia között is. Az újonnan létrehozott államok területén számos nemzetiség is élt. Lengyelországban és Romániában a lengyelek és a románok csak a teljes lakosság mintegy kétharmadát tették ki. Ráadásul Csehszlovákiában és Jugoszláviában (1929-ig Szerb-HorvátSzlovén Királyság) nem csak jelentős kisebbségek éltek, de ezenkívül több úgynevezett államalkotó nemzet is létezett. Ezért a két világháború közötti időszak európai történelmének egyik legfontosabb konfliktusforrása a nemzetiségi probléma volt. Bár a békeszerződések tartalmazták a kisebbségi jogok tiszteletben tartásának kötelezettségét, a gyakorlatban ezek – különösen Délkelet-Európában – alig érvényesültek. Az újonnan államnemzeti rangra emelkedett korábbi kisebbségek gyakran lényegesen nagyobb repressziót alkalmaztak saját kisebbségeikkel szemben, mint amit korábban maguknak kellett elszenvedniük az Osztrák-Magyar Monarchiában vagy másutt. A Népszövetség feladata lett volna a békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezései feletti őrködés, de ehhez nem volt megfelelő eszköz, s akarat sem. Az új államok asszimilációs politikát folytattak. Mivel az új határok gyakran több száz, vagy akár közel ezeréves határokat írtak felül, a kortársak számára a rendezés gyakran nem tűnt véglegesnek, s a nemzeti sérelmeket elszenvedők csak az alkalmat várták a revízióra.



A nemzeti érdekek egyoldalú érvényesítése más nemzetekkel szemben nemcsak a győztesek részéről jelentkezett a békekötések során, hanem megfigyelhető az 1920-as és 1930-as években a kelet-közép-európai államok által követett, a racionális együttműködés helyett a gazdasági nacionalizmus elveit követő gyakorlatban (magas vámok, behozatali tilalmak bevezetése stb.). A nacionalizmusban rejlő destruktív lehetőségeket azonban leginkább a két világháború közötti fasiszta mozgalmak és a német nemzetiszocializmus mutatták. Ezek a nemzetet szélsőséges módon társadalomképük középpontjába helyezték. Különösen a nácizmus esetében a nemzet meghatározásánál kiemelt szerepet kaptak a faji jellemzők, s az a gondolat, hogy ennek alapján a nemzetek között egy hierarchia létezik, vagyis vannak felsőbbrendű, s alsóbbrendű, értéktelenebb fajok, illetve nemzetek. Ez a nem új, de a nácik által minden korábbinál következetesebben képviselt szociáldarwinista gondolat alapját jelentette az erőszakos, expanzív külpolitikának és más, alsóbbrendűnek tartott nemzetek, fajok üldözésének. A második világháború után Európa továbblépett a nemzetállamok megvalósítása terén, de ez lényegesen eltérő módon történt, mint az első világháború után. Az önálló nemzetállam vagy autonómia nélkül élő nemzetek és kisebbségek aránya tovább csökkent. Míg azonban 1913 és 1923 között a határok újrahúzását alkalmazták kiterjedten, addig a második világháborút követően etnikumok nagyarányú kitelepítése – a 20. század végén elterjedt kifejezéssel: etnikai tisztogatás – volt a fő módszer. A háború utáni rendezés során mintegy 20 millió főt telepítettek ki. Ezek fele német volt. A második világháború során a nemzeti eszme nevében elkövetett bűnök magát a nemzetállamot is jelentős mértékben diszkreditálták. Nyugat-Európában széles körben terjedt az a gondolat, hogy a kontinens egy sor gazdasági és politikai problémájának megoldását szolgálhatja a nemzetállamokat meghaladó, szupranacionális intézmények létrehozása. Ezek elsősorban a gazdasági kooperációt irányozták elő, de nyilvánvalóan igényelték a tagállamok politikai együttműködését is. Bár az EGK és elődintézményei kezdetben csak hat országra terjedtek ki, s gazdasági téren is elsősorban a kereskedelmi korlátok lebontására koncentráltak, már rövid távon is nagy változást hoztak a nyugat-európai politikai viszonyokban: a korábbi nemzetek közötti versengést és agresszív nacionalizmusokat – mely különösen francia-német viszonylatban jelentkezett – az együttműködés légköre váltotta fel. Mindez nem jelentette a nemzetállami érdekek érvényesítésének eltűnését: Alan Milward szerint éppen a nyugat-európai integráció volt képes hosszú távon garantálni a válságba került nemzetállami keretek fennmaradását.71 Jól mutatja a változásokat az 1970-es évek válsága: ekkor a nyugat-európai államok közel sem a szűk értelemben vett nemzeti keretek között és más nemzetek rovására keresték a kilábalást – mint tették a két világháború közötti válságévekben –, hanem fenntartották a kooperációt, elősegítve ezzel a válság kezelését. A kommunista országokban az internacionalizmus a hivatalos ideológia szintjére emelkedett, ami kezdetben a legtöbb ország esetében a szovjet érdekek érvényesülését jelentette. Jugoszláviában azonban már igen korán a szocializmus nemzeti útjáról beszéltek, s később más országokban is megjelent a nemzeti sajátosságokra való hivatkozás, mint a szovjet modelltől való eltérés egyik indoka. Külpolitikailag Albánia, s kisebb mértékben Románia is eltávolodott a Szovjetuniótól. Jugoszlávia kivételével azonban a nemzeti-nemzetiségi kérdés kezelésében az eltérések mérsékeltek voltak. A nacionalizmus üldözése ürügyén gyakran a nemzeti érzések minden megnyilvánulását elfojtották. ◄ ETNIKAI PROBLÉMÁK A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN ► A második világháború után az etnikai problémák mértéke a század első feléhez képest kétségkívül csökkent Európában. Egyrészt a bemutatott folyamatok következtében csökkent a kisebbségben élők száma és aránya. Ezenkívül a második világháború jó időre diszkreditálta a nacionalizmust és a nemzeti törekvéseket, s felértékelte a szupranacionális intézményeket. A nagyhatalmi szembenállás szintén lefojtotta a kisebb nemzetek önrendelkezési vágyait, hiszen a status quo megváltoztatása több esetben a nagyhatalmak közötti hozzávetőleges egyensúly miatt sem tűnt elérhetőnek. Európa keleti és déli részén a diktatúrák eleve nem tették lehetővé a nemzeti célok nyílt megfogalmazását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a nemzeti kisebbségek önállósági törekvései megszűntek. A második világháború után továbbra is mintegy 6 millió olyan kisebbségi maradt Európában, akiknek helyzete az önrendelkezés szempontjából romlott az első világháború előttihez képest – mindenekelőtt magyarok, törökök, németek tartoztak ebbe a sorba. Léteztek ezenkívül más, régebben fennálló és újonnan keletkezett etnikai problémák is. A második világháború után Európában megfigyelhető etnikai problémák négy fő csoportba sorolhatók:72 1. A második világháború utáni évtizedekben hat olyan etnikai csoport létezett Európában, melyek – részben csak az 1970-es évekig – nem rendelkeztek semmiféle állammal vagy önkormányzattal, noha nagyságuk jelentős volt és összefüggő területen helyezkedtek el, vagyis reális volt az önkormányzat megadása számukra. Ezek a baszkok, a bretonok, az elzásziak, a katalánok, a korzikaiak és a walesiek voltak, s 320 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


együttesen mintegy 13 millió főt tettek ki az 1970-es években. A fenti kisebbségek mind nagy történelmi múlttal és régi, szilárd határokkal rendelkező nemzetállamokban éltek – Franciaország, Spanyolország, Nagy-Britannia –, ami nehezítette önkormányzatuk megteremtését. Ennél is fontosabb volt, hogy az angol, a francia és a spanyol nyelv és általában a kultúra különleges helyzetben volt Európában, mivel ezek rendkívüli gazdagsággal és vonzerővel rendelkeztek. Ezért a bretonok vagy baszkok nyelvi egyenjogúsítása feleslegesnek, sőt sokak számára ésszerűtlennek, vagy egyenesen abszurditásnak tűnt. Wales esetében nehezítette az autonómia elnyerését, hogy a walesiek legalább háromnegyede nem beszélte a walesi nyelvet, hanem csak az angolt. Így nemzeti tudatuk is a helyi és a brit identitás egyfajta keveréke volt. Mindenesetre már 1967-ben megszületett a walesi nyelv széles körű használatát garantáló törvény, majd később az autonómia is megvalósult. A baszkok és a katalánok az 1930-as években, a köztársaság idején néhány évig már rendelkeztek kis mértékű autonómiával. A Franco-uralom végén a nyelvhasználat joga terén történt kis előrehaladás, majd ez tovább bővült 1975-ben. 1977-ben Katalónia 1980-ban pedig Baszkföld széles körű területi autonómiát kapott. Utóbbi területen azonban az ekkor már nagy múltra visszatekintő fegyveres földalatti szervezet, az ETA tovább folytatta tevékenységét a teljes függetlenség kivívása érdekében. Hasonló autonómiák elérése a legnagyobb nehézségekbe Franciaországban ütközött. Itt ugyanis a breton, a korzikai vagy az elzászi nyelvet pusztán nyelvjárásnak tekintették még a század végén is, s használatukat mellőzték az iskolákban vagy a közigazgatásban. Franciaországban a legerőteljesebb a korzikai nacionalizmus újjáéledése volt az algériai francia emigránsok szigetre érkezése után. A függetlenné vált Algériából ugyanis az 1960-as években érkezett franciák hamarosan fontos pozíciókat szereztek a helyi gazdaságban, amit az őslakos korzikaiak méltánytalannak éreztek, s önkormányzatukért léptek fel.73 Ezektől a törekvésektől függetlenül a francia nemzetfelfogással és hagyományokkal nehezen volt összeegyeztethető az említett nemzetiségek autonóm jogainak biztosítása, így ez a század végéig sem történt meg. 1. Egy következő csoportba azokat az etnikai csoportokat sorolhatjuk, melyek rendelkeztek bizonyos önkormányzattal, de ezt nem tekintették kielégítőnek. Nyu- gat-Európában Skócia volt ilyen terület, melynek önállósága komoly történelmi hagyományokon alapult. A skót autonómia kérdését programjának középpontjába állító Skót Nemzeti Párt az 1970-es években ért el először nagyarányú választási sikereket, amikor a Skócia partjainál felfedezett nagy kőolajkészletek sok helyi lakos véleményét átalakították az Angliához való viszonnyal kapcsolatban. A brit pártok egyike sem ellenezte az autonómia fokozatos bővítését, de 1979-ben az ezt jóváhagyó helyi népszavazás részvételi aránya nem érte el a szükséges, magasan megállapított szintet. Az 1990-es években egy másik, sikeres referendumot követően Skócia jelentős önállósághoz jutott, s 1999-ben önálló parlamentje is alakult. Jugoszlávia etnikai téren sok szempontból a legbonyolultabb viszonyokkal rendelkező európai állam volt a második világháború után. Nemzetei nem csupán számos államalakulathoz tartoztak a történelem során, de még a 20. század elején is – mint az Oszmán Birodalom, Magyarország, Ausztria –, hanem három különböző nagy vallási csoport is létezett: görögkeleti ortodox, katolikus és iszlám. Jugoszlávia hat szövetségi köztársaságból állt (Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Macedónia, Montenegró), emellett a Vajdaság 1946-tól autonóm tartomány, Koszovó 1974-től 1989-ig autonóm régió státusszal rendelkezett. Ezekben öt nagyobb nyelvet beszéltek (szerb-horvát, szlovén, makedón, albán, magyar), de a szerbek a cirill, a horvátok a latin írást használták, ami további nyelvi választóvonalat jelentett. A nemzeti és kulturális különbségeket rendkívül nagy társadalmi-gazdasági fejlettségbeli eltérések kísérték: 1970-ben Szlovéniában az egy főre jutó bruttó hazai termék hétszerese volt az albánok lakta Koszovó szintjének. Ugyanakkor a természetes szaporulat színvonala Koszovóban volt hatszor olyan nagy, mint Szlovéniában.74 Ezek a különbségek nyilvánvaló centrifugális erőt jelentettek. Az összetartozást – egyéb intézmények, mint az egységes kommunista párt mellett – egy sajátos jugoszláv identitás, sőt nacionalizmus kialakítása kívánta erősíteni, mely nem számolta fel a szlovén, horvát vagy más nemzeti identitásokat, hanem inkább kiegészítette, részben ellensúlyozta azokat. Az egységes jugoszláv identitás kialakításában és fenntartásában kiemelkedő szerepe volt a kívülről érkező fenyegetettség érzésének: ezt a szovjet hegemón törekvések jelentették, melyek az összes kommunista országra kiterjedtek, s melynek Jugoszlávia már az 1940-es évek végétől ellenállt. Így talán az sem véletlen, hogy a széthullás irányába akkor indult el az ország, amikor a szovjet részről érkező nyomás megszűnt. Az 1990-es évek elejétől Jugoszlávia fokozatosan szétesett. Ezt a folyamatot olyan véres konfliktusok kísérték, melyekre a második világháború óta nem volt példa Európában, s melyek elsősorban Bosznia-Hercegovinára, Horvátország egyes részeire és Koszovóra terjedtek ki.75 Csehszlovákiában a jelentős német kisebbség második világháború utáni szinte teljes és a jóval kisebb magyar népesség részleges kitelepítése nagyban mérsékelte az etnikai heterogenitást. A szlovák-cseh ellentétek mindazonáltal nem szűntek meg. Az ország két, egyenlő jogokkal rendelkező, Cseh, illetve Szlovák Köztársaságra való felosztása 1968-ban jó időre elfogadható kereteket teremtett az állam egységéhez, de a



rendszerváltozást követően – különösen Szlovákiában – az önállóság hívei kerekedtek felül és 1992-ben két független állam jött létre. Belgiumban az ország 1830-as megalakulásától kezdve hosszú ideig a vallon lakosság által beszélt francia nyelv használata dominált, míg a flamand másodlagosnak számított. A vallon és a flamand népesség aránya a 20. század elején nagyjából egyenlő volt, azt követően azonban az eltérő fertilitási szintek miatt fokozatosan az utóbbi javára tolódott el az egyensúly. A súlyosabb konfliktusokat megelőzendő, 1962-ben az országot négy nyelvi zónára osztották. A flamand terület a lakosság mintegy 56%-át, a francia nyelvű vallon terület 32%-át, a német 1%-át, a kétnyelvű főváros pedig 11%-át tömörítette. Vallónia és Flandria emellett jelentős autonómiához is jutott, s noha a rivalizálás folyamatos volt, a status quót sokáig minkét oldalon csak egy kisebbség kérdőjelezte meg. Ez a helyzet az ezredfordulón kezdett megváltozni, amikor a flamandok és a vallonok közötti súrlódások időnként már az ország kormányzati rendszerének működőképességét is súlyosan veszélyeztették. 1. Egy további típust azok az összefüggő területen élő etnikai csoportok jelentettek, melyeket – általában háborúk nyomán – leválasztottak anyanemzetükről, mégpedig úgy, hogy egy idegen nemzetállam polgárai lettek. Svájc, Belgium nem tartozik ebbe a kategóriába, hiszen itt egy szövetségi államról, illetve egyenlő jogokkal rendelkező nemzetek alkotta államról van szó. Az első világháború után még több ilyen nemzetiség létezett, de a második világháború után már lényegesen lecsökkent számuk. Legnagyobb létszámú ezek közül a magyar kisebbség maradt (mintegy 3 millió fő). Az első világháború után kisebbségi helyzetbe került magyarok több mint fele Magyarország határai mellett élt és él. Többségük Románia lakosa lett, részben a magyar határ mentén egy tömbben, részben Erdély vegyes lakosságú területein, illetve egy meglehetősen homogén lakosságú enklávéban a Székelyföldön. Utóbbi területen 1956-ig autonóm tartomány létezett. Az autonómia megszűnése után kulturális, oktatási és más területeken is nehezebbé vált a magyar kisebbség helyzete, s ez az állapot alapjában a Ceau§escu-rendszer végéig fennmaradt. Lényegesen kisebb magyar népesség került Csehszlovákiához és a Szovjetunióhoz, valamint Jugoszláviához, illetve ezek egyes utódállamaihoz. Kulturális és oktatási téren a magyar kisebbség jogai utóbbiban voltak a leginkább széles körűek. A Kelet-Közép- és Délkelet-Európában élő további nemzeti kisebbségek közé tartoztak a németek (Lengyelország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia) és a törökök (Bulgária, Görögország, Jugoszlávia). A németek száma az 1970-es évektől rohamosan csökkent a térségben, mivel a lengyel, majd a román kormányok az NSZK által nyújtott gazdasági ellenszolgáltatásért – mint kedvezményes hitelek, illetve a kivándorlók után fizetett fejpénz – hozzájárultak a német lakosság emigrációjához.76 A leginkább elhúzódó etnikai konfliktus Észak-Írországban alakult ki a második világháború után. Itt az Írország és Észak-Írország közötti határokat nem az etnikai-vallási megoszlásnak megfelelően húzták meg, hanem az erősebb Nagy- Britannia szándékai szerint, aminek következtében jelentős ír népcsoport maradt Észak-Írországban. Mivel az etnikai és vallási identitás összeolvad az írek esetében, ezért különösen nehezen kezelhető feszültség jött létre, ami időnként szinte háborús állapotokat teremtett. Az észak-írországi válság az ezredforduló után enyhült jelentősen. Egy másik, a háború után élesen jelentkező, de sikeresebben megoldott nemzetiségi konfliktus Dél-Tirolban alakult ki. A részben németek által lakott terület 1919-ben Ausztriától Olaszországhoz került. A második világháború után Ausztria vissza kívánta kapni a területet, de ezt nem tudta elérni. 1948-ban az egész régió autonóm státuszhoz jutott, s ezen belül a német nyelvű lakosság dominálta terület külön önkormányzati jogokat szerzett. A Koszovóban élő albánok hosszú ideig nem léptek fel erőteljes önállósági törekvésekkel. Ebben közrejátszott viszonylag kiterjedt kulturális autonómiájuk Jugoszlávián belül, de még inkább az, hogy Albánia a maga szélsőségesen elnyomó rendszerével nem jelentett vonzerőt a kisebbségben élő albánok számára. Albánia maga sem támogatta a függetlenségi elképzeléseket, mivel Jugoszláviához hasonlóan egyfajta különutas politikát követett a kommunista országok között, s fenyegetve érezte magát a szovjet szándékoktól. 77 Természetesen léteztek további nemzeti kisebbségek is a második világháború utáni Európában, mint az ausztriai szlovének, a Görögországban élő törökök és a Törökországban élő görögök, az NDK-beli szorbok, vagy a Finnországban élő svédek. Ide sorolhatók a sajátos helyzetben lévő romák is, melyek legnagyobb számban Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában éltek. Sajátos életmódjuknak köszönhetően asszimilációjuk általában nem volt sikeres, bár fokozatosan utolsó csoportjaik is feladták nomadizáló életformájukat. Életmódjuk és kultúrájuk következtében mindenütt a leginkább hátrányos helyzetű társadalmi csoportok közé tartoztak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a romák problémája elsősorban nem nemzetiségi, hanem szociális problémaként jelentkezett. Mivel fertilitásuk mindenütt meghaladta a környezetükben élő más 322 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nemzetekét, az ezredfordulóra a régió több országában az egyik legfontosabb társadalompolitikai céllá vált integrációjuk. 1. Végül etnikai problémák keletkeztek a második világháború utáni Európán belüli és Európába más kontinensekről irányuló migrációs folyamatok következtében. Mivel a migrációval egy korábbi részben már foglalkoztunk, ezért csak röviden tárgyalunk néhány ide kapcsolódó jelenséget. A második világháború után a kommunista országokból Nyugat-Európába érkező menekültek nem okoztak etnikai jellegű problémákat, mert számuk viszonylag alacsony, asszimilációs hajlandóságuk nagy volt, s így beolvadásuk a befogadó társadalomba gyorsan be is következett. Ettől eltérően zajlott a gyarmatokról vagy korábbi gyarmatokról a gyarmattartó országokba irányuló bevándorlás. Nagy-Britannia gyarmatai lakosságát állampolgároknak tekintette, ami nagyban megkönnyítette az onnan történő bevándorlást. Más országok – pl. Franciaország – csak a területükön születetteknek garantálták az állampolgárságot, de a bevándorlók gyermekei így is viszonylag könnyen megszerezhették azt. A gyarmatokkal nem rendelkező Svájcban és Németországban ennél lényegesen nehezebb volt az állampolgárság megszerzése – utóbbi esetében a német származás bizonyítása volt a feltétel. Az 1970-es évektől a leginkább nagyvonalú szabályozással rendelkező országokban – így mindenekelőtt Nagy-Britanniá- ban – is szigorítottak az állampolgársági törvényeken, de az általában még így is kedvező feltételeket teremtett a volt gyarmatok lakosainak a bevándorlásra. Különösen Nagy-Britannia és Hollandia esetében volt nagyarányú a kolóniákról érkezők száma, de a mozgalom érintette Franciaországot és Portugáliát is. A két előző országban a faji, kulturális és vallási toleranciának hosszú hagyományai voltak, így itt – legalábbis az ezredfordulóig – viszonylag kevés súrlódást eredményezett a bevándorlás. Franciaországban és Portugáliában pedig a volt gyarmatokról kezdetben főként a telepesek és azok leszármazottai tértek visz- sza, ami ugyancsak mérsékelte integrációjuk nehézségeit. Idővel azonban Nyugat- és Dél-Európa legtöbb országában a tengerentúli bevándorlás más formái is nagyobb mértéket öltöttek – mint a gazdasági és politikai migráció –, s ezek együttes hatásaként az etnikai jellegű problémák is súlyosbodtak. Bár Németországban az állampolgárság elnyerése a nem német ősökkel rendelkezők számára nem volt könnyű, sajátos módon mégis ebben az országban élt a legnagyobb számú külföldi a század végén. Ebben a politikai menekültekkel szembeni nagyvonalú német befogadási gyakorlat mellett jelentős szerepet játszott az, hogy az ország fejlettsége miatt vonzó célpontnak számított, de az ún. vendégmunkás-mozgalom kiterjedtsége is az okok közé tartozott. Utóbbi természetesen nem csak Németországot érintette. Mint a migrációról szóló fejezetben bemutattuk, a mediterrán térségből Nyugat-Európába érkező munkavállalók kezdetben jórészt visszatértek hazájukba. Az 1980-as évektől azonban a török, algériai, marokkói és más vendégmunkások mind nagyobb számban telepedtek le családjukkal együtt a befogadó országokban.78 Ez idővel a legtöbb országban etnikai ellentétek megjelenéséhez vezetett, különösen azért, mert a bevándorlók eltérő társadalmi-kulturális és vallási jellemzői miatt az asszimiláció vontatottan haladt. Mindazonáltal ezen a téren nagyok voltak a különbségek Nyugat-Európán belül is: Svédországban a bevándorlók beilleszkedése a szisztematikus kormányzati erőfeszítések miatt viszonylag zökkenőmentesen zajlott, míg Franciaországban jelentős politikai problémává nőtte ki magát, mely bevándorlásellenes politikai mozgalmak és pártok létesítésnek kiindulópontjává vált. ◄ NEMZETEK ÉS NEMZETÁLLAMOK AZ EZREDFORDULÓN ► A 20. század utolsó évtizedeiben jelentősen megnőtt az európai nemzetállamok száma. Ha a szovjet utódállamoktól eltekintünk, akkor is fél tucattal több államot számolhatunk jelenleg, mint másfél évtizeddel korábban, mindenekelőtt Jugoszlávia felbomlásának következtében. Ez a folyamat nem korlátozódik Európára: az ENSZ tagállamainak száma is folyamatosan emelkedik megalakulása óta. A 20. század végén a nacionalizmusok erősödése is bekövetkezett Európa több régiójában – különösen a Balkánon. Ennyiben tehát a nemzet láthatóan fontos intézmény és azonosulási pont maradt a modern társadalmakban is. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy a modern nemzeteket egy sor változás is jellemzi. A globalizációként ismert folyamat jelentős kihívást jelent a nemzetállamok számára. Míg a nemzetállamok kormányai hatalmukat jórészt a területük feletti úgyszólván korlátlan ellenőrzési jogból nyerik, a globalizáció mindinkább érinti ezt a kizárólagos rendelkezési jogot. Elsősorban gazdasági téren jelentkezik ez a változás: a világgazdasági kapcsolatok bővülésével párhuzamosan a nemzeti érdekeket is érintő gazdasági döntések mind nagyobb hányada nem a nemzetállamok hatáskörében születik, hanem a nemzetállamok ellenőrzésén kívül álló centrumokban, vagy esetleg egy másik, nagyobb gazdasági-politikai érdekérvényesítő képességgel rendelkező nemzetállam döntéshozói által. A nemzetekkel párhuzamosan új szereplők is megjelentek a nemzetközi porondon. A klasszikus, a nemzetállamok tagságán nyugvó nemzetközi szervezetek mellett multinacionális cégek, nem kormányzati szervezetek tartoznak e körbe, sőt egyes szerzők a terrorista és bűnözői csoportokat is ide sorolják. Mindez jelentősen kihat a nemzetállam legitimációjára és működőképességére: az egyes országok polgárai mindenekelőtt saját kormányaiktól várják érdekeik képviseletét, melyeknek azonban a korábbiaknál kevesebb eszköz áll rendelkezésükre céljaik megvalósítására. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy a 323 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


globalizáció jelentős részben a nemzetállamok irányítóinak döntései következtében haladt és halad előre: a tőkemozgások szabadabbá tétele és más döntések nemzetállami kompetenciában születtek. Ezenkívül fontos körülmény, hogy a globalizáció a különböző társadalmi-gazdasági területeken eltérő módon és gyorsasággal folyt és folyik: például az igazságszolgáltatás területén nem érintette a nemzetállamok jogköreit. A globalizációhoz több tekintetben hasonló hatásokkal járó, de a nemzetállamok által sokkal inkább ellenőrzött folyamatnak tekinthető az európai gazdasági integráció. Az európai integrációs folyamat során a nemzetállamok fokozatosan liberalizálták a kereskedelmet, a tőkemozgásokat és végül a munkaerő áramlását is. Mindez a szupranacionális integráció világviszonylatban legfejlettebb formája lett, mely egyszersmind az európai nemzetállamoknak a globalizáció kihívására adott válaszának is tekinthető, s hozzájárult a nemzetállamok konszolidálásához.79 Jellemző ebből a szempontból az a tény, hogy az EU tagállamai a széles körű gazdasági integráció mellett mindmáig féltékenyen őrizték szuverenitásukat más területeken, mint például az oktatásban, mely alapvető fontosságú a nemzeti identitás fenntartása szempontjából. Ugyanakkor az európai integráció előrehaladása szempontjából minden bizonnyal előnyös körülmény volt, hogy a nemzeti érzelmek egyes régiókban megfigyelhető újjáéledése ellenére Nyugat- és Dél-Európában a nacionalizmus összességében veszített erejéből az utóbbi évtizedekben. Felmérések mutatják, hogy a „nemzeti büszkeség" – melyet a kutatók a nacionalista érzelmek egyik mutatójának tekintenek – jelentősen mérséklődött az 1980-as évek óta. 1982-ben a megkérdezett európaiak átlagosan 41%-a vallotta, hogy büszke nemzeti hovatartozására, míg 1994-ben már csak 28%-a. Egyedül Írországban, Görögországban és Lengyelországban maradt fenn a viszonylag magas arány80 (11.6. táblázat). Az azonban kétségtelen, hogy az európai identitás kialakulása nem haladt ezzel párhuzamosan.81

11.6. táblázat - 11.6. táblázat ► A nemzeti büszkeség alakulása Európában, 1970-1990 (százalék) 1970 Nagy-Britannia

1980

1990

53

53

Franciaország

66

31

35

Hollandia

54

20

23

Belgium

70

29

31

67

77

21

17

Írország NSZK

38

Ausztria

53

Svédország

30

41

Dánia

30

42

Norvégia

41

45

Finnország Olaszország

38 62

40

40

Spanyolország

51

45

Portugália

33

42



Görögország

76

72

NDK

29

Lengyelország

69

Csehszlovákia

25

Magyarország

67

Bulgária

47 39

Megjegyzések: A megkérdezettek közül nemzeti hovatartozására „nagyon büszke" választ adók százalékban. Eltérő időpontok: Görögország 1983, 1985. Forrás: Ronald Inglehart: Culture Shift in Andvanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. 411. (1970-1980). World Values Survey, 1990-1991, 322-es kérdés. www.worldvaluessurvey.org. (1990). A globalizációt gyakran a nemzetállamokat fenyegető jelenségnek tartják, mely azok felbomlásához, új szupranacionális integrációkhoz vezethet. Egy másik fejlődési útként az fogalmazódott meg, hogy a fenyegetett nemzetállamokban nacionalista és protekcionista védekezési mechanizmusok kerekednek felül. Ebből a perspektívából az európai integrációs intézmények egyfajta alternatívát nyújtanak: megkísérlik megóvni a nemzetállami szuverenitás jelentős részét, ugyanakkor reagálnak a nemzetállami kereteket meghaladó méretű gazdasági egységek létrehozásának igényére is.

4. Az ezredforduló értékvilágai: posztmaterializmus és individualizmus Az értékek több szempontból is nagy jelentőséggel bírnak a 20. század társadalmi átalakulásának vizsgálata során. Egyrészt fontos meghatározói az egyének társadalmi magatartásának, cselekvéseinek, ezenkívül kapcsolatot jelentenek az egyéni és társadalmi változások között. Az értékek – melyeket gyakran társadalmi vagy kulturális értékeknek neveznek – olyan kulturális alapelvek, melyek kifejezik azt, hogy az adott társadalomban mit tartanak jónak és kívánatosnak, valamint rossznak és elkerülendőnek. 82 Ezek a kívánatosról alkotott elképzelések megjelennek az egyéni preferenciákban. Míg tehát utóbbiak az egyének sajátosságai, az értékeket a társadalmi közösségek is osztják. Hagyományosan különbséget szokás tenni egyfelől az értékek, másfelől az attitűdök, vagy beállítódások között. Előbbiek erős, jórészt állandó természetűek, s nem is feltétlenül tudatosan jelennek meg, utóbbiak kevésbé mély, gyakran változó nézetek vagy vélemények. Ezért a kutatás általában az értékek iránt érdeklődik, mivel ezek stabilabbak, s jobban behatárolhatóak, mint az attitűdök. Ugyanakkor azonban az értékeket gyakran nehezebb közvetlenül megragadni, s inkább az attitűdökön keresztül lehet felismerni őket. Meg kell jegyezni azt is, hogy az értékek nem azonosak a normákkal, melyek a társadalom magatartási szabályait jelentik, s melyek betartását a társadalom általában szankcionálja. Ezek tehát sokkal gyakorlatiasabb módon jelennek meg, mint az elvontabb értékek. Az értékek és normák egyének általi elsajátítása egyaránt a szocializáció útján történik, mely a külvilág, a társadalmi környezet egyénre gyakorolt minden befolyását magában foglalja, a családi és iskolai neveléstől a munkahelyi környezeten át a politikai élet és a sajtó hatásáig. A következőkben az értékek változásának néhány alapvető trendjét mutatjuk be Európában a 20. század utolsó évtizedeiben. ◄ MATERIALIZMUS – POSZTMATERIALIZMUS ► A nyugati ipari társadalmakban a második világháború után bekövetkezett értékváltozások első szisztematikus és összehasonlító leírása Ronald Inglehart nevéhez fűződik, aki a materiálisról a posztmateriális értékekre való átmenetben jelölte meg a folyamat lényegét, melyet „csendes forradalom" névvel illetett.83 Ingelhart szerint a második világháború utáni társadalmi változások – különösen a gazdasági jólét növekedése, a javuló informálódási és növekvő tanulási lehetőségek, a nemzetközi stabilitás – széles körben átalakították a lakosság értékprioritásait az ipari társadalmakban. Mindezek a változások ahhoz vezettek, hogy a polgárok az anyagi jólétet magától értetődőnek tartották, s az immateriális, nem anyagi jellegű értékek nagyobb jelentőséget kaptak. Ezért a fejlett országok polgárai növekvő mértékben új értékorientációt kezdtek követni, melyben az egyéni szabadság és önmegvalósítás, a közügyekben való aktív részvétel és általában az életminőség fontos szerepet kapnak. Inglehart az értékváltozást két hipotézis 325 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


segítségével magyarázza. Az első ezek közül azt mondja ki, hogy az értékprioritásokat a szűkösség határozza meg. A szükségleteknek van egy hierarchiájuk, s az egyén általában arra törekszik, hogy az anyagi jellegű és a létbiztonsággal összefüggő szükségleteket kielégítse (lakás, étkezés stb.). Ha ez megtörténik, újabb, magasabb rendű szükségletek kielégítése kerül előtérbe, mint a társadalmi és kulturális igényeké. A második világháború után egy viszonylag hosszú periódust a gazdasági prosperitás és létbiztonság jellemezte Nyugat-Európában, ami előidézte azt, hogy a már kielégített anyagi jellegű igények (materiális értékorientációk) helyett a nem materiális igények kerüljenek előtérbe (posztmateriális értékek). Ez önmagában még nem elegendő a hosszú távú értékváltozások megfelelő magyarázatára, amit a szocializációs hipotézis tesz lehetővé Inglehart számára. Eszerint az egyének legfontosabb értékbeállítódásai fiatal korukban – életük első két évtizedében – alakulnak ki. A fiatal korban meggyökerezett értékek már viszonylag keveset változnak az élet során, s így ezek szolgálnak a későbbiekben is mércéül a társadalmi és politikai jelenségek megítélésére. Így tehát azok a generációk, melyek a második világháború alatt és az azt közvetlenül követő nélkülözés és bizonytalanság jellemezte időszak során születtek és töltötték ifjúkorukat, lényegesen fontosabbnak tekintik az anyagi jellegű értékeket, mint a viszonylagos anyagi biztonság időszakában születettek, melyeket növekvő mértékben a posztmateriális értékek tisztelete jellemez.84 Inglehart az időbeli változások és az egyes társadalmak közötti különbségek mérésére megalkotott egy mérőszámot, a posztmaterializmus-indexet. Ezt az alapján állítják össze, hogy a megkérdezettek különböző értékeket miként rangsorolnak fontosság szerint. A materialista értékek közé tartozik például a magas gazdasági növekedés, a rend és nyugalom, az árstabilitás fenntartása, a külső biztonság garantálása erős hadsereg révén, a bűnözés elleni küzdelem; míg posztmaterialista értéknek számít a polgárok erősebb befolyása a kormány döntéseire, a munkavállalók nagyobb beleszólása a munkahelyi ügyekbe, a véleménynyilvánítás szabadságának védelme, az épített és természeti környezet megóvása, olyan társadalom kialakítása, ahol a gondolatok és eszmék fontosabbak, mint a pénz és ide kerül a nemzetközi együttműködés is. 85 Később Inglehart munkatársaival kissé módosította a koncepciót, de ez kevésbé annak tartalmát, mint inkább a terminológiát érintette: materialista-posztmaterialista helyett a megélhetés-önkiteljesítés dimenzióról beszélt. Ehhez járult a tradicionális/vallásos-racionális/szekularizált értékdimenzió, melyet a vallás kapcsán már érintettünk.86 Inglehart mérni is tudta a változásokat. Eszerint a posztmateriális és a materiális értékek közötti eltolódás az 1960-as években kezdődött, s lassan ment végbe. A nyugati országokban 1970 és 1990 között a materiális értékeket előnyben ré- szesítők aránya mintegy 40%-ról 25%-ra csökkent, míg a posztmateriális értékvilággal rendelkezőké átlagosan 10%-ról mintegy 20%-ra emelkedett. A polgárok fennmaradó részét nem lehetett egyértelműen besorolni, mivel megnyilvánulásaik nem voltak konzisztensek. Az időbeli változást közelebbről vizsgálva az látható, hogy nagyjából az 1970-es évek elejéig a materialisták voltak lényeges többségben, de arányuk fokozatosan csökkent. Az 1970-es évek közepén átmenetileg kissé megnőtt a materiális értékek fontossága a válaszadók számára, de már az 1970-es évek végétől visszatért a korábbi, csökkenő trend. Az 1980-as évek közepén egymáshoz közeli szinten stabilizálódott a materialista-posztmaterialista értékválasztással rendelkezők aránya, ha Nyugat- és Dél-Európa egészét vizsgáljuk.

11.7. táblázat - 11.7. táblázat ► A posztmaterialista értékorinetációval rendelkezők aránya a felnőtt lakosság körében európai országokban, 1970-2000 (százalék) 1970 körül

1980 körül

1990 körül

2000 körül

Nagy-Britannia

8

14

19

19

Franciaország

12

20

25

18

Hollandia

13

20

34

23

Belgium

14

13

24

22

NSZK

8

20

28

17

Ausztria

5

26

28

Írország

8

19

13

9 326



Svédország Dánia

7

Norvégia Olaszország

9

Spanyolország NDK/NSZK tart.

13

23

28

16

9

10

10

24

28

10

21

18

23

12

keleti

Lengyelország

16

Magyarország

3

11

Megjegyzés: A nyugat-európai adatok időpontjai eltérhetnek a táblázatban megadott évektől. Forrás: Russel Dalton: Vergleichende Werteforschung. In Dirk Berg-Schlosser – Ferdinand Müller-Rom- mel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissenschaft. Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissenschaften, 2003. 160. (Nyugat-Európa 1970-2000). Ronald Inglehart: Culture Shift in Andvanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. 442. (Magyarország 1982 és Lengyelország 1980, saját számítás). 1970 és 1990 között a posztmaterialista értékválasztással rendelkezők aránya tehát mintegy megduplázódott a nyugat-európai országok körében (11.7. táblázat). Természetesen ez csak az átalakulás hozzávetőleges időbeli behatárolásának tekinthető, ezenkívül egyes társadalmakban a változások iránya eltért a trendektől. Kiemelkedő volt ebben az időszakban a nem anyagi jellegű orientációval rendelkező lakosok aránya Hollandiában, az NSZK-ban és Ausztriában. A kérdőíveken alapuló kutatások mellett más bizonyítékok is vannak az értékváltozások bekövetkeztére vonatkozóan. Ezek közé tartoznak a posztmaterialista értékeket magukénak valló társadalmi mozgalmak, s az új értékeket tükröző alternatív kultúra megjelenési formái éppúgy, mint az alternatív szórakozóhelyek, bioüzletek, vegetariánus éttermek sokasodása. Egyértelműen tükröződnek a felmérésekben a generációs különbségek. A legidősebb, 1886 és 1905 között született generációkban lényegesen kisebb a posztmateriális értékekkel rendelkezők aránya, mint a fiatalabb generációk körében. Ugyanakkor a növekedés nem folyamatos és lineáris. A legnagyobb törés az említett, a háború idején és a közvetlenül azt követően szocializálódott kohorszok, s a prosperáló 1950-es és 1960-as években fiatalkorukat költő korosztályok között láthatóak. Később a változások lelassultak. Inglehart fentiekben vázolt elképzelése számos kritikát is kiváltott. Kifogásolták, hogy azonosítja az értékeket és a szükségleteket, s a vizsgált változók erősen függnek az aktuális társadalmi-gazdasági helyzettől. Például az árstabilitás – mint egy materiális érték – megítélése egészen eltérő lehet inflációs időszakban, mint máskor. Ennél is fontosabb az, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok és a lakosság értékorientációja közötti közvetlen összefüggést sokan megkérdőjelezik. Arra is felhívták a figyelmet, hogy az értékváltozást sokkal inkább befolyásolhatja az, hogy a válaszadás idején a gazdaság prosperáló, vagy éppen stagnáló szakaszban van, mint az egyén szocializációs időszakának gazdasági helyzete.87 Ha azonban elfogadjuk ezt a módosítást, a generációk közötti értékeltolódások, mint az értékváltozások fő mozgatói is veszítenek hitelükből. Egy további bírálat szerint csupán a materialista és posztmaterialista értékvilág megkülönböztetése túlságosan leegyszerűsítő, mint ahogyan a változások csupán két hipotézisre építő magyarázata is az. Az értékváltozások további dimenziói között javasolták például az autoriter és szabadságelvű értékek bevonását a vizsgálatba. Széles körű elismertségre tett szert azonban Inglehart azon megállapítása, hogy a közösséggel kapcsolatos értékek az 1960-as évektől mindinkább visszaszorultak az egyéniség kiteljesítésével kapcsolatos értékek javára. Mivel ez nem csak az Inglehart által leírt posztmaterialista formát öltheti, más társadalomkutatók inkább individualizációként írják le ezt a változást. Az individualizáció egyrészt a társadalmi miliőkről való leválást jelenti, mint az ipari munkásosztály, a kispolgárság vagy a parasztság értékvilágának elhagyását. A hagyományos közösségek és társadalmi intézmények – család, rokonság, nemzet, egyház, szakszervezet –



befolyása szintén csökkent az egyénre. Korábbi fejezetekben és részekben már láttuk e folyamat konkrét megjelenését, mint a családon belüli hagyományos szerepek oldódása, vagy a szekularizáció. Az individualizáció, a tradicionális értékektől való távolodás megjelent több, korábban a társadalom által devianciának tekintett, vagy legalábbis elítélt magatartás növekvő elfogadottságában, az ezekkel szembeni nagyobb engedékenységben. A főként Nyugat-Európára vonatkozó értékvizsgálatok azt állapították meg, hogy a lakosság, s különösen a fiatalabb korosztályok mind kevésbé ítélték el az olyan jelenségeket, mint a válás, a házastársi hűtlenség, az abortusz, az eutanázia, a homoszexualitás, a prostitúció. Ez nem azt jelentette, hogy mindezeket maguk számára is követendőnek tartották, hanem mások ilyen magatartásával szemben fogalmaztak meg kevésbé negatív véleményt.88 A kisebbségekkel szembeni tolerancia eleve viszonylag magas szintű volt már az 1960-as években is a nyugat-európai országok lakossága körében, s ezt követően sem változott meg alapvetően. Az 1980-as években a megkérdezettek nagy többsége elfogadta volna, ha más nemzetiségű vagy vallású szomszéddal kell együtt élnie. A társadalom tagjai közötti bizalom magas szintjét számos újabb elmélet és empirikus kutatás alapvető fontosságú tényezőnek tartja a társadalom hatékony működése szempontjából. Különösen szoros kapcsolatban áll a bizalom a civil társadalom működésével: erőssége előnyösen hat az egyének közötti kooperációra, hozzájárul a civil egyesületek és más kezdeményezések elterjedéséhez. 89 A többi polgárral szembeni bizalom jelentősen gyarapodott az említett időszakban a nyugat-európai országokban. Ezen a téren is jelentős eltérések voltak azonban a különböző generációk között: a háborút átélt idősebb generációk tagjai többségükben úgy vélték, hogy a – családon kívüli – embertársak többségében nem lehet megbízni, míg a fiatalabbak jóval nagyobb arányban nyilatkoztak pozitívan. Ugyanakkor az egyes társadalmak közötti különbségek igen nagymérvűek voltak ebben a tekintetben: az 1980-as években a skandináv országokban és Hollandiában a lakosság többsége azt állította, hogy megbízik embertársaiban, míg másutt – különösen Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Ausztriában, – ennél lényegesen kevesebben nyilatkoztak így90 (11.8. táblázat). A kelet-közép-európai országok esetében a rendszerváltás körüli időszakra vonatkozóan rendelkezünk először szélesebb körű adatokkal a bizalom szintjére. Ezek azt sejtetik, hogy a diktatúra erősen rajta hagyta nyomát az emberek közötti viszonyokon, de a rendszerváltás után tovább csökkent a bizalom egyébként is alacsony szintje. Ez valószínűleg a rendszerváltozás nyomán bekövetkezett bizonytalanabb és gyorsan átalakuló társadalmi környezetnek, a bűnözés emelkedésének, a megélhetési nehézségek fokozódásának a következménye volt.91 Sajátos módon a közintézményekkel szembeni bizalom már korábban, az 1960-as évektől erodálódni kezdett a demokratikus államokban is. Az 1980-as években Nyugat-Európában a legnagyobb bizalom a közrend fenntartásáért felelős intézményeket övezte (rendőrség, hadsereg, igazságszolgáltatás). Szintén a többség bizalmát élvezték az egyházak és az oktatási rendszer. A polgárok legkevésbé a nagyvállalatokat, a sajtót és a szakszervezeteket tartották hitelesnek.92

11.8. táblázat - 11.8. táblázat ► Az interperszonális bizalom alakulása európai országokban, 1959-1997 (százalék) 1959

1981-1983

1985

1990

1995-1997

56

43

40

44

30

45

50

54

32

43

38

42

Ausztria

32

31

Svájc

43

37

Nagy-Britannia Hollandia NSZK

24

Svédország

57

66

60

Norvégia

62

65

65



Olaszország

27

30

35

35

34

34

30

NDK/NSZK keleti tart.

26

25

Lengyelország

35

18

Spanyolország

Magyarország

8

34

25

Megjegyzés: Azon megkérdezettek aránya, akik egyetértettek „A legtöbb emberben meg lehet bízni" kijelentéssel. Forrás: Oscar W. Gabriel – Volker Kunz – Sigrid Rofíteutscher – Jan W. van Deth: Sozialkapital und Demokratie. Zivilgesellschaftliche Ressourcen im Vergleich. Wien: WUV Universitatsverlag, 2002. 58. Bár az értékváltozások jellegét és a leírásukra leginkább megfelelőnek tartott fogalmakat és elméleti kereteket illetően nincs teljes egyetértés az irodalomban, az kétségtelen, hogy a bemutatott átalakulásnak jelentős hatása volt a társadalmi és politikai fejlődésre. Az önmegvalósítás igényének növekedése és a hagyományos társadalmi intézmények iránti lojalitás csökkenése kétségtelen folyamat. Ennek következményeit korábbi fejezetekben, illetve részekben már dokumentáltuk a családi életre vagy a szekularizációra vonatkozóan az 1960-as és 1980-as évek között, így erre most nem térünk ki. Az értékváltozások azonban más területeket, így a politikát is több oldalról érintették. A posztmaterializmus számára a környezetvédelem, a háborúk helyett a nemzetközi konfliktusok tárgyalásos rendezése alapvetően fontos értékek, melyeket demokratikus körülmények között a kormányzatok sem hagyhattak figyelmen kívül tevékenységük során. Az értékváltozások emellett hatottak a politikai participációra, a polgárok politikai aktivitására is. Ez a hatás ellentmondásos volt. Egyrészt nőttek a polgároknak a politikai intézményekkel szembeni elvárásai. A posztmaterialisták minden kutatás szerint nagyobb érdeklődést mutatnak a közügyek iránt, mint a társadalom többsége. Ez az érdeklődés azonban más jellegű, mint a hagyományos politizálás: a posztmaterialista politikában a korábbinál nagyobb a jelentőségük a parlamenti politizáláson kívüli eszközöknek. A posztmaterialista értékek között hangsúlyosan jelen van a civil társadalom, a polgári kezdeményezéseknek a politikai folyamatokba való bevonásának igénye, vagyis sokkal nagyobb hangsúlyt kap benne a közvetlen állampolgári részvétel – például tüntetések, aláírásgyűjtések, népszavazások, környezetkárosító cégek elleni bojkottok formájában. Ez számtalan új politikai mozgalom alakításában vagy a parlamenten kívüli akciók terjedésében jelentkezett Nyugat-Európában az 1960-as évek végétől. Másrészt a hagyományos intézményekkel szembeni lojalitás gyengülése a pártokat is érintette: ezek a korábbinál kevésbé tudták tartósan magukhoz kötni a választókat, s így a politikai folyamatok kiszámíthatósága csökkent.93 Összességében azonban nem mondhatjuk azt, hogy a demokratikus politikai rendszer meggyengülése következett be. Sokkal inkább a politizálás keretei alakultak át, bővültek ki. Az 1990-es évek több tekintetben törést jelentett az értékek átalakulásának folyamatában, ezzel is demonstrálva, hogy nem lineáris és visszafordíthatatlan folyamatról van szó. A legfeltűnőbb változás a posztmaterialisták arányának csökkenése egy sor nyugat-európai országban (11.9. táblázat). Utalhatunk ebben az összefüggésben a szekularizáció lefékeződésére is több európai országban, amint ezt korábban megismertük. Sajátosan alakult a bizalom szintje. Míg a megelőző évtizedekben általában nőtt az interperszonális bizalom mértéke, az 1990-es években ismét csökkenést látunk a legtöbb nyugat-európai országban, így Nagy-Britanniában, Franciaországban és Olaszországban. A bizalom töretlenül magas szintje csak Skandináviában maradt fenn. Ugyanakkor a közintézményekkel szembeni bizalom a korábbi csökkenés után a legtöbb nyugateurópai országban ismét emelkedett. Az egyébként is bizalomhiány jellemezte posztkommunista országokban a helyzet mindkét tekintetben, de különösen az intézmények vonatkozásában tovább romlott már a rendszerváltást megelőzően is, s ez a trend tovább folytatódott az 1990-es években.94 A családi élettel kapcsolatos értékekben is töréseket látunk az ezredfordulón. Míg korábban a szülő-gyermek kapcsolatban a szülői önfeláldozás és a gyermekek részéről a szülők feltétlen tisztelete központi értéknek számított, addig ezek számos nyugat-európai országban kezdtek megkérdőjeleződni. Felgyorsult a női szerepekkel kapcsolatos elvárások változása is. A nőket mind kevésbé csupán anyaként és feleségként fogadta el a társadalom, hanem más szerepekben is. Ez Európa nyugati és keleti felén egyaránt megfigyelhető, s csupán néhány ország tért el a trendtől. Nem változott azonban az, hogy a házasság, illetve a párkapcsolatok alapjának a partnerek továbbra is a kölcsönös tiszteletet és bizalmat tekintették. A gyermeknevelési elvek terén is 329 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


megmaradtak a korábbi prioritások: a gyermekeket függetlenségre, toleranciára, önállóságra kívánták elsősorban nevelni a szülők a legtöbb európai országban, s olyan elvek, mint az engedelmesség, a hűség, a kemény munka másodlagosak maradtak. Csak néhány országban – Nagy-Britannia, Németország – kerültek a korábbinál inkább előtérbe az utóbbi értékek a gyermeknevelésben. A folyamatosság nemcsak a családi élettel kapcsolatos értékek terén, hanem több más tekintetben is látható, vagyis az említett törés nem volt teljes. A hagyományos vagy akár uralkodó társadalmi normáktól eltérő viselkedéssel, életformákkal szembeni tolerancia tovább nőtt az európai társadalmak többségében az 1990-es években is. Kivételnek csupán néhány ország (Magyarország, Finnország) számított. Szintén nőtt a tolerancia és elfogadás a kisebbségekkel szemben. A közvélemény-kutatások ezt mérő kérdésére, hogy elfogadnának-e szomszédnak külföldi, más bőrszínű, vagy vallású személyt, a megkérdezettek korábbinál is nagyobb aránya válaszolt igennel. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy közben – mint láttuk – a polgárok közötti bizalom szintje csökkent. Bár széles körű adatokkal ezzel kapcsolatban nem rendelkezünk, jelek szerint az ezredfordulót követően ez a türelem ismét erodálódni kezdett szerte Európában, különösen az iszlám vallásúakkal szemben. Az 1960-as évektől bekövetkezett értékváltozások magyarázatában több tényező is szerepet kaphat. Inglehart érvelésében a növekvő anyagi jólét áll az első helyen: az emelkedő életszínvonal, a munkahelyek viszonylagos stabilitása és az oktatás hozzáférhetőségének javulása egyaránt idetartozik. 95 Utóbb ez kiegészült a posztindusztrializáció, a szolgáltató társadalomra való átmenet hatásának hangsúlyozásával, mely az érvelés szerint új, rugalmasabb munkaszervezeti formáival felszabadítóan hatott az egyénekre.96 Mások a jóléti állam jelentőségét emelték ki az individualizáció folyamatának elősegítésében, mely mérsékli a családi és más kötöttségeket, az ilyen kapcsolatok fenntartását egyéni választás tárgyává teszi. 97 Egy további érvelés szerint az értékek átalakulását elsősorban a politikai elit, az értelmiségiek és szakértők, a társadalmi mozgalmak, valamint a média idézték elő markáns üzeneteikkel, sőt propagandájukkal. Az 1990-es évek trendváltozásai is több tekintetben meggyőzően magyarázhatóak az Inglehart által kidolgozott keretekben. Az 1970-es évek elejének olajválsága után megváltozott a gazdasági klíma: az életszínvonal növekedése lelassult, a munkanélküliség jelentősen nőtt, a munkába lépő új generációk perspektívái a korábbiakhoz képest kétségkívül romlottak. A kommunista országokban is jelentkeztek a gazdasági nehézségek már az 1980-as években, a rendszerváltást közvetlenül megelőzően és követően pedig súlyos visszaesés bontakozott ki. Mindezek – ha az egyes társadalmakban nem is egyforma mértékben – felértékelték a materiális célokat, s előtérbe helyezték az egyéni életstratégiákat a közösségi megoldásokkal szemben. Ugyanakkor a változások nem írhatóak le egyszerűen a materiális-posztmateriális értékváltozás irányának megfordulásaként, hiszen az önkiteljesítést szolgáló értékek előrenyomulása több tekintetben folytatódott (individualizáció). Másrészt eleve vannak olyan fontos vetületei az értékváltozásoknak, melyeket Inglehart koncepciója nem kellően vesz figyelembe (pl. bizalom). Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy materiális-posztmateriális dimenzió – vagy akár annak említett, Inglehart által továbbfejlesztett változata – nem képes maradéktalanul megragadni az értékváltozások folyamatát a 20. század végi európai társadalmakban.


12. fejezet - 12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések Bár arra nyilvánvalóan nincs lehetőség, hogy a kötet megelőző több száz oldalának valamilyen gyorsan fogyasztható, de azért teljes értékű változatát nyújtsuk, a következőkben először kísérletet teszünk az egyes fejezetek főbb pontjainak bemutatására, s ezáltal egyben a 20. századi európai társadalmi változások legjelentősebb sajátosságainak összefoglalására. Ezt követően azt tekintjük át, hogy a bevezetőben megismert, a kontinens társadalmi fejlődésére vonatkozó, átfogó elméleti keretekbe ágyazott, de ugyanakkor széles empirikus alapon nyugvó történeti interpretációk érvényességét és hasznosságát mennyiben igazolták saját eredményeink. Végül kitérünk arra, hogy munkánk milyen fontosabb tanulságokkal járhat Európa újabb kori társadalomtörténetének bemutatási lehetőségei szempontjából. ◄ REPRODUKCIÓ ÉS INTIMITÁS ► Bár a többi kontinens gyorsabb növekedése miatt a világ népességében Európa aránya csökkent, saját korábbi történeti periódusaihoz képest Európa lakossága jelentős mértékben emelkedett a 20. században. A népességszám változásának mindhárom tényezőjét – a születések (fertilitás), a halálozások (mortalitás) és a vándorlások (migráció) alakulását – nyomon követtük munkánkban. Az európai népesség 20. századi növekedésének alapja a gyakran demográfiai átmenetnek nevezett folyamat volt, melynek során a fertilitás és a mortalitás eltérő dinamikája következtében – a halandóság csökkenése korábban indult meg – a népesség száma jelentősen növekedett. Bár az utóbbi évtizedek kutatásainak eredményeként a demográfiai átmenet mint népesedési elmélet erősen megkérdőjeleződött, de az tény, hogy a viszonylag gyors népességnövekedés időszaka a legtöbb európai ország esetében átnyúlt az általunk elsősorban vizsgált első világháború utáni időszakra is. Ami a termékenységet illeti, a 20. századi Európában különös figyelmet érdemel annak három tendenciája: 1. A termékenység trendje mindenhol csökkenő volt, jóllehet a visszaesés üteme jelentősen eltért az egyes régiókban és társadalmakban, s Nyugat-Európa a században mindvégig összességében a legalacsonyabb gyermekszámú régiónak számított. 2. Bizonyos időszakokban és országokban rövid távú ingadozásokból adódóan a fertilitás lefelé tartó trendje néhány évre megszakadt, sőt hosszabb, másfél évtizedes növekedési szakasz is látható: az 1950-es években bekövetkezett baby boom szinte egyformán érintette az összes nyugat-európai országot, s az 1960-as évek elejéig mindenütt jelentősen megnőttek a születési arányok. 3. Nyugat-Európában az egyes országok között kissé mérséklődtek az eltérések a század során, de ez nem mondható el a kelet-közép-európai és a balkáni társadalmakról, melyekben a második világháború után erős ingadozás látható a termékenységben. A természetes szaporulat másik tényezőjét jelentő halálozások terén is fontos változások zajlottak le a 20. század során Európában, melyek közül a következők érdemelnek különös figyelmet: 1. A mortalitás – regionálisan különböző dinamikával, s természetesen a háborúk időszakától eltekintve – jelentősen csökkent. Ennek eredményeként az élet egy korábban ismeretlen biztonsága alakult ki: míg a tradicionális társadalmakban a halál minden életkorban fenyegette az embereket, addig a 20. század végére ez fokozódóan az idősebb életkorokra koncentrálódott, s egyre többen kezdték megközelíteni az emberi élet természet szabta határát. 2. Mindazonáltal a halálozás javulása az egyes európai régiókban eltérően zajlott, és a halandóság színvonalában mindvégig megfigyelhetünk egy nyugat-keleti és egy észak-déli lejtőt. A nyugat- és dél-európai országok halandósági mutatói közötti eltérések a század végére jelentősen mérséklődtek, ellenben a kontinens nyugati és keleti fele között az 1960-as évektől erőteljes divergencia látható. Minden országban fennmaradtak ugyanakkor rétegspecifikus halandósági eltérések, a nők és a férfiak halandósági arányai között pedig nyílt az olló a század során. 3. A legtöbb kommunista országban az 1960-as évektől – az ipari világ békeidőszakbeli népesedéstörténetében példa nélküli módon – ismét emelkedni kezdett a halandóság színvonala, s ez a folyamat csak a rendszerváltást követően fordult meg. A népesség alakulásának harmadik tényezője a vándorlás volt. Az európai migrációs mozgalom csúcspontját 1881 és 1910 között érte el, amikor a kontinens a természetes szaporulat mintegy ötödét veszítette el ilyen formában. Az emigráció fő célpontja az Egyesült Államok volt, de az első világháború lefékezte a tengerentúlra irányuló népességmozgást, amely a háború végeztével sem érte el többé korábbi szintjét. Fordulópontnak


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések tekinthető az 1960-as évtized eleje, amikortól Európa migrációs mérlege pozitívvá vált, azaz többen érkeztek a kontinensre, mint amennyien elhagyták azt. A korábbi időszakokhoz képest a háborúk és a politikai okok miatt bekövetkezett népességmozgások aránya nagyban megnőtt Európában a 20. század során. Az ilyen vándorlás már az első világháború után is jelentős volt, azonban tovább nőtt a második világháború alatt és után. Ekkor nemcsak hatalmas hadseregek, hanem menekültek és deportáltak tömegei is mozogtak Európában, s a háborút követő etnikai tisztogatásoknak szintén milliónyi szenvedője volt. A politikaietnikai indíttatású migráció a második világháború utáni évtizedekben sem volt ismeretlen: mindenekelőtt a kommunista országokat, az 1990-es években pedig Jugoszlávia utódállamait hagyták el tömegek. A munkaerő régiók és országok közötti vándorlásának szintén hosszú múltja van Európában. A két világháború közötti években lassult a munkaerő Európán belüli mozgása, de a második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés minden korábbinál nagyobb számú vendégmunkást vonzott Nyugat-Európába. Az olajválság nyomán fellépő gazdasági recesszió idején azonban számuk ismét jelentősen csökkent. Az utóbbi néhány évtizedben jelentős változások zajlottak le Európa demográfiai viszonyaiban, melyek egyaránt érintették a termékenységet, a halálozást és a vándorlásokat. A jelenkor demográfiai változásait gyakran a „második demográfiai átmenet" modelljének keretében értelmezik, mely szerint e periódus alapvető jellemzője az, hogy a fertilitás a nettó reprodukcióhoz szükséges termékenységi szint alá csökken, s így nem biztosítja a születések és halálozások, azaz a népesség hosszú távú egyensúlyát. Az átmenet nagyjából az 1960-as évek közepén indult, amikor véget ért a baby boom, s minden fejlett európai országban gyökeres változásnak indult a fertilitás. Ez elsősorban a társadalomban lezajlott értékváltozásokkal függ össze, melyek közül a legfontosabbak az individualizáció és a hagyományos nemi szerepek átalakulása voltak. A külön fejezetben tárgyalt családfejlődés jelentős demográfiai hatásokkal is járt, de ezek a változások maguk is fontos társadalmi következményeket eredményeztek, melyek közül kiemelendő az európai lakosság kormegoszlásának átalakulása. Az idősebb lakosság a szociális juttatások (nyugdíj, egészségügyi ellátás) legnagyobb kedvezményezettje, így részarányának növekedése egyben e területekre is kihat. A demográfiai tényezők és a szociálpolitika kapcsolata a jóléti állammal foglalkozó fejezetben is megjelent. A 20. századi családfejlődést tárgyalva elsőként bemutattuk az európai házasodási szokásoknak a késő középkortól kezdődően kialakult két fő típusát: a Szentpétervár-Trieszt vonaltól nyugatra az úgynevezett „európai házasodási minta" létezett, a vonaltól keletre pedig ettől eltérő szokások láthatók, melyek lényegében megegyeztek a világ többi részén megfigyelhető nupcialitással. Az európai – vagy inkább nyugat-európai – mintát az jellemezte, hogy az emberek viszonylag magas életkorban kötötték első házasságukat, s emellett magas volt azoknak az aránya, akik egyáltalán nem házasodtak életük során. Ezzel szemben a másik típusban viszonylag alacsony életkorban házasodtak, s ráadásul a lakosságnak csak kicsiny aránya maradt nőtlen vagy hajadon. Ez a minta legalább a 20. század közepéig érvényes maradt Európában, sőt egyes régiókban még azt követően is tovább élt. Ugyanakkor a házasodási szokásokban jelentős és sajátos változások is bekövetkeztek a 20. századi európai társadalmakban. A második világháború után Nyugat-Európában a család egyfajta reneszánszának újabb jeleként a házasodás átlagos életkora igen jelentősen, több évvel csökkent. Ezt követően – általában az 1970-es évek közepétől – azonban ismét gyorsan nőtt az első házasságkötés életkora, s az 1980-as évek végére NyugatEurópa átlagában újra elérte a századelő szintjét. Az élethossziglani cölibátus alakulása hasonló trendet követett. A világháború után a legtöbb nyugat-európai országban nőtt, majd az 1970- es évektől minden országban jelentősen csökkent a házasságot kötők aránya. Kelet-Közép-Európában a két világháború között halványult a kelet-európai házasodási minta, míg a Balkánon markáns változás nem látható. A második világháború után azonban – különösen pedig az 1960-as évek közepe és az 1970-es évek vége között – a térségben ismét erőteljesen érvényesültek a tradicionális szokások. Ezt követően ugyan a házasodási kedv kisebb csökkenése látható, de ennek ellenére e régióban a házasság egészen az 1980-as évekig úgyszólván monopóliummal rendelkezett a párkapcsolatok terén. A háztartások és a családok nagysága és szerkezete számos jel szerint viszonylag keveset változott a 19. század végéig Európában. Jelentős átalakulások következtek be azonban a 20. század folyamán: csökkent a háztartásokban együtt élők átlagos száma, illetve egyszerűsödött a családok és a háztartások szerkezete. A változások nem utolsósorban a demográfiai és a családformálódást érintő átalakulásokra (pl. a fertilitás csökkenése, a mortalitás javulása, a nupcialitás csökkenése, válások növekedése) vezethetők vissza. A


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések háztartások szerkezetének egyszerűsödésében kulcsfontosságú volt az a folyamat, amit a család_nuklearizálódásaként szokás emlegetni, s azt jelentette, hogy a háztartásokban a szű- kebb család tagjai mellett ritkult más rokonok jelenléte. A családszerkezet ezen átalakulása érintette a felmenő ági rokonok együttélése révén és más módon keletkező összetett (kiterjesztett, illetve több családmagból álló) családháztartások elterjedtségét. Ezenkívül megváltoztak az ilyen együttélések funkciói is. Kelet- Közép-Európában a változások iránya nagyon hasonló volt a nyugat-európai társadalmakban jellemzőhöz, csak annak mértéke tért el az ott megfigyeltektől: lassabban, s megkésve zajlottak azok. Európában – s általában a nyugati világban – egy hosszú távú, több évszázadot átfogó folyamat eredményeként nemcsak a család nuklearizálódott és demográfiai összetétele vált stabillá, hanem alapvetően megváltoztak a családban fennálló interperszonális viszonyok is. A családok viszonylag egalitariussá váltak, a merev hierarchiaviszonyok – melyek mindenekelőtt a patriarchizmust jelentették – oldódtak, s mind nagyobb mértékben érvényesültek a családtagok egyéni jogai és autonómiája. Emellett nőtt a családi élet intimitása. Egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti érzelmi kapcsolat, s a gyermekek felnevelése is a családi élet középpontjába került. Ez a család privatizálódásaként, illetve emocionalizálódásaként is emlegetett átalakulás először a középrétegekben indult meg, majd onnan terjedt tovább a felső és alsó rétegekre, s e változások javában tartottak a 20. században is: a legtöbb nyugat-európai társadalomban csak a század közepére, Európa más régióiban pedig ennél is később játszódtak le többé-kevésbé teljesen. A házastársak közötti új jellegű, a korábbinál egyenlőbb szerepfelfogású, „szimmetrikusabb" kapcsolatok kialakulása alapvetően összefüggött a nők társadalmi helyzetének megváltozásával. Ennek valószínűleg legfontosabb tényezője a nők munkavállalási lehetőségeinek javulása, a női foglalkoztatottság jelentőségének növekedése volt. A modern nukleáris család a 20. század közepére dominánssá vált – ha nem is azonos mértékben – szerte Európában. A vele összekapcsolódó szerkezet és sajátos elképzelések, magatartásformák elterjedése azonban még nem volt teljes, amikor egyes társadalmakban már számos jellemzője erodálódásnak indult. A változásokat gyakran a házasság- és családformák pluralizálódásának is nevezik. Bár ez sokrétű folyamat volt, a házassághoz és a családhoz való viszony átalakulását különösen jól mutatja a házasságok felbontásának, illetve a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések gyakoriságának nagyarányú növekedése. Ezek az átalakulások eltérő ütemben zajlottak az egyes jelenségek terén és Európa különböző részein. Dinamikájuk az új családformák térhódítása tekintetében volt a legnagyobb. Ami pedig a régiókat illeti, a változások jó ideig kevéssé érintették Kelet-Közép- és Délkelet-Európát, de a rendszerváltás után e területeken is minden korábbinál erősebben érvényesültek a nyugati demográfiai és családminták. ◄ EQYENLŐTLENSÉQ ÉS TÁRSADALMI SZOLIDARITÁS ► Bár a 19. századra vonatkozóan még mindig viszonylag kevés megbízható információval rendelkezünk a jövedelmek eloszlásáról, a kutatások szerint a jövedelemegyenlőtlenségek mindinkább fokozódtak ebben az időszakban. A 20. század során azonban már egy ezzel ellentétes fejlődés következett be, vagyis a jövedelemkülönbségek fokozatosan csökkentek az ipari társadalmakban: a személyes jövedelmek szórása mérséklődött, a bérek aránya a tőkejövedelmekhez viszonyítva emelkedett, a társadalmi osztályok közötti jövedelmi eltérések halványultak. Szintén tompult a nők jövedelmi hátránya a férfiakkal szemben. Ezek az általános trendek mindazonáltal Európában nem mindenütt és minden időszakban, s különösen nem egyforma intenzitással érvényesültek. Ki kell emelni azt, hogy az 1970-es, 1980as évektől a nivellációs tendenciák több nyugat-európai országban megálltak, vagy egyenesen visszájára fordultak. A fordulat jelentkezett mind a legmagasabb jövedelmű csoportok helyzetének, mind pedig a legszegényebbek jövedelemarányának alakulásában, s az átfogó mutató, a Gini-koefficiens változásában is. Mindazonáltal a különbségek fokozódása Nyugat- és Dél-Európában általában kis mértékű volt, s ez is nagyjából az országok felére terjedt ki. A kommunista országokban a második világháború után a jövedelmek gyors kiegyenlítődése ment végbe, de az 1980-as évek végén már nem ezek, hanem a skandináv országok rendelkeztek a legkisebb jövedelmi egyenlőtlenségekkel Európában. Igen markáns volt a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése a posztkommunista országokban. A férfi vagy női nemhez tartozás még a 20. század végi Európában is fontosabb meghatározója volt a jövedelmeknek, mint a foglalkozás: ez azt jelentette, hogy bár a szellemi foglalkozásúak többet kerestek, mint a fizikai munkát végzők, a szellemi foglalkozású nők jövedelme néhány ország kivételével alacsonyabb volt, mint a fizikai munkát végző férfiaké. Ezenkívül a nők kevesebb felelősséggel és egyben döntéshozatali lehetőséggel is rendelkeztek munkahelyükön. A társadalmi rétegződés jellemzőit a gazdasági szektorokban foglalkoztatottak relatív számának változásával is jellemeztük, rámutatva, hogy az elmúlt két évszázad európai történelme során az agrárszektor aránya mindenütt folyamatosan csökkent, míg az ipari szektor aránya kezdetben nőtt, majd kivétel nélkül csökkenésnek indult. A tercier ágazatban dolgozók aránya ellenben folyamatosan növekedett minden nemzetgazdaságban. Ezen 333 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések túlmenően azonban a társadalmak két különböző átalakulási irányt követtek. Az egyik során először az ipar vált a legnagyobb munkaadóvá, majd ezt váltotta fel a szolgáltatások dominanciája, míg a másik pályán az ipari foglalkoztatottság ugyan egy ideig növekedett, de sohasem jelentette a többséget, hanem a mezőgazdaság után közvetlenül a tercier szektor lett a legnagyobb munkaadó. A gazdasági szektorok eltolódásai komoly hatással voltak a munkaerő belső szerkezetére és így a különböző társadalmi csoportok arányára is. A társadalomszerkezet 20. századi átalakulása során egész osztályok szűntek meg, vagy alakultak át alapvetően. A felső osztály legfontosabb szerkezeti változásai közé tartozik, hogy az arisztokrácia mint osztály lényegében eltűnt, és a vállalatukat tulajdonló és egyben irányító ipari nagytőkések jórészt átadták helyüket az új menedzseri rétegnek Nyugat-Európában. A felső osztály tagjai továbbra is nagy vagyonnal rendelkeztek, de ennek fenntartása jelentős részük esetében már nemcsak a tőkebefektetéseiktől függött, hanem szakértelmüktől is. Különösen radikális, sőt úgyszólván teljes volt a felső osztály és az elit cseréje a kommunista országokban a második világháború után. A középosztályon belül a tulajdonnal rendelkező, de maguk is dolgozó boltosok, iparosok, vendéglősök alkotta réteg – az úgynevezett „régi középosztály" – összezsugorodott, míg az alkalmazotti státuszban lévő, de szaktudása alapján jelentős jövedelemmel bíró réteg – az „új középosztály" – létszáma nagyban nőtt. Ugyanakkor a középosztály kibővülése a 20. század második felében együtt járt egy részének relatív lesüllyedésével is, mely jövedelme alapján már nem vagy alig különbözött a munkásosztálytól. Utóbbi maga is átrétegződött: a század első kétharmadában – a kontinens keleti felében az 1990-es évekig – az ipari foglalkozások domináltak, mely egyfajta homogenitást is biztosított e rétegnek, majd ezt követően gyorsuló ütemben bővült a szolgáltatásokban dolgozók aránya. Mivel ezek igen eltérő foglalkozásokat takartak – mind a szükséges szakképzettség, mind a munkakörülmények és a jövedelem szempontjából – a munkásosztály belső egysége csökkent. A parasztság, mely a század elején kevés ország kivételével még a domináns rétegnek számított, a század közepétől gyorsuló ütemben szorult vissza, s több nyugat-európai országban az ezredfordulóra szinte teljesen eltűnt. Számos történeti munka írta le a társadalmi mobilitás növekedését Európában egy-egy rétegre, városra, vagy akár országra vonatkozóan a 20. század során. Ugyanakkor a legátfogóbb kutatások eredményei sok tekintetben ellentmondanak annak, hogy a század egésze alatt – a gazdasági fejlődés vagy más tényezők miatt – nőtt a mobilitás. Az ellentmondásokra részben feloldást kínálhat az, hogy a történészek többnyire az abszolút mobilitást vizsgálták, míg a szociológiai kutatások az utóbbi évtizedekben mindinkább a relatív mobilitás iránt érdeklődtek. Összességében a század középső harmadában Európa egészét tekintve inkább egyfajta „trend nélküli ingadozás" látható, különösen a relatív mobilitás terén. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a regionális különbségek számottevőek voltak: Skandináviában és Kelet-Közép-Európában nagyobb a társadalmi flui- ditás ebben a periódusban, mint a kontinens nyugati vagy déli részén. A század utolsó harmadában ellenben az általános tendenciák módosultak: jelei vannak a társadalmi nyitottság mérsékelt növekedésének – bár ez megint csak nem terjedt ki egyformán minden társadalomra. A 20. század végén a legfejlettebb nyugat-európai országokban a társadalmi rétegződés vertikális meghatározói (foglalkozás és az ahhoz kapcsolódó jövedelem, hatalom, képzettség, presztízs) mellett egyre jelentősebb szerephez jutottak más, horizontálisnak is nevezett determinánsok. Ezek közé tartoznak a nem, az életkor, az etnikum, a regionális hovatartozás, a település típusa, a családi viszonyok jellege (családi állapot, gyermekek száma, keresők száma a családban). Komoly empirikus bizonyítékok szerint azonban Európában a társadalmi egyenlőtlenségek alapját továbbra is a foglalkozás és a képzettség jelentik, míg a horizontális tényezők alárendelt jelentőségűek maradtak. A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésének és a szociális biztonság növelésének legfontosabb intézményévé a 20. században a jóléti állam vált, ami egyben a társadalmi szolidaritás intézményesülésének is tekinthető. A modern jóléti állam kezdetei az 1880-as évek németországi társadalombiztosítási törvénykezéséig nyúlnak vissza. A társadalombiztosítási rendszerek – ha nem is mindenben a német mintát másolva – ezután gyorsan terjedtek Európában. Az új programok ugyan kezdetben nem voltak nagyvonalúak, de a dinamikus növekedés lehetőségét már ekkortól magukban hordozták. Már csak azért is így volt ez, mert a társadalombiztosításnak nem egyszerűen az volt a szándéka, hogy nagy szükség esetén segítsen a rászorulókon. Mindenekelőtt arra irányult, hogy az ilyen helyzetek kialakulását eleve megelőzze, ez pedig nemcsak a legszegényebbek hanem a társadalom széles körének bevonását-támogatását igényelte. Ennek megfelelően a szerény kezdetek után a 20. század elejétől Európában mindenütt dinamikusan nőtt az állam szociálpolitikai szerepe. Az expanzió különösen gyors volt a második világháború utáni évtizedekben, egészen az 1970- es évek közepéig. Ekkor a legfejlettebb nyugat-európai jóléti államok történetében új szakasz kezdődött, melyet a korábbinál lassúbb növekedés jellemzett, néhány országban pedig az állam jóléti tevékenységének kisebb visszaesése is bekövetkezett.


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések A jóléti államok fejlődési dinamikája szembetűnő a szociális célokra fordított kiadások alakulását vizsgálva. Ezek azonban nem tükrözik az egyes rendszerek fontos szerkezeti sajátosságait, ezért a szociális jogok fejlődésének legfontosabb aspektusait – mint a lefedettség alakulása, a juttatások színvonala – is nyomon követtük. Megállapítottuk, hogy – különösen Nyugat-Európában, de a kontinens többi részén is – dinamikusan növekedtek a ráfordítások. A század folyamán ugyanis a jóléti programok differenciálódtak, kibővültek, s emellett a lakosság mind nagyobb hányadára terjedtek ki. Ezenkívül a jóléti juttatások színvonala szintén javult, mégpedig a gazdasági növekedést meghaladó ütemben. Nyugat-Európa jóléti rendszerei sok eltérő, de számos közös vonással is rendelkeztek – különösen a második világháború után –, illetve rendelkeznek mindmáig. Ezek a közös jellemzők egyes vélemények szerint olyan jelentősek, hogy indokolt lehet egy egységes nyugat-európai szociális modellről – az elterjedt kifejezéssel európai szociális modellről – beszélni. Nyugat-Európa egysége különösen akkor tűnik elő, ha az itt kialakult jóléti megoldásokat más fejlett országok, illetve régiók – az Egyesült Államok, Japán, Ausztrália, DélkeletÁzsia – jóléti rendszereihez hasonlítjuk. Utóbbiakban később alakultak ki és szerényebb formát öltöttek a szociális biztonság közösségi formái. Számos megfigyelő szerint a 20. század végén a kiterjedt jóléti állam, s ennek következtében a szociális biztonság magas foka az, ami Nyugat-Európa társadalmainak sajátosságát jelenti nemzetközi viszonylatban is. A kommunista országokban a szociális jogok sajátos szerkezete jött létre. A Nyugat-Európával szembeni legfontosabb különbségként a szociális biztonság alapintézménye a teljes foglalkoztatottság – sőt munkakényszer – volt, még akkor is, ha ez nem mindig és mindenhol érvényesült, s alacsony jövedelmekkel párosult. A jóléti rendszer következő pilléreként a társadalombiztosítás funkcionált, melynek szervezeti megoldásai terén a kommunista időszakban lényegében mindvégig fennmaradtak a jelentős különbségek a nyugat-európai országok társadalombiztosítási rendszereivel szemben. Szintén fontos jóléti intézménynek számított egyes alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások árának állami támogatása. Egy további sajátosság volt a munkahelyek kiemelt szerepe a szociálpolitikában. Az 1970-es évek közepétől nyugat-európai országokban növekvő bírálatok érték a jóléti államot, sőt annak válságáról indult széles körben diskurzus. A szociálpolitikával kapcsolatos, máig tartó vitákban a legnagyobb jelentőségűek azok a kritikák voltak, melyek szerint a jóléti állam intézményei negatívan hatnak a gazdasági teljesítményre. Az 1970-es évektől a legtöbb nyugat-európai államban valóban végbementek változások a jóléti rendszerekben, s végrehajtottak leépítéseket is bizonyos jóléti területeken, ezek azonban összességében, a jóléti programok egészéhez viszonyítva marginálisnak nevezhetők. Az egyes jóléti rendszerek működési mechanizmusait vizsgálva nem látunk alapvető módosulásokat. Legfeljebb az állapítható meg, hogy az egyfelől a liberális, másfelől a szociáldemokrata és a konzervatív rendszerek közötti eltérések valamelyest tovább erősödtek. Azon túl, hogy a liberális reformok éppen ott valósultak meg leginkább, ahol már egyébként is ezek az elvek domináltak a jóléti szolgáltatások terén, a szociáldemokrata és a konzervatív jóléti rezsimekkel rendelkező országok szociálpolitikája valamelyest közeledett egymáshoz: az előbbiekben a munkateljesítmény erősebben hatott a juttatások szintjére, míg a konzervatív rendszerekben időközben jórészt megvalósult az univerzalitás, vagyis a teljes lakosságra kiterjedtek a jóléti programok. Összességében a válság és a jóléti állam leépítésének gyakori emlegetése, s bizonyos jóléti juttatások megszüntetése vagy feltételeinek szigorítása ellenére a jóléti állam intézményesült és konszolidálódott Európa nyugati és déli régióiban az elmúlt évtizedek során. Ennek jeleként néhány ország kivételével a jóléti kiadások tovább növekedtek, vagy magas szinten stabilizálódtak. Magyarázatul szolgálhat, hogy a történelmi tapasztalatok szerint a kiterjedt jóléti programoknak lehetnek hátrányos gazdasági következményei, azonban mindezeket ellensúlyozzák vagy ellensúlyozhatják előnyös hatásai, különösen ami az életminőség egészét illeti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne következtek volna be fontos, a jóléti állam szempontjából előnytelen változások Nyugat-Európa társadalmaiban az utóbbi két-három évtized során. Mindenekelőtt hátrányosan alakult át a nemzetközi gazdasági környezet a globalizáció előrehaladása nyomán. Emellett megfigyelhető a jóléti állam társadalmi alapjainak gyengülése abban az értelemben, hogy az 1970-es évektől a jóléti állam mögött álló társadalmi csoportok eróziója zajlott le. Különösen a munkásosztály létszámának csökkenése fontos ebből a szempontból, de ezen túlmenően a társadalmi szerkezet is összetettebbé vált, a munkavállalók pozíciói pedig az említett globalizációs folyamatok következtében is gyengültek. ◄ TERMELÉS ÉS FOGYASZTÁS ► A 20. századi európai gazdaságtörténet átfogó elemzésére nem vállalkozhattunk, inkább csak annak kiválasztott aspektusaival foglalkoztunk, mint a gazdasági növekedés, a munkavégzés jellegének átalakulása és a szakszervezetek fejlődése.


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések A különböző európai nemzetgazdaságok változatos növekedési pályákat futottak be a 20. század során, s ez gyakran átrendezte fejlettségi sorrendjüket. A 19. század utolsó harmadában jelentős különbségek voltak a nyugat-európai országok gazdasági színvonala között. Az eltérések aztán valamelyest csökkentek a 20. század első évtizedeiben, s az 1950-1973 közötti gazdasági boom során a közeledés felgyorsult. Ezután a konvergencia ismét jelentősen mérséklődött, de a 20. század végén a nyugat-európai országok egy főre vetített gazdasági kibocsátása közötti különbségek már csak töredékét tették ki annak, mint amit a két világháború között vagy az első világháború előtti periódusban láthatunk. Egy másik, tágabb perspektívából nézve a növekedést, az 1870 és 1950 közötti időszakban a gazdasági fejlettség terén az Egyesült Államok mindinkább fokozta előnyét a nyugat-európai országokkal szemben. Csupán néhány skandináv államnak és Svájcnak sikerült bizonyos időszakokban – elsősorban a két világháború között – az Egyesült Államokénál gyorsabb növekedést felmutatnia. Mindez éles ellentétben áll az 1950 utáni időszakkal, amikor a nyugat-európai és a dél-európai országok évtizedeken keresztül rendkívül sikeres felzárkózást folytattak. Ez a felzárkózás aztán a század végén több tekintetben leállt vagy egyenesen visszájára fordult. A második világháború fordulópontot hozott a kelet-közép-európai és a nyugat-európai gazdasági fejlettség viszonyában. A háború előtti évtizedekben a Nyugat-Európához való mérsékelt konvergencia és divergencia periódusai egymást váltották. A 20. század második felében azonban a nyugat-európai gazdasági kibocsátás szintjétől folyamatosan távolodott e másik régió, s a lemaradás egyre gyorsult a század utolsó évtizedeiben. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a kommunista gazdasági rendszer összeomlása a Kelet-KözépEurópa és Nyugat-Európa között valaha is mért legnagyobb különbséget eredményezte az egy főre jutó gazdasági kibocsátás terén. Az 1990-es évek közepétől erről az alacsony szintről ismét felzárkózás indult meg Nyugat-Európához. A munkavégzés jellegének átalakulási iránya már a század első felében is egyértelmű volt: a bérmunka terjedt, s a családi keretekben végzett termelőtevékenység, illetve az önálló egzisztenciák aránya folyamatosan csökkent. Ez különösen a mezőgazdaság részarányának csökkenésére vezethető vissza a foglalkoztatottak között, de szintén fontos oknak számított az, hogy a kisipari és a családi kereskedelmi vállalkozások tömegesen maradtak le a versenyben a nagyobb méretű cégek mögött. A második világháborút követően a nagyarányú szektorális változások további jelentős hatással voltak a munkavégzés jellegére. A mezőgazdaság gyors visz- szaszorulása – mely egyaránt lezajlott a kontinens nyugati felén, a déli valamint a keleti régiókban - és a szolgáltatások előretörése önmagában is mérsékelte a nyers fizikai munka arányát. Ezenkívül a fizikai munka jelentősége az iparban is visszaesett. Ugyanakkor az ipari termelés merev munkamegosztáson alapuló fordista jellege tovább erősödött, s a humanizálásra irányuló törekvések csak szerény eredményekkel jártak. Az 1970-es évek elejétől-közepétől alapvetően megváltozott a munkaerőpiaci helyzet Nyugat-Európában. A megelőző periódusban jellemző, évtizedeken keresztüli folyamatos munkaviszony és kiszámítható életpálya rendszere megszűnt. Különösen a munkanélküliség növekedése volt fontos fejlemény ebből a szempontból Nyugat- és Dél-Európában. Ezzel párhuzamosan az ezredfordulón a munkaadók és a munkavállalók érdekérvényesítési képességében több területen eltolódás figyelhető meg az előbbiek javára. A kommunista országokban az alacsony bérek és a gyakran igen rossz munkakörülmények ellenére a teljes foglalkoztatás - és általában a központilag irányított gazdasági rendszer – egy tekintetben mindenképpen előnyösen hatott az alkalmazottak alkupozíciójára: a munkahely biztonsága nagyfokú volt számukra, elbocsátásokra csak a legritkább esetben került sor. A rendszerváltás azonban drámai változásokat hozott a posztkommunista országok munkaerőpiacán. A piacgazdaságra való áttéréssel úgyszólván egyik évről a másikra nagyarányú munkanélküliség alakult ki, s a foglalkoztatottak viszonylagos védettsége más tekintetben is megszűnt a térségben. A 19. század végén és a 20. század elején a munkakörülmények javításának szándéka sok tekintetben a szakszervezetek létrejöttének kiindulópontját jelentette. A szakszervezetek – jórészt a 20. század során lezajlott – intézményesülésének négy fő állomását különböztethetjük meg: 1. A szakszervezetek megalakításának, vagyis a szerveződés jogának elismerése a munkaadók és az állam által. 1. A sztrájk és más kollektív akciók jogának biztosítása. 3. A szakszervezetek azon jogának elfogadása, hogy tagjaik nevében kollektív tárgyalásokat folytassanak és szerződéseket kössenek. 4. A szakszervezetek bevonása a gazdaság- és társadalompolitika alakításának folyamatába. Ezek az állomások többnyire egymást követték, de a fejlődés nem volt egyenes vonalú: az egyszer már elért jogokat később számos esetben megkérdőjelezték vagy egyenesen visszavonták. 336 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések A szakszervezetek helyzetében szerte Európában az első világháború hozott gyökeres fordulatot, amikor azok vállalták a hadi erőfeszítések támogatását, cserében pedig a munkaadók és a kormányok elismert partnereivé váltak. Az 1920- as évek az addig elnyert jogok – vagy azok egy részének – elvesztésével járt, de a második világháborút követően az európai demokráciákban a szakszervezetek visszanyerték korábban elveszített jogaikat, sőt újabbakat is szereztek azokhoz. Ekkor már a munkaadók és azok szervezetei a korábbinál sokkal inkább hajlottak a szakszervezetekkel való együttműködésre és megegyezésre, s a másik felet is nagyobb mértékben jellemezte a kompromisszumra való törekvés, még ha ezen a téren nagy eltérések is voltak az egyes országok között. A munkakörülmények egyik igen fontos aspektusa a munkaidő hossza, aminek 20. századi változása jelentős hatással volt számos más társadalmi folyamatra. A 19. század végén az európai munkavállalók nagy része napi tíz-tizen- két órát dolgozott, hetente hat napon keresztül, s ekkoriban fizetett szabadság sem létezett. A növekvő termelékenység lehetővé tette a munkaidő csökkentését, de e két folyamat közel sem haladt párhuzamosan. A munkaidő csökkenése nem volt folyamatos, mivel a munkaadók és gyakran a kormányok is ellenálltak az ilyen követeléseknek. A nyolcórás munkanap tekintetében áttörést az első világháborút követő időszak hozott, amikor megindult, majd a második világháború utáni évtizedekben felgyorsult a heti szabadnapok, valamint az ünnepnapok számának és a fizetett szabadság hosszának növekedése. Ezek hatása összeadódott, s jelentősen mérsékelte az évi ledolgozott időt. Ráadásul a munkával töltött évek száma is fokozatosan kisebb lett a 20. század során, hiszen a tanulással töltött idő meghosszabbodott, a nyugdíjak általános elterjedésével pedig a munkavállalók jóval korábban kiváltak a munkaerőpiacról, mint a század elején, s időközben az átlagéletkor is jelentősen megnőtt. Így azt látjuk, hogy a század végén az életidő jóval kisebb hányadát töltötték munkával az emberek, mint korábban, s ennek nagy jelentősége volt a fogyasztói társadalom kialakulása szempontjából. Bár fogyasztás és szórakozás minden társadalomban létezett a történelemben, viszonylag új, 20. századi fejlemény azonban az, hogy a fogyasztás tömeges méreteket öltött, s a társadalmak működésében is nagy fontosságra – egyes vélemények szerint központi szerepre tett szert. A fogyasztás szintjének nagymértékű – bár társadalmanként változó – növekedése csak egyetlen aspektusa volt ennek a folyamatnak, mivel a fogyasztás szerkezetének átalakulása szintén a fontos változások közé tartozott. Hosszú távon a (magán)fogyasztás szerkezeti alakulásának legfeltűnőbb tendenciája az élelmiszerekre, a ruházatra és a háztartási felszerelésekre fordított kiadások arányának csökkenése volt. Ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a napi szükségletek fedezésének terhei csökkentek a lakosság számára, s tere nyílt a differenciáltabb igények kielégítésének. Ennek jele a közlekedésre-kommunikációra, valamint a szórakozásra-oktatásra-kultúrára szánt összegek részarányának növekedése, mely a tartós fogyasztási cikkek egyre nagyobb arányú birtoklásában is megmutatkozott. Az anyagi életszínvonal növekedése és a szerkezeti változások mellett nem hanyagolhatók el a minőségi jellemzők sem, melyek mindenekelőtt a fogyasztók megfelelő választási lehetőségeivel függnek össze. A figyelem azért is indokolt, mert ezen a területen láthatjuk a legnagyobb divergenciát a kommunista országok és Nyugat-Európa között. Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a kommunista hatalomátvételt követő gazdaságpolitika úgynevezett hiánygazdaságok kialakulását eredményezte, melyekben a hiányjelenségek nem alkalomszerűen jelentkeztek, hanem általánosak voltak, vagyis a fogyasztási cikkek és szolgáltatások, a nemzetközi fizetési eszközök, az importtermékek és más erőforrások szférájában egyaránt megmutatkoztak. Ezáltal a fogyasztók és a gazdaság más szereplőinek viselkedésére is erősen hatottak. Az áruk és szolgáltatások minőségi változásának karakteres eleme volt a 20. század során az, hogy előretörtek a nagy sorozatban előállított termékek. Mindez összefüggött a gyáripar már jóval korábban megkezdődött térhódításával, mely kiszorította a kézműves technológiát alkalmazó műhelyeket. A tömegtermelést a fogyasztás kommercializációja is kísérte. A kereskedelmet hagyományosan a kis, családi üzletek uralták, de a fogyasztói kultúra átalakulásának fontos állomása volt az áruházak megjelenése, mely a 19. század közepére esett, ám széles körű elterjedésük és az általuk kialakított új kereskedelmi szemlélet térhódítása jórészt a 20. században következett be. Mint az áruházak terjedése is jelezte, a kereskedelem átalakulásának szintén fontos vonása volt a koncentráció, a kisebb családi kereskedelmi vállalkozások kiszorulása a piacról. Ez a jó ideje tartó folyamat újabb lendületet az 1970-es évektől vett, amikortól a kereskedelem jellemző új üzlettípusát az – Európában csak a második világháború után terjedő – önkiszolgálásra épülő bevásárlóközpontok jelentették. Bár a nemzetközi kereskedelem növekedése már a 19. században is lehetővé tette, hogy számos fogyasztási cikket és élelmiszert a kontinens egészén megvásárolhassanak a fogyasztók, a fogyasztás homogenizációja a 20. században haladt jelentősen előre, amikor az élelmiszerek, és a fogyasztás mind nagyobb hányadát kitevő tartós fogyasztási cikkek piacán is növekvő hasonlóságokat láthatunk. A 20. században, s különösen annak utolsó évtizedeiben alapjaiban megváltozott a szabadidő jelentősége az európai emberek számára, s egyben új szabadidős szokások jelentek meg. Az átalakulást gyakran a fogyasztói társadalom, a tömegkultúra térhódításaként írják le, amit végigkísérnek az ezekről folytatott, gyakran 337 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések szenvedélyes viták. A szabadidő eltöltése és a tömegkultúra térhódítása szempontjából a legnagyobb hosszú távú hatása az elektronikus hírközlés fejlődésének volt. A rádió, s különösen a televízió megjelenése a háztartásokban alapvetően megváltoztatta az emberek időtöltési módját. Ezzel is összefügg, hogy kritikus vélemények szerint a lakosság szabadidejének 20. századi jelentős növekedése nem eredményezte a várt hatást: a pihenés, az önfejlesztés, a közösségi tevékenységek kis teret kaptak, mivel az üzleti érdekek nyomasztóan érvényesültek ezen a területen. A szabadidő növekményének jelentős részét a képernyő előtt töltötték a lakosok a század végén, a tévénézéssel járó reklámok és manipulatív műsorok özönében. Egy másik szemszögből a tömegkommunikáció fejlődése egyben demokratizálódást is jelent abban az értelemben, hogy az információk mind szélesebb rétegekhez jutnak el. Az optimista nézőpont szerint a közönség manipulációjának egyébként is határai vannak: a nézők többsége képes szelektálni a rendelkezésre álló tévécsatornák vagy más kulturális termékek között. A 20. század során Európában látványos anyagi gyarapodás ment végbe, még ha az nem is egyformán érintett minden országot és társadalmi réteget. Már a gazdasági prosperitás csúcspontján megfogalmazódott azonban, hogy a gazdasági növekedés – legalábbis egy bizonyos ponton túl – nem feltétlenül jelenti a szélesebb értelemben vett gazdasági és szociális teljesítmény javulását is. A kutatások alapján az ipari társadalmakban az életminőség alakulása hosszú távon kapcsolódott a gazdasági növekedéshez, azonban a 20. század utolsó évtizedeiben ez az egyértelmű viszony megszűnt. Ekkor ugyanis a legfejlettebb országokban az életminőség javulása egyre inkább elmaradt a gazdasági növekedés mögött, vagy a gazdasági teljesítmény javulásával párhuzamosan az életminőség egyenesen romlott. Az életminőség kedvezőtlenebb fejlődésének okai elsősorban a környezet károsodása, a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekhez tartozók arányának és a jövedelmi egyenlőtlenségeknek a növekedése voltak. ◄ POLITIKA ÉS TÁRSADALOM ► Társadalomtörténeti nézőpontunknak megfelelően a politika és társadalom kapcsolatának alakulásával foglalkozva hangsúlyt kapott az, hogy a politikai intézmények által szabályozni és megoldani kívánt konfliktusok milyen módon keletkeztek a vizsgált időszakban. A társadalmi törésvonalak azokat a legfontosabb konfliktusokat jelenítik meg, melyek a társadalomban a politikai alternatívákat illetően léteznek, illetve létezhetnek. Az e célra szolgáló politikai intézmények – például a pártok – döntően a törésvonalak alapján szerveződve próbálják a választók érdekeit képviselni, s ezzel a választókat maguk mellé állítani. A 20. századi európai politikai fejlődés szempontjából a következő társadalmi törésvonalakat tekinthetjük a legfontosabbnak: a vallási törésvonal, az etnikai törésvonal, az osztálytörésvonal, a regionális törésvonal és a megelőző rendszerhez és a status quóhoz való viszony alapján kialakult törésvonal. A törésvonalak ezen rendszere természetesen nem volt érvényes a 20. századi diktatúrákra, melyekben emellett igazi értelemben vett pártok sem léteztek. A 20. század során csökkent az egyházak befolyása az emberek mindennapi életére, ami például kifejeződött a vallási szertartásokon való részvétel gyakoriságának csökkenésében. Ennek ellenére a vallás továbbra is megmaradt olyan fontos társadalmi törésvonalnak, mely kihat a politikai folyamatokra. Sőt, a szekularizáció maga teremtett új hasadást a vallásos és nem vallásos – esetleg vallásellenes – társadalmi csoportok között. Mindazonáltal az egyes társadalmakon belül a vallási alapú konfliktusok erőssége jelentősen eltért, s nem utolsósorban attól függően változott, hogy katolikus, protestáns vagy vegyes vallási megoszlású társadalmakról volt szó. Az etnikai jellegű törésvonalak jelentősége mindenekelőtt a nemzetfejlődés történeti sajátosságaival függött össze. Különösen Kelet-Közép-Európában és Délkelet-Európában a nemzeti és az állami keretek nem egyeztek meg, hanem többé-kevésbé egységes nemzetállamok helyett soknemzetiségű alakulatok jöttek létre. Ennek következtében itt az ilyen jellegű politikai konfliktusok jelentősége a 20. század elején és a két világháború között is lényegesen nagyobb volt, mint a sokkal homogénebb etnikai összetételű Nyugat-Európában. A második világháborút követő évtizedekben az elemzők gyakori várakozásai ellenére az etnikai-nyelvi jellegű törésvonalak nem szorultak teljesen háttérbe az osztályvagy a gazdasági szerkezet okozta társadalmi konfliktusok mellett. Sőt, az 1970- es években Nyugat-Európában – majd az 1990-es években Kelet-Közép- és Dél- kelet-Európában – egyenesen nőtt az etnikai konfliktusok jelentősége. A 19. század végén és a 20. század első felében az európai társadalmakat jellemző széles vagyoni és jövedelemkülönbségek jelentős szerephez jutottak a politikai pártok szerveződésében. A 19. század végén megalakult szociáldemokrata pártok eleve mint osztálypártok jöttek létre, s a választójog kiterjesztésével választói bázisuk szélesedett. A társadalmi rétegződés alakulásának és a jóléti állam tevékenységének megismert tendenciái – elsősorban a jövedelemkülönbségek mérséklődése – nyomán az 1950-es évektől sokan az osztálykonfliktusok jelentőségének csökkenését jósolták az ipari társadalmakban. Bár ez valamelyest 338 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések bekövetkezett, az osztályalapú törésvonal sem vált jelentéktelenné a második világháború után NyugatEurópában. Az ipari forradalom nyomán felgyorsult urbanizáció – amit szintén külön fejezet tárgyalt – a falvakétól jelentősen eltérő életkörülményeket és kultúrát hozott létre. Ennek politikai következményei is voltak, például az első világháborút követő forradalmak időszakában, amikor a nagyvárosi tömegmobilizációval és baloldali radikalizmussal szemben a falvak lakossága jórészt mozdulatlan maradt. Azonban nem csupán vidék és város között léteztek politikai jellegű konfliktusok, hanem egész régiók között is: a 20. század során mindvégig erősek voltak az ilyen vonások a nagy területi fejlettségi különbségekkel rendelkező Olaszországban. A megelőző rendszerhez való viszony különösen fontos törésvonallá vált az 1990-es évektől a posztkommunista országokban, ezek közül is elsősorban azokban, ahol a diktatúra tárgyalások útján, s nem forradalom vagy tömegmozgalmak révén szűnt meg. A kommunista elit jórészt elkerülte a felelősségre vonást, de emellett befolyását és hatalmát is sok területen – például a gazdaságban vagy a médiában – átmentette az új rendszerbe. A megőrzött gazdasági és más privilégiumok eltorzították a politikai versenyt, előnyöket biztosítva a volt kommunista elitnek és a velük politikai téren együttműködőknek. Ez volt az alapja annak, hogy a kommunista diktatúrához és annak haszonélvezőihez való viszony az 1990-es években fontos politikai törésvonallá vált az új demokráciákban. A törésvonalak mentén megszerveződő társadalmi erők akkor alakíthatják megfelelően a politikát, ha a népképviselet megfelelően működik, s a választók akarata a parlamentben is kellően megjelenik. Ez nagymértékben függ a választójogtól és a pártok működésétől, így ezek történeti alakulását is figyelemmel követtük. A nyugat-európai pártok legfontosabb típusai az általános választójog megteremtésének időszakában – vagyis a 20. század elején – jöttek létre, s ezt követően a kialakult pártrendszer hosszú ideig sok tekintetben stabil maradt. Az 1960-as és 1970-es évektől jelentős változások következtek be a választói magatartásban és a pártrendszerekben. Nemcsak a meglévő pártok közötti erőviszonyok tolódtak el, hanem teljesen új programmal fellépő pártok is megjelentek. Az „új politika" képviselőinek jó példáit jelentik az 1970-es évektől Nyugat-Európa minden országában megalakult zöld pártok. A század végének valószínűleg legfontosabb európai politikai fejleménye a kommunista rendszerek bukása, s nyomukban új politikai rendszerek létrejötte volt. Ez összességében a nyugat-európai demokratikus rendszerekhez való konvergenciát jelentett a térségben: számos demokratikus intézmény átvétele mellett a Nyugat-Európában létező pártcsaládok képviselői megalakultak a posztkommunista országokban is. Ugyanakkor a pártok hasonló névválasztása gyakran eltérő politikai irányultságot takart, ami önmagában is mutatja, hogy nyugat-európai összehasonlításban figyelemre méltó sajátosságokkal bírtak az új rendszerek. A törésvonalak kevésbé szilárd jellegével függött össze, hogy az új posztkommunista pártrendszerek – sőt politikai rendszerek – kitűntek változékonyságukkal: nemcsak a nyugat-európai viszonyokkal összehasonlítva voltak instabilak, hanem a demokratikus átmenetet megélt más európai országok pártrendszereivel összevetve is. ◄ TÉR ÉS NÉPESSÉG ► Az európai városfejlődésnek az első világháború végétől az 1970-1980-as évekig tartó időszakát gyakran az urbanizáció modern periódusának nevezik. Ezt megelőzően szokás az ipari városok koráról beszélni, míg a 20. század utolsó két-három évtizedének városfejlődését – legalábbis Nyugat- Európában – a posztindusztriális jelzővel illetik. Európa városfejlődését az első világháború utáni mintegy fél évszázadban – hasonlóan 19. század urbanizációjához – a városok gyors expanziója és egyben a városi lakosság arányának nagy ütemű növekedése jellemezte. Az urbanizáció előrehaladása ellenére a 20. század közepén a legtöbb európai országban a népesség kisebbik része élt városokban, s az urbanizáltság fokában a kontinensen meglévő jelentős eltérések is fennmaradtak. A második világháború után Európa lakosságának koncentrációja összességében tovább folytatódott, azaz mind többen éltek sűrűn lakott övezetekben. Közelebbről szemügyre véve az egyes évtizedeket és régiókat, jelentős eltéréseket látunk azonban a városfejlődés dinamikájában. A második világháború után Európa leginkább urbanizált országaiban olyan változások is bekövetkeztek, melyek ellentétesek voltak a lakosság egyre fokozódó térbeli koncentrációjával. Az 1950-es éveket, illetve az addig terjedő időszakot még széleskörűen úgy tekintik, mint amikor a népesség centralizációja minden tekintetben érvényesült: a falvakból a városokba áramlás tendenciája látható, a nagyobb városok népessége gyorsabban nőtt, mint a kisebbeké, s az egyes városokon belül a központi kerületek jobban vonzották a népességet, mint a külső részek. Ezzel szemben az 1960-as évtizedet a leginkább iparosodott országokban gyakran úgy ábrázolják, mint a szuburbanizáció fénykorát: ekkor a városok külső, kertvárosi jellegű részei gyorsabban fejlődtek, mint a belső mag. A következő, az 1970-es évtizedet az úgynevezett ellenurbanizáció megindulása időszakaként jellemzik, mivel több országban a legnagyobb városok növekedési dinamikája 339 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések csökkent, s a szuburbán jellegű részek határai mindinkább kitolódtak: korábban önálló városokat és falvakat is magukba foglaltak, melyek nem álltak olyan szoros és közvetlen kapcsolatban a városközponttal, mint a klasszikus kertvárosi részek. Végül az 1980-as években Nyugat-Európában sok helyütt jelei mutatkoztak a nagyvárosok egyfajta revitalizációjának, népességvonzó képességük erősödött, amit reurbanizációnak is neveznek. Mindazonáltal hangsúlyozni kell, hogy ez a periodizáció csak hozzávetőleges érvényű, s még Nyugat-Euró- pában sem mindenütt jelentkeztek ezek a folyamatok, más régiókban pedig teljesen hiányoztak. Az ellenurbanizáció eleve hiányzott Közép-Kelet-Európában, ahol egészen a rendszerváltozásig töretlenül folytatódott a lakosság városokban való koncentrációja, bár az még így sem érte el a nyugat-európai szintet. A század végére erősen megváltoztak az európai városok fejlődésének keretfeltételei. Nőttek a városok irányításának és fenntartásának problémái, mivel a városi társadalmakat erősödő heterogenitás jellemezte a lakosság jövedelemeloszlásának egyenlőtlenebbé válásával, s a szegénységben élők arányának emelkedésével. A bevándorlás nyomán szintén fokozódott az etnikai és kulturális differenciálódás a városi lakosságon belül. Ezek a változások először és legerősebben a nyugat-európai városokban jelentek meg, de később a kontinens többi részén – így a rendszerváltozás után a kelet-közép-európai régióban – is érezhetővé váltak. Minden nehézség ellenére az európai városoknak – nem utolsósorban tudatos városfejlesztési erőfeszítések révén – sikerült megőrizniük történelmi sajátosságaik jó részét. Ezek közé tartozik, hogy többségük sajátos külső megjelenéssel, jelentős történelmi építészeti örökséggel rendelkezik, míg más kontinenseken a korai időkből származó negyedek csak ritkán és mozaikszerűen maradtak fenn. Az amerikai, ázsiai és más városokkal szemben különbséget jelentenek a térhasználat sajátosságai is. A városközpontok a 20. század során összességében megőrizték funkcionális sokszínűségüket: nemcsak üzleti központként működtek, s közigazgatási vagy más középületeknek adtak helyet, hanem lakóhelyként is funkcionáltak. Bár az urbanizáció jelentősen előrehaladt Európában is a 20. század második felére, de e sajátosságok nagy része az európai városok nemzetközi viszonylatban összességében mérsékelt növekedésének eredménye volt. ◄ KULTÚRA ÉS VALLÁS ► A kultúra szerteágazó jelenségének csupán néhány aspektusával foglalkozhattunk munkánkban, mely így a vallás, a tudás, s különösen az identitás és az értékek 20. századi történeti változásait inkább csak érintette, mint átfogóan ábrázolta. Az oktatási rendszer és a vallási-egyházi intézmények kiemelt figyelmet érdemelnek, hiszen ezek a kultúra művelését, közvetítését, továbbadását tekintik kiemelt céljuknak. Az oktatási rendszerek fejlődése három nagy, részben egymást átfedő szakaszban ment végbe Európában a 19. század második felétől. 1. Az első szakasz nagyjából az 1870-es évektől az első világháborúig tartott, amikor kiépült az oktatási rendszerek állami ellenőrzése. A korábban domináns egyházi iskolák – változó mértékben – továbbra is fennmaradtak, de jelentőségük halványult. Az állam fokozott szerepvállalása számos területen jelentkezett: törvények írták elő az iskolakötelezettséget, az alapfokú oktatási intézmények számát sokszorosára növelték, hogy az egyik legfontosabb célt, az analfabetizmus visszaszorítását megvalósítsák. Az állam kialakította oktatási bürokráciáját, melynek célja volt az iskolakötelezettség betartatása, az iskolarendszer fejlesztése mellett az oktatás tartalmának meghatározása, illetve egységesítése is. 2. Az első világháború után a felsőbb szintű iskolák mind szélesebb rétegeket fogtak át. Ezt elősegítették a duális iskolarendszer felszámolására tett erőfeszítések: a népiskolák és a magasabb szintű iskolákra előkészítő intézmények párhuzamosságának megszüntetésével az egységes elemi iskolák lehetővé tették a magasabb szinten – például a gimnáziumokban – való továbbtanulást. Ugyanakkor a középiskolákban tanulók aránya csak a második világháborút követő évtizedekben emelkedett jelentős szintre. Ugyancsak ekkor egységesült – bár nem minden országban – az alsó-középfokú oktatás. 3. A felsőoktatás expanziója a második világháború után következett be. Megváltoztak az egyetemekre való bejutás feltételei, s ezzel párhuzamosan megszűnt a felsőoktatás elit jellege. Ezenkívül nagyban emelkedett a női hallgatók száma. A korábbihoz képest ugyancsak megváltozott a tudományágak aránya az egyetemeken, már csak azért is, mert bővült a tanulható tárgyak választéka. A 20. század során Európa vallási térképe a korábbi évszázadok örökségét tükrözte, s bár kisebb szekták vagy új vallási irányzatok megjelentek, nagy változások a különböző felekezetek megoszlásában nem következtek be. Jelentősen átalakult azonban a vallások és az egyházak, valamint a társadalom viszonya. Ezt a változást gyakran a szekularizáció fogalmával írják le. A szekularizáció dinamikájának legkézenfekvőbb mutatója a felekezeteken kívüliek arányának alakulása. A század második felében minden országban csökkenést tapasztalunk a magukat vallásosnak nevezők körében, bár jelentősek voltak az eltérések az egyes társadalmak között, mind a kiinduló helyzetet, mind pedig a változás mértékét illetően. Hasonló tendenciák láthatók a keresztelések, az egyházi esküvők, a templomba járás gyakorisága terén. Ugyanakkor az Istenben való hit az ezredfordulón is az európai országok lakosságának többségét jellemezte, vagyis túlzás lenne általános hit nélküliségről beszélni. Az egyházak befolyása kétségkívül csökkent a 20. 340 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések század második felében szerte Európában, de még a század végén is jelentős maradt. Különösen a katolikus országokban bizonyos magánéleti események – keresztelés, házasságkötés – a polgárok nagy többsége számára elképzelhetetlenek voltak egyházi közreműködés nélkül. Az identitások történelmileg egyik legjelentősebb formájának, a nemzeti identitásnak a 20. századi alakulását követve kiemeltük, hogy a nemzet fogalmát hagyományosan eltérő jelentéssel ruházzák fel Európa különböző részein. Nyu- gat-Európában – s különösen a francia és angol nyelvű országokban – a nemzet elsősorban földrajzi-politikai, s nem etnikai vagy nyelvi tartalmat hordoz, s az alapvető azonosító jegye egy politikaiterületi formáció, az állam. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában a nemzet hagyományosan a közös nyelvvel, kultúrával, esetenként azonos történelmi tapasztalatokkal áll kapcsolatban. Itt az állam és a nemzet vagy nemzetiség fogalmai elválnak egymástól, a nemzethez tartozók más, környező vagy akár távolabbi államokban is élhetnek, függetlenül állampolgárságuktól. A 19. század során a nemzetállamiság elve jelentősen teret nyert, mindazonáltal csak részlegesen valósult meg Európában. Az első világháborút követő rendezés tovább vitte előre a nemzeti önrendelkezés folyamatát, de az újonnan létrejött államhatárok gyakran maguk is vitathatóak voltak. Ezért a két világháború közötti időszak európai történelmének egyik legfontosabb konfliktusforrásává a nemzetiségi probléma vált. A második világháború után Európa továbblépett a nemzetállamok megvalósítása terén, de ez lényegesen eltérő módon történt, mint az első világháború után. Míg korábban a határok újrahúzását alkalmazták kiterjedten, addig a második világháborút követően etnikumok nagyarányú kitelepítése volt a fő módszer. A második világháború utáni Európában az etnikai problémák jelentősége kétségkívül mérséklődött a század első feléhez képest. Egyrészt csökkent a kisebbségben élők száma és aránya. Ezenkívül a második világháború jó időre diszkreditálta a nacionalizmust és a nemzeti törekvéseket, s felértékelte a szup- ranacionális intézményeket. Nyugat-Európában széles körben terjedt az a gondolat, hogy a kontinens egy sor gazdasági és politikai problémájának megoldását szolgálhatja a nemzetállamokat meghaladó, szupranacionális intézmények létrehozása. Ezenkívül a nagyhatalmi szembenállás szintén lefojtotta a kisebb nemzetek önrendelkezési vágyait, hiszen a status quo megváltoztatása több esetben a nagyhatalmak közötti hozzávetőleges egyensúly miatt sem tűnt elérhetőnek. Európa keleti és déli részén a diktatúrák eleve nem tették lehetővé a nemzeti törekvések nyílt megfogalmazását. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a nemzeti kisebbségek önállósági törekvései megszűntek, mint azt számos nyugat-európai és délkelet-európai példa is mutatta. Az Európában bekövetkezett értékváltozásokra szisztematikus információkkal csak a század utolsó évtizedeire vonatkozóan rendelkezünk. Egy jellemző megfogalmazás a materiálisról a posztmateriális értékekre való átmenetben jelölte meg a folyamat lényegét. A második világháború utáni társadalmi változások – különösen a gazdasági jólét növekedése, a javuló informálódási és növekvő oktatási lehetőségek, a nemzetközi stabilitás – széles körben átalakították a lakosság értékprioritásait az ipari társadalmakban. Mindezek a folyamatok ahhoz vezettek, hogy a polgárok az anyagi jólétet magától értetődőnek tartották, s az immateriális, nem anyagi jellegű értékek nagyobb jelentőséget kaptak. Ezért a fejlett országok polgárai növekvő mértékben új értékorientációt kezdtek követni, melyben az egyéni szabadság és önmegvalósítás, a közügyekben való újszerű részvétel és általában a széles értelemben vett életminőség fontos szerepet kapnak. Ennek nyomán a közösséggel kapcsolatos értékek az 1960-as évektől mindinkább visszaszorultak az egyéniség kiteljesítését szolgáló értékek javára. Mivel utóbbiak nem csak posztmaterialista formát ölthetnek, más társadalomkutatók inkább individualizációként írják le ezt a változást. Az individualizáció egyrészt a társadalmi miliőkről való leválást jelenti, mint az ipari munkásosztály, a kispolgárság vagy a parasztság értékvilágának elhagyását. A hagyományos közösségek és társadalmi intézmények – család, rokonság, nemzet, egyház, szakszervezet – befolyása szintén csökkent az egyénre. Több fejezetben láttuk e folyamat konkrét megjelenését, mint a családon belüli hagyományos szerepek oldódása vagy a szekularizáció.

1. Interpretációk értéke: hídverés elmélet és empíria között A 20. század társadalmi változásainak egymással versengő interpretációi közül a bevezetésben hármat tárgyaltunk kiemelten. Ezek véleményünk szerint kitűnnek a többi közül, mivel Európa társadalmi sajátosságaira koncentrálnak, s eközben kísérletet tesznek arra, hogy elméleti kiindulópontjukat és feltevéseiket széles körű történeti anyag felhasználásával igazolják. Csupán emlékeztetőül felidézzük, hogy ez a három interpretáció Hartmut Kaelble, Colin Crouch és Göran Therborn nevéhez fűződik. Kaelble az európai – főként nyugat-európai – társadalmak közötti hasonlóságok fokozódása mellett érvelt a 20. század során, előrevetítve egy sajátos európai társadalom kialakulását.1 Crouch a 20. század közepén Nyugat-Európában kialakult


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések „társadalmi kompromisszum", azaz a különböző társadalmi intézmények és hatalmi centrumok közötti egyensúly létrejöttét konstatálta, s ennek mibenlétét, valamint későbbi sorsának alakulását írta le. 2 Therborn pedig a modernitás megjelenési formáit és alakváltozásait követte nyomon a 20. század második felében.3 Az Európa történelmével és szociológiájával foglalkozó munkák egyik alapvető problémája a kontinens egységének és sokszínűségének megragadása. Lehetséges-e egyáltalán egységként kezelni a kontinenst, s amennyiben igen, milyen érvek szólnak emellett? Milyen korszakokban mely társadalmakat foglalt magában egy ilyen Európa? Vagy inkább az Európán belül kétségkívül létező társadalmi különbségeket célszerű hangsúlyozni? Ezeknek a valóban messzire vezető kérdéseknek a megválaszolása nemcsak Kaelble munkájának áll középpontjában, hanem számos más tanulmány foglalkozott már ezzel. A német történész azonban hosszú távon – az egész 20. századon keresztül – vizsgálja meg az európai társadalmak hasonlóságainak és különbségeinek alakulását. A társadalmak közötti hasonlóságok növekedésének számos jele van a 20. századi Európában. Részben Kaelble nyomán, részben az ő munkáján túl, jó néhányat bemutattunk ezek közül. Csupán példákat említve, megfigyelhetőek olyan hosszabb időszakok, amikor a nyugat-európai társadalmak között csökkentek az eltérések a mortalitás, a házasságkötési szokások, a jóléti kiadások, a társadalombiztosítási lefedettség, a gazdasági fejlettség, a fogyasztási szokások és szerkezet, vagy a foglalkozási szerkezet terén. A társadalmi divergencia Nyugat-Európában sem volt mindent egyformán átfogó és különösen nem volt egyenes vonalú jelenség. Léteztek olyan társadalmak, melyek kevésbé vettek részt ebben a folyamatban. A jelek szerint a „nagy boom" idején – a század harmadik negyedében – felgyorsuló konvergencia az 1970-es évek közepétől jórészt kifulladt, s ekkortól több területen – a gazdasági növekedés, a jövedelemegyenlőtlenségek stb. – a különbségek fokozódása került előtérbe még Nyugat-Európában is. Különösen szembetűnő az, hogy az egységesülés a század jelentős részében nem terjedt ki Európa keleti és délkeleti részének társadalmaira. A század első évtizedében még látjuk azt, hogy ezek – de legalábbis a keletközép-euró- pai társadalmak – szintén részt vettek az akkor egyébként Nyugat-Európában is vontatottabb egységesülési folyamatban. Mint több területen dokumentáltuk, a kommunista hatalomátvétel véget vetett ennek a trendnek, s kezdetben csak a politikához közvetlenül kötődő területeken, majd másutt is a divergencia erősödött meg. Léteztek ugyan olyan vonások is, melyek kivételt jelentettek ebből a szempontból, ezek jelentősége azonban összességében messze elmaradt a divergens folyamatokétól. A rendszerváltás után számos társadalmi területen meghökkentően gyorsan megjelentek Kelet-Közép-Európában is a korábban Nyugat-Európára jellemző minták: a legmarkánsabb ilyen folyamatok valószínűleg a demográfiai és családfejlődés terén láthatóak. Mindehhez szorosan kapcsolódik Európa és a többi kontinens – különösen pedig Európa és más fejlett ipari társadalmak – különbségeinek problémája. Bár ezzel csak érintőlegesen foglalkoztunk, mindenképpen Európa társadalmainak sajátos vonásai közé tartozik a sajátos családformálódási minta, a kiterjedt jóléti állam, s a társadalmi egyenlőtlenségek viszonylag alacsony foka. Összességében munkánk igazolta, hogy Kaelble megközelítése kiválóan alkalmazható Európa modern kori társadalomtörténetének tanulmányozása során. Nincs olyan Európa 20. századi társadalomtörténetét átfogóan megközelítő munka, mely lemondhatna az egyes társadalmak közötti különbségek és hasonlóságok időbeli változásának, dinamikájának vizsgálatáról, ami pedig egyet jelent Kaelble kérdésfeltevésével, a társadalmi konvergenciák és divergenciák elemzésével. A különböző társadalmi csoportok és intézmények jellemzőinek és viszonyának tanulmányozása alapvető fontosságú feladat Európa 20. századi társadalomtörténetének feldolgozása során. Ez számunkra is meghatározta a társadalmi egyenlőtlenségek, a jóléti állam kialakulásának és változásának, a szakszervezeti mozgalom, a munkakörülmények, a politikai intézmények és más társadalomtörténeti jelenségek változásának bemutatását. A század közepét követő két-há- rom évtized nyugat-európai viszonyai Crouch interpretációjában több tekintetben kivételesnek tekinthetők, amit saját – részben azonos területeket átfogó –, áttekintésünk is megerősített. A családi életben visszatérés következett be a korábbi, hagyományos szerepekhez, a természetes szaporulat megugrott, a gazdasági növekedés üteme történelmi csúcsot ért el, a társadalmi szolidaritás intézményei nagy ütemben épültek ki, a jövedelmi különbségek mérséklődtek, minden társadalmi réteg fogyasztása dinamikusan bővült, s jellegében is átalakult. Vizsgálatunk szintén alátámasztja Crouchnak azt az állítását, hogy a század második felében Nyugat-Európában a legfontosabb társadalmi intézmények közötti viszonyokban fontos eltolódások zajlottak le. A hagyományos társadalmi intézmények, mint a család és az egyházak gyengülését a megfelelő fejezetekben részletesen 342 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések dokumentáltuk. A családformák pluralizálódása, vagyis a házasságon kívüli kapcsolatok és születések növekedése mindenképpen ide tartozik, a válások és a házasságot nem kötők számának növekedésével egyetemben. Szintén bemutattuk a vallásos értékek, az egyház szerepének visszaszorulását a század során. Ezzel párhuzamosan zajlott a társadalomszerkezet átalakulása, mely más tényezőkkel együtt a munkavállalói pozíciók gyengülését eredményezte. Különösképp megmutatkozott mindez a munkavállalók és a munkaadók, illetve tőketulajdonosok közötti erőviszonyok megváltozásában. Crouch tehát alapvető fontosságúnak tartja a nyugat-európai „társadalmi kompromisszum" létrejötte szempontjából a rendezett, korlátozott és strukturált sokszínűség kialakulását. Nyilvánvaló, hogy Kelet-KözépEurópában mindez nem alakult ki a század közepén. Ellenkezőleg, olyan rendszerek jöttek létre, melyek fontos céljuknak tartották a társadalmi egyensúlyok fennálló rendszerének megszüntetését, mivel azok korlátozták saját uralmi törekvéseiket. Ennek megfelelően már a korai időszakban frontális támadást hajtottak végre a Crouch által a tradicionális közösségek fontos tényezőinek tekintett egyházak ellen, de számos intézkedés és átalakulási folyamat a család hagyományos intézményeit is gyors ütemben lazította fel. Így tehát azt mondhatjuk, hogy ugyan Crouch közvetlenül nem foglalkozik a kelet-nyugati társadalmi megosztottság kérdésével, munkája mégis bizonyítékokat szolgáltat ennek második világháború utáni erősödésére. Nyitott kérdés mindazonáltal az, hogy a 20. század végén, amikor a társadalmi kompromisszum rendszerét Nyugat-Európában is megrázkódtatások érték, ez miként hatott az Európán belüli, kelet-nyugati különbségek alakulására. Bár a rendszerváltás után Kelet-Közép-Európában egy sor olyan intézmény jött létre, mely a nyugat-európai társadalmi kompromisszum megteremtésének irányába mutatott, a régióban még két évtizeddel a rendszerváltás után sem találunk olyan országokat, melyek a „társadalmi kompromisszum" jegyeit mutatnák fel, vagyis melyekben a kapitalizmus, a tradicionális társadalom és a polgári jogok egyensúlya jött létre. Ez azonban a nyugat-európai változások fényében már eleve nem olyan feltűnő sajátosság, mint volt három-négy évtizeddel korábban. Therborn – mint a bevezetésben láttuk – a modernitást úgy jellemzi, mint ami magában foglalja a jövőre vonatkozó pozitív várakozásokat, az emberi-társadalmi képességek és lehetőségek nagyra becsülését, az egyénre és annak társadalomhoz való viszonyára vonatkozó elképzelések drámai átalakulását és hasonló, kulturális és filozófiai vonatkozású átalakulások sorát. Az európai modernitás 20. századi – illetve második világháború utáni – szakaszának vizsgálatát azonban maga is sokkal inkább a társadalom- és gazdaságtörténet hagyományos területein folytatja. Ezek egy részén valóban végbementek olyan változások, melyek jól illeszkednek a modernitás-posztmodernitás törésvonalakhoz. A családszerkezetnek Nyugat-Európában az 1960-as évektől végbement átalakulása meggyőzően interpretálható úgy, mint a modernitás családi viszonyainak meghaladása. Szintén szerepet kaphat – és a megfelelő fejezetben kapott is – a mo- dernitás-posztmodernitás váltás a 20. század végi társadalmi egyenlőtlenségek és társadalmi szerkezet átalakulásának értelmezésében és bemutatásában, bár ezen a téren más fontos jelöltek is vannak – mindenekelőtt a posztindusztriális társadalom elméletét értve ez alatt. Therborn megközelítésének talán legfontosabb hiányossága a 20. századi európai társadalomtörténet értelmezése során az, hogy nem képes megfelelően megragadni az Európán belüli különbségeket. Therborn nem utolsósorban a „dicsőséges évek" (glorious years) vizsgálatára alapozza munkáját, mely alatt a demokratikuskapitalista Nyugat-Európa és a kommunista Kelet-Európa párhuzamos gazdasági-társadalmi fellendülését érti. Így Therborn feltételezi azt, hogy Európa mindkét felén egyformán – vagy legalábbis hasonló mértékben – lejátszódott az anyagi gyarapodás, beleértve az életszínvonal növekedését. Míg Crouch a század közepi társadalmi kompromisszumot közös intézményi tényezők meglétéhez is köti, addig Therborn csak korlátozott számú gazdasági-társadalmi tényezőre alapozza tézisét. Áttekintésünk a legkevésbé sem igazolta Therborn feltételezését a „dicsőséges évek" párhuzamos meglétéről Nyugat-és Kelet-Európában. Még ha a polgári jogok érvényesülése terén meglévő nyilvánvaló, s a kommunista rendszerek első szakaszában különösen nagymérvű deficittől el is tekintünk, sem a gazdasági növekedés, sem a tömegfogyasztás mintái, vagy az életesélyek alakulása (halandóság) nem igazolják azt, hogy Kelet-KözépEurópa képes volt a nyugateurópaihoz hasonló fejlődést produkálni. Ellenkezőleg: mint láttuk, ezeken az életminőséget alapvetően befolyásoló területeken úgyszólván mindvégig nőtt a régió lemaradása nemcsak Északnyugat- vagy Közép-Európa, hanem Dél-Euró- pa mögött is. Meggyőzőbb Therborn azon kísérlete, mely Európán belül az értékorientációk közös vonásait próbálja kimutatni: a vallással, a nemzetállammal és a tudománynyal szembeni szkepszis véleménye szerint éppúgy ide tartozik, mint a szociális biztonság közösségi szavatolásának fokozott igénye. Ezeken a területeken saját áttekintésünk is hasonló eredménnyel járt, s így érveket szolgáltatott az európai társadalmak közös vonásainak megléte mellett, jóllehet azzal alig foglalkoztunk, hogy ezek a sajátosságok hogyan viszonyulnak az Európán kívüli világ fejlődéséhez.


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések Ezen egyezések ellenére Therborn interpretációja összességében eltúlozza az Európán belüli hasonlóságokat. Valószínűleg a modernitás középpontba állítása maga is hozzájárul ehhez az eredményhez, hiszen az nyugaton és keleten egyaránt megjelent. A közös modernitás hangsúlyozása azonban olyan nagyfokú absztrakció, ami már elfogadhatatlanul egybemossa a második világháború utáni Európában meglévő társadalmi különbségeket: a modernitás keveset mond annak tartalmáról. Így azt mondhatjuk, hogy a modernitás fogalma és a hozzá kapcsolódó elmélet több tekintetben alkalmazható a 20. századi Európa társadalomtörténetének ábrázolása során, de az itt bemutatott és értékelt három megközelítés közül a legkevésbé hasznosnak bizonyult.

2. Egy összefoglaló munka tanulságai: lehetőségek és korlátok Befejezésül érdemes röviden áttekinteni azt, hogy Európa 20. századi társadalomtörténeti összefoglalásának megírása milyen nehézségekkel és tanulságokkal járt, s milyen funkciókat tölthet be egy ilyen munka. A kötet számára kínálkozó szerkezeti megoldások közül a tematikus tagolást választottuk, s a kronológiai szempontokat csak ennek alárendelve alkalmaztuk. Ez megkönnyítette az egyes társadalomtörténeti területek, intézmények és folyamatok hosszú távú, az egész 20. századra kiterjedő változási folyamatainak bemutatását. Ezáltal ezeken a részterületeken egységben szemlélhettük a 20. századot, sokkal inkább, mint ha a kronológiai és tematikus szempontok kombinálása során az előbbi élvezte volna az elsőbbséget. Így vált lehetővé az, hogy az egész századra kiterjedően, összefüggően ábrázolhassuk a mortalitási tendenciák alakulását, a családszerkezet változásait, a jövedelemegyenlőtlenségek trendjeit, a gazdasági növekedést, a társadalombiztosítási intézmények fejlődését, és ugyanezt tegyük számos más jelenség esetében is. Ezenkívül szisztematikus képet kaphattunk e fejlődési területek legfontosabb kutatási eredményeiről, gyakran eltérő szakirodalmi álláspontjairól és interpretációiról. Kirajzolódott az is, hogy a család, a társadalmi egyenlőtlenségek, a városok vagy éppen az oktatás fejlődésének melyek voltak a legfontosabb átalakulási periódusai, s mi volt ezek tartalma. A tematikus szerkezet tette lehetővé, hogy viszonylag részletesen bemutassuk az egyes társadalomtörténeti folyamatok mögött meghúzódó, hosszú távon ható tényezőket, a változások okait. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ez a szerkezet előnyei mellett hátrányokat is eredményezett. A tematikus megközelítés elsődlegessége akadályozta, hogy átfogó képet nyújtsunk az egyes társadalomtörténeti korszakok jellemzőiről, de emellett nehezítette a különböző társadalomtörténeti jelenségek és folyamatok egymásra hatásának kimunkálását is, még ha utóbbira az egyes tematikus fejezeteken belül törekedtünk is. A tematikus szerkezet szintén hatott az előadásmódra. Ez a fajta megközelítés ugyanis sokkal inkább nyilvánvalóvá teszi az érvelés következetlenségeit és hiányait, mint a történeti munkák hagyományos, döntően kronológiai sorrendet követő előadásmódja. Ebben az esetben is igényelte azt, hogy lehetőleg azonos szempontokat és módszereket érvényesítsünk egy adott jelenségre vonatkozóan a különböző régiók és korszakok tárgyalása során. Különböző okok – mint a források hiánya vagy egyszerűen a helyhiány – miatt ez ugyan nem mindig valósulhatott meg, de az előbbi követelmény így is egy meglehetősen feszes szerkezet lett, ami nem engedett egyébként a szöveget színesebbé tevő kitérőket. A 20. századi európai társadalomtörténet megismerése során a demográfiai, politológiai, közgazdaságtani és különösképp a szociológiai munkák rendkívül értékesnek bizonyultak. Segítségükkel lehetett kialakítani azokat a kérdésfeltevéseket, célokat, melyek lehetővé tették a különböző társadalomtörténeti területek változásainak problémaorientált bemutatását, az ismeretek rendszerezését, és különösen hozzájárultak a jelenségek közötti kapcsolatok és a változások okainak kimunkálásához. A társadalomtudományok eredményeinek hasznosítása nyújtott lehetőséget például a hosszú távú demográfiai változások következményeinek rendszerezésére, a migráció mögött meghúzódó tényezők megismerésére, a 20. század második felében kialakult jóléti rendszerek típusainak elkülönítésére vagy éppen a fontos politikai intézmények jellegét meghatározó társadalmi törésvonalak bemutatására. Ugyanakkor – mint a bevezetőben jeleztük – nem láttuk célszerűnek Európa 20. századi társadalomtörténetét a társadalmi változások egyetlen átfogó elméletére alapozva bemutatni, jóllehet ilyen elméletek nagy számban állnak rendelkezésre. Ehelyett inkább esetről esetre döntöttük el, hogy az egyes társadalomtörténeti jelenségek és a közöttük meglévő összefüggések bemutatásához melyik elméleti megközelítés alkalmazásához folyamodunk. Az egész munkát átfogó elméleti keret mellőzése némiképp fragmentált szerkezetet eredményezett, ugyanakkor meggyőződésünk szerint a társadalomtörténet egyes szakterületeiről ilyen módon megalapozottabb ismereteket tudtunk közvetíteni. Egy további tanulságként adódik a kvantitatív megközelítés fontossága Európa 20. századi társadalomtörténetének megírása során. Egy ilyen összefoglaló munka hosszú távon, azaz jelentősen eltérő


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések jellegű történeti korszakokon keresztül foglalkozik történeti munkákban szokatlanul nagyszámú társadalommal és társadalmi jelenséggel. Ha a munka nem csupán állításokat fogalmaz meg, hanem tudományos igénnyel közeledik tárgyához, azaz folyamatosan kísérletet tesz állításainak bizonyítására, akkor ehhez igen nagy tömegű tényt kell nem egyszerűen feldolgoznia, hanem az olvasó számára bemutatnia is. Márpedig az érvelés áttekinthetősége, a terjedelem kezelhetősége igényli azt, hogy az információkat tömörítsük. Ez pedig úgyszólván kikényszeríti a kvantitatív megközelítést, a statisztikák kiterjedt alkalmazását. Mindennek persze még a statisztikák egyébként szakszerű alkalmazása esetén is hátrányai – ha úgy tetszik költségei – vannak. A történeti statisztikák használata során fennáll a veszélye annak, hogy azok nem tükrözik megfelelően a történeti kontextust, a számokká való tömörítés során fontos információk elveszhetnek – gyakran még az anyaggyűjtést folytató hivatali munka során, vagyis azelőtt, hogy a történész egyáltalán kísérletet tehetett volna a hibák korrigálására. Ezen Európa átfogó társadalomtörténeti ábrázolásának lehetőségeire és nehézségeire vonatkozó megállapítások után két, a kontinens 20. századi társadalomtörténetét közvetlenül is érintő megjegyzést teszünk: az első a keletnyugati megosztottságra, míg a második a társadalomtörténet korszakaira vonatkozik. Munkánk során a 20. századi európai társadalomtörténet kulcskérdésének bizonyult a kelet-nyugati megosztottság. A megírás alatt maga az anyag kényszerítette ki újra és újra a kelet-nyugati szembeállítást, különösen a század második felére vonatkozóan. A 20. század ugyanis nemcsak a politikai, hanem a társadalmi megosztottság évszázada is volt. A társadalmi integráció Kelet- Közép-Európában is zajlott a két világháború között, majd távolodás következett be Nyugat-Európától a népességfejlődés, a gazdaság, a fogyasztás, az életminőség terén egyaránt. A nyugateurópai társadalmi kompromisszum egyes elemei úgy tűnt, hogy megvalósulnak keleten is: a második világháború után a munkaerő kiterjedt szociális jogokat kapott. Ugyanakkor azonban a polgári jogok elvesztek, s fontos társadalmi intézmények viszonyának alakulása más irányt vett, mint Nyugat-Európában. A modernitás Kelet-Közép-Európában is megjelent, de lényegesen másként, mint a kontinens nyugati részén, s a század közepe után inkább annak negatív vonásai kerültek előtérbe, mint az állam nagyobb elnyomó potenciáljának kihasználása vagy a hagyományos közösségek gyors felbomlása. A kelet-nyugati politikai megosztottság megszűnése az ezredforduló fontos fejleménye lett, mely először a társadalmi megosztottság fokozódásához, de már középtávon is a társadalmi eltérések mérséklődéséhez vezetett Európán belül. Valószínűnek tűnik, hogy ez a folyamat a gazdasággal közvetlenül kapcsolatban álló területeken – mint a fogyasztás – folytatódni fog, de kétséges, hogy más vonatkozásokban is így lesz-e. A fentiek is megerősítik, hogy a 20. század közepe jelentős társadalomtörténeti korszakhatárnak tekinthető Európában. Bár ma még az első világháború is hasonlóan fontos választóvonalnak tűnik, igencsak elképzelhető az, hogy a történelmi perspektíva növekedésével a század közepe lesz a jelentősebb ezek közül. Ugyanakkor kétségkívül vannak további lehetőségek is, mint az 1960-as évek közepe-vége, az 1970-es évek eleje, vagy 1990. Közülük a század vége tűnik ki az idézett interpretációk szerint. Például Therborn a modernitás végét – de legalábbis a csúcspontján való túlhaladást – konstatálja ekkor, míg Crouch a század közepi társadalmi kompromisszum felbomlásáról ír. Leginkább Kaelble lát kontinuitást a század közepe és vége között: bár ő is több tekintetben a közeledés lassulását állapítja meg a század utolsó évtizedeiben Nyugat-Európában, de a keletnyugati konvergencia ezredvégi folytatódása ezt jelenti számára. Európa 20. századi társadalomtörténetének összefoglalása szándékunk szerint számos funkciót betölt. Ezek a funkciók több tekintetben megfelelnek azoknak, melyekkel az összehasonlító módszer alkalmazása rendelkezik a történeti munkákban. Ennek magyarázata az, hogy munkánkban ez a megközelítés fontos szerephez jutott, ami nem meglepő, hiszen gyakori vélemény szerint összehasonlítás nélkül nincs tudományosság sem. 4 Ennek megfelelően úgyszólván minden történeti munkában találkozhatunk az összehasonlítás valamilyen formájával. Tanulmányunk emellett kimondottan nemzetközi perspektívából született, hiszen Európa nagyszámú társadalmának történeti változásait elemezte, s már csak ezért is gyakran nyúlt az összehasonlítások eszközéhez. Mindazonáltal azt nem állítjuk, hogy megközelítésünk minden tekintetben megfelelt volna az összehasonlító történetírás szigorú kívánalmainak. Csak akkor beszélhetünk ugyanis a szó szigorú értelmében véve összehasonlításokról, ha explicit és szisztematikus módon használják ezt a módszert. 5 Ezt már csak azért sem tehettük, mert ilyen nagyszámú társadalom rendszeres összehasonlító vizsgálata eleve nem lehetséges még áttekinthető terjedelemben, így gyakran csak nemzetközi trendeket és folyamatokat elemeztünk. A rendszeres történeti összehasonlításokhoz hasonlóan azonban mi is törekedtünk az európai társadalmak közötti fontos különbségek és hasonlóságok számbavételére a vizsgált időszakban, s beépítettük munkánkba más szerzők szisztematikus összehasonlításainak eredményeit is. Míg a különbségek feltárására különös hangsúlyt helyező összehasonlításokat az irodalomban gyakran „individualizáló" összehasonlításoknak nevezik, addig a hasonlóságokra koncentráló vizsgálatok inkább a társadalmak működésének általános vonásait kutatják, s ezért gyakran „általánosító" összehasonlításoknak 345 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések nevezik őket. Ez a két alaptípus a legtöbb összehasonlításokat osztályozó szerzőnél megtalálható, ha nem is feltétlenül ezeken a megnevezéseken szerepelve.6 Az összehasonlítások további válfajainak tipológiái sokszínűek, ezekre itt nem térhetünk ki.7 Inkább azt hangsúlyozzuk, hogy a történeti összehasonlítások négy fontos funkciója – a leíró, a heurisztikus, az analitikus és az eltávolító-mércét kínáló funkciók – egyaránt szerepet kaptak a korábbi fejezetekben. Ezek a típusok ugyanakkor nem mindig érvényesülnek tisztán, s nem mindig válnak el élesen egymástól, azaz egy összehasonlítás több funkcióval is bírhat. 8 Más társadalmak megismerése, a szélesebb európai perspektíva a kutatás vagy a tanulmányok során segíthet az egyes nemzeti társadalmak sajátosságainak pontosabb leírásában, s így megértésében is. E funkció alapját az adja, hogy más társadalmakkal való összevetés nélkül nyilvánvalóan lehetetlen megállapítani egy adott társadalom azon jellemzőit, melyek különös figyelmet érdemelnek. Az összehasonlítás összpontosíthat a különbségek feltárására, a vizsgált esetek speciális vonásainak bemutatására. Például a fogyasztás minőségi jellemzőinek elemzése során a kelet-közép-európai és délkelet-európai kommunista országokban kialakult hiánygazdaságot olyan jellemzőként azonosítottunk, ami erőteljesen megkülönböztette ezeket a kontinens más társadalmaitól – legyenek azok Dél-, Északnyugat-, Közép-Európában vagy Skandináviában. Több társadalom párhuzamos tanulmányozása eredményeként azonban nemcsak a társadalmak közötti különbségek, hanem a hasonlóságok is kitűnnek. Az előző fejezetekben gyakran idéztünk olyan történeti példákat, melyek a 20. századi nyugat-európai társadalmak növekvő hasonlóságaira mutattak rá. 9 Eltérő társadalmak szembeállítása betölthet egyfajta heurisztikus funkciót is: olyan jelenségekre, vonásokra irányíthatja a figyelmünket, melyekre egyébként esetleg a kutatás fel sem figyelt volna, vagy nem a súlyának megfelelően kezelte volna azokat. Ezeken keresztül pedig addig ismeretlen magyarázatokhoz is hozzásegíthet. A nemzetközi perspektíva alkalmazása esetében gyakran aszimmetrikus a kutató érdeklődése: az egyik társadalmat kívánja jobban megismerni, míg a másik vagy több másik társadalom inkább „kontrollként" szolgál ehhez. Ennek megfelelően ez a társadalom a többinél eleve jóval nagyobb mélységben kerül elemzésre és bemutatásra, a többiek pedig inkább csak komparatív viszonyítási pontokat jelentenek. Bár munkánk során törekedtünk arra, hogy az egyes európai régiókat és társadalmakat kiegyensúlyozottan, jelentőségüknek megfelelő terjedelemben mutassuk be, Magyarország kétségkívül nagyobb teret kapott, mint azt az európai társadalomtörténetben játszott szerepe indokolná, vagyis esetében tetten érhető ez az aszimmetria. Az analitikus célok munkánkban mindenekelőtt a 20. századi európai társadalmakra vonatkozó megállapítások érvényességének vizsgálatában jelentek meg. E megállapítások lehetnek általános érvényűek, vagyis ez esetben a társadalmak működésére vonatkozó törvényszerűségek, illetve tudományos hipotézisek teszteléséről van szó. Ezenkívül speciális esetekkel, egyedi jelenségekkel kapcsolatos állítások vizsgálata is lehetséges. 10 Társadalmak összehasonlítása segíthet a történeti kauzalitás analízise során, vagy a jelenségek tipologizálásában. Az oksági analízis előmozdítása fontos funkció, mert a történeti jelenségek okainak feltárása az egyik legösszetettebb - és egyben legfontosabb – történetírói feladat. Ezért számosan úgy vélik, hogy ez az analitikai funkció teszi igazán nélkülözhetetlenné az összehasonlításokat a történetírás és a társadalomtudományok számára. Az összehasonlítások révén ezek a tudományok indirekt módon kísérleteket végezhetnek, ezáltal közelebb kerülve a természettudományok bizonyítási metódusához. Emellett a megismerés fontos eszköze lehet a tipologi- zálás – ami tulajdonképpen az elméletalkotás egyik fajtája. Például az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb hatású, történeti vonatkozásokkal is rendelkező társadalomtudományi tipológiája a jóléti államok legfontosabb változatait különítette el. Ez – mint a megfelelő fejezetben bemutattuk – a „jólét három világát", vagyis a liberális, a konzervatív és a szociáldemokrata jóléti államot különböztette meg a 20. század második felének fejlődését elemezve. E tipológia megalkotása az összehasonlítás szisztematikus alkalmazását igényelte, hiszen a különböző jelenségek csak ennek révén voltak típusokba, csoportokba rendezhetők. 11 Más társadalmak tanulmányozásának egyik jótékony következménye lehet, hogy a kutató számára új, a saját nemzeti történetírásában megszokottól eltérő szempontokat kínál, vagyis a történészt „eltávolítja" vizsgálatának tárgyától.12 Ez azért lehet előnyös, mert a kutatásokat gyakran egyfajta etnocentrizmus jellemzi: olyan előfeltevéseken alapulnak, melyek a nemzeti kultúrákban gyökereznek, s ezeknek a szerző vagy az olvasó esetleg nincs is tudatában. Szélesebb, nemzetközi látószög esetén, s különösen az összehasonlítások során nyilvánvalóvá válhatnak ezek az előfeltevések és saját nemzetünk vagy társadalmunk tapasztalatairól, illetve az ezeken nyugvó kutatások eredményeiről kiderülhet, hogy helyhez és időhöz kötöttek, vagyis viszonylagossá válnak, elveszítik vélt univerzális jellegüket. Ez a funkció különösen fontos lehet olyan nemzeti történetírások esetében, melyek kicsinységük, nyelvi vagy más okok miatt elszigeteltek, kutatóik kevéssé szembesülnek a nemzetközi történetírás eredményeivel – a magyar történetírás pedig kétségkívül ezek közé tartozik.


12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések Az európai perspektíva eltávolító hatása más tekintetben is segítheti a történeti kutatásokat: hozzájárulhat ahhoz, hogy a történeti munkák megalapozottabban értékeljék az egyes vizsgált eseményeket, folyamatokat vagy személyeket. A történészek viszonya felemás az értékeléshez, hiszen nem ritkán valamiféle értékmentes tudományeszmény jegyében lépnek fel, mint ami eleve kizárja a történeti folyamatok értékelésének lehetőségét. Ennek ellenére az értékelés megjelenik a legtöbb történetírói munkában, hiszen a történészek is magától értetődően beszélnek valamilyen szempontból sikeres vagy sikertelen fejlődésről, intézményekről, politikusokról, időszakokról stb. Ezenkívül a nemzetközi történetírásban már régóta túlhaladottnak tekinthető az értékmentesség – a 19. században még a történettudomány fejlődését szolgáló – felfogása, s elfogadott, hogy az értékszempontok elkerülhetetlenül jelen vannak a történetírói munkákban: önmagában már a témaválasztás is ezeken alapul. A kérdés ennek következtében tehát nem az, hogy értékszempontok, az értékelés mozzanata jelen vannak-e a történetírói munkákban. Ehelyett inkább az érdemel figyelmet, hogy az értékelés milyen módon történik. Az európai perspektíva, s különösen az összehasonlítás segíthet abban, hogy ez ne az olvasó előtt rejtett folyamaton keresztül, hanem explicit módon történjen, s mindenekelőtt szilárd módszertant is kínál ehhez. Ha úgy tetszik, a nemzetközi látószög alkalmazásával a tudományos szempontok érvényesülhetnek az értékelés során is. A tudományosság érvényesülésének előfeltétele ugyanis az, hogy az ítélet a történeti valóságon alapuljon. Éppen ennek elérésében segít más társadalmak megismerése, mivel ennek segítségével nem mesterséges és elvont ideálok alapján értékelünk, hanem a társadalmak valósága jelenti a mércét. 13 A történeti kutatások és munkák egyik társadalmi funkciója – akarva-akaratla- nul – a társadalmi identitások kialakítása vagy erősítése. Korábbi időszakokban – például a 19. század végén – a nemzeti identitás kialakításához vagy formálásához való hozzájárulás nyilvánvalóbb és elfogadottabb volt, mint manapság, de ettől függetlenül ez a funkció ma is létezik. Ráadásul nemcsak a nemzeti, hanem más – lokális, valamilyen kisebbségi, vagy éppen az európai – identitások kialakítását is elősegítheti a történetírás. Ebből a szempontból Európa társadalomtörténetének megismerése nagy jelentőségű, mivel az említett „eltávolító" hatás következtében elősegítheti reális alapokon nyugvó nemzeti identitások kialakítását. Egyes különlegesnek tartott nemzeti sajátosságokról kiderülhet, hogy nem egyediek, vagy a nemzeti múlt egyedülállónak tekintett vonásairól, hogy máshol is léteztek hasonlók. Emellett a saját nemzeti múlt és a tágabb környezet történelmének reális ismerete hozzájárulhat a különböző – így a nemzeti és európai – identitások összebékítéséhez is. E funkciók áttekintése egyszersmind jelezte a könyv megírása során követett fontos céljainkat. Európa 20. századi társadalomtörténetének számos régiót és tucatnyi társadalmat átfogó tanulmányozása szándékunk szerint segíthet abban, hogy pontosabban megismerjük saját társadalmunk sajátosságait, melyek szélesebb kontextusban tűnnek ki igazán. Ezenkívül általa érvényesebb ismeretekhez juthatunk a kontinens múltbeli és jelenkori társadalmainak működési mechanizmusairól, törvényszerűségeiről, adott esetben azáltal is, hogy az új perspektíva felhívja figyelmünket eddig nem kellően értékelt tényekre. Végül pedig az ilyen módon szerzett ismeretek hozzájárulhatnak saját és más európai társadalmak múltjának és jelenének kiegyensúlyozott értékeléséhez, s a tágabb európai környezetünkbe való sikeres beilleszkedéshez.


13. fejezet - Jegyzetek 1. 1. Bevezetés 1. H. A. Diederiks et al.: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. Budapest: Osiris, 1995. 1. Frank B. Tipton – Robert Aldrich: An Economic and Social History of Europe. Vol. 1-2. Baltimore: The John Hopkins University Press, 1987. 2. Gerold Ambrosius – William H. Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth- Century Europe. Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1989. 3. Hartmut Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Dublin: Gill and Mac- millan, 1989. Németül: Hartmut Kaelble: Auf dem Weg zu einer europaischen Gesellschaft. München: C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1987. 4. Göran Therborn: European Modernity and Beyond: The Trajectory of European Societies, 1945-2000. London: Sage, 1995. 5. Colin Crouch: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. 6. Jan Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1. Percy Allum: State and Society in Western Europe. Cambridge: Polity Press, 1995. 1. Hartmut Kaelble (ed.): The European Way: European Societies during the Nineteenth and Twentieth Centuries. New York: Berghahn, 2004. J. Klausen – L. A. Tilly (eds.): European Integration in Social and Historical Perspective. Lanham: Rowman and Littlefield, 1997. J. Bailey (ed.): Social Europe. London: Longman, 1998. A. Rodrigez-Pose: The European Uni- on: Economy, Society, and Politics. Oxford: Oxford University Press, 2002. T. P. Boje – B. van Sterbergen – S. Walby (eds.): European Societies: Fusion or Fission? London: Routled- ge, 1999. Gianfranco Bettin Lattes – Ettore Recchi (eds.): Comparing European Societies: Toward a Sociology of the EU. Bologna: Monduzzi Editore, 2005. 2. Peter Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History, 1350-2000. Vol. 1-6. New York: Scribner's, 2001. 3. Daniel Bell: The Coming of Post-Industrial Society. New York: Basic Books, 1974. 4. Manuel Castells: The Rise of the Network Society. Oxford: Blackwell, 1996. 5. Axel Schulte: Multikulturelle Gesellschaft: Chance, Ideologie oder Bedrohung? Aus Po- litik und Zeitgeschichte, Jg. 23-24 (1990) 16-23. 6. James Coleman: Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass.: The Belknap Press, 1990. 1. Horst Opaschowski: Soziologie der Freizeit. Leverkusen: Leske und Budrich, 1994. 2. Ulrich Beck: Die Risikogesellschaft. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1986. 3. Anthony Giddens: The Consequences of Modernity. Cambridge: Polity Press, 1990. 36. 4. Therborn: European Modernity and Beyond. 13. 5. Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Különösen 1-11., 150-161. Hartmut Kaelble: Social Peculiarities of Nineteenth- and Twentieth-Century Europe. In Kaelble (ed.): The European Way. 276317.


Jegyzetek

6. Therborn: European Modernity and Beyond. Különösen 1-15., 348-359. 7. Crouch: Social Change in Western Europe. Különösen 32-47., 410-423.

2. 2. A társadalomtörténet: egy diszciplína sajátosságai 1. Néhány fontos, a társadalomtörténet mint diszciplína jellemzőivel foglalkozó munka: Jürgen Kocka: Sozialgeschichte: Begriff – Entwicklung – Probleme. Göttingen: Vanden- hoeck und Ruprecht, 1996. Stearns (ed.): The Encyclopedia of European Social History. Vol. 1-6. Magyarul részletes historiográfiai áttekintés és egyes részterületek, irányzatok, társdiszciplínák bemutatása: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest: Osiris, 2003. A történetírás releváns elméleti problémáiról: Gyáni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. In Bódy – Ö. Kovács (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 11-53. 2. Donald M. MacRaild – Avram Taylor: Social Theory and Social History. Houndmills-Ba- singstoke: Palgrave, 2004. 10-11. 3. Peter Burke: History and Social Theory. Ithaca, NY: Cornell University Press, 1992. 4-5. 4. Burke: History and Social Theory. 5-7. 5. Idézi: Burke: History and Social Theory. 15. 6. Geoff Eley: The Generations of Social History. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 1. 3. 7. Anna Zarnowska – Janusz Zarnowski: Sozialgeschichte in Polen. In Jürgen Kocka (Hg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. Darmstadt: Wissenschaftliche Buch- gesellschaft, 1989. 141. 8. Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád: A magyar társadalomtörténet-írás története a kezdetektől napjainkig. In Bódy – Ö. Kovács (szerk): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 208-240. 9. Eley: The Generations of Social History. 6. 10. Georg G. Iggers: Historiography in the Twentieth Century: From Scientific Objectivity to the Postmodern Challenge. Middletown, CT: Wesleyan University Press, 2005. 51-64. 11. Benda Gyula: A francia társadalomtörténet-írás intézményeinek története. In Bódy – Ö. Kovács (szerk): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 113-124. 12.

Benda: A francia társadalomtörténet-írás intézményeinek története. 115.

13. 42.

Peter Burke: The Annales Paradigm. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 1.

14. Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest: Akadémiai Kiadó – Osiris, 1996. 15. Tomka Béla: A társadalomtörténet-írás nemzetközi intézményesülésének állomásai. Századok, 139. évf. (2005) 6. sz. 1563-1566. 16. Michael E. Rose: Gute oder schlechte Zeiten? Die Lage der Sozialgeschichte in Grofibri- tannien. In Kocka (Hg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. 187-206. 17.

Dennis Smith: The Rise of Historical Sociology. Philadelphia: Temple University Press,

1. 56-85.


Jegyzetek

1. Jürgen Kocka: Historische Sozialwissenschaft: Auslaufmodell oder Zukinftsvision? Olden- burg: Universitat Oldenburg, 1999. Gerhard A. Ritter: The New Social History in the Fede- ral Republic of Germany. London: German Historical Institute, 1991. 2. Peter Stearns: The Old Social History and the New. In Stearns (ed.): Encyclopedia of American Social History. Vol. 1. 242. 3. Jól jelzi a társadalomtörténet-írás perifériára szorulását, hogy Magyarországon csak az 1980-as évek végén jött létre társadalomtörténeti egyesület, Hajnal István Kör néven. Kövér György: Milyenek vagyunk? A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület – tíz év után. Századvég, 14. évf. (1997) 4. sz. 43-52. Zarnowska-Zarnowski: Sozial- geschichte in Polen. In Kocka (Hg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. 142. 4. Stearns: The Old Social History and the New. 247. 5. Alf Lüdtke: Alltagsgeschichte: Zur Rekonstruktion historischer Erfahrungen und Lebenswei- sen. Frankfurt/M.: Campus, 1989. 6. Az utóbbi évtizedek változásaira és a jelen kihívásaira: Hartmut Kaelble: Social History in Europe. Journal of Social History, vol. 37 (2003) 29-35. 7. Tony Judt: Social History and Historians: Clown in Regal Purple. History Workshop, vol. 7 (1979) 66-94. 8. Christoph Conrad: Social History. In Neil J. Smelser – Paul B. Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 21. Amsterdam etc.: Elsevier, 2001. 14304. Peter Stearns: Social History Present and Future. Journal of Social History, vol. 37 1. 12. 1. Donald MacRaild – Avram Taylor: Social Theory and Social History. Houndmills: Pal- grave, 2004. 141142. 2. Lynn Hunt: Introduction: History, Culture, and Text. In Lynn Hunt (ed.): The New Cul- tural History. Berkeley – Los Angeles: University of California Press, 1989. 1-22. 3. Iggers: Historiography in the Twentieth Century. 132-133. 4. Jürgen Kocka: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. Journal of Social History, vol. 37 (2003) no. 1. 26. 5. Eley: The Generations of Social History. 3-27. 6. G. M. Trevelyan: English Social History. London: Longman, 1944. 1. 7. Jürgen Kocka: Sozialgeschichte: Begriff – Entwicklung – Probleme. Göttingen: Vanden- hoeck und Ruprecht, 1986. 82-111. 8. Kocka: Einleitung. In Kocka (Hg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. 2. Magyarul ugyanő: Jürgen Kocka: Társadalomtörténet. In Történelem és szociológia. Budapest: Oktatási Minisztérium, 1983. 42-55. 9. Charles Tilly: Retrieving European Lives. In Oliver Zunz (ed.): Reliving the Past: The Worlds of Social History. Chapel Hill – London: The University of North Carolina Press, 1. 12. 1. Geoff Eley: Some Recent Tendencies in Social History. In Georg G. Iggers – Harold T. Parker (eds.): International Handbook of Historical Studies: Contemporary Research and Theory. Westport, Conn.: Greenwood Press, 1979. 64. 2. Peter Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 1-6. New York: Scrib- ner's, 2001. Az arányokra részletesen lásd: Tomka Béla: Társadalomtörténeti hagyományok, irányzatok, módszerek – a nemzetközi gyakorlat szemszögéből. Korall, 15. köt. 350 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

1. 341-348. 1. A Journal of Social History 1999-2003 közötti évfolyamai alapján. 2. Kocka: Sozialgeschichte. 82-111. 3. Kocka: Einleitung. In Kocka (Hrsg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. 7. Fair- burn: Social History. 145-176. 4. Tilly: Retrieving European Lives. 48.

3. 3. Népesség 1. Francois Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. Weinheim-München: Juventa Verlag, 1997. 179. 2. A legfontosabb mutatókra lásd: Huw Jones: Population Geography. London: Paul Chap- man, 1990. 96-98. 3. Ambrosius-Hubbard: Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 5. 4. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 17. A népességszám részletes alakulására: Brian R. Mit- chell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1980. 29-37. Franz Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. Basingstoke: Palgrave, 2002. Franz Rothenbacher: The European Population since 1945. Basingstoke: Palgrave, 2005. 5. Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. 19-20. 6. Jean-Claude Chesnais: The Demographic Transition: Stages, Patterns, and Economic Impli- cations – A Longitudinal Study of Sixty-Seven Countries Covering the Period 1720-1984. Oxford: Oxford University Press, 1992. D. Kirk: Demographic transition theory. Population Studies, vol. 50 (1996) no. 3. 361-387. 7. Ansley J. Coale: The Demographic Transition. In United Nations (ed.): The Population Debate. New York: United Nations, 1975. 347-355. 8. A modellnek léteznek három és ötnél több szakaszból álló megfogalmazásai is. Höpf- linger: Bevölkerungssoziologie. 34. 9. Hablicsek László: Az első és a második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet- Európában. Budapest: KSH, 1995. 12. Jean-Claude Chesnais: The Demographic Transition. Oxford: Oxford University Press, 1992. 10. A. J. Coale – S. C. Watkins (eds.): The Decline of Fertility in Europe. Princeton: Princeton University Press, 1986. 11.

Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 40-42.

12. Klinger András: A megyék termékenységi arányszámai az utolsó 150 évben. Statisztikai Szemle, 58. évf. (1980) 1. sz. 74-85. 13. Acsády György – Klinger András: Magyarország népesedése a két világháború között. Budapest: KJK, 1965. 9. 14. Coale-Watkins: The Decline of Fertility in Europe. Susan Cotts Watkins: From Provinces into Nations: Demographic Integration in Western Europe, 1870-1960. Princeton: Princeton University Press, 1991. 55-83. 15. Jean-Louis Rallu – Alain Blum: European Population. In Alain Blum – Jean-Louis Rallu (ed.): European population II.: Demographic Dynamics. Paris: John Libbey Eurotext, 1993. 3-6., 11-14., 18-28. 16. Paul Demeny: Early fertility decline in Austria-Hungary: A lesson in demographic transition. In D. V. Glass – Roger Revelle (eds.): Population and Social Change. London: Arnold, 1972. 153-172. Dányi Dezső: Regionális fertilitási sémák Magyarországon a 19. század végén. Demográfia, XX. évf. (1977) 1. sz. 56-87.


Jegyzetek

17. Jean-Paul Sardon: Generation Replacement in Europe since 1900. Population: An English Selection, vol. 3 (1991) 22. 18. David Coleman: New Patterns and Trends in European Fertility: International and Sub-National Comparisons. In David Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. Oxford: Oxford University Press, 1996. 11. 19. David Coleman: European demographic systems of the future: convergence or diversity? In Human resources in Europe at the dawn of the 21st century. Luxembourg: Office for Official Publications of the European Community, 1992. 141-179. 20. Acsády György – Klinger András: Magyarország népesedése a két világháború között. Budapest: KJK, 1965. 25. 21.

Rallu-Blum: European Population. 13-14.

22. Tomka Béla: Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában. Budapest: Osiris, 2000. 130. 23. Charles Tilly: Historical Study of Vital Processes. In Charles Tilly (ed.): Historical Studies of Changing Fertility. Princeton: Princeton University Press, 1978. 18-20. 24. A determinánsok katalógusát lásd: Andorka Rudolf: A gyermekszám a fejlett országokban. Budapest: Gondolat, 1987. 87-248. 25. Deborah Sporton: Fertility: the Lowest Level in the World. In Daniel Noin – Robert Woods (eds.): The Changing Population of Europe. Oxford: Blackwell, 1993. 58. 26. Lásd pl.: Richard A. Easterlin: The Economics and Sociology of Fertility: A Synthesis. In Charles Tilly (ed.): Historical Studies of Changing Fertility. Princeton: Princeton University Press, 1978. 57-133. 27. Michael Anderson: British population history, 1911-1991. In Michael Anderson (ed.): British population history: From the Black Death to the present day. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. 390. 28. M. Murphy: Economic models of fertility in post-war Britain – a conceptual and statistical reinterpretation. Population Studies, vol. 46 (1992) 235-257. 29. Ronald Inglehart: The Silent Revolution in Europe: Intergenerational Change in Postin- dustrial Societies. American Political Science Review, vol. 65 (1971) no. 4. 991-1017. 30. P. Aries: Two successive motivations for the declining birth rate in the West. Population and Development Review, vol. 6 (1980) 645-650. 31. Dirk J. van de Kaa: The past of Europe's demographic future. European Review, vol. 7 (1999) no. 4. 537. 32.

R. Lesthaeghe – J. Surkyn: Cultural dynamics and economic theories of fertility change.

Population and Development Review, vol. 14 (1988) 1-45. 1. Andorka: Gyermekszám a fejlett országokban. 282. 2. Andorka: Gyermekszám a fejlett országokban. 285. 3. Andorka: Gyermekszám a fejlett országokban. 283. 4. Andorka: Gyermekszám a fejlett országokban. 282-283. 5. S. Molnár Edit: Családi értékek – magatartások – demográfiai tendenciák. Századvég, 14. köt. (1997) 31-54. 6. Paul Demeny: Early fertility decline in Austria-Hungary. 170. Andorka Rudolf: A regionális termékenységkülönbségeket befolyásoló gazdasági és társadalmi tényezők. Demográfia, 12. évf. (1969) 1-2. 352 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

sz. 114-124. Andorka Rudolf: A születésszám gazdasági és társadalmi tényezői Magyarországon. Valóság, 12. évf. (1969) 3. sz. 26-39. Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története. Valóság, 18. évf. (1975) 6. sz. 45-61. 7. Jean-Claude Chesnais: Population Trends in the European Community, 1960-1986. European Journal of Population, vol. 3 (1987) 281-296. 8. Josef Ehmer: Bevölkerungsgeschichte und historische Demographie, 1800-2000. München: Oldenbourg, 2004. 34-35. 9. Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1981. 1. 110. Oscar W. Gabriel – Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. 498-499. 1. A demográfiai tendenciákra átfogóan: Rothenbacher: The European Population, 18501945. 3-73. 2. Daniel Noin: Spatial Inequalities in Mortality. In Noin-Woods (eds.): The Changing Population of Europe. 46-47. 3. Rothenbacher: The European Population since 1945. 172. Willian C. Cockerham: Health and Social Change in Russia and Eastern Europe. New York: Routledge, 1999. 174. 4. Hablicsek: Az első és második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európá- ban. 15. 5. Guang Guo: Mortality Trends and Causes of Deaths: A Comparison Between Eastern and Western Europe, 1960s-1980s. European Journal of Population, vol. 9 (1993) no. 3. 287-312. 6. Józan Péter: Epidemiológiai válság Magyarországon a kilencvenes években. I-II. Statisztikai Szemle, 72. évf. (1994) 1. sz. 5-20., 72. évf. (1994) 2. sz. 101-123. 7. Marek Okolski: East-West Mortality Differentials. In Blum-Rallu (eds.): European Population II. 165-189. 8. France Mesle: Mortality in Eastern and Western Europe: A Widening Gap. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 132-133. 9. Erre részletesen lásd: Tomka: Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában. 30-32. 10. A különbség nem csak a szélső értékek között csökkent, amint azt a relatív szórás változásának dinamikája kiválóan mutatja: míg a nők és férfiak várható átlagélettartama terén 1900-ban 8-8% volt a relatív szórás, addig ez 1950-re már 5, illetve 3%-ra, 1990-re pedig 2, illetve 1%-ra mérséklődött. Tomka: Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában. 130-131. 11.

Coleman: European demographic systems of the future. 175.

12. Béla Tomka: Demographic Diversity and Convergence in Europe, 1918-1990: The Hun- garian Case. Demographic Research, vol. 6 (2002) no. 2. 17-48. 13.

Mesle: Mortality in Eastern and Western Europe. 127.

14.

Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 169.

15. Ennek klasszikus megfogalmazása: T. McKeowns: The Modern Rise of Population. New York – London: Arnold, 1976. 16. John Burnett: Housing and the Decline of Mortality. In R. Schoefield – D. Reher – A. Bi- deau (eds.): The Decline of Mortality in Europe. Oxford: Clarendon Press, 1991. 158-176. 17. Robert Woods: Public Health and Public Hygiene: The Urban Environment in the Late Nineteenth and Early Twentieth Centuries. In Schoefield-Reher-Bideau (eds.): The Decline of Mortality in Europe. 233-247. 18. R. Spree: Der Rückzug des Todes. Der epidemiologische Übergang in Deutschland wahrend des 19. und 20. Jahrhunderts. Historical Social Research, vol. 23 (1998) 4-43. 353 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

19.

Ehmer: Bevölkerungsgeschichte. 38-41.

20. A kelet-nyugati divergenciáról, különösen a kardiovaszkuláris és daganatos megbetegedések körében: Guang Guo: Mortality Trends and Causes of Deaths: A Comparison Between Eastern and Western Europe, 1960s-1970s. European Journal of Population, vol. 9 (1993) no. 3. 287-312. Józan Péter: A halandóság alakulása Magyarországon. In Ko- vacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1. 376. 1. Marek Okolski: East-West Mortality Differentials. In Blum-Rallu (eds.): European Population II. 165-189. Mesle: Mortality in Eastern and Western Europe. 140-141. Józan Péter: A halandóság alakulása Magyarországon. 376. 2. Cockerham: Health and Social Change in Russia and Eastern Europe. 245-251. 3. Hablicsek: Az első'és a második demográfiai átmenet. 39. 4. Losonczi Ágnes: Ártó-védőtársadalom. Budapest: KJK, 1989. 320-321. 5. Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 161. 6. Összefoglalóan: Klaus J. Bade: Migration in European History. Oxford: Blackwell, 2003. 7. Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 97. 8. Dudley Baines: Emigration from Europe, 1815-1930. Cambridge: Cambridge University Press, 1991. 2-5. Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 106. 9. Karsai László: Holokauszt. Budapest: Pannonica, 2001. 15. 10.

Bade: Migration in European History. 199-206.

11.


12.

Ehmer: Bevölkerungsgeschichte und historische Demographie. 31.

13.

Sarah Collinson: Europe and International Migration. New York: Pinter Publishers, 1993. 40.

14. Peter Marschalck: Bevölkerungsgeschichte Deutschlands im 19. und 20. Jahrhundert. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1984. 87. 15. Rainer Ohlinger – Catalin Turliuc: Minoritites into Migrants: Emigration and Ethnic Unmixing in Twentieth Century Romania. In Rainer Ohlinger – Karen Schönwalder – Triadafilos Triadafilopoulos (eds.): European Encounters: Migrants, Migration and European Societies since 1945. Aldershot: Ashgate, 2003. 64. 16. Heinz Fassmann – Rainer Münz: European East-West Migration, 1945-1992. In Robin Cohen (ed.): The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge: Cambridge University Press, 1995. 473-474. 17. Leslie Page Moch: Moving Europeans: Historical Migration Practices in Western Europe. In Cohen (ed.): The Cambridge Survey of World Migration. 126-130. 18. Stephen Castles – Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Move- ments in the Modern World. New York: The Guilford Press, 1993. 57-60. 19. Dudley Baines: European Immigration since 1945. In Max-Stephan Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change since 1945. London: Longman, 1999. 179-180. 20.

Bade: Migration in European History. 246.

21. Heinz Fassmann – Rainer Münz: Patterns and Trends of International Migration in Western Europe. In Heinz Fassmann – Rainer Münz (eds.): European Migration in the Late Twentieth Century: Historical Patterns, Actual Trends, and Social Implications. Alder- shot: Edward Elgar, 1994. 16-18. 354 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

22.

Castles-Miller: The Age of Migration. 19-26.

23. Peter Stalker: The Work of Strangers: A Survey of International Labour Migration. Geneva: ILO, 1994. 91., mint idézi: Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 137. 24.

Baines: European Immigration since 1945. 188.

25.


26. Christian Joppke: Immigration and the Nation-State: The United States, Germany, and Great Britain. Oxford: Oxford University Press, 1999. 147-259. 27. Ceri Peach – Alisdair Rogers – Judith Chance – Patricia Daley: Migration and Ethni- city. In A. H. Halsey – Josephine Webb (eds.): Twentieth-Century British Social Trends. London: Macmillan, 2000. 166167. 28. Stalker: The Work of Strangers: A Survey of International Labour Migration. 95., mint idézi Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 140. 29. A jelenkori tendenciákra lásd: Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón (Társadalmi mobilitás és vándorlás). In Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris, 1. 275. 1. Dirk J. van de Kaa: Europe's Second Demographic Transition. Population Bulletin, vol. 42 (1987) no. 3. 357. 2. Coleman: New Patterns and Trends in European Fertility. 15. 3. John Salt: Migration Pressures on Western Europe. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 92126. 4. R. Münz: Immigration Trends in Major Destination Countries. In P. Demeny – G. McNicol (eds.): Encyclopedia of Population. New York: Thomson and Gale, 2003. 519523., mint idézi: Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón (Társadalmi mobilitás és vándorlás). 275. 5. World Migration 2005: Costs and Benefits of International Migration. Geneva: International Organization for Migration, 2005.141., mint idézi: Spéder: Változások az ezredfordulón (Társadalmi mobilitás és vándorlás). 275. 6. Salt: Migration Pressures on Western Europe. 100. 7. Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 1. 240. 1. Salt: Migration Pressures on Western Europe. 120. 2. Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 185. 3. Emily Grundy: Population Ageing in Europe. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 291.

4. 4. Családok és háztartások 1. A háztartások összetételétől függően különféle háztartástípusokat szokás elkülöníteni. Peter Laslett nyomán megkülönböztethetjük a következőket: 1. nukleáris családháztartás, melyben csak a nukleáris család tagjai élnek; 2. kiterjesztett családi háztartás, melyben a nukleáris család tagjai mellett más, nem ehhez tartozó rokonok is élnek (pl. egyik szülő, testvér vagy testvérek); 3. több családmagból álló háztartás, melyben több nukleáris család él együtt: leggyakrabban a szülők és házas gyermekük házastársával együtt („törzscsalád", stem family); a szülők több házas gyermekükkel és azok házastársaival („nagycsalád"); vagy házas testvérek házastársaikkal; 4. olyan háztartás, melynek tagjai közül senki sem tartozik azonos családhoz; 5.


Jegyzetek

egyszemélyes háztartás. Ehhez magyarul: Andorka Rudolf: Háztartási rendszerek és az idős emberek élete a 18-19. századi magyarországi falvakban. Aetas, 12. évf. (1996) 4. sz. 128. 2. John Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. In D. V. Glass – D. E. C. Evers- ley (eds.): Population in History. London: Edward Arnold, 1965. 101-143. 3. John Hajnal – s nyomában mások – a tárgyra vonatkozó klasszikus munkájában a 45-49 éves korcsoportban házasságot nem kötötteket alapul véve határozta meg az élethossziglani cölibátus arányát. (Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. 101-104.) A következőkben – az adatok teljesebb hozzáférhetősége miatt – rendszerint a 45-54 éves korcsoporthoz viszonyítunk, ami azonban nem változtat lényegesen az eredményen. 1. John C. Haskey: Formation and dissolution of unions in the different countries of Euro- pe. In Blum-Rallu (eds.): European population. II. 214-215. 2. Tomka: Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában. 131-133. 3. Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. 103. Paul Demeny: Early fertility decline in AustriaHungary: A lesson in demographic transition. In D. V. Glass – Roger Revelle (eds.): Population and Social Change. 164-168. Máire Ni Bhrolchain: East-West marriage contrasts, old and new. In Blum-Rallu (eds.): European population II. 461-479. 4. Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995) Budapest: KSH, 1997. 342-343. 5. Csernák Józsefné: Házasodási szokások Finnországban és Magyarországon. Statisztikai Szemle, 71. évf. (1993) 10. sz. 801. 6. Kathleen E. Kiernan: Partnership Behaviour in Europe: Recent Trends and Issues. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 62-64. 7. Michael Mitterauer: A „European Family" in the Nineteenth and Twentieth Centuries? In Hartmut Kaelble (ed.): The European Way: European Societies during the Nineteenth and Twentieth Centuries. New York: Berghahn, 2004. 146-147. 8. Michael Mitterauer: Europaische Familienformen in interkulturellen Vergleich. In Mi- chael Mitterauer: Historisch-anthropologische Familienforschung: Fragestellungen und Zu- gangsweisen. Wien: Böhlau, 1990. 38. 9. John Hajnal: Two Kinds of Preindustrial Household Formation System. Population and Development Review, vol. 8 (1982) 449-494. 10. Michael Anderson: Approaches to the History of Western Family. London: Macmillan, 1980. Rothenbacher: The European Population, 1850-1945. 36. 11.

Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. 41.

12.

Anderson: Approaches to the History of Western Family. 66-68.

13.

Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. 260-261.

14.

Peter Laslett: Mean Household Size in England Since the 16 th Century. In Peter Laslett

Richard Wall (eds.): Household and Family in Past Time. Cambridge: Cambridge University Press, 1972. 125158. 1. A 20. század előtti fejlődés gazdag irodalmáról: Anderson: Approaches to the History of Western Family, 1500-1914. Magáról a fejlődésről összefoglalóan: Michael Mitterauer – Reinhard Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. München: Beck, 1991. 46-71. (Angolul: Michael Mitterauer – Reinhard Sieder: The European Family. Chicago: University of Chicago Press, 1982.)


Jegyzetek

1. Lásd pl. Peter Flora: State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 283-331. 2. Anglia-Walesben a 20. század elején átlagosan mintegy 4,5 fő lakott egy háztartásban. Peter Laslett: Mean household size in England since the sixteenth century. In Peter Las- lett – Richard Wall: Household and Family in Past Time. Cambridge: Cambridge University Press, 1972. 126. 3. Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest: KJK, 1963. 295. Thirring Lajos: A lakások és háztartások Magyarországon 1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf. (1937) 1-6. 4. Magyarországon 1930-ban a lakások megoszlása a bennük lakók száma alapján a 10 000 főnél népesebb községekben. Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori ért.) Budapest: MTA Kézirattár, 1994. Melléklet 49. 5. Magyarországon 1930-ban szintén a lakások megoszlása a bennük lakók száma alapján a 10 000 főnél népesebb községekben. Faragó: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok. Melléklet. 49. 6. Mitterauer-Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. 55. 7. K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman – Anton Kuijsten – Ad Vossen (eds.): Modelling Household Formation and Dissolution. Oxford: Cla- rendon Press, 1988. 74. 8. K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Keilman-Kuijsten-Vos- sen (eds.): Modelling Household Formation and Dissolution. 73-76. 9. Faragó: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok. Melléklet. 38. 10. A családstatisztika szerint 1960-ban a családok 7,5%-a volt háromgenerációs. Az eltérést az magyarázhatja, hogy a népszámlálás során a közös háztartásban élő családok feltételezhetően gyakran több családnak vallották magukat, mivel így – pl. lakásigényeik kielégítésénél a sajátos kommunista hiánygazdálkodásban – különféle előnyöket reméltek. Következésképpen a háztartás-statisztikai adat megbízhatóbbnak tűnik. (Kósa Erzsébet: Adalékok a mai magyar család generációs viszonyainak alakulásához. In Lőcsei Pál (szerk.) Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest: Gondolat, 1971. 123-124.) 11.

R. Wall: Introduction. In Wall (ed.): Family forms in historic Europe. 48.

12. Morvay Judit: The joint family in Hungary. In Europa et Hungaria. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965. 231., 239. Edit Fél – Tamás Hofer: Proper peasants. Chicago: Aldine Publis- hing, 1969. 103. A nagycsaládra lásd még: Fél Edit: Egy kisalföldi nagycsalád társadalomgazdasági vázlata. Érsekújvár: SZMKE, 1944. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Budapest: Magvető, 1956. 13. Magyarországon 1970-ben a felmenő ági rokonok által alkotott háztartások aránya a falvakban 6,4%, Budapesten 3,6%, vidéki városokban 3,8% volt. Cseh-Szombathy László: A mai magyar család legfőbb jellegzetességei. In Cseh-Szombathy László (szerk.): A változó család. Budapest: Kossuth, 1978. 46. 14. A komplex családháztartások arányát statisztikai torzítás is növelhette, ugyanis a sajátos bérlakáselosztási rendszer miatt a nagyobb városokban gyakran fiktív módon jelentkeztek be a családtagok egymáshoz (pl. az unokák a nagyszülőkhöz) a bérletre való jogosultság megtartása, illetve megszerzése érdekében. 15. Kósa Erzsébet: Adalékok a mai magyar család generációs viszonyainak alakulásához. In Lőcsei (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. 117-146. 16. Faragó Tamás: Lakások és háztartások Budapesten, 1850-1944. Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992) 3. sz. 265. (Angolul: Tamás Faragó: Housing and Households in Budapest, 1850-1944. History and Society in Central Europe, vol. 1 (1991) no. 1. 29-63.) 17.

Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 23.

18.

Time series of historical statistics, 1867-1992. Vol. I. Budapest: KSH, 1993. 163.


Jegyzetek

19. Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 23-24. Andorka: Gyermekszám a fejlett országokban. 80-86. 20. K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Keilman-Kuijsten-Vos- sen (eds.): Modelling Household Formation and Dissolution. 76. 21. A két világháború közötti magyarországi városi cselédségre: Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest: Magvető, 1983. 24-30. 1. Sibylle Meyer – Eva Schulze: Nichteheliche Lebensgemeinschaften – Alternativen zur Ehe? Eine internationale Datenübersicht. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsy- chologie, Jg. 35 (1983) 735754. Kathleen Kiernan: Leaving Home: Living Arrangements of Young People in Six West European Countries. European Journal of Population, vol. 2 (1986) no. 2. 177-184. 1. Nico Keilman: Recent trends in family and household composition in Europe. European Journal of Population, vol. 3 (1987) 304-305. 2. Ray Hall: Family Structures. In Noin-Woods (eds.): The Changing Population of Europe. 104. 3. Lásd erre a Balkán vonatkozásában: Michael Mitterauer: Family contexts: The Balkan in European Comparison. History of the Family, vol. 1 (1996) no. 4. 387-407. 4. Morvay: The joint family in Hungary. 233. 5. Michael Young – Peter Willmott: The symmetrical family. New York: Pantheon Books, 1973. 6. John Ermisch: The Economic Environment for Family Formation. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 144-162. 7. A női foglalkoztatottság alakulására összefoglalóan: Kaelble: A Social History of Western Europe. 129. Különböző országokra a 20. sz. közepéig: E. Boserup (ed.): Female labour before, during and after the Industrial Revolution. (8th International Economic History Cong- ress, B5). Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. 8. Katja Boh: European Family Life Patterns – A Reappraisal. In Katja Boh et. al. (eds.): Changing Patterns of European Family Life: A Comparative Analysis of 14 European Countries. London – New York: Routledge, 1989. 271-272. 9. Riitta Jallinoja: Women between Family and Employment. In Boh et. al. (eds.): Changing Patterns of European Family Life. 118. 10. Manfred G. Schmidt: Gendered Labour Force Participation. In Francis G. Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democracies. Aldershot: Dart- mouth, 1993. 182. 11.

Kaelble: A Social History of Western Europe. 130-133.

12.

Boh: European family life patterns. 269.

13. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 82. 14. André Michel: The Impact of Marriage and Children on the Division of Gender Roles. In Boh et. al. (eds.) Changing Patterns of European Family Life. 183. 15. Kaelble: A Social History of Western Europe. 129. S. Harding – D. Philips – M. Fogarty: Contrasting Values in Western Europe: Unity, Diversity and Change. London: Macmillan, 1. 129. 1. Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Source- book. Table V 223. 2. Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 128. 358 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

3. Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 120-121. Inglehart-Ba- sanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Tables V 198-V 210. 1. Szalai Sándor (szerk.): Idő a mérlegen. Budapest: Gondolat, 1978. 460., 474. Angol eredeti: Alexander Szalai (ed.): The Use of Time. The Hague: Mouton, 1972. 2. Therborn: European Modernity and Beyond. 64-65. 3. Szalai Júlia: A családi munkamegosztás néhány szociológiai problémájáról. In Lőcsei Pál (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest: Gondolat, 1971. 188. 4. Therborn: European Modernity and Beyond. 64. 5. Szalai: Idő a mérlegen. 474. 6. Rudolf Andorka – Tamás Kolosi – György Vukovich (eds.): Social Report. Budapest: TÁRKI, 1992. 136. (Eredeti magyar kiad.: 1990.) 7. Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Tables V 198-V 210. 8. Aries idézett tanulmányai mellett: Lloyd DeMause (ed.): The History of Childhood. New York: Psychohistory Press, 1974. Lawrence Stone: The Family, Sex, and Marriage in Eng- land, 1500-1800. New York: Harper and Row, 1979. Edward Shorter: The Making of the Modern Family. New York: Basic Books, 1976. Újabban: Joseph M. Hawes – N. Ray Hi- ner (eds.): Children in Historical and Comparative Perspective. New York – London: Green- wood Press, 1991. 9. Stone: The Family, Sex, and Marriage in England. 423. 10. Anne Heléne Gauthier: The State and the Family: A Comparative Analysis of Family Policies in Industrialized Countries. Oxford: Oxford University Press, 1996. 50-58., 73-82. 11.

Tárkányi: Európai családpolitikák. A magyar családpolitika története. 252.

12. Hoóz István: Népesedéspolitika és népességfejlődés Magyarországon a két világháború között. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970. 161. 13.

Gauthier: The State and the Family. 74., 166.

14.

Gauthier: The State and the Family. 53-56., 107-109.

15.

Gauthier: The State and the Family. 107-109., 181.

16.

Linda Clark: France. In Hawes-Hiner (eds.): Children in Historical and Comparative Pers- pective. 294.

17. Göran Therborn: The Politics of Childhood: The Rights of Children in Modern Times. In Castles (ed.): Families of Nations. 247-248. 18.

Therborn: The Politics of Childhood. 254-255.

19.

Therborn: The Politics of Childhood. 255.

20.

Nigel Lowe – Gillian Douglas (eds.): Families Across Frontiers. The Hague: Martinus Nij- hoff, 1996.

21.


22.

Gauthier: The State and the Family. 157.

23.



Jegyzetek

24. Kaelble: A Social History of Western Europe. 135. Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 19-24. A vizsgálatban az alábbi országok szerepeltek: Belgium, Dánia, Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Írország, Olaszország, NSZK és Észak-Írország. 25. Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Source- book. Tables V 226-V236. 26.

Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 19-24.

27.

Therborn: European Modernity and Beyond. 292-293.

28. Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Source- book. Tables V 226-V 236. 29.

Mitterauer-Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft.

30. Lásd pl.: Talcott Parsons: Structure and Process in Modern Societies. Glencoe: Free Press, 1960. 302. Mitterauer-Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. 100-125. 31.

Mitterauer-Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. 94.

32.

Shorter: The Making of the Modern Family. 205.

33. Philippe Aries: Centuries of Childhood. London: Jonathan Cape, 1962. Stone: The Family, Sex, and Marriage in England, 1500-1800. 21-22. Shorter: The Making of the Modern Fa- mily. 34.

Stone: The Family, Sex, and Marriage in England. 223.

35.

Anderson: Approaches to the History of Western Family, 1500-1914. 62-64.

36.

Mitterauer-Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. 29.

37.

Therborn: The Politics of Childhood. 276-277.

38.

Kaelble: A Social History of Western Europe. 133.

39. Chester: Conclusion. In Robert Chester (ed.): Divorce in Europe. Leiden: Martinus Nij- hoff, 1977. 288. 40. Francis G. Castles – Michael Flood: Why Divorce Rates Differ: Law, Religious Belief and Modernity. In Castles (ed.): Families of Nations. 300-301. 41.

A különböző nyugat-európai országok válási mozgalmára lásd: Chester (ed.): Divorce in Europe.

42.

Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. 350.

43.

Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. 350., 362.

44. Csernák Józsefné: Házasság és család: A demográfiai változások újabb irányvonalai és összefüggései. Demográfia, XXXI. évf. (1991) 1-2. sz. 95-96. 45.

Höpflinger: Haushalts- und Familienstrukturen im intereuropaischen Vergleich. 105.

46. E témára lásd még: Meyer-Schulze: Nichteheliche Lebensgemeinschaften – Alternati- ven zur Ehe? 735-754. Kathlen Kiernan: Leaving home: Living arrangements of young people in six West-European countries. European Journal of Population, vol. 2 (1986) 182. Nico Keilman: Recent trends in family and household composition in Europe. Euro- pean Journal of Population, vol. 3 (1987) 309-312. 47. Catherine Villeneuve-Gokalp: From marriage to informal union: recent changes in the behaviour of French couples. Population: An English Selection, vol. 3 (1991) 81-111. 48.



Jegyzetek

49.

Schwarz: Household trends in Europe after World War II. 78.

50.


51.

Cseh-Szombathy László: Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest: Gondolat, 1979. 318.

52.


53. Elwood Carlson – Andras Klinger: Partners in Life: Unmarried Couples in Hungary. European Journal of Population, vol. 3 (1987) no. 1. 85-99. Szűcs Zoltán: Az élettársi kapcsolatban élő családok társadalmidemográfiai jellemzői. Budapest: KSH, 1996. 7. 54. Ron Lesthaeghe – Guy Moors: Living Arrangements, Socio-economic Position, and Va- lues Among Young Adults: A Pattern Description for France, West-Germany, Belgium, and the Netherlands, 1990. In Coleman (ed.): Europe's population in the 1990s. 211-212. Höpflinger: Haushalts- und Familienstrukturen im intereuropaischen Vergleich. 110. 55. Franz Rothenbacher: Social Change in Europe and its Impact on Family Structures. In John Eekelaar – Thandabantu Nhlapo (eds.): The Changing Family: Family Forms and Family Law. Oxford: Hart Publ., 1998. 5-10. 56. Spéder Zsolt: Az európai családformák változatossága. Párkapcsolatok, szülői és gyermeki szerepek az európai országokban az ezredfordulón. Századvég, 22. köt. (2005) 3. sz. 3-48. 57. Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón (Család). In Andorka: Bevezetés a szociológiába. 416. Kathlen Kiernan: Partnership Behaviour in Europe. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 6768. 58.

Kiernan: Partnership Behaviour in Europe. 74-75.

59.

Kiernan: Partnership Behaviour in Europe. 71.

60. Később a családtörténet mindinkább az életút (life course) fogalmát használta, mivel az rugalmasabb, s így a történetileg változó családformák leírására jobban megfelel. Erre lásd: Tamara K. Hareven: Historical Analysis of the Family. In Marvin B. Sussman and Suzanne K. Steinmetz (eds.): Handbook of Marriage and the Family. New York: Plenum Press, 1987. 45-49. 61. Mitterauer-Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. 74. Josef Ehmer: Sozialgeschichte des Alters. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1990. 187-193. 62. Michael Anderson: The emergence of the modern life cycle in Britain. Social History, vol. 10 (1985) no. 1. 69-87. 63. Martin Kohli: Die Institutionalisierung des Lebenslaufs: Historische Befunde und the- oretische Argumente. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Jg. 37 (1985) 1-29. 64.

Michael Mitterauer: A „European Family"? In Kaelble (ed.): The European Way. 149151.

65. T. v. Trotha: Zum Wandel der Familie. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsycho- logie, Jg. 42 (1990) 452-473.

5. 5. Társadalmi rétegződés és társadalmi mobilitás 1. Ralf Dahrendorf: Class and Class Conflict in Industrial Society. Stanford, Ca.: Stanford University Press, 1959. 172. 2. David B. Grusky – Jesper B. Sorensen: Can Class Analysis Be Salvaged? American Journal of Sociology, vol. 103 (1998) 1187-1234. 3. David B. Grusky: Social Stratification. In Neil J. Smelser – Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Amsterdam: Elsevier, Vol. 21. 14447.


Jegyzetek

4. A Gini-koefficienst az ún. Lorenz-görbe segítségével számítják ki. A Lorenz-görbét úgy kapjuk meg, hogy a vízszintes tengelyen a népesség kumulatív részarányát mérjük, a függőleges tengelyen pedig a jövedelemét. Amennyiben a jövedelem eloszlása tökéletesen egyenletes volna, a vonal a két tengely közötti átlóval egyezne meg. Ezért minél közelebb kerül a görbe az átlóhoz, annál egyenletesebb a jövedelemeloszlás, illetve minél inkább távol, annál nagyobb a jövedelemegyenlőtlenség. A Gini-hányadost úgy kapjuk, hogy a Lorenz-görbe és az átló közötti területet elosztjuk az átló alatti háromszög területével. 5. Thomas Klein: Sozialstrukturanalyse. Hamburg: Rowohlt, 2005. 337-354. 6. Simon Kuznets: Economic Growth and Income Inequality. American Economic Review, vol. XLV (1995) no. 1. 1-28. 7. Hartmut Kaelble: Introduction. In Hartmut Kaelble – Mark Thomas (eds.): Income distribution in historical perspective. Cambridge-Paris: Cambridge University Press – Maison des Sciences de l'Homme, 1991. 1-56. 8. Peter H. Lindert – Jeffrey G. Williamson: Growth, Equality, History. Explorations in Eco- nomic History, vol. 22 (1985) 341-377. Peter H. Lindert: Three Centuries of Inequality in Britain and America. In Anthony B. Atkinson – Francois Bourguignon (eds.): Handbook of Income Distribution. Vol. 1. Amsterdam: Elsevier, 2000. 167-216. 9. Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 70. 10. Hartmut Kaelble: Der Wandel der Einkommensverteilung wahrend der zweiten Half- te des 20. Jahrhunderts. In Stefan Ryll – Alparslan Yenal (Hrsg.): Politik und Ökonomie: Problemsicht aus klassischer, neo- und neuklassischer Perspektive. Marburg: Metropolis-Ver- lag, 2000. 230-231. 11. Franz Kraus: The Historical Development of Income Inequality in Western Europe and the United States. In Peter Flora – Arnold J. Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States in Europe and America. New Brunswick – London: Transaction, 1981. 203. 12.

Kraus: The Historical Development of Income Inequality. 203-204.

13. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 61. 14.

Kornai János: A szocialista rendszer. Budapest: HVG Kiadó, 1993. 343-344.

15. Anthony B. Atkinson – Lee Rainwater – Timothy M. Smeeding: Income Distribution in OECD Countries: Evidence from the Luxembourg Income Study. Paris: OECD, 1995. 39-58. 16. Anthony B. Atkinson: Income Distribution in Europe and the United States. Oxford Review of Economic Policy, vol. 12 (1996) no. 1. 15-28. 17.

Bennett Harrison – Barry Bluestone: The Great U-Turn. New York: Basic Books, 1988.

18. Arthur S. Alderson – Francois Nielsen: Globalization and the Great U-Turn: Income Inequality Trends in 16 OECD Countries. American Journal of Sociology, vol. 107 (2002) no. 5. 1248. 19. Anthony B. Atkinson: Distribution of Income and Wealth. In A. H. Halsey – Josephine Webb (eds.): Twentieth-Century British Social Trends. London: Macmillan, 2000. 363. 20. A. B. Atkinson: The Changing Distribution of Earnings in OECD countries. Oxford: Oxford University Press, 2008. 48-51. 21. Anthony B. Atkinson: Income Distribution in Europe and the United States. Oxford Review of Economic Policy, vol. 12 (1996) no. 1. 15-28. 22. Guy Routh: Occupation and Pay in Great Britain, 1906-1979. London-Basingstoke: Macmillan, 1980. 59-132. 23. Jürgen Kocka: Die Angestellten in der deutschen Geschichte, 1850-1980. Göttingen: Van- denhoeck und Ruprecht, 1981. 362 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

24. Walter D. Connor: Socialism, Politics, and Equality: Hierarchy and Change in Eastern Europe and the USSR. New York: Columbia University Press, 1979. 231. 25. Rachel A. Rosenfeld – Arne L. Kalleberg: A Cross-national Comparison of the Gender Gap in Income. American Journal of Sociology, vol. 96 (1990) no. 1. 69-106. Tanja van der Lippe – Liset van Dijk: Comparative Research on Women's Employment. Annual Re- view of Sociology, vol. 28 (2002) 221-241. 26. Edward N. Wolff: International comparisons of wealth inequality. Review of Income and Wealth, vol. 4 (1996) 433-451. 27. James B. Davies – Anthony Schorrocks: The Distribution of Wealth. In Atkinson-Bour- guignon (eds.): Handbook of Income Distribution. 637. 28. Anthony B. Atkinson – A. J. Harrison: Trends in the Distribution of Wealth in Britain. In Anthony B. Atkinson (ed.): Wealth, Income, and Inequality. Oxford: Oxford University Press, 1980. 218. W. D. Rubinstein: Modern Britain. In W. D. Rubinstein (ed.): Wealth and The Wealthy in the Modern World. London: Croom Helm, 1980. 57. Davies-Schorrocks: The Distribution of Wealth. 639. 29. Adeline Daumard: Wealth and Affluence in France since the Beginning of the Nine- teenth Century. In Rubinstein (ed.): Wealth and The Wealthy in the Modern World. 115. 30.

Crouch: Social Change in Western Europe. 158.

31.

Rainer Geifiler: Die Sozialstruktur Deutschlands. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1992. 58-59.

32. Gerhard Lenski: Power and Privilege: A Theory of Social Stratification. Chapel Hill: The University of North Carolina Press, 1984. [1966.] 313-318. 33.

Kraus: The Historical Development of Income Inequality. 213.

34. Kaelble: Der Wandel der Einkommensverteilung wahrend der zweiten Halfte des 20. Jahrhunderts. 233. 35. Martin Schnitzer: Income Distribution: A Comparative Study of the United States, Sweden, West Germany, East Germany, the United Kingdom, and Japan. New York: Praeger, 1974. 81. 36.

Kornai: A szocialista rendszer. 344-351.

37. Jan Tinbergen: Income Distribution: Analysis and Policies. Amsterdam: North-Holland Publishing Company, 1975. 103. 38. Kaelble: Der Wandel der Einkommensverteilung wahrend der zweiten Halfte des 20. Jahrhunderts. 234. 39.

Simon Kuznets: Economic Growth and Income Inequality. 1-28.

40.

Routh: Occupation and Pay in Great Britain, 1906-1979. 178-179.

41. Kaelble: Der Wandel der Einkommensverteilung wahrend der zweiten Halfte des 20. Jahrhunderts. 236-240. 42.

Atkinson: Distribution of Income and Wealth. 359.

43. Bart van Ark: Sectoral growth accounting and structural change in post-war Europe. In Bart van Ark – Nicholas Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. 84-164. 44. A foglalkozási szerkezettel kapcsolatos irodalomból: Joachim Singelmann: From Agri- culture to Services: The Transformation of Industrial Employment. Beverly Hills, CA – London: Sage, 1978. Gerold Ambrosius: Wirtschaftsstruktur und Strukturwandel: Gesamt- wirtschaft. In Gerold Ambrosius – Dietmar Petzina – Werner Plumpe (Hrsg.): Moderne Wirtschaftsgeschichte. München: Oldenbourg, 1996. 175-191.


Jegyzetek

45. A klasszikus munkák közül: Colin G. Clark: The Conditions of Economic Progress. London: Macmillan, 1940. 46. Therborn: European Modernity and Beyond. 66. Paul Bairoch (dir.): La Population active et sa Structure. Bruxelles: Université Libre de Bruxelles, 1968. 83-120. 47. Hartmut Kaelble: Was Prometheus most Unbound in Europe? Labour Force in Europe During the late XIXth and XXth Centuries. Journal of European Economic History, vol. 18 (1989) no. 1. 66-85. 48.

Kaelble: A Social History of Western Europe. 27.

49.


50.


51. Singelmann: From Agriculture to Services. 31. Singelmann: From Agriculture to Services. 72-84. Manuel Castells: The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. 1.: The Rise of the Network Society. Oxford: Blackwell, 2000. 227-230. 52.

Clark: The Conditions of Economic Progress.

53.

Victor Fuchs: The Service Economy. New York: Columbia University Press, 1968. 46-76.

54. Max Haller: Klassenstruktur und Arbeitslosigkeit – Die Entwicklung zwischen 1960 und 1990. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaf- ten im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 390. 55.


56.

Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 62-63.

57. A társadalmi rétegződés változásaira átfogóan lásd: P. Nolte: Social Inequality in His- tory: Stratification and Classes. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 21. 14313-14320. Az előzményekre: Hans-Ulrich Weh- ler (Hrsg.): Klassen in der europaischen Geschichte. Göttingen: Vandenhoeck, 1979. 58. Hasonló osztályozásra lásd: Hartmut Kaelble: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Ge- genwart. München: C. H. Beck, 2007. 155. 59. Maria Malatesta: The Landed Aristocracy during the Nineteenth and Early Twentieth Centuries. In Kaelble (ed.): The European Way. 45. 60. Anthony L. Cardoza: Aristocrats in Bourgeois Italy: The Piedmontese Nobility, 1861-1930. Cambridge: Cambridge University Press, 1997. 212-219. 61. David Cannadine: The Decline and Fall of the British Aristocracy. New Haven: Yale University Press, 1990. 695. 62. Berend T. Iván – Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Budapest: KJK, 1976. 535-536. 63. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 59. 64. Peter Stearns: European Society in Upheaval: Social History since 1750. New York: Macmil- lan, 1975. 294. 65.

Archer-Giner: Social Stratification in Europe. 43.

66.



Jegyzetek

67. Ezra N. Suleiman: Elites in French Society: The Politics of Survival. Princeton: Princeton University Press, 1978. 34-48. 68. Max Haller – Tamás Kolosi – Péter Róbert: Social Mobility in Austria, Czechoslovakia, and Hungary. In Max Haller (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons of Social Structure and Mobility. Armonk-London: M. E. Sharpe, 1990. 191. 69. Carmen González Enriquez: Elites and Decommunization in Eastern europe. In John Higley – Jan Pakulski – Wlodzimierz Weselowski: Postcommunist Elites and Democracy in Eastern Europe. London: Macmillan, 1998. 277-279. 70. John Higley – Jan Pakulski – Wlodzimierz Weselowski: Introduction: Elite Change and Democratic Regimes in Eastern Europe. In Higley-Pakulski-Weselowski: Postcommu- nist Elites and Democracy in Eastern Europe. 1-33. 71.

Jürgen Kocka: The Middle Classes in Europe. In Kaelble (ed.): The European Way. 17-19.

72.

Percy Allum: State and Society in Western Europe. Cambridge: Polity Press, 1995. 68.

73. John Scott: Class and Stratification. In Geoff Payne (ed.): Social Divisions. Houndmills: Macmillan, 2000. 47. 74.

Allum: State and Society in Western Europe. 73-74.

75. Geoffrey Crossick – Heinz-Gerhard Haupt: The Petite Bourgeoisie in Europe, 1780-1914: Enterprise, Family and Independence. London: Routledge, 1995. 1-15. Geoffrey Crossick: The Petite Bourgeoisie and Comparative History. In Kaelble (ed.): The European Way. 89-114. 76.

Kocka: The Middle Classes in Europe. 33-35.

77. Jürgen Kocka: Bürgertum und bürgerliche Gesellschaft im 19. Jahrhundert: Europa- ische Entwicklungen und deutsche Eigenarten. In Jürgen Kocka – Ute Frevert (Hrsg.): Bürgertum im 19. Jahrhundert. Bd. 1. München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 1988. 58-63. 78. A német Wirtschaftsbürgertum szó szerinti fordítása "gazdasági polgárság", míg a Bildungsbürgertum-é „képzett polgárság" vagy „tanult polgárság" lehet. 79. Kocka: The Middle Class in Europe. 19-24. Waclaw Dlugoborski: Das polnische Bürgertum vor 1918 in vergleichender Pesrpektive. In Kocka-Frevert (Hrsg.): Bürgertum im 19. Jahrhundert. Bd. 1. 266-299. 80. David Lane: Structural and Social Change in Poland. In David Lane – George Kolan- kiewicz (eds.): Social Groups in Polish Society. London-Basingstoke: Macmillan, 1973. 17. 81. Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest: Osiris, 2001. 171-172. 82.

Gerhard Schildt: Die Arbeiterschaft im 19. und 20. Jahrhundert. München: Oldenbourg, 1996. 76.

83. Dick Geary: Protest and Strike: Recent Research on „Collective Action" in England, Germany, and France. In Klaus Tenfelde (Hrsg.): Arbeiter und Arbeiterbewegung im Vergleich. München: Oldenbourg, 1986. 363-387. 84.

Therborn: European Modernity and Beyond. 74.

85.

Kaelble: Sozialgeschichte Europas. 188.

86.

G0sta Esping-Andersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge: Polity Press, 1990. 99.

87. Béla Tomka: Western European welfare states in the 20 th century: convergences and di- vergences in a long-run perspective. International Journal of Social Welfare, vol. 12 (2003) no. 4. 249-260. 88. Ralf Dahrendorf: Class and Class Conflict in Industrial Society. Stanford: Stanford University Press, 1959. [1957.] 48-51. 365 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

89. Margaret Scotford Archer – Salvador Giner: Social Stratification in Europe. In Margaret Scotford Archer – Salvador Giner (eds.): Contemporary Europe: Class, Status and Power. New York: St. Martin's Press, 1971. 36. 90.

P. Sanders: Social Class and Stratification. London: Routledge, 1990.

91. Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az első világháborúig. Budapest: Osiris, 1998. 280., 294-295. 92. Joni Lovenduski – Jean Woodall: Politics and Society in Eastern Europe. Bloomington: Indiana University Press, 1987. 150-151. 93.

Lane: Structural and Social Change in Poland. 24.

94. Anne Moulin: Peasantry and Society in France since 1789. Cambridge: Cambridge University Press, 1988. 192-197. 95.


96.

Paul Lewis: The Peasantry. In Lane-Kolankiewicz (eds.): Social Groups in Polish Society. 87.

97.

Valuch: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. 188-212.

98.

Anthony Giddens: The Class Structure of the Advanced Societies. London: Hutchinson,

1. 107. 1. D. V. Glass (ed.): Social Mobility in Britain. London: Routledge and Kegan Paul, 1954. 2. Seymour M. Lipset – Reinhard Bendix (eds.): Social Mobility in Industrial Society. Berkeley: University of California Press, 1962. [1959.] 251-253. John J. Goldthorpe: Social Mobility and Class Structure in Modern Britain. Oxford: Clarendon Press, 1980. 17-20. 3. Hartmut Kaelble: Social mobility. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 3. 19-20. 4. Kaelble: Social mobility. 20. 5. Richard Breen: The Comparative Study of Social Mobility. In Richard Breen (ed.): So- cial Mobility in Europe. Oxford: Oxford University Press, 2004. 3-4. 6. Hartmut Kaelble: Eras of Social Mobility in 19 th and 20th Century Europe. Journal of Social History, vol. 17 (1984) no. 3. 491. 7. Anthony Heath: Social Mobility. Glasgow: Fontana, 1981. 78-106. 8. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 65-66. 9. Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. 66. 10. Peter Stearns: The Unskilled and Industrialisation: A Transformation of Conscious- ness. Archiv für Sozialgeschichte, Jg. 16 (1976) 249-282. 11.

Kaelble: A Social History of Western Europe. 33-34.

12.

Heath: Social Mobility. 88-94.

13. Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. 64. Hasonló következtetések a brit mellett a francia, a német és a svéd üzleti elitre a 20. század során: Hartmut Kaelble: Social Mobility int he 19th and 20th Centuries: Europe and America in Comparative Perspective. Leamington Spa: Berg, 1985. 114.


Jegyzetek

14. A trend nélküli ingadozás (trendless fluctuation) fogalmának eredete: Pitirim A. Sorokin: Social Mobility. Glencoe, Ill.: Free Press, 1959. [1927.] 152-154. 15. Heath: Social Mobility. 83-87. A kutatók a pályakezdés utáni tizedik évben vizsgálták a mintába kerültek helyzetét, hogy kiszűrjék a kor hatását. A magasabb életkorral ugyanis eleve nő annak a valószínűsége, hogy valaki foglalkozást vált. 16. Erikson és Goldthorpe ugyan az 1970 és 1978 közötti adatfelvételekre alapozták tanulmányukat, de az 1905 és 1940 között született, s az 1920-as és 1960-as évek között dolgozó kohorszokat vizsgálták, vagyis a század középső évtizedeire vonatkoznak az adataik. 17. Robert Erikson – John H. Goldthorpe: The Constant Flux: A Study of Class Mobility in Industrial Societies. Oxford: Clarendon Press, 1992. 65-106. 141-181. 18.

Erikson-Goldthorpe: The Constant Flux. 381.

19.


20. Richard Breen – Ruud Luijkx: Social Mobility in Europe between 1970 and 2000. In Breen (ed.): Social Mobility in Europe. 47-50. 21.

Breen-Luijkx: Social Mobility in Europe between 1970 and 2000. 50-73.

22.

Erikson-Goldthorpe: The Constant Flux. 395.

23. Andorka Rudolf: A magyar társadalmi mobilitás nemzetközi összehasonlításának története. Statisztikai Szemle, 64 évf. (1986) 8-9. sz. 886. 24.

Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest: Gondolat,

1. 56. 1. Albert Simkus: Cross-National Comparisons of Social Mobility. International Journal of Sociology, vol. 25 (1995) no. 4. 70. Marek Boguszak: Transition to Socialism and Interge- nerational Class Mobility: The Model of Core Social Fluidity Applied to Czechoslova- kia. In Max Haller (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons of Social Structures and Mobility. London: M. E. Sharpe, 1990. 253. 2. Albert Simkus: Class Divisions in East-Central Europe, 1949-1988. International Journal of Sociology, vol. 25 (1995) no. 4. 120. 3. Simkus: Cross-National Comparisons of Social Mobility. 68. 4. Boguszak: Transition to Socialism. 245. 5. Karin Kurz – Walter Müller: Class Mobility in the Industrial World. Annual Review of Sociology, vol. 13 (1987) 426. 6. A tézis megfogalmazása: J. Kelley – H. S. Klein: Revolution and the rebirth of inequality: A theory of stratification in postrevolutionary society. American Journal of Sociology, vol. 83 (1977) 78-99. 7. Max Haller – Tamás Kolosi – Péter Róbert: Social Mobility in Austria, Czechoslovakia, and Hungary: An Investigation of the Effects of Industrialization, Socialist Revolution, and National Uniqueness. In Haller (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons of Social Structures and Mobility. 191. 8. Talcott Parsons: Structure and Process in Modern Societies. Glencoe, Ill.: Free Press, 1960. (Ch. 3-4.); C. Kerr et al: Industrialism and Industrial Man. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1960. 9. Seymour Martin Lipset – Reinhard Bendix (eds.): Social Mobility in Industrial Society. Berkeley: University of California Press, 1959. 75.


Jegyzetek

10. David L. Featherman – F. Lancester Jones – Robert M. Hauser: Assumptions of mobility research in the United States: the case of occupational status. Social Science Re- search, vol. 4 (1975) 340. 11. Szintén jelentős eltérést talált: Max Haller: Klassenstrukturen und Mobilitat in fortgeschrittenen Gesellschaften. Frankfurt/M.: Campus, 1989. 291. 12.

Simkus: Cross-National Comparisons of Social Mobility. 68.

13. David Grusky – Robert M. Hauser: Comparative Social Mobility Revisited: Models of Convergence and Divergence in 16 Countries. American Sociological Review, vol. 49 (1984) 33. Erikson-Goldthorpe: The Constant Flux. 388. 14. Walter Müller – Reinhard Pollak: Social Mobility in West Germany: The Long Arms of History Discovered? In Breen (ed.): Social Mobility in Europe. 77-114. 15. David B. Grusky: The Past, Present, and Future of Social Inequality. In David B. Grus- ky (ed.): Social Stratification: Class, Race, and Gender in Sociological Perspective. Boulder, Co.: Westview Press, 2001. 3236. 16. Daniel Bell: The Coming of Post-Industrial Society: A Venture in Social Forecasting. London: Heinemann, 1974. Alain Touraine: The Post-Industrial Society. London: Wildwood, 1974. 17.

Bell: The Coming of Post-Industrial Society. 301-337.

18. Alvin W. Gouldner: The Future of Intellectuals and the Rise of the New Class. New York: Continuum Publishing Service, 1979. 1-29. 19.

James Burnham: The Managerial Revolution. Bloomington: Indiana University Press, 1962. 71-76.

20. Gil Eyal – Iván Szelényi – Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists: Class Formation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. London: Verso Press, 1998. 113-158. 21.

Zygmunt Bauman: Intimations of Postmodernity. London: Routledge, 1992. xvii-xxii., 191-204.

22.

Stephen Crook – Jan Pakulski – Malcolm Waters: Postmodernization. London: Sage,

1. 222. 1. Jan Pakulski – Malcolm Waters: The Death of Class. London: Sage, 1996. 4. 2. David Ashley: History without a Subject: The Postmodern Condition. Boulder, Co.: West- view, 1997. 225235. 3. G0sta Esping-Andersen: Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press, 1999. 4. Castells: The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. 1.: The Rise of the Net- work Society. 28-76. 5. Eurostat (ed.): Eurostat Yearbook. 2002. Luxembourg: Eurostat, 2002. 295. 6. Stefan Hradil: Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Opladen: Leske und Budrich, 1987. 40-46. 7. Ulrich Beck: Risikogesellschaft: Auf dem Weg in eine andereModerne. Frankfurt/M.: Suhr- kamp, 1986. 8. Beck: Risikogesellschaft. 116. 9. Jonathan Gershuny: After Industrial Society. London: Macmillan, 1978. 10.

Crouch: Social Change in Western Europe. 78-120.


Jegyzetek

11. Castells: The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. 1.: The Rise of the Net- work Society. 285. 12.

OECD: Society at a Glance: OECD Social Indicators. 2002. Paris: OECD, 2002. 33.

13. G0sta Esping-Andersen – Zina Assimakopoulou – Kees van Kersbergen: Trends in Contemporary Class Structuration: A Six-Nation Comparison. In G0sta Esping-An- dersen (ed.): Stratification and Mobility in Post-industrial Societies. London: Sage, 1993. 39-40. 14. Richard Breen – David. B. Rottmann: Class Stratification: A Comparative Perspective. New York – London: Harvester Wheatsheaf, 1995. 154-155. 15. 17.

Gordon Marshall: Repositioning Class: Social Inequality in Industrial Societies. London: Sage, 1997.

16.


17.


6. 6. A jóléti állam 1. Gerhard A. Ritter: Der Sozialstaat: Entstehung und Entwicklung im internationalen Vergleich. München: Oldenbourg, 1991. 7-10. 2. ILO: The Cost of Social Security. Geneva: ILO, 1949ff. (Különböző kötetek.) 3. Paul Johnson: Welfare States. In Max-Stephan Schulze (ed.): Western Europe: Economic and social Change Since 1945. London – NewYork, 1999. 123. OECD: Social Expenditure Statistics of OECD Member Countries. Labour Market and Social Policy Occasional Pa- pers. No. 17. Paris: OECD, 1996. 3-7. 1. Commission of the European Communities: Social Protection in Europe, 1993. Luxembourg: European Commission, 1994. 44. 2. Ritter: Der Sozialstaat. 7-17. 3. Gerhard A. Ritter: Social Welfare in Germany and Britain: Origins and Development. Lea- mington Spa – New York: Berg, 1986. 134. 4. Kaelble: A Social History of Western Europe. 80-81. Anthony I. Ogus: Landesbericht Grossbritannien. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 299. Yves Saint-Jours: Landesbericht Frankreich. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert So- zialversicherung. 204. Alfred Maurer: Landesbericht Schweiz. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 764. 5. A társadalombiztosítással kapcsolatos törvénykezésre különböző nyugat-európai országokban: Flora-Alber: Modernization, Democratization and the Development of the Welfare States in Western Europe. 48-70. Detlev Zöllner: Landesbericht Deutschland. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 83-92. Saint-Jours: Lan- desbericht Frankreich. 209-212. Ogus: Landesbericht Grossbritannien. 334-342. Her- bert Hofmeister: Landesbericht Österreich. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 533-588. Maurer: Landesbericht Schweiz. 780-788. 6. Jens Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat: Analysen zur Entwicklung der Sozialversicherung in Westeuropa. Frankfurt/M.: Campus, 1987. 28. 7. Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 27. Flora-Heidenheimer: The Historical Core and Changing Boundaries of Welfare State. 27. Peter Flora: Solution or Source of Crises? The Welfare State in Historical Perspective. In W. J. Mommsen (ed.): The Emer- gence of the Welfare State in Britain and Germany, 18501950. London: The German Historical Institute, 1981. 388. Arnold J. Heidenheimer – Hugh Heclo – Carolyn Teich Adams: Comparative Public Policy: The Politics of Social Choice in America, Europe, and Japan. New York: St. Martin's Press, 1990. 229.


Jegyzetek

8. Saundra K. Schneider: The Sequential Development of Social Programs in Eighteen Welfare States. Comparative Social Research, vol. 5 (1982) 195-219. 9. Manfred G. Schmidt: Sozialpolitik. Opladen: Leske und Budrich, 1988. 119-120. 10.

Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 47.

11.


12. A kiadások mellett további jellemzők elemzésének szükségessége mellett érvel: G0sta EspingAndersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge: Polity Press, 1990. 19. A magyar nyelvű irodalomban: Tóth István György – Csaba Iván (szerk.): A jóléti állam politikai gazdaságtana. Budapest: Osiris, 1999. 16-18. 13.

Flora: Solution or Source of Crises? 359.

14. A társadalombiztosítási kiadásokra Nyugat-Európában lásd: Flora (ed.): State, Economy and Society in Western Europe. Vol. I. 456. ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 108-165. és a sorozat más kötetei. Flora: Solution or Source of Crises? 359. Statistisches Bundesamt (Hrsg.): Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. Stuttgart: Statistisches Bundesamt, 1972. 219260. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. 217. 15. Saját számítás a következő munka alapján: Statistisches Bundesamt: Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. 219-224., 260. Jens Alber adatai szerint Németországban 1930- ban a GDP 7,8%-át fordították társadalombiztosításra. Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 60. 16. A statisztika forrásai: ILO: The cost of social security: Eleventh international inquiry, 1978 Geneva: ILO, 1985. 57-58. ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 74-75. ILO: World Labour Report 2000: Income Security and Social Protection in a Changing World. Geneva: ILO, 2000. 313. Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. I. 456. 17. Bizonyos országok esetében az ILO-statisztika több százalékponttal alábecsüli a kiadásokat más hasonló elveket érvényesítő adatgyűjtésekhez képest. Ez a különbség Németország esetében pl. 1983-ban 4,8 százalékpontos, Nagy-Britannia esetében 3,7 százalékpontos az Európai Közösség (EC) statisztikájához képest. Pekka Kosonen: European Integration: A Welfare State Perspective. Helsinki: University of Helsinki, 1994. 52. Nem tudjuk kiiktatni a jóléti juttatások eltérő adóztatásának problémáját sem, ami pedig szintén több százalékponttal befolyásolhatja a nettó szociális kiadások színvonalát. OECD: Net Public Social Expenditure. OECD Working Papers. Vol. V. Occasional Papers, No. 19. Paris: OECD, 1997. 14. Hasonló módszertani problémákra: Willem Ade- ma: Uncovering Real Social Spending. The OECD Observer, vol. 37 (no. 211, 1998) 20-23. 18. Az OECD adatai ugyanakkor nem tartalmazzák a közalkalmazottaknak nyújtott speciális jóléti juttatásokat, pl. a részükre folyósított állami nyugdíjakat, nyilván abból a szokásos megfontolásból, hogy ezek a jövedelem részét képezik. Fraternité Rt.: Jelentés a társadalombiztosítás reformjáról. Budapest: Fraternité Rt., 1991. 57. Az OECD adataira: Peter Flora (ed.): Growth to Limits: The Western European Welfare States Since World War II. Vol. 4. Berlin – New York: De Gruyter, 1987. 325-815. OECD: Social Expenditure, 1960-1990. Paris: OECD, 1985. 80. OECD: Social Expenditure Statistics of OECD Members Countries. Labour Market and Social Policy Occasional Papers. No. 17. Paris: OECD, 1996. 19. UNESCO: Statistical Yearbook. 1993. Paris: UNESCO, 1993. 416-418. OECD: National Accounts: Main Aggregates, 1960-1997. Vol. I. Paris: OECD, 1999. 19.

Christopher Pierson: Beyond the Welfare State? Cambridge: Polity Press, 1991. 111.

20. Maciej Zukovski: Pension Policy in Poland after 1945: Bismarck and Beveridge Tradi- tions. In John Hills – John Ditch – Howard Glennerster (eds.): Beveridge and Social Security: An International Perspective. Oxford: Clarendon Press, 1994. 155-156. 21. Francis G. Castles: Whatever Happened to the Communist Welfare State? Studies in Comparative Communism, vol. XIX (1986) no. 3/4. 216-219.


Jegyzetek

22. Béla Tomka: Western European welfare states in the 20 th century: convergences and di- vergences in a long-run perpective. International Journal of Social Welfare, vol. 12 (2003) no. 4. 249-260. 23. Margaret Gordon: Social Security Policies in Industrial Countries. Cambridge: Cambridge University Press, 1988. 199-204. 24. Peter A. Köhler – Hans F. Zacher: Sozialversicherung: Pfade der Entwicklung. In Köh- ler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 37. 25.


26.

Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 169-170.

27.

Gauthier: The state and the family. 52.

28. Detlev Zöllner: Landesbericht Sozialversicherung. 157.

Deutschland.

In

Köhler-Zacher

(Hrsg.):

Ein

Jahrhundert

29. Jens Alber: Germany. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 2. 42-47. Richard Perry: United Kingdom. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 2. 183-188. Hans Günter Hockerts: Die Entwicklung vom Zweiten Weltkrieg bis zur Gegenwart. In Peter A. Köhler – Hans A. Zacher (Hrsg.): Beitrage zur Geschichte und aktueller Situation der Sozialversicherung. Berlin: Duncker und Humblot, 1983. 158-159. 1. Coughlin-Armour: Sectoral Differentiation. 195. 2. Crouch: Social Change in Western Europe. 371-373., 482-487. 3. Maciej Zukovski: Pension Policy in Poland after 1945: Bismarck and Beveridge Tradi- tions. In John Hills – John Ditch – Howard Glennerster (eds.): Beveridge and Social Security: An International Perspective. Oxford: Clarendon Press, 1994. 154-170. Andorka Rudolf – Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (Szerk.): Társadalmi riport. 1992. Budapest: TÁRKI, 1992. 413. 4. A jogosultak arányára lásd: Flora (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe. Vol. I. 460-461. ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. 201-216. ILO: Yearbook of labour statistics. 1995. Geneva: ILO, 1996. 164-169. 5. Peter Flora: On the History and Current Problems of the Welfare State. In S. N. Eisens- tadt – Ora Ahimeir (eds.): The Welfare State and its Aftermath. London-Sydney: Croom Helm, 1985. 19. 6. Peter Flora: Solution or Source of Crises? The Welfare State in Historical Perspective. In W. J. Mommsen (ed.): The Emergence of the Welfare State in Britain and Germany. London: Croom Helm, 1981. 343-389. Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 52. 7. Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 52. 8. Hans Günter Hockerts: Die Entwicklung vom Zweiten Weltkrieg bis zur Gegenwart. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Beitrage zur Geschichte und aktueller Situation der Sozialversicherung. 155. 9. Therborn: European Modernity and Beyond. 90. 10. Palme: Pension Rights in Welfare Capitalism. 52. A jogosultsági feltételekre a két világháború között, illetve az 1980-as években lásd még: ILO: International Survey of Social Services. Studies and Reports. Series M. No. 11. Geneva: ILO, 1933. 42-618. U.S. Department of Health and Human Services (ed.): Social Security Throughout the World. 1981. Washington, DC: U.S. Department of Health and Human Services, 1982. 12-261. 11.

Ritter: Der Sozialstaat. 152.


Jegyzetek

12. Hans Hansen: Elements of Social Security. Copenhagen: The Danish National Institute of Social Research, 1998. 9-11. 13. Alber-Flora: Modernization, Democratization. 53. Harold L. Wilensky: The Welfare State and Equality. Berkeley: University of California Press, 1975. 39. 14.

Kosonen: European Welfare State Models. 100.

15. Christoph Conrad: The Emergence of Modern Retirement: Germany in an Internatio- nal Comparison (1850-1960). Population: An English Selection, vol. 3 (1991) 191. Hockerts: Die Entwicklung vom Zweiten Weltkrieg. 156-157. 16.

Conrad: The Emergence of Modern Retirement. 192.

17.

Ritter: Der Sozialstaat. 160.

18.

Hockerts: Die Entwicklung vom Zweiten Weltkrieg. 157-158.

19. 99.

Saját számítás a következő forrás alapján: Esping-Andersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism.

20.

Palme: Pension Rights in Welfare Capitalism. 49.

21. Commission of the European Communities: Comparative Tables of the Social Security Schemes in the Member States of the European Communities. Luxembourg: European Commission, 1989. 46-47. 22.


23. Richard M. Titmuss: Social Policy. London: Allen and Unwin, 1974. Korábbi, nem ennyire explicit megfogalmazása: Richard M. Titmuss: Essays on 'The Welfare State'. London: Allen and Unwin, 1958. 3455. 24.

Esping-Andersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism. 47.

25.


26.

Esping-Andersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism. 21-22.

27. G0sta Esping-Andersen: Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press, 1999. 73. 28. Maurizio Ferrera: The "Southern Mode" of Welfare in Social Europe. Journal of European Social Policy, vol. 6 (1996) no. 1. 17-37. Stephan Leibfried: Towards a European Welfare State? On Integrating Poverty Regimes into the European Community. In Zsuzsa Ferge – Jon Eivind Kolberg (eds.): Social Policy in a Changing Europe. Frankfurt/M. – Boulder, Co.: Campus, 1992. 245-279. 29. Francis G. Castles – Deborah Mitchell: Worlds of Welfare and Families of Nations. In Francis G. Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democracies. Aldershot: Dartmouth, 1993. 93-128. 30. Manfred Schmidt: Wohlfarhtsstaatliche Regime: Politische Grundlagen und politisch- ökonomisches Leistungsvermögen. In Lessenich – Ostner (Hrsg.): Welten des Wohl- fahrtskapitalismus. 179-200. Kees van Kersbergen: Social Capitalism: A Study of Christian Democracy and the Welfare State. London: Routledge, 1995. 23-26. 31.

Esping-Andersen: Social Foundations. 88-94.

32.

Esping-Andersen: Social Foundations. 47-72.

33.

Esping-Andersen: Social Foundations. 87.

34.

Tomka: Western European Welfare States. 259-260.


Jegyzetek

35. Hartmut Kaelble: Wie kam es zum Europaischen Sozialmodell? Jahrbuch für Europa- und Nordamerikastudien, Jg. 4 (2000) 45. 36. Francis G. Castles: The Future of the Welfare State: Crisis Myths and Crisis Realities. International Journal of Health Services, vol. 32 (2002) no. 2. 255-277. 37. Joh Grahl – Paul Teague: Is the European Social Model Fragmenting? New Political Eco- nomy, vol. 2 (1997) no. 3. 405-426. Ian Gough: Social Aspects of the European Model and its economic consequences. In Wolfgang Beck – Laurent van der Maesen – Alan Walker (eds.): The Social Quality of Europe. Bristol: Policy Press, 1998. 89-108. 38. Bernhard Ebbinghaus: Does the European Social Model Exist and Can it Survive? In Gerhard Huemer – Michael Mesch – Franz Traxler (eds.): The Role of Employer Associa- tions and Labour Unions in the EMU. Aldershot: Ashgate, 1999. 249. 1-26. 39. Richard Hauser: Soziale Sicherung in westeuropaischen Staaten. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 521-545. 40. Ferge Zsuzsa: The Changing Hungarian Social Policy. In Else Oyen (ed.): Comparing Welfare States and their Futures. Aldershot: Gower, 1986. 152. A fogalom használatára magyar vonatkozásban: Lynne Haney: Familial Welfare: Building the Hungarian Wel- fare Society, 1948-1968. Social Politics, vol. 7 (2000) no. 1. 101-122. 41. 34.

Manfred G. Schmidt: Sozialpolitik der DDR. Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissen- schaften, 2004.

42.

Kornai: A szocialista rendszer. 231-237.

43.

Schmidt: Sozialpolitik der DDR. 43-47.

44. Andorka Rudolf – Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport. 1992. Budapest: TÁRKI, 1992. 442. 45.


46. A Világbank szociálpolitikai jelentése Magyarországról. Szociálpolitikai Értesítő, 9. évf. (1992) 2. sz. Különszám. (Eredeti angol megjelenése: Hungary: Reform of social policy and expenditures. Washington, DC: World Bank, 1992.); Andorka Rudolf – Anna Kondratas – Tóth István György: A jóléti rendszer átalakulása Magyarországon: felépítése, kezdeti reformjai és javaslatok. (A Magyar-Nemzetközi Kék Szalag Bizottság 3. sz. Gazdaságpolitikai tanulmánya.) Budapest: Kék Szalag Bizottság, 1994. 17. 47. Az irányzat jellegzetes képviselői: Harold L. Wilensky: The Welfare State and Equality: Structural and Ideological Roots of Public Expenditures. Berkeley: University of Califor- nia Press, 1975. Frederick Pryor: Public Expenditure in Capitalist and Communist Nations. Homewood, Ill.: R. D. Irwin, 1968. 48.

Wilensky: The Welfare State and Equality. 47.

49. Harold L. Wilensky et al.: Comparative Social Policy: Theories, Methods, Findings. Berkeley: University of California Press, 1985. 8. Philips Cutright: Political Structure, Econo- mic Development, and National Social Security Programs. American Journal of Sociology, vol. 70 (1965) 537-550. 50. Vö. pl.: Peter Baldwin: The Politics of Social Solidarity. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. 288-299. 51.

Esping-Andersen: The Three Worlds of Wefare Capitalism. 32.

52.

Heidenheimer – Heclo – Teich Adams: Comparative Public Policy. 223-224.

53.



Jegyzetek

54. Az irányzat képviselője: Walter Korpi: Social Policy and Distributional Conflict in the Capitalist Democracies. West European Politics, vol. 3 (1980) no. 3. 296-316. Michael Shalev: The Social Democratic Model and Beyond. Comparative Social Research, vol. 6 (1983) 315-351. 55.

Flora-Alber: Modernization, Democratization, and the Development of Welfare States. 65-68.

56.

Christopher Pierson: Beyond the Welfare State? Cambridge: Polity Press, 1991. 35.

57. Gaston V. Rimlinger: Welfare Policy and Industrialization in Europe, America and Russia. New York: John Wiley, 1971. 58.

Alber: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat. 126-133.

59. A katolikus erők kiemelkedő szerepére a jóléti fejlődésben: Harold L. Wilensky: Lef- tism, Catholicism, and Democratic Corporatism: The Role of Political Parties in Recent Welfare State Development. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States. 356-358., 368-370. Hollandiában ugyanerre: Robert H. Cox: The Development of the Dutch Welfare State. Pittsburgh: Pittsburgh University Press, 1993. 58-95. 60. Hugh Heclo: Toward a New Welfare State? In Flora-Heidenheimer (eds.): The Deve- lopment of Welfare States. 383-406. 61.

Wilensky: Leftism, Catholicism, and Democratic Corporatism. 345-382.

62.

Esping-Andersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism. 31-33.

63. Ezekre lásd: Franz-Xaver Kaufmann – Lutz Leisering: Demographic Challanges in the Welfare State. In Else Oyen (ed.): Comparing Welfare States and their Futures. Aldershot: Gower, 1986. 96-113. 64.


65. David Collier – Richard Messick: Prerequisites versus Diffusion: Testing Alterna- tive Explanations of Social Security Adoption. American Political Science Review, vol. 69 (1975) 1299-1315. Harold L. Wilensky et al.: Comparative Social Policy. Berkeley: University of California Press, 1985. 12-15. 66. Stein Kuhnle: The Growth of Social Insurance Programs in Scandinavia: Outside Inf- luences and Internal Forces. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States. 125-150. Hugh Heclo: Modern Social Politics in Britain and Sweden: From Relief to Income Maintenance. New Haven: Yale University Press, 1974. 67. Wilensky et al.: Comparative Social Policy. 1985. 15. Heclo: Modern Social Politics in Britain and Sweden. Kuhnle: The Growth of Social Insurance Programs in Scandinavia. 126-131. 68. Harold L. Wilensky: Leftism, Catholicism, and Democratic Corporatism: The Role of Political Parties in Recent Welfare State Development. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States. 345-382. 69. J. Baldock: Culture: The Missing Variable in Understanding Social Policy? Social Policy and Administration, vol. 33 (1999) no. 4. 458-473. Carsten G. Ullrich: Wohlfahrtsstaat und Wohlfahrtskultur. Working Papers. Nr. 67. Mannheim: Mannheimer Zentrum für Euro- paische Sozialforschung, 2003. A. B. Sörensen: On Kings, Pietism and Rent-seeking in Scandinavian Welfare States. Acta Sociologica, vol. 41 (1998) no. 4. 363-375. 70.

Schmidt: Sozialpolitik. 147.

71.

Friedrich Hayek: Law, Legislation and Liberty. Vol. 2. London: Routledge, 1993. [1973.] 62-100.

72. Thomas H. Marshall: Class, Citizenship, and Social Development. New York: Anchor Books, 1965. [1964.] 71-134. 73. Uriel Rosenthal: Welfare State or State of Welfare? Repression and Welfare in Modern State. In Richard F. Tomasson (ed.): The Welfare State, 1883-1983. Greenwich, Conn. – London: JAI Press, 1983. 279-297. 374 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

74.

Rosenthal: Welfare State or State of Welfare? 294.

75. Tomka Béla: Rászorultsági elv vagy általános szociális jogok? Jóléti rendszerek történeti összehasonlításának tanulságai. Esély, 17. évf. (2006) 5. sz. 20-42. 76. Wilensky: Rich Democracies. 335. A jövedelemegyenlőtlenségek és a jóléti modellek kapcsolatára összefoglalóan lásd: Walter Korpi – Joakim Palme: Robin Hood, St Matthew, or simple egalitarian strategies of equality in welfare states. In Patricia Kennett (ed.): A Handbook of Comparative Social Policy. Cheltenham: Edward Elgar, 2004. 153-179. 77. S. Scarpetta: Assessing the role of labour market policies and institutional settings on unemployment: a cross-country study. OECD Economic Studies, vol. 26 (1996) 43-98. G0sta Esping-Andersen: The State and the Economy. In Neil J. Smelser – Richard Swedberg (eds.): The Handbook of Economic Sociology. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1994. 721. 78. Ian Gough: Social aspects of the European model and its economic consequences. In Beck – van der Maesen – Walker (eds.): The Social Quality of Europe. 101. Ian Gough: The Needs of Capital and the Needs of People: Can the Welfare State Reconcile the Two? In Ian Gough: Global Capital, Human Needs and Social Policies. Houndmills: Palgrave, 2000. 3-29. 1. Angus Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development: A Long-Run Comparative View. Oxford: Oxford University Press, 1991. 128-166. Nicholas Crafts – Gianni To- niolo (eds.): Economic Growth in Europe since 1945. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. Bart van Ark – Nicholas Crafts (eds.): Quantitative Aspects of post-war European economic growth. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. A jóléti kiadásokra: Béla Tomka: Welfare in East and West. Berlin: Akademie Verlag, 2003. 35-48. 2. Angus Maddison: Monitoring the World Economy, 1820-1992. Paris: OECD, 1995. 25. 3. Peter Lindert: Growing Public: Social Spending and Economic Growth Since the Eighteenth Century. Vol. 2. Cambridge: Cambridge University Press, 2004. 94-99. Ugyanő korábban e témáról: Peter H. Lindert: The Rise of Social Spending, 1880-1930. Explorations in Economic History, vol. 31 (1994) 1-37. Peter H. Lindert: What Limits Social Spending? Explorations in Economic History, vol. 33 (1996) 1-34. 4. UN Population Division: World Population Prospects: the 1998 Revision. Vol. I.: Compre- hensive Tables. Vol II.: Sex and Age. New York: United Nations, 1999. 5. Francis G. Castles: The Future of the Welfare State: Crisis Myths and Crisis Realities. International Journal of Health Services, vol. 32 (2002) no. 2. 264. 6. Castles: The Future of the Welfare State: Crisis Myths and Crisis Realities. 255. 7. Höpflinger: Bevölkerungssoziologie. 188. 8. Neil Gilbert: Transformation of the Welfare State: The Silent Surrender of Public Responsibi- lity. Oxford: Oxford University Press, 2002. 61-89. 9. Gilbert: Transformation of the Welfare State. 112. 10.

Gilbert: Transformation of the Welfare State. 104-106.

11.

Castles: The Future of the Welfare State: Crisis Myths and Crisis Realities. 263.

12.

Wilensky: Rich Democracies. 223-226., 232.

13. Bob Deacon: Developments in East European Social Policy. In Catherine Jones (ed.): New Perspectives on the Welfare State in Europe. London – New York: Routledge, 1993. 196. 14. G0sta Esping-Andersen: After the Golden Age? Welfare State Dilemmas in a Global Economy. In G0sta Esping-Andersen (ed.): Welfare States in Transition. London: Sage, 1996. 1-31. Zsuzsa Ferge: Social Policy Regimes and Social Structure. In Zsuzsa Ferge – J. E. Kolberg (eds.): Social Policy in a Changing Europe. Frankfurt/M. – Boulder, Co.: Campus, 1992. 220.


Jegyzetek

15.

Ferge: Social Policy Regimes and Social Structure. 219.

16. Zsuzsa Ferge: Welfare and 'Ill-Fare' Systems in Central-Eastern Europe. In Robert Sy- kes – Bruno Palier – Pauline M. Prior (eds.): Globalization and European Welfare States: Challenges and Change. Houndmills-Basingstoke: Palgrave, 2001. 151. 17. Tomasz Inglot: Historical Legacies, Institutions, and the Politics of Social Policy in Hungary and Poland, 1989-1999. In Grzegorz Ekiert – Stephen E. Hanson (eds.): Ca- pitalism and Democracy in Central and Eastern Europe: Assessing the Legacy of Communist Rule. Cambridge: Cambridge University Press, 2003. 243. 18. Bob Deacon: Eastern European welfare states: the impact of the politics of globalization. Journal of European Social Policy, vol. 10 (2000) no. 2. 151.

7. 7. Gazdaság és munka 1. Simon Kuznets: National Income. In Edwin R. A. Seligman – Alvin Johnson (eds.): Encyclopaedia of the Social Sciences. Vol. 11. New York: Macmillan, 1933. 205-224. Colin Clark: The Conditions of Economic Progress. London: Macmillan, 1940. 29-58. A gazdasági növekedésről általában: D. Quah: Economic Growth: Measurement. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioural Sciences. Vol. 6. 4093-4098. 2. Peter Havlik: East-West GDP Comparisons: Problems, Methods and Results. Forschungs- berichte. No. 174. Wien: Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche, 1991. 2-4. 3. Frederick L. Pryor: A Guidebook to the Comparative Study of Economic Systems. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1985. 74-79. Paul Marer et al.: Historically Planned Economies: A Guide to the Data. Washington, DC: World Bank, 1992. 66-68. 4. Havlik: East-West GDP Comparisons. 3. 5. Így például 1989-ben a GDP szintje a nemzeti jövedelem (NMP) szintjét az NDK-ban 35,7%-kal, míg Magyarországon 21%-kal, Csehszlovákiában pedig 22%-kal haladta meg. Havlik: East-West GDP Comparisons. 3. 6. Marer et. al.: Historically Planned Economies. 11-18. 7. János Árvay: The Impact of National Accounting Systems on Growth Rates. In Robert Holzmann – Georg Winckler (eds.): Output Decline in Eastern Europe: Unavoidable, Exter- nal Influence or Homemade? Dordrecht: Kluwer Academic Publisher, 1995. 15-29. 8. Bart van Ark: Convergence and divergence in the European periphery: productivity in Eastern and Southern Europe in retrospect. In van Ark – Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. 275. 9. Bart van Ark: Convergence and divergence in the European periphery. 276. 10.

Bart van Ark: Convergence and divergence in the European periphery. 281.

11. Angus Maddison: The World Economy in the 20th Century. Paris: OECD, 1989. Angus Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development: A Long-Run Comparative View. Ox- ford: Oxford University Press, 1991. Angus Maddison: Monitoring the World Economy, 1820-1992. Paris: OECD, 1995. 12. Lásd pl. a tanulmányokat a következő kötetekben: Nicholas Crafts – Gianni Toniolo (eds.): Economic Growth in Europe since 1945. Cambridge: Cambridge University Press, 1. van Ark – Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. 1-431. 1. Herman van der Wee: The twentieth century: an economic perspective. European Re- view, vol. 8 (2000) no. 1. 21.


Jegyzetek

2. F. H. Capie: Inflation in the twentieth century. In Michael J. Oliver – Derek H. Aldcroft (eds.): Economic Disasters of the Twentieth Century. Cheltenham: Edward Elgar, 2007. 164-166. 3. Maddison: Monitoring the World Economy. 68. A két világháború közötti időszakra lásd még: Derek H. Aldcroft: The European Economy, 1914-2000. London: Routledge, 2001. 30-93. 4. Maddison: Monitoring the World Economy. 69. 5. Maddison: The World Economy in the 20th Century. 55. 6. Maddison: Monitoring the World Economy. 70. 7. Angus Maddison: The World Economy: Historical Statistics. Paris: OECD, 2003. 60-101. 8. Maddison: The World Economy in the 20th Century. 52. 9. Maddison: The World Economy in the 20th Century. 52. 10. A. G. Kenwood – A. L. Lougheed: The Growth of the International Economy, 1820-2000. London – New York: Routledge, 1999. 193-225. 11.

Maddison: Monitoring the World Economy. 68.

12.


13.

Maddison: The World Economy: Historical Statistics. 60-69.

14. Economic Commission for Europe: Economic Survey of Europe. 2000. No.1. New York Geneva: Economic Commission for Europe, 2000. 160. 15. Barry Eichengreen: Institutions and economic growth: Europe after World War II. In Crafts-Toniolo (eds.): Economic growth in Europe since 1945. 66. 16.


17. Nicholas Crafts – Gianni Toniolo: Postwar growth: an overview. In Crafts-Toniolo (eds.): Economic growth in Europe since 1945. 7. 18.

Kornai János: Erőltetett vagy harmonikus növekedés. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972.

19.

Angus Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development. Oxford: Oxford University Press, 1991.

20.

Crafts-Toniolo: Postwar growth: An overview. 21.

21.

Eichengreen: Institutions and economic growth: Europe after World War II. 45-53.

22.

Economic Commission for Europe: Economic Survey of Europe. 2000. 161.

23.

Eichengreen: Institutions and economic growth. Europe after World War II. 53-58.

24.

Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development. 75.

25. Wlodzimierz Brus: 1957 to 1965: In Search for Balanced Development. In M. C. Ka- ser (ed.): The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975. Vol. III.: Institutional Change Within A Planned Economy. Oxford: Clarendon, 1986. 70-138. 26. János Kornai: Paying the Bill for Goulash-Communism. Boulder, Co.: Atlantic Research and Publications, 2000. 58-75. 27.

Economic Commission for Europe: Economic Survey for Europe. 2000. 160.

28.

Maddison: Dynamic forces in Capitalist Development. 131-132.

29.

Eichengreen: Institutions and economic growth: Europe after World War II. 63-65. 377 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

30.

Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Budapest: KJK, 1966.

31.

Barát Mária: A magyar gazdaság vargabetűje. Budapest: Aula, 1994. 99.

32.

Barát: A magyar gazdaság vargabetűje. 103.

33. Maddison: Monitoring the World Economy. 33-40. Adam Szirmai: The Dynamics of Socio-Economic Development. Cambridge: Cambridge University Press, 2005. J. L. Anderson: Explaining Long-Term Economic Change. London: Macmillan, 1991. 34.

Szirmai: The Dynamics of Socio-Economic Development. 117-140.

35.

John W. Kendrick: How Much Does Capital Explain? In Adam Szirmai – Bart van Ark

Dirk Pilat (eds.): Explaining Economic Growth: Essays in Honour of Angus Maddison. Amsterdam: NorthHolland, 1993. 129-145. 1. Maddison: Monitoring the World Economy. 37. 2. Szirmai: The Dynamics of Socio-Economic Development. 213-224. 3. Maddison: Monitoring the World Economy. 39. 4. Maddison: Monitoring the World Economy. 40. 5. Douglass C. North: Structure and Change in Economic History. New York: W. W. Norton, 1979, 17. 6. Douglass C. North: Understanding the Process of Economic Change. London: The Institute of Economic Affairs, 1999. 23. 7. M. Abramovitz: Catching up, forging ahead and falling behind. Journal of Economic History, vol. XLVI (1986) 385-406. 8. A szakirodalom megkülönbözteti az ún. béta-konvergenciát és a szigma-konvergenci- át. A bétakonvergencia esetében arról van szó, hogy a kevésbé fejlett országok a többinél gyorsabban fejlődnek, s így kezdenek felzárkózni. Szigma-konvergenciáról pedig akkor beszélünk, ha egy országcsoporton belül csökken a fejlettségi szintek (GDP/fő) relatív szórása. 9. Economic Commission for Europe: Economic Survey of Europe. 2000. 169. 10. Nicholas Crafts: The Great Boom: 1950-73. In Max-Stephen Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change since 1945. London: Longman, 1999. 48. Bart van Ark – Nicholas Crafts: Catch-up, convergence and the sources of post-war European growth: introduction and overview. In van Ark – Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. 18. 11.


12.

Crafts-Toniolo: Postwar growth: An overview. 5.

13.


14.

Maddison: Dynamic Forces in Capitalist Development. 130-131.

15.

Economic Commission of europe: Economic Survey of Europe. 2000. 161-165.

16. Ivan T. Berend: Past Convergence within Europe: core-periphery diversity in modern economic development. In Gertrude Tumpel-Gugerell – Peter Mooslechner (eds.): Economic Convergence and Diversity in Europe. Cheltenham: Edward Elgar, 2003. 13. 17.

Maddison: Dynamic forces in capitalist development. 164.

18.

van Ark: Convergence and divergence in the European periphery. 296-302.


Jegyzetek

19.

van Ark: Convergence and divergence in the European periphery. 296-298.

20.

van Ark: Convergence and divergence in the European periphery. 302.

21. Peter N. Stearns: Lives of Labour: Work in a Maturing Industrial Society. London: Croom Helm, 1975. 19-117. 22.

ILO: Yearbook of Labour Statistics. Geneva: ILO, 1939-1998.

23. Kaelble: Sozialgeschichte Europas. 67-68. B. Lutz: Der kurze Traum immerwahrender Prospe- ritat – eine Neuinterpretation der industriell-kapitalistischen Entwicklung im Europa des 20. Jahrhunderts. Frankfurt/M.: Campus, 1984. 115-141., 246. 24. 30.

Makó Csaba: A taylorizmustól a munkaszervezeti reformokig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985. 9-

25.

H. Bravermann: Labor and Monopoly Capital. New York: Monthly Review Press, 1974.

26.

Keith Grint: The Sociology of Work. Cambridge: Polity Press, 2005. 299-301.

27. Bernhard Ebbinghaus – Jelle Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. London: Macmillan, 2000. 35-36. 28.

Ebbinghaus-Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. 36.

29.

George Sayers Bain – Robert Price: Profils of Union Growth. Oxford: Blackwell, 1980. 163.

30. Jelle Visser: Trade unions from a comparative perspective. In Joris Van Ruysseveldt – Rien Huiskamp – Jacques von Hoof (eds.): Comparative Industrial and Employment Re- lations. London: Sage, 1995. 55. 31.

Ebbinghaus-Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. 43-44.

32.

Ebbinghaus-Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. 36-37.

33. Bernhard Ebbinghaus – Jelle Visser: Der Wandel der Arbeitsbeziehungen im westeuropaischen Vergleich. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 336-338. Colin Crouch: Industrial Relations and European State Traditions. Oxford: Clarendon Press, 1993. 34. Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: HVG Kiadó, 1993. 483487. 35.

Paul Blyton: Changes in Working Time: An International Review. London: Croom Helm, 1985. 19.

36. Gary S. Cross: Work Time. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 4. 504505. Michael Huberman: Working Hours of the World Unite? New International Evidence of Worktime, 1870-1913. Journal of Economic History, vol. 64 (2004) 964-1001. 37. Gerhard Bosch – Peter Dawkins – Francois Michon: Working time in 14 industrialized countries: An overview. In Gerhard Bosch – Peter Dawkins – Francois Michon (eds.): Times are changing: Working time in 14 industrialized countries. Geneva: ILO, 1993. 1-5. 38. Michael Huberman – Chris Minns: The Times they are not changin': Days and hours of work in Old and New Worlds, 1870-2000. Explorations in Economic History, vol. 44 (2007) 543. 39.

Cross: Work Time. 505.

40.

Huberman-Minns: The Times they are not changin'. 546.

41. Jesse H. Ausubel – Arnulf Grübler: Working Less and Living Longer: Long-Tern Trends in Working Time and Time Budgets. Technological Forecasting and Social Change, vol. 50 (1995) 205.


Jegyzetek

42. David S. Landes: Az elszabadult Prométheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés NyugatEurópában 1750-től napjainkig. Budapest: Gondolat, 1986. 510. 43.

Stearns: Lives of Labour. 90-91.

44. Derek H. Aldcroft: From Versailles to Wall Street, 1919-1929. Berkeley: University of Ca- lifornia Press, 1977. 191-193. 45. W. R. Garside: British unemployment, 1919-1939: A study in public policy. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. 5. 46. Charles H. Feinstein – Peter Temin – Gianni Toniolo (eds.): The European economy between the wars. Oxford: Oxford University Press, 1997. 125-145. 47. Barry Eichengreen: The European Economy since 1945: Coordinated Capitalism and Beyond. Princeton: Princeton University Press, 2007. 264. 48.


49.


50.

Kornai János: A hiány. Budapest: KJK, 1982. 247-279. Kornai: A szocialista rendszer. 231242.

51. Pascal Paoli et al.: Working Conditions in Candidate Countries and the European Union (in 2001). Dublin: European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions, 2002. 52. Daniel Vaughan-Whitehead: EU Enlargement versus Social Europe? Cheltenham: Ed- ward Elgar, 2003. 56-81. 53. A növekedésre és a termelékenységre vonatkozó adatok forrásai: az IMF, az OECD és a Goldman Sachs tanulmányai (idézi: The Economist, June 19th, 2004. 65-66.). Hosszú távú növekedési adatok: Maddison: The World Economy: Historical Statistics. 46-69. 54.

„Noch steigt die Staatsschuld weiter." Frankfurter Allgemeine Zeitung, 25. Februar 2006. Nr. 48. 11.

55.

The Economist, June 19th, 2004. 65.

56. A munkaidőre vonatkozó adatok forrása: Finance and Development (IMF), vol. 41 (2004) no. 2. 12. Groningen Growth and Development Centre: Total Economy Database. August 2004. http://www.ggdc.net 57.

Eichengreen: The European Economy since 1945. 382.

58.

The Economist, June 19th, 2004. 65-66.

59. Xenophon Zolotas: Economic Growth and Declining Social Welfare. Athens: Bank of Greece, 1981. Avner Offer: Economic Welfare Measurements and Human Well-being. In Paul A. David – Mark Thomas (eds.): The Economic Future in Historical Perspective. Oxford: Oxford University Press, 2003. 371-399. 60. Tim Jackson – Nic Marks: Measuring Sustainable Economic Welfare – A Pilot Index: 19501990. Stockholm: Stockholm Environment Institute, 1994. Clifford Cobb – Ted Hals- tead – Jonathan Rowe: The Genuine Progress Indicator: Summary of Data and Methodology. San Francisco: Redefining Progress, 1995. 61. Oliver Blanchard: The Economic Future of Europe. Journal of Economic Perspectives, vol. 18 (2004) 3-26. 62. E. C. Prescott: Why Do Americans Work So Much More Than Europeans? Federal Re- serve Bank of Minneapolis Quarterly Review, vol. 28 (2004) 2-13. 63. L. Bell – R. B. Freeman: The incentive for working hard: explaining hours worked dif- ferences in the US and Germany. Labour Economics, vol. 8 (2001) 181-202. 64. Alberto Alesina – Edward Glaeser – Bruce Sacerdote: Work and Leisure in the US and Europe: Why So Different? NBER Working Paper. No. 11278. April 2005. 380 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

65.

Eichengreen: The European Economy since 1945. 388.

66.

Eichengreen: The European Economy since 1945. 398-404.

67. Derek H. Aldcroft – Steven Morewood: Economic Change in Eastern Europe since 1918. Cheltenham: Edward Elgar, 1995. 209. 68. J. Williamson: Why did output fall in Eastern Europe? In L. Somogyi (eds.): The political economy of the transition process in Eastern Europe. Aldershot: Edward Elgar, 1993. 28. 69.

Transition: The First Ten Years. Washington, DC: The World Bank, 2002. 11-13.

70.

Ian Jeffries: Socialist Economies and the Transition to the Market. London: Routledge, 1993. 333-341.

71. Urmas Varblane – Priit Vahter: An Analysis of the Economic Convergence Prosess in the Transition Countries. University of Tartu. Faculty of Economics and Business Administ- ration. Working Paper No. 37. June 2005. 19.

8. 8. Fogyasztás és szórakozás 1. A fogyasztás történetéről átfogóan: Robert Bocock: Consumption. London: Routledge, 1993. Peter Stearns: Consumerism in World History: The Global Transformation of Desire. London: Routledge, 2001. Gary Cross: Consumerism. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 77-88. John Brewer – Roy Porter (eds.): Consumption and the World of goods. London: Routledge, 1993. A történeti szakirodalomról: Daniel Miller: Consumption as the Vanguard of History. In Daniel Miller (ed.): Acknowledging Consumption: A Review of New Studies. London: Routledge, 1995. 1-57. 1. Erre lásd pl.: Norman J. G. Pounds: Standards of Living. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. 451. Angus Maddison: Economic Growth and Standards of Living in the Twentieth Century. Research Memorandum 576 (GD-15). Groningen: Groningen Growth and Development Centre, 1994. 18. Egyes szerzők az életszínvonal alkotórészének tekintik pl. a várható átlagos élettartamot, a környezet állapotát, az iskoláztatást, a politikai demokráciát stb., vagyis jónéhányat azon jelenségek közül, melyeket mások az életminőséghez sorolnak: Richard A. Easterlin: The Worldwide Standard of Living Since 1800. Journal of Economic Perspectives, vol. 14 (2000) no. 1. 7-26. Wolfram Fischer: Nord und Süd – Ost und West: Wirtschaftssysteme und Lebensstandard in Europa. In Wolfram Fischer (Hrsg.): Lebensstandard und Wirtschaftssysteme. Frankfurt/M.: Fritz Knapp Verlag, 1995. 213-257. Peter von der Lippe: Die Messung des Lebensstan- dards. In Fischer (Hrsg.): Lebensstandard und Wirtschaftssysteme. 57-102. 2. Heinz-Herbert Noll: Wohlstand, Lebensqualitat und Wohlbefinden in den Landern der Europaischen Union. In Stefan Hradil – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997. 440. 3. Az életszínvonal alakulásának történeti vonatkozásaira: Pounds: Standards of Living. 451-460. R. Floud: Standards of Living and Industrialization. In Anne Digby and Charles Feinstein (eds.): New Directions in Economic and Social History. Chicago: Lyceum Books, 1989. 117-129. Hannes Siegrist – Hartmut Kaelble – Jürgen Kocka (Hrsg): Europaische Konsumgeschichte: Zur Gesellschafts- und Kulturgeschichte des Konsums (18. bis 20. Jahrhundert). Frankfurt/M.: Campus Verlag, 1997. H. Baudet – M. Bogucka (eds.): Types of Consumption, Traditional and Modern. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. Újabban: Stearns: Consumption in World History. 4. Maddison: Economic Growth and Standards of Living in the Twentieth Century. 18. Jeffrey A. Williamson: Evolution of Global Labor Markets Since 1830: Background Evidence and Hy- potheses. Working Paper 36. Cambridge, Mass.: National Bureau of Economic Research, 1992. 1. Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 252253. 2. A. S. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. In Carlo M. Cipolla (ed.):


Jegyzetek

The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. Part One. Glasgow: Col- lins – Fontana Books, 1976. 92-94. 1. Bauer Tamás: Tervgazdaság, beruházás, ciklusok. Budapest: KJK, 1981. 70. 2. Bauer: Tervgazdaság, beruházás, ciklusok. 197. A központi gazdaságirányítás beruházási döntéseinek és az életszínvonalnak az összefüggését hangsúlyozza: Bogdan Miecz- kowski: Personal and Social Consumption in Eastern Europe: Poland, Czechoslovakia, Hungary, and East Germany. New York: Praeger, 1975. 59-63. 3. Barát Mária: A magyar gazdaság vargabetűje. Budapest: Aula, 1994: . 435. 4. Barát: A magyar gazdaság vargabetűje. 194. 5. Barát: A magyar gazdaság vargabetűje. 176-177. 6. Maddison: The World Economy in the 20th Century. 55. 7. A magánfogyasztás összetevőit a következő fő kategóriákba sorolhatjuk: 1. élelmiszerek és élvezeti cikkek; 2. ruházat és lábbeli; 3. lakás és energia; 4. bútorok, háztartási berendezések és felszerelések; 5. egészség; 6. közlekedés és kommunikáció; 7. szórakozás és művelődés; 8. egyéb. 8. Secretariat of the United Nations Economic Commission for Europe (UNECE): Con- sumption Trends and Prospects in the ECE Region. Economic Bulletin for Europe, vol. 39 1. no. 2. 249. Az egyes országok kiadási arányainak összehasonlítása kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a kiadási arányok számítása a különböző országokban kialakult eltérő árarányok felhasználásával, s nem közös árak alapján történik. Ezért egyes termékcsoportok alacsonyabb árszínvonala ezen árucsoportok alacsonyabb kiadási arányához vezethet. 1. Eurostat (ed.): Consumers in Europe: Facts and Figures, 1999-2004. Luxembourg: Eurostat, 2005. 24. 2. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. 107. 3. Ben Fine – Michael Heasman – Judith Wright: Consumption in the Age of Affluence: The World of Food. London: Routledge, 1996. 4. D. J. Oddy: Food, drink and nutrition. In F. M. L. Thompson (ed.): The Cambridge Social History of Britain, 1750-1950. Vol. 2. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. 276. 5. Oddy: Food, drink and nutrition. 278. 6. Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. 113-114. 7. Eurostat (ed.): Consumers in Europe: Facts and Figures, 1999-2004. 98. 8. Peter Corrigan: The Sociology of Consumption. London: Sage, 1997. 161. 9. Corrigan: The Sociology of Consumption. 168. 10.

Deaton: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. 115-117.

11.

M. J. Daunton: Housing. In Thompson (ed.): The Cambridge Social History of Britain, 1950-1950. 219.

12. Eurostat (ed.): Consumers in Europe: Facts and Figures, 1999-2004. Luxembourg: Eurostat, 2004. 112113. 13. A fogyasztás alakulására összefoglalóan: Mieczkowski: Personal and Social Consumption in Eastern Europe: Poland, Czechoslovakia, Hungary, and East Germany. 79-313. Magyarországra: Valuch: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. 284-330. 14. A fogyasztási arányok alakulására: A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1960-1979. Budapest: KSH, 1981. 64-65. A lakosság fogyasztása, 1970-1990. Budapest: KSH, 1993. 24-25. Életszínvonal, 1960-1980. Budapest: KSH, 1981. 135-147. 382 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

15. Kovács Ilona: Fogyasztási szerkezetek nemzetközi összehasonlításban. Statisztikai Szemle, 65. évf. (1987) 979. 16. Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. A XX. század második felének magyarországi öltözködéstörténete. Budapest: Corvina, 2004. 102-104. 17. Ebben a tekintetben az összehasonlítást nehezíti, hogy Kelet-Közép-Európában, s a nyugat-európai országok közül az Egyesült Királyságban, Svédországban vagy Dániában az egészségügyi ellátás ingyenes juttatásnak számított, s így nem jelentkezett a háztartások kiadásai között, míg más országokban a biztosító utólag térítette meg a szolgáltatások árát, vagyis itt megjelentek a kiadások között. 18. Erre lásd: Consumption Trends and Prospects in Selected ECE Countries. In Consump- tion patterns in the ECE-region: Long-Term Trends and Policy Issues. Economic Bulletin for Europe, vol. 39 (1987) no. 2. 284. 19. John Brewer: Was können wir aus der Geschichte der frühen Neuzeit für die moderne Konsumgeschichte lernen? In Siegrist-Kaelble-Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumge- schichte. 52-53. 20. Michael B. Miller: The Bon Marché: Bourgeois Culture and the Department Store, 1869-1920. Princeton: Princeton University Press, 1981. 21-22. 21.

Miller: The Bon Marché. 183-189.

22. Hasonló problémákra lásd: Gyáni Gábor: Középosztályi fogyasztási kultúra és az áruház. Budapesti Negyed, V. évf. (1997) 2-3. sz. 101-127. 23. Peter Eigner: (Detail)Handel und Konsum in Österreich im 20. Jahrhundert: Die Geschichte einer Wechselbeziehung. In Susanne Breuss – Franz X. Eder (Hrsg.): Konsumie- ren in Österreich: 19. und 20. Jahrhundert. Innsbruck: StudienVerlag, 2006. 65. 24. Robert C. Ostergren – John G. Rice: The Europeans: A Geography of People, Culture, and Environment. New York: The Guilford Press, 2004. 334. 25. Sabine Haustein: Westeuropaische Annaherungen durch Konsum seit 1945. In Hartmut Kaelble – Jürgen Schriewer (Hrsg.): Gesellschaften im Vergleich. Frankfurt/M.: Peter Lang, 1999. 353-390. F. Gardes négy országra (Franciaország, NSZK, Hollandia, Egyesült Királyság) vonatkozó vizsgálata szerint a fogyasztási szerkezet eltérései évente 2- 4%-os ütemben csökkentek 1960-1978 között. (A fogyasztási árucsoportok százalékos arányai közötti multilaterális távolságok átlaga alapján.) Egy bővebb, 14 nyugateurópai országra kiterjedő minta vizsgálata szintén évi 1-3% közötti konvergenciát jelzett 1960-1982 között, úgy, hogy 1973 után néhány évig megszakadt ez a trend, s divergáltak az országok. Más kutatók a fogyasztásszerkezet, s különösen az élelmiszer-fogyasztás belső arányai tekintetében érvelnek a NyugatEurópán belüli konvergencia mellett az 1960 utáni három évtizedben. F. Gardes: International convergence of consumption patterns. Economic Bulletin for Europe, vol. 39 (1987) no. 2. 280-282. 26.

Fine-Heasman-Wright: Consumption in the Age of Affluence. 205.

27. Hartmut Kaelble: Europaische Besonderheiten des Massenkonsums, 1950-1990 In Sieg- rist-KaelbleKocka (Hrsg): Europaische Konsumgeschichte. 192. 28.

Gardes: International convergence of consumption patterns. 276-277.

29.

Kaelble: Europaische Besonderheiten des Massenkonsums, 1950-1990. 188-189.

30.

A rendszer leírásának klasszikusa: Kornai János: A hiány. Budapest: KJK, 1980.

31. Andrzej K. Kozminski: Consumers in Transition From the Centrally Planned Economy to the Market Economy. Journal of Consumer Policy, vol. 14 (1992) 352-354. 32. Stephen Merl: Staat und Konsum in der Zentralverwaltungswirtschaft. In Siegrist- Kaelble-Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumgeschichte. 206-213. 33.

Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: HVG, 1993. 261-262.


Jegyzetek

34.

Ádám György: Az orvosi hálapénz története Magyarországon. Budapest: Magvető, 1986.

35. Peter Burke: The Invention of Leisure in Early Modern Europe. Past and Present, vol. 146 (1995) 136150. 36. Charles Rearick: Consumer Leisure. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 207. 37.

Rearick: Consumer Leisure. 208.

38.

Ostergren-Rice: The Europeans: A Geography of People, Culture, and Environment. 341347.

39.

Ostergren-Rice: The Europeans: A Geography of People, Culture, and Environment. 349.

40.

Roberta Sassatelli: Consumer Culture: History, Theory and Politics. London: Sage, 2007. 2.

41. Jan De Vries: Between purchasing power and the world of goods. In J. Brewer – R. Por- ter (eds.): Consumption and the World of Goods. London: Routledge, 1993. 85-132. Colin Campbell: The Romantic Ethic and the Spirit of Modern Consumerism. Oxford: Blackwell, 1. Neil McKendrick: Die Ursprünge der Konsumgesellschaft: Luxus, Neid und soziale Nachahmung in der englsichen Literatur des 18. Jahrhunderts. In Siegrist- Kaelble-Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumgeschichte. 75-107. 1. Paul Glennie: Consumption within historical studies. In Daniel Miller (ed.): Acknowled- ging Consumption. London: Routledge, 1995. 167. 2. Peter Kramper: From Economic Convergence to Convergence in Affluence? LSE Working Paper No. 56/00. London: LSE, 2000. 4. 3. Stearns: Consumerism in World History. 61-64. 4. Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: Dialektik und Aufklarung. München: Fischer Taschenbuch Verlag, 1971. [1944.] 108-150. 5. John K. Galbraith: The Affluent Society. London: Penguin, 1991. [1958.] 126-133. 6. Jean Baudrillard: The Consumer Society: Myths and Structures. London: Sage, 1998. [1970.] 77-86. 7. Sassatelli: Consumer Culture: History, Theory and Politics. 117. 8. Sassatelli: Consumer Culture: History, Theory and Politics. 74-77. 9. David Crowley: Warsaw's Shops, Stalinism and the Thaw. In Susan E. Reid – David Crowley (eds.): Style and Socialism: Modernity and Material Culture in Post-War Eastern Europe. Oxford: Berg, 2000. 28. 10. Avner Offer: Economic Welfare Measurements and Human Well-being. In Paul A. Da- vid – Mark Thomas (eds.): The Economic Future in Historical Perspective. Oxford: Oxford University Press, 2003. 11. Ronald Inglehart: Modernization and Postmodernization: Cultural, Economic and Political Change in 43 Societies. Princeton: Princeton University Press, 1997. 12. Pl. William D. Nordhaus – James Tobin: Is Growth Obsolete? New York: National Bureau of Economic Research, 1972. Robert Eisner: Extended Accounts for National Income and Product. Journal of Economic Literature, vol. 26 (1988) 1611-1684. 13.

Amartya Sen: The Standard of Living. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.

14.

OECD: The Well-being of Nations: The Role of Human and Social Capital. Paris: OECD,

1. 10-11. 1. Tim Jackson – Nick Marks: Measuring Sustainable Economic Welfare: A Pilot Index, 1950


Jegyzetek

1. Stockholm: Stockholm Environment Institute, 1994. 1. Offer: Economic Welfare Measurements. 372. 2. Xenophon Zolotas: Economic Growth and Declining Social Welfare. Athens: Bank of Greece, 1981. 3. Michael Argyle: Subjective Well-Being. In Avner Offer (ed.): In Pursuit of the Quality of Life. Oxford: Oxford University Press, 1996. 18-45. 4. Ilyen a GPI által figyelembe vett tételek a következők: a háztartási munka és a gyermeknevelés értéke, az önkéntes és jótékony célú munka értéke, a szabadidő értéke, a nem megújuló természeti erőforrások kárai, a családok felbomlásának költségei, a környezeti károk mértéke, a munkába járás költségei, a bűnözés okozta költségek, a zajszennyezés költségei stb. Clifford Cobb – Ted Halstead – Jonathan Row: The Genuine Progress Indicator: Summary of Data and Methodology. San Francisco: Redefining Prog- ress, 1995. 13-39. 5. United Nations Development Programme: Human Development Report. 1998. New York: Human Development Report Office, 1998. Arne Melchior – Kjetil Telle – Henrik Wiig: Globalisation and Inequality: World Income Distribution and Living Standards, 1960-1998. Oslo: The Norwegian Institute of International Affairs, 2000. 23-32. Nicholas Crafts: The Human Development Index and changes in standards of living: Some historical comparisons. European Review of Economic History, vol. 1 (1997) 299-322. 6. Lásd a Friends of the nable_development/progress.

Earth

szervezet

weboldalait:

www.foe.org.uk/campaigns/sustai-

7. www.foe.org.uk/campaigns/sustainable_development/progress. Retrieved 10.07.2008. 8. Offer: Economic Welfare Measurements. 374.

9. 9. Politika és társadalom 1. Seymour M. Lipset – Stein Rokkan: Cleavage Structures, Party Systems, and Voter Alignments: An Introduction. In Seymour M. Lipset – Stein Rokkan (eds.): Party Systems and Voter Alignments: CrossNational Perspectives. New York: Free Press, 1967. 1-64. Stein Rokkan: Citizens, Elections, Parties: Approaches to the Comparative Study of the Pro- cesses of Development. New York: David McKay, 1970. 72-144. 2. Niklas Luhmann: Soziologie des politischen Systems. In Niklas Luhmann: Soziologische Aufklarung: Aufsatze zur Theorie sozialer Systeme. Köln-Opladen: Westdeutscher Verlag, 1970. 154. 3. Ronald Inglehart: The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles among Western Publics. Princeton: Princeton University Press, 1977. 4. Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1. 55-101. Stein Rokkan: Citizens, Elections, Parties: Approaches to the Comparative Study of the Processes of Development. 72-144. Stein Rokkan: Staat, Nation, und Demokratie in Europa. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2000. 335-366. 1. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest: Osiris, 2004. 5574. 2. Rokkan: Citizens, Elections, Parties: Approaches to the Comparative Study of the Processes of Development. 72-144. Rokkan: Staat, Nation, und Demokratie in Europa. 335-366. 3. Lipset-Rokkan: Cleavage Structures, Party Systems, and Voter Alignments. 1-64. 4. Lane-Ersson: Politics and Society in Western Europe. Tábl. 2.20. és 2.21. 5. Lane-Ersson: Politics and Society in Western Europe. 75-79. 6. Ralf Dahrendorf: Class and Class Conflict in Industrial Society. Stanford, Ca.: Stanford University Press, 1959.


Jegyzetek

7. Mark N. Franklin: The Decline of Cleavage Politics. In Mark N. Franklin – Thomas T. Mackie – Henry Valen et al.: Electoral change: Responses to evolving social and attitudinal structures in western countries. Cambridge: Cambridge University Press, 1992. 383-405. 8. Enyedi-Körösényi: Pártok és pártrendszerek. 73-74. 9. Yves Mény: Government and Politics in Western Europe: Britain, France, Italy, Germany. Oxford: Oxford University Press, 1994. 19-47. 10. Raffaele Romanelli: Electoral Systems and Social Structures: A Comparative Perspec- tive. In Raffaele Romanelli (ed.): How Did They Become Voters? The Hague: Kluwer Law International, 1998. 1-36. Richard S. Katz: Democracy and Elections. New York: Oxford University Press, 1997. 100-106. 11. Stefano Bartolini: Franchise Expansion. In Richard Rose (ed.): International Encyclopedia of Elections. Washington, DC: CQ Press, 2000. 117-129. 12.

Richard Rose: What is Europe? A Dynamic Perspective. New York: Harper Collins, 1996. 25.

13. Wilma Rule: Women: Enfrenchisement. In Rose (ed.): International Encyclopedia of Elec- tions. 345348. 14.

Püski Levente: A Horthy-rendszer. Budapest: Pannonica, 2006. 99-100.

15.

Rose: What is Europe? 33-34.

16. Thomas H. Marshall: Class, Citizenship, and Social Development. New York: Anchor Books, 1965. [1950]. 71-134. 17. Thomas Poguntke: Internationale Vergleichende Parteienforschung. In Dirk Berg- Schlosser – Ferdinand Müller-Rommel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissenschaft. Opla- den: Leske und Budrich, 2003. 189-206. 18.

Percy Allum: State and Society in Western Europe. Cambridge: Polity Press, 1995. 176179.

19. Michael Keating: The Politics of Modern Europe: The State and Political Authority in the Major Democracies. Cheltenham: Edward Elgar, 1999. 49-70. 20.

Lane-Ersson: Politics and Society in Western Europe. 113-131.

21.

Enyedi-Körösényi: Pártok és pártrendszerek. 75.

22. Dick Richardson: The Green challenge: Philoshophical, programmatic and electoral considerations. In Dick Richardson – Chris Roots (eds.): The Green Challenge: The Development of Green Parties in Europe. London: Routledge, 1995. 4-22. 23. Stefan Immerfall: Einführung in den europaischen Gesellschaftsvergleich. Passau: Wissenschaftsverlag Rote, 1995. 123. 24. Mark N. Franklin – Thomas T. Mackie – Henry Valen et al.: Electoral Change: Responses to Evolving Social and Attitudinal Structures in Western Countries. Cambridge: Cambridge: Cambridge University Press, 1992. 383-405. Russel J. Dalton – Paul Ellen Beck – Scott C. Flanagan: Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. In Dalton-Beck- Flanagan (eds.): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies: Realignement or Dealignment? 3-22. Ronald Inglehart: The Changing Structure of Political Cleavages in Western Society. In Dalton-Beck-Flanagan (eds.): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies: Realignement or Dealignment? 30. 25.

Mark N. Franklin: The Decline of Cleavage Politics. 404.

26.

Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: European Politics. London: Sage, 1996. 175.

27. Gabriel Almond: Comparative Political Systems. Journal of Politics, vol. 18 (1956) no. 2. 391-409. (mint idézi: Enyedi-Körösényi: Pártok és pártrendszerek. 31.)


Jegyzetek

28.

Russel J. Dalton: Politics in Germany. New York: Harper Collins, 1993. 108.

29.

Dalton: Politics in Germany. 120-121.

30.

Alan R. Ball – B. Guy Peters: Modern Politics and Government. Houndmills: Palgrave, 2000. 89.

31. Ronald Inglehart: Culture Shift in Advanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. Ronald Inglehart: Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1998. Az Európai Közösség 1973-ban kezdte az Eurobarometer közvélemény-kutatásokat, melyek azóta rendszeresen publikálnak ilyen típusú adatokat is. Szintén fontos forrás az 1981-től indult, 10 országot átfogó European Values Survey, illetve a vizsgálatba további 8 országot bevont World Va- lues Survey. Utóbbit azóta többször megismételték, s így mára a legfontosabb ilyen típusú adatbázissá vált. A New Democracies Barometer a volt kommunista országok rendszerváltás utáni közvéleményét szondázta rendszeresen. 32. Richard Topf: Electoral Participation. In Hans-Dieter Klingemann – Dieter Fuchs (eds.): Citizens and the State. Oxford: Oxford University Press, 1995. 41. 33.

Lane-Ersson: European Politics. 186.

34.

Francis Fukuyama: Bizalom. Budapest: Európa, 1997.

35. Lane-Ersson: European Politics. 187-189. Richard Rose – Neil Munro: Elections and Par- ties in New European Democracies. Washington, DC: CQ Press, 2003. 34-70. 36.

Lane-Ersson: European Politics. 190.

37. Gábor Tóka: Political Support in East-Central Europe. In Hans-Dieter Klingemann – Dieter Fuchs (eds.): Citizens and the State. Oxford: Oxford University Press, 1995. 376. 38.


39. Winand Gellner: Massenmedien. In Oscar W. Gabriel – Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. 286. 40.

Dalton: Politics in Germany. 166-167.

41.

Winand Gellner: Massenmedien. In Gabriel-Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. 290.

42.

Rose: What is Europe? 151.

43.

Rose: What is Europe? 153.

10. 10. Urbanizáció 1. Ennek első megfogalmazásai: Georg Simmel: Die Grofistádte und das Geistesleben. In Otthein Rammstedt (Hrsg.): Georg Simmel Gesamtausgabe. Bd. 7.: Aufsatze und Abhand- lungen, 1901-1908. Frankfurt/M: Suhrkamp, 1995. [1903.] 116-131. Louis Wirth: Urba- nism as a way of life. American Journal of Sociology, vol. XLIV (1938) no. 1. 1-24. 2. Az irányzat klasszikusa: E. W. Burgess: The growth of a city. In R. E. Park – E. W. Bur- gess – R. D. McKenzie (eds.): The City. Chicago: Chicago University Press, 1925. 42-62. 3. Bácskai Vera: Várostörténet. In Bódy Zsombor – Ö. Kovács József: Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest: Osiris, 2003. 246-250. 4. Paul M. Hohenberg – Lynn Hollen Lees: The Making of Urban Europe, 1000-1950. Cambridge, Ma. – London: Harvard University Press, 1985. 218-220. 5. Peter Flora: Indikatoren der Modernisierung: Ein historisches Datenhandbuch. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1975. 28-29.


Jegyzetek

6. William H. Frey – Zachary Zimmer: Defining the City. In Ronan Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. London: Sage, 2001. 14. 7. Wolfram Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Wolfram Fischer (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Vol. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. 53. 8. F. E. Ian Hamilton: Urbanization in Socialist Eastern Europe: The Macro-Environment of Internal City Structure. In R. A. French – F. E. Ian Hamilton (eds.): The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. Chichester: John Wiley, 1979. 171. 9. United Nations: World urbanization prospects: The 2003 revision. New York: United Nations, 2003. 168. (mint idézi: Kaelble: Sozialgeschichte Europas. 368-369.) 10. Paul C. Chesire: Some Causes of Western European Patterns of Urban Change. In Anita Summers – Paul C. Chesire – Lanfranco Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. Washington, DC: The Urban Insti- tute Press, 1999. 179-184. 11. L. H. Klaassen – G. Scimeni: Theoretical issues in urban dynamics. In L. H. Klaassen – W. T. M. Molle – J. H. P. Paelinck (eds.): Dynamics of Urban Development. Aldershot: Go- wer, 1981. 18. L. van der Berg – R. Drewett – L. H. Klaassen – A. Rossi – C. H. T. Vijver- berg: Urban Europe. Vol. 1.: A Study of Growth and Decline. Oxford: Pergamon, 1982. 36. 12. A. J. Fielding: Migration and Urbanization in Western Europe since 1950. Geographical Journal, vol. 155 (1989) no. 1. 60-69. 13.

Richard Lawton: An Age of Great Cities. Town Planning Review, vol. 43 (1972) no. 3.

199-224. 1. L. S. Bourne: Reinventing the suburbs: Old myths and new realities. Progress in Planning, vol. 46 (1996) no. 3. 163-184. 2. Peter Hall – Dennis Hay: Growth Centres in the European Urban System. Berkeley – Los Angeles: University of California Press, 1980. 225-231. 3. Tony Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbani- zation. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 150. 4. A. J. Fielding: Counterurbanisation in Western Europe. Progress in Planning, vol. 17 (1982) no. 1. 1-52. 5. Robert Fishmann: Megapolis Unbound: Decentralisation and the End of Metropolitan Culture. In Theo Barker – Anthony Sutcliffe (eds.): Megapolis: The Giant City in History. New York: St. Martin's Press, 1993. 195. 6. A. J. Fielding: Migration and Urbanization in Western Europe since 1950. Geographical Journal, vol. 155 (1989) no. 1. 60-69. 7. William Lever: Urbanization. In Max-Stephan Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change Since 1945. London – New York: Longman, 1999. 235-239. 8. Fielding: Counterurbanisation in Western Europe. 1-52. A. G. Champion (ed.): Coun- terurbanization: The changing pace and nature of population deconcentration. London: Edward Arnold, 1989. 9. A. G. Champion: Geographical Distribution and Urbanization. In Noin-Woods (eds.): The Changing Population of Europe. 30-36. 10. Rainer Mackensen: Urban Decentralization Processes in Western Europe. In Anita Summers – Paul C. Chesire – Lanfranco Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. Washington, DC: The Urban Insti- tute Press, 1999. 322. 11. P. Chesire: A new phase of urban development in Western Europe? The evidence for the 1980s. Urban Studies, vol. 32 (1995) no. 7. 1045-1063.


Jegyzetek

12.

Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbanization. 154.

13.

Champion: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbanization. 154.

14.

Fielding: Migration and Urbanization in Western Europe since 1950. 68-69.

15.

Paul C. Chesire: A Postscript: Exurbia or Islington? In Summers-Chesire-Senn (eds.):

Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. 590. 1. Lever: Urbanization. 242-244. 2. Lever: Urbanization. 242-246. 3. Alexander Cowan: Urbanization. In Stearns (ed.): Encyclopaedia of European Social History. Vol. 2. 240242. 4. Leonardo Benevolo: A város Európa történetében. Budapest: Atlantisz, 1994. 5. Benevolo: A város Európa történetében. 218. 6. Ostergren-Rice: The Europeans: A Geography of People, Culture, and Environment. 268-272. 7. A. Burtenshaw – M. Bateman – G. Ashworth: The European City: A Western Perspective. London: David Fulton, 1991. 38. 8. Burtenshaw-Bateman-Ashworth: The European City. 38-41. 9. Hough Clout – Mark Blacksell – Russel King – David Pinder: Western Europe: Geographi- cal Perspectives. Burnt Mill: Longman, 1989. 127. 10. Arnold J. Heidenheimer – Hugh Heclo – Carolyn Teich Adams: Comparative Public Policy: The Politics of Social Choice in America, Europe and Japan. New York: St. Martin's Press, 1990. 272-273. 11.


12. Dieter Schott: London and its „New Towns" and Randstad Holland: Metropolitan planning on both sides of the Channel after 1945. In Friedrich Lenger – Klaus Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert: Wahrnehmung – Entwicklung – Erosion. Köln-Wien: Böhlau, 2006. 303. 13. Hartmut Kaelble: Die Besonderheiten der europaischen Stadt im 20. Jahrhundert. In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert: Wahrnehmung – Entwicklung – Erosion. 25-44. Más, kevésbé részletes megfogalmazásai: Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. 59-74. Hartmut Kaelble: Europaische Vielfalt und der Weg zu einer europaischen Gesellschaft. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 38-40. 14. Ennek részletes kidolgozása: G. J. Ashworth: The conserved European city as cultural symbol: the meaning of the text. In Brian Graham (ed.): Modern Europe: Place, Culture, Identity. London: Arnold, 1998. 261-286. 15. Patrick Le Gales: European Cities: Social Conflicts and Governance. Oxford: Oxford Uni- versity Press, 2002. 66-67. 16.

Kaelble: Die Besonderheiten der europaischen Stadt im 20. Jahrhundert. 33-44.

17.

Iván Szelényi: Urban inequalities under state socialism. Oxford: Oxford University Press, 1983.

18. R. A. French – F. E. Ian Hamilton (eds.): The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. Chichester: John Wiley and Sons, 1979. David M. Smith: The Socialist City. In Gre- gory Andrusz – Michael Harloe – Ivan Szelenyi (eds.): Cities after Socialism: Urban and Regional Change and Conflict in PostSocialist Societies. Oxford: Blackwell, 1996. 70-99. György Enyedi: Urbanization under Socialism. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 100-118. Ivan Szelenyi: Cities under Socialism – and After. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 286-317. 389 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

19. Jirí Musil: Changing Urban Systems in Post-Communist Societies in Central Europe. Urban Studies, vol. 30 (1993) no. 6. 901-902. 20. R. A. French – F. E. Ian Hamilton: Is There a Socialist City? In French-Hamilton (eds.): The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. 6. 21. Iván Szelényi: East European Cities: How Different Are They? In Greg Guldin – Aidan Southall (eds.): Urban Anthropology in China. Leiden: E. J. Brill, 1993. 53. 22.

Fench-Hamilton: Is There a Socialist City? 15-16.

23. Hartmut Haussermann: From the Socialist to the Capitalist City: Experiences from Ger- many. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 219. 24. Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században. In Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest: Gondolat, 1988. 39. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest: Új Mandátum, 1999. 40. 25. Grzegorz Weclawowicz: The Structure of Socio-economic Space in Warsaw in 1931 and 1970: A Study in Factorial Ecology. In French-Hamilton (eds.): The Socialist City. 387423. 26. Konrád György – Szelényi Iván: Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969. 27. David M. Smith: The Socialist City. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after So- cialism. 86-88., 96-99. 28. F. E. Ian Hamilton: Spatial Structure in East European Cities. In French-Hamilton (eds.): The Socialist City. 201-207. Enyedi György: Urbanization under Socialism. In Andrusz- Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 111. 29.

Hohenberg-Lees: The Making of Urban Europe. 226-229.

30.


31.

Mark Jefferson: The Law of the Primate City. Geographical Review, vol. 29 (1939) 226-232.

32. G. Champion (ed.): Counterurbanization: The Changing Pace and Nature of Population Deconcentration. London: Edward Arnold, 1989. 33.

J. L. Berry (ed.): Urbanization and Counterurbanization. Beverly Hills, CA: Sage, 1976.

34. Hermanus S. Geyer – Thomas Kontuly: A theoretical foundation for the concept of dif- ferential urbanization. International Regional Science Review, vol. 15 (1993) no. 12. 157177. 35. Paul L. Knox: The Geography of Western Europe: A Socio-Economic Survey. London: Croom Helm, 1984. 167. 36. Burtenshaw-Bateman-Ashworth: The European City. 278. Luther A. Allen: British and French New Towns Programs. Comparative Social Reserch, vol. 5 (1982) 269-298. 37.

Burtenshaw-Bateman-Ashworth: The European City. 226-239.

38. Frans M. Dieleman – Andreas Faludi: Randstad, Rhine-Ruhr and Flamand Diamond as one Polynucleated Macro-Region? Tijdschrift voor Economische en Sociale Geografie, vol. 89 (1998) no. 3. 320327. 39.

H. Dawson: Factories and Cities in Poland. In French-Hamilton (ed.): The Socialist City. 373.

40. György Enyedi: Urbanization under Socialism. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 113-115. 41.

Douglas V. Shaw: The Post-Industrial City. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 284-295. 390 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

42. Saskia Sassen: Cities and Communities in the Global Economy: Rethinking Our Con- cepts. American Behavioral Scientist, vol. 39 (1996) no. 5. 629-639. Le Gales: European Ci- ties. 131-143. 43.

Ostergren-Rice: The Europeans. 279.

44. Lars Nilsson: Main trends in modern Nordic urbanisation. In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert. 114. 45. Manuel Castells: The Informational City. Oxford: Oxford University Press, 1989. Saskia Sassen: The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton: Princeton University Press, 1991. 46.

Ostergren-Rice: The Europeans. 280-284.

47. Peter Hall: Priorities in Urban and Economic Development. In Summers-Chesire-Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe. 60. 48. Hugh Clout – Mark Blacksell – Russel King – David Pinder: Western Europe: Geographi- cal Perspectives. Burnt Mill: Longman, 1989. 129-131. 49.

Clout-Blacksell-King-Pinder: Western Europe. 130-132.

50. Hartmut Haussermann: Sozialraumliche Polarisierung und Exklusion in der „europaischen Stadt": Politische Chancen für eine „soziale Stadt"? In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert. 516-519. 51. Annick Magnier: Large Urban Systems. In Gianfranco Bettin Lattes – Ettore Recchi (eds.): Comparing European Societies: Towards a Sociology of the EU. Bologna: Monduzzi Editore, 2005. 305. 52. Paul White: Urban life and social stress. In David Pinder (ed.): The new Europe: Economy, society and environment. Chichester: John Wiley, 1998. 315-318. 53.

Clout-Blacksell-King-Pinder: Western Europe. 135-137.

54. Jirí Musil: Changing Urban Systems in Post-Communist Societies in Central Europe. Urban Studies, vol. 30 (1993) no. 6. 900-902. 55. G. Andrusz: Post-socialist Cities. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 3. 1835-1840. 56.

Szelenyi: East European Cities: How Different Are They? 53-54.

57.

Grigoriy Kostinskiy: Post-Socialist Cities in Flux. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 455.

58. Raymond J. Struyk: Housing Privatization in the Former Soviet Block to 1995. In. Andrusz-HarloeSzelenyi (eds.): Cities after Socialism. 202-203. 59.

Szelenyi: Cities under Socialism – and After. 312-314.

11. 11. Kultúra, oktatás, vallás 1. Fritz Ringer: Education and Society in Modern Europe. Bloomington: Indiana University Press, 1979. Mary Jo Maynes: Schooling in Western Europe: A Social History. Albany: State University of New York Press, 1985. 2. Walter Müller – Susanne Steinmann – Reinhart Schneider: Bildung in Europa. In Hra- dil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 178. 3. R. A. Houston: Literacy. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 394. 4. Wolfram Fischer: Wirtschaft und Gesellschaft Europas, 1850-1914. In Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 5. 86.


Jegyzetek

5. Peter Flora: State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1970. Vol. I. Frankfurt/ M.: Campus, 1983. 80. UNESCO Yearbook. 1985. Paris: UNESCO, 1985. 6. Houston: Literacy. 405. 7. A vonatkozó irodalomban a fogalmak használata – tükrözve az eltérő gyakorlatot – különbözik a Magyarországon elterjedttől. Alapfokú vagy elemi oktatás (angolul „pri- mary education") alatt általában az óvodát követő első négy vagy öt osztályt értik. Az ezután következő szint elnevezése a középfokú vagy szekunder oktatás (angolul „secondary education"), mely magában foglalja az alsó-középfokot (kb. 5-8. osztály) és a felső-középfokot (kb. 9-12. osztály). 8. Fischer: Wirtschaft und Gesellschaft Europas, 1850-1914. 93. 9. Paul F. Grendler: Schools and Schooling. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 339-341. 10.

Fischer: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. 75.

11. Martin McLean: Education. In. Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change since 1945. 204-209. 12.

McLean: Education. 194-195.

13. Lynne Chisholm: A crazy quilt: education, training and social change in Europe. In J. Bailey (ed.): Social Europe. London: Longman, 1998. 131-134. McLean: Education. 192. 14. Charles R. Day: Higher Education. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 355-358. 15.


16.

Day: Higher Education. 362-363.

17. Stefan Immerfall: Europa – politisches Einigungswerk und gesellschaftliche Entwicklung. Berlin: VS Verlag für Sozialwissenschaften, 2006. 70-74. 18. Theodor W. Schultz: Investment in Human Capital. American Economic Review, vol. 51 (1961) 1-17. (Magyarul: Theodor W. Schultz: Beruházás az emberi tőkébe. Budapest: KJK, 1983.); G. S. Becker: Human Capital: A Theoretical and Empirical Analysis with Special Re- ference to Education. New York: National Bureau of Economic Research, 1964. 19.

A. Spence: Market Signaling. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1974.

20. R. Collins: Functional and Conflict Theories of Educational Stratification. American So- ciological Review, vol. 36 (1971) 1002-1019. 21. Pierre Bourdieu – Luc Boltanski: Changes in social structure and changes in the demand for education. In Gine-Archer (eds.): Contemporary Europe. 220. 22. Pierre Bourdieu: Rekonverziós stratégiák. In Pierre Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Budapest: Gondolat, 1978. 374. 23. Talcott Parsons: The School Class as a Social System: Some of its Functions in American Society. Harvard Educational Review, vol. 29 (1959) 297-318. R. Collins: Some Comparative Principles of Educational Stratification. Harvard Educational Review, vol. 47 (1977) 1-27. 24. Pierre Bourdieu: Cultural Reproduction and Social Reproduction. In J. Karabel – A. H. Halsey (eds.): Power and Ideology in Education. New York: Oxford University Press, 1977. 487-510. 25. Walter Müller – Susanne Steinmann – Reinhart Schneider: Bildung in Europa. In Hra- dil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 214-216. 26.

Müller-Steinmann-Schneider: Bildung in Europa. 217-218. 392 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

27.

Müller-Steinmann-Schneider: Bildung in Europa. 219.

28. Walter Müller – W. Karle: Social Selection in Educational Systems in Europe. European Sociological Review, vol. 9 (1993) 1-23. 29. Hartmut Kaelble: Soziale Mobilitat und Chancegleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Göt- tingen: Vandenhoeck und Ruprecht, 1983. 227. 30. Y. Shavit – H.-P. Blossfeld (eds.): Persistent Inequalities: Changing Educational Stratification in Thirteen Countries. Boulder, Col.: Westview Press, 1993. 31. U. Henz – I. Maas: Chancegleichheit durch Bildungsexpansion? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Jg. 47 (1995) 605-633. 32. Henk van Dijk: Religion Between State and Society in Nineteenth-Century Europe. In Kaelble (ed.): The European Way. 264-269. 33.

Bryan Wilson: Religion in Secular Society. London: Watts, 1966. xiv.

34. David Martin: The religious condition of Europe. In Giner-Archer (ed.): Contemporary Europe. 237262. E tipológia nem tartalmazza a görögkeleti vallást. 35.

Martin: The religious condition of Europe. 239-241.

36.

Martin: The religious condition of Europe. 244.

37.

Keith P. Luria: Catholicism. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 296.

38.

Luria: Catholicism. 297.

39. Joni Lovenduski – Jean Woodall: Politics and Society in Eastern Europe. Bloomington: In- diana University Press, 1987. 338. 40.

Martin: The religious condition of Europe. 257-261.

41. S. Burne (ed.): Religion and Modernization: Sociologists and Historians Debate the Seculari- zation Thesis. Oxford: Clarendon Press, 1992. 42.

Lane-Ersson: Politics and Society in Western Europe. 71.

43.


44. Grace Davie: Europe: The Exceptional Case – Parameters of Faith in the Modern World. London: Darton, Longman and Todd, 2002. 7. 45. Tomka Miklós: Vallás és vallásosság. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport. 1996. Budapest: TÁRKI-Századvég, 1996. 609. 46. Grace Davie: God and Caesar: religion in a rapidly changing Europe. In Bailey (ed.): Social Europe. 233. Davie: Europe: The Exceptional Case – Parameters of Faith in the Modern World. 8. 47.

Eva Hamberg kifejezése, mint idézi: Crouch: Social Change in Western Europe. 277-278.

48.


49.


50. Marco Bontempi: Religious Pluralism and the Public Sphere. In Bettin Lattes – Recchi (eds.): Comparing European Societies: Towards a Sociology of the EU. 163. 51.

James A. Beckford: Social Theory and Religion. Cambridge: Cambridge University Press, 2003. 33-43.

52.

Bryan Wilson: Religion in a Secular Society. London: Watts, 1966.


Jegyzetek

53. Philip Jenkins: God's Continent: Christianity, Islam, and Europe's Religious Crisis. New York: Oxford University Press, 2007. 47-48. 54.

David Martin: A General Theory of Secularization. Oxford: Gregg Revivals, 1993. [1978.] 100-167.

55. David Martin: The Secularization Issue: Prospect and Retrospect. British Journal of So- ciology, vol. 42 (1991) no. 3. 465-474. 56.

Jenkins: God's Continent. 283-289.

57.


58. Miroslav Hroch: Das Europa der Nationen: Die moderne Nationsbildung im europaischen Vergleich. Göttingen: Vandenhoeck, 2005. 11-26. 59. Ernest Renan: What is a nation? In H. K. Bhabha (ed.): Nation and Narration. London: Routledge, 1990. [1882.] 8-22. 60. Hans Kohn: The Idea of Nationalism: A Study in its Origins and Background. New York: Macmillan, 1945. 18-20, 329-331. 61. Miroslav Hroch: Historical Aspects of Nationalism: The West. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 15. 10358-10359. 62. Ernest Gellner: Scale and Nation. Philosophy of the Social Sciences, vol. 3 (1973) 1-17. Be- nedict R. Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Natio- nalism. London: Verso, 1991. 37-46. 63. John A. Armstrong: Nations before Nationalism. Chapel Hill: University of North Caroli- na Press, 1982. 3-13., 283-299. 64.

Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Oxford: Oxford University Press, 1983.

65. Ernest Gellner: Adam's navel: „Primordialists" versus „Modernists". In E. Mortimer (ed.): People, Nation and State: The Meaning of Etnicity and Nationalism. London: Tauris, 1998, 31-35. 66. Eric J. Hobsbawm – Terrence Ranger (eds.): The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press, 1983. 67.

Anderson: Imagined Communities. 37-46.

68.

Anthony D. Smith: The Ethnic Origin of Nations. Oxford: Blackwell, 1986.

69.

Hroch: Historical Aspects of Nationalism. 10361. Hroch: Das Europa der Nationen. 13-40.

70. Európa egészében – tehát ezúttal Oroszországot, illetve a Szovjetuniót is beleszámítva – az 1910-es lakosság 25%-áról 1930-ra 4%-ra csökkent az önálló állam vagy önkormányzat nélküli nemzetek népességének aránya ában. (Jaroslav Krejci: Ethnic problems in Europe. In Archer-Giner (eds.): Contemporary Europe. 141.) 71.

Alan S. Milward: The European Rescue of the Nation-State. London: Routledge, 1993.

72.

Krejci: Ethnic problems in Europe. 143.

73. Michael Hechter – Margaret Levi: The Comparative Analysis of Ethnoregional Move- ments. Ethnic and Racial Studies, vol. 2/3 (1979) 262-274. 74.

Krejci: Ethnic problems in Europe. 152.

75. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest: Napvilág, 1998. 296-302. 76.

Bernhard Schafers: Gesellschaftlicher Wandel in Deutschland. Stuttgart: Enke, 1995. 103-104. 394 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

77.

Krejci: Ethnic problems in Europe. 154-160.

78.

Huw Jones: Population Geography. London: Paul Chapman, 1990. 246.

79.

Alan S. Milward: The European Rescue of the Nation-State. London: Routledge, 1993.

80. A.-P. Frognier: Nation: Sociological Aspects. In Smelser-Baltes (eds.): International En- cyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. 10294-10298. 81.

Philip Schlesinger: Europeaness: A New Cultural Battlefield? Innovation, vol. 5 (1992) no. 1. 12-22.

82.

Harding-Phillips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 2.

83. Ronald Inglehart: The Silent Revolution in Europe. American Political Science Review, vol. 4 (1971) 991-1017. Ronald Inglehart: The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press, 1977. 84. Ronald Inglehart: Culture Shift in Andvanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. 67-74. 85.

Inglehart: Culture Shift in Andvanced Industrial Society. 130-144.

86. Ronald Inglehart – Christian Welzel: Modernization, Cultural Change, and Democracy. Cambridge: Cambridge University Press, 2005. 63. 87. Russel Dalton: Vergleichende Wertewandelforschung. In Dirk Berg-Schlosser – Ferdi- nand MüllerRommel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissenschaft. Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissenschaften, 2003. 154. 88. S. Ashford – N. Timms: What Europe thinks: A study of Western European Values. Alder- shot: Dartmouth, 1995. 126. 89. A téma klasszikus munkája: Robert D. Putnam: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton: Princeton University Press, 1993. Magyarul a témára lásd: Francis Fukuyama: Bizalom. Budapest: Európa, 1997. 90. Stefan Immerfall: Soziale Integration in den westeuropaischen Gesellschaften: Werte, Mitgliedschaften und Netzwerke. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaische Ge- sellschaften im Vergleich. 148. 91. Oscar W. Gabriel – Volker Kunz – Sigrid Rofiteutscher – Jan W. van Deth: Sozialkapital und Demokratie: Zivilgesellschaftliche Ressourcen im Vergleich. Wien: WUV Universitats- verlag, 2002. 58. 92. Harding-Phillips-Fogarty: Contrasting values in Western Europe. 65-96. Ashford-Timms: What Europe thinks. 16, 132. 93.

Jan-Erik Lane – Svante O. Ersson: European Politics. London: Sage, 1996. 128-132.

94. Adam B. Seligman – Katalin Füzer: The Problem of Trust and the Transition from State Socialism. Comparative Social Research, vol. 14 (1994) 216. 95.

Inglehart: Culture Shift in Advanced Industrial Society. 6.

96.

Inglehart-Welzel: Modernization, Cultural Change, and Democracy. 26-31.

97. Ulrich Beck: Losing the Traditional: Individualization and „Precarious Freedoms". In Ulrich Beck – Elisabeth Beck-Gernshein (eds.): Individualization. London: Sage, 2002. 1-21.

12. 12. Európa társadalmai és az európai társadalom a 20. században – összefoglalás és következtetések 395 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

1. Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Különösen 1-11., 150-161. Hartmut Kaelble: Social Peculiarities of Nineteenth- and Twentieth-Century Europe. 276-317. 2. Crouch: Social Change in Western Europe. Különösen 32-47., 410-423. 3. Therborn: European Modernity and Beyond. Különösen 1-15., 348-359. 4. Az összehasonlítások módszertanára a gazdag irodalomból lásd pl.: Else Oyen (ed.): Comparative Methodology. London: Sage, 1990. Mattei Dogan – Ali Kazancigil (eds.): Comparing Nations: Concepts, Strategies, Substance. Oxford: Blackwell, 1994. Történeti vonatkozásban: Hartmut Kaelble: Der historische Vergleich. Frankfurt/M. – New York: Campus, 1999. Heinz-Gerhard Haupt – Jürgen Kocka (Hrsg.): Geschichte und Vergleich: Ansatze und Ergebnisse international vergleichender Geschichtsschreibung. Frankfurt/M. – New York: Campus, 1996. Heinz-Gerhard Haupt: Comparative History. In Smel- ser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 4. 2397-2403. Heinz-Gerhard Haupt: Comparative history – a contested method. Historisk Tidskrift, vol. 12 (2007) no. 4. 697-716. Larry J. Griffin: Comparative-historical analysis. In Edgar F. Borgetta – Marie L. Borgetta (eds.): Encyclopedia of Sociology. Vol. 1. New York: Macmillan, 1992. 263-271. Magyarul: Ránki György: Az összehasonlító történetírás problémái. In Ránki György: Mozgásterek és kényszerpályák. Budapest: Magvető, 1982, 173202. 5. Ennek a két elemnek mindenképpen hangsúlyosan szerepelnie kell az összehasonlítás definíciójában is, amely a következő lehet: a történeti összehasonlítás két vagy több, különböző kontextusból származó múltbeli társadalom explicit és rendszeres szembeállítása vagy abból a célból, hogy meghatározza és magyarázza hasonlóságaikat és eltéréseiket, vagy azért, hogy ezenfelül a társadalmak fejlődésére vonatkozó hipotéziseket alkosson, s a tudományos elméletek érvényességét vizsgálja. Hasonló definíciót ad Kaelble: Der historische Vergleich. 12. Haupt: Comparative History. 2397. Heinz-Gerhard Haupt – Jürgen Kocka: Historischer Vergleich: Methoden, Aufgaben, Probleme – Eine Einführung. In Haupt-Kocka (Hrsg.): Geschichte und Vergleich: Ansatze und Ergebnisse international vergleichender Geschichtsschreibung. 1115. Vitatott kérdés mindazonáltal az, hogy létezik-e „összehasonlító módszer", vagy célszerű inkább „összehasonlítás"- ról, „összehasonlító tanulmány"-ról, esetleg „összehasonlító perspektívádról beszélni. Az egységes összehasonlító módszer létezését kétségbe vonja: Raymond Grew: The Case for Comparing Histories. American Historical Review, vol. 85 (1980) no. 4. 763-778. Az összehasonlító módszer létezése mellett érvel mások mellett: Chris Lorenz: Konst- ruktuion der Vergangenheit: Eine Einführung in die Geschichtstheorie. Köln: Böhlau, 1997. 231-284. 6. Már Marc Bloch is írt e két fő típusról: Marc Bloch: Az európai társadalmak összehasonlító történelméről. In Marc Bloch: A történész mestersége. Budapest: Osiris, 1996. 173175. Magyarul Blochról: William H. Sewell: Marc Bloch és az összehasonlító történelem logikája. Világtörténet, 22. köt. (1972) 31-43. 7. Theda Skocpol – Margaret Somers: The Uses of Comparative History in Macrosocial Inquiry. Comparative Studies in Society and History, vol. 22 (1980) no. 2. 174-197. A magyar nyelvű irodalomban érinti az összehasonlítások típusait: Gyáni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. In Bódy – Ö. Kovács (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 11-53. Charles Tilly: Big Structures, Large Processes, Huge Comparisons. New York: Russel Sage, 1984. A. A. van den Braembussche: Historical Explanation and Comparative Me- thod: Towards a Theory of the History of Society. History and Theory, vol. XXVIII (1989) no. 1. 1-24. A gyakorlati tapasztalatok – véleményünk szerint – leginkább Heinz-Ger- hard Haupt illetve Haupt és Jürgen Kocka közös, valamint Hartmut Kaelble tipológiáinak érvényességét igazolják. (Haupt: Comparative History. 2397-2403. Haupt-Kocka: Historischer Vergleich. 9-45. Kaelble: Der historische Vergleich. 35-78.) Jürgen Kocka és Heinz-Gerhard Haupt elismerik az egyéni és az általános jegyek iránti kutatást mint az összehasonlítások legáltalánosabb céljait, s a vonatkozó kutatásokat immár funkcióik alapján osztályozva négyféle összehasonlítást különböztetnek meg. Az ilyen munkák betölthetnek egyrészt „heurisztikus" funkciót, ami azt jelenti, hogy az összehasonlítás képes lehet olyan jelenségek, illetve magyarázatok felfedésére, melyek addig ismeretlenek voltak. A „leíró" – vagy Hauptnál „kontrasztív" – funkció mindenekelőtt az egyes esetek sajátosságainak alaposabb meghatározását szolgálja. Az összehasonlítás „analitikus" funkciója szerintük elsősorban akkor kerül előtérbe, amikor tudományos elméletek érvényességét ellenőrzik segítségével. Végül beszélhetünk egy „elidegenítő" (verfremdend) – illetve Hauptnál „távolságot teremtő" (distancing) – funkcióról, hiszen az összehasonlító vizsgálat más, az addigiaktól eltérő nézőpontot kínál, melynek során a saját ország vagy társadalom fejlődése elveszíti magától értetődő voltát. (Haupt-Koc- ka: Historischer Vergleich. 12-14. Haupt: Comparative History. 2397-2403.) Kaelble hasonló kategóriákat alkalmazva „analitikus", „értékelő", „megértő" és „identitás-összehasonlítás" -ról ír, melyek közül 396 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jegyzetek

az első megegyezik a Kocka és Haupt által azonos névvel illetett típussal. Az „értékelő összehasonlítás" legfőbb erőssége az, hogy hozzájárulhat a történészek ítéleteinek megalapozottabbá tételéhez, illetve a negatív és pozitív fejlődés okainak meghatározásához. A „megértő összehasonlítás" lényegében a más szerzők által „individualizáló" összehasonlításnak nevezett típusnak felel meg. Az „identitás-összehasonlítás" segít a korábbi, elsősorban érzelmekre alapozó identitások – mint a nemzeti identitás – ellentmondásainak feltárásában, s új, racionálisabb alapokon nyugvó identitások kialakításában. (Kaelble: Der historische Vergleich. 49-78.) 1. Az országok összehasonlításával összefüggő problémákról újabban: Philipp Ther: Be- yond the Nation: The Relational Basis of a Comparative History of Germany and Europe. Central European History, vol. 36 (2003) no. 1. 45-73. 2. Kaelble: A Social History of Western Europe. 100-149. 3. Chris Lorenz: Comparative Historiography: Problems and Perspectives. History and Theory, vol. 38 (1999) 25-39. 4. Esping-Andersen: The Three Worlds of Welfare Capitalism. 21-22. Esping-Andersen: Social Foundations of Postindustrial Economies. 73-94. 5. Erre különösen: Mattei Dogan – Dominique Pelassy: How to Compare Nations. Chatham, NJ: Chatham House, 1990. 5-14. 6. Kaelble: Der historische Vergleich. 55.


14. fejezet - Irodalomjegyzék A lakosság fogyasztása, 1970-1990. Budapest: KSH, 1993. A lakosság jövedelme és fogyasztása, 1960-1979. Budapest: KSH, 1981. A Világbank szociálpolitikai jelentése Magyarországról. Szociálpolitikai Értesítő, 9. évf. (1992) 2. sz. Különszám. (Eredeti angol megjelenése: Hungary: Reform of social policy and expenditures. Washington, DC: World Bank, 1992.) Abramovitz, M.: Catching up, forging ahead and falling behind. Journal of Economic History, vol. XLVI (1986) 385-406. Acsády György – Klinger András: Magyarország népesedése a két világháború között. Budapest: KJK, 1965. Ádám György: Az orvosi hálapénz Magyarországon. Budapest: Magvető, 1986. Adema, Willem: Uncovering Real Social Spending. The OECD Observer, vol. 37 (no. 211, 1998) 20-23. Alber, Jens: Germany. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 2. 1-154. Alber, Jens: Vom Armenhaus zum Wohlfahrtsstaat: Analysen zur Entwicklung der Sozialver- sicherung in Westeuropa. Frankfurt/M.: Campus, 1987. Aldcroft, Derek H. – Steven Morewood: Economic Change in Eastern Europe since 1918. Cheltenham: Edward Elgar, 1995. Aldcroft, Derek H.: From Versailles to Wall Street, 1919-1929. Berkeley: University of Cali- fornia Press, 1977. Aldcroft, Derek H.: The European Economy, 1914-2000. London: Routledge, 2001. Alderson, Arthur S. – Francois Nielsen: Globalization and the Great U-Turn: Income Inequality Trends in 16 OECD Countries. American Journal of Sociology, vol. 107 (2002) no. 1. 1244-1300. Alesina, Alberto – Edward Glaeser – Bruce Sacerdote: Work and Leisure in the US and Europe: Why So Different? NBER Working Paper. No. 11278. April 2005. Allen, Luther A.: British and French New Towns Programs. Comparative Social Research, vol. 5 (1982) 269298. Allum, Percy: State and Society in Western Europe. Cambridge: Polity Press, 1995. Almond, Gabriel: Comparative Political Systems. Journal of Politics, vol. 18 (1956) no. 2. 391-409. Ambrosius, Gerold – Dietmar Petzina – Werner Plumpe (Hrsg.): Moderne Wirtschaftsge- schichte. München: Oldenbourg, 1996. Ambrosius, Gerold – William H. Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Cen- tury Europe. Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1989. Ambrosius, Gerold: Wirtschaftsstruktur und Strukturwandel: Gesamtwirtschaft. In Am- brosius-Petzina-Plumpe (Hrsg.): Moderne Wirtschaftsgeschichte. 175-191. Anderson, Benedict R.: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Na- tionalism. London: Verso, 1991. Anderson, J. L.: Explaining Long-Term Economic Change. London: Macmillan, 1991. Anderson, Michael (ed.): British population history: From the Black Death to the present day. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. 398 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Anderson, Michael: Approaches to the History of Western Family, 1500-1914. London: Macmillan, 1980. Anderson, Michael: British population history, 1911-1991. In Anderson (ed.): British population history: From the Black Death to the present day. 359-409. Anderson, Michael: The emergence of the modern life cycle in Britain. Social History, vol. 10 (1985) no. 1. 6987. Andorka Rudolf – Anna Kondratas – Tóth István György: A jóléti rendszer átalakulása Magyarországon: felépítése, kezdeti reformjai és javaslatok. (A Magyar-Nemzetközi Kék Szalag Bizottság 3. sz. Gazdaságpolitikai tanulmánya.) Budapest: Kék Szalag Bizottság, 1994. Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport. 1992. Budapest: TÁRKI, 1992. Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport. 1996. Budapest: TÁRKISzázadvég, 1996. Andorka Rudolf – Tóth István György: A szociális kiadások és a szociálpolitika Magyarországon. In AndorkaKolosi-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport. 1992. Budapest: TÁRKI, 1992. 396-507. Andorka Rudolf: A gyermekszám a fejlett országokban. Budapest: Gondolat, 1987. Andorka Rudolf: A magyar társadalmi mobilitás nemzetközi összehasonlításának története. Statisztikai Szemle, 64. évf. (1986) 8-9. sz. 886-911. Andorka Rudolf: A regionális termékenységkülönbségeket befolyásoló gazdasági és társadalmi tényezők. Demográfia, 12. évf. (1969)1-2. sz. 114-124. Andorka Rudolf: A születésszám gazdasági és társadalmi tényezői Magyarországon. Valóság, 12. évf. (1969) 3. sz. 26-39. Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest: Gondolat, 1982. Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története. Valóság, 18. évf. (1975) 6. sz. 45-61. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris, 2006. Andorka Rudolf: Háztartási rendszerek és az idős emberek élete a 18-19. századi magyarországi falvakban. Aetas, 12. évf. (1996) 4. sz. 128-156. Andorka, Rudolf – István Harcsa: Modernization in Hungary in the long and short run measured by social indicators. Working Paper. Budapest: University of Economics, 1988. Andrusz Gregory – Michael Harloe – Ivan Szelenyi (eds.): Cities after Socialism: Urban and Regional Change and Conflicting Post-Socialist Societies. Oxford: Blackwell, 1996. Andrusz, G.: Post-socialist Cities. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. vol. 3. 1835-1840. Archer, Margaret Scotford – Salvador Giner (eds.): Contemporary Europe: Class, Status and Power. New York: St. Martin's Press, 1971. Archer, Margaret Scotford – Salvador Giner: Social Stratification in Europe. In Archer- Giner (eds.): Contemporary Europe: Class, Status and Power. 1-59. Argyle, Michael: Subjective Well-Being. In Offer (ed.): In Pursuit of the Quality of Life. 1845. Aries, Philippe: Centuries of Childhood. London: Jonathan Cape, 1962.


Irodalomjegyzék

Aries, Philippe: Two successive motivations for the declining birth rate in the West. Popu- lation and Development Review, vol. 6 (1980) 645-650. Armstrong, John A.: Nations before Nationalism. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1982. Árvay, János: The Impact of National Accounting Systems on Growth Rates. In Holz- mann-Winckler (eds.): Output Decline in Eastern Europe: Unavoidable, External Influence or Homemade? 15-29. Ashford, S. – N. Timms: What Europe thinks: A study of Western European Values. Aldershot: Dartmouth, 1995. Ashley, David: History without a Subject: The Postmodern Condition. Boulder, Co.: West- view, 1997. Ashworth, G. J.: The conserved European city as cultural symbol: the meaning of the text. In Brian Graham (ed.): Modern Europe: Place, Culture, Identity. London: Arnold, 1998. 261-286. Atkinson, A. B.: The Changing Distribution of Earnings in OECD countries. Oxford: Oxford University Press, 2008. Atkinson, Anthony B. (ed.): Wealth, Income, and Inequality. Oxford: Oxford University Press, 1980. Atkinson, Anthony B. – A. J. Harrison: Trends in the Distribution of Wealth in Britain. In Atkinson (ed.): Wealth, Income, and Inequality. 214-229. Atkinson, Anthony B. – Francois Bourguignon (eds.): Handbook of Income Distribution. Amsterdam: Elsevier, 2000. Atkinson, Anthony B. – Lee Rainwater – Timothy M. Smeeding: Income Distribution inOECD Countries: Evidence from the Luxembourg Income Study. Paris: OECD, 1995. Atkinson, Anthony B.: Distribution of Income and Wealth. In Halsey-Webb (eds.): Twen- tieth-Century British Social Trends. 348-381. Atkinson, Anthony B.: Income Distribution in Europe and the United States. Oxford Re- view of Economic Policy, vol. 12 (1996) no. 1. 15-28. Ausubel, Jesse H. – Arnulf Grübler: Working Less and Living Longer: Long-Tern Trends in Working Time and Time Budgets. Technological Forecasting and Social Change, vol. 50 (1995) 195-213. Bácskai Vera: Várostörténet. In Bódy – Ö. Kovács: Bevezetés a társadalomtörténetbe. 243257. Bade, Klaus J.: Migration in European History. Oxford: Blackwell, 2003. Bailey, J. (ed.): Social Europe. London: Longman, 1998. Bain, George Sayers – Robert Price: Profils of Union Growth. Oxford: Blackwell, 1980. Baines, Dudley: Emigration from Europe, 1815-1930. Cambridge: Cambridge University Press, 1991. Baines, Dudley: European Immigration since 1945. In Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change since 1945. 177-190. Bairoch, Paul (dir.): La Population active et sa Structure. Bruxelles: Université Libre de Bru- xelles, 1968. Baldock, J.: Culture: The Missing Variable in Understanding Social Policy? Social Policy and Administration, vol. 33 (1999) no. 4. 458-473. Baldwin, Peter: The Politics of Social Solidarity. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. Ball, Alan R. – B. Guy Peters: Modern Politics and Government. Houndmills: Palgrave, 2000.


Irodalomjegyzék

Barát Mária: A magyar gazdaság vargabetűje. Budapest: Aula, 1994. Barker, Theo – Anthony Sutcliffe (eds.): Megapolis: The Giant City in History. New York: St. Martin's Press, 1993. Bartolini, Stefano: Franchise Expansion. In Rose (ed.): International Encyclopedia of Elec- tions. 117-129. Baudet, H.- M. Bogucka (eds.): Types of Consumption, Traditional and Modern. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. Baudrillard, Jean: The Consumer Society: Myths and Structures. London: Sage, 1998. [1970.] Bauer Tamás: Tervgazdaság, beruházás, ciklusok. Budapest: KJK, 1981. Bauman, Zygmunt: Intimations of Postmodernity. London: Routledge, 1992. Beck, Ulrich – Elisabeth Beck-Gernshein (eds.): Individualization. London: Sage, 2002. Beck, Ulrich: Losing the Traditional: Individualization and „Precarious Freedoms". In Beck – Beck-Gernshein (eds.): Individualization. 1-21. Beck, Ulrich: Risikogesellschaft: Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1986. Beck, Wolfgang – Laurent van der Maesen – Alan Walker (eds.): The Social Quality of Europe. Bristol: The Policy Press, 1998. Becker, G. S.: Human Capital: A Theoretical and Empirical Analysis with Special Reference toEducation. New York: National Bureau of Economic Research, 1964. Beckford, James A.: Social Theory and Religion. Cambridge: Cambridge University Press, 2003. Bell, Daniel: The Coming of Post-Industrial Society: A Venture in Social Forecasting. London: Heinemann, 1974. Bell, L. – R. B. Freeman: The incentive for working hard: explaining hours worked differ- ences in the US and Germany. Labour Economics, vol. 8 (2001) 181-202. Benda Gyula: A francia társadalomtörténet-írás intézményeinek története. In Bódy – Ö. Kovács (szerk): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 113-124. Benevolo, Leonardo: A város Európa történetében. Budapest: Atlantisz, 1994. Berend T. Iván – Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Budapest: KJK, 1976. Berend, Ivan T.: Past Convergence within Europe: core-periphery diversity in modern economic development. In Tumpel-Gugerell – Mooslechner (eds.): Economic Conver- gence and Diversity in Europe. 9-23. Berg, L. van der – R. Drewett – L. H. Klaassen – A. Rossi – C. H. T. Vijverberg: Urban Europe. Vol. 1.: A Study of Growth and Decline. Oxford: Pergamon, 1982. Berry, B. J. L. (ed.): Urbanization and Counterurbanization. Beverly Hills, CA: Sage, 1976. Bettin Lattes, Gianfranco – Ettore Recchi (eds.): Comparing European Societies: Toward a Sociology of the EU. Bologna: Monduzzi Editore, 2005. Bhrolchain, Máire Ni: East-West marriage contrasts, old and new. In Blum-Rallu (eds.): European population II. 461-479. Blanchard, Oliver: The Economic Future of Europe. Journal of Economic Perspectives, vol. 18 (2004) 3-26. Bloch, Marc: A történész mestersége. Budapest: Osiris, 1996.


Irodalomjegyzék

Bloch, Marc: Az európai társadalmak összehasonlító történelméről. In Bloch: A történész mestersége. 173-175. Blum, Alain – Jean-Louis Rallu (ed.): European population II.: Demographic Dynamics. Paris: John Libbey Eurotext, 1993. Blyton, Paul: Changes in Working Time: An International Review. London: Croom Helm, 1985. Bocock, Robert: Consumption. London: Routledge, 1993. Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest: Osi- ris, 2003. Boguszak, Marek: Transition to Socialism and Intergenerational Class Mobility: The Model of Core Social Fluidity Applied to Czechoslovakia. In Haller (ed.): Class Struc- ture in Europe. 233-260. Boh, Katja et. al. (eds.): Changing Patterns of European Family Life: A Comparative Analysis of14 European Countries. London – New York: Routledge, 1989. Boh, Katja: European Family Life Patterns – A Reappraisal. In Boh et. al. (eds.): Changing Patterns of European Family Life: A Comparative Analysis of 14 European Countries. 271272. Boje, T. P. – B. van Sterbergen – S. Walby (eds.): European Societies: Fusion or Fission? London: Routledge, 1999. Bontempi, Marco: Religious Pluralism and the Public Sphere. In Bettin Lattes – Recchi (eds.): Comparing European Societies: Towards a Sociology of the EU. 155-186. Borgetta, Edgar F. – Marie L. Borgetta (eds.): Encyclopedia of Sociology. Vol. 1. New York: Macmillan Press, 1992. Bosch, Gerhard – Peter Dawkins – Francois Michon (eds.): Times are changing: Working time in 14 industrialized countries. Geneva: ILO, 1993. Bosch, Gerhard – Peter Dawkins – Francois Michon: Working time in 14 industrialized countries: An overview. In Bosch-Dawkins-Michon (eds.): Times are changing: Working time in 14 industrialized countries. 1-46. Boserup, E. (ed.): Female labour before, during and after the Industrial Revolution. (8th International Economic History Congress, B5). Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. Bourdieu, Pierre – Luc Boltanski: Changes in social structure and changes in the demand for education. In Giner-Archer (eds.): Contemporary Europe. 197-227. Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Budapest: Gondolat, 1978. Bourdieu, Pierre: Cultural Reproduction and Social Reproduction. In Karabel-Halsey (eds.): Power and Ideology in Education. 487-510. Bourdieu, Pierre: Rekonverziós stratégiák. In Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. 350-378. Bourne, L. S.: Reinventing the suburbs: Old myths and new realities. Progress in Planning, vol. 46 (1996) no. 3. 163-184. Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest: Akadémiai Kiadó – Osiris, 1996. Bravermann, H.: Labor and Monopoly Capital. New York: Monthly Review Press, 1974. Breen, Richard – David. B. Rottmann: Class Stratification: A Comparative Perspective. New York – London: Harvester Wheatsheaf, 1995. Richard Breen (ed.): Social Mobility in Europe. Oxford: Oxford University Press, 2004. Breen, Richard – Ruud Luijkx: Social Mobility in Europe between 1970 and 2000. In Breen (ed.): Social Mobility in Europe. 37-75. 402 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Breen, Richard: The Comparative Study of Social Mobility. In Breen (ed.): Social Mobility in Europe. 1-16. Breuss, Susanne – Franz X. Eder (Hrsg.): Konsumieren in Österreich: 19. und 20. Jahrhun- dert. Innsbruck: StudienVerlag, 2006. Brewer, John – Roy Porter (eds.): Consumption and the World of Goods. London: Routledge, 1993. Brewer, John: Was können wir aus der Geschichte der frühen Neuzeit für die moderne Konsumgeschichte lernen? In Siegrist-Kaelble-Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumge- schichte. 51-74. Brus, Wlodzimierz: 1957 to 1965: In Search for Balanced Development. In Kaser (ed.): The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975. Vol. III. 70-138. Burgess, E. W.: The growth of a city. In Park-Burgess-McKenzie (eds.): The City. 42-62. Burke, Peter: History and Social Theory. Ithaca, NY: Cornell University Press, 1992. Burke, Peter: The Annales Paradigm. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 1. 41-48. Burke, Peter: The Invention of Leisure in Early Modern Europe. Past and Present, vol. 146 1. 136-150. Burne, S. (ed.): Religion and Modernization: Sociologists and Historians Debate the Seculariza-tion Thesis. Oxford: Clarendon Press, 1992. Burnett, John: Housing and the Decline of Mortality. In Schoefield-Reher-Bideau (eds.): The Decline of Mortality in Europe. 158-176. Burnham, James: The Managerial Revolution. Bloomington: Indiana University Press, 1962. Burtenshaw, B. – M. Bateman – G. Ashworth: The European City: A Western Perspective. London: David Fulton, 1991. Campbell, Colin: The Romantic Ethic and the Spirit of Modern Consumerism. Oxford: Black- well, 1987. Cannadine, David: The Decline and Fall of the British Aristocracy. New Haven: Yale University Press, 1990. Capie, F. H.: Inflation in the twentieth century. In Oliver-Aldcroft (eds.): Economic Disas- ters of the Twentieth Century. 162-181. Cardoza, Anthony L.: Aristocrats in Bourgeois Italy: The Piedmontese Nobility, 1861-1930. Cambridge: Cambridge University Press, 1997. Carlson, Elwood – Andras Klinger: Partners in Life: Unmarried Couples in Hungary. Eu- ropean Journal of Population, vol. 3 (1987) no. 1. 85-99. Castells, Manuel: The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. 1.: The Rise of theNetwork Society. Oxford: Blackwell, 2000. Castells, Manuel: The Informational City. Oxford: Oxford University Press, 1989. Castles, Francis G. – Deborah Mitchell: Worlds of Welfare and Families of Nations. In Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democracies. 93-128. Castles, Francis G. – Michael Flood: Why Divorce Rates Differ: Law, Religious Belief and Modernity. In Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western De- mocracies. 293-326. Castles, Francis G. (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democra-cies. Aldershot: Dartmouth, 1993. Castles, Francis G.: The Future of the Welfare State: Crisis Myths and Crisis Realities. International Journal of Health Services, vol. 32 (2002) no. 2. 255-277.


Irodalomjegyzék

Castles, Francis G.: Whatever Happened to the Communist Welfare State? Studies in Comparative Communism, vol. XIX (1986) no. 3/4. 213-226. Castles, Stephen – Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Movementsin the Modern World. New York: The Guilford Press, 1993. Champion, A. G. (ed.): Counterurbanization: The changing pace and nature of populationdeconcentration. London: Edward Arnold, 1989. Champion, A. G.: Geographical Distribution and Urbanization. In Noin-Woods (eds.): The Changing Population of Europe. 23-37. Champion, Tony: Urbanization, Suburbanization, Counterurbanization and Reurbaniza- tion. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 143-161. Chesire, P.: A new phase of urban development in Western Europe? The evidence for the 1980s. Urban Studies, vol. 32 (1995) no. 7. 1045-1063. Chesire, Paul C.: A Postscript: Exurbia or Islington? In Summers-Chesire-Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. 569-591. Chesire, Paul C.: Some Causes of Western European Patterns of Urban Change. In Sum- mers-Chesire-Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. 149-188. Chesnais, Jean-Claude: Population Trends in the European Community, 1960-1986. European Journal of Population, vol. 3 (1987) 281-296. Chesnais, Jean-Claude: The Demographic Transition: Stages, Patterns, and Economic Implica-tions – A Longitudinal Study of Sixty-Seven Countries Covering the Period 1720-1984. Oxford: Oxford University Press, 1992. Chester, Robert (ed.): Divorce in Europe. Leiden: Martinus Nijhoff, 1977. Chester, Robert: Conclusion. In Chester (ed.): Divorce in Europe. 283-316. Chisholm, Lynne: A crazy quilt: education, training and social change in Europe. In Bai- ley (ed.): Social Europe. 123-146. Cipolla, Carlo M. (ed.): The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. Part One. Glasgow: Fontana Books, 1976. Clark, Colin G.: The Conditions of Economic Progress. London: Macmillan, 1940. Clark, Linda: France. In Hawes-Hiner (eds.): Children in Historical and Comparative Per-spective. 277-304. Clout, Hough – Mark Blacksell – Russel King – David Pinder: Western Europe: Geographi- cal Perspectives. Burnt Mill: Longman, 1989. Coale, A. J. – S. C. Watkins (eds.): The Decline of Fertility in Europe. Princeton: Princeton University Press, 1986. Coale, Ansley J.: The Demographic Transition. In United Nations (ed.): The Population Debate. 347-355. Cobb, Clifford – Ted Halstead – Jonathan Rowe: The Genuine Progress Indicator: Summary of Data and Methodology. San Francisco: Redefining Progress, 1995. Cockerham, Willian C.: Health and Social Change in Russia and Eastern Europe. New York: Routledge, 1999. Cohen, Robin (ed.): The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge: Cambridge University Press, 1995. Coleman, David (ed.): Europe's Population in the 1990s. Oxford: Oxford University Press, 1996.


Irodalomjegyzék

Coleman, David: European demographic systems of the future: Convergence or diversity? In Human resources in Europe at the dawn of the 21st century. 141-179. Coleman, David: New Patterns and Trends in European Fertility: International and Sub- National Comparisons. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 1-61. Coleman, James: Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass.: The Belknap Press, 1990. Collier, David – Richard Messick: Prerequisites versus Diffusion: Testing Alternative Ex- planations of Social Security Adoption. American Political Science Review, vol. 69 (1975) 1299-1315. Collins, R.: Functional and Conflict Theories of Educational Stratification. American So- ciological Review, vol. 36 (1971) 1002-1019. Collins, R.: Some Comparative Principles of Educational Stratification. Harvard Educational Review, vol. 47 (1977) 1-27. Collinson, Sarah: Europe and International Migration. New York: Pinter Publishers, 1993. Commission of the European Communities: Social Protection in Europe, 1993. Luxembourg: European Commission, 1994. Commission of the European Communities: Comparative Tables of the Social SecuritySchemes in the Member States of the European Communities. Luxembourg: European Com- mission, 1989. Connor, Walter D.: Socialism, Politics, and Equality: Hierarchy and Change in Eastern Europeand the USSR. New York: Columbia University Press, 1979. Conrad, Christoph: Social History. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 21. 14299-14306. Conrad, Christoph: The Emergence of Modern Retirement: Germany in an International Comparison (18501960). Population: An English Selection, vol. 3 (1991) 170-200. Consumption Trends and Prospects in Selected ECE Countries. In Consumption patterns in the ECE-region: Long-Term Trends and Policy Issues. Economic Bulletin for Europe, vol. 39 (1987) no. 2. 284-303. Corrigan, Peter: The Sociology of Consumption. London: Sage, 1997. Coughlin, Richard M. – Philip K. Armour: Sectoral Differentiation in Social Security Spending in the OECD Nations. Comparative Social Research, vol. 6 (1983) 175-199. Council of Europe (ed.): Recent demographic developments in Europe, 1996. H. n., 1996. Cowan, Alexander: Urbanization. In Stearns (ed.): Encyclopaedia of European Social History. Vol. 2. 237-248. Cox, Robert H.: The Development of the Dutch Welfare State. Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, 1993. Crafts, Nicholas – Gianni Toniolo (eds.): Economic growth in Europe since 1945. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. Crafts, Nicholas – Gianni Toniolo: Postwar growth: An overview. In Crafts-Toniolo (eds.): Economic growth in Europe since 1945. 1-37. Crafts, Nicholas: The Great Boom: 1950-73. In Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change since 1945. 42-62 Crafts, Nicholas: The Human Development Index and changes in standards of living: Some historical comparisons. European Review of Economic History, vol. 1 (1997) 299322. Crook, Stephen – Jan Pakulski – Malcolm Waters: Postmodernization. London: Sage, 1992. Cross, Gary S.: Consumerism. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 77-88. 405 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Cross, Gary S.: Work Time. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 4. 501-511. Crossick, Geoffrey – Heinz-Gerhard Haupt: The Petite Bourgeoisie in Europe, 1780-1914:Enterprise, Family and Independence. London: Routledge, 1995. Crossick, Geoffrey: The Petite Bourgeoisie and Comparative History. In Kaelble (ed.): The European Way. 89114. Crouch, Colin: Industrial Relations and European State Traditions. Oxford: Clarendon Press, 1993. Crouch, Colin: Social Change in Western Europe. Oxford: Oxford University Press, 1999. Crowley, David: Warsaw's Shops, Stalinism and the Thaw. In Reid-Crowley (eds.): Style and Socialism: Modernity and Material Culture in Post-War Eastern Europe. 25-47. Csaba László: A fölemelkedő Európa. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006. Cseh-Szombathy László (szerk.): A változó család. Budapest: Kossuth, 1978. Cseh-Szombathy László: A mai magyar család legfőbb jellegzetességei. In Cseh-Szom- bathy (szerk.): A változó család. 11-65. Cseh-Szombathy László: Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest: Gondolat, 1979. Csernák Józsefné: Házasodási szokások Finnországban és Magyarországon. Statisztikai Szemle, 71. évf. (1993) 782-806. Csernák Józsefné: Házasság és család: A demográfiai változások újabb irányvonalai és összefüggései. Demográfia, XXXI. évf. (1991) 1-2. sz. 87-114. Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Kovacsics (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). 341-362. Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád: A magyar társadalomtörténet-írás története a kezdetektől napjainkig. In Bódy – Ö. Kovács (szerk): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 208-240. Cutright, Philips: Political Structure, Economic Development, and National Social Secu- rity Programs. American Journal of Sociology, vol. 70 (1965) 537-550. Dahrendorf, Ralf: Class and Class Conflict in Industrial Society. Stanford, Ca.: Stanford University Press, 1959. [1957] Dalton, Russel J. – Paul Ellen Beck – Scott C. Flanagan: Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. In Dalton-Beck-Flanagan (eds.): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies: Realignement or Dealignment? 3-22. Dalton, Russel J. – Paul Ellen Beck – Scott C. Flanagan (eds.): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies: Realignement or Dealignment? Princeton: Princeton University Press, 1984. Dalton, Russel J.: Politics in Germany. New York: Harper Collins, 1993. Dalton, Russel: Vergleichende Wertewandelforschung. In Berg-Schlosser – Müller-Rom- mel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissenschaft. 151-165. Dányi Dezső: Regionális fertilitási sémák Magyarországon a 19. század végén. Demográfia, XX. évf. (1977) 1. sz. 56-87. Daumard, Adeline: Wealth and Affluence in France since the Beginning of the Nineteenth Century. In Rubinstein (ed.): Wealth and The Wealthy in the Modern World. 90-121.


Irodalomjegyzék

Daunton, M. J.: Housing. In Thompson (ed.): The Cambridge Social History of Britain, 19501950. Vol. 2. 195250. David M. Smith: The Socialist City. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Social-ism: Urban and Regional Change and Conflicting Post-Socialist Societies. 70-99. David, Paul A. – Mark Thomas (eds.): The Economic Future in Historical Perspective. Ox- ford: Oxford University Press, 2003. Davie, Grace: Europe: The Exceptional Case – Parameters of Faith in the Modern World. London: Darton, Longman and Todd, 2002. Davie, Grace: God and Caesar: religion in a rapidly changing Europe. In Bailey (ed.): Social Europe. 216-237. Davies, James B. – Anthony Schorrocks: The Distribution of Wealth. In Atkinson-Bour- guignon (eds.): Handbook of Income Distribution. 605-675. Dawson, A. H.: Factories and Cities in Poland. In French-Hamilton (ed.): The Socialist City. 349-385. Day, Charles R.: Higher Education. In Stearns (Ed.): Encyclopedia of European Social His- tory. Vol. 5. 353364. De Vries, Jan: Between purchasing power and the world of goods. In Brewer-Porter (eds.): Consumption and the World of Goods. 85-132. Deacon, Bob: Developments in East European Social Policy. In Jones (ed.): New Perspec- tives on the Welfare State in Europe. 177-197. Deacon, Bob: Eastern European welfare states: the impact of the politics of globalization. Journal of European Social Policy, vol. 10 (2000) no. 2. 146-161. Deaton, A. S.: The Structure of Demand in Europe, 1920-1970. In Cipolla (ed.): The Fontana Economic History of Europe: The Twentieth Century. 89-131. DeMause, Lloyd (ed.): The History of Childhood. New York: Psychohistory Press, 1974. Demeny, Paul: Early fertility decline in Austria-Hungary: A lesson in demographic transition. In Glass-Revelle (eds.): Population and Social Change. 153-172. Demeny, P. – G. McNicol (eds.): Encyclopedia of Population. New York: Thomson and Gale, 2003. Diederiks, H. A. et al.: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. Budapest: Osiris, 1995. Dieleman, Frans M. – Andreas Faludi: Randstad, Rhine-Ruhr and Flamand Diamond as one Polynucleated Macro-Region? Tijdschrift voor Economische en Sociale Geografie, vol. 89 (1998) no. 3. 320-327. Digby, Anne – Charles Feinstein (eds.): New Directions in Economic and Social History. Chicago: Lyceum Books, 1989. Dirk Berg-Schlosser – Ferdinand Müller-Rommel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissen- schaft. Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissenschaften, 2003. Dlugoborski, Waclaw: Das polnische Bürgertum vor 1918 in vergleichender Pesrpektive. In Kocka-Frevert (Hrsg.): Bürgertum im 19. Jahrhundert. Bd. 1. 266-299. Dogan, Mattei – Ali Kazancigil (eds.): Comparing Nations: Concepts, Strategies, Substance. Oxford: Blackwell, 1994. Dogan, Mattei – Dominique Pelassy: How to Compare Nations. Chatham, NJ: Chatham House, 1990.


Irodalomjegyzék

Easterlin, Richard A.: The Economics and Sociology of Fertility: A Synthesis. In Tilly (ed.): Historical Studies of Changing Fertility. 57-133. Easterlin, Richard A.: The Worldwide Standard of Living Since 1800. Journal of Economic Perspectives, vol. 14 (2000) no. 1. 7-26. Ebbinghaus, Bernhard – Jelle Visser: Der Wandel der Arbeitsbeziehungen im westeuropaischen Vergleich. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 333-376. Ebbinghaus, Bernhard – Jelle Visser: Trade Unions in Western Europe since 1945. London: Macmillan, 2000. Ebbinghaus, Bernhard: Does the European Social Model Exist and Can it Survive? In Huemer-Mesch-Traxler (eds.): The Role of Employer Associations and Labour Unions in the EMU. 1-26. Economic Commission for Europe: Economic Survey of Europe. 2000. No. 1. New York – Geneva: ECE, 2000. Eekelaar, John – Thandabantu Nhlapo (eds.): The Changing Family: Family Forms and Family Law. Oxford: Hart Publishing, 1998. Ehmer, Josef: Bevölkerungsgeschichte und historische Demographie, 1800-2000. München: Oldenbourg, 2004. Ehmer, Josef: Sozialgeschichte des Alters. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1990. Eichengreen, Barry: Institutions and economic growth: Europe after World War II. In Crafts-Toniolo (eds.): Economic growth in Europe since 1945. 38-72. Eichengreen, Barry: The European Economy since 1945: Coordinated Capitalism and Beyond. Princeton: Princeton University Press, 2007. Eigner, Peter: (Detail)Handel und Konsum in Österreich im 20. Jahrhundert: Die Ge- schichte einer Wechselbeziehung. In Breuss-Eder (Hrsg.): Konsumieren in Österreich: 19. und 20. Jahrhundert. 42-70. Eisenstadt, S. N. – Ora Ahimeir (eds.): The Welfare State and its Aftermath. London-Syd- ney: Croom Helm, 1985. Eisner, Robert: Extended Accounts for National Income and Product. Journal of Economic Literature, vol. 26 (1988) 1611-1684. Ekiert, Grzegorz – Stephen E. Hanson (eds.): Capitalism and Democracy in Central and East-ern Europe: Assessing the Legacy of Communist Rule. Cambridge: Cambridge University Press, 2003. Életszínvonal, 1960-1980. Budapest: KSH, 1981. Eley, Geoff: Some Recent Tendencies in Social History. In Iggers-Parker (eds.): International Handbook of Historical Studies: Contemporary Research and Theory. 55-70. Eley, Geoff: The Generations of Social History. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 1. 3-30. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest: Osiris, 2004. Enyedi, György: Urbanization under Socialism. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 100118. Erikson, Robert – John H. Goldthorpe: The Constant Flux: A Study of Class Mobility in Industrial Societies. Oxford: Clarendon Press, 1992. Ermisch, John: The Economic Environment for Family Formation. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 144-162. Esping-Andersen, Gosta – Zina Assimakopoulou – Kees van Kersbergen: Trends in Con- temporary Class Structuration: A Six-Nation Comparison. In Esping-Andersen (ed.): Stratification and Mobility in Postindustrial Societies. 32-57. 408 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Esping-Andersen, Gosta (ed.): Stratification and Mobility in Post-industrial Societies. London: Sage, 1993. Esping-Andersen, Gosta (ed.): Welfare States in Transition. London: Sage, 1996. Esping-Andersen, Gosta: After the Golden Age? Welfare State Dilemmas in a Global Economy. In EspingAndersen (ed.): Welfare States in Transition. 1-31. Esping-Andersen, Gosta: Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press, 1999. Esping-Andersen, Gosta: The State and the Economy. In Smelser-Swedberg (eds.): The Handbook of Economic Sociology. 711-732. Esping-Andersen, Gosta: The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge: Polity Press, 1990. Eurostat (ed.): Economic and Social Features of Households in the Member States of the Euro-pean Community. Luxembourg: Eurostat, 1982. Eurostat (ed.): Population, household, and dwellings in Europe: Main results of the 1990/1991censuses. Brussels-Luxembourg: Eurostat, 1996. Eurostat (Hrsg.): Bevölkerungsstatistik: Daten, 1995-1998. Luxembourg: Eurostat, 1999. Eurostat (ed.): Consumers in Europe: Facts and Figures, 1999-2004. Luxembourg: Eurostat, 2005. Eurostat (ed.): European Social Statistics: Demography. Luxembourg: Eurostat, 2000. Eurostat (ed.): Eurostat Yearbook. 2002. Luxembourg: Eurostat, 2002. Eyal, Gil – Iván Szelényi – Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists: ClassFormation and Elite Struggles in Post-Communist Central Europe. London: Verso Press, 1998. Fábián György – Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban(1945-2002). Budapest: Osiris, 2004. Fairburn, Miles: Social History: Problems, strategies, methods. London: Macmillan, 1999. Faragó Tamás: Lakások és háztartások Budapesten, 1850-1944. Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992) 3. sz. 256269. (Angolul: Tamás Faragó: Housing and Households in Budapest, 1850-1944. History and Society in Central Europe, vol. 1 (1991) no. 1. 29-63.) Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori ért.) Budapest: MTA Kézirattár, 1994. Fassmann, Heinz – Rainer Münz: European East-West Migration, 1945-1992. In Cohen (ed.): The Cambridge Survey of World Migration. 470-480. Fassmann, Heinz – Rainer Münz: Patterns and Trends of International Migration in Western Europe. In Fassmann-Münz (eds.): European Migration in the Late Twentieth Century: Historical Patterns, Actual Trends, and Social Implications. 16-18. Fassmann, Heinz – Rainer Münz (eds.): European Migration in the Late Twentieth Century: Historical Patterns, Actual Trends, and Social Implications. Aldershot: Edward Elgar, 1994. Featherman, David L. – F. Lancester Jones – Robert M. Hauser: Assumptions of mobility research in the United States: the case of occupational status. Social Science Research, vol. 4 (1975) 329-360. Feinstein, Charles H. – Peter Temin – Gianni Toniolo (eds.): The European economy between the wars. Oxford: Oxford University Press, 1997. Fél Edit: Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata. Érsekújvár: SZMKE, 1944. Fél, Edit – Tamás Hofer: Proper peasants. Chicago: Aldine Publishing, 1969. 409 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Ferge, Zsuzsa: The Changing Hungarian Social Policy. In Oyen (ed.): Comparing Welfare States and their Futures. 152-162. Ferge, Zsuzsa – Jon Eivind Kolberg (eds.): Social Policy in a Changing Europe. Frankfurt/ M. – Boulder, Co.: Campus, 1992. Ferge, Zsuzsa: Social Policy Regimes and Social Structure. In Ferge-Kolberg (eds.): Social Policy in a Changing Europe. 201-222. Ferge, Zsuzsa: Welfare and 'Ill-Fare' Systems in Central-Eastern Europe. In Sykes-Palier- Prior (eds.): Globalization and European Welfare States: Challenges and Change. 127-152. Ferrera, Maurizio: The "Southern Mode" of Welfare in Social Europe. Journal of European Social Policy, vol. 6 (1996) no. 1. 17-37. Fielding, A. J.: Counterurbanisation in Western Europe. Progress in Planning, vol. 17 (1982) no. 1. 1-52. Fielding, A. J.: Migration and Urbanization in Western Europe since 1950. Geographical Journal, vol. 155 (1989) no. 1. 60-69. Fine, Ben – Michael Heasman – Judith Wright: Consumption in the Age of Affluence: The World of Food. London: Routledge, 1996. Fischer, Wolfram et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 5. Stuttgart: Klett-Cotta, 1985. Fischer, Wolfram et al. (Hrsgs.): Handbuch der europaischen Wirtschaft- und Sozialgeschichte. Bd. 6. Stuttgart: Klett-Cotta, 1987. Fischer, Wolfram: Nord und Süd – Ost und West: Wirtschaftssysteme und Lebensstan- dard in Europa. In Fischer (Hrsg.): Lebensstandard und Wirtschaftssysteme. 213-257. Fischer, Wolfram: Wirtschaft, Gesellschaft und Staat in Europa, 1914-1980. In Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 6. 1-221. Fischer, Wolfram: Wirtschaft und Gesellschaft Europas, 1850-1914. In Fischer et al. (Hrsg.): Handbuch der europaischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Bd. 5. 1-207. Fischer, Wolfram (Hrsg.): Lebensstandard und Wirtschaftssysteme. Frankfurt/M.: Fritz Knapp Verlag, 1995. Fishmann, Robert: Megapolis Unbound: Decentralisation and the End of Metropolitan Culture. In BarkerSutcliffe (eds.): Megapolis: The Giant City in History. 194-203. Flora, Peter – Arnold J. Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States in Europe and America. New Brunswick – London: Transaction, 1981. Flora, Peter – Arnold J. Heidenheimer: The Historical Core and Changing Boundaries of Welfare State. In: Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States in Europe and America. 17-33. Flora, Peter (ed.): Growth to Limits: The Western European Welfare States Since World War II. Vol. 1-4. Berlin – New York: De Gruyter, 1987. Flora, Peter – Jens Alber: Modernization, Democratization and the Development of Wel- fare States in Western Europe. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States in Europe and America. 37-80. Flora, Peter (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1970. Vol. I. Frankfurt/M.: Campus, 1983. Flora, Peter (ed.): State, Economy, and Society in Western Europe, 1815-1970. Vol. II. Frankfurt/M.: Campus, 1987. Flora, Peter: Indikatoren der Modernisierung: Ein historisches Datenhandbuch. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1975. 410 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Flora, Peter: On the History and Current Problems of the Welfare State. In Eisenstadt- Ahimeir (eds.): The Welfare State and its Aftermath. 11-30. Flora, Peter: Solution or Source of Crises? The Welfare State in Historical Perspective. In Mommsen (ed.): The Emergence of the Welfare State in Britain and Germany, 1850-1950. 343-389. Floud, R.: Standards of Living and Industrialization. In Digby-Feinstein (eds.): New Di- rections in Economic and Social History. 117-129. Franklin, Mark N. – Thomas T. Mackie – Henry Valen et al.: Electoral Change: Responses to Evolving Social and Attitudinal Structures in Western Countries. Cambridge: Cambridge University Press, 1992. Franklin, Mark N.: The Decline of Cleavage Politics. In Franklin-Mackie-Valen et al.: Electoral change: Responses to Evolving Social and Attitudinal Structures in Western Coun-tries. 383-405. Fraternité Rt.: Jelentés a társadalombiztosítás reformjáról. Budapest: Fraternité Rt., 1991. French, R. A. – F. E. Ian Hamilton (eds.): The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. Chichester: John Wiley and Sons, 1979. French, R. A. – F. E. Ian Hamilton: Is There a Socialist City? In French-Hamilton (eds.): The Socialist Citly: Spatial Structure and Urban Policy. 1-21. Frey, William H. – Zachary Zimmer: Defining the City. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 14-35. Frognier, A.-P.: Nation: Sociological Aspects. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 15. 10294-10298. Fuchs, Victor: The Service Economy. New York: Columbia University Press, 1968. Fukuyama, Francis: Bizalom. Budapest: Európa, 1997. Gabriel, Oscar W. – Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1994. Gabriel, Oscar W. – Volker Kunz – Sigrid Rofiteutscher – Jan W. van Deth: Sozialkapital und Demokratie: Zivilgesellschaftliche Ressourcen im Vergleich. Wien: WUV Universitats- verlag, 2002. Galbraith, John K.: The Affluent Society. London: Penguin, 1991. [1958.] Gardes, F.: International convergence of consumption patterns. Economic Bulletin for Europe, vol. 39 (1987) no. 2. 275-283 Garside, W. R.: British unemployment, 1919-1939: A study in public policy. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. Gauthier, Anne Heléne: The State and the Family: A Comparative Analysis of Family Policiesin Industrialized Countries. Oxford: Oxford University Press, 1996. Geary, Dick: Protest and Strike: Recent Research on „Collective Action" in England, Ger- many, and France. In Tenfelde (Hrsg.): Arbeiter und Arbeiterbewegung im Vergleich. 363-387. Geifiler, Rainer: Die Sozialstruktur Deutschlands. Opladen: Westdeutscher Verlag, 1992. Gellner, Ernest: Adam's navel: „Primordialists" versus „Modernists". In Mortimer (ed.): People, Nation and State: The Meaning of Ethnicity and Nationalism. 31-35. Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Oxford: Oxford University Press, 1983. Gellner, Ernest: Scale and Nation. Philosophy of the Social Sciences, vol. 3 (1973) 1-17. Gershuny, Jonathan: After Industrial Society. London: Macmillan, 1978.


Irodalomjegyzék

Geyer, Hermanus S. – Thomas Kontuly: A theoretical foundation for the concept of diffe- rential urbanization. International Regional Science Review, vol. 15 (1993) no. 12. 157177. Giddens, Anthony: The Class Structure of the Advanced Societies. London: Hutchinson, 1973. Giddens, Anthony: The Consequences of Modernity. Cambridge: Polity Press, 1990. Gilbert, Neil: Transformation of the Welfare State: The Silent Surrender of Public Responsibility. Oxford: Oxford University Press, 2002. Giner, Salvador – Margaret Scotford Archer (eds.): Contemporary Europe: Social Structures and Cultural Patterns. London: Routledge, 1978. Glass, D. V. (ed.): Social Mobility in Britain. London: Routledge and Kegan Paul, 1954. Glass, D. V. – D. E. C. Eversley (eds.): Population in History. London: Edward Arnold, 1965. Glass, David V. – Roger Revelle (eds.): Population and Social Change. London: Arnold, 1972. Glennie, Paul: Consumption within historical studies. In Miller (ed.): Acknowledging Consumption. 164-203. Goldthorpe, John J.: Social Mobility and Class Structure in Modern Britain. Oxford: Clarendon Press, 1980. González Enriquez, Carmen: Elites and Decommunization in Eastern europe. In Higley- Pakulski-Weselowski: Postcommunist Elites and Democracy in Eastern Europe. 277-295. Gordon, Margaret: Social Security Policies in Industrial Countries. Cambridge: Cambridge University Press, 1988. Gough, Ian: Global Capital, Human Needs and Social Policies. Houndmills: Palgrave, 2000. Gough, Ian: Social Aspects of the European Model and its economic consequences. In Beck – van der Maesen – Walker (eds.): The Social Quality of Europe. 89-108. Gough, Ian: The Needs of Capital and the Needs of People: Can the Welfare State Recon- cile the Two? In Gough: Global Capital, Human Needs and Social Policies. 3-29. Gouldner, Alvin W.: The Future of Intellectuals and the Rise of the New Class. New York: Continuum Publishing Service, 1979. Graham, Brian (ed.): Modern Europe: Place, Culture, Identity. London: Arnold, 1998. Grahl, Joh – Paul Teague: Is the European Social Model Fragmenting? New Political Econ- omy, vol. 2 (1997) no. 3. 405-426. Grendler, Paul F.: Schools and Schooling. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 329-341. Grew, Raymond: The Case for Comparing Histories. American Historical Review, vol. 85 (1980) no. 4. 763778. Griffin, Larry J.: Comparative-historical analysis. In Borgetta-Borgetta (eds.): Encyclopedia of Sociology. 263271. Grint, Keith: The Sociology of Work. Cambridge: Polity Press, 2005. Groningen Growth and Development Centre: Total Economy Database. http://www.ggdc.net Grundy, Emily: Population Ageing in Europe. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 267-296.


Irodalomjegyzék

Grusky, David B. (ed.): Social Stratification: Class, Race, and Gender in Sociological Perspec-tive. Boulder, Co.: Westview Press, 2001. Grusky, David B. – Jesper B. Sorensen: Can Class Analysis Be Salvaged? American Journal of Sociology, vol. 103 (1998) 1187-1234. Grusky, David B.: Social Stratification. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 21. 14443-14452. Grusky, David B.: The Past, Present, and Future of Social Inequality. In Grusky (ed.): Social Stratification: Class, Race, and Gender in Sociological Perspective. 3-51. Grusky, David – Robert M. Hauser: Comparative Social Mobility Revisited: Models of Convergence and Divergence in 16 Countries. American Sociological Review, vol. 49 (1984) 19-38. Guldin, Greg – Aidan Southall (eds.): Urban Anthropology in China. Leiden: E. J. Brill, 1993. Guo, Guang: Mortality Trends and Causes of Deaths: A Comparison Between Eastern and Western Europe, 1960s-1970s. European Journal of Population, vol. 9 (1993) no. 3. 287-312. Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól az elsővilágháborúig. Budapest: Osiris, 1998. Gyáni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. In Bódy – Ö. Kovács (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 11-53. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest: Új Mandátum, 1999. Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest: Magvető, 1983. Gyáni Gábor: Középosztályi fogyasztási kultúra és az áruház. Budapesti Negyed, V. évf. (1997) 2-3. sz. 101127. Hablicsek László: Az első és a második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Budapest: KSH, 1995. Hajnal, John: European Marriage Patterns in Perspective. In Glass-Eversley (eds.): Population in History. 101143. Hajnal, John: Two Kinds of Preindustrial Household Formation System. Population and Development Review, vol. 8 (1982) 449-494. Hall, Peter – Dennis Hay: Growth Centres in the European Urban System. Berkeley – Los Angeles: University of California Press, 1980. Hall, Peter: Priorities in Urban and Economic Development. In Summers-Chesire-Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe. 57-88. Hall, Ray: Family Structures. In Noin-Woods (eds.): The Changing Population of Europe. 100-126. Haller, Max – Tamás Kolosi – Péter Róbert: Social Mobility in Austria, Czechoslovakia, and Hungary: An Investigation of the Effects of Industrialization, Socialist Revolution, and National Uniqueness. In Haller (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons of Social Structures and Mobility. 153197. Haller, Max (ed.): Class Structure in Europe: New Findings from East-West Comparisons ofSocial Structures and Mobility. London: M. E. Sharpe, 1990. Haller, Max: Klassenstruktur und Arbeitslosigkeit: Die Entwicklung zwischen 1960 und 1990 In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 377-428.


Irodalomjegyzék

Haller, Max: Klassenstrukturen und Mobilitat in fortgeschrittenen Gesellschaften. Frankfurt/ M.: Campus, 1989. Halsey, A. H. – Josephine Webb (eds.): Twentieth-Century British Social Trends. London: Macmillan, 2000. Hamilton, F. E. Ian: Spatial Structure in East European Cities. In French-Hamilton (eds.): The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. 195-261. Hamilton, F. E. Ian: Urbanization in Socialist Eastern Europe: The Macro-Environment of Internal City Structure. In French-Hamilton (eds.): The Socialist City: Spatial Structure and Urban Policy. 167-193. Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest: Gondolat, 1988. Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció. Bécs és Budapest városfejlődése a 19. században. In Hanák: A Kert és a Műhely. 17-62. Haney, Lynne: Familial Welfare: Building the Hungarian Welfare Society, 1948-1968. Social Politics, vol. 7 (2000) no. 1. 101-122. Hansen, Hans: Elements of Social Security. Copenhagen: The Danish National Institute of Social Research, 1998. Harding, S. – D. Philips – M. Fogarty: Contrasting Values in Western Europe: Unity, Diver-sity and Change. London: Macmillan, 1986. Hareven, Tamara K.: Historical Analysis of the Family. In Sussman-Steinmetz (eds.): Handbook of Marriage and the Family. 45-49. Harrison, Bennett – Barry Bluestone: The Great U-Turn. New York: Basic Books, 1988. Haskey, John C.: Formation and dissolution of unions in the different countries of Europe. In Blum-Rallu (eds.): European population. II. 214-215. Haupt, Heinz-Gerhard: Comparative history – a contested method. Historisk Tidskrift, vol. 12 (2007) no. 4. 697716. Haupt, Heinz-Gerhard – Jürgen Kocka (Hrsg.): Geschichte und Vergleich: Ansatze und Ergeb-nisse international vergleichender Geschichtsschreibung. Frankfurt/M.: Campus, 1996. Haupt, Heinz-Gerhard – Jürgen Kocka: Historischer Vergleich: Methoden, Aufgaben, Probleme – Eine Einführung. In Haupt-Kocka (Hrsg.): Geschichte und Vergleich. 9-45. Haupt, Heinz-Gerhard: Comparative History. In Smelser-Baltes (eds.): International En- cyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 4. 2397-2403. Hauser, Richard: Soziale Sicherung in westeuropaischen Staaten. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 521-545. Haussermann, Hartmut: From the Socialist to the Capitalist City: Experiences from Ger- many. In AndruszHarloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 214-231. Haussermann, Hartmut: Sozialraumliche Polarisierung und Exklusion in der „europaischen Stadt": Politische Chancen für eine „soziale Stadt"? In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert. 511522. Haustein, Sabine: Westeuropaische Annaherungen durch Konsum seit 1945. In Kaelble- Schriewer (Hrsg.): Gesellschaften im Vergleich. 353-390. Havlik, Peter: East-West GDP Comparisons: Problems, Methods and Results. Forschungsbe- richte. No. 174. Wien: Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche, 1991. Hawes, Joseph M. – N. Ray Hiner (eds.): Children in Historical and Comparative Perspective. New York – London: Greenwood Press, 1991.


Irodalomjegyzék

Hayek, Friedrich: Law, Legislation and Liberty. Vol. 2. London: Routledge, 1993. [1973.] Heath, Anthony: Social Mobility. Glasgow: Fontana, 1981 Hechter, Michael – Margaret Levi: The Comparative Analysis of Ethnoregional Move- ments. Ethnic and Racial Studies, vol. 2/3 (1979) 262-274. Heclo, Hugh: Modern Social Politics in Britain and Sweden: From Relief to Income Mainte-nance. New Haven: Yale University Press, 1974. Heclo, Hugh: Toward a New Welfare State? In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States. 383-406. Heidenheimer, Arnold J. – Hugh Heclo – Carolyn Teich Adams: Comparative Public Policy: The Politics of Social Choice in America, Europe and Japan. New York: St. Martin's Press, 1990. Henz, U. – I. Maas: Chancegleichheit durch Bildungsexpansion? Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Jg. 47 (1995) 605-633. Higley, John – Jan Pakulski – Wlodzimierz Weselowski: Introduction: Elite Change and Democratic Regimes in Eastern Europe. In Higley-Pakulski-Weselowski: Postcommu- nist Elites and Democracy in Eastern Europe. 133. Higley, John – Jan Pakulski – Wlodzimierz Weselowski: Postcommunist Elites and Democ- racy in Eastern Europe. London: Macmillan, 1998. Hills, John – John Ditch – Howard Glennerster (eds.): Beveridge and Social Security: An International Perspective. Oxford: Clarendon Press, 1994. Hobsbawm, Eric J. – Terrence Ranger (eds.): The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press, 1983. Hockerts, Hans Günter: Die Entwicklung vom Zweiten Weltkrieg bis zur Gegenwart. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Beitrage zur Geschichte und aktueller Situation der Sozialversicherung. 158-159. Hofmeister, Herbert: Landesbericht Österreich. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 533-588. Hohenberg, Paul M. – Lynn Hollen Lees: The Making of Urban Europe, 1000-1950. Cambridge, Ma. – London: Harvard University Press, 1985. Holzmann, Robert – Georg Winckler (eds.): Output Decline in Eastern Europe: Unavoidable, External Influence or Homemade? Dordrecht: Kluwer Academic Publisher, 1995. Hoóz István: Népesedéspolitika és népességfejlődés Magyarországon a két világháború között. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970. Höpflinger, Francois: Bevölkerungssoziologie. Weinheim-München: Juventa Verlag, 1997. Höpflinger, Francois: Haushalts- und Familienstrukturen im intereuropaischen Vergleich. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 97-138. Horkheimer, Max – Theodor W. Adorno: Dialektik und Aufklarung. München: Fischer Taschenbuch Verlag, 1971. [1944.] Houston, R. A.: Literacy. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 391-406. Hradil, Stefan – Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen: Leske und Budrich, 1997.


Irodalomjegyzék

Hradil, Stefan: Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Opladen: Leske und Budrich, 1987. Hroch, Miroslav: Das Europa der Nationen: Die moderne Nationsbildung im europaischen Ver-gleich. Göttingen: Vandenhoeck, 2005. Hroch, Miroslav: Historical Aspects of Nationalism: The West. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 15. 10357-10365. Huberman, Michael – Chris Minns: The times they are not changin': Days and hours of work in Old and New Worlds, 1870-2000. Explorations in Economic History, vol. 44 (2007) 538-567. Huberman, Michael: Working Hours of the World Unite? New International Evidence of Worktime, 1870-1913. Journal of Economic History, vol. 64 (2004) 964-1001. Huemer, Gerhard – Michael Mesch – Franz Traxler (eds.): The Role of Employer Associa- tions and Labour Unions in the EMU. Aldershot: Ashgate, 1999. Human resources in Europe at the dawn of the 21st century. Luxembourg: Office for Official Publications of the European Community, 1992. Hunt, Lynn (ed.): The New Cultural History. Berkeley – Los Angeles: University of Califor- nia Press, 1989. Hunt, Lynn: Introduction: History, Culture, and Text. In Hunt (ed.): The New Cultural History. 1-22. Iggers, Georg G. – Harold T. Parker (eds.): International Handbook of Historical Studies: Contemporary Research and Theory. Westport, Conn.: Greenwood Press, 1979. Iggers, Georg G.: Historiography in the Twentieth Century: From Scientific Objectivity to thePostmodern Challenge. Middletown, CT: Wesleyan University Press, 2005. ILO: International Survey of Social Services. Studies and Reports. Series M. No. 11. Geneva: ILO, 1933. ILO: The cost of social security: Eleventh international inquiry, 1978-1980. Geneva: ILO, 1985. ILO: The cost of social security: Fourteenth international inquiry, 1987-1989. Geneva: ILO, 1996. ILO: World Labour Report 2000: Income Security and Social Protection in a Changing World. Geneva: ILO, 2000. ILO: Yearbook of Labour Statistics. Geneva: ILO, 1939-1998. Immerfall, Stefan: Einführung in den europaischen Gesellschaftsvergleich. Passau: Wissen- schaftsverlag Rote, 1995. Immerfall, Stefan: Europa – politisches Einigungswerk und gesellschaftliche Entwicklung. Berlin: VS Verlag für Sozialwissenschaften, 2006. Immerfall, Stefan: Soziale Integration in den westeuropaischen Gesellschaften: Werte, Mitgliedschaften und Netzwerke. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaische Gesellschaften im Vergleich 139-173. Inglehart, Ronald – Christian Welzel: Modernization, Cultural Change, and Democracy. Cambridge: Cambridge University Press, 2005. Inglehart, Ronald: Culture Shift in Advanced Industrial Society. Princeton: Princeton University Press, 1990. Inglehart, Ronald: Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Ann Arbor: University of Michigan Press, 1998. Inglehart, Ronald: Modernization and Postmodernization: Cultural, Economic and PoliticalChange in 43 Societies. Princeton: Princeton University Press, 1997.


Irodalomjegyzék

Inglehart, Ronald: The Changing Structure of Political Cleavages in Western Society. In Dalton-Beck-Flanagan (eds.): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies: Realignement or Dealignment? 25-69. Inglehart, Ronald: The Silent Revolution in Europe: Intergenerational Change in Postin- dustrial Societies. American Political Science Review, vol. 65 (1971) no. 4. 991-1017. Inglehart, Ronald: The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles among WesternPublics. Princeton: Princeton University Press, 1977. Inglot, Tomasz: Historical Legacies, Institutions, and the Politics of Social Policy in Hungary and Poland, 19891999. In Ekiert-Hanson (eds.): Capitalism and Democracy in Central and Eastern Europe: Assessing the Legacy of Communist Rule. 210-247. Jackson, Tim – Nick Marks: Measuring Sustainable Economic Welfare: A Pilot Index, 19501990. Stockholm: Stockholm Environment Institute, 1994. Jallinoja, Riitta: Women between the Family and Employment. In Boh et. al. (eds.): Changing Patterns of European Family Life. 95-121. Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. Budapest: KJK, 1966. Jefferson, Mark: The Law of the Primate City. Geographical Review, vol. 29 (1939) 226-232. Jeffries, Ian: Socialist Economies and the Transition to the Market. London: Routledge, 1993. Jenkins, Philip: God's Continent: Christianity, Islam, and Europe's Religious Crisis. New York: Oxford University Press, 2007. Johnson, Paul: Welfare States. In Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change Since 1945. 122-139. Jones, Catherine (ed.): New Perspectives on the Welfare State in Europe. London – New York: Routledge, 1993. Jones, Huw: Population Geography. London: Paul Chapman, 1990. Joppke, Christian: Immigration and the Nation-State: The United States, Germany, and GreatBritain. Oxford: Oxford University Press, 1999. Józan Péter: A halandóság alakulása Magyarországon. In Kovacsics (szerk.): Magyarország történeti statisztikája (896-1995). 363-378. Józan Péter: Epidemiológiai válság Magyarországon a kilencvenes években. I-II. Statisztikai Szemle, 72. évf. (1994) 1. sz. 5-20., 72. évf. (1994) 2. sz. 101-123. Judt, Tony: Social History and Historians: Clown in Regal Purple. History Workshop, vol. 7 (1979) 66-94. Kaelble, Hartmut (ed.): The European Way: European Societies during the Nineteenth andTwentieth Centuries. New York: Berghahn, 2004. Kaelble, Hartmut – Jürgen Schriewer (Hrsg.): Gesellschaften im Vergleich. Frankfurt/M.: Peter Lang, 1999. Kaelble, Hartmut: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Dublin: Gill and Macmillan, 1989. (Német kiadása: Hartmut Kaelble: Auf dem Weg zu einer europaischen Gesell- schaft. München: C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1987.) Kaelble, Hartmut: Der historische Vergleich. Frankfurt/M. – New York: Campus, 1999. Kaelble, Hartmut: Der Wandel der Einkommensverteilung wahrend der zweiten Halfte des 20. Jahrhunderts. In Ryll-Yenal (Hrsg.): Politik und Ökonomie: Problemsicht aus klassischer, neo- und neuklassischer Perspektive. 227-242. 417 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Kaelble, Hartmut: Die Besonderheiten der europaischen Stadt im 20. Jahrhundert. In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert: Wahrnehmung – Ent- wicklung – Erosion. 25-44. Kaelble, Hartmut: Eras of Social Mobility in 19 th and 20th Century Europe. Journal of Social History, vol. 17 (1984) no. 3. 489-504. Kaelble, Hartmut: Europaische Besonderheiten des Massenkonsums, 1950-1990 In Siegrist-Kaelble-Kocka (Hrsg): Europaische Konsumgeschichte. 169-203. Kaelble, Hartmut: Europaische Vielfalt und der Weg zu einer europaischen Gesellschaft. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 27-68. Kaelble, Hartmut: Introduction. In Kaelble-Thomas (eds.): Income distribution in historical perspective. 1-56. Kaelble, Hartmut: Social History in Europe. Journal of Social History, vol. 37 (2003) 29-35. Kaelble, Hartmut: Social Mobility in the 19th and 20th Centuries: Europe and America in Com-parative Perspective. Leamington Spa: Berg, 1985. Kaelble, Hartmut: Social mobility. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 3. 19-20. Kaelble, Hartmut: Soziale Mobilitat und Chancegleichheit im 19. und 20. Jahrhundert. Göttin- gen: Vandenhoeck und Ruprecht, 1983. Kaelble, Hartmut: Sozialgeschichte Europas: 1945 bis zur Gegenwart. München: C. H. Beck, 2007. Kaelble, Hartmut: Was Prometheus most Unbound in Europe? Labour Force in Europe During the late XIXth and XXth Centuries. Journal of European Economic History, vol. 18 (1989) no. 1. 65-104. Kaelble, Hartmut: Wie kam es zum Europaischen Sozialmodell? Jahrbuch für Europa- und Nordamerikastudien, Bd. 4 (2000) 39-53. Karabel, J. – A. H. Halsey (eds.): Power and Ideology in Education. New York: Oxford University Press, 1977. Karsai László: Holokauszt. Budapest: Pannonica, 2001. Kaser, M. C. (ed.): The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975. Vol. III.: InstitutionalChange Within a Planned Economy. Oxford: Clarendon, 1986. Katz, Richard S.: Democracy and Elections. New York: Oxford University Press, 1997. Kaufmann, Franz-Xaver – Lutz Leisering: Demographic Challanges in the Welfare State. In Oyen (ed.): Comparing Welfare States and their Futures. 96-113. Keating, Michael: The Politics of Modern Europe: The State and Political Authority in the Major Democracies. Cheltenham: Edward Elgar, 1999. Keilman, Nico – Anton Kuijsten – Ad Vossen (eds.): Modelling Household Formation and Dissolution. Oxford: Clarendon Press, 1988. Keilman, Nico: Recent trends in family and household composition in Europe. European Journal of Population, vol. 3 (1987) 297-325. Kellerhals, Jean – Jean Francois Perrin – Laura Voneche: Switzerland. In Chester (ed.): Divorce in Western Europe. 195-210. Kelley, J. – H. S. Klein: Revolution and the rebirth of inequality: A theory of stratification in postrevolutionary society. American Journal of Sociology, vol. 83 (1977) 78-99. Kendrick, John W.: How Much Does Capital Explain? In Szirmai – van Ark – Pilat (eds.): Explaining Economic Growth: Essays in Honour of Angus Maddison. 129-145. Kennett, Patricia (ed.): A Handbook of Comparative Social Policy. Cheltenham: Edward El- gar, 2004. 418 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Kenwood, A. G. – A. L. Lougheed: The Growth of the International Economy, 1820-2000. London – New York: Routledge, 1999. Kerr, C. et al: Industrialism and Industrial Man. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1960. Kiernan, Kathleen E.: Partnership Behaviour in Europe: Recent Trends and Issues. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 62-91. Kiernan, Kathleen: Leaving Home: Living Arrangements of Young People in Six West European Countries. European Journal of Population, vol. 2 (1986) no. 2. 177-184. Kirk, D.: Demographic transition theory. Population Studies, vol. 50 (1996) no. 3. 361-387. Klaassen, L. H. – G. Scimeni: Theoretical issues in urban dynamics. In Klaassen-Molle Paelinck (eds.): Dynamics of Urban Development. 8-28. Klaassen, L. H. – W. T. M. Molle – J. H. P. Paelinck (eds.): Dynamics of Urban Development. Aldershot: Gower, 1981. Klausen, J. – L. A. Tilly (eds.): European Integration in Social and Historical Perspective. Lan- ham: Rowman and Littlefield, 1997. Klein, Thomas: Sozialstrukturanalyse. Hamburg: Rowohlt, 2005. Klingemann, Hans-Dieter – Dieter Fuchs (eds.): Citizens and the State. Oxford: Oxford University Press, 1995. Klinger András: A megyék termékenységi arányszámai az utolsó 150 évben. Statisztikai Szemle, 58. évf. (1980) 1. sz. 74-85. Knox, Paul L.: The Geography of Western Europe: A Socio-Economic Survey. London: Croom Helm, 1984. Kocka, Jürgen (Hrsg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. Darmstadt: Wissen- schaftliche Buchgesellschaft, 1989. Kocka, Jürgen – Ute Frevert (Hrsg.): Bürgertum im 19. Jahrhundert. Bd. 1. München: Deut- scher Taschenbuch Verlag, 1988. Kocka, Jürgen: Bürgertum und bürgerliche Gesellschaft im 19. Jahrhundert: Europaische Entwicklungen und deutsche Eigenarten. In Kocka-Frevert (Hrsg.): Bürgertum im 19. Jahrhundert. Bd. 1. 11-76. Kocka, Jürgen: Die Angestellten in der deutschen Geschichte, 1850-1980. Göttingen: Vanden- hoeck und Ruprecht, 1981. Kocka, Jürgen: Historische Sozialwissenschaft: Auslaufmodell oder Zukinftsvision? Olden- burg: Universitat Oldenburg, 1999. Kocka, Jürgen: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. Journal of Social History, vol. 37 (2003) no. 1. 21-38. Kocka, Jürgen: Sozialgeschichte: Begriff – Entwicklung – Probleme. Göttingen: Vandenhoeck and Ruprecht, 1996. Kocka, Jürgen: Társadalomtörténet. In Történelem és szociológia. Budapest: Oktatási Minisztérium, 1983. 4255. Kocka, Jürgen: The Middle Classes in Europe. In Kaelble (ed.): The European Way. 15-43. Kocka: Einleitung. In Kocka (Hrsg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. 1-17. Köhler, Peter A. – Hans F. Zacher: (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung in der Bun-desrepublik Deutschland, Frankreich, Grossbritannien, Österreich und der Schweiz. Berlin: Duncker und Humblot, 1981.


Irodalomjegyzék

Köhler, Peter A. – Hans F. Zacher (Hrsg.): Beitrage zur Geschichte und aktueller Situation der Sozialversicherung. Berlin: Duncker und Humblot, 1983. Köhler, Peter A. – Hans F. Zacher: Sozialversicherung: Pfade der Entwicklung. In Köh- ler-Zacher: (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 9-41. Kohli, Martin: Die Institutionalisierung des Lebenslaufs: Historische Befunde und theo- retische Argumente. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, Jg. 37 (1985) 1-29. Kohn, Hans: The Idea of Nationalism: A Study in its Origins and Background. New York: Macmillan, 1945. Konrád György – Szelényi Iván: Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969. Kornai János: A hiány. Budapest: KJK, 1982. Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: HVG Kiadó, 1993. Kornai János: Erőltetett vagy harmonikus növekedés. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972. Kornai, János: Paying the Bill for Goulash-Communism. Boulder, Co.: Atlantic Research and Publications, 2000. Korpi, Walter – Joakim Palme: Robin Hood, St Matthew, or simple egalitarian strategies of equality in welfare states. In Kennett (ed.): A Handbook of Comparative Social Policy. 153-179. Korpi, Walter: Social Policy and Distributional Conflict in the Capitalist Democracies. West European Politics, vol. 3 (1980) no. 3. 296-316. Kósa Erzsébet: Adalékok a mai magyar család generációs viszonyainak alakulásához. In Lőcsei (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. 117-146. Kosonen, Pekka: European Integration: A Welfare State Perspective. Helsinki: University of Helsinki, 1994. Kosonen, Pekka: European Welfare State Models: Converging trends. International Journal of Sociology, vol. 4 (1995) 81-110. Kostinskiy, Grigoriy: Post-Socialist Cities in Flux. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 452-465. Kovács Ilona: Fogyasztási szerkezetek nemzetközi összehasonlításban. Statisztikai Szemle, 65. évf. (1987) 975992. Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest: KJK, 1963. Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest: KSH, 1997. Kövér György: Milyenek vagyunk? A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület – tíz év után. Századvég, 14. évf. (1997) 4. sz. 43-52. Kozminski, Andrzej K.: Consumers in Transition From the Centrally Planned Economy to the Market Economy. Journal of Consumer Policy, vol. 14 (1992) 351-369. Kramper, Peter: From Economic Convergence to Convergence in Affluence? LSE Working Paper No. 56/00. London: LSE, 2000. Kraus, Franz: The Historical Development of Income Inequality in Western Europe and the United States. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States in Europe and America. 187-236. Krejci, Jaroslav: Ethnic problems in Europe. In Archer-Giner (eds.): Contemporary Europe 124-171.


Irodalomjegyzék

Kuhnle, Stein: The Growth of Social Insurance Programs in Scandinavia: Outside Influ- ences and Internal Forces. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States in Europe and America. 125-150. Kurz, Karin – Walter Müller: Class Mobility in the Industrial World. Annual Review of Sociology, vol. 13 (1987) 417-442. Kuznets, Simon: Economic Growth and Income Inequality. American Economic Review, vol. XLV (1995) no. 1. 1-28. Kuznets, Simon: National Income. In Seligman-Johnson (eds.): Encyclopaedia of the Social Sciences. Vol. 11. 205-224. Landes, David S.: Az elszabadult Prométheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés Nyugat-Európában 1750-től napjainkig. Budapest: Gondolat, 1986. Lane, David: Structural and Social Change in Poland. In Lane-Kolankiewicz (eds.): Social Groups in Polish Society. 1-28. Lane, David – George Kolankiewicz (eds.): Social Groups in Polish Society. London-Ba- singstoke: Macmillan, 1973. Lane, Jan-Erik – Svante O. Ersson: Politics and Society in Western Europe. London: Sage, 1991. Lane, Jan-Erik – Svante O. Ersson: European Politics. London: Sage, 1996. Laslett, Peter – Richard Wall (eds.): Household and Family in Past Time. Cambridge: Cambridge University Press, 1972. Laslett, Peter: Mean Household Size in England Since the 16 th Century. In Laslett-Wall (eds.): Household and Family in Past Time. 125-158. Lawton, Richard: An Age of Great Cities. Town Planning Review, vol. 43 (1972) no. 3. 199224. Le Gales, Patrick: European Cities: Social Conflicts and Governance. Oxford: Oxford Univer- sity Press, 2002. Leibfried, Stephan: Towards a European Welfare State? On Integrating Poverty Regimes into the European Community. In Ferge-Kolberg (eds.): Social Policy in a Changing Europe. 245-279. Lenger, Friedrich – Klaus Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert:Wahrnehmung – Entwicklung – Erosion. Köln-Wien: Böhlau, 2006. Lenski, Gerhard: Power and Privilege: A Theory of Social Stratification. Chapel Hill: The University of North Carolina Press, 1984. [1966.] Lessenich, Stephan – Ilona Ostner (Hrsg.): Welten des Wohlfahrtskapitalismus: Der Wohl-fahrtsstaat in vergleichender Perspektive. Frankfurt/M.: Campus, 1998. Lesthaeghe, Ron – Guy Moors: Living Arrangements, Socio-economic Position, and Va- lues Among Young Adults: A Pattern Description for France, West-Germany, Belgium, and the Netherlands, 1990. In Coleman (ed.): Europe's population in the 1990s. 163-221. Lesthaeghe, R. – J. Surkyn: Cultural dynamics and economic theories of fertility change. Population and Development Review, vol. 14 (1988) 1-45. Lever, William: Urbanization. In Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Change Since 1945. 234252. Lewis, Paul: The Peasantry. In Lane-Kolankiewicz (eds.): Social Groups in Polish Society. 29-87. Lindert, Peter H. – Jeffrey G. Williamson: Growth, Equality, History. Explorations in Eco- nomic History, vol. 22 (1985) 341-377. 421 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Lindert, Peter H.: The Rise of Social Spending, 1880-1930. Explorations in Economic History, vol. 31 (1994) 137. Lindert, Peter H.: Three Centuries of Inequality in Britain and America. In Atkinson- Bourguignon (eds.): Handbook of Income Distribution. Vol. 1. 167-216. Lindert, Peter H.: What Limits Social Spending? Explorations in Economic History, vol. 33 (1996) 1-34. Lindert, Peter: Growing Public: Social Spending and Economic Growth Since the EighteenthCentury. Vol. 1-2. Cambridge: Cambridge University Press, 2004. Lipset, Seymour M. – Stein Rokkan: Cleavage Structures, Party Systems, and Voter Align- ments: An Introduction. In Lipset-Rokkan (eds.): Party Systems and Voter Alignments: Cross-National Perspectives. 1-64. Lipset, Seymour M. – Stein Rokkan (eds.): Party Systems and Voter Alignments: Cross-Na- tional Perspectives. New York: Free Press, 1967. Lipset, Seymour Martin – Reinhard Bendix (eds.): Social Mobility in Industrial Society. Berkeley: University of California Press, 1962. [1959.] Lőcsei Pál (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest: Gondolat, 1971. Lorenz, Chris: Comparative Historiography: Problems and Perspectives. History and Theory, vol. 38 (1999) 2539. Lorenz, Chris: Konstruktuion der Vergangenheit: Eine Einführung in die Geschichtstheorie. Köln: Böhlau, 1997. Losonczi Ágnes: Ártó-védőtársadalom. Budapest: KJK, 1989. Lovenduski, Joni – Jean Woodall: Politics and Society in Eastern Europe. Bloomington: Indi- ana University Press, 1987. Lowe, Nigel – Gillian Douglas (eds.): Families Across Frontiers. The Hague: Martinus Nij- hoff, 1996. Lüdtke, Alf: Alltagsgeschichte: Zur Rekonstruktion historischer Erfahrungen und Lebenswei-sen. Frankfurt/M.: Campus, 1989. Luhmann, Niklas: Soziologische Aufklarung: Aufsatze zur Theorie sozialer Systeme. Köln-Op- laden: Westdeutscher Verlag, 1970. Luria, Keith P.: Catholicism. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 287-300. Lutz, B.: Der kurze Traum immerwahrender Prosperitat – eine Neuinterpretation der industri-ellkapitalistischen Entwicklung im Europa des 20. Jahrhunderts. Frankfurt/M.: Campus, 1984. Mackensen, Rainer: Urban Decentralization Processes in Western Europe. In Summers- Chesire-Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. 297-323. MacRaild, Donald M. – Avram Taylor: Social Theory and Social History. Houndmills-Ba- singstoke: Palgrave, 2004. Maddison, Angus: Dynamic Forces in Capitalist Development: A Long-Run Comparative View. Oxford: Oxford University Press, 1991. Maddison, Angus: Economic Growth and Standards of Living in the Twentieth Century. Research Memorandum 576 (GD-15). Groningen: Groningen Growth and Development Centre, 1994. Maddison, Angus: Monitoring the World Economy, 1820-1992. Paris: OECD, 1995. Maddison, Angus: The World Economy in the 20th Century. Paris: OECD, 1989. Maddison, Angus: The World Economy: Historical Statistics. Paris: OECD, 2003. 422 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Magnier, Annick: Large Urban Systems. In Bettin Lattes – Recchi (eds.): Comparing European Societies: Towards a Sociology of the EU. 287-313. Magyarország nemzeti számlái. Főbb mutatók. 1991. Budapest: KSH, 1993. Makó Csaba: A taylorizmustól a munkaszervezeti reformokig. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985. Malatesta, Maria: The Landed Aristocracy during the Nineteenth and Early Twentieth Centuries. In Kaelble (ed.): The European Way. 44-67. Mallier, A. T. – M. J. Rosser: Women and the Economy: A Comparative Study of Britain and theUSA. London: MacMillan, 1987. Marer, Paul et al.: Historically Planned Economies: A Guide to the Data. Washington, DC: World Bank, 1992. Mark Jefferson: The Law of the Primate City. Geographical Review, vol. 29 (1939) 229-230. Marschalck, Peter: Bevölkerungsgeschichte Deutschlands im 19. und 20. Jahrhundert. Frankfurt: Suhrkamp, 1984. Marshall, Gordon: Repositioning Class: Social Inequality in Industrial Societies. London: Sage, 1997. Marshall, Thomas H.: Class, Citizenship, and Social Development. New York: Anchor Books, 1965. [1964.] Martin, David: A General Theory of Secularization. Oxford: Gregg Revivals, 1993. [1978.] Martin, David: The religious condition of Europe. In Giner-Archer (ed.): Contemporary Europe. 228-287. Martin, David: The Secularization Issue: Prospect and Retrospect. British Journal of Sociol- ogy, vol. 42 (1991) no. 3. 465-474. Maurer, Alfred: Landesbericht Schweiz. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozial- versicherung. 731833. Maynes, Mary Jo: Schooling in Western Europe: A Social History. Albany: State University of New York Press, 1985. McKendrick, Neil: Die Ursprünge der Konsumgesellschaft: Luxus, Neid und soziale Nachahmung in der englischen Literatur des 18. Jahrhunderts. In Siegrist-Kaelble- Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumgeschichte. 75-107. McKeowns, T.: The Modern Rise of Population. New York – London: Arnold, 1976. McLean, Martin: Education. In Schulze (ed.): Western Europe: Economic and Social Changesince 1945. 91211. Melchior, Arne – Kjetil Telle – Henrik Wiig: Globalisation and Inequality: World Income Distribution and Living Standards, 1960-1998. Oslo: The Norwegian Institute of Interna- tional Affairs, 2000. Mény, Yves: Government and Politics in Western Europe: Britain, France, Italy, Germany. Oxford: Oxford University Press, 1994. Merl, Stephen: Staat und Konsum in der Zentralverwaltungswirtschaft. In Siegrist- Kaelble-Kocka (Hrsg.): Europaische Konsumgeschichte. 205-241. Mesle, France: Mortality in Eastern and Western Europe: A Widening Gap. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 127-143. Meyer, Sibylle – Eva Schulze: Nichteheliche Lebensgemeinschaften – Alternativen zur Ehe? Eine internationale Datenübersicht. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsy- chologie, Jg. 35 (1983) 735-754. Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest: Osiris, 1996. 423 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Michel, André: The Impact of Marriage and Children on the Division of Gender Roles. In Boh et. al. (eds.) Changing Patterns of European Family Life. 173-188. Mieczkowski, Bogdan: Personal and Social Consumption in Eastern Europe: Poland, Czecho-slovakia, Hungary, and East Germany. New York: Praeger, 1975. Miller, Daniel (ed.): Acknowledging Consumption: A Review of New Studies. London: Routledge, 1995. Miller, Daniel: Consumption as the Vanguard of History. In Miller (ed.): Acknowledging Consumption: A Review of New Studies. 1-57. Miller, Michael B.: The Bon Marché: Bourgeois Culture and the Department Store, 1869-1920. Princeton: Princeton University Press, 1981. Milward, Alan S.: The European Rescue of the Nation-State. London: Routledge, 1993. Mitchell, Brian R.: European Historical Statistics, 1750-1975. London: Macmillan, 1980. Mitterauer, Michael: A „European Family" in the Nineteenth and Twentieth Centuries? In Kaelble (ed.): The European Way. 140-159. Mitterauer, Michael: Europaische Familienformen in interkulturellen Vergleich. In Mit- terauer: Historischanthropologische Familienforschung: Fragestellungen und Zugangswei- sen. 25-40. Mitterauer, Michael: Family contexts: The Balkan in European Comparison. History of the Family, vol. 1 (1996) no. 4. 387-407. Mitterauer, Michael: Historisch-anthropologische Familienforschung: Fragestellungen und Zu-gangsweisen. Wien: Böhlau, 1990. Mitterauer, Michael – Reinhard Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. München: Beck, 1. (Angolul: The European Family. Chicago: University of Chicago Press, 1982.) Moch, Leslie Page: Moving Europeans: Historical Migration Practices in Western Europe. In Cohen (ed.): The Cambridge Survey of World Migration. 126-130. Mommsen, W. J. (ed.): The Emergence of the Welfare State in Britain and Germany, 1850-1950. London: Croom Helm, 1981. Mortimer, E. (ed.): People, Nation and State: The Meaning of Etnicity and Nationalism. London: Tauris, 1999. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Budapest: Magvető, 1956. Morvay, Judit: The joint family in Hungary. In Europa et Hungaria. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965. 231242. Moulin, Anne: Peasantry and Society in France since 1789. Cambridge: Cambridge University Press, 1988. Müller, Walter – Reinhard Pollak: Social Mobility in West Germany: The Long Arms of History Discovered? In Breen (ed.): Social Mobility in Europe. 77-114. Müller, Walter – Susanne Steinmann – Reinhart Schneider: Bildung in Europa. In Hradil- Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 177-245. Müller, Walter – W. Karle: Social Selection in Educational Systems in Europe. European Sociological Review, vol. 9 (1993) 1-23. Münz, R.: Immigration Trends in Major Destination Countries. In Demeny-McNicol (eds.): Encyclopedia of Population. 519-523. Murphy, M.: Economic models of fertility in post-war Britain – a conceptual and statistical reinterpretation. Population Studies, vol. 46 (1992) 235-257. 424 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Musil, Jirí: Changing Urban Systems in Post-Communist Societies in Central Europe. Urban Studies, vol. 30 (1993) no. 6. 899-905. Nilsson, Lars: Main trends in modern Nordic urbanisation. In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert. 105-130. Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest: KJK, 1963. Noin, Daniel – Robert Woods (eds.): The Changing Population of Europe. Oxford: Blackwell, 1993. Noin, Daniel: Spatial Inequalities in Mortality. In Noin-Woods (eds.): The Changing Popu- lation of Europe. 38-48. Noll, Heinz-Herbert: Wohlstand, Lebensqualitat und Wohlbefinden in den Landern der Europaischen Union. In Hradil-Immerfall (Hrsg.): Die westeuropaischen Gesellschaften im Vergleich. 431-473. Nolte, P.: Social Inequality in History: Stratification and Classes. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 21. 14313-14320. Nordhaus, William D. – James Tobin: Is Growth Obsolete? New York: National Bureau of Economic Research, 1972. North, Douglass C.: Structure and Change in Economic History. New York: W. W. Norton, 1981. North, Douglass C.: Understanding the Process of Economic Change. London: The Institute of Economic Affairs, 1999. Oddy, D. J.: Food, drink and nutrition. In Thompson (ed.): The Cambridge Social History of Britain, 1750-1950. Vol. 2. 251-278. OECD: Historical Statistics, 1960-1984. Paris: OECD, 1986. OECD: Historical Statistics, 1960-1994. Paris: OECD, 1996. OECD: Labour Force Statistics, 1977-1997. Paris: OECD, 1998. OECD: National Accounts: Main Aggregates, 1960-1997. Vol. I. Paris: OECD, 1999. OECD: Net Public Social Expenditure. OECD Working Papers. Vol. V. Occasional Papers, No. 19. Paris: OECD, 1997. OECD: Social Expenditure Statistics of OECD Members Countries. Labour Market and Social Policy Occasional Papers. No. 17. Paris: OECD, 1996. OECD: Social Expenditure, 1960-1990. Paris: OECD, 1985. OECD: Society at a Glance: OECD Social Indicators. 2002. Paris: OECD, 2002. OECD: The Well-being of Nations: The Role of Human and Social Capital. Paris: OECD, 2001. Offer, Avner (ed.): In Pursuit of the Quality of Life. Oxford: Oxford University Press, 1996. Offer, Avner: Economic Welfare Measurements and Human Well-being. In David-Tho- mas (eds.): The Economic Future in Historical Perspective. 371-399. Ogus, Anthony I.: Landesbericht Grossbritannien. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhun- dert Sozialversicherung. 334-342. Ohlinger, Rainer – Catalin Turliuc: Minoritites into Migrants: Emigration and Ethnic Unmixing in Twentieth Century Romania. In Ohlinger-Schönwalder-Triadafilopou- los (eds.): European Encounters: Migrants, Migration and European Societies since 1945. 53-70.


Irodalomjegyzék

Ohlinger, Rainer – Karen Schönwalder – Triadafilos Triadafilopoulos (eds.): European Encounters: Migrants, Migration and European Societies since 1945. Aldershot: Ashgate, 2003. Okolski, Marek: East-West Mortality Differentials. In Blum-Rallu (eds.): European Population II. 165-189. Oliver, Michael J. – Derek H. Aldcroft (eds.): Economic Disasters of the Twentieth Century. Cheltenham: Edward Elgar, 2007. Opaschowski, Horst: Soziologie der Freizeit. Leverkusen: Leske und Budrich, 1994. Ostergren, Robert C. – John G. Rice: The Europeans: A Geography of People, Culture, and En- vironment. New York: The Guilford Press, 2004. Oyen, Else (ed.): Comparative Methodology. London: Sage, 1990. Oyen, Else (ed.): Comparing Welfare States and their Futures. Aldershot: Gower, 1986. Paddison, Ronan (ed.): Handbook of Urban Studies. London: Sage, 2001. Pakulski, Jan – Malcolm Waters: The Death of Class. London: Sage, 1996. Palme, Joakim: Pension Rights in Welfare Capitalism. Stockholm: Swedish Institute for So- cial Research, 1990. Paoli, Pascal et al.: Working Conditions in Candidate Countries and the European Union (in 2001). Dublin: European Foundation for the Improvement of Living and Working Conditions, 2002. Park, R. E. – E. W. Burgess – R. D. McKenzie (eds.): The City. Chicago: Chicago University Press, 1925. Parsons, Talcott: Structure and Process in Modern Societies. Glencoe: Free Press, 1960. Parsons, Talcott: The School Class as a Social System: Some of its Functions in American Society. Harvard Educational Review, vol. 29 (1959) 297-318. Patterns of First Marriage: Timing and Prevalence. New York: United Nations, 1990. Paul L. Knox: The Geography of Western Europe: A Socio-Economic Survey. London: Croom Helm, 1984. Payne, Geoff (ed.): Social Divisions. Houndmills: Macmillan, 2000. Peach, Ceri – Alisdair Rogers – Judith Chance – Patricia Daley: Immigration and Ethni- city. In Halsey-Webb (eds.): Twentieth-Century British Social Trends. 128-175. Perry, Richard: United Kingdom. In Flora (ed.): Growth to Limits. Vol. 2. 155-240. Pierson, Christopher: Beyond the Welfare State? Cambridge: Polity Press, 1991. Pinder, David (ed.): The new Europe: Economy, society and environment. Chichester: John Wiley, 1998. Poguntke, Thomas: Internationale Vergleichende Parteienforschung. In Berg-Schlosser – Müller-Rommel (Hrsg.): Vergleichende Politikwissenschaft.189-206. Pontusson, Jonas: Inequality and Prosperity: Social Europe versus Liberal America. Ithaca- London: Cornell University Press, 2005. Pounds, Norman J. G.: Standards of Living. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social History. Vol. 5. 451-460. Prescott, E. C.: Why Do Americans Work So Much More Than Europeans? Federal Reserve Bank of Minneapolis Quarterly Review, vol. 28 (2004) 2-13. Pryor, Frederick L.: A Guidebook to the Comparative Study of Economic Systems. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1985.


Irodalomjegyzék

Pryor, Frederick: Public Expenditure in Capitalist and Communist Nations. Homewood, Ill.: R. D. Irwin, 1968. Püski Levente: A Horthy-rendszer. Budapest: Pannonica, 2006. Putnam, Robert D.: Making Democracy Work: Civic Traditions in Modern Italy. Princeton: Princeton University Press, 1993. Quah, D.: Economic Growth: Measurement. In Smelser-Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Vol. 6. 4093-4098. Rallu, Jean Louis – Alain Blum: European Population. In Blum-Rallu (ed.): European population II.: Demographic Dynamics. 3-48. Ránki György: Az összehasonlító történetírás problémái. In Ránki: Mozgásterek és kényszerpályák. 173-202. Ránki György: Mozgásterek és kényszerpályák. Budapest: Magvető, 1983. Rearick, Charles: Consumer Leisure. In Stearns (ed.): Encyclopedia of European Social His- tory. Vol. 5. 201217. Reid, Susan E. – David Crowley (eds.): Style and Socialism: Modernity and Material Culturein Post-War Eastern Europe. Oxford: Berg, 2000. Renan, Ernest: What is a nation? In H. K. Bhabha (ed.): Nation and Narration. London: Routledge, 1990. [1882.] 8-22. Richardson, Dick – Chris Roots (eds.): The Green Challenge: The Development of Green Par-ties in Europe. London: Routledge, 1995. Richardson, Dick: The Green challenge: Philoshophical, programmatic and electoral considerations. In Richardson-Roots (eds.): The Green Challenge: The Development of Green Parties in Europe. 4-22. Rimlinger, Gaston V.: Welfare Policy and Industrialization in Europe, America and Russia. New York: John Wiley, 1971. Ringer, Fritz: Education and Society in Modern Europe. Bloomington: Indiana University Press, 1979. Ritter, Gerhard A.: Der Sozialstaat: Entstehung und Entwicklung im internationalen Vergleich. München: Oldenbourg, 1991. Ritter, Gerhard A.: Social Welfare in Germany and Britain: Origins and Development. Leam- ington Spa – New York: Berg, 1986. Ritter, Gerhard A.: The New Social History in the Federal Republic of Germany. London: Ger- man Historical Institute, 1991. Rodrigez-Pose, A.: The European Union: Economy, Society, and Politics. Oxford: Oxford Uni- versity Press, 2002. Rokkan, Stein: Citizens, Elections, Parties: Approaches to the Comparative Study of the Pro-cesses of Development. New York: David McKay, 1970. Rokkan, Stein: Staat, Nation und Demokratie in Europa. Aus seinen gesammelten Werken rekonstruiert und eingeleitet von Peter Flora. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2000. Romanelli, Raffaele (ed.): How Did They Become Voters? The Hague: Kluwer Law International, 1998. Romanelli, Raffaele: Electoral Systems and Social Structures: A Comparative Perspective. In Romanelli (ed.): How Did They Become Voters? 1-36. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20.században. Budapest: Napvilág, 1998.


Irodalomjegyzék

Rose, Michael E.: Gute oder schlechte Zeiten? Die Lage der Sozialgeschichte in Grofibri- tannien. In Kocka (Hg.): Sozialgeschichte im internationalen Überblick. 187-206. Rose, Richard (ed.): International Encyclopedia of Elections. Washington, DC.: CQ Press, 2000. Rose, Richard – Neil Munro: Elections and Parties in New European Democracies. Washington, DC: CQ Press, 2003. Rose, Richard: What is Europe? A Dynamic Perspective. New York: Harper Collins, 1996. Rosenfeld, Rachel A. – Arne L. Kalleberg: A Cross-national Comparison of the Gender Gap in Income. American Journal of Sociology, vol. 96 (1990) no. 1. 69-106. Rosenthal, Uriel: Welfare State or State of Welfare? Repression and Welfare in Modern State. In Tomasson (ed.): The Welfare State, 1883-1983. 279-297. Rothenbacher, Franz: Social Change in Europe and its Impact on Family Structures. In Eekelaar-Nhlapo (eds.): The Changing Family: Family Forms and Family Law. 3-31 Rothenbacher, Franz: The European Population since 1945. Basingstoke: Palgrave, 2005. Rothenbacher, Franz: The European Population, 1850-1945. Basingstoke: Palgrave, 2002. Routh, Guy: Occupation and Pay in Great Britain, 1906-1979. London-Basingstoke: Macmillan, 1980. Rubinstein, W. D. (ed.): Wealth and The Wealthy in the Modern World. London: Croom Helm, 1980. Rubinstein, W. D.: Modern Britain. In Rubinstein (ed.): Wealth and The Wealthy in the Modern World. 46-89. Rudolf Andorka – Tamás Kolosi – György Vukovich (eds.): Social Report. Budapest: TÁRKI, 1992. (Eredeti magyar kiad.: 1990.) Rule, Wilma: Women: Enfrenchisement. In Rose (ed.): International Encyclopedia of Elections. 345-348. Ruysseveldt, Joris Van – Rien Huiskamp – Jacques von Hoof (eds.): Comparative Industrial and Employment Relations. London: Sage, 1995. Ryll, Stefan – Alparslan Yenal (Hrsg.): Politik und Ökonomie: Problemsicht aus klassischer,neo- und neuklassischer Perspektive. Marburg: Metropolis-Verlag, 2000. S. Molnár Edit: Családi értékek – magatartások – demográfiai tendenciák. Századvég, 14. évf. (1997) 31-54. Saint-Jours, Yves: Landesbericht Frankreich. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 181-268. Salt, John: Migration Pressures on Western Europe. In Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 92-126. Sanders, P.: Social Class and Stratification. London: Routledge, 1990. Sardon, Jean-Paul: Generation Replacement in Europe since 1900. Population: An English Selection, vol. 3 (1991) 15-32. Sassatelli, Roberta: Consumer Culture: History, Theory and Politics. London: Sage, 2007. Sassen, Saskia: Cities and Communities in the Global Economy: Rethinking Our Con- cepts. American Behavioral Scientist, vol. 39 (1996) no. 5. 629-639. Sassen, Saskia: The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton: Princeton University Press, 1991. Scarpetta, S.: Assessing the role of labour market policies and institutional settings on unemployment: a crosscountry study. OECD Economic Studies, vol. 26 (1996) 43-98. Schafers, Bernhard: Gesellschaftlicher Wandel in Deutschland. Stuttgart: Enke, 1995.


Irodalomjegyzék

Schildt, Gerhard: Die Arbeiterschaft im 19. und 20. Jahrhundert. München: Oldenbourg, 1996. Schlesinger, Philip: Europeaness: A New Cultural Battlefield? Innovation, vol. 5 (1992) no. 1. 12-22. Schmidt, Manfred G.: Gendered Labour Force Participation. In Castles (ed.): Families of Nations: Patterns of Public Policy in Western Democracies. 179-237. Schmidt, Manfred G.: Sozialpolitik der DDR. Wiesbaden: VS Verlag für Sozialwissenschaf- ten, 2004. Schmidt, Manfred G.: Sozialpolitik. Opladen: Leske und Budrich, 1988. Schmidt, Manfred: Wohlfarhtsstaatliche Regime: Politische Grundlagen und politisch- ökonomisches Leistungsvermögen. In Lessenich-Ostner (Hrsg.): Welten des Wohlfahrt- skapitalismus. 179-200. Schneider, Saundra K.: The Sequential Development of Social Programs in Eighteen Welfare States. Comparative Social Research, vol. 5 (1982) 195-219. Schnitzer, Martin: Income Distribution: A Comparative Study of the United States, Sweden,West Germany, East Germany, the United Kingdom, and Japan. New York: Praeger, 1974. Schoefield, R. – D. Reher – A. Bideau (eds.): The Decline of Mortality in Europe. Oxford: Clarendon Press, 1991. Schott, Dieter: London and its „New Towns" and Randstad Holland: Metropolitan planning on both sides of the Channel after 1945. In Lenger-Tenfelde (Hrsg.): Die europaische Stadt im 20. Jahrhundert: Wahrnehmung – Entwicklung – Erosion. 283-306. Schulte, Axel: Multikulturelle Gesellschaft: Chance, Ideologie oder Bedrohung? Aus Poli- tik und Zeitgeschichte, Jg. 23-24 (1990) 16-23. Schultz, Theodor W.: Investment in Human Capital. American Economic Review, vol. 51 (1961) 1-17. (Magyarul: Theodor W. Schultz: Beruházás az emberi tőkébe. Budapest: KJK, 1983.) Schulze, Max-Stephan (ed.): Western Europe: Economic and Social Change since 1945. London: Longman, 1999. Schwarz, K.: Household trends in Europe after World War II. In Keilman-Kuijsten-Vos- sen (eds.): Modelling Household Formation and Dissolution. 67-83. Scott, John: Class and Stratification. In Payne (ed.): Social Divisions. 20-54. Secretariat of the United Nations Economic Commission for Europe (UNECE): Consumption Trends and Prospects in the ECE Region. Economic Bulletin for Europe, vol. 39 (1987) no. 2. 247-274. Seligman, Adam B. – Katalin Füzer: The Problem of Trust and the Transition from State Socialism. Comparative Social Research, vol. 14 (1994) 193-221. Seligman, Edwin R. A. – Alvin Johnson (eds.): Encyclopaedia of the Social Sciences. Vol. 11. New York: Macmillan, 1933. Sen, Amartya: The Standard of Living. Cambridge: Cambridge University Press, 1987. Sewell, William H.: Marc Bloch és az összehasonlító történelem logikája. Világtörténet, 22. köt. (1972) 31-43. Shalev, Michael: The Social Democratic Model and Beyond. Comparative Social Research, vol. 6 (1983) 315351. Shavit, Y. – H.-P. Blossfeld (ed.): Persistent Inequalities: Changing Educational Stratificationin Thirteen Countries. Boulder, Col.: Westview Press, 1993. Shaw, Douglas V.: The Post-Industrial City. In Paddison (ed.): Handbook of Urban Studies. 284-295. 429 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Shorter, Edward: The Making of the Modern Family. New York: Basic Books, 1976. Siegrist, Hannes – Hartmut Kaelble – Jürgen Kocka (Hrsg): Europaische Konsumgeschichte:Zur Gesellschaftsund Kulturgeschichte des Konsums (18. bis 20. Jahrhundert). Frankfurt/ M.: Campus Verlag, 1997. Simkus, Albert: Class Divisions in East-Central Europe, 1949-1988. International Journal of Sociology, vol. 25 (1995) no. 4. 115-124. Simkus, Albert: Cross-National Comparisons of Social Mobility. International Journal of Sociology, vol. 25 (1995) no. 4. 57-73. Simmel, Georg: Die Grofistadte und das Geistesleben. In Otthein Rammstedt (Hrsg.): Georg Simmel Gesamtausgabe. Bd. 7.: Aufsatze und Abhandlungen, 1901-1908. Frankfurt/ M: Suhrkamp, 1995. [1903.] 116131. Singelmann, Joachim: From Agriculture to Services: The Transformation of Industrial Employ-ment. Beverly Hills, CA – London: Sage, 1978. Skocpol, Theda – Margaret Somers: The Uses of Comparative History in Macrosocial Inquiry. Comparative Studies in Society and History, vol. 22 (1980) no. 2. 174-197. Smelser, Neil J. – Paul B. Baltes (eds.): International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. Amsterdam: Elsevier, 2001. Smelser, Neil J. – Richard Swedberg (eds.): The Handbook of Economic Sociology. Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1994. Smith, Anthony D.: The Ethnic Origin of Nations. Oxford: Blackwell, 1986. Smith, David M.: The Socialist City. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socia-lism: Urban and Regional Change and Conflict in Post-Socialist Societies. 70-99. Smith, Dennis: The Rise of Historical Sociology. Philadelphia: Temple University Press, 1991. Somogyi, L. (ed.): The political economy of the transition process in Eastern Europe. Aldershot: Edward Elgar, 1993. Sörensen, A. B.: On Kings, Pietism and Rent-seeking in Scandinavian Welfare States. Acta Sociologica, vol. 41 (1998) no. 4. 363-375. Sorokin, Pitirim A.: Social Mobility. Glencoe, Ill.: Free Press, 1959. [1927.] Spéder Zsolt: Az európai családformák változatossága. Párkapcsolatok, szülői és gyermeki szerepek az európai országokban az ezredfordulón. Századvég, 22. évf. (2005) 3. sz. 3-48. Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón (Népesség, népesedés, egészségügyi ellátás). In Andorka: Bevezetés a szociológiába. 318-327. Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón (Család). In Andorka: Bevezetés a szociológiába. 415-426. Spéder Zsolt: Változások az ezredfordulón (Társadalmi mobilitás és vándorlás). In An- dorka: Bevezetés a szociológiába. 274-285. Spence, A.: Market Signaling. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1974. Sporton, Deborah: Fertility: the Lowest Level in the World. In Noin-Woods (eds.): The Changing Population of Europe. 49-61. Spree, Reinhard: Der Rückzug des Todes: Der epidemiologische Übergang in Deutsch- land wahrend des 19. und 20. Jahrhunderts. Historical Social Research, vol. 23 (1998) 4-43.


Irodalomjegyzék

Stalker, Peter: The Work of Strangers: A Survey of International Labour Migration. Geneva: ILO, 1994. Statistisches Bundesamt (Hrsg.): Bevölkerung und Wirtschaft, 1872-1972. Stuttgart: Statistisches Bundesamt, 1972. Stearns, Peter (ed.): Encyclopedia of American Social History. Vol. 1. New York: Scribner's, 1993. Stearns, Peter (ed.): Encyclopedia of European Social History, 1350-2000. Vol. 1-6. New York: Scribner's, 2001. Stearns, Peter N.: Consumption in World History: The Global Transformation of Desire. London – New York: Routledge, 2001. Stearns, Peter N.: Lives of Labour: Work in a Maturing Industrial Society. London: Croom Helm, 1975. Stearns, Peter: European Society in Upheaval: Social History since 1750. New York: Macmil- lan, 1975. Stearns, Peter: Social History Present and Future. Journal of Social History, vol. 37 (2003) 9-19. Stearns, Peter: The Old Social History and the New. In Stearns (ed.): Encyclopedia of American Social History. Vol. 1. 237-250. Stearns, Peter: The Unskilled and Industrialization: A Transformation of Consciousness. Archiv für Sozialgeschichte, Jg. 16 (1976) 249-282. Stone, Lawrence: The Family, Sex, and Marriage in England, 1500-1800. New York: Harper and Row, 1979. Struyk, Raymond J.: Housing Privatization in the Former Soviet Block to 1995. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 192-213. Suleiman, Ezra N.: Elites in French Society: The Politics of Survival. Princeton: Princeton University Press, 1978. Summers, Anita – Paul C. Chesire – Lanfranco Senn (eds.): Urban Change in the United States and Western Europe: Comparative Analysis and Policy. Washington, DC: The Urban Institute Press, 1999. Sussman, Marvin B. – Suzanne K. Steinmetz (eds.): Handbook of Marriage and the Family. New York: Plenum Press, 1987. Sykes, Robert – Bruno Palier – Pauline M. Prior (eds.): Globalization and European Welfare States: Challenges and Change. Houndmills-Basingstoke: Palgrave, 2001. Szalai Júlia: A családi munkamegosztás néhány szociológiai problémájáról. In Lőcsei (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. 169-199. Szalai Sándor (szerk.): Idő a mérlegen. Budapest: Gondolat, 1978. (Angol eredeti: Alexander Szalai (ed.): The Use of Time. The Hague: Mouton, 1972. ) Szelenyi, Ivan: Cities under Socialism – and After. In Andrusz-Harloe-Szelenyi (eds.): Cities after Socialism. 286-317. Szelényi, Iván: East European Cities: How Different Are They? In Guldin-Southall (eds.): Urban Anthropology in China. 41-64. Szelényi, Iván: Urban inequalities under state socialism. Oxford: Oxford University Press, 1983. Szirmai, Adam – Bart van Ark – Dirk Pilat (eds.): Explaining Economic Growth: Essays in Honour of Angus Maddison. Amsterdam: North-Holland, 1993. Szirmai, Adam: The Dynamics of Socio-Economic Development. Cambridge: Cambridge University Press, 2005. 431 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Szűcs Zoltán: Az élettársi kapcsolatban élő családok társadalmi-demográfiai jellemzői. Budapest: KSH, 1996. Tárkányi Ákos: Európai családpolitikák. A magyar családpolitika története. Demográfia, XLI. évf. (1998) 2-3. sz. 233-268. Tenfelde, Klaus (Hrsg.): Arbeiter und Arbeiterbewegung im Vergleich. München: Olden- bourg, 1986. Ther, Philipp: Beyond the Nation: The Relational Basis of a Comparative History of Ger- many and Europe. Central European History, vol. 36 (2003) no. 1. 45-73. Therborn, Göran: European Modernity and Beyond: The Trajectory of European Societies,1945-2000. London: Sage, 1995. Therborn, Göran: The Politics of Childhood: The Rights of Children in Modern Times. In Castles (ed.): Families of Nations. 241-291. Thirring Lajos: A lakások és háztartások Magyarországon 1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf. (1937) 1-6. Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In Kovacsics (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. 221-388. Thompson, F. M. L. (ed.): The Cambridge Social History of Britain, 1950-1950. Vol. 1-3. Cambridge: Cambridge University Press, 1990. Tilly, Charles (ed.): Historical Studies of Changing Fertility. Princeton: Princeton University Press, 1978. Tilly, Charles: Big Structures, Large Processes, Huge Comparisons. New York: Russel Sage, 1984. Tilly, Charles: Historical Study of Vital Processes. In Tilly (ed.): Historical Studies of Chang- ing Fertility. 356. Tilly, Charles: Retrieving European Lives. In Zunz (ed.): Reliving the Past: The Worlds of Social History. 1152. Tinbergen, Jan: Income Distribution: Analysis and Policies. Amsterdam: North-Holland Publishing Company, 1975. Tipton, Frank B. – Robert Aldrich: An Economic and Social History of Europe. Vol. 1-2. Baltimore: The John Hopkins University Press, 1987. Titmuss, Richard M.: Essays on 'The Welfare State'. London: Allen and Unwin, 1958. Titmuss, Richard M.: Social Policy. London: Allen and Unwin, 1974. Tóka, Gábor: Political Support in East-Central Europe. In Klingemann-Fuchs (eds.): Citi- zens and the State. 354-382. Tomasson, Richard F. (ed.): The Welfare State, 1883-1983. Greenwich, Conn. – London: JAI Press, 1983. Tomka Béla: A társadalomtörténet-írás nemzetközi intézményesülésének állomásai. Századok, 139. évf. (2005) 6. sz. 1563-1566. Tomka Béla: Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában. Budapest: Osiris, 2000. Tomka Béla: Rászorultsági elv vagy általános szociális jogok? Jóléti rendszerek történeti összehasonlításának tanulságai. Esély, 17. évf. (2006) 5. sz. 20-42. Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában. Budapest: Századvég, 2003. Tomka Béla: Társadalomtörténeti hagyományok, irányzatok, módszerek – a nemzetközi gyakorlat szemszögéből. Korall, 15. köt. (2004) 341-348. 432 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Tomka, Béla: Demographic Diversity and Convergence in Europe, 1918-1990: The Hun- garian Case. Demographic Research, vol. 6 (2002) no. 2. 17-48. Tomka, Béla: Welfare in East and West. Berlin: Akademie Verlag, 2003. Tomka, Béla: Western European welfare states in the 20 th century: convergences and di- vergences in a long-run perspective. International Journal of Social Welfare, vol. 12 (2003) no. 4. 249-260. Tomka Miklós: Vallás és vallásosság. In Andorka-Kolosi-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport. 1996. 592-616. Topf, Richard: Electoral Participation. In Klingemann-Fuchs (eds.): Citizens and the State. 27-51. Tóth István György – Csaba Iván (szerk.): A jóléti állam politikai gazdaságtana. Budapest: Osiris, 1999. 16-18. Touraine, Alain: The Post-Industrial Society. London: Wildwood, 1974. Transition: The First Ten Years. Washington, DC: The World Bank, 2002. Trevelyan, G. M.: English Social History. London: Longman, 1944. Trotha, T. v.: Zum Wandel der Familie. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsycholo- gie, Jg. 42 (1990) 452-473. Tumpel-Gugerell, Gertrude – Peter Mooslechner (eds.): Economic Convergence and Diver- sity in Europe. Cheltenham: Edward Elgar, 2003. U.S. Department of Health and Human Services (ed.): Social Security Throughout the World. 1981. Washington, DC: U.S. Department of Health and Human Services, 1982. Ullrich, Carsten G.: Wohlfahrtsstaat und Wohlfahrtskultur. Working Papers. Nr. 67. Mann- heim: Mannheimer Zentrum für Europaische Sozialforschung, 2003. UN Population Division: World Population Prospects: the 1998 Revision. Vol. I.: Comprehen-sive Tables. Vol II.: Sex and Age. New York: United Nations, 1999. UNESCO Yearbook. 1985. Paris: UNESCO, 1985. UNESCO: Statistical Yearbook. 1993. Paris: UNESCO, 1993. UNICEF: A Decade of Transition: Regional Monitoring Report. 8. Florence: UNICEF, 2001. United Nations (ed.): Demographic Yearbook. 1948. New York: United Nations, 1949. United Nations (ed.): Demographic Yearbook. 1995. New York: United Nations, 1997. United Nations (ed.): Demographic Yearbook. Special Issue: Population Ageing and the Situa-tion of Elderly Persons. New York: United Nations, 1993. United Nations (ed.): The Population Debate. New York: United Nations, 1975. United Nations Development Programme: Human Development Report. 1998. New York: Human Development Report Office, 1998. United Nations: Annual Bulletin of Housing and Building Statistics for Europe. 1961. Geneva: Economic Commission for Europe, 1962. United Nations: Statistical Yearbook, 1990/1991. New York: United Nations, 1993. United Nations: World urbanization prospects: The 2001 revision. New York: United Na- tions, 2001. United Nations: World urbanization prospects: The 2003 revision. New York: United Na- tions, 2003. Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. A XX. század második felének magyarországi öltözködéstörténete. Budapest: Corvina, 2004. Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest: Osi-ris, 2001.


Irodalomjegyzék

van Ark, Bart – Nicholas Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. Cambridge: Cambridge University Press, 1996. van Ark, Bart – Nicholas Crafts: Catch-up, convergence and the sources of post-war European growth: introduction and overview. In van Ark – Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. 1-26. van Ark, Bart: Convergence and divergence in the European periphery: productivity in Eastern and Southern Europe in retrospect. In van Ark – Crafts (eds.): Quantitative aspects of post-war European economic growth. 271-326. van Ark, Bart: Sectoral growth accounting and structural change in post-war Europe. In van Ark – Crafts (eds.): Quantitative aspects of postwar European economic growth. 84164. van de Kaa, Dirk J.: Europe's Second Demographic Transition. Population Bulletin, vol. 42 (1987) no. 3. 3-57. van de Kaa, Dirk J.: The past of Europe's demographic future. European Review, vol. 7 (1999) no. 4. 529-550. van den Braembussche, A. A.: Historical Explanation and Comparative Method: Towards a Theory of the History of Society. History and Theory, vol. XXVIII (1989) no. 1. 1-24. van der Lippe, Tanja – Liset van Dijk: Comparative Research on Women's Employment. Annual Review of Sociology, vol. 28 (2002) 221-241. van der Wee, Herman: The twentieth century: an economic perspective. European Review, vol. 8 (2000) no. 1. 17-35. van Dijk, Henk: Religion Between State and Society in Nineteenth-Century Europe. In Kaelble (ed.): The European Way. 253-274. van Kersbergen, Kees: Social Capitalism: A Study of Christian Democracy and the Welfare State. London: Routledge, 1995. Varblane, Urmas – Priit Vahter: An Analysis of the Economic Convergence Prosess in the Tran- sition Countries. Working Paper No. 37. Tartu: University of Tartu, Faculty of Econom- ics and Business Administration, 2005. Vaughan-Whitehead, Daniel: EU Enlargement versus Social Europe? Cheltenham: Edward Elgar, 2003. Villeneuve-Gokalp, Catherine: From marriage to informal union: recent changes in the behaviour of French couples. Population: An English Selection, vol. 3 (1991) 81-111. Visser, Jelle: Trade unions from a comparative perspective. In Ruysseveldt – Huiskamp – von Hoof (eds.): Comparative Industrial and Employment Relations. 37-67. von der Lippe, Peter: Die Messung des Lebensstandards. In Fischer (Hrsg.): Lebensstan- dard und Wirtschaftssysteme. 57-102. Wall, Richard: (ed.): Family forms in historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 1983. Wall, Richard: Introduction. In Wall (ed.): Family forms in historic Europe. 1-63. Watkins, Susan Cotts: From Provinces into Nations: Demographic Integration in WesternEurope, 1870-1960. Princeton: Princeton University Press, 1991. Weclawowicz, Grzegorz: The Structure of Socio-economic Space in Warsaw in 1931 and 1970: A Study in Factorial Ecology. In French-Hamilton (eds.): The Socialist City. 387423. Wehler, Hans-Ulrich (Hrsg.): Klassen in der europaischen Geschichte. Göttingen: Vanden- hoeck, 1979. White, Paul: Urban life and social stress. In Pinder (ed.): The new Europe: Economy, society and environment. 305-321. Wilensky, Harold L. et al.: Comparative Social Policy: Theories, Methods, Findings. Berkeley: University of California Press, 1985. Wilensky, Harold L.: Leftism, Catholicism, and Democratic Corporatism: The Role of Political Parties in Recent Welfare State Development. In Flora-Heidenheimer (eds.): The Development of Welfare States. 345382. Wilensky, Harold L.: Rich Democracies. Berkeley: University of California Press, 2002. Wilensky, Harold L.: The Welfare State and Equality: Structural and Ideological Roots of PublicExpenditures. Berkeley: University of California Press, 1975. 434 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalomjegyzék

Williamson, J.: Why did output fall in Eastern Europe? In Somogyi (ed.): The political economy of the transition process in Eastern Europe. 25-39. Williamson, Jeffrey G.: Evolution of Global Labor Markets Since 1830: Background Evidence and Hypotheses. National Bureau of Economic Research. Working Paper 36. Cambridge, Mass. February 1992. Wilson, Bryan: Religion in Secular Society. London: Watts, 1966. Winand Gellner: Massenmedien. In Gabriel-Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. 279-304. Wirth, Louis: Urbanism as a way of life. American Journal of Sociology, vol. XLIV (1938) no. 1. 1-24. Wolff, Edward N.: International comparisons of wealth inequality. Review of Income and Wealth, vol. 4 (1996) 433-451. Woods, Robert: Public Health and Public Hygiene: The Urban Environment in the Late Nineteenth and Early Twentieth Centuries. In Schoefield-Reher-Bideau (eds.): The De- cline of Mortality in Europe. 233-247. World Migration 2005: Costs and Benefits of International Migration. Geneva: International Organization for Migration, 2005. www.foe.org.uk/campaigns/sustainabledevelopment/progress . Retrieved 10.07.2008. Young, Michael – Peter Willmott: The symmetrical family. New York: Pantheon Books, 1973. Zarnowska, Anna – Janusz Zarnowski: Sozialgeschichte in Polen. In Kocka (Hg.): Sozial- geschichte im internationalen Überblick. 141-162. Zöllner, Detlev: Landesbericht Deutschland. In Köhler-Zacher (Hrsg.): Ein Jahrhundert Sozialversicherung. 45179. Zolotas, Xenophon: Economic Growth and Declining Social Welfare. Athens: Bank of Greece, 1981. Zukovski, Maciej: Pension Policy in Poland after 1945: Bismarck and Beveridge Tradi- tions. In Hills-DitchGlennerster (eds.): Beveridge and Social Security: An International Perspective. 154-170. Zunz, Oliver (ed.): Reliving the Past: The Worlds of Social History. Chapel Hill – London: The University of North Carolina Press, 1985.


Európa társadalomtörténete a 20. században Tomka, Béla

Recommend Documents