Az Aggteleki Nemzeti Park földrajza földrajzi viszonyai
Természetföldrajz Az Aggteleki Nemzeti Parkot 1985-ben a földtani, felszínalaktani, karsztmorfológiai természeti értékek megóvása, megőrzése, fenntartása és bemutatása érdekében hozták létre. Az AggtelekRudabányai-hegyvidék, (a Gömör-Tornai-karszt D-i része), hazánk ÉK-i részén található. A Nemzeti Park törzsterülete 6 kistájhoz tartozik, ezek: Aggteleki-, Szalonnai-, Rudabányai-hegység, Alsó-hegy, Putnoki-dombság és a Bódva-völgy. Ezen a viszonylag kis területen a karsztfejlődés szinte valamennyi mérsékeltövi megjelenési formája megtalálható. A terület éghajlata nedves kontinentális, hosszú nyárral és a Kárpátok közelsége miatt erős hegyvidéki hatással. Ez a térség hazánk egyik leghidegebb tájegysége. Az évi középhőmérséklet 9,1 ºC, a fagyos napok száma 120-130. Az évi napfénytartam kevesebb, mint 1900 óra, az évi csapadékmennyiség 660 mm. Legcsapadékosabb hónap a június, a legszárazabb a március. Ennek megfelelően alakult ki a térség természetes növény és állatvilága. A karszt legnagyobb hozamú vízfolyása a Jósva-patak, amely Jósvafő közelében ered. Jósvafőn a karszt legnagyobb forrásai – a Jósva-, a Kis- és Nagy-Tohonya- és a Kajta-forrás – táplálják. A Jósva-völgyön több kisebb-nagyobb vízfolyás és a Ménes-patak ömlik bele, míg végül a Bódvába torkollik. A vízgyűjtőterületek a karsztos kőzetek sajátos vízvezetési tulajdonságai miatt nehezen lehatárolhatók. A karsztforrások vízhozama a csapadékviszonyoktól függően igen eltérő és változó. A környék természetes tavai kis területűek és csak néhány méter mélyek. Kialakulásuk szerint lehetnek töbörtavak (Vörös-tó) és víznyelő eltömődésével keletkezett tavak (Aggteleki-tó). Hosszú és intenzív csapadékhullás után, vagy hóolvadáskor agyagos, sík területen, töbrökben, vagy kis mértékben eltömődött víznyelőkben időszakos tavak alakulnak ki. A mesterséges tavak közül a leglátogatottabb a jósvafői Tengerszem-tó. Ugyancsak mesterséges a Ménes-völgyi halastó és a Rakaca-víztározó. A karszt elsősorban a mészkőnek és a hozzá kapcsolódó természeti jelenségeknek jellegzetes fejlődési állapota, formája. A kőzettel érintkező vízbe a levegőből és a talajból szén-dioxid kerül, és mint gyenge sav (H2CO3) oldja a mészkövet. A karsztformák kialakításában az oldható kőzettel érintkező szénsavas víz oldó hatásán kívül fontos szerepe van még a terület tengerszint feletti magasságának, a csapadékviszonyoknak, a hőmérsékletnek, a növényzet jellegének és a talajösszetételnek, vagyis az éghajlatnak. A mészkő oldódásával keletkeznek a pusztulásos karsztformák (karr, víznyelő, töbör, barlang). A karbonátos kőzetek sziklafelszínén az oldhatóság és az oldó hatás helyi érvényesülése szerint változatos alakzatok keletkeznek, amelyeket karroknak nevezünk. A szabad karrok a talajmentes sziklafelületeken, a fedett karrok pedig a talajjal, illetve málladéktakaróval fedett kőzetfelszínen alakultak ki. Víznyelőknek nevezzük azokat a helyeket, ahol a felszíni vizek koncentráltan, nyílt elnyelődéssel, vagy a nyelőt kitöltő törmeléken való átszivárgással a karsztosodó kőzetbe kerülnek. A töbör, vagy dolina általában szabálytalan kör alakú, lefolyástalan mélyedés, amelyhez jól elkülöníthető vízgyűjtő terület nem tartozik. Talaj alatti oldódás és mélyülés együttes hatására alakul ki. A felszín alatti karsztformák a különféle karsztos barlangok. Ha a kioldott mészanyag kellő mennyiségben feldúsul a vízben, akkor kiválik. Így keletkeznek az épüléses karsztformák (cseppkő, mésztufagát). Csepegő vízből cseppkő, áramló vízből pedig mésztufagát keletkezik. Növényvilág Az Aggteleki-karszt és a Cserehát az Északi-középhegység flóravidékén belül a Tornense flórajárás része, vegetációjának nagyfokú változatossága és térbeli mozaikossága, egyrészt a sajátos karsztos felszínnek és a szélsőséges mikroklimatikus feltételeknek köszönhető.
Az Aggteleki-karszt és a Cserehát az Északi-középhegység flóravidékén belül a Tornense flórajárás része, vegetációjának nagyfokú változatossága és térbeli mozaikossága, egyrészt a sajátos karsztos felszínnek és a szélsőséges mikroklimatikus feltételeknek köszönhető. A Kárpátok közelsége miatt, a növényzet sokkal több magasabb hegyvidékekre jellemző elemet tartalmaz, mint ahogyan azt a terület magassága és inkább dombvidéki jellege alapján várhatnánk. Szigetszerűen, ritkaságként néhány északi, magashegységi faj is előfordul. Ugyanakkor a száraz, meleg, meredek-sziklás, déli kitettségű oldalak mediterrán hatást keltenek és váltakozva a lankásabb részek kontinentális erdőssztyepp-növényzetével erős pannon befolyásról árulkodnak. Az Aggteleki Nemzeti Park vegetációja két önálló részre tagolható. A választóvonalat Aggtelek Teresztenye - Perkupa között húzhatnánk meg. E határtól északra jobbára mészkőterületen sajátos karsztflóra és a középhegységi mészkedvelő vegetáció található, délre pedig nagy kiterjedésű elsavanyodott talajú kavicsháton a nyugat-európai Heide-vegetációhoz sokban hasonlító növényzet él. A terület klimazonálisan erdős jellegű, nagyobb részt a gyertyános-tölgyesek, kisebb részt a cseres-tölgyesek régiójába esik. Ettől eltérően lokálisan a mezo- és mikroklímának, az alapkőzet eltéréseinek és a talajtani adottságoknak köszönhetően az északi oldalakon, hűvös töböroldalakban extrazonális bükkösök alakultak ki. A szűk, többé-kevésbé meredekfalú völgyekben szurdokerdő-fragmentumokat találhatunk. A déli oldalakon, mélyebb termőrétegű talajon melegkedvelő tölgyesek, a sziklásabb, sekélyebb talajú részeken sziklagyepekkel, lejtősztyepp foltokkal váltakozó molyhostölgyes bokorerdők találhatók. A terület jellemző képéhez hozzátartoznak a száraz, köves, kopár, minden nedvességet elnyelő, jellegzetes karsztvegetációval fedett oldalak és platók, valamint a közöttük húzódó völgyekben, a források és bővizű patakok mellett egész éven át üde, virágos rétek. A patakvölgyekben még mindig viszonylag nagy kiterjedésű mocsárrétek, magassásosok és magaskórósok összefüggõ állományai, valamint patakkísérő égerligetek említhetők. A völgytalpak szélén állandóan szivárgó rétegforrásokon kialakult gyapjúsásos láprét-foltocskák fontos növénytani értékek élőhelyei. A nemzeti park területe és az azt övező táj az őskortól lakott, az emberi ott tartózkodás legkülönbözőbb jeleit őrzi. Az ember jelentősen megváltoztatta a térség növényzeti képét. A környéken a falvak lakosságának a megélhetést az állattartás, mészégetés, szénégetés, fakitermelés és kisebb mértékben a földmévelés biztosította. Kaszálók, legelõk és földművelésre alkalmas területek kialakításához, fűrészanyag és tüzelőfa kinyeréséhez fakitermelésre volt szükség. Ez nagymértékben átalakította a térség erdeinek állományszerkezetét (mind fajösszetételét, mind korstruktúráját), emellett ma jelentős kiterjedésűek azok a származék- és féltermészetes másodlagos társulások - mezofil és félszáraz gyepek, fenyérszerű borókások és csarabosok -, melyek az irtásokon jöttek létre. Említést kell tennünk a falvak környékén található egykoron művelt területekről, kaszálókról és az ún. szőlőhegyekről. A települések körül, a lankásabb, alacsonyabb térszineken kevés az olyan sziklakibúvásos lejtő, éles fennsíkperem, sziklás letörés, mely alapján elsődlegesen fátlan, gyepes területeket tételeznénk fel. Azonban a hosszú idõn keresztül tartó, extenzív gazdálkodás sok helyen viszonylag stabil helyzetet hozott létre, amely az évente egyszer kaszált gyepek megmaradását és jelent, s fajgazdagságát biztosította. A területre szintén jellemző az az Árpád-korba visszanyúló gazdálkodási forma, mely szerint a falvak környéki művelésre fogott földeken "szőlőhegyeken", falvak környékén ritkásan telepített gyümölcsösöket hoztak létre, melynek gyepes alját évenkénti kaszálással tartották fenn. Így mesterségesen bár, de egy természetközeli, erdőssztyeppre sokban hasonló növényzeti struktúra jött létre. A síkabb részeken kisparcellás, hagyományos mezőgazdálkodás folyt, mely szántóföldek nagyrészét a 60-as években felhagyták. Ezeken az elhagyott parcellákon jellegzetes parlagföld-szukcesszió során, viszonylag gyorsan települnek vissza a
környező rétekről a jellemző növényfajok és regenerálódik a gyepes növényzet. A Keleméri Mohos-tavak Természetvédelmi Terület vegetációtörténeti ritkaságot őriz. A két átmeneti tőzegmohaláp az utolsó jégkorszak emlékeként maradtak fenn a területen. Az úszó tőzegmoha láp növényritkaságai közé tertozik a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) valamint a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum) A Baradla barlang az UNESCO Természeti Világörökség részét képező felszín alatti világ legjelentősebb képviselője. A Baradla - Domica barlangrendszer eddig ismert szakaszainak hossza összesen: 25 km. ebbõl 5,6 km Szlovákiában található Domica-barlang. És kitaláltam. Mikor a menyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, Itt kezdték jövõbeli lakásokat, a poklot, ásni; Azonban itt nem boldogúlván,másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, Izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejérõl." Petőfi Sándor : Útirajzok A Baradla barlang az UNESCO Természeti Világörökség részét képező felszín alatti világ legjelentősebb képviselője. A Baradla - Domica barlangrendszer eddig ismert szakaszainak hossza összesen: 25 km. ebbõl 5,6 km Szlovákiában található Domica-barlang. A Baradla levegőjének hőmérséklete állandó: 10,5 - 11,0 oC, a téli hideg és a nyári meleg hatása csak a bejáratokhoz közeli termekben érezhető. A levegő relatív páratartalma: 95-100%. A több bejárattal nyíló Baradla nemcsak a térségnek, de hazánknak is legkiemelkedõbb -- legrégebben kutatott, legismertebb, leghosszabb, képződményekben leggazdagabb -- barlangtani értéke, amelyet a múlt században a világ második, 1965-ben a nyolcadik, 1969-ben a tizennegyedik, 1973-ban a huszadik leghosszabb barlangjaként tartottak nyilván. Napjainkban már a világranglistán ugyan háttérbe szorult, de aktivitása, hossza és cseppkődíszessége alapján, a mérsékelt égövben még mindig első helyen áll. A Baradla név feltehetően szláv eredetű, s a sziklaszirtet jelentő (bradlo) szóból származik. Ez a kifejezés ma is élő földrajzi név Szlovákiában. A barlang ősidők óta nyitott természetes bejárata Aggtelek határában messziről látható, a több mint 50 m magas sziklafal tövében nyílik. A barlang, illetve a bejárat előtere mintegy hétezer éve rövidebbhosszabb ideig védelmet-menedéket nyújtott elődeinknek. Az ásatások során előkerült több ezer lelet legnagyobb része a csiszolt kőkorból való, köztük kőből és állati csontokból készített használati eszközök, valamint számos ép, az úgynevezett bükki kultúrához tartozó vonaldíszes cserépedény található. A hat-hétezer évvel ezelőtt élt ember e vékony falú, gömbölyded, formás edényeket kézzel, korong nélkül készítette, a vonaldíszeket csontfésűvel karcolta, s a rovátkákat fehér, sárga vagy vörös festékfölddel színezte. Sajnos mára már alig észlelhetõk azok a cölöpnyomok, amelyek bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a csiszolt kőkor embere a nyirkos, hideg levegő ellen védekezve a barlangban kezdetleges kunyhókat épített. Számos lelet került elő későbbi időkből is, így nevezetesek a korai vaskor -- időszámításunk elõtt 500 - 1000 évvel ezelőtti úgynevezett hallstatti kultúra -- emberének arany ékszerei, egy csaknem teljes harci felszerelése, valamint bordás, kiemelkedő bütykökkel, csavart díszekkel ékesített, grafitporral fényesített cserépedényei. Ebből a korból való a barlang Csontháztermében talált temetkezési hely is, ahol 13, hasa alá húzott térddel, arccal lefelé, tarkóján nagy lapos kővel takart csontváz mellett növénymagvakat is találtak. Napvilágra kerültek a történelmi időkből származó leletek is, amelyek segítséget nyújtanak az emberi kultúra fejlődésének nyomon követéséhez. A barlangot és az ott látható hófehér cseppköveket először -- bár név nélkül és téves helymeghatározással -- G. Wernher 1549-ben Baselben megjelent munkájában említette. E néhány sort többen is átvették, s közel 200 éven keresztül az egyetlen írásos
információ volt a barlangról. A tévedésre Bél Mátyás hívta fel a figyelmet 1742-ben Bécsben megjelent híres földrajzi munkájában, a Notitiában, de a barlangról ő sem adott bővebb leírást. A Gömör vármegyéről szóló kéziratában (1749) pedig nemtörődömséggel vádolta az embereket amiatt, hogy e hatalmas barlangot még senki nem tárta fel. Bár tudjuk, hogy az 1700-as években több neves személy -- köztük ifj. Buchholtz György természetkutató és Gvadányi József író is -- járt a barlangban, de munkájukban a látogatásról csak említést tettek. Az első bővebb leírás 1781-ben német nyelven az Ungrisches Magazinban, majd magyarul 1788-ban az iskolai oktatás számára írt Hármas kis Tükör című könyvben "Az Tsudálatos Baraglya" címen jelent meg. Az 1700-as évek végétõl egyre gyakrabban látogatott barlang történetének különleges állomása az 1794. esztendő, amikor Sartory József elkészítette első felmérését, Farkas János pedig első részletes leírását. Sajnos mindkét munka eredetije elveszett, de Sartory térképéről egy másolat az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában megtalálható. E rajzot, a világon a legelső, mérnök által készített barlangtérképeként tartjuk számon. A barlang részletes leírása és nyomtatásban is megjelent térképe végül is Raisz Keresztélynek, a vármegye földmérõjének köszönhetõ (1807). Őt nemcsak a hivatali, de a barlangi munkában is követte Vass Imre, aki 1825-ben kihasználta azt a lehetõséget, hogy az addigi végpontot jelentõ Vaskapunál a patak vizének szintje - az évek óta tartó szárazság következtében - lesüllyedt. A szoroson átjutva feltárta a barlang főágát, egészen a ma Színháznak nevezett teremig. A barlangot és a felette húzódó felszínt feltérképezte, a barlangról mindenre kiterjedõ részletes leírást készített. Munkája a térképek mellékletével együtt 1831-ben jelent meg nyomtatásban magyarul, majd német nyelven is. Vass sikeres munkásságát nem követte a barlang látványos fejlődése. Bár a Baradlát 1835-ben felkereső angol utazó, John Paget arról számolt be, hogy az hazánkban, sőt külföldön is ismert kirándulóhely, de megóvásáért keveset tesznek. A barlang első kiépítését József nádor látogatása alkalmából 1806-ban végezték el. A bejáratot és a nagyobb szűkületeket kirobbantották, a patakon hidakat, pallókat helyeztek el. Az 1860-as években a barlang a bérlőktől a közbirtokosság kezelésébe került. A megrongálódott utakat, hidakat ugyan kijavították, de jelentős változás csak akkor következett be, amikor 1881-ben a barlangot a Magyarországi Kárpát Egyesület gondjaira bízták. Még abban az évben felépült a mai Magyarország első menedékháza az aggteleki bejáratnál. Ugyanakkor Münnich Kálmán felmérte a barlangot, s éveken át tartó szervezett munka eredményeként megújultak a hidak, járdák, elkészült a Münnich-átjáró és a Vörös-tói lejárat 1896-ban. Siegmeth Károly népszerűsítő cikkei, könyvei, előadásai, Divald Károly 1890-től megjelenő fényképei és 1897-től kiadott képeslapjai hatására jelentősen megnövekedett a barlang látogatottsága. A Baradlát az 1830-as években mintegy kétszáz ember kereste fel évente, ez a szám a századfordulón már meghaladta az ezret. A világháború a Baradla életében is változást eredményezett. Vezetőjének hősi halála után a terület sokáig gazdátlan volt. 1922-ben régóta várt esemény következett be, miután Kaffka Péter a jósvafői végponton továbbjutott, s mintegy 500 m hosszú új szakaszt talált. Az idegenforgalom rendezését és fejlesztését csak a húszas évek végén kezdeményezték. Ekkor készült el a jósvafői kijárat, valamint a ma is használatos több mint száz híd is. A legnagyobb változás akkor következett be, amikor kiépítették a villamos hálózatot és 1935-ben kigyulladt a fény a látogatott szakaszokban. Ez a Kessler Hubert irányította, az idõszak a Baradla fénykora. A felszín alatti fejlesztések mellett a turisták fogadására megépült az aggteleki Barlang-szálló és a jósvafői Tengerszem-szálló. Sétaút létesült a Tengerszem-tó mellett. A II. Világháborút követően a felújított barlangot több évtizeden át a B.A.Z. Megyei Idegenforgalmi Hivatal üzemeltette, majd 1984 óta a természetvédelem a gazdája. Az Aggteleki Nemzeti Park leglátványosabb természeti kincsét legtöbben -- majdnem 250 ezren -- 1978-ban keresték fel. Ez a szám 1991-ben 150 ezer alá csökkent, majd egy lassú emelkedést mutatva 1996-ban már meghaladta a 170 ezret. A Baradla-barlang nagyrésze a mintegy 230 millió évvel ezelőtt keletkezett középső triász korú, úgynevezett wettersteini és steinalmi világosszürke mészkőben, a jósvafői szakasz pedig feketesötétszürke gutensteini mészkőben alakult ki a felszínről a mélybe jutó vizek oldó és koptató munkájának eredményeként. Az Aggtelek és Jósvafő községek között húzódó 6,6 km hosszú főág egy felszín alatti patak medre. A kanyargó, színlőkkel tagolt sziklaalagút átlagosan 10 m széles, 7-8 m magas, néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik, máshol a leszakadt kőzetblokkok törmelékhegyeket alkotnak. A főághoz több mellékág csatlakozik, legjelentősebb a már említett Domica-barlang, továbbá a Hangverseny-terembõl induló Styx-ág (2644 m) vezet, a Retek-ág (3820 m), a Törökmecset-ág
(1054 m), valamint a Róka-ág (484 m). Az Aggtelek határában fekvő Acheron-víznyelőből eredő Acheron-, a Domica felől érkező Styxpatakok, valamint a többi oldalágból érkező vízfolyások egyesült vize ma már csak árvizek idején -egy évben csak néhány napon át -- folyik végig a főágban. A víz a barlangban található nyelőkön át a 30-40 m-rel mélyebben húzódó alsó-barlangokba tűnik el. Víznyomjelzéses vizsgálat alapján ismert, hogy egymástól függetlenül két alsó szint létezik, melyek közül az 1 km hosszú Rövid-Alsóbarlangot a kutatóknak 1982-ben, a víz leszivattyúzásával sikerült feltárniuk. A járatokat a csepegő vizek mésztartalmának kicsapódásával keletkezett változatos nagyságú, színű és formájú, egyedülálló látványt nyújtó cseppkőoszlopok, függő- és állócseppkövek, cseppkőlefolyások, zászlók díszítik. A folyó vizek pedig cseppkőmedencéket, mésztufagátakat hoztak létre. A barlang számos barlanglakó (kizárólag barlangokban élő) és barlangkedvelő (csak időszakosan ott-tartózkodó) élőlénynek nyújt életteret. Bár az élővilág kutatása már a múlt század közepén megkezdődött, az első átfogó eredmény Dudich Endre nevéhez fűződik, aki 1932-ben Bécsben megjelent munkájában 262 fajt említ (ez a szám ma már megközelíti az 500-at). Közülük kiemelkedő jelentőségű a kizárólag a térség barlangjaiban élő magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), legjellegzetesebb barlanglakónk, a szemercsés vakászka (Mesoniscus graniger), a barlangról elnevezett aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis), valamint az a gilisztafaj (Allolobophora mozsariorum), melyet mindeddig csak a Baradla Rövid-Alsó-barlangjában találtak meg. A barlangot csak időszakosan felkereső állatok közül legismertebbek a különféle denevérfajok. "Ki tudja, mi a legfenségesebb? A kő-panoptikum az alvilágban, A konokság, ahogy épít a csepp? Vagy hogy a Hades föld titok maradna, A tünde Tartarosba hogy leszálltam, Vagy legcsodálatosabb tán e szó: Baradla Ahogy barlangi mély hangon zenél?" Nagy István: Baradla
Történeti áttekintés "Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég: Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülötte, Mellyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog." (Berzsenyi Dániel: A Balaton)
A balatoni táj nemcsak értékével, hanem szépségével, romantikájával, és az évszakonként változó színeivel, hangulatával egyaránt megérinti látogatóit. A vidéken lankás és meredek dombok, szelíd és szűk völgyek, magasabb fennsíkok váltakoznak. Természetesen a terület jellegét megadó természeti, környezeti adottság mindig a tó vize volt, amelyben tökéletesen megfér egymás mellett a vízi élővilág, és a pihenni vágyó ember. A Balaton közvetlen parti sávja ma már jórészt teljesen beépült művi környezet, mely a természetvédelem szempontjából kevésbé értékes. A mértéktelen beépítés és idegenforgalmi fejlesztések eredménye az a tény, hogy a vízminőség és a természetvédelem szempontjából egyaránt fontos vízparti nád, sás és gyepterületek egy jelentős része napjainkra kipusztult. A még meglévő, mozaikszerűen elhelyezkedő természetes vegetációjú területek felértékelődtek, további megőrzésük, esetenként helyreállításuk is fontos feladat. Az Igazgatóság működési területe a 36/1997. (XII. 8.) KTM rendelet értelmében Veszprém és Zala megyékre, a Kis-Balatoni védett természeti terület Somogy megyébe átnyúló néhány részére, valamint 2004 év elejétől a Balatoni Üdülőkörzet Somogy-megyei területeire terjed ki 950.000 ha összterülettel. Jelenleg ennek mintegy 10 %-a áll országos védelem alatt. A honi természetvédelem a fontos kezdő lépéseket a Balaton térségében tette meg. Annak ellenére, hogy páratlan életközösség alakult ki a Kis-Balaton, már az 1900-as évek elején eldöntött tény volt, hogy vizét lecsapolják. Schenk Jakab külföldi segítséget vett igénybe a terület megmentésének érdekében: helyszínre hívta a nemzetközi Madárvédelmi Bizottság és a Holland Madárvédő Egyesület elnökeit, de az ő fáradozásaik is kudarcra ítéltettek. A Kisbalaton Vízlecsapoló Társulat ülésén, 1922 tavaszán a társulat elnöke, Kroller Miksa zalavári apát többek között a következőket mondta: "Uraim, Önök az égig ugrálhatnak, a Kisbalatont mi akkor is lecsapoljuk!" A madárvédők a továbbiakban a nemes kócsag védelmére összpontosítottak. Hollandiában gyűjtés kezdődött a kis-balatoni kócsagok megmentése érdekében, és az adomány 68 936 koronát tett ki. Idehaza is gyűjtést szerveztek, amellyel 14 130 korona gyűlt össze. Ebből a pénzből fogadták föl kócsagőrnek Gulyás József kis-balatoni halászmestert, aki jól ismerte a berek minden zegét-zugát. Ő volt a hazai természetvédelem első fizetett őre. Hivatását 1945-ig látta el. 1922-től közel három évtized telt el a madárvilág élőhelyének védetté nyilvánításáig (1946. január 10.). Ezt az időpontot megelőzően lett védett a Tapolcai Tavasbarlang 1942-ben. A barlang különleges értéke miatt ma fokozott védelem alatt áll, és látogatása révén sok százezer ember ismerkedik meg a karsztosodás fogalmával. A mélyből feltörő "langyos vizek" összekeveredve a felszínközeli hideg karsztvizekkel, kisebbnagyobb járatokat, üregeket oldottak ki a miocén korú mészkő belsejében. Idővel ezek labirintusszerűen összekapcsolódó folyosókká, termekké bővültek a törésvonalak és a réteglapok mentén. A Tapolcaitavasbarlangon kívül további üregeket is feltártak a kutatók, hiszen a város alatt számos helyen "odvas a kő". A szintén fokozottan védett szomszédos Kórház-barlangot a gyógyászat szolgálatába állították: csíramentes, kalciumionokban gazdag levegője légúti betegségek kezelésére alkalmas. A Balaton-felvidéki Nemzeti Parkot a magyarországi nemzeti parkok sorában nyolcadikként hirdették ki, annak ellenére, hogy már az 1940-es években interpelláció hangzott el az országgyűlésben egyik tájegységének - a Tihanyi-félszigetnek - első magyarországi Nemzeti Parkká nyilvánítása érdekében. Cholnoky Jenő földrajztudós
álma csak részben valósult meg 1952-ben, amikor is ezen az alig több mint 10 km2 kiterjedésű területen avatták az ország első tájvédelmi körzetét. A félsziget műemlékein túl, elsősorban vulkáni eredetű képződményeiről ismert. Az évmilliós tűzhányóműködés utóhatásaként forró vizek törtek a felszínre, és a meszes-kovás oldatokból kicsapódó kőzetanyag (gejzírit) száznál több hévforráskúpot hozott létre. A környezetükből kimagasló, különös alakú, utóvulkáni eredetű sziklacsoportok mára Tihany világhírű nevezetességeivé váltak. A félsziget leghíresebb gejzírkúpja a Belső-tóhoz közel lévő Aranyház, amely nevét a sziklát beborító sárga zuzmóról kapta. A kedvező klimatikus élőhelyi adottságoknak köszönhetően gazdag a terület növény- és állatvilága. A délies hatásokat itt nemcsak az élővilág egyes fajai jelzik; a kabócák zengésétől hangos, színpompás bokorerdők valóban mediterrán hangulatot árasztanak. Ezt a sokféleséget, és a fél évszázados védettség eredményeit az Európa Tanács 2003. július 1.-én Európa Diplomával ismerte el, Magyarországon harmadikként. A Tihanyi-félsziget után a Badacsony lett a Balaton-felvidék második tájvédelmi körzete, 1968-ben. Amikor az utolsó kőhordó csille is megállt a badacsonytomaji kőfejtőben, és megszűnt a hegy 1902-től megállás nélkül folyó pusztítása, országos védettséget kapott a terület. A Gulács és a Tóti-hegy bányái a II. világháború végén, ill. az 50-es években szűntek meg. A Szentgyörgy-hegy és a Csobánc bazaltja szerencsére kevésbé volt alkalmas a felhasználásra, így oldalaikon csak kisebb tájsebeket okozó "bicskabányák működtek". A magyar természetvédelem egyik legnagyobb fegyverténye volt ezeken az egyedülálló tanúhegyeken a bazaltbányák bezáratása. A felszíni bányászat sebhelyeit az erdőgazdálkodás által végzett áldozatos fásítási tevékenység sem tudta teljesen eltüntetni. A medence hegyei páratlan látképet nyújtanak a régi pincékkel, kis templomaikkal, várromjaikkal és "szoknyájukon" a szőlőkultúrákkal. A bazalthegyek peremének meredek oszlopos jellegű letörései a "bazalt orgonák" messze földön híresek. A természetvédelem a következő győzelmét a balatonkenesei tátorján élőhelyének védetté nyilvánításával érte el 1971-ben. A Pannon tenger üledékeit feltáró magaspart tetején lévő gyepterületek dekoratív, robosztus növénye már az 1600-as években ismert volt Magyarországon. A tátorján "keresztvirágú kóró, terebélyesen elágazó vastag szárral, húsos, többszörösen szeldelt nagy levelekkel, számtalan, méz illatú virággal és hatalmas, sokszor combvastagságot is elérő, répa formájú, méternél is mélyebbre, a földbe nyúló gyöktörzzsel." Ezt a gyökeret szűkös esztendőben, megpörkölve, kenyér helyett fogyasztották. Feltevések szerint a tatárok tanították a magyarokat a gyökér használatára, ez magyarázza egyben a tátorján latin elnevezését is (Crambe tatarica). Az 1980-as évektől, az Országos Természetvédelmi Hivatal létrehozását követően, felgyorsult az értékes tájegységek védetté nyilvánítása. A természeti értékek veszélyeztetettsége, az intenzív mezőgazdasági tevékenység, a felszíni bányászat, a Balaton-felvidéken jelentkező tömeges beépítési igény indokolta ezt. A Káli-medencében 1984-ben 9111 hektáron tájvédelmi körzetet sikerült - talán az utolsó pillanatban létrehozni. A medencében igen változatos földtani viszonyok uralkodnak, leghíresebb képződmények a "kőtengerek". A kőtengerek üledéksorát felépítő kőzettípusokat fehér vagy szürke színű kovás kötésű kavicsos homokkő alkotja. A finom- és durvaszemű üledék szabálytalan vastagságú rétegekben, sávokban váltakozik egymással. A jelenlegi domborzat kialakulásában a szél és víz eróziója játszott szerepet. Az 1900-as évek elején még majdnem az egész medencét körbefogta a kőtengerek lánca, de az ezen a területen is egykor működő bányaművelés miatt, a kőtengerek ma már csak egyes foltokban maradtak meg (a homokkövet malomkőnek is fejtették). A legszebb talán a szentbékállai kőhát, amelyet közel eredeti állapotában láthatunk. A terület kimagasló botanikai értékei a láprétek, amely közül a Sásdi-rét őrzi hazánk szinte egyetlen lisztes kankalin populációját. Ez a növény méltán lett a Balaton-felvidéki Nemzeti Park címernövénye is. A medence falvai, szőlőhegyeinek pincéi sajátos tájképi hangulatot őriznek. Az itt található települések a korábbi faluképeket sokkal jobban megőrizték, mint más tájegységek falvai. A védetté nyilvánítás óta az önkormányzatok a természetvédelem segítségével jobban kézben tudják tartani a táj építészeti értékeinek megőrzését. A Keszthelyi-hegység két részletben kapott védettséget. A Tátika alsó bazaltkúpján található ősbükkös 200-210 éves gyertyánnal, magas kőrissel, kocsányos tölggyel elegyes állománya korán, 1953-ban, maga a tájvédelmi körzet a Keszthelyi-hegységben 1984-ben alakult meg. A szinte teljesen erdővel borított terület jellemző alapkőzete zömmel a dolomit. A geológiai értékek sorában a kőfülkék, sziklaalakzatok és szurdokok mellett a mészkő felépítésű K-i területen több feltárás alatt álló barlang is van, közülük a Csodabogyós-barlang cseppkövekkel is büszkélkedhet. Ezek a barlangok csak kutatók számára látogathatók. A terület legnagyobb botanikai értéke a keleti zergevirág és a medvefül kankalin, de gyakoriak a különböző orchideafajok is. A Balaton-felvidék tájegységeinek védetté nyilvánítása sorában a Pécselyi-medence volt az utolsó, 1997. augusztus 1-én. A medencéhez tartozó Aszófői Téltemetős Természetvédelmi Terület ezt megelőzően, 1987-ben kapott országos védettséget. Lankás hegyoldalak, széles medencék, a lapos fennsíkok - némelyiken karsztos formakincs (pl. karrmező) - jellemzik a tájat. A természettel összhangot találó évszázados gazdálkodási formák, szőlők, gyümölcsösök, rétek, legelők váltakoznak az ősi növény- és állatvilágot őrző erdőkkel, száraz gyepekkel, lápokkal, ahol az egyszerű kirándulótól a botanikus-zoológus specialistáig mindenki számtalan szépséget és érdekességet találhat.
A Balaton-felvidék természeti és kultúrtörténeti értékeinek védelmére 1997. szeptember 23-án hozták létre a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóságot, amelyhez a Magas-bakonyi és a Somló tájvédelmi körzet és a három megyében összesen 25 kisebb természetvédelmi terület is hozzátartozik. Működési területe 2004. január 1-től jelentősen bővült. Így az illetékességi terület kiterjed Veszprém- és Zala megyére, Györ-Moson-Sopron megyében 5 település teljes közigazgatási területére, Somogy megyében a Balatoni Kiemelt Üdülőkörzetbe tartozó településekre, kivéve Marcali teljes közigazgatási területét. A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságtól átkerült mintegy 110 ezer hektár magába foglal több védett (a Nagybereki Fehérvíz, a Látrányi-puszta, a somogyvári Kapavár-hegy természetvédelmi területek), és védelemre tervezett területet is. Az érdeklődőknek a Nemzeti Park területén emlékezetes kirándulási lehetőséget biztosítanak a sétautak, tanösvények és a természetvédelmi bemutatóhelyek, amelyekhez a Nemzeti Park Igazgatóságán szakvezetés igényelhető.
Védett növények
Védett állatok
Földtani és kulturális értékek
Erdei sikló (Elaphe longissima)
Apáti templomrom
Gyászcincér/ (Morimus funereus Müll.)
Az "átjáró forráskúp" a Tihanyifélszigeten
Havasi cincér (Rosalia alpina)
Belső-tó a tihanyi-félszigeten
Kockás sikló (Nartix tesselata)
Csobánc vár
Kormorán
Dörgicse: Boldogasszony templomrom.
Adriai sallangvirág (Himantoglossum adriaticum H. BAUMANN)
Agárkosbor (Orchis morio L.)
Apró nőszirom (lris pumila L.)
Békakonty (Listera ovata (L.) R. BR.)
Bíboros kosbor (Orchis purpurea Huds.)
Buglyos szegfű (Dianthus superbus) Magyar tarsza (Isophya costata) Hegyestű geológiai bemutatóhely
Mocsári teknős (Emys orbicularis)
Külső-tó Tihanyban
Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)
Őszi gejzírmező
Nagy kócsag
Régi pince Tihanyban
Szürke gém
Salföld Mária-Magdolna pálos kolostorrom
Cifra /medvefül/ kankalin (Primula auricula L.)
Cseh tyúktaréj
Cselling (Cheilanthes marantae (L.) Desv.) Zöld gyík (Lacerta viridis) Somló-hegy: Szent Margitkápolna
Epergyöngyike (Muscari botryoides)
Szürkemarhák a Belső-tó partján Tihanyban
Ezüstaszott (Paronychia cephalotes (M. B.) BESS.)
Tihany: Forrás-barlang
Fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp.. nigricans)
Gérbics (Limodorum abortivum (L.) SWARTZ.)
Halvány sáfrány (Crocus vittatus Schloss, & Vukot.))
Holuby-bangó (Ophrys holubyana Andrasovszky)
Kaukázusi zergevirág (Doronicum orientale)
Kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum L.)
Királyné gyertyája /genyőte/ (Asphodelus albus VILL.)
Kis holdruta (Botrychium lunaria (L.) SW.)
Kornistárnics (Gentiana pneumonanthe L.)
Kövér daravirág (Draba lasiocarpa ROCH.)
Leánykökörcsin (Pulsatilla grandis WENDER.)
Lisztes kankalin (Primula farinosa L.)
Magas borsó (Pisum elatius STEV.)
Magyar pikkelypáfrány (Ceterach javorkaeanum (VIDA) SOÓ)
Májvirág (Hepatica nobilis)
Méhbangó (Ophrys apifera HUDS.)
Mocsári kardvirág (Gladiolus palustris GAUD.)
Nagy pacsirtafű (Polygala major JACQ.)
Pókbangó (Ophrys sphegodes MILL.)
Poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora L.)
Sárga koronafürt (Coronilla coronata L.)
Sárgaliliom (Hemerocallis lilioasphodelus L. em. Scorp.)
Szennyes ínfű (Ajuga laxmannii (L.) Benth.)
Szibériai nőszirom (Iris sibirica L.)
Sziklai ternye (Alyssum saxatile L.)
Szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadenia conopsea (L.) R. BR.)
Sömörös kosbor (Orchis ustulata L.)
Tarka sáfrány (Crocus reticulatus STEV.)
Tátorján (Crambe tataria Sebeők)
Tavaszi hérics - Adonis vernalis L.
Téltemető (Eranthis hyemalis L.)
Vetővirág (Sternbergia colchiciflora)
Vitézkosbor (Orchis militaris L.)
Vitézvirág (Anacamptis pyramidalis (L.) RICH.)
Zergeboglár (Trollius europaeus L.)