AZ ŐSEMBER VALLÁSOS VISELKEDÉSE Forrás: Mircea Eliade, Vallási Hiedelmek és eszmék története, Bp.- Osiris 2006. 1. Irányultság (orientáció). Szerszámkészítő szerszámok. A tűz „megszelídítése” Az „emberré válás” problémáját, annak ellenére, hogy a vallás jelenségének megértésében nagyon fontos, nem vitatjuk meg itt. Elég arra hivatkoznunk, hogy a függőleges testhelyzet már jelzi a főemlősök körülményeinek túllépését. A főemlősök létmódjához képest ugyancsak meghatározó különbségre derít fényt az eszközhasználat. Az ősember nemcsak használ eszközöket, hanem készíteni is képes. Igaz, hogy bizonyos majmok használnak úgy tárgyakat, mintha „szerszámok” lennének, sőt ismerünk eseteket, amikor alakítják is ezeket. Ám az ősemberek egyre több „szerszámkészítő szerszámot” csinálnak. Eszközhasználatuk egyébként is sokkal összetettebb; az eszközt kezük ügyében tartják, hogy majd később használják. Röviden, az eszközhasználat nem korlátozódik egy-egy különleges helyzetre vagy adott, sajátos pillanatra, mint ahogyan ez a majmoknál megesik. Fontos azt is leszögeznünk, hogy a szerszámok nem pusztán meghosszabbítják a testrészeket. A legrégebbi ismert megmunkált köveket olyan funkciókra készítették, amelyek az emberi test felépítésében nem adottak, nevezetesen vágásra (ez a foggal történő széttépéstől vagy a körömmel kapargatástól eltérő cselekvés).2 A nagyon lassú technológiai haladás nem jelenti az intelligencia ugyanilyen lassú fejlődését. Tudjuk, hogy az elmúlt két évszázadban a technológia rendkívüli fejlődése nem jelenik meg a nyugati ember intelligenciájának hasonló fejlődéseként. Egyébként, mint megjegyezték, „minden újítás a kollektív pusztulás veszélyét hozza magával” (André Varagnac). A technológiai mozdulatlanság az ősember fennmaradását biztosította. Azt mondhatjuk, a tűz „megszelídítése”, vagyis előállításának, megőrzésének és szállításának lehetősége jelzi az ősember végleges elválását zoológiai elődeitől. A tűz használatát bizonyító legrégebbi „dokumentum” Csou-kou-tienből származik (körülbelül 600 000 éves), de lehetséges, hogy a tűz „megszelídítése” jóval korábban es több helyen is megtörtént. Nyomatékkal kellett hangsúlyoznunk ezt a néhány közismert tényt, hogy a következő elemzések során szem elől ne tévesszük: az őstörténet embere már intelligenciával és képzelőerővel rendelkező lényként viselkedett. Ami a tudattalan tevékenységet illeti - álmok, fantáziák, látomások, költött történetek stb. -, azt gyaníthatjuk, hogy ez sem intenzitásában, sem mélységében nem különbözött attól, amit a ma élő embereknél láthatunk. Am az intenzitás és mélység szót legerősebb és legdrámaibb értelmében gondoljuk. Az ősemberek kétmillió évig vadászatból éltek; a nők és gyerekek által gyűjtött gyümölcsök, gyökerek, puhatestűek nem voltak elegendőek a faj fennmaradásához. A vadászat határozta meg a nemek szerinti munkamegosztást, erősítve ezáltal az „emberré válást”; mivel a ragadozóknál, sőt az egész állatvilágban sehol nem létezik ilyen különbség. Ám a vad szüntelen üldözése és megölése végül sui generis kapcsolatrendszert teremtett a vadász és a legyilkolt állatok között. Erre a kérdésre hamarosan visszatérünk. Most csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a vadász és áldozata közötti „misztikus közösség” éppen az ölés aktusában jelenik meg; a kiontott vér minden szempontból ugyanolyan, mint az emberé. Végső fokon a vaddal való „misztikus közösség” fölfedi a rokonságot az emberi társadalmak és az állatvilág között. A
1
vadászaton elejtett vad, vagy később a háziállat megölése „áldozattal” egyenértékű, ahol az áldozatok egymás közt fölcserélhetők3. Szögezzük le, hogy ezek a felfogások az „emberré válás” végső fázisaiban alakultak ki. És - módosulva, átértékelődve, rejtőzve - évezredekkel az őskőkori civilizációk eltűnése után is, máig hatnak. 2. Az őstörténeti bizonyítékok „homályossága” Ha az ősembert „teljes embernek” tekintjük, már ebből következik, hogy rendelkezett bizonyos számú hiedelemmel és gyakorolt bizonyos rítusokat. Mert, mint utaltunk rá, a szent élménye a tudat struktúrájának eleme. Más szóval, ha föltesszük az őstörténeti ember „vallásosságának” vagy „nem vallásosságának” kérdését, a „nem vallásosság” támogatóinak kellene bizonyítékokat hozni, feltételezésüket alátámasztandó. Lehetséges, hogy az ősember „nem vallásosságának” elmélete az evolucionizmus idején ütötte föl a fejét, amikor a főemlősökkel való hasonlóságokat fölfedezték. Am itt félreértésről van szó, mert ebben az esetben nem az ősember anatómiai, csonttani felépítése számít (ami kétségkívül hasonlít a főemlősökéhez), hanem alkotásai; ezek pedig olyan intelligencia működését mutatják, amelyet csak „emberi”-ként határozhatunk meg. Még ha ma egyet is értünk abban a tényben, hogy az ősembernek volt „vallása”, nehéz, ha gyakorlatilag nem lehetetlen megállapítani, mi volt ennek a tartalma. A kutatók mégsem teljesen fegyvertelenek, mivel az ősemberek életéről maradt bizonyos számú „tanúbizonyság”, és reméljük, egy napon majd sikerül megfejteni ezek vallási jelentését. Másként szólva, reméljük, hogy ezek a „bizonyítékok” alkalmasak egy „nyelv” megalkotására éppúgy, mint ahogyan Freud jóvoltából a tudattalan mindaddig abszurdnak vagy jelentés nélkülinek tekintett alkotásai - álmok, éber álmodozások, fantazmák stb. - az ember megismeréséhez rendkívül értékes „nyelv” felfedezését tették lehetővé. Valójában elég szépszámú „bizonyíték” van, csakhogy ezek „homályosak” és nem túl változatosak: emberi csontok, főként koponyák, kőeszközök, festékanyagok (elsősorban vörös okker, hematit), meg a sírokban talált különféle tárgyak. Csak az őskőkor legkésőbbi időszakából rendelkezünk sziklafestményekkel és -vesétekkel, festett kavicsokkal, valamint csont- és kőszobrocskákkal. Bizonyos esetekben - sírok, művészi alkotások -, és a megvizsgálandó korlátok között, legalábbis a „vallásos” szándékban biztosak lehetünk. Am az Aurignac-i ember előtti (kb. 30 000 éves) „bizonyítékok” többsége, tehát a szerszámok, használati értékükön túl semmiről sem árulkodnak. Mégis elképzelhetetlen lenne, hogy a szerszámok ne hordoztak volna bizonyos szentséget, és ne ihlettek volna egész sor mitológiai epizódot. Az első technológiai felfedezések - a kövek támadó- és védőfegyverré való alakítása, a tűz megszelídítése nem csupán az emberi faj fennmaradását és fejlődését biztosították; mitikus-vallási értékek egész világát is létrehozták, serkentették és táplálták a teremtő képzeletet. Elég megvizsgálnunk a szerszámok szerepét a mindmáig a vadászat és halászat fejlődési fokán maradt emberek vallási életében és mitológiájában. Egy-egy fegyver - legyen az fából, kőből vagy fémből - mágikus-vallási értéke még az európai falusi népességnél is megvan, és nem is csupán folklórjukban. Nem számítjuk ide a kövek, sziklák, kavicsok kratophaniáit és hierophaniáit (erő- és szentség-megnyilvánulásait); az olvasó ezekre Traité d’histoire des religions című munkánk egyik fejezetében talál példákat.
2
Főként a „távolság uralása”, a hajítófegyvereknek köszönhető győzelem keltett életre megszámlálhatatlan hiedelmet, mítoszt és mondát. Emlékezzünk csak az égboltba fúródó, s az égbe jutást így lehetővé tévő lándzsák körül kialakult mitológiákra, vagy a nyilakra, melyek felhőkön át repülnek, démonokat döfnek át, vagy égig érő láncot alkotnak stb. Oda kellene figyelnünk legalább néhány szerszámhiedelemre és mitológiára, elsősorban a fegyverekére, hogy jobban megítélhessük mindazt, amit az ősemberek megmunkált kövei már nem tudnak közölni velünk. Az őstörténeti dokumentumok Jelentésbeli homályossága” nem áll egyedül. Minden, akár kortárs dokumentum is „szellemileg homályos” mindaddig, amíg egy jelentési rendszerbe illesztve nem sikerül kibetűznünk. Egy őskori vagy mai szerszám csak technológiai szándékoltságát tudja felmutatni: mindaz, amit készítője vagy tulajdonosai gondoltak, éreztek, álmodtak, képzeltek, reméltek vele kapcsolatban, álcázva marad előttünk. Mégis meg kell próbálnunk legalábbis „elképzelni” a történelem előtti szerszámok nem anyagi értékét. Ha ezt nem tesszük, ez a jelentésbeli homály a kultúra történetének teljesen téves értelmezésére vezethet. Azt kockáztatjuk például, hogy összetévesztjük egy hiedelem felbukkanásának időpontját azzal, amikor először van rá világos tanúbizonyságunk4. Amikor a fémkorokban egyes hagyományok a bányamunkával, fémmegmunkálással és fegyverkészítéssel kapcsolatos „mesterségbeli titkokra” utalnak, óvatlan dolog lenne azt hinni, hogy előzmények nélküli találmányról van szó, hisz ezek a hagyományok, legalábbis részben, kőkorszaki örökséget éltetnek tovább. Az Ősemberek mintegy kétmillió évig főként vadászatból, halászatból él gyűjtögetésből éltek. Ám az őskőkori vadász vallási univerzumára vonatkozó első régészeti utalások a francia-spanyol földön ránk maradt sziklafestmény-művészetig (kb. 30 000 évre) nyúlnak vissza. Sőt mi több, ha a mai vadásznépek hiedelmeit és vallási szokásait megvizsgáljuk, be kell látnunk, hogy majdnem teljesen lehetetlen hasonló hiedelmek meglétét vagy hiányát kimutatni az őskőkorból. A primitív vadászok5 az állatokat az emberhez hasonlónak, ám természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezőknek tekintik; azt hiszik, hogy az ember állattá változhat és fordítva; hogy a halottak lelke állatokba költözhet; végül pedig hogy léteznek titokzatos kapcsolatok egy-egy személy és állat között (ezt nevezték korábban nagualizmusnak). Ami a vadászok vallásaiban megjelenő természetfölötti Lényeket illeti, megkülönböztetünk állat alakú kísérőket vagy „védőszellemeket”, az „Állatok Ura” típusú, a vadat és a vadászt egyaránt óvó istenségeket, bozótszellemeket és a különféle állatfajták szellemeit. Egyébként bizonyos vallási viselkedések sajátosan jellemzőek a vadásztársadalmakra: az állat megölése szertartásszerű, és magában foglalja azt a hitet, hogy az „Állatok Ura” felügyel arra: a vadász csak akkor ölhet, ha táplálékra van szüksége, a táplálékot pedig nem szabad pocsékolni; a csontoknak, főként a koponyának határozott rituális értéke van (talán mert azt hiszik, hogy az állat „lelkét” vagy „életét” ezek zárják magukba, és az „Állatok Ura” a csontvázból kiindulva növeszt majd új húst); ezért helyezik a koponyát és a csöves csontokat ágakra vagy magaslatokra; bizonyos népeknél a megölt állat lelkét „szellemi hazájába” küldik (lásd az ainuk és a giljákok „medveünnepeit”); ugyancsak létezik annak a szokása, hogy minden állatból felajánlanak a Legfelsőbb Lényeknek egy-egy darabkát (a pigmeusok, a Fülöpszigetek negritói stb. körében) vagy a koponyát és a csöves csontokat (szamojédok
3
stb.); Szudán bizonyos népeinél a fiatal férfi, miután megölte első vadját, a vérrel bemázolja egy üreg száját. Mennyi hiedelmet vagy szertartást tudunk ezek közül azonosítani a rendelkezésünkre álló régészeti leletekben? A koponyák és csöves csontok áldozását biztosan. Mégsem időzhetünk elég sokáig a vadásznépek vallási ideológiáinak gazdagságánál és összetettségénél - avagy ezek őskőkori meglétének bizonyításánál vagy tagadásánál. Mint már többször megismételtük: a hiedelmek és eszmék nem kövesednek meg. Egyes tudósok ezért jobbnak látták, ha inkább nem szólnak semmit az őskőkori ember eszméiről és hiedelmeiről, mintsem hogy a vadásztársadalmakkal való összehasonlítás segítségével rekonstruálják őket. Ez a szélsőséges módszertani álláspont nem veszélytelen. Az emberi szellem történetének hatalmas részét fehér foltként hagyni azt az elképzelést sugallja, hogy a szellem tevékenysége mindezen idő alatt csupán a technológia megőrzésére és átadására korlátozódott. Egy ilyen vélemény viszont az ember megismerésére nézve nemcsak téves, hanem ártalmas is. A homo faber egyszersmind homo ludens, sapiens és religiosus is volt. Miután vallási hiedelmeit és gyakorlatát nem tudjuk rekonstruálni, legalább a közvetett megvilágításukat lehetővé tévő megfeleléseket jeleznünk kell. 3. A temetkezési helyek szimbolikus jelentései A legrégebbi és legnagyobb számú „bizonyítékok” természetesen a csontok. Temetkezésről a moustier-i kultúrától kezdődően (kb. 70-50 000 év) beszélhetünk teljes bizonyossággal. Ám koponyákat és felső állkapcsokat sokkal régebbi helyeken is találtak, például Csou-kou-tienben (egy 400-300 000 évre datálható szinten), és jelenlétük számos problémát vetett föl. Miután nem sírokról van szó, e koponyák megőrzését vallási okok magyarázhatják. A halál utáni életben való hit a legrégebbi időktől kezdődően kimutathatónak tűnik a vörös okker, a vér rituális helyettesítője, tehát az élet „szimbóluma” használata révén. A holttestek okkerporral történő behintése időben és térben Csoukou-tien-től Európa nyugati partvidékéig, Afrikában egészen a Jóreménység-fokig, Ausztráliáig, Tasmaniáig, Amerikában pedig a Tűzföldig általánosan elterjedt. A továbbélésbe vetett hitet a temetkezési helyek bizonyítják; másként nem volna érthető a testek eltemetésére fordított fáradság. Ez a továbbélés lehetett tisztán „szellemi”, vagyis felfoghatták a lélek utóéleteként, amelynek hiedelméhez hozzájárulhatott a holtak álombéli megjelenése is. Ám bizonyos sírokat a halott esetleges visszatérése elleni védekezésként is értelmezhetünk; ezekben az esetekben a tetemeket összegöngyölték, esetleg össze is kötözték. Másfelől, semmi nem zárja ki, hogy a tetem összehajtogatott testhelyzete távolról sem az „élő halott”-tól való (némely népeknél bizonyított) félelmet jelenti, ellenkezőleg, az „újjászületés” reményét tükrözi; mivel számos olyan esetet ismerünk, ahol szántszándékkal magzati testtartásban temettek. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a temetkezési helyek igazolják a továbbélésnek (a vörös okker használatával már jelzett) hitét, és néhány kiegészítő adalékkal is szolgálnak: a kelet felé irányuló temetés jelzi azt a szándékot, hogy a lélek sorsát a nap járásával egyeztessék; az „újjászületés” vagy egy másik világban való továbbélés
4
reményét; hittek az egyedi tevékenység folytatásában; bizonyos halotti rítusok meglétére pedig az ékszeradományok és az étkezések maradványai utalnak. Egy-egy vallási eszme fontosságát az is bizonyítja, ha a későbbi korokban is képes „továbbélni”. így azt a hiedelmet, hogy az állat a csontjaiból újjá tud születni, sok kultúrában megtaláljuk18. Ezért volt tilos összetörni annak az állatnak a csontjait, melynek húsát épp előzőleg ették meg. A vadász- és pásztorkultúrákra jellemző gondolatról van itt szó, amely azonban összetettebb vallásokban és mitológiákban is fennmaradt. 4. A sziklafestmények: képek vagy jelképek? A legfontosabb és legtöbb képszerű leletet díszített barlangok feltárásakor találták. Az őskőkori művészet e kincsei viszonylag szűk területen, az Urál és az Atlanti-óceán között oszlanak el. Kisebb műtárgyakat találtak Nyugat- és KözépEurópa nagy részén, valamint Oroszországban, a Don vonaláig. Ám a sziklaképek művészete Spanyolországra, Franciaországra és Dél-Olaszországra korlátozódik (egy 1961-ben, az Uraiban felfedezett festett barlang kivételével). Legelőször „a művészi tartatom rendkívüli egysége” döbbenti meg az embert: „a képek nyilvánvaló értelme mintha mit sem változott volna i. e. 30 000 és 9000 között, s ugyanaz Asztúriában, mint a Donnál”20. Leroi-Gourhan szerint egyazon, nevezetesen a „barlangvallást” jellemző ideológiai rendszer kapcsolatok révén történt elterjedéséről van szó. Minthogy a festmények a bejárattól meglehetősen távol találhatók, a kutatók egyetértenek abban, hogy a barlangokat egyfajta szentélynek lehet tekinteni. A nyilakkal átlőtt medvéket, oroszlánokat és más vadállatokat, vagy a Montes-panbarlangban talált, oroszlánokat és egy medvét ábrázoló, mély, kerek lyukaktól átfúrt agyagszobrokat a „vadászmágia” bizonyítékaként értelmezték22. Ez lehetséges feltételezés, ám a művek némelyikét egy ősvadászat újbóli felidézéseként is lehetne értelmezni. Ugyancsak lehetséges, hogy a rítusokat a „szentélyek” legmélyebb részein hajtották végre, talán egy-egy vadászat előtt, vagy abból az alkalomból, amit az ifjak „avatásának” nevezhetnénk23. Mindamellett bizonyosfajta „sámánizmus” őskőkori megléte egyértelműnek látszik. Egyfelől, a sámánizmus még ma is uralja a vadász- és pásztornépek vallási ideológiáját. Másfelől, az extatikus élmény mint olyan, ősjelenségként az emberi létezés alkotóeleme; elképzelhetetlen olyan kor, amikor az embernek ne lettek volna se álmai, se éber álmodozásai, és ne esett volna „transzba”, öntudatvesztésbe, amit a lélek túlvilági utazásaként értelmezhetett. Ami a kultúra és vallás különféle formáiban módosult és változott, az az extatikus élmény értelmezése és felhasználása volt. Minthogy az őskőkoriak szellemi univerzumában az állat és ember közötti, „misztikus” természetű kapcsolatok uralkodtak, nem nehéz megfejteni egy extázisspecialista szerepeit.
5