Attila, a barbár király

John Man

Attila, a barbár király

QEMERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT A mű eredeti címe: Attila – The Barbarian King Who Challenged Rome Copyright © John Man 2005 This edition is published by arrangement with Transworld Publishers, a division of the Random House Group Ltd. All rights reserved. Hungarian translation © Erdélyi András

© General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A Kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította ERDÉLYI ANDRÁS Szerkesztette GRABNER MÁRIA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1585-6860 ISBN 963 9598 80 1

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 www. generalpress. hu generalpress(5)generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 22 nyomdai ív terjedelemben, 2,0 volumenizált 80 g-os Enso Creamy papíron. Kiadói munkaszám 1242-06

Nyomdai előkészítés SCR1PTOR KFT. Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretnék köszönetet mondani a következőknek: Todd Delle, Arizona; Borsó Béla, Ilona és Dóri, Szár; Jurij Drobisev, Orientalista Tanulmányok, az Evolúció és az Ökológia Problémáit Kutató Intézet, Moszkva; Pettra Engeländer, Seeburg, Berlin; Gelegdoj Eregzen, Mongol Nemzeti Múzeum, Ulánbátor; Peter Heather, Worcester College, Oxford; Barry Groves íjászati szakértő; Kassai Lajos, Kaposmérő, Kaposvár; Kürti Béla, Szeged; Cserendorj Odbaatar, Mongol Nemzeti Múzeum, Ulánbátor; Dr. Peter Stadler, Naturhistorisches Museum, Bécs; Szegedi Andrea, magyarországi tolmácsom; Graham Taylor, Karakorumexpedíció, Ulánbátor; Tomka Péter, Xantus János Múzeum, Győr; Karin Wiltschke, Naturhistorisches Museum, Bécs; Doug Young, Simon Thorogood és kollégáik a Transworldnél és mint mindig: Felicity Bryan.

BEVEZETŐ A sarokba szorított fenevad

Ő a történelem fekete báránya, az „Isten ostora”, a brutális rombolás szimbóluma, adott történelmi korban a szélsőjobboldaliság egyfajta szinonimája. Mindezen túl nevét jobbára csak azok ismerik, akik az 5. századi történelmet, a Római Birodalom széthullását tanulmányozzák. De még az utóbbiak számára se nagyon jelent mást, mint vérengző fenevadat, méghozzá a legkegyetlenebbet azon barbár hordák sokaságából, melyek a végső haláltusáját vívó Római Birodalom testét szétmarcangolták. Attila azonban sokkal több annál, mint ami a barbárságfogalom kliséi közé beszorítható. Élettörténete egy elképesztően becsvágyó ember életútja, egy olyan hadvezéré, aki egy eladdig soha nem látott méretű haderőt hozott létre. Hun lovas hadseregével, mely mögött tucatnyi szövetséges törzs és ostromgépek garmadája állt, a maga korában ő volt Európa Dzsingisz kánja. Hátországából, a mai Magyarország területéről hatalmas birodalmat kontrollált, melynek határai a Baltikumtól a Balkánig, a Rajnától a Fekete-tengerig húzódtak. Hun harcosai Konstantinápoly felé törve feldúlták a Balkánt, majd a romanizált gallok birodalmának szívében, mindössze háromnapi vágtára az Atlanti-óceántól, a Loire vizében úsztatták meg lovaikat, hogy aztán egy évvel később a Pó folyóban merüljenek meg, azon a hadjáraton, mely egyenesen Rómát vette célba. Bizánc és Róma nem esett el, Attila haditeljesítménye azonban elegendő biztosíték volt ahhoz, hogy neve a mai napig is fennmaradjon, méghozzá nemcsak barbár törzsfőnökként, hanem hős uralkodóként is. Ebben a könyvben arra próbálok választ találni, mi volt az oka Attila fölemelkedésének, rövid tündöklésének és hirtelen jött végzetének, s minek köszönhető évezredek óta tartó jelenléte a történelemben.

Időbe telik, amíg személyéről teljes képet alkothatunk, hiszen más volt az a világ, ahonnan Attila fölemelkedett, és megint más, ahol ténykedett, s ezek a világok bonyolult módon olvadtak egymásba. Az első világ, ahonnan Attila származott, azt az életmódot képviselte, amely több mint 2000 éven át Ázsia túlnyomó részét uralta. A nomád pásztorok vagy hivatalos nevükön a pásztorkodó nomádok világa ez; főként katonai szempontból: a lovas íjászoké. Kínától Európáig az Eurázsia szívén kívül eső kultúrák ki voltak téve annak a veszélynek, hogy ezek a kentaurszerű lények, akik szélsebes vágta közben is lélegzetelállító pontossággal és erővel tudtak nyilazni, bármelyik pillanatban váratlanul lerohanhatják őket. Ez a könyv egyfelől éppen e rombolóerő megnyilvánulását mutatja be, mely 800 évvel a mongolok megjelenése előtt söpört végig az akkori világon. Attila hunjai − a lovas íjászok − azonban távolról sem azonosak azokkal a pásztorkodó nomádokkal, akiket őseik képviseltek. Mire a Nyugat megismerte őket, addigra lényegében saját sikerük áldozataivá lettek. A nomád invázióknak többnyire megvolt a saját korlátjuk, hiszen a pásztorkodó nomádok vándorlás közben vagy háború közepette nem teremthették meg azt az arzenált, amelyre szükségük lett volna pillanatnyi birodalmuk kiterjesztéséhez, illetve azt az adminisztratív szervezetet és szakértelmet, amellyel meghódított területeiket igazgathatták volna. Kínában és a Nyugaton ugyanaz ment végbe: a hódítás vagy a stabilitáshoz és a hódítók könnyebb életéhez vezetett, vagy pedig a hódítók visszavonulása, a rabolt javak eltékozlása lett a következménye.

Ez történt a hunokkal is. Ázsia füves pusztáiról, „zöld óceánjáról” szökőárként a magyar Alföldre özönlöttek, és más világok sziklaerődjeit és városait − Rómát és keleti testvérét, Konstantinápolyt − ostromolták. Az egymással időnként szövetséget kötő, máskor rivalizáló törzsek között a hunok voltak az új „erős fiúk”, akik a hatalmat időlegesen magukhoz ragadták. De ahogy korábban más nomád csoportok, úgy ők is egyre jobban belekeveredtek abba az ellentmondásba, hogy miközben a mezőgazdaságból élő, letelepedett népek kenyerét ették, a tápláló kezet megmarták, sőt el is pusztították. Ez a kettősség szükségszerűen végigvonul Attila életén. Népe forrongó változások közepette élt. Nagyszülei pásztorkodó nomádok voltak: részben nomádok, részben letelepedettek; ahonnan jöttek, oda már vissza nem térhettek, a régi életmódot tovább nem folytathatták. Fiaik kemény döntés előtt álltak: vagy partnerei, vagy hódítói lesznek a valaha is látott legerősebb katonai nagyhatalomnak − Rómának −, vagy pedig elpusztulnak. A nagy kihívás Attila számára ez volt: helyet találni a hunoknak az összeomló Római Birodalom világában. Ha nem teremti újra népe kultúráját, beleértve saját egyéniségét is, ha nem építtet városokat, és nem csatlakozik a nyugati kultúrához, akkor birodalma soha nem lesz biztonságban, állandóan ki lesz téve a háborús fenyegetettségnek és az esetleges vereségnek, utódai, a magyarok, 500 évvel később éppen ezt ismerték fel. Csakhogy nekik már könnyebb dolguk volt, hiszen erre az időszakra Európa valamelyest konszolidálódott, de a honalapításhoz még így is egy teljes évszázadra volt szükségük. Attila azonban ilyen horderejű változtatásra nem volt képes. Végső soron inkább rablóvezér volt, semmint birodalomépítő. Így aztán a mi történelmi emlékezetünk a leglidércesebb lázálomként tartja őt számon; a népi emlékezet csak Dzsingisz kán alakjában jegyzett meg hozzá foghatót. Sőt, a nyugateurópaiak kettejük közül Attilát messzemenően rosszabbnak ítélik, hiszen Dzsingisz nem érte el Európát, csak az utódai, ám azok se jutottak tovább Attila egykori hátországánál, Magyarországnál. Attila ezzel szemben seregeivel Franciaország kétharmadát megszállta, s hasonló mélységben Itália földjére is benyomult. Pusztító hadvezér volt, tagadhatatlan, de nem az egyedüli: hány korszak hány vezetője vált rablóvezérré és gyilkossá? Korunk sem mentes ettől a veszélytől − itt egy Amin, ott egy Szaddam… Gyilkos ösztöneikkel állandóan feszegetik civilizációnk kereteit; ahogy az a náci Németországban történt, vagy Ruandában vagy a Balkánon vagy más formában Vietnamban, Észak-Írországban − bárhol, ahol a rettegett és megvetett „másság” gyűlölete uralkodóvá válik. Ezt a gyilkos gyűlöletet példázza emlékezetünkben Attila. Ő a mi rossz énünk, sötét oldalunk, az emberevő óriás, egy Mr. Hyde, a Beowulf Grendelje, aki arra vár, hogy előbukkanjon tudatalattink mocsarából, és mindannyiunkat elpusztítson. Ezt a felfogást tükrözték a középkori keresztény írók művei, és ez az az előítélet, melyet legtöbben azóta is oly készségesen elfogadunk. Ám ahogy fények gyúlnak, s a homályos részletek megvilágosodnak, úgy az előítéletek is szép lassan megszűnnek. Attila nem mindenki szemében „az emberevő”. A magyarok például hősnek tekintik. Minden magyar tudja, hogy a nemzetet Árpád alapította, aki népét 896-ban vezette át a Kárpátokon. Az eseményt az összes iskolai tankönyv megörökíti. A magyar lélek mélyén azonban ott bujkál a gyanú, hogy Árpád csak visszaszerezte azt a földet, melyet 450 évvel korábban Attila cövekezett ki. Ezt az alapvető mítoszt mondják el a lenyűgöző középkori magyar krónikák. Egészen a legutóbbi időkig magyar történészek rutinszerűen reprodukáltak egy pszeudobiblikus családfát, mely szerint Attila négy generációt nemzett, s így utolsó nemzedékként Árpádot is ő „nemzé” − jóllehet ez a genealógia azt feltételezi, hogy minden egyes atyának százéves korában kellett az utódról gondoskodnia. A magyarok tehát lelkük mélyén úgy érzik, hogy Atilla szívében magyar volt, és ezért nagy becsben tartják őt. A nemzet talán legnagyobb 20. századi költőjét József Attilának hívták (1905-37), akiről sok magyar városban utcákat neveztek el, s az Attila nevet a magyarok ma is

közkeletű keresztnévként használják. Egyes, Nyugat-Európából jövő turisták számára különösnek tűnhet ez; valami hasonlónak, mintha másutt Hitlerről neveznének el utcákat, tereket. A dolog természetesen arról szól, hogy a győztes mindent visz: az én diadalmas hősöm a te brutális elnyomód, és fordítva, most és mindörökké. Egy távolabbi példa: mostanra, hogy Dzsingisz kánt, a mongolok nemzeti hősét − aki a kommunizmus hetven éve alatt persona non gratanak volt nyilvánítva − rehabilitálták, a mongolok között egyre gyakoribb lett a Dzsingisz név. A magyarok, akik 1241-ben borzalmas vereséget szenvedtek a mongol hordáktól, természetesen nem szaladnának az anyakönyvvezetőhöz ezzel a keresztnévvel. Attila nevét Magyarországon kívül aligha fogják bárhol másutt valaha is tisztelettel övezni, de a személye mindenképpen behatóbb vizsgálatot érdemel. Ez a szokásos történészi módszerrel, vagyis az írásos bizonyítékok újraértékelésével sajnos nem lehetséges, írásos bizonyítékok ugyanis alig akadnak. Ammianus Marcellinus 4. századi görög történész, aki a mai Szíria területén élt, némi háttéranyagot kínál; Jordanes, egy utóbb kikeresztelkedett gót, annak idején előállt egy meglehetősen kusza történettel, amely azonban alapos szerkesztői kontrollra szorul; s mindezek mellett Priszkosz rétor − inkább hivatalnok, semmint történész − az egyetlen, aki Attiláról egyfajta helyszíni beszámolót följegyzett. Ezenkívül csak néhány keresztény krónikára hagyatkozhatunk, melyek jobbára a hitélet körül forognak, s nem annyira az események objektív megörökítését tekintik feladatuknak. Maguktól a hunoktól − semmi! A hunoknak nincsenek írásos feljegyzéseik, ennélfogva az összes írott forrás kívülállóktól származik, akik közül senki nem beszélt hun nyelven; a krónikások tehát értesüléseiket másodkézből szerezték, és szinte kivétel nélkül abban voltak érdekeltek, hogy a hunokat a lehető legrosszabb színben tüntessék fel. A magam részéről tehát nem tehettem mást: összetoboroztam régészeket, történészeket, antropológusokat, valamint egy jeles sportembert, s véleményeiket a nem feltétlenül megbízható eredeti forrásokhoz hozzátettem. De az Attiláról kibontakozó kép így is csak olyan, mintha egy pókhálós portrét néhány gyertya fényénél vizsgálgatnánk. Mindazonáltal érdemes kísérletet tenni, hiszen ezek a villanások mégiscsak új szempontokat tárnak fel, és egyfajta drámát vetítenek elénk, mely túlmutat a mítoszokon és az unásig ismételt közhelyeken. Attila persze a terror és az erőszak prototípusaként fog tovább élni sokak képzeletében, s tegyük hozzá, nem ok nélkül, hiszen számos közös vonás fedezhető fel benne korunk pszeudo-Attiláival. Ördögi volt, kegyetlen, ugyanakkor, ha kellett, megnyerő, de mindig megbízhatatlan; körülvette magát mindenre kész talpnyalókkal, ám a legvégén saját maga okozta önnön végzetét. Más szempontból viszont Attila a történelem egyik nagy egyénisége volt. A nomád lovasok világából eddig még soha ilyen erő nem zúdult a Nyugatra. Ekkora veszélyt soha még egyetlen ember sem jelentett, akit ráadásul saját népe feltétlen csodálattal övezett, s aki rendkívüli ügyességgel tudott ellenségeivel szövetséget kötni; újabb 750 évnek kellett eltelnie, amíg egy hozzá fogható mesteri stratéga és birodalomépítő − Dzsingisz kán személyében − a történelem színpadára nem lépett. Attila ambíciói azonban végső soron messze meghaladták lehetőségeit. A Római Birodalmat igazából soha nem tudta meghódítani. Ezt a tényt egyes történészek kudarcként értékelik, s nem látnak személyében mást, mint a Róma-ellenes barbárság egyik legszélsőségesebb képviselőjét, vagyis gátlástalan rablóvezért. Csakhogy Attila történelmi szerepét másként is lehet nézni. Igaz, hogy a hunok leléptek a történelem színpadáról, eltűnésük azonban valahogy úgy zajlott, mint egy társadalmi-politikai robbanás: a lőpor füstjéből utóbb Európa nemzetállamai bukkantak föl. Mindez nagyon lassan, évszázadok alatt ment végbe, és sok minden alighanem a hunok nélkül is bekövetkezett volna. A Róma utáni korszak zűrzavarából új világ bontakozott ki, amelyben a nagy robbanás okaira az emlékezeten kívül kevés nyom utalt. Az enyészeté lett valami nagyszabású dolog, melynek már csak a romjai hevertek szerteszét, és az emberek azóta is a fókuszpontot keresik, hogy a

kataklizmát leegyszerűsítsék, magyarázzák és dramatizálják. Attila tökéletesen betöltötte szerepét, méghozzá több szerepet is egyszerre: mozgatóereje volt egy történelmi átalakulásnak; egyéniség, aki Európa nagy részét térdre kényszerítette; gátlástalan pusztító; az „Isten ostora” a bűnös keresztények ellenében − és egy nép lelkében mindig is: hős.

ELSŐ RÉSZ

A FENYEGETÉS

ELSŐ FEJEZET Vihar előtti forgószél

Kr. u. 376-ban nyugtalanító hírek érkeztek Konstantinápolyba, Valens császár udvarába. Valens, aki fivérével együtt társuralkodóként kormányozta a Római Birodalmat, hozzászokott a határincidensekhez, ám ilyen jelenséggel még nem találkozott. Messze északon, a Balkánon túl, a Duna mocsaras északi partjainál menekültek ezrei gyülekeztek: nincstelen, éhező emberek, akik rémülettől űzve otthagyták földjeiket, falvaikat, nehogy szembe kelljen nézniük − mivel is? Ezt senki nem tudta pontosan megfogalmazni. Talán Ammianus Marcellinus, a történész, aki így írt: „Egy mostanáig ismeretlen emberfaj bukkant fel a világ valamely távoli sarkából; kiirtanak és lerombolnak mindent, ami útjukba kerül, mint amikor forgószél ereszkedik alá a magas hegyekből.” Találó leírás. Ezek az idegenek lovas íjászok voltak, akik vágtázva özönlöttek a csatába, nyílzáport zúdítottak ellenségeikre, aztán megfordultak, és hirtelen eltűntek. Olyan lovasok, amilyeneket mindeddig senki nem látott: mintha lovaikhoz lennének szegezve, mintha a nyeregbe öntötték volna őket − ilyenfajta hasonlatokkal próbálták a krónikások érzékletessé tenni leírásaikat; egyszóval: mintha a hajdani kentaurok keltek volna életre. Belső-Ázsia széles pusztaságairól viharzottak elő, az útjukba kerülő népeket úgy hajtották maguk előtt, mint a marhacsordákat. Évekbe tellett, amíg az „ismeretlen faj” tömegesen megjelent, legfélelmetesebb, pusztító vezérükkel az élen, de a mai Oroszország és Ukrajna sztyeppéin már egymás hegyén-hátán tolongtak a forgószéltől hajszolt különféle törzsek, melyek közül az utolsó most a Duna partjainál zsibongott. Valaminek történnie kellett. Valenst első pillanatban nem az idegen lovassereg patáinak dübörgése izgatta, hanem a menekülthorda. Gótok voltak, egy hatalmas, germán törzs tagjai, akik két évszázaddal korábban menekültek Kelet-Európába és a mai Dél-Oroszország területére, és most két ágra osztódtak. A menekültek első csoportját a nyugati gótok alkották, más néven vizi-gótok (a vizi a wise, azaz a „bölcs” szóból eredt), szemben az osztro- (keleti) gótokkal, akik − miként Valens hamarosan megtapasztalta − már ott lihegtek távoli rokonaik sarkában. Valens, aki ekkor ötven felé közeledett, és tizenkét éve uralkodott, elég sokat tudott a büszke és független vizigótokról, és minden oka megvolt rá, hogy tartson Atanarik nevű vezetőjüktől. Az egykori vándor nép a mai Románia területén telepedett le, a nomád életmódról áttért a földművelésre, és a hajdani martalócokból fegyelmezett ellenséges haderő szerveződött. Harminc évvel korábban megvolt rá az esély, hogy a Birodalom szövetséget kössön velük, s úgy festett, hogy némi kenőpénz fejében az egykori nomádok hajlandók Róma és Konstantinápoly katonai szolgálatába szegődni, de a megállapodás nem tartott sokáig. Tíz évvel ezelőtt Valens úgy döntött, hogy saját földjükön tanítja móresre őket. A dolgok azonban nem a tervei szerint alakultak. A gótok a csatamezőn vesztettek ugyan, csakhogy utóbb bevetették magukat Erdély hegyeibe, ahonnan nagyon kellemetlen gerillahadviselést folytattak Valens katonái ellen. Három évig tartó háborúskodás után Valens − a karikalábú, pocakos, megromlott látású uralkodó − szükségesnek vélte, hogy valamiképpen helyreállítsa megingott tekintélyét, és tárgyalást kezdeményezett Atanarikkal. A gót vezér azonban azt a választ küldte, hogy apjának szörnyű esküvéssel megfogadta: római földre lábát soha nem teszi, így aztán Valens, ahelyett, hogy ellenfelét magához rendelhette volna,

kénytelen volt egy a Duna közepén horgonyzó hajó fedélzetén béketárgyalásokat folytatni, mintha legalábbis a barbár vezér a császár egyenrangú partnere lenne. Végül is egyetértettek abban, hogy a jó szomszédság feltétele a jó kerítés, márpedig a Duna olyan természetes határvonalat kínál, amelyet mindkét oldalról kellőképpen tiszteletben lehet tartani. Mi minden változhat hét év alatt! Íme, most itt álltak a vizigótok a „kerítésnél”; akár szerződésszegőknek is lehetett volna őket tekinteni, de hát nyilvánvalóan nem támadó hadseregként érkeztek, hanem kétségbeesésbe hajszolt nemzetként, mely menedéket keres: családostul, gyerekestül, betegekkel, aggokkal, sebtében összekapkodott cókmókjaikkal. Mi történik, ha Valens „bekeményít”, és arra kényszeríti a menekülteket, hogy maradjanak ott, ahol vannak, s jót mulat Atanarik kétségbeesésén? A dolog azonban ennél bonyolultabb volt, hiszen már régóta nem Atanarikról volt szó. Az idegen invázió hírére a pánikba esett vizigótok körében lázadás tört ki, és Atanarikot elzavarták. Az új vezető, Fritigem pedig birodalmi hozzájárulásért esedezett, hogy átkelhessen az esőzésektől megáradt Dunán, s közben arról álmodozott, hogy népével új életet kezd Trákia meghitt és termékeny völgyeiben. Valens némi mérlegelés után arra a következtetésre jutott, hogy a válsághelyzetet tulajdonképpen saját javára fordíthatja. Fritigem elég eszesnek látszott ahhoz, hogy kétségbeesett népét összefogja, és egységesen Róma oldalára állítsa, mi több, nemcsak békés egymás mellett élést ígért, hanem katonákat is kilátásba helyezett a birodalmi hadsereg számára. Mindketten tudták, hogy ilyesmire van már precedens: évekkel korábban egy hajdani gót kolónia engedélyt kapott, hogy a Dunától 150 kilométerrel délre vándoroljon, és letelepedjen Hadrianopolisban (ma: Edirne), ahol a jövevények hamarosan példás alattvalóknak bizonyultak. Valens tanácsadói arra ösztökélték az uralkodót, hogy a hajdani ellenségekben ne menekülteket lásson, hanem katonai utánpótlást a túlterhelt császári hadsereg számára. A császár rábólintott, és tisztjei máris útnak indultak, hogy szállítóeszközökkel, élelemmel segítsék a jövevényeket, és kijelöljék számukra az új lakhelyet a határ menti provinciákban. Így aztán, amikor az Úr 376. esztendejének tavasza nyárba fordult, az ágrólszakadt vizigótok kínkeservesen átvergődtek a sekély vizű tavakon és mocsarakon, és fatörzsekből vájt kenuikkal, csónakjaikkal, sebtében összeácsolt tutajokkal nekivágtak a folyónak. A Duna ezen a szakaszon, a Vaskapu alatt, a Kárpátok és a Balkán-hegység akadályait maga után hagyva kiszélesedik, és szelíden hömpölyög 400 kilométeren át, egészen a nádasokkal borított deltáig. A menekültek számára a kihívást nem a folyó sodrása jelentette, hanem a szélessége: az esőzéstől megduzzadt folyam partjai 2-3 kilométerre voltak egymástól. A látvány csalóka volt; a túloldali alacsony hegyek látványától vonzva sokan rosszul mérték fel erejüket, és a lassan hömpölygő folyam-tengerben lelték halálukat. Hányan lehettek a menekültek? A birodalmi tiszteknek az élelemellátmány és a földek kiosztása miatt szükségük lett volna az adatokra, de a számbavétel reménytelen feladatnak látszott. Ammianus Marcellinus Vergiliust idézte: „Számot adni róluk oly reménytelen, Mint megszámlálni Líbia szél sodorta homokszemeit. ” De lehet, hogy nem is fordítottak rá túl nagy gondot. A parancsnokoló tisztek nem éppen a Birodalom legjobbjaiból kerültek ki. Jellemtelen, baljós és nemtörődöm alakok voltak, ahogy Ammianus Marcellinus jellemezte őket, s oly terveket dédelgettek magukban, hogy a fegyvertelen menekültekből minél nagyobb hasznot húzzanak. Az egyik gazfickó például azt eszelte ki, hogy kutyákat fogdosnak össze, és a leölt állatok húsát kínálják föl ételül a szerencsétleneknek, cserébe pedig vizigót rabszolgákat követelnek. Nem éppen az

ilyen ötletekből keletkeznek a tartós barátságok. Mindemellett a terület sem az volt, amit megígértek. A tömérdek ember hirtelen beözönlése roppantul megterhelte volna Trákia földjét. A menekülteket tehát ott kellett tartani, ahol éppen voltak. A Duna déli partszakasza hatalmas menekülttáborrá változott, a vizigótok okkal érezhették úgy, hogy csöbörből vödörbe kerültek. Maguk között zúgolódtak, hogy közvetlen támadásba kellene átlendülni és így megszerezni a megígért földterületet. A „jellemtelen, kétbalkezes és nemtörődöm” regionális parancsnok, Lupicinus, gall csapatokat rendelt erősítésként a zavargások elfojtására. Csakhogy az idő sürgetett. Időközben a névtelen veszedelem elől menekülve a vizigótok keleti rokonai, az osztro-gótok tömegei is megérkeztek a Dunához, látták, hogy a túlparton nincs túl erős védelem, s ezért engedély nélkül átkeltek a folyón. Az új beözönléstől kényszerítve Fritigem 100 kilométerrel délre vezette népét a helyi provincia fővárosába, Marcianopolisba (melynek romjai félig feltárva Devnya közelében, a mai Bulgária népszerű fekete-tengeri üdülőhelyétől, Várnától 25 kilométerre találhatók). Ezen a helyen Lupicinus, akinek a jelek szerint amúgy minden cselekedete katasztrófához vezetett, pazar lakomára hívta a vizigót vezért, hogy látszólag a segélyekről tárgyaljon. Eközben odakint, a falakon kívül, római katonák ezrei próbálták kordában tartani a különféle híresztelésekkel fölingerelt tömeget. A vizigótok arra gyanakodtak, hogy vezérüket tőrbe csalták, ezért dühükben megtámadtak egy római csapattestet, és megkaparintották a római katonák fegyvereit. Amikor az incidens híre a lakomaasztalhoz ért, Lupicinus bosszúból megölette Fritigem néhány kísérőjét. Alighanem az összessel végeztetni akart, de aztán rájött, hogy ez öngyilkossággal lenne egyenlő. A lázadók ugyanis eddigre már egy egész hadsereget képeztek. Fritigemben volt annyi lélekjelenlét, hogy megértesse „vendéglátójával”: a béke helyreállításának egyetlen esélye, ha ő sértetlenül, egészségesen és szabadon visszatérhet népéhez. A római parancsnok belátta, hogy nincs más választása, elengedte vendégét, aki végre − Ammianus Marcellinus szavai szerint − „lóra szállt, és elvágtatott, hogy fellobbantsa a háború lángját”. Alsó-Moldvában − a mai Bulgária északi területein − a feldühödött vizigótok raboltak, falvakat égettek, fosztogattak, és újabb fegyvereket zsákmányoltak. Egy ádáz csatában temérdek római katona esett el, még több fegyver került a gótok kezébe, és a rettegő Lupicinus beszorult Marcianopolis szűk zsákutcáiba. A Birodalom megélt már hasonló tragédiákat, ahogy Ammianus Marcellinus visszaemlékezik, csakhogy akkor még a magas erkölcsiség és az önfeláldozás régi szellemét nem tették tönkre a pazarló lakomák és az ebül szerzett vagyonok. És a színtiszta hülyeség − tehette volna hozzá: Valens ugyanis attól tartott, hogy a frissen érkezett gótok a gótok oldalára állnak, ezért elrendelte, hogy a régen alapított és békességben élő vizigót kolóniának Hadrianopolisból azonnal távoznia kell. Hadrianopolis stratégiailag fontos hely volt a Balkán-hegység forgalmas átjárójánál a Konstantinápolyba vezető úton, és a várost nem volt szabad kockáztatni. Valens biztosítani akarta a helyet, de éppen az ellenkezőjét érte el. Amikor a gótok mindössze két napot kértek, hogy legalább összecsomagolhassanak, a helyi parancsnok elutasította kérésüket, és arra biztatta a helyieket, hogy kövekkel dobálják meg őket. A gót telepesek türelme ekkor fogyott el, számos agresszort megöltek, majd elhagyva a várost, végül valóban gót társaik karjaiba vetették magukat. 377 őszén a harcoló seregek patthelyzetbe kerültek; a gótok főereje a Balkán hegyláncainak meredek völgyeiben keresett menedéket, míg a rómaiak Dobrudzsa füves pusztáin aszalódtak a Fekete-tenger közelében, a mai Románia és Bulgária területén. A gótok folytatták a fosztogatást − más eszközük gyakorlatilag nem volt, hogy magukat és családjukat táplálják −, majd áttörték a római blokádot, hogy délre, a mai Törökország területére hatoljanak be. Ammianus Marcellinus olyan képet fest a zűrzavarról, mely már a jövőbeli balkáni borzalmak jeleneteit vetíti előre: csecsszopókat gyilkoltak le anyjuk kebelén, nőket

erőszakoltak meg, „rabszolgaságba vetett férfiak sírtak, hogy nem akarnak tovább élni, és zokogtak hamuvá égett otthonaik láttán”. Milyen kilátás maradt a rendteremtésre? Csekély. Habár a birodalmi hadsereg hivatalosan mintegy 500 ezer fegyverest számlált, a haderő felét a határ menti helyőrségek adták, melyek lényegében határőrizetet láttak el a barbaricummal szemben, s a katonáknak csupán a másik fele volt igazából hadra fogható. Emellett sok volt közöttük a nem római zsoldos, akiket minden egyes hadmozdulat dezertálásra ösztökélt. Csakis a gall határvidékről lehetett volna erősítésre számítani: Valens ifjú unokaöccsétől, Gratianustól, aki két év óta a Birodalom nyugati részét kormányozta társuralkodóként. A mindössze tizennyolc éves fiatalember már komoly tekintélyre tett szert, ám a maga részéről legföljebb a Rajna és a Duna térségében garantálhatta a békét. Kiszivárgott a határokon túlra, hogy Galliából a Balkánra akarnak csapatokat átcsoportosítani; a hírre megszaporodtak a germán rajtaütések, s az egész téli időszakra lekötötték Gratianus erejét. A derék fiatalember csak 378 kora tavaszán kelhetett útra, hogy nagybátyja segítségére siessen.

Ha ekkor valaki megkérdezett volna egy római vagy görög alattvalót arról, mi folyik itt tulajdonképpen, minden bizonnyal azt a választ kapta volna, hogy két világ néz farkasszemet egymással: a barbár és a civilizált világ. Valójában Nyugat-, Közép- és Dél-Európában sokféle világ létezett ekkor. A római, a gall és a konstantinápolyi hatalmi övezet − barbár törzsek egymással harcoltak, de a Birodalommal is; és ott volt még az északkeleti vad, erdős határvidék. A római polgárok szemében Róma uralma jelentette a világot, az alapokat, a büszkeséget, magát az életet. Köztársaságként, majd birodalomként Róma 700 éves múltra tekintett vissza, ahogy a régészeti kutatásokból tudhatjuk, de a rómaiak történelme ennél is mélyebb gyökerekre, a legendás kezdetekig nyúlt vissza; számukra a 377-es dátum valójában 1130-nak felelt meg: ACIC, azaz ab urbe condita, vagyis „a város alapításától fogva”. Róma kulturális gyökerei még mélyebbről, egyenesen az antik görög kultúrából eredtek. A Város nyilvánvalóan arra volt ítélve, hogy a civilizáció és a jó kormányzás sarokköve legyen; hogy a földközi-tengeri térségben uralkodjék, hogy birodalma határait délen a Nílusig, északon az Alpokon át Galliáig, a Rajnáig, az Északi-tengerig és azon is túl kiterjessze, sőt még a kontinens északi határain túli Britanniát is elérje, ahol Hadrianus 127-ben megépíttette nevezetes falait a hegyi barbárokkal szemben. A 3. században egy gyors előrenyomulás még a Duna túlpartján is bekövetkezett, a mai Románia területén, ahol is egy időre úgy festett, hogy Kelet-Európa igazi határait a Kárpátok hegyvonulata jelenti. A terjeszkedésnek azonban határt szabtak a nem római népek és a földrajzi adottságok. Északkeleten az erdők félelmetes határvonala húzódott. Az Erdő! Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni azt a félelmet, melyet a kor embere érezhetett, képzeletben vissza kell térnünk azokba az időkbe, amikor a Rajnán túli Európa nagy részét még hatalmas, vad, jobbára érintetlen erdőségek borították. A nem erdei ember számára az erdő maga volt a rettegés fészke; a gonosz szellemek zord és tiltott tartózkodási helye. A rómaiak szemében már az etruszkok kimmériai erdei is elég félelmetesek voltak, hát még az Alpoktól északra elterülő sötét rengetegek, melyek a barbárság lényegét jelenítették meg számukra! Kr. u. 98-ban Tacitus leírást adott a germán tájról. A Rajnán túl, ahogy írja, a vidék informis − azaz formátlan, rettenetes, lehangoló: a szó mindezt a jelentést magában hordozza. A herciniai erdő, amely Bohemia, vagyis a mai Cseh Köztársaság görög elnevezése után kapta nevét, a Rajna és az Elba között terült el. Idősebb Plinius azt állítja, hogy hatalmas tölgyeit soha nem vágták vagy ritkították, amióta világ a világ. Észak-déli irányban 9 nap alatt lehetett átvágni az erdőn, mondták az akkori emberek, míg a kelet-nyugati 500 kilométeres út megtétele 60 napot vett igénybe. Julius Caesar szavai szerint viszont „Germaniában ember nincs, aki meg

tudná mondani, hol ér véget ez a rengeteg”. Ismeretlen vadállatok tanyáztak itt, némelyik meglehetősen veszedelmes − jávorszarvas, fakoronához hasonlatos, ágas-bogas agancsokkal, barnamedve, farkas és bölény. A rómaiak és görögök emlékeztek a legendás árkádiai ligetekre, visszaidézve azt az időt, amikor még a görög földet is erdők borították, de megközelítően sem ilyen barátságtalanok és áthatolhatatlanok. A rómaiak szemében e vadonok lakói maguk is vadak voltak, leszármazottjai Tuisto ősi germán istennek. Ezek az emberek olyan gúnyákat hordtak, melyeket tüskékkel férceltek össze, vadhúson, gyümölcsön és tejtermékeken éltek. Ebben az egész hatalmas térségben egyetlen város sincs, mondták, az erdei ösvényekkel összekötött falvak pedig néhány faházból állnak. A kép persze nem minden szempontból volt ennyire sötét. Tacitus például szembeállítja az erdei emberek robusztus egyszerűségét a rómaiak puhányságával és romlottságával. Mindazonáltal a civilizált népeknek nem ártott kellő távolságot tartaniuk; azok, akik túl közel merészkedtek, szörnyű végzetet kockáztattak. Kr. u. 9-ben Publius Quinctillus Varus 25 ezer fős sereggel bevetette magát a teuton erdőbe, és északon, valahol a Rajna és a Weser közötti rengetegben a mocsarakból és a fák közül előbukkant cheruscus dárdások megtámadták és lemészárolták őket. Varus a szörnyű pusztítás láttán saját kardjába dőlt. A dolgok természetesen 300 év alatt sokat változtak. Tacitus korának törzsi harcosai, a hirtelen haragú, szőke, medveszerű óriások már rég letűntek, vagy az angolszászok, frankok, germánok nagyobb egységeibe olvadtak be, melyekből aztán a jövőbeli nemzetek keletkeztek. A tucatnyi törzs tisztásai és megművelt területei az erdőket is kezdték valamelyest megritkítani, de a mai állapotokhoz képest még így is úgyszólván érintetlenek voltak. Ez volt a mágia és a hatalom ősi világa, élet s halál forrása, a préda és a ragadozó lakhelye, ahol gyermekek vesztek el, és boszorkányok tanyáztak, és ahol a fákban szellemek lakoztak. Ezek a motívumok bukkannak fel a Jancsi és Juliskában és a Grimm testvérek 19. századi zord meséiben, majd később Tolkien A Gyűrűk Ura című népszerű művében. Ha a Birodalom legtávolabbi határvonalait az erdőségek rajzolták meg, akkor ez egyben azt is jelentette, hogy a Duna túloldaláról való visszavonulás egyenlő volt az összeomlás kezdetével. A 4. század vége felé már nem merült fel a Duna túlpartján elterülő Dacia visszaszerzésének vagy a német erdők meghódításának gondolata. Britanniát feladták, s a Hadrianus-fal csupán a hajdani nagyság kiüresedett emlékműve maradt. Egykoron minden fontos döntés Rómában született meg; a Birodalmat a császár és a szenátus irányította. Mostanra a szenátus elerőtlenedett, a valódi hatalmat a hadsereg szerezte meg, miközben az uralkodó az éppen soron levő hadjáratának főhadiszállásáról vagy rezidenciáiról: Augusta Treverorumból (Trier), Mediolanumból (Milánó), Ravennából igyekezett érvényt szerezni akaratának. E hatalmas test valódi rákfenéjét az egyre jobban elhatalmasodó megosztottság jelentette. Amikor I. Nagy Constantinus 330-ban „Új Rómáját” (Konstantinápolyt) megalapította, szándéka az volt, hogy az új vallásnak, a kereszténységnek központot teremtsen, melynek egyúttal az egységet is szimbolizálnia kellene. A valóságban azonban a latin nyelvű nyugati birodalomrész kezdett elkülönülni a görögül beszélő (noha gyakran kétnyelvű) keleti szárnytól. Róma hanyatlását Konstantinápoly emelkedése tükrözte. Constantinus jól választott, amikor úgy döntött, hogy a fekete-tengeri sziklás félsziget kicsiny, ősi városkájából, Büzantionból emeli ki az új Rómát. Természetesen, ahogy mondták, Isten vezérelte őt, de azért azt is látnunk kell, hogy a félsziget jóval alkalmasabb bázist kínált a Birodalom düledező keleti végeinek biztosítására, mint Róma. A régi bizánci városka, Büzantion, egy sziklás kiszögellés csúcsán helyezkedett el. Constantinus két kilométer hosszúságú fallal záratta körül a térséget, diadalívet emeltetett, fölépíttette az első nagy keresztény templomot, márványkövezetű fórummal gazdagította az új fővárost, továbbá Egyiptomból hozatott egy 30 méteres oszlopot, melyre egy Apolló-szobrot állíttatott fel, ám a

fej őt magát, Nagy Konstantint ábrázolta. A nagy ünnepségek és versenyek megtartására egy hippodrom épült, melyből csigalépcső vezetett a császári palota fogadótermeibe, irodáiba, fürdőibe, lakóhelyiségeibe. Egy évszázadon belül iskola, cirkusz, 2 színház, 8 közfürdő és 153 magánfürdő, 52 oszlopos előcsarnok, 5 hombár, 8 csatorna és gyűjtőmedence, 4 szenátusi és ítélkezőterem, 14 templom, 14 palota és 4388 lakóház épült; utóbbi a köznépnek. Mindezt falak vették körül, csaknem mindenütt, még a tenger felőli oldalon is, az Aranyszarv folyó menti szakaszt kivéve, itt ugyanis egy hatalmas lánc védte az öblöt. Ezt a védelmi gyűrűt csak egyszer tudták áttörni: 1203-ban, a negyedik keresztes hadjárat katonái, akik egy velencei gályát kövekkel rakodtak tele, a hajó orrára vágóhorgot rögzítettek, és azt nekivezették a láncnak. A város szépsége és az építkezések gyorsasága dicsőséget hozott Constantinus városának. Csakhogy egyetlen generáció idején belül kiderült: a város az alapító szándékaival éppen ellenkező irányú folyamatokat indított el: nem az egységet, hanem a megosztást szolgálja, s ezt Valentinianus uralkodása csak megerősítette. A császár lenyűgöző egyéniség volt − birkózóbajnok, nagy harcos, tele energiával, és derekasan védte birodalma határait, úgy vélte, a Birodalom érdekeit az szolgálja legjobban, ha két albirodalmat hoz létre, melyek saját maguk gondoskodnak védelmükről. 364-ben fivérét, Valenst megtette az első keletrómai uralkodóvá, miközben ő a nyugati birodalom kormányzását tartotta meg magának. Jó elképzelés lett volna ez, ha az egységet fenyegető támadásokat féken lehetett volna tartani. De a helyzet másként alakult. A Birodalom névlegesen ugyan egységes volt, de már látszottak a törésvonalak: két főváros, két világ, két nyelv és két hitvilág (mindkettő a saját harcát vívta a maga külön pogányaival és eretnekeivel). Mindez nem nyújtott túl erős alapot az ellenségekkel való ütközéshez. Keleten ott volt a nagy, birodalmi rivális, Perzsia; Afrikában a mór lázadók; Észak-Európában és Belső-Ázsia határán pedig a barbaricum, olyan tömegekkel, melyek sem görögül, sem latinul nem beszéltek. Miközben a Rajna és a Duna túloldaláról állandósult barbár betörések nyugtalanították Rómát (a kifejezés olykor magában foglalta Konstantinápolyt, máskor nem; mindig a szövegkörnyezettől függően), Róma a legkülönfélébb stratégiákkal próbált védekezni: a nyílt erőszaktól kezdve a tárgyalásokig, a megvesztegetésektől a házasságkötésekig, a kereskedelemig és végül az ellenőrzött bevándorlásig. Idővel már csak az utóbbi eszköz bizonyult hatékonynak a támadások feltartóztatásához, ám ezért súlyos árat kellett fizetni. A barbárok kiváló harcosok voltak; jól lehetett őket alkalmazni, de a következmények mindkét oldalon zavarba ejtők voltak. Ellenségek váltak szövetségesekké, akik aztán saját véreik ellen mentek csatába. Békét csak folyamatos összeomlás árán lehetett teremteni: a barbárok beözönlésével a hadsereg erősödött ugyan, de a kormányzásba vetett hit gyengült, a korrupció egyre terjedt. A 4. század végére a Birodalom határvidéke mindinkább egy legyengült immunrendszerre hasonlított. A barbárok egyre könnyebben jutottak át a határokon, hol közvetlen támadással, hol időleges szövetségeket kötve, miközben a hadsereg − a politikai hatalom végső megtestesülése és a határvonalak őrzője − olyanná vált, mint a vérlemezkék egy öregedő testben: mindig oda tolultak, ahol új seb keletkezett, de soha nem elegendő számban a véralvadáshoz. A Birodalom ellenségei azonban nemcsak a határvidékeken vagy azokon túl bukkantak föl. Amióta Constantinus eldöntötte, hogy a kereszténységet egyenjogúsítja Birodalma többi vallásával, az új főváros nemcsak a hatalom öröklésének szokásos politikai színtere volt, hanem a vallási küzdelmeké is. A keresztények természetesen harcoltak a pogányok ellen, akik azonban figyelemre méltó ellenállást tanúsítottak. Mindemellett a keresztények egymással is torzsalkodtak, hiszen az egyházi doktrínák még kiforratlanok voltak, és heves hitéleti viták zajlottak Jézus Krisztus természetéről. Isten különös módon egy volt három személyben, s Jézus Krisztus valahogyan emberi és isteni lény is egyszerre. Senki nem értette pontosan ezeket a misztériumokat, de ez nem akadályozta meg a versengő hívők szilárd

véleményalkotását és azt, hogy az igazhitűség nevében egymást hitetlennek és eretneknek bélyegezzék. A legkihívóbb eretnekség, az arianizmus, egy Arius (Ariosz) nevű alexandriai pap után kapta nevét, aki azt állította, hogy Jézus teljességgel emberi lény volt − Isten fogadott fia −, emiatt nem nevezhető isteninek, viszont atyjához képest értelemszerűen alárendeltnek tekintendő. Ez az elgondolás megtetszett a keletrómai uralkodóknak, jelesül Valensnek, talán éppen azért, mert a nyugatiak nem találták vonzónak. A kereszténység ebben a formában vált ismertté a gótok körében, akik közül az áttértek bigott ariánusokká váltak. Ez volt tehát az a dicsőséges, hatalmas és beteg struktúra, melyet Valens újra meg akart védeni, amikor 378 kora nyarán észak felé masírozott Konstantinápolyból, hogy társuralkodójával és riválisával, ambiciózus unokaöccsével, Gratianusszal találkozzék.

Most tehát a megtépázott önérzetű Valens kezébe került a gyeplő. Valens Gratianus segítségét kérte, ugyanakkor féltékeny volt unokaöccse sikerére, és mohón vágyott a saját győzelemre. Júliusban Hadrianopolis felé menetelve földerítői jelentették, hogy egy gót sereg közeledik, de nincsenek többen 10 ezer főnél, szemben Valens 15 ezer emberével. Hadrianopolison kívül, a Marica és a Tunja folyó találkozásánál ütött tábort, sánckerítést húzatott fel, és árkot ásatott. Ezután érkezett egy levél valahonnan a Duna mellől, Gratianustól, aki arra intette nagybátyját, hogy semmiféle elhamarkodott lépést ne tegyen, amíg az erősítés meg nem érkezik. Voltak, akik egyetértettek Gratianusszal, mások viszont arról suttogtak, a nyugati rokon csupán azért fontoskodik, hogy a várható győzelemből ő is részesülhessen. Ez a magyarázat tetszett Valensnak. Folytatta az előkészületeket. Fritigem a Tunjától mintegy 13 kilométerre táborozott, és igencsak ódzkodott attól, hogy csatába bocsátkozzék. Nemcsak a harcosai vették körül, hanem ott volt a nyakán népe teljes háztartása is: mintegy 30 ezer ember, a szekerek családonként körbeállítva; legalább egy teljes napra lett volna szükség ahhoz, hogy e kezelhetetlen kuszaságból valamiféle rendet teremtsen. Ahhoz, hogy a küzdelmet eséllyel fölvehesse, mindenképpen erősítésre volt szüksége, ezért segítséget kért a nehéz páncélzatú keleti gót lovasságtól. Közben próbálta húzni az időt, felderítőket küldött ki, akikkel felgyújtatta a saját tábora és a rómaiak között elterülő kiszáradt gabonaföldeket. Az ellenség táborába küldöttet menesztett egy levéllel − igen, a „barbár” vezetők bizony rendelkeztek olyan írástudókkal, akik folyékonyan beszéltek latinul, és minden nehézség nélkül értekeztek a római világgal. Az üzenetet ezúttal egy keresztény pap vitte, aki feltehetően abban a reményben csatlakozott a vizigótokhoz, hogy megtéríti őket. A levél tulajdonképpen hivatalos kérelem volt a status quo helyreállítására: békét ajánlott földterületért és a kelet felől közelítő forgószél elleni védelemért cserébe. Valens azonban igencsak harcias kedvében volt. A győzelem gyümölcsére áhítozott: Fritigemt bilincsbe verve vagy holtan, a gótokat pedig leigázva akarta látni. Megtagadta a választ, a papot pedig egyszerűen elzavarta, azzal a sértő magyarázattal, nem elég fontos személy ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Másnap, augusztus 9-én a rómaiak harcra készen álltak. Az összes fölösleges fölszerelést − tartalék sátrakat, kincsesládákat, birodalmi díszruhákat − visszaküldték Hadrianopolisba, majd a lovasság és a gyalogság megindult, hogy megtegye a 13 kilométeres távolságot a vizigótok táboráig. Rövid menetelés volt ez, de nagyon kimerítő, hiszen fölperzselt földeken, tűző napon kellett előrenyomulni; sehol a közelben egy patak, ahol a nehéz fegyverzetű katonák felfrissülhettek volna. Néhány óra múlva a római lovasság és gyalogság megközelítette a vizigót tábort és a szekerek zűrzavarát, ahonnan vad csatakiáltások és a gót ősöket dicsőítő kántálások hallatszottak. Az izzasztó menetelés kimerítette a római katonákat, megbomlott a hadrend, a

lovasság egyik szárnya a kelleténél előbbre nyomult, és a mögötte jövő gyalogság elzárta az utat a lovasság másik szárnya elől. Lassanként csatasorba rendeződtek, fegyvereiket, pajzsaikat csapkodták, hogy elnyomják a barbárok lármáját. Fritigem számára, aki még mindig várta a segítséget, nehéz pillanatok voltak ezek. Megint az időhúzás taktikájához folyamodott: békeóhajjal újabb küldötteket menesztett, de Valens ismét elzavarta őket, mondván, hogy túl alacsony rangúak. A keleti gót lovasság még mindig sehol! Fritigem időszerűnek vélte, hogy újabb békejavaslattal álljon elő, most már emelte a tétet, és azt ajánlotta, ha Valens küld egy magas rangú tárgyalófelet, azzal ő személyesen hajlandó tárgyalni. Valens ezúttal egyetértett, és egy megfelelő önkéntes már el is indult, amikor egy túlbuzgó római lovaskülönítmény, dicsőségre éhesen, rátört a vizigótok oldalszárnyára. Az önkéntes diplomatának alig maradt ideje a sietős visszavonulásra, és ez volt az a pillanat, amikor a keleti gót lovasság vágtázva elérte a völgyet. A római lovasság előrenyomult, hogy megütközzék az új ellenséggel. Fritigem pontosan erre várt. Gyalogsága előtört a szekér-táborból, nyíl- és dárdazáport zúdítva a rómaiakra, s közelharcba bocsátkozott az ellenséggel; törtek a lándzsák és a kardok, s a test test elleni küzdelemben a katonák jószerivel föl se tudták emelni kardjukat, vagy ha már magasba emelték, karjukat nem tudták leengedni, annyira összepréselődtek. Porzott a csatatér, fojtogató, vakító köd telepedett rájuk. Kívülről a vizigót íjászoknak és lándzsásoknak célozniuk sem kellett, hiszen úgysem láttak semmit, viszont minden lövés óhatatlanul is eltalált valakit. És ekkor támadott a nehézlovasság, melyet a római lovashadosztály nem volt képes feltartóztatni; haldoklókon gázoltak át, csatabárdjaikkal törték-zúzták a hőségtől legyengült gyalogság sisakjait és mellvértjeit, s a gyalogos katonák nehéz páncélzatukban tehetetlenül csúszkáltak a véráztatta csatamezőn. Egy órán belül a még élve maradott római katonák menekülőre fogták. „Egyesek úgy estek el, hogy azt se tudták, ki ejtett rajtuk halálos sebet” − írja Ammianus Marcellinus. „Voltak, akiket a tömeg taposott el, másokat saját bajtársai küldtek a halálba.” Mire a nap leszállt, elült a csatazaj, és néma, holdtalan éjszaka borult rájuk. A rómaiak kétharmada − 10 ezer katona − feküdt holtan, lótetemekkel összegabalyodva. A sötét földeken most másfajta zaj hallatszott: a sebesültek sírása, jajveszékelése, nyögése, amint a túlélők után vánszorogva megpróbáltak visszajutni a kiégett mezőn át Hadrianopolisba. Hogy Valensszel mi történt, azt senki sem tudja. Valamikor a csata hevében egyszer csak eltűnt, vagy a testőrei szem elől tévesztették őt, és lehet, hogy utat talált serege legfegyelmezettebb és legtapasztaltabb légióihoz, melyek a végsőkig kitartottak. Az egyik főrangú katona elvágtatott utánpótlásért, de csak menekülőket talált. Egyesek szerint az uralkodót nyílvessző sebezte halálra, már a sötétség beállta után. Vagy talán egy közeli parasztházban lelt menedéket, melyet aztán körülvettek és porig égettek a benn levőkkel együtt − egy ember kivételével, aki egy ablakon kiugrott, hogy a történteknek hírét vigye. Ammianus Marcellinus ezt a történetet fogadta el. Bizonyíték egyik változatra sincs, hiszen a császár holttestét soha nem találták meg. Az erőszak elharapózott, és a Birodalom tehetetlen volt. A vizigótok a dezertőröktől és a raboktól megtudták, mit titkolnak Hadrianopolisban. Hajnalban a menekülő túlélők nyomába eredtek. A szerencsétlenekre borzalmas sors várt, a városfalakon belül levők ugyanis, attól tartva, hogy a kapuk megnyitása védelmi képességüket veszélyeztetné, nem engedték be társaikat a falakon belülre. Délig a vizigótok körbevették a falakat, beszorítva és csapdába ejtve a kétségbeesett túlélőket. Mintegy 300-an adták meg magukat, hogy aztán valamennyiüket ott, a helyszínen lemészárolják. A város szerencséjére egy hatalmas vihar elmosta az ostromot, és visszakényszerítette szekértáborukba a vizigótokat, ami lehetőséget adott a védőknek arra, hogy a városkapukat kövekkel megerősítsék, és kőhajító gépeiket, ostromíjaikat készenlétbe helyezzék. Másnap,

amikor a vizigótok támadásba lendültek, a rájuk zúduló kőzáporban és a dárda méretű nyilak zuhatagában százával lelték halálukat. Hamarosan fel is adták a város ostromát, hogy könnyebb préda után nézzenek: jó 200 kilométeren át, egészen Konstantinápoly kapuiig végigfosztogatták a vidéket. Ott azonban lecsillapult az őrjöngés, a hatalmas falak látványa és egy borzalmas incidens lelohasztotta a gótok harci kedvét. Miközben a város az ostrom elleni védekezésre készült, egy szaracén∗ egység hirtelen kitört a városkapun. Az egyik félelmetes harcos, egy szál karddal a kezében és mindössze ágyékkötőt viselve, a küzdelembe vetette magát, egy gót harcos torkát fölhasította, a testet magához ragadta, és kiszívta a kibugyogó vért. A jelenet elég volt ahhoz, hogy a gótok maradék bátorsága is elpárologjon: a barbárok hada északi irányba sietve visszavonult. A háború további négy évig húzódott, majd békeszerződéssel véget ért. A megállapodás csaknem szó szerint azokat a követeléseket hagyta jóvá, melyeket a gótok az első pillanattól kezdve hangoztattak: azaz földterületet kaptak a Dunától délre, továbbá félfüggetlenséget, amennyiben katonáik saját vezetőikkel az élükön vonulhattak harcba Róma érdekeiért. Az egyezmény azonban nem bizonyult tartósnak, hiszen a gót mozgásban levő nép volt, méghozzá a legnagyobb a sokféle barbár migrációban, mely a Birodalmat aláaknázta. Az a vizigót, aki Hadrianopolis falainál harcolt, újabb jelentős fordulatokat is megérhetett: a lassú benyomulást a Birodalom mélyére, Róma gyors elfoglalását 410-ben, az átkelést a Pireneusokon, majd a visszatérést ugyanazokon a hágókon keresztül, hogy a nép végül békés otthonra leljen Dél-Franciaországban.

És mindezen zűrzavar − a menekülthullám, a lázadás, a tragédia Hadrianopolisnál, Konstantinápoly ostroma, a lehetetlen békeszerződés, a Birodalom lassú eróziója a barbárok betörései nyomán − egyetlen okra vezethető vissza: egy „ismeretlen fajra” keleten. A Birodalomban, de még a határokhoz közel eső barbaricumban sem tudtak róluk semmit. Pedig talán tudhattak volna… Ammianus Marcellinus futólag megemlíti, hogy a Fritigem megsegítésére érkezett lovasság soraiban volt egy lovas íjászokból álló pár száz fős alakulat, mely alighanem a fő gót haderő csatlós kontingense lehetett. Az előző évben érkeztek, amikor is a rómaiakat visszavonulásra kényszerítették, s ezáltal a gótok számára megnyitották az utat Trákiába. Martalócokként és kémekként kétségkívül nagy bosszúságot okoztak az ellenség oldalszárnyainak. Ha részt vettek Hadrianopolis ostrománál, aligha kelthettek különösebb feltűnést ezek a kevés páncélzattal fölszerelt, durva harcosok, ám a későbbi fosztogatásokból már alaposan kivették részüket, s már voltak, akik erre odafigyeltek. Aztán eltűntek, miután az a néhány város elesett, és a zsákmány elfogyott. Magukkal vittek azonban egy másfajta kincset: az információt. Látták, mit kínál a Nyugat. Szemtanúi voltak Róma legsúlyosabb vereségének, melyet a város Hannibál óta, a 160 évvel korábbi cannaei csata óta elszenvedett. Fölmérhették, hogy Róma a jövőben alighanem inkább a nehézlovasságára fog támaszkodni, s ez nincs éppenséggel összhangban az ő más típusú hadviselésükkel. És észlelhették Róma szélesebb hatókörű problémáit is: a hézagos határok biztosításának a gondját, a tehetetlenséget, hogy a nagy haderőket képtelenek a gyorsan mozgó gerillacsapatokkal szemben mozgósítani, a „civilizáltak” arroganciáját, amikor „barbárokkal” ütköztek. Miközben a Birodalom egész balkáni része a folyamatos lázongások következtében az összeomlás szélére került, ezek a szélsebes lovas íjászok visszavágtáztak északra és keletre, vitték magukkal kevéske rabolt holmijukat és életbe vágó értesülésüket: a Birodalom gazdag és sebezhető! Ezek a könnyen fölfegyverzett, gyors mozgású lovasok voltak az első hunok, akik ∗

* Szaracénoknak a mórokat nevezték (a szerk).

Közép-Európát elérték. Az ő rokonaik gerjesztették a forgószelet, mely a gótokat átsöpörte a Duna túloldalára. És ami ezután következik: legelszántabb vezérük irányításával hamarosan ők is átkelhetnek a folyamon. Ez azonban a hanyatló Birodalomra nézve jóval nagyobb veszéllyel jár majd, mint amekkorát a gótok valaha is okozhattak.

MÁSODIK FEJEZET

Ázsiából útra kelve

Senki nem tudja, honnan jött Attila népe. Szóbeszédek szerint a sekély és iszapos Azovi-tengertől keletre, a fekete-tengeri átjárót biztosító Kercsi-szoros túloldalán éltek egykoron. Miért és mikor jöttek el onnan? Miért és mikor kezdtek el nyugat felé vándorolni? A történelem fehér lapjai ezek, melyeket idővel a népi emlékezet írt tele. Egyszer volt, hol nem volt, a gótok és a hunok egymás szomszédságában éltek, s csak a Kercsi-szoros választotta el őket egymástól. Mivel azonban a szoros két oldalán éltek, a gótok a Krímben, a nyugati oldalon, a hunok a síkságon, a Kaukázustól északra, ezért semmit sem tudtak egymásról. Ám egy napon a hunok egyik üszőjét megcsípte egy bögöly, az állat a mocsaras vizekbe menekült, s átvágott a szoroson. Egy pásztor a nyomába eredt, s a mocsarakon átjutva kecsegtető földterületeket talált, melyekről visszatérve beszámolt társainak. A törzs azonnal útra kelt a hadiösvényen nyugat felé. A történetben semmi különös nincs, hiszen hasonló állatmotívumok számos törzs és kultúra önábrázolásában föllelhetők. Gyanúsan hasonló a hajdani papnőről, lóról szóló jóval korábbi eredetű mese, melyben Zeusz üszővé változtatta szerelmét. Io, üszőként, ugyancsak egy bögölycsípés ösztökélésére úszott át ugyanazon a szoroson, majd átkelt a tengereken, hogy görög földre érve rátaláljon a róla elnevezett Jón-szigetekre, és végül Egyiptomba érkezzen. A föníciai királylány, Európé figyelmét pedig Zeusz fehér bika képében keltette föl, az istenek atyja magával ragadta őt Krétára, s Európé idővel a kontinens névadójává lett. A hunokról szóló ilyenfajta mesék azonban senkit nem elégítettek ki. Hogy az űrt kitöltsék, nyugati szerzők tucatszámra gyártották a hasonló merész spekulációkat. A hunokat Isten küldte, büntetésül. Akhilleusszal harcoltak a trójai háborúban. A legelterjedtebb változat szerint „szkíták” voltak, amit persze más barbár törzsekre is ráfogtak. Valójában senki nem tudott semmit, de a tudatlanságot nem könnyű beismerni. A szerzőknek fontos volt az is, hogy klasszikus ismereteiket fitogtassák, hiszen minden művelt ember tudta, hogy a civilizáltakat a barbároktól az irodalom különbözteti meg. Ha valaki római létére, mondjuk, a szkítákat emlegette, akkor annyit legalábbis sejtetett magáról, hogy hallott Hérodotoszról, még akkor is, ha a hunokhoz mindennek vajmi kevés köze volt. Ami azt illeti, éppenséggel a hunok törzsi áldozatai sem voltak tájékozottabbak. A gót történész, Iordanes szerint a gót király valamiféle boszorkányokat fedezett föl, akiket Ázsiába száműzött. Ott aztán ezek a némberek gonosz lelkekkel párosodtak, és „satnya, alávaló, csökött teremtményeket” nemzettek, melyek alig viseltek emberi vonásokat, és olyan nyelven beszéltek, mely „csekély hasonlóságot mutatott az emberi beszédhez”. Tombolásuk akkor vette kezdetét, amikor vadászaik egy őzsutát (semmi üsző, bögöly vagy csordás!) üldöztek keresztül a Kercsi-szoroson, s így szabadultak rá a szerencsétlen gótokra. A történészek persze nem kedvelik az ilyenfajta homályos történeteket, így aztán a felvilágosodás idején jött egy francia sinológus, bizonyos Joseph de Guignes, aki megpróbált világot gyújtani. De Guignes − ahogy a legtöbb katalógus emlegeti, vagy Deguines, ahogy ő maga írta nevét − rendszerint akadémiai lábjegyzetekben bukkan fel, már ha egyáltalán említést tesznek róla. Többet érdemelne, a hunokról alkotott elmélete ugyanis mindmáig viták tárgyát képezi. Sőt, manapság reneszánszát éli. Mi több, még az is lehet, hogy igaz. De Guignes 1721-ben született, és csupán a húszas éveit taposta, amikor a párizsi Royal

Libraryben kinevezték a keleti nyelvek „tolmácsának”, lévén a kínai nyelv külön erőssége. Szinte rögtön belecsöppent abba a nagyszabású munkába, melynek később hírnevét köszönhette. A briliáns ifjú polihisztor híre hamar eljutott a Csatorna túlpartjára is. 1751-ben, 29 évesen, Londonban a Royal Society (Királyi Természettudományos Akadémia) tagjává választották. Ebben az életkorban, méghozzá egy külföldi számára, ritka megtiszteltetés volt ez, amit a munkájához fűzött kommentár így indokol: ,Ami egy ilyen jelentős könyvtől elvárható, az e nyomtatásra kész könyvben benne van.” Nos, ez azért nem egészen így volt. Újabb öt évre volt szüksége ahhoz, hogy könyve valóban nyomdakész állapotba kerüljön, míg a Histoire générale des Huns, des Turcs et des Mogols et des antres Tartares occidentaux öt kötetét csak 1756 és 1758 között publikálta. A Royal Society nemesurai azonban minden bizonnyal megbocsátottak a késésért, hiszen De Guignes a felvilágosodás korabeli tudós ragyogó példáját testesítette meg. Egyik fő közreműködője volt a kontinens és a szigetország közötti tudományos tapasztalatcserének és kritikai elemzésnek, s éppen ez vezetett el Ephraim Chambers Cyclopedia című munkája lefordításához, melynek bővített változata Denis Diderot szerkesztésében a Nagy Enciklopédia formájában látott napvilágot 1740-ben, vagyis abban az évben, amikor De Guignest a Royal Society tagjává választották. Valójában De Guignes soha nem menekült ki könyvtára rabságából, és soha nem zavartatta magát kortársai kritikai észrevételeitől. Nagy elgondolása az volt, hogy bebizonyítja: az összes keleti nép − kínaiak, törökök, mongolok, hunok − tulajdonképpen valamennyien Noé leszármazottjai, akik az özönvíz után kelet felé vándoroltak. Ez hamarosan rögeszméjévé vált, és következő könyvét már erre a gondolatra építette, éles kritikai riposztokra ösztökélve a szkeptikusokat, melyekre De Guignes még élesebb ellenriposztokkal válaszolt. Egyetlenegyszer sem hagyta magát megingatni ötven évvel később bekövetkezett haláláig. Történelmi munkáját angolra soha nem fordították le. Elméletének egyik aspektusa azonban gyökeret eresztett, és tovább élt. Attila hunjai, állította De Guignes, a „hiongnou” vagy „hsiungnu”, illetve jelenleg hsziungnu (xiongnu) formában betűzött, tehát különböző néven ismert, nem kínai, valószínűleg török törzs leszármazottjai. Portyázásokkal töltött, írásos nyomok nélküli századok után ez a nép nomád birodalmat alapított Kr. e. 209-ben (jóval azelőtt, hogy a mongolok színre léptek volna). De Guignes nem hoz fel érveket állítása igazolására, egyszerű tényként közli, hogy a hsziungnu azonos a hun időszakkal. Első könyve ezzel kezdődik: „Az ősi hunok története”. Bizonyítatlan állítását évszázados időtávlatokra és sok ezer kilométeres távolságokra terjeszti ki. Tetszetős elmélet volt ez, hiszen legalább valami ismeretet közvetített erről a népről a 18. században, s azóta az elméletére sok minden rárakódott; így tehát valóban érdemes kissé mélyebbre tekinteni a hsziungnu történetébe, hogy felfedezzük, mi lehetett az, amiben a hunok hiányt szenvedtek, és mi volt az, ami után vágyakoztak, amikor nyugat felé, az új gazdagság remélt forrásai felé vették útjukat. A hsziungnu volt az első törzs, mely Kína belsőázsiai határain túl birodalmat épített; viszonylag új életformával gazdagítva az emberiség történelmét. Százezer évre becsült emberi létezésünk 90 százalékát vadászó-gyűjtögető életmódban éltük le, életünket az évszakok változásához alkalmazkodva szerveztük, az állatok mozgását és a növények természetes életciklusát követtük. Aztán valamikor 10 ezer évvel ezelőtt az utolsó nagy jégtakarók visszahúzódásával a társadalmi élet relatíve gyors változásnak indult, és két új rendszer alakult ki. Az egyik a mezőgazdaság, a maga zuhatagszerű sajátosságaival, melyek mindmáig meghatározzák életünk kereteit − népességnövekedés, gazdagság, kényelem, városok, irodalom, ipar, nagyszabású háborúk, kormányzás: többnyire olyan dolgok, amelyeket az urbánus társadalmak a civilizációval azonosítanak. A mezőgazdaság azonban kezelhető háziállatokat is magával hozott, melyek révén a nem földművelésből élő emberek merőben új életformát tudtak kialakítani: az úgynevezett pásztorkodó nomadizmust. Ezeket a nomád pásztorokat egy új világ csábítgatta:

a legelő, más néven a sztyeppe tengerének világa, mely 6000 kilométeren ível át Eurázsiában Mandzsúriától egészen Magyarországig. Meg kellett tanulniuk, hogyan lehet a legjobban hasznosítani a legelőket, hogyan kell a tevéket és a juhokat a csapadékos térségektől távol tartani, a lovaknak friss mezőket felkutatni, a szarvasmarháknak és a lóállománynak hosszú szárú fűről gondoskodni, mielőtt a juh és a kecske a mezőt tövig lelegelné. A füves puszták gazdagságának forrása a ló: a megszelídített és tenyésztett ló, melyből az évezredek folyamán egy új alfajt teremtettek − zömök, bozontos, szívós és engedelmes állatot, mely szállításhoz, pásztorkodáshoz, vadászathoz és hadviseléshez felbecsülhetetlen értékű és nélkülözhetetlen segítőtárssá vált. A csordások, gulyások ettől kezdve szabadon barangolhattak a füves pusztákon, és más háziállatok − juhok, kecskék, tevék, szarvasmarhák, jakok − tartására is berendezkedhettek. Innen lett hús, szőrme, állatbőr, tüzeléshez ganéj, ruházkodáshoz, sátorhoz irha, ezenkívül százötven különféle tejtermék, közöttük a pásztorember fő itala, a közepesen erjesztett kancatejből készült sör, a kumisz. Erre alapozva a pásztorkodó nomádok elvileg kialakíthatták a maguk önálló, független életét; korántsem találomra vándorolgattak, ahogy kívülállók gyakorta gondolják, hanem évszakról évszakra kihasználva a legelők adta lehetőségeket. A pásztorkodó nomádok egyben harcosok is voltak, méghozzá félelmetes fegyverekkel fölszerelve. Az összetett reflexíj, mely Eurázsia-szerte nagy hasonlóságot mutat, a római karddal és a gépfegyverrel eshet azonos megítélés alá, mivelhogy megváltoztatta a világ hadviselését. A sztyeppék lakóinak minden szükséges alapanyag a rendelkezésére állt − szaru, faanyag, ín, enyv (habár olykor az íjat teljes egészében szaruból készítették) −, és idővel megtanulták, hogyan lehet ezeket az anyagokat optimális hatékonysággal elegyíteni. A faanyagba szarut lehet illeszteni, ami által az anyag ellenáll a nyomásnak, és megadja az íj belső karakterét. Az ín ellenáll a kifeszítésnek, és az íj külső ívére fektethető. A háromféle anyagot ínból vagy halcsontból kifőzött enyvvel lehet összeragasztani. A recept persze önmagában távolról sem adja meg azt a szakértelmet, amelyre az igazán jó íj elkészítéséhez szükség van. Hosszú évek kellenek az anyagok kitapasztalásához, a szélesség, a hosszúság, a vastagság, a hőmérséklet megválasztásához, a formázáshoz és a számtalan kis fortély elsajátításához. És ha mindezen szakértelem tehetséggel és türelemmel párosul, még akkor is szükség van legalább egy évre, de inkább többre egy összetett reflexíj elkészítéséhez − ám a végeredmény valóban mestermunka lehet. Ha egy ilyen összetett reflexíjat kifeszítenek, az döbbenetes energiát tud kifejteni. A legkorábbról ismert, 1225-ből származó mongol leírás szerint Dzsingisz kán egyik unokaöccse mintegy ötszáz méteres távolságra lőtt célba egy ilyen íjjal; és a modern anyagokból készült, speciális karbon nyílvesszőt egy kézi összetett reflexíjjal csaknem háromnegyed mérföldes∗ távolságra lehet célba juttatni. Ilyen távolságnál azonban a magas röppálya miatt a nyílvessző természetesen sokat veszít erejéből. Közelebb, mondjuk, 50-100 méterre, számos lövedéktípusnak az átütőerejével vetekszik, s akár fél hüvelyk∗∗ vastagságú fán vagy páncélmellényen is képes áthatolni. A nyílhegynek is megvan a maga külön technológiája. A csontból készült nyílhegy elég jól szolgált a vadászathoz, a hadviselés azonban hegyes fémet − bronzot vagy metált − követelt, két vagy három tollat hozzáékelve. Az ékekkel ellátott bronz nyílhegyek tömeges gyártását valószínűleg Kr. e. 1000 körül találták fel a sztyeppéken, s ez lehetővé tette, hogy egy lovas többtucatnyi szabványos méretű nyílvesszőt hordjon magával. A fém nyílhegyek gyártásához a nomád csoportoknak külön fémöntőik voltak, akik tudták, hogyan kell a kőzetből kiolvasztani az ércet, kovácsaik pedig rendelkeztek azokkal az eszközökkel és szakértelemmel, melynek révén megformázták és kikovácsolták a vasat. Ezek a ∗ ∗∗

1 angol mérföld=1609 m 1 hüvelyk=2,54 cm

mesteremberek már állandó helyen dolgoztak, s vándorláskor kocsikon szállították fölszereléseiket. Így aztán a Kr. e. 1. évezred vége felé a sztyeppék pásztorkodó nomádjai kifinomult, új életformát teremtettek, pásztoraik között akadtak kézművesek, iparosok − ácsok és takácsok éppen úgy, mint kovácsok −, akik mindemellett, beleértve az asszonyokat is, egyben harcosok is voltak. Közép-Ázsia keleti és déli részének letelepedett, mezőgazdasági társadalmaival szemben ezek a népek mozgékonyak voltak. Értettek a lovakhoz, a legelőkhöz, az állatokhoz, az íjakhoz és a fémöntéshez, és mindez olyan vezetőket emelt ki soraikból, akik elvezették népüket a legjobb legelőkre, és mozgósítani tudták erőforrásaikat a hódításhoz. Ahogy a pusztai gazdaságuk felvirágzott, ezek a vezérek törzsi szövetségeket kötöttek, egyesítették haderejüket, és végül Kr. e. 300 körül különböző birodalmakat hoztak létre. Ám ez a fejlődés már másfajta társadalmat teremtett. A birodalmak gazdagságot halmoznak fel, és kormányozni kell őket. Központra van szükségük − főhadiszállásra −, és más, kisebb városokra, ahol egy urbanizált réteg képződik a hagyományos nomád gyökerek fölött. Ezen birodalmak között az első, és a mongol birodalom fölemelkedése előtt valószínűleg a legnagyobb a Hsziungnu volt.

A Hsziungnu Birodalom eredetileg a Sárga-folyó nagy északi kanyarulatában helyezkedett el, a ma Ordoszként ismert térségben, Belső-Mongólia kínai provinciájában. Aligha emelkedett volna ki a sok, kellemetlen, de rövid életű belső-ázsiai barbár királyság sorából, ha nincs egy különösen kegyetlen ős-Attilája, akit Motun néven ismertek (Modun vagy Mao-tun néven is írnak), s akinek fölemelkedéséről Kr. e. 209-ben Ssu Csien, az első jelentősebb kínai történész számolt be. Motunt egy szomszédos törzsnek adta túszul apja, Tümen (a név mongolul egész véletlenül azt jelenti: tízezer”, azaz tízezer harcosból álló katonai egység − nyilvánvalóan a hsziungnuk egyfajta ős-mongol-török nyelven beszéltek, mielőtt a két nyelv elkülönülése megkezdődött). Ssu-ma Csien, aki a következő században élt, elrugaszkodva amúgy tárgyilagos alaphangjától, egyfajta balladai magaslatra emelkedve meséli el a nemzet fölemelkedését. Tümen másik örököst látott volna szívesebben, és Motun vesztét akarta. Ezért rátámadt szomszédjaira, abban a reményben, hogy azok megölik a túszként fogva tartott Motunt. A herceg azonban lélegzetelállító körülmények között elmenekült, ellopott egy lovat, és visszavágtázott apjához, aki kínosan mosolyogva üdvözölte őt, majd neki ajándékozta seregét, és ráruházta vezérséget. Ezzel Motun lehetőséget kapott, hogy apján bosszút álljon. Azt a tervet eszelte ki, hogy minden alattvalóját bűnössé teszi királygyilkosságban, méghozzá olyan módon, hogy feltétlen engedelmességre dresszírozza őket. „Lőjetek mindenhová, ahová zengőnyílvesszőm lecsap! − parancsolta. − Bárki, aki elvéti a lövést, halállal lakol!” Ezután elvitte a csapatát vadászni. Minden állat, melyet célba vett, emberei célpontjává vált. Aztán célba vette az egyik legjobb lovát. A ló nyílzáporban elpusztult, de néhányan tétováztak, s őket nyomban ki is végezték. Motun ekkor kedvenc feleségét vette célba. Az asszony is meghalt, mint ahogy azok is, akik meginogtak. Motun ezután apja legszebb lovát célozta meg. Újabb nyílzápor, újabb halál, de ezúttal senki sem tétovázott. Motun ekkor megbizonyosodott arról, hogy összes emberében megbízhat. Végül „egy vadászat során fütyülő nyílvesszejét apjára lőtte ki, és minden egyes követője ugyanabba az irányba célzott, és a királyt megölték”, úgy teletűzdelve a testét, hogy az újabb nyílvesszőknek már nem is maradt hely. A következő a sorban egy szomszédos uralkodó volt, akinek koponyája Motun serlegévé lett; szokásos szimbóluma volt ez a hatalomnak a nomád uralkodók körében. A Hsziungnu most már szilárd alappal rendelkezett ahhoz, hogy felépítse sztyeppéi birodalmát, melynek határai észak felé a Bajkál-tóig, nyugati irányban pedig csaknem 4000 kilométerre, egészen az Aral-tóig terjedtek ki. Szőrme érkezett Szibériából, fém a nyílhegyekhez és a fegyverzethez az Altaj hegységből, és természetesen ömlött a

selyem, a bor, a gabona Észak-Kína Han uralkodóitól, akik boldogan kereskedtek, és gazdag ajándékokról is gondoskodtak, ha ezzel megválthatták a békét. Motun 35 évig tartó uralkodásának szilárd alapjain a hsziungnu elit gazdag és sokszínű életet teremtett ÉszakMongólia és Dél-Szibéria völgyeiben. Ivolga, Ulan-Udétól dél-nyugatra, jól védett hsziungnu várossá vált, tele ácsokkal, kőművesekkel, gazdákkal, fémöntőkkel, ékszerészekkel. A házak némelyikének római típusú padlófűtése volt. Innen nyugatra, a mai Kanszuban és Sinkiangban a Hsziungnu mintegy harminc, városfalakkal körülvett városállamot tartott ellenőrzése alatt, melyek lakossága elérte a 80 ezer főt. Árucikkek, sarc, rabszolgák, túszok − mindez özönlött a központ felé, Motun fővárosába, mely a mai Ulánbátortól nyugatra, Karakorum, a hajdani mongol főváros közelében helyezkedett el. Ide érkeztek a küldöttségek és a törzsi vezetők évente háromszor a nagy ünnepségekre, melyeket rituális játékokkal fűszereztek, akárcsak ma, a mongol nemzeti ünnepen.

Mindennek az igazgatására Motun kínaiul írni tudó hivatalnokokat alkalmazott. Leveleiből Pan-ku kínai történész számosat följegyzett. Az egyik levélben Motun tulajdonképpen házassági ajánlatot tesz, nyilván politikai megfontolásból, a Han uralkodó anyjának, Lünek. „Magányos, özvegy uralkodó vagyok, hadjáratok közepette születtem, és a vad sztyeppéken nőttem fel” − írja heroikus önsajnálattal. „Felséged ugyancsak özvegy uralkodó, aki magányosan éli életét. Mindkettőnk életéből hiányzik az öröm és az élvezet. Azt remélem, hogy egymás társaságában részünk lehetne abban, amiben mindketten hiányt szenvedünk.” Lü uralkodónő azzal válaszolt, hogy Motun bizonyára tréfál. „Korom előrehaladott, életerőm gyengül. Hajszálaim, fogaim kihullnak, s már járni is alig tudok. A san-jü (így nevezték a hsziungnu uralkodót! alighanem eltúlzott jelentéseket kapott rólam.” Motun küldöttséget menesztett, hogy bocsánatot kérjen. Ennyit a hsziungnuk állítólagos

faragatlan, barbár mivoltáról… Motun sikere valami újat hozott Kína hosszú történelmében, az északi barbárokkal való kapcsolatokban. A Jin-dinasztia első császára, aki Kr. e. 221-től 206-ig uralkodott, számos térségben falakat emeltetett, megalkotva ezzel az első Nagy Falat, nem annyira az inváziók elleni védekezés céljából, mint inkább azért, hogy kijelölje azokat a területeket, ahol a parasztok, a kereskedelem és a katonaság fölött a kínaiak gyakorolnak ellenőrzést. Ez már kifelé is megnyilvánuló, egyértelműen látható jele volt annak a választóvonalnak, mely pásztorok és földművelők, vándorlók és letelepedettek, barbárok és civilizáltak között húzódott. És valóban, ettől kezdve a Fal a kínaiak szemében a kínai kultúra esszenciáját jelenítette meg. Maradványai ma is láthatók Észak-Kínában; átszelik a sivatagot, vagy megosztják a gabonaföldeket, jobbára már csak porladozó rögök formájában, kivéve persze magát a Nagy Falat, mely már kőből épült a 16. században, egy ősi előítélet utolsó látványos megnyilvánulásaként. Ssu-ma Csien szavai szerint a Fal „azoké, akiket körbevesz, míg odakint vannak a barbárok”. A nomádok szó szerint „palánkon kívülre”, a civilizáció palánkjának rossz oldalára kerültek.

1912-ben egy Ballod nevű mongol bányamérnök a fenyővel borított Nojon-úl hegyeket vizsgálta 100 kilométernyire északra a mongol fővárostól, Ulánbátortól − vagy Urgától, ahogy a forradalom előtti időkben hívták. Rábukkant egy dombocskára, amelyet valamikor a múltban már felnyitottak. Ballod, arra gondolva, hogy aranylelő hely lehetett itt egykoron, tovább ásott, és talált is valami fémet, fadarabokat és szövetanyagot. Fölismerte, hogy amire rátalált, az nem bánya, hanem kurgán, azaz temetkezési hely. A leletek egy részét elküldte egy irkutszki múzeumba − majd tizenkét évig semmi sem történt, ami nem meglepő, hiszen ekkor zajlott az első világháború, majd Oroszországban és Mongóliában a forradalom. Aztán 1824 elején a híres orosz fölfedező, Pjotr Kozlov egy expedíció élén Tibetből hazafelé tartva Ulánbátorba érkezett. Nehéz idők lévén, Ballod özvegye férje megmaradt leleteit eladta Kozlovnak. Az orosz fölfedező azonnal értesítette egyik kollégáját, S. A. Kondratyjevet, hogy vizsgálja meg a helyet. Február lévén a talaj fagyott volt, de Kondratyjev emberei nekiláttak az ásásnak, és egy zsaluzott aknát fedeztek föl. Kozlov megváltoztatta terveit. Márciusig kiderült, hogy komoly fölfedezésről van szó: a hegységben egy hatalmas hsziungnu temetkezési hely húzódott 10 négyzetkilométeres kiterjedésben, 212 sírdombbal. A próbaásatások során nyomban látni lehetett, hogy a sírokat kirabolták, de lévén a talaj mocsaras, mélyen át volt fagyva − szerencsére, mert a rablók így a mélyebb rétegekig nem juthattak el. Kozlov emberei nyolc sírt ástak ki. Kilenc méter mélységig hatoltak le a fagyott föld- és kőrétegben, amikor két méter magasságú, fenyőrönkökkel aládúcolt kamrákra bukkantak, melyek hímzett gyapjúval vagy állatbőrrel voltak kibélelve. A kamrákat gondos kezek építették: selyemmel borított támpillérek tartották a belső falakat, s mindegyik kamrában volt egy selyemmel bélelt vörösfenyő koporsó. A 6. számú kurgánból egy díszes cserépedény került ki, melyen rajta volt a fazekasmester és a festő neve is, továbbá a dátum: „a Csien-ping ötödik évének szeptembere” (ami a Krisztus előtti második esztendőnek felel meg). Az összes sír fel volt dúlva, az értékes kincsleletek egymás hegyén-hátán; legalább 500 lelet (melyek többsége ma Szentpétervárott található). A rablók egymásra dobálták az emberi és állati csontokat, egyetlen csontváz sem maradt épen. A leleteket nem lehet tutanhamoni mércével mérni, mivel csaknem az összes aranyat elvitték. Ahhoz azonban elég ott maradt, hogy látni lehessen: gazdag nép volt ez, melyet távolról sem pusztán a hadviselés és a bárányok következő ellesi szezonja érdekelt. Kedvelték a kézművesdolgokat, a könnyen szállítható és tartós tárgyakat, s közösségüknek szemlátomást megvolt rá a kellő ideje és szakértelme ahhoz, hogy mindezen értékeket előállítsa. Íme néhány termék, melyet élvezettel

forgattak: mintás állatbőrök, lakkozott fapalackok, bronzedények, szaruból készült kanalak, térdig érő selyem és gyapjú alsóneműk, selyemzoknik, kínai és mongol stílusú díszköntösök, csatok, selyemsapkák, szőrmekalapok, jadedíszítések, bronz kantárdíszek, nyíltollazatok, tűzcsiholó botok (dörzsöléssel csiholtak tüzet), agyagedények, bronz mozsártörők, lovas díszek, arany ékszerek, pecsétek, ezüsttálak jak- és szarvasagancs-berakásokkal, állatbőr szőnyegek hímzett állatmotívumokkal (némelyik selyemmel átszőve), selyemzászlók és soksok csodálatosan hímzett faliszőnyeg teknős-, madár-, hal- és emberábrázolásokkal, lovasokkal és kínai oroszlánokkal. A nők copfba fonták hajukat − a varkocsok ott hevertek a földön, mivel a temetési szertartáshoz hozzátartozott, hogy hajfonataikat a sírba dobták. A gazdagság és kényelem e kellékei jelentős részben természetesen erőszakkal vagy fenyegetéssel kerültek hozzájuk. Az íjak és a lovak patái jelentették hatalmuk forrását. Ssuma Csien mesél egy kínai eunuchról, aki, miután elmenekült, és csatlakozott a Hsziungnuhoz, kertelés nélkül figyelmezteti korábbi honfitársait: „Győződjetek csak meg arról, hogy a selymek és a gabona megfelelő mennyiségben és minőségben kerül hozzánk, ez a legfontosabb… Ha bármi hiány mutatkozik, vagy a minőség nem jó, akkor az őszi aratás idején lovainkkal legázoljuk a terméseteket.” De azért a dolog ennél árnyaltabb volt. A Hsziungnu lehet, hogy nagyon értett hozzá, miként kell elővarázsolni az aranytojást, de azt is tudta, hogy az aranytojást tojó tyúkot nem szabad levágni. A kereskedelem virágzott. A kínaiaknak a sztyeppékról lovakra és tevékre volt szükségük, a szibériai erdőkből coboly- és rókaprémre vágytak, jade és fém kellett nekik az Altaj hegységből. A kereskedelem mindemellett csak egyik eszköze volt a béke biztosításának: a kínaiak minden mással is próbálkoztak. Motun királyi menyasszonyt kapott tőlük, abban a reményben, hogy az uralkodó engedékeny örökösöket fog nemzeni. „Ki hallott még arról, hogy egy unoka megpróbálná egyenrangúként kezelni nagyapját? − érvelt egy főhivatalnok a császárnál. − Így a hsziungnuk fokozatosan alattvalóiddá válnak.” Azonkívül a kiházasítandó lányok még ha csinos kelengyével is, de jóval olcsóbbak, mint a hadsereg. (Más kérdés, hogy szegény lányoknak milyen sors jutott osztályrészül. Egy hercegnő így siránkozott saját sanyarú sorsa fölött: „Kupolás sátor a lakhelyem, falai állatbőrből készültek. Hús az ételem, aludttej az italom. Minden gondolatom hazaszáll, szívem tele szomorúsággal. Bárcsak aranyhattyú lennék, hogy visszatérhessek szeretett hazámba!”) Falak, házasságok, kereskedelem − és persze ajándékok. Kr. e. 50-ben a kínai császári udvar egy odalátogató hsziungnu királynak a következőket adományozta: „Egy kalap, 1 öv, ruhák és alsóneműk, 1 aranypecsét, sárga zsinórral, 1 kard, drágakövekkel ékesítve, 1 kés az övhöz csatolva, 1 íj, 4 nyílkészlet (12 darab mindegyikben), 10 buzogány egy ládában, egy hintó, egy zabla, 15 ló, 20 ghin arany, 200 ezer vörösréz érme, 77 öltözet ruha, 8 ezer különféle szövet, 6 ezer ghin értékű gyapjúszövet.” Mindez valami hasonló dolog volt, mint az úgynevezett danegeld, amellyel a 10. században az angolok az országban letelepedett dánokat megpróbálták a béke reményében lefizetni; ugyanakkor azt a célt is szolgálta, hogy a nomádokat a fényűzéssel „felpuhítsák”, ahogyan egy kínai hivatalnok új főnökeit figyelmeztette: „Kína vagyonának egytizedét adja arra, hogy a Hsziungnu figyelmét elterelje, de tépesd csak meg a Kínából kapott gyapjúruhákat tövises bokrok között rohanva, és látni fogod, mennyivel gyengébb minőségűek ezek, mint az itteni gyapjú- és bőröltözet.”

Nojon-úl, az Úr hegye − a név vonzott. 2004 nyarán egy utazásom alkalmával megadatott az alkalom. Száz kilométer Ulánbátortól? Miután szereztem kocsit és sofőrt, azt gondoltam, könnyű kirándulás vár rám. Egy ilyen jelentős helyet nem lesz nehéz megtalálni. Nem egészen így történt. Az emlékek megfakultak, és Nojon-úl egyetlen turistatérképen sincs rajta. Egy útikönyvben rövid utalást találtam róla, de arról egy szót se, hogyan lehet odajutni. Az ulánbátori Mongol Történelmi Múzeumban segítségre leltem, igaz, elég különös

formában. Már maga a Hsziungnu-szakértő neve is furcsán hangzott, hiszen Ódnak hívták (odd angolul: ”furcsa, szokatlan” − a ford.). Valójában Odbaatar, de a mongolok általában az első szótagra rövidítik nevüket. Első látásra arra gondoltam, hogy megjelenésre is elég különös emberrel van dolgom: finom, nemes vonások, mint egy bolyhos kis állatka, melyet kiemeltek a fészkéből. Nagyon óvatosan fogott kezet, majd védekezőn maga elé tartotta tenyerét. Szerénysége azonban nemcsak ritka szaktudást rejtegetett, hanem meglepő keménységet is. Csúnya sebet ápolt: egy barátjának segített valami építkezésnél, amikor az alkarját törött üveggel fölhasította, majdnem egy inat is elvágott. Én meg kis híján feltéptem a sebét. Nojon-úl csupán egyike a számos hsziungnu lelőhelynek, mondta. Régészek eddig tizenhat hsziungnu temetkezési helyet találtak, az egyik ilyen ásatáson például egy franciamongol team dolgozik 2000 óta. (God Mod, Ulánbátortól 450 kilométerre nyugatra.) Mégis Nojon-úl, a királyi sírhely volt az, amely Od vezetése alatt életre kelt. A múzeum ugyanis felkarolta az ügyet: fotókat mutat be a helyszínről, továbbá egy mintasírt, Kozlov ásatásairól itt maradt leleteket, íjtöredékeket, egy selyemszőnyeget, melyen egy jak látható, amint egy hóleopárddal küzd, egy vaskengyelt (erre még visszatérek), egy ernyőt és három varkocsot. − Ó, igen − idézem fel olvasmányaimat. − A gyász rituáléjához tartozott, hogy levágták copfjukat. − Úgy vélem, nem éppen a gyászhoz. Inkább az ölés rituáléjához. Egy varkocs, egy ember. Nehéz megmondani, hányan lehettek, mert az áldozatokat rendszerint nem a királlyal együtt temették el. Nincs túl sok csont. De a Gol Modban láttam egy koponyát, amelyen volt egy lyuk, mintha… − Csákány? − Igen, csákány. − Od! − mondtam lelkesülten −, holnap Nojon-úlba megyek. Velem tartana? Odnak tetszett az ötlet. Nem járt még ott, és nem volt abban biztos, hogy megtalálná az utat. Ezért a főnöke adott mellénk egy Erigtse nevű végzős hallgatót, aki Nojon-úlból írta a disszertációját. Erigtse úgy festett, mint egy mongol Indiana Jones: tagbaszakadt ember, széles, barázdált ábrázattal és rövidre nyírt hajjal. Másnap reggel észak felé indultunk egy orosz gyártmányú UAZ négykerék-meghajtású terepjáróval. Hatan voltunk: a sofőr, két merész, kalandvágyó ausztrál nő, a két mongol kutató és én. Két óra múltán már a Szüjekt folyó völgyében hánykolódtunk a Nojon-úl hegység erdővel borított gerincei felé. A kerékvágásos, mocsaras nyomvonal nyírfákkal, térdmagasságú cserjével, fűvel, sárga virágokkal volt benőve. − Aranyásók! − kiabálta túl Erigtse a motorzajt. Természetesen a sírokra aranyásók találtak rá. A nyomvonal közben vízszintes területre ért, ahol egy jármű parkolt, tengelyig süppedve a bozótos mocsárba. Orosz és mongol kutatók jöttek ki vele, akik növénytani vizsgálatokat végeztek. Arra keresték a választ, hogy vajon a sztyeppe terjeszkedik-e észak felé, vagy az erdő nyomul-e déli irányba. A válaszból érdekes dolgok derülhetnek ki a klímaváltozásra vonatkozóan, de az is hasznos lehet, ha tőzegmintákat gyűjtenek, hiszen ezekből következtetni lehet a múltra, például arra is, hogy annak idején miért éppen ezt a területet választották királyi temetkezési helyül. De hol vannak a sírok, a domborulatok? Erigtse egy nyírfaliget felé mutatott. Semmi mást nem láttam, csak fákat. Mintha valakit úgy kellene felismerni, hogy a paplan alá bújt. − Régen nem voltak itt fák − magyarázta Erigtse. − Ezek talán harmincévesek lehetnek. Meglepett, hogy ezek szerint a vadon itt harminc évvel ezelőtt valójában nem is létezett. Erdők és tisztások váltakoztak, melyek arányát vadászok, favágók, fosztogatók s most, legújabban régészek és botanikusok jelenléte határozta meg. Öreg fát alig lehetett látni − egy

viharvert, tűztől kormos fenyő kivételével, melyet valaki kék selyemszalaggal tisztelt meg, feltehetően a többi fához képest matuzsálemi korára való tekintettel. Egy karcsú nyír és egy bozót mögé bújva, kör alakú dombocskára bukkantunk, melynek túloldalán gödör tátongott. Ez volt Kozlov 1. számú sírkamrája − úgy festett, mint egy elgazosodott és elhagyatott kút, a gödröt korhadó fahasábok támasztották ki. Kozlov emberei feltárták a bejárat felé vezető ösvényt, amelyen a koporsót vitték annak idején, és a kötelező javakat, hogy aztán rabszolgákkal az egészet újratemettessék, és fölhantolhassák a kurgánt, melyre később a sírrablók rátaláltak. Másutt is voltak halmok az erdőségben; gyakorlatilag mind észrevétlenek. Az ember nem is gondolta, hogy mennyi sír domborul szerteszét, de félórás gyaloglásunk során legalább tucatnyira leltünk − Erigtse tudott vagy százról − többnyire egy-két méter magasak voltak, és egymástól tíz méterre helyezkedtek el. Akadtak nagyobbak is. A 24-es valóságos kráter volt, melynek kiásása alighanem heteket vett igénybe. Hat méter mély lehetett, és a bejáratához vezető út, melyet Kozlovék föltártak, olyan volt, mint egy ősi sikátor. A 24. számú uralkodónak minden bizonnyal pazar temetése lehetett. Engem azonban nem annyira a sírhalmok sokasága, hanem maga a hely gondolkodtatott el. Korábban jártam azon a hegyen, ahová a mongolok hite és a legtöbb kutató feltételezése szerint Dzsingiszt temették. A hsziungnuk Ulánbátorhoz képest északról és nyugatról jöttek, míg a mongolok hazája keleten volt, és a két kultúrát időben több mint ezer év választotta el egymástól. Mégis látok összefüggést. Burkan-kaldun, 200 kilométerrel keletre a Hentij hegységben, és Mojon-úl a következőkben mutat hasonlóságot: mindkettő lenyűgöző hegyvidék, és lóháton mindkét hely könnyen megközelíthető (nem szerencsés, ha egy szent hegy túl távol esik, és nehéz oda feljutni). Mindkét hegy az északi erdőségek és a déli sztyeppék határvonalánál fekszik; a temetkezési helyek többnyire folyóvölgy fölött és lapos fennsíkon találhatók, mielőtt még a csúcsra vezető ösvényeknek neki kellene rugaszkodni. És mindkét helyhez hozzátartozik egyfajta sajátos kötődés: ez a hely a miénk, és itt nyugszunk örökre. Mindez véletlen egybeesés lenne? Aligha. Valószínűnek látszik, hogy a mongolok, amikor egyesültek, és Dzsingisz vezetésével megkezdték a birodalomépítést, ismerhették ezeket a sírokat, talán a tartalmukat is, és ezt mondhatták maguknak: aha, így kell eltemetni a nagykánokat! De vajon mi lehet a nyugati kapocs? − Erigtse! − szóltam a fiatalembernek, amikor lefelé imbolyogtunk a lejtőkön, és rátértünk az Ulánbátorba visszavezető útra. − Gondolja, hogy a hunok azonosak voltak a hsziungukkal? − Ó, igen! Mi úgy mondjuk: hun-nu. A h hangot valahogy úgy ejtette, mint a skótok a ch-t a loch szóban, azaz tulajdonképpen kh-nak. − A khun a mi nyelvünkön azt jelenti: ember, személy. Szerintem ők is ugyanezt a szót használták. Kína ellenségei voltak, így a khun szavunk a kínaiban hsziunggá változott. Ez annyit jelent: rossz. A nu pedig rabszolgát jelent. Hsziungnu: rossz rabszolga. Ha a hsziungnuk valóban azonosak voltak a hunokkal, akkor Nojon-úl azon területek közé tartozott, amelyeknek Attila elődjei egyszer s mindenkorra hátat fordítottak. Elfeledkeztek a szent hegyekről és a királyi temetkezési helyről, mivel két évszázados szakadatlan vándorlás után már nem volt értelme a hovatartozásnak. Kevesebbek lettek, mint ami a legelső hsziungnu volt. Gyökértelen nomádokká váltak.

A Hsziungnu Birodalmat 150 éven át nem tudták elpuhítani a kínai Luxuscikkek, és nem tudták megszelídíteni a kínai hercegnők sem. Végül is a Han megelégelte a Hsziungnu követeléseit, és nagyszabású hadjáratot indított ellene. A Hsziungnu rövid újjáéledése a Kr. u.

1. században észak-déli szakadással végződött; a déli rész a Han-birodalomhoz csatlakozott, míg az északiak visszanyerték függetlenségüket Mongóliában, ahol Kr. u. 87-ben mandzsúriai nemzetségek egy csoportja elfogta a Hsziungnu vezérét. Szabályosan megnyúzták, és a bőrét trófeaként mutogatták. A végső ütközetben, 89-ben, az északiak teljesen szétszórták a hsziungnukat. A 2. század közepéig mind eltűntek; nyugat felé sodródva, sok más törzshöz hasonlóan nyomuk veszett Közép-Ázsia pusztáiban és azon túl − valami új gazdagság forrásai után kutattak. Róma szemszögéből nézve Eurázsiát, a terjeszkedő barbarizmus frontvonalait folyók, törzsek és kereskedelmi övezetek jelölték, de a másik oldal erdőket, legelőket és sivatagokat látott maga előtt. A hegyek és tavak időlegesen eltéríthették őket útvonaluktól, de a hsziungnuk alapvetően ismerték az útvonalat: a Kanszu-folyosón át a Góbi- és a Tibetifennsíkok között, majd északnyugati irányba, ott, ahol ma a vasútvonal Urumcsi felé fut, aztán Kína hatókörét elhagyva a Dzsungár-kapun át az Altaj és a Tien-san között haladtak nyugat felé. Az utazás tele volt veszéllyel: részint más törzsek támadásaival, részint a természet erőivel kellett megküzdeniük. A Dzsungár-kapu például brutális szélviharáról hírhedett. Ez az úgynevezett burán∗, melyet későbbi utazók, akik ezen a 80 kilométeres, szeszélyes hágón átkeltek, oly sokszor megemlegettek. Villelmus Rubrukius szerzetes írt a veszélyeiről 1253-ban, amikor a mongol kánhoz utazva tapasztalta meg a hágó viszontagságait. Douglas Carruthers brit felfedező és útikönyvíró 1910-ben járt erre. „Éjszaka távoli morajlást hallottunk, amikor a Dzsungáriai-sivatag beszorult, vad szelei e hegyszoroson át kiszabadultak − írta Unknown Mongólia című munkájában. − Nagy felhőképződmények söpörtek végig a szoroson, mint valami gigantikus tölcséren.” A téli burán jurtákat pöccintett le cövekjeikről, lakóikat jéggé dermesztve a mínusz 50 °C alá süllyedt hidegben. Kemény utazás, de aki egyszer már megtapasztalta − márpedig e törzsek harcosai nyugat felé kalandozva többször is megtették az utat −, az képes volt a csordákkal és a szekerekkel együtt is átvergődni rajta. Rubrukius a sztyeppe túloldalán látta a mongolok 10 méter szélességű jurtaszállító szekereit; egy-egy ilyen járművet 22 ökör vontatott, mintha gályák haladnának a prérin. A Hsziungnunak nem voltak hasonló eszközei, viszont a harcosok nagyon értették a dolgukat. Bizonyára nyáron keltek át a hágón, előtte jól felhizlalták nyájaikat a tavaszi legelőkön, hogy aztán a kazahsztáni sztyeppe 2000 kilométeres legelőire érjenek.

Kétszáz évvel később, ahogy De Guignes írja, Közép-Ázsia távoli sarkából felbukkant egy törzs, az elődökhöz képest sokkal szegényesebb, de alapjában véve hasonló életformával − nomádok, sátorlakók szekerekkel, lovas íjászok −, és a nevük homályosan emlékeztetett a feltételezett elődökre. Ez elegendő volt De Guignes-nek és követőinek, akik közül Edward Gibbon számított a legtekintélyesebbnek Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlása és bukása) című munkájával. Gibbonban De Guignes mesteri támogatóra talált. A hunok, akik Rómát fenyegették, azon törzsek leszármazottjai voltak, akik annak idején Kínára is veszélyt jelentettek, „félelmetes ügyességgel kezelték íjaikat és lovaikat, kemény ellenállást tanúsítottak az időjárás kíméletlenségeivel szemben, hihetetlen sebességgel meneteltek, és előnyomulásukat sem áradatok, sem szakadékok nem tudták eltéríteni, a legmélyebb folyók, a legmagasabb hegyek sem állták útjukat”. Gibbon a tüzérség szót is használja, vajmi keveset törődve azzal, hogy ekkor még ilyesmi aligha létezhetett. Az elkövetkező két évszázadban kész tényként kezelték, hogy a hunok azonosak a hsziungnukkal, csak afféle „szegény rokonokként” újraszületve. Az Encyclopaedia Britannica ∗

Gyakran hóviharként fordítják, de a burán ennél jóval több, amit az is jelez, hogy a szovjet űrsikló is innen kapta nevét.

1911. évi kiadása gondatlanul betűhibával közli a nevet: „de Giuques”. Olyan szakértők, mint René Grousset francia és William McGovern történész, az 1930-as években a Hsziungnut egész egyszerűen a hunokkal azonosítják, anélkül, hogy bármiféle érveléssel bajlódnának. Albert Hermann Historical Atlas of China (Kína történelmi atlasza) című könyve ezt a megjelölést tartalmazza: „Hszing-Nu vagy a hunok.” Ugyanakkor kétkedő vélemények is napvilágot láttak, melyek a két népcsoport között semmiféle kapcsolatot nem tudtak fölfedezni. Nem vitás, a különbség valóban szembeötlő a Nojon-úl temetkezési helyeinek kifinomult nemessége, illetve Attila elszegényedett hordái között. A teória tehát lomtárba került. Edward Thompson, a Nottingham University professzora 1948-ban a hunokról megjelent könyvében így ír: „Ezt a nézetet megcáfolták és feladták.” Az elmélet azonban újabban megint előkerült. A két törzs térben és időben olyan közel élt egymáshoz, hogy nehéz őket egymástól teljesen szétválasztva elképzelni. A megmaradt hsziungnuk a dél-kazahsztáni Ili-völgyön át vezető kereskedelmi útvonalon menekültek 100 körül, és 120 táján érték el a Szir-darja folyót. Durván számolva ez 2800 kilométert jelentett 30 év alatt, vagy 90 kilométert évente. 160-ban a görög polihisztor, Ptolemaiosz Klaudiosz megemlíti a khoinoit, ami közönségesen a chuninak felel meg; ismét csak a skót loch ,,h” betűjének kiejtéséhez hasonlóan nagyon úgy hangzik, mint a „hun” szó. Ezeket a népeket két másik törzs közé helyezi, melyek közül a legtávolabbi valószínűleg a Don mellett élt, ennélfogva a hunoknak az Azovi-tengertől északra kellett élniük a „meótiszi mocsarakban”, ahogyan később számos római szerző említi. A különbség itt már 2000 kilométerre és 40 évre szűkül − s ez már áthidalhatóbbnak látszik egy évenkénti 50 kilométeres haladási tempóval. De a kapcsolatnak vannak további bizonyítékai is. 1986-ban egy orosz-mongol expedíció feltárt egy sírhelyet Nyugat-Mongóliában, az Altaj hegységben. Jelentésükben említést tesznek egy „hun” lelőhelyről − ez amúgy érzékelteti, hogy a mongolok is szívesen egyenlőségjelet tennének a hsziungnuk és a hunok közé −, ezúttal azonban világos, hogy hsziungnu sírokról van szó. Mindegyikben fakoporsók voltak, és az ötből négyben íjmaradványokat találtak: csont- vagy szarudarabokat, melyeket úgynevezett „fül”-ként használtak, az íj végeinek, illetve középső részének megerősítéséhez. A végeken használt toldalékok különböző hosszúságúak, amiből a kutatók arra következtettek, hogy az íjak aszimmetrikusak voltak; a felső végük hosszabb volt, mint az alsó. Később a hunok valóban aszimmetrikus íjakat használtak, mi több, ez volt az egyik fő ismertetőjelük, ám ennek magyarázata máig is homályos. Ezek a „fülek” azonban kétségkívül újabb utalást jelenthetnek a hunokkal való kapcsolatra. A rejtély akár meg is oldódhatna, ha az Altaj hegységben talált sírokban maguk az íjak is benne lettek volna. De nem voltak bennük. Elkorhadtak talán? Nem valószínű, hiszen ha a fakoporsók és a nyírfakéreg-darabkák túlélték a 2000 évet, akkor a faíjak miért nem? A dolog eléggé különös. Négy sírban egyenként három, három, kettő és négy fület találtak, és mindegyik sír tartalmazott szarucsíkokat is, melyeket az íj fatestének megerősítésére használtak. Ám egész íjat egyikben sem találtak. Valójában komplett íjat soha nem leltek egyetlen hun sírban sem. Egyszer fordult elő, hogy Taskentben egy 4. századi lelőhelyen látszólag összeillő csontlaminációkra bukkantak, de a közelebbi vizsgálódás során kiderült, hogy a megmunkált csontdarabok különböző hosszúságúak, és más-más kéztől származnak, tehát különböző íjakhoz tartoztak. Mindebből csakis azt a következtetést lehetett levonni, hogy a sírban talált darabok nem tartoznak össze, sőt lehetséges, hogy nem is íjtartozékokként szolgáltak. Az egyik legtekintélyesebb hunszakértő, Ottó Maenchen-Helfen így ír: „A halott harcost íjutánzattal temették el.” A magyarázat eléggé kézenfekvő. Természetes, hogy álíjjal vagy íjtöredékkel temették el a halottat, hiszen egy ilyen értékes fegyver elkészítése éveket vett igénybe. Számos kultúrában a hűséges alattvalók különböző tárgyakat is királyaik mellé temettek, ezzel is jelezve a halott magas státusát. Az íj azonban nem tartozott a státusszimbólumok közé, hiszen íja mindenkinek volt. Nyugat-Mongóliában többnyire

alacsonyabb rangú embereket temettek, akik javaikat nyilván a túlélő rokonokra hagyományozták. Ki engedhette volna meg magának egy ilyen gyászoló családban, hogy efféle értékes fegyvert, egy szó szerint létfontosságú vagyontárgyat eltemessen? Legföljebb az íj egy-egy használaton kívüli tartozékát tették oda a halott mellé. Az viszont lehetséges, hogy amit a hsziungnu sírban láttunk, az a később kifejlesztett hun íjnak az elődje, s ha ez igaz, akkor, íme, egy közvetlen láncszem a hunok és a hsziungnuk között.

Ha egyszer a hun és a hsziungnu között a régészet nem igazán talált összekötő kapcsot, akkor mi a helyzet a folklórral? Ha létezik ilyen kapocs, akkor hogyan lehetséges, hogy a hunok népi emlékezetében nem találjuk a nyomait? A Hsziungnu török utódjai Mongóliában boldogan vállalták elődjeiket, egészen addig, amíg a 8. században el nem indultak nyugat felé. Attila azonban, aki jóval közelebb volt időben a Hsziungnuhoz, nyilvánvalóan nem tette meg ugyanezt. Attilának voltak dalnokai, de semmi hír arról, hogy ezek valaha is az ősökről énekeltek volna. Érveket és ellenérveket persze ez esetben is lehet találni. A népi emlékezet olykor meglepően tartósnak bizonyul − a trójai háború története szájhagyomány útján terjedt évszázadokon át, mígnem végül Homérosz megénekelte. Az emlékek máskor gyorsan halványulnak, különösen vándor népeknél. Egy kicsiny törzs emberei körében dolgoztam egyszer az ecuadori esőerdőben: a törzs valamikor az elmúlt századok során, de közelebbről meghatározhatatlan időben költözött az adott térségbe. Mindössze ennyi volt a bizonyosság körülöttük, hiszen kőkorszaki technikákat nem sajátítottak el, vagy vándorlásaik során már rég elfeledték, amit tudtak. A vaoranik nem szűkölködtek legendákban, de amit saját múltjukról tudtak, az mindössze annyi volt, hogy valahonnan „lentről a folyóról jöttek régesrég”. A mongolok is elfeledték eredetüket: nagy nemzeti krónikájuk, A mongolok titkos története mindössze annyit mond erről, hogy egy farkastól és egy sutától származtak, és átkeltek egy tengeren vagy egy nagy tavon, valamikor talán 500 évvel korábban. A hunok még gyorsabban felejtettek − mindössze 250 éven belül −, őseikről semmire sem emlékeztek; legalábbis amit bárki is följegyzett volna. Ám az is lehet, hogy valami többről volt itt szó, mint puszta „feledékenységről”. Miután a birodalmi tündöklésből a hunok elszegényedett bandákká züllöttek, lehetséges, hogy szégyellték saját hanyatlásukat, és gyermekeiknek egyszerűen nem akartak beszélni a hajdani nagyságról. Egy generációra szóló tabu − „Kínáról egy szót se!” − elég a felejtéshez. A hunok eredetének vizsgálatakor a nyelvtől vajmi kevés segítséget kapunk. Jóllehet Attila tolmácsokat és írnokokat is alkalmazott, hun nyelven senki nem írt, csak latinul és görögül, vagyis a domináns kultúra nyelvén, s ez már magában rejtette a barbárokkal szembeni előítéleteket. A kutatók később szabadon improvizálhattak, s így nem volt nehéz például Gibbonnak kedvenc következtetésére jutnia, hogy a hunok tulajdonképpen mongolok voltak. (Nem voltak azok: a mongolok nem léptek a Hsziungnu földjére egészen fél évszázaddal későbbig, amikorra a Hsziungnu lehanyatlott.) Egyes szakértők bizonyos szavakat hunnak nyilvánítottak; ezek mind vitathatók; egyetlen olyan szó sem maradt fenn, melyről abszolút bizonyossággal kijelenthető, hogy hun. Vannak azonban hun neveink, vagy legalábbis azt gondoljuk róluk, hogy ezek hun nevek voltak. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy hunok, gótok, a többi germán törzs, sőt még a rómaiak is neveiket egymás kultúráiból adoptálták; a hun nevekhez latin vagy görög végződések járultak, és ezeket gyakran más-más formában ejtették vagy írták. Attila fitestvérét Octarnak hívták, de szerepel Oiptagos, Accila, Occila, Optila és Uptar változatban is (a ct átalakult pt-vé a latin balkáni dialektusában). Az öktör azonban ótörökül „hatalmas”t jelent. Véletlen egybeesés? Egyes kutatók szerint: igen. Ugyanakkor vannak más szereplői a

történetnek, akiknek neve szintén török gyökereket sejtet: Attila apja Mundzuk ( „Gyöngy” vagy „Dísz”), nagybátyja Aybarsz ( „Holdpárduc”), legidősebb felesége Erekan ( „Csodaszép Királynő”), fia Ernák ( „Hős”), valami tisztázatlan király Charaton/Kharaton ( „Fekete”, esetleg „Öltözet”). A -kam végződés néhány névnél a török „pap” vagy „sámán” szót idézi fel. Természetesen a nevek könnyen módosulnak, és könnyen felszívódnak egy másik kultúrában. Fontos azonban megszívlelni a hun régészeti leletek egyik legjelentősebb szakértőjének, Bóna Istvánnak a szavait, aki arra figyelmeztet, hogy egyes mai kutatók számára elég néhány mongoloid vonás egy-két kiválasztott koponyán, és máris összekeverik a fajtát a nyelvvel, s a hunokat minden további nélkül tőrőlmetszett mongoloknak ítélik. Összefoglalva a lehetségest, a valószínűt és a bizonyosat: a hunok valószínűleg török eredetűek, valószínűleg egyfajta török nyelvet beszéltek (melynek gyökerei a mongollal közösek); lehetséges, hogy a hsziungnuk útra kelt maradványcsoportjai, amelyeknek némely kulturális átfedéstől eltekintve Kínával nem volt kapcsolatuk, és bizonyosan semmi közük nem volt a szláv és germán törzsekhez, amelyek tengerébe oly udvariatlanul behajóztak.

A harcos nomádok fejlődéstörténetében hátravolt még egy életbe vágóan fontos lépés. Ahhoz, hogy az íjász valóban kamatoztatni tudja képességeit, szüksége volt valamilyen szállítóeszközre. A szkíták és a kínaiak éppen ebből a célból fejlesztették ki kétkerekű harci szekerüket: gyors, stabil, jól manőverezhető lőállás volt ez, amely az íjász mellett egy hajtót is feltételezett; emellett az adott társadalomnak gondoskodnia kellett faanyagról, ácsokról, bányákról és a fémet megmunkáló mesteremberekről. Ők voltak a tartópillérei a jól szervezett, félurbánus társadalomnak. A nomádok, akik feltehetően kengyel nélkül, szőrén ülték meg a lovat, csak esetenként vehették föl a versenyt a harci szekerek hajtóinak és íjászainak hatékonyságával. A nomádok harci technikája akkor érte el a csúcspontját, amikor feltalálták a kengyelt, különösen a vaskengyelt, mely nyereggel kiegészülve hasonló forradalmi változást hozott a hadászatban, mint az összetett reflexíj bevetése. Ám ez megint elég homályos kérdéskör. A ma uralkodó ortodox álláspont szerint a kengyelt feltűnően későn találták fel, és azt követően is meglepően lassan terjedt a használata, talán azért, mert a gyakorlott lovasok kengyel nélkül is jól elboldogultak, vagy azért, mert a harci szekerek részleges megoldást kínáltak az íj kezelésére. A legkorábbi kengyelek a följegyzések szerint Indiában jelentek meg először a Kr. e. 2. században; ezek kötélből készültek, és a nagylábujj tartására szolgáltak. Az ötlet átkerült Kínába és Koreába, ahol a Kr. u. 5. században megjelentek a vaskengyelek is. Innen terjedtek nyugat felé, ahol a legkorábbi erre vonatkozó leletek a 6. századból valók. De ha mélyebbre ásunk, az ortodoxia pillanatok alatt köddé válik. A kengyelt egészen biztos, hogy korábban találták fel. Az ötlet teljesen nyilvánvaló. Mint ahogy az is, hogy a vaskengyelnek nem India az őshazája. A kötélből készült egyszerű lábujjkengyel kétségkívül segíti a lóra szállást, de csak akkor, ha az ember mezítláb van, ami persze Indiában helyénvaló, de nem Közép-Ázsiában, ahol a lovak domesztikálása először megtörtént. A bőrcsizma, a vasfölszerelés és a lovak kombinálása adhatta az ötletet Kr. e. 1000 körül a vaskengyel megalkotásához, akkor, amikor a nyílhegyet is feltalálták. A régészeti leletek között azonban ennek egészen a 6. századig, a törökök mongóliai eluralkodásáig nincs nyoma. A legkorábbi utalást a kitűnő tudós, Joseph Needham Science and Civilisation in China (Tudomány és civilizáció Kínában) című művében láttam: egy Kr. u. 302-ből való cserépedényen egy kínai lovas látható kengyellel. Márpedig ha a kínaiaknak volt kengyelük, akkor az ellenségeiknek is lennie kellett. A lovas íjászokat ábrázoló festményeken mégse jelenik meg a kengyel. (Van egy elmélet, amely azzal magyarázza ezt, hogy a vaskengyelt valójában az elpuhult városlakóknak találták fel, hogy könnyebben fölmászhassanak a ló hátára, és amikor a nomádok fölismerték a kengyel

előnyeit, akkor ők is használni kezdték. Semmiféle bizonyíték nincs az elmélet alátámasztásához, de nem is nagyon hihető ez a feltételezés.) A dolog, ha lehet, még rejtélyesebbé vált számomra, amikor Od körbekalauzolt a Mongol Történelmi Múzeumban. A hsziungnu relikviák között ugyanis akadt egy vaskengyel, de nem Nojon-úlból, hanem egy hsziungnu sírból, a nyugati Hovd tartományból. Nojon-úl királyi sírkamráiban ugyanakkor egyetlen vaskengyelt sem találtak. Ahogy Od utólag emailen jelezte: „Sok sírt feltártunk, de sajnos egyetlen kengyelt sem találtunk.” Nagyon különös. Lehetséges, hogy a nyugati sírok későbbiek: abból az időből valók, amikor a hsziungnuk a legyőzetésük után nyugat felé vándoroltak? Ebben az esetben azt kellene feltételeznünk, hogy a hsziungnu fémművesek és lovasok par excellence nem rendelkeztek kengyellel akkor, amikor hatalmuk csúcsán voltak, viszont volt ilyen szerszámuk a hanyatlásuk idején? És ha egyáltalán ismerték a kengyelt, akkor az ötletet mások miért nem vették át tőlük azonnal? Köztük a hunok, akiknek tudniuk kellett volna a kengyelről, függetlenül attól, hogy a hsziungnuktól származtak-e vagy sem. A hun régészeti leletek között vannak zablák, nyergek, kantárdíszítések, de sehol egy kengyel. A latin és görög (bevallottan nem szakértői) forrásokban sincs utalás erre. Igen, a hunok kengyel nélkül is tudtak lovagolni, vagy kötelet vagy valamilyen szövetet is használhattak, de miért tették volna, amikor kitűnő fémműveseik voltak, akik nyílhegyeket, kardokat, főzőedényeket tudtak készíteni? Miért éppen a vaskengyellel nem foglalkoztak? Továbbra is rejtély. Mindenesetre Kr. u. 350-re Belső-Ázsia pásztorkodó nomádjai számos előnnyel rendelkeztek a gyalogsággal, a nehézlovassággal és harci szekerekkel szemben. A hunok ismerték a hódítás technikáját, télen-nyáron készen álltak a harcra, mindegyik harcosnak volt két vagy három tartalék lova, az íjára mindegyikük úgy vigyázott, mint a szeme fényére, a hun harcos tucatszámra hordta magával a nyilakat és nyílhegyeket, és bármikor készen állt asszonyai, gyerekei, szülei és szekere megvédelmezésére. A hunok valami újat hoztak a történelembe, valamit, ami túlmutatott a Hsziungnun. Egy új gigász jelent meg a színen, aki szükség esetén a földből is meg tudott élni, de szívéhez közelebb állt a zsákmányolás, utóbbi jóval könnyebb volt. Mint a cápák, félelmetes ragadozókká váltak; az állandó mozgás kiváló fizikai erőben tartotta őket, bebarangolták a legelők szárazföldi tengerét, a kisebb törzseket felmorzsolták, mígnem ismeretlen népcsoport létükre egyszer csak berobbantak a kifinomult, urbanizált, és jaj, de nagyon civilizált európaiak tudatvilágába. A hunokról alkotott első képzeteink tele vannak előítélettel és vaskos tévedésekkel. A görögök a szkíták által szemléltetett pusztai veszedelemtől szörnyen megrémültek. Már maga a szó: „barbár”, mely állítólag az idegenek érthetetlen nyelvét utánzó bar-bar-bar hangokból keletkezett, magában foglalta és pontosan kifejezte a görögök előítéletét és idegengyűlöletét, alátámasztva saját identitásukkal és önértékelésükkel. Az előítélet lényegében valamennyi nem görögre érvényes volt: az idegeneket kegyetlennek, faragatlannak, ostobának és alávalónak tekintették, akik ráadásul még arra is vetemedtek, hogy hatalmat adtak a nőknek. Euripidész a barbarizmust Médeia alakjában személyesítette meg, aki állítólag a Fekete-tenger túlpartjáról jött, és úrhatnám, szenvedélyes, gyermekgyilkos boszorkány volt. Mindez mérhetetlen badarság volt, már csak azért is, mert a szkíták kifinomult, komplex kultúrát hoztak létre, mely 700 évig állt fenn. Róma ugyanezeket az előítéleteket örökölte, és ennek alapján cselekedett. A Birodalom 6400 kilométeres határvonalát utakkal, falakkal, városokkal, erődökkel és árkokkal védelmezték, Afrika atlanti-óceáni partjaitól a Közel-Keleten át az Eufráteszig, a Feketetengerig és azon túl is. Nyugat-Európában Róma két nagy folyó hasznát élvezte, a Rajnáét és a Dunáét, melyek gyakorlatilag megosztják a kontinenst északnyugati, illetve délkeleti irányban. Az 1. évezred korai éveitől e két folyó tulajdonképpen a Nagy Fal római megfelelőjévé vált; Dacia Róma számára az Ordosznak felelt meg, a határvidék egyfajta

ütközőzónaként szolgált, ahonnan aztán a domináns kultúrát a barbárok kiűzték. Európa geográfiája nem kínált olyan jó védelmet, mint Kínáé. Az egymással csaknem érintkező Rajna és Duna felső folyásai az Alpoktól északra derékszöget képeznek, ami azonban nehezen védhető területet jelent. Amikor a Birodalom megerősödött, az uralkodók a kritikus térséget erődökkel, városokkal és végül egy kőfallal védték, mely csaknem 500 kilométeren futott végig a mai Dél-Németországon, egy másik fallal, Hadrianuséval együtt, jelezve az északi barbárokkal szembeni ütközőzónát. Egy fal a Duna és a Fekete-tenger közötti 80 kilométeres folyosót is lezárta. A Rajna-Duna fal azonban a 260-ban bekövetkezett támadáskor leomlott, és a Birodalom határa ismét a folyókhoz húzódott vissza. A hunokról alkotott képhez a rómaiak a görögöktől örökölt sztereotípiákat vették alapul. A valaha is létezett leghitványabb teremtményeknek képzelték őket. Északról jöttek, és a köztudatban az élt, hogy minél hidegebb az éghajlat, a népek annál barbárabbak. Ammianus Marcellinus szavait kölcsönözve, aki egyébként soha életében nem látott hunt, ezek az emberek zömök, vastag nyakú teremtmények voltak, de olyan megdöbbentően rondák, hogy inkább két lábon járó állatokra hasonlítottak, vagy azokhoz a farönkökből kifaragott figurákhoz, melyeket hidak mellvédjein lehet látni. Kegyetlenségük és rútságuk semmihez sem fogható, állították, s mindezt megtetézve, fiúgyerekeik arcát megvagdossák, olyan módon, hogy amikor felnőjek, szakálluk csak foltokban nőjön, ha egyáltalán nő valami szőrzet a képükön. Semmit nem tudnak a fémekről, állította Ammianus Marcellinus, nincs vallásuk, és vademberek módjára élnek, a tüzet nem ismerik, nyers húst zabálnak, gyökerekkel táplálkoznak, és persze nyereg alatt puhítják a húst. Természetesen a házat nem ismerik, legföljebb a nádkunyhót, hiszen még a gondolattól is irtóznak, hogy fedett hely alatt tartózkodjanak. És ha egyszer rászánják magukat, és valami szakadt inget magukra húznak, azt többé le nem veszik, míg le nem vásik róluk. Nem vitás, remek lovasok, de ez is csak a barbárságukat hangsúlyozza, hiszen gyakorlatilag lóháton élnek, esznek, isznak, és nyeregben alszanak. Lábbelijük formátlan, és olyan karikalábuk van, hogy szinte menni se tudnak. Jordanes, a gót történész sem fukarkodott a sértő jelzőkkel. Ezek az elsatnyult, piszkos, csökött törzsi emberek boszorkányok és tisztátalan szellemek fattyai, „ha szabad így fogalmazni, valami formátlan dudort viselnek fej helyett, szemvágásuk meg olyan, mint a tű foka”. Csoda, hogy egyáltalán látnak valamit, hiszen „a fény, amely koponyájuk dómjába behatol, alig éri el a szemgolyót. (…) Habár emberi formát öltenek, valójában a fenevadak kegyetlensége lakozik bennük.” Ezek az ítéletek visszhangzottak aztán évszázadokon át. Lényegében mindenki boldogan idézte e szavakat, beleértve Gibbont is, hogy a hunokat büdös, karikalábú, viszolyogtató, brutális és szánalmasan kis termetű alakoknak tüntessék fel. Mindez persze többnyire falrengető ostobaság. Amikor a hunok a 4. század közepe táján valahonnan a Kaszpi-tenger felől felbukkantak, és a Fekete-tenger felé közelítettek, a rómaiak szemében az ismert világ határain túlról érkeztek. Antropológusok és régészek lámpásait kölcsönvéve azonban mégiscsak megvilágíthatjuk néhány jellegzetes vonásukat. Volt szakálluk, meg tudták művelni a földet, tökéletesen értettek a házépítéshez, és éppen olyan arányban voltak közöttük gyönyörű asszonyok és szemrevaló férfiak, mint bármely más nép soraiban. A férfiak megjelenése nyilván tekintélyt parancsolt, hiszen félelmetesen edzettek, szívósak voltak, és elképesztően vállasak a rettentő íjak mindennapos használatától. Aki szemtől szembe találkozott velük, azok közül senki nem látott sebhelyes arcú gyereket; a férfiak szakálla lehet, hogy gyér volt, mint Attiláé, és némelyik felnőtt arcán valóban lehettek forradások, de ezeknek semmi közük nem volt gyerekek ellen elkövetett állítólagos kegyetlenkedésekhez, hanem saját maguk által ejtett sebek voltak, amelyek a temetési szertartások részét képezték. Hogy nem ismerték volna a fémet? Nem volt főzőedényük? Meglepődne az, aki ilyet állít, ha az első hun nyilak valamelyike becsapódna a házába, s nyomban utána egy főzőedény is ott landolna. A legméretesebb használati tárgyaik éppen a főzőedényeik voltak, nehezen

szállítható, harang formájú kondérok erős fogantyúkkal, 1 méter magasak, és egyenként 16-18 kilót nyomtak; hatalmas üstök, melyekben egész klánra való vacsorákat lehetett főzni. Tucatjával találtak ilyen leleteket a mai Cseh Köztársaság, Lengyelország, Magyarország, Románia, Moldávia területén, Oroszországban, ahol féltucatnyi vaskondér volt szétszórva egy hatalmas térségben, például a Volgánál Uljanovszk közelében vagy innen 600 kilométerre északra, az Altaj hegységben, 250 kilométerre a mongol határtól. Hatalmas vázákra hasonlítottak, kúp alakú tartószerkezettel. Durva öntetek voltak ezek, két vagy három öntőmintával, az állványzatot gyakran külön készítették hozzá, és nem éppen precíziós munkával, a kettőt egymáshoz illesztették. Az öntet anyaga nagyban változott: az üstök többnyire helyi vörösrézből készültek, olykor ólommal keverve, ónt azonban nem használtak, az ugyanis rézzel keverve már bronzot adott volna. Igazi fémöntő szemében amatőr munkák voltak ezek, tehát semmiképpen sem kínai bronzedényekre kell gondolni, vagy olyanokra, amilyeneket a hsziungnuk készítettek. De ne felejtsük el, hogy vándor népről van szó, s ez a körülmény mégiscsak figyelemre méltóvá teszi az üstleleteket. A hunok fémöntői rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyekkel rezet lehet olvasztani (ehhez olyan kohóra van szükség, amely legalább 1000 °C hőt tud előállítani), és volt néhány hatalmas, súlyos kőmintájuk is. Csupán maguk az üstök − nem beszélve most a díszes nyergekről és lószerszámokról − cáfolják azt a feltételezést, hogy a hunok primitív pásztorok lettek volna, akik a harcon kívül semmi máshoz nem értettek, és nyers húst zabáltak. Nagy és jól szervezett népcsoportnak kellett lenniük, amely élelemfölösleggel rendelkezik, fémöntőket visz magával, és megfelelő berendezéseket, hogy mindezt képes legyen előállítani, mi több, termékeivel kereskedni. Hogy nem volt vallásuk? Még nagyobb butaság! Már csak azért is lennie kellett, mert a H. sapiens gyógyíthatatlanul vallásos lényként lett teremtve. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a természeti világ megmagyarázásának és ellenőrzés alatt tartásának igénye olyannyira alapvető az emberi intelligencia és társadalom számára, hogy nincs olyan népcsoport, legyen az a legkezdetlegesebb, amelyből hiányzott volna az a meggyőződés, hogy a világmindenség rejtett lényegéből származunk, annak részei és szubjektumai vagyunk, befolyásolni tudjuk azt, és végül visszatérünk belé.∗ ∗

Ez az általánosítás pusztán hipotézis, és bizonyításra szorul. Vannak bizonyítékaim, melyek onnan származnak, hogy az 1980-as évek elején az ecuadori esőerdőben kutattam egy törzs életét. A vaoranik az antropológusok által ismert legkezdetlegesebb társadalmak egyike. Nincs törzsfőnökük, nincs sámánjuk vagy kidolgozott szertartásuk. Ruházatuk mindössze a derék köré font pamutcsíkból áll (ebbe rejtik a férfiak a péniszüket). Művészetük a testdekorációból áll, kézművességük pedig néhány csodálatos műremekből (3 méteres fúvócsövekkel büszkélkedhetnek, és azzal, hogy nekik vannak a legjobb függőágyaik az Amazonas vidékén). De vannak történeteik, és van folklórjuk, kozmológiájuk, túlvilágról alkotott elképzelésük − egy mennyországról, ahol az ember a függőágyában ringatózik, és örökké vadászik, és van pokol is, azoknak, akik állati formában visszatértek ebbe a világba, továbbá alvilág, ahol a „szájatlanok” tartózkodnak. És vannak jó és rossz szellemek, és teremtésmítosz, és van maga a teremtő, aki mindent ellenőriz; ő Vaengongi. Íme egy „primitív” törzs, amely egyistenhívő! Ez meglepő. Az egyistenhitről, mint a vallás egy magasabb formájáról, azt feltételezik, hogy a politeizmusból fejlődött ki. Mindenesetre ez az állapot nagyon kézenfekvőnek bizonyult az amerikai misszionáriusok számára, akik megérkezésükkor azzal az „üzenettel” álltak elő, amelyet Vaengongitól hoztak. (A „primitív” szó használata tehát legalábbis megkérdőjelezhető: a vaoranik mesterien alakítják ki életmódjukat, mindazonáltal éppen olyan éles elméjűek vagy tompák, óvatosak vagy merészek, elbűvölök vagy támadók, vagyis éppen annyira emberiek, mint bármelyikünk.)

A hunok sem voltak kivételek, és ezt a rómaiak is pontosan tudták; az, hogy „nincs vallásuk”, az ő szóhasználatukban azt jelentette, hogy nincs helyeselhető vallásuk, ami olyan, mint az övék, legyen szó kereszténységről vagy a görögöktől örökölt civilizált pogányságról. A „babonaság” nem számít. Hogy a hunok pontosan miben hittek, és hogyan gyakorolták vallásukat, az teljességgel ismeretlen, afelől azonban nem lehet kétségünk, hogy animisták voltak, és kellően tisztelték a természet erőit, a szelet, a havat, az esőt, a mennydörgést és villámlást ahhoz, hogy mindezt képzeletben szellemekkel népesítsék be. Okkal feltételezhetjük, hogy a hunok, a néhány évszázaddal későbbi mongolokhoz hasonlóan, mindezen erők eredetét a végtelen égboltban látták, legfőképpen az égboltot imádták, és saját sorsuk alakulását imádságokkal és áldozatokkal igyekeztek befolyásolni. Mi, modern európaiak, öntudatlanul emlegetjük égistent minden egyes Good Heavens!, Ciel!, Himmel! Ó, egek! felkiáltásunkban. A török és a mongol törzsek, amelyek meghitt közelségben éltek, mielőtt a törökök az első évezredforduló táján nyugat felé vették az irányt, külön névvel illették égistenüket: Tenger vagy Tengri. A Tenger szó nyomai Ázsia-szerte fölfedezhetők a belső-mongóliai Tengri-sivatagtól a 8. századi kelet-bulgáriai lapos dombor-műig. Mongolul, ahogy sok más nyelven, a tenger egész egyszerűen „eget” jelent, a maga köznapi és magasztos értelmében egyaránt.∗∗ A mongolok „Kék Ég” kifejezése − Kök Tenger − éppúgy jelent istenséget, mint azt, hogy szép ez a nap.

A hsziungnuk is vallásos alázattal tisztelték Tengrit. A Han-dinasztia (Kr. e. 206-Kr. u. 8) történetében, melyet Pan-ku történész az 1. században jegyzett föl, a Hsziungnuról szóló egyik bekezdésben ezt írja: „Uralkodójukat cseng li (fordításban: tengri) ku t’u (fia) san-jü (király) címmel illetik, ami valami ilyesmit jelent: őfelsége, az Ég Fia”. A korai török feliratok értelmezése szerint az uralkodó hatalma a Tengriből ered; és Tengri volt az ujgur király neve is a 8. és a 9. században. A hunokról ezzel kapcsolatban nem sokat tudunk. De függetlenül attól, hogy Hsziungnu-leszármazottak voltak vagy sem, tekintet nélkül arra, hogy ugyanazt a nevet használták istenükre vagy sem, annyi bizonyos, hogy hasonló hitvilágot hoztak magukkal, és ők is sámánjaikon keresztül, énekeik, dobjaik és lelki irányítóik segítségével teremtettek kapcsolatot az égiekkel. Néhány feljegyzésben vannak erre bizonyítékok. 439-ben, közvetlenül az előtt, hogy a vizigótok megtámadták Toulouse-t, Litorius római seregvezető úgy döntött, hogy megkéri hun segéderőit, tartsanak haruspíciumot∗, azaz jövendöljenek. Attila, akinek udvartartásában voltak látnokok, ugyanezt tette a 12 évvel későbbi sorsdöntő ütközet előtt. Ami igaz volt az 5. század közepén, annak igaznak kellett lennie a korábbi időkben is, mivel a jövendölés története évezredekre nyúlik vissza. Alapvető fontosságú volt ez a kínai kultúrában, sőt a korai kínai írás kialakulását is ösztönözte: Kr. e. 1500 körül a Sang-dinasztia idején megperzselt teknőspáncél repedéseiből jósoltak a sámánok, és értelmezéseiket föl is jegyezték. Később számos közép-ázsiai népcsoport, köztük a mongolok is, megégetett tehénlapocka repedésvonalaiból olvasták ki a jövőt. Ilyen ceremóniát Attila környezetében fel ugyan nem jegyeztek, de a hunok eredete erősen valószínűsíti, hogy sámánjaik hasonló módszereket használtak jövendöléseikhez.

∗∗

A magyar „tenger” szó is innen ered; a törökből vették át mind a magyarok, mind a mongolok. Nálunk a szó jelentésváltozáson ment át, míg a mongoloknál megőrizte eredeti jelentését. (A ford.) ∗

haruspicium: béljóslás, májjóslás

*

Van itt egy sajátosság, ami csak akkor tűnik fel, ha valaki mélyrehatóbban foglalkozik a témával. Találtak deformált gyerekkoponyákat. Ezek a koponyák keskennyé és hátrafelé nyújtottak, mintha egy vekni kenyeret formáznának. Nem betegségről van szó. Semmi bajuk nem volt ezeknek a gyerekeknek; épp ellenkezőleg, alighanem onnan ered a dolog, hogy kiváltságos környezetbe születtek. Sajnálatos módon annak idején nem voltak olyan hun nyelven beszélő, kívülről érkező látogatók, akik saját tapasztalataikról feljegyzésekben számoltak volna be, ezért kénytelenek vagyunk az antropológusokra hagyatkozni, ha e furcsa koponyamegnyújtások okait kutatjuk. Jártam a bécsi Kunsthistorisches Museum speciális részlegénél, ahol Peter Stadler, a Kárpát-medence barbár törzseinek szakértője, és Karen Wiltschke antropológus fogadott. A múzeum csontvázgyűjteménye mellett állva beszélgettünk, egyik csontváz sem volt drótokkal összeeszkábálva, hanem egymás hegyén-hátán hevertek a csontok, nagy halmokban; legalább 150 egy oszlopban, 80 oszlop szegélyezte a falakat és a folyosókat − 25 ezer bedobozolt csontváz és másik 25 ezer, amely leltárazásra várt. Ezek között volt 40-50 olyan koponya, amelyet mesterségesen megnyújtottak. Mivel az 5. század elejéről származtak, ezért főként hun koponyák lehettek, és sok közöttük gyermekeké. A koponyanyújtás régi időkre nyúlik vissza a történelemben. Különös tanulmány jelent meg a témában 1931-ben, Artificial Cranial Deformation: A Contribution to the Study of Ethnic Mutilations címmel. A szerző, Eric Dingwall, különös élvezettel tanulmányozta az etnikai jellegű csonkításokat. Dingwall az angol excentricitás kifinomult hagyományainak megfelelően egy St. Leonard-i lakásban lakott, szeméremövek kollekciójával körülvéve, pszichológiai kutatásokat végzett, és volt egy tiszteletbeli állása a Cambridge-i Egyetem könyvtárának csodákkal foglalkozó részlegében, egészen 1986-ban bekövetkezett haláláig. Mindemellett ő írta az egyik első tanulmányt a nők körülmetéléséről. Ez a meghökkentő beavatkozás − genitális csonkítás, ahogy manapság nevezik − még ma is létezik. A koponyamegnyújtás azonban a múlté. A kétféle beavatkozás természetesen más-más következményekkel jár; míg a női genitális csonkítás fájdalmas, kegyetlen, rejtett helyen zajló és gyors művelet (habár a kihatásai aligha nevezhetők rövid távúnak), addig a koponyanyújtás fájdalommentes, hosszú kezelést igényel, és külső, látható nyomokat hagy maga után. Az utóbbival sokféle társadalomban találkozhatunk szerte a világon. A Neander-völgyiek már 55 ezer évvel ezelőtt deformáltak koponyákat, és a technika lényegében végigkövethető a homo sapiens történelmén mint „különös és elterjedt szokás”, ahogyan Dingwall megjegyezte, példákat hozva Ázsiából, Afrikából, Indonéziából, Új-Guineából, Melanéziából, Polinéziából és mindenhonnan Amerikából, valamint Európából. Ahogy Dingwall írja, a kezelésnek semmi köze nincs a serdülőkori vagy beavatási szertartásokhoz, mivel a nyújtás csak korai gyermekkorban hajtható végre, amikor a koponya varratai még nem csontosodtak el („nem nőtt be a feje lágya”), és a fej még növekedésben van. Amerikában chilei bennszülöttcsoportok és az észak-nyugatiak csecsemőik fejét olyan módon lapították le, hogy deszka közé kötötték, főleg a csinúk törzs tagjai, akiket éppen ezért lapos fejű indiánoknak is neveztek. Más kultúrákban szövetpántokat alkalmaztak, hogy henger alakú, cipószerű fejformákat nyerjenek. Ez nem különösebben bonyolult. Kell hozzá egy szoros fejpánt, amelyet azonban minden másnap újra rá kell csavarni a fejre, részint a kellő nyomás elérése érdekében, részint pedig az esetleges gyulladásokat megelőzendő, s persze a mosakodás lehetővé tétele végett. Ezt a technikát alkalmazták Új-Dél-Walesben, Ausztráliában mintegy 13 ezer évvel ezelőtt, és valószínűleg az ókori Egyiptomban is, ahol Nefertiti, Ehnaton hitvese így kapta elegáns, nyújtott fejformáját. Franciaország egyes vidékein is elterjedt gyakorlat volt ez a 17. és a 18. század során.

Ámde miért, az Ég szerelmére? Nos, éppen ez az egyik lehetséges magyarázat: mármint hogy az „Ég szerelmére”, vagyis éppen annak jeléül, hogy ,,e gyerekből pap lesz, akárki meglássa”. A jelenség mögött alighanem főként társadalmi okok rejlenek. A csinúk törzsnél például a megnyújtott fej annak jele volt, hogy a gyermek „jó házból való”; azok az anyák, akik nem fordítottak erre gondot, hanyagnak minősültek, és kerek fejű gyerekeik gyakorta lapos fejű társaik gúnyolódásainak céltáblájává váltak. Más kultúrákban, ahol az anyák és a dajkák elég idővel rendelkeztek ahhoz, hogy kellő figyelmet fordítsanak erre, a nyújtott fej státusszimbólummá vált. A hunok esetében sokkal összetettebb volt mindez. Nefertiti számos mellszobra mutatja a megnyújtott fejet, ám senki nem jegyezte fel, hogy Attila koponyája vagy a fiaié vagy a hadvezetőié vagy a küldöttjeié vagy feleségeié deformált lett volna, tehát vagy az lehetett, hogy fejüket eltakarták − de miért tették volna ezt, ha egyszer a deformáció az előkelőség jelének számított? −, vagy pedig a fejnyújtás mögött nem a státus szimbolizálása volt az egyetlen ok. Van itt egy motívum, ami magyarázatra szorul. Ahogy Karen Wiltschke mondta: „Minél keletebbre mész, annál nagyobb százalékban találsz deformációt.” Tudnunk kell azonban, hogy nem sokkal később, Attila 20 évet átfogó birodalma (433-453) idején és közvetlenül azután más törzsek is átvették a gyakorlatot. Ott volt például a nagy keleti gót vezér, Theodorik, aki egy vagy két évvel Attila halála után Pannoniában született, és pályafutását a posztrómai Itália királyaként fejezte be. Érméin őt is megnyújtott fejjel ábrázolták, s a fejdeformáló kezelésen nem sokkal a születése után, 454 körül kellett átesnie − feltehetően azért, mert ez volt a szokás a legsikeresebb barbár hódítók között, akik a gyakorlatot keletről hozták magukkal. A rejtély azonban megmarad. A régészeti kutatásokból tudjuk, hogy a hunok szorítókötést tettek némelyik gyerek fejére, akikből aztán megnyúlt fejű felnőttek lettek. Viszont külső szemtanú soha nem számolt be ilyen dologról. A magyarázathoz tehát találgatásokra vagyunk utalva. Lehet, hogy az ilyen deformált fejeket kalapok alá rejtették, s csak a törzs tagjai tudhattak a deformációról, a kívülállók nem. Lehetséges, hogy a meghosszabbított fej egyfajta szabadkőművesség volt, mely apáról, anyáról öröklődött fiúra, lányra. Hiszen a vadásztársadalmakban is létezett egyfajta szabadkőművesség: a sámánok közössége. A sámánok, amikor transzba estek, a dobütések eksztatikus zajában szárnyakat növesztettek, és sólyommá, sassá, vadkacsává változtak, hogy a földöntúli hatalom és a lelkek birodalmába kalandozzanak. A törzsi népek a sámánok látomásaiból merítettek erőt s szereztek tudomást az ellenség gyengeségéről, a harc kedvező idejéről, a sorsfordulókról, a betegségek okairól és a gyógyítás módjáról. Ezeket a titkokat idegenek előtt nem volt szabad fölfedni.∗

De nézzük most Attila őseit tágabb kontextusban! Nyugat-Oroszországot és Európát lecsapolva a Fekete-tengerbe négy nagy folyó ömlik; a térképre nézve mintha különös formájú villámhárítókat látnánk. Nyugatról kelet felé haladva a négy ,,D”: a Duna, a Dnyeszter, a Dnyeper és a Don; a rómaiak szemében mindegyik a sötétség növekvő birodalmának egy-egy fokozatát jelzi: a félig romanizált Daciától (mai Románia) DélOroszország nomád földjein át a Kaukázus áthatolhatatlan és ismeretlen völgyeiig. A barbárság e homályos világának kellős közepéből szinte lámpásként világlik ki a Krím, mely ∗

Ismert, hogy az ún. térhiányos koponyái folyamatok idegrendszeri tüneteket − például epilepsziát − válthatnak ki, ezeket pedig a sámánná válás egyik lelki adottságaként értékelték, akárcsak a külső testi deformitásokat, pl. a normálisnál több vagy kevesebb ujjat. Elképzelhető tehát, hogy a koponya mesterséges megnyújtása a sámánszerepre való fölkészítés gyakorlatához tartozott. (A szerk.)

évszázadokon át görögök uralta térség volt, és birodalmi kézen maradt a rómaiak idején is. A római és görög szerzők szemében a Fekete-tenger és a folyó menti bástyák ütközőzónát képeztek a civilizáció és a barbár vadon között, a Krím pedig afféle átmeneti térség volt azok számára, akik a tenger felől közelítettek. Itt, a két világ, a hellenizmus és a törzsi lét között éltek, ahogy Hérodotosztól tudjuk, a szkíták. A szárazföld belsejében azonban, a görög parti településektől távol, a kazahsztáni sztyeppék hatalmas, erdőtlen, szelíden hullámzó sztyeppéi húzódtak. A nyugatiak szemében ez a térség volt a barbár sötétség központja, miközben két évezred megszámlálhatatlan törzsi népe itt talált új hazát vagy átmeneti menedéket lassú, nyugati irányú vándorlása során. De még e messzi térségen is túl helyezkedett el a mítoszok és árnyak azon világa, ahonnan a hunok jöttek, s amely − mint egy megnyíló szakadék egy végtelen biliárdasztalon − egymás után lökte ki magából az egymással is ütköző és egymástól is gellert kapó törzsi népeket a római világba. Mi indította őket útnak? Hogyan robbanhat be hirtelen egy kicsiny törzsi nép Ázsia mélyéből a világ színpadára? A népvándorlásokat és a nomádok támadásait nem is olyan régen divat volt a klímaváltozás és a népesség túlszaporulata nyomásának következményeként értelmezni, mintha Ázsia „szíve”, a nomádok őshazája valóban egy hatalmas szív lenne, mely rejtett ökológiai ritmusra dobban, és népeket pumpál a nyugati világ vérkeringésébe. Az éghajlatváltozás azonban aligha elegendő magyarázat, hiszen egy kisebb törzs számára egy komolyabb klímaváltozás ugyanolyan végzetes következményekkel járhat, mint, mondjuk, az elszegényedett etiópokra nézve a szárazság. A „szívdobbanás” azonban Eurázsia távoli sarkában valóban létezik. Ez pedig nem más, mint Kína, melynek történelme a dinasztikus szívdobbanások sorozatából tevődik össze, és folytatódik évtizedes, évszázados szívdobbanásokkal évezredeken át. A dinasztiák felbukkanása és összeomlása és a mögöttes okok kutatása sok történésznek életre szóló munkát ad, azóta is. Jelentősége lehet annak, hogy melyik dinasztia miért követi a másikat, és milyen kölcsönhatásban áll az olyan külső tényezőkkel, mint mezőgazdaság, a folyók, a csatornák állapota, védelmi falak, parasztfölkelések, hadseregszervezés, a barbárok betörései, adóztatás, közszolgáltatás, hatalmi harc, korrupció és számos egyéb újonnan felmerülő kihívás. Mindezekből számunkra most a nomád uralkodók viselkedése a fontos: hogyan törték át időről időre a kínai védvonalakat, és hogyan vették újra ellenőrzésük alá a kínaiak a határterületeiket? A 4-5. század idején Észak-Kína kaotikus állapotban volt. Egyes történészek ezt az időszakot az Öt Barbár Tizenhat Királyságának nevezik. A káosz valamelyest csökkent, amikor egy török eredetű népcsoport, a topa 396-ban létrehozta saját királyságát, az Északi Vejt. Lehet, hogy éppen e kaotikus állapotok, melyekről kevés írásos dokumentum maradt fenn, gerjesztették a nyugat felé induló menekülthullámokat? Lehet, hogy maguk az ázsiai hunok is ennek hatására lendültek mozgásba? A biztos választ senki nem tudja. Magam is bizonytalan vagyok. Pusztán egy hideg léghullám Közép-Ázsiában vagy valamely nomád menekültcsoport inváziója aligha elégséges lendítőerő ahhoz, hogy a hunok elinduljanak hódító útjukra. Sikereiknek vagy harcművészetüknek, ahogy a következő fejezetben látni fogjuk, vajmi kevés köze van az éghajlati körülményekhez. Indítékaikat kutatva vegyük számba, mi volt az, amiből hiányt szenvedtek, s mi az, amivel rendelkeztek: • Nem dicsekedhettek fényűző körülményekkel. • Tudtak viszont rabolni. A pásztorkodó nomádok bőséggel elő tudták teremteni mindazt, amire az élet fenntartásához szükségük volt, a luxus azonban mindig is távol állt tőlük, abban az értelemben, amit a letelepedett társadalmak elitjének fényűzésén értünk. A luxus ellenkezett volna a túlélés alapkövetelményeivel. A nyájakat új legelőkre kellett terelni, jurtát állítani, szétszedni, szekereket megpakolni. A fölösleges tárgyak birtoklása a mozgékonyságot

veszélyeztette, és ilyen módon magát a túlélést. Az élet tehát ebben az értelemben a sallangmentes életmóddal volt azonos. Csodálatos jellemépítő erő ez. Eredményeit a mai Mongóliában is látni lehet, alig két-három órányira a fővárostól. Büszke és független népek élnek ott: edzett férfiak, szívósak, mint a lovaik, pirospozsgás gyerekek, izmos asszonyok, kicsattanó egészséggel és hófehér fogakkal, egyebek közt a cukormentes táplálkozásnak köszönhetően. Ám egy röpke nyári kirándulás illuzórikus képet fest a pásztorkodó nomádokról. Turisták gyakran alakítanak ki magukban hamis, romantikus elképzeléseket a jól ismert legelőkön ősidők óta évszakos ritmus szerint vándorolgató pásztornépekről. De szakadjunk el a szélmeghajtású generátoroktól, a motorbicikliktől és a tévékészülékektől, a legközelebbi várostól, ahol a gyerekek iskolába járhatnak, s térjünk vissza ugyanoda télvíz idején, és képzeletben haladjunk vissza az időben egy vagy két évszázadnyit! Képzeljük el az életet friss gyümölcs vagy zöldség nélkül (ez még ma is gondot jelent a távolabbi vidékeken), és máris meglátjuk, mennyire zord és kegyetlen arcát mutatja az élet! A tél halálos. Egy jeges vihar, mely jégpáncéllal borítja a legelőket, lovak és birkák ezreit ölheti meg. Nem olyan régen még egy ilyen katasztrófa családokat döntött éhezésbe, tej, hús és tüzelőanyag nélkül hagyva őket. A szenvedés és annak megannyi velejárója bizonyos szinten a büszkeség forrása lehet − erő, kitartás, keménység, függetlenség −, más szempontból viszont az irigység előidézője. Nem csoda, hogy a pásztorkodó nomádok kifelé tekingettek. Valójában a kifelé nézés az új élet ígéretét jelentette. A pásztorkodó nomádok néhány hónapig, talán egy évig is önellátók tudtak lenni, hosszabb távon azonban nem. A bizonyíték megtalálható a mai Mongóliában, mint ahogy ott volt a 13. században is, továbbá minden egyes nomád királyság fölemelkedésénél és bukásánál a Hsziungnu óta. A túléléshez a sztyeppén jurtára van szükség, a jurtához farácsozatból készült falak kellenek, a tetőszerkezethez fagerendák. A faanyag erdőből nyerhető és a hegyekből, semmiképpen sem a végeláthatatlan sztyeppékről. Azonkívül akik megengedhették maguknak, azok a családjuk apraja-nagyját szekérre ültethették, és felpakolhatták rá sátraikat, üstjeiket és más vagyontárgyaikat. A szekérhez megint csak fára volt szükség. Tehát a pásztorembernek újfent erdőt kellett keresnie. A fakivágáshoz fejsze kellett, ahhoz pedig vas − mindkettőt a helyi kovácstól lehetett beszerezni, vagy a cserekereskedelemből. És máris egy olyan társadalmat látunk magunk előtt, mely jóval sokszínűbb és alkalmazkodóbb, mint a „színtiszta” pásztorkodó nomadizmus. És mindez pusztán a túlélésért! De hát a nomádok ugyanolyan emberek, mint mások, mint bármelyikünk; ők is vágyakoznak a finomabb dolgok után: tea, rizs, cukor, könnyű és tetszetős kelmék, főleg selyem − vagyis olyan termékek után, amelyeket parasztok vagy, ha bonyolultabb áruról van szó, városi népek állítanak elő. A pásztorkodó nomádok nem vándorolnak örökké. Sok-sok pásztorcsalád figyelemre méltóan stabil életmódot folytat hosszú éveken, évtizedeken, akár nemzedékeken át, hiszen az állatok számára évről évre garantálni kell a megfelelő legelőt, és ehhez folyamatos együttműködésre van szükség, melynek megvannak a maga íratlan szabályai. Hosszú távon azonban a változás elkerülhetetlen. Évszakok váltakoznak, betegségek pusztítanak, nemzetségek keletkeznek, növekednek, bomlanak fel, és torzsalkodnak a legelők miatt. A történelem folyamán a sztyeppék világának megvan a maga belső mozgása, nem beszélve a környező, megtelepedett társadalmak külső hatásairól. Alkalmazzuk mindezt arra a térségre, ahonnan a hunok jöttek: a Fekete-tenger melletti és a Kaszpi-sztyeppékre! Egymással keveredő és lassú forrongásban lévő népek katlanja volt ez. Képzeljük el itt a mi hun népcsoportunkat, amint tovább kell vándorolniuk megszokott legelőikről; új területre érkeznek, ahol gyanakvó új szomszédjaik ellenségesen fogadják és megvetik őket, mint a cigányokat; nincs földjük, és nincsenek lágy kelméik, szép szőnyegjeik, különleges ivóserlegeik, ékszereik − semmi, ami a nomád élet nehézségeit könnyítené vagy ellensúlyozná. Ilyen körülmények között csoda-e, ha feltámad a vágyakozás a hiányzó javak és a kényelmesebb élet jótéteményei iránt?

A hunok menekültek voltak, akik otthonra vágytak, rendszeres táplálékforrásra, megújult azonosságtudatra, büszkeségre, saját magukba vetett hitre. Ezeket a hiányokat három módon lehetett pótolni: üres területek elfoglalásával (erre semmi esély nem volt), egyes letelepedett népcsoportokkal való egyezkedéssel (furfangos dolog, és kevés ellenszolgáltatás remélhető tőle), illetve erőszakkal. A jövőbeli élet, mely rájuk várt, nagyon különbözött a hagyományos nomád pásztorélettől, hiszen a folyamatos mozgás közben nem volt olyan legelő, melyet magukénak mondhattak volna, ráadásul minden egyes megtett kilométerrel, amellyel nyugat felé haladtak, egyre kisebb legelőket találhattak csak, hiszen a letelepedett népek már használatba vették ezeket a területeket. Rákényszerültek a kereskedelemre, de ebben új szomszédjaiknak sokkal nagyobb gyakorlatuk volt. A hunoknak nemigen volt mit felkínálniuk gyapjún, állatbőrön, háziállaton kívül − maradt tehát a lopás. Pásztorkodó nomádokból rablóbandává alakultak át, akik számára az erőszak ugyanolyan lételemükké vált, mint a vikingeknek a vándorlás. A hunok tehát nyugat felé nyomultak, egyre messzebb kerülve Kazahsztán legelőitől és az Aral-tó északi oldalának síkságaitól; vándorokká váltak, akiknek két választásuk volt: vagy a feledés homályába süllyednek, vagy hódítás révén a csúcsokra törnek. A hódításhoz egységre és iránymutatásra van szükség, s ezzel elérkeztünk fölemelkedésük utolsó tényezőjéhez: a vezetéshez. Jó vezetővel mindeddig nem rendelkeztek; éppen ez hiányzott ahhoz, hogy felgyülemlett erejüket a világnak megmutathassák. Valamikor a 4. században bukkant fel az első néven nevezett vezérük, aki első ízben hívta fel népére a külvilág figyelmét. Balambérnak vagy Balamurnak hívták, és ennél többet alig tudunk róla. Ő volt az, aki arra sarkallta népét, hogy küzdőerejét más törzsek ellen kamatoztassa. Ő volt az első olyan vezérük, aki taktikai ügyességével egyfajta hagyományt teremtett, hogy aztán ez a képesség Attilánál csúcsosodjon ki.

Kr. u. 350-ben a hunok átkeltek a Volgán. Lovas íjászok kisebb csoportjai vezették föl a szekerek, lovak, szarvasmarhák hosszan kanyargó oszlopait arra a füves pusztára, mely a hosszú évszázadok során nem sokat változott Anton Csehov koráig, aki az 1870-es években kisfiúként látta meg e tájat, hogy aztán később A sztyeppe című első nagy művében megörökítse. A látvány, mely a hunok elé tárult, a Volgától a Krímig terjedő, 800 kilométeres tengernyi pusztaság.

A 4. század közepén ezt a pusztát az irániak laza konföderációjából alakult szarmaták uralták, akik a területet a szkítáktól vették át 500 évvel korábban. A szarmatákról többet is tudhatunk, hiszen Nyugat-Szibériában talált művészeti kincseik Nagy Péter cárhoz kerültek. Szívesen készítettek fémkeretbe helyezett színes, zománcozott plaketteket, melyek állatviadalokat ábrázoltak − griffmadarakat vagy tigriseket lovak vagy jakok ellen küzdve; ez a stílus aztán nyugat felé terjedt, átvették a gótok és más germán törzsek is. A szarmaták a harcban a lándzsákra specializálódtak, a harcosokat kúp alakú sisak és páncélmellény védte − mindez azonban túl sokat nem ért a hun tornádóval szemben. A szarmaták egyik csoportját alkották az alánok (a nevükből származik az árja szó, bizonyos iráni nyelvekben ugyanis az l hang r-ré változik; így tehát a Hitler által olyannyira csodált törzsről kiderül, hogy semmi köze a germánokhoz). Olyan térségbe érkezünk tehát, és olyan nép közé, melyet a rómaiak is jól ismertek. Seneca, Lucanus és Martialis a Kr. u. 1. században említést tesz róluk. Martialis, egy csípős nyelvű epigrammaköltő, egy bizonyos Caelia nevű nőszemélyt tollhegyére tűzött szexuális szabadossága miatt, azt a kérdést feszegetve, hogy egy római lány hogyan adhatja oda magát pártusoknak, germánoknak, dákoknak, szicíliaiaknak, kappadókiaiaknak, indiaiaknak, körülmetélt zsidóknak és „az alánnak a szarmata lovával”, miközben „a római

fajhoz tartozókban nem talál élvezetet”. Az alánok dél felé portyáztak Kappadókiába (a mai Törökország északkeleti része), ahol a görög történetíró és római konzul, Flabiosz Arrianosz harcolt velük a 2. században, megjegyezve, az alán lovasság kedvenc taktikája a színlelt visszavonulás (ezt később a hun íjászok tökéletesítették). Ammianus Marcellinus azt állítja róluk, hogy marhacsordákat terelő nomádok voltak, akik fakéreggel fedett szekerekben laktak, és egy földbe szúrt kardot imádtak − ezt a hitvilágot aztán maga Attila is átvette. Félelmetes lovasok voltak kis termetű paripáikon. A körszakállas, kék szemű alánok inkább látszottak európaiaknak, mint ázsiaiaknak. Szerettek háborúzni, jól forgatták a kardot és a pányvát, rettentő kiáltásokkal rontottak az ellenségre, és megvetették az öregeket, merthogy azok nem haltak meg korábban a csatamezőn. Legyilkolt ellenségüket megnyúzták, bőrét lószerszámdíszítésre használták. Kiterjedt kultúrával rendelkeztek − Dél-Oroszországban százával találtak alán sírokat, melyek közül nagyon sok a női harcosaiknak állított emléket (így nem kizárt, hogy az amazonok görög legendái éppen innen származnak), ugyanakkor meglehetősen rugalmasak voltak, foglyaikat előszeretettel befogadták, és maguk is könnyen beolvadtak. Valójában éppen az alkalmazkodóképességükből fakadt a legnagyobb bajuk a 4. század közepén, amikor nem voltak elég egységesek ahhoz, hogy a hun lovas íjászokkal szembeszálljanak. A hunok nemzetségről nemzetségre szétverték őket. Az alánok hamarosan töredék csoportokat formáltak a szétkergetett népekből, s ebből alakult ki a germán elnevezés szerinti Völkerwanderung, azaz népvándorlás. Jóllehet a beolvasztáshoz jó érzékük volt, de ugyanilyen tehetséggel őrizték saját identitásukat. A vándorló népek folyamában az alánok olyanok voltak, mint a homokkő: mindenféléből keveredtek, de azért magukhoz csiszolták a többieket. Néhány generáción belül a különböző nemzetségek hasznos katonai utánpótlást szolgáltattak a hunoknak, és ugyanakkor Rómával is szövetséget kötöttek. Akik közülük a Kaukázusban maradtak, azok Dél-Oroszországban és Grúziában oszétokká váltak; a név első két szótagja a perzsa elnevezésükre vezethető vissza: az As szó társult a mongol többes számot jelző -uttal (a mai dél-oroszországi kicsiny enkláve, melyet Észak-Oszétia-Alánia néven ismerünk, tehát duplán hangsúlyozza gyökereit). A Birodalom másik sarkában a Hispánia felé menetelő gótokhoz csatlakoztak − vannak, akik Katalónia nevét a gót és az alán kombinációjából vezetik le −, valamint a vandálokhoz, akik 420 körül söpörtek végig ÉszakAfrikán. Az alánokról később még hallunk ebben a történetben. A Dnyeper túlpartján éltek az osztrogótok. Megtelepedett földművelő nép volt ez, nagy tiszteletnek örvendő vezérük, Ermanarik∗ azonban egyfajta példaképül szolgált a hunok számára, hogy milyennek kell lennie egy jó vezérnek. A Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedő térségnek volt a központi figurája, aki a vazallusok, szövetségesek, sarcfizetők és kereskedelmi partnerek laza hálózatán keresztül az egész régióra közvetlen befolyást gyakorolt. Egy legenda szerint Balambér azért kerekedett föl, mert csalódnia kellett Ermanarikban. Egyik vazallusa árulóvá vált, és elmenekült, otthagyva szerencsétlen feleségét, Sunildát, akinek el kellett szenvednie Ermanarik bosszúját. Az asszony felsőtestét és lábait egy-egy lóhoz kötözték, és a lovakat ostorral ellenkező irányba kergették, s így tépték ketté Sunilda testét. Az asszony két bátyja az öreg király ellen merényletet követett el, de csak megsebesítették őt, ami után − Jordanes szavai szerint − „elgyengülve a csapástól, a testi gyöngeség nyomorúságos létezésébe vonult vissza”. Hunjaival és alán lovasságával Balambér 376-ban a Fekete-tengertől északra szétverte Ermanarik seregét. A laza törzsi szövetség léggömb módjára kipukkadt; az öreg osztrogótok öngyilkosságot követtek el, Balambér pedig feleségül vett egy gót hercegnőt, hogy ∗

Az Ermanarik név valószínűleg a Hermann-rex, azaz Hermann király névből ered, a gótok ugyanis átvették a latin szót, reiksszé alakították át, amely aztán az újabb átírásokban már rícként szerepel. Gyakori elnevezés volt ez a gót arisztokrácia körében.

megpecsételje a hatalomátvételt. A Dnyeszternél a vizigótok voltak a következők a sorban, akiket a mai Románia területén Valens fedezett föl annak idején. Büszke, kifinomult nép volt ez, mely erre az időszakra már városokban telepedett le, tisztelte a törvényt és az uralkodóját, akit bírónak nevezett. Amikor egy római küldöttség királynak szólította őt, tiltakozott a megnevezés ellen, mondván, hogy a király a hatalmával uralkodik, míg a bíró a bölcsességével. Róma feladta a közvetlen kormányzás gondolatát, és a vizigótokat kereskedelmi partnerekként kezelte, rabszolgákat, gabonát, ruhaneműt, bort és érméket vásárolva tőlük. A vizigótok között már akadtak keresztények. A hunok megérkezése előtt egy nemzedékkel egy görög püspök, Ulfilas kidolgozta a gót ábécét, és lefordította gótra a Bibliát. A kereszténység azonban soha nem tudta legyőzni a „bírót” és a többi arisztokratát, aki féltve őrizte saját identitását a Konstantinápolyból áradó új kulturális imperializmussal szemben. Miután Valens elismerte a vizigótok függetlenségét Atanarik uralkodás alatt 369-ben, úgy látszott, hogy mindkét fél hasznot húz ebből: megállapodásuk megalapozta a kereskedelmi kapcsolatokat, a kölcsönös tiszteletet, s ugyanakkor Róma számára adott volt egy ütközőzóna a barbárok belső-ázsiai hordáival szemben, melynek fejében Atanarik nagy szabadságot élvezhetett, gyakorlatilag bármit tehetett, s nem kellett attól félnie, hogy a szomszédos nagyhatalom beavatkozik az életébe. Amit Atanarik leginkább óhajtott: véget vetni a kereszténységnek. Ennek elérése érdekében újjáélesztette az ősi, komor gót vallást, melynek központi alakja (ahogy Tacitus, a történetíró utal rá) egy földanya-istenség, Nerthus. Atanarik emberei az istennő fából készült szobrát kerekeken a kikeresztelkedettek sátrai elé gördítették, és halálos fenyegetéssel arra kényszerítették őket, hogy imádják a szobrot. Mindannyian a túlélést választották, egy Sába nevű fanatikus kivételével, aki mártíromságra jutott. Először őrültnek nyilvánították, és kirakták a szűrét a faluból, ám ő addig kötekedett törzsbeli társaival, mígnem azok megelégelték a dolgot, bedobták Sábát a folyóba, és egy fadarabbal addig nyomkodták a víz alá, amíg meg nem fulladt. Belőle lett, alighanem kívánságának megfelelően, a gótok első szentje. Rómát és a kereszténységet tehát sikerült kivédeni, de nem így a hunokat. Atanarik megpróbált egy védelmi vonalat kiépíteni a Dnyeszter mentén, de ez nem sokat ért, amikor a hunok, figyelmen kívül hagyva a gót hadsereget, éjszaka átkeltek a folyón, és meglepetésszerűen hátulról rontottak rájuk. Kétségbeesett visszavonulás következett a mai Moldávia területén át, s a gótok végül a Prut folyónál megpróbálták elsáncolni magukat. A morális összeomlás azonban éppen ennél a pontnál következett be; a gótok a Dunán átkelve Trákiába menekültek, s innen már egyenes út vezetett az ismert hadrianopolisi ütközethez. A nyomukban pedig az ukrajnai síkság felől nyomultak előre Attila közvetlen felmenői; 75 kilométeres meneteléssel átkeltek a Kárpátokon, felkapaszkodtak a hegyre kanyargó úton, mely a mai Kolomijából vezet át a Kárpáti Nemzeti Parkhoz. Ez volt a behatolók szokásos útvonala; csaknem 1000 évvel később a mongolok is ugyanerre jöttek. Különösebb erőfeszítések nélkül megmászták a 931 méter magas Jablunkai-hágót (kellemes síparadicsom manapság, nyáron szép hegyi kirándulóhely), s bal felől maguk mögött hagyva Erdély fennsíkjait, a Tisza vonalát követve leereszkedtek a magyar Alföldre. Itt aztán, a Kárpát-medencében, szabadjára engedve a lovakat és a nyájakat, az ősi pásztorkodás és harctudomány új életre kelt.

HARMADIK FEJEZET A lovas íjász visszatér

Hitvány, rút és elfajzott népség − így jellemezte Ammianus Marcellinus a civilizáció letéteményesének vélt Római Birodalom szemszögéből a hunokat. Előítéletén nincs mit csodálkozni; a Birodalom valaha látott legveszedelmesebb ellenfeleiről volt szó. Mi, akik biztonságból és a háttér ismeretével fölvértezve szemlélhetjük a történteket, megengedhetjük magunknak, hogy az előítéleteket félretéve, a főszereplő iránt némi tiszteletet tanúsítva kutassuk az okokat: minek köszönhető, hogy Attila népe ekkora hatást gyakorolt a történelem menetére? A hunok ereje négy fő tényezőben összegezhető: • ősi tapasztalat, lovas íjászat, • egy ősi fegyver új változata, az összetett reflexíj, • új harcászati technika, • vezetés. Maga az ember a későbbi fejezetek témája lesz. Amit most górcső alá veszünk, az a nyersanyag: az íjjal fölfegyverzett lovas pásztor nomádok szakértelme és törekvései. A lovas íjászat volt az a harci technika, amellyel 2000 éven át az urbanizált kultúrákat sakkban tudták tartani Eurázsia-szerte, egészen a puskapor feltalálásáig, amely aztán a lovas íjászatot ugyanúgy elsöpörte a történelem színpadáról, mint a szamurájokat vagy a svájci lándzsásokat. Az a stratégiai szakértelem, amely Mandzsúriától az orosz sztyeppékig a nomád harci technikát uralta, igen rövid idő alatt elavulttá vált, s szinte az emlékezetből is kiesett, legföljebb a hajdani poros beszámolókban s néhány szobastratéga gondolatvilágában maradtak nyomai. A lovas íjászok nem hagytak maguk után kézikönyveket. Miután eltűntek, senki nem maradt, akinek akár csak halvány fogalma lett volna a lovas íjászatról − hogyan kell a tegezből a nyílvesszőt elővarázsolni, hogyan kell a húrra helyezni, célozni, lőni vele, újra és újra, a vágtató ló hátáról, és mindezt hadrendben végrehajtani. Senki még meg se próbálta. Egészen mostanáig. Pedig a lovas íjászatból sok mindenre visszakövetkeztethetünk, s talán megérthetjük azt is, hogy ezek a harcosok minek köszönhették harcászati fölényüket. Annyi bizonyos, hogy nem pusztán az ügyességüknek. Az eurázsiai pásztorkodó nomádok szinte kivétel nélkül kiváló lovasok és remek íjászok voltak, mégse versenghettek a hunok rombolóerejével. Önmagában maga a vezetés sem ad magyarázatot a hunok sikereire. Attilának volt valami többlete, amellyel győzelmeit alátámaszthatta, valami különlegesség, ami csakis a hunok sajátja volt. És csak a lovas íjászat újjáéledésével vált lehetségessé, hogy erre a mágikus elemre rávilágíthassunk.

A hajdani szakértelem fölélesztése kizárólag egyetlen embernek köszönhető. Az illetőt Kassai Lajosnak hívják, s gyanítom, ő az első lovas íjász Európában a mongolok 1241-42. évi hadjárata óta. A mongolok feldúlták a Magyar Királyságot, majd innen tértek vissza Ázsiába; mint ahogy Magyarország volt Attila fő támaszpontja is, tökéletesen helyénvaló tehát, hogy Kassai magyar − az pedig még inkább magától értetődő, hogy lakóhelye mindössze egynapi vágtára található mind a mongolok hajdani előrenyomulásának vonalától, mind pedig Attila 5. századi főhadiszállásaitól. Az alábbiakban Kassai életművének történetét mesélem el,

melynek szorosan egymásba kapcsolódó kulcsfogalmai: szakértelem, szívósság, odaadás és önbizalom. Ez az, amit a lovas íjászat nyújt ma, és ez az, amit egykoron a hunoknak adott. Kassai tréfásan azt mondja, hogy ő Attila reinkarnációja − „az a gyanúm, hogy valami adminisztratív tévedés folytán csöppentem a 20. századba” −, de ezt akár komolyan is vehetjük, feltéve, hogy nem elsősorban Attilát, a királyt, hanem inkább a fiatal Attilát vesszük szemügyre. Kassairól úgy szereztem tudomást, hogy bárkivel beszéltem, aki valamit is tud a hunokról és a lovas íjászatról, biztos, hogy megemlítette a nevét. Ha a lovak vagy az íjászat világában valamennyire járatos lettem volna, akkor már Coloradóban vagy Berlinben találkoztam volna a hírével. Valójában Bécsben, muzeológusoktól hallottam róla először, aztán Győrben, majd Észak-Magyarországon, az andalúziai lovak nagy szerelmesétől, aki egy budapesti sportfesztiválon látta Kassai bemutatóját. Kassai Lajos − a név ritmusa és az s hangok lágy suhogása maga a költészet − azóta rögeszmémmé vált. Tolmácsommal, Szegedi Andreával, a Margit-szigeten egy vásáron találtunk rá. Egyszerű, nomád stílusban teste köré tekert köpönyeget viselt − újsütetű hun, aki három segítőjével saját védjeggyel ellátott portékáit árulja. Beszélhetnénk pár szót? Kurta fejbiccentés, semmi más, még egy mosoly se. Egy pihenősátorban kifejezéstelen arccal rám mereszti átható, rezzenéstelen, kék szemét. Elbizonytalanodtam, hiszen semmit sem tudtam a lovas íjászatról, fogalmam sem volt, mennyi időt szán rám, vagy hogy találkozhatom-e vele újra. Néhány udvarias közhellyel megkönnyíthette volna a dolgomat. Esze ágában sem volt. Kínos helyzet, mely még inkább azzá vált, amint megpróbáltam valami épkézláb feleletet kicsikarni belőle. − Honnan az érdeklődés a lovas íjászat iránt? − Valami belülről jövő… − felelte tört angolsággal, s zord tekintetével szinte felöklelt. − Miért kérdi? − Ó… csak hogy mi keltette fel az érdeklődését? Andira nézett, és hirtelen magyarul folytatta: − Belső késztetés. Így kellett tennem. Ez minden. − Úgy hallom, egyre többen érdeklődnek a dolog iránt. − Mindenhonnan jönnek tanulni; az Egyesült Államokból, Kanadából. − Mi vonzza az emberek? − Ha nem tudom, hogy én miért szeretem, akkor hogyan tudnám megmondani, mások mit szeretnek rajta? Ekkor jöttem rá, miért ilyen türelmetlen velem. Outsider vagyok, hülye kérdéseket teszek föl, miközben ő elszántan összpontosít − nem rám, hanem a kegyetlen fizikai és érzelmi feladatra, amit végre kell hajtania. A helyzet olyan volt, mintha Wimbledonban közvetlenül a döntő előtt egy teniszvilágbajnokot arról faggatnék, milyen belső érzések foglalkoztatják játék közben. Emellett másról is szó volt, amire először fel se figyeltem, mert a fényképezőmmel meg a magnetofonommal bajlódtam. Andi, a tolmácsom orvostanhallgató, rövidre nyírt frizurával; remek lovas, sudár, hajlékony, mintha maga is egy telivér lenne, megközelíthetetlenül professzionális − vagy legalábbis így gondoltam, egészen addig, amíg később el nem mondta, milyen benyomást tett rá a férfi. − Igen, lehet, hogy első látásra ijesztő. De a hangulata egyetlen másodperc alatt megváltozott. Milyen kedves a mosolya! És igazán mókás. És ahogy káromkodott! Amikor valami „kurva jó”, ahogy mi mondjuk. És ahogy időnként nézett… Hosszú, egyenes úton haladtunk a pusztán át, Andi vezetett, de a gondolatai valahol másutt jártak. − Van egy kifejezésünk: amikor valaki úgy néz rád, hogy átlát rajtad. Azt mondjuk: a vesédbe lát. Ezt éreztem. Hogy a vesémbe lát. Csak nézett rám, egészen egyszerű kérdést tett föl, és mégis nagyon erősen kellett gondolkodnom, mert úgy nézett a szemembe, hogy egyszerűen lenyűgözött. − Andi szünetet tartott. − Igen, valóban így éreztem. Egészen

komolyan. Nyilvánvaló volt, hogy Kassaitól sokkal többet meg kell tudnom, mint ami az első interjú töredékes válaszaiból kiderült. Ehhez az kellett, hogy fölkeressem otthonában, hosszabban elbeszélgessek vele, és tevékenységének tiszteletteljes figyelmet szenteljek. A lovas íjászat Kassai életműve. Ahhoz, hogy mindent elmagyarázhasson, hetekre lett volna szükségünk. Szerencsére szakított rá időt, hogy könyvben is rögzítse mondandóját, ami Horseback Archery (Lovas íjászat) címen megjelent. De a történetnek még ez is csupán a felét mondja el. A másik fele a cselekvésben van; a tanításban és a többiektől kapott odaadásban. Gyakorlat nélkül nincs megértés, mint ahogy a lovas íjászat lényegét is csak az tudja igazán felfogni, aki maga is kipróbálja ezt a tevékenységet. Kassai élete tökéletesen megfelel annak, amit saját sorsszerű rendeltetésének érez. Innen fakad önbizalma, kőkemény azonosságtudata és céltudatossága, melyért egy a változást, növekedést, újdonságot, új ambíciókat rögeszmésen hajszoló világban keményen meg kellett küzdenie. Kassai, akár egy szerzetes, hívó hangot hallott, követte azt, és célhoz ért. Csakhogy ő, a szerzetesekkel ellentétben, nem valamely tan vagy szervezet vagy Mester iránymutatásait követve találta meg az utat, hanem egyes-egyedül. És ehhez rendkívüli fizikai és mentális teljesítményre volt szükség. Kassaiban van valami a zen-harcosból, aki harcművészetét belső egyensúlyának megtalálásával tökéletesíti. A különbség, hogy ő saját magát tanította, nevelte, és saját Mesterévé vált, s mindehhez saját vallást kellett kitalálnia. Húsz évig tartott, amíg ide eljutott. Megint csak azt kérdem: miért? Azt mondja, nem volt más választása, mert a lovas íjászatot a génjeiben hordozza. Természetesen ez így nem lehetséges, hiszen a lovas íjászok nem gyakorolhatták olyan hosszú időn át ezt a harcmodort, hogy abból genetikailag kódolt üzenet lehessen. A nomádoknál a gyökerek nem a természetükben, hanem a neveltetésükben keresendők: gyerekkorukban plántálták beléjük a mesterség fortélyait, hogy aztán évtizedeken át tökéletesítsék tudásukat. Kassainak nem volt meg ez az előnye. Téesz-parasztok, városlakók, gyári munkások világában nőtt fel. Gyerekkorában alighanem másfajta hatás érte: öntudatlan lázadás a forradalmat leverő szovjet rezsim, a kommunizmus mindent átható szürkesége ellen. Menekvést ez elől a képzelete kínált: egy gyerekkori olvasmány, Gárdonyi Géza a hunokról szóló történelmi regénye, A láthatatlan ember lobbantotta fel fantáziáját. A regény egy trák rabszolga, Zéta történetét meséli el, aki egy görög rétor, Priszkosz kíséretében Attila udvarába látogat. (A 449-ben történt utazásra egy későbbi fejezetben visszatérünk.) Zéta sok kalandon esik át, beleszeret egy főrangú hun lányába, elutasítja egy rabszolgalány szerelmét, aki ennek ellenére ragaszkodik hozzá; elkíséri Attilát a hadjárataira, részt vesz a katalaunumi véres csatában, szemtanúja Attila temetésének, majd révbe érkezik azzal a lánnyal, akit kezdetben elutasított, de akiben végül felismeri az igaz szerelmet. Sok regényes túlzás van a történetben, de a könyv igazán élvezetes, sodró lendületű, és okkal népszerű Magyarországon. 1902-ben jelent meg először, s az újabb kiadásoknak azóta se szeri, se száma. A regény természetesen fölerősítette Attila népszerűségét és azt az elterjedt hiedelmet, hogy a hunok voltak a magyarok igazi ősei, függetlenül attól, hogy mindenki pontosan tudja: a valódi elődök jó 400 évvel később érkeztek a Kárpát-medencébe. A regény angol fordításban is megjelent, sajnos ezzel a nem túl szerencsés címmel: Slave of the Huns (A hunok rabszolgája). Íme egy kis ízelítő a színes és kissé túlzó leírásból, mely Attila hadainak előkészületeit ábrázolja a nyugati előrenyomulás előtt:

„A fiatalság a mezőn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora karajba nyúladt, hogy a két végét nem. lehetett látni. A jeleket kürtök fújták. Egy hosszú lekanyarodó riolás hátrálást jelentett.

Két hosszú felkanyarodó riolás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését. Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban már gyermekkorukban gyakorolják, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordulnak, és hasra fekszenek, s így visszafelé messze ellövik a nyilaikat. De lehetett hanyatt fekve is.”

A csapatok, családok, nemzetségek hosszú heteken át özönlenek a hun táborba. Jönnek az alánok hosszú lándzsáikkal, a neurok, a farkasbőrbe öltözött emberek, a kifestett gelonok, kaszával felfegyverkezve, hátukon emberbőrből készült kacagánnyal a baszternek, dübörgő szekereiken, az előző évben meghódított kazárok: íjuk másfélszer olyan hosszú, mint a termetük, a fehér arcú, szikár, nagy csontú scirek, aztán a herulok és a kvádok és az osztrogótok és így tovább, hosszú oldalakon át.

„Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolcvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számlálgattuk őket − már hát csak a vezérek szava szerint. Mikor már túl voltunk a félmillión, abbahagytuk. Ma sem tudom, mennyi nép gyűlt ott össze, de ha ahhoz, amit megolvastunk, hozzászámítjuk a sok százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az egymilliónál több lovat és az ezernyi-ezer szekeret, no bizony nagy nyüzsgés volt az ott a Tisza körül!”

Mámorító olvasmány ez egy fiatal fiúnak, hogy a szabadság felé röpülhessen a regényírói képzelet szárnyain. − Igen, őseink, a hunok voltak a világ legnagyszerűbb lovas íjászai − mondja Kassai. − Elképzeltem magamban a vad vágtákat, a lovak tajtékos száját, a kifeszített íjakat. Micsoda érzés! Olyan akartam lenni, mint ők, félelmetes, rettenthetetlen harcos. Első lépésként meg kellett tanulnia az íjászatot. Kassai gyerekként és fiatalemberként Kaposvár közelében élt, a Balatontól 40 kilométerre délre, és íjakat készített tucatszám, ismereteket, tapasztalatokat gyűjtött. Különböző faanyagokkal kísérletezett, az átütőerőt és a reakciósebességet próbálgatva, az ín laminálásának legjobb módját kutatta (hogy az íj külső íve a feszítésnek ellenálljon), és szaruanyagokat vizsgált (hogy az íj „hasa” bírja a kompressziót), és tanulmányozta a nyílvesszők súlyát, merevségét, a nyílhegyek átütőképességet. Megtanult jól és gyorsan lőni.∗ Önmagában véve is komoly erőpróba ez. Vasizmokat követel az alkarban és a vállban is. Az íjhúrt kifeszítő három ujjat hozzá kell szoktatni az íjhúr folyamatos dörzsöléséhez, hiszen a csata hevében a lovas íjász nem használhat védő bőrszegélyt, mint a mai íjászok, vagy hüvelykujjgyűrűt, melyet jóval a hunok után a törökök vezettek be. Ha gyerekkortól fogva űzi valaki ezt a mesterséget, akkor az ujjakon bőrkeményedés képződik, Kassai azonban később kezdte, úgyhogy az ujjaira védőszalagot kellett ragasztania. ∗

Kassai hagyományt alapított olasz barátjával, Celestino Polettivel, aki Kassai íjával világrekordot állított fel, 24 óra alatt annyi nyilat lőve ki, amennyit csak emberileg lehetséges. Alighanem ez az egyik legőrültebb emberi teljesítmény. Egy helyben állva öt másodpercenként lőtte ki nyilait, 11 nyilat egy perc alatt, 700-at egy óra alatt, egészen addig, amíg 24 óra leforgása alatt 17 ezer nyílvesszőt lőtt ki íjából.

De ez még csak az íjászat. Hol van ehhez képest a lovastudomány? Néhány formális tanóra után Kassai rájött, hogy olyan embert nem talál, akitől a nomád lovaglást elsajátíthatja. Ma gyakorlatilag egyedül Mongóliában tanulhatna ilyesmit, ahol a gyerekeket hároméves korukban rákötik a lóra, és rajta hagyják addig, amíg a kettő eggyé nem válik. Kassai azonban már nem volt gyerek, Mongólia pedig túl messze volt számára, így aztán saját magát kellett megtanítania. Húszas éveiben szánta rá magát erre egy Prankis nevű merész ember segítségével, aki átvitte őt a tűzkeresztségen, alacsony ágak alatt vágtázva, kengyelbe akadt lábbal húzatva őt, és sárba zuhanva. − Akkor éreztem igazából az anyaföldet, amikor a fejem bele volt temetve − emlékezik Kassai. Egy napon a vad vágta egy meredek hegyoldalnál ért véget. Prankis megállt. A hirtelen támadt csendben Kassai körülnézett. Egy körülzárt völgyben találta magát, a meredek falak szinte kéznyújtásnyira voltak tőle. E percben úgy érezte, mint aki megtalálta helyét a világban; egy helyet, ahol „elfogadva az önkéntes száműzetés édes magányát, visszavonulhatok e zajos század elől, és annak élhetek, hogy a lovas íjászatot tökélyre fejlesszem”. Nem mintha a hely, abban az állapotában, alkalmas lett volna az ott lakásra vagy akár a lovaglásra. Sűrűn benőtt gazos terület volt, az alacsonyabb részen iszap és sás. A föld egy állami gazdasághoz tartozott, de művelésre alkalmatlan volt; Kassai tehát kibérelt 15 hektárnyit, és hozzálátott az átalakításához. Hosszú és lassú folyamat volt ez. Az ilyen völgy, ahol a természet az úr, megérdemli a szuverén entitásnak kijáró tiszteletet. A földi halandó rövidre szabott e világi pályafutása során megbarátkozhat vele, de csak úgy, ha nem okoz tartós károkat. Figyelemmel kell lenni a széljárásra, a vizekre, a növényzetre, az állatok és az emberek mozgására. Hogyan fúj a szél a hegygerinceken? Merrefelé folyik a víz? Mi történik, ha sok csapadék zúdul le, vagy éppenséggel hosszú szárazsággal kell megküzdeni? Hol olvad el először a hó, és hol marad meg legtovább? Merre kószálnak a lovak, és hol szeretnek leheveredni? Hol legelnek nappal, és hol éjszakáznak? Ha emberek járnak erre, hol állnak meg spontán beszélgetésre, és hol raknak tüzet? És főleg milyen irányba fognak lőni? Négy évig tartott, amíg Kassai mindezt felmérte, a változó évszakok legelőinek illatát magába szívta, minden egyes dombtetőt és mocsaras térséget elraktározott magában, hogy végül eldöntse, milyen módon valósíthatja meg dédelgetett álmát. Az ősi, elfeledett tudományt elölről kezdve újra föl kellett fedeznie. A terület tálcán kínált egy 90 méteres természetes lovaspályát, melynek szélére ki lehetett rakni a céltáblákat. Kassai szerzett egy második lovat; a sánta, szegény párát a vágóhídról menekítette ki, így viszont elég olcsón jutott hozzá. A hónapokon át tartó gyengéd, szerető gondoskodás végül meghozta gyümölcsét: Bella fényes szőrű, szelíd és érzékeny teremtéssé vált. Kassai rajta tanulta ki, hogyan kell a lovat a futószárhoz, a nyereghez s főként a nyíllal lövöldöző lovashoz hozzászoktatni. Bella megtanult a pálya körül egyenletesen vágtázni, aztán ugyanezt elsajátította futószár nélkül, majd jött a hozzászoktatás a különféle furcsa zajokhoz, a botok, szalagok, zsákok, labdák érzékeléséhez, míg végül készen állt arra, hogy az íj pengését és a nyílvessző suhogását is tudomásul vegye, anélkül, hogy megugrana, irányt vagy ütemet változtatna, s csak a lovasa finom láb-mozgásaira, súlyáthelyezéseire reagáljon. Az első lovasíjász-élmények a reveláció erejével hatottak. Kassai először egy szalmabálára lőtte ki nyilait, két-három méterre közelítette meg a célpontot, egy fordulóra mindössze egyetlen nyilat tudott kilőni, de még így is ritkán talált. Megpróbálkozott a lovas íjászat legközismertebb mutatványával, az úgynevezett „pártus lövéssel”, vagyis amikor a harcos hátrafelé fordulva, a válla fölött lövi ki a nyílvesszőt, de ez szinte lehetetlennek látszott. Heteken át kísérletezett tizenöt-húsz vágtával naponta. Bella egyre jobban fölerősödött; ő azonban − miközben egyre elismertebb íjász lett belőle, és sorra nyerte a versenyeket − ezt a bonyolult műveletsort végrehajthatatlannak találta. Az előremozgás, a

vágtába ugratás, a paták lökése, saját testének zökkenése, a karok önkéntelen elmozdulása − szinte reménytelennek látszott mindeközben célozni és pontosan lőni; az újratöltésről már nem is beszélve. A kétségbeesés határán állt. Volt valami, aminek nem férhetett a közelébe, valami, amit Attila, minden hun harcos, minden lovas íjász időtlen idők óta késői gyermekkorában elsajátított, ami lényének részévé vált, s amiről kívülálló, az a kevés írástudó, aki e nép tetteit följegyezte, soha nem tudhatott. Kassai abbahagyta a lovaglást, de álmát nem adta fel. Az esszenciáját kezdte el kutatni annak a barbár művészetnek, melyet a civilizáció homályos felhői eltakartak. Kassai saját belső világa felé fordult. Abbahagyta azokat az erőfeszítéseket, amelyek a szabványos íjászatot uralják; a pontosságra való racionális összpontosítás, a módszerek, melyek a versenysport stabilizátoraihoz és célzóeszközeihez vezettek. Ehelyett a zen-íjászat felé fordította figyelmét, mely a belső harmóniára hagyatkozik, és azzal ér el sikert, hogy kevesebbel próbálkozik. Lényegében ugyanarról a megközelítésről van szó, amellyel a gyerek biciklizni tanul, vagy nevezhetjük ezt „relaxációs összpontosításnak” is, amellyel az atléta a kirobbanó teljesítményt előkészíti − gerelyhajítás, magasugrás, rúdugrás −, hogy aztán látszólag könnyedén rekordot produkáljon. Az alapokig ment vissza: ló és lovas. Levette a nyerget, hogy szőrén ülje meg a lovat. Érezni akarta a ló testét, az izmokat, az izzadságot, az állat lélegzetét, eggyé akart válni vele. A fájdalom élete részévé vált. Folyamatosan érezte a fájdalmat. A megpróbáltatásoktól heteken át véreset vizelt. Megtanulta azonban: fájdalom és szenvedés nem ugyanaz. Nem szenvedés volt ez, hiszen senki sem kényszerítette rá, szabadon vállalta a fájdalmat, abban a biztos tudatban, hogy ezáltal fejlődik. A sebek hamar gyógyulnak, mondja, és folytatjuk utunkat a következő akadály felé, mindig a legnagyobb ellenállás irányába haladva. Úgy választotta magának ezt az utat, ahogyan a szerzetesek egykoron szőrcsuhával és önostorozással sanyargatták testüket. S közben átélte a tüzes élvezetet, ahogy a megváltás közelgett. Megszállottság volt ez, egyfajta őrület talán? Igen, tagadhatatlan, de örömmel fedezte föl magában ezt az őrületet. Mert ebből a megszállottságból támadt fel a megújult józanság és a siker. Megtanulta elválasztani felsőtestét az alsótól. Kinyújtott bal kezében teli vizespoharat tartott, s a mozdulatot addig gyakorolta, amíg szőrén ülve meg a lovat, ügetésben egy csepp sem folyt ki a pohárból, újabb lovakra tett szert, és azokon is gyakorolt. A legnehezebb körülményeket is kitapasztalta − eső, sár, hó, fagyott talaj. Különösen a pártus lövésre összpontosított, csípőjét egyenesben tartva, felsőtestét 180 fokban kifordítva. Kentaurrá vált; félig lóvá, félig emberré, ahogyan a görögök a szkíta lovas íjászokat ábrázolták. És közben tökéletesítette a lövéstechnikát. Hogyan lehet egyik nyílvesszőt a másik után kiröpíteni. Nem arról van itt szó, ami a szokványos íjászatban történik, ahol még a szakértőnek sem kell különösebben érzékelnie az újratöltéssel együtt járó nehézségeket. A nyílvessző végén van egy vájat, melyet a húrra kell illeszteni, de az amatőrök is tudják, hogy a művelet sok-sok másodpercet vesz igénybe − leengeded az íjat, a tegez felé nyúlsz, kihúzol egy nyílvesszőt, megtalálod a nyílvessző helyes irányát a „vezértollal”, elbabrálsz a vájattal, hogy rátalálj a húrra, három ujjad begyét a húr köré görbíted, fölemeled az íjat, kifeszíted a húrt, figyelmedet újra a távoli célpontra összpontosítod, célzói, és végül lősz. Az egész művelet talán fél percig tart, nagyjából ugyanannyi ideig, amíg az idevonatkozó instrukciókat végigolvasod. Kassainak hónapokra és rengeteg tapasztalatszerzésre volt szüksége ahhoz, hogy kidolgozza a gyorstüzelés technikáját. A tegezt az elején felejtsd el! Ez csupán a nyílvesszők tárolására szolgál; kezdetben az újratöltés reménytelenül lelassul, ha még a csípődhöz vagy a hátad mögé is nyúlkálsz, hogy előhalászd a nyílvesszőt.

A következőt kell tenned: bal kezedbe fogj egy köteg nyílvesszőt, s bizonyosodj meg arról, hogy szépen szétterítetted őket, mint egy leosztott kártyasort; kezedet nyújtsd ki a húr és az íj közé; két ujjadat kétszeresen behajlítva, kemény fogással ragadj meg egy nyílvesszőt; hüvelykujjaddal húzd hátrafelé a nyilat úgy, hogy a húr a hüvelykujjad mentén egyenesen a vájatba csusszanjon; eközben emeld föl az íjat, s mindezt egyetlen, sima mozgásfolyamattal hajtsd végre! Ám ezek csak szavak. A gyakorlatban mindez másodpercek leforgása alatt zajlik, s olyan finoman, mintha Braille-írást tanulnál − nos, ez már egy másik történet. (Az például, hogy a nyílvessző vájatát megfelelően helyezted-e rá a húrra, a hüvelykujjaddal ellenőrizhető, kellő gyakorlat híján azonban magát a vájatot sem érzékeled, és akkor még nem beszéltünk a helyes irányzékról, meg arról sem, hogy alattad mindeközben egy ló vágtázik.) Egy év után Kassai eljutott odáig, hogy ki tudott lőni három nyílvesszőt hat másodperc alatt. Mondd ki ezt a mondatot háromszor, nagyon gyorsan! − ennyi időbe telik, amíg Kassai a három nyílvesszőt újratölti és kilövi. Itt volt az ideje az újonnan szerzett tudás alkalmazásának. Elkezdte gyakorolni vágtázás közben a töltést és az íj kifeszítését, valamint az egymást követő célzást mindhárom irányba: előre, oldalra és hátrafelé. Aztán élesben is ugyanezt: elvágtázni a bála mellett, kilőni három nyilat − kudarc, majd megint kudarc, mígnem egy szép napon mind a három nyílvessző a bálában landolt. Szerencse is kellett hozzá, persze, de ha egyszer már sikerült, akkor sikerülni fog újra, s ha kell, százszor, ezerszer, mert gyakorlat teszi a mestert. Ez volt az a pillanat, amikor Kassai először életében igazán lovas íjásznak érezte magát. Négy év alatt jutott el idáig, ám ez még csak a kezdet volt. Új fölfedezések vártak rá. A hagyományos (álló) íjászok az arcukhoz vagy az állukhoz feszítik ki az íjat, gyakorta meg is csókolják a húrt, és a nyílvessző mentén céloznak. Kassai négy hónapon át próbálkozott ezzel, míg végül be kellett látnia, hogy lovas vágta közben ez a módszer használhatatlan. Minden megfeszül, az íj kifeszítve, a karizmok, a váll merev, az egész test ide-oda lökődik − hogy a bánatba tudná a lovas ilyen körülmények között a lövésre alkalmas pillanatot megtalálni? Kassai odáig ment, hogy a modern technikát is latba vetette. Egy nyílhegyre kicsiny lézert rögzített, és a vörös fényt igyekezett vágta közben a célponton tartani. Nem kis meglepetésére a kísérlet teljes kudarccal végződött. Egy méteren belül sem volt képes az ugráló vörös pontot a célpontra irányozni. − A kísérlet azt igazolta, hogy ekkor már mindent tudtam a lovas íjászatról − mondja öniróniával −, kivéve azt az apróságot, hogy egy nyílvesszőt hogyan tudnék a célpont közepébe juttatni. A megoldást először is abban találta meg, hogy az íjat nem az állához feszítette ki, hanem közvetlenül a kinyújtott karja vonalában a mellkasához, a szívéhez, az érzelmek központjába, ugyanakkor a tudatalattijára bízta a lövésre alkalmas pillanat kiválasztását. A mozdulatsor zűrzavarában van ugyanis egy megfelelő pillanat. Ez akkor következik be, amikor vágta közben a lónak mind a négy lába a levegőben van, és egy töredék másodpercre béke honol. Kassai szavaival „a vágta holtpontja, amikor a levegőben lebegünk, mielőtt a paták újra a földdel érintkeznének”. Az agy azonban nem képes ezt a pillanatot tudatosítani. Gondolkodásra, analízisre nincs idő. Csakis a cselekvés számít. Hogyan célzol? Sehogyan se, ugyanis nem tudsz: nincs rá időd. A gondolkodást elhagyod, és pusztán az érzéseidre hagyatkozol. Ehhez azonban megfelelő tapasztalatra, kellő információra van szüksége az agynak, hogy együttműködjön, ugyanúgy történik ez, mint a festészetnél vagy a költészetben: az érzés mit sem ér, ha hiányzik a technikai megalapozottság, a sokéves tapasztalat, melyet sok-sok kín, kudarc, kétségbeesés érlel. Kassai önmagát kibontakoztató küzdelmében volt valami a középkori misztikusok önmarcangoló tusakodásából, melyet a lélek hosszú, sötét éjszakái során vívtak. Aztán egyszer csak megnyílt a Paradicsom.

„Hajnalban a harmatcseppek kristályszőnyegén vágtáztam lovammal, és harmatos nyílvesszőket röpítettem a célpontra. Ahogy a nyílvessző ledobta magáról a nedvességet, szinte csíkot húzott a levegőben. Aztán hirtelen észleltem az arcomat vörösre égető tüzes napsugarakat, körülöttem minden recsegett-ropogott a száraz hőségben, és a domb sárga lejtője a szomszéd falu déli harangszavát visszhangozta. Álmaimra ébredtem, ébren álmodtam. Az idő úgy olvadt el, mint a méz a reggeli teában. Mennyit kerestem ezt az érzést! Űztem, mint a kisfiú, aki pillangót kerget a virágos réten. A csodás lepke cikcakkokban röpköd, mint egy papírlap, melyet felkapott a szél, majd egy törékeny virágra telepszik. A gyerek utoléri, liheg az erőfeszítéstől, ügyetlen mozdulattal ujjai közé fogja, de a pillangó tovalebben, és a kisfiú újra szalad utána, botladozva. A pillangó ott volt a kezemben. Tenyerembe zártam, óvatosan, nehogy törékeny szárnyait felsértsem. A változás szelét éreztem, és vártam a pillanatot, amikor minden erőmmel egy új kihívás felé fordulhatok. ”

A kihívás nagyon komolynak bizonyult: a lovas íjászat Kassai lételemévé vált − azt mondja: e nélkül meghalna. Ahhoz, hogy a szenvedélyének élhessen, bevételre volt szüksége; személyes elhivatottságát tehát valamilyen fokon üzletté kellett átalakítania, amit úgy ért el, hogy kitalált egy új sportágat, a hozzá kapcsolódó összes szabállyal együtt. A dimenziókat a völgy adta meg. Kilencvenméteres pálya, három, egyenként 90 centiméteres átmérőjű célponttal, melyekre szemből, oldalról és hátrafordulva kell lőni, vágtából, amely nem tarthat tovább 16 másodpercnél; gyakorlott lovasoknál ez 8-9 másodpercet vesz igénybe. Az első lövést azonban csak akkor szabad elereszteni, ha a lovas legalább 30 méterrel a pályán belül van, az utolsó lövést pedig a lehető leggyorsabban kell végrehajtani, a „pártus lövéssel”, amikor a lovas elvágtázik. Három lövés 6 másodpercen belül, vagyis a lövések 2 másodpercenként követik egymást. Ahhoz, hogy Kassai új sportágat alapíthasson, először nevet kellett szereznie, s ebben csakis a saját szakértelmére hagyatkozhatott. Nagy ötlete támadt: váltott lovakkal − ekkor már tizenegy lova volt − 12 órán át megállás nélkül célba lőtt. Lezárta a völgyet, kirekesztette a kíváncsiskodókat (a „csalfa népséget, megátalkodott ellenségeket, kétszínű rajongókat” − e szavak arra utalnak, hogy azért azoknak sem lehetett könnyű, akik e fanatikus emberhez alkalmazkodni igyekeztek), és hat hónapig tréningezett. − Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne képzeltem volna magamat a csatamezőre. Magam voltam ugyan, de egyetlen percig sem magányos. Képzeletem benépesítette a völgyet bajtársakkal és halálos ellenségekkel. Ez a kihívás a siker és a szabadság új dimenziói felé nyitott kaput. − Úgy vélem, az élet mindannyiunkat próbára tesz, ám igazából csak azok az emberek mondhatják magukat szerencsésnek, akik saját maguk választják meg próbatételeiket, ám azt képességeik határáig nehezítik. Természetesen itt nem pusztán spirituális gyakorlatról volt szó: Kassai maratoni teljesítménye üzleti célokat is szolgált. Elérkezettnek látta az időt, hogy a világnak tudtul adja a lovas íjászat újjászületését. Így is történt. A Guiness-világrekordok könyve, tévécsatornák, újságok értesítést kaptak az eseményről, és Kassai mozgósította a barátait, hogy jöjjenek tartani a lovakat és gyűjteni a nyílvesszőket. Egy júniusi napon reggel ötkor látott hozzá a rekordkísérlethez: először lassú lovakat használt, és tíz-tizenkét másodpercenként lőtt ki egy-egy nyilat; aztán ahogy teltek az

órák, és egyre forróbb lett a levegő, fokozta a tempót, gyorsabb lovakra ült, melyek hét másodpercen belül teljesítették a távot. Délután ötig 286 kört tett meg, és több mint 1000 nyílvesszőt lőtt ki. Kassai a kimerültségtől katatón állapotba került, egyfajta módosult tudatállapotba. Teljesítményét ünnepelve segítők és tanítványok dobálták a magasba. − „Örökre hálás vagyok lelkesedésükért − írja ironikusan. − Két órába tellett, amíg magamhoz tértem. Aztán az egy évtized alatt felgyülemlett fáradtság egyszerre zúdult rám, mint a forró ólom. Az esti táncnál nem voltam túl virgonc.”

Kassai tizenöt éve csiszolgatja, tökéletesítgeti tudományát. A sportág, mely az ő pontozási rendszerét használja, polgárjogot nyert, és terjed, erősödik. Az 1990-es évek eleje óta több száz férfi és nő vágott bele ebbe a nehéz sportba, először Magyarországon, aztán Németországban, Ausztriában, s ma már az Egyesült Államokban is van néhány szenvedélyes követő. Nem kizárt, hogy eljön a pillanat, amikor ez a sport az olimpián is helyet kap.

Todd Delle Arizonából egy az Egyesült Államokban tartott tréningbemutatón fedezte föl Kassait. Delle régóta érdeklődött az íjászat és a lovaglás iránt, de most úgy érezte, hogy valami egészen újjal találkozott, ami több volt, mint sport. Test és lélek sajátos egyesülése volt ez, hiszen a kettő egymást tükrözi; az élet sikereinek és kudarcainak együttes kezelése, mert „a sikert soha nem érted meg igazán a kudarc megértése nélkül”. De nemcsak egyéni teljesítményről van itt szó, hanem csoportmunkáról is, ahol mindenki bátorítja a másikat − márpedig az ilyenfajta közösségi szellem elég ritka a versenysportoknál. Ez a szellem volt az, amely a harci ügyességet alátámasztva, az egyéni és a csoportos túlélést a csatában lehetővé tette. Ma már mások is tanítanak lovas íjászatot. − Néhányukkal volt alkalmam találkozni − magyarázza Delle. − Ami Kassait megkülönbözteti tőlük, hogy ő nem pusztán azt tanítja, lovon vágtázva milyen technikával kell kilőni a nyílvesszőt. Amit ő tanít, az a harcos szíve és lelke. És ez a lényeg. Kassaiban nemcsak Attila, az íjász született újjá, hanem Attila, a vezér is, amennyiben olyan közösséget hozott létre, mely teljességgel elkötelezett a feladatnak. Kassainál azonban minden hangsúly a kreativitáson van: egyéni és csoportos értelemben egyaránt. Harcosnak tekinti magát, de távol áll tőle a harcos életének minden brutalitása. Attilánál egészen mások voltak a dimenziók. A fizikai edzettség, a spirituális felkészültség, a csapatmunka hihetetlen összhangja − mindez hódításhoz, gyilkoláshoz, romboláshoz, nemi erőszakhoz, fosztogatáshoz vezetett. Kassai völgye ma már nem pusztán sportcentrum, hanem kultikus hely és életmódközpont, s ugyanakkor egy önfenntartó vállalkozás színtere. A völgy lendületes kanyarulatában áll Kassai háza − egyszerű, kör alakú faépítmény, farönkökből faragott bútorzattal, két tucat lónak helyet adó, szénaillatú istállóval. Fedett tanlovarda és egy aréna; két gyakorlópálya a lovas íjászathoz, két lőállás az álló íjászathoz. Fenn a domboldalon egy kazah jurta, ahová helyi gyerekek járnak élő történelemórákra. Okos árkolással a mocsárból tavat varázsoltak. A közeli városban íj-, nyíl- és nyeregkészítő műhely működik. Az egész vállalkozás a tanítványokra épül − százával jönnek ide, főleg magyarok, de vannak németek, osztrákok, sőt elvétve angolok és amerikaiak is. Kassai minden hónap első szombatján nyílt napot tart. Amikor ott jártam, 35 tanuló sorakozott fel a majdnem mesterektől a hatéves fiúcskákig. Tizenegy nő is volt köztük. A hunok annak idején a nőket is hadrendbe állították, akárcsak a szkíták. Kassai egyik legtehetségesebb tanítványa is nő: Pettra Engeländer, aki Berlin közelében saját kurzusokat tart. Kassai úgy irányítja a maga teremtette világot, ahogy egy törzstiszt okítja a

hadtudományt. Az aréna padjairól vagy százan figyelik őt, a nap szigorú tornagyakorlatokkal kezdődik, három tucat tanítvány végzi a bemelegítést; karnyújtás, nyakmozgatás, lövésimitáció, bal láb, kar kinyújtva, másik láb a mellkasig visszahúzva, majd mintha kiröpítenék a nyílvesszőt Kassai „hö!” vezényszavára, melyre a többiek „ha”-val válaszolnak, aztán 180 fokos fordulat, és kezdődik az egész elölről, csak a másik kézre. − Fontos, hogy mindkét kézzel megtanuljanak lőni, a szimmetria végett. Más ez, mint az angol íjászat − magyarázza később, amikor a völgyben sétálunk. − Így lehet felkészülni arra, hogy mindkét oldalról jöhet támadás. Aztán variációk egy témára; előre, oldalra, hátra, guggolás, majd a sámándobok zaja, Kassai fel-alá járkál a sorok között − mindez csaknem egy órán át, s akkor aztán irány az istálló, a tanítványok kimonószerű köpenyt kapnak magukra, és jönnek kifelé szőrén megült lovaikon. Először szalmabálákat löknek egymásra, aztán zsákokkal csatáznak, majd fából kivágott figurákra hajítanak lándzsákat. Mindez meglehetősen látványos, ám a közönség igazából Kassai bemutatójára vár, és az valóban lélegzetelállító. Három ember áll az aréna szegélyénél, mindegyikük egy-egy 90 centiméteres átmérőjű céltáblát tart magasba. Kassai hosszában végigvágtázik az aréna mentén. A céltáblatartó emberek, amikor közelükbe ér, rohanni kezdenek, a céltáblát vagy egy méter magasságban a fejük fölé tartva. Kassai hat másodpercet szán az első rohanó emberre, s ezalatt három nyílvesszőt röpít ki. Aztán jön a következő − megint három lövés − aztán a következő − újabb három nyílvessző. Tizennyolc másodperc, kilenc nyíl, mindegyik egy „ha!” kiáltás kíséretében, és mindegyik célba talál. Aztán jön a ráadás; megint csak vágta ugyanazokkal a céltáblavivőkkel, a különbség annyi, hogy ezúttal mindegyik ember két külön céltáblát tart a magasba. Ahogy rohannak, és Kassai elvágtázik mellettük, maguk mögé dobják céltábláikat. Hat röpülő céltábla, hat lövés, mindegyik egy méteren belül a futó embertől, és egyik lövés sem téveszt célt. Az utolsó rohanó ember térdre esik, mintha hálát adna Istennek a túlélésért, és mindenki felállva tapsol. Kassainak arcizma se rándul; tekintete komor, mint mindig. Később, a völgyben sétálva, öt gyakorlatozót figyeltem, akik a levegőbe dobott célokra lőttek. Perceken át néztem őket. Az öt ember közül egyik sem talált. Pedig még csak nem is vágtázó ló hátáról lőttek. Kassaitól kaptam meg a választ arra a lényegbevágó kérdésre: ha egyszer a hunok lovas íjászok voltak, és ugyanolyan életmódot folytattak, mint tucatnyi más nomád nép, akkor mi az, amitől mégis jóval nagyobb sikereket arattak, mint szomszédjaik? Az okok nem csak és kizárólag Attilára vezethetők vissza. A hunok hódításai két generációval korábban kezdődtek, amikor az alánok és gótok fejvesztve menekültek előlük. A hunok sikerének technikai kulcsa − a szó szoros értelmében vett titkos fegyverük − a hun íj volt. Ez az íj aszimmetrikus, mint a hsziungnu prototípus; vagyis kifeszítve a felső tagja hosszabb, mint az alsó. Függetlenül attól, hogy a hunok a formát a Hsziungnutól örökölték-e vagy sem, ez a forma évszázadokon át létezett; kelet felé terjedt, egészen Japánig. Különös módon az aszimmetriának semmi köze a hatóerőhöz, a hatótávolsághoz vagy a pontossághoz; a sajátos tervezés célja tehát továbbra is ellentmondásos. Az alsó tagot talán azért rövidítették le, hogy az íj kezelését ily módon megkönnyítsék, arra az esetre például, amikor a harcos a ló nyaka fölött átemelte az íjat, hogy jobbra lőjön (vagy ha igazán mesteríjász volt: bal kézzel lőjön). Az is lehet, hogy térdelőállásban könnyebb volt az aszimmetrikus íjjal lőni − de miért lett volna szükség térdelőállásra? Kassai misztikus gondolatokkal játszik: az íj talán a hun sátor jelképe volt, vagy a mindent beborító istenségé, az Égbolté odafönt − ám ez kevéssé tűnik reálisnak. Jómagam úgy vagyok az efféle dolgokkal, hogy az ilyen részletek kialakulása mögött inkább esetleges vagy triviális okokat vélek fölfedezni, hagyománnyá válásukat pedig rendszerint egész egyszerűen a megszokásra vezetem vissza, vagyis arra, hogy nem volt ok a változtatásra. Lehet, hogy a hun íjak azért lettek aszimmetrikusak, mert mindig is azok voltak,

hiszen amikor a hozzá való faanyagot lehasították, az egymáshoz illesztendő darabok ritkán voltak egyformák, s ebből adódhatott az aszimmetria. Ha annak idején valakinek lehetősége lett volna arra, hogy Attilát erről megkérdezze, akkor a vezér talán ezt a választ adta volna tolmácsa útján: azért ilyen, mert mi, hunok így készítjük az íjat. A hun íj azonban két további szempontból is különbözött a többitől, hozzáadva e kettő eredőjeként egy harmadikat, ami valóban számított: a fegyver nagyobb volt, jobban hajlított, és a méretének, illetve a formájának köszönhetően jóval nagyobb hatóerővel rendelkezett. A technikai átalakítást a pusztai hadviselés változásai kényszerítették ki. A kisméretű szkíta íj 2000 éven át jól szolgált, egészen a Kr. e. 3. századig, amikor is a szkíták keleti szomszédjai, a szarmaták kifejlesztették a szkíta íjakkal szembeni védekezést. Harcosaikat és lovaikat páncéllal védték, és megtanulták a zárt hadrendet. Ennek is volt persze számos ellenszere − kard, lándzsa, gerely, nehézlovasság. Leghatékonyabbnak azonban az a fajta íj bizonyult, amely olyan erővel lövi ki a nyílvesszőt, hogy az átüsse a páncélzatot. És ez volt az az íj, melyet a hunok keletről magukkal hoztak − amilyeneket, mint tudjuk, a hsziungnu sírokban találtak: kicsi szarvakkal, azaz 3 centiméter hosszú „szárny”-toldalékokkal, melyek visszafelé görbültek. A húrt ezek a szárnyak tartották, nem a fakeret. Ezek biztosították azt a merevséget, amire a faanyag nem képes, hasonlóképpen ahogyan a körmünkkel is el tudunk végezni olyan dolgokat, melyekre az ujjunkkal nem vagyunk képesek. Emellett az íj hosszúsága is megnőtt néhány sorsdöntő százalékponttal, és az erőkar elve alapján ez megnövelte a lövés erejét. Az íjász a nehezebb íjat kisebb erőráfordítással tudta kifeszíteni, mert a visszahajló „fülek” úgy funkcionáltak, mintha egy nagy átmérőjű kerék részei lennének. Amikor az íjász az íjat kifeszíti, a „fül” legördül, s ezzel meghosszabbítja a húrt. Lövéskor a „fül” újra felcsavarodik, lerövidíti a húrt, s megnöveli a nyíl sebességét, anélkül, hogy hosszabb nyílvesszőre vagy nagyobb feszítésre lenne szükség. Ez a találmány már a későbbi nyílpuskák csigás szerkezetét vetítette előre. Hatását tekintve a hun íjász meghosszabbított karjaként funkcionált, kissé megnövelve a nyílvessző átütőerejét vagy a hatótávolságát: néhány méterrel csupán, ám ez a pár méter épp elég volt ahhoz, hogy a hun nyilak az ellenségre végzetes csapást mérjenek. Ennek a csodálatos és összetett műremeknek volt egy másik előnye is. Elkészítéséhez csaknem művészi szakértelemre volt szükség. Itt nem valamiféle kalasnyikovról volt szó, melyet tömeggyártással lehetett kilökni valamely közép-ázsiai üzemből. Egy ilyen íj elkészítése legalább egy-másfél évet vett igénybe, és a hun íjkészítők a fa- és csontfaragás mestereivé váltak. Minden egyes íj külön mestermű volt, és ilyen műremeket semmilyen más nép nem tudott készíteni. A mesterien elkészített íj azonban csak egyik eleme volt a hunok dominanciájának. Ez a fegyver életbe vágóan fontos volt a magányos harcos vagy kisebb portyázó csapat számára, de pusztán erre alapozva egy előrenyomuló horda nem arathatott volna jelentős és tartós harci sikereket. A hunoknak masszív és mindent elsöprő rombológépezetté kellett válniuk. Sikerük egyik alapvető tényezője nomád életmódjukban keresendő, melynek révén szert tettek arra a képességre, hogy az év bármely szakában hadra foghatók legyenek, ellentétben a nyugati hadseregekkel, melyek télen táboroztak, és nyáron csatáztak. A fagyott talaj és a beállt folyók tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy ezek az edzett harcosok szívós kis lovaikkal bármikor támadásba lendüljenek. Másik nagy előnyük abban rejlett, hogy megtanultak egy emberként küzdeni. Pusztai vadonban töltött éveik, illetve nyugat felé sodródásuk során kidolgozták az új fegyverhez jól alkalmazható taktikát. Ha a szkíták szélsebesen rohanták le az ellenséget, akkor a hun sereg maga volt a forgószél. A következőképpen történt. Képzeljünk el egy hun lovas hadsereget, mely jól felvértezett lovasokkal − szarmatákkal, gótokkal, rómaiakkal − néz szembe; hogy éppen melyikükkel, annak e pillanatban nincs jelentősége, hiszen mindegyiküknek voltak íjaik, viseltek valamiféle

vértezetet többnyire bőrből, csontból vagy bronzöntetből valót. Lovaikat hasonló módon védték. A hunok sokkal könnyedebb fölszereléssel jelennek meg a harcmezőn; vértezetük talán egyáltalán nincs is. Teljességgel a gyorsaságukra és a lóerejükre hagyatkoznak. Mindegyiküknek van íja, 60 nyílvesszővel tömött tegeze, s derekukon szablya lóg. Jóllehet szőrén is megülik a lovat, de most nyeregben ülnek, sőt alighanem bőrből vagy kötélből készült kengyelt is használnak. A frontvonalban kétregimentnyi hun harcos, hozzávetőleg mintegy ezer-ezer harcos (közöttük nők is, ha a szükség úgy rendeli), mögöttük pedig ló vontatta társzekerek, több száz tartalék íjjal és több mint százezer nyílvesszővel megrakodva. Kürt harsan. A lovak már ismerik a formációt, és a két regiment − lőtávolságon kívül, az ellenségtől mintegy 500 méterre − két hatalmas tömeget képez, mely lassan ellenkező irányba kezd kavarogni; mint a vihar, baljós porfelleget kavarva, némán, csak a paták dübörögnek a füvön. Újabb jelre a kétezer harcos szabad kezét használva hat, hét vagy ügyességétől és gyakorlottságától függően akár kilenc nyílvesszőt is előhúz a tegezéből, és az íjat tartó kezébe helyezi, az íj külső szegélyéhez szorítva. Újabb kürthang. A lovas förgeteg most felveszi a tempót: ügetés 200-300 méteres sugarú körökben, a pillanatra várva. A lovak tudják, mi következik. Tajtékoznak, ahogy a feszültség nő. Felharsan a támadás jele. A két kavargó tömeg széléről vágtázó harcosok válnak le, és egyenesen az ellenség álló védvonala felé veszik az irányt. A többiek utánuk. A távolság csökken: 400 méter, 300 méter. Alig fél perc telt el az utolsó kürtszó óta. A két regiment most már teljes vágtában, 30-40 kilométer/órás sebességgel. Kétszáz méternél nyílzápor zúdul az ellenség oldaláról, de a távolság még túl nagy, a nyilak összevissza röpködnek. Csaknem mindegyik célt téveszt. Százötven méternél az első pár száz hun tüzet nyit, az ellenséges védvonal mintegy százméteres sávjára koncentrálva. A nyílvesszők alacsonyan szállnak, a vágta iramával megtoldva mintegy 200 kilométeres sebességgel − és ezek a nyilak tűélességű vashegyükkel egy puskalövedék átütőerejével rendelkeznek. Száz méternél a támadósor már újratöltött. Lovaik most az ellenség védvonalával párhuzamos irányt vesznek, az íjászok megfordulnak nyergükben, és oldalról lőnek − a nyilak most szinte egészen laposan röpülnek −, újratöltés, lövés újra és újra, mindez néhány másodperen belül − ez a szakasz Kassai 90 méteres pályájának felel meg, ahol hat nyilat lehet kilőni −, miközben a mögöttük jövő osztag ugyancsak nyílzáport zúdít a tehetetlen ellenségre. Öt másodperc leforgása alatt 1000 nyílvessző legalább 200 ellenséges katonát terít le, s a következő öt másodpercben újabb 1000 lövés… A percenkénti 12 ezer lövés megfelel tíz gépfegyver teljesítményének. A 100 méteres táv megtétele után az elöl vágtázó sor újra irányt változtat, most már távolodnak az ellenségtől − de hátrafelé is lőnek, mindegyikük egyet vagy kettőt, alacsonyan, közvetlenül a mögöttük vágtázok feje fölött. Aztán jön az újabb kör, megint előkapnak egy maroknyi nyilat a tegezből, ráhelyezik a vágatot a húrra, és kezdődik minden elölről. A forgószél most már teljes erővel tombol, 100 lovas a külső körben, másik 10 kisebb alakzat körön belül, mindegyik mohón várva a pillanatot, amikor a külső körbe kerülhet, és lőhet, s az egész forgatag egy 400 méteres mag körül örvénylik. Pontosan úgy, mint a forgószél; a napégette sztyeppék népe ismeri jól ezt a jelenséget, amikor az ördögi porfelleg felszippant mindent, ami útjába kerül. De egy modern hasonlatot is említhetünk: mint a kerti fűnyíró, úgy kaszálja le az ellenség első sorát a förgeteg. Negyvenöt másodperc leforgása alatt, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy vágtázó ló 400 métert megtegyen, ugyanarra a 200 emberre az ellenség első sorában 5000 nyílvessző röpült ki; egy emberre 25 nyíl. A legtöbb nyílvessző persze elterelődik, néhány azonban utat talál a pajzsok résein vagy a mellvért fölött vagy egy lőrésen vagy akár egyenesen, a mellvértet keresztülütve. Hátulról újabb tömeg nyomul előre, hogy az elesettek helyét átvegye, s hogy ő maga legyen a következő áldozat. Lássuk mindezt szélesebb kontextusban! Soha eddig ilyen tűzerővel egyetlen katonaság sem rendelkezett. Mi több, egészen a százéves háborúig, amikor a franciáknak az angolok

hosszú íjával kellett szembesülniük, nem volt ilyen hatékony fegyver. De a hosszú íjat álló helyzetből lehetett csak használni, tehát hiányzott az a flexibilitás, ami a hun lovas íjásznak lételeme volt. Tehát nyugodtan kimondhatjuk, hogy ennek a tüzelési sebességnek vagy sűrűségnek egyetlen katona se juthatott a közelébe az ismétlőfegyver feltalálásáig, azaz a 19. század végéig. De az ismétlőfegyvert használó katona, aki néhány napos kiképzésen esett át, és bármikor helyettesíthető volt, még így sem érhetett a nyomába a hun íjásznak, aki kisgyermekkorától kezdve tanulta ezt a harci technikát, mely értelemszerűen felbecsülhetetlen kincsévé vált. És tegyük hozzá: ez még csak az első kör volt a tíz közül, hiszen a kerengő harcosok, újratöltve fegyvereiket, megint előviharzottak. Tíz perc alatt 50 000 nyílvessző záporozott egy 100 méter szélességű frontvonalra. És ne felejtsük el, ez még csak az egyike a két ellentétes irányba örvénylő forgatagnak − az egyik sereg jobb kézzel lőtt bal oldalra, a másik pedig fordítva. Közöttük egy 200 méteres frontvonal húzódott. Ha egyetlen ember elesett, máris megnyílt a rés, melyen keresztül özönlöttek a nyílvesszők, és a gát átszakadt. Egyes ellenséges haderők persze jobban föl voltak szerelkezve, mint mások. A perzsák, a szarmaták, a gótok, a rómaiak mind rendelkeztek nehézlovassággal, pajzsokkal ellátott páncélos gyalogsággal, lándzsákkal, gerelyekkel, sőt esetenként még katapultákkal is. Ezekkel szemben a hunok másfajta taktikát vetettek be, például a színlelt megfutamodást∗, amellyel magukra vonták az ellenséges haderőt, és alkalmas pillanatban visszafordulva rést hasítottak a vonalukon, ahol aztán megint csak működésbe léphetett a „forgószél-hadművelet”. Közelharcoknál vetőpányvát is használtak, a pásztornépek természetes fegyverét. Mongóliában még ma is használják a hosszú bot végére erősített pányvákat birkák, kecskék befogására. „Miközben az ellenség a kardvágások ellen védte magát − írta Ammianus Marcellinus −, a hunok hurokba kötött gyolcsokat dobtak ellenfeleikre, úgy összekuszálva őket, hogy megbéklyózták végtagjaikat, s így azok képtelenek voltak lovagolni vagy járni.” Mindez a hunok számára nagy előnyt jelentett a nyílt terepen. Technikájuk elképesztően hatékonynak bizonyult a sztyeppéken, amikor statikusabb seregekkel − szarmatákkal, alánokkal, gótokkal − kerültek szembe. Ám Attila születésének idejére a hunok birtokolták a mai Kelet-Magyarország pusztáit, s több meghódítani való puszta már nem volt a láthatáron. A pásztorkodásra, lovasságra, gyors mozgásra és egyszerűségre épülő életmód saját korlátjaihoz érkezett. A hunoknak tehát az erdőkkel, a hegyekkel, a városokkal kellett farkasszemet nézniük, vagyis egy olyan világgal, melyről mind ez ideig halvány sejtelmük sem volt.

∗

E harcmodort ismerték a honfoglaló magyarok is, majd a jó 300 évvel később ránk törő mongol/tatár hordák is. (A szerk.)

MÁSODIK RÉSZ

A RIVÁLISOK

NEGYEDIK FEJEZET

A kaotikus kontinens

A 380-as évek eleje a nagy magyar Alföldön. A hunok lassan letelepszenek új otthonukban, de koránt sincsenek megelégedve vele. Legalább egy teljes generációjuk háborúskodásból élt. Fosztogatásra kényszerültek, és nem a fényűzés iránti vágytól hajtva, hanem a puszta túlélésért. Ehhez értenek. És most hirtelen körbe vannak véve. Keleten magas hegyek − Erdély, a Kárpátok, melynek bércein néhány évvel korábban átkeltek. Errefelé számukra nincs visszaút. Délen és nyugaton a Duna, a Római Birodalom határvonala, hadseregek, erődvárosok; északon és nyugaton germán törzsi népek, amelyekből egyszer talán vazallusok lehetnek, de hát ezek nem éppen gazdagok. Kell némi idő, hogy eldöntsék, merre is vegyék az irányt. Az újonnan érkezett nomádok számára a jövő tele zűrzavarral és ismeretlennel.

Hadrianopolis után a Birodalom küzdött, hogy békét teremtsen, de kudarcot vallott. A Balkánon maradt a zűrzavar; a gót bandák szabadon garázdálkodtak, egészen addig, amíg a nyugati uralkodó, Gratianus, és keleti társuralkodója, I. (Nagy) Theodosius békét nem kötött velük, megkenve őket adókedvezményekkel, földadományokkal és azzal, hogy katonáikat alkalmazták a hadseregben. Ő volt az a Theodosius, aki két sorsdöntő pillanatban az egész düledező Birodalmat egybetartotta azzal, hogy seregeket küldött a keresztények támogatására a pogányság ellen, és családja követelésére segített a Nyugatnak a lázadókkal szemben. És ugyancsak ő volt, akinek sikerült időt nyernie azzal, hogy a nyugati gótokat szövetségesekké tette, szemet hunyva afölött, hogy az általuk gyakorolt ariánus kereszténység legalábbis az eretnekség kategóriájába tartozott. Továbbá az is ő volt, aki közvetlenül halála előtt, 395-ben a kereszténység niceai változatát az egész Birodalomban hivatalossá tette. Halálával a zűrzavar elleni küzdelem és a barbár behatolással szembeni védekezés fontos bástyája esett el. Theodosius utódjai, fiai, Arcadius (tizennyolc éves, a Keletrómai Birodalom első császára) és Honorius (tizenegy éves, a Nyugatrómai Birodalom császára) gyöngék voltak ehhez a harchoz. A Birodalom az egymással keveredő és egymástól függő kultúrák zagyva egyvelegévé vált. Egyes barbár népek letelepedtek, mások, jelesül a vizigótok, továbbvándoroltak. Egy új barbár főnök, a nyugati gót Alarik olyan sikeresen portyázott végig velük a Balkánon, hogy Ilüria provincia katonai főparancsnoka lett belőle, de ez csak ugródeszka volt ahhoz, hogy népe jobb hazát találjon a Birodalmon belül. A Birodalom mindkét részében gótok és más barbárok − még a hunok közül is sokan − magas állásokhoz jutottak. Nyugaton például egy Stilicho nevű romanizált vandál magának I. Theodosiusnak az egyik unokahúgát vette feleségül. A gótok külön csapattestben szolgáltak, s egy ilyen katonai alakulatnál folyamatosan fönnállt annak a veszélye, hogy a saját parancsnokaiknak való engedelmességet fontosabbnak tartják, mint az uralkodójuk iránti hűséget. A barbárok hamarosan a Birodalom sorsának teljhatalmú uraivá váltak. 401-ben Alarik Itáliába vezette vizigótjait, majd az uralkodót arra kényszerítette, hogy udvarát Ravennába helyezze át − az udvar ott is maradt a következő száz évre. 405 és 407 között két barbár hadsereg − gótok, alánok, vandálok, svábok és burgundok

− törtek be Galliába és Itáliába. Stilicho együttműködést szorgalmazott, ami azonban barbárellenes ellenreakciót váltott ki; ez az életébe került, egy tisztogatás során ugyanis elfogták és kivégezték, más kérdés, hogy mindennek a barbárok előrenyomulására vajmi csekély hatása volt. Alarik 410-ben elfoglalta Rómát. Nyolc évszázad óta ez volt az első eset, hogy az Örök Város ellenséget látott a falain belül. E megrázó történések ihlették Szent Ágoston Az Isten városáról írt művét, melyek a korszak legnagyobb hatású könyveinek bizonyultak. Alarik ugyanebben az évben meghalt, és gyökértelen hadserege, mely még mindig nem lelt hazára, visszasodródott Galliába, azután Hispániába, míg végül a Pireneusoktól északra, a mai Aquitaine környékén telepedett le. 418-ban új fővárosuk, Tolosa (Toulouse) egy félautonóm régiónak vált a központjává, és innen adtak utánpótláscsapatokat a Birodalomnak, rendszeres gabonaellátás fejében. Barbárok és rómaiak erre az időszakra már jócskán összekeveredtek földrajzilag, hadászatilag, társadalmilag, politikailag, és ezt a vegyülést jól példázta I. Theodosius lányának és Honorius császár húgának, Galla Placidiának a sorsa, akit akarata ellenére egy barbár uralkodóhoz, Alarik utódjához, Ataulfhoz adtak feleségül. A sors különös kegye folytán azonban Galla Placidia visszatért. Ataulf halála után egy római patrícius és hadvezér, Constantius vette őt feleségül (ugyancsak akarata ellenére), aki 421-ben mindössze hét hónapig a Birodalom társuralkodója volt. Ez a házasság röpítette Galla Placidiát a hatalomba, melynek aztán különféle ármánykodások révén mindvégig a közelében maradt, olyannyira, hogy kora egyik legrettegettebb asszonyává vált. Amikor Constantius meghalt, Galla Placidiát saját fivére ellen szőtt cselszövéssel vádolták meg, s ezért karonülő kisdedével, Honoriusszal, és négyéves fiával, Valentinianusszal, a Birodalom nyugati részének trónörökösével Konstantinápolyba kellett menekülnie. Bizáncban ekkor Arcadius fia, egy újabb Theodosius uralkodott, aki 423-ban, mindössze 22 évesen, rövid időre az egész Birodalom egyeduralkodójává vált. Mindazonáltal II. Theodosius úgy határozott, támogatja Galla Placidiát abbéli törekvésében, hogy a nyugati trónt az ifjú Valentinianus számára megszerezze. Ennek eredményeként amikor ugyanabban az évben a ravennai udvar úgy döntött, hogy egy családon kívüli főhivatalnokot ültet a trónra, Theodosius sereget küldött a trónbitorló leverésére. A hadjárat sikeresen végződött, és az akkor hatéves Valentinianus került a trónra (így a fiú anyja, Placidia is visszatérhetett Itáliába, a gyermek Honoriusszal együtt, aki történetünkben a későbbiek folyamán különösen drámai szerepet fog játszani). Így álltak a dolgok, amikor Attila elérte a felnőttkor küszöbét 420-ban; a Birodalom megosztott, mindkét felében vallási és politikai harcok dúlnak, féltucatnyi barbár törzs követel magának jogokat és életteret, az északi határvidéken teljes káosz uralkodik, és mindkét hadsereg tele van saját ellenségeivel. Kell-e ennél ígéretesebb helyzet egy ambiciózus törzsi vezér számára, aki ez idő szerint éppen a Dunától északra portyázik?

És most nézzük ugyanezt a negyven évet a hunok szemszögéből! Az első hunok 384-ben jelentek meg Nyugat-Európában, amikor alán vazallusaikkal együtt behívták őket, hogy egy Maximus nevű potenciális trónbitorlóval szemben segítsenek a Birodalmat megvédeni. Segítettek is Maximust Itália határain kívül tartani, és alighanem jóval mélyebbre is behatoltak volna a Birodalomba, ha időközben kenőpénzekkel nem győzik meg őket arról, hogy ideje hazamenni. Jó magatartásuk arra ösztönözte Nagy Theodosiust, hogy négy évvel később újra igénybe vegye szolgáltatásaikat egy itáliai lázadás elfojtásánál. „Ó, emlékezetes történés − írta Pacatus 4. századi történész −, gótok és hunok és alánok jöttek a toborzásra, lecserélték az őrséget, és dorgálásra ritkán volt szükség. Nem volt tumultus, zűrzavar, nem volt a barbároknál amúgy megszokott fosztogatás.” Ezúttal azonban a győzelem után a barbárok nem voltak hajlandók hazamenni. Jóannész Khrüszosztomosz (másként: Aranyszájú Szent János), Konstantinápoly püspöke így ábrázolta a kialakult

helyzetet: ,Ami eddig soha nem fordult elő, az most megtörtént; a barbárok, elhagyva saját országukat, hatalmas területeken lepték el földjeinket, és vissza-visszatértek, és felgyújtották az ültetvényeket, és elfoglalták a városokat, eszük ágában sem volt hazamenni; ugyanakkor azonban inkább úgy viselkedtek, mint akik kirándulnak, nem úgy, mintha háborúznának, és gúnyosan nevettek rajtunk.” Nem valamiféle központilag vezényelt haderőre kell gondolni, hanem kisebb rablóvezérek rajtaütésszerű támadásaira. Háborúval nem lehetett védekezni ellenük: szervezett haderő csak a ködben tapogatózhatott volna. Ehelyett Konstantinápoly alkut kínált: a főleg gótokból, de részben hunokból is álló barbárok szövetségesekké (foederati) válhattak, és a békesség kedvéért a Dunától délre földekhez juthattak. Ezeknek a hun nemzetségeknek nem volt egységes vezetésük, tulajdonképpen családi csoportosulásokból álltak; ettől kezdve azonban a hunok első ízben hivatalosan is a Birodalmon belülre kerültek. Északon a hunok fő áramlata a mai Kelet-Magyarország és Románia területeit uralta, itt már az egységesülésnek valami kezdetleges formája kezdett kialakulni Balambér örökösei, Basik és Kursik vezetésével. A mai Csákvár közelében, a Vértes lábánál feltártak egy temetőt, ahol a leletek arra utalnak, hogy törzsi emberek és rómaiak vegyesen éltek itt, s voltak köztük olyanok is, akik elkötötték gyermekeik fejét (koponyalapítás), arany- és ezüstberakásos fejpántokat és fülbevalókat viseltek. Mindennek azonban a nomádok számára túl nagy jelentősége nem volt. A helyi gazdálkodás keveset hozott a konyhára. A Kárpátok völgyeiben a legelők szűkösek voltak, és azok, akik a magyar pusztán éltek, időközben alighanem rájöttek, hogy ez nem az a mesés sztyeppe, amelyről valaha álmodtak, hiszen a Tisza tavaszonként kiont, és kettévágja legelőiket. Voltak rabszolgáik; gótok és alánok, akiket a Kárpátokon túl hajtottak rabigába, valamint szarmaták, akik a mai Magyarország területén élve járatosak voltak a földművelésben. De sem a helyi gazdák, sem a jövevény pásztorok nem termeltek eleget. A hunoknak élelemre volt szükségük. Helyben lefoglalhattak élelmet, vagy távolabbról is szerezhettek, már ha volt mire cserélniük. Az aranyból vert érmék is hasznosak voltak − nyersanyagként használták a gazdagabb családok a lószerszámok, fegyverek, fejpántok díszítéséhez. De honnan lehet aranyat szerezni? A Balkán tönkre volt téve, Konstantinápoly pedig túl nagy falatnak látszott. Könnyebb prédát kerestek; olyat, ahol csinos haszon reményében alkalmazhatják jól kidolgozott harci taktikáikat. 395-ben a hunok a Birodalom hátsó kapuját vették célba: az őrizetlenül hagyott keleti provinciákat, Róma erejét ugyanis Itáliában egy újabb polgárháború kötötte le. Ahhoz, hogy a „hátsó kapuhoz” jussanak, végig kellett vágtázniuk a Fekete-tenger partján, mintegy 1500 kilométert. A terület azonban soha nem volt az övék, hiszen korábban gótok és alánok éltek itt. Tavasz volt, a legelőkön sarjadt az új fű. Minden harcos két-három tartalék lóval rendelkezett, s a hadsereget ezúttal nem hátráltatták a szekerek, így naponta 160 kilométert is megtettek a délorosz sztyeppéken, és távolról láthatták a Kaukázus havas lejtőit. Újabb két hétig tartott, amíg a Kaukázuson átviharzottak; alighanem a Dariel-szoroson keltek át, azaz a Csecsenföldről − mivel a csecsenek ekkor már itt éltek − a Közép-Kaukázuson át Grúziába vezető főútvonalon haladtak. A keresztény Örmény Királyság, a Birodalom keleti határvidéke tárult föl előttük, s azon túl, mintegy 1200 kilométeres távolságra a szíriai és föníciai partszakasz gazdag városai. Ezen a nyáron a mai Törökország középső vidékének falvai lángba borultak, és hun bandák ejtettek rabszolgákat Szíriában − az egyik forrás szerint nem kevesebb mint 18 ezret. Betlehemben Jeromos, a tudós és későbbi szent hallotta a híreket a hunok közeledtéről, és nagyon félt. Jeromos Észak-Itáliában született, Rómában tanult, ahol kereszténnyé vált. Ezt követően sok éven át Antiokheiában élt, és megpróbálta feloldani a Krisztus istenségét tagadó s ezért eretneknek minősített arianizmusról zajló nekikeseredett hitvitát. Minden fontos helyre elutazott: Rómába, Görögországba, a Szentföldre, Egyiptomba; végül − ahogy tervezte −

Betlehemben telepedett le. Most azonban úgy ítélte meg, hogy a túlélés egyetlen esélye a menekülés. Egy évvel később, amikor az események lezajlottak, így írt tapasztalatairól: „Íme, a farkasok, nem Arábiából, hanem Északról, szabadjára engedve a múlt esztendőben a Kaukázus távoli szikláiról, hogy rövid idő alatt lerohanják a nagy provinciákat. Hány kolostort vettek be, hány folyó vizét festették vörösre emberi vérrel! {…} Ha száz nyelvem lenne, és száz ajakam, és a hangom ércesen zengene, akkor sem tudnám néven nevezni az összes tragédiát. {…} Az egész földet végiggyilkolták, riadalmat keltve mindenütt, ahol gyors lovaikkal megfordultak… Előbb ott termettek mindenütt, mint ahogy számítottak rájuk: száguldásuk megelőzte hírüket, és nem irgalmaztak sem vallásnak, sem rangnak, sem életkornak, sem jajgató gyermekeknek. Azok, akik épp csak megszülettek, máris halálba kényszerültek, hiszen mit sem tudtak helyzetükről, s mosolyogva fogadták az ellenség kivont kardját, {…} Mi magunk készenlétbe helyeztük hajóinkat, és a parton várakoztunk, felkészülve az ellenség jöttére, hiszen jobban féltünk a barbároktól, mint a hajótöréstől, még ha a szelek tomboltak is a tengeren.” Egy szíriai, keresztény pap, bizonyos Kürillonasz, csaknem megrendült hitében attól, hogy Isten nyilvánvalóan megvonta kegyelmét. Érzéseit megrendítő szavakba öntötte: „Minden napra valami aggodalom, minden napra valami szerencsétlenségről szóló hír, mindennap új csapás és szakadatlan küzdelem. A Keletet rabigába hajtják, és a tönkretett városokban már senki sem él. {…} A kereskedők halottak, az asszonyok özvegyek. {...} Ha a hunok engem is elfognak, ó, uram, miért kerestem én menedéket a szent mártíroknál? Ha kardjaik megölik fiaimat, miért öleltem át dicső, szent keresztedet? Ha átadod nekik a városainkat, hová lesz a szentegyházad dicsősége? {…} Még egy év sem telt el, hogy idejöttek és tönkretettek, gyermekeimet rabságba hurcolták, és most azzal fenyegetnek minket újra, hogy megalázzák országunkat. ” A hunok azonban Palesztináig nem jutottak el. Jeromos visszatérhetett otthonába, Betlehembe. Második támadásra nem került sor, mivel egy hun behatolás az Eufrátesznél és a Tigris folyónál magára vonta a perzsák figyelmét. A perzsa hadsereg volt, és nem a római, amely észak felé visszaverte őket, az elrabolt javakat visszaszerezte, és a 18 ezer foglyot kiszabadította. Amikor a görög rétor, Priszkosz, ötven évvel később hallott az eseményekről, neki úgy mesélték, hogy a hunok azért, hogy az üldözőket lerázzák, másik útvonalat választottak, és elhaladtak a „láng mellett, mely a tenger alatti sziklából tör föl”, ami bizonyára az olajban gazdag kaszpi-tengeri térségre utal. Hiszen Marco Polo ugyanerről a jelenségről tesz említést, amikor ezt írja: „egy szökőkút, melyből olaj árad nagy bőséggel…” Ez az olaj étkezésre nem alkalmas, „jó azonban égetésre”. A hadjárat tehát nem hozott teljes sikert; teljesítménynek mindazonáltal bámulatos volt. Igaz ugyan, hogy a hunok elég kevés zsákmánnyal és rabszolgával tértek vissza, de földrajzi ismereteik és katonai tapasztalataik jelentősen gazdagodtak. Ilyen hadjáratot korábban nem hajtottak végre: ennyire gyors és vad rajtaütésre eleddig nem volt példa, és ehhez fogható nem is történt ezután sem 800 éven át, egészen Dzsingisz kán mongoljainak felbukkanásáig, akik a másik irányból közelítettek, amikor Oroszföldre a Kaukázuson át első ízben betörtek. A hunok számára óriási önbizalmat adott ez a kaland. Mi állhat útjukba, ha újra megtámadják a keleti birodalmat, és ezúttal közvetlenül a Balkánon át, a magyar Alföldtől számítva

mindössze 800 kilométeres útvonalon haladnak, mely a most megtett távolságnak mindössze egyötöde?!

Kilenc év telt el. Az északi fronton csend honolt. Talán a gót rabszolgák jobban dolgoztak, vagy a Tisza megszelídült, netán a kaukázusi fosztogatások hoztak sokat a konyhára. Egy új vezér, Uldin vezetése alatt a hunok még arra is képesek voltak, hogy Konstantinápoly kegyeibe férkőzzenek. Megtették ugyanis azt a szívességet, hogy a keleti birodalmat megszabadították a túl sok gondot okozó gót törzsi vezértől, bizonyos Gainastól, aki birodalmi parancsnokként árulást követett el. Gyors és hatékony hadművelettel a hunok legyőzték Gainas seregét, a vezér fejét pedig ajándékként elküldték Arkadiosz császárnak. Az ilyen kis kiruccanásoktól eltekintve a hunok többnyire nem mozdultak ki otthonukból, egészen 404-405 teléig, amikor is Uldin fölkerekedett, és csapatát a befagyott Dunán átvezetve visszatért Trákiába. Ez persze csak amolyan bemelegítő gyakorlat volt: közel négy évvel később, 408-ban már sokkal nagyobb szabású hadjáratot indított. Jól választotta meg az időpontot: a vizigótok úton voltak már Róma felé, a Rajnán éppen hogy lezajlott a vandálok és más népcsoportok tömeges átkelése, a keleti birodalom hadseregét pedig a perzsa határok védelmére vezényelték ki. A hun előretörés hullámai elérték Jeruzsálemet is, ahol Jeromos arra a következtetésre jutott, hogy Isten újra büntetésként küldi az erkölcstelen Rómára a hordák vadembereit, akiknek arca „asszonyos és mélyen felhasított, és akik a szakállas férfiakat hátba döfik, amikor azok menekülnek”. A hunokat nem lehetett erővel megállítani. Egy névtelen római hadvezérnek sikerült elérnie, hogy leüljenek a békéről tárgyalni − pénz ellenében. A két vezér egy nyári reggelen találkozott, valahol Trákia határánál, Uldin nem lelkesedett az ajánlatért. A felkelő napra mutatott, és azt mondta, hogy ahol e nap világít, ott ő minden országot bekebelez − ha a rómaiak nem fizetnek eleget. Balszerencséjére azonban egyik tisztje mohón lecsapott az ajánlatra, és dezertált, aminek az lett a következménye, hogy a rómaiak könnyűszerrel elintézték az Uldinhoz hűséges erőket, és a hadifoglyokat láncra verve Konstantinápolyba vitték. Ennek az anekdotának a fő forrása Szózomeniosz, egy Bizáncban élő egyháztörténész, aki mindezt az 5. század közepén írta, és arról számolt be, hogy ő még látta a foglyokat az Olümposz hegy közelében dolgozni. Uldin, akinek tekintélyét a történtek igencsak megtépázták, hajszál híján tudott csak átmenekülni a Duna túlpartjára, ahonnan többé nem is merészkedett vissza, hiszen a folyó vonalát ettől kezdve megerősített birodalmi járőregységek vigyázták. Uldin követelései mindenesetre árulkodók: nem érdekelte őt a földterület vagy a letelepedési jog, mint a gótokat 40 évvel korábban. Az újabb területek csak szétszórták volna népét, saját hatalma pedig gyöngült volna. Készpénzt akart, a pásztorkodó nomadizmus ugyanis még a földeken dolgozó rabszolgákkal megtámogatva sem volt elegendő a megélhetéshez. Amire Uldinnak égető szüksége volt, az a nemzeti egység, márpedig ezt csak úgy tudta elérni, ha van elég pénze, amivel a hűséget megvásárolhatja. A gazdagság nyilvánvaló forrása Róma és Konstantinápoly volt, ahhoz pedig, hogy a birodalmi központok közelébe jusson, erős hadsereg kellett. Tekintély, egység, vazallusok fölötti kontroll, hatalmi befolyás Rómára és Bizáncra, készpénz − s mindez a hatalom és az egység fönntartásáért: a hunok ezzel a hódítás ördögi körébe kerültek, amiből kikerülni már nem lehetett, hiszen az kudarccal, gyalázattal, szegénységgel és összeomlással lett volna egyenlő. A hunok többé-kevésbé berendezkedtek új hazájukban; Uldin tekintélye azonban a 408. évi hadjáratnál súlyos csorbát szenvedett, és a vazallusok lassan elpárologtak. És egyes bandák a saját népüktől is elszakadtak. Kisebb hun csoportok a saját fejük után mentek; voltak, akik a Róma elleni hadjáratban a gótokhoz csatlakoztak, míg mások éppen a római kontingenst erősítették.

De mit tett Uldin mindeközben? Semmi olyat, ami a Duna túlpartján elterülő világra különösebb befolyást gyakorolt volna. A helyi hatalmát konszolidálta; főként a gepidákként ismert kisebb népcsoportot sikerült jobb belátásra bírnia, akik a Tiszától keletre elterülő füves területeken éltek, ahogyan a legalább száz ásatáson talált régészeti lelet bizonyítja. E leletek között a sasfejjel díszített csatok is megtalálhatók, melyek a gepida díszítés jellegzetes motívumaiként váltak ismertté. Ezenkívül sokkal többet nem tudunk arról, hogy a hunok mivel töltötték az 5. század első két évtizedét. Thébai Olympiodorus történész Egyiptomban részletes és gazdag beszámolót írt egy bizonyos Charaton nevű hun király látogatásáról, melyre 412 tájékán került sor. Azért tudunk erről, mert mások hivatkoznak rá. Ám az eredeti 22 kötetes Történelem eltűnt, és így Charaton nem maradt más, csupán egy név. Valószínűnek látszik, hogy a hunok kezelését illetően különbségek keletkeztek a keleti, illetve a nyugati birodalomban. Egy 419-ben és egy 420-ban kiadott törvény rávilágít erre, azt sugallva, hogy Charaton ambíciói kelet felé irányultak. Az első törvény halálbüntetést helyez kilátásba mindazoknak, akik a hunoknak bármit is elárulnak a hajóépítés tudományáról, a másik pedig megtiltja bizonyos árucikkek tengeren történő kivitelét. Ezek a különös részletek arra utalnak, hogy a hunok ha elszegényedve is, de mégiscsak egységesen léptek föl, tengeri kereskedelmi ambícióik voltak, amivel szemben a keleti birodalom gátat vetett. Ha így történt, akkor könnyen lehet, hogy éppen ez a birodalmi ellenállás ösztökélte a hunokat arra, hogy megélhetésük forrását újra a fosztogatásokban keressék. Márpedig fosztogattak, efelől semmi kétség. Ezt a tényt látszik erősíteni az a fennmaradt ediktum, mely Konstantinápoly védelméről rendelkezik, különös tekintettel az új falakra, melyeket 413-ban kezdtek el építeni a hun fenyegetés hatására. A falakat II. Theodoszioszról nevezték el, jóllehet az uralkodó az építési munkálatok elkezdése idején még gyermek volt. A fal építésének gondolata tulajdonképpen a praetorianus praefectus, Anthemiosz fejében fogant meg, s a munkálatokat az ő uralkodása idején kezdték el. Ugyancsak ő rendelte el a dunai őrjáratokat, s mindeközben békeszerződést írt alá Perzsiával, és azon munkálkodott, hogy javítsa a Rómához fűződő viszonyt. És felismerte, hogy új falra van szükség, mivel Konstantinápoly „kinőtte” a régi védfalakat, a város valósággal „kifolyt” a környező síkságra, ami háború esetén bizony nagy kockázatokat rejtett magában. Az új sáncokat 5 kilométeres kiterjedésűre tervezték, a Márvány-tengertől az Aranyszarv-öbölig, kilenc kapuval és tucatnyi toronnyal. A tornyokat elég nagyra építették ahhoz, hogy az alacsonyabb emeleteket az adott földterület eredeti tulajdonosai magáncélokra használhassák. Kilenc évvel később a fal és a hatalom még mindig nem az akkor tizenöt éves Theodosziosz kezébe került, hanem becsvágyó nővére, Pulcheria ragadta magához. Valószínűleg az ő ötlete lehetett az új tornyokban élőkre vonatkozó ellentmondásos új rendelet. Ettől kezdve „az új fal minden tornyának földszinti szobáit” a hadra készülő vagy háborúból visszatérő katonák rendelkezésére kellett bocsátani. „A földtulajdonosokat nem érheti sérelem” a használat során, mondta ki a jogalkotó, aki nyilván azzal is tisztában volt, hogy a rendelet milyen tiltakozást fog kiváltani. „A privát tulajdonosok a rendelkezésre álló helyiségeknek legföljebb egyharmadát rendezhetik be saját bútoraikkal.” Miért volt erre szükség? Egy 6. századi krónikás, Marcellinus Comes ennyit árul el nekünk: „A hunok letarolták Trákiát.” További részletekkel nem szolgál. Pillanatnyilag mindehhez további kommentár nem szükséges.

A nyugati birodalommal való kapcsolat egészen más kérdés volt. Úgy festett, hogy minden a legnagyobb rendben van: a kapcsolatok tisztességes alapokon nyugszanak. Egyes hun csoportok úgynevezett foederatiként (szövetséges) a Birodalom szolgálatába álltak, és ennek fejében földet kaptak a Balaton keleti sarkánál; külön hun csapattestek voltak a reguláris hadseregen belül; az egymás tőszomszédságában élő hunok és rómaiak pedig

kölcsönös toleranciáról tettek tanúbizonyságot, még az olyan helyeken is, mint Valcum (a mai Keszthely mellett), ahol a városerőd római katonái őrködtek a Balaton nyugati partja körüli utakon, a rómaiak által Valériaként ismert térségben. A mai Fenékpuszta mellett feltárt 350 x 350 méteres terület 44 toronnyal, 4 kapuval városként és erődként is funkcionált egyszerre; itt volt a parancsnoki központ, de voltak itt hivatalok, templom és egy 100 méter hosszúságú épület, mely alighanem valamiféle vásárcsarnok lehetett. Egy megmaradt eke és néhány egyéb gazdasági eszköz arra utal, hogy a város az élelemellátásban a környékbeli földterületekre hagyatkozott. Egy 82 kilogrammos üllő ipari kapacitásra enged következtetni. Valcumnak voltak kovácsai, kőművesei, fazekasai, vargái, takácsai és aranyművesei (akik a műhelyekben talált maradványokból ítélve nem saját arannyal dolgoztak, hanem a hozott anyagokat formálták újra, vagy javították). Alighanem több százan éltek itt, és ezrek látogathatták a várost kereskedelmi céllal − úgy fest, hogy talán még a környékbeli hunok is. Ilyen kedvező körülmények között történt, valószínűleg 410 körül, hogy az akkor tizenéves római Aëtius Flavius „túszként” érkezett a hunokhoz. Első látásra jelentéktelen esemény volt ez, valójában döntő következményekkel járt egész Európa történelmére nézve. A „túsz” szó használata persze magyarázatot igényel. A fiatalembert hivatalosan két okból küldték a rómaiak: részint nemes szándékuk bizonyítékaként − természetesen egy hasonlóképpen előkelő hunt vártak el cserébe −, részint pedig egyfajta ifjú nagykövetként, a mai Béke Hadtest önkénteseinek korabeli megfelelőjeként, akinek az volt a feladata, hogy jó kapcsolatokat ápoljon, és gondoskodjék az információáramlásról. Mint bármely nagykövetet, bizonyos értelemben őt is nevezhetnénk kémnek. Aëtius egyébiránt ugyanezt a szerepet már eljátszotta egyszer Alarik gótjaival, s akkor 3 évet töltött közöttük. Tapasztalatai Aëtiust békenagykövetté és katonai tanácsadóvá egyaránt alkalmassá tették. Beszélte a gót, a hun, a latin és a görög nyelvet. Mindenütt voltak barátai. Ismereteit és kapcsolatait arra használta, hogy a hunokkal a következő 30 évre megőrizze a békét, és ez a teljesítménye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Birodalom legnagyobb hadvezetőjévé emelkedjen. Aëtius hamarosan kamatoztathatta tapasztalatait. 423-ban a Birodalmat a Róma és Konstantinápoly közötti konfliktus kettészakította. Polgárháború tört ki, amikor egy egyszerű közhivatalnok, bizonyos János (Johannes) Ravennában trónra került, és a keleti hadsereg megindult, hogy eltávolítsa őt onnan. Jánosnak segítségre volt szüksége, és az akkor huszonéves Aëtius kapta feladatul, hogy hun barátaitól erősítést hozzon. Aëtius 425-ben visszatért a hunokhoz, és ládaszámra vitt magával aranyat. Hangsúlyozta, hogy ez a kincs csak előleg, ennél jóval többre számíthatnak, ha a keletieket elpáholják. Hatalmas hun sereg − későbbi jelentések 60 ezer katonáról beszélnek, de a kutatók messzemenő túlzásnak tartják ezt a számot − indult meg Itália felé, hogy Ravennába érkezéskor a keleti hadsereget hátba támadja. Csakhogy túl későn érkeztek: Jánost három nappal korábban kivégezték. A hunok ennek ellenére fölvették a harcot, egészen addig, amíg Aëtius értelmetlennek nem látta a küzdelmet, és békét nem kötött − további aranyak fejében, természetesen, melyet a pénzsóvár hadsereg el is várt tőle. Semmiféle ideológia vagy lojalitás nem volt belekeverve a dologba. A hunok bárkiért harcoltak, aki megfizette őket, és boldogan maradtak volna továbbra is a Birodalom szolgálatában. Ravenna új uralkodója azonban szélesebb hatókörű békét akart. Aëtius comesként (legmagasabb rangú császári tisztviselőként) a gallokhoz került, azzal a feladattal, hogy konszolidálja a zűrzavaros északi határvidéket, s hét évig nem is tért vissza onnan, miközben a hunok hazatértek Pannoniába és Valériába, ahol szolgálataik jutalmaként engedélyezték számukra a környékbeli földek és erődök birtokbavételét. Tehát Aëtiusnak és a nyugati birodalomnak volt köszönhető, hogy a hunok a mai Magyarország területén megtelepedtek, és szilárd bázist teremtettek későbbi vezéreik ambiciózus terveihez. (Nem ez volt az utolsó eset a történelemben, amikor a nyugatiak a béke reményében barbárokat támogattak, akik aztán utóbb ellenük fordultak.) A szóban forgó két vezető egy testvérpár volt: Oktár és Rua (Rugila). Hogy honnan jöttek, senki nem tudja. Talán

Balambér, Basik, Kursik, Uldin vagy/és a rejtélyes Kharaton leszármazottai voltak, de az is lehet, hogy valamelyik új, feltörekvő klán ivadékai. Kettejük uralkodása mindenféle akadémikus viták alapjául szolgált a „duális királyság” természetéről és okairól. Valószínűleg nincs e mögött semmi ördöngösség, hiszen volt ilyenre példa a hunok felbukkanása előtt és azután is kétszer. A legvalószínűbb, hogy egész egyszerűen más-más területeket kormányoztak: Rugila a keleti részt, Oktár a nyugatot. Ehhez legföljebb annyit lehet hozzátenni, hogy a kettős hatalomgyakorlás többnyire instabilitást okoz (lásd Róma és Bizánc példáját!). Annyi bizonyos, hogy mindkét férfiúnak meglehetősen törekvőnek és könyörtelennek kellett lennie, hogy ilyen magas rangra juthasson. A rivalizálás pedig elkerülhetetlen volt. Az első hadjáratuk nem nevezhető túlzottan sikeresnek. A földrajzi korlátok figyelembevételével az egyetlen elérhető áldozatnak a germánok tűntek északnyugaton, a Rajna mentén. Közöttük voltak a burgundok vagy nibelungok (nevüket Miflung nevű egykori törzsfőnökükről kapták), akiknek a rokonai nagyjából tizenöt évvel korábban keltek át a Rajnán. Az ott maradt burgundok senkit sem fenyegettek. A népvándorlás üledékei voltak ezek a népek, afféle törzsi migráció, mely örült, hogy békében élhet. Többségük ácsként dolgozott a Majna völgyében. Történetüket pár évvel később Szókratész egyháztörténész írta meg. De most hirtelen megjelentek a hunok és velük a pusztítás. A burgundok kétségbeesésükben úgy döntöttek, hogy Rómától kérnek segítséget. Küldöttséget menesztettek a Rajna túlpartjára, és felszólítottak egy püspököt, hogy keresztelje meg őket. A terv bevált. Az áttérés lelki megújhodáshoz vezetett. Amikor a hunok újra felbukkantak, 3000 burgund leölt 10 ezer hunt − közöttük Oktárt, a társuralkodót −, és a kis törzsi ág megmenekült. A számok alighanem túlzók, de a történetnek lehet némi alapja, mert a burgund áttérést egy 5. századi hispániai író, Orosius is fölemlegeti. A hunok vesztettek ugyan, de bizonyos tapasztalatokkal mégiscsak gazdagodtak: némi fogalmat nyerhettek arról, milyen veszélyeket rejtenek a dél-germániai erdőségek, és hogyan kell azokra felkészülni. 432-ben, Oktár halálával, Rugila egyeduralkodóvá vált; és az ő ténykedéséhez fűződik a hunok régi barátjával, Aëtiusszal való újbóli kapcsolatfelvétel. Aëtius időközben jócskán megsínylette a belső hatalmi harcokat Rómában. Galla Placidia, a régens elbocsátotta őt, és kénytelen volt az Adrián keresztül Dalmáciába menekülni, aztán fel, északra, a senki földjén át, ahol rómaiak, germánok, gótok, szarmaták és hunok éltek nagy összevisszaságban, végül átkelt a Dunán, és a hunoknál kötött ki. Rugila szívélyesen fogadta régi szövetségesét, és rendelkezésére bocsátott egy zsoldossereget, melynek élén Aëtius visszatért Rómába, és visszanyerte régi pozícióját∗ a régens uralkodónőtől, Placidiától. Ugyanabban az évben Aëtius konzuli rangot kapott (három konzulsága közül ez volt az első), kinevezték a nyugati hadsereg főparancsnokának, és megint útra kelhetett a Rajna felé, hogy a határvidéket biztosítsa a frankokkal szemben. Rugila ugyanakkor a Hun Birodalomnak minden jel szerint szilárd alapokat teremtett. Félelmetes hadseregével sikeres rajtaütéseket hajtott végre a keleti birodalom ellen, és küldöttei elég ügyesek voltak ahhoz, hogy 350 font aranyban meghatározott évi sarcot csikarjanak ki a keletiektől, s emellé egy ígéretet arra, hogy a hun menekülteket visszatoloncolják. Nem valami eget rengető győzelem, az összeg se túl nagy, de kezdetnek ∗

Ezt így könnyű kimondani, de mint minden sommás megállapításnak, ennek a hátterében is bonyolult történet rejlik. Aëtius valójában egy bizonyos Bonifatius vagy Boniface nevű egykori észak-afrikai hadúrral küzdött meg, aki eredetileg azért tért vissza Itáliába, hogy Galla Placidiától elragadja a hatalmat. Hazafelé tartva azonban békét kötött Galla Placidiával, mi több, ő volt az, aki Aëtius ellen hadba vonult. Aëtius azonban a legenda szerint egyetlen csatában legyőzte őt, s ezt követően nyerte vissza régi pozícióját.

éppen elég volt. A sarcot közvetlenül neki fizették, ami azt jelentette, hogy a pénzt azonnal szétoszthatta, és ezzel biztosíthatta vezérei hűségét. Ha valaki mégis elpártolt tőle − és akadtak ilyenek, olykor egész nemzetségek is −, az elmenekült, és a határon túl illegális emigránsként próbált menedéket találni. Ha Rugila fenn akarta tartani a hatalmát, sőt tovább akart terjeszkedni, akkor nem tűrhette ezt. Lecsapott az ingadozó nemzetségekre, a menekülteket pedig visszakövetelte Rómától. Ekkor azonban − a 430-as évek közepén járunk − Rugila meghalt. Ha hihetünk Szókratész egyháztörténész melodrámai beszámolójának, Isten keze volt a dologban: Theodosiust jámborságáért és odaadásáért jutalmazta az Ég azzal, hogy Rugaszt (ő így emlegeti Rugilát) villámcsapással megölte, majd pedig Rugila alattvalóiból sokat pestissel és mennyei tűzzel elpusztított. Szókratész arra nem ad magyarázatot, hogy Isten a büntetéskor miért feledkezett meg Rugila két fivéréről, Mundzukról∗ és Ajbarszról (latinul Oebarsius). Mundzuknak, az idősebbik fivérnek két fia volt, és ők ketten most színre lépnek, egy újabb kettős királyságban, azzal a feladattal, hogy egyesítsék nyughatatlan alattvalóikat, és biztosítsák a pénzek és javak bőséges áramlását mind a Keletrómai, mind pedig a Nyugatrómai Birodalom felől. Egyikük neve Bleda volt. A másikat úgy hívták: Attila∗∗.

∗

Azok számára, akik mélyrehatóbban érdeklődnek a nyugati hunok és a Hsziungnu kapcsolata iránt: a Mundzuk név ma is él a kicsi és újonnan függetlenné vált Tuva államban Mongólia és Szibéria között. Makszim Munzuk pedig a vadászt játszotta Kuroszava díjnyertes filmjében, a Derszu Uzalában (1975). ∗∗ Attila, más néven Etele, a Nibelungenliedben Etzel, az izlandi szagákban Atli néven szerepel; Bledát mi inkább Buda néven ismerjük, melyben jelentős része van Arany János Buda halála c. elbeszélő költeményének. (A szerk.)

ÖTÖDIK FEJEZET

Első lépések a Birodalom felé

Nesztoriosz, Konstantinápoly egykori püspöke megkeseredett, indulatos ember volt. A korai kereszténységet megosztó alapproblémával viaskodott: vajon Jézus Krisztus Isten volte, vagy ember, vagy kissé talán mindkettő? Töprengései során arra jutott − és ez meggyőződésévé vált −, hogy Jézus isteni és emberi tulajdonságokkal is rendelkezett, ám igazából két személy lakozott benne, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a benne rejlő isteni alkotórész miatt soha nem lehetett volna emberi kisded. Ennélfogva Mária nem lehetett istenszülő (theotokosz), hiszen ez azt sugallná, hogy egy halandó anya isteni teremtményt képes világra hozni, ami önellentmondás. Nesztoriosznak ebben igaza volt, következésképpen mindazon keresztények, nevezetesen, akik a 325. évi nikaiai (niceai) zsinat tanait lefektették, és akik e tanokat követték − tévedtek. A világ azonban nem fogadta el Nesztoriosz érvelését. Nagy riválisa, Alexandriai Kürillosz elítélte és Dél-Egyiptomba száműzte őt. A 430-as évek végén Nesztoriosz fellázadt az ellene elkövetett igazságtalanság miatt, ugyanakkor arra kezdett ráébredni, hogy Isten az ő oldalára állt. Másként mivel magyarázható a hunok fölemelkedése? Ez a népség egykoron megosztott volt, ennek folytán nem egyéb, mint gyülevész rablóbanda. Most azonban egyesültek, és egyenesen Róma ellen fordultak. Íme, Isten ezzel bünteti a keresztény világot „az igaz hit elleni megátalkodottságáért”. Nesztoriosz érvelésében lehettek ugyan hézagok, de a pap a probléma lényegét jól látta. Azt nevezetesen, hogy a hunok valóban emelkedőben vannak. Jelentéktelen fosztogatókból a 430-as évek végére nagyszabású rablókká váltak. Mindez persze nem feltétlenül onnan eredt, hogy Isten a hitvitában Nesztoriosz mellé állt, sokkal kézzelfoghatóbb magyarázatot kínál az a tény, hogy színre lépett egy hős és egyben antihős, akit Attilának hívnak.

Rugila 435-ben bekövetkezett halála után egy évtizeden át Attila kezét megkötötte a közös uralkodás fivérével, Bledával. Ebben a tíz évben a két fivérnek együtt kellett működnie, hogy birodalmukat megerősítsék. Attila, a fiatalabb testvér azonban egyre nehezebben viselte a kényszerű közösködést. Hogyan és miért kerültek hatalomra − rejtély. Gyermekkorukról, az 5. század elejéről szinte semmi sem tudható, s még a germánoknál egyébként gyakorta előforduló nevük sem ad túl sok támpontot. A Bleda rövidített változata a Bladardus/Blatgildus névnek. Attila az atta szóból ered, mely a törökben és a gótban is azt jelenti: „apa” kiegészítve a kicsinyítő -ila taggal; így azt jelenti: apácska”. A név az angolszász világba is eljutott. Dorchester egyik püspökét hívták így, továbbá a norfolki Attleborough és Attlebridge falvak neve is ide vezethető vissza, vagyis nem feltétlenül a mi Attilánk eredeti nevére, hanem az utódok által becézgetett névre. Ez egyfajta hun verziója lehetett annak, ami az oroszban a gyeduska (nagyapó) szó, s amelyet a szovjetek Leninre és Sztálinra is alkalmaztak. Kezdetben minden szépnek látszott a két fejedelemfi számára. Nyugat-Rómával békében éltek, a hun törzsek népei kisebb helyi csoportokban letelepedtek, és arra összpontosíthattak, hogy a Keletet kivéreztessék. De azért nem volt minden ennyire rózsás.

Rugila halála rút civakodásokat indított el a két testvér között, akik végül kettéosztották maguk között a királyságot; Attila a Duna alsó szakasza körüli területeket kapta meg, míg Bleda a mai Nyugat-Magyarországnak megfelelő területet, ahonnan értelemszerűen a nyugati gazdagság felé nyíltak kecsegtető útvonalak. Rokonaiktól és alárendelt törzsfőnökeiktől mindketten elkötelezettséget vártak el, és meg is fenyegették őket, annál is inkább, mert két királyi unokatestvér délre szökött, hogy a feltételezett ellenségnél keressen menedéket. Rugila halálának évében Attila és Bleda tartották magukat a nagybátyjuk által a nyugati birodalommal megkötött békeszerződéshez, és elindultak dél felé, Constantia erődjébe, mely a Duna és a Morava csatlakozásánál, a mai Belgrádtól 50 kilométerre keletre helyezkedett el. Itt találkoztak Plinthasz konstantinápolyi követtel, aki Priszkosz rétor leírása szerint jó választás volt, hiszen maga is „szkíta” volt, ami az ő szóhasználatában barbárt, illetve ebben az esetben exbarbárt jelentett. Plinthasz és a küldöttség második embere, Epigenész, mindketten tapasztalt, bölcs diplomaták, kétségkívül felkészülten érkeztek ide; sátrakkal, írnokokkal, szakácsokkal, hogy pazar lakomát adhassanak, és eleget tehessenek minden elvárható formalitásnak. A hunok azonban nyersen, gyanakvón, büszkén és kevélyen viselkedtek. Priszkosz így ír erről: „ A barbárok nem tartották helyénvalónak, hogy lovukról leszálljanak, így aztán a rómaiak (értsd ezen az Új Rómát, azaz Konstantinápolyt) őrizték a maguk méltóságát, és hasonló módon tárgyaltak a szkítákkal (értsd: hunokkal).” Afelől nem volt kétség, ki diktál. Attila és Bleda határozták meg a napirendet; Plinthasznak az volt a dolga, hogy a feltételeket lejegyezze. Az összes hun menekültet vissza kell toloncolni a Dunától északra, beleértve a két áruló herceget is. Az összes római fogolynak, aki megszökött, vissza kell térnie, hacsak nem fizetnek mindegyikük után fejenként 8 solidiust, azaz egy font arany egy kilencedét (a bizánci font ugyanis valamivel kevesebb volt, mint a legújabb kori; 2004-es aranyáron számítva 600 angol fontról volt szó) − megfizethető ár volt ez, ami reálissá tette, hogy a hun vezérek kincsesládáit kissé feltöltsék. Megnyitották a kereskedelmet, és megállapodtak abban, hogy évente vásárokat tartanak a Dunánál, amely mindenki számára biztonságos üzletkötéseket ígért. A hunok számára a béke fenntartásáért kifizetendő összeget megduplázták: évente 350-ről 700 aranyra (a mai árfolyamon 4,5 millió angol font), és a diktátum szerint béke addig áll fenn, amíg a rómaiak ezt az összeget kifizetik. Jóhiszeműségük jeleként a bizánciak utóbb két királyi menekültet − Mamast és Atakamot („Sámán Atya”) − is átadtak. Ahogy e két szerencsétlennel elbántak, az jelzi azt az ördögi rivalizálást, ami a két fivér, Attila és bátyja látszólagos együttműködése mögött meghúzódott, illetve hátborzongató képet ad a kor brutalitásáról. A hercegeket a Dunadeltában fekvő Carsiumnál (mai nevén Harsova) adták át egyenesen Attila kezébe. Hogy példát statuáljon, Attila olyan kivégzési módot rendelt el, amelyet 1000 évvel később a térség akkori fejedelme, Wlad Tepes, a Karóbahúzó, vagyis maga Drakula alkalmazott. Iszonyatos halálnem volt ez.∗ A kivégzők először is lenyestek egy nagyjából háromméteres karót, mely az egyik végén elég keskeny volt; ezt a végét kihegyezték, és disznózsírral alaposan bekenték. A karó másik vége vastagabb volt, hogy biztos támaszt adjon. Az áldozat lábait kötelekkel szétfeszítették, a ruhát levágták róla, és a karót a végbélnyíláson keresztül felcsúsztatták, rendkívül óvatosan, és gyakori szüneteket tartva, hogy a belső szervek ne sérüljenek. A felfelé csúszó karó félrenyomta a beleket, a vastagbelet, a gyomrot, a májat, a tüdőt, egészen addig, amíg el nem érte a vállat, ahol egy késsel felvágták a bőrt a háton, a gerincoszlop egyik oldalán. Az áldozatot tehát „mint egy megspékelt bárányt” nyársra húzták. Ezután a sarkakat a ∗

Ezeket a részleteket Ivo Andriö Nobel-díjas szerb író Híd a Drinán című regényéből vettem.

karóhoz kötözték, hogy a lefelé csúszást megakadályozzák. A karót terhével együtt fölállították, nagyon óvatosan, hogy a test ne lökődjön, és az egészet kő- vagy fatalapzatra kitámasztották. Ha mindent „korrekt módon” végeztek, a nyilvános agónia, ami ezután következett, akár napokig is eltarthatott. A rómaiak a folyó túlpartjáról figyeltek, és azok a hunok, akik árulást forgattak a fejükben, hallhatták a kalapácsütéseket és a szenvedők szörnyű kiáltásait, melyek arról tanúskodtak, hogy Attilának megvoltak azok az emberei, akik kellő jártasságot szereztek e hátborzongató kivégzési mód végrehajtásában. E borzalmas részletek után visszatérve a megállapodáshoz: a hunok által meghatározott feltételekből világosan kirajzolódik, valójában milyen célok mozgatták őket. Természetesen előszeretettel olvasztgatták be az aranyat, hogy ékszert készítsenek belőle, ám kifejlesztettek egyfajta pénzgazdaságot is, mely a római fizetőeszközre épült, és a készpénzhez jutás legegyszerűbb módját a zsarolásban vélték fölfedezni. Kétségkívül felkínálhattak lovakat, szőrméket, rabszolgákat a Dunánál folytatott korrekt kereskedelemhez, ebből azonban nem lehetett meggazdagodni − olyan mértékben semmiképpen sem, hogy selyemhez, borhoz juthassanak, ami az életet kellemesebbé teszi, vagy megfizethessék a külföldi kézműveseket, iparosokat, hogy nehéz fegyvereket gyártsanak, melyektől hosszú távon a biztonságuk függött. Szent Ambrus szerint teljességgel helyénvaló keresztényi magatartás az, ha a barbárokat uzsorakamattal véreztetjük ki: „Akit háborúban nem tudsz egykönnyen térdre kényszeríteni, azon hamar bosszút állhatsz: száz százalékkal (értsd: kamattal). Ahol jogos a háború, ott jogos az uzsorakamat is.” Amikor Attila és Bleda saját birodalmukba visszatértek, megkapták, amit rövid távon akartak − némi aranyat és életteret, a béke azonban hosszú távon nem állt érdekükben. Nekik háború kellett, és a másutt zajló események erre hamarosan megfelelő alkalmat is kínáltak. Ebben az évtizedben baljós fellegek gyülekeztek a Római Birodalom fölött, keleten és nyugaton egyaránt. Aëtius Galliában oltotta a tüzet, és 432-ben sikerült is a frankokat megfékeznie, de aztán következtek a bagaudák (435-437), egy homályos eredetű és zavaros népcsoport, mely gerilla-háborút folytatott erdei bázisairól, és végül a gótok, akik 437-ben kis híján elfoglalták Narbonne-t. 439-ben maga Karthágó, a rómaiak hajdani észak-afrikai provinciai fővárosa a vandál törzsfőnök, Geiserich kezére került. Negyven évig tartó vándorlás után − a Rajnán, Gallián, Hispánián, a Gibraltári-szoroson átkelve − a vandálok elfoglalták a mai Líbia területét. Karthágót csatornáival, templomaival és színházaival együtt (az egyiket Odeonnak hívták, és koncerteket tartottak benne) brutálisan tönkretették. A betolakodók új otthonukat, noha meglehetősen termékeny terület volt, szűkösnek találták a Szahara és a Földközi-tenger között, s ezért hamar kitanultak egy új mesterséget: a hajóépítést. Karthágó kiváló földrajzi helyzete lehetővé tette az Afrikát Szicíliától elválasztó 200 kilométeres szoros fölötti ellenőrzést, és alapul szolgált a kalózkodáshoz, később pedig egy hadiflotta kiépítéséhez. 440-ben Geiserich hajóhada Szicília partjaihoz érkezett, a sereg, szokás szerint, hozzálátott a romboláshoz, majd az itáliai félsziget felé vette az irányt, mindenki előtt ismeretlen céllal. Keletről II. Theodosziosz csapatokat küldött, hogy segítsen a behatolókat feltartóztatni, de a sereg későn érkezett: a vandálok amit lehetett, kiraboltak, és zsákmányukkal már úton voltak hazafelé. Attila és Bleda kihasználták a zavaros időket. Nyugaton kiváló lehetőségük kínálkozott a fosztogatásra az Aëtiusszal kötött szövetségüknek köszönhetően, akinek a galliai barbárok megfékezéséhez szüksége volt a hunok segítségére. De ugyancsak hunok segédkeztek a frankok és a bagaudák s, ami a legemlékezetesebb, a burgundok/nibelungok elleni harcokban, utóbbi volt az a törzs, amely 30 évvel korábban átkelt a Rajnán, és hátrahagyott egy osztagot, mely sikeresen ellenállt a hun támadásnak. Ezt követően letelepedtek a rómaiak kényszeredett jóváhagyásával, mégpedig a Közép-Rajna-vidéken, és számos várost is elfoglaltak, melyek közül Worms lett a fővárosuk. Királyuk, Gundahar vagy ismertebb nevén Gunther vezetésével

továbbra is sok bajt kevertek, megpróbálva még több földterülethez jutni. 435-ben, amikor átkeltek az Ardenneken, és nyugat felé vonultak, fölkeltették Aëtius és hun zsoldosai figyelmét, akiknek megvolt már a maguk kontingense erre a területre. A csatában sok ezer burgund esett el (az egyik forrás, alighanem némi túlzással, 20 ezer halottat említ), köztük volt Gunther is, akinek halála átment a népi emlékezetbe, jelesül a Nibelung-énekbe, majd pedig Richard Wagner híres Gyűrű-ciklusába (Ring). A népi emlékezet szőtte azt a feltételezést, hogy a burgundok szétverése mögött maga Attila állt. Ez nem igaz. Attilát az adott időpontban teljességgel lekötötték az otthoni események. A legendának mégis van némi alapja, amennyiben Aëtius és a hunok tudomása nélkül a mészárlás nem történhetett volna meg. A hunok megkapták jutalmukat: bosszút álltak, és jókora zsákmányra tettek szert. A kevés számú túlélő burgund nyugatra és délre menekült, nevük visszacseng Lyonban és környékén, a híres szőlővidékeken, melyek e törzsről kapták nevüket, akárcsak a későbbi királyság, amely aztán eltűnt a történelem színpadáról. Attilának és Bledának azonban több kellett, ha nem a barbároktól, hát a keleti birodalomtól. Az ürügyek már megvoltak hozzá. Akadozott a sarc fizetése. A Duna túloldalára szökött menekültek az ígéretek ellenére nem tértek vissza. És mindennek tetejében Margus püspöke (ma: Pozsarevác) embereket küldött a folyó túlpartjára, akik királyi sírokat fosztogattak. (Priszkosz rétor azt mondja, hogy ezek hun sírok voltak, a hunok azonban nem formáltak sírhantokat; ennélfogva ősi kurgánoknak kellett lenniük, melyeket folytonosan kifosztottak.) Vagy kiadják a püspököt, vagy háború lesz! − szólt a hunok ultimátuma. A püspököt nem adták ki, Attila és Bleda tehát lépett. Valamikor 440 körül a constantiai vásáron hunok váratlanul római kereskedőkre és katonákra támadtak, és számosat megöltek közülük. Aztán átkeltek a Dunán, és megtámadták Viminaciumot, Margus közvetlen keleti szomszédját, szörnyű sorsra ítélve a várost. Senki sem tudta, miért volt ennyire sebezhető, de az ott lakók alighanem sejtették, mire megy ki a játék. A város elöljáróinak maradt annyi idejük, hogy a kincseket elássák, melyek csak 1930-ban kerültek elő egy ásatás során, amikor a régészek több mint 100 ezer érmére bukkantak. A túlélőket rabságba hurcolták, közöttük volt egy névtelen üzletember, akivel találkozunk még, egészen más, sokkal kedvezőbb körülmények között. A várost ezután porig rombolták, és évszázadokig nem építették újjá. A falut, amely ma itt található, Kostolacnak hívják. A hunok ezt követően közvetlenül Margus ellen fordultak. A sírrabló püspök megrémült, hogy biztonságukért cserébe saját emberei fogják átadni őt a hunoknak, ezért inkább kereket oldott, átkelt a Dunán, és azt mondta a hunoknak, elintézi a város kapuinak megnyitását, ha a hunok megígérik, hogy megkímélik az életét. Az ígéret elhangzott, és kezet ráztak rá. Aztán a hunok az éjszaka folyamán összegyűltek a folyó túlpartján, közben a püspök valahogy meggyőzte az őrséget, hogy nyissák ki neki a kaput. Közvetlenül mögötte ott rejtőztek a hunok; Margus elesett, és lángok martalékává vált. Soha nem építették föl újra. Hogy ezután mi történt, az tisztázatlan. A források és interpretációk olyannyira eltérnek egymástól, hogy senki nem tudja biztosan, vajon egy háború volt-e, vagy kettő, milyen hosszan tartott: két évig vagy öt évig? A dolgok összekeverednek a vandálok szicíliai inváziójával és az ellenük küldött sereg hadmozdulataival. A mai Belgrád térségében nagy pusztítások voltak. Annyi bizonyos, hogy Margus a hunoké lett, és annak testvérvárosa, Constantia is, a Duna északi partján. A Morva völgyét a Trákiába vezető úttal együtt a hunok ellenőrizték. Két további város is elesett: Singidunum (Belgrád) és Sirmium (ma Sremska Mitrovica, Belgrádtól 60 kilométerrel nyugatra a Száva folyónál), ahol a püspök néhány aranytálat átadott, mely pár évvel később rút viszálykodások alapját képezte. Ezt követően valami történhetett a hunok háza táján, amitől megtorpantak − otthoni bajok vagy talán egy gyors aranyajánlat Theodosziosztól. Attila és Bleda csapatai visszavonultak, füstölgő romokat hagyva maguk után Pannónia és Moesia határvidékén. Újabb békeszerződés született Anatoliosz egyetértésével, aki a keleti birodalom hadseregének

főparancsnoka és az uralkodó barátja volt. Talán ennek a megújult békének a része volt az is, hogy a hunok újabb zsákmányhoz jutottak: egy líbiai fekete törpéhez, aki bizarr elemekkel gazdagítja történetünket. Zercon már ekkor élő legenda volt. Hun földre kerülését az egyik leghíresebb római tábornoknak, Asparnak köszönhette, aki néhány évig a dunai határvidék parancsnokaként szolgált, majd 431-től Észak-Afrikában tett elvetélt kísérleteket arra, hogy megfékezze a vandálokat. Zercon Aspar fogságába esett, és így került Trákiába. Itt vagy elfogták őt a hunok, vagy Aspar ajándékaként került hozzájuk. Zercon nem volt valami megnyerő jelenség. Deformált lábakon bicegett, orra olyannyira lapos volt, hogy csak két orrlyuk látszott az arcán, dadogott és selypített. Ám megvolt az a képessége, hogy fogyatékosságaiból előnyt kovácsoljon; latin és hun paródiákra specializálódva híres udvari bohóccá vált. Attila ki nem állhatta, ezért odaajándékozta fivérének, Bleda viszont roppant szórakoztatónak találta a törpét − ahogy mozog, ahogy selypít, ahogy dadog! −, és úgy kezelte, mint egy dédelgetett kis házi szörnyeteget; páncélt adatott rá, és magával vitte a hadjárataira. Zercon azonban nem értékelte kellőképpen Bleda szadizmussal kevert humorát, és pár római fogollyal együtt elmenekült. Bleda tajtékzott, csapatot menesztett utána, azzal, hogy a többi szökevényt futni hagyhatják, de Zercont láncra verve hozzák vissza neki. Úgy is történt. Amikor Zercon megjelent előtte, Bleda föltette neki a kérdést, miért szökött el egy ilyen gondoskodó gazdától. Zercon, a latint keverve az újonnan tanult hunnal, valami szörnyű keveréknyelven előadta, hogy bármennyire sajnálja is tettét, de jó oka volt a szökésre, mert gazdája nem gondoskodott számára feleségről. Bleda ettől harsány röhögésre fakadt, és legöregebb feleségének kíséretéből azonnal kirendelt egy szegény leányzót Zercon asszonyául. A törpe a későbbiek folyamán még szerepelni fog történetünkben. Néhány évre a dunai határvidék lecsendesült. Attila alighanem fölfedezte a diplomáciai kapcsolatok áldásos hatásait. Ahogy Priszkosz rétor meséli, Attila leveleket küld Theodosziosznak − leveleket, amelyek nyilván görögül vagy latinul íródtak; az írástudatlan Attilának ekkor már feltehetően rendelkezésére állt legalább egy írnok vagy tolmács, de talán egy kis titkárság is. Attila követeli a szökevényeket, akiket nem toloncoltak vissza, és a sarcot, amit „elfelejtettek” megfizetni. Diplomatikus mázzal vonja be követeléseit, amelyek valójában nem egyebek, mint banditafenyegetések. Ő türelmes ember. Szívesen fogad küldöttségeket, hogy megtárgyalják a feltételeket. Egyúttal úgy állítja be saját magát, mint akinek féken kell tartania türelmetlen törzsfőnökeit. Ha késik a fizetség, vagy bármiféle jele mutatkozik annak, hogy Konstantinápoly háborúra készül, akkor bizony ő nem tudja visszatartani a megvadult hordát. Úgy fest, hogy Attilának valóban akadtak gondjai saját népével. Mivel a béke olcsóbb volt, mint a háború, és a követek olcsóbbak, mint a hadsereg, Theodosziosz küldöttséget és egy Senator nevű exkonzult menesztett Attilához. Az út meglehetősen veszélyesnek ígérkezett, hiszen Trákiát még mindig a hun szabadcsapatok uralták, akiket Attilának nem sikerült ellenőrzése alá vonnia, vagyis éppen azok a „szökevények” portyáztak errefelé, akiket a margusi szerződés értelmében a hun vezér visszakövetelt. Senator tehát úgy döntött, hogy útja első részét hajón teszi meg, a Fekete-tengeren fölhajózik Odésszoszig (Várna), ahonnan a római kontingens szárazföldi kíséretet ad számára az utazás további szakaszán. Senator meg is érkezett Attilához, akire nagyon jó benyomást tett, hiszen a hun vezér később afféle mintaküldöttségként emlegette a delegációt, de magáról a tárgyalás eredményéről semmi többet nem tudunk. Elképzelhető, hogy valamiféle ígéret elhangzott, mert Attila ettől kezdve igen támogatta a küldöttségváltás gondolatát. Mindennek vajmi kevés köze lehetett a diplomáciához vagy a szökevényekhez. Jó zaftos kis utazás volt ez az előkelőségek számára, és ugyanakkor alkalmasnak bizonyult az időnyeréshez. A fogadások valami ilyesformán zajlottak: „Drága jó barátom, de jó, hogy újra látlak! Szökevények? Sarc? Mindent a maga idejében! Előbb

megebédelünk. Hadd mutassam meg a szállásodat! Ó, igen, a szőnyegek, a selymek valóban szépek − a legjobb minőség! Egy pohár bort talán? Ó, tetszik a serleg? A tiéd! Ó, és ebéd után jönnek a táncoslányok. Hosszú volt az utazás. Ezek a lányok nagyon értenek ahhoz, miként kell a magadfajta nagy harcos lelkének újra szárnyakat adni.” Priszkosz rétor mindezt elég higgadt hangnemben írja le: „A barbár (Attila) világosan látta a rómaiak szabadosságát, amelyet óvatosan gyakoroltak, nehogy a szerződés kárt szenvedjen, és olyan kíséretet küldött hozzájuk, amelyből hasznot remélt.” A 440-es évek közepén négyszer történt ilyen találkozó, és a küldöttség minden alkalommal elégedetten tért vissza, csecsebecsékkel, készpénzzel és ajándékokkal elhalmozva. A békében egyik fél sem hitt. Konstantinápoly aggódott − legalábbis a kutatók így vélekednek a rendelkezésre álló hiányos adatok alapján, amelyek a 444 nyarán és őszén hatályba lépett két törvényhez köthetők. A földbirtokosokat régóta kötelezték megfelelő számú újonc hadba küldésére, illetve az ezzel arányos hadi hozzájárulás megfizetésére. A vezető hivatalnokok azonban, akiknek zöme ugyancsak földbirtokos volt, mentesült e kötelezettség alól; a magas hivatalhoz tartozó pluszjárandóság volt ez. Most az új törvény értelmében nekik is katonákat kellett állítaniuk, vagy bírság megfizetésére kötelezték őket. A második törvény egy négyszázalékos forgalmi adó volt minden eladott árucikk után. Nyilvánvaló, hogy a városnak több katonára volt szüksége, és pénzre, hogy fizetni tudja őket. Mindemellett Theodosziosz ediktumának tanúsága szerint megerősítették a dunai flottát, és újjáépítették a folyó menti bázisokat. Az uralkodó persze pontosan tudta, hogy van oka konfliktustól tartania, hiszen mindent megtett azért, hogy a hunok földühödjenek. Esze ágában nem volt több pénzt kiadni a barbárokra. Ottó Maenchen-Helfen kiváló hunszakértő tömör megfogalmazása szerint: „Hogy megszabaduljon a vadaktól, Theodosziosz lefizette őket. De ahogy kihúzták a lábukat, a császár a szerződést széttépte”, a pénzek kifizetését pedig egyszerűen leállította.

Talán éppen ez a konfliktus volt az, amely arra ösztökélte Attilát, hogy határozott lépéseket tegyen az abszolút hatalom megszerzéséért. Ekkor már megvolt a saját hatalmi bázisa, rendelkezésére állt a görög szerzők által logasnak (többes számban logadesnek) nevezett hatalmi elit (találkozunk majd vagy féltucatnyi ilyen főemberrel Priszkosz diplomata társaságában), és ez a belső kör már, úgymond, „helyére került”, máskülönben Attila aligha ragadhatta volna meg a legfőbb hatalmat. Közéjük tartozott Onegesius, Attila helyettese, az ő fivére, Scottas; néhány rokon (ismerős közülük két unokatestvér: Ajbarsz és Laudarik); és Edekon, a közvetlen északi szomszédságban élő szkír nép vezére, akivel Attila szövetséget kötött, s ettől kezdve a szkírek adták a hun gyalogság törzsét. Ezek a főurak nyilván nemcsak félelemből kötődtek Attilához, hiszen nekik is megvolt a maguk hatalma és hadereje, hanem feltehetően érdekeik is azt diktálták, hogy elfogadják Attila vezető szerepét. A logasok alkották tehát a belső hatalmi elitet. Történészek vitatkoznak arról, hogy helyesebb, ha kormányzóknak, rendőröknek, adószedőknek, papoknak, bölcseknek, sámánoknak, katonai vezetőknek, nemzetségi vezéreknek, nemeseknek vagy diplomatáknak nevezzük őket. Valószínűleg mindegyikük több szerepkört látott el. A Lidell és Scott-féle görög-angol lexikon a logadest „kiemelt, kiválasztott” személyeknek, azaz elitnek nevezi. MaenchenHelfen erre a következtetésre jut: „Nincs bizonyíték arra, hogy ezekben a kiváló emberekben bármi más közös lett volna a kiválóságukon kívül.” De mi a helyzet a többi hunnal? Amit elmondhatunk róluk: törzsi nép volt, mely nemzetségekre tagolódott, és ezeken belül létezett egy belső hierarchia, amelynek az alján a rabszolgák voltak, középen a pásztorokból és gazdálkodókból álló köznép helyezkedett el, felül az arisztokrácia, melyhez születés vagy érdemek alapján lehetett csatlakozni, és mindennek a tetején volt a legfelsőbb vezető, aki most éppen államcsínyre készült.

Mindez váratlanul, gyorsan és véresen kellett hogy megtörténjék. Bleda eltűnt a történelemből. Attila uralkodott az egész Hun Birodalomban a Fekete-tengertől a mai Budapest térségéig, a hosszában 800 kilométeres, széltében 400 kilométeres régióban. A puccs minden bizonnyal azonnal végbement, mivel a külvilág egyetlen szóval sem értesült róla. Attila egyetlen túlélőnek sem kegyelmezett, kivéve Bleda özvegyét: később még találkozunk vele, ő nem messze Attila főhadiszállásától élt, és nyilvánvalóan jó egészségnek örvendett. A győztes fivér az özvegyet lecsapta halott fivére kezéről. A javak ideözönlésére és a pánikra, mely Attila testvér-gyilkossága után elszabadult, néhány kapirgáló magyar tyúknak köszönhetően tudunk következtetéseket levonni. Az ominózus eset Szegedtől 18 kilométerrel északkeletre történt. Nagy levegőt kell vennem, hogy leírjam a város nevét, a magyar nyelvtudomány első számú törvénye ugyanis, hogy minél kisebb egy település, annál hosszabb és a külföldi számára annál kimondhatatlanabb névre keresztelik. Hódmezővásárhelyről van szó. (Az angol szerző nyomban igazolta is elbizonytalanodását, mert a város nevét „Hódmőzávárhely”-ként sikerült megörökítenie − az indiszkrét fordító.) Ez persze a magyaroknak semmi problémát nem okoz, hiszen a névnek pontosan értelmezhető jelentése van. A Tiszához közeli, alacsonyan fekvő térséget hajdanán gyakorta elöntötte az áradó folyó, kicsiny tavak képződtek, ahol vígan tenyésztek a hódok (a környéken található egyik tó és a hozzá vezető csatorna is a hódokról kapta nevét). Az időközben lecsapolt terület laposan nyújtózik a horizont felé. 1963-ban egy középkorú gazda felesége, Józsó Erzsébet épp a kendermagosait terelgette, amikor észrevette, hogy a szárnyasok valami fénylő tárgyat kapartak ki a földből. Az asszonyság lehajolt, kissé mélyebbre túrt, és egy rakás aranyat talált: egészen pontosan 1440 aranytallért, mely összesen 64 kilogrammot nyomott. A fia, igen okosan, fogta az egyik érmét, elment vele Budapestre, a Nemzeti Múzeumba, és felkínálta eladásra. Adtak érte 1500 forintot, ami akkor kéthavi fizetésnek felelt meg. Másnap a fiú már két érmével jelent meg a múzeumban, ahol azonban a kurátor rájött, hogy Józsóné tyúkjai szakértői figyelmet érdemelnek. A kincset a múzeum besöpörte, a gazdasszonyról fejkendőben, a pitvaron fotó készült − a fénykép ma is látható a szegedi múzeumban −, és a család gazdagabb lett 70 ezer forinttal, amiből két házat tudtak venni. Az érmék bizánciak, II. Theodosziosz verette valamennyit, zömük 443-ból való, vagyis éppen abból az évből, amikor Attila és Bleda elkezdtek küldöttségeket meneszteni Konstantinápolyba. Az efféle leletek láttán megindul a képzelet. Miért ás el valaki ilyen kincseket a mezőn? Íme egy lehetséges forgatókönyv. Attila épp csak útnak indult. Bleda halott. Neki is megvoltak a maga logasai. Többségük szintén halott, egyikük azonban elmenekült. Mint a szerencsétlen fejedelmi unokatestvérek, akiknek csontvázai ott száradnak a kihegyezett karókon a Duna-deltában, ő is úgy véli, hogy a folyó túlpartján jobb esélyei vannak a túlélésre. Felmarkolja a részesedést a Konstantinápolyból érkezett legutóbbi sarcból, és dél felé veszi az irányt. Menekülés közben azonban lovasokat lát elöl is, hátul is. Bekerítették. Túl sok esélyt nem ad magának arra az esetre, ha megtalálják nála a pénzt. A kincset tehát hamar elássa. Parasztoknál kér menedéket, és arra gondol, ha majd lecsillapodnak a dolgok, visszatér a zsákmányért, és a sok pénzzel valahol másutt új életet kezdhet. De túlélte-e az üldözést? Kétlem, hiszen soha nem tért vissza, és a kincs 1500 éven át rejtőzött a földben, egészen addig, amíg Józsóné tyúkjai ki nem kaparták.

Ahogy a hatalomra törekvőknél gyakorta előfordul, Attila is igyekezett növelni önbizalmát azzal, hogy a hagyományt kissé átformálta, természetesen úgy, hogy ezzel saját ambíciói elől takarítsa el az akadályokat. Attila az ősi kardkultuszt találta vonzónak. Sok törzs hódolt a kardnak, olykor az isteni támogatás jelképét látva a fegyverben. Alighanem ez a kultikus tisztelet jelenik meg az Artúr-legendában, de ugyanígy megtaláljuk a kardkultuszt a

hsziungnuknál, az avaroknál, a bolgároknál és íme tehát: a hunoknál is. Röviddel hatalomra kerülése után Attila megalkotta a maga kardkultuszát. A történetet Priszkosz beszámolója alapján elevenítjük föl (a rétor kalandjaival, Attila udvarában tett látogatásával a következő fejezetben foglalkozunk részletesen). Egyelőre annyit, hogy Priszkosz följegyzéseinek egy része az idők folyamán elveszett, noha egyes részletek „másodkézben” fennmaradtak az egy évszázaddal később élt gót történész, Jordanes idézeteinek köszönhetően. A dolog úgy fest, hogy egy adott kardot − latinosított változatban: Mars kardja − a hun királyok mindig is tiszteltek, ám ez a kard elveszett. Íme az Attila által jóváhagyott történet arról, hogyan fedezték fel újra: Egy pásztor látta, hogy egyik üszője sántít. Nem értette a sebesülés okát, ezért a uércseppeket követve elindult, és rátalált egy kardra, mely az óvatlan állat lábát legelés közben felsértette. Kiásta a kardot a földből, és egyenesen Attilához ment vele. Attila megörült az ajándéknak, és mivel bátor ember volt, úgy vélte, égi jel ez, mely azt mutatja, hogy az Ég őt szemelte ki az egész világ uralkodójának, és Mars kardjának köszönhetően olyan hatalommal rendelkezik, mellyel háborúkat fog nyerni. Attilának kétségkívül megvolt az ereje és a becsvágya ahhoz, hogy hadat viseljen Theodosziosz birodalma ellen. Ami pillanatnyilag hiányzott, az az összpontosítás. Szembe kellett néznie egy acatiri vagy akatziri nevű törzzsel − a névről számos etimológiai vita folyik, Maenchen-Helfen tíz oldalon sorolja fel a változatokat. Röviden: valószínűleg pusztai népről van szó, mely a Fekete-tenger környékén, valahol a Don túlpartján élt. A bajok akkor kezdődtek, amikor az acatirik egyik törzsi vezetőjének ügyes és ugyanakkor gyalázatos hízelgés révén sikerült megőriznie függetlenségét. Attila aranyat kínált neki, és látogatóba hívta, de a törzsfőnök a dolog mögött csapdát sejtett, és visszaüzent, hogy nem fogadhatja el a meghívást, mert ahogy a napba nem néz az ember, hiszen a szeme elkáprázik, úgy egyszerű halandóként hogyan is nézhetne föl magára az Istenre − íme újabb apró adalék ahhoz, hogy Attilát ekkoriban már kezdték az Ég hódításra termett kiválasztottjának tekinteni. Attila úgy döntött, hogy hódítás helyett megelégszik a törzs ellenőrzésével, és elküldte legidősebb fiát, Ellákot, hogy biztosítsa a hun befolyást. Maga Aëtius jött el Rómából, hogy újabb békefeltételekről tárgyaljon. A látogatásról nem maradt fenn közvetlen beszámoló, de Apollinaris Sidonius, a kiváló gall költő latin verséből következtetni lehet a történtekre. A költemény valójában dicshimnusz, valószínűleg Aëtius 447-ben kezdődött harmadik konzulátusának dicséretét hivatott zengeni. Az egyik verssor így szól: „Békével tért vissza a Dunától, s a Donnál levetette dühét.” Aëtius bizonyára értette a dolgát, és bízott abban, hogy vendéglátója meleg fogadtatásban részesíti őt. Ha Attila és Aëtius gyermekkorukban nem is találkoztak − Aëtius tíz évvel lehetett öregebb a hun vezérnél, ötvenvalahány évével valósággal patriarcha már −, most bizonyosan létrejött a személyes kapcsolat, és feltehetően kölcsönösen tisztelték egymás vezetői képességeit. Szót értettek egymással, és olyan megállapodást tudtak kötni, mely mindkettejük érdekeit szolgálta. Attila egyeduralomra jutása óta alighanem ez volt az első eset, hogy magas rangú külhoni delegáció látogatást tett udvarában. Jó alkalom ez arra, hogy számba vegyük: hol élt, hogyan élt, és milyen is volt valójában. Ennek áttekintéséhez kissé előre kell szaladnom a történetben, hiszen forrásanyagért Priszkoszhoz kell fordulnom, aki pár évvel később járt Attila udvarában. Először is lássuk Attila főhadiszállásának sokat vitatott helyét! Történészek nagy érdeklődéssel találgatják Priszkosz útvonalát Konstantinápolytól észak felé tartva, hiszen ha sikerülne néhány „kilométerkövet” kijelölni, akkor el lehetne jutni Attila táboráig, és az ezt

követő ásatások sok-sok ablakot nyitnának a hunok életére. De mind a mai napig csak tapogatózunk, mint a kincskeresők, akiknek vannak ugyan nyomra vezető jeleik, de azoknak legalább a fele hiányzik. Priszkosz három nagy folyón kelt át, s ezeket így nevezi meg: Drekkon, Tigasz és Tipheszasz; Jordanes azonban, Priszkoszt idézve, már torzítja a neveket, és ebben a sorrendben közli a folyókat: Tiszia, Tibiszia és Drikka. Habár az is lehet, hogy Jordanes írta le helyesen, és Priszkosz tévedett, vagy mindketten a helyi elnevezést próbálták rögzíteni, mely mára feledésbe merült. Ez a bizonytalanság akadémikus lábjegyzetek sokaságát ihlette. A neveket párosíthatjuk ugyan, de a három párosításból csak két ismert folyó neve jön ki, de még ez a kettő is vitatott: Tipheszasz/Tibiszia = Tibiscus (latin)/Tamiš (szerb), Timiş vagy Timişul (román), Temes (magyar); Tigasz/Tiszia = Tisza (magyar)/Theiss (német); Drikka/Drekkon = ismeretlen, de lehetséges, hogy a mai Béga. A Temes a Dunába ömlik Belgrádtól északra, közel ahhoz a ponthoz, ahol a Béga a Tiszához csatlakozik. De számos más folyó is számításba jöhet, és a nevek örökké változtak, ahogy a népek cserélődtek. A legvalószínűbbnek a Tisza látszik, mely a magyar Alföldet uralja hosszú, széles kanyarulataival, és amely annak idején még szélesebb ívekben kanyargott, mielőtt a 19. században gróf Széchenyi István megszelídíttette (a gróf nevéhez fűződik az Al-Duna szabályozása és gyakorlatilag az egész ország politikai, gazdasági és szellemi megújítása). (A szerző őszinte tisztelete és elismerése azért némileg igazságtalan a magyar reformkor nagyjai iránt. − A szerk.) A Tisza nevét számtalan formában írták le az évszázadok folyamán, és még ma is megmaradt néhány, egymástól teljesen eltérő elnevezés Európának ebben a soknyelvű térségében. Sajnos azonban egyik név sem tartalmaz g betűt a közepén. Az viszont elképzelhetetlen, hogy egy olyan tanult ember, mint Priszkosz, ne tudott volna a Tiszáról, és széles körben elfogadott a feltevés, miszerint a rétor erre a folyóra gondolt. Ha átkelt rajta, az azt jelenti, hogy Attila főhadiszállása a folyó túlpartján, tehát a nyugati oldalon volt. Ennek van is értelme, hiszen így a hadseregét gyorsan mozgósíthatta nyugat és dél felé egyaránt, márpedig az ilyen hadmozdulatokat a másik partról igencsak megnehezítették volna a Tisza tavaszi áradásai, amikor a folyó több kilométeres szélességben öntötte el a térséget. Ha a Priszkosz által megtett távolságot próbáljuk felbecsülni, akkor nagyjából a mai Magyarország déli részéig, Szeged környékéig jutunk. Szeged közvetlenül a folyó mentén fekszik, és az áradás bizony manapság is gyakorta fenyegeti a várost. 1879-ben csaknem mindent elsöpört, de súlyos károkat okozott az árvíz 1970-ben, sőt 2000-ben is. Ha Attila a folyó nyugati partján telepedett le, akkor valószínűleg 20-30 kilométerrel nyugatra verette le sátrait, ahol már biztonságban volt a folyó szeszélyeitől, ugyanakkor rendelkezésére állt a puszta: a hatalmas, nyílt terep, ahol a hun lovasság vígan gyakorolhatta harci technikáját. Attila főhadiszállása azonban nem katonai tábor volt, hanem szabályszerű kis város, faépületekkel, sőt néhány kőalapú házzal is, közöttük egy olyannal, amely teljes egészében kőből épült. (Erről szólunk még a következő fejezetben.) Természetesen nem modern értelemben vett kőházat kell elképzelni, de az épület így is jelzi Attila birodalmi dimenzióit. Sem erdő, sem kőfejtő nem volt a térségben, így tehát minden egyes követ és farönköt szekereken és tutajokon kellett ideszállítani. Jóllehet időközben hatalmas kutatási háttéranyaga keletkezett annak, hogy a település valamifajta erődként funkcionálhatott, sánckerítésekkel körülvéve, Priszkosz rétor egyetlen szóval sem utal ilyesmire. A településen belül persze voltak sánckerítések, melyek faépületcsoportokat vettek körül. Az egyik ilyen például Onegesius, Attila helyettese házát vette körül, a másik Erekán (Rika), Attila első felesége birtokához tartozott. Ezek a kerítések azonban nem katonai célokat szolgáltak, hiszen

kapuik őrizetlenek voltak, és nyitva álltak. Az építmények között jó tágas teret hagytak, hogy sátrakat is föl lehessen verni. Hasonló kis városkákat ma is látni Mongóliában, ahol a pásztorkodó életmódtól az urbánus felé közelítő emberek ilyen körülmények között élnek. Északon, ahol Szibéria felől hegyek és erdők nyújtóznak idáig, mindig is akadtak, akik fából kívántak építkezni. Fenyőből készült palánkok védik a házcsoportokat a tolvajoktól, és itt is látni még a házak között jurtákat, ahol a kipányvázott lovak mellett ma már motorbiciklik parkolnak. Még a Góbi sivatagban is, ha az ember a végtelen, kavicsos úton autózik, távolról földereng a horizonton egy-egy kis városka, helyi közigazgatási központ, ahol jobbára kőépületek állnak ugyan, de a lakóházcsoportokat hasonló módon fapalánkok övezik. Amikor a pásztorkodó nomádok letelepszenek, rendszerint ilyenformán alakítják ki lakókörnyezetüket. Ezek lényegében hun falvak. Elképzelem, hogy Aëtiust Attila új palotájánál lényegében ugyanaz a látvány fogadhatta, mint Priszkoszt pár évvel később. „Fából készült falak, simára gyalult deszkákból”, melyek − és ez már Jordanestól való − „illesztései olyan pontosak, hogy még a közeli szemrevételezés se tudna közöttük különbséget tenni (…) a kör alakú udvar hatalmas mérete pedig nyomban mutatta, hogy ez csakis a királyi palota lehet.” Mindezt úgy tervezték, hogy lenyűgözze a látogatót, nemcsak méreteivel, hanem a kivitelezés minőségével is: pompás faanyag, kiváló ácsmunka, mely valószínűleg gót vagy burgund foglyok kezét dicséri, hiszen náluk voltak hagyományai a fából való építkezésnek. És most magáról az emberről. Priszkosz leírása Jordanes latin változatában: „Ez az ember arra született, hogy megrengesse a földet, országokat tartson félelemben; arra rendeltetett, nem tudom, miért, hogy rettegjenek tőle az emberek, és borzasztó hírek keljenek szárnyra róla. Testtartása dölyfös, szemei ide-oda cikáznak, erőt és büszkeséget lövellnek, amerre csak jár. {…} Igen, szerette a háborút, de tudta, hogyan tartsa féken magát. Kiválóan érvelt, együttérzést tanúsított a könyörgők iránt, és kegyes volt azokhoz, akiket védelmébe fogadott. Alacsony termetű volt, mellkasa széles, feje nagy, kicsiny szemekkel, gyér, őszes szakállal, tömpe orral és atyái undorító∗ arcbőrével.” Miután az új királlyal Aëtius ilyen sikeresen nyélbe ütötte a dolgokat, és amikor a Duna mellől hazatért, békét hozott a tarsolyában, az új szövetséget azzal pecsételte meg, hogy fiát, Carpiliót küldte második követségbe, talán „túszként”, ahogyan őt magát is küldték annak idején, fiatal korában. Ezt a tényt egy száz évvel későbbi, a 6. század első felében írott levél igazolja, mely Cassiodorus történetíró tollából származik, aki a gótok történetét írta meg. (E műve csak kortársa, Jordanes kivonatában maradt fenn. − A szerk.) A levélben arról ír, hogyan küldték el saját nagyapját Attilához a Carpilio-féle küldöttséggel. Ez lehetett a második külhoni delegáció, amelyet Attila egyeduralkodóként fogadott. Cassiodorus „a saját nagyapját természetesen igyekszik kedvező színben feltüntetni, a hunokat pedig gonosz hódítóknak ábrázolni, akik szeretett gótjait leigázták, ám ∗

A teter szót fordították „undorítónak”, a taeter egy változatát, ami a „piszkos, förtelmes, viszolyogtató” szinonimája. Egyes fordításokban „barna bőrű” vagy „sötét” szó szerepel, amit aztán később sokan átvettek. Az „atyái arcbőre” − originis suae signa restituens − szó szerint ezt jelenti: „visszaadja származása jeleit”. Ez a különös megfogalmazás Ammianus Marcellinus hunokra vonatkozó, előítélettel terhelt ábrázolására emlékeztet, de úgy gondolom, hogy Jordanes inkább a családi vonásokra kívánt utalni.

ez a beszámoló mégiscsak alátámasztja a Priszkosz-féle portrét. Cassiodorus leírja, hogy nagyapja félelmet nem ismerve tekintett arra az emberre, aki előtt a Birodalom meghunyászkodott, és megvetően nézett vissza a reá meredő mogorva, haragos arcokra. Nem tétovázott, hogy találkozzék a zabolátlanul káromkodó emberrel, aki szemlátomást arra törekedett, hogy az egész világ fölötti uralmat megszerezze. A királyt dölyfösnek találta; de lecsillapította őt, és habár a hunok ujjat akartak húzni a világ leggazdagabb birodalmával, érveivel jobb belátásra bírta őket… Ilyenformán visszanyerte a békét, aminek elvesztése miatt oly sokan kétségbeestek.” Cassiodorus és Priszkosz együttesen egy csúf, kicsiny ember portréját rajzolják meg, aki tele van szélsőséges ellentmondásokkal; csapongó, szeszélyes, mindenkire gyanakszik, kivéve a legközelebbi tisztjeit, gyakran brutális, és kétségkívül kemény harcos. Embereket gyilkolt, sőt lehet, hogy még saját fivérét is önkezével ölte meg. Rejtély, mit érez, kiszámíthatatlan, mi lesz a következő lépése. Mosolyával olykor még a sziklát is meglágyítja. Jelenlétében érződik a karizmatikus erő; eredeti, teológiai értelemben − az erő, mely isteni adományként árad belőle, és amely a vezetőt az átlagembertől megkülönbözteti.

Holmi csecsebecsékkel, szokásos diplomáciai ajándékkal nyilvánvalóan nem lehetett őt lekenyerezni, már csak azért sem, mert nyughatatlan népét is féken kellett tartania. Ahhoz, hogy hatalmát visszanyerje, Attilának gyorsan magához kellett ragadnia a kezdeményezést. 447-ben hadjáratot indított. Hármas célt követett: először is zsákmányt akart szerezni; sokat, a lehető legtöbbet és a lehető legrövidebb idő alatt. Másodszor: biztosítani akarta, hogy mindezt a jövőben is megismételhesse. Harmadszor, mindezzel párhuzamosan elejét akarta venni annak, hogy a keleti birodalomnak bármiféle esélye is legyen a visszavágásra. Mindez azt jelentette, hogy el kellett foglalni az egész dunai határtérséget, átvenni a folyó és a hadiflotta fölötti ellenőrzést, továbbá elfoglalni a városokat, melyek a Birodalom külső hadállásaiként szolgáltak. Korábban, amikor a hunok konszolidálódni igyekeztek, nem támasztottak területi igényeket, Attila új ambíciói azonban teret követeltek. Először fordult elő tehát, hogy Attila területre vágyott, és egyenesen a Birodalomtól! Magáról a 447. évi hadjáratról elég kevés adat áll rendelkezésünkre. Két dolog látszik bizonyosnak, az egyik: a hunok elérték Konstantinápolyt, de bevenni nem tudták; a másik: sok várost elpusztítottak a Balkánon. Hogy az események pontosan miként zajlottak, arról nincsenek följegyzések, ezért az alábbiakban saját feltevésemet írom le, az okokra pedig utóbb adok magyarázatot. Képzeljük el, ennek az exnomád népnek milyen döntésekkel kellett szembenéznie! Arra indultak, amerre csak akartak, a célok meghatározása azonban már távolról sem volt ilyen egyszerű feladat. Rablás, fosztogatás olyan területeken, melyeket már kiraboltak és kifosztottak? A gazdagság a városokban lakozott, ám ezeket vastag, magas falakkal védték; a lovas íjászok itt nem sokra mentek. Egy város bevétele a nomádok számára egyféleképpen történhetett: hosszú ideig tartó ostrommal, a bent lakók kiéheztetésével és azzal a feltétellel, hogy az ostromlottak időközben kívülről nem kapnak nehéz fegyverzetű erősítést. Az ilyen ostrom hónapokig is eltarthat, s közben az éhes hadsereg egyre mohóbban ácsingózik a zsákmányra. Ezúttal azonban a hunok nem ilyen módon indultak a városok ellen. Miben rejlett a konstantinápolyi hadjárat rendkívülisége? Attila soha nem merészkedett ilyen messzire déli irányba, tudnia kellett azonban, hogy mi vár rá, ha eljut odáig. Szép hosszú menetelés volt ez. A magyar Alföldről a Tisza vonalát követve 160 kilométer az út Belgrádig, aztán a Morva mentén 180 kilométer a jól védett Maissusig (mai nevén Misig), újabb 120 kilométer a Misava keskeny völgyében, ahol ma a vasút visz Szófia felé; majd jön a Marica és

az ősi út Dél-Bulgárián keresztül, ahol a hegyek végre síksággá szelídülnek, s következik Hadrianopolis (ma Edirne) újabb 220 kilométer után, és végül egy 160 kilométeres szakasz. Ez így együtt összesen 840 kilométert tesz ki, ezt az utat kell megtenni ahhoz, hogy a sereg ott állhasson Bizánc teljesen áthatolhatatlan falai előtt. A várost ekkor már az új theodoszioszi falak védték, melyeket Anthemiosz építész vezetésével emeltek 413 után. A falak ma is állnak, vörösesbarna téglái messziről derengenek, ha az ember a síkság felől közelít. Mára meglehetősen erodálódtak, de akkor, 445-ben világcsodának számítottak; faragott kőalapzatukkal egyfajta lépcsőzetes védelmi rendszert képeztek, mely 5 kilométeren át húzódott a folyótól a tengerig. A támadónak először egy 20 méter széles, 10 méter mély várárkot kellett leküzdenie. Az árkot zsilipek tagolták, mindegyik szakasznak megvoltak a maga csövei, melyeken keresztül eláraszthatták a várárkot, ugyanakkor vizet juttathattak a védők számára. Aztán jött egy 20 méter szélességű mellvéd − peribolosz, ahogy akkor nevezték −, ahová természetesen katonákat vezényelhettek a védők. Ha a támadó sereg ezen is túljutott, akkor egy 10 méter magasságú fallal találta szembe magát, melynek tetején újabb, megint csak 20 méter szélességű mellvéd következett, őrtornyokkal tagolva. Még beljebb egy újabb, 15 méter szélességű mellvéd húzódott, és végül már „csak” a 20 méter magas belső falat kellett leküzdeni, mely elég széles volt ahhoz, hogy a tetején katonák parádézzanak. Ötvenméterenként, a fal teljes hosszúságában tornyok emelkedtek. Az összesen 10 városkapuhoz felvonóhidak tartoztak, melyeket az ostrom idejére természetesen eltávolítottak. Ha ezek az adatok nem lennének eléggé meggyőzőek, akkor lássuk Edwin Grosvenor amhersti (Massachusetts) történészprofesszor 1895-ben írt beszámolóját∗ Konstantinápolyról! „Azokban az időkben, amikor az ágyút még nem ismerték, a legelszántabb parancsnok és a leghatalmasabb hadsereg is visszarettent volna egy ilyen félelmetes védelmi rendszer láttán. Mint egy széles, mély és híd nélküli folyó terült szét a mellvéd, meredek, csiszolt köveivel. A félelmetes külső falnál és annak tornyainál is magasabbra emelkedtek a periboloszok, melyek tetején emberi falanxok védték a várost a támadóktól. De ha ezek a bástyák el is estek, és a védők visszaszorultak volna a városon belülre, még akkor is ott derengett áttörhetetlenül és leküzdhetetlenül a belső fal − ostromlétrának, faltörő kosnak csúfondárosan szamárfület mutatva. És a mellvéd tetején ott korzózhattak a védők, hogy kinevessék és kigúnyolják az idáig sikeresen előrenyomuló, de itt már végképp megzavarodott ellenséget.” Soha senkinek nem sikerült áttörnie e védelmi rendszert, egészen 1453-ig, amikor is a törökök 60 ökör segédletével egy 8,5 méteres ágyút vontattak ide, melyből féltonnás ágyúgolyókat tudtak kilőni egy kilométeres távolságra. Attila még csak nem is álmodhatott arról, hogy egyáltalán megkísérelje a város bevételét. Adódott azonban egy váratlan esemény, egy „égi beavatkozás”, mely a könnyű győzelem lehetőségével kecsegtetett: 447 januárjának végén a várost borzalmas földrengés rázta meg, mely az új falnak egy teljes szakaszát leomlasztotta. A császár vezetésével egy 10 ezer fős kongregáció mezítlábas engesztelő menetet tartott a kőtörmelékekkel borított utcákon. A barbár fenyegetés alól azonban nem volt feloldozás, csakis a kőkemény és nagyon gyors helyreállítási munkában lehetett bízni. A munkálatokat a praetorianus praefectus, Kürosz, a költő, filozófus, építész vezette, akinek nevéhez Constantinus óta messze a legtöbb ∗

A bevezetőt barátja, Lew Wallace, a Ben Hur szerzője írta.

középület fűződött.

Alighanem ez volt az a pillanat, amikor Attila döntött a déli hadjáratról. A források egyik értelmezése szerint a földrengés és az összedőlt fal hírének hallatára azonnal mozgósította hadseregét, és a Balkánon át megindult Konstantinápoly felé. Ha igaz ez a feltevés, akkor a sereg közeledtének híre a városban bizony hatalmas pánikot kelthetett. Van erre egy utalás, amelyből következtetni lehet a közhangulatra. Kallinikhosz szerzetes, aki Khalkédón (a mai Kadiköy) közelében élt, a Dardanellák túloldalán, 20 évvel később így írta le a rémületet: „A barbár hunok, akik egykor Trákiában éltek, olyannyira megerősödtek, hogy több mint 100 várost elfoglaltak, és már Konstantinápolyt veszélyeztették, ahonnan a legtöbb ember elmenekült. Még a szerzetesek is elinaltak volna Jeruzsálembe. Oly sok öldöklés és vérengzés folyt, hogy a halottakat senki nem tudta volna megszámolni. A templomokat és a kolostorokat kifosztották, a szerzeteseket és a szüzeket lemészárolták, Trákiát annyira tönkretették, hogy az soha többé nem támad föl. ” Antiochiai Izsák szíriai szerző azt írta, hogy a várost egy járvány védte meg a betolakodóktól. „Isten betegséget küldött a tirannus ellen, aki azzal fenyegetett, hogy a várost elfoglalja, és lakóit rabigába hajtja.” Izsák többször is utal a „betegségre”, leírása meglehetősen homályos, az azonban szembetűnő, hogy támadásról egyszer sem beszél, és

ostromfegyverekről sem. Mindez annak volt köszönhető, hogy Kürosz hamar cselekedett. A falakat rendkívül gyorsan helyreállították. Grosvenor, aki az 1880-as években gyűjtött anyagot a könyvéhez, és a helyszínen feliratokat tanulmányozott, nem győzi dicsérni a 60 nap alatt véghezvitt teljesítményt: „Maga Pallasz sem emelhetett volna ilyen rövid idő alatt ennyire szilárd erődítményt.” Attilát tehát, mire ideért, már nem tátongó rések, hanem a helyreállított és áthatolhatatlan falak várták. A hatalmas menetelés tehát hiábavaló volt, némi vigaszt legföljebb az jelenthetett, hogy a hadjáratról szóló döntést Attila már korábban meghozta, a váratlan esemény legfeljebb lökést adott a végrehajtáshoz. Döntése, úgy vélem, teljesen új koncepciót hozott a hunok hadviselésébe, melynek kevés köze volt a nomád múlthoz. A 447. évi balkáni hadjáratról fönnmaradt legelevenebb följegyzés Priszkosz beszámolója Maissus (Nis) ostromáról, melynek konzekvenciáit a szerző két évvel később összegezte. Mivel a hunok nem városokban éltek, így az ostromhoz se nagyon értettek. Ám az utóbbi években sokat tanultak birodalmi ellenségeiktől, mind a keletiektől, mind a nyugatiaktól, és idővel kifejlesztettek egy meglehetősen hatékony támadási technikát. Naissus a ma Nisavának nevezett folyó mellett fekszik. A hunok úgy döntöttek, hogy hidat építenek a folyón, és azon kelnek át. A híd tulajdonképpen egy mai értelemben vett pontonhídnak felel meg: csónakokra palánkokat fektettek. Ezen keresztül átgördítették a „kerekeken magasodó gerendákat”, ez egyfajta ostromgépnek felelt meg; alighanem fatörzseket rögzítettek egy négykerekű vázon. Priszkosz leírásából elég jól követhető a szerkezet működése. A keret fölött volt egy platform, melyet fűzfavesszőből és nyersbőrből készített ernyő védett, elég vastag ahhoz, hogy a nyilakat, lándzsákat, köveket, de még a tüzes nyílvesszőket is felfogja, ugyanakkor rések voltak rajta, melyeken keresztül a támadók tüzelni tudtak. Hány íjász lehetett a platformon? Mondjuk, négy? Legalul, jól védetten, másik négy ember volt, aki a kerekeket mozgatta. És kellett lennie egy harmadik csapatnak is, amely az egész szerkezetet egy hosszú emelőkarral kormányozta. Sok ilyen ostromgépük volt, melyek segítségével aztán olyan nyílzáport zúdítottak a védőkre, hogy mindenki hanyatt-homlok menekült a falakról. A torony azonban nem volt elég magas ahhoz, hogy a bástyákig fölérjen, vagyis nem volt akkora, mint a klasszikus ostromtornyok, így II. Makedóniai Philipposz helepolisz- (városbevevő) berendezései, melyekkel Kr. e. 340-ben Bizánc ellen vonult, vagy más hasonló tornyok, melyek akár az ötvenméteres magasságot is elérték (elképesztő magasság: a fele méret is ámulatba ejtő). Ostromhidakról sem esik szó, noha a támadás végrehajtásakor ezeknek is fontos szerep jut, ahogy ezt már Nagy Sándor is tudta 800 évvel korábban. A hunok sokat tanultak, de ettől függetlenül mentek a saját fejük után. És ekkor előkerült a következő szerkezet: a vashegyű harci sulyok, melyet lánccal ahhoz a ponthoz rögzítettek, ahol a piramisszegélyhez hasonlóan egymáshoz illesztett négy gerenda találkozott. Ennek a gépezetnek a kezelőit is fűzfavessző és nyersbőr páncélzattal védték. Priszkosz leírása szerint hatalmas gépek voltak ezek. Nem is lehetett másként, hiszen nemcsak kapukat, de falakat is kellett ledönteni velük. A falakra visszatért védők szekérderéknyi szikladarabokat zúdítottak a támadók fejére; mintha egy teknős páncéljára gőzkalapáccsal mérnének ütéseket. De gondoljuk csak el, hány sziklagörgetegre volt szükség, és hány emberre, aki a nyílzápor közepette a falakra merészkedett! És hány ostromtorony és harci sulyok kellett a győzelemhez − húsz, harminc, ötven? Priszkosz ezt nem részletezi. De a pontos számadatoktól függetlenül abban biztosak lehetünk, hogy ez a stratégia rengeteg időt, energiát, szakértelmet és tapasztalatot követelt − ácsok, kovácsok hadait, több hónapos előkészítést, szekértáborokra való fölszereléseket. Attila hadseregének technikai felkészültsége Róma vagy Konstantinápoly bevételéhez kevés lett volna, Maissus ellen azonban bőven elégnek bizonyult. A falakat lesöpörte a nyílzápor, a harci sulykok „fölzabálták” a köveket, jöttek az ostromlétrák, és a város elesett.

Maissus romokban hevert. Amikor Priszkosz két évvel később erre utazott, a lemészároltak csontjai még mindig ott hevertek a folyóparton, és a fogadók csaknem üresek voltak (igaz ugyan: voltak legalább fogadók és emberek, ami azt jelentette, hogy mégsem pusztult el minden és mindenki, maradtak túlélők, akik az újjáépítést elkezdhették). Hogyan illeszthetjük össze ezeket az eseményeket? Egyes történészek úgy vélik, hogy Attila városról városra foglalta el Trákiát, és így jutott el Konstantinápolyig. Ha így volt, akkor mi történt a városok bevételéhez nélkülözhetetlen ostromgépekkel? Anthemiosz új falai ellen ez a fölszerelés nem lett volna elegendő, és ezt Attilának is tudnia kellett. Ez esetben viszont miért bajlódott volna a nehéz berendezések szállításával? Feltevésem szerint a földrengés hírére Attila abban a reményben sietett előre Konstantinápolyig, hogy a falakat még mindig romokban találja, és amikor szembesült a helyreállított védelmi rendszerrel, akkor visszafordult, valahol útközben találkozott az ostromgépeket szállító hadtesttel, és könnyebb célpontot keresve Naissus ellen indult támadásba. Ilyen módon mégiscsak sakkban tarthatta a keleti birodalmat, gazdag zsákmányhoz is jutott, és a város ostrománál fontos tapasztalatokat szerzett arra az estre, ha később mégis úgy döntene, hogy Konstantinápoly ellen vezényli hadait. Theodosziosz békéért esdekelt, és megkapta − persze Attila feltételei szerint.∗ A hunok szökevényeket kaptak vissza, a római foglyokért követelt váltságdíjat 8-ról 12 solidusra emelték, a hátralékokat − 6000 font aranyban − besöpörték, az éves sarcot 2100 fontra megháromszorozták. Mai árfolyamon számítva a Birodalom 38 millió fontot szurkolt le a hunoknak, ezt követően pedig évente 13,5 millió fontot − vagyis ömlött az arany a pásztorkodó nomádokhoz. Római források úgy kommentálták mindezt, hogy Konstantinápolyt kivéreztetik. Amikor az adószedők megérkeztek, a gazdagok közül sokan kénytelenek voltak bútoraikat, feleségük ékszereit eladni, hogy fizetni tudjanak. Állítólag többen öngyilkosságot követtek el. A valóságban azonban nem volt ennyire súlyos a helyzet. 408-ban Alarikot 9000 fonttal fizették ki (4000-et adott Konstantinápoly, 5000-et Róma). Más ellenséges vezéreket 10003000 fonttal elégítettek ki. 540-561 között a perzsák négyszer kaptak összesen 12 600 fontot, az egész időszakra számítva évente 1000 fontot. Ez az összeg egy-egy előkelőbb fogoly váltságdíjának felelt meg, vagy az uralkodó tiszteletére rendezett ünnepi játékok költségeinek, vagy, mondjuk, ennyibe került egy templom megépítése. Egy becslés szerint a keleti birodalom állami bevétele átlagosan évi 270 ezer fontra tehető. Így tehát Attilának végül is 2,2 százalékot sikerült kiszakítania ebből, egyszeri alkalommal, majd az azt követő években az éves kincstári bevételnek kevesebb mint 1 százalékát söpörhette be. Mindez három évig tartott. Attila mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy ahol ennyi pénz van, ott többnek is lennie kell, és következő hadmozdulatát ennek tudatában tervezte meg. Stratégiájának kulcseleme volt a Dunától délre fekvő, Pannoniától Lippáig terjedő, nagyjából 80 ezer négyzetkilométeres térség fölötti uralom megszerzése. Itt nem voltak fallal körülvett városok, római táborhelyek, dunai flotta, és a Konstantinápoly felé vezető út a Balkánon át nyitva állt. Az éves vásárok helyszíne a Duna partjaitól délre tolódott, a megostromolt Naissushoz, amely a legfontosabb határvárossá vált. Trákia Attila könyörületétől függött. Amikor a hadjáratot elkezdte, tekintélye ebben a térségben legalábbis ingatag volt. Most, hogy a szükséges anyagi eszközök a rendelkezésére álltak, népe a zsákmánnyal jóllakott, s a váltságdíjakkal mindenki degeszre tömte a zsebét, a hun ∗

Ezeket az eseményeket és az egyoldalú szerződést számos kutató 442-be helyezi, amikor Bleda még élt. „Ez bizonyosan nem igaz” − írja Maenchen-Helfen, Priszkoszra hagyatkozva. „Attila a hunok egyedüli uralkodója. Ő küld leveleket az uralkodónak, ő fogadja a római küldöttségeket, ő követel sarcot. Nincs többé olyan, hogy a »hunok királyai «. Bleda halott.”

nemzetségek a „tenyeréből ettek”, ráadásul a szökevények zöme is kézre került − minden adott volt ahhoz, hogy Attila szélesebb horizontok felé tekintsen.

Attila birodalma ekkor már olyan méreteket öltött, amilyenre Európának ebben a térségében korábban nem volt példa, de egész Európa sem látott hasonlót a Római Birodalom fölemelkedése óta. Volt egy Dák Királyság, mely Kr. e. 60-ban a Fekete-tengertől a mai Magyarországig, északon a mai Szlovákiáig terjedt, de ez az államalakulat mindössze tíz évig élt, majd nyom nélkül eltűnt. Attila a 440-es években már jóval nagyobb térség fölött gyakorolt befolyást, keleten a Kaszpi-tengeren át a Baltikumig s onnan északi irányban egészen az Északi-tengerig. A hun jelenlét bizonyítékai e hatalmas terület legkülönbözőbb részeiben bukkantak fel. Ahogy láttuk, két szökevény herceget a Margusnál kötött békeszerződés után átadtak Attilának (karóba húzásra ítélték őket), Carsiumnál, a Dunadeltában, mindössze 60 kilométerre a Fekete-tengertől. Régészek százával találtak hun leleteket Ausztriától (jellegzetes hun összetett reflexíjak töredékeit, mesterségesen megnyújtott koponyákat Bécsnél) a Volgáig (edényeket és kardokat Ukrajnában). Priszkosz homályos utalásokat tesz a hun uralomra „az óceán szigetein”, melyet a legtöbb kutató a baltikumi szigetekkel azonosít, Dánia és Németország partjaitól számítva (ez a legvitatottabb pont, mégis ennek van a legtöbb értelme, hiszen Attila megörökölte az uralmat Ermanarik keleti gót föderációja fölött, amely fölött a hunok 370-ben arattak győzelmet). Ez a hatalmas birodalom felölelte egész Közép- és Kelet-Európát a Rajnától keletre, sőt Dél-Oroszországból is egy részt, a Balkánt és Bulgáriát − összesen mintegy 5 millió négyzetkilométernyi térséget, ami az Egyesült Államok területének csaknem felét tenné ki. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez egy tökéletesen központosított birodalom lett volna, melyet Attila közvetlen kontroll alatt tartott; nem arról volt szó, hogy minden egyes törzs Attila szavát leste volna − az viszont biztosítva volt, hogy ezek a törzsek legalábbis nem fordultak ellene, és a többségük katonailag támogatta őt, amikor arra volt szükség. A 440-es évek végére Attila volt a barbaricum első számú vezére, aki gyakorlatilag garantálta a zsákmányszerzést, és ezzel indokolttá tett egy támadó háborút. Attila birodalma különös módon azok szeme elől többé-kevésbé rejtve volt, akik írtak róla, hiszen a hatósugár keleti és északi irányba terjedt, ennélfogva kívül esett a konstantinápolyi és római vezetők látószögén ahhoz, hogy a közvetlen fenyegetettséget észrevegyék. Különböző szakértők merőben más módon érvelnek, olykor egészen nyersen fogalmazva. „Thompson a hunokat vadak üvöltő hordájának látja − írja Maenchen-Helfen. − Még a szöveget is olykor félrefordítja.” A marxisták a barbár korszak utolsó szakaszának esszenciáját látták Attilában, egyfajta katonai alapokon nyugvó demokráciaként értékelték uralmát, mely arra volt hivatva, hogy végítéletet mondjon a római rabszolgatartó társadalom fölött, s ezzel előkészítse a feudalizmust, a kapitalizmust, a szocializmust, végül a földi Paradicsomot. Tényekkel aligha támaszthatók alá ezek a feltevések, hiszen az új társadalom működéséről oly keveset tudunk. Mit tudunk például Attila pozíciójáról? Neve mellett mindenféle rangokat emlegetnek − basileus (az uralkodó római elnevezése), rex, monarkhosz, hégémón, arkhón, phülarkhosz. Ezek mind görög vagy latin kifejezések, és mind elég homályos. Vagy talán több volt ennél − egyfajta istenség a saját népe szemében? Ezt sugallják egyesek, és hihetően is hangzik, ha abból indulunk ki, hogy a római uralkodókat isteni státussal ruházták fel, gondoljunk csak a saját magát istenítő Augustusra, Caesarra, Caligulára vagy éppenséggel Constantinusra, aki nagy kegyesen engedélyezte, hogy utalhassanak isteni mivoltára. Ám ez a fajta őrültség soha nem volt része a nomád kultúrának. A vezérek önmaguk dicsőítésében legföljebb odáig mentek, hogy az Ég kiválasztottjának tekintették magukat, ahogyan Dzsingisz idővel úgy érezte, hogy a Kék és Örök Ég választotta ki őt a világuralomra, vagy ahogy a kínai császárok

hivatkoztak a Mennyei Mandátumra. De ez nem volt azonos azzal, hogy Istennek mondták volna magukat. Más kérdés, hogy egyes talpnyalók mindig továbbmentek egy lépéssel, és hajbókolásaikkor a Vezért, az Eget vagy az Istent ugyanazzal a lélegzetvétellel mondták ki. Épp emiatt támadt ricsaj Priszkosz utazásakor (ahogy a következő fejezetben látni fogjuk), és ilyesmi történt Akatziri korábban már említett körmönfont magyarázkodásakor, hogy miért nem akar Attila udvarába látogatni. (Földi halandó ne nézzen a napba!) Attila azonban nem volt napkirály, akinek minden szavát parancsnak kellett volna tekinteni. Tisztelet övezte őt, nem vitás, de az embert tisztelték benne, nem az Istent. * A hunok elindultak a maguk fölfelé ívelő útján, növekvő gazdagsággal, újabb és újabb területekkel és egy soketnikumú elittel, mely még többet akart. Egyértelmű bizonyítékokat találtak erre 1979-ben Észak-Magyarországon, ahogyan győri látogatásom kapcsán megtudtam.

Azért utaztam oda, hogy Tomka Péter hunszakértővel, az egyik legkiválóbb magyar régésszel, a Xantus János Múzeum vezetőjével találkozzam. Keveset tudtam még a témámról, és emiatt kissé ideges voltam, de amúgy csodaszép nyári nap volt, Győr 18. századi belvárosa pasztell-fényekben tündökölt, velem volt Szegedi Andi, a tolmácsom, és tudtam, hogy Tomkában és bennem van valami közös. Mindketten Mongólia-rajongók vagyunk. Ez afféle szabadkőműves-összetartozás. Új találkozáskor segít megtörni a jeget, és örültem a közös érdeklődésnek, mert az interjú fontos volt számomra. Tomka irányította az egyik legfontosabb hun leletanyag helyreállítását. A régész úgy festett, mint egy nagy, barátságos medve a gyermeki képzeletben. Zömök, fehér szakállú, torzonborz férfiú, lötyögő sortban, vaspolcokkal fölszerelt odújában temérdek könyvvel, irattal körülvéve. Mongol üdvözléssel fogadott, „Szain bain-ú!”, és rám is átragadó harsány nevetéssel nyomban belekezdett a történetbe. 1979 májusában kezdődött, a pannonhalmi apátság alatti szélárnyékos domboldalon. Szőlőművesek egy új telepítésen dolgoztak. Egyikük egy betonoszlopnak ásott gödröt a laza, homokos talajban, amikor ásója csaknem egyméteres mélységben valami keménybe ütközött. Egy hosszú vasdarab volt az. Mélyebbre ásott, és még több vasat talált, majd hirtelen két kard került elő. Amíg a csoport vezetője értesítette a múzeumot, a szőlőművesek újabb tárgyakat találtak, főként apró aranylemezkéket. Órákkal később, biztonságos csomagolásban, a leletek már útban voltak a múzeum felé. Tomka ekkor pillantotta meg először Pannonhalma kincsét. − Ó, igen, ez hihetetlenül izgalmas volt! Életre szóló élmény! − emlékezik, és fejét hátraveti a harsány nevetéstől. − Jellegzetes hun tárgyak voltak ezek, kagyló formájú díszítésekkel, egy ómega formájú lovas dekorációval, kisebb aranybevonatokkal, melyeket a fából készült kardhüvelyeken találtunk. Kimentem a terepre, hogy tovább ássak, és vittem magammal a fémkereső detektoromat is, de nem találtam mást, csak néhány aranydarabkát. Sírnak, csontnak, hamunak nyoma sem volt. Így aztán biztos voltam abban, hogy egy Opferfundra (áldozati kincsleletre) bukkantunk rá.

Tomka kiválóan beszél németül, ami megkönnyítette a dolgomat, mert a magyar nyelv számomra, megvallom, kínai. Amikor kimentem a helyszínre, megálltam a gyér fákkal tarkított csöndes mezőn, de a tájképet igazából nem a hajdan eltűnt kincsek tették emlékezetessé, hanem az ezeréves apátság hófehér épülettömbje, mely a pár kilométerrel délre fekvő domb tetejéről uralja a környező szántóföldeket, ugyanez a halom állt itt 1500 évvel ezelőtt is. Hun föld volt ez, de a

római terület szegélyén. Pannoniának ez a része csupán húsz évig volt hun uralom alatt, 433tól 454-ig. Vajon milyen megfontolásból ásták el ide a hunok ezeket az értékes tárgyakat? Ezek a dolgok igazából azok számára voltak becsesek, akik iderejtették őket: vaszablák, méteres kardok és egy íj. A fegyvereket alighanem dekoratív vagy rituális célokra használhatták, mivel 3-4 centiméteres négyszögek és lóhere formájú, ostyavékonyságú aranyfoncsor díszítések találhatók rajtuk, kör alakú vagy ovális mintákkal. Hasonló aranydarabkákat használtak a kantárszárak díszítésére is. Az aranyat bronzszegecsekkel rögzítették, a szegecsek hegyét gondosan meghajlították. 1986-ban publikált tanulmányában Tomka kimutatja, hogy némelyik lelet ugyanolyan stílusjegyeket visel, mint amilyeneket a Rajna-vidéken és az Azovi-tengernél lelt régészeti leleteken találtak, s ezzel igazolja a Hun Birodalom kiterjedését. A két csoportot, melyet mintegy 2000 kilométer választ el egymástól, földrajzilag és kronológiailag a pannonhalmi lelet kapcsolja össze. Ami nincs itt, annak is jelentősége van! Nincsenek nyílhegyek; nincsenek érmék; nincsenek csatok (noha másutt ezek gyakran előfordulnak). Így tehát nem arról van szó, hogy Pannonhalmán köznapi tárgyak időkapszuláját találták meg, de nem is a tényleges gazdagság vagy zsákmányolás kincses tárházát. Ezek a tárgyak érzelmi tartalmat hordoznak, gyakorlati szempontból azonban használhatatlanok.

− Ami igazán izgalmas: az íjak díszítése − magyarázza Tomka, és élénken előrehajol. Más leletek között is találtak hasonló szarufüleket, de nem hálószerű vagy fenyőmintás, kicsiny aranydíszítésekkel. − Páratlan! Sehol sincs ehhez hasonló! A hunok aranyíja! − lelkendezik Tomka újabb öblös nevetés kíséretében. − Íj, amit gyakorlatilag használtak? −Jó kérdés. Íj természetesen nem volt, csak díszítés. Ezek a dolgok csak úgy, magukban hevertek a földben. Valószínűleg fadoboz is lehetett annak idején, mert a szögeket megtaláltuk, de a fa elkorhadt, ahogy a fából készült kardhüvelyek is elporladtak. Azt hiszem, ezekkel az íjakkal, amelyeket ilyen finoman megmunkált aranylevélkékkel dekoráltak, aligha tudtak lőni, hiszen a díszítés nyomban leesett volna róluk. Feltehetően hatalmi jelképek voltak ezek, afféle státusszimbólumok. Viccből mondom, de komolyan gondolom, hogy ez akár magának Attilának a státusszimbóluma is lehetett. Az eredetin talán rajta volt Attila ujjlenyomata.

Nos, Attila valószínűsíthető főhadiszállása csaknem 200 kilométerrel délkeletre volt innen. A státusszimbólum-ötletben azonban van logika. Tomka egy olyan ceremóniát említ, amelyet a hun időkben jegyeztek föl, s amely rendkívül elterjedt volt a pusztai népek körében. A temetési szertartást ünnepséggel kötötték össze, melynek során speciális használati tárgyakat, például lószerszámokat és fegyvereket tettek közszemlére. Hitük szerint a halott ember lelke egy ideig még nem szállt föl a mennybe, s ezért szüksége volt ezekre a tárgyakra itt a földön − nem az igazi vagyonára, természetesen, mert azt szétosztották az örökösök között, hanem a kultikus tárgyaira. Amikor aztán a végső búcsú ideje elérkezett, amelyre hónapokkal, sőt akár egy teljes évvel később került sor, az eltávozott képmását elégették, és gyakran a kultikus tárgyait is odatemették a maradványok mellé. Több mint 100 ilyen áldozati tárházat találtak, de sehol nem volt egyetlen darab emberi csont sem. − így tehát − vonja le a következtetést Tomka − már nem lehet kétség afelől, hogy a pannonhalmi leletek egy temetkezési áldozati hely maradványai.

Pannonhalma azonban Aquincumtól, a római kori „Budapesttől” 100 kilométerrel nyugatra fekszik. Egyes hun előkelőségek beljebb húzódtak, egészen az egykori római területekig; a hegyekbe költöztek, az erdőségekbe, kiderült azonban, hogy ezek a térségek pásztorkodásra nem voltak olyan jók, mint a téres puszta. Attila új birodalma nyugati és északi irányba terjeszkedett, és ezeknek az előkelőségeknek, valamint túlélő családjaiknak egyfelől rabszolgákra, vagyontárgyakra, készpénzre és földre volt szükségük ahhoz, hogy megszokott életmódjukat fenntarthassák, másfelől pedig, hogy lojalitásuk biztosítva legyen.

HATODIK FEJEZET

Attila király udvarában

Az, hogy Attila ma is él, és itt van köztünk, egyetlen embernek köszönhető; egy közhivatalnoktudós íróembernek, Priszkosz rétornak. Ő az egyetlen, aki úgy adott részletes leírást Attiláról, hogy személyesen találkozott vele. Priszkosznak köszönhetjük, hogy fogalmat alkothatunk Attila valódi jelleméről, és nem feltétlenül egy brutális barbár jelenik meg előttünk, hanem egy összetett tulajdonságokkal rendelkező, de tisztelettel övezett vezető. Olyan ember, aki kegyetlen volt, becsvágyó, ravasz, hirtelen haragú, de sokszor csak színlelte a haragot; aki igyekezett népének minél többet megszerezni, de ő maga puritán volt; akitől ellenfelei rettegtek, de akiben barátai nagylelkű támogatóra leltek. Röviden így festett az az ember, aki kis híján megváltoztatta Európa történelmének menetét. A látogatás idején 35 éves, művelt és jó íráskészséggel megáldott Priszkosz számára ennek az utazásnak a megörökítése igazán testhezálló feladat volt − látogatás a Birodalom legnagyobb kihívójának udvarában; cselszövés, merénylet, udvari intrika; egy utazás, tele váratlan eseményekkel és feszültséggel, fortély és életveszélyes kinyilatkoztatás. Priszkosz eredetileg nyolckötetes, zömében elveszett Bizánci históriáját ezek az elemek teszik valóságos rémregénnyé, és ezért is idézték és idézik a megmaradt részleteket oly nagy előszeretettel. Priszkosz könnyen átcsúszik a történelem területéről az elbeszélés műfajába. Nem mutat túl nagy fogékonyságot a mindennapi élet részletei, a katonai kérdések és a földrajz iránt, hiszen az általa irányadónak tekintett klasszikus irodalmi hagyomány nem erre tereli őt, ugyanakkor regényírói tehetséggel kezeli az emberi kapcsolatokat, és ez korántsem összeegyeztethetetlen azzal, hogy fő érdeklődési területe a diplomácia. Nem valamiféle „Isten szeme mindent lát” nézőpontból láttatja a dolgokat, hiszen lelki kérdésekkel nem foglalkozik − olyannyira nem, hogy még a saját érzelmeit is gondosan titkolja. Ugyanakkor kiválóan építi föl elbeszélését. Előre feltárja, amit a cselekmény időpontjában ő maga még nem tudhatott, csak később értesült róla. Ennek folytán mi tudunk az összeesküvésről, jóllehet ő maga csak a történet legvégén szerez róla tudomást. Egész utazása úgy zajlik, hogy nem ismeri az események hátterét, s ilyen módon elbeszélésében a feszültség modern szívóhatása érvényesül. Melyik szereplő pontosan mit tud? Mikor lesz a leleplezés? Hogyan fogja túlélni az eseményeket? Most pedig lássuk Priszkosz beszámolójának egyik változatát! Az elbeszélőtechnikát olyan módon „modernizáltam”, hogy Priszkosz indirekt utalásait közvetlen idézetekké változtattam. Hozzátettem néhány, más forrásból származó részletet, és bizonyos részeket előrehoztam, amikor úgy éreztem, hogy ezeket jobb, ha előbb tudjuk. A szerkezetet, a karaktereket és az általa közvetlenül idézett mondatokat alapvetően nem változtattam meg. Forrásként R. C. Blockley 1981-83-as fordítását használtam (a részleteket lásd a bibliográfiában). A Priszkosztól vett közvetlen idézeteket és az eredeti forrásokat ezzel a betűtípussal különböztettem meg a saját szavaimtól. A történet azzal indul, hogy Attila küldöttsége 449 tavaszán megérkezik II. Theodosziosz konstantinápolyi udvarába. A magas rangú delegációt Edekon (emlegetik Edikóként is) vezeti, egy hajdani szkír (scirus) vezér, most Attila hű szövetségese, aki kiemelkedő haditettekkel tüntette ki magát. A küldöttség második embere Orestes, egy római, aki a Dunától délre fekvő, ez idő szerint hun ellenőrzés alatt lévő területről való. Külön kis csapat áll rendelkezésére, két vagy három segítő kíséri őt. Orestes, jóllehet gazdag és

befolyásos, Attila udvarában inkább csak kisegítő szerepkört kap; Edekon örökké háttérbe szorítja őt. Theodosziosz császár fogadótermében vannak, a Nagy Palotában, melyet Constantinus építtetett egy évszázaddal korábban. Szájuk tátva a tiszteletteljes ámulattól. A Nagy Palota, a Mega Palation, egyfajta bizánci Kreml: lakosztályok, templomok, oszlopcsarnokok, irodák, barakkok, fürdők és kertek útvesztője, s mindez saját fallal körülvéve: lakóhely, áhítat és védelem hatalmas konglomerátuma. Edwin Grosvenor 1895ben Konstantinápolyról írt munkájában így idézi fel a hajdani dicsfényt: „Hatalmas termek és csarnokok végtelen sora, minden aranytól, mozaiktól és ritka márványtól csillog; úgy látszott, mintha pompában és ragyogásban az emberi találékonyság soha nem lenne képes már fölülmúlni ezt a teljesítményt.” Ez nem egészen helytálló, mert a pompa és ragyogás csúcspontja valójában ezer évvel később következett el, de nem vitás, hogy Konstantinápoly már ekkor jócskán versenyre kelhetett Rómával. Theodosziosz az Isten által őrzött palotának a központjában, a Görögországból hozatott Daphne-oszlopról elnevezett, lakosztályokból és fogadótermekből álló épületegyüttesben tartotta udvarát. Orestes felolvassa Attila levelét, és Vigilász, az udvari tolmács fordít. Attila közli az uralkodóval, mi a teendője, ha a békét meg kívánja őrizni. Mindenekelőtt föl kell hagynia azzal, hogy befogadja a hun menekülteket, akik a most már Attilához tartozó senki földjét művelik. Attila követeket kíván látni, de nem pusztán közönséges tisztviselőket, hanem olyan magas rangú személyeket, akik rangjához méltók. Ha félnek tőle, Attila még arra is hajlandó, hogy átkeljen a Dunán, és ezen az oldalon fogadja őket. Feszült csend, miközben egy hivatalnok átveszi a tekercseket. A dolog egyik fele elvégeztetett. Most a választ kell megfontolni és hivatalos formába önteni. A küldöttség az elkövetkező pár napban hivatalos vendéglátást élvez. Edekont, Orestest és kísérőiket vendéglakosztályokba kísérik, melyek a kincstárnok, Khrüszaphiosz felügyelete alá tartoznak. A delegáció tagjai kissé idegesek, mivel Khrüszaphiosz a Birodalom legnagyobb hatalmú főtisztviselője, mint ahogy megvesztegethetetlenségéről híres elődje, Kürosz prefektus, a költő, filozófus is az volt. Kürosz nevéhez számos csodálatos épület fűződik, ő alapította a konstantinápolyi egyetemet, és az ő irányításával építették újjá a 447. évi földrengéskor megrongálódott falakat. És ő volt az, aki a dekrétumokat első ízben latin helyett görögül publikálta. Khrüszaphiosz merőben más alkat. Csecsemőképű eunuch, aki Kürosz becsületességével szemben éppen a megvesztegethetőségével vált hírhedetté, akinek a hatalma cselszövésekből és összeesküvésekből eredt. Kürosz őmiatta esett ki a császár kegyeiből, hogy aztán (ahogyan Antiokheiai Jóannész történész írta) az alattomos utód hamarosan „mindent ellenőrzése alá vonjon, mindenkit megraboljon, és mindenki által utálttá váljon”. Az erélytelen uralkodót kezében tartja, és ő az, aki meghatározza az Attila ellen követendő taktikát. Khrüszaphiosz most csatlakozik a küldöttséghez, miközben Edekon még mindig tátott szájjal csodálja a pazar bútorzatot, a vastag szőnyegeket és az aranylevelekkel díszített mennyezetet. Vigilász így kommentálja Edekon elragadtatását: „Nem győzte dicsérni a palotát, és gratulált a rómaiaknak gazdagságukhoz.” Vigilász rómainak titulálja följebbvalóit és saját magát is, noha az „Új Róma” ekkor már egyre inkább göröggé válik. Nem kétséges, udvarias bókok hangoznak el mindkét oldalról (feltételezem: Priszkosz nem volt jelen, hogy ilyen apróbb részleteket följegyezzen, de ha ott lett volna, se valószínű, hogy figyelmet szentelt volna rá); Khrüszaphiosz mindenesetre célzásnak véli Edekon megjegyzését, és összekapcsolja azzal, amit éppen a fejében forgat. Vigilász így rögzíti a párbeszédet: − Edekon, te is lehetsz ilyen gazdag, és neked is lehet arannyal díszített mennyezeted, ha úgy döntesz, hogy ezentúl a rómaiaknak dolgozol. Az eunuch már kiszemelte magának Edekont, mert tudja róla, hogy egykoron saját törzsének vezére volt, és bizonyára nehezen viseli, hogy most neki is parancsolnak.

Edekon aggodalmaskodik. − Nem helyénvaló, ha egy szolga más úrnak szolgál, s ehhez nem kéri ki saját gazdája engedélyét. Khrüszaphiosz óvatosan tapogatózik. Edekon tehát ennyire közel áll Attilához? Talán még korlátlan bebocsáttatása is van hozzá? − Attila legszűkebb kíséretéhez tartozom, a testi épségéért felelek. − Egyedül? − Többen vagyunk. Mindennap váltjuk egymást. − Hm… − Khrüszaphiosz szünetet tart. − Valamit meg kellene beszélnünk, amiről úgy gondolom, hogy a javadat szolgálná. Helyesebb, ha erről kényelmesen, a vacsora után váltunk szót, a lakosztályomban. Négyszemközt. Mások nem kellenek hozzá. − Futó pillantás Orestesre és kíséretéré. − De csak akkor, ha megígéred, hogy amit mondok, az köztünk marad! A vacsoránál ezen az estén tehát már csak hárman ülnek, nem számítva az asztal mellett várakozó rabszolgákat. Vigilász suttogva tolmácsol, Khrüszaphiosz és Edekon kezet ráznak, és kölcsönös esküt tesznek: az eunuch megígéri, hogy amit mondani fog, az Edekonnak nem lesz kárára, sőt igen nagy előnye származik belőle, míg Edekon teljes titoktartást ígér, még arra az esetre is, ha úgy érezné, hogy nem lesz képes végrehajtani azt, amit vendéglátója indítványoz. Íme a javaslat: Edekon hazamegy, megöli Attilát, majd visszatér Konstantinápolyba, hogy életét boldogságban és igen nagy gazdagságban élje le. Edekon látszólag nem reagál, de a meghökkentő ötletet alighanem hosszú, döbbent csend követi. Vigilász hivatásszerű higgadtsággal várakozik. Aztán Edekon hirtelen igent mond. A dolog persze pénzbe kerül, természetesen. Le kell fizetnie a parancsnoksága alá rendelt őröket. Nem sokról van szó, mindössze 50 font aranyról (3600 aranytallér vagy solidus∗ mai áron 320 ezer angol font). Ennyi elég. Elégnek kell lennie ahhoz, hogy az összes alárendeltjét egy életre megvásárolja. Egy olyan embernek, mint a kincstárnok, ez az összeg nem több zsebpénznél. Edekon azon nyomban meg is kaphatja a pénzt. De lassan a testtel! Edekon felvázolja a dolog gyakorlati buktatóit. Amikor visszatér Attilához, hogy jelentést tegyen a küldetéséről, Orestes és mások is ott lesznek. − Attila mindig tudni akarja az ajándékozás részleteit, és azt, hogy kik az ajándékozók. Mindenkit kifaggat. Arra nincs mód, hogy ennyi aranyat eltagadjunk. Vigilász azonban vissza fog térni Konstantinápolyba az utasításokkal, hogy mi történjen a szökevényekkel. Vele majd megüzenem, hová küldd az aranyat! Ez ésszerűnek látszik, a kamarás egyetért. Vigilász megbízható ember. Vacsora után Edekon a szobájába megy, Khrüszaphiosz viszont kihallgatást kér a császártól, aki magához rendeli Markialoszt is, aki a hírvivők, tolmácsok (köztük Vigilász) és a birodalmi testőrség parancsnoka. A terv bonyolódik. Úgy ítélik meg, Vigilász a korábbi küldöttségek során szerzett tapasztalatai ellenére nem éppen a megfelelő személy arra, hogy az uralkodó válaszát Attilához vigye. Edekon alá lenne rendelve (ez ugyan elegendő volna ahhoz, hogy kettejüket tekintsék összeesküvőknek, de az, hogy egy bizáncit egy hun parancsnoksága alá rendeljenek, mégiscsak potenciális feszültségforrás lenne). És van egy másik megoldásra váró, kényes kérdés is, nevezetesen: az Attila által fogva tartott rómaiak váltságdíjának az ügye. ∗

tesz ki.

Egy solidus 4,54 grammot nyomott. Egy 5. századi aranysolidus ma 600 angol fontot

Mindehhez mégiscsak egy birodalmi nagykövet szükségeltetik. Maximinoszra esik a választás, aki illusztris családfával büszkélkedhet; magas rangú birodalmi ember, tehát mindenben megfelel az Attila által támasztott presztízskövetelményeknek. Habár Priszkosz erről nem beszél, de lennie kellett egy titkos forgatókönyvnek is: birodalmi oldalról alighanem kívánatosnak tartották, hogy egy főrangú ember is jelen legyen, amikor Attilát megölik. Röviden tájékoztatják Maximinoszt, de az összeesküvésbe nem avatják be. Az a dolga, hogy elfogadtassa Attilával: nem szükséges átkelnie a Dunán − már csak azért sem, mert ezzel nyilvánvalóan azt demonstrálná a hun vezér, hogy lám, ha akar, átjön a Birodalom területére −, elég, ha átküldi a helyettesét, Onegesiust. (Róla még hallunk). Továbbá az uralkodó levele kategorikusan kijelenti: „A már átadott szökevényekhez hozzáadva küldtem még tizenhét szökevényt, mivel több már nincs. ” A szökevényeket egy katonai bázison kell átvenni az új határnál, a hunok által két évvel korábban lerombolt Naissus közelében. És itt lép be a történetbe Priszkosz. Maximinosz ismeri őt, és tudja róla, hogy nagy mestere a szavaknak. Priszkosz egyike azoknak, akik az előző tíz évben a Theodosziosz-féle birodalmi törvények kodifikálásán dolgoztak. Minden bizonnyal elég jól ismeri Hérodotoszt és Thuküdidészt ahhoz, hogy tőlük mentsen stílust és frazeológiát. Beszéd-írásban is kiváló. Nála jobbat keresve se lehetne találni e fontos küldetés eseményeinek megörökítéséhez: lelkiismeretes, van benne némi hivatalnoki fontoskodás, de remekül bánik a szavakkal. Nem éppen kalandvágyó természet, úgyhogy kell némi meggyőzés, hogy rávegyék az utazásra. Tehát készen állnak az útra. A hét főhivatalnokhoz egy üzletember is csatlakozik, Rusticius, akinek Attila titkáraival lesz majd ilyen-olyan elintéznivalója. És ez a kapcsolat megint csak arra emlékeztet minket, hogy semmi sem olyan egyszerű ebben a barbár kontra római rivalizálásban, mint amilyennek látszik, hiszen Attila egyik titkára egy Constantius nevű itáliai, akit Aëtius küldött a hun vezérnek. Aëtius, a nagy római hadvezető, aki boldogan segít Attilának a nemzetközi kapcsolatok építésében. Rusticius örülhet, hogy van egy barátja Attila udvarában, aki beszéli a hunok nyelvét, s ez nagyon hasznosnak bizonyul majd, amikor arra kerül a sor. A delegáció tehát így kiegészülve nyolc főből áll, valamint Edekon kísérőiből, akiknek a sátorverésről és a főzésről kell majd gondoskodniuk. Mindannyian lóháton utaznak, összesen talán tizenöt lóval, egy nagy sátorral, néhány kisebbel a rabszolgáknak. Visznek magukkal főzőalkalmatosságokat is − ezüstedényeket, természetesen, ahogy egy magas rangú delegációhoz illik −, fűszereket, datolyát, szárított gyümölcsöt, arra az esetre, ha a friss élelem fogytán lenne. * Két eseménytelen hét alatt tesznek meg közel 300 kilométert, és Serdicába (Szófia) érnek. Ahogy Attila újonnan elfoglalt területeinek határához közelednek, a rejtett feszültség egyre nő. Egy vagy két napra megszakítják az utazást. Levágnak néhány helyben vásárolt birkát és tehenet, és a rómaiak megvendégelik hun útitársaikat. Folyik a bor, tósztok hangoznak el: A császárra! Attilára! Vigilász a bajkeverő. Mint tudjuk, ő tud az összeesküvésről. Priszkosz azonban nem, s ezért nem is érti, mitől olyan feszült Vigilász. A tolmács úgy véli, itt az ideje, hogy kimutassa saját uralkodója iránti lojalitását, és ezt mormogja Priszkosznak: „Nem helyes, ha egy embert Istenhez hasonlítunk.” − Mit mondtál? − kérdi Orestes, aki ért görögül. − Azt mondtam − hadarja Vigilász −, hogy nem helyénvaló, ha egy embert Istenhez hasonlítunk. − Pontosan. Attila az Isten. Jó ezt egy görögtől hallani.

− Nem. Theodosziosz az Isten, Attila az ember. − Attila csak ember?! − A hunok máris talpra ugranak, és fegyvert szegeznek Vigilászra. − Azok után, amit tett? Vigilász talán nem tudja, hogy Attila hatalma egyenesen Mars kardjától ered? Hogyan juthatott volna idáig, ha pusztán földi halandó lenne, és nem istenség? Szó szót követ, mígnem Maximinosz és Priszkosz más témákra terelik a beszélgetést, és barátságos modorukkal, néhány engesztelő ajándékkal − selyemmel és gyöngyökkel − lecsillapítják a haragot. A feszültség azonban nem szűnik. Orestes (nincs beavatva az összeesküvésbe) még mindig neheztel, amiért nem hívták meg a konstantinápolyi vacsorára, melyen Edekon, Vigilász és Khrüszaphiosz részt vettek. El is panaszolja a dolgot Maximinosznak, aki megemlíti az ügyet Vigilásznak, ő pedig továbbadja Edekonnak, aki viszont felháborodik azon, hogy minek kell efféle múltbeli dolgokat felhánytorgatni. Edekon ferde szemmel néz Vigilászra, Orestes Edekonnal hadakozik, és most már a rómaiak és a hunok is egyre gyanakvóbbak egymás iránt. Vigilász tudja, hogy Edekon Attila megölésére készül, Edekonnak viszont megvan a maga terve, amelyet senkinek nem árul el. Ugyanakkor a két római főhivatalnok, Maximinosz és Rusticius a háttérben történt megállapodásoknak a feléről sem tud. Hová vezet mindez? Maissus látványa mindegyiküket megdöbbenti. A város helyén romhalmaz, úgy, ahogy a hunok két évvel korábban otthagyták: a falak félig ledöntve, embert alig látni, a keresztény fogadók ispotályokként működnek, mert rengeteg a beteg. A ledöntött falak mentén, a kőtörmelékek között és ott, ahol a hunok a pontonhidat megépítették, hogy ostromgépeiket átvigyék a folyón, emberi csontok hevernek szerteszét. A küldöttség némán halad át a romok között. Nem messze innen egy katonai táborban éjszakáznak. Itt őrzik a hun szökevényeket − de nem tizenhetet, ahogy a császár ígérte, hanem csak ötöt. Másnap elindulnak a Duna felé, a szökevényeket vonszolják maguk után − szó szerint, hiszen az öt rab egymáshoz van kötözve. Északnyugat felé tartanak, Margusnál szándékoznak átkelni a folyón, s az még 120 kilométerre van innen; legalább négy-, de inkább ötnapi menetelésre. Az út Priszkosz számára ismeretlen. Erdőkön, hegyen-völgyön kelnek át, küszködnek egész nap, míg rájuk nem esteledik. Sűrű homályban találják magukat, ahol az ösvény kanyarog, vargabetűket tesz. Nincs más választásuk, küzdeniük kell a fáklyák pislákoló fényénél, miközben csak remélhetik, hogy még mindig északnyugat felé haladnak. Ám egyszer csak a kimerült csapat villanást lát az égen. − A nap − kiáltja egy római a homályból −, rossz helyen kel föl! Baljós előjel! − El lehet képzelni, milyen válaszok jönnek elölről. „Ott van kelet, te idióta! Csak az út kanyarog. Jófelé megyünk.” Erdős síkságra érnek, továbbra is északnyugat felé haladnak az egyetlen ösvényen, mígnem véletlenül találkoznak egy hun csapattal. A hunok éppen most keltek át a Dunán, mégpedig azért, hogy magának Attilának az útját készítsék elő. Attila vadászni jön az újonnan zsákmányolt földre, de nemcsak mulatságból és a vadhús kedvéért, hanem azért is, hogy harcosaival ismeretlen területen gyakorlatozzék. Nem messze innen kanyarog a folyó, és a környékbeli hunok fából kivájt kenukkal révészekként segítik katonáik átkelését, feltehetően tutajokkal is, melyeken a lovakat és a szekereket szállítják. A másik oldalon a küldöttség folytatja útját órákon át, míg hun kísérőik fel nem szólítják őket, hogy álljanak meg, és várjanak, amíg Edekon kísérői jelentik Attilának az újonnan érkezetteket. Késő este, miközben éppen vacsoráznak a sátraikban, vágtázva jön a hun kísérő, és közli, hogy minden készen áll. Másnap késő délután érkeznek Attila táborába − szekerek és kör alakú sátrak garmadája sorakozik a széles mezőn, abban a térségben, mely a mai Újvidék. Maximinosz a saját sátrát a hegyoldalba akarja felállíttatni, de megtiltják neki, mert római sátor nem állhat magasabb helyen, mint Attiláé. Így a sátrak mélyen fekvő és szerény helyre kerülnek, amikor hun főméltóságok

érkeznek Orestes és Csáth fővezérrel az élükön, hogy megtudakolják, pontosan mit is akarnak a jövevények. A rómaiak körében megrökönyödés és tanácstalanság. − A császár úgy rendelkezett, hogy Attilával tárgyaljunk, és senki mással − mondja Maximinosz. Csáth fővezér, aki Onegesiusnak, Attila főparancsnok-helyettesének a fivére, és a hun hierarchiában a harmadik legfontosabb ember, felcsattan. (Onegesius azért nincs jelen, mert ez idő szerint a kazároknál tartózkodik, hogy Attila legidősebb fiának, Elláknak a királyságát egyengesse.) Jobb, ha tudják a rómaiak, hogy személyesen Attila kérdezteti őket! Saját szakállára egyetlen hun se merne ilyet állítani. Maximinosz emlékezteti őket a protokollszabályokra, melyeket a hunok minden bizonnyal ismernek, hiszen oly sok küldöttségük megfordult már Konstantinápolyban. „Nem szokás a követség vezetőjét olyan helyzetbe hozni, hogy másokkal kelljen pörlekednie látogatása célját illetően. Egyenlő bánásmódot érdemlünk. Ha nem kapjuk meg, nem közöljük hivatalos látogatásunk célját.” Idegtépő pillanatok. A hunok Edekonnal együtt távoznak, de nélküle térnek vissza, hogy Maximinosz orra alá dörgöljék: Edekon most közölte Attilával a rómaiak látogatásának célját (legalábbis a hivatalos célt; a nem hivatalos szándékról továbbra is csak Edekon és Vigilász tud). Márpedig Attila nem kíváncsi a további mondandójukra, úgyhogy a rómaiak szépen hazamehetnek. Nincs mit tenni. A csüggedt rómaiak csomagolni kezdenek, amikor Vigilász, aki hirtelen rádöbben, hogy az egész küldetése meghiúsult, kétségbeesik. A tervezett merényletnek ő az egyik kulcsfigurája; neki kellene az aranyat elhoznia, és jelentős részesedéstől esik el, ha a terv dugába dől. Nem távozhatnak csak úgy, hogy semmit nem végeztek, fakad ki, és azt javasolja, hogy találjanak ki valami ürügyet, amivel mégiscsak bejuthatnak Attilához. „Ha beszélhetnék Attilával, könnyűszerrel meggyőzném őt, hogy tegye félre a rómaiakkal való nézeteltéréseit. Jó kapcsolatba kerültem vele az anatoliusi küldetés során.” De mi történik mindeközben Edekonnal? Háttérbe húzódik, és az esélyeit latolgatja. A látogatás célját már kifecsegte, de persze csak a fele igazságot. Tudja a valódi célt is, fél, hogy Orestes elmondja Attilának, hogy ő és Vigilász együtt vacsoráztak a félelmetes és képmutató Khrüszaphiosszal, és vajon Attila mit szól majd ehhez? Különösen, hogy Edekon idegen származású és nélkülözhető. Egész éjszaka azon tépelődik, megmondja-e az igazat, vagy sem. Árulóvá váljék, vagy maradjon lojális? Attól tart, hogy bármit tesz, a vesztébe rohan. Másnap reggel, amikor a sátrakat már összecsomagolták, s a lovak is készen állnak az indulásra, Priszkosz látja, hogy Maximinosz mennyire el van keseredve. Az együtt érző Priszkosz úgy dönt, hogy tesz még egy kísérletet. Odahívja Rusticiust, a hunul beszélő kereskedőt, aki ugyancsak lógatja az orrát a meghiúsult üzleti lehetőségek miatt, és együtt elmennek Csáthhoz. − Mondd meg neki, hogy sok ajándékot fog kapni, ha elintézi, hogy Attila fogadja Maximinoszt. Rusticius fordít. − És mondd meg neki azt is, hogy Onegesius, a fivére is jól fog járni, mert ha rendezzük elintézetlen dolgainkat, ő is gazdag ajándékokat fog kapni. Biztos vagyok benne, hogy igen hálás lesz érte. Csáth figyelmesen hallgat. Priszkosz egyenesen a szemébe néz. − Úgy hallottuk, te Attilára is nagy befolyással vagy. Talán most bizonyíthatnád. − Biztos lehetsz benne, hogy egyenrangú félként tárgyal velem − mondja Csáth, majd lóra száll, és elvágtat. Priszkosz visszatér társaihoz, akik a fűben hevernek, és felrázza őket a hírrel. − Keljetek fel! Gyerünk, lemálházni, készítsétek elő az ajándékokat! Gondolkodjatok a mondandótokon! − Az elkeseredettség másodperceken belül ujjongásba csap át, nem győznek hálálkodni

Priszkosznak, aki megmentette a helyzetet. Aztán egy kis aggodalom: hogyan szólítsák Attilát? Pontosan milyen módon történjen az ajándékok átadása? Priszkosz arról semmit sem tud, mi zajlik Attila sátrában, ezért ezzel kapcsolatban csak találgathatunk. Talán Edekon látja, amint Csáth vágtázva megérkezik, és ez megindítja a fantáziáját. Attila sejt valamit − Vigilászból majd kínvallatással kihúzzák az igazságot, és kiderül róla, hogy áruló, hacsak…! Hacsak ő, Edekon azonnal be nem megy Attilához, hogy bizonyítsa lojalitását. Amint Csáth távozik, hogy elvigye a hírt a rómaiaknak, Attila mégis fogadja őket, Edekon kihallgatást kér urától, fölfedi az összeesküvés tervét, és elmondja azt is, hogy őt akarták felbérelni a végrehajtásra, arany fejében, melyet Vigilász szállítana. Mindeközben Csáth visszaér a rómaiak sátraihoz, ahol a delegáció készenlétben várakozik. Őrök kíséretében vonulnak fel a hegyre Attila sátrához. Kinyílik az ajtó (semmi kétség, hogy a királyi sátornak fából készült ajtaja volt, mint ahogy manapság a mongol pereknek, azaz jurtáknak). Belépnek. Mi van odabent? Priszkosz nem tesz említést a pompás szőnyegekről, az asztal közepén sorakozó kis bálványkákról, a testőrök, segédek, titkárok hadáról, mivel figyelmét teljességgel Attila látványa köti le. A mosolytalan, ijesztő, kis termetű ember egy fából készült karosszékben ül, amely egyben maga a trónus, s amelynek erős, faragott karfája és magas támlája van. Ez az első képük arról az emberről, aki végigsöpört a Balkánon, és aki tíz év óta rettegésben tartja a keleti birodalom uralkodóit. És ez az a pillanat, amelyet Priszkosz megörökít, hogy aztán szavai másodkézből, a gót történész, Jordanes beszámolójából idézve fennmaradjanak, ahogy az előző fejezetben is ezt a portrét használtuk: a gőgös tartású, kicsi ember, az apró, szúrós szemek, a széles mellkas, a nagy fej, az őszes, gyér szakáll, a tompa orr, a rossz arcbőr és a különös magatartás, mely meglepő kombinációja az önfegyelemnek, a szívélyességnek és a felsőbbrendűséget sugárzó önbizalomnak. Ebben a pillanatban bizonyára minden oka megvan az önbizalomra, hiszen mindent tud a cselszövésről, és megengedheti magának, hogy a rómaiakkal macska-egér játékot játsszék. Maximinosz előrelép, és átnyújtja Attilának az uralkodó tekercsét. − A mi császár urunk − mondja Vigilász tolmácsolásában − tiszteletét küldi, és jó egészséget kíván. − Ugyanazt kívánom neki, amit ő kíván énnekem − feleli Attila hűvösen. Majd Vigilászhoz, a tolmácshoz fordul, és iszonyatosan leteremti. − Orcátlan eb! Hogy mersz a szemem elé jönni?! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig énelém követ ne másszon, amíg a szökevényeket mind ki nem adjátok?! Vigilász sápadtan, sunyítva azt hebegi, hogy a császár minden szökevényt idekísértetett. − Hazug gazok! Karóba húzatnálak valamennyiőtöket, ha nem nézném, hogy követek vagytok! Sok szökevény van még a rómaiak közt. Írnok, a neveket! Így aztán Vigilász, Priszkosz és a többiek némán állnak, amíg a papirusztekercseket az írnok kigöngyölíti, majd elhangzanak a nevek. Az uralkodó tizenhetet említett, ötöt hurcoltak magukkal Naissusból, de most egyik tekercs jön a másik után, és kénytelenek végighallgatni a több száz szökevény nevét tartalmazó felsorolást. Néma csend, majd ismét Attila szólal meg. A szökevényeket azért követeli vissza, mert nem akarja, hogy háború esetén hunok harcoljanak a rómaiak soraiban. Nem azért, mintha ezeknek a szökevényeknek a rómaiak túl sok hasznát vennék. Hiszen melyik várost vagy erődöt tudták megvédeni velük, miután Attila úgy döntött, hogy elfoglalja azt? Egyiket sem. Vigilász tüstént útra kel egy hunnal, Eszlásszal, hogy visszakövetelje a többi szökevényt! Csak ezt követően tárgyalhatnak majd arról, hogy Attila milyen váltságdíjat hajlandó fizetni értük. És ha a rómaiak nem engedelmeskednek, akkor háború lesz! Maximinosz ott marad a sátorban, hogy megfogalmazza a levelet, a többiek pedig

átadhatják az ajándékokat, aztán: kifelé! Sátrukba visszaérve a rómaiak azon törik a fejüket, mi történhetett. − Nem értem − mondja Vigilász. − Legutóbb teljesen higgadt volt és barátságos. Priszkosz felsóhajt. − Talán visszamondták neki, hogy Theodoszioszt Istennek nevezted, őt meg embernek. Maximinosz bólint. Ez bizony lehetséges. Vigilász továbbra is tanácstalan. Nem hibáztatja magát, mert afelől egészen biztos, hogy a hunok ahhoz túlságosan is félnek vezérüktől, hogy azt a vacsora melletti szóváltást fölemlegessék. (Edekon pedig soha nem fogja kifecsegni a merénylet tervét, hiszen azzal saját magát bélyegezné árulónak − gondolja Vigilász.) Ám épp ekkor lép a sátorba maga Edekon. Félrehívja Vigilászt, és súg neki valamit. Ahogy Priszkosz később megtudja, Edekon arra biztatta Vigilászt, hogy induljon útnak, és hozza el az aranyat az összeesküvőknek. Ez az egyetlen eset, amikor Edekon megjelenik, mióta Attilának beszámolt a küldöttség valódi céljáról. Csakis magának Attilának az utasítására jöhetett, aki nyilván úgy döntött, hogy nem tartja őt árulónak. Edekon hazardírozott, de nyert! Most már tehát két összeesküvés fut egymás mellett − a tervezett merénylet és Attila bosszúja −, és Edekon mindkettőben központi figura. Az elsőbe belement, a másodikat lényegében ő indította el. − Mi volt ez? − teszi föl e kérdést valaki, miután Edekon távozott. − Ó, semmi új! − legyint Vigilász. − Attila még mindig dühös a szökevények miatt, ez minden. Szó se róla, azzal mindenki tisztában van, hogy Edekont Vigilász fölébe rendelték, még mielőtt Konstantinápolyból útra keltek. Vigilász azonban megússza a további faggatózást, mert egy falka hun érkezik Attila új parancsaival. A rómaiak élelmen kívül semmit nem vásárolhatnak − rabokat nem válthatnak ki, hun rabszolgákat, lovakat se vehetnek −, amíg a vitás kérdések nem rendeződnek! Vigilász visszaindul Konstantinápolyba Eszlásszal, hogy elintézze a szökevényügyet. Mindenki más itt marad. Onegesius hazafelé tart a kazárok földjéről, ahol Attila fiának megkoronázását felügyelte, és hamarosan továbbutazik Rómába, ahol ő lesz a hunok új követe, de előtte nyilván megáll Attila udvarában, hogy az ilyenkor szükséges ajándékokat magával vigye. Most mindenki a helyén van − Attila akarata szerint. A rómaiak tulajdonképpen túszként házi őrizetben, miközben Vigilász − ahogy Attila pontosan tudja − úton van, hogy hozza az Attila elleni merényletre szánt aranyat. Mire visszaér, a csapda készen várja. * Másnap Attila mindenkit visszarendel a főhadiszállásra. Nem lesz vadászat a Duna túlpartján, mert ennél sokkal fontosabb ügyekkel kell foglalkozni! Bontják a sátrakat, málházzák a szekereket, nyergelik a lovakat, hogy aztán a készülődés zűrzavarából hamarosan rendezett sorok alakuljanak ki − szekerek, lovasok, íjászok, lovászok, szakácsok, mind hosszú, kanyargó sorokban követik Attila kíséretét a mai Észak-Szerbia füves térségei felé. Egy idő után a menetoszlop szétválik: Attila letér egy faluba, hogy újabb feleséggel szaporítsa szűkebb családi környezetét: egy helyi előkelőség lányát szemelte ki magának. A többiek folytatják útjukat a síkságon, majd három nagy folyón és számos kisebb vízen kelnek át. Olykor a helyiek segítenek fatörzsből kivájt csónakjaikkal, máskor a közrangúak egyszerűen átúsztatnak lovaikkal, az előkelőségek pedig a külön erre a célra hozott, szekereket szállító tutajokon kelnek át a folyón. Az út menti falvakban a helybeliek kölessel, mézsörrel, árpasörrel vendégelik meg őket. (Ne feledjük, ezek az emberek már nem nomád pásztorok, hanem letelepedett földművelők, akik palánkkal övezett, zsúptetős kunyhókban

élnek!) Egyik este, egész napos, fárasztó menetelés után, kis tó partján táboroznak le. Az éjszaka közepén nehéz álmukból arra ébrednek, hogy hatalmas szél söpör végig a táboron; az a fajta nyári vihar, mely a magyar pusztán elég gyakori; belekap a sátrakba, és a kint hagyott ruhákat, takarókat a tóba sodorja. A rómaiak sátrát hamar elintézi, hiszen ez nem hun jurta, mely a legkeményebb fagyokat és hurrikánszerű viharokat is állná. A rómaiak a szakadó esőben, a fülsiketítő égzengés közepette, a cikázó villámok fényében a falu felé botorkálnak, és segítségért kiáltoznak. A falubeliek fölébrednek, fáklyákat gyújtanak, tüzet raknak, és meleg kunyhóikba tessékelik az idegeneket. Kiderül, hogy a falunak van egy matriarchája. Annál is meglepőbb, hogy az illető özvegyasszony, méghozzá Bledának, Attila meggyilkolt bátyja özvegyeinek egyike. Nyilvánvalóan engedélyezték számára, hogy saját enklávéja körében, Bleda egykori területén maradhasson, ahol gyakorlatilag továbbra is ő a királyné. Noha éjszaka közepe van, nyomban intézkedik, hogy küldjenek ételeket. Aztán amikor a jövevények megszáradtak és jóllaktak, három csoport igen bájos fiatal nő jelenik meg körükben, akikről Priszkosznak azt mondják, hogy közösülni jöttek, s ez a felajánlkozás a hunok körében a tisztelet jele. „Bájos nők”-nek nevezi őket Priszkosz, így hát fel kell tennünk a kérdést: mi történt hirtelen azokkal a rasszista véleményekkel, amelyek a hunokat viszolyogtató külleműnek és modortalannak, félállatinak stb. bélyegezték? A szépség és a vendéglátás most hirtelenjében szembesíti a valóságot az előítélettel? Kissé zavarba ejtő ez keresztényeknek, közhivatalnokoknak, diplomatáknak. Udvarias tartózkodás a válaszuk. „Elfogadtuk az ételt, melyet a nők nagylelkűen elénk helyeztek, de a közösülést visszautasítottuk.” Másnap szép az idő, meleg van. A rómaiak visszavonulnak, ázott csomagjaikat szárítgatják, és a matriarchának köszönetként három ezüsttálat és némi szárított gyümölcsöt küldenek ajándékba, aztán folytatják útjukat. Egy héten át menetelnek, és mintegy 200 kilométert tesznek meg. Újabb faluhoz érnek. Nagy csődületet találnak itt. Senki nem mehet tovább, mert Attilára kell várni, aki újra csatlakozik a menethez. És, micsoda véletlen, befut egy újabb küldöttség; ezúttal a nyugati birodalomból, Rómából, néhány jól ismert arccal: egy magas rangú katona és egy kormányzó; visszatérő küldöttség, Constantius, a titkár, akit eredetileg Aëtius küldött Attilához; egy Romulus nevű főúr és a veje, aki nem más, mint Orestes. Úgy fest, hogy a diplomáciai küldetés Attilánál jórészt családi vállalkozás szintjén folyik. A nyugati delegációnak is megvan a maga története, és ez a sirmiumi aranytálakhoz fűződik. A kincsek korábban a püspökéi voltak, aki a város ostromakor, a 440-es évek elején az aranytálakat Attila egyik titkárának adta át, abban a reményben, hogy az ajándékozás jól jöhet még neki, ha a város elesik, s őt elfogják. A titkár azonban a tálakat zálogba adta egy római bankárnak. Amikor Attila ezt megtudta, a titkárt megfeszíttette. Most pedig vagy a tálakat akarja, vagy a bankárt. Egy egész küldöttség érkezett Attilához, hogy elmondja: mivel a bankár jóhiszeműen vette át a tálakat, ezért azok nem lopott holmik, s így a hun vezér nem követelheti sem a kincset, sem pedig a pénzembert. Végre feltűnik Attila, és az egész felduzzadt menetoszlop átvonul egy széles síkságon, mígnem elérkeznek egy nagyon nagy faluhoz. Ez Attila fővárosa, amely feltevésem szerint, ahogy az előző fejezetben kifejtettem, a mai Szeged városától mintegy húsz kilométerrel nyugatra helyezkedik el, biztonságos távolságban a szeszélyesen kanyargó és áradásra hajlamos Tiszától.

A faházak között kanyargó királyi menetet asszonyok fogadják szertartásos üdvözléssel: hosszú, fehér vászoncsíkokat emelnek magasba baldachinszerűen, s alatta fiatal lányok vonulnak fel énekelve. Egyenesen Onegesius szálláshelye felé tartanak.

Attilla főparancsnokának táborhelye meglepetéseket tartogat − kőből épült fürdőház található itt, melyet Pannoniából egész idáig hoztak. Egy római mérnök építette, aki Sirmiumnál esett fogságba. Priszkosz nem említi a kemencét és a forró vizet, noha ez a fürdőház sine qua nonja, és azt sem magyarázza el, miként jut el a víz a fürdőbe. Csővezeték nyilván nem volt, hiszen római értelemben vett faluról van szó csupán; egy árok lehetett legföljebb, vagy néhány római fogoly, aki a vizet nagy csöbrökben szállította a folyóról a fürdőházba. Annyi bizonyos azonban, hogy Onegesius számára valami hallatlan státusszimbólum lehetett a fürdő; az épület a civilizáció temploma, a fürdővíz pedig egyenesen az egész esszenciája. Nyilván egyetértett volna korának nagy költőjével, Sidoniusszal, aki dicshimnuszt zengett saját dél-galliai fürdőjéről, melynek dicséretéről hallunk még, s melyről hamarosan Attila is értesül: „Lépj be a hűs hullámba a forró gőzök után, Felhevült bőröd ölelje körül a hűvösség!” Priszkosz nem említi, hogy maga Attila élvezte-e a fürdőt, de az elképzelhetetlen, hogy a komplexum az ő engedélye, mi több, bátorítása nélkül épült volna meg. A névtelen római építész gondoskodott arról, hogy legyen tepidarium, (hideg fürdő) caldarium (meleg fürdő), hypocaustum (padlófűtés) és talán még laconium is (izzasztókamra), s mindez természetesen kemencével kiegészítve. A szálláshelyen Onegesius felesége − alighanem a legöregebb asszonya − irányítja a több háztartásból összeterelt szolgákat, akik ezüsttálakról étellel, ezüstserlegekből itallal kínálják a lovas népet. A rómaiak ekkor vehetik először szemügyre a főhadiszállást, noha e pillanatban aligha láttak belőle többet, mint a simára gyalult faszerkezeteket, melyek illesztései, a derék gót és burgundi mestereknek köszönhetően, szinte alig látszanak. Csupán a falak méretei mutatják, hogy ez itt a királyi palota. Attila eltűnik a palota belsejében Onegesiusszal tanácskozni: a téma a kazárok és ifjú uralkodójuk. A dolog nem tűr halasztást, hiszen Attila fia leesett a lóról, eltörte a jobb karját, így hát nem kétséges, hogy mielőbb gyógyítóembert kell odaküldeni, aki ismeri a megfelelő kezelésmódot. Időközben a rómaiak is sátrat vernek a két főhadiszállás között, és készülnek a másnapi jelenésükre a királyi palotában. Várakoznak. Senki nem jön. Maximinosz elküldi Priszkoszt Onegesius palotájához, a szolgák pedig viszik szépen az ajándékokat a királynak és első emberének. De a kapuk még mindig zárva, újabb hosszú várakozás.

Ahogy Priszkosz a külső fal mellett sétál, egy hun közelít hozzá, legalábbis hunnak van öltözve: zekét visel és nemeznadrágot. Priszkosz ámulatára a hun görögül üdvözli őt! A hunok eléggé vegyes népség, hun, gót nyelven felváltva beszélnek, ám akik a nyugatiakkal állnak kapcsolatban − mint maga Onegesius −, latinul is elég jól tudnak. De nem görögül! A görögöt csak a legutóbbi háborúkban hadifogságba kerültek beszélik; épp azok, akiket a rómaiak most ki akarnak váltani. Első látásra meg lehet őket különböztetni: torzonborzak, elhanyagoltak, elesettek. Ez a negyven körüli férfi azonban jól öltözött, ápolt, haja hun viselet szerint hátul összefonva, az egész megjelenése magabiztosságot és oldottságot tükröz. − Üdvözöllek! − feleli Priszkosz, és kérdések özönét zúdítja rá. Kicsoda ő? Hová való? Hogyan tudott beilleszkedni a barbárok közé? − Miért akarod tudni? − Beszélsz görögül! Természetesen kíváncsi vagyok. A férfi fölnevet, és minden bizonnyal be is mutatkozik, noha Priszkosz nem közli a nevét, mint hamarosan meglátjuk, megvan rá az oka. Igen, görög kereskedőről van szó, aki

Viminaciumban élt, gazdag nőt vett feleségül, és igen jól ment sora, mígnem a hunok nyolc évvel ezelőtt megtámadták és porig égették a várost. Ő is a hadifoglyok közé került, üzlete tönkrement, természetesen, de mivel gazdag volt, Onegesius kiválasztotta őt kiemelt túsznak. Ez mindkettejüknek szerencsét hozott. A férfi vitézül harcolt a rómaiak és a kazárok ellen, ami bizonyára azt jelentette, hogy saját embereit irányította, és gondoskodott az ellátmányukról. De bárhogyan történt is, jelentős zsákmányra tett szert, és megvásárolta a szabadságát. Most pedig már Onegesius kíséretéhez tartozik, hun feleségre tett szert, gyerekei vannak, és újra jómódban él. Igazság szerint jobb itt az élet, mint Viminaciumban. Ő persze sajátos helyzetben van, mely lehetővé teszi számára, hogy a két kultúrát összevesse. A Birodalomban az átlagemberek az elöljáróikra hagyatkoznak, és ezért kihalt belőlük a küzdőszellem, mondja. A hadvezetők azonban gyávák, ezért háború esetén a Birodalom vesztésre van ítélve. Békében pedig az adószedőknek és a bűnözőknek van kiszolgáltatva az ember. Nincs többé igazságosság. A gazdag lefizeti a bírót, a szegény viszont börtönben senyved, míg meg nem hal. Hozzá nem értés, létbizonytalanság, korrupció és elnyomás mindenütt; nem csoda tehát, hogy jobban érzi magát a hunoknál. Priszkosz, ne felejtsük el, közhivatalnok, és hivatalos jelentést ír! A kritikát nem engedi el a füle mellett, hiszen senki sem tagadhatja, hogy a Birodalom valóban a züllés jeleit mutatja, és éppen olyan okoknál fogva, amelyeket a görögből hunná vált ember felsorolt. De hát egy hivatalos jelentésben mindezt mégse lehet csak úgy kommentár nélkül leírni. Ezért Priszkosz nyomban kerekít hozzá egy csinos kis cáfolatot. Dicséri a bölcs és igazságos törvényhozókat, akik a római alkotmányt létrehozták, hiszen ők rendelkeztek úgy, hogy legyenek katonák, legyen megfelelő katonai kiképzés, méltányos adórendszer, igazságos ítélkezés, jogászi függetlenség a köznapi emberek jogainak védelmére. Ha a tárgyalások olykor elhúzódnak, az csak azért van, mert a bírák meg akarnak bizonyosodni a tényekről, hogy helyes ítéleteket hozhassanak. Mennyire mások a barbárok, mint a rómaiak, akik rabszolgáikat atyai jóindulattal kezelik, és úgy is büntetik, mint a saját gyermekeiket, ha azok valami rosszat tesznek, és így tartják vissza őket a helytelen viselkedéstől! Egy római szabadsága még a halálakor is megnyilvánul, mivelhogy végrendeletét jogilag kötelezőnek kell tekinteni. És még maga az uralkodó is alá van vetve a törvénynek! Priszkosz hosszú litániát tart, legalábbis a jelentése szerint, és lám, mi az eredménye a nagy szónoklatnak? „Ismerősöm sírva fakadt, és könnyek között ismerte el, hogy a törvények igazságosak, és a római politika jó. ” Hát így megy ez! A dolgot alighanem maga Priszkosz sem gondolta komolyan. Adva van ez a meg nem nevezett derék ember, aki feleségre, családra, üzletre, otthonra tett szert a hunoknál, miután vagyonát otthon elvesztette, átélt négy háborút, idegen földön újrakezdte életét, úgy, hogy mindent a nulláról kellett ismét felépítenie − és most végighallgatja ezeket a hamis és ájtatos közhelyeket, melyek egyenesen valami közszolgálati brosúrából kerültek elő − majd egyszer csak sírva fakad! Priszkosz idevonatkozó szavait azóta is sokan megkérdőjelezik. Gibbon például silány szószátyárkodásnak nevezi ezt a magyarázkodást. Thompson szerint igencsak rossz fényt vetnek e sorok Priszkosz hitelességére. Én azonban elnézőbb vagyok iránta. Az az érzésem, hogy pontosan tisztában volt azzal, mit cselekszik. Tudósoknál, hivatalnokoknál elég gyakori módszer ez, amikor a hatalommal szemben kritikát akarnak megfogalmazni. Ez persze csak az én hipotézisem, bizonyítani nem tudom, de talán akad olyan olvasó, aki osztja a véleményemet. Gondoljunk Galileire, aki a Dialógusban hasonló módszerrel fejti ki elméletét Nap-középpontú bolygórendszerünkről! És ezt az utat járja Luther is kilencvenöt tézisével, amikor a pápát elítéli, és megindítja a reformációt. Kicsiben Priszkosz is hasonlóképpen jár el. Egy véletlenszerű, homályos találkozásra hivatkozva csempészi be jelentésébe a római/bizánci társadalommal szembeni éles kritikát, s ha úgy tetszik, unalmas pedantériájával

még inkább kiemeli annak igazságtartalmát. Beszélgetőtársa éppen ezért marad névtelen: nem akarja őt kellemetlen helyzetbe hozni, és a cáfolat lehetőségét sem kívánja megkockáztatni.

Az ajtók kinyílnak, üzenetváltás történik. Onegesius jelenik meg, átveszi az ajándékokat, és találkozik Maximinosszal, aki római látogatásra igyekszik őt rábeszélni, hogy az új békeszerződést mielőbb kidolgozhassák. Onegesius tartózkodó. Csakis Attila akarata szerint cselekedhet, „vagy talán a rómaiak úgy vélik, olyan erős nyomást tudnak rám gyakorolni, hogy uramat és parancsolómat eláruljam?”. Attila szolgálata többet ér, mint bármiféle gazdagság a rómaiak között! Ő ezért inkább itthon marad. Másnap Priszkoszra az a feladat hárul, hogy próbáljon közvetlen kapcsolatot teremteni Attilával. Elindul a palota fa mellvédje felé, s ezúttal bebocsátást nyer. Most megláthatja Attila főhadiszállásának valós méreteit. A palotát, egy külön étkezőcsarnokot, továbbá egy újabb, külön épületcsoportot, melynek palánkjai helyenként faragványokkal vannak díszítve, míg más pallókat csak sima fakéreggel borítva illesztettek egymáshoz. Egy kőalapú épület Attila legidősebb feleségének, Ríka királynénak a rezidenciája. Priszkosznak most őrök, szolgák, más barbár népcsoportoktól jött küldöttek és vitás ügyeikben döntő szóért Attilához forduló, aggodalmaskodó hunok nyüzsgő gyülekezetén kell áthaladnia. Hun, gót, latin szavak hallatszanak. Valahol a tömegben ott van a másik római küldöttség is, amely az aranytálak ügyében vár Attilához bebocsátásra. Priszkosz belép a királyné házába, valószínűleg leveszi a saruját, s úgy megy végig a nemezszőnyegen, s a királynét egy római stílusú heverőn találja: udvarhölgyeivel körülvéve palástot hímez. Tolmács nincs kéznél, így Priszkosz átadja az ajándékokat, és távozik. Odakint várakozik a tömegben, amikor Attila Onegesius társaságában kilép. Attilának az a szokása, hogy ilyenkor jelentőségteljesen körbenéz (a trükköt manapság tanítják politikusoknak és nyilvánosság előtt szereplőknek: hogyan kell a hallgatóság figyelmét magukra vonni s egyben tekintélyt sugározni). Miközben folyik a kérvényezők meghallgatása és a vitás ügyekben az igazságosztás, Priszkosz szót vált a másik római delegáció néhány tagjával, és megtudakolja, mi a helyzet az aranytálak ügyében. A hírek nem túl jók. Attila hajthatatlan: vagy a tálak, vagy háború. A küldöttség egyik tapasztalt tagja, Romulus, hosszan magyarázza az okokat. Olyan uralkodó nem volt még a Földön, aki ilyen rövid idő alatt ekkora hatalomra tett volna szert. A hatalom arrogánssá tette Attilát. És további ambíciói vannak. Meg akarja támadni Perzsiát. Perzsiát?! − hallatszanak a megdöbbent hangok a tömegből, amire Romulus felidézi a 395. évi háborút, amikor a hunok végigsöpörtek a Kaukázuson, és lángba borították a Kaszpi-tenger térségét. Igen, most újra a perzsákon a sor! − Inkább a perzsák ellen menjen, mint ellenünk! − Jó, de mi lesz azután? − kérdi egy nyugati főhivatalnok, aki a most hun uralom alá került Pannoniában teljesít szolgálatot. Attila megerősödve fog kikerülni, mondja. Egyelőre tiszteletbeli hadvezetőnek szólítjuk őt, mivel a sarcunk olyan, mintha rendszeres fizetséget folyósítanánk neki. De ha a perzsákat legyőzi, többé nem fogja érdekelni a római arany. Királynak fogja szólíttatni magát, és a rómaiakat szolgává teszi. Már most azt mondja, hogy a hun vezérek legalább olyan jók, mint a rómaiak, és… E pillanatban Onegesius tűnik föl. Egy sor kérdés nyitva marad, mert Maximinoszt hívatja Attila. Odabent, ahogy később beszámol róla, Maximinosz rövid utasításokat kap. Attila olyan követeket akar, akiket ismer; magas rangúakat, mint Nomus, Anatolius, Senator. Amikor Maximinosz erre azt feleli, hogy az uralkodó felségárulásra fog gyanakodni, Attila csak annyit mond: − Tegyétek, amit mondtam, máskülönben háború lesz! A sátorba visszatérve Maximinosz és a többiek aggódva tanakodnak, amikor vacsorameghívás érkezik számukra. Ez az első olyan alkalom, amikor Attilát oldottnak

láthatják, már ha ez őnála egyáltalán lehetséges. A rómaiak a megadott időben felmennek az étkezőcsarnokba, ahol a felszolgálók kupa bort kínálnak a vendégeknek, mielőtt az asztalnál helyet foglalnak. A bornál álljunk meg egy pillanatra! A hunok hagyományosan kumiszt, azaz erjesztett kancatejet ittak, és árpasört. A bor új eleme volt a hun gasztronómiának; fontos kereskedelmi árucikk, és ünnepi ital az ilyen alkalmakra, amilyen éppen ez. Attila hétköznapi ruhában van, még a csizmája is mentes a szokásos hun cikornyáktól, oldalán kardot visel, római stílusú heverőn foglal helyet. Ellák fia ott ül mellette, tiszteletteljesen és minden bizonnyal felkötött karral, a balesete miatt. Ellák uralkodói rangot visel már, saját országa van, de nem úgy fest, mint egy uralkodó; lesütött szemmel ül apja árnyékában. Öccse, Ernák (később Csabaként válik ismertté), Attila kedvence, Ellák mögött ül egy karosszékben. Priszkosz csak most jön rá, hogy az étkezőcsarnok tulajdonképpen Attila hálószobája is egyúttal. A heverő mögött ott áll egy másik fekvőalkalmatosság, mögötte pedig néhány lépcső vezet Attila színes vászon- és selyemfüggönyökkel díszített ágyához. A székek a fal mellett sorakoznak, mindegyik szék mellett egy felszolgáló. Priszkosz nem ad hírt a résztvevők számáról, de az ilyen jellegű állami fogadásokat, római követekkel, mind a keleti, mind a nyugati fővárosokban 30-40 főnyire lehet becsülni. Onegesius Attila jobbján foglal helyet, kitüntetett helyen, majd a többi hun notabilitás következik, rang szerint. A rómaiakat bal oldalra ültetik. A felszolgálók aranyas ezüstserlegeket kínálnak. Attilának az egyikük fakupában visz bort. A király hivatalosan köszönti az egybegyűlteket, fakupája körbejár, mindenki belehörpöl, továbbadja, majd a saját serlegéből kortyol. Priszkosznak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezt a hosszú bevezető ceremóniát elmagyarázza, de a dolog úgy fest, mint egy római ivászat és egy keresztény áldozás keveréke. Aztán asztalokat hoznak be; három-négyfős csoportoknak egy-egy asztalt, ennek köszönhetően mindenki úgy étkezhet, hogy nem kell elhagynia a helyét. És érkeznek a fogások: különféle húsok és kenyér, ezüsttálakon − mindenkinek, kivéve Attilát, aki puritánságának bizonyságául, tisztes nomád gyökereire utalva, fatálról falatozik, és fakupából iszik. Az első fogás végén mindenkinek föl kell állnia és Attila egészségére ürítenie serlegét. Aztán jön az újabb fogás. Priszkosz nem bajlódik az ételek leírásával: nem érdekli őt az ennivaló, amellett nézése elhomályosul, és a benyomások összemosódnak. Különféle főtt ételek érkeznek. Vége a második fogásnak. Mindenki föláll. Újabb tószt, s újra fenékig kell üríteni a kupákat. Közben besötétedik. Fenyőfáklyákat hoznak, s kezdődik a mulatság. Két énekmondó a saját dalait adja elő Attila győzelmeinek és vitézségének dicséretére. A dolog meglehetősen mesterkélt. A teremben ifjú emberek bólogatva és mosolyogva idézik fel a csatákat, az öregebbek könnyeznek. Aztán jön egy komédiás. Római számára nehéz rosszabbat elképzelni, mint egy hun mulattatót, és ez a tétel ezúttal is igazolódik. Priszkosz egyszerűen zavarodottnak titulálja a fickót, végtelenül alpárinak, ostobának és mindent összevetve őrültnek. A hunok azonban jól mulatnak. Hasukat fogják a nevetéstől. De a java még hátravan. Most jön az est fénypontja. Zercon következik, a bicegő, orratlan, púpos törpe, akit Líbiából hurcoltak el, hogy Bleda udvari bolondja legyen. Mindenki ismeri a történetet, hogyan szökött el, hogyan fogták el újra, s hogyan tett szert feleségre ura kíséretéből. Amikor egy vagy két évvel később Bledát megölték, Attila elválasztotta Zercont a feleségétől, és odaajándékozta őt Aëtiusnak, aki viszont visszaadta Asparnak, eredeti gazdájának. Milyen különös élete lehetett Zerconnak! Elhurcolják a líbiai kolduslétből, patríciusok, hadvezérek, törzsfőnökök világába csöppen, egyszer hun, másszor római oldalon, és most ismét itt van a hunok között. A szkír vezér, Edekon volt az, aki nemzetközi kapcsolatai révén valahogyan visszahozta őt Attila udvarába, és igyekezett meggyőzni a vezért, hogy a törpének joga van visszakövetelni elvett feleségét. Attila nem volt túl boldog, hogy megint szeme elé került a törpe, aki folyton Bledára emlékeztette őt, és nem egyezett bele az asszony visszaadásába.

Most tehát Zercon lép színre. Megvan a magához való esze, pontosan tudja, hogy sorsa attól függ, mennyire képes az urakat megnevettetni. Selypítve beszél, és szándékosan keveri a hun, gót és latin szavakat. Mai fejjel végiggondolva: borzalmas ötlet. Ami a torz mivoltát illeti, annak megítélése viszont sajnos eléggé modern jelenség. A legtöbb publikum egészen a 20. századig remekül szórakozott volna rajta, mint ahogy mulatságosnak találták a szakállas hölgyeket, a törpéket és az elefántembert. Hogy képet kapjunk arról, mennyire förtelmes előadás lehetett, képzeljünk el egy fekete törpét, deformált lábakkal, amint az étkezőcsarnokban franko-germán akcentussal énekel, selypít és dadog. A publikum tombol, mutogat, a térdét csapkodja, és könnyezik a röhögéstől. Mindenki − Attila kivételével. Ő torkig van a törpével. Ami sok, az sok! Csak akkor enyhül meg, amikor az ifjú Ernák fölkel, és odaáll mellé. Ernák helyzete különleges. Egy latinul tudó hun megsúgta Priszkosznak, hogy a sámánok megjósolták Attilának: a hunok el fognak bukni, de Ernák, azaz Csaba királyfi lesz az, aki népét újra feltámasztja. Attila magához vonja fiát, lágyan megsimogatja arcát, gyengéden elmosolyodik, miközben Zercon bizarr előadása véget ér.

A hivatalos ügyek még további öt napot vesznek igénybe: levelek írása a császárnak, egy római fogolynőt 500 solidus ellenében kiváltanak, újabb vacsora, melyet Attila legidősebb felesége, Ríka királyné ad, s végül a búcsúvacsora Attilával. Marad még egy elintézetlen ügy, Constantiusé, a titkáré, akit Aëtius küldött Attilának. Aëtius gazdag feleséget ígért Constantiusnak. A császár meg is találta a megfelelő hölgyet, de a továbbiak megfeneklettek az udvari politikán. A római-hun harciasság és diplomácia kölcsönhatásaként Attila ragaszkodik ahhoz, hogy titkára megkapja az ígért feleséget. Ebben megállapodnak. Akkor hát lássuk az eredményt! Ezután a küldöttség elindul hazafelé. Az utazás nem valami szívderítő. Karóba húzott kémet látnak − Attila kegyetlenségének és a kivégzők ördögi rafináltságának baljós emlékeztetője −, és egy fa V alakú ágaira akasztva két rabszolga tűnik a szemük elé: gyilkosságért ítélték őket lassú halálra. A Konstantinápolyba vezető egyetlen úton találkoznak Vigilásszal és hun felvigyázójával, Eszlásszal. Vigilász hozza magával a gondosan elrejtett 50 fontnyi aranyat, amelyet terve szerint Edekonnak ad át Attila meggyilkolása fejében. Mivel Vigilászt azzal küldte haza Attila, hogy rendezze a szökevények és a rabok ügyét, visszatérése nem megy titokszámba. Hun szökevények nincsenek vele, de föltehetően újabb levelet visz magával a császártól az üggyel kapcsolatban. Egy rabszolgákból és lovakból álló kisszámú küldöttség élén halad, boldog tudatlanságban, egyenesen a jól előkészített csapda közepébe. Természetesen fogalma sincs arról, hogy mi zajlott a háttérben, hiszen arról csak Edekon és Attila tud, Edekonnal pedig az utolsó röpke találkozás óta, amikor az aranyakról sugdolóztak, nem beszélt. Vigilásznak tehát halvány sejtelme sincs arról, hogy Edekon időközben feltárta Attila előtt a merénylet tervét, ezért aztán roppant magabízón még a fiát is magával hozza. Priszkosz utóbb értesül a történtekről. Ahogy Vigilász hun földre ér, Attila emberei várják. A kísérettel önmagában semmi baj, sőt első látásra kellemes meglepetés. Aztán jön a hideg zuhany. Vigilászt letartóztatják, megmotozzák, megtalálják nála a tarisznyányi aranyat, és fiával együtt Attila színe elé hurcolják. − Nos tehát, mire is szolgálna ez a rakás arany? − kérdi Attila, mintha mit se tudna az összeesküvésről. − Magamnak, uram, a többieknek − Attila hagyja Vigilászt a saját levében főni −, hogy a küldöttségünk útközben semmiben ne szenvedjen hiányt, és sikerrel teljesíthesse feladatát. Vagyis hát az állatok, ha bármi történne a lovakkal, a málhahordó jószágokkal. Ha elhullanának a hosszú út alatt, és újakat kéne venni helyettük. Meg aztán a foglyok kiváltására! Oly sok hozzátartozó könyörgött otthon, a Birodalomban!

Ha Vigilásznak nincs vaj a fején, akkor szánalmas magyarázkodás helyett minden bizonnyal felháborodottan tiltakozik Attilánál a bánásmód miatt: egy küldöttségvezetőt letartóztatni, megmotozni, kirabolni, vallatóra fogni − égbe kiáltó! Ha ezt az uralkodó megtudja stb. stb. Ehelyett ott állt tehetetlenül, saját ügyetlen hazugságaiba belegabalyodva. „Hazug kutya! − ordítja Attila, aki nagyon hatásosan ontja ki mérgét. − Többé nem menekülsz meg az igazság elől a hazudozásaiddal! Ürügyeid nem mentenek fel a büntetés alól!” Vigilászt ettől kezdve közönséges bűnözőként kezelik, és nem élvez többé semmiféle diplomáciai mentességet. Attila biztos a dolgában, és eszerint dönt. A pénz nyilvánvalóan sokkal több annál, mint amennyire egy küldöttségnek szüksége lehet az ellátmány, a lovak, a teherhordó barmok biztosítására és a foglyok kiváltására. Azonkívül Vigilásznak emlékeznie kéne, hogy legutóbb, amikor Maximinosz oldalán járt itt, Attila nemet mondott a foglyok kiváltására. Ez az a pillanat, amikor Attila int az őröknek, hogy fogják le Vigilász fiát. Kardot rántanak. − Egy szavamba kerül − mondja Attila −, és a fiú halott. Az igazat! Ez az a pillanat, amelyre Attila hat hét óta várt. Micsoda alávaló népség ez! Egy római követet összeesküvésen kapnak, ráadásul milyen ostoba terven! Kell-e ennél jobb bizonyíték a rómaiak hitványságára és arra, hogy a hunok mennyivel különbek náluk?! Vigilász összeroskad, könnyekre fakad, és az igazságosság nevében azért könyörög Attilának, hogy az ártatlan fiú helyett őrá, az apára hulljon a kard. Az igazat! Halljuk akkor a teljes igazságot! És Vigilász töredelmesen bevall mindent, amiről Attila egyébiránt az első pillanattól kezdve tudott. Khrüszaphiosz, Edekon, a találkozó a konstantinápolyi palotában, a császár jóváhagyása, az arany… egyszóval minden napvilágra kerül. Ez elég az életmentéshez. Amekkora a haragja, akkora a nagylelkűsége is Attilának. De azért ennyivel nem lehet megúszni. Vigilászt láncra verik, és túsznak minősítik. Aki tehát azzal jött ide, hogy másokat fog kiváltani, most maga is váltságdíjra szorul. A fiú hazatér, és ötven font váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja bilincsekben és börtönben legyen! Van valami poétikus ebben a döntésben. Ötven font aranyat szabtak meg a király elleni merénylet vérdíjául. És most Attila ugyanekkora összeget követel, pusztán egy követért. A császár duplán fizet tettéért, és cserébe nem kap semmit, csak a megaláztatást. Bárki, akinek van drámai érzéke, és Attila bővelkedik ebben, tökéletesnek találja a bosszút. Az egésznek azonban semmi értelme akkor, ha a megalázás nem kap kellő nyilvánosságot mind a császárt, mind az eunuchot, Khrüszaphioszt illetően. Attila ezért elküldi a gyerekkel két megbízható alattvalóját, Orestest és Eszlászt. Feladatuk, hogy sót hintsenek a bizánci császár friss sebére. Amikor Konstantinápolyban Theodosziosz audienciáján megjelennek, Orestes a nyakában viseli a bőrtarisznyát, amelybe Vigilász az aranyat rejtette. Khrüszaphiosz is jelen van, természetesen. Eszlász közvetíti Attila szavait: − Fölismeri-e a császár és Khrüszaphiosz a bőrtarisznyát? − Jelentőségteljes szünet a magyarázathoz és a fölismeréshez, majd következik Attila üzenete: −,,Theodosziosz nemes apától származott, s Attila is. Attila meg is őrizte a maga nemességét. Theodosziosz azonban elvesztette a saját nemességét, amikor Attilának adófizetőjévé vált, és ezzel rabszolgájává. De nem becsületes az a rabszolga, aki az urának az életét orgyilkos szándékkal kerülgeti!” Ki hát a barbár, és ki a civilizáltabb? A válasz nyilvánvaló: a tarisznya mindent bizonyít. Theodosziosz azzal, hogy összeesküvést szőtt Attila ellen, följebbvalója, gazdája, uralkodója ellen fordult, tehát úgy viselkedett, mint egy lázadó rabszolga. Következésképpen Attila nem ad feloldozást Theodosziosznak mindaddig, amíg a császár megfelelő büntetés céljából ki nem adja az eunuchot a hun királynak. De van még egy megoldásra váró kérdés: Constantius feleségének az ügye. A nőt,

gazdag hozományával együtt, közben valaki máshoz adták. Theodosziosznak tudnia kellett erről, és ez esetben jobb, ha mielőbb intézkedik a házasság érvénytelenítéséről s a hölgy visszaadásáról. Vagy talán nem ura saját alattvalóinak? Ebben az esetben Attila boldogan tesz olyan ajánlatot a férjnek, amit az illető aligha fog visszautasítani. Egyetlen módon lehet csak kikerülni ebből a csávából s megmenteni Khrüszaphiosz életét: sürgősen találni kell egy olyan nőt, aki még gazdagabb és még előkelőbb annál, akit Constantiusnak ígértek, és aztán fizetni, fizetni, fizetni. Küldöttséget készítenek elő, amelynek tagjait most Maximinosznál is rangosabb előkelőségekből válogatják. Soha nem látott mennyiségű készpénz fejében végre minden elsimul. Attila visszavonul a Dunától délre fekvő területekről, melyek megtartásáért amúgy is harcolnia kellett volna. Constantius megkapja gazdag feleségét (Plinthasz hadvezető és konzul menyéről van szó, akinek férje, azaz a konzul fia meghalt). Vigilászt kiváltják a fogságból, Khrüszaphiosz megint megússza, a római hadifoglyokat elengedik, a szökevény hunokat pedig nagy kegyesen elfelejtik. És Attila most már minden figyelmét szabadon egy Konstantinápolynál könnyebb célpont felé fordíthatja − Róma hanyatló birodalma felé.

HETEDIK FEJEZET

A barbár és a hercegnő

Attila birodalmának déli határszakasza 450-ben a Duna mentén csöndes volt. A hunok korábbi előrenyomulása a folyam túloldalára, a rabok és a szökevények körüli viták és most legutóbb a bizánciak elfuserált összeesküvése: mindez Attila malmára hajtotta a vizet, és megadta számára a pénzt és a biztonságot, hogy rablóvezérból birodalomépítővé emelkedjék. Elindulhatott volna a konszolidáció és stabilitás útján. Ez azonban nem őrá vallott volna. Egy rablóvezérnek ugyanis a pénz és a biztonság soha nem elég. Hiába az új megállapodás, Konstantinápolyban hosszú távon nem lehetett megbízni. Attila a Nyugatra vetett szemet. Kétségtelen, hogy tizenöt éve békében élt Rómával, ami nem utolsósorban az Aëtiusszal való régi barátsággal alátámasztott hun-római szövetségnek volt köszönhető. A barátság azonban Attila előtt nem jelenthetett akadályt, ha a zsákmányszerzésről volt szó. Meg aztán azzal is számolnia kellett, hogy egy éven belül a vazallusai, de még talán a saját logasai is zúgolódni kezdenek. Valamit tennie kellett tehát. Maga Róma túl kemény dió volt ahhoz, hogy közvetlenül ellene forduljon, de az északi provincia, Gallia már valamivel könnyebb prédának látszott. Szegény, megtépázott Gallia immáron ötven éve szenvedte a barbárok betöréseit. A britek északnyugatra menekültek vihar ostromolta szigetükre, a későbbi Britanniába. A vandálok, az alánok, a suebek átkeltek a Rajnán 406-ban, és délnyugat felé áramlottak, Hispániába; a burgundok, miután 435-437 között a rómaiak és hunok közös erővel kiűzték őket a Majna térségéből, Sapaudiában (Szavoja) telepedtek le; a vizigótok Rómán keresztül Hispániába vándoroltak, Aquitaniába, ahol 439-ben a rómaiak elismerték függetlenségüket. Az északot vándorló bűnbandák, a bagaudák tartották rettegésben. Az alánok Valentia (Valencia) közelében éltek, s még többen Cenabum Aurelianiban (a későbbi Orléans). Történészek szeretnek különálló entitásokkal foglalkozni; törzsekkel, nemzetállamokkal, ám az 5. századi Galliában egyének, seregek, törzsek garmadái áramlottak, szóródtak, keveredtek folyamatosan, így meglehetősen nehéz fundamentális egységeket meghatározni. Sem a földrajzi határok, sem a politikai játékszabályok nem álltak fenn tartósan. Barbár törzsek sodródtak keletről nyugat felé, olykor megtelepedtek, aztán továbbkényszerültek; Róma ellenségeiként kerültek ide, de aztán némelyikük szövetséget kötött a Birodalommal; megőrizték identitásukat, kivéve, amikor elvesztették azt. Egyvalami tagadhatatlanul igaz: Gallia a határvidékein meglehetősen „kirojtosodott”, s ezzel Attila számára figyelemre méltó réseket kínált. Az északkeleti szegélynél a frankok megőrizték függetlenségüket. A Rajna mentén azonban a rendszeresen behatoló törzsek megszaggatták a védelmi vonalakat, s ennek folytán a hunok könnyen átjuthattak. Északnyugaton egy hatalmas térség Bretagne körül a bagaudák állandó zaklatásainak volt kitéve. Attila ismerte őket, mivel egy gazdag görög orvos, bizonyos Eudoxiosz, aki egy ideig közöttük élt, de valami miatt összekülönbözött velük, kénytelen volt elmenekülni tőlük. A rómaiak szemében köpönyegforgatónak számított, ezért Rómába nem mehetett, s nem maradt más választása, mint hogy a hunoktól kérjen menedéket. Messze délnyugaton, a mai Aquitaine környékén a vizigótok telepedtek le hosszú hispániai vándorlásuk után. A vizigótok mind a rómaiaknak, mind a hunoknak régi ellenségeik voltak. A hun hadsereg Aëtius seregvezérének, Litoriusnak a vezetése alatt a

vizigótokat 437-ben kiűzte Narbóból (Marbonne), majd a következő évben a vizigót fővárosnál, Tolosánál (Toulouse) szó szerint lesöpörte őket a színről. A gallok azonban a biztonságos központi és déli részeken továbbra is Rómától vártak védelmet. 418-ban Gallia megkapta a maga saját helyi autonómiáját, felállították a Hét Provincia Tanácsát, és Arelate (Arles) fővárossal, mely ma is gazdag római emlékekben, eluralta a Rhone deltavidékét. Itt alapozta meg Aëtius a gallokat védő hírnevét 424-től kezdődően, keményen ellenállva a vizigótoknak, de a germánoknak is a Rajna határvidékén. Ehhez természetesen ugyanazokat a barbárokat alkalmazta, akik más esetben ellenfelei voltak − mint ahogy saját ügyeiben hasonló módszerrel élt. A frankokkal és hunokkal szembeni gallokat védelmező mentor, amikor Galla Placidia 432-ben menesztette őt, frank és hun lázadókból álló zsoldosokkal kényszerítette ki saját visszahelyezését. 450-ben Aëtius még mindig ugyanazt a szerepkört töltötte be, hatalma a római úthálózat mentén kiterjedt a Mosel völgyét védő Augusta Treverorum (Trier) városától Orléans-ig, délen a vizigótokkal szemben védte a Loire-t, az északnyugati térségben pedig a vad britonoknak és bagaudáknak állt ellent. Ez a provincia azonban Isten háta mögötti területnek számított. A Rajna, a régi határterület tele volt ugyan erődökkel, de a térség az Ardenneken túl feküdt, és vészhelyzetben nehéz volt oda erősítést küldeni. A katonai erő és Aëtius azonban a dolgoknak csak az egyik oldalát jelentette. A kulturális vonatkozások megértéséhez Avitushoz kell fordulnunk, a művészetkedvelő államférfihoz, a későbbi uralkodóhoz. Ő Clermot-ban ütötte fel főhadiszállását, a Franciaközéphegység meredek hágói között, egy prehisztorikus lávafolyam által létrehozott tó mellett, melybe egy kis folyó ömlött. A tavat a rómaiak Aidacumnak nevezték. Ma Aydartónak hívják, két kilométer széles, kisebb, mint a rómaiak idején volt, de ma is fák és szabad mezők övezik. Avitus itt építtetett villát, hogy Avitacumot, ahogy ő nevezte, kormányozza. Egyik levelében a veje, Apollonius Sidonius ír róla, a korszak egyik legismertebb költője, aki a gazdagokhoz és hatalmasokhoz írt alázatoskodó hitszónoklatokkal szerzett magának hírnevet. A szóban forgó dicshimnusz nem sokkal Avitus halála előtt keletkezett, amikor Sidonius a húszas éveinek közepén járhatott. Versei és levelei tele vannak dagályos szóvirágokkal, és arról zengedez, milyen csodás volt a római provinciai élet a hun invázió előtt. Hasonló ez, mint az első világháború előtti „boldog békeidők” fölemlegetése vagy a hajdani amerikai Dél, a polgárháború előtti korszak iránti nosztalgiázás az Elfújta a szélben. A Birodalom eresztékei mindenütt recsegnek-ropognak, de a provinciai gazdagok, mintha mi sem történne körülöttük, társasági összejövetelekre, fürdőbe, lakomákra járnak, sportolgatnak, és nagyképű vitákat folytatnak irodalomról, művészetekről. Avitus, saját korának egyik legkiválóbb alakja, 450-ben lényegében a gallok királyának szerepkörét töltötte be. Viharos időkben ő volt a provincia biztos támasza. Gazdag és befolyásos családból származott, Aëtius alatt katonai parancsnok volt, és szolgálatai jutalmául kapta a galliai katonai és közigazgatási kinevezéseket. 439-ben, miután számos küldöttség kudarcot vallott, ő győzte meg a gót királyt, Theodorikot, hogy írja alá a békeszerződést. 450ig Avitus jeles támogatója volt a művészeteknek, bőkezű házigazda, kéziratok szenvedélyes gyűjtője, és Birodalom-szerte csodálták diplomáciai képességét. Sidonius levele körbevezet minket Avitus palotájában. A nyugati oldalon meredek hegy emelkedik, mely északi és déli irányból veszi körül a villát és kéthektáros kertjét. A tó a keleti oldalon helyezkedik el. Avitacum mai értelemben véve nem annyira villa, mint inkább falu, melyet különféle gazdasági épületek, a kiszolgáló személyzet, a földet bérlő parasztok és rabszolgák szálláshelyei vesznek körül. Az egyik fontos épületcsoport, a gazdagság, a kultúra, az identitás központi, kultikus helye a fürdőkomplexum, mely a meredek hegy lábánál helyezkedik el, ahová a favágók áldásos tevékenysége folytán úgy gördülnek le a fatuskók, hogy szinte egyenesen a kemence szájába hullnak. A kemencénél található a meleg fürdő, melyet ólomcsövek labirintusa táplál forró vízzel. A forró kamra mellett van a

masszírozóhelyiség, ahol varázslatos, illatos olajakkal kenik be a fürdővendéget, és mellette a frigidarium (hideg fürdő). Az összes helyiséget kúp alakú tetők fedik, sima, fehér falak veszik körül, nem szokványos falfestményekkel, hanem néhány ízléses verssorral dekorálva. Árkádos oszlopsor vezet a húszméteres úszómedencéhez, melynek vizét a hegyoldalból lezúduló patakból nyerik hat oroszlánfejű csövön keresztül. Az uszoda mellett a hölgyek étkezője, a főruhatár és egy szövőszoba helyezkedik el. A tóra néz egy nagy, fedett sétány, ahonnan egy folyosó nyitott területre vezet, ahol rabszolgák és családtagjaik gyűlnek össze az étkezésekhez. Valahol a közelben található a téli étkezőterem, boltozatos tűzhellyel, valamint a nyári étkező, egy rövid lépcsősorral, mely a tóra néző verandához vezet. Innen élvezik a vendégek a látványt, amint a halászok kivetik hálójukat, vagy elhelyezik csalijaikat, hogy éjszaka pisztrángot fogjanak. Ha túl nagy a hőség, vissza lehet húzódni az északra néző társalgóba, ahol déltájban tücsökciripelésre andalodik el az ember. A természet persze másféle kórusokkal is szolgál: békák szürkületkor, ludak, amikor leszáll az est, kakasok hajnaltájt, profetikus varjak napkeltekor, fülemülék a bokrokban, fecskék a tetőgerendákon. A tó felé ereszkedő füves lejtő ligethez vezet, melyet hatalmas citromfák árnyékolnak, ahol a családi kikapcsolódásra, labdázásra, kockavetésre nyílik tér. De akinek éppen ahhoz van kedve, elmehet a tóra csónakázni. A mocsaras nyugati véget elkerülendő az erdővel szegélyezett, kanyargós déli partszakaszt érdemes választani, ahol az éves evezősversenyeket is rendezik. És mindezt Avitus folyamatosan szemmel tarthatja, hiszen könyvtára a fürdőre, a gyepre és a tóra néz, s miközben levelet diktál, vagy hivatalos ügyekről tanácskozik, szeret megbizonyosodni arról, hogy vendégei valóban élvezik ezt a római Árkádiát. És mi mással üthetik agyon az időt a vendégek a csónakázás, fürdés, evés mellett? Sidonius egy másik levelében részletesen beszámol egy jellegzetes közös mulatságról egy közeli vidéki rezidencián. Reggel labdajáték: a körben állók egymásnak dobják a labdát, míg a kör közepén álló igyekszik elkapni. Mások kockajátékkal múlatják az időt. Van, aki kéziratokat böngész, mintha ma valaki a vasárnapi újságokat lapozgatná; az egyik halom kézirat romantikus történetekkel kifejezetten hölgyeknek való, míg a másik, emelkedett stílusával és stilisztikai bravúrjaival, a férfinépnek. Miközben az uraságok valamely eminens görög szerző legutóbbi latin átiratát vitatják, egy felszolgáló jelenti, hogy tálalva van. Sültek, párolt húsok és bor, s mindeközben egy rövid elbeszélés felolvasásának közös műélvezete. Aztán könnyű ebéd utáni séta, hogy ne teli hassal kelljen bemenni az izzasztókamrába. Az ilyen birtokokon nem feltétlenül van gőzfürdő, ami tagadhatatlan fogyatékossága ezen idilli helyeknek, ám ezt pótolandó, szolgákkal árkot ásatnak, megtöltik felforrósított kövekkel, és föléje ágakból tetőt emelnek, szőnyeggel lefedve. Miközben a vendégek odabent dagonyáznak, a szolgák szorgosan öntözgetik a vizet a forró kövekre. „Így múlattuk az időt, s nem szenvedtünk hiányt szellemes és humoros beszélgetésekben, s közben körülölelt minket és fojtogatott a sistergő pára, mely teljesen átizzasztotta testünket. Miután kellően kiizzadtuk magunkat, belecsobbantunk a forró vízbe. A kellemes melegségétől ellazultunk, eltömődött emésztésünk kitisztult, majd pedig belevetettük magunkat a forrás, a kút vagy a folyó friss, hideg vizébe.” Ne felejtsük el, ahol most látogatást teszünk, az Gallia legelegánsabb, legfényűzőbb palotája, ám a provinciában százával voltak kisebb, de hasonló fölszereltséggel ellátott villák! Könnyen elképzelhető, hogy Attila valamelyik római titkára hallott Avitacumról, és beszámolt urának az ottani élvezetekről. Az efféle népség korrumpáló fényűzésével minden bizonnyal könnyű préda lenne. Azonkívül gondoljuk csak el, nem volna csodálatos ez a hely egy hódítónak, hogy

kipihenje fáradalmait, megszabaduljon kissé a súlyos államügyek nyomasztó terheitől − egy kis vidéki visszavonulás, afféle Berchtesgaden vagy Camp David, ahol természetesen néhány első osztályú római szépség is készenlétben állna uruk és parancsolójuk alkalmankénti látogatására? De hogyan tovább? A fő gondot az jelentette, miként lehetne úgy manőverezni, hogy Gallia s azon keresztül Róma ne érezze magát közvetlen fenyegetettségben, s ennek folytán ne kelljen kockára tenni a gallokat pártfogoló Aëtius barátságát. A megoldást, úgy tűnt, a vizigótoknál kell keresni, hiszen ők mind Rómának, mind a hunoknak ellenségei. Attila megpróbálta eljátszani a diplomatát, ám ez a szerepkör tagadhatatlanul újszerű volt számára. Rómának azzal a megtévesztő érveléssel állt elő, hogy a vizigótok, noha vazallusok, megszöktek a hun fennhatóság alól, és vissza kell terelni őket a karámba. Némi diplomáciai agyafúrtsággal Attila azt állította, hogy „a rómaiakkal való barátság őreként”, mivel a vizigótok Róma ellenségei, Aquitania felvirágoztatása érdekében megregulázza őket. Azt feltételezte, hogy ezzel még az ottani rómaiak körében is támogatókat szerezhet, hiszen a földtulajdonosok boldogok lesznek, ha visszakapják birtokaikat, melyeket a vizigótok vettek el tőlük egy évtizeddel korábban. A vizigótok természetesen nem fogadták kitörő örömmel Attila felbukkanását. Valahogyan semlegesíteni kellett őket. Attila üzenetet küldött Theodorik királynak, de egészen más érveléssel. Arra szólította fel, ne felejtse el, ki az igazi ellenség − értsd: a rómaiak −, és ő, Attila, az igazi ellenséggel szemben kínál a gótoknak segítséget. Ahogy Jordanes fogalmazott, Attila „vadsága mögött kifinomultság lakozott”. De azért nem túl sok! Vajon Attila valóban annyira naiv lett volna, hogy azt hitte: az ellenségei nem látják, honnan fenyeget a legnagyobb veszély? Azt hiszem, igen. Ambíciói távolról, egy másik új, barbár királytól kaptak újabb lökést, nevezetesen a vandálokétól, Észak-Afrikából. Ennek magyarázataként Jordanes megdöbbentő anekdotát mesél el. A vizigót hercegnő, Theodorik lánya, egy vandál herceghez, Hunerikhez, Geiserich király fiához ment feleségül. Kezdetben rendben is ment minden. Gyerekeik születtek. Ám aztán Hunerik egyszer csak megvadult, brutálissá és paranoiássá vált. „Még a két gyerekével is kegyetlenkedett − írja Jordanes −, és mivel puszta gyanúból azt hitte, hogy a felesége meg akarja mérgezni őt, levágta az asszony orrát, és ilyen példátlan brutalitással tönkretéve természetes szépségét, visszaküldte őt apjához Galliába, ahol a szerencsétlen teremtés élőhalottként és örök mementóként tengette további életét. A tett kegyetlensége, mely még idegeneket is megdöbbentett, az apát elemi erővel bosszúállásra sarkallta.” Qeiserichnek tehát minden oka megvolt arra, hogy féljen Theodoriktól. Egy megelőző csapás Attila részéről igazán kapóra jött volna. Micsoda távlatok Attilának, ha végrehajtja, amit tervezett! Ha a vizigótokat legyőzi, birodalma a Kaszpi-tengertől az Atlanti-óceánig terjed, egy utánpótlásvonallal Gallián keresztül, melyet északról az engedetlen bagaudák fenyegetnek, délről pedig a római légiók szegélyeznek. Északon két lehetőség van: vagy megindul, hogy szétzúzza a bagaudákat, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, és nyomban Gallia ellen fordul. Ilyen módon egész Észak-Európára kiterjesztené hatalmát, s ezzel egy új, dinamikus birodalom vezéreként egyensúlyozhatna, majd uralkodhatna, és végül − miért is ne? − meghódíthatná a hanyatló, korrupt és megosztott impériumot délen. Attila hosszú távú stratégiája rejtély, de vannak rá bizonyítékok, hogy elindult ezen az úton. Küldött egy jegyzéket III. Valentinianus császárnak Rómába, melyben azt állította, hogy ugyan megtámadja a vizigótokat, de a nyugati birodalommal nem áll szándékában ujjat húzni. Ez 450 tavaszán történt, a hosszú nyugati menetelés előkészítésekor. A hadjárat minden bizonnyal a tervek szerint zajlott volna − de történt két esemény, mely mindent megváltoztatott, és arra csábította Attilát, hogy tovább nyújtózzék, mint ameddig a takarója ér. Ez lett végül a veszte.

III. Valentinianus császárnak, aki egyébként még mindig csak harmincas évei elején járt, volt egy húga, Honoria − mindketten a félelmetes hírű Galla Placidia gyermekei voltak, aki, mint emlékszünk, Nagy Theodosius kétszer megözvegyült leánya volt. Már az ő története is kész dráma: Ataulf gót törzsfőnök vette őt feleségül, de miután Ataulfot meggyilkolták, az özvegyet a gótok visszaküldték Rómába, ahol volt férje ellenségével, Constantiusszal házasították erővel össze (ez a Constantius nem keverendő össze Attila azonos nevű titkárával!). Ami ez után következett, az maga a rémdráma: leánya, Honoria hercegnő története. Az uralkodócsalád a trónbitorló Johannes legyőzése után 25 év óta saját fővárosában, Ravennában székelt. Honoriát gyerekkorától kezdve kiváltságos nevelésben részesítették, megkapta a megtisztelő Augusta címet, de túl fiatal volt még ahhoz, hogy uralkodhassék. A palotában saját külön udvartartással rendelkezett, melyet egy Eugenius nevű tiszttartó irányított. Honoria az anyjához hasonlóan becsvágyó nő volt, abban azonban különbözött tőle, hogy önállóan akart uralkodni, s ehhez megvolt a maga elképzelése. —− Ugyanakkor bátyjától, a tompa észjárású és bágyatag Valentinianus császártól eltérően neki esze is volt a hatalomhoz. Egy dolog hiányzott csak: az alkalom, hogy a hatalmat magához ragadhassa. Ehhez azonban az kellett, hogy bátyjának ne legyenek örökösei, akik minden álmát meghiúsíthatják. Honoriának tehát hitvesre volt szüksége. Eugenius kéznél volt, kezdetben mint konspirátor, később pedig annál sokkal több. Gibbon így színezgeti a történetet: „A szépséges Honoria alighogy betöltötte tizenhatodik életévét, máris megutálta a hatalmi tülekedést, amely örökre megfosztotta volna őt az igaz szerelemtől: a hiábavaló és boldogságot nem adó pompa közepette Honoria felsóhajtott, és kamarása karjaiba vetette magát.” A történetnek pusztán egyetlen szépséghibája van: Honoria ekkor már korántsem volt hamvas tinédzser, hanem bizony a harmincas éveit taposó, sokat tapasztalt, érett úrinőként adta át magát ennek a szerelemnek. Gibbon szerint teherbe esett, ezért Konstantinápolyba száműzték. Gibbonon kívül senki más nem említi a terhességet vagy a bizánci száműzetést, ezért az idézett állítással szemben kétségeket kell támasztanunk, különösen azért, mert a szerző semmilyen forrást nem jelöl meg. Az viszont tény, hogy az affér és a cselszövés kitudódott. Eugeniust kivégezték, Honoriát pedig eljegyeztették egy gazdag és megbízható konzullal, aki körül nem keringtek hasonló intrikák. Szerelme elvesztése, a kudarcba fulladt terv és az unalmas férj melletti házasélet kilátásai − mindez együtt roppant haragra gerjesztette Honoriát, aki rettentő bosszút forralt, és olyan tervet eszelt ki, mely biztosíthatja számára a régóta áhított hatalmat. Tudott arról a legutóbbi levélről, amelyet bátyja kapott Attilától, s tudta azt is, hogy a hun király a Birodalom határain túl Európa legerősebb hatalmi tényezőjévé vált, azt tervezi, hogy hatókörét immáron a vizigótok területeire terjeszti ki, és könnyen lehet, hogy végül minden gallok uralkodójává válik. Így fog tehát bátyján bosszút állni: Attila hitvese lesz! Ha egyszer nem lehet belőle római császárnő, akkor lesz Gallia császárnéja! Gibbon beszámolója Honoria tervéről kész hollywoodi forgatókönyv, klasszikus csavarással és jó adag idegengyűlölettel megfejelve: „A hosszú és reménytelen önmegtartóztatás keltette türelmetlensége különös és kétségbeesett elhatározásra ragadtatta őt /…/ Szerelemvágytól vagy inkább bosszúszomjtól hajtva Placidia leánya minden kötelességet és előítéletet feláldozta, és felkínálkozott egy barbárnak, akinek nyelvét nem ismerte, akinek figurája aligha nevezhető emberinek, s akinek vallásától és viselkedésétől visszaborzadt.”

Más forrásokban is találunk éppen elég utalást ahhoz, hogy legalábbis a történet fő vonulatának hitelt adjunk. Honoria kíséretéhez tartozott egy hűséges eunuch, bizonyos Hyacinthus, akit a hercegnő rendkívüli feladattal bízott meg. Elküldött vele egy gyűrűt a hun uralkodónak, és segítségéért esdekelt. Bizonyos pénzösszeget felajánlva könyörgött Attilának, hogy jöjjön el érte, s egyszer és mindenkorra mentse meg ebből a gyűlölt házasságból. A gyűrűvel arra utalt, hogy cserébe hajlandó feleségül menni hozzá. Valentinianus kémei jelentették az esetet, de Hyacinthus már túl messze járt ahhoz, hogy a császár lépni tudjon. A botrányos esetnek hamar híre ment, és tudomást szerzett róla Theodosziosz is Konstantinápolyban. A keleti uralkodó éppen hogy túlesett Attila kiengesztelésén a merényletterv kínos napvilágra kerülését követően, és esze ágában sem volt a friss békét megbolygatni. Ezért azt javasolta Valentinianusnak, hogy hagyja csak menni Honoriát a Duna túlpartjára, így legalább végre megszabadulhat tőle. Valentinianus azonban másként ítélte meg a dolgot, mert úgy vélte, hogy ez súlyos csorbát ejtene a tekintélyén. Arról nincsenek írásos dokumentumok, miként zajlott Hyacinthus küldetése, hiszen Attila főhadiszállásán nem voltak hivatalos történetírók, akik ezt megörökíthették volna. Az az érzésem azonban, hogy Onegesius először nem akarta uralkodóját zavarni ezzel a suta ajánlattal, de aztán meggondolhatta magát. Alighanem mindketten kihallgatták a követet, mert Attila végül is kedvező válasszal küldte vissza Hyacinthust. Ám amikor az eunuch visszaért Rómába, Valentinianus emberei letartóztatták, kínvallatásnak vetették alá, s végül lefejezték. A császár minden bizonnyal igyekezett megszabadulni bajkeverő húgától is, de a még mindig rettegett anyacsászárnő, Galla Placidia megakadályozta őt ebben, és védelmébe vette megtévedt lányát. Valentinianus kötelességszerűen engedelmeskedett, Honoriát átadta anyjának. Galla Placidia még ugyanabban az évben meghalt, és ennél a pontnál Honoria eltűnik a történelem színpadáról, s feltehetően unalmas házasságában talál magának végső menedéket. Tetteinek következményei azonban tovább élnek, és jelentős hatást gyakorolnak a 450ben bekövetkezett másik váratlan eseményre. Honoria tavasszal állt elő rendkívüli házassági ajánlatával, pár hónappal később, július 28-án Theodosziosz, a keletrómai uralkodó leesett lováról, és eltörte a gerincét. Két nappal később meghalt. Ötvenéves volt, két lányt hagyott maga után, s egy jókora gondot, fiú örököse ugyanis nem volt. Negyvenhárom évvel korábban, gyerekfejjel került a trónra, és soha nem vált erős uralkodóvá. A politikát valójában a háttérből nővére, Pulcheria irányította, akinek most esze ágában sem volt föladni a hatalmat pusztán azért, mert öccse elhalálozott. Három héten belül feleségül ment egy Markianosz (latinul: Marcianus) nevű trák szenátorhoz, akiről a meglepett, de engedékeny udvari körök előtt kinyilatkoztatta, hogy öccse a halálos ágyán őt nevezte meg utódjaként. Éppenséggel sem Markianosz, sem Pulcheria nem volt békés természet. Elérkezett számukra a pillanat, amikor megmutathatták elszántságukat az észak felé kiáramló aranyfolyam leállítása ügyében. Ez a pillanat akkor következett el, amikor Attila már eldöntötte, hogy nyugat felé masírozik, s immáron sem ideje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy tervén változtasson. Markianosz egyik első cselekedete az volt, hogy megtagadta a Theodosziosz által jóváhagyott összegek folyósítását a hunoknak. Attila ez időre már akkora hadsereget állított ki, amekkorát a rómaiak soha az életben nem láttak. Birodalma területéről az összes törzset összeszedte; a számok persze az évek múltával misztikus nagyságokra rúgtak, egyes krónikák már félmilliós seregről beszéltek. Nos, Róma erejével aligha versenghettek, de az valószínű, hogy létszámuk több tízezerre tehető. Közöttük voltak az erdélyi hegyekből a gepidák, királyuk, Ardarik vezetésével, akit (Jordanes állítása szerint) hűségéért és bölcsességéért csodáltak alattvalói. A Dunától délre fekvő új otthonából érkezett három osztrogót hadosztály, a „hallgatag” Valamir és két hadnagya, Thedomir és Vidimir parancsnoksága alatt. Jöttek a rugiusok, talán egyenesen a

mai Észak-Lengyelországból, hogy hamarosan újra letelepedjenek Bécstől északra; a szkírek, akik a hun gyalogság törzsét adták Rugila királysága óta, és akiknek exkirálya, Edekon igen közel állt Attilához, különösen azóta, hogy a merénylet meghiúsításakor hűségét igazolta. Akatzirik és herulok érkeztek az Azovi-tenger mellől, nem messze a hunok őshazájától, aztán az alánok híres lándzsásai, akiknek egy része a hódítás korai időszakában beolvadt. A Rajnavidékről türingiai csapategységek bukkantak fel, és azoknak a burgundoknak a maradékai, akik helyben maradtak, míg a törzs többi része nyugatra vándorolt. Aztán a langobárdok („hosszú szakállúak”), akik egykoron az Elbánál éltek, később pedig lombardokként Itáliába vándoroltak, és Mediolanum (Milánó) környékén (Lombardia) telepedtek le. Attila kényszerpályán mozgott. Ott állt a hadjárat küszöbén, a több tízezer főből álló sereget táplálni kellett, miközben Konstantinápoly éppen megtagadta a sarcot, s ugyanakkor nagyon is reális veszélyként számolnia kellett azzal, hogy Markianosz hadserege először a vizigótokat, aztán a gallokat, végül magát a Birodalmat csapolja meg. Nem maradt vesztegetni való idő. De mi legyen az első csapás iránya? Az is lehet, hogy Markianosz pusztán papírtigris, s az első keményebb fuvallat elfújja őt. Csakhogy messze van! Attila küldötteket menesztett, hogy segítséget kérjen tőle. A válasz rövid volt. Egy beszámoló szerint Markianosz azt felelte, hogy az aranyat barátainak, a vasat ellenségeinek tartogatja. Attila legföljebb „ajándékra” számíthat, feltéve, hogy megtartja a békét. De ha háborúval fenyeget, biztos lehet abban, hogy olyan erővel fog szembetalálkozni, amely túltesz a sajátján. Némi remény csillant meg, amikor 450 végén megérkezett Markianosz követe Apolloniosz (Apollonius) személyében. Ám ahogy kiderült, hogy pénzt nem hozott magával, Attila még a színe elé se bocsátotta, pusztán annyit üzent neki tajtékozva, hogy az ajándékot, amit hozott, bármi legyen is az, hagyja itt, és azonnal távozzék, máskülönben meghal. Apolloniust azonban, aki hadvezetőként szolgált, és az egyik legtapasztaltabb követ volt, akit Markianosz e feladatra kiválaszthatott, nem olyan fából faragták, hogy pusztán egy fenyegetés miatt inába szálljon a bátorsága. Nem helyes, válaszolta, hogy Attila ilyen követelésekkel áll elő. Természetesen megvan a hatalma ahhoz, hogy megölethesse őt, ám ez az egyetlen lehetősége arra, hogy a rómaiak ajándékát tárgyalás nélkül megkaphassa. Vagy pedig a diplomácia szabályai szerint leül tárgyalni, s akkor annak rendje s módja szerint övé lehet az ajándék. Bátor felelet és okos helyzetmegítélés! Attila azonban erre sem volt hajlandó tárgyalni, de azért Apolloniust az ajándékkal együtt elengedte. Egyetlen esélye maradt Attilának, hogy csata nélkül megszerezze azt, amit akar − halvány esély, de érdemes vele próbálkozni. Kezében volt Honoria gyűrűje és Hyacinthus által közvetített üzenete. Íme, egy őrült asszony elkeseredett lépése miféle újabb őrültségek előidézőjévé válhat! Nem kisebb személyiség: az uralkodó húga könyörgött nála menedékért, mi több − miként a gyűrű is bizonyítja −, házasságra kínálta fel magát. Márpedig az „ifjú” arához hozomány is jár, s e hozomány nagyságának ebben az esetben legföljebb Attila álmai szabhatnak határt. Csakhogy volt két gond. Először is Honoriát ki kellett szabadítani; másodszor: amire a becsvágyó asszony mindig is vágyott, Valentinianus társ-uralkodójává kellett volna tenni őt. A hercegnő jegyeseként Attila úgy gondolta, hogy joga van mindezt kikövetelni. Priszkosz így folytatja a mesét: „Attila követeket menesztett, hogy deklarálja: Honoriát nem érheti sérelem, és ha nem kapja meg az őt megillető uralkodói jogart, Attila bosszút áll érte. {…} A rómaiak azt felelték, hogy Honoria nem mehet feleségül Attilához, mivel már van férje, jogar pedig nem illeti meg őt, hiszen a római állam kormányzását nő nem láthatja el, csakis férfi.” Őrült helyzet! Attila valahogy úgy tűnhetett fel Valentinianus főhivatalnokainak szemében, mint amikor Idi Amin, Uganda diktátora 1970-ben a Brit Birodalom meghódítójának kiáltotta ki magát. Amikor a várható felelet megérkezett, Attila már eldöntötte magában a kérdést. Nyugat felé veszi az irányt, méghozzá olyan gyorsan, ahogyan

csak lehet, mielőtt Markianosz Konstantinápolyban bármit is tehetne. Békén hagyja a vizigótokat, és egyenesen Gallia ellen indul. Ezzel a győzelemmel egész Észak-Európát ellenőrzése alá vonja, és akkor aztán az egyesült Birodalom lakolni fog! Először is azonban el kellett jutni oda. Ehhez olyan hadjáratra volt szükség, amilyent Attila annak előtte soha nem tapasztalt meg. Hegyeket, folyókat, erdőket leküzdött már seregével, amikor a Balkán felé nyomult, csakhogy akkor nem kellett ekkora távolságokat megtennie. Most viszont a gyorsaságon múlott minden. Amire Attilának a sikerhez szüksége volt, az a Blitzkrieghez hasonló villámháborús stratégia megvalósítása: gyors előrenyomulás a Mosel folyóig, majd az ellenség kijátszásával és kikerülésével árkon-bokron keresztül rohanás előre, hogy az Atlantióceánnál hídfőállást hozhasson létre. Ehhez szüksége volt a lovasságra és szorosan mögötte a gyalogságra, de az ostromgépekkel, kőhajító gépekkel, melyek Maissus bevételénél oly hasznosnak bizonyultak, már gondok adódtak, hiszen ezek szállítása jócskán megnehezítette az előrehaladást. E nehéz berendezésekkel naponta 15 kilométernél többet nem lehetett megtenni, márpedig több mint 700 kilométert − széltében egész Franciaország − kellett volna megtennie egy hónapon belül. Ez így nem ment. Attila ellentmondásos helyzetbe került. Sietnie kellett, ugyanakkor az útjába eső városokat semlegesítenie kellett volna. A gyors mozgású íjashadosztályok kiválók nyílt terepen a gyalogsággal és a nehéz páncélzatú római lovassággal szemben, annak azonban sok értelme nem volt, hogy erődvárosok − mint Trier vagy Metz − mellett vágtázzanak el, miközben az ott tanyázó seregtesteket érintetlenül hagyják, hogy aztán azok kényük-kedvük szerint hátba támadhassák őket. Következésképpen Attilának szüksége volt néhány ostromgépre, azok szállításához pedig erős szekerekre. A dolog nem bizonyult könnyűnek; a lovas íjászatot az ostromstratégiával az otthonhoz közel viszonylag kockázatmentesen lehetett kombinálni, most azonban sok száz kilométer áthidalásáról volt szó. Kockázatos vállalkozás volt ez. Attila lehetőség szerint igyekezett kerülni a fölösleges ütközéseket. Annál is inkább, mert ott volt még Honoria megoldatlan ügye és maga a Birodalom! Mire csapatai fölsorakoztak a Birodalom határvonalán, kiderült, hogy a dolog távolról sem olyan egyszerű. Ismét küldöttséget menesztett, ezúttal a korábbinál is határozottabb követelésekkel. Honoria jog szerint az övé − nála van a gyűrű, mely mindent bizonyít −, ennek folytán minden, ami a hercegnőé, vagyis amit apjától örökölt, s amitől bátyja mohósága megfosztotta őt, mindez Attilát illeti. És mi is az a „minden”, amire Attila utalt? Priszkosz így összegzi a hun vezér álláspontját: „Valentinianus császárnak le kell mondania birodalma feléről.” Felháborító követelés: egész Galliáról van szó! A válasz − nem nehéz kitalálni − elutasítás. És ekkor egy végső ultimátum Attila részéről, aki ekkor már nyugat felé halad a germán erdőkön át a Rajnához. Követe ezt mondja Valentinianus császárnak: „Uralkodóm, Attila, aki a te uralkodód is, azt a parancsot küldi velem, hogy készítsd a palotádat számára!” Róma tehát végre megkapta az egyértelmű üzenetet. Nincs többé önáltatás, hogy Attila „csak” a vizigótokat vette célba, nem lehet többé Attila és Aëtius régi barátságára hivatkozni, és nincs több időnyerés reményteljes diplomáciai tárgyalások révén. Ha Attilát nem fékezik meg, a hun vezér Rómáig meg sem áll.

HARMADIK RÉSZ

HALÁL ÉS ÁTVÁLTOZÁS

NYOLCADIK FEJEZET

Közelharc a katalaunumi mezőn

Amikor az emberek ráeszméltek, mennyire egy hajszálon múlott Európa sorsa, nyomban figyelmeztető jelek, csodák, baljós előjelek sorozatait vélték fölfedezni: földrengés Hispániában, holdfogyatkozás; a sarki fény földöntúli sugárzással ragyogta be a féltekét, mintha jogarok viaskodtak volna lángoló lándzsákkal a sarkvidéken. 451 májusában egy üstökös jelent meg a hajnali égbolton − a Halley-üstökös, ahogy ma nevezzük −, izzó feje és fényes csóvája mint egy mennyei katapultából kibocsátott rakéta írta az égre a figyelmeztető jelet. Azok a veszélyek, melyek ötven év óta egymásra halmozódtak − a vizigótok elfoglalták Aquitaniát, az alánok, a vandálok Észak-Galliában szóródtak szét, a burgundok Szavojában, a frankok a Meuse mentén telepedtek le, Észak-Afrika elveszett, Britannia elkülönült, bagauda útonállók tomboltak mindenütt −, úgy látszott, csúcsponthoz érkeznek. Nyugati inváziójuk során a hunoknak hasonló nehézséggel kellett szembenézniük, mint amilyennel a németeknek 1914-ben, majd újra 1939-ben Franciaország megszállásakor. A Rajna felől közelítve Franciaország kiváló természetes védelemmel rendelkezik: a Vogézek, északon pedig az Eifel és az Ardennek hegyláncai alkotnak védőgyűrűt. Gyakorlatilag az egyetlen járható útvonal a Mosel folyón átkelve a mai Luxemburg területén át a champagne-i síkságon keresztül vezet. Az viszont nem tűnt célravezetőnek, hogy a hun hadsereg átkeljen a hegyeken, s egyenesen a francia (gall) terület szívébe meneteljen, miközben észak felől − a mai Belgium területéről, illetve a hunok idején a frankok által elfoglalt területről − támadás fenyegette őket. A frankokkal akadt egy kis gond. Uralkodójuk meghalt, s két fia az utódláson civakodott. Az idősebbik, Childerich, Attilához fordult segítségért; a fiatalabbik, aki ekkor tizenöt vagy tizenhat éves volt, a rómaiak támogatását kereste, és Aëtius személyében meg is találta. Priszkosz 450 végén látta ezt az ifjú embert Rómában, és kissé elképedt tőle: „Még a szakálla sem serken, és a haja olyan hosszú, hogy a vállaira omlik.” Aëtius a fiává fogadta őt − szokásos módja volt ez a szoros szövetségkötésnek −, és az ifjú ajándékokkal és ígéretekkel elhalmozva távozhatott. Nyilvánvalóan azért járt ott, hogy a trónra jutásához segítséget kérjen, és egyszer csak Róma karjaiban találta magát. Hun nézőpontból a jobbszárnyon egy római vazallust meghagyni nem lett volna célszerű, mint ahogy Németország sem engedhette meg magának 1914-ben, hogy Belgium semlegességének meghagyásával a szövetségesek táborát erősítse. Franciaország sikeres megszállásához a németeknek 1914-ben „szegény kis Belgiumot” ki kellett emelniük a játszmából. Gallia megszállásához Attilának először is semlegesítenie kellett a frankokat. 451 elején Attila fő serege a Duna mentén nyomult előre, a mellékágakon pontonhidakon keltek át, s ehhez a környező erdőkből vágtak ki fatörzseket. Az egyik szárny alighanem dél felé haladt, majd fel a Rajnán: Basilián (Bázel), Strasbourgon, Speyeren, Wormson, a Majna menti Frankfurton és Mogontiacumon (Mainzon) át, hogy a fő erőhöz csatlakozzék. A hunok valószínűleg Koblenz közelében keltek át, part menti fákat vágtak ki, hogy tutajokat és pontonhidakat ácsoljanak az átkeléshez. Innen 451 márciusában Attila kisebb haderőt tudott küldeni, hogy összegyűjtse azokat a frankokat, akik nem a rómaiak oldalára álltak. Kézenfekvő, hogy Childeric, az idősebb fiú

jelentkezett Attilánál, és a frankok a hun seregben ugyanúgy külön csapategységet képeztek, mint a rómaiak oldalán. Tudnunk kell azonban, hogy a hadjáratról szóló összes beszámoló keresztény eredetű, tekintve, hogy a civilizáció pislákoló lángját a kereszténység őrizte, de ezeket az anyagokat később írták, és legtöbbje mártírhalált halt püspökök dicséretéről zengett, így aztán a történelmi igazsággal némileg hadilábon állt. De még így is fel tudjuk térképezni Attila útvonalát. Strasbourg közelében a hun sereg valószínűleg kisebb akadályba ütközött, és a burgundok is tanúsítottak némi ellenállást. A fő támadásra azonban a Rajna és a Mosel találkozásánál, Koblenz közelében került sor. Ezen a tavaszon a hunok és tarkabarka szövetségeseik felfelé nyomultak a Mosel mindkét oldalán: két külön hadoszlop haladt a kanyargós utakon, és Trier (akkori nevén: Augusta Treverorum) kilenclyukú hídjánál csatlakoztak egymáshoz. Ennél tovább valóban nem juthattak. Trier a Római Birodalom Alpoktól nyugatra fekvő területeinek fővárosa volt, egészen addig, amíg a provinciai fővárost 50 évvel korábban át nem költöztették Arelatéba (Arles). Erődje háromszáz éves volt. Hét méter magas falaihoz négy kolosszális méretű kapu csatlakozott, melyek közül az egyik ma is áll; egy görög szerzetes falazta be magát ide a 11. században, hogy a szentség aurájával védje az erődítményt. Amikor a hunok ideérkeztek, ez az északi kapu sárga színben ragyogott, ám az évszázadok során a homokkő megfeketedett, és a Porta Nigra, azaz Fekete Kapu nevet kapta. Nincs még egy építmény Galliában, amely ilyen látványosan emelné ki Róma hatalmát, mint ez a Schwarzenegger-szerű őrház 30 méteres magasságával, 36 méteres hosszúságával és 22 méteres mélységével. Kőtömbjei, melyek közül némelyik őrzi még a büszke kőművesek belevésett nevét és az építés dátumát, egyenként 6 tonnát nyomnak. A Mosel vizével meghajtott bronzfűrészekkel vagdosták a kőtömböket, és az egyes elemeket nem cementtel, hanem hatalmas vaskapcsokkal rögzítették egymáshoz, s így építették meg a háromemeletnyi magasságú 144 ívelt ablakot és a két szögletes tornyot. Két boltíves kapu vezetett át a 80 ezer lakosú óvároshoz. Egy miniatűr Róma volt ez. Márványpalotáját I. Constantinus rendeletére építették 300 és 310 között. Másfél millió zsindelyt hozattak hozzá a Pireneusokból és Afrikából. A város fürdője − Diocletianus és Caracalla római komplexumai után − a Birodalom legnagyobb fürdőháza volt, tornateremmel, forró, hideg és langyos kamrákkal, széntüzelésű fűtőberendezéssel és kétszintes pincével kiegészülve. A stadionban 20 ezer ember láthatta a gladiátorok harcát, az oroszlánok elé vetett bűnözők haláltusáját és a megemelt színpadon előadott drámákat (mindez ma már csak romjaiban látható). Trier tehát elvileg megállíthatta volna a hunokat. De a hun sereg szinte pihenőt se tartva vonult tovább a város falai mellett. Fogalmunk sincs, mi történt. A beszámolók hiánya azt sugallja, hogy a helyőrség egyszerűen bezárkózott, és eltűrte, hogy a barbárok elözönöljék a város környékét. A hunok továbbvonultak, és minden bizonnyal hagytak maguk mögött egy utóvédet, arra az esetre, ha az Augusta Treverorum-i katonaságnak mégiscsak föltámadna a harci kedve, és úgy döntenének, hogy hátba támadják őket. A következő, útjukba eső város Divodurum (Metz) volt. Egy fennmaradt beszámoló szerint hiába döngették faltörő kosaikkal a város falait, az erőd ellenállt az ostromnak, ezért a hunok úgy döntöttek, hogy továbbvonulnak. Közvetlenül húsvét előtt azonban hírét vették, hogy az egyik meggyengült fal mégiscsak leomlott. Gyors éjszakai vágtával visszatértek, egyenesen a rést célozták meg, és április 8-án a város elesett. Egy papot túszul ejtettek, sokaknak elvágták a torkát, és még többen égő házukban lelték halálukat. Ezt követően a hunok leereszkedtek az Ardennek szelíd mészkőlankáin, és föltárult előttük a campi, a nyitott mezőség, ahonnan a Campania név származik, mely aztán később Champagne elnevezéssé változott. A térség egy helyi törzs latin neve (catalaunusok) alapján catalauni vagy catalaunumi síkság/mező néven vált ismertté, s erre emlékeztet a város mai elnevezése is: Châlons. Innen egy kisebb kitérőt tettek északi irányba, Remisbe (ma: Reims),

Gallia központi városába, ahol a nagyobb utak találkoztak. Az ősi várost diadalívével és fórumával Augustus építtette, de az utcák most kongtak az ürességtől, a városlakók zöme az erdőkbe menekült, s csak egy kis, elszánt csoport maradt ott, az érsektől és néhány paptól várva oltalmat. A legenda szerint Nicasius prelátus a 119. zsoltárt énekelte, amikor a hunok lecsaptak rá. Talán abban reménykedett, hogy a leghosszabb zsoltár, 176 versszakával, egyfajta különleges védelmet nyújt. Nem így történt. A 25. versszaknál tartott − „Lelkem a porhoz tapad; eleveníts meg engem a te ígéreted szerint” −, amikor egy hun kard lemetszette a fejét, utóbb szentté avatták. A fő csapásvonal nyugat felé húzódott, Orléans felé, ahol Attila régi ellenségei, az alánok készülődtek a támadásra. A hunok megrakott szekereikkel ekkor már nem éppen Blitzkriegsebességgel haladtak, naponta 20 kilométernél többet nem tudtak megtenni. A vidék, amerre elvonultak, csaknem teljesen elnéptelenedett; a gazdagok megerősített palotáikban reszkettek, a szegények az erdőkbe és a hegyekbe menekültek. Még egy északra fekvő városkába, Párizsba (régi nevén: Lutetia Parisiorum) is jutott belőlük. A párizsiak éppúgy féltek a közelgő barbár seregtől, mint bármely más város lakói, de (természetesen) egy szentnek köszönhetően megmenekültek. Genovéva gyermekként birkapásztor volt, tizenöt évesen öltött magára rendi ruhát, önsanyargató egyszerűségével és gyakori látomásaival hívta fel magára a figyelmet. Csodás gyógyereje és jövőbe látó képessége kapóra jött, amikor a hunok közelegtek. Isten akaratát látta a barbár veszedelemben, és azt hirdette, hogy az urat csak imádsággal és bűnbánattal lehet kiengesztelni. Drámai szózatot intézett a néphez, és arra szólította fel az embereket, hogy ne hagyják el otthonaikat, hanem Istenben keressék a megváltást. A férfiak ócsárolni kezdték, és hamar kereket oldottak, ám az asszonyok hittek neki, és a gyáva férfinépet megszégyenítő bátorsággal maradtak, s végül leállították az exodust. És mit ad Isten, a hunok Párizs közelébe se jöttek! Ugyanis nem esett útjukba. Párizs azonban nem felejtette el az egyszerű parasztlányt, aki úrrá lett a pánikon, mely a jövőbeli francia fővárost szellemvárossá változtathatta volna. Ezért lett Genovéva idővel Párizs védőszentje. De hol volt mindeközben a birodalmi hadsereg? Amikor a hunok először nekiindultak, senki nem tudta, mi a célállomásuk. Itália talán? Valentinianus elrendelte, hogy a hadsereg nagy részének hazai bázison kell maradnia. Aëtiust elővigyázatosságból egy kisebb haderővel Arelatéhoz küldték, a Rhône deltájához, ahol várta a fejleményeket; nem kétséges, egyre türelmetlenebbül. A hunok most délnyugat felé tartottak, Champagne nyitott mezőit célozva meg, át a Loire-on, majd dél felé fordulva, a vizigót főváros, Tolosa (Toulouse) irányába. Ilyen módon kellő távolságra kerültek a Francia-középhegységtől, és végre megszabadultak a Loire erdőségeitől, s nyitott terepre érve, lovasságuk minden előnyét élvezhették. Ezen az útvonalon két nagyobb város helyezkedett el: Troyes és Orléans. Orléans volt a kulcs, ahogyan korábban is évszázadokon át. Eredeti neve vagy inkább eredeti kelta nevének latin változata Cenabum Aureliani volt, mivel a város a genu, azaz a térd közelében helyezkedett el, vagyis ott, ahol a Loire legészakabbra fekvő kiszögellését eléri. Télen a Loire zuhataggá válik, nyáron azonban kiváló vízi út; a tengerpart felé legjobb a folyón utazni a sűrű tölgyerdőn keresztül, de a magasan fekvő központi régió irányába is, ahonnan aztán a Rhône visz lefelé a Földközi-tenger partjaihoz. De fontos szárazföldi útvonalak is keresztezték itt egymást; egyikük egy kőhídon át dél felé vezetett. Röviden tehát: itt helyezkedett el északnyugat kapuja. Caesar annak idején fölégette a várost, Marcus Aurelius újjáépíttette, és saját magáról Cenabum Aurelianinak nevezte el, s ennek második tagjából lett aztán későbbi kiejtéssel: Orléans. Az 5. században nagy, gazdag, kifinomult város volt ez, messze felülmúlta az akkori Párizst, és kevéssé zavartatta magát a környező erdőkben tanyázó alán nemzetségtől.

A hunoknak három hétig tarthatott, amíg a Metz és Orléans közötti 300 kilométeres utat megtették, feltéve, hogy semmi nem akadályozta őket. Nagyjából május elején értek oda. A város polgárai erős falaik mögé zárkóztak, és készültek az ostromra. Időközben egy keresztény vezető, Anianus − később Szent Aignan (vagy Agnan) néven avatták szentté érdemeiért − sietve útra kelt, hogy Aëtiusszal kapcsolatba lépjen, és megtudja, milyen segítségre számíthat és mikor. Aëtius Arelatéban tartózkodott, a Rhône torkolatánál, s odáig bizony nagy utat kellett megtennie Anianusnak, akár szárazföldön, akár vízen utazott. Alighanem a kettőt kombinálta: föllovagolt a Loire mentén mintegy 300 kilométernyire (két hét), St. Étienne-nél átjutott a Rhône-hoz (egy nap), aztán le a folyón, mintegy 200 kilométert (újabb öt nap). Legalább ugyanennyi időre volt szüksége Aëtiusnak, hogy ugyanezt az utat észak felé megtegye; mondjuk, összesen öt hétre − szoros versenyfutás, különösen ha figyelembe vesszük azt is, hogy nem a hunok jelentették az egyetlen veszélyt. A helyi alánok hirtelen ráeszméltek, hogy közeli rokonaik hun vazallusok, és a közelgő hadsereg részét képezik. Vezérük, Sangibanus (Szangibán) azt üzente Attilának, hogy Cenabum Aureliani bevételénél méltányos elbánás fejében hajlandó segíteni. Attila útja az Aube és a Sequana (Szajna) folyókon keresztül vezetett Troyes-ig, és minden bizonnyal megjegyezte magának a Troyes-től északra fekvő tájképet: a mai Aube megye tájait, Champagne meszes mezőit, ahol a Szajna és az Aube kanyarog egymás felé közelítve a katalaunumi síkságon át. Troyes csinos kis városka volt, többnyire faházakkal s egy vagy két kőépülettel, ám akadt egy nagy fogyatékossága: nem voltak városfalai. Mi sem könnyebb zsákmány az előretörő hun seregnek. A város gazdag egyházzal rendelkezett, melynek élén egy Lupus nevű püspök állt. Attila csapatai behatoltak a városba. Túl nagy zsákmánylehetőség volt ez ahhoz, hogy csak úgy el lehessen menni mellette. Lupus hivatalos biográfiája szerint a püspök mentette meg a várost és népét Attila vérengzésétől, méghozzá egy személyes találkozó révén, amelynek egyetlen mondata a történelem lapjaira vésődött. A találkozó valahogy úgy kezdődhetett, hogy Lupus bemutatkozott, feltehetően ilyesféle szavakkal: „Lupus vagyok, Isten embere.” Mire Attila igen frappánsan és hibátlan latinsággal így válaszolt: „Ego sum Attila, flagellum Dei” − azaz: ,Attila vagyok, Isten ostora.”∗ Lupus hivatalos biográfiája természetesen keresztény interpolációt tartalmaz, hiszen Attila sikere valamiféle magyarázatot követelt. Meglehetősen kínos és nehezen megmagyarázható helyzet, ha egy pogány isten saját birodalma fölött, Isten akarata ellenében gyakorolhat hatalmat. Függetlenül attól, hogy pogány volt-e vagy sem, Attilának Isten támogatásával kellett rendelkeznie, hiszen ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat, amely így hangzott: a kereszténység nem teljesítette az isteni elvárásokat, és tévelygéseiért bűnhődnie kell. A népmese egy remetéről regél, akit a hunok elfogtak, és aki az alábbi végítéletet zengi: „Isten ostora vagy, de Isten, ha úgy látja jónak, széttöri saját bosszúja eszközét. Vereséget fogsz szenvedni, de tudnod kell, hogy hatalmad nem földi eredetű.” Sevillai Szent Izidor, egy a 6-7. században élt egyházatya, érsek és enciklopédista ugyanezt a kifejezést használja, melyre a 12. fejezetben még visszatérünk. Pontosan ugyanezt az érvelést használta évszázadokkal később egy pogány vezér egy másik monoteista vallással szemben, amikor Dzsingisz végigsöpört az iszlám világon, 1220ban Buharában: „Én vagyok Isten büntetése. Ha nem követtetek volna el nagy bűnöket, Isten nem küldött volna rátok büntetésül.” A vezér szavait följegyző történetíró mindkét esetben azt ∗

Gárdonyi Géza A láthatatlan emberében a püspök szavai így hangoznak: „Ki vagy te, aki trónokat döntesz le, országokat dúlsz el, népeket igázol! Honnan van ez a hatalmad? Ki bízta rád, hogy a világot fölforgassad? Ki vagy?” És erre hangzanak el válaszként Attila fent idézett híres szavai: „Ego sum Attila, flagellum Dei.” (A ford.)

az egyházi célkitűzést szolgálta, hogy a híveket jámborságra intse. Így az egyházak a pogány vezéreket, némi önellentmondással, isteni célok szolgálatába állították. A történet folytatásában a püspök meghunyászkodik. Mivel Attila inkább isteni büntetésnek, kiengesztelésnek tűnt, semmint Isten akaratával szembeni ellenkezésnek, ezért a dolgok tulajdonképpen rendjén voltak: „Miféle halandó lenne képes Isten ostorának ellenszegülni?” − jött a válasz. így aztán egymásra találtak, és kölcsönösen hasznosnak ítélték a másikat. Attila megkegyelmezett Troyes városának − persze a kellő ellátmányra igényt tartva −, azzal a kikötéssel, hogy Lupusnak mellette kell maradnia, mindaddig, amíg Attila jónak látja. Nem árt, ha a püspök kéznél van arra az esetre, ha nyája netán ellenállást fontolgatna, vagy ha éppenséggel Attilának a jövőben valamilyen alkuhoz adura lenne szüksége. Az alku persze némileg megfakította Lupus reputációjának fényét. Túsz volt-e ő valójában, ahogyan állította magáról? Vagy inkább egyfajta idegenvezető; a manapság túszszindrómának nevezett jelenség korai megnyilvánulása, amikor az áldozat a bűncselekmény végrehajtása közben merő önvédelemből bűnrészessé válik? Mindeközben Anianus Arles-ban tartózkodott, és mindent megtett azért, hogy Aëtiust meggyőzze: cselekedni kell! Orléans legföljebb egy hónapig képes tartani magát, tovább semmi esetre sem. Anianus állítólag határidőt is megjelölt: „A Szentlélek által tett próféciák így beteljesednek: a kalends [július 1.] előtti 8. napon a kegyetlen vadállat darabokra tépi a nyájat. Kérve kérem a Patríciust, hogy a megjövendölt nap előtt siessen segítségünkre!” Június közepe után tehát minden elveszik! Aëtius a szavát adta, hogy segít, és Anianus hazatért. Aëtiusnak most azzal a kellemetlen feladattal kellett szembesülnie, hogy olyan nép ellen fog háborúzni, amelyet gyerekkora óta ismert, amelynek katonáit zsoldosként számos esetben alkalmazta, és akikkel az elmúlt tizenöt évben tudatosan békére törekedett. Ahhoz, hogy legyőzze őket, Attila ellenségeivel kellett szövetkeznie: a vizigótokkal, a Galliában szétszóródott barbárok legerősebbikével és Róma hagyományos ellenségével. I. Theodorik korábban letett arról, hogy Attilával háborúzzon. Ugyanakkor az elmúlt húsz évben hozzászokott ahhoz, hogy Aëtiust ellenségének tekintse, tehát nem sok esély mutatkozott az együttműködésre. Theodorik arra rendezkedett be, hogy saját országát, a keleti Gót Birodalmat, népét és fővárosát, Tolosát (Toulouse) megvédje. Föl se merült benne, hogy Attilával ellenséges területen, Galliában hadakozzon. Ahhoz tehát, hogy Theodorikot be lehessen vonni a közös hadműveletbe, nagyon kifinomult diplomáciára volt szükség, és ehhez magának Valentinianus császárnak a támogatása is kellett. Egyetlen ember volt, aki e kényes feladatot megoldhatta: Avitus, Clermont-ban. Patrícius, tudós, diplomata, és Theodorik barátja. Tizenegy éve visszavonult a közszolgálattól, és a gazdag arisztokraták életét élte; Avitacumot élvezte, fenyveseivel, vízeséseivel, gyönyörűséges tavaival, de nemcsak az érzéki és lelki gyönyöröknek élt, hanem nyomon követte az időszerű politikai és kulturális fejleményeket is. Saját személyes tapasztalataiból tudta, hogy pusztán katonai erővel a Birodalmat nem lehet fenntartani. Arra törekedett, hogy a vándorló barbárokat letelepítse és átformálja. A következőt gondolta: A béke a római típusú műveltségből sarjad. Ahogyan O. M. Dalton írta Sidonius összegyűjtött leveleinek kommentárjában, Avitus valószínűleg abban hitt, hogy „a békés egyetértés a legcivilizáltabb barbár népekkel megóvhat egy birodalmat, amelynek irányításához Itália túlságosan elpuhulttá vált”. Ha ez így volt − márpedig későbbi életműve azt sugallja, hogy így kellett lennie −, akkor arról álmodott, hogy a teuton arisztokrácia egyre érzékenyebbé válhat a latin hatásokra, melynek révén a rómaiak egy kevésbé kifinomult fajta értékeivel gazdagodhatnak, s ugyanakkor saját honfitársaikat az itáliai kultúra szélesebb befogadására teszik képessé. Theodorik és vizigótjai voltak az élő példa arra, hogy az ilyen célkitűzés sikeresen megvalósítható.

Hosszú vándorlásaik után Theodorik letelepítette népét, és új ambíciókat dédelgetett: civilizációs versenyre kelni, ha nem is Rómával, de legalábbis a provinciákkal. Olyan ember barátságával büszkélkedhetett, akit még Rómában is tisztelet övezett. Az Aydat-tó partjáról Avitus selymes kifinomultságot hozott Theodorik állatbőrbe öltözött, tanulatlan törzsfőnökeinek világába, és a fővárosba, Tolosába. Ifjú gótok az Aeneist és a római jogot tanulmányozták. A patríciusok személyesen tanították a legtehetségesebb ifjakat, akik közül az új Theodorik a remények szerint kikerülhet majd. Mindent összevetve tehát az egész római nemesség körében Avitus volt az egyetlen olyan ember, akinek egyáltalán esélye lehetett Theodorik meggyőzésére. Barátok voltak, és csaknem egyenrangúak. Gallia sorsa − sőt talán az egész Birodalomé − e pillanatban tehát három ember személyes kapcsolatán múlott. Ők hárman: Aëtius, a főparancsnok, Avitus, a békeszerető patrícius, és Theodorik, a barbár király, aki ugyan gyanakodva fürkészte Róma szándékait, de mégis mohón vágyott a római kultúrára. Két nappal Anianus indulása után Aëtius és Avitus együtt mérlegelték a helyzetet. Elképzelem őket a papirusztekercsekkel zsúfolt könyvtárban, melynek ablakai a fenyőkre, a forró fürdőkre és a környező hegyekre néztek. Nem volt könnyű eset, hiszen Aëtius arról akarta meggyőzni Avitust, hogy Theodorikhoz fűződő békés kapcsolatát háborús célra használja föl. Azt próbálta megértetni, hogy Attila nem azonos Theodorikkal. Attilával értelmetlen letelepedésről, békéről és műveltségről tárgyalni. Sidonius költeményéből nagyjából következtethetünk, mi hangozhatott el. Valami ilyesmi: ,Avitus, nem először ér engem az a megtiszteltetés, hogy kéréssel fordulhatok hozzád. A te szavadra az ellenség megjuhászodik, de ha háborúzni kell, akkor rád hallgatva fegyvert ragadnak. A te kedvedért a gótok otthon maradnak, de ha parancsot adsz nekik, támadásba lendülnek. Kérlek, vedd rá őket, hogy tegyék az utóbbit.” És Avitus elindult, hogy egyenesen Valentinianus császártól sürgős kérést vigyen Theodorikhoz, melynek tartalmát Jordanes így foglalta ékes szavakba: „Nemzetek legbátrabbika, légy körültekintő, és egyesülj Róma elnyomója ellen, aki rabigába kívánja hajtani az egész világot, akinek nem kell ok a háborúra, s aki azt gondolja magáról, hogy bármit tesz, az helyénvaló! Amihez hozzáfér, azt magához ragadja, büszke a szabadosságára, emberi és isteni törvényt lábbal tipor, és minden fajok ellenségének mutatja magát. Valóban, aki mindeneknek ellensége, az rászolgált a gyűlöletre. Kérlek Téged, emlékezz arra, amit bizonyára magad se felejtettél el: hogy a hunok nem küzdelemmel nyernek háborút, hanem ami sokkal nyugtalanítóbb, hitszegéssel! Magunkról mit sem szólva, a Te büszkeséged vajon eltűri-e, hogy mindez büntetlenül maradjon? Hatalmas haderőddel figyelj a veszélyre, és csatlakozz hozzánk!” Theodorik vitézül felelt, s válaszát törzsfőnökei jelenlétében nyilvánította ki Avitusnak: „Rómaiak, megkapjátok, amit kívántok. Attilát a mi ellenségünkké is tettétek. Nyomába eredünk, bárhová kell is mennünk, és bárhogyan pöffeszkedik is hatalmas népek fölött, a gótok tudják, hogyan kell az ilyen hatalmaskodó népséggel elbánni. A háború nekem nem teher, csak ha nincs rá jó okom, mert akin méltóság ragyog, félelem rontása nem foghatja azt.” Diplomácia és pallérozottság ilyen módon létrehozott valami olyasmit, amire háború sohasem lett volna képes: egy akkora haderőt, mely szembe tudott nézni a Birodalmat fenyegető valaha látott legnagyobb barbár hadsereggel. „Vajon a jövendő fajok és népek elhiszik-e ezt?” − kommentálta a történteket később

Avitus veje, Sidonius. „Egy római levél elég volt, hogy annullálja a barbár hódításait!” Dicső szavaiért Theodorik nyomban megkapta jutalmát. „A nemesek közfelkiáltással üdvözölték, és a nép boldogan követte őt” − most nem védekező alapállásból, hanem támadásba lendülve, hogy megállítsák Attila nyomulását. Theodorik vezette a törzshadat, a két oldalszárny élén két fia: Thorismund és Theodorik, míg négy másik fia otthon maradt a hazai föld fölött őrködni. „Ó, boldog menetelés!” − lelkendezik Jordanes, aki maga is gót volt. „Édes bajtársiasság, mely segítséget és vigaszt visz azoknak, kiket veszély fenyeget!” És ekkor Aëtius, mivel az idő sürgetett, hírvivőket menesztett minden nagyobb városba és a Galliában új hazára lelt összes barbár törzshöz. Ahogy nőtt a félelem Attila hun hadaitól, úgy gyarapodott az új szövetséges haderő: Bayeux, Coutances és Clermont svábjai, Rennes frankjai, Limonum (Poitiers) és Autun szarmatái; szászok, batavusok, burgundok és más, homályos eredetű népségek, sőt még az útonálló bagaudák és a távoli britonok is csatlakoztak. Ám Attila tábora is gyarapodott, hiszen a kereskedők hozták-vitték a híreket, és a barbár nemzetségeknek barátaik, rokonaik harcoltak Attila seregében. Így aztán nem csoda, hogy Aëtius arról értesült, Szangibán, az alánok királya Orléans ostroma előtt Attilához csatlakozott. Miután a római és a barbár hadsereg egyesült, megkezdődött a hunokkal való versenyfutás Orléans-ért. Aëtius hajszállal nyert, azaz egy nappal, de valószínűbb, hogy napokkal hamarabb ért oda, ami ahhoz mindenképpen elég volt, hogy az ingadozó Szangibánt és alán seregét saját sorai közé beszippantsa, és „nagy földmunkákat végeztessen velük a város körül”. Anianus drámája tovább folytatódott, azzal, hogy őrült tempójú arles-i rohanása után most ismét bevette magát a városba. A hunok ott állnak a kapuknál, a város népe földre borulva imádkozik (a leírás természetesen keresztény forrásból származik), Anianus kétszer is kiküldi hű szolgáját a sáncokra, hogy kikémlelje: jön-e már a felmentő sereg? A válasz mindkét esetben nemleges. Anianus futárt meneszt Aëtiushoz: „Menj, és mondd meg fiamnak, Aëtiusnak, hogy ha ma nem ér ide, holnap már késő lesz!” Anianus nem bízik magában és saját hitében. Ám egy hatalmas viharnak köszönhetően három nap haladékot kap. Aztán kitisztul az ég. Ez már a vég, nincs mit tenni! A város megadásra készül, üzenetet küldenek Attilának, hogy tárgyalni szeretnének a feltételekről. Feltételekről? Nincsenek feltételek, mondja Attila, és visszazavarja a halálra rémült küldötteket. A kapuk nyitva, a hunok már a falakon belül, amikor a pártázat felől kiáltás hallik: egy porfelhő, nem nagyobb, mint egy kézfej, tűnik fel a távolban, s egyre növekszik − a római lovasság, a sasos jelvények, itt a felmentő sereg! „Isten segedelme!” − kiáltja a püspök, és a sokaság visszhangozza: „Isten segedelme!” A hidat újra elfoglalják, a folyópartot megtisztítják, a megszállókat utcáról utcára kiszorítják a városból. Attila visszavonulót rendel el. Mindez a beszámoló szerint természetesen ugyanazon a napon történik − június 14-én −, amely Anianus Aëtiusnak küldött üzenetében végső határidőként szerepel.∗ Az efféle végletekig kiélezett helyzeteket kétségkívül kedveli a keresztény propaganda, a történészek azonban ilyenkor kezdenek el gyanakodni. Ettől függetlenül a beszámolóban kétségkívül vannak igazságelemek, melyek Sidoniusnál is megjelennek, márpedig ő kortárs szerző. Anianus utódjának, Prospernek 478 körül írt levelében Sidonius hivatkozik egy ígéretére, melyet a püspöknek tett, hogy megírja „Orléans város ostromának történetét, vagyis azt, amikor a várost megtámadták, megtörték, de lerombolni nem tudták”. Igaz vagy sem, hogy a hunok már a városfalakon belül voltak, amikor Aëtius és Theodorik seregei ∗

Nem egészen így van. A hivatkozott dátum, emlékezzünk: július 1. mínusz 8 nap, tehát június 23.

megérkeztek, nem tudjuk. Az viszont nyilvánvaló, hogy a várost ők mentették meg. Az eseményről 1000 éven át megemlékeztek, St. Agnan csontjait nagy tiszteletben tartották, egészen addig, amíg a hugenották 1562-ben el nem égették, s ettől kezdve a város egy másik szentet halmozott el szeretetével: Jeanne d’Arcot, aki az angoloktól védte meg őket egy évszázaddal korábban. Bizonyos értelemben nincs jelentősége annak, hogy Attila megtámadta-e Orléans-t vagy sem. Kémei nyilván jelentették, hogy a város védelmét megerősítették, és nyilván arról is értesült, hogy közeleg a felmentő sereg. Aëtiust és a gótokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni; sok esély nem maradt az amúgy is jól védett várossal szemben, és még Szangibánra sem lehetett számítani. Nem maradt más lehetőség tehát, mint visszavonulni a Loire erdeiből, és végre újra nyílt terepen vágtázni, csatázni; ott, ahol Attila hun serege igazán elemében érezte magát. Egy héttel később és 160 kilométerrel a hátuk mögött a hunok ismét Troyes-hez közelítettek. A szekerek a poros utakon zötykölődtek, a gyalogság a nyílt terepen védőívet vont köréjük, a lovas íjászok fel s alá járőröztek körülöttük, Aëtius serege pedig oldalról vérszomjasán várakozott az alkalmas pillanatra, hogy rájuk vethesse magát. Az erőpróba elkerülhetetlen volt, melynek helyszínét alighanem két csatlós haderő, egy a rómaiak mellé állt frank és egy a hunokat támogató gepida csapat összeütközése jelölte ki. Valószínűleg Châtres falu közelében csaptak össze; a név a latin castrum szóból ered, és tábort jelent. Châtres a katalaunumi síkságon található, ahol a legnagyobb város Châlons − Durocatalanun („maradandó hely a Katalaunumon”) −, s ezért a sorra kerülő ütközetet gyakorta châlons-i csataként emlegetik a történészek. Valójában Châlons 50 kilométerrel északra van innen; latin források, melyek időben közelebb esnek az eseményhez, tricassisi (Troyes) csatáról beszélnek; ez csak 25 kilométerrel délre van onnan, és az ütközet pontos helyét Mauriacumnál (különböző betűzésekkel), a mai Méry-sur-Seine közelében jelölik ki, alig 3 kilométerre Châtres-től Dönteni kellett! Attila védekező helyzetben volt, serege kimerült. Mi a jobb: kockára tenni mindent egy ütközetben, vagy folytatni a hátrálást, és elodázni az összecsapást? Csakhogy az utóbbira már nemigen volt mód. Az a hadsereg, amely ellenséges földön visszavonul, inkább beteg nyájhoz hasonlít, könnyű préda tehát. Azonkívül a megfutamodás nem éppen vitézi erény; nem tesz túl jót egy vezér tekintélyének. Eljött volna tehát a nemzeti összeomlás próféciákban előre jelzett pillanata? Most kell színre lépnie az ifjú Ernáknak (a későbbi Csaba), hogy nemzetét újra fölemelje? Csak a sámánok tudhatták az igazságot. Barmokat vágtak le, beleket vizsgáltak, csontokat vakargattak, vércsíkok folyásirányát figyelték − és a jelek balvégzetet jósoltak. De a rossz hírek között volt egy jó is. Az ellenség egyik parancsnoka elesik. Attila szemében egyetlen parancsnok volt az ellenség soraiban, aki számított: Aëtius. Aëtiusnak tehát befellegzett. Ez fontos volt Attilának, hiszen Aëtius keresztezte a terveit. De hogyan hal meg a római hadvezér, ha Attila nem támad? Kétes megbízhatóságú, alárendelt törzsek hatalmas csődületeit hurcolta magával Attila, nem beszélve a roskadásig megrakott, ormótlan szekerek sokaságáról. Ám ott voltak a kiváló lovas íjászok. Ha gyors csapást mér az ellenségre, még aznap, de lehetőleg minél későbbi órában, akkor az éjszaka folyamán újrarendezheti sorait, és másnap ismét támadásba lendülhet. Június 21-e volt. A csatamező Mérvnél nyílt síkság volt, mely kelet és észak felé hullámozva terjedt szét. A hunoknak el kellett kerülniük, hogy bal felé szorítsák őket, mert ez esetben az Aube és a Szajna összefolyásának háromszögű csapdájába kerülnek. Olyan stratégiát kellett választaniuk, mint a gótoknak Hadrianopolisnál, vagyis a szekértábor adná az utánpótlási bázist, miközben a lovas íjászok forgószélszerű támadással törnek rá a nehéz fegyverzetű ellenségre. A hunok háttal a folyónak néztek szembe a római sereggel, és szélesen szétoszlottak a síkságon. Attila középen helyezkedett el, fő szövetségesei − Valamir

a keleti gótjaival és Ardarik a gepidákkal − balra és jobbra, miközben tucatnyi törzsi vezér várta a háttérben a fővezér jeladását. A római oldalon Aëtius és csapatai alkották az egyik szárnyat, Theodorik és vizigótjai a másikat, középen pedig a megbízhatatlan alán Szangibán helyezkedett el. A lankás síkságon mind a két fél teljes képet alkothatott a hadállásról és az ellenség stratégiájáról. Attila abban reménykedhetett, hogy íjászai áttörik a rómaiak törzsét, míg Aëtius arra számított, hogy két erős szárnyhadtestjével a lovas íjászok háta mögé kerülhet, s ilyen módon elvágja tőlük az utánpótlást jelentő szekértábort. A síkság közelében volt egy kisebb emelkedő, melyet Attila talán későn pillantott meg. Amikor mégis észrevette, odarendelt egy lovasegységet, ám Aëtius, talán véletlenül, de az is lehet, hogy előrelátásból, közelebb volt a dombhoz. A vizigót lovasság Theodorik idősebb fia, Thorismund vezetésével előbb ért oda, és a hunokat gyors visszavonulásra kényszerítette − vissza az alacsonyabb lankákra. Az első menetet tehát Aëtius nyerte. Nem volt mit tenni, frontális támadást kellett elrendelni. Attila újrarendezte sorait, a harcosokhoz rövid beszédet intézett (hun nyelven, természetesen), amit Jordanes, a gót latinul „idéz”, szó szerinti idézetként feltüntetve. Odáig rendben van, hogy feltételezi: a királynak ilyen esetben mondania kell valamit, és Attila szavai valamilyen módon utóbb utat találtak a népi emlékezetbe, de azért ne felejtsük el, hogy Jordanes egy évszázaddal később írta mindezt, s erre az időszakra a hunok már eltűntek, úgyhogy az „idézetet” kellő fenntartásokkal kell kezelnünk. A lényege mindenesetre: „Ha Isten akarta, hogy ez a kard az oldalamra kerüljön, akkor Isten azt is akarja, hogy vágjon! Mi is lehetne kedvesebb a bátor harcos szívének, mint hogy ő maga keresse a bosszút? Gyűlöld tehát e gyülevész fajok hordáját! Nézd, ahogy gyáván pajzsaik mögé bújnak, sebek helyett csak a harcmezők pora igazolja tetteiket. Nőjön a bátorság, robbanjon a düh! Mutassuk meg fortélyunkat, a hun fegyverek erejét! Mi másért vezérelte az Ég győzelemre oly sokszor a hun hadat, ha nem azért, hogy felkészítsen minket eme ütközet gyönyörére? Én hajítom el az első lándzsát. Ha bárki tétlen és gyáva marad, míg Attila harcol, az halál fia!” A szavak természetesen nem eredetiek. Jordanest egyszerűen magával ragadta a harci hév, és megpróbált az adott korba belehelyezkedni, ahogy az későbbi történetíróknál − Macaulay Horatiusról szóló viktoriánus epikájában vagy az angolszász-viking-összecsapást felidéző munkákban − számos esetben előfordul. De lássuk magát a csatát! Jordanes az alkalomhoz illően igen emelkedett stílusban ír, szavait később sokféle nyelven sok harci beszámoló visszhangozza. Szabad fordításban szinte szabad verssé formálódik a leírás: „Vállvetve csaptak össze, ádáz küzdelemben Egymásba gabalyodva, könyörtelenül, Nincs szó, mely versenyre kelhetne A hősök tetteivel! Azok, kik e csatától távol maradtak, Nem is remélhetik, hogy valaha látnak ilyet!” A népi emlékezetnek köszönhetően néhány sokatmondó részlet − minden bizonnyal igazságelemeket is tartalmazva − fennmaradt. „Ha hihetünk elődjeinknek”, patakokban folyt a vér a csatatéren, és a földön fekvő sebesült katonák saját vérükkel oltották szomjukat. Idősebb

Theodorik eltűnt a mêlêe (kézitusa) kavarodásában, alighanem saját vizigótjai taposták agyon, vagy pedig Andagnak∗, egy keleti gótnak dárdája terítette le. Por terítette be a csatamezőt az év leghosszabb napjának végére. A hun lovas íjászok forgószéltaktikája ezúttal nem érvényesült kellő erővel; nem gyakoroltak elegendő nyomást az ellenséges vonalakra, ennek folytán a vizigótok és a rómaiak áttörték a hun lovasformációt, és elvágták őket a szekereket védő hátsó védelmi vonalaktól. Testőreitől körülvéve Attila visszavonult a körbe rendeződött szekerekhez, melyek ilyen módon egy kerekeken gördülő erődöt képeztek. Ehhez azonban rést kellett vágnia a frontvonalon, s ezen a résen át követte őt Thorismund, aki eltévedt a forgatagban, és azt gondolta, hogy a saját szekértábora felé közelít. Egészen addig, amíg egy fejre mért ütés le nem taszította őt lováról. Apjához hasonlóan vesztette volna életét, ha egyik embere nem vonszolja biztonságos helyre. Ahogy leszállt az éj, a zűrzavar elcsendesült. A bajtársak egymásra találtak, és kisebb csoportokban letáboroztak. Az éjszaka csöndes volt: ha esett volna, Jordanes bizonyára megemlíti. Felhők azonban alighanem voltak az égen, máskülönben elképesztő látványt nyújtott volna a csatamező. Valószínűleg félhold lehetett, ahogy a holdtáblázatból kiolvashatjuk. Hermán Goldstine New and Full Moons 1000 BC to AD 1651 (Új- és teliholdak Kr. e. 1001-től Kr. u. 1651-ig) című munkájából megtudhatjuk, hogy újhold június 15-én volt, vagyis egy héttel a csata előtt.∗∗ Képzeljünk magunk elé egy bársonyos nyári éjszakát, felhős égbolttal, kísérteties figurákkal; lovak horkanása, páncélok csörrenése, sebesültek nyögése hallatszik. Az emberek lóháton vagy gyalogosan bicegve társaikat keresik, senki nem tudja megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, csak ha szót váltanak. Maga Aëtius a hunok közé tévedt, de nem ismerték fel, s végül lova hátán nagy nehezen visszabotorkált egy gót táborba, ahonnan pajzsok védelme alatt biztonságos helyre vitték. Van azonban még valami, amit Jordanes nem említ. A kora reggeli szürkületben csodás tünemény jelent meg az égen − a Halley-üstökös, északkeleten; először a csóvája mint egy keresőfény tapogatta le maga előtt az égboltot. Idejében jött, ezt onnan tudhatjuk, hogy a 19. század közepi csillagászok elég pontosan kiszámolták a Halley-üstökös röppályáját.∗∗∗ Az üstököst kínai csillagászok június 9-én vagy 10-én észlelték, és Európa fölött június 18-án vált láthatóvá. A látványnak bele kellett volna vésődnie a harcosok emlékezetébe, méghozzá olyan élesen, mint egy nyílhegynek, hiszen mi más is jelezhette volna hatásosabban az esemény fontosságát? Sok más esetben ez így is történt. Ékírásos följegyzéseikben babiloni csillagászok rögzítették, hogy Kr. e. 164-ben, illetve Kr. e. 87-ben az üstökös megjelenése egybeesett királyuk halálával. A bayeux-i kárpitba is belehímezték az üstökös feltűnését, amikor Hódító Vilmos 1066-ban megszállta Angliát. A 14. század elején, 1301-ben Giotto festette meg A háromkirályok imádása című képén az üstökös újbóli felbukkanását. Nyilvánvaló tehát, hogy mindannyiszor, amikor az égi jelenség feltűnt, megcsodálták, megfestették, megírták, megénekelték − tehát maradandó nyoma volt. Most azonban semmi! Az egyetlen személy, aki − futólag − említést tesz róla, a hispániai püspök és krónikás, Hydatius. Ám arról, hogy magát a csatát egy égi jelenség tette volna emlékezetessé, semmi utalás. Bizonyíték hiányából mindig veszélyes dolog következtetéseket levonni, de ez a hiány, más hiányzó elemekkel kombinálva − se vihar, se látható hold! −, mégiscsak azt sugallja, hogy a csata utáni reggel csapadékmentesen, szürkén és felhősen virradt fel. Ha így volt, el lehet képzelni, amint a túlélő rómaiak pajzsuk fölött rábámulnak a poros pusztaságra − ∗

…távoli rokona vizigót áldozatának. A „hőstett” nem hangzott annyira hitelesnek, hogy Andag lábjegyzetből hőssé emelkedhessék. ∗∗ American Philosophical Society, Philadelphia, 1973. ∗∗∗ A további részleteket lásd: Gary Kronk: Cometography, 1. kötet. Cambridge, 1999.

tetemek mindenütt, elhagyott lovak legelésznek, a hunok csöndben meghúzódnak szekértáborukban, a fákkal szegélyezett Aube folyam szürkén kanyarog a csupasz síkságon keresztül. Patthelyzet − de úgy, hogy a rómaiak hadállása kedvezőbb, mivel ők hazai terepen vannak, ellátmányról folyamatosan gondoskodhatnak, és a hunokat el tudják szigetelni, ennek folytán pusztán idő kérdése, hogy mikorra éheztetik ki őket. Attila azonban semmi jelét nem mutatta a megadásnak, s ez Jordanest homéroszi szavakra ihlette: „Olyan volt, mint egy oroszlán, melynek testét vadászok lándzsái döfték át, barlangja szájánál fel s alá lépdel, ugrani nem mer, de szüntelen üvöltésével riadalomban tart mindenkit. Ez a sarokba szorított harcias király így tartotta riadalomban hódítóit.” A rómaiak és a gótok újrarendezték soraikat, közelebb húzódtak, és elkezdték az ostromot, arra kényszerítve a hunokat, hogy behúzott nyakkal menedéket keressenek a rájuk zúduló nyílzápor elől. Attila mérlegelte, hogy itt a vég. Sámánjai egy parancsnok halálát jósolták, és arra gondolhatott, hogy ez a jóslat nem Aëtiusról, hanem róla szólt. Hőshöz méltó halálra készült, áldozati halálra, hogy lelke a Walhalla (a germán főisten palotája, ahol a harcban elesett hősök szellemei lakoznak) hun megfelelőjébe kerüljön. Nyergekből máglyát rakatott∗ − ez is egy adalék ahhoz, hogy a hunok fanyergeket használtak, mint később a mongolok, tehát nem bőrből készültet −, s így várta a túlerőben levő rómaiak végső támadását. Élve soha nem kerül a kezükbe, nem adja meg nekik azt az örömöt, hogy megölhessék, vagy szemtanúi lehessenek haláltusájának. Mindeközben a vizigótok szem elől tévesztették királyukat, aki a győztes rohamot vezényelhetné, s mindez éppen akkor történik, amikor a diadal kapujában állnak. Aztán megtalálták − a holttestét egy hullahegy közepén! Miközben az ostrom folytatódott, uralkodójuk tetemét ravatalra helyezték, Thorismund és fivére vezetésével elindult a gyászmenet, és rituális jajveszékelések közepette − fülsértő kiáltások, ahogy Jordanes írja − a királyt eltemették, úgy fest, hogy a halotti menet a hunok szeme láttára haladt el, éppen azért, hogy az ellenségnek megmutassák, mennyire büszkék elesett vezérükre. „Halál volt ez, valóban, de a hunok a tanúi, hogy dicsőséges halál!” Jordanes állítása szerint 165 ezren vesztették életüket a kétnapos csatában, és további 15 ezren estek el az egy nappal korábbi frank-gepida-ütközetben: összesen tehát 180 ezer halottról tudunk. Csakhogy képtelen adat ez abban a korban, amikor egy-egy város lélekszáma jó, ha az ezret elérte. Hogyan is láthatott volna el élelemmel az akkori vidék egy ekkora hadsereget? Senki nem tudja, hányan pusztultak el valójában, de ha csak egytizede igaz annak, amit Jordanes állít, az is hatalmas szám. A külön-külön 25 ezer főre tehető két hadseregnek talán az egyharmada esett el, tehát számításaim szerint mintegy 15 ezren; és közöttük volt egy parancsnok is, ahogy a sámánok megjósolták. Ám a két fővezér, Aëtius és Attila túlélte. Mindketten készülhettek tehát az újabb erőpróbára. A csata helyszínének azonosítása Maenchen-Helfen fellengzős megjegyzése szerint „helytörténészek és nyugdíjas ezredesek kedvenc időtöltése”, mintha a kérdés legalábbis kívül ∗

Gárdonyi Géza ennél távolságtartóbban értékeli Jordanes „máglyarakását”: „Az ember elálmélkodik az ilyen állítások olvasásakor. Az író volt-e már nagyon öreg (értsd: Jordanes), vagy az olvasóit képzelte nagyon fiataloknak − nehéz megérteni. Képzeljük el Zrínyi Miklóst, hogy az utolsó órájában így szól: − Fiaim, elgyengültünk, és én félek. Rakjatok tüzet az udvaromon, én inkább beleugrok, hogysem a török kezébe jussak. De Attila üldözés nélkül jutott vissza a táborába, s annyira nem volt megtörve, hogy mikor Thorizmund a csatával tévedésből a hun táborhoz közelít, innen azonnal nyílzápor száll rá.” (Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember. A szerző hagyatékában talált jegyzetek. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1964. − A ford.)

esne a komoly kutatói munka hatókörén. Csakhogy itt mégiscsak az európai történelem egyik fordulópontjáról van szó. A helyszín azonosítása már csak azért is fontos, mert a régészek olyan leletekre bukkanhatnak, amelyekből következtetni lehetne, hogy mi is történt valójában. 1842 augusztusában Pouan falutól mintegy 400 méterrel keletre, Troyes városától 30 kilométerrel északra egy bányász a homokbányában dolgozott, amikor körülbelül egyméteres mélységben egy csontvázra bukkant, egy szemlátomást hevenyészett sírgödörben, melyet még elegyengetni sem volt idő annak idején. A tetem a hátán feküdt, enyhén meghajolva, mintha csak nyugágyban pihenne. Mellette két rozsdás kard hevert, némi aranydíszítéssel, és egy gyűrű, melybe négy rejtélyes betű volt belevésve: HEVA. Jean-Baptiste Buttat nem verte nagydobra a fölfedezését. Szerencsére azonban a két kardpengét eladta a troyes-i múzeumnak. A teljes összeget, amit kért érte, a múzeum nem tudta kifizetni, az aranydíszeket viszont egy helyi ékszerésznél értékesítette, aki 1858-ban III. Napóleonnak adta el az aranyat. Röviddel ezután a helyi vezetés, hogy a kincsek egy helyre kerüljenek, a kardokat is felkínálta az uralkodónak. III. Napóleon nagyra értékelte a felajánlásban megmutatkozó bölcsességet, ám egy elegáns gesztussal az egész kollekciót visszajuttatta eredeti származási helyére. ,A nemzeti műkincseknek ott a helyük, ahol fölfedezték őket” − írta, és az ékszereket a kardokkal együtt a troyes-i múzeumnak adományozta. Végül Pouan kincsei a római ásatások területén kerültek méltó helyükre. Valójában nincs szó túl sok leletről − két kard, egy nyaklánc, egy karperec, két csat és néhány dekoratív plakett, valamint a gyűrű. Fontos adalék azonban, hogy ez a néhány ékszer gazdagságról és magas méltóságról árulkodik. A kardok fogantyúját aranylevelek díszítik, az ékszerdíszítést gránátkövek alkotják. A nagyobbik kard dupla élű, csaknem egyméteres pengéjével, a jól ismert damaszkuszi technikával készült, ugyanakkor elég könnyű ahhoz, hogy egy kézzel lehessen forgatni. Markolatgombja egyedi formát képez, ovális faberakás található benne, gránátkövekkel. A rövidebbik kard úgynevezett scramasax, azaz egyélű, késszerű, rövid fegyver. Egy helyi antikvárius, bizonyos Achille Peigné-Delacourt 1860-ban megjelentette a kincsekkel kapcsolatos észrevételeit. „Egy véletlen fölfedezés meglepő következtetésekhez vezethet − írja −, ám lehetséges, hogy hosszú ideje vitatott történelmi kérdésekre ad választ.” A szerző a kiváló történész, bizonyos Monsieur Camut-Chardon feltételezését idézi, miszerint a leletek olyan harcostól származhatnak, aki valamilyen tragédia következtében a folyóba esett, ám a folyó idővel más mederbe terelődött. Peigné-Delacourt tagadja ezt a lehetőséget, mondván, hogy a talaj, melyben a leleteket megtalálták, jóval az ember földi megjelenése előtti időkre vezet vissza. M. Camut-Chardon egy másik merész hipotézissel is előáll, de csak azért, hogy nyomban meg is cáfolhassa azt. Peigné-Delacourt azonnal lecsap rá, és „elszalad” vele: „Ki merem jelenteni, hogy a Pouannál talált csontvázat és díszítéseket nem másnak, mint Theodorik vizigót királynak tulajdonítom. Annak a Theodoriknak, aki Attila ellen harcolva 451-ben esett el. Ez a következtetés arra sarkall minket, hogy a csata helyét ott határozzuk meg, ahol magukat a leleteket fölfedezték.” A hely fekvése jól összeegyeztethető Jordanes leírásával. Római utak keresztezték egymást Troyes-nél. Az egyik út, mely azóta eltűnt, Orléans felől vezetett erre, 25 kilométerrel északnyugatra kerülte el Troyes-t, és keresztülvágott Châtres-on. Itt lehetett az a terület, ahol a frankok és a gepidák összecsaptak. Troyes-től nyílegyenes út vezetett északra, s ez ma is megvan, N47-es néven, azon a nyomvonalon, ahová a rómaiak építették, hogy átszelje a végtelen síkságot. Ma mezőgazdasági földek vannak itt, barna, zöld és sárga foltok pasztelljeivel, de 1500 évvel ezelőtt ez a meszes pusztaság félelmetesen jó terep lehetett a lovasvágtához. Tízpercnyi autózással Vouéba ér az ember, mely a római időkben Vadumként volt ismert. Itt folyik a Barbuise; alacsony, szilárd partjaival, sekély vizével aligha jelenthetett akadályt a vágtázó lovaknak. Pouantól keletre szelíd lankák emelkednek. Peigné-Delacourt feltételezése szerint a rómaiak itt akadályozták meg, hogy a hunok átkelhessenek a folyón.

Túlzott reményeket nem fűztem ahhoz, hogy Pouan nagy fölfedezésekkel fog megajándékozni. A térképen ugyanúgy fest, mint a katalaunumi síkságon Troyes-től északra szétszórtan elhelyezkedő bármelyik falu. Egy tavaszi reggelen jártam ott, szürkeségre és jelentéktelenségre számítottam, a látvány azonban lenyűgözött. A Barbuise fagyöngylabdákkal szegélyezett csíkja szikrázva kanyargott át a síkságon, a folyó átszelte a falut, elhaladt egy félig fából épült malom mellett, aztán a masszív, szürke templom és a kiálló gerendájú házak következtek. A közelben volt egy teniszpálya is. Pouan afféle alvófalu lehet a Troyes-be ingázóknak, legalábbis így képzeltem, mivel senkit nem láttam az utcákon, akitől kérdezősködhettem volna. Nincs főtér, nincs bevásárlóközpont, sehol egy olyan hely, ahol az itt élő polgárság társadalmi életet élne. Ó, ott egy pékség! Voltak bent asztalok, de a kiszolgáláshoz még túl korán volt, a boltosasszonytól legföljebb felvilágosításra számíthattam. Remélve, hogy nem ijesztek rá szokatlan kérdésemmel, próbáltam megtudakolni tőle, vajon hallottak-e az itt élő emberek Attiláról. Zavartan nézett rám. − Attila, le hun − magyaráztam. − A nagy csata, itt a közelben, ezerhatszáz évvel ezelőtt. Rómaiak és hunok. És a kincsek…? − Pardon, M’sieur, je ne sais rien. Próbálta a mairie-én? − Nem, azt nem tudom megvárni, amíg a városháza kinyit. Hát ennyi. Visszamentem a kocsimhoz, eltöprengtem, hogy a Barbuise mentén induljake el, a térkép után nyúltam, amikor láttam, hogy egy asszony siet felém. − Attiláról kérdezősködik, M’sieur? − kapkodta a levegőt a nagy sietségben, hogy a pékségtől utolérjen. Szokatlan kíváncsiskodásom máris bekerült a helyi hírláncba. − A férjem sokat tud Attiláról. Elnézést, de a gyerekem, a busz… az ott a házunk, menjen, és kérdezze meg őt! Az udvar egyik oldalán a ház, a másik oldalon egy pajta, középen a bejáratot, nem kis meglepetésemre, egy fehér kőoroszlán védte. A pajta homályos mélyéből egy sovány férfi lépett elő, farmerban és zöld pulóverben. − Raynard Jenneret. Sculpteur − mutatkozott be, a pajtára kitett cégtáblához híven. Bemutatkoztunk egymásnak, s elmondtam, mi járatban vagyok. Jenneret fémből készít szögletes formájú alkotásokat, melyek leginkább játékokra hasonlítanak, vagy tudományos fantasztikus gépekre, netán törzsi totemekre, de az oroszlán mégiscsak bizonyos hagyományos érdeklődést sejtetett. Kedveli a történelmet. Attila és Aëtius: régi ismerősei. Mindent tud a kincsekről, és ő maga is végzett ásatásokat a környéken, hátha talál még több leletet. Kérdeztem tőle, ki tudna-e vinni a helyszínre. El volt ragadtatva. Kitaposott keréknyomon zötykölődtünk lefelé, jobb felől téli búza hullámzott az óceánszerű, lapos síkság fölött, különös hangulatot adva a tájnak. Tőlünk balra a laposabban fekvő árterületen vágott keresztül az Aube folyó, kanyarulatait legalább egy kilométeren át tudta követni a szem. Most láttam, miért is kedvező Pouan földrajzi elhelyezkedése. Ez a lejtős búzamező egykoron folyópart volt, ahonnan homokot lehetett bányászni. Építkezéshez a homok jó alapanyagul szolgált, magyarázza Jenneret, sőt ma is viszik innen, ahogyan távolabb a sárgás dombocskák elárulják. Egy kereszt is látható a közelben; 20 évvel ezelőtt egy sablier alatt beomlott a föld, és a bányász a ráomló homokba fulladt. És éppen itt, a fűcsomókkal és néhány sombokorral fedett térségben találták meg a kincseket. Ó, semmi kétség: ide temették Theodorikot, és itt ütközött meg Attila Aëtiusszal. Mindenki tudja ezt! Ezt el is hiszem, hiszen a forgatókönyv alapja Peigné-Delacourt képzeletében született meg: egy konspirációs elmélet, tele hatalmi becsvággyal, intrikával és gyilkossággal. A szerző azt feszegeti könyvében, hogy ha Thorismund meg akarta szerezni a trónt fivére ellenében, akkor érdekében állt minél előbb találni egy holttestet; bárkiét, csak holttest legyen, melyet jól vagy rosszul, a saját apjával azonosíthat, s aztán hamar eltemethet. És a gyász közepette Thorismund máris kikiáltathatja magát királynak. És ezt követően, tekintettel a csata bizonytalan kimenetelére, továbbá a sírhely hollétének ismeretére, vajon elképzelhető-e, hogy akik a temetésen részt vettek, élve maradhattak? Mindez valószínűtlenül hangzik, hiszen a

temetésnek a csata hevében nagyon gyorsan kellett lezajlania, olyannyira, hogy még sírdombot sem volt idejük emelni. Ám ez még nem minden abból, amit Peigné-Delacourt élénk képzelete megalkotott, Pouan térségében ugyanis, a szomszédos Villette-nél, szintén találtak leleteket − két bronzvázát, egy serleget, egy aranyozott vizeskancsót, három kardlapot és lószerszámokat: mind-mind azt a feltételezést támasztva alá, hogy a csata igenis itt zajlott le, és ez volt Theodorik temetkezési helye. Francia kutatók hajlanak arra, hogy ezt az álláspontot fogadják el. Mások azonban rámutatnak azokra a hasonlóságokra, amelyek más kultúrákból, így például Oroszországból vagy a Duna környékéről származó leletek között felismerhetők, s amelyek aláássák a vizigót kapcsolatról alkotott elméleteket. Becsült dátumok a 3.-tól a 7. századig sorjáznak. Mindez dühítően zavaros, noha amikor a régészek nagyobb pontosságra törekednek, akkor mégiscsak Peigné-Delacourt feltevéseihez nyúlnak vissza. Vagyis az 5. század közepén, egy gazdag gótnál és végül Theodoriknál kötnek ki. A gyűrűbe vésett HEVA felirat természetesen megfejtené a rejtélyt, akkor persze, ha valaki végre rájönne, hogy mit jelentenek ezek a betűk. A gyűrű és a felirat római. Kutatók egyetértenek: merő véletlen, hogy a HEVA a köznapi latinban az Éva név megfelelője, de azért elég csábító az a romantikus elképzelés, miszerint az itt eltemetett nemes férfiú valamely római hölgy tiszteletére vésette a szót a gyűrűjébe. A gótok kutatói számos lehetőséget felvázoltak a heiv szó körül keringve: „ház” vagy „család”; bővített formában: heivja-franja, azaz „a ház ura”, továbbá összefüggést kerestek az ógermán hefjan szóval is, amely nevelést vagy tanítást jelent. Az ószászban a hiwa a férj. De jelentheti azt is, hogy „üss!”, imperatívuszban: heven. Sok értelme nincs, hogy gót vagy germán megoldást keressünk. A latin azonban célravezetőbbnek látszik. A felirat mindenesetre szép latin betűkkel készült, s ez indokolttá tesz némi spekulációt. Tegyük fel, hogy királyi gyűrű volt! − mit akarhatott ezzel Theodorik megörökíteni? Ne felejtsük el, hogy kedvelte a római dolgokat. A gallok legkitűnőbb tudósának és politikusának, Avitusnak volt a barátja. Tudta, hogy a rómaiak a hivatalos hatalmat négy betűvel proklamálták: SPQR, azaz Senatus Populusque Romanus, a Római Szenátus és Nép. Hajlanék arra a gondolatra, hogy a HEVA is egy négybetűs rövidítés. Csakhogy ez nem az uralkodói gyűrű volt, hiszen akkor nem temették volna a halott mellé. Személyes tárgyról volt szó, ugyanolyan személyhez kötött dologról, mint a kard. Lehetséges, hogy az illető nem a hivatalos rangját, hanem a saját személyes teljesítményét óhajtotta ezzel megörökíteni. HIC EST (ez itt) például elképzelhető lenne. „Ez itt” − de kicsoda vagy micsoda? Számos A betűvel kezdődő nevünk van: Aëtius, Avitus, Aquitania. Theodorik meghódította Aquitaniát. Mit szólnánk ehhez: HIC EST VICTOR AQÜITANIAE, vagyis „Ez itt Aquitania győzője”? Vagy talán a gyűrű ura előretekintve még nagyobb dicsőségre vágyott: HIC EST VICTOR1AE ANULUS, azaz: „Ez a győzelem gyűrűje”? Teljesen eltérő lehetőséget vázolt David Howlett, az Oxford University Press által kiadott Dictionary of Medieval Latin (Középkori latin szótár) szerkesztője. Egy norfolki faluban talált angolszász ólom nyakéken szereplő feliratból azt gyanítják, hogy egyesek Európában a zsidókhoz hasonló misztikus érdeklődést tanúsítottak Isten nevének eredete iránt.∗ Ebben az esetben a kezdőbetűk így állnának össze: Ha’shem Elohim V’ Adonai − Isten Neve: az Úr. Elég különös feltételezés. Héber kifejezés színtiszta római betűkkel? De miért? És hogyan? A kérdések meglódíthatják a fantáziát − de igazság szerint ebben a gondolatmenetben már a vágyálmok keverednek a valósággal. Viszont továbbra is megmarad a remény, hogy Raynard Jenneret vagy valamelyik jövőbeli sablier egyszer csak belebotlik egy páncéltöredékbe, vagy rábukkan ∗

A leletről szóló elemzést lásd Elisabeth Okasha és Susan Youngs: „A Late Saxon Inscribed Pendant from Norfolk”. Anglo-Saxon England, 32. kötet. 2004. dec. A javasolt értelmezés Howlett-től származik.

egy érmére, amely egy római betűkép tisztaságával egyszer és mindenkorra feltárja előttünk az igazságot, miszerint Theodorik járt itt, és ebből következően HIC ERAT ATTILA. (Itt volt Attila.) Thorismund be akarta fejezni az elkezdett munkát. Aëtius azonban öregebb volt nála, s bölcsebb, és hosszabb távú stratégiát forgatott a fejében, ami egészen meglepő fordulathoz vezetett. Úgy döntött, hogy futni hagyja a hunokat. Kell hozzá némi erőfeszítés és egyfajta tekervényes logika, hogy a miértjét megértsük.∗ A vizigótok Róma hagyományos ellenségei voltak, akikkel a Birodalom most azért lépett szövetségre, hogy egy még fenyegetőbb veszélyt elhárítson. Viszont ha Attilát most teljességgel letörlik a Birodalom színéről, azzal a vizigótok olyannyira megerősödnek, hogy nagyobb veszélyt jelenthetnek Rómára, mint maguk a hunok − annál is inkább, mert Aëtiust, ahogy erről korábban többször szót ejtettünk, régi és közeli szálak fűzték a hunokhoz. Aëtius persze a vizigótokat is ismerte, és nem bízott bennük, bármit állított is Avitus az ő civilizációs ambícióikról. Aëtiusnak szüksége volt a hunokra, mégpedig abból a megfontolásból, hogy még mindig jobb egy bizonytalan egyensúly, mint a későbbi totális összeomlás. Attila „csak” a Birodalom felét kérte; a vizigótok előbb-utóbb lehet, hogy az egészet követelik! Természetesen Thorismundnak nem mondhatta el mindezt. Ehelyett emlékeztette őt otthon maradt fivérére. Atyjuk halála után ki tudhatta, miféle hatalmi harcok robbanhatnak ki odahaza az utódlás körül? Thorismund okosabban teszi, ha most lenyeli dühét, és szépen hazasiet, hogy az idősebb testvérként őt megillető trónt elfoglalja, még mielőtt… A hunok miatt nem kell aggódnia, a rómaiak mostantól kézben tartják őket. Aëtius hasonló érveket sorolt frank szövetségeseinek. A túlélő hunok hamarosan elindulnak visszafelé, átkelnek az Ardenneken, vagy megkerülik a hegyvonulatot, és olyan stratégiai helyzetbe kerülnek, hogy a frankok jobban teszik, ha megerősítik otthoni hadállásaikat. Vagyis: irány haza! Mindenki egyetértett. Így aztán a hunok legnagyobb meglepetésére a nyílzápor egyszer csak abbamaradt, a vizigótok elindultak délkelet felé, hogy megtegyék 350 kilométeres útjukat vissza Toulousba, a frankok elhúztak Belgium felé, és csend borult a tájra. Attila katonái eltöprengtek: mit akar ez jelenteni? A cseles visszavonulásokról volt némi fogalmuk, hiszen íjászaik sokszor alkalmazták a színlelt megfutamodást − most talán őket akarják ezzel a módszerrel elaltatni? Valami csapda van a dolog mögött! Mindenesetre jobb résen lenni! De amikor hosszú idő után sem történt semmi, s az ellenségnek híre-hamva sem volt, akkor a hatalmas király lelke újból szárnyalni kezdett a győzelem gondolatától, és eszébe jutott a sorsára vonatkozó korábbi jóslat. Egy parancsnok meghalt; ő, Attila azonban arra rendeltetett, hogy éljen. A további harcnak azonban nem volt értelme. A hunok biztonságos útvonalon elvonultak Troyes mellett, elhagyták a Moselt, a Rajnát, és visszatértek a távoli Pannoniába. ∗

Gárdonyi arra a következtetésre jut, hogy a katalaunumi csatát nem a vizigótok, nem a rómaiak, hanem a hunok nyerték meg, de legalábbis nem vesztették el. „A gót seregnek egyszerre sürgőssé válik a hazamenetel… A gótok se mosdani nem kívánnak, se törülközni, se pihenni; részt se követelnek a zsákmányból, hanem a vak sötétségben tüskön-bokron át nekiindulnak a hazájoknak. Hát a győző Aéciusz mit csinál? Annak is egyszerre sürgőssé válik az elmenetel. A borzalmas munka után, amikor az élők is halálra fáradtak, nem engedi a katonáit lefeküdni, ott hagyja a sebesülteket is, a zsákmányt is a csatatéren, nem kell neki Attila pénzesládája, nem kell a sok gyönyörű hun paripa; még arról a dicsőségről is lemond, hogy a világ rettegett hősét láncra verve vigye magával, s vasketrecben mutogassa Róma piacán. Elpárolog reggelre, mint a kámfor.” (Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember; A szerző hagyatékában talált jegyzetek; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1964. − A ford.)

Lehetséges, hogy Lupusnak is volt némi köze Attila meneküléséhez. A pap túsz volt és „idegenvezető” egyszerre; elképzelhető, hogy a visszavonulás legcélszerűbb útvonalával kapcsolatosan tanácsokkal látta el a hunokat. Miután Attila és serege elérte a Rajna vonalát, a papot, az ígéretnek megfelelően, hazaengedték városába, ahol nem éppen kitörő lelkesedéssel fogadták. „Népétől csakis elutasításban volt része mindazért a jótéteményért cserébe, amit kaptak tőle; ahelyett, hogy ünnepelve fogadták volna, amire rászolgált, hiszen nemcsak a megélhetésüket, de az életüket is annak köszönhették, hogy visszavezette Attila hadait a Rajnához, nos, ehelyett csak daccal és megvetéssel találkozott, mintha legalábbis egy lenne azok közül. Így aztán a szent ember visszavonult Mt. Lassoir-ba, a Szajna menti Châtillon közelébe.” A vezeklés után visszatért Troyes-be, és 25 évig élt még, megbocsátottak neki, sőt nagy becsben és tiszteletben tartva halt meg, és St. Loup néven szentté avatták. Nevét városok, hegycsúcsok, templomok őrzik Franciaország-szerte. Gallia megmenekült. És Attila készülhetett a következő küzdelemre.

KILENCEDIK FEJEZET

A messzi város

A katalaunumi csatát sokan úgy tekintik, mint a világtörténelem egyik sorsdöntő ütközetét, mely Európát megvédte Attilától. A dolog nem ennyire egyszerű. Ez nem azonos Sztálingráddal; nem nevezhető fordulópontnak, mely a barbár inváziót leállította. Inkább egyfajta hun Dunkerque-ként értékelhető, ahol is egy nagy hadsereg megmenekült, hogy folytathassa a további harcot. Orléans volt a fordulópont, amikor Attila úgy döntött, hogy nem lép akcióba, hanem visszafordul; ám ez a döntés nem vezetett végleges konklúzióhoz. Ezt követően heteken át azon fáradozott, hogy hadseregét érintetlenül megőrizze. A katalaunumi csatát valójában ráerőszakolták Attilára, akkor, amikor már visszavonulóban volt. Mi történt volna, ha győz? Annak ellenére, hogy Orléans-nál a kezdeményezés kicsúszott a kezéből, mégiscsak hídfőállást hozhatott volna létre Galliában. Champagne nyitott mezői pompás legelőket és kiváló terepet kínáltak volna lovas íjászai számára. De csakis abban az esetben, ha sikerül Metzet, Triert és a Rajnához vezető Mosel-folyosót megtartania. Ez volt az utánpótlásvonala, vagyis az artéria, mely későbbi hadműveleteihez, Gallia bekebelezéséhez elengedhetetlen lett volna. Ez a lehetőség azonban, pillanatnyilag legalábbis, elveszett. Seregével együtt megmenekült ugyan, de arról semmi esetre sem tudhatott, hogy Aëtius Theodorik halála miatt politikai megfontolásokból döntött úgy, hogy hagyja őt távozni. Ebben a zavaros helyzetben senki nem ismerte föl igazán a csata jelentőségét. Ám ugyanebben az évben Massiliában (később: Marseille) akadt egy krónikás, aki megörökítette azt, amit az eseményekről hallott. Ez az ismeretlen bölcs, akiről mindössze annyit tudunk, hogy a 452. év krónikása volt, és hithű keresztény, valójában Szent Jeromos 4. század végén megszakadt történetét akarta folytatni. De amikor az utolsó fejezet történéseihez ért, mindössze ennyit írt: „Attila megszállta Galliát, és feleséget követelt magának mint jogos tulajdonát. Ám vereséget szenvedett, és kénytelen volt saját országába visszavonulni.” A kutatók érdekesnek találják, hogy ez az ismeretlen krónikás már tudott a Honoria-féle botrányról, és ezek szerint semmi kétely nem merült fel benne. Az is érdekes lehet, amiről a krónikás nem beszélt. Mivel ez nem narratív história, hanem inkább az események felsorolása, figyelemre méltó lehet, mi az, amit megtörténtnek nyilvánít, és mi az, amit nem. A beszámolóját 452-ben fejezte be, amikor Aëtius még mindig a Birodalom legerősebb embere volt (és valószínűleg visszatért Arles-ba, hiszen az mindössze egynapi lovaglásra volt Marseille-től), de a krónikás egyetlen szóval sem említi, milyen sorsdöntő győzelmet aratott a nagy Aëtius. Feltehetően a hadvezér ez idő szerint mégsem tűnt akkora égi áldásnak. „Ebben az időben meglehetősen nyomorúságos állapotok uralkodtak, mivel egyetlen provincia sem volt mentes a barbár lakosoktól és a kimondhatatlan ariánus eretnekségtől, amely a barbár népségekkel lépett szövetségre, és megfertőzte az egész világot, igényt támasztva a katolikus elnevezésre.” És mindennek tetejében Attila még mindig élt és virult, mi több, újabb invázióval fenyegetett, méghozzá minden korábbinál veszedelmesebbel. Egyszóval a világ dögrováson volt, s mindez Aëtius hibájából! 451 őszére Attila visszatért pannóniai főhadiszállására, ahol fapalotája, Onegesius fürdőháza és a körben sorakozó sátrak és szekerek között otthon érezhette magát. De vajon elégedetten üldögélt-e a Galliából hozott temérdek zsákmány tetején? Más a helyében bizonyára így tett volna. Más alkatú vezér talán tanult volna a leckéből, és örült volna, hogy

sikerült többé-kevésbé konszolidálnia egy birodalmat, mely ügyes kormányzással akár Róma és Konstantinápoly tartós ellensúlyává is válhatott volna, s egyúttal kereskedelmi partnerükké is. Attila azonban nem Dzsingisz típusú uralkodó volt, aki stabilitásra törekszik, és elképzeléseit igyekszik ráerőltetni kegyenceire és vazallusaira. Körülményeinek csapdájába esett. A visszavonulás után néhány hét elteltével túl sok szétosztani való selyem, bor, arany, rabszolga nem maradhatott, és a soknemzetiségű törzsszövetség vezérei kezdtek már nyugtalankodni. Senki nem jegyezte föl, hogy mivel töltötte a telet. Közben azonban zajlottak az események. Még a nyár folyamán, 451-ben, Markianosz császár elrendelte, hogy 520 püspöke ősszel Nikaiában (Nicea) gyűljön össze megvitatni Krisztus isteni vagy emberi mivoltának eldöntetlen kérdéseit. A császár egyúttal jelezte, hogy ő maga is jelen kíván lenni, „hacsak valamilyen sürgős államügyek a provincián” el nem szólítják őt. A szóban forgó provincia Trákia. Valami a dunai határvidékre vonzotta az uralkodót. És valami arra késztette a IV. Egyetemes Zsinatot, hogy Nikaia helyett a Boszporusz túlpartján levő Khalkédónt (Chalcedon) válassza tanácskozása színhelyéül. És valami megakadályozta a Duna menti püspököket abban, hogy Khalkédónba elmenjenek. Ha ez a „valami” éppenséggel a galliai hadjáratról visszatérő Attila lett volna, túlságosan nem lepődhetnénk meg, hiszen ez az a régió − a dunai határvidék −, melyet a hun seregek időről időre kifosztottak. Attila ekkorra rájött arra, hogy a vizigótok nem túl megbízható szövetségesei Rómának; egyetértés kettejük között csak akkor van, ha Galliát kell megvédeni. Ha biztosítani tudná, hogy csakis Rómával kelljen szembenéznie, minden esélye meglenne a győzelemre, mint ahogy Orléans-nál is győzhetett volna, ha Avitus mellett nincs ott Theodorik és a vizigót sereg. Mint minden diktátornak, neki is tudnia kellett, hogy bizonytalan konföderációja csakis még nagyobb víziókkal és még fényesebb győzelmek ígéretével tartható össze. Márpedig létezik-e ragyogóbb látomás, mint maga Róma − a Város köztudottan sebezhető, hiszen 40 éve egyszer már a barbárok, nevezetesen éppen a vizigótok kezére került. De útközben is akadtak csábító kihívások, főként olyan városok, melyek a hunok Pannoniájából Itáliába vezető útvonalat őrizték. Először is egy kisebb „falat”: a mai Szlovénia fővárosa, Ljubljana (latinul: Emona), melynek bevétele megnyitotta az utat a kicsiny, de annál fontosabb Isonzó folyóhoz, vagyis Itália tradicionális határvidékéhez (mint tudjuk, az első világháború idején nem kevesebb, mint tizenkét ütközet zajlott itt). A hunokat igazából az Isonzó déli végénél fekvő erődváros érdekelte. Aquileia büszke lehetett történelmére, hiszen számos esetben védte meg a haza északkeleti szegletét. Az aquileiai nők csaknem két évszázaddal korábban egy lázadás leverésében segédkeztek, amikor hajfonataikat odaajándékozták, hogy kötelet fonjanak a várost védő hadigépek beemeléséhez. Utóbb az esemény tiszteletére emelték a „Kopasz Vénusz”-templomot. Az adriai partvidék egyik leggazdagabb, legerősebb és legnépesebb városa volt ez, a Kelet kapujának épült, és itt találkoztak a Rómából, az Alpokból és az Adriai-tenger partvidékéről jövő útvonalak. Több volt ez, mint pusztán katonai bázis. Virágzó kereskedelmét nem kis részben az itt élő népes zsidó közösségnek köszönhette − „orientali”, ahogy a latin források nevezik −, akik lehetséges, hogy őslakosok voltak. Mindenesetre ők honosították meg a selyemszövést, a kelmefestést és különösen az üvegkészítést, melyet a Közel-Keleten 2000 év óta gyakoroltak. Ezek a tevékenységek ösztönözték az 5 kilométeres csatorna megépítését, mely a tengertől az Isonzó mocsaras torkolatvidékén át vezetett idáig. Mindezt egy Sámuel Kurinsky∗ nevű amerikai zsidó üzletember, filantróp és kutató elemzi az üveggyártás történetéről írt ∗

Samuel Kurinsky: The Jews of Aquileia: A Judaic Community Lost to History. Hebrew History Federation, 2000. (www.hebrewhistory.org/factpapers/aquileia28.html).

szakkönyvében. „A zsidó közösség − írja − az egyik legnagyobb és gazdaságilag legbefolyásosabb közössége volt a diaszpórának, melynél csak a római és az alexandriai volt nagyobb.” Mivel azonban a város többségi lakosságát a rómaiak alkották, és a kereszténység ez idő tájt egyre erősödött, a 4. század vége felé, Chromazio püspök irányítása idején a zsidó kisebbség elég sokat szenvedett. A püspök volt az, aki szentesítette a zsinagóga felgyújtását 388-ban, és Szent Ambrusra hivatkozva „a gondviselés cselekedetének” nevezte azt. Idővel keresztény épületek kerültek a zsidó házak helyére, amelyek maradványai közül 1940 után a régészeti feltárások során számosat előástak, s ezeket akkoriban „paleokeresztény” vagy „pogány” leleteknek nevezték, zsidó ikonográfiájuk ellenére. A leletek között volt számos pazar mozaikpadló, az egyik közvetlenül a keresztény bazilika harangtornya alatt, míg egy másik − több mint 800 méteres, az adott kor egyik legnagyobbika − a bazilika alatt feküdt. Mellette egy márvánnyal kirakott, nyolcszögű mikva (rituális fürdő) helyezkedett el, melyet a zsidó előírásoknak megfelelően egy hatlépcsőzetű forrás vize táplált. Az aquileiai üvegkészítők megérnek egy rövid kitérőt Kurinsky kalauzolásával. Az üvegkészítés művészete, amikor a zsidók felbukkantak az Adria partvidékén, rejtélynek számított Európában, és nagy volt a kereslet iránta, miközben az üvegtermékek egyes keresztények rosszallását is kiváltották. Szent Jeromos, aki rövid ideig Aquileiában lakott, arról panaszkodik, hogy „az üvegkészítés olyan iparággá vált, amellyel a sémiták rabul ejtik a római világot”. A legutóbbi leletek meglepték a szakértőket, hiszen ezek között olyanok vannak, amelyek a legrégebbiek Európában. Meglepő vagy sem, némelyikükön rajta van a készítőjük neve; köztük rabszolgáké is, de az egyik gyártó minden kétséget kizáróan egy nő volt. Két üvegedényt Linzben találtak, a Duna mentén a Dolomitok felé vezető ősi római kereskedelmi útvonalon. Az önteten ez a felirat szerepel: Sentia Secunda facit Aquileiae vitra, azaz: „2. sz. Sentia által készített aquileiai üveg.” E fontos város erős falait az idők folyamán sokszor megostromolták, de soha nem vették be − kivéve egyszer, amikor Alarik 401-ben Róma ellen vezette vizigót hadát. Ha Alariknak sikerült, akkor miért ne sikerülne Attilának? És Attila kémei alighanem már megvitték a hírt, hogy Aëtius úgy véli: a hunokat sikerült visszazárni ketrecükbe, ennélfogva a római hadvezér a városban semmiféle megerősítést nem rendelt el. Az események 452 júniusában történtek. A dátumot egy pápának és egy madárnak köszönhetően tudjuk kikövetkeztetni. I. (Nagy Szent) Leó pápa májusban és júniusban írt leveleket, és ezekben nem tesz említést itáliai invázióról, ebből következően valószínűtlen, hogy a támadás korábban kezdődött volna. De sokkal később sem indulhatott Attila támadása − a város háztetőin fészkelő gólyák legalábbis ezt üzenik nekünk. A gólyák úgy kerülnek a történetbe, hogy ezúttal nem éppen gyors lefolyású ostromról volt szó. Aquileia polgárai nem vártak Aëtius utasításaira: pontosan tudták, hogyan kell kivédeni egy támadást, hiszen a folyó révén jó tengeri összeköttetéssel rendelkeztek. Közel két hónap elteltével Aquileia igazolta hírnevét, és Attila hadvezérei ekkor már minden bizonnyal elkezdtek zúgolódni. Meddig tart még ez? A szőlőskertek, a gazdag termőföldek késő nyáron is ellátták ugyan a katonákat, de hol a zsákmány? Priszkosz, akit Jordanes idéz, így írja le a történteket: „A hadsereg már zúgolódott, és indulni akart, amikor Attila, végigsétálva a falak mentén, hogy eldöntse, tábort bontson-e, vagy maradjon, néhány fehér madarat vett észre, nevezetesen gólyákat. A madarak a tetőkön fészkeltek, de az idősebbek most elirányították fiókáikat a városból, és szokásaikkal ellentétben a földek felé vették az irányt. Mivel Attila rendkívül éles szemű megfigyelő volt, támadt egy előérzete, és így szólt embereihez: »Nézzétek a madarakat! − előre látják a jövendőt, s elhagyják a halálra ítélt várost. Ne gondoljátok, hogy ennek nincs jelentése; bizonyosságot jeleznek; tudják, mi

fog történni; a jövőtől való félelmük megváltoztatja viselkedésüket!«” Gibbon, aki előszeretettel idéz, így írja le ugyanezt: „Attila megfigyelt egy gólyát, amely a város egyik tornyán arra készült, hogy elhagyja fészkét, és fiókáival a földek felé repüljön. Attila államférfiúi éleslátással értelmezte a jelentéktelen közjátékot, mely babonára adhatott alkalmat, és hangosan, vidáman felkiáltott, hogy az ilyen szelíd madár, mely olyannyira hozzászokott az ember közelségéhez, soha nem hagyná el ősi fészkét, hacsak azok a tornyok nem lennének arra ítélve, hogy hamarosan leomoljanak. ” Vajon van-e igazság ebben az elbűvölő mesében? Elképzelhető, hiszen a hunok árgus szemekkel figyelték és tiszteletben tartották az előjeleket, mind a természet adta, mind az ember által kreált ómeneket (emlékezzünk csak a katalaunumi csata előtti vérjelekből kiolvasott jóslatokra!). Mind a rómaiak, mind a barbárok szemében a madarak baljós teremtmények voltak, különösen a hollók, a baglyok és a gólyák, ahogy nekünk a szarkák: „Egy a bánat, kettő az öröm jele.” Nos, a gólyáknak valóban megvannak a maguk szokásai, és ezekről Attila valószínűleg sokkal többet tudott, mint Gibbon, mint ahogy az ornitológia két és fél évszázadának köszönhetően mi is elég tájékozottak lehetünk. A gólyáknak − ellentétben Gibbon magányos madarával − nincsenek ősi fészkeik. Mint tudjuk, vándormadarak, melyek télire délre költöznek. A fehér gólya, Ciconia ciconia, augusztus közepe és szeptember eleje között hagyja el európai nyári fészkét, és Afrikába repül. Először a fiatal madarak indulnak útnak, s őket követik a szülők. A nyugati populációnak és a keletinek is megvan a maga légi folyosója, méghozzá figyelemre méltó precizitással elválasztva egymástól: a 11. keleti szélességi fok mentén, Aquileiától pusztán 200 kilométerrel nyugatra. A nyugatiak Spanyolország fölött repülnek, a keletiek, köztük az aquileiaiak is, Törökországon át a Holt-tenger irányába tartanak, majd a Nílus völgye fölött repülve érkeznek meg déli szálláshelyükre. Attila, aki Pannoniából jött, ismerte a keleti fehér gólyák szokásait, akárcsak sámánjai, akiket, mint a katalaunumi ütközet leírásából tudjuk, magával vitt a hadjáratra. Egy okos sámán minden bizonnyal olyan jeleket keresett, amelyekkel alá tudja támasztani azt, amit Attila vélhetően a fejében forgatott. Az, ugye, valószínűtlennek látszik, hogy a gólyák értettek volna a hadviselés fortélyaihoz, és fel tudták volna becsülni a küszöbönálló ostrom kimenetelét, ám az nagyon is lehetséges, hogy a harci tábor füstje, zaja, a költőhelyük feldúlása korai távozásra bírta őket, annál is inkább, mert amúgy is közelgett augusztus közepe, vagyis a költözési periódus kezdete. Nem kell hozzá túl nagy fantázia, hogy magunk elé képzeljünk egy sámánt, aki − ismerve Attila reményeit − amellett érvel, hogy az ostromot folytatni kellene. És mivel is lehetne jobban megerősíteni az önbizalmat, mint a győzelem bizonyosságának előrevetítésével? És kell-e ehhez meggyőzőbb bizonyíték, mint a természet erőinek támogatása? − márpedig a jelek − a távozó gólyák, mint ahogy a süllyedő hajót elhagyó patkányok is − arra utaltak, hogy a város el fog esni. Bármiféle jóslat hangzott is el, a dolog működött. A hun lélek újjáéledt, és ismét előkerült az a taktika, amely Naissus bevételekor 447-ben, azaz öt évvel korábban, egyszer már bevált. „Kell-e ehhez bármit is hozzátenni?” − kommentálja az eseményeket Jordanes. „Feltüzelte katonáit, hogy újra megrohamozzák Aquileia városát.” Felvonultatták az ostromgépeket − működésbe léptek a kőhajítók, a faltörő kosok, a „skorpiók” (méteres nyilakat kilövő nyílpuskák) −, és Aquileia falai meglepően rövid idő alatt leomlottak, a támadók pedig „úgy tönkretettek, összetörtek, letapostak mindent, hogy szinte nyoma se maradt” a városnak − ami persze némi túlzás, de erre később még visszatérünk.

Mit tett Aëtius és a római sereg mindeközben, amíg Attila nyomult előre? Nem túl sokat, ha hihetünk fő forrásunknak, Prospernek, egy Aquitaniából való teológusnak és krónikásnak, akiből Róma vezető vallási és irodalmi személyisége lett, s valószínűleg I. Leó pápa udvarában töltött be hivatalos posztot. A gyors és sommás véleményalkotás híve volt, ez kétségtelen. Az ő szemében Aëtius henye és gyáva alaknak számított. Nem támasztott feltételeket. Nem gondoskodott az Alpok védelméről. Legszívesebben az uralkodó szárnyai alá menekült volna, ha nem tart a szégyentől. Efféléket írt Prosper, amit azonban nem kell készpénznek vennünk. Az udvari krónikásnak nyilvánvalóan megvolt a maga koncepciója arról, miként kell Aëtius tekintélyét lerombolni s ezáltal kenyéradó gazdáját, a pápát előtérbe helyezni. Valójában a Birodalom soha nem védte az Alpok-átjárót, mivel a bejárat túl széles volt ahhoz, hogy védeni lehessen. Itáliát hatszor szállták meg az 5. században, és egyik behatolót sem sikerült feltartóztatni − csak az Isonzó völgyénél és Aquileia falainál. Hogy a város eleste után pontosan mi történt, az elég homályos. Attila nyilván lerohant fél tucat további várost − többek között Concordiát, Altinumot −, de nem támadta meg a birodalmi székhelyet, Ravennát. Lehet, hogy túl nehéz feladatnak ítélte, de az is lehet, hogy tudta: az uralkodó Rómában van; mindenesetre a hun vezér a Pó folyó völgyében folytatta útját. Aquileia sorsát elkerülendő a városok egyszerűen megnyitották kapuikat: Padova, Vicenza, Verona, Brescia, Bergomum (Bergamo) és végül Mediolanum (Milánó). Itt a hunok addig gyújtogattak és fosztogattak, hogy a polgároknak közben volt idejük elmenekülni. Az egyik beszámoló szerint Attila a birodalmi palotában ütött tanyát, ahol látott egy festményt, melyen szkíták térdepelnek a keleti és a nyugati birodalom császárai előtt. Az ötlet annyira megtetszett neki, hogy nyomban odarendelt egy helyi mestért azzal, hogy fesse meg a jelenetet még egyszer, de úgy, hogy ő ül a trónon, és a két uralkodó aranyat önt a lábai elé. Az előrenyomulás innentől akadozott. Egy hódító alighanem végigsöpört volna az Appennini-félszigeten, és meg sem áll Rómáig. Priszkosz szerint Attila szorosan követte Alarik „lába nyomát”, és sámánjai talán éppen ezért figyelmeztették őt arra, hogy ugyanaz a sors várhat rá, ha Rómát beveszi: a győzelem után azonnali halál. Nem vitás, a halál „benne volt a levegőben”, olyan értelemben, hogy rettenetes hőség tombolt, fogytán volt az élelem, és járvány ütötte föl a fejét. A nyár a naptár szerint véget ért ugyan, de a szeptember az északitáliai síkságon tikkasztó tud lenni, és a térség tele volt a maláriát terjesztő moszkitókkal. Később mások is hasonló sorsra jutottak. 540-ben a frankokat „támadta meg a hasmenés és a vérhas, és a megfelelő élelem hiányában nem tudták lerázni magukról a kórt. Azt mondják, a frank hadsereg egyharmada esett áldozatul a járványnak.” Egy másik frank haderő 553-ban vallott kudarcot, ugyanígy. Elképzelhető, hogy mindebben Aëtius hadserege is szerepet játszott, habár erre csak egy rövid és zavaros utalás található a hispániai krónikásnál, Hydatiusnál, aki 470 körül emlékezett meg erről. Róma mindenesetre a totális katonai fellépés helyett a diplomáciai megoldás híve volt, jegyezte föl Prosper, aki természetesen mindent megtett azért, hogy legfőbb ura, I. Leó pápa dicséretét zengje. Leó kétségtelenül eredeti figura volt, Prosper ábrázolásában azonban mai értelemben véve akár politikailag szélsőségesnek is minősíthetnénk. Megválasztása távolléte miatt késett 440-ben, de hívei „csodálatos békével és türelemmel” vártak rá. Az eretnekséget „csodálatra méltó” hitbuzgalommal irtotta, és könyveket égettetett, olyan hévvel, amelyhez megint csak „szent elkötelezettség” szükségeltetett. Erős pápának tűnt, amikor az egyházra nézve a legnagyobb veszélyt jelentő Attila megölte saját testvérét, Bledát, és abszolút hatalomra tett szert a Duna túloldalán. Az olyan világi vezetők, mint Aëtius, büszkék, törtetők, igazságtalanok, istentelenek és meggondolatlanok voltak, míg Leó, legalábbis Prosper összevetésében, mentes volt mindezen tulajdonságoktól. Szembeszállt még II. Theodosziosszal is, aki a II. Epheszoszi Zsinaton 449-ben beleegyezett abba, hogy Krisztus ha anyja tulajdonságait nem örökölhette is, de nyilvánvalóan emberi alakot öltött. Amikor

Theodosziosz 450-ben meghalt, Markianosz, akit Theodosziosz nővére emelt a hatalomba, az ortodoxia megmentőjeként érkezett, mármint a Leó-féle ortodoxiáé; innen a 451-es khalkédóni zsinat. A nők Prosper szemében irrelevánsak voltak. Markianosz felesége, Pulcheria, akinek a trónt köszönhette? Galla Placidia, Valentinianus császár anyja, vagy a tévelygő Honoria; a kor legbefolyásosabb asszonyai? Említést sem érdemelnek. És természetesen most, amikor Attila magát a Birodalom szívét fenyegette, Aëtius teljességgel használhatatlannak bizonyult, és minden dolog Leóra maradt − így az „elfogulatlan” krónikás. Ahol Aëtius saját ítéletére hagyatkozott, ott Leó számára Isten adott útmutatást. Attilához menő misszióját a szenátus és III. Valentinianus hagyta jóvá. „Ennél jobbat nem lehetett kitalálni: küldöttséget kellett meneszteni a borzalmas királyhoz, és békét kérni tőle.” Két társat vitt magával; Trygetiust, a korábbi prefektust és tapasztalt diplomatát, aki a vandál Geiserichhel tárgyalt Afrikában, és Avienus exkonzult, aki ekkor Róma egyik legbefolyásosabb szenátora volt. Lehetséges, Leó fő feladata az volt, hogy a foglyok váltságdíjáról alkudozzék. Prosper leírásában Leó és a Jóisten mentette meg Rómát. Más kérdés, hogy a küldöttség másik két tagja később egészen másként számolt be a történtekről. Attila minden jel szerint örömmel fogadta a három küldöttet; lehetséges, hogy saját elit logasainak tükörképét látta bennük, élükön Róma legfőbb „sámánjával”. Ahogy Prosper írja: „A király az egész delegációt udvariasan fogadta, és olyannyira hízelgett neki a legfőbb pap jelenléte, hogy utasította embereit: hagyjanak fel az ellenségeskedéssel, és ígérjenek békét s visszavonulást a Duna túlpartjára.” Ilyen egyszerű ez. Varázslatos! Leó ugyanis Prosper szemében Krisztus megtestesülése volt. „A kiválasztottnak malasztban volt része − írta Prosper egy másik szövegkörnyezetben −, nem engedve társainak henyeséget vagy az ellenség támadásától való megfutamodást, hanem képessé téve őket arra, hogy jól dolgozzanak, és meghódítsák az ellenséget.” Hogy a találkozón valójában mi történt, azt senki nem tudja. Lehetséges, hogy az eseményre a Garda-tó partjánál került sor, ahogy egyes források állítják, „a Mincius folyó forgalmas gázlójánál” (ma: Mincio, mely Peschieránál folyik a Garda-tóba), habár a magam részéről nem tudom elképzelni, hogy Attila a római invázió előtt még keletnek vette volna az irányt; a logika azt diktálja, hogy dél felé kellett haladnia. Bizonyára kemény alkudozás folyhatott. Elég valószínű, hogy Attila szörnyű következményekkel fenyegette meg Itáliát, ahogy Jordanes írja: „hacsak nem küldik el neki Honoriát, az esedékes királyi hozománnyal együtt”. Ez viszont alkalmat adhatott egy ellenajánlatra: nincs Honoria, akit erre az időre alighanem biztonsággal férjhez adtak, vagy az „erkölcsösség kötelékeibe” űztek (vagy a kettőt egyszerre varrták a nyakába, s a szeszélyes hölgyet éppen ez hozta ki a sodrából); ám a királyi hozomány ügyében mégiscsak lehetne tárgyalni. Foglyok szabadon bocsátva, készpénz kifizetve és az ügy mindkét oldalról tisztességgel lezárva. Konkrét információ híján, ahogy ilyenkor lenni szokott, legendák kaptak lábra, és csodáról beszéltek. Az egyik 13. századi magyar kódex (Anonymus: Gesta Hungarorum) szolgáltatja az egyik változatot, miszerint Attila látomásában egy mérges angyal jelent meg, s a hun ezért tanúsított engedékenységet (erről bővebben a 12. fejezetben szólunk). Attila a pápával valószínűleg nem törődött túl sokat. Épp elég gondja-baja volt ahhoz, hogy a további előrenyomulást fontolóra vegye. Betegségek, éhínség, netán egy új keletű felismerés: túl nagy falatot ragadott ki ahhoz, hogy megeméssze. Nem beszélve arról, hogy túlságosan mélyen behatolt Itália földjére, miközben Róma „másik fele”, Konstantinápoly gyakorlatilag közelebb volt már Pannoniához, mint ő maga. Visszavonult tehát az Isonzóhoz, és onnan visszatért pannóniai szállásterületére. 452 kora telén, amikor a jég kezdett hízni a Dunán, ismét követeket küldött Markianoszhoz, és rombolással fenyegetőzött, „mivel amit Theodosziosz megígért, az nem teljesült, és ezért sokkal kegyetlenebb arcát fogja megmutatni az ellenségnek, mint amilyet valaha is láttak”.

Ez azonban puszta hetvenkedés volt. Ezreket veszített a katalaunumi síkságon, ezrek hullottak el Itáliában a járvány miatt. Későn tért haza ahhoz, hogy az állatállomány a nyári legelőkön meghízhasson. Az itáliai hadjáratot Leó váltságdíja „rentábilissá” tette ugyan, de Markianosztól semmi nem jött, miközben a katonák fáradtak voltak, a parancsnokok pedig telhetetlenek. Több küldöttség nem indult. A téllel együtt baljós csend ereszkedett a Duna határvidékére, Markianosz pedig törhette a fejét: mit tervez Attila? Tavasszal valaminek történnie kell! Itáliában városok tucatjai szenvedték meg a hun inváziót, vagy legalábbis később ezt állították magukról. De egyik sem járt olyan rosszul, mint Aquileia. Jordanes szavai visszhangoznak századokon át, Gibbon átiratában: „A következő nemzedék alig tudta fölfedezni a romok alatt Aquileiát.” Más írók, elég felületes megközelítéssel, ilyesmiket állítottak: a város totális és helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Nos, ez nem egészen igaz. Vannak forrásaink az Attila utáni korszakról, amelyekből másra lehet következtetni. Hat évvel később az állítólag véglegesen tönkretett város kezdett szépen újjáéledni. Jó keresztény gyülekezete volt, és jó püspöke. Nicetasnak hívták. 458-ban levelet írt Leónak, akinek a válasza fennmaradt a levélgyűjteményében. Nicetas nemcsak a romok eltakarításával küzdött meg, hanem az üzleti életet is újjáélesztette. Nem volt könnyű dolga: családok estek szét, a férfiakat hadifogságba hurcolták, az asszonyoknak egyedül kellett boldogulniuk; de lám, Isten segedelmével a dolgok kezdtek jobbra fordulni. A fogságból lassan visszaszivárogtak a túlélők. Attila valóban szabadon engedett foglyokat, feltehetően Leó váltságdíja fejében. Hányan lehettek, akik nem élték túl a fogságot? Mi történt azokkal, akik túlélték ugyan, de nem váltották ki őket? Rabszolgákká váltak, nyilván, és eddigre vagy meghaltak, vagy valamelyik hun törzsfőnök szolgálatában dolgoztak Pannoniában. Nicetasnak két fő gondja volt. Az első: akadtak asszonyok, akik abban a hitben, hogy férjük elhalálozott, újra frigyre léptek. Fölmerült a kérdés: akkor most melyik házasság érvényes? Borzalmas kérdés volt ez, hiszen bármely válasz, bármilyen konkrét szabály családok százait tette tönkre. Leó azonban nem az a pápa volt, aki túl sokat habozott, hanem határozott választ adott: a második házasság érvénytelen, az elsőt helyre kell állítani. Arról szó sem esik, mi a szabály, ha az asszonyt a hunok vitték el; az ilyen teremtés örökre elveszett, de legalább nem okoz teológiai problémát. A másik gondot Nicetasnak a visszatérők vallási státusa jelentette. Egyeseket a fogságban eretnekségre kényszerítettek, vagy (gyerekként) eretneknek kereszteltek. Más kérdés, hogy a hunokat eretnekeknek minősíteni − kissé furcsán hangzik. A probléma valójában abból eredt, hogy Attila hadserege továbbra is meglehetősen kevert népségekből állt, akadtak például gótok, akik egy évszázaddal korábban az arianizmusra tértek át. Nicetas aligha tudott megkülönböztetni egy hunt egy góttól, de az eretnekség vörös posztó volt a pápai „bika” szemében. Leó úgy rendelkezett, hogy az erőszakos térítés nem jelent áttérést; az ilyen „bárányokat” vissza kell fogadni, meg kell nekik bocsátani, és helyre kell állítani eredeti hitüket. Ezek a személyes drámák végül is így vagy úgy lecsengtek, és az újjáéledő város keresztény közössége hamarosan eléggé meggazdagodott ahhoz, hogy bazilikát emeljen a zsinagóga romjai fölött. A zsidók, úgy fest, eddigre eltávoztak. Egy évszázaddal később újabb barbár támadás söpört végig a városon, ezúttal a langobárdok pusztítottak, és indították el azt a folyamatot, melynek végeredményeként a városlakók a velencei lagúnák vigasztalan, de mindenképpen biztonságosabb világában kerestek menedéket.∗ ∗

A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk sorozatunk John Keahey: Velence a tenger ellen c. kötetét. (A szerk.)

Ezt a változást a leegyszerűsített krónikák úgy kommentálják, hogy Aquileia túlélő lakossága a hunok elől menekülve alapította meg Velencét, ahová a hunok lovaikkal nem merészkedtek utánuk, mert tartottak a környék mocsaraitól. Ez lehet, hogy érvényes Aquileia zsidó lakóira, a keresztény többség azonban jóval hosszabb ideig kitartott. Csak 569-ben, egy újabb barbár inváziót követően döntött úgy Paulus püspök, hogy relikviáit és jogait az Aquileiától tíz kilométerrel délre fekvő Grado kikötőjébe költözteti át, és újabb egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a Velencébe költözés megtörténjék. Velence igazi fejlődése, amikor is a csatornákat elkezdték rendesen megépíteni és a szigeteket hidakkal összekötni, csak a 9. században kezdődött el. Ez valóban valami újat és fontosat jelentett, ami később írókat arra ösztökélt, hogy a történelmi tények kellemetlen és zavaros tömegét rövid és velős népmesékké formálják át. Velence ma is hivatkozik aquileiai gyökereire és hagyományaira, hogy jókora idegenforgalmi hasznot húzzon belőle. Murano és Burano közeli szigetein ma is folyik üveggyártás, ami − ugye, emlékszünk − részben a rabszolga Sentiának és társainak köszönhető, akik Aquileiában serénykedtek, még annak előtte, hogy Attila az egész világukat a feje tetejére állította volna.

TIZEDIK FEJEZET

Hirtelen halál, a titkos sír

Ritkán adódik, hogy egy lány ekkora hírnévre tegyen szert, pusztán attól, hogy nem tesz semmit. Ildikónak hívták görögül és latinul, de történészek a nevet a germán Hildegunde keresztnévvel azonosítják. Valószínűleg germán hercegnő volt, valamelyik távoli vazallus küldhette, hogy elnyerje Attila áldását. Attilának ekkor már számos felesége volt, nem annyira csillapíthatatlan szexuális étvágya miatt, sokkal inkább azért, mert egyfelől a magas rangú feleség ajándékozása a hódolat kifejezésének egyik formája volt, másfelől pedig zálogul szolgált ahhoz, hogy a távoli és megbízhatatlan vazallusokat kordában lehessen tartani. Jordanes egy később elveszett bekezdést idéz Priszkosztól, amikor azt állítja, hogy Ildikó csodaszép leány volt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ő volt Attila utolsó felesége, akit 453-ban vittek vagy küldtek a hun király udvarába. Hogy a nászéjszakán mi történt, arról megint csak Priszkosz elmélkedik, aki négy évvel korábban találkozott személyesen Attilával, de az esemény iránt kitüntetett érdeklődést tanúsít. Az előző három évet régi elöljárója, Maximinus oldalán a Nílusnál töltötte, hogy egy régi hitvitát, mely Krisztus istenemberi természete körül zajlott, elrendezzen. Az egész hűhót 448-ban egy Eutyches nevű idősebb pap gerjesztette újra, azt állítva, hogy Krisztusban kizárólag isteni természet lakozott, emberi azonban nem. A vita megint elfajult, és fölkorbácsolta az indulatokat Róma és Konstantinápoly között. A IV. Egyetemes Zsinat Khalkédónban 451-ben megpróbált valami kompromisszumos megoldásra jutni, kinyilvánítva, hogy Krisztus egyetlen személy volt, de két természettel, s ezzel a zavarba ejtően ügyes érveléssel lehetővé tette mind az Isten, mind az ember kifejezés Jézusra vonatkoztatását. A zsinat ugyanakkor Rómával egyenlőnek nyilvánította Konstantinápolyt, s így a keleti főváros teljes fennhatóságot kapott az egész Balkánra és a Birodalom keleti felére. Róma tajtékzott, nemkülönben a monofizitizmus hívei Egyiptomban, akik továbbra is ragaszkodtak Krisztus egyetlen, tehát istenemberi természetéhez. Priszkosz és Maximinus éppen két makacs egyiptomi vallási közösséget igyekezett jobb belátásra bírni, amikor Maximinus meghalt. 453 elején, amikor Priszkosz visszatért Bizáncba, a főváros a vallási vita miatt még mindig a feje tetején állt. Lehetséges, hogy Priszkosz tanácsokat adott a város katonai parancsnokának a lázadások elfojtására. Nyilvánvaló, hogy a görögök és a hunok között még mindig jó kapcsolatok voltak, talán éppen egy soknyelvű gót közvetítőnek köszönhetően, aki a megrázó hírt hozta Pannoniából. Priszkosz eredeti kézirata nem maradt fenn, de Jordanes másolata igen. Íme tehát Jordanes beszámolója arról, mi történt a menyegző után, amikor ifjú hitvesével Attila visszavonult: „Jócskán kivette részét (Attila) a menyegzői mulatságból, majd bortól elnehezülten hanyatt feküdt, és elaludt. Vérzékenységben szenvedett, és a vér, mely máskor az orrán keresztül utat talált, most nem tudott kifolyni a szokásos módon, elöntötte a torkát, és ez okozta halálát. Így aztán a részegség szégyenletesen vetett véget egy olyan király életének, aki oly sok hadi dicsőséget aratott. Másnap, amikor már jócskán benne jártak a napban, a király kísérői, gyanítva, hogy valami nincs rendjén, feltörték az ajtókat. Attilán egyetlen sebesülést sem láttak, ám a király vérömlés

következtében holtan feküdt, a lány meg kendőjébe temetett arccal zokogott.” A részletek meggyőzőek − egy fiatal lány, féktelen tivornyázás, éjszaka, tele kicsapongással, a holttest, a zokogó lány… Mi történhetett? A későbbiek folyamán meglódult a képzelet Ildikó szerepét illetően − egy megrontott hercegnő, aki talán bosszút forralt, egy elrejtett tőr, méreg − ki tudja, mit forgatott a fejében a szépséges ifjú ara? Hasonló szóbeszédek kaptak lábra Dzsingisz kán halála után is, mondván, hogy a nagy vezér az utolsó felesége bosszújának vált áldozatává. A szimpla, hétköznapi halál nem illik egy hős uralkodóhoz; üstökösök, baljós előjelek, dráma − ezek nélkül nehéz helyére tenni az ilyesmit. Csakhogy ezúttal nyoma sem volt efféle körülményeknek, Ildikó sokkos állapota pedig egyértelműen ellentmondott minden ilyen spekulációnak. De akkor mi történt? Úgy vélem, a kérdés megválaszolásához át kell tekintenünk néhány orvosi részletet. A beszámoló vérről szól, mely szájon és orron keresztül ömlött ki. Ennyit arról a feltételezésről, hogy a királlyal − a férji kötelesség teljesítése közben bekövetkezett − szívinfarktus vagy agyvérzés végzett. Egyik sem okoz külső vérzést. A vér csakis olyan szervből jöhetett, mely a szájjal kapcsolatban van − tüdő, gyomor vagy nyelőcső. A tüdő nem okozhat hirtelen vérzést (ebből a szervből csak vércseppek szivárognak lassú, sokszor évekig tartó, sorvasztó betegségnél, mint például a tébécé). Marad tehát a gyomor és a torok. Vegyük először a gyomrot! Hányás okozhat fulladást, de erről itt nem volt szó; a szemtanúk figyelmét a vérnyomok ragadták meg. Az egyik lehetséges magyarázat: gyomorfekély, mely bizonyos idő óta fejlődhetett ki, anélkül, hogy bármilyen szimptómával együtt járt volna (a gyomorfekély nem mindig okoz fájdalmat). A gyomorfekély egyik okozója a stressz, márpedig Attilának ebben volt része, épp elég. A sokéves kemény hadjáratok sorozata nyilván megviselte szervezetét, s ehhez mostanra hozzájárult az a fájdalmas felismerés, hogy a sok-sok harc, kockázat, erőfeszítés ellenére a nagy álom, a Galliát és Pannoniát felölelő Nagy Hun Birodalomról − nem beszélve Róma és Konstantinápoly meghódításáról −, már soha nem fog megvalósulni. Ha valaha is hitt abban, hogy a Kék Ég vagy a Háború Istene, vagy bármilyen istenség, aki előtt sámánjai tisztelegtek, arra rendelte volna őt, hogy az egész világot kormányozza, nos, akkor most be kell érnie ennél jóval kevesebbel… Egy szó, mint száz, szerintem elképzelhető, hogy a vérzést gyomorfekély okozta; a feltoluló vér normális körülmények között fel kellett volna hogy ébressze, de mivel a sok italtól és a kimerültségtől mély öntudatlanságba zuhant, ez okozhatta a halálát. De van még egy s talán ennél is valószínűbb változat. A hunok tudvalevően nagyivók voltak, s nemcsak a maguk árpasörét itták, hanem Rómából hozott borokat is. Priszkosz is bort említ az emlékezetes vacsoráról szóló beszámolójában. Attila két évtizeden át nagy mennyiségű alkoholt fogyasztott (gondoljunk csak a fenékig ürített kupákra minden egyes tószt után!). Az alkoholizmus okozta betegségek között van egy állapot, amikor az erek túlfeszítettsége nyelőcsői visszértáguláshoz vezethet. A felduzzadt, elgyengült vérerek bármelyik pillanatban megpattanhatnak, s a hirtelen támadt vérömleny egy fekvő embernél egyenesen a tüdőbe kerülhet. Ha Attila ébren lett volna, és józan, akkor nyilván felül az ágyban, és feltételezhetően helyrejön. De így: alkohol, kábulat, elgyengült erek a torokban − valószínűleg mindez együtt okozhatta a fulladásos halált. Szegény, ártatlan Ildikó, aki a holttest mellett ébredt, sírógörcsöt kapott, és túlságosan is sokkos állapotban volt ahhoz, hogy segítségért siessen, de még ahhoz is, hogy a különös csend miatt aggódó udvari embereknek ajtót nyisson. Jordanes követi a történéseket. Futótűzként terjedt a hír. Az emberek csoportokba verődve szörnyülködtek. A borzalmas igazság letaglózta őket, megkezdődött a rituális gyász, melynek minden kultúrában megvannak a maga kifejezési eszközei. Ez esetben előhúzták

késüket, és levágták hajfonataikat (ez a szokás alighanem a hsziungnuk idejétől számítva három évszázadon át fennmaradt, hiszen a királyi sírhelyeken tövében levágott copfokat találtak a régészek). A férfiak arcukat is megvagdosták − ez magyarázza azokat a sebhelyeket, amelyeket utóbb a hunok ábrázolásakor számos szerző alaposan félremagyarázott. Ahogy Jordanes írja: „Amúgy is csúf ábrázatukat mély sebekkel torzították el, hogy a híres harcost ne asszonyi könnyekkel és siránkozással, hanem férfivérrel gyászolják.” Ez a rituálé a Balkántól Közép-Ázsiáig sok törzsnél bevett szokás volt, de jól ismerték már Nyugaton is. Sidonius is felidézi a rituálét, amikor Avitus dicsőségét zengi: „Sebeiddel túlteszel azokon, akik önkezükkel ejtett sebeik miatt siránkoznak, és vetnek barázdát arcukra vassal, hogy félelmetes legyen ábrázatuk.” A holttestet a pusztában, selyemsátorban ravatalozták fel, Attila egész gyászoló népének szeme láttára. A sátor körül lovasok köröztek (úgy, ahogy a cirkuszi játékoknál szokás), miközben a táltosok gyászénekeket zengtek, melyekből Priszkosz, úgy tűnik, mintha szóról szóra idézne, jóllehet e szövegeket először hunból gótra és görögre kellett fordítani, amiből aztán Jordanes megalkotta a latin verziót, amely, íme, így fest: „Hunok vezére, Attila király, született Mundzuk fiaként, a legbátrabb törzs uralkodója, aki soha nem látott hatalommal egyedül birtokolta Szkítia és Germánia királyságait, és rettegésben tartotta mindkét Római Birodalom városait, mely városok, hogy maradékaikat a fosztogatástól megóvják, imádságokkal és éves sarc fizetésével engesztelték őt. És amikor mindezt jó szerencséjének köszönhetően végrehajtotta, nem esett áldozatul sem az ellenség rohamának, sem cselszövésének, hanem biztonságban élt népe körében, boldogan, örvendezve, mindenféle fájdalomtól mentesen. Ki hiheti el ezek után, hogy halála nem kiált bosszúért?” Ezek a sorok temérdek tudományos elemzés táptalajául szolgáltak, és néhány merész próbálkozást is bátorítottak, hogy egyfajta gót verziót rekonstruáljanak − kevés sikerrel. Nincs eredeti hun forrás, és így lehetetlen bármit is bizonyítani. Más kérdés, hogy Priszkosz hitt e sorok eredetiségében, másként miért idézett volna ilyen akkurátusan? Lehet, hogy egyszerűen csak jó munkát akart végezni, és megpróbálta hitelesen felidézni a hunok bánatát? A legtöbb, amit a hunok Attiláról elmondhattak, nyilvánvalóan az volt, hogy vezérük nagyszabású fosztogatásokat tett számukra lehetővé, és úgy halt meg, hogy nem adott felmentést a bosszú alól. Ahogy Maenchen-Helfen fogalmazott: úgy hangzik ez, „mint egy amerikai gengszter sírfelirata”. A leírás rituális lamentációval folytatódik, egyfajta virrasztással: egy jól megélt életút elsiratása és ünneplése ez.∗ Amikor az éj leszállt, a holttestet előkészítették a temetéshez. Ekkor történt valami, ami kapcsolatban áll „először arannyal, másodszor ezüsttel, harmadszor a vas keménységével”. A fémek, mondja Priszkosz Jordanesen keresztül, jelképek voltak − a vas az alávetett népeket szimbolizálta, az arany és az ezüst az ellopott kincseket. Aztán „a fegyvereket helyezték ∗

Jordanes vagy Priszkosz azt mondja, hogy a hunok a rítust a strava szóval illették, és ez számos nyelvészeti spekulációra adott alkalmat. A vitázó nyelvészek egyvalamiben egyetértettek: a szó nem török eredetű, amiből viszont az is következhet, hogy nem is hun. A strava számos szakértő szerint késő középkori cseh és lengyel kifejezés, jelentése: ’étel’, melyet „temetési szertartáskor” fogyasztanak, azaz halotti torról van szó. Az, hogy a hunok ezer évvel korábban miként használhatták, illetve Priszkosz milyen informátoron keresztül jutott ehhez a szóhoz, továbbra is rejtély.

mellé, melyeket az ellenségtől harcban zsákmányolt; különféle drágakövek és díszítések ragyogtak, a királyi dicsőség jeleként”. De hogy is volt ez a fémekkel? A legtöbb fordításban a „koporsókra” vonatkozott a háromféle fém fölemlegetése, amiből egyenesen következik az a nevetséges, mégis sokszor ismételt történet, miszerint Attilát három koporsóba temették: egy aranyba, egy ezüstbe és egy vasba. Gibbon tényként fogadja el a legendát, kommentár nélkül. Ennek folytán kincskeresők generációi remélték, hogy rábukkannak egy királyi sírra, mely mindezen kincseket tartalmazza. A feltételezés széles körben elfogadott Magyarországon − mi több, bizonyított történelmi tényként kezelve még az iskolai tananyagban is helyet kapott −, részint Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényének köszönhetően. „A főpapok a ravatal mögött fekete lovat áldoztak, s a világtalan Káma (táltos) megkérdezte az elköltözött hun szellemeket, hogy miképpen temessék el Attilát? − Tegyétek őt hármas koporsóba − ez volt a felelet. − Az első koporsó legyen arany, mint a napfény, mert ő a hunok napja volt. A második koporsó legyen ezüst, mint amilyen az üstökös csillag szárnya, mert ő a világnak üstökös csillaga volt. A harmadik koporsó legyen acélozott vas, mert ő erős volt, mint az acélozott vas.” Ez persze nonszensz, ha kissé belegondolunk. Mennyi arany kellett volna egy koporsó elkészítéséhez? Megmondom: mintegy 60 ezer négyzetcentiméternyi. Mai értéken számítva ez 15 millió angol font, súlyban mérve: egy tonna tömbarany. A Birodalom éves aranytermelése sem lett volna elegendő hozzá, de ne felejtsük el, ez már olyan időszakban történt, amikor Konstantinápoly megtagadta a hadisarc fizetését. Ha Attilának ennyi aranya lett volna, aligha támadja meg a Nyugatot, és fából épült palotán, valamint az egyetlen kőépületen, a fürdőn kívül feltehetően más építészeti remekekkel is büszkélkedhetett volna. Mindemellett a hunok ennyi arany birtokában valószínűleg nem követnek el olyan szamárságot, hogy a kincset eltemetik. És akkor még mindig van két további koporsó, mindegyik nagyobb, mint az előző. Kétszázezer négyzetcentiméter fém! Soha még uralkodót ilyen gazdagsággal nem temettek. Arról nem beszélve, hogy csak a koporsók kiöntése hónapokig tartott volna. Megemelésükhöz, mozgatásukhoz − több mint három tonna! − ugyancsak komoly nehézségekkel kellett volna megküzdeni − legalább 60 emberre, igencsak erős szekérre és tucatnyi ökörre lett volna szükség. És mindezt titokban, az éj leple alatt, hogy a rituális szabályok szerint járjanak el. A történetet végül is nem Gárdonyi, hanem az ugyancsak kiváló író, a róla elnevezett szegedi múzeum egykori igazgatója, Móra Ferenc göngyölítette fel. Jókai Mórig ment vissza, aki viszont Ipolyi Arnold püspöknél bukkant rá erre a forrásra. Ipolyi 1840-ben azt állította, hogy a három koporsóról Jordanesnél olvasott, akinek az írásaihoz az idő tájt nagyon kevés ember férhetett hozzá. Valószínűbb azonban, hogy Gibbon beszámolójáról hallhatott, ám ezt vagy nem értette meg pontosan, vagy szándékosan improvizált, hogy egy jó történetet kerekítsen belőle. Jordanes ugyanis nem beszél fémkoporsókról. A latin életszerűbb megoldást sugall: coopercula… communiunt, azaz: „megerősítették a fedőlapokat”. Az arcea (koporsó) szót nem említi. Legföljebb fakoporsókra gondolhatunk, amelybe az értékesebb tárgyakat, mint például az íjak díszítésére használt aranylemezkéket elhelyezték. A koporsó fedelét végül kicsiny, jelképes arany-, ezüst- és vaskapcsokkal zárhatták le. Pontosan ilyen koporsókat találtak a hsziungnu leletek között Nojon-úlban Mongóliában.

De mi történt a temérdek kinccsel, amit állítólag a test mellé temettek? Tomka Péter így ír erről: ,A holtat ünnepi öltözetben helyezték el a koporsóban. Étel- és italadományokkal látták el, olykor egyszerűbb eszközöket, például késeket helyeztek mellé.” De magába a koporsóba semmilyen nagyobb értékű tárgyat nem raktak. Ha a pannonhalmi kincseknek − kultikus tárgyak aranylemezkékkel díszítve, de test nélkül − valóban közük van Attilához, akkor a testet és a királyi kincseket valahol máshol kellett eltemetniük. Következésképpen: ami után kincskeresők és archeológusok kutatnak, az egy fakoporsóba helyezett test − mely réges-rég eltűnhetett valahol a Tisza árterületén − és egy halom személyes tárgy. A szegedi múzeumban igazán közel érezheti magát az ember Attilához, különösen, ha Kürti Béla, a jelenlegi igazgató kalauzolását élvezheti, aki olyan rutinosan kezeli a tárgyakat, ahogyan azokat annak idején maga Attila forgathatta. Kürti termetes ember őszülő szakállal, több mint 30 éve dolgozik a múzeumban; tőle tudom meg, hogyan kerültek ide a leletek. A történet főhőse egy ma a nyolcvanas éveiben járó egykori földműves, bizonyos Bálint József, aki Szegedtől 12 kilométerrel délre egy kicsiny faluban él. Ötéves volt, amikor rábukkant a leletre. A falu, Nagyszéksós, olyan kicsi, hogy a térkép nem is jelöli, csak a mellette levő, azonos nevű tavat. Egy szép kora nyári napon történt 1926-ban. Az ötéves fiúcska odakint játszadozott, miközben a szülei tökmagot vetettek. Egyszer csak észrevette, hogy valami kiáll a frissen szántott földből. Közelebbről szemügyre véve a dolgot, egy különös formájú fémedényt kapart elő a talajból. Az edény mintha csupa lyukakból állt volna − egészen pontosan 39 lyukból, három sorban elhelyezkedve. A gyerek megmutatta az anyjának, amit talált. A fémtárgy, éppen azért, mert tele volt lyukakkal, edényként teljesen használhatatlan volt, ezért a mama fogott egy kalapácsot, kilapította a fémet, majd nagyjából körformára alakítva egy koronafélét hajlított belőle. − Na, most király lesz belőled! − mondta, és a gyerek az új játékával boldogan elszaladt a disznóól felé. Csakhogy a „korona” túl nehéz volt, nem tudta a fején tartani. Így aztán fogta, és mint egy karikát, elhajította, majd elfeledkezett róla. Hat hónappal később egy parasztember újra megtalálta a tárgyat, és ezúttal akadt valaki a családban, aki úgy vélte, ez mégiscsak valami fontos dolog lehet. Megtisztította a fémet, és döbbenten látta, hogy aranyat tart a kezében. Az aranyat három darabra törte, és megkeresett vele egy szegedi ékszerészt, hogy megtudakolja: mit kóstál a nemesfémdarab? Az ékszerész, törvénytisztelő ember lévén, jelentette a dolgot a rendőrségnek, ahonnan értesítették a szegedi múzeum akkori igazgatóját, Móra Ferencet. A neves író és muzeológus kiment a helyszínre, kedvesen elbeszélgetett a kisfiúval, aki megmutatta, hol talált rá a fémdarabra. A helyszínen hamarosan két újabb edény is előkerült. Az igazgató hivatalos kéréssel fordult a föld tulajdonosához, hogy ásatásokat szeretnének végezni a tökföldjén, Bálint gazda azonban felháborodva utasította el az ötletet. Nyolc év eltelt. Móra Ferenc meghalt, ám utódja, ha lehet, még nála is eltökéltebb volt: visszatért Nagyszéksósra, meggyőzte Bálint gazdát, feltárta a területet, és fölfedezte minden idők leggazdagabb hun kincsestárát. A leletegyüttes 162 darabból áll: övcsatok, nyakláncok, arany ékszerek drágakő berakásokkal, lószerszámok, nyeregdíszítések, csizmakapcsok, kardés tőrdíszítések, faszerszámok markolatai, nyereg- és ostordarabok, tálak és fazekak. A további apróbb leletek több mint 200 darabra egészítik ki a kollekciót, de még ezekből is összeáll közel egykilogrammnyi arany. A csizmacsatokból a régészek megállapították, hogy a tárgyak a hun elit egy vagy több tagjához tartoztak. A szakértők, mint Bóna István vagy Tomka Péter, egyetértenek abban, hogy itt áldozati adományról lehetett szó, és − ami döntő − mindez nem egy temetkezés része. Csontokat nem találtak Bálint gazda földjében, sem hamut, sem pedig sírhantra utaló jelet. A tál most a Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten található; központi darabja annak a kincsestárnak, melynek Kürti a szakértője. Egy másolat Szegeden látható. Hasonló leletek Perzsiában arra engednek következtetni, hogy a lyukak egykoron üvegdíszítéseket

vagy féldrágakő berakásokat tartalmazhattak. Az ilyen edényeket minden bizonnyal a Priszkosz által is leírt hivatalos vacsorákon elhangzó tósztoknál használták. Meglehetősen izgalmas belegondolni, hogy a tál abból az időből maradt ránk, amikor Attila a hatalmának csúcspontján volt, s pár évvel később az edény temetési kegytárggyá változott. Mindeközben sor került a titkos temetésre − valahol. Sírhantot senki nem említ. Ha a szertartást a hsziungnu szokások szerint hajtották végre, akkor valahol lennie kellett egy mély aknának, egy fával bélelt sírkamrának, ahová a koporsót elhelyezték, majd az üreget betemették. A „titkos” szón van a hangsúly. Dzsingisz kánt titokban temették el, és ugyanígy jártak el utódjai halálakor is. A titkosságnak kettős célja volt. Az egyik nyilvánvalóan a sírrablók elleni védekezés; a mongolok szent hegyükön, a Burkan-kaldunon ugyanúgy tisztában voltak ezzel a veszéllyel, mint ezer évvel korábban a hunok. A másik ok: a hely szent jellegének, az uralkodót körülvevő isteni aurának a megőrzése. A mongol uralkodók esetében a gondot az jelentette, hogy nagyjából mindenki tudta, hol került sor a temetésre − a szent hegyen, a Burkan-kaldunon, a mai Hentij hegységben Észak-Mongóliában. A mongolok úgy próbálták megoldani a problémát, hogy a sírhelyet lovakkal letapostatták, őröket állítottak fel, és az egész térséget lezárták, majd fákat és füvet telepítettek, s így álcázták a szent helyet. Egy nemzedék után már senki nem ismerte a temetkezés pontos helyét, mint ahogy a mai napig is csak találgatják. Attila esete azonban más. Úgy tűnik, hogy lennie kellett egy hagyományos szertartásnak a vándorló pásztortörzsek vezetőinek végső búcsújánál. A hunok azonban már több nemzedék óta nem vándoroltak, ugyanakkor nem volt hagyományos szent helyük, ahol vezéreiket eltemették volna, még ha a (nem bizonyított) hsziungnu ősökhöz fűződő távoli népi emlékezet őrzött is valami effélét. De akkor sem volt olyan hegység a közelükben, mely ég és föld között egyfajta „hidat” képezhetett volna. Más lehetőségük nem volt tehát, mint egy egyszerű földi temetés. Ebben hisznek a magyarok, és némi regényes fordulattal ezt támasztják alá Gárdonyi sorai is. Hová temették el a királyt? „Az öreg Káma válaszolt az égi sugallat szerint: − A Tisza tele van apró szigettel. Egyik helyen a keskenyebbik mederről térítsétek el a vizet. Ott ássátok meg a sírt mélyen, és szélesítsétek meg a medret, hogy az legyen a nagyobbik. Azután, ha el van temetve a király, bocsássátok vissza a vizet. Idő múltával gyöngül az emlékezet, az iszap is belepi a koporsót: senki se tudja majd, hol van Attila eltemetve. ” A regény hatására ma Magyarországon sokan úgy vélik, hogy Attila holttestét a Tisza medrébe temették. Nagy gondot jelenthetett azonban a széles magyar pusztaságban a látványos esemény titokban tartása. Priszkosz, Jordanes közvetítésével, elbeszéli, milyen megoldást találtak erre a „technikai problémára”. „Hogy ekkora temérdek gazdagságot titokban tartsanak a kíváncsiskodók elől, lemészárolták mindazokat, akik a temetkezési munkálatokat végezték − borzalmas jutalom, mely sírásót és eltemetettet együtt rántott a hirtelen halálba.” Ez a döbbenetes állítás megéri a közelebbi vizsgálódást. Elterjedt szokás volt Eurázsiaszerte, hogy egy király halálát állatok és rabszolgák rituális feláldozásával tették „emelkedettebbé”. Kínában, Anjangban a turisták ma is láthatják azt a temetkezési helyet, ahol egy kisebb hadsereget temettek a királyi főparancsnok mellé, emberi, állati csontvázak és harci szekerek sokaságát hagyva maguk mögött. De ez nem vált egyetemes szokássá, hiszen a katonák és a rabszolgák természetesen értékes tulajdont képeztek, így aztán inkább bábukat

használtak helyettük (lásd az első kínai császár híres cseréphadseregét). És most lássuk a titok megőrzése érdekében végrehajtott mészárlást! Tudomásom szerint Jordanes volt az első, aki a gondolattal előhozakodott. Talán nem is meglepő ez, hiszen a nagy királyokat haláluk után rendszerint elég látványos sírkamrákba temették, amelyekből több százat találtak Magyarországtól Ukrajnán át Dél-Oroszországig vagy a hsziungnuk mongóliai temetkezési helyeiig. A titoktartás nem jelentett problémát, egészen Dzsingisz kánig, akinek temetése kapcsán, nyilván nem véletlenül, újra előkerült ez a téma. Marco Polonak sikerült értesüléseket szereznie Dzsingisz unokájának, Mönkének a temetéséről, ahol állítólag a temetési menet útvonala mentén mindenkit legyilkoltak. A történet azonnal közhelyszerű általánosítássá vált, melyet nyomban Dzsingiszre is vonatkoztattak. A mongolok esetében ennek nem sok gyakorlati értelme volt. Attilánál azonban más volt a helyzet. Itt egészen sajátos körülmények adódtak. Soha annak előtte barbár uralkodó ekkora hatalommal nem rendelkezett. Nem volt semmiféle előzmény, minta, amit követni lehetett volna. Éjszakai temetés? Ez a verzió teljesen reálisnak tűnik számomra. Ha Priszkosz találta volna ki az egészet, vagy csak a saját klasszikus mintáit követte volna, akkor bizonyára kitért volna a gyászszertartásra, az áldozatok halálára és a sírhantokra. De hát hogyan is lehet megőrizni egy ilyen titkot? Maenchen-Helfen kissé fennhéjázva a következőt mondja: „A király sírásóinak megölése nem lett volna hatékony módszer a sírrablók elleni védekezéshez, mivel az eseményről ezrek szereztek volna tudomást. Azonkívül ki ölte meg a gyilkosokat?” Én nem vagyok ennyire magabiztos. Nem hiszem, hogy a hunok ne tudták volna ezt megszervezni, hiszen sok ezer rabszolgájuk volt, tucatnyi hadjáratról − Germaniától a Balkánig, Galliától Itáliáig hurcolták haza a foglyokat. Priszkosz is találkozott velük Attila főhadiszállásán, emlékezzünk csak, amikor a sikeres görög kereskedőt szembeállította szomorú arcú rabtársaival. A hunoknak nem voltak fenntartásaik, ha ölni kellett (gondoljunk csak a két fejedelmi fogoly karóba húzására!). Számukra egy ember meggyilkolása nem volt több egy birka leölésénél, sőt az utóbbinál nagyobb műgonddal kellett eljárniuk, mert a hanyag munkának utóbb a húsétel minősége láthatta kárát. El tudom képzelni, amint kivezényelnek vagy ötven rabot a sírkamra megásásához, a tervről senki nem tud, legföljebb néhány logas; aztán ott vannak a hunok gyászoló ezrei, akiket egy idő után a logasok hazatérésre szólítanak fel; az ötven rab az őrök felügyelete alatt tovább dolgozik a sírhanton, gondosan elegyengetik a sír környékét, ahová hamarosan ráeresztik a Tisza eltérített mellékágának vizét, aztán a rabok menetoszlopba rendeződnek, s elindulnak az éjszakába; a hajnal első fényeinél a rabokat csoportokra osztják, s kezdetét veszi a mészárlás; minden egyes hun harcosra jut egy vagy két rab; gyors vágás a torkon, és néhány perc leforgása alatt vége a műveletnek. Természetesen voltak, akiket beavattak mindebbe, de éppen ők lehettek a szent titok őrzői. Tőlük semmi nem szivároghatott ki, és a következő tavasszal, a Tisza éves áradásakor, a folyó örökre eltüntette a nyomokat.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az eltűntek nyomai

A Hun Birodalom kártyavár módjára szinte azonnal összeomlott. Attila, akihez fogható vezért Dzsingisz felbukkanásáig a puszták nem teremtek, úgy halt meg, hogy nem gondoskodott megfelelő utódlásról. Priszkosz úgy látta, hogy a vezér túláradó szeretetét kisebbik fiára, Ernákra pazarolta, a felelősséget viszont az idősebbre, Ellákra terhelte, de egy birodalmat nem lehet vágyálmokkal összetartani. Dzsingisz másként állt a dolgokhoz: bürokráciát hozott létre, írott törvényeket alkotott, és halála előtt nyolc évvel hivatalos kinyilatkoztatást tett arról, kinek kell a hatalmat örökölnie. Attila úgy halt meg, mint az a szülő, aki nem végrendelkezik, így aztán nem csoda, hogy fiai − és feleségei, akik ekkor már annyian voltak, hogy külön altörzset képezhettek volna − hajba kaptak az örökségen. Mindenki a saját jussát követelte, és azzal érveltek, hogy egyenlően kell elosztani a javakat, ahogy a vazallusok között szokás, mintha a család legalábbis valami szolgahaddal lett volna azonos. A mongoloknál ez már másként történt. Legendáikból kiderül, hogy Dzsingisz (és természetesen mások is) megmutatta fiainak, milyen könnyű eltörni egy szál nyílvesszőt, de ha már egy köteget nyalábol fel az ember, az bizony eltörhetetlen − más szóval: egységben az erő! Attilában és rokonságában nem volt meg ez a bölcsesség. Jordanes szavaival: „Versengés indult meg Attila utódjai között − mivel az ifjak lelkében fellángolt a hatalmi ambíció −, és hataloméhségükkel meggondolatlanul tönkretették a birodalmat.” Ha a források, melyekből Attila uralkodására következtethetünk, hiányosak, akkor a külső világgal való kapcsolat ettől kezdve szinte teljesen megszakadt, úgyhogy csak általánosításokra hagyatkozhatunk. Az egykor független törzsfőnököket nem lehetett tovább kordában tartani. Először valószínűleg a keleti gótok lázadtak fel, de a legnagyobb rebelliót a gepidák robbantották ki, Ardarik vezetésével, aki nem olyan rég még Attila első számú szövetségese volt. 447-ben támogatta Attilát a balkáni hadjáratban, és ő képezte a jobbszárnyat a katalaunumi csatamezőn. És most ugyancsak ő volt az, aki szövetséget hozott létre, hogy a germán törzsek megszabadulhassanak a hun fennhatóságtól. 454-ben, Jordanes szerint, nagy csatára került sor. A részleteket nem ismerjük; mindössze annyit tudunk róla, hogy Pannoniában zajlott, állítólag a Medao nevű folyónál − ilyen folyót azonban egyetlen más forrás sem említ, és a név azóta az emlékezetből is eltűnt. Még a leglelkesebb hunszakértő, Maenchen-Helfen sem tud többet mondani róla, mint hogy valószínűleg a Száva egyik mellékfolyója lehetett. Ardarik mindenesetre nagy győzelmet aratott, állítólag 30 ezer hunt és hunokkal szövetséges katonát öltek meg − a számot persze ezúttal is indokolt elosztani tízzel, ha a realitás talaján akarunk maradni. A halottak között volt Attila legidősebb fia, Ellák is. „Így végezték a hunok; egy olyan faj, mely azt gondolta magáról, hogy az egész világnak meg kell hajolnia előtte.” És így vette át a gepida szövetség a hunok földjét s vele együtt a Birodalomhoz kötődő vitatott diplomáciai kapcsolatokat is. Követeket menesztettek Konstantinápolyba, ahol szívélyes fogadtatásban volt részük, hiszen Markianosz meglehetős aggodalommal várta Attila következő hadmozdulatát. Minden bizonnyal nagy kő esett le a szívéről a Duna túlpartján végbement változások hallatán, és boldogan felajánlott Ardariknak évi 100 fontnyi aranyat − egyhuszadát annak, amit elődje Attilának fizetett.

Attila halálával a Birodalom kétségkívül nyugalmasabb hellyé vált. A megosztott barbárokat könnyebb volt féken tartani. A kisebb törzsek új helyekre költöztek: a keleti gótok Pannoniában kaptak földeket, a megmaradt hunok pedig két részre szakadtak: az egyik csoport a Fekete-tenger partjainál, a másik a mai szerb-bolgár határvidéken telepedett le. A kisebb összetűzések folytatódtak, különösen a nyugati hunok és régi ellenségeik, a keleti gótok között. Jordanes említ egy csatát, amelyben a hunok „úgy tekintették a gótokat, mint dezertőröket, akik fellázadtak uralkodójuk ellen, és úgy támadtak rájuk, mintha szökevény rabszolgákat keresnének”, de komoly vereséget szenvedtek. Felbukkant egy új hun vezér, Tuldila néven. Sidonius említi őt egy újabb dicshimnuszában, 458-ban: „Csupán egyetlen faj tagadta meg az engedelmességet, egy faj, amely még elődjeinél is kegyetlenebbnek mutatkozott, szelídítetten hordái visszavonultak a Duna mellől, mivel a hadviselésben elveszítették vezérüket, és Tuldila hergelte föl ezt a nyugtalan sokaságot valami őrült harciasságra.” 465-466-ban újra megpróbálták. Attila egyik fia, Dengezik, akinek a Szávánál volt a főhadiszállása, összefogott Ernákkal (Attila kedvence még élt ekkor), követet küldött Bizáncba, azt kérve az uralkodótól, I. Leótól∗, hogy állítsa helyre a kereskedelmet a Dunánál. Leó a kérést elutasította. Még egy végső ütközetre került sor, amikor Dengezik és az európai hunok maradékai 467-ben átkeltek a befagyott Dunán, és helyet követeltek maguknak egy gót közösségben az újbóli letelepedéshez. A helyi birodalmi parancsnokhoz, Anagaszteszhez küldött üzenetében Dengezik azt mondta, hogy emberei készek a megadásra, ha kapnak valahol egy területet, melyet a magukénak mondhatnak. Azonnali választ kért, hozzátéve: „az éhhalál szélén állunk, ezért tovább nem várhatunk”. Az uralkodó kedvező választ adott a hunoknak, a gótok azonban dühödten rájuk támadtak; a hunok védekeztek, a rómaiak beavatkoztak, és ez már túl sok volt a hunoknak Európából. Két éven át reménytelenül tovább küzdöttek, egészen 469-ig, amikor is a Keleti Krónika lakonikus feljegyzése szerint a harc véget ért. Dengeziket Anagasztesz megölte, a levágott fejet Konstantinápolyba szállították, „ahol egy menet élén végigvitték a városon, és a fakereszt mellett póznára tűzték. Az egész város odacsődült a látványra.” Ernák sorsáról semmi hír. A kevés túlélő hun más törzsekkel vegyült, vagy lassan szétszóródott kelet felé − eltűntek, mint a porfelleg egy robbanás után, visszasüllyedve abba az álomvilágba, ahonnan egy évszázaddal korábban felbukkantak. Ahogy Attila birodalmának emlékei keleten elhalványultak, úgy tűnt el lassan a Római Birodalom nyugaton. Történészek számára a nyugati birodalom hanyatlása meglehetősen zavaros história. A római hadsereg már hosszú idő óta igencsak vegyes katonaságból állt. Aëtiust az „utolsó rómainak” nevezték ugyan, ám hogy a katalaunumi csatamezőn a vizigótok, frankok, burgundok és ki tudja még, hányféle törzsi nép nélkül mire ment volna, azt csak a Jóisten tudja. Attila halálával elmúlt ugyan a nagy veszély, de Rómán ez már nem segített. És Attila sem tűnt el nyom nélkül: hatása a síron túl is érvényesült, neve végigkísérte mindazon eseményeket, melyek végül a nyugati birodalom összeomlásához vezettek. Némelyek szemében Aëtius volt hosszú éveken át Róma megmentője, a barbárság elleni védőbástya − egészen addig, amíg a hadvezér erőfeszítései egy váratlan melodrámai fordulat nyomán semmivé váltak. Rómában a reménytelenül ügyefogyott Valentinianus megpróbálta újraszervezni udvarát. Anyja, Galla Placidia 450-ben bekövetkezett halála után a gyámoltalan császár támasz nélkül maradt. Gibbon szavait idézve: a császár „elérte harmincötödik életévét, ∗

A trák származású katonacsászár 457-474 között uralkodott. Nem azonos 1. Leó pápával (440-461).

anélkül, hogy a korral járó bölcsességre és bátorságra szert tett volna”. Mindenféle képtelenségre kapható volt, jóllehet ezeket az ötleteket zömmel egy prominens szenátor és kétszeri konzul, Petronius Maximus sugdosta a fülébe. A hatvanéves Petroniust az igen termékeny Sidonius leírása szerint csillapíthatatlan ambíciók fűtötték, „hivalkodó életmóddal, lakomákkal, pazar költekezésekkel, kísérettel, irodalmi foglalatoskodással, birtokokkal, patronáltak kiterjedt körével” társulva. Ugyanakkor meglehetős gyanakvással tekintett Aëtiusra, annak gazdagságára, magas baráti körére, barbár magánhadseregére, vagyis mindarra, ami a hadvezért a nyugati birodalom legnagyobb hatalmú tisztségviselőjévé tette. Petronius a császár kedvenc eunuchja és tanácsadója, Heraclius révén bogarat ültetett az uralkodó fülébe, hogy Aëtius gyaníthatóan államcsínyre készül. Mi több, egy új dinasztia alapítását fontolgatja, hiszen fia, Gaudentius a császár lányát, Eudoxiát jegyezte el. Valentinianuson múlik, sugallta Petronius, hogy az első csapást ő méri-e, vagy őrá mérik. 454-ben, egy szeptemberi napon Aëtius tanácskozáson vett részt a császárnál, ott ült az eunuch, Heraclius is, amikor a hadvezér valamilyen oknál fogva elkezdte sürgetni a két fiatal házasságát. Lehetséges, hogy túl türelmetlenül érvelt, s ebből következtetett a császár arra, hogy íme, itt a bizonyíték a tervezett hatalomátvételre. Bármi volt is az oka, hirtelen harag vagy előre megfontolt támadás, tény, hogy Valentinianus fölpattant trónjáról, felségárulással vádolta meg Aëtiust, és kardot rántott − „az első kard, melyet életében előhúzott”, jegyzi meg Gibbon kellő malíciával. E pillanatban Heraclius is előrántotta kardját, az őrök követték példáját, és a fegyvertelen Aëtius tucatnyi pengedöféssel testében ott lelte halálát. Róma ettől kezdve még gyorsabban hanyatlott. Egy római állítólag így kommentálta Valentinianus tettét: „Úgy cselekedtél, mint az az ember, aki bal kezével levágja a jobb karját.” A hunok és valószínűleg Attila személyes barátjaként Aëtius hidat jelentett Róma és a barbár világ között, és képes volt az ingatag egyensúlyt fenntartani. Senki nem pótolhatta őt. Ami − első látásra legalábbis − jó volt Petroniusnak, az rossz volt Rómának, ám ennél még rosszabb következett. Heraclius, az eunuch, a császár bizalmasaként azt duruzsolta uralkodója fülébe, hogy miután végre megszabadultak e nagyravágyó embertől (Aëtius), a helyére nem célszerű másik törtetőt (Petronius) ültetni, így aztán Petronius semmi köszönetet vagy jutalmat nem kapott az Aëtius elleni merénylet kiterveléséért. Gibbonnak van egy érdekes története arról, hogyan erőszakolta meg a császár Petronius feleségét, de ezt nem szükséges idézni, mivel Gibbon nem nevezi meg a forrását, és a szenátornak anélkül is éppen elég oka volt arra, hogy haragudjon a császárra. Petronius újabb államcsínyt eszelt ki. Megkörnyékezett két barbár testőrt, Optilát és Thraustillát, akik korábban Aëtiusnak szolgáltak, most pedig előző parancsnokuk gyilkosának, Valentinianusnak a szolgálatában álltak, ami önmagában is sokat elárul az uralkodó ítélőképességéről. Hat hónappal Aëtius megölése után, 455 tavaszán Valentinianus a Campus Martiusra, azaz a Mars mezejére lovagolt ki, a várostól északra, a Tiberis kanyarulatában fekvő, egykoron lápos területre, melyet lecsapoltak, és hadgyakorlatra alkalmassá tettek. Kis csapat kísérte, s a szándéka az volt, hogy a nyílt terepen íjászatot gyakoroljon. Leszállt a lováról, s Heracliusszal, valamint a két barbár testőrrel gyalog megindult a felállított céltáblák felé. A császár lövéshez készülődött, amikor Optila a halántékára sújtott, s ahogy megpördült, Thraustilla újabb ütést mért rá − gondolom, buzogánnyal. Az uralkodó összeroskadt és meghalt. Egy újabb ütés Heracliust küldte a másvilágra. A gyenge és gyáva uralkodó, aki Róma hősét, Aëtiust meggyilkolta, a jelek szerint olyannyira közutálatnak örvendett, hogy a császári testőrség a kisujját se mozdította a védelmében. A két merénylő fölugrott lovára, és elvágtázott Petroniushoz a jutalomért. Valentinianus örökös nélkül halt meg; vele a dinasztia is kihalt, és így végképp megteremtődött a hatalomátvétel alapja. A szenátus Petroniust kikiáltotta uralkodónak. Ő azonban, a csúcsra érve, inkább csak kétségbeesést érzett. Hirtelen végtelenül egyedül érezte magát, valójában bitorolta a trónt, népszerűtlen volt, és az események irányítása kicsúszott a

kezéből. A Földközi-tenger túlsó partjáról a vandál uralkodó, Geiserich figyelt. Nagyapja annak idején egy hatalmas átkaroló hadmozdulattal az Alpok északi részéről Hispánián át érkezett Afrikába, Geiserich pedig most arra készült, hogy egy Itália elleni tengeri invázióval délről zárja be a kört. Régóta élénk érdeklődést tanúsított a kontinensen zajló események iránt, hiszen emlékszünk: a fia csúnya összetűzésbe került a vizigót királlyal, Theodorikkal, miután a lányával azt a szörnyűséget művelte, s Geiserich abban reménykedett, hogy Attila majd elintézi mind a vizigótokat, mind a rómaiakat. A remény a katalaunumi síkságon szertefoszlott. Most azonban, hogy Aëtius és Valentinianus halott, és mindkettejük gyilkosa oly bizonytalanul ül a trónon, mégiscsak mutatkozott némi esély. Három hónappal azután, hogy Petronius Maximus megszerezte magának a császári trónt, hatalmas vandál flotta horgonyzott le a Tiberis torkolatánál. Szegény Petronius! Sikerei alapján a „legszerencsésebb” névvel illette őt a köznyelv. Tíz évvel később Sidonius ezt írta róla: ,A magam részéről mindig fenntartással neveztem sikeresnek azt az embert, aki a hatalom meredek és síkos csúcsán egyensúlyoz.” Petroniusnak minden kívánsága teljesült, most mégis bizonytalanság lett úrrá rajta. „Amikor a legnagyobb erőfeszítések árán megszerezte a legmagasabb birodalmi méltóságot, feje megbicsaklott a diadém súlyától s az alant tátongó mélység látványától, és az az ember, aki egykoron nem tűrt meg senkit maga fölött, most nem volt képes elviselni az uralkodói magányt.” Legitimitása nem volt a trónra, a tisztségviselők ellene fordultak, saját palotájában rabnak érezte magát, és „sikerét már az első est leszállta előtt megbánta”. Az egyetlen érdemi cselekedete az volt, hogy Avitust újra kinevezte Gallia kormányzójának, abban a reményben, hogy diplomáciai jártasságával talán kordában tart fél tucat barbár törzset. A belpolitikában Petronius hasznavehetetlen volt. Ha tudott is a vandál flotta közeledtéről, képtelen volt bármit tenni ellene. Amikor a hajóhad május végén horgonyt vetett, Petronius sorsa megpecsételődött. Pánikba esett, és elmenekült a palotából, de egyenesen a csőcselék karjaiba futott. A tömeget felbőszítette a botcsinálta uralkodó gyávasága és tehetetlensége; megkövezték, ledöfködték, testét szétszaggatták, és a véres cafatokat a Tiberisbe dobták. De kinek kellett volna a Várost megvédenie? Hol volt Leó pápa, a barbárkérdés nagy szakértője, aki négy évvel korábban kiment Attila elé, hogy lecsillapítsa a hun vezért? A pápa ezúttal csak félsikert aratott. Geiserich az embereket nem bántotta ugyan, de két hét leforgása alatt a Várost teljesen kifosztotta, beleértve a Capitolium aranyozott bronzkupoláját, a Kr. u. 70-ben Jeruzsálemből elrabolt aranyasztalt és a menórát, a palota berendezését, a birodalmi ékszereket, és százával ejtett hadifoglyokat, köztük magát a császárnét, annak két lányát és Aëtius fiát. Néhány nappal később a katasztrófa híre elérte Avitust, aki ekkor éppen Toulouse-ban tartózkodott barátaival, a vizigót királyi család tagjaival, akik között már nem lehetett ott Theodorik, aki a katalaunumi ütközetben elesett, és fia sem, Thorismund, aki Aëtius sürgetésére hazatért, hogy a trónutódlást a maga számára biztosítsa. Három évig rendben ment minden, még ha nem is mindenki fogadta el őt. Aztán Thorismund megbetegedett, és a szerencse az ellenségeihez pártolt. Éppen eret vágtak rajta, amikor egyik áruló szolgája kiszivárogtatta, hogy az uralkodó egyedül van, és védtelen. Merénylők rontottak be. Thorismund felkapta a széket, amin ült, és − Jordanes szerint − mielőtt megölték, a támadói közül jó párat agyonvert. Fivére, ifjabb Theodorik, akiről sokan úgy tartották, hogy valójában ő eszelte ki a merényletet, maga ült a trónra. Így tehát ez a Theodorik volt az, aki a vizigótok élén állt, amikor a hír megérkezett, hogy barbár hordák másodszor is elfoglalták Rómát. (Az első barbárinvázió fél évszázaddal korábban történt, amikor is éppen Theodorik felmenője, Alarik vezette a vizigótokat nyugat felé.) Avitus kifejezetten kedvelte ezt az atletikus fiatalembert, hiszen Sidonius, a veje, mint valami szupersztárt festette le őt hízelkedő soraival. Szálfatermet, hosszú, göndör, vállra omló

haj, bozontos szemöldök és hosszú szempillák, sasorr, izmos test, „combok: mint a kemény szaru”, keskeny csípő, s mindehhez jól ápoltság (egy borbély mindennap borotválta őt, és még az orrszőrzetét is gondosan kinyesegette). Kitűnő szervező volt; a napját imádkozással kezdte (mint a vizigótok általában, az arianizmus híve volt, de ő maga a vallást valószínűleg nem vette túlságosan komolyan), aztán audienciát tartott a kérvényezőknek s a külföldi követeknek. Késő délelőtt vadászat; Theodorikkal gyakorolták az íjászatot. Egyszerű ebéd, semmi ezüst evőeszközös pompa, mely elvonná a figyelmet a beszélgetéstől. Kevés tószt, az ivászat ismeretlen fogalom. Aztán egy rövid délutáni szunyókálás, majd egy kis társasjáték, ahol az elme csiszolása jó társasággal párosul. Vacsorára egy kis szórakozás: zenészek, énekesek nincsenek − Theodoriknak nem volt zenei érzéke −, csak egy kis színjátszás, de abban sincs semmi sértő vagy szatirikus, újabb kérvényezők, aztán lefekvés, szigorú őrszemekkel a vártán. Ebben a megszelídített, barbár udvarban megfogant a gondolat, hogy ott, Toulouse-ban valójában egy jövőbeli potenciális uralkodó van jelen. Sidonius a tőle megszokott alázatoskodással ábrázolja a jelenetet. Az idősebb gótok gyülekezete: ápolatlan népség, kifakult, zsíros vászontunikáikkal és bőrgúnyáikkal szembetűnő kontrasztként tolonganak az elegáns herceg körül. Avitus arra szólítja fel őket, hogy vegyék rá Theodorikot egy megújított békemegállapodásra. Szép szavainak az öregek tanácsa nem tud ellenállni, és valóban elkezdik győzködni Theodorikot, akinek rögös útjait gyerekkorában maga Avitus egyengette. Ki kell köszörülni a múlt csorbáit, és ideje bosszút állni a vandálokon a Róma elleni támadásért, ha − és itt jön a lényeg − „ha új vezetőként téged (értsd: Avitust) üdvözölhetünk augustusi rangban”. Avitus maga elé néz szerényen, mint aki érdemtelen e magas méltóságra. − Miért kerülöd a tekintetemet? − kérdi Theodorik. − Vonakodásod csak megerősíti szándékomat… hogy a te vezetésed alatt tekintsem Rómát a barátomnak. Egy hónappal később a gall főurak támogatásával Avitust császárra kiáltják ki. Szeptemberben már Rómában található, nagy nehezen megszerezve a vonakodó szenátorok nyögvenyelős jóváhagyását. Sidonius újabb dicshimnuszt zeng az új császárról, méltatja múltbeli érdemeit, jelen legitimitását és bizonyosra vehető jövőbeli dicsőségét. De ebben a megtaposott Birodalomban a múltbeli sikerek semmiféle jelenkori legitimációhoz vagy jövőbeli dicsőséghez nem nyújtanak garanciát. Gallia nagy része már a frankok, burgundok, bagaudák kezén van. A vizigótok a délnyugati térséget uralják, és hamarosan megszerzik Hispániát. A különféle germán törzsek lerohanták a Rajna-vidéket. Észak-Afrika a vandáloké, a Duna térsége pedig a keleti gótoké. Túl sok nem maradt: egyedül maga Itália. A hatalom most már nem a császáré, de nem is a szenátusé volt, hanem a hadseregé, hiszen kizárólag a katonák verhették vissza a támadást. Ahogy Aëtius annak idején bebizonyította: akié a hadsereg, azé a (zsugorodó) nyugati birodalom fölötti hatalom. Aëtius halála után a főparancsnoki posztra Avitus egy nem rómait nevezett ki, Flavius Ricimert, aki anyai ágon vizigót, apai oldalról suebus származású volt. Ricimer volt az, aki Itáliát egy újabb tengeri inváziótól 456-ban a vandálokkal szemben megvédte, és ezzel ha csak átmenetileg is, de megszilárdította a hatalmát. Avitus, a galliai patrícius a magánhadseregével, soha nem volt népszerű Rómában. Most szinte egyszerre minden a nyakába szakadt. 456-ban nagyon rossz volt az éves termés. Éhínség fenyegetett. Avitus azt mondta, hogy csökkenti a hadsereg létszámát − így kevesebb éhes szájat kell betömnie −, ugyanakkor kénytelen volt számos bronzszobrot (melyet a vandálok történetesen nem vittek magukkal) beolvasztatni. Az utcákat tüntető tömegek lepték el. Ricimer és a hadsereg a kisujját sem mozdította, hogy császárukat megvédjék. Avitus visszamenekült Arelatéba, újból összetoborozta saját katonáit, visszatért, és Piacenza mellett Ricimertől vereséget szenvedett. Ricimer nagyvonalúan viselkedett, kegyesen hagyta, hogy Avitus nyugalomba vonuljon. A gall patrícius-császár saját otthonában halt meg.

Róma összeomlásának itt következő húsz esztendejében főhősünknek, Attilának szinte teljesen nyoma veszett. Hét további császár, egy interregnum, merénylet és trónbitorlás Rómában, gyilkosság és konfliktus a barbár királyságokban − a részletek külön könyvet töltenének meg −, s mindez oda vezetett, hogy a Birodalom 476-ban összeomlott, és az utolsó római császárt, Romulus Augustulust már egy barbár király, Odoaker mozdította el trónjáról. Nem volt ez szép befejezés, noha a barbárok hosszú idő óta a Birodalom kapuin belül voltak, így a vezérlőposzton bekövetkezett váltás rómairól barbárra inkább jelképes, semmint gyakorlati jelentőségű aktus volt. És íme, most újra könnyű belátnunk Attilának az eseményekre gyakorolt hosszan érvényesülő befolyását, hiszen mindkét főszereplő − az utolsó római császár, Romulus Augustulus, és az első barbár uralkodó, Odoaker, tulajdonképpen neki köszönheti az életét. Különös egybeesés, de mindkettejük magas rangú apja, Orestes és Edekon, Attila udvarában szolgált, és együtt voltak küldöttségben 449-ben a Priszkosz által megörökített, emlékezetesen kudarcba fulladt merénylet idején. Romulus Augustulus nyilván mindent hallhatott az apjától, Attila megbízható római támogatójától, Orestestől; és éppen így Odoaker is tudhatott a történtekről az apjától, Edekontól, akit Khrüszaphiosz próbált felbérelni a merényletre. De hogy is jött össze mindez? Attila halála után Orestes visszatért pannóniai birtokára, ahonnan újfent előrángatták, hogy a gótok ellen vezessen hadjáratot. Orestes közben, a hadsereggel a háta mögött, afféle „királycsinálóvá” lépett elő, s miután többeket is a hatalom csúcsára segített, 475-ben saját fiát, a kis Romulust ültette a trónra, akit nem Augustusnak, hanem lekicsinylően Augustulusnak, azaz „csecsemő Augustus”-nak hívtak. Maga a hadsereg is végzetes hanyatlásnak indult. Külső birodalom nélkül, összeomló adminisztrációval; az adók elapadtak, nem volt zsold, és végül a barbár katonáknak elegük lett. Odoaker az apjának köszönhetőn a scirusokat vezényelte, és Attila halála után Róma szolgálatába állt. Kezdetben Orestest támogatta, aki ígért neki pénzt, később meg földet. A pénz elfogyott, és kiderült, hogy földből se nagyon maradt. Így aztán Odoaker és scirus serege föllázadt a római hatalom szimbóluma ellen, és Attila egykori segítőjének fiát egész egyszerűen lecserélte Attila hajdani seregvezérének fiával. A nyugati birodalom egyharmada tehát ekkor már barbár kézen volt, és a központban is egy barbár uralkodó trónolt. Siralmas helyzet? Konzervatív nézőpontból mindenképpen. Hosszú távon azonban látni kell egy új Európa körvonalait, egy olyan Európáét, mely kultúrák és nemzetek sokszínűségéből tevődik össze. Róma sok tekintetben megmaradt: intézményei, kultúrája, tradíciói, keresztény hite. Tulajdonképpen csak Britanniában rombolt a barbár invázió, ahol a jövevények úgy néztek a római épületekre, falakra, utakra, mint idegen műtárgyakra, és ragaszkodtak a maguk pogány eredetéhez. A kontinensen a barbár uralkodók egy ősi hatalom büszke örököseinek tekintették magukat, és álhűséggel hajbókoltak konstantinápolyi névleges uraik előtt. Galliában nem rómaiak költöztek a római villákba, latinul tanultak, és áttértek a keresztény hitre. A nagy római városok továbbra is őrizték nagyságukat. A latin nyelv a művelt európaiak lingua francába maradt 1500 éven át, s e hagyomány halványan még ma is tükröződik a régi európai egyetemek ceremóniáiban és a keresztény kultúra egészében, ahol az AD − anno Domini, Krisztus évében − ma is kétfelé osztja a történelmet. És maga Attila? Ő továbbra is a történelem nagy „mi lett volna, ha” alakja marad. Némi diplomáciai érzékkel, kevesebb hadviseléssel és az adminisztráció megszervezésével nagyon sokra vihette volna. Elfoglalhatta volna egész Észak-Európát, azonkívül, ha sikerül Honoriával frigyre lépnie, dinasztiát alapíthatott volna, mely az Atlanti-óceán partjaitól az Urálig, az Alpoktól a Baltikumig terjedt volna. Egy párhuzamos univerzumban Britannia talán a hunok előtt hódol meg inkább, semmint az angolok és a szászok előtt, és így Chaucers vagy Shakespeare hun nyelven írta volna remekműveit, a hívők pedig ma nem a keresztény

Istenhez imádkoznának, hanem valamiféle sámáni Kék Éghez. Ami pedig Attila közreműködését illeti az európai történelem alakulásában: a barbár invázió és Róma összeomlása mindenképpen végbement volna. Ő legfeljebb némi löketet adott a fejleményekhez. Színre lépésével kissé megsürgette a törzsek nyugat felé áramlását. Amikor aztán hatalomra került, ugyanezt a mozgást valamelyest lelassította. Politikai és történelmi értelemben Attila annyit tett, hogy az európai történelem főútvonalán afféle sebességszabályozó buckákat helyezett el: helyenként csökkentve, másutt növelve a sebességet. A pluszok és mínuszok tökéletesen kiegyenlítik egymást. Az út széléről persze sokféle dühödt bekiabálás hallatszott és hallatszik. Ez azonban nem jelent semmit. Thompson például így fogalmazza meg sommás véleményét: „Vajon a hunok tényleg semmi direkt hozzájárulást nem mutattak fel az európai haladásban? Valóban semmi mást nem hoztak, csak rettegést, mely a germán népeket elszakította gyökereitől, és a Római Birodalomba üldözte őket? A válasz: tényleg nem nyújtottak semmi mást… Rablók voltak és martalócok.” Igaz ez? Nem egészen. Attila sokkal több volt annál, semhogy pusztán rablónak és martalócnak lehessen nevezni. Neve a hatalom egyfajta alaptípusaként a mai napig is visszhangzik. Befolyását nem gyakorlati teljesítményein lehet lemérni, hanem a képzeletre gyakorolt mágikus erején. Áttépte a történelmi tények szoros kötelékeit, és belépett a legendák világába − utolsó fejezetünknek éppen ez az átváltozás a témája.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Utóélet: a jó, a rossz és a bestiális hun

Attila már életében egyszerre volt zsarnok és hős, a pogányság szimbóluma és Isten büntetése, attól függően, hogy ki milyen szemszögből nézte őt. Néhány évvel halála után az igazságot máris sűrűn átszőtte a propaganda, a legenda, a mítosz és a giccses hatásvadászat. A folklór e hatalmas zuhataga három ágra szakadva hömpölygött végig a keresztény Nyugaton, a germán és skandináv határvidéken, valamint Magyarországon. Attila áldozatai, illetve azok, akik írtak róla, zömmel keresztények voltak, és a keresztényeknek volt egy hivatalos programjuk: bebizonyítani, hogy jóllehet a létezés a Jó és a Gonosz harcából áll, tehát Isten és Sátán küzdelmének csatatere, a végeredmény feltétlenül Isten győzelmét hozza. Az emberi történelem ennélfogva egyenetlen haladás Krisztus második eljövetele felé, és minden eseményt Isten mindenhatóságának és bölcsességének bizonyságaként kell vizsgálat alá vonni. A keresztény krónikás feladata tehát az volt, hogy az események zavaros folyamának mélyén meglássa a valóságot. Attila saját akaratától függetlenül Isten eszköze volt: ostor a keresztények hátán múltbeli bűneikért − vagy, más metaforákkal élve: Isten bosszújának szőlőprése, aranyának olvasztótégelye −, és alkalom arra, hogy Isten fölfedje hatalmát, nem közvetlen módon, hanem képviselői révén: a közönséges papoktól és apácáktól kezdve a püspökökig, a pápáig és az áldozatokból lett mártírokig. Ebben a kataklizmában a pogány Róma régi, romlott világának le kellett tűnnie, és egy új kor hajnalán a dicső keresztény újjáéledésnek kellett következnie. Van tehát egyfajta logika abban, ahogy a hunok által okozott felfordulást ebben a kontextusban eltúlozták. A vandálok a köznyelvben a martalóc viselkedés szinonim fogalmává váltak; a gótok a „gótikus” jelzőhöz adták nevüket, mely szó eredetileg kultúraellenességet jelentett, mielőtt elnyerte hízelgő melléktónusát; a „hun” szó azonban maga volt a skandalum. Az Attila halála után 300 évvel írt krónikákból olyan kép tárul az olvasó elé, mintha Attila pusztításai nyomán Galliában és Itáliában kő kövön nem maradt volna. Állítólag még Firenzét is tönkretette, ahol is 5000 embert gyilkolt volna meg − miközben a valóság: a Pó folyót soha nem lépték át Attila hadai, és Firenzéhez 100 kilométernél közelebb soha nem jártak. A Szent Lupusz életéről írt könyv szerint „egyetlen város, kastély vagy erődváros sem tudott ellenállni”. Attila letarolt földeket hagyott maga után. Ő volt A jelenések könyve apokaliptikus jóslatának megtestesülése: „És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletében lévő népeket, a Gógot és a Mágógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger fövenye.” Minél félelmetesebb a rombolásról alkotott kép, annál nagyobb a dicsősége azoknak, akik sikeresen ellenálltak. A kor legcsodáltabb tollforgatója, Sidonius biztos abban, hogy a dicsőség mindenekelőtt azokat illeti, akik isteni háttérrel rendelkeztek. Ez már csak azért sem meglepő, mert a krónikásnak kitűnő barátai voltak a legmagasabb egyházi körökben, ahogy fennmaradt levelei tanúskodnak erről. Közéjük tartozott Lupus, Gallia legtiszteletreméltóbb püspöke; Avitus, Sidonius apósa, a későbbi császár; Prosper, Orléans püspökeként Anianus utódja, a „legnagyobb és legtökéletesebb prelátus”, és tucatnyi más püspök. Őt magát is püspökké szentelték Clermont-ban (latinul: Augusto-temetum) (negyven körül járhatott ekkor). Ki védte meg tehát Troyes-t, Orléans-t és Rómát? Nem Aëtius és a hadsereg, hanem a három istenes

ember: Lupus, Anianus és Leó pápa. Negyedikként számításba jöhet még Avitus is, ha keresztény eltökéltsége képessé tette őt arra, hogy vizigót barátait meggyőzze: célszerű Aëtiushoz csatlakozniuk. Mindennek eredményeként az élet valós figurái és az események hamarosan a propaganda és a szimbólumok világának paravánjai mögé kerültek. Lupus és a többi papi ember szentekké avanzsált, Attila pedig a pokol megtestesítőjévé vált − ez szó szerint értendő, elég csak ránézni némelyik őt ábrázoló portréra, amelyen ördögszarvakat és hegyes füleket visel. Ármányos dolgok ezek, hiszen a történészek, akik igyekeznek narratív történelmi beszámolókat írni − ezek közé tartozom én is −, hajlamosak arra, hogy elcsábuljanak, és pusztán egy jó történet kedvéért összekeverjék a tényeket a legendákkal. Magam is ezt tettem korábban, amikor Orléans megmentéséről és Szent Agnanról írtam. Lássuk csak példaként, az idő múlásával hogyan alakulgat Attila itáliai visszavonulásának története! A 8. századra csoda lett belőle. Nem sokkal később Paulus diakónus, aki a lombardok történetének megírásával foglalatoskodott, „felidézi” Attila szavait: ,,Ó! Az nem ő (értsd: Leó), aki távozásra késztetett, hanem valaki más, aki mögötte állt, pallossal a kezében, és halállal fenyegetett, ha nem engedelmeskedem a parancsának.” Ettől kezdve mindenki ezt a történetet ismételgette, és kiki hozzátette a maga képzeletdús kiegészítéseit. Ravenna, a birodalmi közigazgatás időszakos székhelye vált az események elfogadott színterévé, jóllehet Attila errefelé soha nem járt. Az egyik verzió szerint Attila fölteszi a kérdést: miféle kíséret közeledik? A pápa az, mondják neki, és „azért jön, hogy közbenjárjon nálad gyermekei, Ravenna lakói nevében”. Attila tréfának veszi a dolgot: „Hogy a csudába tud egyetlen ember ennyi gyermeket nemzeni?” Mindez a 9. században keletkezett. Négy évszázaddal később a nemrég konvertált magyarok Gesta Hungarorumá-ban Attila túszul ejti a pápát, és fogva tartja mindaddig, amíg egy látomástól megrettenve másképp nem dönt: „amikor a király felnézett, egy embert látott a levegőben lebegni, aki pallost tartott a kezében és fogait csikorgatta, és azzal fenyegette őt, hogy levágja a fejét. Így Attila eleget tett a rómaiak kérésének, és elengedte az Apostol utódját.” Mások a háború istenét, Mars alakját vizionálják, vagy Szent Pétert, vagy a pápa kísérőit átalakítják kardforgató szentekké, Péterré és Pállá, mint Raffaello festményén, amelyen Leó pápa névrokona, X. Leó jelenik meg. Ennek a festménynek, melyen I. Leó X. Leó arcmásában látható, az a címe, hogy Attila, a hun visszatérése Rómából − ne tévesszük szem elől: még véletlenül sem Ravennából! Így tehát 1000 év leforgása alatt egy az események után 300 évvel kitalált legenda elfogadott ténnyé vált, és bizonyos körökben a mai napig is az maradt. Egy keresztény honlap például hányaveti magabiztossággal ezt állítja: ,Az emberszerű alak pallossal a kezében, akire Attila feltekint, valószínűleg egy angyal, ahogy a hasonló biblikus beszámolókban olvasható.” Ugyanez történt az „Isten ostora” jelzővel. Az első fennmaradt hivatkozás a Szent Lupus életében szerepel, melyet a 8. vagy a 9. században írtak, de szóbeszéd formájában a történet már minden bizonnyal hosszú idő óta keringett. Sokféle verziója van a történetnek, íme az egyik: Troyes városát erős falak és a püspök által vezényelt katonák védik. Lupus a vártán. Attila gőggel telve, lóháton közelít, és megdöngeti a városkaput. − Ki vagy te? − kérdi Lupus odafentről −, te, aki trónokat döntesz le, országokat dúlsz, és népeket igázol! − Attila vagyok, a hunok királya, az Isten ostora. − No, ha így van − hangzik a püspök valószerűtlen válasza −, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer, és végezd el rajtunk is a munkádat − mondja a főpap, megfogja Attila lovának kantárszárát, és bevezeti a városba. Attila és katonái bevonulnak a városba, végigmennek az utcákon, elhaladnak a templomok és paloták mellett, de nem látnak semmit, mert egy felhő elhomályosítja látásukat,

így vezetik végig őket a városon, vakon, és látásukat csodálatos módon csak a kijáratnál nyerik vissza. Lám, a Fenevadat így szelídítette meg Isten szolgája. És a dolog működött. A történelem elszáll, a legenda marad. Ma egyes történészek Attilát egyszerűen csak flagellum dei, azaz Isten ostora néven emlegetik, mintha legalábbis a saját idejében is így hívták volna. Az ember hajlamos átvenni ezt a képtelen állítást, mintha Attila valóban adoptálta volna az elnevezést, mintha beszélt volna latinul, s mintha tudatosan vállalta volna az Isten ostora szerepet. Nyugat-Európában Attiláról és a hunokról elképesztően hamis történetek keringenek. Észak-Itáliában, a Friuli régióban a népmesék Attila germán nevét eltorzítva, Etzel helyett Ezzel nevet használtak, és összekeverték egy Ezzelino névre hallgató 12. századi uralkodóval: „Az a hír járta, hogy az Ördög fia volt, vagy egy kutyáé, fekete szőr nőtt az orrán, és amikor mérges volt, fölállt a szőr az orra hegyén, és minden beszédét bau-vau-vau ugatással kezdte!” Kelet-Franciaországban, Lorraine-ben, Dieuze városában a legendabéli hunok megvakultak, amikor egy püspököt foglyul ejtettek, és csak akkor nyerték vissza látásukat, amikor a főpapot szabadon engedték. Az itáliai Modenának is megvan a maga Szent Lupus-legendája. Reimsben maga az Ördög nyitotta ki a városkaput a hunok előtt. Köln „büszkélkedhet” a hunok legnevezetesebb áldozataival − Szent Orsolya és a soksok szűz (a számokat hamarosan elárulom). Csontjaik ma is megtekinthetők a kölni Dómban; nem az ő csontjaik, természetesen, hiszen mítoszról van szó csupán, melynek temérdek változata keletkezett. Az egész történet magja egy 4. vagy 5. századi feliratban keresendő, mely ma is látható a Szent Orsolya-templomban. Eszerint egy Clemantius nevű szenátornak látomása támadt, mely arra ösztökélte őt, hogy az adott helyen építsen fel egy bazilikát a mártír szüzek tiszteletére. Arra nincs utalás, hogy hányan voltak ezek a szüzek, és a hunokról sem történik említés. Idővel kikerekedett egy történet, melynek az első nyomtatott verziója 1483-ban jelent meg William Caxton jóvoltából. Ebben egy Orsolya nevű hercegnőről van szó, aki Britanniából származott, és akinek egy barbár király udvarolt. Orsolya kikosarazta a királyt, örök szüzességet fogadott, és maga mellé véve tíz szüzet, zarándoklatra indult. A történet innentől reménytelenül összekuszálódik; egy rajnai utazás következik, le egészen Rómáig (!), aztán vita keletkezik a rivalizáló prelátusok között, de végül Orsolya és a szüzek visszatérnek Kölnbe, hogy egy meg nem nevezett herceg parancsának megfelelően beteljesedjék végzetük. Soha nem volt ez több legendánál, és hamarosan nevetséges fordulatokat vett. Egy korai változat tizenegy mártírról beszélt, latin számokkal jelezve: „XI M”; itt még az M a mártírokat jelölte. Az M azonban az 1000-es számot is jelenti a latinban, és néhány másoló ezt így is értelmezte. Ettől kezdve hirtelen tizenegyezer szűz keletkezett − nem mintha ennek bármi értelme is lett volna, hiszen Orsolya egy volt a tizenegyből, a 11 ezer szűz tehát 1000 Ursulát feltételezett. Nem számít. A legenda élt, valóságos kultusza támadt, újabb történetekkel bővült, festmények keletkeztek róla, s mindez egymást erősítve bonyolódott tovább. Az egyik verzió szerint maga Attila kínált házasságot Orsolyának, jó alkalmat teremtve a szent szűziesség kinyilatkoztatásához. − Távozz! − mondta Orsolya. − Nem vetem el Caesar kezét csak azért, hogy egy magadfajta elátkozott tulajdonává váljak! − hangzott a karakán felelet. 1143-ban a mártír szüzek csontjait állítólag a Rajna menti Disibodenberg kolostorába szállították, ahol az aszketikus és intellektuális Bingeni Szent Hildegárdot a maradványok egy dal megírására ihlették („Ó, eklézsia!”), mely a földi házasság elutasítására s helyette Jézus iránti szerelemre buzdított. Később, a 15. és 16. század folyamán, Orsolyát és történetét számosan megfestették: két névtelen németalföldi festő, majd Caravaggio és Carpaccio, utóbbi nyolc epizódban mutatta be táblaképein a szent szűz életét, a hunok társaságában, firenzei atlaszszövetbe öltözve, ugyancsak a 16. században idősebb Lucas Cranach készített a téma alapján Drezdában oltárképet, mely az áldozatokra fókuszál, de a háttérben egy hun vezér is látható, amint szenvtelenül a kardjára támaszkodik. 1998-ban

Howard Barker brit drámaíró használta fel a mítoszt, hogy a szüzességi fogadalom (áldozatok) és a morális elkülönülés (a vezér) kérdéskörét vizsgálja − utóbbi szereplő egy SStisztre hajaz. Időközben a legenda egy másik szálon is tovább folytatódott; egy 16. századi apácát, Szent Angélát az Orsolya-rend megalapítására ösztökélte, mely 1700-ra csupán Franciaországban 350 kolostorral büszkélkedhetett, melyek többségét a francia forradalom idején bezárták. Valenciennes-ben tizenegy Orsolya-rendi apácát küldtek guillotine alá, amiért a kereszténységet hirdették, s a kivégzésekkel természetesen föladták a labdát azoknak, akik szívesen vontak történelmi párhuzamot az ateista forradalmárok és a hunok között. Történetek, festmények, zeneművek, apácarendek, iskolák − mindez vég nélkül folytatható. A Hildegárd-szubkultúra eredményeként egy kvartett 11 ezer szűz: Énekek Szent Orsolya ünneplésére címmel középkori kantátákat jelentetett meg. De ennyi talán elég is, hiszen ha a hunok valóságos életére vagyunk kíváncsiak, akkor mindez legföljebb annyi segítséget nyújthat, mintha a középkori Dánia történelmét, mondjuk, a Hamletből akarnánk levezetni. Másféle tradíciók is gyökeret eresztettek azonban az ex-Római Birodalomban, mégpedig egészen különös módon a „jó Attiláról” szóló mesék. Vannak városok, amelyek saját megújulásuk hatóerejét éppen Attilában látják, ahogy az alábbi történet példázza. Egyszer volt, hol nem volt, Attila Padovába érkezett, ahol egy költő a hatalmas vezért dicsérő verssel állt elő. A város vezetői külön előadást tartottak. A költő, az irodalmi hagyományokat követve, Attilát isteni eredettel ruházta fel. − Mit jelent ez az egész? − szakította meg hősünk a mű előadását. − Egy halandó embert halhatatlan istenekhez hasonlítani?! Miféle szentségtörés ez?! És Attila a szerencsétlen költőt ott helyben máglyahalára ítélte. Amikor a máglya elkészült, és a költőt odakötözték a tetejére, Attila így szólt: − Elég! Csak meg akartam leckéztetni ezt a hízelkedőt. Ne ijesszük el a poétákat, akik az igazságot dicsőségünk megéneklésére használják! Franciaországban vagy Itáliában ennyi talán elég is lenne néhány nagy posztrómai epikához. De a kihívással egyetlen író sem tudott szerencsésen megküzdeni. Ehelyett néhány félresikerült mű keletkezett, abban a hiú reményben, hogy a történelem revideálásával valami maradandó születik. 1667-ben Pierre Corneille Attila című darabja 20 előadást ért meg, majd a feledés homályába merült − megérdemelten. 1808-ban Bécsben bemutattak egy borzalmas német melodrámát egy bizonyos Zacharias Werner tollából, aki jogász volt, filozófus, pap és drámaíró egy személyben, de néhány előadás után ez is lekerült a színről. A mű azzal végződik, hogy Attilát megölik (tehát nem természetes halállal hal meg, ahogy a valóságban), a gyilkosságot a római hercegnő, Honoria követi el (és nem a germán hercegnő, Ildikó). Egy angol változatban, melyet 1832-ben vittek színre Londonban, Bleda, Attila fivére a gyilkos (akit amúgy Attila ölt meg, de a darabban valahogy mégis élve marad): „Hahh! Meghalt? A zsarnok halott? Ha, ha, ha! (Sátáni nevetés.)” Ez a rettenetes fércmű volt az alapja Verdi 1846-ban írt, Attila című operájának. A mű az itáliai egyesítésért folyó küzdelem (Risorgimento) közepette született, és tele van a főhős romboló hajlamai által felkorbácsolt hazafias érzelmekkel. Az első jelenetben nyomban az események közepébe csöppenünk, amikor is Aquileia szüzei megjelennek, és Attila kifejezett parancsa ellenére − szemlátomást élnek. − Ki merészelte őket rendeletem dacára élve hagyni? − vonja kérdőre Attila breton rabszolgáját, Uldinót, aki azzal válaszol, hogy a szüzek értékes ajándékok Attilának: − Rendkívüli harcosok, kik testvéreiket megvédték… − Mit hallok? − szól közbe a király. − Mi ösztökélhet gyáva asszonynépet ilyetén vitézségre? És Odabella, Aquileia hercegnője, megölt apja fölött érzett fájdalmában con energia, többszöri refrénnel kivágja a magas C-t: − A határtalan hazaszeretet! Nyomban ezután Aëtius − a bariton Ezio − Attilához intézett védőbeszéde politikai szlogenné vált:

„Avrai tu l’universo, Resti l’Italia a me.” („Lehetsz te az egész világ ura, de Itáliát hagyd meg nekem!”) A cselekmény úgy, ahogy van, ostobaság, hiszen Attilát Odabella, a feleségnek szánt hercegnő döfi le, ugyanakkor Ezio szívből jövő fohásza Róma feltámadásáért (Dagli immortali vertici/a halhatatlan csúcsokról) nagy hatást tett a közönségre, és ez az oka annak, hogy a szenvedélyekben tobzódó operát időnként ma is bemutatják.∗ Néhol ha halkabban is, de Attila neve visszacseng a múltból, Udinében, nem messze Aquileiától, például azt tartják, hogy a város fölé magasodó kastélydombot Attila hordái építették, sisakjaikat csöbörként használva, hogy vezérük erről a magaslatról élvezhesse a lángokba borult Aquileia látványát. Van egy név is, mely a hunok emlékét őrzi: Hunfredus volt ennek az eredeti formája, a „hun” és a „béke” szó ötvözete, olyasvalakit jelölve ezzel, aki a hunokkal békét tud kötni. Hunfroi-ként szerepelt a régi franciában, majd a normannok közvetítésével Angliába került, ahol Humphrey lett belőle, onnan pedig Itáliába, ahol Umbertóvá alakult át. Châlons közelében, a katalaunumi síkság északi szegélyénél egy tábla mutat északkelet felé, ,Attila táborához”, amiről aztán kiderül, hogy nem létezik. A fákkal benőtt dombocska egy 1. századi erődítmény, amelyet csak azért kapcsoltak össze Attilával, mert a hunok érkezése volt az egyetlen figyelemre méltó dolog, ami ez idő tájt errefelé történt. Ha a francia iskolás gyerekek bármit is tudnak erről, az abban áll, hogy Attila állítólag így kérkedett: La oú mon cheval passera, l’herbe ne repoussera pas (Lovam lába nyomán fű nem terem). És végezetül a film is őrzi Attila emlékét; az első Fritz Lang Krímhilda bosszúja című műve volt 1924-ben, de vannak újabb alkotások is, melyek legföljebb lábjegyzetben érdemelnek említést.∗∗ A germánok − a germán törzseket értem ez alatt − kissé másként látták a dolgokat, már csak azért is, mert ők maguk is Attila birodalmának részét képezték. Ennek folytán nagyobb tisztelettel emlékeztek rá. A régi Európa germánul beszélő közösségeiben dalnokok és poéták utazgattak, akik a letűnt dicsőségről énekeltek, dalaikkal végigjárták a királyi udvarokat, az észak-itáliai Lombardiától a gót fővárosig, Toulouse-ig, a germán nyelvű franciaországi enklávéktól a Rajna keleti partjáig és fel északig. Attila a germán költészet ismert alakjává vált, ami egyúttal a korai angol költészetet is jelenti. Nevét a legrégebbi angol költeményben, a Widsithben is megemlítik, melyet valószínűleg Mercia írt a 7. században. Mindez persze szedett-vedett történelem; hősök, csodák, istenek, irodalmi motívumok egyvelege. A 9. századra Attila a skandináv mondavilágban is éppúgy helyet kapott, mint a germánban. Különös dolog ez, hiszen rövid életű uralma a Baltikumot alig érintette. Ennek ellenére úgy fest, a Hun Birodalom elég erőteljes volt ahhoz, hogy a népi képzeletvilágot rabul ejtse. Az előző század végéig Észak-Németországban a sírhantokat Hunnenbette, azaz „hun ágy” néven illették. A norvégoknál és a dánoknál Attila alakja összekapcsolódott a keleti gót Ermanarikéval és a burgund Gundicarius (Gundahar vagy Gunther) figurájával, és velük együtt főszereplőjévé vált a tisztességről, igazságról, bosszúról, a végzet hatalmáról szóló ∗

Londonban például 2002-ben mutatta be a Királyi Operaház. Attila, a hun (eredeti címe: Attilo Flagello di Dio), 1954-ben készült Anthony Quinn és Sophia Loren főszereplésével; Attila címen Litvániában készítettek amerikai tévéfilmet 2001-ben, melyben Powers Boothe játszotta Aëtiust, Sián Phillips Attila nagyanyját és Steven Berkoff Rugilát.

∗∗

epikus történeteknek. A vikingek Attila nevét a 10. században magukkal vitték Izlandra és azon túlra is, Grönlandra, és így keletkezett a 10. századi Greenlandic Lay of Atli (Attila grönlandi balladája). De Attila még az Újvilágba is eljutott Thornfinn Karlsevni és 100 vikingje jóvoltából, akik 1018-ban megalapították rövid életű kolóniájukat a newfoundlandi partoknál. Elképzelem, amint tőzegházaikban körülülik a tüzet, és bárdjaik énekét hallgatják. Nem skraelingről (ahogy az északiak a helyi indiánokat és inuitokat nevezték) szól a dal, az Újvilágban felcsendülő első költői és zenei mű, hanem Attiláról és arról, miként harcoltak hun seregei a burgundokkal. Ez volt a legendák szíve: az írott forrásokban föllelhető kisebb incidens, ami azonban erősen élt a népi emlékezetben, valószínűleg azért, mert jól lehetett alkalmazni a családi viszálykodásokhoz. Csak néhány túlélő részlet utal a népszerűségére − 9. századi latin eposz, ugyanannak a történetnek német és angol változata, néhány északi monda. A főhős egy bizonyos Walther, aki túsz Attila udvarában, és a király kedvence. A főhős megszökik egy hercegnővel, Hildegunddal (az Ildikó név eredeti germán változata). Kincs van náluk. A hős Hagen, aki vagy burgundi, vagy hun, üldözésükre indul, és csatlakozik hozzá Gunther, a burgundok királya. Nagy ütközetre kerül sor, ami után a hősök megbékélnek. A részlegesen fennmaradt angol változatban (Waldere) Hildegund arra biztatja Walthert, hogy küzdjön meg Guntherral: „Attila társa! Bátorságod és méltóságod Még ezen órán sem hagyhat cserben!”

Ez a történet visszaköszön egy másik legendában, mely magukról a burgundokról szól: a Nibelungok vagy Niflungok énekében. Itt, a történet másik szálaként a költők egy önmagát bonyolító eposz alkotóelemeiként kezelték a szereplőket: Attilát elcsalja Szigfrid (északon: Sigurd) a kincseskamrájába, ahol Attila meghal; vagy egy másik változatban: Attila egy szűzről gondoskodik Hagennak, aki Aldriant nemzi, és ő az, aki a kincseskamrába csábul. Egy másik verzió: Hagen Niflungot is nemzi, akiről az egész mondakör a nevét kapja. Nincs egységes változat. De íme egy verzió. Gunther, a burgund (akit a valóságban még az Attila előtti hunok öltek meg 437 körül), nagy kinccsel rendelkezik. Van egy húga, Gudrun, akit Attila feleségül vesz. Attila megpróbálja Guntherból kicsikarni a kincs rejtekhelyét, s megöli őt, egy kígyófészekbe taszítva. Gudrun ezután szörnyű bosszút áll. A legenda legnagyobb túlélő változatában (Volsungsaga) Gudrun nagy lakomát rendez, azt állítva, hogy beletörődik sorsába. De ez távolról sincs így. Attilától való két fiát megöli, majd a lakomán… „A király megkérdezte, hol vannak a fiai. Gudrun így felelt: − Elmondom én neked, és felvidítom szívedet. Nagy bánatot okoztál nekem, amikor bátyámat megölted. Most pedig halld meg, amit el kell neked mondanom! Fiaidat elvesztetted − koponyáik az asztalon előtted állnak serlegekként −, tenmagad ittál most borral kevert vérükből. Szívüket kivágtam, és nyárson megsütöttem; ez az, amit most felfaltál.” Ildikónak mint gyilkosnak a szerepét magára véve Gudrun megöli Attilát álmában, és az alvó hunokra rágyújtja a csarnokot. Sokféle mese, mely a mohóságról vagy a bosszúról szól, használja fel Attila alakját. Van, amelyikben ő is verseng a Nibelungok kincséért. A legismertebb középkori germán

eposzban, az 1200 körül írt Nibelung-énekben azonban valószínűtlenül tétova figuraként jelenik meg. Két olyan tulajdonság jellemzi őt, amely az eposz keletkezésének idején kétségkívül a legmagasabb uralkodói erények közé tartozott: a hűség és a szelídség. Drámai szempontból azonban az ilyen tulajdonságokkal nem sokat lehet kezdeni. Attila szinte semmiről se tud. Nem tudja, hogy felesége, Krimhilda megölte korábbi férjét, Szigfridet. Fogalma nincs a látogatóba jövő burgundok és a saját hunjai közötti feszültségről. Még akkor sem sejt semmit, amikor a burgundok állig fölfegyverkezve jelennek meg a templomban. Krimhilda diktálja a cselekményt, és igyekszik őt tudatlanságban tartani. Sok köze nincs ennek a figurának ahhoz a történelmi Attilához, aki ravaszságával olyannyira ámulatba ejtette Priszkoszt és diplomáciai kíséretét; ahhoz az Attilához, aki egy nemzetet és egy birodalmat hozott létre, s aki Konstantinápolyt és Rómát fenyegette. Hűség és szelídség − a tőrőlmetszett heroizmus aspektusából nézve ezek nem voltak túl jó tulajdonságok, s ez némi problémát okozott a 19. századi német íróknak, akik sokat küszködtek e nemzeti kincs adaptációjával. Georg Hegel filozófus az egész ügyet maradinak, lényegtelennek, triviálisnak és közhelyszerűnek bélyegezte, s azt tanácsolta az íróknak, hogy a valós germán gyökerekre összpontosítsanak: a kereszténységre és a Római Birodalomra. Az írók azonban rá se hederítettek. Werner siralmas drámája mellett öt további darab született Németországban a 19. században s további négy a 20.-ban. Friedrich Hebbel megpróbált valamiféle hegeli szintézist létrehozni az 1861-ben bemutatott Nibelung-trilógiában; Attilát keresztény erényekkel ruházta fel, s így a hős halála egy szép új keresztény világba vezet minket. Igazából azonban Richard Wagner volt az, aki rájött, hogyan lehet Attilát a legjobban kezelni. A Gyűrű-ciklus (a Ring) négy operájában megtette mindazt, amit annak idején egy jó bárdnak kellett volna tennie: kimazsolázta azokat a dolgokat, amelyek a germán és az északi legendavilághoz leginkább illettek − temérdek arany, a Hatalom Gyűrűje, a Láthatatlanság Sisakja, istenek, óriások, egy sárkány, mágikus erejű, harcias szüzek stb. Vagyis: történelem elutasítva, Attila teljességgel elfeledve. A népi emlékezet kezdett elhalványulni, Európa azonban a 19. század végén és a 20. században a barbárság új formáiba süllyedt. Az adott körülmények között már készen álltak a gyalázat és az előítélet előre gyártott kliséi. A francia-német háborúval kezdődött (melyet brit történészek előszeretettel neveznek francia-porosz háborúnak, jóllehet Poroszország ekkor már Németország része volt, de ez úgyszólván nem jelentett különbséget). 1870 nyarán a németek 17 ezer francia katonát öltek meg, és 100 ezer hadifoglyot ejtettek Sedannál, majd dél felé fordultak, Châlons és a katalaunumi síkság felé, méghozzá ugyanolyan geostratégiai okokból, amiért annak idején Attila tette ezt − nyitott tér, gyors előrehaladás −, azzal a különbséggel, hogy a németek célpontja Párizs volt. Egy sokak által olvasott újságcikk ez év októberében nyilvánvalóan egyenlőségjelet tett a behatoló németek és a hunok közé; I. Vilmos császárt Attilához hasonlította, és felidézte a Párizst megmentő Szent Genovéva legendáját. Következett aztán a régi bölcselet valóra váltása: segíts magadon, Isten is megsegít! Hadifoglyokkal megterhelve − a siker súlya −, a francia gerillák támadásaitól lelassulva a porosz hadsereg végül is elakadt. Nyugati előrenyomulásuk végső határa, elég különös módon, ugyanaz az Orléans volt, ahonnan Attila serege annak idején visszafordult. A fegyverszünet, ami ezután következett, a franciákban megerősítette azt a képzetet, hogy a németek Európa kései hunjai. Az elkövetkező 40 évben a két nagyhatalom farkasszemet nézett egymással, mindkét oldalról hitszegéssel és barbársággal vádolva a másikat. A franciák, a megalázottság és tehetetlenség dühében forrva, alig várták, hogy revanche-ot vehessenek a hunok e kései reinkarnációja miatt. A németeknek tulajdonképpen tetszett az összehasonlítás. Amikor Németország

csapatokat küldött Kínába a bokszerlázadás leverésére − a fellázadt kínai parasztok 1900-ban azt követelték, hogy minden idegent távolítsanak el az országból −, II. Vilmos császár ezt mondta katonáinak: „Mindenkivel, aki a kezetekbe kerül, legyetek könyörületesek! Miként ezer évvel ezelőtt Attila vezérlete alatt a hunok nagy tiszteletre tettek szert erényeikkel, ez ma is él a történelmi hagyományban (…) ugyanúgy váljon ismertté Németország neve Kínában, hogy egyetlen kínai se merészeljen többé ferde szemmel nézni nemzetünk fiaira!” A német nacionalizmus kéz a kézben járt a német imperializmussal. Látva maga körül az egymással versengő imperialista hatalmakat − Franciaországot, Oroszországot, NagyBritanniát −, Németország is hozzálátott, hogy új gyarmatokat szerezzen, és olyan hajóhadat épített, mely versengett Nagy-Britanniáéval, a világ szuperhatalmáéval. Leginkább ez volt az oka annak, hogy a brit uralkodó osztály olyannyira fenyegetőnek érezte a német expanziót. A vész-harangkongatók között volt a birodalom és az angolság irodalmi őrszeme, Rudyard Kipling. A franciák hun-német összehasonlítása után Kipling volt az, aki a brit olvasókat elsőként rávezette ugyanerre az egyenletre. 1902-ben egy rég elfeledett incidens − Németország a venezuelai adósságok behajtása végett közös tengeri demonstrációra tett javaslatot − ihlette meg a költőt. Kipling már azon mérhetetlenül felháborodott, hogy Németországgal bármiféle együttműködés egyáltalán szóba jöhetett, és roppant dühét evezősök szájába adva, akik éjt nappallá téve gürcölnek a királyért és a birodalomért, így háborgott: „És mondd csak el, hogy titkos esküvel Frigyre léptél ellenségünkkel!” És az „evezősök” egy megszállott, zavaros fejű, öntelt, fellengzős, gutaütéses ezredes mondókájába csapnak át: „Ripők góttal és pimasz hunnal, Kibabráltál hajóhadunkkal!” Tizenkét évvel később Kipling félelme valóra vált, anélkül persze, hogy a költő felismerte volna, a brit és a germán imperializmus valójában ugyanannak az éremnek a két oldala. Németországnak azonban sajátos problémával kellett szembenéznie: csaknem bizonyossá vált, hogy kétfrontos háborút kell viselnie: Franciaországgal és Oroszországgal szemben, egyszerre. Esélye csak akkor lehetett, ha Franciaországban gyors győzelmet arat, s ehhez le kellett rohanni a semleges Belgiumot − az ellenállás vagy késleltetés legcsekélyebb jelére is könyörtelenül a megtorolás volt a válasz. Németország esetében tehát a háború egy semleges ország hadüzenet nélküli megtámadásával indult, és olyan készültséggel, hogy a terror eszközeit bármikor be lehessen vetni. Gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, hogy az elmélet gyakorlattá ne váljon, és ez meg is történt néhány nappal azután, hogy a német csapatok 1914 augusztusában benyomultak Belgiumba. Leuven egyetemi városban néhány belga orvlövész szörnyű megtorlást provokált, ami persze kellő propagandalehetőséget adott Németország ellenségeinek. Százakat öltek meg, ezreket ejtettek foglyul, 1000 épületet fölgyújtottak, köztük a 230 ezer könyvet tartalmazó ősi könyvtárat. Augusztus 29-én a The Times „Belgium Oxfordját” siratta, mely a „hunok” martalékává vált. Maga Kipling sürgette Anglia hadba lépését: „Csatára fel, honunk a tét, Ránts kardot, ifjú és öreg! Ki tétlen marad, örökre vét,

Hisz kapunknál a hun sereg!” Ez a fajta reakció nem csak Angliára korlátozódott. „Louvain lángjai” szimbolizálták „szegény kicsi Belgium” sorsát. Európa-szerte föllángolt a gyűlöletkampány, makacs előítéletekkel fűszerezve. Svájcból a francia költő és hamarosan Nobel-díjra jelölt Romain Roland, aki korábban egyértelműen németpárti volt, tiltakozó levelet írt német kollégájának, az 1912-ben Nobel-díjat kapott Gerhard Hauptmann-nak, s elővette a germán-hun analógiát, feltéve a kérdést: hová lett a goethei örökség? Hauptmann, aki korábban bírálta a porosz nacionalizmust, ezúttal ingerülten válaszolt: érdekes, hogy éppen most tekintik a németeket Attila fiainak, holott eddig Goethe fiaiként emlegették őket! Kirohanása arra mindenesetre jó volt, hogy a császár születésnapja alkalmával magas kitüntetésben részesüljön. A szövetségi rendszerek kényes hálózata két hónap leforgása alatt kibontakozott, és Németország megint csak Attila nyomdokaiba lépett. A Harmadik Hadsereg előrenyomult a katalaunumi síkságra, de a gyors győzelmet ezúttal sem sikerült elérni. Most a britek voltak Franciaország szövetségesei, és a francia propagandagépezet, valamint Kipling sértő analógiái gyorsan terjedtek, akárcsak a kevésbé sértő, új keletű jelző: a bosh. Kipling primitív egyenlete − német = hun − közhellyé vált, többnyire általánosító egyes számban: „a hun”! De van valami sajátságos e kifejezés körül. Ha az irodalmi forrásokra hagyatkozunk, azt láthatjuk, hogy „a hun” kifejezés az angol nyelven beszélők szóhasználatában Németország, a németek és a német barbárság szinonimájává vált. Ám ez kifejezetten angol sajátosság volt: a franciák nem mondtak ilyet, hogy le Hun, jóllehet az analógia eredetileg tőlük származik. Les Boches vagy le Boche − ez elegendő volt nekik, és valahogy ez emberségesebben is hangzott; jobban illett a németek által az angol katonákra használt Tommyhoz, melynek angol oldalról a Fritz vagy a Jerry volt a megfelelője. Sem a francia, sem a német nem alkalmazta a sátáni áthallásokat hordozó „a hun” kifejezést. Azt gondolhatnánk, hogy „a hun” kifejezés univerzális angol terminológia volt. A körülmények kétségkívül elég rosszak voltak ahhoz, hogy a szóhasználat gyorsan terjedjen. Amikor a nyugati fronton kiásták a lövészárkokat, a katonák élete olyan lázálommá vált, amelyben bármilyen atrocitás megtörténhetett, és bármiféle szóbeszédet azonnal tényként kezeltek. A közkatonák „tudták”, hogy a németek emberi csontokból faggyút főztek, a senki földjén hadifoglyokat keresztre feszítettek, és fűrészfogú bajonetteket használtak, csak azért, hogy az angol katonák beleit jobban kitéphessék. Paul Fussell írja a The Great War and Modern Memory című munkájában: „Olyan nagy volt a vágy, hogy a bajonettek alávalóságát a német karakter mellé rendeljék, hogy kész tényként fogadták el a híresztelést, miszerint ezek a hun aljasságnak a speciális eszközei.” Mindez azonban soha nem jutott el a frontvonalig. Tommy érzett bizonyos sorsközösséget „a boch”-sal, mint ahogy Fritztől vagy Jerrytől sem volt idegen ez az érzés. Olykor Tommy az „öreg Jerry”, sőt „szegény, öreg Jerry” kifejezésre ragadtatta magát, és ebben volt némi meghittség, azt ne mondjam, kedvesség. A harcoló emberek nem beszéltek „a hun”-ról, bennük ugyanis nem hatalmasodott el az a gyűlölet, amit otthon egyesek kívánatosnak tartottak volna. Az exkatona R. C. Sheriff Journeys End című darabjában a lövészárokban mindvégig „a boch”-ról beszélnek,, s ki nem ejtik a „hun” szót. Mi több, az egyik szereplő megjegyzi: „A németek elég rendes fickók, nem igaz? Úgy értem, az újságokon kívül.” Az újságokon kívül! A „hun” szó azok kedvenc frazeológiájává vált, akiknek érdekében állt, hogy a gyűlöletet felkorbácsolják, mint például Kiplingnek, aki hivatalos propagandista volt, és németellenes szalagcímíróként kereste kenyerét. E. A. Mackintosh, akit 1917-ben, 24 éves korában Cambrai-ben öltek meg, így ír a Toborzás című versben: „»Gyerünk, fiúk, a csatába!« −

Plakát kint a vasúton, Vajon aki kitalálta, Járt-e már a frontokon? Kövér civil álmaiban »Hunok ellen« harcba megy, Nem látod, hogy valójában Elmúlott már negyvenegy?” 1918. november 10-én, vasárnap, egy nappal a fegyverszünet előtt, a News of the World ezzel a főcímmel jelent meg: BIZTOS A HUN FEGYVERLETÉTEL! „A hun” szó csak időlegesen volt divatban, és ez az idő elmúlt. Az 1930-as évek elején kikopott a szóhasználatból, és egy nagyobb borzalomnak, „a nácik” kifejezésnek adta át helyét. Hitler antiszemitizmusa olyan ördögi szellemet engedett szabadjára, amellyel szemben „a hun” szó gyöngének bizonyult. Az 1940-es években két könyv címében jelent meg a hun kifejezés − The Hun in Africa és Harrying the Hun −, de ezek már afféle utolsó sóhajok voltak. Ma a kifejezés archaizmusnak számít, inkább csak egy adott történelmi pillanat és a hozzá fűződő előítéletek felidézésére alkalmas. Magyarországon, saját hazájában Attila csillagzata azon nyomban emelkedni kezdett, hogy a magyarok 896-ban megérkeztek a Kárpát-medencébe. Csaknem egy évszázadon keresztül a harcos nomádok pontosan úgy cselekedtek, mint a hajdani hunok: lerohanták a Balkánt, Galliát, Itáliát és a későbbi Németország területét, mígnem I. Ottó német császár 955-ben a Lech folyónál meg nem állította őket. Ezt követően, mivel nem volt hová továbbvándorolni, nem akadt gyengébb, akit kifoszthattak volna, úgy döntöttek, hogy letelepszenek. 970-ben Géza fejedelem megállapodást kötött II. Ottóval és a pápával. Ennek lényege: Géza megkeresztelkedik, és szabadon bocsátja a keresztény rabszolgákat, cserébe elismerik a királyságát. Az egyezmény megpecsételéseként fiát, Vajkot, új nevén Istvánt, eljegyeztette Gizella bajor hercegnővel, a II. Ottó fennhatósága alá tartozó bajor hercegség uralkodójának leányával. Az a záradék, miszerint a keresztény rabszolgákat szabadon kell engedni, nem volt túl népszerű a magyar főurak körében, és a kérdés Géza halálakor, 997-ben újra napirendre került. A fiatal István volt az, aki végül 22 évesen megszerezte a hatalmat, és 1000. december 25-én vagy 1001. január l-jén királlyá koronázta magát. Erre az alkalomra II. Szilveszter pápa koronát küldött Istvánnak, amelyet az elkövetkező évezredben minden magyar király hagyományosan viselt. Ez (vagy a másolata: a kérdés körül vita van) ma a magyar Parlamentben látható; fényes szimbóluma a magyar és keresztény stabilitásnak Közép-Európa szívében. István tíz egyházmegyét alapított, két érsekség vezetése alatt, és számos monostor fölött vállalt védnökséget. Tizenöt évvel halála, 1038 után szentté avatták. És hogy mi a jelentősége mindennek? Egy magyar, keresztény földbirtokos nemesember, mondjuk, 1020-ban olyan nagyapával „dicsekedhetett”, aki pogány martalóc volt, és olyan dédapával, aki írástudatlan nomád. Túl sok identitásra, mély gyökerekre, a földterülethez kötődő történelmi örökségre nem nagyon hivatkozhatott. Azok a népek, amelyek híján vannak mindennek, ugyanazt teszik, mint amit a magyarok tettek: nagy tisztelettel tekintenek vissza arra a népre és vezetőre, amelynek-akinek a sikerei előrevetítik saját boldogulásukat. A népmesék, a dalnokok énekei igen hamar gondoskodtak három nagyszerű hősről: Attiláról, Árpádról és Istvánról. Istvántól Árpádig visszavezetni a szálakat s egy évszázadnyi időtávon belül kapcsolatot találni köztük, könnyű feladat volt. De Árpád és Attila között már négy teljes évszázadnyi följegyzetlen történelmet és ezernyi feltérképezetlen kilométert kellett áthidalni. A költők számára azonban ajándék az efféle „üres olvasókönyv”, a lapok gyorsan

telnek olyan történetekkel, mint az alábbiak. Amikor Attila meghalt, két fiat hagyott maga után. Az első Dengizik volt, aki csatában elesett. A második Ernák, aki Csabaként vált ismertté (a név jelentése: pásztor”, értsd: népe pásztora). Honoria szülte őt, a római hercegnő (akit Attila valamilyen megmagyarázhatatlan módon vett feleségül). Csaba visszatért Ázsiába, 3000 harcost hagyott maga után, a székelyeket, hogy őrizzék a határokat (a székely név határőrt jelent). Csaba imádkozott: ha népét bármi baj érné, a Természet azonnal adja tudtul ezt számára, s akkor ő nyomban útnak indul, hogy segítsen rajtuk. Kétszer is vissza kellett vágtáznia, hogy megvédje őket. Teltek az évek, és Csaba meghalt. Aztán hatalmas ellenségek jelentek meg a láthatáron, és fenyegették a székelyeket. Csaba még egyszer, utoljára visszatért, „csillagösvényen” vezette seregét, hogy szétszórja az ellenséget. A fényes égi hadsereg utat formált az égbolton. A magyarok a Tejutat a Lélek Útjának is nevezik, és így emlékeznek Csabára és hős apjára, Attilára. Csabát követték azok a nemzedékek, melyek észrevétlenül a magyarokhoz csatlakoztak: Ugek (Ügek vagy a monda szerint Ögyek), Előd, majd Álmos, akihez saját eposzvilág fűződik, hiszen Mózes-szerű hősként ő vezette el népét a Kárpátokhoz, hogy aztán fia, Árpád vezetésével megtörténjen a honfoglalás. A magyarok most tehát újra hazájuk földjére értek, ahol szövetséget kötöttek a székelyekkel, a kötelezettségüket azóta is komolyan vevő határőrnéppel, mely magyarul beszélő kisebbségként él ma Románia területén, és változatlanul Attila leszármazottjainak vallják magukat. Ezeket a történeteket pogány énekmondók terjesztették, akiknek nem volt helyük a keresztény intézményrendszerben, ahol megvoltak az erre a célra kiképzett írástudó szerzetesek. A szájhagyomány helyét az írott történelem vette át, mely a régi történeteket kisajátította, de megtartotta azok nemzeti jellegét. A 13. századi Gesta Hungarorum szerzője, egy névtelen szerzetes (Anonymus) megismétli az állítást, miszerint Attila egyenes ági elődje volt Árpádnak, aki 896-ban, amikor átkelt a Kárpátokon, valójában nem tett mást, mint visszatért arra a földre, amelyet a nemzet Attilának köszönhet.∗ Röviddel a Gesta Hungarorum megírása után a hunokról alkotott hősi kép háttérbe szorult, a magyarok ugyanis a hunokat a mongolokkal azonosították, akik 1241-42-ben lerohanták és tönkretették az országot. Attila reputációját Kézai Simon∗∗ állította helyre, aki hősét nagy gazdagsággal övezve ábrázolta; még az istállói is bíborbársonnyal voltak bélelve. Ezek után Attila mégiscsak megmaradt hős elődnek és vitéz királynak. Mi több, kialakult az a hit, hogy Attila kardját, azaz Mars kardját a magyar királyok birtokolták, egészen addig, amíg a nevezetes fegyvert 1063-ban egy germán hercegnek át nem adták, aki továbbadta uralkodójának, IV. Henriknek, aki… És így sorjáznak a legendák vég nélkül − ha hagynánk! A 15. század végén Attila afféle Charlemagne (másképpen a frank Nagy Károly, a ,,Virágosszakállú”) szerepében jelent meg újra a színen, s most már nemcsak Árpád és István, hanem az összes nagy magyar király, így természetesen a legnagyobb, Mátyás király elődjeként is. Mátyásnak tetszett az összehasonlítás, udvari krónikása, az itáliai Antonio Bonfini úgy ábrázolja Attilát, mint egy római és ősreneszánsz figurát; nagy szónoklatokat ad a szájába Bleda megölése, illetve a katalaunumi ütközet kapcsán. Az Attilával való összevetés azonban nem minden esetben hízelgő. Mátyás egyik bírálója, Callimachus, egy itáliai arisztokrata, aki a lengyel királyság szerelmese, úgy véli, hogy Mátyás az európai békét fenyegeti, és a hunokról szóló biográfiájában Mátyás-Attila alakját álnok, földrabló zsarnokként ábrázolja. Ámde azt nem ∗

Ez a rész Bäumle és Bimbaum, Thierry, Cordt és Daim munkáin alapul − a részleteket lásd a bibliográfiában! ∗∗ Kézai Simon az első, név szerint ismert magyar krónikaíró. Egyetlen ránk maradt műve a Gesta Hungarorum (1282-85 közt keletkezett). (A szerk.)

tagadja, hogy Attila a szívében magyar volt, és ez a mítosz tetszett a magyar arisztokráciának és a királynak is. A 18. században az Esterházyak − a Német-római Szent Birodalom hercegi családja, Haydn patrónusai, a magyar Versailles-ként ismert fertődi kastély tulajdonosai − büszke, de hamis családfájukat egyenesen Attilára vezetik vissza. Így aztán nem meglepő, hogy a magyarokban manapság eléggé más kép él Attiláról, mint a nyugat-európaiakban. Nem mintha ez a kép érvénytelen lenne. Attila végül is inkább rablóvezér volt, semmint uralkodó, de valójában nem tett mást, mint amit korának legtöbb népvezére tett volna, ha módja van rá, nevezetesen: kicsikarni az áldozatoktól és az ellenségektől mindazt, amit csak lehet. A civilizált erények csillogtatásához csak a győzelem adhat elég időt és kényelmet, Attila azonban nem volt elég sikeres ahhoz, hogy mindezt megengedhesse magának. Létrehozhatott volna egy birodalmat, mely az Atlanti-óceántól a Kaszpi-tengerig terjed; versenghetett volna Rómával, mi több, utódjai akár el is foglalhatták volna Rómát, hogy aztán Konstantinápoly ellen forduljanak, és megváltoztassák a történelem menetét. Ha efféle látomás valaha is földerengett benne, a végrehajtásra nem maradt ereje, mert a végén képtelen volt kontroll alatt tartani saját teremtményét, sőt fordítva történt: az uralta őt, hogy idő előtt halálba kergesse. Amit örökül hagyott: a neve, az imágója és a befejezetlen mondat: „Mi lett volna, ha…?”

IRODALOM

A részletes irodalomjegyzéket Thompson és Maenchen-Helfen művei tartalmazzák. Az alábbiakban csak az általam leghasznosabbnak talált forrásokat jelölöm. Altheim, Franz: Attila und die Hunnen. Verlag für Kunst und Wissenschaft, BadenBaden, 1951. Ammianus Marcellinus: The Later Roman Empire. Ford. és szerk. Walter Hamilton. Penguin, Harmondsworth, 1986 (és későbbi kiadások) Ascherson, Meal: Black Sea. Jonathan Cape/Random House, London, 1995. Bachrach, Bemard: A History of Alans in the West. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1973. Bäuml, Franz és Marianna Birnbaum: Attila: a férfi és a róla alkotott kép. Corvina, Budapest, 1993. Bierbach, Karl: „Die letzten Jahre Attilas.” Dissertation, Friedrich-WilhelmsUniversitat, Berlin, 1906. Blockley, R. C. (ford. és szerk.): The Fragmentary Classicising Historians of the Later Roman Empire:Eunapius, Olympiodoms, Priscus and Malchus. Francis Cairns, Leeds, 1981-83. Bóna, István: Das Hunnenreich. Konrad Theiss, Stuttgart, 1991. Boor, Helmut de: Das Attilabild in Geschichte, Legende und Heroischer Dichtung. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1962. Bury, J. B: The Invasion of Europe by the Barbarians. Macmillan, London, 1928. Byock, Jesse (ford. és bev.): The Saga of the Volsungs. University of California Press, Berkeley, 1990. Cameron, Averil: The Mediterranean World in Late Antiquity AD 395-600. Routledge, London, 1993. Campbell, Duncan: Greek and Roman Siege Machinery 399 BC-AD 363. Osprey, Oxford, 2003. Cordt, Ernst: ,Attila: Flagellum Dei, Etzel, Atli.” Nem publikált tanulmány. Quaderni dell’Istituto de Filologia Germanica, University of Trieste, 1984. Daim, Falko et al.: Reitervölker aus dem Osten: Hunnen +Awaren. Burgenländische Landesregierung, Eisenstadt, 1996. Dingwall, Eric John: Artificial Cranial Deformation:A Contribution to the Study of Ethnic Mutilation. John Bale, London, 1931. Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember. (1902.) Móra Ferenc Kiadó, 1964. (1967-től: A láthatatlan ember.) Gibbon, Edward: Decline and Fall of the Roman Empire. 3. kötet, 1776-88. Számozott kiadás Gillett, Andrew: Envoys and Political Communication in the Late Antique West, 411533. Cambridge University Press, Cambridge, 2003. Gordon, C. Do: The Age of Attila, University of Michigan Press, Ann Arbor, 1960, 1966. Grosvenor, Edwin: Constantinople. London, 1985. Guignes, Joseph de: Histoire générale des Huns, des Turcs, des Mogols et des autres Tartares occidentaux. Desaint and Saillant, Paris, 1856-58. Harries, Jill: Sidonius Apollinaris and the Fall of Rome AD 407-485. Oxford University Press, Oxford, 1994.

Jordanes: lásd Mierow Kassai Lajos: Horseback Archery. Püski Kiadó, Budapest, 2002. Kurinsky, Sámuel: The Jews of Aquileia: A Judaic Community Lost to History. Fact Paper 28, Hebrew History Federation, 2000 (www.hebrewhistory.org/factpapers/aquileia28.html). Macartney, C. (Carlile) A.: Studies on Early Hungarian and Pontic History. Ashgate, Aldershot, 1999. MacDowall, Simon: Adrianople AD 378. Osprey, Oxford, 2001. MacDowell, Simon: Germanic Warrior 236-568 AD. Osprey, Oxford, 2001. Maenchen-Helfen, Otto: The World of the Huns. Szerk. Max Knight. University of California Press, Berkeley, 1973. Rendkívül nagy műgonddal összeállított munka, kiegészítve a szerző halála után a szerkesztő jegyzeteivel, hatalmas bibliográfiával, ugyancsak tartalmaz egy áttekintést az 5. századi Római Birodalomról Paul Alexandertól. Mierow, Charles (ford. és szerk.): The Gothic History of Jordanes. Princeton University Press/Oxford University Press, Princeton and Oxford, 1915. Muhlberger, Steven: The Fifth Century Chroniclers: Prosper, Hydatius and the Gallic Chronicler of 452. Francis Cairns, Leeds, 1990. Nicolle, David: Attila and the Nomad Hordes. Osprey, Oxford, 1990. Nicolle David: Romano-Byzantine Armies 4th-9th Centuries. Osprey, Oxford, 1992. Peigné-Delacourt, Achille: Recherches sur le lieu de la bataille d’Attile en 451. Paris, 1860 (Supplément: Troyes, 1866). Rudenko, S. I.: Die Kultur des Hsiung-Nu und die Hügelgräber von Noin Ula. Ford. oroszból: Helmut Pollems. Rudolf Habelt. Bonn, 1969. Selby, Stephen: Chinese Archery. Hong Kong University Press, Hong Kong, 2000. Sidonius Apollinaris: The Letters of Sidonius. Ford. és szerk.: O. M. Dalton. Oxford University Press, London, 1915. Sidonius Apollinaris: Poems and Letters. Ford. W. B. Anderson. Heinemann, London/Harward University Press, Cambridge, Mass., 1963. Sinor, Denis (szerk).: Cambridge History of Early Inner Asia. Cambridge University Press, Cambridge, 1990. Sitwell, Migel: Roman Roads of Europe. Cassell, London, 1981. Thierry, Amédée: Histoire d’Attila et de ses successeurs. Didier, Paris, 1856. Thompson, Edward A.: The Visigoths in the time of Ulfila. Oxford University Press, London, 1966. Thompson, Edward A.: The Huns. Blackwell, Oxford, 1999. Peter Heather által módosított és frissített kiadása a Thompson-féle eredeti 1948-as kiadásnak. Tomka, Peter: „Der Hunnische Fürstenfund von Pannonhalma.” Acta Archeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 38, 1986. Trever, Camilla: Excavations in Northern Mongolia (1924-1925). Leningrád, 1932. Underwood, F. A.: „The Hun at the Gate: Kipling’s Obsession with the German Threat”. Kipling Journal,308, 2003. december. Whitby, Michael: Rome at War AD 293-696. Osprey, Oxford, 2002. Wilcox, Peter: Rome’s Enemies (1): Germanics and Dacians. Osprey, Oxford, 1982. Yetts, W. Perceval: „Discoveries of the Kozlov Expedition.” The Burlington Magazine, vol. 48, no. 277, 1926. április 347 Térképek A hunok érkezése A hun hátország és a Balkán 435-51 között

A hunok nyugati hadjárata Illusztrációk Első rész Kassai Lajos lóháton. (Kassai Lajos albumából.) Hsziungnu textil: a szerző felvétele; Kozlov ásatása: S. I. Rudenko: Die Kultur der Hsiung-Nu und die Hügelgráber von Noion Cila. 1969; a szerző egy hsziungnu sírnál, egy kengyelpár: a szerző felvétele; hsziungnu női előkelőség fülbevalója, a Kr. e. 4-2. század között: Belső-Mongólia Múzeum, Huhehaote; férfiarcot ábrázoló textília: S. I. Rudenkótól Az „Ördög Árka”: a szerző felvétele; Arkhip Ivanovics Kuindzsi képe: Reggel a Dnyepperen. 1881: ©Tretyjakov Képtár, Moszkva; egy hun női előkelőség koponyacsontja az 5. század közepéről, Ladenburg (Baden) közelében talált lelet, Kurpfálzisches Museum, Heidelberg, Ladenburg, Lobdengaumuseum/ask-images; hun üst: fotó: Dabasi A./ Magyar Nemzeti Múzeum Városfalak, Isztambul: © Adam Woolfitt/CORBIS; dombormű, mely egy a barbárok ellen harcoló római légionáriust ábrázol, 2. szá-zad/Louvre, Párizs, Lauros/Giraudon/ Bridgeman Art Library; Valens és Gratianus érméi: ©Kunsthistorisches Museum, Bécs; II. Theo-dosius érmeportréja: British Museum, Érme− és Medálosztály Dísztű és nyaklánc: fotó Dabasi A./ Magyar Nemzeti Múzeum; két kard Pannonhalmáról: fotó Nicola Sautner © Clniversity of Vienna Tomka Péter: a szerző felvétele; hun diadém, 5. század: Römisch-Germanisches Museum/Rheinisches Bildarchiv, Köln 348 Második rész Kassai Lajos lóháton/portré: a szerző felvételei; Pettra Englánder: Caro fotóügynökség Porta Nigra, Trier: Dávid Peevers/Lonely Planet; Honoria, az érme fejoldala, Kr. u. 5. század: British Museum, Érme− és medálosztály; Aëtius egy elefántcsont faragványon, Kr. u. 5. század: a monzai katedrális kincsestára; Szent Nicasius mártíromsága a reimsi székesegyház főkapuja fölött: © Archivio lconografico, S.A./CORBIS; frank katona, részlet Theodosius misszóriumáról, Kr. u. 388: Werner Formán Archive/ Academia de la História, Madrid; Pouan kincse: Musées d”Art et d^istoire, Troyes Raffaello: Nagy Leó pápa találkozása Attilával. 1511-14: Vatikáni Múzeum és Galéria, Bridgeman Art Library/Alinari; Attila Aquileia falainál: Saxon Chronicle of the World, Gotha Fritz Láng: Nibelungok, II. rész; Attila egy festett üvegablakon, 1883, Lesparre-Médoc: akg images/Jean Paul Dumontier; „Hunok vagy hon?” első világháborús poszter: magángyűjtemény, Barbara Singer/Bridgeman Art Library Attila halála egy 14. századi kéziratból, Saxon Chronicle of the World, MS germ 129 f, 53: Berlin Staatsbibliothek 349 TARTALOM Köszönetnyilvánítás…………………..5 BEVEZETŐ A sarokba szorított fenevad…………….7 ELSŐ RÉSZ: A fenyegetés 15 ELSŐ FEJEZET Vihar előtti forgószél……………….17 MÁSODIK FEJEZET Ázsiából útra kelve………………..37 HARMADIK FEJEZET A lovas íjász visszatér……………….91 MÁSODIK RÉSZ: A riválisok 119 NEGYEDIK FEJEZET

A kaotikus kontinens………………121 ÖTÖDIK FEJEZET Első lépések a Birodalom felé………….140 HATODIK FEJEZET Attila király udvarában………………180 HETEDIK FEJEZET A barbár és a hercegnő……..-……..214 HARMADIK RÉSZ: Halál és átváltozás 233 NYOLCADIK FEJEZET Közelharc a katalaunumi mezőn………..235 351 KILENCEDIK FEJEZET A messzi város………………….271 TIZEDIK FEJEZET Hirtelen halál, a titkos sír……………288 TIZENEGYEDIK FEJEZET Az eltűntek nyomai……………….303 TIZENKETTEDIK FEJEZET utóélet: a jó, a rossz és a bestiális hun…….318 Irodalom……………………….343