TANÖSVÉNY AZ AGGTELEKI NEMZETI PARKBAN ZÁHORSZKI ADÉL*
Bevezetés Az Aggteleki Nemzeti Park hazánk egyik olyan nemzeti parkja, melynek megalakítása hangsúlyozottan az élettelen természeti értékek, felszíni és felszín alatti karsztos formák, barlangok megóvása érdekében történt. 1978-tól tájvédelmi körzet, majd a terület egészét 1985-ben minősítették nemzeti parkká. Hogy e terület világviszonylatban is kiemelkedő értékekkel bír, tanúsítja a legrangosabb nemzetközi elismerés: 1995. december 6-án Berlinben az UNESCO Világörökség Bizottsága az Aggteleki- és Szlovák-karszt (azaz a Gömör-Tornai-karszt) barlang világát a Világörökség részévé nyilvánította. Az általam kijelölt tanösvény az Aggteleki Nemzeti Park területén elsősorban a felszínen található természeti értékekre hívja fel a figyelmet (7. ábra). Célja főként a természettudományok (földtan, természetföldrajz, biológia), társadalomtudományok (történelem, művészettörténet, néprajz) helyszíni szemléltetéssel történő oktatása, összefüggéseik bemutatása, a természet- és környezetvédelmi szemlélet kialakítása, ezen túlmenően a gazdaságilag elmaradott gömör-tornai terület idegenforgalmi fejlesztése az ide látogató - nemcsak a Baradlát megtekintő - turisták révén. A tanösvény természetesen elkerüli a nemzeti park fokozottan védett részeit, így az ott élő növény- és állatfajokat nem zavarja. A Szádvár lábánál fekvő Szalamandra túristaháztól indulunk a P jelzésen É felé. A sorompót elhagyva a kocsiút mellett b. kis mélyedésben találjuk a Tetves-forrást, amelynek vize, nevének ellenére, iható. Az elágazásnál két útvonal között választhatunk. Ha a P jelzésen haladunk tovább, egy erős j . kanyar után - ami az ide benyúló sziklaorrot kerüli meg - kis erecske fut a Ménes-patakba. Ezt követve az erdőben találunk rá a Zúgóforrásra.
1999-ben a miskolci egyetemen szerzett geográfus mérnök szakirányú műszaki földtudományi mérnök diplomát, 1999-2002 között doktorjelölt, jelenleg meghívott előadó
203
1. ábra. A tanösvény útvonala fig. 1. The educational trail
1. Magaskórós, mocsaras növénytársulások; Zúgó-forrás A Zúgó-forrás vize égeres láperdő (Dryopteridi-Alnetum) társulást éltet. Vizenyős terület, ami azt jelenti, hogy csak szivárog a felszín alatt a víz, nem áll meg, mint az "igazi" lápnál. Az itt található fajok a magaskórós és mocsaras társulásokra jellemzőek, mint pl. a mocsári gólyahír (Caltha palustris), a vörös v. közönséges acsalapu (Petasites hybridus), a korai martilapu (Tussilago farfara), a sárga kúszó boglárka (Ranunculus repens), a piros as fehér lóhere (Trifolium pratense, T. repens), a lila kakukkszegfű (Lychnis flos-cuculi) és a sás-, ill. pázsitfűfélék (Carex, ill. Graminea). Magyarországon viszonylag ritka kárpáti flóraelem a kora tavasszal virágzó ikrás fogasir (Dentaria glandulosa). Ha a patak mentén följebb megyünk, a sziklákon szép mohapárnákat láthatunk, és ahol kisebb lépcsőkön vízesések alakulhattak ki, ott édesvízimészkő képződik. Az édesvízimészkő az uralkodóan mészkőből álló hegységekre jellemző. A források jelentős mennyiségű oldott meszet tartalmaznak, ennek oldatban maradásához meghatározott mennyiségű CO2 szükséges. A források vizéből a lépcsőkön, ahol a víz felületi feszültsége csökken, CO2 illan el, s ennek arányában a víz mésztartalmának egy része kiválik. A mészkiválást a nedves köveken megtelepedő moszatok és mohák erősen serkentik, ezek ugyanis a fotoszintézisükhöz szükséges CO2 jó részét a vízből vonják el. Az így kialakult kőzet szerkezete laza, tufaszerű, szerves eredetű zárványokkal (elmeszesedett ágdarabok, szárak, levélnyomatok). Likacsossága miatt a Gömör-Tornai-karszton és a Bükkben „darázskőnek" is nevezik. Ha a Tetves-forrásnál a PL jelzésen folytatjuk utunkat, az fölvezet a Szád-várba. 2. Szád-vár Ahol a Ménes-patak élesen D-nek kanyarodik, emelkedik az a mészkőszirt, amelyen 463 m tszf-i magasságon áll a vár. É-ról a Magas-tető, Ny-ról a Kobujanka kiemelkedése, D-ről az Óvár-tető, K-ről a Nagy-Bene-bérc határolja; a Ménes-völgy, ill. kanyar utáni folytatása, a Vár-völgy és a Bába-völgy húzódik alatta. A várból gyönyörű kilátás nyílik, magunk alatt D felé a kanyargó Ménes-patakot látjuk, távolabb a Bódva völgyét, amelybe a Jósva-patak torkoll. A honfoglalás idején gyepű, országhatár a terület. Az 1250-es években IV.Béla rendeletére kezdték építeni a várat, a tatárjárás utáni erődítésrendszer részeként. Hátvédként Szendrő várát, elővédként Krasznahorkát biztosította. Másik jelentős feladata, hogy a - már akkor is - nagyon fontos miskolc-kassai útnak védelmet biztosítson. Akkor még a Bódva vízjárása szeszélyesebb volt mint ma, tavasszal vagy nagy nyári zivatarok után elöntötte völgyét egészen a hegyek lábáig. Ilyenkor a kereskedelmi út a Ménes-patak völgye felé Szád-vár alatt kanyarodott el. Első okleveles említése 1268-ból való, eszerint 1264-ben már állt legrégibb középső része, a Szini, a Szalonnai és a Jósvafői család, majd IV. László és III. Endre birtokai közé tartozott. V. István oklevelében még Zárd néven szerepel, így valószínű hogy a szár = tar, kopasz szót bővítették "d" helynév (kicsinyítő) képzővel. A vár 745 éves története során számtalan tulajdonos kezében megfordult: • 1330-ig volt királyi tulajdon, ekkor Károly Róbert Drugeth Vilmosnak adományozta, aki Torna megye ispánja és nádor. 205
•
1410-ben Zsigmond király a Felvidék ekkor legnagyobb birtokosainak, a pelsőci Bebek családnak adja. Övéké a szendröi, a krasznahorkai, a tornai és a szuhogyi vár is. • Még ebben a században néhány évre elfoglalják a husziták (pontosabban rabló cseh zsoldosok, a „zsebrákok"). • 1454 - Komarovszky Péter, huszita vezér visszaadja a Bebekeknek. • 1470 - Szapolyai Imréé, miután feleségül vette Bebek Orsolyát. • 1520 - Werbőczy István tulajdona. • 1526 - újra a Bebekeké. Bebek Ferenc és fia György "hintapolitikát" folytat, hol I. Ferdinánd, hol János, ill. a török oldalán áll, ezen kívül rablóportyákat is sokszor vezet. A vár XVI. századi részeit ők építtették. Györgyöt elfogják a törökök és árulás vádjával Konstantinápolyba viszik. Izabella királyné kiszabadíttatja, ezért I. Miksa király bosszúból megtámadja Szád-várt Schwendi Lázár főkapitány vezetésével, aki még az ostrom kezdete előtt két erődöt épített a vár közelében, egyik az Óvár-tetőn állt. • 1567 - a támadás kezdete, György felesége, Patócsy Zsófia hősiesen védelmezi a várat, majd - miután négynapi ágyútűz után az É-i fal egy része leomlik - kénytelen feladni. • a királyi kamara birtoka, majd zálogba kerül. • 1605 - Bocskai István erdélyi fejedelem seregei foglalják el. • 1608 - Rákóczi Zsigmondé, aki még ebben az évben meghal; ezután a Csáky és a hetesi Pethe család perlekedik érte. • 1674 - az Eszterházy családé. • 1685 - a király szerzi meg. • 1686 ápr. 26. - bécsi jelentés : I. Lipót parancsára - sok más magyar várral együtt - fel kell robbantani. Ok : a magyarok nehogy valamikor felhasználhassák a Habsburgok ellen, pedig ekkor már a királyhü Batthyányiak és Eszterházyak kezében van. Idézet a bécsi jelentésből : „tegnap a titoktanácsban elvégeztetett...., hogy Szádvárat elrontják." Ezután az Eszterházyak Bódvaszilasra helyezik át központjukat, a várkápolna berendezéseit is elhozva. Mára csak az oltár maradt meg, amely a tornaszentandrási templomban látható. Szád-vár Magyarország egyik legnagyobb vára, kb. 200 m hosszú és 70 m széles. Négy részre osztható : K-i végén háromszög alakú udvar helyezkedik el, aminek két sarkán bástya áll, ez a "külső vár" . Tőle Ny-ra kapun jutunk a középső vár magasabb udvarába, amit szintén bástyák öveznek. Tovább haladva érünk a "belső várba", ez a legöregebb rész. Ennek alakja négyszögletes és 5 m-el magasabban helyezkedik el, mint az előzőek. Itt ma is látható a víztároló (ciszterna), ami egyik vízellátója volt a várbelieknek. A másik a várhegy lábánál eredő két forrás; vizüket - az élelem és a lőszer mellett szekérrel hordták fel csigaszerkezet segítségével. Ezt az É-i oldalon lovak hajtották és így kötélen vontatták fel a szekeret. A szekerek kerekén lévő vaspánt kicsiszolta - a sok fékezés során - a köveket, ma is láthatjuk a keréknyomokat. A csigánál mindig kellett lennie valakinek. A XVI. században húsznál több jobbágyközség tartozott a várhoz, 206
rendeletben írták le, mikor honnan, kinek kellett itt szolgálnia "csigásként". Bérként naponta két cipót kaptak. A vár legnyugatibb része a mélyen fekvő külső várudvar. Ennek és a belső várnak határán állt a kápolna. A külső falon négy bástya maradványa található: Német-, Lisztes-, Csonka-, Szibilla-bástya. A D-i várfal oldalában veteményeskertek és szőlők húzódtak, lent a hegy lábánál pedig az urasági rét terült el. É-i oldalán gyümölcsösök helyezkedtek el, ezt hívták és hívják ma is Vár- kertnek. Szád-vár nem játszott kiemelkedő szerepet Magyarország történelmében, de mivel létezése alatt Árpádházi és Anjou királyok, ill. fontos nemesi családok birtoka, az ország jelentős eseményeiben mégis gyakran részt vett. A KL jelzésen jövünk le a hegyről, ami annak lábánál, a Vár-kertben csatlakozik a K-hez, és mi ezen b. folytatjuk utunkat. Ahol az ösvényt keresztezi egy szekérút, Vidomájpusztára érkezünk. 3. Vidomájpuszta Ma már csak a régi erdészházat találjuk itt. Egykor csárda és több ház állt ehelyt, fontos útvonalról lévén szó: amely a Torna és a Bódva völgyét kötötte össze. Ezen az úton jártak át szekérrel Szád-várból és Szögligetről Szádalmásra (Jabloncára). Az I. világháború után az országhatár elvágta e fontos átkelési helyet, így már csak a derenkiek használták, mígnem őket is elköltöztették. Ma az erdészek és a környező rétekre kaszálni járó szögligetiek használják, és láthatjuk a két országot elválasztó határsorompót is. Innen kb. 1 km-t gyalogolunk továbbra is a K jelzésen maradva. Hamarosan Derenkre érünk, ahol egy forrás mellett pihenőt tarthatunk. 4. Derenk A falu volt főutcáján érkezőket szomorú látvány fogadja: egy halott falu képe. Az utca két oldalán - mint sírhalmok - emelkednek a kis dombocskák, jelezve a hajdani házak helyét. Ma már csak az iskola épülete áll, az is lassan beleroskad a tájba. A települést tudatosan rombolták le az 1940-es években, Horthy Miklós parancsára. E pusztítás oka az volt, hogy a falu szelce-pusztai vadászterületébe ékelődött. Az 1930-as évek végén megpróbálták az itt élőket először szép szóval kitelepíteni, földet, engedményeket Ígérve nekik. Majd a II. világháború idején az összes férfilakót behívták katonának és az otthon maradt nőket rávették, hogy írják alá az áttelepítési papírokat. Innen már nem volt visszaút, A falu összes házát lerombolták, hogy ne legyen útjában a kormányzat vadászatainak. Kutatásokkal igazolt tény, hogy e falu lakói lengyel származásúak. Történetük a következő : A községet már egy 1400-as vagy 1500-as évekből való oklevél említi. Az 1710. évi pestisjárvány következtében a falu lakossága kihalt. Ezután évekig üresen állt, majd 1717-ben lengyel hegylakó pásztorokat (gorálokat) telepített be az Eszterházy család. Többen közülük nem tudtak beilleszkedni az idegen országba, ezért visszamentek hazájukba. Az itt maradtakra nehéz sors várt. Nagy szegénységben éltek, mert ezen a tájon kevés és rossz minőségű megművelhető föld adódott. Az emberek kihasználták pl. a 207
favágás, faszénégetés, ill. az orwadászat és csempészet lehetőségeit is. Nyáron elszegődtek aratómunkásnak a közeli birtokokra. Mindezt Bél Mátyás kutatásaiból - XVIII. sz. - tudjuk, ugyanis a kéziratáról készült Batthyány-féle másolat tartalmazza e tényeket bizonyságként. Ráadásul - később - Trianon következtében a falu elvesztette földjei javát. Az évek során a falu benépesült, egy évtizeddel a letelepedésük után már templomot is építettek és harangot is öntöttek maguknak. A harang ma a szögligeti plébánián látható, a templom oltára pedig az Ernőd (Bükkalja) melletti Istvánmajor római katolikus templomában áll. Istvánmajor egyike azon településeknek, amelyekbe 1940-42-ben áttelepítették a derenkieket. Ezen kívül még Szendrőbe, Martonyiba, Ládbesenyőre, Sajószentpéterre, Ernődre költöztek derenki lengyel származású emberek. A legtöbben Istvánmajorban (50 család) és Ládbesenyőtanyán (20 család ) telepedtek le, e két települás tisztán lengyel lakosúvá vált. Ládbesenyőtanya Ládbesenyő szomszédságábanfekszik. E lengyel népcsoport a mai napig - több mint két évszázadon keresztül - képes volt megőrizni hagyományait és nyelvét. A romfalu D-i részén eliszaposodott víznyelőket látunk, amelyek a terület vizét levezetik, és az a ménes-völgyi Vályús-kútban és a Káposztás-kerti-forrásban bukkan újra napvilágra. A falunak helyet adó kis karsztos medencének felszíni lefolyása nincs. Derenket elhagyva a K jelzésen, kb. 1 km után tisztásra érünk, ahonnan Ny felé a környező hegyekre nyílik kilátás. Itt kisebb ösvényen letérünk a jelzett útról és meredek oldalon ereszkedünk le, ahol gyönyörű karsztos oldásformákat figyelhetünk meg a mészköveken. Leérve a Mocsolya-patak völgyébe, vadkerítés mellett folytatjuk utunkat b., azaz lefelé. J. tőlünk felhagyott, valamikor művelt földterület húzódik, ahonnan a köveket kihordták a völgy szélébe, ez ma is látszik. Tovább haladva b. felől a domboldalban - az időszakos Káposztás-kerti-forrás fölött - rejtőzik a Káposztás-kerti-barlang. Az ösvény, amin haladunk, ezután fölkapaszkodik a völgy oldalába, j . alattunk - egyre mélyebben - a Mocsolyás-patak. Leereszkedve a dombról a Ménes-tóhoz érkezünk, ahol j . folytatjuk utunkat, a P jelzésen. Itt már a középkorban elgátolták a Ménes-patakot, így kis tóvá duzzadt, amibe őshonos halakat telepítettek. Innen halászták őket Szád-vár urainak asztalára. A tó végénél j . találjuk a Hideg-forrást, ahol megpihenhetünk a Mocsolyáspatak által létrehozott szép szurdok bejáratánál. Innen egészen Jósvafőig a P jelzést fogjuk követni. Amikor b. felől utunk mellett elhagyjuk a Csemetéskertet, j . becsatlakozik az országos K túra útvonala, és kb. 1 km-en át együtt halad a két jelzés. A Ménes-völgyön végig találunk j . és b. felől is iható forrásokat. A Patkós-völgyön érünk be Szelcepusztára.
208
5. Szelecepuszta Szelcepuszta a Szelce-völgy és a Patkós-völgy találkozásában helyezkedik el. Kormányzati vadászterület volt. Az itt álló vadászkastélyt még az 1930-as évek elején, Horthy Miklós utasítására építették, csakúgy mint a Szín határából kiágazó, ide vezető utat. A vadászlakot mára átépítették. Akkoriban rendszeresen ellátogattak ide a miniszterek és a kormányzóval vadásztak a környék erdeiben. 1938-ban medvéket is hoztak, medvéskertet alakítva ki. A földeken sárgarépát termesztettek táplálékul számukra. A világháború idején szabadon engedték őket, idővel északabbra húzódtak, ill. egy részüket a lakosság az ínséges időkben megette. A barnamedve 1880-ig állandó és természetes lakója volt a területnek, a vadászat következtében tűnt el. Azóta csak nagyon ritkán téved ide Szlovákia erdeiből, pl. 1981-ben figyeltek meg egy átkóborolt példányt. Már a római korban is laktak itt emberek, erre bizonyíték, hogy népvándorláskori cserepeket találtak a területen. A középkorban jelentős vaskohászat működött a környéken, a Tornaszentandrás és Martonyi határában lévő érctelepekre épülve. Itt Szelcepusztán talált Izsó Antal, jósvafői lakos szántás közben egy vasbucát, melynek súlya 2,75 kg volt. A buca a vaskohászat végterméke, kevés ilyen érték maradt fenn. Az Árpád-korban királyi szolgálónépek éltek itt és egyik vasműves központja volt a vidéknek Szelcepuszta is. Abban az időben vasverőknek hívták őket. Foglalkozásuk emlékét több földrajzi név ma is őrzi : Patkós-oldal, Patkós-völgy, Verő-oldal, Verő-tető. A már említett vasbucán kívül a Szelce-völgyben több helyen középkori kohósalakot is találtak. A P-jehésen a Szelce-völgyön megyünk tovább, melynek széles talpa kisebb-nagyobb hegyek között kanyarog. 2,5-3 km után j . magasodik mellettünk a Nagy-oldal mészkőtömbje. 6. Nagy-oldal Az Aggteleki-karszt legmagasabb pontja a 604 m tszf-i magasságú Fertő-tető. Szép sziklakibúvásokat láthatunk itt; hajdani pogány áldozati hely fönn az Oltár-kő. Ha felmászunk és innen körbetekintünk a tájon, gyönyörű látványban lehet részünk. Magunk előtt látjuk K-i irányban a Szár-hegyet és az Esztramost, amelyek a Szalonnái-hegység tömbjéből emelkednek ki, mögöttük a Cserehát dombjai és tiszta időben még az EperjesTokaj i-hegység vonulatai is fölismerhetők. D-DNy-ra nézve a Sajó völgyén túl a Bükk és a Mátra emelkedik, ÉNy-Ny felé a Szilicei-fennsík húzódik. Tiszta időben a Sziliceifennsíkon túl megláthatjuk a Magas-Tátra csúcsait is. Itt találjuk a Nagy-oldali-zsombolyt, az Oltár-kőtől É-ÉK-i irányban, kb. 400 m-re. A Nagy-oldalt felépítő középső triász wettersteini világosszürke mészkőben alakult ki. Két bejárata egy töbör DK-i oldalában nyílik. Az egyik nyílás lefelé szélesedő lejárat, a másik ettől D-re, kb. 2 m-re, omladékok között rejlik. Az aknabarlang nem elsősorban fokozatos beomlással keletkezett, hanem a víz hozta létre oldó és romboló munkájával. Kb. 5 m-t haladva az első nyíláson lefelé nagy barlangterembe érünk, ahol a két bejárat egyesül. A zsomboly összmélysége 23 m. Leérve az aljára, ÉK-DNy irányú folyosó húzódik mindkét 209
irányban. E szép aknabarlang azért különösen érdekes, mert az Aggteleki-karszt legmagasabban - 568 m tszf. - nyíló zsombolya. A Nagy-oldalon hozták létre a nemzeti park bioszféra rezervátumát génmegőrzés céljából , amely fokozottan védett magterület. A sajátos középhegységi karsztterület élővilága kapott ilyen formában védelmet. Felfelé haladva a hegyoldalon mészkedvelő tölgyesből karsztbokorerdőbe érünk, amelynek foltjai mozaikosan váltakoznak a sztyepp-és sziklagyep foltokkal. Legjellemzőbb a sai meggyes karsztbokorerdő (Ceraso-Quercetum), melynek jellemző fajai a sajmeggy (Cerasus mahaleb), a húsos som (Cornus mas), az ostorménfa (Viburnum lantana). Láthatunk árvalányhajat (Stipa spp.) is a lejtősztyeppterületeken. A szubmediterrán fajok mindegyik társulásra jellemzőek, ezek itt érik el előfordulásuk É-i határát. E mozaikos társulás fajai : a pirosvirágú gólyaorr (Geranium sanguineum), az örvöslevelü közönséges galaj (Galium mollugo), a sárga kardos peremizs (Inula ensifolia), az orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum), a szibériai harangvirág (Campanula sibirica), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a törpe-és tarka nőszirom (Iris pumila, I. variegata). Itt élnek a karszt olyan ritka és védett növényei, mint a kakasmandinkó (Erythronium dens-canis) - a helybeliek "lila hóvirágja" - amely ezen kívül csak a Haragistya területén és Bódvaszilas közelében nyílik kora tavasszal, ill. a Bakonyban és néhány helyen a Ny-Dunántúlon. A Nagy-oldal K-i lejtőjén találkozhatunk az osztrák pofókával vagy sárkányfűvel (Dracocephalum austriacum), amely a legutolsó jégkorszak utáni idő maradvány (reliktum) növénye, és Magyarországon ezen kívül csak a Bükk-fennsíkon él. Csak itt láthatjuk a szlovák kökörcsint (Pulsatilla slavica), ami igen hasonlít a leánykökörcsinhez, ám levelei szélesebbek. Tovább folytatva utunkat a P jelzésen, Jósvafő előtt a JAKUCS L. (1964) által Jósvafőifennsíknak, ill. HEVESI A. (2002) által pedig Ducsmány-Kuriszláni-vagy Zombolyimedencének (karsztvápának, poljénak) nevezett területen észrevehetjük a legelésző hucul ménest. E medence szélessége 1-1,5 km, hossza pedig 2-2,5 km. Mivel 270-280 m tszf-i magasságban található és 300-600 m tszf-i magasságú tetők határolják, lezökkent szerkezetipoljének tekinthető (HEVESIA. 2002). 7. A hucul ló A hucul ló az ÉK-i-, K-i-Kárpátokból származó ősi lófajtánk, mely fenotipusában és életmódjában különbözik minden más fajtától. Csak néhány közép-európai országban Romániában, Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában - találjuk meg, köztük hazánkban is. A fajta a történelmi Magyarország, Bukovina és Moldova határterületén évszázadok óta elszigetelten élő hucul nép kezén alakult ki. E népcsoport előde valószínűleg az Ázsiából származó úz nép volt, akik lovaikat is innen hozták magukkal. Tehát a lovak ázsiai eredete biztos, de hogy a két fajta - a Przewalsky (taki), vagy a tarpán - voltak-e ősei, azt nem lehet tudni (PINTÉR R. 1997). Télen-nyáron a szabadban tartották, csak a legelő füvén élt és ritkán ápolták. E rideg tartás következtében vált a fajta hihetetlenül szívóssá, ellenállóvá, igénytelenné, erőssé és kitartóvá.
210
Kis termetű, finomabb szervezetű, színe a pej különböző árnyalata lehet, de gyakori a fakó is. Az ősiség bizonyítékai az atavisztikus bélyegek: sörényük két színű (kívül fekete, belül világosabb) és szíjalt hátúak (2-4 cm széles sötét csík húzódik a martól a farokig). Nyugodt, tanulékony, jóindulatú, kisgazdaságok ideális munkalova. 1986-tól a hucul lovakat itt, az Aggteleki Nemzeti Parkban ridegen, génmegőrzés céljából tenyésztik. Ha a Szelce-völgyön és a P jelzésen, haladunk tovább, szurdokszerű völgyben folytatjuk utunkat, ami elképzelhetően egy korábbi barlang fölszakadásával keletkezett. Ezen lefelé áthaladva érkezünk a Kossuth-barlang bejáratánál lévő Nagy-Tohonya-forráshoz. 8. A Nagy-Tohonya-forrás Jósvafőtől É-ra fakad a Lófej- és a Szelce-völgy találkozásának közelében. A forrás vize az itt nyíló Kossuth-barlangból érkezik. Vízhozamát tekintve ún. intermittáló, azaz lüktető forrás, ami azt jelenti, hogy vízhozamingadozása periodikus - hasonlóan a KisTohonya- és a Lófej-forráshoz. Ez valószínűleg a Föld ár-apály jelenségének hatására következik be, amely a karsztvíztükör szintjét is megváltoztatja. A.F. Anker zürichi kutató 1962-ben hívta fel a figyelmet elsőként az intermittáló, pulzáló karsztforrásokra és rámutatott arra, hogy az ilyen változások a vízhozamban szivornyaműködést feltételeznek. A Nagy-Tohonya járatrendszerében szivornyaüreg van, aminek térfogata 3800 m3. Ez kb. 4 nap alatt telik meg, ám az ürítés előtt napokig instabil állapotban lehet a rendszer. Ennek oka, hogy a karsztos szivornya-üreg fala - mivel mészkőben képződött - repedésekkel átszőtt, aminek következtében a felgyülemlett víz egy része mindig szivárog. Tehát a kifolyás előtti instabil állapot hosszura nyúlik. A forrás hat óránként lép működésbe, ami az ár-apály jelenséggel való kapcsolatot bizonyítja. A Nagy-Tohonya középső triász mészkőben fakad és hőmérséklete magasabb, mint a környék karsztforrásaié, átlagosan 13.5°C. Megfigyelhető azonban, hogy nagyobb vízhozam estében hidegebb. A vízhozamnövekedés kezdetét kb. 1,5 órával gyors, 0,030,05°C-os hőmérséklet csökkenés követi, majd hőmérséklet növekedést figyelhetünk meg . Árvízi időszak elején és végén a víhozam 7000 l/perc körüli, átlagosan 7700 l/perc, legnagyobb hozama 50000 l/perc. A forrás élővilága a majdnem állandó vízhőmérséklet következtében rendkívül érdekes. A forráshoz betonmedence épült vízhozammérések céljából, ebben vízinövények élnek, pl. békalencsék (Lemnaceae), körülötte virágzanak tavasszal a hegyi gólyahír (Caltha montanus), különböző boglárkafélék (Rannunculaceae), és májustól októberig pl. a kék mocsári nefelejcs (Myosotis palustris). A vízben élő állatok közül a kárpáti forráscsigát (Sadleriana pannonica), különféle szitakötő-, csíkbogár-, örvényféreg-, tegzes, kérészfajokat és ezek lárváit figyelhetjük meg. Előfordul az óvatos, vízben vadászó vizicickány (Neomys fodiens); „lakásának" egyik kijárata a víz alatt nyílik. Innen már látszanak Jósvafő házai, ahová megérkezve elértük utunk végállomását.
211
9. JÓSVAFŐ Négy patak találkozásánál, karsztos, sziklás hegyoldalak között találjuk az 5-600 lakosú települést. A Jósva-patak a falu ENy-i határában eredő - a Baradla vizét felszínre hozó - Jósva forrásnál kezdi meg felszíni útját, K felé folyva. Ny-ÉNy-ról érkezik a Kecsőpatak, É-ról - a Kis- és Nagy-Tohonya forrás vizét szállítva - a Tohonya-patak, D felől a közelben eredő Kajta-forrásból a Kajta-patak. Egy 1272. évi oklevél már említi "Ilsuafey" néven, bár még csak a patak forrásvidékét jelölve. A Jósva vizére évszázadokon keresztül malmok, kendertörők épültek. X-XI. századból való, vasmüvességre utaló salaknyomokat is találtak itt. Egy 1399-ben írt oklevélben olvashatunk a patak által hajtott hámorról, Magyarországon először. Ekkor már toronynélküli kőtemploma is volt, amelynek középkori falai a mai református templom nyugati részét alkotják. Az egyszerű templom festett kazettás deszkamennyezetü, ennek Ny-i fele élénkebb színű és szebb, K-i része - amely 1774-ből való - fakóbb. D-i oldalfalán két bejárati ajtó nyílik egymás mellett. Mindezek arra engednek következtetni, hogy a XVIII. században kétszeresére bővítették a középkori templomot. Az É-i falon, ahol a hozzátoldás történt, nagy támpilléreket állnak. A templom előtt néhány éve még állt egy nagy hársfa maradványa. A kb. 500 évig élt fa törzsének 135 cm volt az átmérője, 3 ember tudta csak körülölelni. Először "figyelöfa" volt a török támadások idején, majd később "szégyenfa" , ezért nyak- és bokafogó vasakat tettek rá. Volt időszak, mikor harangláb szerepét töltötte be, az élő fába eresztették a harang tengelyének egyik végét. A harangtorony itt is - mint Aggteleken - külön áll a templomtól, a XVIII. században épült, barokk stílusban. A templom feletti domboldalban húzódik a temető, amelynek szépen faragott fej fái K felé néznek, ősi emlékként. Itt találjuk Jakucs László emlékfejfáját is, aki 1952-ben fedezte fel a Jósvafö és Aggtelek között húzódó Béke-barlangot. Jósvafön is szép, műemlékjellegü lakóházakat láthatunk, az egyik falumúzeumként működik, a Dózsa György út 3 szám alatt. A lakosságnak XVIII. századtól a XX. sz. elejéig a gyümölcstermesztés és állattenyésztés ( a II. világháború előtt még 60 pár ló és 4-500 szarvasmarha volt itt) jelentett jövedelemforrást. Leginkább szilvát termesztettek, amit megaszaltak, vagy pálinkát főztek belőle. A Nagy-Tohonya-forrás vizére az I. világháború után kapahámor épült, az alapanyagot - elhasznált mozdony és vonatkerék - Miskolcról hozták. A szerszámok gyártása olyan méreteket öltött, hogy a rudabányai üzemet a konkurencia miatt be is zárták. A II. világháború után már nem működött, csakúgy, mint a három gabonaőrlő malom sem. Ezek használati eszközeinek fennmaradt részét, ill. más, a környéken talált eszközöket ma a jósvafői Tájházban és annak udvarán nézhetjük meg. A Jósva-forrás fölött nyílik a Baradla-barlang mesterséges kijárata, mellette áll a Tengerszem szálló. Ez a karsztforrás Magyarország legbővizűbb forrása (500 1/mp.), vizét betonárkok vezették a közelben épült villanyerőmű-telephez a Tengerszem-tavon keresztül, ami Jósvafő korai villanyvilágítását adta 1917-től. Ebben az időben a lakosok havonta lámpánként 3-4 tojással, vagy napszámmal fizettek az áramért. A forrás szája mellett nyílik a Baradla-alsó-barlang bejárata, amely részben mesterséges táró, s árvíz idején segíti a nagy víztömeg felszínre jutását. A völgyben a patak mentén tovább haladva jobbról kis patak ömlik a Jósvába. Ez a Komlós-forrás vize, amely a Béke-barlangból érkezik. A mellette álló faházegyüttes a Béke-barlangban működő szanatórium „szálló" épülete, a barlang 212
levegője ugyanis alkalmas a légzőszervi megbetegedések gyógyítására. Ennek több oka van: magas, 99-100 %-os viszonylagos páratartalom; a párában lévő ionok (pl. Ca2"); pormentesség; 72 faj penészgomba, melyek közül néhány antibiotikumokat termel. Befejezés A dolgozatomban említett példához hasonlóan számos 1-2 napos útvonal jelölhető ki az Aggteleki Nemzeti Park területén, amely gyalog, kerékpárral, lóháton, stb. is bejárható. A túraútvonal oktatási és bemutató célokat is szolgál, hiszen a nemzeti parkok legfontosabb feladatai közé tartozik a gondjukra bízott természeti értékek igényes szemléltetése. Remélem tanösvényem hozzájárul ahhoz, hogy minél többen megismerjék hazánknak e természeti kincsekben rendkívül gazdag táját. Summary This educational trail is situated in the Aggtelek National Park and attracts the attention to its natural values. The trail serves both educational and displaying purposes. It teaches natural sciences (geology, physical geography, biology) and social sciences (history, history of art, ethnography), illustrating on the spot and forms the attitude to natural protection. The trail avoids the highly protected areas of the National Park, so it doesn't disturb the plant and animal species living there. Irodalom DÉNES GY. (1978): Egy lerombolt falu nyomában...Derenk; Élet és Tudomány, 15. sz. 470-472.O. DÉTSY M. (1969): Egy ismeretlen magyar vár, Szádvár; Herman Ottó Múz. Évkönyve, VIII. 143164.o. GÁDOROS M. (1967): A Jósvafői Nagy-Tohonya-forrás vizsgálata; Karszt és Barlang, I-II. sz. 1721.o. HEMMERTM. (1972): Lengyel falu Magyarországon; Élet és Tudomány, 32. sz. 1508-1514.O. HEVESI A. (1997): Természetföldrajzi kislexikon; Bp. 194 o. HEVESI A. (2002): A magyarországi karsztok fejlődéstörténet és formakincs szerinti csoportosítása; az Aggteleki jellegű karsztok felszíni formakincse. Akadémiai doktori értekezés, Miskolc. 108-109.o. [JAKUCS L. (1975): Aggteleki-karsztvidék útikalauz; Bp. 405 o. JUHÁSZÁ. (1969): Szádvár falainál; Természet Világa, 6. sz. 257-258.o. KOSA A. (1992): Nyolcvan év az Alsó-hegyen; Karszt és Barlang, I-II. sz. 9-14.0. MAJOR I. (1981): Szádvár és faluja, Szögliget; Élet és Tudomány, 16. sz. 504-505.O. MAUCHA L. (1967): Karsztos szivornyák, mint hidrológiai jelfogók; Karszt és Barlang, I-lI.sz. 1116.0. PINTÉR R. (1997): Egy elfelejtett fajta, a hucul; Lovas Nemzet nyári sz. 8-9.0. PURUCZKIB. (1976): Szelcepuszta; Élet és Tudomány, 1. sz. 23-27.0. SZABLYÁR P. (1996): A karsztforrások szerepe a jósvafői ipar kialakulásában; Jósvafői helytörténeti füzetek, 4. füzet. 5-7.o. TÓTH G. (1985): Szakaszos működésű karsztforrások; Föld és Ég, 10. sz. 307-31 l.o.
213
