Astríd Lindgren - Juharfalvi Emil
Emil, aki egy dél-svédországi tanyán cseperedik fel, jól ismert figurája a gyermekirodalomnak. Ő az örök rosszcsont, aki ha moccan is, már rögtön valami galiba támad körülötte. Márpedig a magafajta fiúk ritkán ülnek meg egyhelyben. Minden érdekli őket, mindent ki akarnak próbálni, nem ismerik a lehetetlent. Dehogyis rosszak ők, kis szívük tele van szeretettel családjuk és környezetük iránt. De hát a környező világ nehezen viseli az egyre újabb és egyre vaskosabb meglepetéseket. Az még csak hagyján, hogy a mohó Emil feje beleszorul a levesestálba, és doktorhoz kell menni, hogy leoperálja róla, meg hogy lenyeli a spórolt pénzt, meg hogy kishúgát felvonja a zászlórúd tetejére, és hogy kis híján tönkreteszi szülei nagyszabású vendégségét. Hanem amikor titkon lóra kap, és egyedül elkocog szülei után a mozgalmas népünnepélyre, akkor már bizony valódi kalandok sora kezdődik. Ám rettenthetetlen kis barátunkat nem kell félteni, mert egyetlen fapuskával elfogja a régóta körözött rablót! Astríd Lindgren, a világ gyermekirodalmának élő klasszikusa a kilencvenedik évébe lépett. Emil történetében saját gyermekkorát idézi meg, a sma-landijalu- és tanyavilág századeleji életének állít emléket. Könyvein olvasók nemzedékei nőttek fel és szívükbe zárták a melegszívű kis csibész figuráját.
Oldal: 1
Juharfalvi Emil - így hívtak egy fiút, aki Juharfalván lakott. Vadóc és akaratos gyerek volt, nem olyan jó, mint te. No persze, amúgy szemre ő is jó volt. Amikor nem visított. Kerek, kék szeme volt, és kerek, pirospozsgás arca meg szőke, gyapjas haja. Egy szó, mint száz, takaros fiú volt a szentem, és bárki azt hihette róla, hogy valóságos kisan-gyal. Hanem aki azt hitte, alaposan tévedett. Emil ötéves volt, és erős, mint egy kis ökör, és a svédországi Délföld tartományban lakott, Juharfalva közelében, a Macskaháj tanyán. így hát szegény feje délföldiül beszélt. Erről azonban nem tehetett. Délföldön mindenki úgy beszél. Ha a sapkáját akarta, nem azt mondta, mint más svéd gyerekek, hogy kérem a sapkám!, hanem azt, hogy kírem a sap-kóm!. Ez a sapkó egy kék sapka volt, fekete ellenzővel, inkább csúnya, mint szép. Apja vette neki egyszer, amikor a városban járt. Emil nagyon megörült a sapkának, és amikor este jött a lefekvés ideje, azt mondta: - Kírem a sapkóm! Édesanyjának egyáltalán nem tetszett, hogy Emil a sapkájában akar aludni, azt mondta, annak a tornácon van a helye, a fogason, de Emil olyan üvöltésbe kezdett, hogy egész Juharfalván hallani lehetett: - Kírem a sapkóm! És bizony Emil a sapkájában aludt három hétig. Ebből nem engedett, bárhogy nyomta a fejét az összegyűrődő fejfedő. Az volt a fő, hogy elérte, amit akart, és ez igen boldoggá tette. Legfőképp az, hogy nem úgy lett, amint édesanyja akarta. Egyszer karácsonykor anyja zöldbabfőzeléket akart belediktálni, mondván, hogy a zöldfélék nagyon egészségesek, de Emil nem állt kötélnek. - Sosem leszel hajlandó zöldféléket enni? - kérdezte anya csüggedten a csemetéjét. - Dehogynem! - felelte a mihaszna. - De csak igazi zöldfélét! Azzal elsompolygott, leült a karácsonyfa mögé, és rágcsálni kezdte az ágait. Persze hamar elege lett belőle, mert a fenyőtűk szúrták a nyelvét. Ilyen makacs gyerek volt ez az Emil. Ő szeretett volna dirigálni apjának, anyjának és az egész Macskaháj tanyának, Oldal: 2
sőt lehetőleg egész Juharfalvának is, ámde ebbe már a juharfalviak nem mentek bele. - Szegíny Svenssoník ott a Macskahój tanyón - mondogatták -, meg vannak verve azzal az ígötnivaló kölyökkee. Nem lesz abbú soha semmi se. No igen, így hitték a juharfalviak. Hej, ha tudták volna, mi lesz Emilből, de másképp beszéltek volna! Ha tudták volna, hogy nagy korára a községi önkormányzat elnöke lesz! Neked persze fogalmad sincs, mi az, a községi önkormányzat elnökének lenni, de nekem elhiheted, hogy nem akármi, és bizony idő múltával az lett Emilből. No de térjünk csak vissza oda, hogy mi minden történt Emillel, amikor még kicsi volt, és a délföldi Juharfalván, a Macskaháj tanyán lakott apjával, akit Svensson Antalnak hívtak, meg anyjával, Svensson Almával, no meg kishú-gával, Idával. A tanyán volt még egy béreslegény is, Alfréd nevű, meg egy béreslány, az ő neve Lina volt. Bizony, abban az időben, Emil gyerekkorában nemcsak Juhar falván, de mindenütt dolgoztak béreslegények meg béreslányok is a tanyákon. A legények szántottak, gondozták a lovakat és ökröket, ők hozták be szekéren a szénát, ők ültették a krumplit, a lányok dolga meg a fejés, mosogatás, súrolás volt, és ők énekeltek a gyerekeknek. Most már tudod hát, kik éltek a Macskaháj tanyán: Antal apa, Alma anya, a kis Ida meg Alfréd és Lina. Aztán volt még két ló, egy pár ökör, nyolc tehén, három koca, tíz birka, tizenöt tyúk, egy kakas, egy cica és egy kutya. No meg persze Emil. A Macskaháj csinos kis tanya volt, a vörösre festett lakóház egy kis dombon állt, almafák és orgonabokrok között. Es körben, amerre a szem ellát, szántóföldek, rétek, ligetek s egy tó meg egy nagy-nagy erdő. Csend, béke és nagy nyugalom lett volna a Macskaháj tanyán, ha nincs ott Emil. Örökké csak a csibészségen jár az esze a kölyöknek mondogatta Lina. -Es ha ő maga nem tesz rossz fát a tűzre, akkor is mindig valami galiba történik körülötte. Soha életemben nem láttam ilyen pernahajdert! Hanem anyja a pártját fogta. - Nem is olyan rossz az én Emil fiam! -mondta. - Ma csak egyszer csípett bele Idába, és a kávétejszínt öntötte ki, más semmi... ja, igaz, a macskát is körbezargatta a tyúkól körül. De
Oldal: 3
meg kell adni, mostanában mintha nyugodtabb lenne, nincs annyi baj vele. Nem, Emil nem volt gonosz, azt senki sem mondhatja. Szerette ő Idát is meg a macskát is. Idába azonban igazán bele kellett csípnie, másképp Ida nem adta volna oda neki a mézes-vajas kenyerét, a cicát pedig egészen barátságosan hajkurászta, csak hogy lássa, tude ő is olyan gyorsan futni, mint az. Épp március hetedike volt aznap, amikor Emil volt oly kegyes, és csak egyszer csípett bele Idába, csak a kávétejszínt öntötte ki, és csak a macskát hajkurászta. Most azonban más napokat is elmesélek Emil életéből, amikor több is történt vele, vagy azért, mert Emilnek épp csibészségeken járt az esze, ahogy Lina mondta róla, vagy csak úgy, mert körülötte mindig valami galiba esett. Kedd, május 22. Amikor Emil feje beleszorult a levesestálba Aznap húsleves volt ebédre a Macskaháj tanyán. Lina a nagy, öblös, virágos tálban hozta a levest, a ház népe pedig körülülte a konyhaasztalt, és mind derekasan ettek, különösen Emil. Nagyon szerette a levest, és jól lehetett hallani, milyen élvezettel eszi. - Muszáj így szürcsölnöd? - érdeklődött édesanyja. - Másképp nem is tudnánk, hogy leves - felelte Emil, bár amit mondott, igazában így hangzott: Móskíp nem is tud-nónk, hogy levös. De most nem törődünk ezzel a délföldi beszéddel. Tehát mind ettek, amennyi csak beléjük fért, és kiürült a nagy levesestál. Azaz csak egy kortyra való maradt az alján. Emilnek épp arra a kortyra fájt a foga, de ehhez csak úgy juthatott hozzá, ha fejét mélyen a tálba dugja, és a maradékot felszürcsöli. És úgy is tett, s mindenki hallotta, hogyan szürcsöl benn a levesestálban. Aztán már csak annyi volt hátra, hogy kihúzza a fejét, és képzeld, ez nem sikerült! Beleszorult a feje. Megijedt erre Emil, elrohant az asztaltól, és ott állt a szoba közepén, fején a levesestállal, mintha egy rocskát viselne sapka gyanánt. A tál jó mélyen ült a fején, eltűnt benne a szeme és a füle is. Emil rángatta, de hiába. - A drága szép levesestálunk! - sopánkodott Lina. - A virágos levesestálunk! Miben tálaljuk eztán a levest? Annyit felfogott ugyanis a szegény lány, hogy ha a levesestálban benne van Emil feje, akkor nem lehet benne Oldal: 4
levest tálalni. Egyébiránt nem volt valami élénk a felfogása. Anya azonban inkább a fiacskájára gondolt. Uram, Teremtőm, hogy szedjük ki ebből a fiút? Ide a piszkavassal, szét kell verni a tálat! - Elment az eszed?! - ripakodott rá Antal apa. - Négy egész koronába került! Majd én megpróbálom - mondta Alfréd, mert ez a béreslegény erős és ügyes volt. Mindkét fülénél megragadta a levesestálat, és egy erőteljes mozdulat-tal a levegőbe emelte. Ámde mit ért el vele? Emil is a levegőbe emelkedett. Annyira beleszorult a feje. Ott lógott Emil, és kapálózott a lábával, hogy újra a padlót érezze maga alatt. Hagyjál! - visította a tálból. - Tegyél le... hagyjál, nem érted?! Alfréd letette. Most már mindenki kétségbeesett. Ott álltak Emil körül, Antal apa, Alma anya, a kis Ida, Alfréd és Lina, és törték a fejüket. Senkinek sem jutott eszébe valami jó ötlet, hogyan lehetne Emilt kiszabadítani a levesestálból. - Nézzétek, Emil sír! - kiáltott fel a kis Ida, és rámutatott két kövér cseppre, amely a tál széléről legördülve Emil arcán folyt végig. - Frászt sírok - hallották Emil hangját -, az húsleves! A szokott hetyke hangján kiáltotta ezt, de nem is csoda, hisz pocsék dolog lehetett a levesestálba szorulni s közben arra gondolni, hogy talán soha ki nem kerül belőle! Szegény Emil, hová teszi akkor a kedvenc sapkóját? Anyának megesett a szíve kisfián, és megint azt javasolta, hogy a piszkavassal verjék szét a levesestálat. Antal apa azonban hallani sem akart erről. - Azt nem, amíg élek! - kiáltotta. Négy koronába került az a tál. Menjünk el inkább Máriakútra a doktorhoz, az biztosan le tudja szedni a gyerekről. Ő nem kér többet három koronánál, és azzal legalább egy koronát megspórolunk. Ezt anya is jó ötletnek találta. Nem mindennap tud az ember egy egész koronát megtakarítani. Mi mindent lehet azért venni! Talán valamit a kis Idának is, aki otthon marad, míg Emil kocsikázni megy. Lett is rögtön nagy sürgés-forgás a Macskaháj tanyán. Emilt ki kell rittyenteni, jól megmosdatni és a legszebb ruhájába felöltöztetni. Megfésülni és a fülét megmosni, sajnos, nem lehetett Oldal: 5
most, pedig arra is alapos szükség lett volna. Édesanyja a tál szegélye mögé bedugta mutatóujját, hogy a piszkot kiszedje fiacskája füléből, de ezzel rosszul járt, mert Így ő is beleszorult a levesestálba. - Hohó, ez aztán a jó! - tapsikolt a kis Ida, Antal apa azonban igazán méregbe gurult, holott egyébként szelíd, kedves ember volt. - Nem akar még valaki beleszorulni a tálba? - kiáltotta. - Csak tessék, tessék, én meg hozom a szénásszekeret, és az egész Macskaháj tanyát befuvarozom a doktorhoz Máriakútra! Anya erre jót rántott a kezén, és kiszabadította az ujját. Most az egyszer megúszod a fülmosást, Emil - mondta az ujját fújogatva. Erre elégedett nevetés hangzott ki a tál öbléből. - Ez az első igazi hasznom ebből a levesestálas kalandból mondta Emil. Alfréd eddigre befogta a lovakat a kocsiba, és a főlépcső elé állt vele, Emil pedig kilépett a házból, hogy felhágjon az ülésre. Remekül festett csíkos vasárnapi öltönyében és gombos lakkcipőjében meg a levesestálban. Igaz, a tál nem nagyon illett az egészhez, de azért szép volt, virágos, és leginkább egy új divatú nagy nyári kalapra hasonlított. Csak egy kifogást lehetett tenni ellene, hogy mélyen a szeme alá lógott a fiúnak. Eljött az indulás pillanata. - Vigyázzatok ám nagyon a kis Idára, amíg odajárunk - szólt anya. Az első ülésen feszített apa mellett. A hátsó ülésben Emil nyúlt el a levesestállal. Mellette volt a sapkója, hiszen akkor is kell majd a fejére valami, amikor hazafelé jönnek. Milyen szerencse, hogy nem feledkezett meg róla! - Mit főzzek vacsorára? - kiáltott Lina éppen akkor, amikor a kocsi megindult. - Amit akarsz - kiáltotta vissza anya. -Most kisebb gondom is nagyobb annál. - Akkor húslevest főzök - mondta Lina. De amint meglátott egy virágos valamit eltűnni az út kanyarulatában, rögtön eszébe jutott, hogy is állnak a dolgok. Gondterhelten fordult Alfrédhoz és Idához. Akkor zsemlegombóc lesz szalonnával. Emil már járt néhányszor kocsival Má-riakúton. Mindig úgy élvezte az utat, ülni a bakon és nézni az út kanyarjait, a mellettük elsuhanó tanyákat, a kerítések mögül ugató kutyákat és a réteken legelő Oldal: 6
teheneket. Most azonban nem volt szórakoztató az utazás. Szemeit eltakarta a tál széle, és csak egy vékony csíkban látott maga elé, a saját gombos cipőjére. Egész úton kérdezgetnie kellett: - Hol járunk? Elhagytuk már a palacsintást? Mikor érünk a cocáshoz? Az út menti tanyáknak Emil adott nevet. Az egyiket azért nevezte el palacsintásnak, mert egyszer, amikor arra hajtottak, két kövér gyerek palacsintát majszolt a kerítésnél. A cocás név onnan eredt, hogy ott az udvaron egy kedves kis malac volt, akinek Emil néha megvakarta a hátát. Most azonban mogorván ült Emil, a gombos lakkcipőit bámulta, és se palacsintát, se vidám malackát nem látott, csak azt kérdezgette nyűgösen: - Hol járunk? Mikor érünk Máriakútra? A doktor várószobája zsúfolva volt, amikor Emil belépett a levesestáljával. Minden várakozónak megesett rajta a szíve. Rögtön felfogták, hogy baleset történt. Csak egy kis komisz öregember nevetett rajta torkaszakadtából, mintha a világon nem volna jobb vicc, mint egy levesestálba szorulni. - Hahahahaha! Nem fázik a füled, legényke? - kérdezte az öreg a hasát fogva. - Nem - felelte Emil. - Akkor hát minek hordod ezt a kalapot? - Hogy ne fázzon a fülem - vágta rá Emil. Megmutatta, hogy ő is érti a tréfát, még ha kicsi is. Hanem aztán be kellett menni a doktor bácsihoz, és a doktor bácsi nem nevetett rajta. így szólt hozzá: - Adjisten, adjisten! Mit csinálsz odabenn? Emil nem látta a doktor bácsit, de tudta, hogy köszönnie illik, és jó mélyen meg-hajolt a levesestállal együtt. Es akkor jött a nagy csattanás. Pang! - hallatszott, és ott feküdt a földön a levesestál kettébe törve. Emil ugyanis beverte a fejét, illetve a tálat a doktor bácsi íróasztalába. - No, most aztán odavan négy korona -mondta halkan Antal apa anyának. A doktor bácsi azonban meghallotta. - Akkor egy koronát mégiscsak keres-tek - mondta. - En ugyanis öt koronát szoktam kérni kisfiúk levesestálból való kiszabadításáért, maguk pedig saját erejükből megoldották a dolgot. Ennek apa nagyon megörült, és hálás volt Emilnek, hogy kettéroppantotta a
Oldal: 7
tálat, és így egy koronát keresett neki. Felkapta a tál cserepeit, és fiával meg a feleségével együtt kimasírozott a rendelőből. Az utcán aztán megszólalt anya: - Akkor hát még egy koronát kerestünk! Mit veszünk rajta? - Semmit sem veszünk! - jelentette ki apa. - Ezt a pénzt megtakarítjuk. Hanem Emil igazán megérdemel öt fillért, hogy a malacperselyébe tegye! Azzal elővett egy ötfillérest a pénztárcájából, és átnyújtotta Emilnek. Emillel madarat lehetett volna fogatni! Megindultak vissza Juharfalvára. Emil a hátsó ülésen feszített nagy elégedetten, fején a sapkójával, az öt fillért a markában szorongatva, és jól megnézett minden gyereket, lovat, tehenet és malacot, ami mellett elhajtottak. Ha Emil olyan, mint bármely más gyerek, akkor aznap már nem is történt volna semmi. De hát épp ez az, hogy Emil nem olyan volt, mint bármely más gyerek. Eltalálnád, mit csinált? Ahogy ott ült, szájába vette az ötfillérest, és épp amikor a cocás mellett hajtottak el, egy plopp! hallatszott a hátsó ülésről. Akkor nyelte le Emil a pénzt. - Juj! - nyögött fel Emil. - Ez gyorsan lement! Erre aztán újra kitört a siránkozás anyából. - Uram, Teremtőm, hogy szedjük ki ebből a gyerekből az ötfillérest? Indulhatunk vissza a doktor úrhoz! - Te aztán jól tudsz számolni! - mordult fel apa. - Kifizessünk öt koronát a doktornak, hogy visszakapjunk egy ötfillérest? Milyen jegyet kaptál te számtanból az iskolában? Emil egyáltalán nem izgatta magát. A gyomrát simogatva így szólt: - Most én leszek a saját malacperselyem, és nagyon jól ellesz bennem az ötfilléres. Az otthoni malacperselyemből se lehet kiszedni semmit. Megpróbáltam már késpengével, én aztán tudom. De anya nem hagyta magát. Azonnal vissza akart fordulni. - Nem szóltam semmit, amikor a kölyök az összes nadrággombot megette - emlékeztette a férjét. - Hanem egy ötfilléres igazán emészthetetlen, és tényleg bajt okozhat, hidd el nekem! Es sikerült úgy ráijesztenie apára, hogy az megfordította a lovakat, és elindult vissza Máriakútra. Mi tagadás, ő is aggódott azért a fiáért. Lélekszakadva rontottak be a doktorhoz. - Ittfelejtettek valamit? - kérdezte a doktor bácsi.
Oldal: 8
- Nem, hanem Emil lenyelt egy ötfillérest - felelte apa. Szóval, ha a doktor úr megoperálná egy kicsit... mondjuk, négy koronáért, akkor... megtarthatná az ötfillérest... Hanem Emil megrángatta apja kabátját. - Azt már nem! Az az én pénzem! A doktor bácsi a jelek szerint nem tartott igényt Emil ötfilléresére. Nincs szükség operációra, mondta. Az ötfilléres dolga néhány nap alatt rendeződik. - Mindenesetre egyél meg öt zsömlét -mondta a doktor bácsi -, hogy az ötfilléres ne legyen egyedül, s akkor nem tesz kárt a gyomrodban. Jóságos ember volt a doktor bácsi, nem fogadott el fizetséget. Apáról sugárzott a megelégedés, amikor újra az utcán volt fiával és feleségével. Anya kijelentette, hogy most egyenest az Andersson kisasszonyok pékségébe mennek, és vesznek öt zsemlét Emilnek. - Szó se lehet róla - jelentette ki apa. -Zsemlénk van otthon is. Emil elgondolkodott. Volt már annyi esze, hogy kiszámoljon egyet-mást, no meg éhes is volt, ezért így szólt: - Van bennem öt fillér, és előbb-utóbb hozzájutok, szóval megvehetem magamnak az öt zsömlét. Aztán még egy kis gondolkodás után azt mondta: - Apa, igazán kölcsönadhatnál öt fillért egypár napra. Visszakapod, mérget vehetsz rá. Apa megadta magát, bementek hát a pékségbe, és vettek öt zsemlét Emilnek, finom, kerek és aranybarna zsemléket, meghintve cukorral. Emil mohón befalta mind az ötöt. Ilyen finom orvosságot még nem ettem életemben mondta. Apát ekkor elkapta valami szokatlan lelkesedés, és már azt se tudta, mit csinál. Ma igazán sok pénzt takarítottunk meg -jelentette ki, és magáról megfeledkezve selyemcukrot vett a kis Idának öt fillérért. Ne felejtsd el, hogy ez olyankor történt, amikor a gyerekek még nem törődtek vele, jók-e a fogaik vagy sem, mert még buták és gondatlanok voltak. Manapság már Juharfalván sem esznek a gyerekek cukorkát, s nem is csoda, hogy minden foguk ép. Oldal: 9
Ezzel a család elindult hazafelé. Apa pedig, amint belépett az ajtón, és levetette a kabátját meg a kalapját, fogta a levesestálat, és összeragasztotta. Nem volt nehéz, mert csak két darabra törött szét. Lina ugrált örömében, és így kiáltott Alfrédnak, aki épp a lovakat fogta ki a kocsiból: - Most már megint lehet húslevest főzni a Macskaháj tanyán! Szegény Lina! Ugy látszik, elfeledkezett Emilről. Aznap este Emil szokatlanul sokat játszott a kis Idával. Kuckót épített neki a réten nagy kövekből. Es csak kicsiket csípett rajta, valahányszor egy selyemcukrot akart tőle. Lassan besötétedett, és Emil meg a kis Ida már ágyba kívánkoztak. Bementek a konyhába, és édesanyjukat keresték. De nem volt ott. Senki sem volt a konyhában. Csak a levesestál. Ott állt az asztalon, összeragasztva, mintha új volna. A két gyerek megállt előtte, és csak bámulta a tálat, amely ma olyan nagy utazást tett. - Bizony, egészen Máriakútig kocsikázott - mondta a kis Ida. Majd így kíváncsiskodott: - Te Emil, hogy csináltad, hogy beleszorult a fejed? - Nem volt nagy mutatvány - felelte Emil. - így ni, nézd csak! Ebben a pillanatban lépett be anya a konyhába. Csak annyit látott, hogy Emil ott áll, fején a levesestállal. Emil a tálat rángatta, a kis Ida sikított, Emil is visított. Mert megint csak beleszorult a tálba, éppoly alaposan, mint nemrég. Akkor anya felkapta a piszkavasat, és olyat csapott a levesestálra, hogy azt egész Juharfalván hallani lehetett. Pang! hallatszott, és a levesestál ezer darabra hullt szét, a cserepei Emilre záporoztak. Apa a juhakolban volt, amikor meghallotta a csörrenést, és már futott is. A konyhaküszöbön megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Látta Emilt, a tál cserepeit és anyát, aki még mindig a piszkavasat szorongatta. Nem szólt egy szót se, csak sarkon fordult, és ment vissza a juhaihoz. Hanem két nap múlva egy ötfillérest kapott Emiltől, és ez egy kissé megvigasztalta.
Oldal: 10
Nos, most már tudsz róla egyet-mást, hogy milyen gyerek volt ez az Emil. Mindez kedden, május 22-én történt. De talán arra is kívácsi vagy, hogy mi történt: Vasárnap, június 10-én Amikor Emil felvonta a kis Idát a zászlórúdra Június tizedikén, vasárnap vendégség volt a Macskaháj tanyán. Sok embert vártak nemcsak Juharfalváról, de mesz-szi vidékről is. Anya már napok óta sütött, főzött. - Sokba fog ez kerülni - sóhajtott apa. -De ha már vendégség, akkor legyen igazi. Hanem a húsgombócokat egy hajszálnyival kisebbre is csinálhatnád. - Epp akkorára csinálom, ahogy dukál! vágta oda anya. - Epp akkorára, éppolyan kerekre és éppolyan barnára! Es úgy is csinálta. Készített azonfelül sült oldalast és borjúszeletet, heringsalátát és pácolt heringet meg almás lepényt, aztán főtt angolnát, mindenféle mártást és pudingot, azonkívül két óriási túrótortát s végül egy különlegesen finom kolbászt, amelynek hírére messze földről, még Szélesrétről és Cserkéről is eljöttek az emberek, hogy megízlelhessék. Emil is nagyon szerette ezt a kolbászt. Végre eljött a vasárnap, a nagy vendégség napja. Ragyogott a nap, virágzottak az almafák meg az orgonabokrok, a levegő tele volt madárdallal, az egész Macskaháj tanya olyan szép volt, mint egy álom. Az udvar felgereblyézve, a ház minden szöglete tisztára súrolva, minden étel készen, semmi sem hiányzott. Azazhogy egyvalami igen. - Elfelejtettük felvonni a zászlót! Erre apa futva megindult a zászlórúd felé, Emil meg a kis Ida pedig ott loholt a nyomában. Látni akarták, amikor a zászló felkúszik a magasba. - Remélem, jól sikerül a vendégségünk mondta anya Linának, amikor kettesben maradtak a konyhában. En is - felelte Lina -, de nem volna jobb, ha Emilt bezárnánk... csak a biztonság kedvéért? Anya szemrehányó tekintetet vetett rá, de egy szót sem szólt. Lina a fejét csóválta, úgy motyogta: - Hát, felőlem... De aztán majd megnézhetjük, mi lesz belőle. - Emil aranyos fiúcska - jelentette ki anya határozottan. A konyhaablakból jól láthatta az aranyos fiúcskát, aki épp a Oldal: 11
kishúgával szaladgált az udvaron. Olyan édesek, mint két kis angyal, gondolta. Emil a csíkos ünnepi öltönyében és az ellenzős sapkával a gyapjas fején, Ida meg az új piros ruhácskájában, fehér övvel a dundi hasikáján. Anya ellágyultan nézte őket. De aztán nyugtalanul pillantott ki az útra, és megjegyezte: - Igazán felvonhatná már Antal a zászlót, hiszen a vendégeink minden pillanatban megjöhetnek! A dolog pedig már úgy festett, hogy minden rendben lesz. De képzeld csak, micsoda bosszúság, épp, amikor apa felkötötte volna a zászlót, Alfréd futott lélekszakadva az istállók felől, és legékesebb délföldi nyelvén kiabálta: - Borjadzik a tehín! Borjadzik a tehín! No persze, Riskáról volt szó - ilyen ostoba tehén, akkor áll neki a borját világra hozni, amikor annyi más gond van, épp amikor a zászlónak kéne kibomlania odafenn a szélben! Mit tehetett apa, otthagyott mindent, és loholt az istállóhoz. Emil és Ida ott maradt a zászlórúd tövében. Ida hátraszegte a fejét, amennyire csak tudta, úgy bámulta az aranyozott gombot odafenn. - Milyen magasan van! - sóhajtotta. -Onnan biztosan ellátni egészen Mária-kútig! Emil törte a fejét. De nem sokáig. - Rögtön kipróbálhatjuk - mondta. -Felhúzzalak a tetejére? A kis Ida nevetve tapsikolt. Milyen kedves ez az Emil, és milyen pompás ötletei vannak! - Igen, nagyon szeretném látni Máriakutat -jelentette ki. - Akkor mindjárt meglátod - mondta Emil kedvesen. Azzal fogta a horgot, amelyre a zászlót szokták függeszteni, és beakasztotta a kis Ida övébe, majd mindkét kézzel megragadta a kötelet. - Indulhatunk? - kérdezte. - Iiiigen! - visította a kis Ida boldogan. A kis Ida megindult felfelé. Amikor a rúd tetejére ért, Emil rögzítette a kötelet a rúd tövén, akkurátusan úgy, ahogy apja szokta, mert nem szerette volna, ha Ida leesik, és megüti magát. Ida pedig olyan biztosan és szabályosan függött odafenn, mint annak a rendje. - No, látod? - kiáltott fel Emil. - Neem - visított a kis Ida -, csak Ju-harfalvát. - Ó, csak Juharfalvát... Nem akarsz lejönni?
Oldal: 12
- Még neeem! Juharfalvát is érdekes nézni innen... Te, már jönnek a vendégek! És valóban jöttek. A szérűskert tele lett kocsikkal és lovakkal, a nép megindult lassan a ház felé. Elöl ment a kényes Petrella asszonyság, aki könnyű rugós kocsin jött ide Szélesrétről, hogy megkóstolhassa Svenssonné híres kolbászát. Igen előkelő hölgy volt, tollas kalapban, és előlhátul csak úgy dagadt ki a ruháiból. Petrella asszonyság elégedetten tekintett körül. Szép is volt a Macskaháj tanya a napfényben, az almafa- és orgonavirágok közepette, ó, igen, nagyon ünnepélyesen festett minden, és a zászlót is felvonták... igen, a zászló fel van vonva, azt látta az asszonyság, bár elég rövidlátó volt. A zászló! Petrella asszony elképedve torpant meg. Mi a manó ütött Svenssonék-ba itt a Macskaháj tanyán? Mit képzelnek ezek? Apa épp az istállótól jött, és a hölgy nekiszegezte a kérdést: - Kedves Antal, mit jelentsen ez? Miért a dán zászlót vonták fel? Emil ott állt Petrella asszonyság mellett. Sejtelme sem volt róla, hogy a dánoknak vörös-fehér a zászlaja, nem pedig kéksárga, mint a svédeké. Azt viszont tudta, hogy az a vörös és fehér a zászlórúdjuk csúcsán nem dán zászló. - Hihihi! - nevetett Emil. - Az nem más, csak a kis Ida! A kis Ida is kacagott fenn a magasban. - Igen, én vagyok! Látom egész Juhar -falvát! Apa azonban nem kacagott. Gyorsan leeresztette a kis Idát, az pedig így lelkendezett: Még sohasem szórakoztam ilyen jól! Talán csak akkor, amikor Emil áfonyalekvárba mártott! Arra az esetre célzott, amikor indiános-dit játszottak, és Emil megmártotta őt a dézsában, ahol az áfonyalekvár hűlt, hogy az egész teste vörös legyen, mert hiszen az indiánok vörösbőrűek. Hát igen, Emil mindig gondoskodott Ida szórakoztatásáról. Köszönetet azonban hiába várt érte. Sőt! Most is keményen karon ragadta őt apja, és alaposan megrázta. - Nem megmondtam? - jegyezte meg Lina, látva, hogy Svensson Antal az asztalosfészer felé vonszolja fiacskáját. Oda szokták őt bezárni különféle csínytevé-sei alkalmával. Emil bőgött és visított. Oldal: 13
- Csak lát...ni akarta Mari...a...kutat -szipogta. - Milyen igazságtalanság! -gondolta Emil. Hiszen soha senki sem mondta neki, hogy nem szabad megmutatnia a kis Idának Máriakutat. Arról meg ő nem tehet, hogy Ida csak Juhar-falváig látott el! Emil bőgött tovább. De csak addig, amíg apja rá nem zárta kívülről az ajtót, és ott nem hagyta. Igazában nagyon jól érezte magát az asztalosfészerben. Annyi fahulladék, levágott deszkavég hevert ott mindenfelé, amit jól lehetett használni. Emil mindig egy faemberkét faragott, valahányszor büntetésből ide zárták. Volt már ötvennégy darab, úgy látszott, hogy rövidesen több is lesz belőlük. Süssék meg a hülye vendégségüket! -füstölgött magában Emil. - Apa meg vonja fel a zászlóját, ha akarja. Én itt faragok egy faemberkét, és dühös meg undok leszek egész nap! Tudta ugyanis, hogy nemsokára szabadon engedik, mert sosem szokták hosszú időre bezárni az asztalosfészerbe. - Csak amíg alaposan meggondolod, mit csináltál - szokta mondani apja -, hogy még egyszer ne jusson eszedbe ilyesmi. Emilre nem is lehetett panasz e tekintetben, hiszen ugyanazt a csibészséget sose követte el még egyszer, inkább folyton újakat eszelt ki. Most hát ott ült és farigcsált, s alaposan végiggondolta, mit csinált Idával. Hamar elkészült, mert a gondolkodással nem erőltette meg magát túlságosan, a keze pedig gyorsan és ügyesen járt. Ekkor már nagyon szeretett volna kijut-ni. Am a nagy vendégségben, úgy látszik, elfeledkeztek róla. Várt és várt, de nem jött érte senki. Törni kezdte hát a fejét, hogy juthatna ki a saját erejéből. Talán az ablakon! Nem is lehet olyan nehéz, gondolta. No igen, jó magasan volt az ablak, de föl lehet mászni hozzá a fal mellé rakott deszkák laza halmán. Amint feljutott, Emil kinyitotta az ablakot, és arra gondolt, hogy leugrik. De lenézve látta, hogy odalenn minden csupa csalán. Egy csalánosba belehuppanni nem nagy élvezet. Egyszer Emil megpróbálta, csak hogy lássa, milyen érzés. Most már tudta, és épp ezért nem volt kedve a dolgot megismételni. Nem vagyok bolond - gondolta. - Valami jobb megoldást kell kisütnöm. Emil meg a kis Ida esténként gyakran játszottak bújócskát az épületek között osonva, bár sok volt arrafelé a csalán. Most Oldal: 14
azonban szó sem volt játékról. Emil ott ült mozdulatlanul az ablakban, mert az asztalosfészer és az éléskamra közti keskeny köz tele volt jól megtermett csalánnal. Emil törte a fejét. Észrevette, hogy az éléskamra ablaka nyitva van, és erről már eszébe is jutott valami. Nem nagy dolog átnyújtani egy deszkát az ő ablakából az éléskamra ablakába, és átmászni rajta. Az asztalosfészert igazán unta már, ráadásul a gyomra is egyre nagyobbakat kordult. Emil sose szokta vesztegetni az időt, ha már a ragyogó ötlet megfogalmazódott a fejében. Fogott egy hosszú deszkát, átnyújtotta, máris kúszni kezdett rajta. Kissé szorongott, mert a deszka keskeny volt, ő meg nehéz. Ha ez sikerül, odaadom Idának a paprikajancsimat - fogadkozott Emil mászás közben. A deszka csúnyán megmegrecscsent, ő pedig lenézett a csalánokra, és ijedtében megingott. - Segítség! - sikoltott halkan, de már potyogott is. A csalánok vészesen közeledtek feléje, ám az utolsó pillanatban lábaival sikerült körülkulcsolnia a deszkát, s nagy nehezen visszatornázta rá magát. A többi már simán ment, s nemsokára lehuppant az éléskamra földjére. Nem is volt olyan nagy dolog mondta magában. - A paprikajancsit azért megkapja Ida... talán... egyszer majd... ha, mondjuk, széjjelment már... no, ezt majd még meggondolom. Jókorát taszított a deszkán, s az visszapottyant az asztalosfészerbe. Igen, Emil mindenben szerette a rendet. Aztán az ajtóhoz futott, és ki akarta nyitni. Zárva volt. Igen, erre számítottam - mondta magában. - De nemsokára jönnek majd a kolbászért, s akkor biz isten kisurranok innen. Emil körülszimatolt. Micsoda illatok! Hiszen itt van mindenféle finomság! A tetőről füstölt sonkák és véres hurkák lógtak hosszú sorban, egy egész hosszú rúdra való, mert apa nagyon szerette a hurkát szalonnával és fehérmártással. Egy sarokban meg ott állt a kenyeresláda, benne pompás kerek kenyerek, egy asztalon pedig sárga sajtok és cserépköcsögök frissen köpült vajjal. Az asztal mögött fakad sózott szalonnával, mellette pedig egy faliszekrény, ahol anya a csemegeuborkát, ribizlilevet, birsalmasajtot és eperlekvárt tartotta. Ám a szekrény középső polca tele volt az ő finom kolbászával. Emil pedig szerette a kolbászt, de még mennyire! Közben a Macskaháj tanyán javában folyt a nagy dínomdánom. A Oldal: 15
vendégek már megkapták a kávét, hozzá mindenféle süteményt. Most csak üldögéltek arra várva, hogy újra megéhezzenek, és nekiláthassanak az oldalasnak, a kolbásznak s a többi finomságnak. Ahogy ott üldögéltek, egyszer csak felkiáltott anya: - Hiszen Emilről elfeledkeztünk! Most már épp eleget ült büntetésben szegény kicsikém! Apa rögtön felugrott, és futott az asztalosfészerhez, a kis Ida pedig a nyomában. - Emil, most már kijöhetsz! - kiáltott apa, és sarkig tárta a fészer ajtaját. Képzelheted, hogy elámult. Emil nem volt a fészerben! - Biztosan az ablakon mászott ki a csibész! - mondta. De ahogy kinézett az ablakon, és látta lenn a magasra nőtt csalánokat meg azt, hogy egyáltalán nincsenek letaposva, elfogta az aggodalom. - Itt valami nincs rendjén - mondta. -Ott lenn senki se járt, legalábbis lábnyomot nem látni. Erre a kis Ida zokogásban tört ki. Mi történhetett Emillel? Lina gyakran énekelt nekik egy szomorú dalt. Egy kislányról szólt, aki fehér galambbá változott, és felrepült az égbe, hogy kiszabaduljon a szörnyű szögeshordóból, amelybe bezárták. Emil is be volt zárva, ki tudja, hátha ő is átváltozott és kirepült! A kis Ida körülpillantott, nem lát-e valahol egy galambot. De csak egy kövér, fehér tyúkot látott, aki a fészer előtt gilisztákat szedegetett a fűből. Sírva mutatott rá: - Talán az ott Emil! Apa azonban nem hitt ilyesmiben. Biztonság kedvéért azért odanyargalt a feleségéhez, és megkérdezte, van-e tudomása róla, hogy Emil repülni tudna. Anya persze nem tudott ilyesmiről. Lett is nagy felfordulás a Macskaháj tanyán. Az eszem-iszom félbemaradt. Mindenki Emil keresésére indult. - Ott kell legyen az asztalosfészerben jelentette ki anya, és mindenki odafutott, hogy alaposabban utánanézzenek. Emil azonban nem volt ott. Csak ötvenöt fafigurát találtak szép sorban egy polcra állítva. Petrella asszonyság még sose látott ennyi faemberkét egy rakáson, és élénken érdeklődött, ki faragta őket. Ki más, mint az én drága Emilkém -felelte az édesanya zokogva. - Olyan aranyos fiúcska volt!
Oldal: 16
- Aha! - jegyezte meg Lina fejcsóválva. Aztán a maga délföldi nyelvén még annyit mondott: - Azír utónanízhetnínk az ílískamróba is! Ez bizony okos ötlet volt, még ha Lina fejében termett is. Mind az éléskamrába rontottak. De Emil ott sem volt! A kis Ida csendesen és kitartóan sírdogált, és amikor senki se figyelt rá, odaosont a fehér tyúkhoz, és suttogva mondta neki: Emil, kérlek szépen, ne repülj az égbe! Adok neked kukoricadarát meg egy szakajtó korpát, csak maradj itt a tanyán! A tyúk azonban nem ígért semmit, csak hangos kotyogással odébb lépkedett. A vendégsereg pedig keresett, kajtatott tovább. A fáskamrában és a mángorlóban, de ott sem volt Emil! A lóistállóban, a tehénistállóban, a disznóólban... Emil sehol! A juhakolban és a tyúkólban, a füstölőben és a mosókonyhában... Emil sehol! A kútba is belenéztek. Emil nem volt ott sem. Ez igazában szerencse volt, de most már mindenki sírt. A juharfalviak, akik ott voltak a vendégségben, így sugdostak egymás között: Igazóban derík egy gyerek vót ez az Emil! Nem is vót az olyan ígetnivaló, ín sose mondtam ilyesmit.... - Talán a patakba esett - szólalt meg Lina. A Macskaháj-patak gyors és nagy sodrású volt, egy kisgyerek éppen bele is fulladhatott. - Oda tilos volt mennie, te is tudod -nézett rá anya szigorúan. - Nohát íppen azír... - mondta Lina fejcsóválva. Erre mindenki a patakhoz rohant. Szerencsére Emilt nem találták a habok között, de mostanra már mindenki úgy bőgött, mint a záporeső. Szegény anya, és még azt hitte, hogy ez vidám és jó sikerült vendégség lesz! Most már nem volt hol kutatni tovább. - Mit csináljunk, mit csináljunk, Uramisten? - tördelte a kezét anya. Mindenesetre együnk valamit - javasolta apa, és ezzel mindenki egyetértett, mert a nagy kajtatásban bizony jól megéheztek. A ház asszonya rögtön terítéshez látott. Közben a könnyei potyogtak a heringsalátába, amikor feltálalta, de azért szép rendben kihozta a sült oldalast is meg a borjúszeletet a túrótortákkal és mind a többit. Petrella asszonyság megnyalta a szája szélét. Minden nagyon ínycsiklandó volt. Ám a kolbászt sehol se látta, és ettől Oldal: 17
nyugtalanság fogta el. Epp ekkor kiáltott fel anya: - Lina, a kolbászt elfelejtettük! Tüstént fuss érte! Lina elloholt. Mind mohón várták, és Petrella asszonyság bólintott. - Bizony, a kolbász! Ránk fér a nagy felfordulásban. Lina már jött is vissza. A kolbász nélkül. - Jöjjenek utánam mind, mutatok valamit - kiáltotta. Furcsa képet vágott, de ez máskor is megesett, nem is akadt fenn rajta senki. - Micsoda butaságot találtál ki megint? - szólt rá anya szigorúan. Lina csak még furcsább képet vágott, s halkan vihorászott magában. - Jöjjenek csak utánam! - ismételte. Erre minden vendég felkelt, és követte őt. Lina ment elöl, a többiek pedig értetlen képpel utána az éléskamra felé. Egész úton hallották, hogy Lina csak kuncog magában. Aztán kinyitotta a nehéz ajtót, átlépett a magas küszöbön, a többiek pedig utána. Akkor Lina a nagy faliszekrényhez vezette őket, egy széles mozdulattal kitárta az ajtaját, és a középső polcra mutatott, ahol anya a kolbászt szokta tartani. Kolbász nem volt ott egy szál se. De ott volt Emil. Az igazak álmát aludta a kolbászhéjak között az aranyos fiúcska, és édesanyja olyan boldog lett, mintha egy nagy aranyrögöt talált volna a faliszekrényben. Mit számított, hogy Emil mind egy szálig magába tömte a kolbászt! Mégiscsak ezerszer jobb egy Emilt találni, mint néhány kiló kolbászt! És így gondolta apa is. - Hihihi, ott fekszik Emil! - rikkantott a kis Ida. - Nem változott át... legalábbis nem nagyon. Hogy milyen boldoggá tehet egy sereg embert egyetlen megtalált kisfiú, aki pukkadásig van tömve kolbásszal! Mégiscsak vidám, sikeres vendégség lett a Macskaháj tanyán. A háziasszonynak sikerült felkutatnia egy szál kolbászt, amellyel Emil már nem tudott megbirkózni. Ezt Petrella asszonyság kapta meg, és igen boldog lett tőle. De a többieket sem fenyegette az éhhalál, akik kolbász nélkül maradtak. Hisz ott volt a sült oldalas és a borjúszelet meg a húsgombóc, a heringsaláta, a pácolt hering és a mártások, ehettek, amennyi csak beléjük fért. Végül pedig eléjük került a
Oldal: 18
világ legpompásabb túrótortája eperlekvárral és tejszínhabbal. Nincs enníl finomabb a vilógon -mondta Emil teli szájjal. Elközelgett az este, s az alkonyat olyan szép volt a tanya felett, sőt Juharfalva és az egész Délföld felett. Apa levonta a zászlót, Emilék mellette álltak és nézték, így lett vége a nagy vendégségnek a Macskaháj tanyán. Mindenki hazahajtott, az egyik kocsi a másik után gördült ki a tanyáról. Legutoljára a kényes Pet-rella asszonyság ült fel könnyű kocsijába. - Remélem, hogy a néni jól bánik majd az egérkémmel szólalt meg ekkor Emil. - Miféle egérrel? - ámult a kis Ida. - Hát amit a táskájába tettem. Sajnáltam szegénykét - felelte Emil. - Egész életében nem látott mást, csak a nagy kolbászosszekrényt. Gondoltam, igazán megnézhetné Szélesrétet is. - Csak aztán jól bánjon vele! - Ne félj, jól fog bánni - mondta Emil. Ez volt hát az a június tizedike, amikor Emil felvonta a kis Idát a zászlórúdra, és bekebelezte mind a kolbászt. Végül talán arra is kíváncsi vagy, mi történt: Vasárnap, július 8-án Amikor Emil kirúgott a hámból Cserke-pusztán Alfréd, a béreslegény, aki a Macskaháj tanyán élt, szerette a gyerekeket. Különösképpen Emilt. Emil rosszcsont volt, nagy csínytevő, de Alfréd nem törődött ezzel. Igenis szerette Emilt, és faragott neki egy remek fapuskát. Szakasztott olyan volt, mint egy igazi puska, de persze lőni nem lehetett vele. Emil azonban nagy pang!, pang! kiáltásokkal mégiscsak lövöldözött, és a verebek napokig nem mertek a fákra ülni a Macskaháj tanyán. Emil élt-halt a puskájáért, és éjszakára sem akart megválni tőle. - Kírem a puskomat! - visította hamisítatlan délföldi nyelvén, és nagyon mérges lett, amikor anya a sapkát hozta neki, mert nem jól értette a kiabálást. - Nem a sapkómat kírtem - kiabálta -, hanem a puskomat! Végül hát megkapta. Bizony, így szerette Emil a puskát, de még jobban szerette Alfrédot, aki a puskát faragta neki. Nem csoda hát, hogy Emil sírva fakadt, amikor Alfrédnak be kellett vonulnia Cserke-pusztára fegyveres kiképzésre. Te bizonyára Oldal: 19
nem tudod, mi az a fegyveres kiképzés, nos hát, régen így hívták, amikor a legények megtanulták a katonamesterséget. Minden legénynek Juharfalván és másutt is el kellett mennie fegyveres kiképzésre, hogy megismerjék a katonáskodást. - No persze ennek is a szénabehordás idején kell történnie dohogott apa. Nagyon nem volt ínyére, hogy épp a legnagyobb dologidőben kell Alfrédot nélkülöznie. De hát nem apa, hanem a király meg a hadvezérek szabták meg az idejét, mikor kell a juharfalvi legényeknek bevonulniuk Cserke-pusztára. Alfréd egyébként majd visszajöhet, ha megtanulta, amit kell, és az egész nem tart sokáig. Egyszóval Emilnek nem volt igazi oka a sírásra, de azért csak sírt, mint a záporeső, vele együtt a kis Ida is. Mert nemcsak Emil szerette Alfrédot. Alfréd nem sírt. Azt mondta, hogy nem lesz semmi baja, sőt Cserke-pusztán majd kirúg a hámból. Amikor a kocsi kigördült vele, mind ott álltak szomorúan integetve utána. Alfréd széles vigyorral egy dalra gyújtott, hogy felvidítsa őket. Ezt a dalt énekelte: Hártó-pusztán a lyányok csámpásak és soványok, Cserkepusztán sok a lyány, polkát táncol mindahány! Hqja-hqja halihó, hqja-hqja hali-hó... Aztán már nem hallották Alfréd dalát, Lina pedig szörnyű jajveszékelésbe tört ki, amikor a kocsi eltűnt az út kanyarulatában. Anya vigasztalni igyekezett Linát: - Ne búsulj, lányom! Mindjárt itt van július nyolcadika, akkor nagy népünnepély lesz Cserke-pusztán, ott majd találkozhatunk Alfréddal. Én is elmegyek Cserke-pusztára, hogy találkozhassak Alfréddal, és kirúgjak a hámból -jelentette ki Emil. - En is - mondta a kis Ida. De anya a fejét rázta.. - Az ilyen mulatság nem való apró gyerekeknek. Könnyen elvesznek a nagy sokadalomban. - Az jó lehet, elveszni a sokadalomban! - mondta Emil csillogó szemmel, de anya nem engedett. Július nyolcadikán reggel apa, anya és Lina elkocsiztak Cserkepusztára, Emilt meg a kis Idát otthagyták Marcsa néni gondjaira. Marcsa néni aprócska öregasszony volt, és néha eljött a Macskaháj tanyára segíteni ebben-abban. A kis Ida aranyos gyermek volt, rögtön befészkelte magát Marcsa néni ölébe, és a rémisztő kísértethistóriáit követelte tőle, mert azokat hallgatta a legnagyobb örömmel. Oldal: 20
Emilnek máson járt az esze. A lóistállóhoz ment a puskáját szorongatva, és csak úgy sistergett benne a méreg. - Mit képzelnek? Ilyet velem nem lehet csinálni! Elmegyek Cserkepusztára, és ott kirúgok a hámból, ha a fene fenét eszik is! Hallottad, Julla? Ez az öreg kancának szólt, aki az istálló mögött legelészett a réten. Volt nekik fiatal lovuk is, a Márkus, de az most épp Cserke-puszta felé repítette a kocsit apával, anyával és Linával. Nekik persze kijár a mulatság! De én tudom, hogy még ketten vágtatnak utánuk hamarosan, hogy csak úgy fütyül a szél a fülük mellett. Ez én leszek, meg te, Julla! így is lett. Emil rátette a kantárt Julla fejére, és kivezette őt a rétről. - Nem kell félni semmitől - mondta neki. - Alfréd megörül nekem, és te is biztos találsz egy kedves öreg kancát, akivel együtt legelésztek, ha neked nem sikerül olyan nagyon kirúgnod a hámból. Júliát odairányította a kerítéskapuhoz, hogy valahogy fel tudjon evickélni a hátára. Amilyen életrevaló gyerek volt, ezt is megoldotta. - Most pedig rajta! - rikkantotta. - Hajahaja hali-hó! Marcsa nénitől majd elbúcsúzunk, ha már visszajöttünk. Julla tehát elkocogott Emillel a dombok között, aki úgy ült rajta, mint a szálfa, maga előtt tartva a puskáját, mert annak is ott a helye Cserke-pusztán. Ha Alfréd a katonamesterséget tanulja, hát azt fogja ő is! Alfrédnak van karabélya, neki is van puskája, az majdnem ugyanaz, mindketten katonák, és ez így van rendjén, gondolta. Julla bizony öreg volt már. Nem vágtatott, csak baktatott, és hogy el ne menjen egészen a kedve a hosszú úttól, Emil énekelt neki: Öreg lovam, kocogj velem, ne állj meg úton-útfelén, rövid az utunk! Előttem a puskám ragyog, én ma lovas vitéz vagyok, célhoz így jutunk! Akármilyen kényelmesen baktatott, kocogott és tántorgott Julla, végül ő is, Emil is elértek Cserke-pusztára. - Tyuhaj! rikkantott Emil. - Most aztán kirúgunk a hámból. De rögtön el is hallgatott, és kimeredt a szeme. Tudta ő, hogy sok-sok ember van a világon, de arra nem számított, hogy ma mind Cserke-pusztára csődülnek össze. Sose látott még ennyi embert. Ezerszámra álldogáltak a nagy sík mező szélén, Oldal: 21
középen pedig katonák gyakorlatoztak. - Fegyvert vállhoz! Jobbra át! Balra át! Hátra arc! - meg ilyesféléket. Egy kövér, dühös kisöreg nyargalt körbe lovon, és üvöltözött nekik, hogy mit csináljanak, azok meg nagy bambán csináltak neki mindent, amit csak parancsolt. Ezen elcsodálkozott Emil. - Hát nem Alfréd parancsol itten? - kérdezte a közelében álldogáló parasztfiúktól, de azok nem feleltek, csak a katonákat bámulták. Emilnek nagyon tetszett, ahogy a katonák a vállukhoz kapják a fegyverüket, de azért egy idő után elunta. Ő Alfrédot akarta látni. De hát minden katona kék egyenruhában volt, egyik olyan, mint a másik. Rájött, hogy nem lesz könnyű Alfrédot megtalálni ebben a sokadalomban. - No várj csak, amíg Alfréd észrevesz -mondta Júliának. - Akkor aztán rohan hozzám ész nélkül, az a vén trotty meg emelgetheti maga a puskáját! És hogy Alfréd megláthassa, Emil odalovagolt a katonák elé, és torkaszakadtából süvítette: - Merre vagy, Alfréd? Gyere elő, hogy kirúgjunk a hámból! Nem látod, hogy eljöttem? Alfréd persze látta, hogy Emil eljött. Emil a sapkójában és a puskojaval az öreg kancán. Csakhogy Alfréd ott állt a katonák között, és nem mert előlépni a kövér, dühös kisöreg miatt, aki a parancsokat üvöltözte. A kövér, dühös kisöreg viszont odaléptetett Emilhez, és egészen kedvesen kérdezte tőle: - Mi van, barátocskám? Elvesztettek a szüleid? Micsoda buta beszéd! - gondolta Emil. Dehogy vesztettek el! - felelte. - Hiszen itt vagyok! Legfeljebb a szüleim vesztek el. Ebben igaza is volt Emilnek. A kisgyerekek könnyen elvesznek a nagy sokadalomban, mondta egy hete anya. De most ő maga is ott állt az irdatlan sokadalomban apával és Linával, és mindhárman elveszettnek érezték magukat, mert moccanni sem tudtak. Pedig látták Emilt, hogyne látták volna! Látták előléptetni a sapkójában és a puskojaval az öreg kancán, és apa megjegyezte: - Emil hamarosan újabb faemberkét faraghat. - Meghiszem azt! - felelte anya. - De hogy kerítjük kézre? Hát ez az! Ha voltál valaha ilyen ünnepélyen, amit a Cserkepusztán rendeztek, el tudod képzelni, micsoda zűrzavar Oldal: 22
uralkodik ott. Mihelyt a katonák befejezték a gyakorlatot, és elvonultak, a nézősereg beözönlött a térre. Akkora volt a tolongás, hogy az ember magát is alig találta meg, nemhogy egy elveszett gyereket. Pedig nemcsak apa és anya indult Emil nyomába, hanem Alfréd is. Mert most már szabad volt, ma nem kellett többet gyakorlatoznia. Nagyon szeretett volna Emillel együtt szórakozni. De egyszerűen képtelenség volt bárkit megtalálni Cserke-pusztán. Szinte mindenki, aki ott volt, azért loholt körbe-körbe, mert keresett valakit. Alfréd kereste Emilt és Emil Alfrédot, mama Emilt, Lina Alfrédot, apa pedig anyát, mert anya egyik pillanatról a másikra tényleg elveszett, és apa két óra hosszat kereste, amíg végre rábukkant. Szegény asszony kimerülten és kétségbeesetten szorongott egy csomó tagbaszakadt szélesréti ember között. Emil azonban senkit sem talált meg, és őt sem találta meg senki. Rájött, hogy kénytelen lesz egymaga kirúgni a hámból, ha ugyan az ilyesmi megy egyedül. De mielőtt belefogna, gondoskodnia kell társaságról Julla számára is, találni egy öreg kancát, akivel legelészhet, hiszen ezt ígérte neki. Emil nem talált öreg kancát, de rábukkant Márkusra, és ez még jobb megoldás volt. Márkus szénát majszolt egy fenyőfához kötve az erdőszélen. Ott volt mellette a kocsi is a Macskaháj tanyáról, amelyet Emil olyan jól ismert. Julla látható örömmel üdvözölte Márkust. Emil odakötötte ugyanahhoz a fához, és a kocsi saroglyájából egy öl szénát vetett eléje. Akkoriban az utazók mindig vittek magukkal szénát a lónak. Julla rögtön nekiállt ropogtatni, és Emil is érezni kezdte, mennyire éhes. Azért szénát nem eszem - gondolta. Erre nem is volt szükség. Az egész puszta tele volt bódékkal, ahol mindenki annyi szendvicset, kolbászt, zsömlét és rétest ehetett, amennyit csak akart. Ha volt pénze. Szórakozás is várt arra, aki ki akart rúgni a hámból. Cirkusz és tánckör, körhinta és céllövölde és ki tudja, még mi minden... Képzeld, még kardnyelő is, aki kardokat és késeket nyelt, meg egy tűznyelő, aki tüzet nyelt, meg egy pompás hölgy nagy szakállal, aki nem nyelt semmit, csak óránként egy kávét két zsömlével. Ez persze nem hozott volna neki sokat, de szerencsére ott volt a szakálla, azt pénzért mutogatta mindenkinek, és ezzel egészen jól keresett. Minden pénzbe került Cserke-pusztán. De Emilnek nem volt egy fillérje sem. Hanem Emil, ahogy már mondtam, Oldal: 23
életrevaló gyerek volt. Szeretett volna minél többet látni, és a cirkusszal kezdte, mert az volt a legkönnyebb. Csak fel kellett állnia egy ládára és belesnie a sátorponyva egyik lyukán. Hanem Emil olyan fergetegesen kacagott a bohócon, aki odabent ugrált és bolondozott, hogy hanyatt esett a ládáról, és bevágta a fejét egy kőbe. Akkor aztán otthagyta a cirkuszt. Egyébként is egyre vadabbul korgott a gyomra. Mégsem lehet éhesen kirúgni a hámból - gondolta -, pénz nélkül pedig nem kapok ennivalót. Ki kell találnom valamit. Azt már látta, hogy itt a pusztán sokféleképp lehet pénzt szerezni, biztosan van valami mód, ami neki való. Kardot nyelni nem tud, tüzet se, szakálla sincs, mit csináljon hát? Emil némán törte a fejét. Aztán felfigyelt egy vak öregemberre, aki egy ládán ült a nagy tömegben. Szomorú dalokat énekelt igen gyatra, nyöszörgő hangon, mégis pénzt kapott érte. A kalapja ott állt mellette a földön, és a jószívű emberek aprópénzt dobáltak bele. Hisz ezt én is meg tudom csinálni! gondolta Emil. - Szerencsére a sapkóm is velem van. Lerakta a sapkát a földre maga elé, és rákezdett az Öreg lovam, kocogj velem kezdetű nótára. Rögtön köréje gyűltek az emberek. - Milyen aranyos kisfiú! mondták. -Biztosan nagyon szegény, ha ideáll pénzért énekelni. Akkoriban még sok volt a szegény gyerek, akinek nem jutott ennivaló. Emilhez is odalépett egy kedves néni, és megkérdezte: - Ettél ma már valamit, kicsikém? Igen, egy kis szénát - felelte Emil. Erre mindenkinek megesett a szíve rajta. Egy kis parasztembernek a szomszéd faluból elfutotta a szemét a könny, úgy megsajnálta szegény fiúcskát, aki elhagyatottan állt ott a gyapjas hajával. Egymás után hullottak a ketfilléresek, ötfilléresek, tízfilléresek a sapkájába. A parasztemberke is előhalászott egy két-fillérest a nadrágzsebéből, de aztán meggondolta magát, visszadugta a pénzt, és odasúgta Emilnek: - Gyere velem a szekeremhez, adok neked szénát bőven. De Emil nem ment vele, mert most mar gazdag volt, a sapkája tele pénzzel. Vett egy rakás szendvicset, zsömlét, süteményt. Mind magába tömte, és megivott rá több flaska szörpöt. Akkor aztán a körhintára szállt, és négy korona húsz fillérért negyvenkét menetet utazott rajta. Soha nem ült még Oldal: 24
körhintán, és el sem tudta képzelni, hogy ilyen nagyszerű dolog van a világon. Most aztán igazán kirúgok a hámból -gondolta, ahogy forgott vele a körhinta, és gyapjas haja lobogott a szélben. - Volt már jó dolgom életemben, de ilyen jó még soha! Aztán megnézte a kardnyelőt, a tűznyelőt meg a szakállas hölgyet, és végül már csak két fillér maradt a zsebében. Énekelhetnék még egyet, és akkor megint tele lesz a sapkám gondolta. -Az emberek olyan jók mind errefelé. De aztán erőt vett rajta a fáradtság. Nem volt már kedve énekelni, pénzt sem akart többet, és a kétfillérest odaadta a vak öregembernek. Aztán elindult, hogy megkeresse Alfrédot. Ha Emil azt gondolta, hogy minden ember jó, akkor bizony nem jól gondolta. Mert voltak rossz emberek is, s aznap Cserkepusztán is előfordultak ilyenek. Volt például egy veszedelmes tolvaj, aki akkoriban azon a vidéken garázdálkodott. Verébnek hívták, és egész Délföld reszketett tőle. Gaztetteiről sokat írtak a délföldi újságok. Piacokon és népünnepélyeken, szinte mindenütt, ahol sok ember és sok pénz volt található, biztosra lehetett venni, hogy felbukkan Veréb is, és ellopkod mindent, amit csak meg tud kaparintani. Minden alkalommal más-más szakállat és bajuszt viselt, nehogy az emberek felismerjék. Aznap Cserke-pusztára ment, és ott ólálkodott, erre-arra járt, lesve, mire vethetne kezet. Senki sem tudta, hogy Veréb settenkedik közöttük, különben igazán nagy ijedség tört volna ki. Hanem ha Verébnek több esze van, nem megy Cserkepusztára épp azon a napon, amikor juharfalvi Emil is ott jár a puskójával. Mert képzeld csak, mi történt! Ahogy Emil fel-alá járkált Alfrédot keresve, odaért a szakállas hölgy sátrához, és egy kis résen belesve meglátta, hogy a a hölgy odabenn a pénzét számolja. Nyilván kíváncsi volt a hölgy, mennyit keresett meg egyetlen áldott vasárnap Cserkepusztán. Bizonyára nem kevés pénzt, mert elmosolyodott, és elégedetten simogatta a szakállát. Aztán megpillantotta Emilt. - Gyere be, kisfiú - kiáltotta oda neki. -Megnézheted ingyen a szakállamat, mert olyan aranyos vagy. Emil ugyan már látta a nevezetes szakállat, de nem akart nemet mondani a kedves invitálásra. Ha már egyszer ingyen van, hát bemászott a sátorba a sapkójával és a puskójával, és jó huszonöt fillérnyi ideig bámulta a szakállas hölgyet.
Oldal: 25
Hirtelen egy szörnyű hang ezt sziszegte: - Ide a pénzt, vagy levágom a szakálladat! Veréb volt. Egyikük sem vette észre, amikor besompolygott a sátorba. A szakállas hölgy arca holtsápadt lett, persze csak ott, ahol a szakálltól látni lehetett. Szegény, most kénytelen lesz minden pénzét átadni Verébnek! Emil odasúgta: - Fogja a puskómat! A szakállas hölgy fogta a puskát, amelyet Emil olyan ügyesen dugott a kezébe. Eléggé sötét volt a sátorban, nem lehetett jól látni, és a szakállas hölgy azt hitte, hogy az igazi puska, amivel lőni lehet. Az volt a legjobb... hogy Veréb is ezt hitte! - Kezeket fel, vagy keresztüllőlek! -kiáltotta a hölgy. Erre aztán Veréb lett holtsápadt, feltartotta a kezét, és reszketve állt, miközben a szakállas hölgy rendőrért kiáltott olyan hangon, hogy egész Cserke-pusztán hallani lehetett. Jöttek is a rendőrök, és azóta senki sem látta Verebet Cserke-pusztán vagy másfelé. Ezzel véget értek a rablások egész Délföldön. Ugy bizony! A szakállas hölgyről sokat írtak az újságok, hogy milyen bátran fogta el a veszedelmes bűnözőt. Ám Emilről és puskójáról egy sort sem írtak. Épp ezért úgy gondolom, ideje, hogy én megírjam, miként esett a dolog valójában. - Szerencse, hogy a sapkómat meg a puskómat is elhoztam Cserke-pusztára mondta Emil, amikor a rendőrök elvezették Verebet a dutyiba. - Bizony, nagyon ügyes kisfiú vagy -mondta a szakállas hölgy. - Most aztán addig bámulhatod a szakállamat ingyen, ameddig csak tetszik. De Emil fáradt volt. Már lassan leszállt az este Cserkepusztára... és nem találta meg Alfrédot! 14 Apa, anya és Lina is elfáradt. Egész álló nap keresték Emilt, s erejük már fogytán volt. - Jaj, a lábam! - nyöszörgött anya, és apa komoran bólintott. - Bizony, nincs jobb egy ilyen népünnepélynél - mondta. Gyerünk, hazamegyünk, mást úgy sincs mit tenni. Elvonszolták magukat az erdőszélre, hogy a lovat befogják a kocsiba, és út-nak induljanak. Am ott találták Júliát, ahhoz a fához kötve, ahol Márkust is hagyták mindkét ló szénát ropogtatott. Anya könnyekbe tört ki.
Oldal: 26
- Hol lehet az én kicsi Emilem? - zokogta. Lina csak a fejét csóválta. - Mindig csibészségen töri a fejét a kölyök. Igazi pernahajder! Ekkor nagy lihegve odafutott hozzájuk valaki. Alfréd volt. - Hol van Emil? Egész nap őt kerestem! Felőlem lehet ott, ahol tetszik neki -dohogott Lina, és felmászott a kocsira. De képzeld csak, valami megmozdult a lába alatt! Emil volt! Ott feküdt a széna maradékán, és édesdeden aludt. Arra persze felébredt, hogy Lina rálépett. Meglátta, ki áll lihegve a kocsi mellett, kék egyenruhában. Örömében egyik karjával átölelte Alfréd nyakát. - Te vagy az, Alfréd... - suttogta, és már aludt is tovább. Elindult a kocsi vissza a Macskaháj tanyára. Márkus húzta, Julla a kocsihoz kötve baktatott utána. Emil néha-néha felébredt, látta a sötét erdőt és a világos nyáréji eget, érezte a széna és a lovak szagát, hallotta a patákat dobogni és a kocsikereket nyikorogni. De többnyire aludt, s azt álmodta, hogy Alfréd hamarosan hazajön. A Macskaháj tanyára, hozzá, Emilhez. Valóban úgy is történt. Ez volt hát az a július nyolcadika, amikor Emil kirúgott a hámból Cserke-pusztán. És mit gondolsz, volt-e még valaki, aki aznap Emilt kereste? Kérdezd csak meg Marcsa nénit! De nem, jobb, ha nem kérdezed, mert Marcsa néninek még ma is nehezen múló kiütései támadnak, ha arra a napra kell emlékeznie. Most már tudod, mit művelt Emil március hetedikén meg május huszonkettedikén, június tizedikén meg július nyolcadikán, de a naptárban még rengeteg más nap van, amelyen csibészségeket csinálhat az, akinek arra támad kedve. Márpedig Emilnek mindig támadt. Az évnek úgyszólván minden napjára esett egy csíny, de különösen augusztus tizenkilencedikére és október tizenegyedikére, no meg november harmadikára. Hahahaha, nevetnem kell, ha eszembe jut, mit művelt november harmadikán, de azt már nem mesélem el, mert megígértem az édesanyjának, hogy hallgatok róla. Mindenesetre ezután a hőstette után történt, hogy a juharfalviak gyűjtest indítottak. Sajnálták szegény Svens sonékat ott a Macskaháj tanyán az éget nivaló kölykükért. Mindenki adott tizen öt fillért, majd a sok pénzt egy bársony zacskóba tették, és elvitték Emil édes anyjának. Oldal: 27
- Ennyi talán elég lesz, hogy Emilt elküldhesse Amerikába mondták neki. No még csak az kellett volna! Emilt elküldeni Amerikába... akkor aztán ki lett volna a községi önkormányzat elnöke? No persze idő múltával. Szerencsére Emil édesanyja egyáltalán nem pártolta az ötletet. Éktelenül dühös lett, és úgy vágta oda a zacskót, hogy a pénz szanaszét repült egész Juharfalvában. - Emil drága, aranyos fiúcska - kiáltotta -, és mi pontosan olyannak szeretjük őt, amilyen! Azért néha ő is bosszankodott kissé Emil miatt. Megesik ez más édesanyákkal is, akikhez panaszkodni jönnek a gyerekükre. Esténként, amikor Emil már ágyba bújt a sapkójával és a puskójával, anya leült az ágya szélére. - Emil fiam - mondta neki -, te nagy vagy már, nemsokára iskolába mégy. Mi lesz veled ott, ha ilyen égetnivaló vagy, és folyton a csibészségen jár az eszed? Emil a nagy kerek kék szemével és a gyapjas szőke hajával úgy feküdt ott, mint egy kisangyal. - Haja-haja hali-hó - dúdolta, mert az ilyen beszédet nem hallgatta szívesen. - Emil - mondta anya szigorúan -,. mondd, mi lesz veled az iskolában? - Semmi baj se lesz - felelte Emil. -Majd ha iskolába járok, nem csinálok semmi csibészséget. Anya nagyot sóhajtott. - Szeretném remélni - mondta, és az ajtó felé indult. Emil felült, kikukkantott az ágytámla mögül, és angyali mosollyal hozzátette: - De ez még nem biztos!
Oldal: 28
