Az intézet főigazgatójánál, Bíró Zoltánnál kezdeményeztem a címben szereplő témában egy

Miskolc város és vonzáskörzete iparszerkezetének átalakulásáról, kiemelten az egykori Lenin Kohászati Művek (LKM) állami vállalat megsemmisítésének körülményeiről Írták: Drótos László kohómérnök, az egykori LKM utolsó (1982–88 években) volt vezérigazgatója. Lóránt Károly villamosmérnök-közgazdász, a Retörki felmérést végző kollektívája nevében Elemi emberi kötelességünk, hogy kellő történeti hűséggel elszámoljunk egy-egy megélt, általunk is befolyásolt jelentős kortörténetről, és az is, hogy annak tapasztalatait továbbadjuk utódainknak. A legutóbbi évtizedek radikális változásai objektív számbavételére a közelmúltban jött létre a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum. Az intézet főigazgatójánál, Bíró Zoltánnál kezdeményeztem a címben szereplő témában egy felmérő munkát. Ez alapján legjobb szakembereik bevonásával elindították a kutatást. A kutatómunka első szakasza lezárult, amelyet egy kerekasztal konferencián a Miskolci Akadémiai Területi Bizottság (MAB) székházában összegeztünk. Az eddigiek is számos olyan tapasztalattal szolgálnak, amelyeket – megítélésünk szerint – érdemes közzétenni. E feladat teljesítését kíséreljük meg egy cikksorozat megírásával.

A konferencia résztvevőinek egy csoportja (balról jobbra): Lóránt Károly intézeti mérnök-közgazdász, Glatz Ferenc akadémikus, történész, Roósz András akadémikus, kohászmérnök, MAB elnök (köszöntő beszédét mondja), Bíró Zoltán kutatóintézeti főigazgató, irodalomtörténész, volt vezető politikus, Drótos László, az 1982-1988-as években a Diósgyőri Vasgyár vezérigazgatója, kohómérnök, Kopátsy Sándor közgazdász, a rendszerváltás vezető gazdaságpolitikusa

Drótos László 1. A kutatás indítéka és célja Közmegegyezés van abban, hogy a vérzivataros 20. század mind a négy történelmi jelentőségű európai eseményének (első világháború, a trianoni békekötés, a második világháború, az 1989-es rendszerváltás) egyik legnagyobb áldozat vállalói voltunk, és nemzetünknek kellett elszenvednie a felmérhetetlen, súlyos veszteségekkel járó következményeit is. Az eltelt évszázad alatt csak az iparunk versenyképessége a kontinens országai között a 6-8. helyről az utolsók közé süllyedt. Több – viszonylag jó piacokkal rendelkező – iparág, termelő üzem is megszűnt, vagy idegen tulajdonosok birtokába jutott. A mi szakmánk, a hazai vas- és acélgyártás is – megbízhatatlan, főleg külföldi tulajdonosok spekulatív közreműködése következtében – szinte teljesen leépült az elmúlt két évtizedben. Ezzel együtt az adott térség lakhatósági színvonala, százezrek életkörülménye sokat romlott, vagy lehetetlenné vált. Az utóbbi 30-40 év eseményeire több magyarázat lát mostanság napvilágot. Vannak, amelyek segítik a tisztánlátást, vannak, amelyek ismerethiányból vagy szándékosan elfedik a történtek valóságos okát. A kutatás elsősorban a helyszíni cselekvő résztvevők tapasztalatait, őszinte véleményét, a múltukkal való szembesülésüket igyekezett megismerni. A felmérés során többek között az igazolódott, hogy a magyar vasipar – szűkös korszerűsíthetőségi lehetőségeit többnyire jól kihasználva – már az 1980-as években egyre inkább képes volt ellátni a hazai felhasználók növekvő mennyiségi és minőségi igényeit. Ezenkívül teljesítette a KGST-n belül és a tőkés exportban vállalt jelentős kötelezettségeit. E téren viszonylag jól kiegészítették egymást a legnagyobb kohászati vállalatok: a Lenin Kohászati Művek (Diósgyőri Vasgyár), az Ózdi Kohászati Üzemek és a Dunai Vasmű. 1

Mi történt e közben és ezt követően, ami a hatalmas nemzetgazdasági veszteségek mellett a Diósgyőri Vasgyár teljes megsemmisülését, iparterületének máig kilátástalan helyzetét is eredményezte? Melyek a végrehajtott privatizálás tapasztalatai? Ezekre a kérdésekre kereste és talált válaszokat – a közvetlenül érintettek emlékezésével és látásmódjával – az eddigi kutatómunka. 2. A kutatás munkamódszere és eddigi szereplői A kutató intézet – egyeztetve a felmérésbe bevont személyekkel – a következő munkafázisokban végezte az eddigi tevékenységét: I. A kutató intézet munkatársainak ismerkedése a témával, a területtel, a felmérésbe bevonni tervezett személyek kiválasztása Mintegy 120 miskolci, ózdi, tiszaújvárosi, mezőkövesdi és más megyei településen élő személy kezdeti megjelölése után, 80, majd 44 főre csökkent a videóinterjúra felkérni tervezettek száma. Végül 23 fővel készült interjú. II. Helyileg rendelkezésre álló dokumentumok gyűjtése, digitalizálása, archiválása Az eseményekkel összefüggő több ezer oldalas rendezett dokumentumot adtunk át az intézet archívumának, Diósgyőr-Vasgyár irat- és fényképanyagából. III. 20 kiválasztott személlyel kb. 13 óra terjedelmű videóinterjú és 3 személlyel szóbeli interjú készítése. Az interjúalanyok Miskolc és Ózd városok egykori vezetői, a térség egykori kormánybiztos szervezetének vezetői, a Diósgyőri Vasgyár, a Diósgyőri Gépgyár, az Ózdi Kohászati Üzemek, az Ózd környéki szénbányák egykori, különböző beosztású dolgozói voltak. IV. Interjú tanulmány készítése, amelynek címe és tartalma: „Az egykori Lenin Kohászati Művek (LKM) Diósgyőri Vasgyár volt vezérigazgatójának visszaemlékezése az 1989-es magyarországi rendszerváltás előzményeire és következményeire a miskolci iparvidék gazdaságtörténeti példájával” V. Kerekasztal konferencia rendezése Miskolcon (5 óra tartamú teljes kép- és hanganyag készült) A tanácskozásra meghívást kaptak a kutató intézet érintett vezetői és a felmérésben közreműködő személyek egy része. Vendégként a térségből elszármazott országos vezetők egy csoportja és a téma iránt érdeklődő szakemberek közül néhányan. Véleményt 19 fő mondott. A konferencia résztvevőinek egy csoportja

Amiről az egykori Diósgyőri Vasgyár romjai 2015-ben mesélnek

2

I. A megsemmisített diósgyőri és ózdi egykori állami vas- és acélgyárak szerepe a magyar ipar fejlődésében 1. A szakma egykori zászlóshajói voltak A kutatás által eddig megismert tények, összegyűjtött (részben már digitalizált és az intézet archívumában elhelyezett) dokumentumok elemzése elkezdődött. Miközben ez a munka a rendszerváltás időszakának eseményeire koncentrál, a hazai vas- és acélipari szakmát a magyar gazdaság és ipar egészének keretében is igyekszik elhelyezni, bemutatni. Ez utóbbihoz kedvező és bőséges információval szolgálnak a szakma hazai és nemzetközi fejlődésének rendelkezésre álló adatai, a két egykori vállalat szakemberei által írt könyvsorozatok és múzeumi gyűjteményekben található hiteles leírások, műtárgyak. A hazai vaskohászatnak, és benne a diósgyőri és ózdi nagyvállalatoknak, az elmúlt mintegy 30 év történéseit, annak indítékait józan ésszel megérteni, elfogadni képtelenség. Különböző utólagos magyarázatok ugyan születnek, amelyek részigazságok hangsúlyozásával a valóságot, főleg a minden szinten megmutatkozó vezetői ismeret- és felelősséghiányt, a megbocsájthatatlan kormányzati naivitást, valamint az elkövetett bűnös cselekedeteket próbálják leplezni. Nézzünk néhány múltbeli tényadatot a szakma és hazánk ipara fejlődésének kapcsolatáról: 

Az ipari forradalom éveiben a hazai vaskohászatnak – köztük az 1770-ben alapított diósgyőri és az 1845-ben alapított ózdi üzemeknek – döntő szerepük volt abban, hogy 1910 körül a következő, viszonylag kedvező adattal, hatodik helyezéssel szerepelhetett Magyarország az európai mezőnyben. Az ipar %-os részesedése a nemzeti jövedelemből: Németország 45,0 % Franciaország 41,8 % Nagy-Britannia 39,0 % Ausztria 36,7 % Svédország 36,5 % Magyarország 25,3 % Olaszország 23,2 % Horvátország 15,9 % Forrás: Magyarország ipara 1910 körül, Cartographia Kft. 1996, Bp.



Az ózdi üzem kezdetektől magántulajdonú (1845-ben jött létre a Gömöri Vasművelő Egyesület, majd 1881-től Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt) cégként indult (majd a II. világháború után, 1946-ban államosították). A Diósgyőri Vasgyár viszont más utat járt be, már megépítésétől kezdődően állami tulajdonban volt. Mindkét nagyüzem meghatározó szerepet töltött be a hazai vasúthálózat kiépítésében, a gépipar és egyéb szakágazatok kialakulásában és megerősödésében, az első és második világháború haditechnikai termékszükségletei előállításában és a háború anyagi pusztításának pótlásában, a trianoni békediktátum veszteségeinek részbeni kompenzálásában. A vállalatok növekvő munkaerő szükséglete és az itt dolgozók társadalmi megbecsültsége átlagon felül növelte a környező lakosság életkörülményeit. Mind az ózdi, mind a diósgyőri gyár története során többször is kényszerült technológiai, szervezeti szerkezetének alapvető módosítására, jelentős gyártásés gyártmány-fejlesztések elvégzésére, a emberi és anyagi erők, technikai eszközök alapvető átcsoportosítására, koncentrálására, cégek közötti ésszerű fúziókra. 3



A második világháború lezárultával Magyarország az európai szocialista blokk részévé vált. A hidegháborús pszichózis és a gazdaság gyors modernizálási szándéka következtében a gazdaságpolitikában kiemelt hangsúlyt kapott az ipar, azon belül is a nehézipar fejlesztése, melynek elmaradottságában látták az ország fejletlenségének legfőbb okát. Abban az időben az egy főre jutó acéltermelés ugyanolyan általánosan elfogadott fejlettségi mutató volt, mint a 2010-es években a száz lakosra jutó nagysebességű internet kapcsolat. Az első ötéves tervben a beruházások legnagyobb hányadát a nehézipar fejlesztésére, azon belül is kiemelkedően a vaskohászat területére koncentrálták. Bár a fejlesztés üteme messze túlzott volt, nem állja meg a helyét, hogy Magyarország kirívott volna a környező országok közül, sőt az egy főre jutó acélgyártás színvonala mind a mai napig Magyarországon volt a legalacsonyabb. Egy főre jutó acéltermelés (kg/fő) 1938

1953

1963

1980

1990

2000

2010

Németország

330

315

641

653

554

564

536

Csehország és Szlovákia

127

341

596

996

952

636

615

Ausztria

100

184

444

612

559

712

862

137

275

548

358

274

210

161

234

351

286

183

168

Lengyelország Magyarország



70

Forrás: 1) Ehrlich Éva (1988): Országok versenye 1937-1986, KJK. 2) World Steel 3) World Bank Data

Az 1950-es évek második felétől a szovjet mintára erőltetett iparfejlesztés egy normálisabb ütemre és szerkezetre váltott. A Dunai Vasmű megépítése után gyakorlatilag három teljes vertikumú kohászati nagyüzeme volt az országnak. A Dunai Vasmű (DV) a lemezáru gyártásra, az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) és a Diósgyőri Lenin Kohászati Művek (LKM) a rúd- és idomacélok hengerlésére specializálta termékszerkezetét. Az LKM a hengerelt termékek mellett alakos nagy méretű vas- és acélöntvényeket, egyedi és kis-sorozatú kovácstermékeket, csavar árut és húzott, hántolt, csiszolt rúdtermékeket is gyártott. Az ÓKÜ döntően a tömegacél, az LKM a nemesacélok előállítására szakosodott. Mindhárom nagyüzem a hazai felhasználók igényeinek kielégítését tartotta üzleti célkitűzésének. A volumen tekintetében 3,5-4 millió tonna éves maximális kapacitást tartottak fenn. A két borsodi vállalat ebből kb. 1-1,4 Mt/év teljesítményt képviselt. Ez volumenében kielégítette a hazai felhasználók szükségleteinek nagy hányadát, sőt jutott a külpiacokra is.

2. Az 1970-es évek és az azt követő évtized eseményei A DV építésének befejezése után a két borsodi vaskohászati üzem korszerűsítő és rekonstrukciós fejlesztésére is több eszköz juthatott a korábbiaknál. Az adott körülmények között kellően innovatív országos iparpolitika a vaskohászati vállalatok számára is tervezhető, kiszámítható távlatokat ígért. Ezek alapján növekedtek a vállalatok és az ország gazdasági eredményei, javultak a versenyképességi mutatók. Mindkét vállalat számos elismerésben részesült elért teljesítményeiért. Az 1970-es évek végétől azonban a helyzet fokozatosan megváltozott, az iparpolitika figyelme a reálszféráról, a mikrogazdaságról egyre inkább a monetáris szféra, a makrogazdaság irányába fordult. Erősödött a neoliberális nyugati gazdaságpolitika egyes elemeinek a hazai viszonyokra nem alkalmazható erőltetése. Mint arra a kutatás rámutat, az 1980-as évek a magyar ipari üzemek kivéreztetésének időszaka lett. Az évtized elejétől az üzemek jelentős részénél a korábbi nyereséges gazdálkodás veszteségbe csapott át. Az újonnan létrehozott hitelbankok közreműködésével megsarcolták a vállalatokat. A szabályozók folyamatos változtatásával kiszámíthatatlan lett a vállalati gazdálkodás tervezése. Fokozta a bajokat mindkét vállalatnál az acélpiacokon ez időben jelentkező kereslethiány, a konjunkturális hullámzás, továbbá a külföldi versenytársak innovációs előnye.

4

A reform-szocialisták, köztük a borsodi két vaskohászati nagyüzem vezetése is, keresték a kiutat a növekvő nehézségekből. Minden lehetséges eszközzel minimumra mérsékelték a termelési költségeket, diverzifikálták a termelést, javaslatokkal, alternatívák felmutatásával éltek a kormányzat értelmetlen lépéseivel szemben. Eközben meggyengült a bizalom, már-már személyeskedésig fajult a korábbi vállalati és minisztériumi vezetői kapcsolat. Az LKM-ben sajnos a vezérigazgató tragédiájával végződött 1982 év tavaszán a kilátástalanná vált küzdelem. Végül – mérlegelve a kialakult helyzetet – az LKM vezetése kezdeményezésére a két vállalat egy közös radikális szerkezetátalakítási, a legjobb erőik egyesítésére szóló programot dolgozott ki. Ennek megvalósítását, vezetési feladatainak megfelelő ellátását egy tröszt létrehozásában látták. A Borsodi Vaskohászati Tröszt 1989. január 1-én kormányzati egyetértéssel és intézkedéssel megalakult. Sikeres beindítása érdekében külön miniszteri biztost neveztek ki. 

Az ÓKÜ-ben az 1960-as évek elején nagy műszaki fejlesztéssorozat történt a gyárban, ami kiterjedt a metallurgiai (nyersvas- és acélgyártás) és a hengerlési vonalra, de a kiegészítő tevékenységekre is. Később, az 1970-es évek elején tovább folytatták az új beruházásokat: korszerű folyamatos öntőművet (FAM) és modern rúd- és dróthengerművet (RDH) építettek. Éles szakmai viták után, végül – hibásan – az elavulttá vált és fizikai állapotában elhasználódott Martin-kemencék rekonstrukciója mellett döntöttek Ezzel acéltermelési kapacitásuk elérte az évi 1,4 millió tonnát. Termékeik piaci célcsoportja elsősorban a hazai építőipar és a vasszerkezeteket gyártó üzemek voltak, de emellett jelentős mennyiségben exportra is szállítani tudtak.



Az LKM egykori szakmai vezetői az interjúk során elmondták, hogy a tervezett hazai iparfejlesztés acélalapanyag szükségleteinek kielégítésére az 1980-as évek közepére – kevés híján – megfelelően fel voltak készülve. Már az 1960-as években befejezték a Blokk- és Buga-sorok korszerűsítő rekonstrukcióját. Ekkorra megépült és kiválóan teljesített a korszerű Nemesacél-hengermű két sora. Beüzemelt a világszínvonalat képviselő, a legjobb referenciákkal rendelkező svéd, japán, nyugat-német üzemek által szállított oxigénes konverter, az új 80 tonnás villamos ívkemence, az ASEA üstmetallurgiai egység és a folyamatosöntőgép. A másod-, harmad-termékek, az öntött, kovácsolt termékek gyártás- és gyártmányfejlesztésében is sokat tett a vállalat. Az LKM gyártmányszerkezete – a három teljes vertikumú kohászati vállalat közül – a legjobban alkalmazkodott a magyar felhasználók növekvő minőségi és mennyiségi igényeihez. Mintegy 1200 fajta, különböző szabvány és kívánság szerint tudott a gyár acélféleséget előállítani. A megszerzett szakmai privilégiuma többek között a következő gyártmányok előállítását tette lehetővé: a vasgyár a közúti és vasúti járművek, hajók, energiatermelő gépek, vegyipari gépek, készülékek és berendezések, erőgépek, nehézgépek és haditechnikai gyártmányok alkatrészeihez, gépelemeihez gyártott hengerelt, húzott, hántolt vagy csiszolt rúdárut, rúd alakra vagy alakosra kovácsolt acéltermékeket, acél- és vasöntvényeket. Szállított forgácsoló szerszámokat, melegszerszám-acélokat, acél- és fémipari meleg- és hideghengereket, malom-, festék- és műanyagipari öntöttvas hengereket, hagyományos és növelt szilárdságú, valamint hőálló csavarokat. Termékeit kívánságnak megfelelően hőkezelte, egy részüket nagyolta vagy készre munkálta. A diósgyőri acélok beépültek a MÁVAG és a Ganz járműveibe, Pielstick-motorjaiba, a Vegyipari Gépgyár vezetékrendszerébe, autoklávjaiba, a Ganz Villamossági Gyár generátor forgórészeibe. A vállalat felelőtlen megszüntetésével mindez a termelési kultúra itt örökre elveszett a nemzetünk számára.

3. Mit hozott a politikai rendszerváltás a két nagyvállalat életébe? A még élő szemtanúk, a gyakorlati résztvevők elmondása, dokumentálása szerint, a politikai rendszerváltást követően is a két gyár sorsát az országban ekkorra még inkább felerősödött, hibásan kiteljesedett, korábbi neoliberális gazdaságpolitika határozta meg. Ezért – abból kiindulva, hogy az új politikai rendszernek egy magántulajdonra épülő, szabad-piacgazdaságot kell a legrövidebb időn 5

belül, minden áron létrehoznia – az állami vagyon erőltetett magánosításába kezdtek. Gátolta ezt a törekvést a koncentrált nagy állami cégek léte, amelyekre fizetőképes keresletet nem, vagy csak nehezen lehetett találni. Ezeket először fel kellett darabolni, sok kis önálló gazdasági egységgé, gyakran figyelmen kívül hagyva az így kialakított kis cégek későbbi életképességét. Ezt a kormányzati elvárást követve, valamint a két borsodi vállalat legjobb erőinek egyesítése céljából létrehozott Trösztöt a retrográd szemléletnek engedve, egy éven belül megszüntették. Csak az LKM-et ezután több mint 40 önálló szervezetté szedték szét, ezzel szétszakítva a szerves technológiai, érdekeltségi, irányítási kapcsolatokat. Legtöbbje aztán rövid időn belül természetesen csődbe, felszámolásba került. A kutatásba bevont nyilatkozattevők többen úgy vélekedtek, hogy a politikai rendszerváltás után eddig még minden kormányzat e vállalatokat és térségeket súlyos gondjai megoldásában magára hagyta. A Horn-kormány által a borsodi kohászati vállalatok reorganizálására létrehozott kormánybiztos szervezete is, mint ahogy több, főleg politikusokból álló „megmentési bizottság” dolgavégezetlenül fejezte be tevékenységét. A volt kormánybiztos szerint a két üzem átmeneti életbetartására több tízmilliárd forint állami támogatás is fordítódott, amelynek jelentős része értelmetlen pénzkidobás volt. Tény azonban, hogy ezekkel a kiadásokkal is sokkal kevesebb állami támogatásban részesült B.A.Z. megye, mint a hasonló nagyságrendű problémákkal nem sújtott térségek. Időközben ugyan készültek minisztériumi kezdeményezésekre átfogó, országos megújulási vaskohászati stratégiai elgondolások, de ezek többnyire, természetesen – mint ahogy a jelenleg a Gazdasági Minisztérium részére készülő anyag is – a cégek külföldi tulajdonosainak az érdekeit helyezik előtérbe, a kívánatos nemzetgazdasági érdekekkel szemben. 



Az ÓKÜ leépülése sok-sok lépcsőn és kitérőn át, viszonylag kedvezőbb végeredménnyel ment végbe, mint az LKM-é. A privatizáció csak az RDH (Rúd- és Drót Hengersor) esetében volt sikeres (a gyár többi egységének nagy részét lebontották). A mai Ózdi Acélművek Kft-t a német Max Aicher GmbH & Co. vette meg, amely miniacélmű telepítésével viszi tovább az ózdi acélgyártó hagyományokat. (Ennek a szakmai befektetőnek a vásárlást az akkori területi Ipari és Kereskedelmi Kamara elnöke, Drótos László, személyes kapcsolata alapján ajánlotta.) Jelenleg a volt ipari terület néhány megmaradt létesítménye (volt villamos erőmű, fúvó-gépház, stb.) a „Tudás-gyár” c. program keretében átépítésre és hasznosításra kerül. Ennek keretében most fejeződött be egy 2,5 milliárd forintos beruházás.

Az ÓKÜ maradványai légifotón

Az LKM esete bonyolultabb és máig befejezetlen. A rendszerváltás gazdaság- és iparpolitikájának az A lerombolt, kifosztott egykori Diósgyőri Vasgyár képe 2016-ban egyik, de talán a legelrettentőbb példája a Lenin Kohászati Művek sorsa, amely az ország alapvető ipari bázisából húsz éves 6

ide-oda hánykolódás után végül is teljes egészében felszámolásra került. Pontosabban nem felszámolták, hanem az egyre-másra bekövetkező átalakulások során egyszerűen megsemmisült. Ehhez a rendszerváltást követően 20 évre volt szükség, ami elég hosszú idő az agóniára. Az első botrányos, hatalmas veszteségekkel járó privatizációt a Pénzügykutató Rt. szakemberei készítették elő. Ma mintegy 130 földhivatalnál bejegyzett, többször változó személyekből álló osztatlan közös tulajdonosa van az egykori állami nagyvállalatnak. Csak a legnagyobb birtoktest – amely magában foglalja a Kombinált-acélmű és a Nemesacélhengermű megmaradt egységeit is – eddig hat különböző tulajdonosé volt: (Magyar állam; 1991. NouvoMetal GmbH /ukrán-osztrák/; 1996. Magyar állam; 1998. Kelet-szlovákiai Vasmű /szlovák/; 200. Cogne Acciai Spacialiti Srl /olasz/; a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004. október 1-jén kezdte meg működését, a tulajdonosi viszony döntően ukrán tőkéhez kapcsolódott /az ukrán Dunaferr Rt., Donbass Ipari Szövetség/). Az elmúlt 25 év alatt az LKM által képviselt állami vagyon, szakmai kultúra szinte teljesen megsemmisült, csak itt több mint 10 000 munkahely szűnt meg. Miskolc város és vonzáskörzete halmozottan hátrányos helyzetbe jutott, a lakosság egyharmada az ország más területére vagy külföldre vándorolt. Mindennek ellenére máig nem készült az érintett ipari térségre rehabilitációs, reorganizációs terv. Miskolc város eddigi önkormányzatai városépítészetileg fehér foltjaként kezelték és kezelik az érintett mintegy kétszáz hektáros ipari területet. Úgy tűnik, a rendszerváltással egy másfél évszázados ipartörténeti periódus ért véget és ebben a Lenin Kohászati Művek a magyar ipar szomorú sorsának jelképeként tekinthető, és egyben tanúságot is tesz, hogy mi történt a hazai iparral a rendszerváltásnak nevezett folyamat során.

7

II. A kutatás alapján levonható fontosabb következtetések A felmérő munka a helyiek széles körében, és az interjúk témájának keretén belül a gondolatok, tapasztalatok behatárolása nélkül folyt. Utólag többen is megjegyezték, hogy fesztelen körülmények között mondhatták el visszaemlékezéseiket. Ebből is adódik, hogy az érintett témák rendkívül széleskörűek lettek. A szorosan vett helyi szakmai kérdéseken túl bőven érintettek tágabb gazdaságpolitikai, szociológiai, politikai, ideológiai témákat is. E cikk keretében elsősorban a legjelentősebb helyi szakmai, gazdaságirányítási tapasztalatok, tanulságok és következtetések összegzését igyekszünk elvégezni. 1. Melyek voltak a jövő kilátásait helyileg is jelző fontosabb események? 

Vállalati szinten a „gazdaságpolitikai rendszerváltásnak” első, kedvező hatású helyi eseményeit – mint több volt vezetőtől elhangzott – 1968 után kezdték érezni. Nőtt a vállalati önállóság. Az addigi merev központi irányítás lazult. Először ez a piaci kapcsolatok épülési lehetőségében, a szabadabb bérgazdálkodásban jelentkezett. A hazai ipar jövőjére kialakított reális fejlesztési törekvés a helyi vállalatokra, köztük az itteni vaskohászati üzemekre is kiszámítható élénkülést hozott. (Előző cikkünkben erről az OKÜ és az LKM vonatkozásában részletesebben is írtunk.) Az üzemek felől nézve úgy látszott, hogy ezekben az esztendőkben egy egészséges, termékeny együttműködés alakult ki a reformokat kereső – döntően technokrata beállítottságú kormányzat – és a feltörekvő közgazdász szakemberek között. Viták, szakmailag eltérő álláspontok ebben az időben is voltak egy-egy időszerű szakmai döntést megelőzően, de ezekre már kevésbé nehezedett rá a politika, mint korábban. Ilyen nagy horderejű vita volt az 1970-es évek elején a hazai acélgyártás fejlesztésének iránya, vagyis, hogy a Martin-acélgyártás korszerűsítő rekonstrukciójára, vagy a legújabb LD konverteres eljárás bevezetésére kell-e az törekednünk. Ez esetben is a döntésben kellő súlyt kapott a vállalatok szakembereinek az álláspontja. Ózdon a Martin-kemencék mellett, Diósgyőrben az LD konverterre épülő Kombinált-acélmű építése mellett foglaltak állást.



A jó irányba induló gazdasági reform azonban az 1970-es évek végétől egyre inkább gellert kapott. Ezt a sűrűn változó szabályozókban, a vállalati teljesítmény mérésének módosulási irányában, a vállalati vezetés és a kormányzat kapcsolatának kedvezőtlen változásában egyaránt lehetett tapasztalni. E folyamat elkezdte demoralizálni az ipar szereplőit, és ezzel elindult a gazdaság leépülése. Új érték- és érdekrendszer kezdett érvényesülni. A termelőmunka és szereplőinek társadalmi presztízse devalválódott, amelynek mértéke a politikai rendszerváltás után az állami vagyon nagy hányadának, a munkahelyek százezreinek elvesztéséhez, megsemmisüléséhez vezetett. Az ipar társadalmi értékvesztése többek között az irányításával megbízott személyek gyakori változtatásában, alkalmatlanságukban és erősen korlátozott hatáskörükben is megnyilvánult. Az egykori LKM volt vezetői a felmérő munka során példaként többek között elmondták: ◦ Az LKM akkori vezérigazgatójára elismerés helyett büntetés várt, amikor 1973-ban a Nemesacél-hengermű beruházását határidőre befejezték, de a gépek és berendezések gyártását végző NDK-s vállalat hibájából a beruházási keretösszeget kis mértékben túllépték. Ezen felül – a megszaporodott hitelbankok közül – a Fejlesztési Bank, a beruházáshoz felvett hitel kamatát egyoldalú döntéssel háromszorosára, 3%-ról 9 %-ra növelte.

8

◦ Ezekben az esztendőkben kapta az LKM vezetése egy magas rangú tervhivatali funkcionáriustól azt a véleményt és tanácsot, hogy „a kormányzatnak mindegy, ha az acélmű akár gumipitypangot is gyárt, csak nyereséges legyen”. Egyre inkább értékét vesztette tehát a döntéseknél a szakmaiság, és ezzel együtt elkopott a szakmai identitás. A kreatív alkotó termelő munka értéke helyébe az úgynevezett „üzleti vállalkozás”, a minden eszközzel, mielőbb megszerezhető profit lépett. Ez a szemlélet és gyakorlat aztán, – a politikai rendszerváltás után – a legvadabb változataiban felerősödött. ◦ A Diósgyőri Gépgyár – mint a hazai Érdekeltség alapjául szolgáló eredmény acélfelhasználók jelentős egykori cége – képviselői meggyőzően bizonyították, hogy milyen – nemzetközi elismeréseket kivívott – termékeik, találmányaik értékesítésével kényszerültek leállni, amelyeknek a felszámolások, a tulajdonmagánosítások során még a tervrajztárát is megsemmisítették. Hatalmas, gátlástalan üzleti, jogi, politikai spekulációk terepévé váltak a magyar állami vállalatok. A gyárak ingó- és ingatlan vagyonának elherdálásával egyidejűleg a kiterjedt hazai és külföldi piacokat is birtokba vehették a multik. Az ily módon munka nélkül maradt lakosság százezreit – nagyrészt „biorobotként”, saját nemzeti bérszínvonaluk egyharmadáért – alkalmazzák. A foglalkoztatás a tetemes állami támogatást élvező nemzetközi cégek idetelepített vagy külföldi modern üzemeiben, főleg a gépkocsi-alkatrészek gyártásában történik. Tehát végezetül a nemzet emberi erőforrásait is kiárusítjuk. 

A kutatás során több interjúalany elmondta, hogy a vállalatok szintjén tornyosuló problémák miatt többször protestáltak a helyi vezetők, akik közül többen a reform-szocialisták akkori küzdelmében is szerepet vállaltak. Erre nézve is több visszaemlékezés hangzott el és bizonyságul a dokumentumok sokasága került elő. ◦ Először a szakma, majd az ipari vállalatok szintjén folyt a próbálkozás a romboló hatású, nyugati gyarmatosító gazdaságpolitikai tanok egyes elemeinek erőltetett hazai alkalmazása ellen. Példaként került említésre az 1984-ben rendezett országos ipari vezetők tanácskozása, amelyen az ipari miniszter és számos nagyvállalati vezérigazgató a hibás gazdaságirányítási gyakorlat helyett egy, a magyar valóságnak jobban megfelelő utat javasolt. A jelenlévő tervhivatali elnökhelyettes azonban ezzel ellentétesen kifejtette, hogy az ipari innováció helyett fontosabb a kormánynak a pénzügyi egyensúly megteremtése, az államadósság csapdájában történő manőverezés. Ennek szükségességét akkor három évre becsülte, azután – mint mondotta – visszatérhetünk az ipar irányítóinak javaslataira. ◦ A két borsodi vaskohászati vállalatnál számtalan levél, jelentés, konkrét program készült, helyszíni személyes tájékoztató, kihelyezett kormányülés szerveződött, amelyekkel tájékoztatni akarták az ország vezetését és a problémák megoldására segítséget kívántak nyújtani. Sajnos ezek az „alulról jött kezdeményezések” egyre kevésbé találtak értő fülekre a hatalom köreiben. Különösen a mindinkább erősödő, a technokratákat a döntéshozók közül kiszorító „pénz-lobbi” vált a reálszféra leépítésének élharcosává. Előkerültek az LKM vezérigazgatójának levelei, előterjesztései az akkori kormány és állampárt illetékes vezetőihez, fényképek a gyári látogatásaikról. Az újabbnál újabb 9

bevezetett „gazdasági mechanizmusok” azonban nemhogy javítottak volna, de jelentősen rontottak a termelő üzemek helyzetén. Az LKM-től például a rövidlejáratú forgóeszköz hitel kétharmadát, 2 Md. Ft-ot vont el a Magyar Hitelbank vezetése 1987-ben, szinte teljesen ellehetetlenítve a vállalat normális működését. Ezzel előrevetítették a teljes leépülés kilátását. (Az illető bankelnök a miniszterelnökök bizalmasa, belső tanácsadója volt.) Ennek a kivédésére, mintegy előremenekülésként kezdeményezte a vállalat vezetése a megyei vaskohászati vállalatok radikális szerkezetváltását, a Tröszt létrehozását. Ma már ismerjük, – a politikai rendszerváltást levezénylő miniszterelnök visszaemlékezéséből és más forrásokból is –, hogy az akkor bekövetkezett gazdasági leépülés a vezető elit tevékenységének milyen ellentmondásosságával, kapkodásával, és egyesek közéleti prostitúciójával járt. Az erkölcsi válság a gazdaság alsóbb szintjein is hamarosan úrrá lett. A politikai rendszerváltás után a gazdaság ügyeit továbbra is – vagy még inkább, mint addig – kifejezetten mellőzte az új hatalom. Az állami felelősségvállalás helyett az úgynevezett, elképzelt „szabadpiacra” próbálták a gondok megoldását bízni. 

Kádár Jánost tájékoztatja Szeppelfeld Sándor és Drótos László az LKM és Miskolc város helyzetéről, a növekvő gazdasági, társadalmi gondokról, és javaslatokkal élnek a problémák megoldásának – szerintük – reális lehetőségére az 1981. július 1-i látogatás alkalmával.

Van a kutatómunkának egy nagyon szerteágazó hozadéka, amely külön is vizsgálatot igényelne. A hazai gazdaság, az ipar kivéreztetésével, majd a politikai rendszerváltással, mélyreható változások, mentek végbe az emberi magatartások, törekvések, kapcsolatok, a társadalmi kohézió tekintetében is. Plasztikus helyi példák kerültek említésre többek között: ◦ Az érintett munkások és középvezetők elmondták, hogy a nagyüzemekben és a környékbeli bányákban megszűnt a korábbi egymás iránti szolidaritás, felélénkült az idegen-, különösen a cigánygyűlölet, minden szinten erősödött az egoizmus. ◦ Miskolc és Ózd városok egykori polgármesterei – mint mondták – tehetetlenek voltak a változások kezelése tekintetében, mivel a lakosok egy hányadának a munkahelyek megszűnésével a munkához és a városhoz való viszonya is leromlott. Romlottak a városok élhetőségi mutatói, gyengült mindkét település társadalmi presztízse. ◦ A megye vaskohászati vállalatai reorganizálásával megbízott kormánybiztos képviselője visszaemlékezésében azt emelte ki, hogy a rendelkezésre bocsátott eszközök nem voltak elégségesek a problémák kielégítő kezelésére, Az adott időszak vállalati vezetői nem voltak megfelelő partnerek, sok pénz értelmetlenül lett elköltve. A politikai hatások is esetenként rossz irányba terelték a döntéseket. ◦ A legkritikusabb 1980-as évek végén és után a még funkcióban lévő vállalatvezetők egy idő után belefáradtak (volt, aki belebetegedett) a kilátástalan küzdelembe. Valamennyien elkerültek a gyárak éléről. Néhányan – kapcsolati tőkéjüket felhasználva, szakmát is változtatva – sikeres üzletemberekké váltak. A volt középvezetők igyekeztek az új tulajdonosok, többnyire tőkebefektetők igényeihez alkalmazkodni, munkahelyüket megtartani. Olyan is akadt, aki az egykori gyár valamelyik kisüzemét vásárolta ki és abban kisvállalkozásra rendezkedett be. Volt, aki a felszámolók stábjában helyezkedett el, annak kiszolgálása lett a feladata. Sok ezer dolgozó munkanélkülivé vált, utcára került, sorsára lett hagyva, többen kerültek a társadalom perifériájára.

10



Választ igyekezett keresni a kutatás arra a kérdésre, hogy mi tette megállíthatatlanná az érintett gyárak megsemmisülésének folyamatát, az LKM máig befejezetlen agóniáját? Meglehetősen összetett, bonyolult a történet és a szereplők felelőssége is. Az említett új gazdaságpolitikai térben a forgóeszköz hitel nagy részének 1987-től történő elvonása egyre növekvő adósságcsapdába kényszerítette a gyárat. Ez volt az első „tőrdöfés”. Az ennek kivédésére kidolgozott, és elkezdett radikális szerkezetváltás koncepciójának – a politikai rendszerváltás utáni – gyors feladása vagyis a tröszt egy éven belüli megszüntetése volt a következő alapvetően elhibázott döntés. Az erők koncentrálásának feladása után e cél ellenkezőjét valósították meg, vagyis a vállalatot az új kormányzati politikának megfelelően, mintegy félszáz önálló, életképtelen szervezetté darabolták a mielőbbi magánosítás elősegítése érdekében. Ez végleg, visszafordíthatatlanul megpecsételte a vállalat sorsát. Az így létrejött egységeknek 130 befektető számára történő értékesítésével, az ezt követő csődökkel, tömérdek felszámolással és tulajdonoscserékkel, üzleti manipulációkkal, törvényszerű lett az LKM elpusztulása. Mint azt többen is érintették, a dolgok ilyen alakulásába – a hibás gazdaságpolitikán túl – a hazai vállalati vaskohászati szakmai elit határozottabb fellépésének a hiánya is nagymértékben belejátszott.

2. Milyen általános következtetésekre ad lehetőséget a borsodi iparvidék sorsa, az egykori Lenin Kohászati Művek elpusztítása a helyi résztvevők visszaemlékezése alapján? Természetesen a felmérő munka – a tények és visszaemlékezések hiteles rögzítése mellett – a jövőben hasznosítható alábbi néhány következtetést, tanulságot is feljegyezte: 

Többen azt a meggyőződésüket érzékeltették, hogy a magyar ipar, benne az LKM feláldozása az államszocialista politikai rendszer megbuktatásának a leghatásosabb eszköze volt. Majd a kivéreztetett hazai ipar az új hatalom üzleti köreinek szabad prédája lett. Az új kormányok pedig a gazdaságot nem kezelték fontosságának megfelelően, így az a hibás gazdaságpolitikai irányzatok kísérleti terepévé vált. Ez a „sajátos magyar út” – mint azt az eltelt évek és a környező országok példája bizonyítja – eltúlzott áldozatokkal járó, nemzeti érdekeinkkel ellentétes cselekedetnek bizonyult. Valótlan tehát az az állítás, hogy a korábbi magyar iparnak nem voltak minden piacon elismert termékei és ez okozta megsemmisülését.



Az LKM-ben végrehajtott első átgondolatlan privatizálásokról az Állami Számvevőszék elnöke a végzett vizsgálatuk után 1994-ben a következőket írta: „...A balul sikerült privatizációban kibogozhatatlan szövevényként van jelen az esetleges lepénzelés, az etikátlan érdekkapcsolat, a silány közhivatalnoki és menedzseri munka, a rosszul értelmezett bizalmi elv.” Jellemző a hazai állapotokra, hogy akkor és az azóta eltelt több mint 20 esztendőben sem történtek érdemi, hatásos állami intézkedések az ilyen esetek ismétlődésének elkerülésére.



Figyelmeztető, megszívlelendő tanulságul szolgálnak továbbá a következő – a kutatás során felszínre jött – egyéb tapasztalatok is: ◦ A gazdaság, az ipar, a technikai tudományok és azok művelőinek köre a társadalom olyan eltérő sajátosságokkal rendelkező területe, amely meghatározó jelentőségéből eredően, súlyos következmények nélkül nem kerülhet a kormányzati figyelem perifériájára. Valódi képviselői nem mellőzhetők a döntéshozók közül. Nálunk sajnos ez történt. ◦ A gazdaságirányítás, mint az emberi civilizációs fejlődés alapja, sürgős paradigmaváltást igényel. Ma már az információtechnika lehetővé teszi a tervezés és irányítás lényegesen magasabb szintjét, a hatalmas veszteségekkel járó gazdasági válságok előfordulásának jelentős csökkentését. Mindenekelőtt az értéktermelő produktív munka és a kiszolgáló tevékenység között, elsősorban az egészséges határokon messze túlterjeszkedő monetáris szolgáltatás közötti aránytalanságot kellene megszüntetni. Ma már a valóságos árutermelés és az úgynevezett pénz-piac működési logikája nem csupán eltér egymástól – ami természetes – hanem az utóbbi akadályozójává vált a gazdaság, a társadalom egészséges fejlődésének. 11

◦ A megkérdezettek közül többen is hangsúlyozták, hogy a gazdaság hatékonysága jelentősen függ a lakosság szellemi, tudati beállítottságától, neveltetésétől. A műszaki jellegű kutatóbázisaink, egyetemeink, szakiskoláink, múzeumaink, civil szervezeteink leépítése, korlátozása, az örökségföldrajz elemeinek elhanyagolása törvényszerűen vezetett a problémák feltornyosulásához. A lakosság többsége a felvilágosodás-kori szellemiségben szocializálódott. E neveltetésből és a szakmai identitásból is fakad, hogy különösen a gazdaság szereplői körében bizalmatlanságot kelt korunk túlzó posztindusztriális, posztmateriális beállítottsága, a globalizáció törvényszerűségeinek megkérdőjelezése. ◦ Bőségesen felszínre kerültek olyan példák és tapasztalatok, amelyeket a tervezett újraiparosításnál, a készülő Irinyi-tervben, a nemzet iparának ismételt felépítésében, ezen belül a hazai vas- és acélipar értelmes felélesztésében számításba lehetne, kellene venni. Többek között kívánatos követelmény kell legyen az, hogy a felépítendő nemzeti ipar a fenntartható gazdaság, a természettudatos társadalmi igények kielégítését célozza. 3. Miként látszottak az események a „másik oldalról”, az Országos Tervhivatalból szemlélve? A kutatóintézeti vizsgálat összefogását Bíró Zoltán főigazgató Lóránt Károly szakértőre bízta, aki az eddigi helyi tapasztalatokat összevetve saját, széleskörű országos és nemzetközi ismereteivel, a következő konklúziót adja: 

Az interjúkat adó volt vállalati dolgozók és helyi állami vezetők különböző beosztásban élték át a magyar ipar és gazdaságirányítási rendszer elmúlt több évtizedes változását, míg én, mint az Országos Tervhivatal ifjabb, majd idősebb munkatársa. A két ellentétes oldalról való megközelítés ellenére véleményem nagyon hasonló, vagy azt is mondhatom azonos a helyi visszaemlékezések fentiekben összegzett lényegével, és ez valószínűleg abból fakad, hogy eredeti képzettségem szerint villamosmérnök vagyok és pályafutásom első négy évében fejlesztőmérnök voltam az Elektromechanikai Vállalatnál, amely TV adókat (is) gyártott, én pedig az azokhoz szükséges antennákat fejlesztettem (másokkal együtt). 1972ben kerültem a Tervhivatalba, akkor, és azt megelőzően még az volt a gyakorlat, hogy a Tervhivatalba vállalatoktól hoztak be embereket, akik ismerték az adott iparágat és az OTban megtanulták a népgazdasági szempontokat, szemléletet, számításokat. Ez a helyzet azonban fokozatosan megváltozott. A Tervhivatalba és más gazdaságirányító intézményekbe is egyre inkább az egyetemeket (jellemzően a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet) frissen elvégzett közgazdászok kerültek be, akik mind gondolkodásban, mind a gyakorlati tapasztalatokban igen távol álltak azoktól a problémáktól, amelyek a termelő munkában, vagy a termelés vertikális és horizontális kapcsolatrendszerében, a műszaki fejlesztésben jelentkeztek. Egy korabeli újság ezt a folyamatot úgy jellemezte, hogy „2-es villamossal jöttek a hatalomba”, ugyanis a közgazdasági egyetem (ma Corvinus), a Tervhivatal és az összes jelentős minisztérium a 2-es villamos vonala mentén helyezkedett el és nagyrészt most is ott van. E változások nyomán a gazdaságpolitikában egyre inkább a reálgazdaságtól elszakadt, arról gyakorlati ismeretekkel nem rendelkező közgazdászok lettek a hangadók. Ez jelentkezett már a gazdaságirányítás 1968-as reformjánál is, amikor is úgy gondolták, hogy a gazdaságirányítás pusztán a szabályozók változtatgatásával megoldható, súlypontokat képző, szerkezetátalakítást központilag levezérlő gazdaság, ezen belül iparpolitikára nincs szükség.



A fordulatot az 1977-es struktúrapolitikai határozat elvetése jelentette, holott akkor, a kőolajár robbanás után, már nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet relációra kifejlesztett iparszerkezet (különösön a gépipar) nem tartható fenn, az oroszok gépekért nem adnak többlet olajat. Szükség lett volna az iparszerkezet olyan átalakítására, amely elsősorban a tőkés relációban értékesíthető termékek gyártását futtatja fel, a csak szocialista relációban értékesíthetőket pedig fokozatosan leépíti. Erre azonban nem került sor, mert a hangadó 12





közgazdászok véleménye az volt, hogy központilag nem lehet tudni, hogy mit kell fejleszteni és mit nem. Bizonyos fokig igazuk volt, nem lévén ismeretük a reálgazdaságról, valóban nem is tudták. E gondolkodás vezetett azután a nyolcvanas évek stagnálásához, majd a rendszerváltást követő ipari összeomláshoz. Amit a szabályozókkal csináltak, az is egy rémregény. Nemcsak folyamatosan változtatták azokat úgy, hogy a vállalatvezetők nem tudták, mihez igazodjanak, hanem még koncepcionálisan is rosszul alakították ki őket. Így például a dollár devizaszorzót az átlagos kitermelésre állapították meg, ami az export felét eleve gazdaságtalannak mutatta, akkor, amikor az eladósodás miatt a gazdaság legszűkebb keresztmetszete a tőkés exportlehetőség volt. Persze ezt kompenzálni kellett, de az már támogatásnak számított, amiért a vállalatokat a közgazdasági szaksajtó folyamatosan korholta. A valóságtól elrugaszkodott, irracionális intézkedésekre számos példát lehetne felhozni, de elég csak az 1981-es árreformra utalni, amely szerint egy vállalat a belföldi eladására akkora nyereséget tehetett rá, amekkorát tőkés exportján elért, ami nyilvánvaló ostobaság, bár talán nem ostobább, mint az Európai Unió jelenlegi gazdaságpolitikája, ami miatt a britek már vették is a kalapjukat. Végül még egy jelenséget szeretnék megemlíteni. A gazdaságpolitikai szemléletváltozás mögött egy hatalmi harc is lezajlott. Az általában vidéki származású, munkás-mérnök, tehát reálgazdasági hátterű vállalatvezetőkre, vagy azok szakértelmére épülő gazdaságirányítást felváltotta egy belvárosi (2-es villamos!), kispolgári-értelmiségi hátterű rétegre épülő gazdaságirányítás, amely gondolkodásában, világlátásában gyökeresen eltért, mondhatni szemben állt a másikkal és alapvető akadályát képezte egy reális iparpolitika kialakításának.

13

III. Ahogy a közvetlenül érintettek látták Interjú szemelvények Diósgyőr és Ózd városok legnagyobb ipari vállalatai megsemmisítésének szemtanúitól és elszenvedőitől (az egyes személyeknél jelzett életkori adat az interjúkészítés évére, 2015-re vonatkozik) A kutatás során elkészült videóinterjúk képkockái – a visszaemlékezések tartalmán túl – az előadás módja, az arcokról leolvasható érzelmek alapján is külön tanulmányt érdemelne. Ez szinte minden személynél – az őszinteségre, pontosságra való törekvés mellett – a mélységes keserűséget, a frusztráltságot, a visszafogott felháborodást fejezi ki a történtekkel és azok előidézőivel szemben. Az elhangzottak közül az alábbiakban csak a legjellemzőbbeket emeljük ki. 1. Mentális, morális jellegű tapasztalatok: Erről a témáról bővebben az egykori beosztott dolgozók, a volt munkahelyi közvetlen vezetők, a városok korábbi funkcionáriusai szóltak: A bányász és kohász szakma gyakran nehéz, balesetveszélyes fizikai munkát is igényelt a folyamatosan bővülő elméleti ismeret mellett. Ezt a mindenkori hatalom – amíg erre szüksége volt – kellően megbecsülte. Erős emberi szolidaritás és szakmai identitás alakult ki a dolgozók körében. A bányák és gyárak fokozatos leépülésével párhuzamosan egyre inkább romlottak e vidék élhetőségi feltételei. Miskolcon és Ózdon egyaránt mind több antihumánus intézkedés látott napvilágot. 1.1 A fizikai munkások, a közvetlen munkahelyi alkalmazott dolgozók köréből elhangzottak Szőke András és Hubai Imre az Ózd környéki bányásztelepülések lakóinak, az egykori vájároknak hányattatott sorsa alakulását saját példáikon keresztül mutatták be. Beszéltek a hajdani kiemelt megbecsülésükről, majd a mélyművelésű szénbányák megszűnésének emberi nehézségeiről, a hibás kormányzati döntések gazdasági hátrányairól. Többek között elmondták, hogy az akkori kormány nagy Szőke András hibát követett el azzal, hogy legalább egy bányát Hubai Imre 50 éves, az Ózd környéki 57 éves bányamérnök. nem hagyott meg a térségben, például lakossági szénbányákban dolgozott. Farkaslyuk és Putnok szénellátásra. Elmondták továbbá, hogy kirabolták, Jelenleg biztonsági őr szénbányáiban dolgozott lerombolták a bányákat, sehol még az esélyét sem hagyták meg a bányák esetleges újraindításának. A felszabaduló bányász munkaerő további sorsa sem volt végiggondolva, a tervezett átképzés nem volt megoldás. A megfelelő közhangulat fenntartása érdekében mindenkinek több millió forintos végkielégítést adtak. Aki vállalta az új szakmát, tanulhatott, kiemelt munkanélküli segélyt vagy korkedvezményes nyugdíjat kaphatott, így ellátatlanul nagyon kevesen maradtak a környező bányák által foglalkoztatott mintegy 1000 főből. Kéthárom év múlva azonban a kedvezmények elfogytak, és sokak számára jött a munkanélküliség, a szegénység és a kilátástalanság. Számos bányász családnak ahhoz, hogy munkát kapjon, az ország más vidékére, esetleg külföldre kellett mennie.

14

Váradi Gábor és Farkas Tibor az emberek egymáshoz való viszonyának romlásáról mondott példákat. Elmondták, hogy a rendszerváltás előtt nagy volt a közösség összetartása, az egymás iránti kellő tisztelet, a kölcsönös segítségnyújtási készség a város lakossága között. A cigány emberek probléma nélkül beilleszkedtek a város, a gyár közösségébe. A rendszerváltás után ez sajnos ellenkezőjére változott. A kialakuló nagyarányú munkanélküliFarkas Tibor Váradi Gábor ség erkölcsi és fizikai romlással is együtt járt. 58 éves, ózdi cigányzenész 57 éves, ózdi hengerész volt, Sokan kénytelenek voltak megválni az otthonukjelenleg közmunkás, amatőr tól. A megfelelő szakmával rendelkezők, elsősorban a fiatalok, külföldre, festő főleg Kanadába mentek. Váradi Gábor ehhez még személyes sérelmét is hozzátette. Mint egykori hengerész, már 1987-től tapasztalhatta a gyárvezetés erőltetett visszafejlesztési szándékát, a leépítések számára azzal is jártak, hogy két felsőfokú végzettségű leánya sem tudott Ózdon munkát kapni. Súlyosan megalázónak tartja, hogy a korábbi fideszes polgármester a legforróbb nyári időben lezáratta a közkutakat, hogy ne juthassanak vízhez a roma családok. Hasonlóan, a mostani Jobbik pártállású polgármester „figyelő kamerákat” szereltetett fel a közmunkások munkahelyein, állandó ellenőrzésük céljából. Mélységesen csalódott az előző és a mostani rendszerben egyaránt. Török Sándor István visszaemlékezésében az LKM

Szociális Főosztály tevékenységét szemlélteti. A szociális ellátás területén még a 70-es évek végén, a 80-as évek elején is történtek új beruházások. A főosztály feladata a lakótelep, a gyári üdülők, a munkás-éttermek, az egészségügyi ellátó intézmények, a kulturális-, művelődési-, sport- és egyéb szolgáltatások fenntartása, működtetése volt. A gyár dolgozóinak és családtagjainak a szociális, Oláh Zsolt Török Sándor István kulturális ellátás tekintetében üzemen belül és 43 éves, ózdi múzeum 64 éves, technikus, LKM kívül is teljes szolgáltatást nyújtott. digitális gyűjteménykezelő műszaki alkalmazott, majd 1982-től kezdve azonban szociális téren is a szűkíszociális munkás tések, megszorítások kezdődtek. 1989-től kezdve azután a vállalatot sok önálló Kft.-re szedték szét, majd további szervezetek alakultak belőlük, és a káosz a munkásellátás területén is elkezdődött. Több tulajdonos váltotta egymást, felszámolásokról, leállásokról és újraindításokról lehetett hallani, eközben egyre zsugorodott és végül kimúlt a gyáróriás. Oláh Zsolt a családja és személye kapcsán viszonylag pozitív példáról számolt be. Rendezett, megbecsült roma családban nőtt fel, és tanult, főiskolai diplomát szerzett. A gondokat azonban ő is reálisan látja. Szerinte lenne lehetőség a helyzet jelentős javítására. 1.2 Az egykori miskolci és ózdi városvezetők más emlékeket is őriznek és mondtak el a videóinterjújuk alkalmából. Az ipari nagyüzemek irányítása, felügyelete a szocializmusban a szakminisztériumok hatáskörébe, a rendszerváltást követően – az állami tulajdon privatizálása következtében – az új, többnyire külföldi tulajdonosok hatáskörébe tartozott. A helyi önkormányzatok vezetőinek ismerete az ott folyó életről csak közvetett lehetett, és hatásköre, így (sajnos) felelőssége is, minimális volt és maradt. Ez az egyes visszaemlékezésekből is látszik.

15

Gápelné Tóth Rózsa érzékletesen beszélt az 1980-as évek miskolci eseményeiről, a politikai rendszerváltás helyi szereplőinek magatartásáról, a lakosság ellehetetlenülésének következményeiről. Elmondta, hogy a városban az 1980-as évekre élhető, vállalható helyzet alakult ki. Ezek az esztendők a békés építkezés évei voltak, minden területen nőtt a szakmaiság súlya, polgárosodott a társadalom, jelentős volt a felfelé irányuló társadalmi mobilitás. Az 1980-as évek közepétől azonban a gazdasági megszorítások és a gyárak gondjai a társadalmi ellátottság szintjén is megjelentek. Szólt arról, hogy az átmenetet a Városi Tanácsnál a politikai bizalmatlanság légköre jellemezte. A problémák növekedésével 1989-től nagyon sok munGápelné Tóth Rózsa 69 éves, középiskolai tanár, az kanélkülivé váló ember az alkoholba, a halálba menekült. A lakosság utolsó tanácselnök-helyettes fogyása, erkölcsi, fizikai romlása az elszegényedéssel párhuzamosan ment Miskolc városában végbe. Ő maga az új rendszerben alapszakmájában, középiskolai tanárként helyezkedett el és dolgozott nyugdíjazásáig. Ezekből az időkből egy jellegzetes emlék az a nagy tüntetés, amelyben a gyárak dolgozói munkahelyük védelmében demonstráltak. A családi tragédiák az 1990-es években a diákok fáradt viselkedésén, a megnövekedett lemorzsolódásokon és a szülők üres tekintetén is lemérhetőek voltak.

Káli Sándor 64 éves, villamosmérnök, Miskolc város volt polgármestere, országgyűlési képviselő

Fürjes Pál 59 éves, gépészmérnök, az OKÜ különböző karbantartással foglalkozó részlegeit irányította, majd vállalkozó és a város polgármestere lett

Káli Sándor két választási cikluson keresztül volt Miskolc megyei jogú város polgármestere, országgyűlési képviselő. Visszaemlékezésében azt hangsúlyozta, hogy akik a rendszerváltást végrehajtották, nem értettek a gazdasághoz. A város vezetése alultájékozott és tehetetlen volt az LKM és a DIGÉP ügyében. Senki – ő maga sem – hitte, hogy a diósgyőri vasgyártás megszűnhet, bár tudatában volt a külföldi hasonló tapasztalatoknak és a hazai szakemberek vészjelzéseinek is. Véleménye szerint, ha megnyerték volna az „Európa Kulturális Fővárosa” címet, akkor talán elindulhatott volna valami fejlődés. A térségbe történő különböző befektetések szereplőit nem ők választották ki, és most már utólag tudjuk, hogy ezek a választások nem jól sikerültek. A városvezetés tehetetlenségét a gyárak átgondolatlan magánosításának következtében létrejött rendezetlen jogi helyzet is meghatározta. Kossuth, aki jogász volt, azt mondta, hogy „Az ország ipar nélkül félkarú óriás”. A mai hatalmat gyakorló jogászaink eddig a felismerésig még nem jutottak el. Fürjes Pál részese volt az OKÜ privatizálásának, piacának töredékét ő nyerte el. Visszaemlékezésében a város átalakulásának gondjait sorolta fel a kohászat elhúzódó megszűnésének függvényében. Műszaki tapasztalata szerint az itt folyó acélgyártás nem volt versenyképes. 1987ben először hallott arról, hogy az elavult acélgyártási eljárást esetleg helyettesítik más üzemektől beszerezhető acél alapanyaggal, de ezt az elképzelést a munkanélkülivé válás félelme miatt nem valósították meg. Beszélt az ózdi szakképzés leépüléséről, ami ma már szakemberhiányt okoz a városban. Úgy érzi, hogy az embereket sikerült leszoktatni a munkáról. Szerinte az ózdi lakosság jelentős része még mindig a régi, központi állami gondoskodás visszajövetelét várja.

16

2. A vaskohászati vállalatok leépülésének helyi, szakmai tapasztalatai E témában a vállalatok egykori felelős szakmai, gazdasági vezetői adtak nagyon részletes, személyes tapasztalatokon alapuló, összefoglaló információkat. 2.1 A Diósgyőri Gépgyár képviselőinek visszaemlékezései Az alábbi három DIGÉP-es szakember gyakorlati példákkal cáfolta azt a gyakran előforduló hamis állítást, miszerint nem voltak nemzetközileg is versenyképes termékei a magyar iparnak.

Simon István 65 éves, villamos üzemmérnök, az egykori Diósgyőri Gépgyár konstruktőre, vezető tervezője, 1984-től kereskedelmi képviselő

Simon István a rendszerváltás idején, 1984-től 1994-ig a DIGÉP moszkvai kereskedelmi képviseletén dolgozott. Elmondta, hogy a DIGÉP korszerű termékei nemzetközileg elismertek voltak, a gyár nagyszámú külföldi kereskedelmi kirendeltséggel és szerviz üzemmel rendelkezett. Az átalakulás során a DIGÉP a felszámolási folyamat első szakaszába került, csak nagy felkészültségű konstruktőrökből 270 főnek mondtak fel, akiknek egy része jelenleg is szellemi segédmunkás valahol. Az időközben idetelepített külföldi multik összeszerelő üzemeiben főleg csak „bio-robotokra” van szükség. Szerinte a DIGÉP egykori termékeire még ma is nagy kereslet lenne, de az átgondolatlan privatizáció következtében szélnek eresztett szakemberek és az alapanyagot biztosító egykori kohászat nélkül a DIGÉP valamikori tevékenységének felélesztése egyre kevésbé lehetséges.

Kripkó László szakmai karrierje szorosan kötődött a vállalat egyik sikeres termékéhez, az ellenütős kalapácshoz, amely egy nagyteljesítményű kovácsoló gép. Tapasztalata szerint a nyugati kereskedelmi kapcsolataink során gyakran az orrunknál fogva vezettek, például a német termékekért sokszor háromszoros árát fizettük annak, mint amennyiért ugyanazt a terméket az olaszoktól megvásárolhattuk volna. A rendszerváltás után hazánkban már nem voltak meg a feltételek ahhoz, hogy kiváló külföldi üzleti, gyártási ajánlatokat fogadjunk. A DIGÉP-nek – az LKM acél-alapanyagából készült – nagyszerű terméKripkó László kei voltak. Nem lett volna szabad hagyni, hogy ezek a rendszerváltás 82 éves, gépészmérnök, az egykori során megsemmisüljenek. Tiltakozásul a Parlament elé kellett volna Diósgyőri Gépgyár volt dolgozója, vonulni. szerkesztő, majd a gyár külképviselője. (Közel 20 éven át Sajnos az idő múlásával a technológiai fegyelem már a Kombinált képviselte a gyárat Acélműben is fellazult. Az életképes nagyvállalatokat külön figyelemOlaszországban) mel kellett volna kísérni, szakembereiket, berendezéseiket, korszerű szakmai kultúrájukat át kellett volna menteni. Az volt a baj, hogy kiürítették a gyárat. Miből éltek a gyárak? A gépeket eladták, elpocsékolták, azért, hogy az építményadót ki tudják fizetni. A piaci kapcsolatukat pedig szétrombolták. E téren minden rendszerváltó kormány nagyot hibázott. A magyar ipar versenyképes üzemeit is elherdálták. Megoldás lett volna például, ha a DIGÉP köré több kisebb céget alapítanak. Az a nagy baj, hogy nincs, akinek átadják a szakmai kultúrát, a felhalmozott tapasztalatokat és kapcsolatokat. Kugler Gyula főleg a hűtőgépek konstrukciójában volt specialista. Visszaemlékezése szerint 1990ben a kereskedelmi igazgató utasította az egységeket, hogy több rendelést nem vállalhatnak. Így kezdődött a tragikus kimenetelű leépülés. Főleg a szovjet rendelésekre vonatkozott a tilalom. A mi helyünket a piacokon a franciák, a németek foglalták el. A hangulatot a „mars ki ruszki” szlogen uralta. Antall József még büszke is volt, hogy mi a környező országoknál gyorsabban privatizáltunk. 1992-ben megkezdődtek a csoportos elbocsátások, a korkedvezményes nyugdíjaztatások. 17

Kugler Gyula 79 éves, gépészmérnök, DIGÉP műszaki tervező

Mi még úgy éltük le az életünket, hogy tegnap is fújt a gyár, és ma is, meg holnap is, és innen fogunk nyugdíjba menni, ezzel szemben a mai fiatalok a munkahelyüket illetően teljes bizonytalanságban vannak. Hihetetlenül tönkre ment minden. Az első világháborúban a románok, a másodikban a németek, majd az oroszok fosztották ki az országot. 1989-ben mi önnön magunkat raboltuk és raboltattuk ki. Az 1990-es években kft.-k alakultak, a kincset érő modern szerszámgépeket eladták, a műszaki könyvtárat, a raktár tervanyagait teherautóra dobálták és vitték a hulladékgyűjtőbe. „Mint a hullarablók működtek. Szomorú a végjáték!” – mondta Kugler Gyula. Ő maga is korkedvezményes nyugdíjba került, ápolta beteg családtagjait. Ma már életének rengeteg szomorúságával magára maradt.

2.2 Az egykori ózdi gyárvezetés egyik tagjának megítélése Benyhe László visszaemlékezése szerint az 1970-es években az OKÜ műszaki fejlesztése is elindult, többek között korszerű folyamatos öntőmű és rúd-drót hengersor épült. Elmaradt viszont az acélgyártás korszerűsítése, a SM acélgyártási eljárást konzerválták, amely a gazdálkodás eredményességét visszavetette. Hallott az ózdi és diósgyőri gyárak ésszerű összekapcsolására vonatkozó törekvésekről, de az adott körülmények között nem tartotta kivitelezhetőnek, ugyanis a megalakított tröszttel szemben túl nagy volt az ózdiak és mások ellenállása. Az 1988-as társasági törvény alapján az OKÜ-ben is megindult a gyár technológiai, gazdasági, szervezeti egységeinek önálló részvállalkozásokká történő feldarabolása, majd ezek csődbevitele, privatizálása és Benyhe László 71 éves, gépészmérnök, az OKÜ felszámolásuk kálváriája, amelynek során a gyár dolgozói létszáma lekülönböző középvezetői épült, és az átképzési elgondolások is meghiúsultak. A privatizáció csak beosztásaiban dolgozott egy területen, a rúd-drót hengersor esetében volt sikeresnek mondható. Benyhe László szerint nagy hiba volt, hogy a leépülés éveiben, a szakaszos dolgozói foglalkoztatások szabad napjai idejére a munkabérek 80%-át adták. Ezzel és más liberális intézkedésekkel a munkához való egészséges viszonyt sokaknál rombolták. 2.3 Miként ítélik meg a kialakult helyzetet a volt Lenin Kohászati Művek egykori vezetői A kutatási munka tervezett súlypontja a volt Lenin Kohászati Művekre, az egykori ipari nagyvállalat sorozatosan elhibázott történetére esett. Innen indult el a helyzetfelmérés kezdeményezése is. Az illetékes egykori gyárvezetők tehát készséggel álltak a kutatási munka igényei, követelményei elé, jelentős írásos és képi dokumentumokkal is szolgáltak.

Drótos László 80 éves, okleveles kohómérnök, 30 éven keresztül, nyugdíjazásáig, a volt LKM alkalmazottja és az 1982-1988as években utolsó vezérigazgatója

Drótos László szerint a legutóbbi magyar politikai rendszerváltást megalapozó gazdasági folyamatok a hazai mindenkori döntéshozók társadalmi helyzetével, szakmai előképzettségével, felkészültségével is jellemezhetők. A változás csirái még a szocialista társadalmi berendezkedés idején az állami tulajdon talajáról, az 1960-as évektől indultak el. Majd az 1970-es évektől máig, a szocialista gazdasági mechanizmusok, reform-intézkedések sokaságán keresztül 1989-ben a politikai rendszer megdöntéséhez, a magántulajdonon alapuló szabad piacgazdasághoz, a kapitalista társadalmi rendszer restaurációjához vezettek. E folyamat különböző szakaszaiban a meghatározó kezdeményezők és végrehajtók változtak. Először a technokrata beállítottságú műszaki értelmiség, majd az új közgazdász értelmiség és ezek együtt: a reform-szocialisták voltak a változások kezdeményezői és előrevivői. Őket követték a nyugati liberális gazdaságpolitikai 18

eszméket valló, döntően elméleti közgazdászok, és végül a humán beállítottságú fiatal értelmiség, elsősorban a jogász diplomások. Az ő befolyásuk vált meghatározóvá. Szerinte, visszatekintve a generációja által megélt történelmi kudarcokra, az immár negyedik hatalmas nemzeti veszteségre (első világháború, Trianon, második világháború és az 1989-es rendszerváltás), fő okozóként (a kedvezőtlen nemzetközi körülmények mellett) a saját vezetést kell megnevezni, azaz a mindenkori vezető elit felelőssége, alkalmatlansága vethető fel. A „gazdaságpolitikai rendszerváltás” első elemeivel, a gazdaság modernizálásának közgazdasági, irányítási szükségleteként megjelenő „új mechanizmussal” – Nyers Rezsőék megjelenése, kutatóintézetek munkájának beindulása, ezeket támogató párthatározatok – kapcsolatban elmondta, hogy a technokrata szemléletű műszaki értelmiség egy része és az új közgazdasági kutatók egymást segítve dolgoztak. Az LKM vezetése ebbe a kísérletező munkába aktívan bekapcsolódott. A „Fordulat és reform” című tanulmány előkészítésében Drótos László személyesen is részt vett. Időközben azonban hazakerültek a nyugati országokban ösztöndíjjal tanult fiatal közgazdászok is, akik az ott látottakat, tanultakat – kellő hazai gazdasági ismeretek nélkül – változatlan formában igyekeztek ráerőltetni a magyar gazdaságirányításra. Ebből alakult ki a máig fennmaradt káosz, vagyis a gazdaság korábbi versenyképességének elvesztése. Az 1970-es évek második felében elkezdődött hibás iparpolitikai törekvés a hazai vállalatok jelentős részét – köztük az LKM-et is – veszteségessé tette. Az 1980-as esztendők tovább növelték a kormányzat legsúlyosabb irányítási problémáját, a teljes kiszámíthatatlanságot. A vállalatokra nehezedő és az idők során fokozódó megszorítások a bankreform következtében megszaporodó bankokon keresztül realizálódtak. Ezek közé tartozott a hitelmérséklés és -megtagadás, a kamatok egyoldalú emelése és hasonló megszorító intézkedések. Vezérigazgatósága idejének vállalati történetéből kiemelte az LKM 1982-ben befejezett nagyberuházását, a világszínvonalú Kombinált Acélmű megépítését, amely egy innovatív magyar feldolgozóipar mennyiségi és minőségi (tervezett) acélszükségleteinek a kielégítésére szolgált volna. Ez az igény azonban, a változó iparpolitika következtében, elmaradt. Ekkor felmerült a kérdés, hogy milyen módon lehet a vállalatot mégis működőképessé, veszteségmentessé és végül nyereségessé tenni? Ez, megfelelő átalakításokkal, rövid időre sikerült is. Drótos László 1988 végén egészségi okokból átadta munkakörét, de a vállalat nyereséges gazdálkodása még egy esztendőn át, 1989-ben is folytatódott. 1990-ben azonban súlyos csődhelyzet alakult ki, amelyből az akkori vállalatvezetés már nem talált kiutat. Miskolcon a generális, hosszú távú megoldást az ózdi és diósgyőri gyár közösen végrehajtott radikális szerkezetátalakításában látták. Erre tettek kezdeményezést már 1987-ben az LKM vezetői. Ez a gondolat – hatalmas ellenállás mellett – a Borsodi Vaskohászati Tröszt megalapításával 1989. január 1-jén megvalósulni látszott. Majd egy éven belül az új kormány megszüntette a trösztöt, és megkezdődött a vállalat önmagukban életképtelen részekre való feldarabolása. Kitért a hazai vaskohászat jövőjével kapcsolatos szakmai „hitviták” okaira, amelyek politikai töltetet is kaptak, és amelyeknek Vályi Péter miniszterelnök-helyettes is tragikus áldozatává vált Diósgyőrben. 1985-re a gazdaság szereplőivel szemben meggyengült a bizalom. Gyakran váltották a vezetőket, ipari minisztereket. E légkörről és a tornyosuló gondokról az LKM vezetése igyekezett tájékoztatni a felsőbb állami és politikai szerveket, de általában eredménytelenül. Ez az eredménytelenség és döntésképtelenség végső kihatásában legyengítette a magyar gazdaságot és ezen belül a magyar ipart, amely – a nagyhatalmak megegyezésével kialakult új történelmi helyzet figyelembevételével – szinte kínálta a politikai rendszerváltás lehetőségét. Részletesen kitért az LKM belső racionalizálásának az 1980-as években elért eredményeire. A racionalizálás keretében – többek között – 5000 fővel csökkentették a vállalati létszámot, diverzifikálták a termelést, új leányvállalatokat hoztak létre, és más hasonló intézkedéseket vezettek be, ennek ellenére nem sikerült a vállalatot hosszú távon életben tartani. 19

Az egykori LKM vezérigazgatója szerint a diósgyőri kohászat 1989-es politikai rendszerváltás utáni teljes megszűnésének fő okai összetettek, amelyekből döntő jelentőségűként a következő három folyamat emelhető ki: (1) Az 1980-as években már megjelent és a rendszerváltás után felerősödött hibás, neoliberális gazdaságpolitika, a pénzügyi lobbi hatalmi túlsúlya. Fokozatosan kialakult, és kormányzati befolyásra tett szert egy naiv, illúziókra épülő, nyugati „gyarmatosító szemléletű” iparirányítási törekvés. Döntően a gazdaság makrofolyamataira koncentráltak, a reálgazdaság, a mikrogazdaság a figyelem perifériájára szorult. Ez a magyar állami vállalatok erejét, versenyképességét először legyengítette, ami jelentősen hozzájárult az államszocializmus bukásához. Majd – a politikai rendszerváltást követően – a nemzeti ipart, a termelő eszközeiket erőltetett, gyors privatizálásra kényszerítette, és ezzel az üzemeket könnyű, olcsó szabad prédává tette, legtöbbjüket, így az LKM-et is, megsemmisítette. (2) Egyezően az Állami Számvevőszék helyi vizsgálatának 1994-es megállapításával, számos súlyos vezetői, irányításbeli szakmai hiba, tévedés, korrupció-gyanús esemény övezte eddig az LKM leépülésének történetét. Ezek a vállalat szintjén, az államigazgatásban, a felszámoló szerveknél egyaránt előfordultak. A szakmaiatlanság legsúlyosabb, a gyár sorsát végleg megpecsételő eseménye azonban a két borsodi vaskohászati vállalat közös, radikális szerkezetváltása megtervezett programjának elvetése volt. Az e célból létrehozott tröszt megszüntetésével és ezzel közel egy időben az LKM 43 életképtelen, önálló szervezetté történő szétbontásával követték el a későbbiek során már helyrehozhatatlan hibát. Ezt az óriási szakmaiatlanságot már újabb hatalmas állami anyagi áldozatokkal, számos felszámolással, újabb befektetők belépésével sem lehetett korrigálni. A cég pusztulása ezért elkerülhetetlenné vált, és az acélgyártás sokadik újraindítsa csak az agóniájának idejét hosszabbította meg. A tröszt, a két nagyüzem és a két város, a megye érintett vezetői erélytelensége, a helyzet kellő átlátásának hiánya is nyilván közrejátszott e folyamatok ilyen alakulásában. (3) A hazai ipar – és benne az LKM – leépülése természetesen nem választhatók el az ebben az időben zajló, a nemzetközi gazdaságot érintő folyamatoktól sem. Erősen hatottak, hatnak hazánkra is korunk posztindusztriális, posztmateriális jellemzői. Többek között a nehézipar korlátozása a fejlett országokban, az acélipar stratégiai jellegének megkérdőjelezése, a társadalmi figyelem, értékrend módosulása, a globalizáció térhódítása, stb. Ezek sok szálon közvetlenül vagy közvetve hatottak a város, a régió társadalmi, gazdasági átalakulására is. Vállalati szinten is súlyos veszteségek származtak a KGST piac elvesztéséből, az EU kapcsolatból, illetve abból, ahogyan ezeket a magyar kormány a termelő ipari üzemek felé továbbította. Végül szólt még az ipari örökség elhanyagoltságáról, amelyben Miskolc – sajnos – rossz példával jár az élen. Ez, azon túl, hogy a nemzet kulturális identitásának, a helyi hazafiságnak, az idegenforgalomnak is fontos része lehetne, a jelenlegi kormány „újraiparosítási” és „a munka társadalma megteremtése” törekvéseinek is a szolgálatába állítható lenne. A hatalom azonban ennek jelentőségét egyelőre nem érti. Drótos László azonban ebben is „mérsékelten optimista”.

Tolnay Lajos 67 éves, kohómérnök, mérnök közgazdász, 1989-92 között az LKM vezérigazgatója, jelenleg nagyvállalkozó, üzletember

Tolnay Lajos pályája szerencsés indulásáról beszélt, amely az LKM-be kerülő fiatal mérnökök számára adott volt. Kezdetben az új hatalommal is jó kapcsolatokat tudott kialakítani, később azonban a központi és a helyi politikai és állami irányítás magára, sorsára hagyta a gyárat. Jellemző, hogy a rendszerváltás óta egyszer sem kérdezték meg a régi, tapasztalt vezetőket a különböző jelentős döntések előtt. Az LKM-ben a technológia eltérő színvonalának feszítő gondjait – ami a fő probléma volt a 80-as években – elsősorban csak újabb fejlesztésekkel lehetett volna megoldani. A gyárvezetés saját erejéből a kisebb volumenű korszerűsítéseket elvégezte (hántolt-csiszolt hengerelt áru, kovácsolt termékek gyártásfej20

lesztése, stb.), de az alapot képező hengerműi rekonstrukcióhoz már nem tudott forrásokat szerezni. Az 1980-as évek közepén rengeteg innovációs javaslat készült az LKM vezetés részéről is, de ekkor már a pénzügyi kormányzat a bányászat és kohászat fejlesztésére nem adott pénzt. A legéletrevalóbb ötlet, javaslat – a jelentősen megváltozott körülményeket és a jövő kilátásait figyelembe véve – az ózdi és diósgyőri erők, lehetőségek ésszerű egyesítése volt. Hasonló sikeres szerkezetátalakításra Nyugaton volt példa, itt azonban – bár a tröszt megvalósult – egy év után megbukott. Lényegében a két borsodi kohászati vállalat külön-külön, egyedül folytatta szerkezetátalakítási elképzeléseit, állami intervenció nélkül, amelyek így eleve kudarcra voltak ítélve. A borsodi kohászat válságát nem lehet pusztán az orosz piac elvesztésére fogni, mert például az 1989-es évben – az előző esztendők erőfeszítése és a kedvező piaci viszonyok kihasználása révén – még figyelmet érdemlő eredményt ért el a vállalat. Az LKM bukásának a legfőbb okát Tolnay Lajos az 1990-1992-es években, amikor ő volt a vezérigazgató a következőkben látja: 1. az energia árak horrorisztikus megemelkedése; 2. az árviszonyok megváltozása; 3. már az 1980-as évektől semmilyen állami forrás nem állt rendelkezésre a fejlesztésre; 4. a létszámleépítés következményeit a politikai vezetés – a köznyugalom fenntartása érdekében – nem vállalta. A vállalati belső erőfeszítések, valamint a megélénkült piac hatására az 1980-as évek második felére a veszteség megszűnt, 1988 és az 1989-es esztendők már sikeres, nyereséges gazdálkodást hoztak. Optimizmussal vehette át vezérigazgatói beosztását és az első év után írásos dicséretben részesült a minisztérium részéről. 1990-től kezdve azonban katasztrofális idők következtek, a próbálkozások mind kudarcba fulladtak. Volt akkor a társadalomban egy csodavárás: a külföldi tőke beáramlik és az minden problémát megold majd. Ez nagy hiba volt. A miniszter, Bod Péter Ákos közreműködésével sem sikerült a kilátásba helyezett EU-s támogatást megkapni. Komolytalanok voltak az ígéretek. Ebben az időben a magyar állam szabadulni akart a nagyvállalati problémáktól. Ekkor lett az LKM kisebb önálló egységekre felbontva, abból a meggondolásból, hogy amely egység képtelen gazdaságilag fennmaradni az – a közben megjelent csődtörvény értelmében – szűnjön meg. Azt is remélték ettől, hogy külső tőkét hoz, és ezzel megoldódik az egyre tragikusabbá váló pénzhiánya a cégeknek. Ez azonban csak kisebb részben és rövid időre teljesült. A vállalat egyben maradt kohászati törzsüzemeit az állam egy kétes egzisztenciájú külföldi befektetőnek adta el, mélyen értéke alatt: a cégvezető hónapokon át „pénzszivattyúként” használta a gyárat. Hatalmas veszteséget halmoztak fel. Tolnay Lajos ekkor (1992 márciusában) lépett ki – saját kérésére – a vállalkozás (akkor részvénytársaság) vezetéséből. Ezt követően a gyár egy részét az állam kénytelen volt visszavásárolni, majd újra és újra privatizálta, miközben csődökre, átgondolatlan intézkedésekre több mint 30 milliárd forint állami pénz ment el. Tolnay Lajos szerint a jelenlegi állapot teljesen reménytelen és káoszokkal terhelt. Szerinte a volt LKM termelésének újraindítására ma már sem a szükséges pénz, sem a szakképzett munkaerő nem áll rendelkezésre. Egykori gyárvezetői tapasztalatai között említi, hogy a döntéshozók bevett stílusává vált a jobbító javaslatokat tevő cég-kezdeményezésekre egyszerűen nem válaszolni. Az Antall-kormány kihelyezett miskolci ülése is bizonyította a hibás gazdaságpolitikai gyakorlatot. Az ezt követő események, a miskolci 10.000 fős tüntetés, a sorozatos csődök, felszámolások, a politikai vezetést egy elhúzódó válság irányába vitték. Ez immár 26 éve tart és ma sem látszik a vége.

Sitkei Dezső 75 éves, technikusi végzettségű, az LKM-ben középvezető, majd anyagellátási főosztályvezető volt

Visszaemlékezésében Sitkei Dezső kiemelte, hogy súlyos hibákat követtek el azok a városi és kormányzati vezetők, akik hagyták, hogy a 200 éves múlttal rendelkező Diósgyőri Vasgyár elpusztuljon. A rendszerváltás szükséges és elkerülhetetlen volt, ugyanakkor nagy csalódást is okozott. A politikában az átlagember számára érdemleges változás nem történt, azonban a gazdaságban minden tönkrement. A 21

hatalomba került, korábban sértett emberek nem tudtak mit kezdeni a lehetőségeikkel, teljesen romba döntötték az országot, különösen a gazdaságot. Antallék irtóztak a munkás vidékektől. Horn a kormányzása idején az atomerőművön kívül mindent eladott. Bűn volt, hogy az orosz gazdasági kapcsolatokat az első kormányok szétverték. Sitkei Dezső szerint az országos vezetést egyáltalán nem érdekelte, hogy a végeken hol folyik el a pénz. Mint anyagellátási főosztályvezetőnek a forráshiányos időszakokban az anyagbeszerzés terén nagy nehézségei voltak. A vele készült interjú végén reményét fejezte ki, hogy – a jelenlegi kormányzat kommunikációját figyelembe véve – a hazai gazdaság a jövőben nagyobb figyelmet kap. Sipos István visszaemlékezésében kiemeli, hogy a Diósgyőri Vasgyár kutatómérnökeinek és kiváló gyakorlati szakembereinek munkája alapján az üzemekben számos elismerést kiváltó terméket hoztak létre a hetvenes években. A termékfejlesztést azonban a fokozatosan elavuló technológiai berendezések egyre jobban korlátozták és így a gazdaságosság és a versenyképesség követelményeit egyre nehezebb volt kielégíteni.

Sipos István 72 éves, kohómérnök, az LKM-nél különböző középvezetői beosztásokban dolgozott, az 1980as években fejlesztési főosztályvezető volt

Jelentős előrelépés volt az 1980-82-ben megépített és világszínvonalat képviselő Kombinált Acélmű, amely a leggyengébb technológiai keresztmetszetet volt hivatva felszámolni.

Az acélmű elsősorban a hazai feldolgozó ipar szükségleteinek kielégítésére épült és lehetővé tette a gazdaságtalan, környezetszennyező, nehéz és balesetveszélyes emberi munkát igénylő berendezések, üzemek (Siemens-Martin acélmű 8 kemencéje, egy kohó és más elavult berendezések) leállítását. Az új acélmű belépésével, termelés-felfutásával közel egy időben azonban – a hazai gazdaságpolitikai változás következtében – csökkent a felhasználók acéligénye, a külpiacok is beszűkültek, a fejlesztésekre felvett hitelek kamatai visszamenőlegesen többszörösükre emelkedtek, a működési hitel összege pedig a felére csökkent. Ekkor az LKM vezetése – az előremenekülés programjaként – javasolta az LKM és az OKÜ legjobb erőinek összevonását. Sipos István súlyos hibának, a teljes vállalati megsemmisítést előidéző intézkedés-sorozatnak tartja a privatizálás érdekében megszüntetett erőkoncentrálást (a tröszt felszámolását) és az LKM több mint 40 önálló, de önmagában életképtelen egységre történő feldarabolását. Ezt követően részletesen szólt az LKM széles termékstruktúrájáról, technológiai kultúrájáról, továbbá a privatizáció előzményéről és teljes zavarodottságot kiváltó konkrét példáiról. Megtörtént eseteket sorolt fel a privatizált öntödék szakmai, emberi, piaci problémáiról, a bankok, a szolgáltatók hatalmi visszaéléséről, mígnem ők is 2007-ben felszámolásra kerültek. Végezetül említést tesz az ipari örökség ápolásának fontosságáról, amelyet alapítványba szerveződve néhányan feladatuknak tekintenek. A jövő kilátásai azonban ma még nagyon homályosak. Kalóczkai Istvánné (78 éves), a LKM nyugalmazott személyzeti és szociális igazgatója volt. Visszaemlékezésében az egykori LKM által a vállalat dolgozóinak nyújtott, majd az 1989 évtől fokozatosan visszavont szociális, kulturális ellátási formákat sorolta fel. Ilyenek voltak például a munkásszállás, az orvosi ellátás, a dolgozóknak a vállalat által biztosított üdülési lehetőség, a kismama műhely, az oktatás, a kulturális, a sport és egyéb tevékenységek iránti igény kielégítése. Részletesen szól az 1989-1990-es években módosult személyi követelményekről, például az új, „vállalkozó” típusú vezetők beállításáról. Érinti a vállalat szervezeti feldarabolásának szociális és személyi következményeit, a létszám átcsoportosítások emberi nehézségeit.

22

Kalóczkai Istvánné 1990-ben korkedvezményes nyugdíjba került, amelyből az 1995-1999 évek közötti időre visszahívták. Feladatai közé tartozott a csoportos létszámleépítés lehető leghumánusabb megvalósításának elősegítése, a hazai és nemzetközi tapasztalatok összegyűjtése és alkalmazása (korkedvezményes nyugdíj, átképzések, stb.). Ez idő alatt a Diósgyőri Acélművek Rt. (DAM) dolgozói létszámát 4450 főről 2230-ra kellett csökkenteni. Részletesen szólt a radikális változás következtében kialakult nehéz emberi sorsokról, az erkölcsi, morális, egészségügyi leépülésről, a kapcsolati rendszerek felbomlásáról, köztük saját, személyes életének tapasztalatairól. Boros Árpád (84 éves), az LKM számviteli vezetésében töltött be munkaköröket, majd a privatizálás, a felszámolási eljárások egyik meghatározó személyisége lett. Véleményét kronologikus sorrendbe foglalta, évszámokhoz kötve az LKM sorsát érintő jelentősebb fordulatokat. Visszaemlékezését az acéliparban a nyolcvanas években kialakult helyzettel indítja. Kiemeli, hogy ebben az időszakban (a második kőolajár robbanás után, magas energiaárak mellett) az anyagigényes ágazatok – így a kohászat – jövedelmezősége egyre csökkent és válságba került. A válságból való kilábalás érdekében a vállalat vezetése 1987-ben – megtartva az előző években kialakított stratégia fő irányvonalát – kidolgozta a termékszerkezet átalakítására, a fejlesztésekre és a visszafejlesztésekre vonatkozó terveit. A vállalat az 1990-ig szóló 3 éves stabilizációs időszakban radikális átalakítást tervezett. A mennyiség-centrikus termelési szerkezetet kívánta úgy átalakítani, hogy helyette magas technológiai színvonalú nemesacél gyártási rendszer jöjjön létre. 1987-ben azonban az egyébként is kevés forgóalappal rendelkező gyártól az újonnan létrehozott kétszintű bankrendszer egyik, a fejlesztés szempontjából meghatározó bankja, a Magyar Hitelbank egyszerre több mint 2 milliárdos hitelt vont meg. Ez sorsdöntő változást eredményezett. A rövidlejáratú hitel nagymérvű csökkenése az átlagos „sorban-állás” növekedését eredményezte. A vállalat a készpénzhiányt a készpénzt helyettesítő váltóforgalom növelésével ugyan igyekezett pótolni, de az a pénzgazdálkodás szempontjából csak részmegoldást jelentett. Az 1980-as évek második felében azután megkezdődött az új társaságok kialakítása. A borsodi térségben 1989. január 1-jével a kohászati vállalatok, így a Lenin Kohászati Művek, az Ózdi Kohászati Üzemek, a Borsodi Ércelőkészítő Mű szerkezetátalakítási feladatai végrehajtásának elősegítése érdekében az Ipari Minisztérium megalakította a Borsodi Vaskohászati Trösztöt. A tröszt léte azonban állandó vitatéma volt, s végül a Minisztertanács a trösztöt 1989. december 31-ével megszüntette. 1989 második felében a vállalatnak újabb nehézségei támadtak. A MOL Rt. a gázdíj fizetésének jelentős elmaradása miatt a Fővárosi Bíróságnál megindította a Lenin Kohászati Művek állami vállalat ellen a felszámolási eljárást. Ezt követően az állami vállalat átalakult, belőle új társaságok jöttek létre. A diósgyőri kohászatban az első részvénytársaság Diósgyőri Kohászati Részvénytársaság elnevezéssel és 16 MFt alaptőkével 1989. augusztus 15-én alakult. Ezt a külföldi részvétellel történő privatizáció követte. A DIMAG Rt. (Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Rt, ahogy a vállalatot akkor hívták) vezetése 1991 tavaszán megbízást adott a Pénzügykutató Rt.-nek a privatizációval kapcsolatos tárgyalások előkészítésére és az ezzel összefüggő üzleti értékelés elvégzésére. A kormány azután, egy 1992. augusztus 6-i előterjesztés alapján, megvizsgálta és tudomásul vette, hogy a DIMAG Rt. és a borsodi (Miskolc-Diósgyőr) térség foglalkoztatási válságának enyhítése érdekében azonnali intézkedésekre van szükség. Ennek alapján a kormány rendezte az áram-, gáz- és vasút-szolgáltatási tartozások ügyét, ami a termelés újraindításának feltétele volt, és úgy rendelkezett, hogy a DIMAG Rt. létszám-leépítéséhez kapcsolódó korengedményes nyugdíjaztatás költségeinek 50%-át a Foglalkoztatási Alap vállalja át.

23

Ezt követően állami szerepvállalással a borsodi és a diósgyőri kohászat működtetésére új társaságok alapítására került sor. Az Antall-Boross-kormány a még több mint hatezer embert foglalkoztató diósgyőri kohászat megmentésére programot dolgozott ki és 1994 februárjában határozatot hozott a borsodi kohászat 20-30 milliárdos összköltséggel megvalósítható reorganizációjáról és a szükséges vagyontárgyak kivásárlására felhatalmazta az ÁV Rt.-t, amely Borsodferr Egyesült Acélművek Rt. néven céget alapított az észak-magyarországi kohászat talpra állításának irányítására. A BORSODFERR-nek a borsodi térség reorganizációs feladatainak összefogása és koordinálása, a szerkezetátalakítás levezénylése volt a célja. A Dimag Rt felszámolásának eredményeként a Diósgyőri Acélművek Kft. és a Borsodferr Rt. összeolvadásából 1995 elején megalakult a Diósgyőri Acélművek Rt. (DAM Rt.). A helyzet azonban nem javult és kormány a tragikus helyzetet látva, 1995. június 1-jével a borsodi térség reorganizációs feladatainak irányítására dr. Szabó Zsolt személyében kormánybiztost nevezett ki, aki 1997. február végéig látta el feladatát. A reorganizáció keretében került sor a diósgyőri III. sz. kohó lebontására, ami a kormányhatározatban előírtakkal összhangban 1997. június elején kezdődött meg. Az 1996 novemberében leállított nagykohó helyét az elektrokemence vette át. A gyár történetében a következő fázis egy újabb privatizáció volt, ismét külföldi részvétellel. Az ÁPV Rt. a DAM Rt.-re 1997. július 25-én – a folyó évben másodízben – nyilvános egyfordulós pályázatot hirdetett meg a társasággal szemben fennálló 2800 MFt értékű követelés megvásárlására, a társaság jegyzett tőkéjének 3000 MFt-tal történő megemelésére. A társaság jegyzett tőkéje ekkor 11 666 650 000 Ft, saját tőkéje 11 207 978 000 Ft volt. A pályázat benyújtásának határideje 1997. augusztus 27-e volt. A kiírt feltételek alapján azonban csak egyetlen érvényes pályázat érkezett a Kelet-Szlovákiai Vasmű részéről, így az értékesítésre más alternatíva nem adódott. A DAM eladásáról szóló szerződést végérvényesen 1998. január 9-én írták alá a felek, mely szerint a KeletSzlovákiai Vasmű a társaság részvényeinek 68,15%-át jelképesen 1 amerikai dollár vételáron megvásárolta. A DAM Rt. szlovák vezetése 1998-ban teljesítette a tervezett fejlesztést és veszteségszintet, de azt követően a gazdálkodás fokozatosan romlott, amelynek oka részben az acélipari recesszió, részben a likvid tőke folyamatos hiánya volt és az üzem 1999 utolsó napjaiban leállt. Emiatt került sor egy újabb felszámolásra, amit bírósági döntés alapján a CASH & LIMES Vagyonkezelő és Felszámoló Rt-re bíztak. A működő gyár alapvertikumát a CASH & LIMES 2001 áprilisában pályázat útján értékesíteni tudta az olasz Cogne Acciai Specialiti Srl-nek, amely jelentős létszámleépítést tervezett végrehajtani. Azonban az olasz cég sem tudott sikereket elérni és elkövetkezett a diósgyőri kohászat harmadik felszámolása, amelynek során a szlovákok és olaszok után ukrán tulajdonosok jöttek. Három sikertelen kísérlet után eredményesen zárult a felszámolás alatt álló DAM Steel Rt. eszközeire kiírt negyedik pályázat. Az új tulajdonos a Dunaferr Rt. Az ukrán-svájci Donbass-Duferco konzorcium 2004. február 25-én írta alá a szerződést a Dunaferr Rt. 79,84%-os állami tulajdonú részvénycsomagjának megvételére. A létrejött új cég, a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004. október 1-jén kezdte meg működését. A 2008-ban jelentkező gazdasági világválság azonban erőteljesen érintette a diósgyőri kohászatot. Mivel a cég 90%-ban az autóiparnak szállított, a válság miatt erősen lecsökkent a megrendelések volumene, ezért – először átmeneti jelleggel – szüneteltetni kellett a termelést. 2009. február 23-án azonban már azt jelentették be, hogy a DAM 2004 Kft. befejezte a tevékenységét, s ezzel a több mint két évszázados múltra visszatekintő diósgyőri kohászat megszűnt. Boros Árpád a vele készült beszélgetések során azt is megemlítette, hogy a rendszerváltás első éveiben több személyes támadásnak is ki volt téve és legmagasabb szintű rendőrségi vizsgálatoknak is részese volt. Az őt ért fenyegetések hatására önvédelmi fegyvertartási engedélyt kellett kérnie.

24

Visszaemlékezéséből – amely több kötetben nyomtatásban is megjelent – egyértelművé válik, hogy az állami tulajdonú Diósgyőri Vasgyár súlyosan nemzetellenes, erőltetett privatizálásának gyakorlata, a nagyüzem teljes megsemmisítése a részben törvényesített gátlástalan zsákmányszerzési politika egyik elrettentő mintapéldája lett. Tóth Lajos lett az 1989. január 1-jével létrehozott Borsodi Vaskohászati Tröszt vezérigazgatója, amelyet egy éven belül megszüntettek. A Tröszt megszüntetésének okát elsősorban abban látja, hogy egyetlen vezető társa sem fáradozott azon, hogy miként lehetne a trösztöt életképessé tenni, épp ellenkezőleg: a felszámolására törekedtek és Horváth Ferenc miniszter soron kívül intézkedett a tröszt megszüntetéséről.

Tóth Lajos 81 éves, kohász üzemmérnök, az LKMnél különböző műszaki beosztásokban dolgozott. 1989-ben a megalakított Borsodi Vaskohászati Tröszt vezérigazgatójának nevezték ki. jelenleg nagyvállalkozó, üzletember

Tóth Lajos szerint 1990 után mindenki csodát várt az országban. Nagy volt a pénztelenség, de ennek ellenére sok állami pénzt költöttek továbbra is az LKM-re, kellően átgondolt tervek nélkül. Nem volt és máig sincs ipari fejlesztési koncepció, a vaskohászatra vonatkozó nemzeti elképzelés. A volt LKM „úgy csúszott egyre lejjebb az 1990-es években, hogy sem a szakmának, sem a minisztériumnak, vagy a városnak nem volt erről véleménye, semmilyen irányítás, számonkérés nem volt.”

Véleménye szerint nagy hibát követett el az LKM vezetése is. Nem kellett volna hagyni, hogy ilyen irányba torzuljon a folyamat, eredményesebbek lettek volna, ha széleskörű nemzetközi kapcsolataikat felhasználva saját magukat privatizálják. Hosszú idő óta a kohászat folyamatos bontása, kirablása folyt. A négy, egymást váltó tulajdonosból csak egy, az olasz volt komolynak nevezhető szakmai befektető. A döntéshozók nem ismerik az elpusztított üzemek még mindig meglévő értékeit, lehetőségeit. Mind a mai napig gazdátlanul, a város földrajzi centrumában rozsdatemetőként 130+60 hektáron terül el a két diósgyőri volt nagyüzem. 3. Miként látja a történteket az egykori kormánybiztos szervezete? Némethi Lajos írásban adott és szóban is elmondott véleménye szerint a létrehozott kormánybiztosi szervezet több akadályozó körülmény miatt nem tudta betölteni szerepét. A kormánybiztos, Dr. Szabó Zsolt, aki 1995 áprilisában államtitkári rangban került kinevezésre, és aki nagy ambícióval látott a feladata teljesítéséhez, végül nem egészen két év után maga kérte a szervezet feloszlatását. Az 1995-ben létrehozott kormánybiztosi szervezet ugyanis kellő hatáskör nélkül alakult meg. A politika az ÁPV RT akkori vezetőjén, (Kocsis István személyén) keresztül átlépett a kormánybiztos konstruktív törekvésein. Az érintett akkori helyi vezetők és a munkába bekapcsolt tanácsadók helyi, valamint szakmai ismerete nem volt kielégítő. Szerinte nagy hiba volt a korábbi, gyakorlott vezetők személyét mellőzni. Némethi Lajos 64 éves, üzemmérnök, jogász. 19951997 között a Miniszterelnöki Hivatal főosztályvezetője

A reorganizációs tervekben visszatértek a korábban megszüntetett Borsodi Vaskohászati Trösztnek ahhoz az alapkoncepciójához, hogy a diósgyőri és az ózdi gyárak legjobb szellemi és technikai kapacitásait együttesen hasznosítsák. Most utólag visszagondolva, arra a kérdésre, hogy a sok milliárd forint befektetés és a megfeszített munka ellenére miért nem tudták elérni a megye kohá25

szati üzemeinek legalább részbeni megmentését, a következőket válaszolta: Tapasztalatai alapján úgy véli, hogy a fő ok az akkor döntési helyzetben lévő szereplők magatartásában kereshető. A több tízmilliárd forint elvesztegetését – szerinte – döntően az érintett személyek anyagi mohóságában, többüknél a vagyoni egzisztencia megalapozásában, az e célból felhasznált (részben törvényes) módszerek alkalmazásában látja. A kormánybiztos a tapasztalt anomáliákra minden esetben felhívta a figyelmet. Némethi Lajos szerint „a Miniszterelnöki Hivatalnak az ÁSZ-szal közösen végzett vizsgálata kimutatta, hogy milyen disznóságok történtek a korábbi privatizációk során, hol, milyen mértékű állami pénzek kerültek Miskolcra és Ózdra úgy, hogy azoknak már az odaítélésekor sejthető volt, hogy nem érik el a várt hatást.” A volt Megyei Területfejlesztési Ügynökség munkájáról – amely nem terjedt ki az ipari nagyüzemekre – Némethi Lajos részletes írásbeli tájékoztatást adott. Adatok felsorolásával bizonyítja, hogy – szemben az előző kormányok politikusainak állításával – a térség, amelynek gazdaságát a legnagyobb mértékben sújtotta a rendszerváltás – összességében kevesebb központi anyagi támogatásban részesült, mint a többi magyar megye. Alapvető probléma, hogy 26 év óta nem alakult ki az itteni halmozott gondok megoldására politikai akarat és ennek megfelelő szakmai program, stratégiai koncepció. 4. Ahogy kívülről nézve a történtek látszottak

Schmidt György 70 éves, kohómérnök, az Országos Bányász-Kohász Egyesület volt főtitkára

Schmidt György véleménye szerint az 1980as években a kohászatban is megkezdődött egy nagy hanyatlás. Ő is úgy véli, hogy az LKM és az OKÜ egymásra épülő szerkezetváltása lett volna kedvező, aminek meghiúsulását a vállalatvezetések együttműködési hajlandóságának hiányában látja. A szovjet-magyar kölcsönös kereskedelem – bár tapasztalata szerint – egyre keményebb árucsere vagy barterüzlet formájában bonyolódhatott, de ebben a formában meg lehetett volna tartani a továbbiakban is az orosz piacokat.

Egri Józsefné 61 éves, óvónői főiskolát végzett, Komlós-tetői sportklub vezető. A Factory extrém sportkör alapító vezetője, amely az egykori LKM volt Csavargyár részlegének egyik üzemi épületében helyezkedett el

Egri Józsefné visszaemlékezésében elmondta, hogy a patinás épület, – amelyben egykor az LKM Csavargyár egysége működött – miként jutott Miskolc város tulajdonába és a sportkör miként jutott hozzá. A volt vasgyári lakótelepen még az 1980-as évek elején is élénk társadalmi élet és elégedettség volt tapasztalható. A Komlós-tetői családi házak a gyár segítségével, az emberek összefogásával kalákában épültek. A 80-as évek végén azonban már érezni lehetett az emberek elfáradását, majd a 90-es évek elején a nagy bajokat, a tömeges elbocsátásokat, a gyárleállításokat, melynek hatására az emberek „megsavanyodtak”. Kiemelte, hogy a gyár egykori vezetői az ő példájukkal szeretnék bizonyítani, hogy a megszüntetett ipari üzemek csarnokaiba lehet új életet vinni. Beszélt a Factory funkcióiról, hazai és nemzetközi szerepéről, látogatottságáról. Véleménye szerint a város segítsége kevés és lassú, pedig az LKM elhagyott területeinek, létesítményeinek hasznosítására még mindig hatalmas lehetőségek kínálkoznak. 5. Merre tovább? Mi a javaslat? A felmérés dokumentumai, személyes visszaemlékezései alapján megtartott kerekasztal-tanácskozás összefoglaló gondolata az volt, hogy a borsodi térségben és konkrétan az egykori LKM-nél történt iparrombolás pregnáns bizonyítéka a politikai rendszerváltás előtt is már elindult, majd utána 26

felerősödött neoliberális gazdaságpolitika hazai kudarcának, a döntések meghozatalánál a felkészült szakemberek kirekesztésének. A történtek tanulságainak levonása mellett a jövőben követhető, megfelelő súlypontokat kitűző és időtálló, stabil gazdaságpolitikai célkitűzések megalkotására lenne szükség. Ehhez a nemzetközi feltételeket és a hazai helyzetet reálisan értékelő mérnökök és közgazdászok szakmai összefogására és nagyobb társadalmi aktivitására lenne szükség. Konkrét, komplex javaslatokat kell kidolgozni és azt prezentálni a kormány és a szélesebb közvélemény felé. E tekintetben megfelelő erőt kell tudni felmutatni. E cikksorozat szerzőinek, – a felmérő munka alapján is – meggyőződése, hogy a magyar gazdaság, a hazai iparpolitika terén sürgős paradigmaváltásra van szükség. Meg kell szüntetni az ország önként vállalt új gyarmatosított státuszát. Újra kell építeni a lerombolt, illetve elherdált, de már a jövőnek megfelelő, nemzeti, innovatív árutermelő és szolgáltató kapacitásait; meg kell szüntetni a nemzetközi munkamegosztásban az alárendelt szerepünket, a hazánkba telepedett multinacionális cégeknek nyújtott túlzó állami támogatást, a pénzpiac gátlástalan hatalmát. A jelenlegi kormány által meghirdetett „újraiparosítási program”, az e célból elkészített Irinyi-terv, – úgy tűnik – megfelelő stratégiai célokat tűz ki. Ennek realizálása során mód nyílik a hazai vaskohászati ágazat nemzeti érdekeknek is megfelelő fejlesztési irányának, valamint a borsodi térség és a diósgyőri ipari-táj revitalizálása tartalmának kijelölésére is.

27