Az olvasóhoz A „boldogságtervvel” megváltoztathatod az életed. A folyamat a felkészülési szakasszal kezdődik, amikor azonosítod, minek örülsz, mitől vagy elégedett, mi köt le, és azt is, mi okoz bűntudatot, mi dühít fel, mit unsz, miért furdal a lelkiismeret. A második lépés a fogadalomtétel, amikor meghatározod azokat a konkrét cselekedeteket, amelyek feljebb srófolják a boldogságszintedet. Ezután jön a legérdekesebb rész: be kell tartanod a fogadalmaidat. Ez a könyv az én boldogságtervem története – arról szól, mit próbáltam ki, mire jöttem rá. A tiéd más lehet, mint az enyém, de ritkán fordul elő, hogy valaki képtelen hasznot húzni a boldogságtervből. Remélem, a kezedben lévő kötet leküzdhetetlen vágyat ébreszt benned saját boldogságterved megalkotása iránt. Ez az én boldogságtervem története, tehát természetesen az én sajátos helyzetemet, értékrendemet, érdekeimet tükrözi. Most azt gondolhatod: ha minden boldogságterv egyedi, miért vacakolnál az enyémmel? A boldogság tanulmányozása közben meglepetten jöttem rá valamire: gyakran többet tanulok mások szélsőségesen egyéni tapasztalataiból, mint azokból a forrásokból, amelyek aprólékos részletességgel elemzik az általános elveket, vagy a legújabb kutatásokra hivatkoznak. Többre értékelem az érveknél mindazt, ami egyeseknek bevált, még akkor is, ha látszólag egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Ami engem illet, sosem gondoltam volna, hogy egy szellemes, Touretteszindrómás szótáríró, egy huszonéves tüdőbajos szent, egy hipokrita orosz regényíró és egy alapító atya lesz a legkészségesebb vezetőm – mégis így történt. Remélem, a boldogságtervemről írt beszámoló bátorságot önt beléd, és te is belevágsz a sajátod megvalósításába. Bármikor olvasod ezt a könyvet, bárhol is vagy éppen, a helyzet pont megfelelő arra, hogy nekifogj. A boldogságterv A kezdet Titokban mindig reméltem, hogy kinövöm a hibáimat. Egyszer majd eljön az idő, amikor nem csavargatom a hajamat, nem járok mindenhová edzőcipőben, nem eszem mindennap ugyanazt a kaját. Eszembe jut a barátnőim születésnapja, megtanulom a Photoshop kezelését, és nem hagyom, hogy a lányaim tévézzenek reggeli közben. Shakespeare-t olvasok. Többet nevetek és szórakozom, udvariasabb leszek, gyakrabban megyek múzeumba, és nem félek
a vezetéstől. Egy áprilisi reggelen, ami ugyanolyan volt, mint a többi, hirtelen ráeszméltem: az a veszély fenyeget, hogy elpazarolom az életem. Kibámultam az autóbusz eső áztatta ablakán, és szinte láttam, hogy elsuhannak mellettem az évek. Egyáltalán, mit várok az élettől? – kérdeztem magamtól. Hát… boldog akarok lenni. De még sosem gondolkoztam azon, mitől vagyok boldog, vagy hogyan lehetnék boldogabb. Rengeteg okom volt a boldogságra. Hozzámentem Jamie-hez, magas, barna, jóképű szerelmemhez. Két bűbájos kislányunk volt, Eliza hét-, Eleanor egyéves. Jogi tanulmányaim elvégzése után író lett belőlem. Kedvenc városomban, New Yorkban laktam. Szoros kapcsolatot tartottam a szüleimmel, a nővéremmel és a férjem szüleivel. Voltak barátaim. Egészséges voltam. Nem kellett festetnem a hajamat. Csakhogy túl gyakran förmedtem rá a férjemre vagy a kábeltévés ügyintézőre. Már a legapróbb szakmai megtorpanás is letört. Egyre távolabb sodródtam a régi barátoktól, hamar elfutott a méreg; a búskomorság, a bizonytalanság, a közömbösség és az alaptalan bűntudat rohamai között hánykolódtam. Két alakot pillantottam meg a foltos ablaküvegen keresztül, épp átkeltek az úton – egy korombeli nő egyszerre próbálta tartani az esernyőjét, megnézni a mobilját és előrelökdösni a babakocsit, amiben egy sárga esőköpenyes gyerek ült. Belém hasított a felismerés: ez én vagyok, gondoltam, itt tartok. Nekem is van gyerekkocsim, mobilom, ébresztőórám, lakásom, szomszédságom. Valahányszor átvágok a parkon, mindig ugyanazon a járaton utazom, mint most. Ez az életem – és soha nem foglalkoztam vele. Nem voltam depressziós, nem éreztem kapuzárási pánikot, ugyanakkor szenvedtem a rosszkedvem, egyre kiújuló elégedetlenségem, már-már hitetlenségem miatt. Ez lennék én? – tűnődtem, valahányszor felemeltem a reggeli újságot, vagy leültem, hogy megnézzem az e-mailjeimet. Ez lennék én? Barátaimmal sokat viccelődtünk az úgynevezett „gyönyörű ház” érzésen, amikor – mint David Byrne Once in a Lifetime című dalában – időnként riadtan arra gondoltunk, hogy „ez nem az én gyönyörű házam”. Tényleg ez az élet? – tűnődtem néha. És válaszoltam is magamnak: Hát persze, hogy ez. És, bár időnként elégedetlenkedtem, mint akinek hiányzik valami, azért sosem felejtettem el, mekkora szerencsém van. Rendszeresen felébredtem az éjszaka kellős közepén, és egyik szobáról a másikra jártam, hogy szemügyre vegyem lepedőbe gabalyodott, alvó férjemet és plüssállatokkal körülvett, ép, egészséges
lányaimat. Mindenem megvolt, amit csak kívánhattam – mégsem tudtam örülni. Kicsinyes sérelmekbe és futó válságokba süppedtem, kifáradtam az önmagammal vívott harcban, gyakran fel sem fogtam, milyen pompás az életem. Nem akartam készpénznek venni ezeket a napokat. Évekig kísértettek Sidonie-Gabrielle Colette író utolsó szavai: „Milyen csodálatos életem volt! Bárcsak korábban észrevettem volna!” Nem akartam, hogy életem végén vagy valami tragikus csapás után visszatekintve arra gondoljak, milyen boldog voltam akkor, és bárcsak előbb rájöttem volna. Elgondolkoztam. Mivel kényszeríthetném rá magam, hogy hálás legyek a mindennapokért? Hogyan lehetnék jobb feleség, anya, író, barát? Hogyan léphetnék át a mindennapi bosszúságokon a nagyobb, a teljesebb kép megpillantása érdekében? Majdnem elfelejtettem, hogy fogkrémet akarok venni, mert annyira valószínűtlennek látszott, hogy hétköznapi életemnek ilyen magasröptű céljai lehetnek. A busz vánszorgott, de saját gondolataimat alig bírtam követni. Ezzel foglalkozni kell, mondtam magamnak. Mihelyt lesz rá időm, készítek egy boldogságtervet. De időm, az sosem volt. Amikor a szokásos mederben folyt az élet, nehéz volt felidézni, mi a fontos. Akinek viszont boldogságterv kell, az szakítson időt rá. Felvillant előttem egy látomás, elképzeltem, ahogy egy hónapig valami csodaszép, szélfútta szigeten élek, kagylót szedek, Arisztotelészt olvasok, és elegáns, pergamenkötésű naplóba jegyzetelek. Hát nem, valljuk be, erre aligha számíthatok. Rá kell jönnöm, hogyan tehetem meg mindezt itt és most. Ki kell cserélnem a szemüveget, amelyen át az ismerős dolgokat szemlélem. Ilyen gondolatok cikáztak át az agyamon, és azon a zsúfolt buszon ülve két dologban immár bizonyos voltam: nem vagyok olyan boldog, mint amilyen lehetnék, és az életem nem változik, ha én nem változtatok rajta. És abban a pillanatban, ennek a felismerésnek a hatására úgy döntöttem, adok magamnak egy évet arra, hogy boldogabb legyek. Kedden reggel döntöttem el, és szerda délután már halomnyi könyvtári könyv tornyosult az íróasztalom szélén. Alig tudtam helyet szorítani nekik, házunk tetőterében gubbasztó aprócska dolgozószobám máris zsúfolásig megtelt. Kennedy-életrajzom referenciaanyaga összekeveredett Eliza lányom első osztályos tanítónőjének osztálykirándulásról, torokgyulladásról szóló értesítéseivel és egy jótékony célú élelmiszergyűjtésre buzdító felhívással. Nem akartam fejest ugrani a boldogságtervbe. Még sokat kellett tanulnom, mielőtt elkezdhettem az évet. Az intenzív olvasással töltött első néhány hét után,
amikor a kísérletem felépítéséről szőtt ötletekkel játszadoztam, felhívtam Elizabeth-t, a húgomat. Testvérem, miután végighallgatta húszperces értekezésemet a boldogsággal kapcsolatos eredeti elképzeléseimről, azt mondta: – Nem is tudod, milyen furcsa vagy. De – tette hozzá sietve – jó értelemben. – Mindenki furcsa. Ezért lesz minden boldogságterv más. Mindnyájan egyediek vagyunk. – Lehet, de szerintem el sem tudod képzelni, milyen viccesen hangzik, amikor erről beszélsz. – Mi a vicces benne? – Az, hogy a boldogság kérdését ilyen szívósan és szisztematikusan közelíted meg. Ezt nem tudtam mire vélni. – Úgy érted, az, ahogyan az „Elmélkedj a halálról” vagy az „Élvezd a jelent” célokat a cselekvés tárgyává próbálom alakítani? – Pontosan – felelte. – Én még azt sem tudom, mi az, hogy a cselekvés tárgya. – Üzleti szakzsargon. – Jó, bánom is én. Azt akartam mondani, hogy a boldogságterved többet árul el rólad, mint gondolnád. Természetesen igaza volt. Azt mondják, az ember azt tanítja, amit meg kell tanulnia. Amikor felvállaltam a boldogságtanár szerepét – igaz, egyelőre csak a magam számára –, lényegében azt a módszert próbáltam megtalálni, amivel legyőzhetem a hibáimat, és átléphetem a korlátaimat. Ideje volt, hogy többet követeljek magamtól. A boldogságot vizsgálgatva azonban egyre több ellentmondásra bukkantam. Meg akartam változni, és meg akartam őrizni önmagam. Nem akartam túl komolyan venni magam, és komolyan akartam venni magam. Ki akartam használni az időmet, de sétálni, játszani, olvasni is akartam, amikor kedvem szottyan rá. Törődni akartam magammal, hogy megfeledkezhessem magamról. Mindig nyugtalan természetű voltam egy kicsit, és nem akartam irigykedni vagy aggódni a jövő miatt, ugyanakkor energikus és tettre kész akartam maradni. Elizabeth megjegyzése az indítékaimra terelte a gondolataimat. Vajon spirituális fejlődésre, szellemi magaslatokra törő életre vágyom – vagy csak azért kell a boldogságterv, hogy életem minden területére kiterjesszem túlzó, maximalista elveimet? Mindkettő igaznak bizonyult. Tökéletesíteni akartam a jellememet, ám magamat ismerve ez valószínűleg táblázatokkal, célkitűzésekkel, a tennivalók listáival, új meghatározásokkal és kényszeres jegyzeteléssel jár.
A legnagyobb koponyák közül sokan birkóztak a boldogság témájával, ezért aztán kutatásom elején belevetettem magam Platón, Boethius, Montaigne, Bertrand Russell, Thoreau és Schopenhauer műveibe. Számos nagy világvallás magyarázza a boldogság természetét, tehát jó néhány vallásos hagyományt megvizsgáltam, az ismertektől az ezoterikusokig. A pozitív pszichológia iránti tudományos érdeklődés robbanásszerűen terjed az utóbbi évtizedekben, ezért Martin Seligmant, Daniel Kahnemant, Daniel Gilbertet, Barry Schwartzot, Ed Dienert, Csikszentmihályi Mihályt és Sonja Lyubomirskyt olvastam. A popkultúrában ugyancsak hemzsegnek a boldogságszakértők, és én mindenkivel tanácskoztam Oprah-tól Julie Morgensternen át David Allenig. A boldogsággal kapcsolatos legizgalmasabb észrevételek kedvenc íróimtól, például Lev Tolsztojtól, Virginia Woolftól és Marilynne Robinsontól származtak. Néhány regényt egyenesen a boldogságelméletek mintaszerű kibontásának éreztem, például Michael Frayn A Landing on the Sun, Ann Patchett Életszonáta és Ian McEwan Szombat című könyvét. Az egyik percben filozófiát és életrajzokat olvastam, a másikban a Psychology Todayt. Az ágyam melletti könyvkupacban a következő kötetek sorakoztak: Malcolm Gladwelltől a Blink, Adam Smithtől a The Theory of Moral Sentiments, Elizabeth von Arnimtől az Elizabeth and Her German Garden, a dalai láma tollából A boldogság művészete és Marla Cilley-től a Sink Reflections. Amikor a barátaimmal vacsoráztam, a következő bölcsességre akadtam egy kínai szerencsesütiben: „Saját fedeled alatt keresd a boldogságot.” Olvasmányaimból kiderült, hogy két sarkalatos kérdésre kell választ adnom, ha tovább akarok lépni. Az első: Tényleg azt hiszem, hogy boldogabb lehetek? Végül is az úgynevezett alapérték-elméletnek megfelelően egy ember boldogságszintje nem ingadozik túlságosan, vagy ha mégis, legfeljebb szűk keretek között. Következtetésem az volt: igen, hiszek abban, hogy boldogabb lehetek. Egy új kutatás szerint az ember boldogságszintjének 50 százalékáért a genetika felel; életkörülményei, vagyis a kora, neme, népcsoportja, családi állapota, jövedelme, egészsége, munkája és vallási felekezete további 10-20 százalékot jelent, és csak a maradék jön össze abból, ahogyan az illető gondolkozik vagy cselekszik. Más szavakkal: az ember vele született hajlama határozza meg a boldogságát, ezért megvannak a korlátai, tettei révén azonban felküzdheti magát saját boldogságskálája csúcsára, vagy lezuhanhat a fenekére. Ez a megállapítás alátámasztotta megfigyeléseimet. Magától értetődik, hogy némelyek természetükből fakadóan lelkesebbek vagy mélabúsabbak, mint mások. Ugyanakkor az is igaz, hogy az életükkel kapcsolatos döntéseik nagymértékben
befolyásolhatják boldogságukat. A második kérdés: Mi a boldogság? A jogi karon egy teljes féléven keresztül tárgyaltuk a „szerződés” szó jelentését, és amikor beleástam magam a boldogságkutatásba, beugrottak azok az egyetemi évek. A tudományos munkában fontos szempont, hogy körültekintően határozzuk meg a fogalmakat. Egy pozitív pszichológiával foglalkozó tanulmány tizenöt különböző tudományos meghatározást adott a boldogságra – de az én munkámat illetően nem láttam szükségét, hogy rengeteg energiát fektessek a pozitív hatás, a szubjektív jóllét, a hedonista felhang és kismillió hasonló szakkifejezés kidolgozásába és megkülönböztetésébe. Nem akartam leragadni olyan kérdések mellett, amelyek jóformán nem is érdekeltek. Eldöntöttem, hogy ebben Lewis Armstrong szellemiségét követem, aki azt mondta: „Aki megkérdezi, milyen a jazz, sosem tudja meg, mi az”, illetve A. E. Housmant, aki azt írta: „Nem tudom meghatározni a költészetet, ahogy a terrier sem határozza meg a patkányt, de felismerem az általa kiváltott tünetek alapján.” Arisztotelész szerint a boldogság summum bonum, vagyis a legfőbb jó. Az emberek különféle dolgokra vágyakoznak, például hatalomra, gazdagságra vagy arra, hogy öt kilót fogyjanak, mert azt hiszik, ettől lesznek boldogok, végső céljuk azonban maga a boldogság. Blaise Pascal így érvelt: „Minden ember a boldogságot kergeti. Kivétel nélkül. Bármilyen eszközt vetnek be, végül mind ezt a célt szolgálja.” Egy tanulmány kimutatta, hogy amikor arról kérdezték az embereket, mit kívánnak legjobban az élettől maguk és gyermekeik számára, azt felelték: boldogságot. Még azok is, akik nem értenek egyet a boldogság meghatározásában, egyetértenek abban, hogy az emberek többsége sajátos fogalmaik szerint boldogabb lehetne. Én tudtam, mikor vagyok boldog. És ez épp elegendőnek tűnt céljaim eléréséhez. Még egy fontos következtetést vontam le a boldogság meghatározása közben: a boldogság ellentéte nem a depresszió, hanem a boldogtalanság. A depresszió súlyos betegség, azonnal kezelni kell, más kategóriába tartozik, mint a boldogság és a boldogtalanság. Okának és gyógymódjának ismertetése jócskán meghaladja boldogságtervem kereteit. Nem voltam tehát depressziós, és távol állt tőlem, hogy érintsem a témát. De attól még rengeteg mondanivalóm maradt – depresszió híján is jót tett volna, ha megpróbálok boldogabb lenni. Miután eldöntöttem, hogy nem lehetetlen feljebb srófolni a boldogságszintemet, és tudtam, mit jelent boldognak lenni, rá kellett jönnöm, pontosan hogyan tehetem magam boldogabbá. Felfedezhetem a boldogság korszakalkotóan új receptjét? Aligha. Az embert
évezredek óta foglalkoztatja a boldogság, a nagy igazságokat réges-rég megfogalmazták már a történelem legnagyobb koponyái. Minden lényegeset elmondtak már korábban. (Még ezt a mondatot is. Alfred North Whiteheadtől származik a mondás: „Minden lényegeset elmondtak már korábban.”) A boldogságnak olyan szigorú törvényei vannak, mint a kémiának. Annak ellenére, hogy ezeket a törvényeket nem én találtam ki, meg kellett birkóznom velük, a magam érdekében. Olyan ez, mint a fogyókúra. Mindenki ismeri a fogyás alapelveit – étkezz helyesebben, egyél kevesebbet, mozogj többet –, de az alkalmazásuk nehéz. Meg kellett teremtenem a keretét annak, hogy saját életem gyakorlatába ültethessem át a boldogság elveit. Az alapító atyák egyike, Benjamin Franklin az önmegvalósítás apostolai közé tartozik. Önéletírásában elárulta, hogyan hozta létre erényei táblázatát „az erkölcsi tökély elérésének merész és nagyralátó terve” részeként. Tizenhárom erényt fogalmazott meg, ezeket akarta fejleszteni – mértékletesség, csönd, rend, határozottság, takarékosság, szorgalom, őszinteség, igazság, önmérséklet, tisztaság, nyugalom, makulátlanság, alázat –, és táblázatot szerkesztett belőlük a hét napjaira. Franklin ebben minden áldott nap megjelölte, gyakorolta-e azt a tizenhárom erényt. Boldogságkutatásom is kiemeli a táblázatkezelő módszer bölcsességét. Az ember sikeresebben dolgozik azokért a célokért, amelyek konkrét, mérhető tettekre bonthatók, időközönként számot kell adni róluk, és megvan a pozitív visszacsatolás lehetősége. Sőt, az agykutatás legújabb elmélete szerint tudatalattink a figyelmünk, azaz tudatos ellenőrzésünk nélkül végzi az ítéletalkotás, a célkitűzés és az érzelmek munkájának sarkalatos részét, és ezt a munkát egyebek között az információ hozzáférhetősége, vagyis közérthetősége befolyásolja. Egy nemrég felidézett vagy a múltban gyakran használt információra könnyebb visszaemlékezni, ezért hatékonyabb. A hozzáférhetőség elve azt sugallta, hogy ha állandóan emlékeztetem magam bizonyos célokra és fogalmakra, sokkal nagyobb hatást gyakorolnak az elmémre. A modern tudomány és Benjamin Franklin módszerének hatására tehát létrehoztam saját pontrendszeremet – egy naptárfélét, amelyben feljegyezhettem valamennyi elhatározásomat, és mindennap értékelhettem magam pipával (jó) vagy iksszel (rossz). Csakhogy az üres táblázat megtervezése után rengeteg időmbe telt, amíg eldöntöttem, milyen elhatározásokkal töltsem ki a rubrikákat. Franklin tizenhárom erénye nem esett egybe azokkal a változtatásokkal, amelyeket én akartam
megvalósítani. Nem izgatott különösebben a tisztaság fogalma (bár ha jobban meggondolom, alaposabb munkát is végezhetnék a fogselyemmel). De mit tehetek azért, hogy boldogabb legyek? Először meg kellett határoznom, milyen területeken akarok dolgozni, utána pedig konkrét és mérhetően boldogságnövelő fogadalmakkal kellett előállnom. Senecától Martin Seligmanig például mindenki egybehangzóan állította, hogy a boldogság kulcsa a barátság, tehát természetesen én is szorosabbra akartam fonni a barátságaimat. Az volt nehéz, mire kitotóztam, pontosan hogyan tudnám véghezvinni a hőn áhított változásokat. Szabatosan akartam fogalmazni, tudnom kellett, mit várok magamtól. A lehetséges elhatározásokon tűnődve újra mellbevágott, mennyire különbözik az én boldogságtervem másokétól. Benjamin Franklin legfontosabb célkitűzései közé tartozott például a mértékletesség („Ne egyél tunyulásig, ne igyál a részegségig”) és a csönd („Csak úgy szólj, ha a magad vagy a mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést”). Mások úgy döntöttek volna, hogy többet járnak edzőterembe, leszoknak a dohányzásról, esetleg jobbá teszik a szexuális életüket, úszni tanulnak vagy önkéntes munkát vállalnak. Nekem nem volt szükségem ilyen fogadalmakra. Megvolt a magam egyedi fontossági sorrendje, olyan tételekkel, amelyeket mások kihagytak volna, ugyanakkor sok dolog kimaradt, ami másoknál szerepelt volna. – Nem fogsz terápiára járni? – kérdezte például az egyik barátnőm. – Nem – válaszoltam meglepetten. – Miért, szerinted kellene? – Feltétlenül. Ez nagyon fontos. Terápiára van szükséged, ha meg akarod ismerni a viselkedésed mozgatórugóit – felelte. – Nem akarod tudni, miért vagy olyan, amilyen, és miért akarod, hogy más legyen az életed? Jó sokáig tépelődtem ezeken a kérdéseken, majd úgy döntöttem: nos, nem igazán akarom tudni. Felületes lennék emiatt? Sok embert ismerek, akik számára felbecsülhetetlen jelentőségű volt a pszichoterápia, csakhogy a kérdések, amelyekkel én akartam foglalkozni, adottak voltak, és a dolgok állása szerint magam akartam kitalálni, hogyan közelítsem meg őket.
