1
A
mikor megérkezett a hívás, már pár hete dokkon kívül voltak. A jelzés az egyik, alig háromnapnyi távolságban lévô bányászteleprôl jött. A jelentés szerint harmincegy technikus tartózkodott a fertôzött területen. A fickók csapdába kerültek, már több mint nyolcvan órája nem volt kapcsolatuk a külvilággal. A Deep-4 állomáson néhány száz technikus és pár tucat hivatalnok dolgozott. A Társaság több száz hasonló állomással rendelkezett. Az itteniek elsôdleges feladata az volt, hogy a talajból olvasztás révén kivonja a siluriumot. Martin Jessnek fogalma sem volt arról, hogy mi ez az anyag, és hogy mire használják, de az igazat megvallva nem is érdekelte a dolog. Ôt meg a fiait nem azért tartották, hogy ásványokkal szarakodjanak. Nem is azért, hogy a bányászokkal törôdjenek. Ôk nem foglalkoztak ilyesmivel, számukra csak
11
annak volt jelentôsége, hogy húsz perc múlva megérkeznek, és max. egy órán belül elkezdôdik az akció. Jess ivott még egy utolsó korty kávét, és miközben kivonult az ebédlôbôl a szemétfeldolgozóba hajította a plasztikbögrét. A fogát csikorgatva lépett ki az olcsó, ócska anyagból készült ajtón. Nem hallott semmiféle zajt, de tudta, hogy az ajtófélfába beépített érzékelô jelet küldött a rendszerbe, amikor vette a testébe beoperált implant adását. Felsóhajtott, és elindult a félhomályos, verítékszagú B-folyosón, az öltözôk felé. Maga az implant nem zavarta, viszont még mindig, még ennyi idô után is idegesítette a tudat, hogy a rendszer mindig pontosan tudja, merre jár. A cégnél soha, semmit sem bíztak a véletlenre; a fejesek elôre ki akarták küszöbölni az esetleges problémákat. Érthetô volt az elôvigyázatosságuk, mert tényleg elôfordulhatott, hogy valamelyik madárkának eszébe jut, hogy jó lenne elszállni, vagy esetleg valamelyik kaotikus akció során átvágni a kapitány torkát. A cég ismerni akarta a részleteket, szemmel akarta tartani az „önkénteseit”, és ennek érdekében nem sajnálta a pénzt a megfelelô nyomkövetô berendezésekre. A dolog költséges volt ugyan, de a Társaság így még mindig jobban járt, mintha elítéltek helyett profi civileket bérelt volna fel a melóra, vagy... A komból elôreccsenô hang félbeszakította Jess elmélkedését. – Jess, itt Atyus. Szólj a fiúknak, hogy készüljenek, mert tizenöt percen belül megkezdôdik a buli. Nem szeretném, ha Pulaskinak esetleg a torkán akadna valami édesség az izgalomtól. Jess menet közben, vigyorogva válaszolt: – Pulaski nem az a fajta pasas, akinek bármitôl torkán akad az édesség. „Atyus”, vagyis Izzard parancsnok felröhögött – a kom hörgéssé torzította a hangot. – Helyes. Figyeljétek a visszaszámlálást. Bekapcsolva hagyom a hangszórókat.
12
Szabvány eljárás. Jess még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Balra fordult a rámpán, befordult egy másik, az elôzônél rövidebb, de legalább ugyanolyan sötét folyosóra. Már ahhoz is hozzászokott, hogy a H/K Különleges Osztagokat sohasem a legjobb hajókkal szállítják át a tett helyszínére, és nem a Nemesis volt a legrosszabb bárka, amin élete során bevetésre indult. Persze ezt sem lehetett luxushajónak nevezni, de még mindig jobb volt, mint például az Exeter, amivel az elsô küldetése elôtt utazott. Persze az már régen volt; változtak az idôk, javult a helyzet. (Vagy rosszabbodott? Jess ezt sosem tudta eldönteni. Mindenesetre mások lettek a körülmények. Például újabban már értelmes neveket adtak a hajóknak, olyanokat, mint például Enmity, vagyis Gyûlölet, meg Wrath, vagyis Harag. Az ilyen nevek állítólag fokozták az „önkéntesek” harci szellemét. Jess szerint hülyeség volt az egész, de nem fárasztotta magát azzal, hogy bárhol is szóvá tegye a dolgot.) Mindent összevetve a Nemesis szuper volt az Exeterhez képes – itt az ember legalább anélkül is nyújtózkodhatott egy egészségeset, hogy közben szájba verte volna a haverját. Ráadásul Max is a fedélzeten volt. Jess megállt az öltözô elôtt, mély lélegzetet vett. Ha ennek a balhénak vége, egy teljes hétig pihenni fognak. Hónapok óta elôször, végre szabadságot kapnak! Az utóbbi idôben legfeljebb egy-két napig volt nyugi, amikor felszedték az utánpótlást, vagy amikor éppen utaztak. Valamennyiükre ráfért volna már egy kiadós ejtôzés. Jess már alig várta a pihenôt, de amikor az akcióra gondolt, a testében pezsegni kezdett az adrenalin. Az agya tudta, mekkora nagy baromság ez az egész, de a szervezete nem vett tudomást errôl, még mindig élvezte a bevetéseket. Pár évvel korábban még az agyának is tetszettek az olyan hülyeségek, mint például az akciók meg a verekedések; akkoriban valami mámorító érzés vett erôt rajta, amikor meghallotta az ellenség szi-
13
szegését és rikoltozását. Még korábban, mielôtt lebukott, a csempészés és a bandabalhék biztosították számára a megfelelô izgalomadagot. Ó, akkoriban még minden ôrültségbe fejest ugrott, amirôl sejteni lehetett, hogy veszélyes. Akkoriban még örömmel, sôt, élvezettel tette kockára az életét, most viszont... Most? Most már alig várta, hogy leszereljen, és vége legyen ennek az egésznek. Strigulázta a büntetésébôl hátralévô hónapokat. A bôre alatt egyre elviselhetetlenebbül viszketett az a francos implant; már szeretett volna megszabadulni tôle. Még nyolc átkozott hónap, és kész. Leszerel. Annyi. Nyugi lesz végre. Ne ezen agyalj, nagyfejû! Van itt egy szakasz, a fiúk rád várnak. Az a feladatod, hogy vezesd ôket. Hogy lehetôleg élve hozz vissza mindenkit. Mi a franc van veled? Elvégzed a melót, vagy egész nap itt fogsz ácsorogni ezen a kibaszott folyosón? – Az isten verje meg! – mormolta, és rácsapott az ajtónyitó panelre. *
*
*
Katherine Lara alhadnagy végighúzta a kezét a gombokon, és elküldte a Traonra, pontosabban a Deep-4 állomásra az elsô bejelentkezô sorokat. Szinte oda se figyelt, amikor bebillentyûzte a szöveget, rutinból csinálta az egészet. Weyland/Yutani Nemesis cirkálója. Berserker H/K Különleges Osztag bevetésre készen. Leszállás... Bla-bla-bla! Frekvenciakódok, adatok, mérési eredmények meg a többi. Lara agyában összekeveredett, speciális, bizarr elegyet alkotott az érzelmi feszültség és a fizikai letargia. Fájt a válla. Amikor végigcsinálta azt a hosszú, testet és pszichét egyaránt megedzô kiképzést, nem egészen ilyen feladatra vágyott. Billentyûnyomkodás, üzenetküldözgetés. A cég zsoldosaként részt venni egy akcióban... Ennél többre vágyott. A cél persze magasztos volt,
14
legalábbis elvileg, de egy idô után minden rutinszerûvé válik, és ilyenkor az ember már csak a dolgok sötétebbik oldalát látja. Mint például Teape is. – Lekésem, lekésem, ez a randi az életem – énekelte Teape halkan. A hangja tisztán csengett elô a kis pilótafülke hangszóróiból. Lara megérezte a Teape hangjából kicsengô, jól kontrollált feszültséget, de azért elvigyorodott. A háta mögött Atyus hangosan felröhögött. A lány felnézett a képernyôre, aztán visszapillantott a komputer monitorára. Teape és Jess már a páncélját csatolgatta, Pulaski azonban még mindig az alsó, párnázott kezeslábassal vacakolt, és egy Mars-szeletet majszolva hatalmas, de kemény, izmos farát vakargatta. A Cukrosbácsi tesztoszteron-mamlasz volt, akkor is óriás lett volna, ha nem nyomja magába azt a rengeteg szteroidot, és nem kondizik éveken át. Igazi macsó volt a pasi, fehérre festett irokézfrizurával, a karján egy bazi nagy tetovált kígyóval. Igazi macsó-bunkó – nem az a fajta, akinek a seggvakarászását Lara szívesen végignézte volna. Nem szólt, inkább Atyusra hagyta Pulaski noszogatását. – Mi lesz, Pulaski? Arra készülsz, hogy leszarod az állomást? – kérdezte Atyus gúnyosan. Lara hátralesett a válla fölött. Atyus éppen csak egy pillanatra nézett a monitorra, aztán újra a Traonra és a hajó kormányzására összpontosított. – Leszarok én mindent – mondta Pulaski hangos röhögéssel. – Meg be is adom nekik! Lara nem nézett fel, e nélkül is pontosan tudta, hogy Pulaski mit tart a kezében az elmaradhatatlan csokiszelet mellett. A monitoron megjelentek elôtte az adatlisták. A Deep-4 állomás válaszolt a bejelentkezésükre. Lara feleletképpen beütötte a gépbe a szokásos szöveget, aztán, miközben megpróbálta fi-
15
gyelmen kívül hagyni a hangszóróból elôreccsenô zajokat, a készülôdô katonák nyers nevetését, megadta a szükséges számsorokat is. Ez volt a hetedik menete a Nemesisszel és Atyussal, a srácokkal pedig már az ötödik közös akció. Vagyis... nem! Teape még csak négy bevetésre jött el velük. Az öt közül az elsôn az elôdje, egy Mannings nevû fickó tartozott a bandához. Már rögtön az elsô alkalommal meg kellett válniuk tôle. Amilyen hülye volt, otthagyta a fogát... Lara nem sajnálta. Az „önkéntesek” között elvileg egyetlen olyan fickó sem volt, akit szexuális bûncselekményért ítéltek el (a Társaság ismerte a „morál” szó jelentését), de Lara sejtette, Mannings valahogy kijátszotta a fejeseket, és annak ellenére bekerült a csapatba, hogy ilyesmiért csukták le. Valahányszor, amikor Mannings rápillantott, Larának végigfutott a hátán a hideg. Még most, így utólag sem sajnálta. Mannings átkozottul felpörgette magát, és már régóta önkénteskedett. Ha nem szedik szét az idegenek, talán bekattant volna, és akkor... Na, az lett volna a nagy menet, mire leállítják a félôrült Berserkert! Komor férfihang szakította félbe Lara gondolatait. – ...itt Traon Weyland/Yutani, Deep-4. Üdv a Nemesisnek. Vége... Lara bekapcsolta a mikrofont. – Traon Deep-4! Itt a Hunter/Killer Nemesis. Kérjük a leszállási koordinátákat! Jelenlegi pozíciónk... – A monitorára nézett. – ...101-37, 100-26 felé tartó vektor. Vége! Hosszú számsor jelent meg a képernyôn. Amikor a kommunikációs tiszt újra megszólalt, Lara kiérezte a hangjából az idegességet, de a megkönnyebbülést is. – El sem tudom mondani, mennyire örülünk ennek a Berserker-szakasznak, Nemesis! Koordináták átküldve, landolózóna tiszta. Sturges fôfelügyelô fogja fogadni önöket. Vége!
16
– Vettem, vége és kikapcs! – Lara megnyomott néhány gombot, aztán elégedetten nyújtózkodni kezdett. Egyelôre nem volt több tennivalója. Jess és Pulaski halkan röhigcsélt valamin. Lara felnézett a képernyôre, amelyre az öltözôben elhelyezett kamera továbbította a képet. Pulaski közben már felvette a nadrágját. Lassan, de azért haladt a fiú. Mindent összevetve átkozottul jó kis csapatot alkottak. A társaság jóval klasszabb volt annál, amire Lara az elsô alkalom elôtt számított. Martin Jess az egyik padon ült, és szélesen vigyorgott. Magas, barna bôrû, vidám fickó volt. Rendelkezett némi katonai tapasztalattal, és már többször bebizonyította, hogy jó vezetô. Azok közé tartozott, akik krízishelyzetben is képesek megôrizni a hidegvérüket, akik még a legkétségbeejtôbb pillanatban is fel tudják szítani az embereikben a harci kedvet. Nem volt valami mûvelt, iskolázott pasas, de gyorsan járt az esze, és elég magas lehetett az IQ-ja. Jess felnézett a kamerára. – Hé, Atyus! Hallottad ezt? Teape arra volt kíváncsi, miért nem inkább munkakutyákkal végeztetik az ô feladatát, és... – ...és Jess azt mondta neki – szólt közbe Pulaski –, mert a cég sehol sem talál olyan kutyát, amelyik elég marha lenne ahhoz, hogy önként jelentkezzen erre a melóra. Teape halványan elmosolyodott. Keskeny, sápadt arcát sötét szakáll keretezte. A jobb fülcimpájába vastag acélkarikákat akasztott, a halántékát kopaszra borotváltatta, a feje tetején hátrasimította tüskeszerû haját. – Hú, Jess, te aztán tényleg jópofa fickó vagy! Esküszöm neked, egész éjjel fennmaradok, hogy ezen a poénon röhöghessek. Most már van értelme annak, hogy megszülettem! – Lara látta, a megjegyzés hallatán Jess izzadni kezd a hûvös öltözôben. Pulaski belebújt a páncélba, amelynek egyik széles vállán a „HARAPJ BELÉM!” felirat díszelgett.
17
– Hát, én nem vagyok marha, mégis önként jelentkeztem. Teape és Jess vigyorogva összenézett. Teape felsóhajtott. – A hozzád hasonló majdnem-pszichopaták kivételes emberek, Cukrosbácsi. Az ô esetükben az intelligenciának semmi köze sincs ahhoz, hogy belépnek-e a H/K osztagosok közé. Ôk ösztönösen döntenek így. Jess felröhögött. Teape szokás szerint direktben fogalmazott, és szokás szerint telibe talált a megjegyzésével. Hármójuk közül – ezt Jess elismerte – õ volt a legagyasabb. Nem volt ebben semmi rossz. Sôt! Ahogy Lara egyszer megfogalmazta: rég rossz, ha egy csalisnak nincs humorérzéke. Ezt bizonyította Mannings példája is. A pasi hisztérikus volt, gyenge idegzetû, számára a humor szó azt jelentette, hogy idônként benyögött pár „csöcsös-segges” viccet. Meg is lehet nézni, hová jutott. Teape idegeivel viszont nem volt semmi baj; sok esetben valószínûleg éppen a humorérzéke adott neki lelkierôt. – Eegen – mondta Pulaski. – Már hallottam errôl, bár a „majdnem” szóra nem emlékszem. – Felnevetett, aztán kézbe vett egy M41-est, és készenlétbe helyezte a gránátvetôjét. A jól olajozott mechanizmus éles, kattanó hangot hallatott. – Hát ez az, amit imádok! – szólalt meg Atyus. – Egy vidám társaság. Olyanok vagytok, akár a nap sugarai: beragyogjátok az ember életét. Hiányozni fogtok, ha már nem leszek köztetek. Lara halványan elmosolyodott. A többiek véleményét nem ismerte, de úgy érezte, neki is hiányozni fog Eric „Atyus” Izzard. Nagyon fog hiányozni... – Ha már itt tartunk: mi a helyzet Maxszel, Ellis? A lány elvágta a fejében kígyózó gondolatfonalat, és fülelni kezdett. Max jól volt, különben már hallottak volna róla, de eltûnôdött, vajon hogy lehet a csapat legújabb tagja. Ellis olyan volt, akár egy kedves kölyök, félénk és körülbelül olyan karriergondok kínozták, mint ôt. Kávézás közben párszor elbeszél-
18
gettek. Lara ilyenkor a H/K etikettrôl mesélt, Ellis pedig Maxrôl árult el részleteket. Ellis... megcsóválta a fejét. A fickót legalább annyira érdekelte a szabályzat, mint ôt a robotika. Kellemesen elbeszélgettek. Ellis lágy, halk, tiszta hangja töltötte meg a hûvös helyiséget. – Még kábult, uram. Életfunkciók, kardioráta rendben. Semmi GySzM... Kívánja, parancsnok úr, hogy elvégezzem a teljes rendszerellenôrzést? Lara hunyorogva Atyusra nézett, aki jeges, kimért hangon válaszolt a fiúnak. – Az nagyon hasznos lenne, fiam. Lehet, hogy hamarosan szükségünk lesz rá. Atyus kikapcsolta a komot. – Huszonhat küldetést teljesítettem, és az a jutalmam, hogy a nyakamra ültetik Ellist. Egyáltalán mi az istent csinál ez a pasas egész nap? Lara megvonta a vállát, nem fordult hátra. – Még zöldfülû, de megkapta a kiképzést. Adjunk neki egy esélyt. Atyus halkan felnevetett. A lány sejtette, a férfi úgy csóválja a fejét, mintha azt mondaná, hogy: „Jól van. Ahogy akarod, kicsikém.” Atyus hirtelen éles hangon beleröffent a kom mikrofonjába. – Öt perc és ott vagyunk. Öveket becsatolni, csizmákat felrántani! Készüljetek a bulira, emberek! Szent isten, gondolta Lara. Kezd idegesíteni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy összefeküdtem vele...
19
2
A
mikor a kom kikapcsolódott, Brian Ellis felsóhajtott, és félretette azt az elektronikus/hidraulikusinterface kézikönyvet, amelyet Katherine-tôl kapott kölcsön. A rendszer beindításához megvárta Atyus parancsát. Amikor megkapta az utasítást, elvégezte a munkát – mindent pontosan úgy csinált, ahogy a kiképzésen tanulta. A Nemesisen töltött három hét során már megtanulta, hogy a parancsnoknak megvan a saját, eléggé szokatlan stílusa. Ellis beütötte a kódokat és hátradôlt a székében. Levette a szemüvegét, nekilátott, hogy tisztára törölgesse túlméretezett köpenye ujjával. Az ellenôrzés csupán néhány percet vett igénybe. Minden készen állt. Helyes. Megint sikerült bebizonyítania, hogy közel sem olyan balfasz, amilyennek Izzard tartja. Mert tuti, hogy hülyének nézi ôt. Meg feleslegesnek is. Oké, nem szakad meg a munkától, de mi mást csinálhatna?
20
Nem volt semmi tennivalója. Legalábbis egyelôre nem. Már alig várta, hogy élesben, a szimulátoron kívül is alkalma legyen kipróbálnia Maxet. Ez lesz az elsô igazán fontos ténykedése, amióta elhagyták a dokkot. A Társaság toborzó brosúrái mentális stimulációt, és a robotika valamint a szintetikusjavítás területén megszerezhetô gyakorlati tapasztalatokat ígértek. Az olyan fiatal, nagyravágyó technikusok, mint amilyen Brian Ellis volt, éppen ilyesmire vágytak. A hozzá hasonlók arról ábrándoztak, hogy menô laborokban dolgozzanak, élvezzék a munkát és közben jól érezzék magukat a hajóstársaik között. A munka egyszerre kínált kalandot és szakmai fejlôdést. Az egyetemen persze mindenki szeretett volna bekerülni a Társasághoz, aki értett a kémiához és szintetikus technikus akart lenni. A szerencse neki kedvezett, neki nyílt lehetôsége arra, hogy egy Maxszel dolgozzon. Ennek már hat hónapja. Azóta végigcsinálta a Társaság kiképzését, és elindult az elsô küldetésre. Erre a küldetésre. Hamar kiderült, a valóságban minden más, mint az álmaiban. A Nemesis fedélzetén állandóan istentelen hideg volt, a mûkaja akár a krétapor, a munkahelye pedig alig nagyobb egy vacak sufninál. A helyiség még távolról sem hasonlított arra a hipermodern laborra, amit elképzelt magának, a munkája pedig leginkább abból állt, hogy az adattömeget vizsgálgatta, és végrehajtott néhány kisebb átállítást. Aztán, mintha ennyi nem lenne éppen elég a „jóból”, itt volt ez a macsó parancsnok is, aki a jelek szerint úgy gondolta, a technikusok csak arra jók, hogy legyen kit csesztetni. Aztán ott volt az a három kemény pasas is... Szerencsére ôk nem sokat törôdtek vele. És ott volt Katherine Lara is... A nô tényleg rendesnek tûnt, de Ellisnek idônként olyan érzése támadt, csak azért ilyen, mert jópofizni akar az új fiúval. Katherine Lara a jelek szerint komolyan és ôszintén érdeklôdött a robotika iránt, viszont vele, mint emberrel, nem sokat foglalkozott.
21
Errôl szól az egész életem... Mindig nehezen teremtett kapcsolatokat, sosem jött ki igazán jól az emberekkel. A gépekkel egészen más volt a helyzet. A gépek sokkal... kiszámíthatóbbak és érthetôbbek voltak, mint az emberek. Brian Ellis a nehézségek ellenére nem tett le arról, hogy valóra váltja azt, amit a toborzó brosúrában ígértek neki. Amikor nagyon elkenôdött a többiek miatt; amikor már szinte fájdalmat okozott neki, hogy a társai szinte észre sem veszik, mindig azzal vigasztalta magát, hogy késôbb, ha majd jobban belejön a munkába, ha majd már elég ideje lesz együtt a legénységgel, kialakít majd velük valamilyen kapcsolatot. Mert létre kellett hozniuk valamilyen kapcsolatot, elvégre az ô munkájától függött a többiek élete. Ami pedig még jobb: Atyus hamarosan leszerel. Megszabadul a fômacsótól, már csak három küldetést kell kibírnia Izzard parancsnoklása alatt. Ellis visszatette a szemüvegét, és figyelni kezdte az önellenôrzést végrehajtó rendszert. A laborban csak egy szék volt, amit szinte barikádként vettek körül a monitorok, a kapcsolók, a pultok. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy állva könynyen elérhette. A bal oldali falon vastag kábelkötegek tekergôztek abba az irányba, ahol a védôüveg mögött Max állt. Max pontosan úgy nézett ki, mint mindig, amikor Ellis rápillantott. Mozdulatlanul várakozott. Több tonnányi, iszonyatosan drága fém- és fegyvertömeg, amihez csövek csatlakoznak. Egy energiaforrás nélküli gép. Persze már nem marad sokáig energia nélkül. Elég lenne egy apró mozdulat, és Max életre kelne. A monstrum most arra vár, hogy ô, Brian Ellis megnyomja azt a bizonyos gombot. Talán mégsem volt rossz húzás, amikor vállalta a küldetést. Talán... Igen! Közeledett a hosszú várakozás vége, az izgalmas pillanat, ami még az elszenvedett kellemetlenségeket is feledtetni fogja vele. Mindig is rajongott az ilyen típusú feladato-
22
kért. A gép hamarosan életre kel, és hatalmas erejével a céljáért küzdô embert fogja szolgálni. Talán naiv és túlságosan idealista volt, amikor pályát választott, de... A fenébe! Mi mást csinálhatna, amikor ez érdekli igazán? Az egyik monitor halkan pittyegni kezdett. A hang a rendszerellenôrzés végét jelentette. Minden rendben volt, minden az elôírásoknak megfelelôen mûködött. Minden... eltekintve egy kis lizinszint-ingadozástól. De ez sem jelentett problémát – ennél a Maxnél ez természetes volt. Mindegyik Maxnek volt valami apró stikkje. Azon a modellen például, amit Brian a kiképzés során használt, a diabétesz tüneteit lehetett felfedezni. Atyus dörgô hangja betöltötte a hajót. Ellis összerezzent a székében. A csendes készülôdés véget ért. Öt perc, és behatolnak az atmoszférába. Ellis még egy pillantást vetett a Max állapotát mutató monitorokra, majd becsatolta a biztonsági hevedereket. Közben azon tûnôdött, vajon olyan lesz-e a dolog, amilyennek elképzelte. Ez volt az a pillanat, amiért egész eddigi életében tanult és küzdött. Mindig is arra készült, hogy embereket mentsen meg. Vajon a valódi, éles krízishelyzetben is minden olyan jól fog menni, mint a kiképzés és a gyakorlatok során? Ha kudarcot vall, Lara alhadnagy átveheti tôle Maxet, de akkor neki annyi. Ha most hibázik, akkor a Társaság felbontja a húsz menetre kötött szerzôdést. Ha most elront valamit, akkor kirúgják, és áthelyezik valami isten háta mögötti laborba, ahol maximum javításokkal foglalkozhat, és a szövet-degenerálódást tanulmányozhatja. A karrierjének vége lenne, az állandó biztonság és az egyhangúság posványában kellene dagonyáznia, amíg meg nem hal. Ahelyett, hogy megismerné az izgalmakat, hogy kalandokban lenne része, hogy új ismeretekre tenne szert, élményekre. Ahelyett, hogy valóban élne... Atyus hangja szakította félbe a gondolatmenetét.
23
– Rendben, fiúk. Készüljetek. Számolok. Három... Kettô... Egy... Rajta! A fiú visszafojtotta a lélegzetét. A Nemesis zuhanni kezdett. Ellis gyomra felemelkedett, a tüdejéhez préselôdött. Úgy érezte, széthasad a szíve. A vére mintha szét akarta volna repeszteni a bôrét. Ösztönösen megmarkolta a szék kartámláját. Hallotta, ahogy az akciócsapat három tagja röhögve rikoltozni kezd az öltözôben. Az ócska szigetelôréteggel bevont hajóban egyre magasabb lett a hômérséklet. Az akciósok vidáman üvöltöttek. Ellis elvigyorodott; a három férfi izgalma átterjedt rá. Váratlanul valami boldogsághoz hasonló érzés áradt szét benne. – Ez az élet – suttogta lehunyt szemmel, miközben a Nemesis egyre közelebb jutott a katasztrófa sújtotta telephez. *
*
*
Wesley Acchord Teape lelki szemei elôtt egy cirkusz jelent meg. Látta a lendülô, szaltózó akrobatákat. A pörgô, forgó, lefelé zuhanó testek furcsa alakzatokat rajzoltak a levegôbe. A nézôközönség hiányzott, egyetlen hang sem hallatszott, a csendet csak a légtornászok hangos légzésének nesze törte meg. A fickók bámulatos pontossággal hajtották végre a feladatukat a vakító fényû reflektorok alatt... – Belépés 0702-nél. Kiszállás a kettesen, tizenöt múlva... A pasas neve Sturges. Vettétek? – Vettük... Jézusom, micsoda ocsmány kis szikladarab! Nem normális, aki geológiával vagy bányászattal foglalkozik. Ilyen mocsok egy helyen melózni...! Zavar a képben – Teape megpróbált a csak általa látható cirkuszban maradni, ám az akrobaták teste megfakult, a körvonalaik bizonytalanná váltak. Ahogy Lara és Atyus a Deep-4 állomás fölé vitte a hajót, a csodálatos kép semmivé vált, a szaltózó testek látványából halvány emlék lett.
24
Teape felsóhajtott. Nem nyitotta ki a szemét. Jess és Pulaski eléggé ismerte ahhoz, hogy tudják, azt szeretné, ha békén hagynák. Általában tiszteletben tartották az ilyen igényeit, fôleg akkor, amikor a Nemesis éppen akcióra készült. Ilyenkor egyikük sem szórakozott vele, a poénokat megtartották késôbbre. És mi van akkor, Teape-bébi, ha most nem lesz „késôbb”? Mi van akkor, ha éppen a Traon az a hely, ahol telibe kapod? Teape összeráncolta a homlokát. Teape-bébi... Ezt a nevet Pulaski találta ki. Most történt meg elôször, hogy a belsô hang, ami idônként beszélt hozzá, így szólította. Megrázta a fejét, lassabban, egyenletesebben lélegzett, és közben a jól ismert feketeségre, a tudata legmélyére koncentrált. A hang jó öt hónappal korábban szólította meg elôször. Jól ismerte és már megszokta a kissé gúnyos megjegyzéseit. Megszokta, de ennek ellenére minden alkalommal megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Nem sok sikerrel. A hang beletúrt az emlékeibe, elôbányászta azokat a képeket, amelyek maguktól temetôdtek el az agyában, és azokat is, amelyeket szántszándékkal ásott mélyre. A hang sorban felkutatta ezeket a leblokkolódott emlékeket, és valahányszor talált egyet, mindig egyre erôsebb lett. Teape már tizenegyszer megjárta a poklot, és volt némi tapasztalata abban, hogyan kell élve kikerülnie a kétségbeejtô helyzetekbôl, arról viszont fogalma sem volt, hogyan tudná elnémítani a belülrôl fakadó, a lelkébôl és a tudatából táplálkozó hangot, amelynek mintha az lett volna a szándéka, hogy megôrjíti vagy a halálba hajszolja ôt. A hang éppúgy hozzá tartozott, mint bármelyik testrésze vagy szerve; hiába próbált megszabadulni tôle, nem sikerült a dolog. A francba ezzel a marhasággal! Új kép... Fehér pusztaság, amelyen árnyékpöttyök sötétlenek. Homoktenger. Mély, kopár sivatag. Végtelen.
25
Egyenletes légzés! Az idô nem állt meg. Talán csak néhány másodperc telt el úgy, hogy Teape a lelki szemei elôtt megjelent sivatagot bámulta. Talán több. Ahogy az idôre gondolt, a pusztaság megfakult, áttetszôvé változott. A látomásfüggöny mögül elôbukkant egy alak. Egy magányos vándor, aki a semmi közepén haladva a semmi sehol sem létezô vége felé tartott. Egy alak, ami alig volt nagyobb, mint egy... Hangya? Az lenne? A hangyák, akár azok a rohadt szörnyek. Rémálomba illô, csupafog, bûzös leheletû rohadékok. Mi van a pofájában? Ez nem TE vagy véletlenül, Teape? Nem téged rágcsál a bestia? Fáradtan kinyitotta a szemét. A hang, ez az átkozott hang már nagyon megtanulta, mivel lehet hatást gyakorolni rá. Teape a vele szemközt ülô Pulaski hangjára összpontosított. A Cukrosbácsi elvigyorodott, felemelte ökölbe szorított kezét. A szája bal széle csokimaszatos volt. – Te is ismerheted ezt az érzést, Teape-bébi. Mintha acélból lennének a tökeim. – Tévedsz. Nem ismerem ezt az érzést. Én már akkor elfeledkeztem a golyóimról, amikor elvállaltam ezt a melót. – Gúnyosan, kétértelmûen elvigyorodott. Pulaski tele szájjal beszélt, és pontosan úgy nézett ki, ahogy az emberek a felfegyverzett tömeggyilkosokat elképzelik. Teape ennek ellenére mindig úgy gondolt rá, mintha nem lenne más, mint egy hatalmas termetû, vad, de ostoba kutya, ami elég rémisztô ugyan, de a haláláig hûséges az emberhez. A haláláig, vagy addig, amíg az illetô ember elég kedvesen mosolyog rá. Szinte hallotta, ahogy a behemót Pulaski fejében megcsikordulnak a fogaskerekek a rövid, fehérre festett irokézfrizura alatt. Nem tudja, az állat, nem tudja, mivel vághatna vissza. Valami poént akar benyögni, de semmi sem jut az eszébe. Teape türelmesen várt; furcsa módon szüksége volt rá, hogy
26
beszélgessen valakivel. Még akkor is, ha ez a bizonyos valaki csak ez a lökött Cukrosbácsi. Landolás közben nem akarta hallani a hangot, és a legegyszerûbben úgy némíthatta el, hogy dumálgatott valakivel. – De azért még megvannak, nem? – kérdezte Pulaski. – Én már búcsút vettem az enyémektôl. Az exnejem, az a kurva, fülbevalót csinált belôlük. – Vastag combjára csapott, és jót röhögött a saját megjegyzésén, amit a jelek szerint tréfának szánt. – Hû, Cukrosbácsi, most jut eszembe! Találkoztam azzal a spinkóval. Tudod, mit mesélt? Azt, hogy borsót pucolt, és leesett a fülbevalója, és nem találta meg a kis zöld golyócskák között. Eddig azt hittem, csak hülyített, de most már tudom, hogy igazat mondott. Pulaski komor arcot vágott, és elgondolkodott, hogy társa megjegyzése sértés vagy poén. Végül úgy döntött, a fiú csak tréfálkozott. Megint a combjára csapott, újra felröhögött. A hangja olyan volt, mint egy megvadult ló nyerítése. Teape eltûnôdött, milyen lehet olyannak – olyan nagydarabnak és hülyének – lenni, mint amilyen Pulaski. A pasasnak csak annyi esze van, hogy élvezze a piát, a nôket, a zenét, meg hogy idônként felfogjon egy egyszerûbb viccet. Annyi sütnivalója viszont már nincs, hogy elôre aggódjon azon, ami rá várhat... Végül arra a következtetésre jutott, hogy a Cukrosbácsi irigylésre méltó helyzetben van. – Oké, oké, elég volt! – Jess felemelte az egyik kezét. Pulaski nevetve rázta a fejét. – Ha befognátok egy kicsit, mondanék valamit – folytatta Jess. Ahogy a fônök türelmes arcára nézett, Teape rögtön tudta, hogy milyen beszédet fognak hallani. Martin Jess jó vezér volt, és kiszámítható. Pár lelkesítô szó a fiúknak, hogy jobban menjen a harc, gondolta Teape. Éppen erre van most szükségem... Jess hangja mély és megnyugtató volt, kicsengett belôle az a magabiztosság, ami Teape-bôl hiányzott.
27
– Tudjuk, mit kell tennünk, és azt is tudjuk, hogyan csináljuk. A kisujjunkban van az egész. Ismerjük a tervet. Kitesszük a nagymenôt, és ô majd minden problémát elintéz. Most sem lesz másként, mint máskor, szóval csak nyugi. Oké? Egyszerû meló, nem lesz gubanc. Pulaski összeszorította fogait. A szeme vadul csillogott; már elôre élvezte a csatát. – Szétkúrjuk a rohadékokat, haver! Jess kissé elhúzta a száját, aztán Teape-re nézett. A hangja könnyed volt, világosbarna szeme nyugodt. – Na, Teape? Oké lesz? Ugye nem felejted el közben, hogy mi is ott leszünk? Tök mindegy, mit nem felejtesz el, Teape-bébi, Max a lényeg, az fogja megmenteni a segged, és... Kuss, te rohadt hang! Teape hagyta, hogy a vigyora szélesebb legyen, és miközben megpróbált megfeledkezni a fejében zümmögô hangról, a lehetô legmagabiztosabban válaszolt: – Tuti lesz minden, haver. Jess habozott, firtatóan Teape szemébe nézett, aztán elmosolyodott és rácsapott a férfi váll-lemezére. Pulaskira pillantott, aztán váratlanul elôrehajolt és megsimogatta az izomagyú óriás fehérre festett hajsávját. Pulaski morogva hátrahôkölt. – Figyelj, fekete fiú, jobban tennéd, ha nem szórakoznál velem, különben... A Nemesis megrázkódott. Felbôdültek a gépek. A zajok magukba olvasztották a Cukrosbácsi szavait. A hajó száguldása lelassult, de folytatódott a leszállási manôver. – ...meg a jó anyádat is! – fejezte be Pulaski túlüvöltve a kompresszorok hörgését. Jess fintorogva Teape-re nézett. Társa megvonta a vállát.
28
– Idônként elfelejti, hogy a hajó még nála is jobban bír üvölteni – mondta. Jess elvigyorodott. Pulaski megpróbált fenyegetô arcot vágni. Nem sok sikerrel. Teape jobban kedvelte Jesst és Pulaskit, mint azt a másik két fickót, akikkel a Bosszúállón dolgozott együtt. Az elsô hét menetét két olyan exgengszter társaságában csinálta végig, akik remekül megértették egymást, de vele nem törôdtek. A két pasas profin tette a dolgát, aztán amikor kiszolgálták az idejüket, szépen hazamentek. A helyükre érkezô másik két fickó rosszindulatú, ostoba marha volt. Az egyik, Aberdeen, egy túlsúlyos pszichopata. A másik, akit mindenki csak „Borotvásnak” nevezett, Aberdeen barátnôjének szerepét töltötte be. Teape már az elsô pillanatban érezte, nem fog kijönni velük, ezért kérvényezte az átvezénylését. A csalimadarak esetében fontos az összhang, ezért a Társaság teljesítette a kérését. Késôbb hallotta, hogy Aberdeen, Borotvás meg a melléjük harmadikként beállított faszi már az elsô közös küldetésük során szarba haraptak. Vagyis inkább a szar harapott beléjük: arcmászók tapadtak a képükre. A Társaságot nem érte nagy veszteség, Teape pedig örült, hogy nem ô volt a két vadbarom mellett a harmadik áldozat... ...nem kellett végignézned, Teape-bébi, ahogy azok a rohadt izék elômásznak. Nem kellett érezned, ahogy a képedhez nyomják azokat a ragacsos csontujjaikat, ahogy a nyakad köré csavarják a farkukat és lenyomják a torkodon az embriójukat. Örülsz, hogy megúsztad, Teape-bébi? Teape megpróbált úgy tenni, mintha a hang semmit sem mondott volna, de hirtelen... érezte az arcmászók bûzét. Mintha ott lettek volna körülötte. Amikor egy olyan húsos héjú tojás kinyílik, egy-két másodpercen át elviselhetetlen bûzt áraszt magából. A szag egyszerre emlékeztetett a romlott élesztôére és a friss ondóéra.
29
Teape fújt egyet, aztán mély lélegzetet vett. A képzelt bûz eltûnt. Biztosra vette, már megint a hang trükközik vele. A hang, amely a gyenge pontjait keresi; amelynek mintha az lenne a célja, hogy a halálba ûzze ôt... Miért tennék ilyet, Teape-bébi? Hogyan tehetnék ilyet, amíg legalább részben normális vagy? Teape elvigyorodott. Tudta ô jól, hogy van ez. A normalitás és az ôrület mindig relatív. Ha figyelembe vesszük, hogy mostanában mibôl élek, és mit teszek szánt szándékkal kockára, akkor... Akkor tényleg nem lehetek épeszû. Fémes döndülés hallatszott. A landolópad! A három férfi felpattant a helyérôl. Még egy utolsó ellenôrzés. Felkapták a fegyvereiket. – Megérkeztünk. Leállunk – jelentette be Atyus. – Tudjátok a dolgotokat fiúk. Kiszállás a kettesen. Teape csak ekkor döbbent rá, hogy már a célállomáson vannak. Az agyán sötét hullámként söpört végig a gondolat. Felfogta, mit kell tenniük, és közben elôtérbe kerültek azok az emlékképek, amelyeket megpróbált eltemetni magában. A halottak és a haldoklók bûze. Az a bûz, ami egyszerre emlékeztetett a rothadó alma, az erjedô tej és a hányás szagára. A kicsavarodott, csonkolt végtagok és testek látványa a sötétben. A visszhangzó, eszelôs vadállati üvöltések. Az idegen dögök állkapcsai közül elôszisszenô ocsmány, ragacsosan nedves levegô. A szemétôl alig néhány centire lévô bestiák. A rengeteg borzalom, az az iszony, amelyrôl józan esze megôrzése érdekében megpróbált megfeledkezni, de amelyet mégsem tudott kiverni a fejébôl. A hangemlékek. A nedves cuppanások. A tudat, hogy ha nem vigyáz, ô is áldozattá válhat, bekerülhet oda, arra a helyre, ahol a sikolyok sosem némulnak el... Egy hatalmas kéz ereszkedett a vállára. Pulaski csokoládétól rekedt hangja reccsent a fülébe. – Már megint nélkülünk vágsz bele, Teape-bébi?
30
