Alföldi Géza és Csûrös Zoltán leleplezi Kun (Kohn) Béla sajtófônökét, Göndör Ferencet (Krausz Náthánt) Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (15. rész) Göndör Ferenc (1885-1954), aki – mint Klár Zoltán és Zsolt (Greiner) Béla – kötelet ígért minden antibolsevista magyarnak, már 1919-ben a 133 nap alatt megkezdte sajtógarázdálkodásait, és 1945-tôl utolsó leheletéig folytatta: ezt leplezte le a „Hídverôk” hasábjain Alföldi Géza, Csûrös Zoltán és dezséri Bachó László. Krausz Náthánként született, névváltoztatása ellenére azonban mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy származását mégse tagadja meg, ennek jeleként feleséget is törzsébôl választott, Pogány Ilonát, Pogány (Schwarz) József népbiztos nôvérét. 1912-tôl a „Népszava”, majd a „Déli Hírlap” munkatársa lett, 1918. október 1-tôl pedig megindította „Az Ember” c. hetilapot. A patkánylázadás idején Kun (Kohn) Béla maga mellé vette sajtófônöknek, és ôt választották a sajtódirektórium elnökévé. Vértestvérei bukása után Bécsbe menekült, és számos elvbarátjához, elsôsorban Weltner Jakabhoz hasonlóan, két vallomásában (Garázdálkodásom a diktatúrában. Bp. 1920. Világosság Könyvnyomda Rt., Vallomások könyve. Wien, 1922. Steinmann A. G.) szerecsenmosóként mutatkozott be, akárcsak késôbbi New York-i emigrációjában, amit alábbi, Oláh György Zilahy Lajosról szóló cikkére (Mocsárban. Hídverôk, 1949. március 10.: sorozatunk 3. részében közöltük) írt válaszirata is tanúsít. Írása a „Hídverôk” 1949. május 10-i számában jelent meg (35-36. old.) Alföldi Géza alábbi bevezetôjével („Bemutatjuk Göndör Ferencet”): »Olvasóink nagy része elôtt nem teljesen ismeretlen Göndör Ferenc neve. Sokan ismerik is, elég jól. Sokaknak lelki beállítottságáról is meglehetôsen helyes és pontos képük van, de hogy e kép teljesen pontos legyen, a következôkben bemutatjuk lelki tükörképét, úgy, ahogy azt ô, Göndör Ferenc maga megrajzolta. Át is adjuk hát neki a szót, mielôtt mi még csak egyetlen hanggal is befolyásolhatnánk olvasóinkat véleményük szabad kialakításában. A következôkben eredetiben közöljük lapjának, „Az Ember”-nek 1949. április 23-i számában megjelent írását:
Ezt üzenem a nyilas szennysajtónak Hosszú hónapok óta küldik „Az Ember” szerkesztôsége címére a németországi Pfaffenbergben megjelenô „Hídverôk” címû nyomtatványt. A „Hídverôk” havonként kétszer „kéziratként” jelenik meg és minden sorából a nácik, nyilasok ôrjöngô vérszomja és gyûlölete gôzölög. Minthogy Németország amerikai zónájában „szerkesztik” ezt a Hitler és Szálasi szellemében írott nyomtatványt, így a nyílt zsidó-mészárlásra való bujtogatás helyett inkább a kommunisták elleni gyûlöletszítás a lap bevallott célja és ezen messze túlmenôen az úgynevezett „Nemzeti Bizottmány” ellen és a „kollaboráns” Nagy Ferenc, Vargha Béla, Sulyok Dezsô, Pfeiffer Zoltán és társaik ellen ôrjöngenek olyan hangon, ahogy valamikor Magyarországon, a náci-nyilas rémuralom korszakában, kizárólag a védtelen és kiszolgáltatott szerencsétlen zsidókat gyalázták. Bárdossy Gyula és Imrédy Béla nemzetmegváltó hôsökként szerepelnek a „Hídverôk” viharvert hasábjain és Szálasi Ferenc uralomra jutásának napját a magyar nép legragyogóbb nemzeti ünnepeként magasztalják. De ezerszer jaj azoknak, akik nem az emberevô nyilas párt tagjaiként menekültek el Magyarországból. Néhányszor közöltünk már szemelvényeket a „Hídverôk”-bôl, amelynek címlapján a következô vezérkar szerepel: Fôszerkesztô: Alföldi Géza. Szerkesztik és kiadják: Ifj. Máriás Ferenc és dr. Tábori Miklós. Amikor a hátborzongató szemelvényeket közöltük, azt is megírtuk, hogy mi egyszerûen nem értjük, hogy az igen tisztelt nyilas gyilkos urak miért olyan elôzékenyek AZ EMBER szerkesztôjével szemben, hogy iszonyatos nyomtatványukat elküldik hónapok óta a címünkre?
Mondanunk is felesleges, hogy mi sohasem tiszteltük meg a „Hídverôk” címû alvilági sajtószemetet azzal, hogy viszonzásul cserepéldányként AZ EMBER-t megindítottuk volna számukra. Úgy látszik, ezt kissé szívére vette az igen tisztelt véres kezû gyülekezet, mert néhány nappal ezelôtt a következô levél érkezett postán címünkre: HÍDVERÔK Szerkesztôsége és kiadóhivatala Pfaffenberg/NDB. Postfach – U. S. Zone, Germany. Pfaffenberg, 1949. március 11-én 320 East 79 St. New York 21, N. Y. T. Cím! Már hosszabb idô óta küldjük t. Címnek lapunkat – cserepéldányként. Ennek ellenére mi a mai napig b. lapjukat még nem kaptuk meg viszonossági alapon. Való igaz, hogy csereviszonyt óhajtó szándékunkat lapunk megindításakor külön nem jeleztük, de a magyar sajtószokások értelmében ezt annyira természetesnek vettük, hogy fölöslegesnek tartottunk minden ilyen levelezgetést. Most azonban kérjük, hogy amennyiben t. Cím a cserepéldányt nem tudja, vagy nem akarja megindítani, szíveskedjék arról bennünket értesíteni, mert természetesen fölös udvariasságot, melyet figyelembe sem vesznek, nincs szándékunkban tanúsítani. Ôszintén remélve, hogy csak egyszerû és természetes emberi feledékenység okozta t. Cím eddigi hallgatását, mielôbbi választ várva köszöntik Dr. Tábori Miklós Ifj. Máriás Ferenc Szó szerint ezeket írták AZ EMBER szerkesztôségének címére a Németország amerikai zónájában szabadon garázdálkodó nyilas banditák. Mondanunk is felesleges, hogy nem óhajtunk csereviszonyba lépni a „Hídverôk” címû embervérrel írott nyomtatvánnyal és eszünk ágában sincs levélben válaszolni nekik. Mi nem vagyunk hajlandók szóba állni a nyilas újságírókkal, ha dr. Tábori Miklós és ifj. Máriás Ferenc szerkesztô és kiadó urak még olyan barátságosan „köszöntenek” bennünket. Nekünk ne írjanak leveleket és „köszöntsék” az öregapjukat, de ne bennünket. Mi, akik AZ EMBER címû hetilapot írjuk, soha semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók szóba állni azokkal a véres kezû gonosztevôkkel, akik a náci nyilas rémuralom pokoli éveiben elôször kenyerüktôl fosztották meg a zsidó vallású magyar újságírókat, a toll legtisztább s legbátrabb harcosait némaságra kényszerítették és nemcsak íróasztaluk mellôl üldözték el ôket, de kikergették otthonaikból és munkatáborok, koncentrációs kínzókamrák, börtönök mélyébe taposták ôket. Elvették az írótollukat, elvették a kenyerüket, elrabolták emberi méltóságukat, szabadságukat és ijesztôen nagy számban elvették az életüket: szadista kegyetlenséggel gyilkolták halomra ôket. A náci és nyilas újságírók kezdték meg lapjaikban legelôször zsidó kollégáik, majd az egész magyar zsidóság ellen való uszító hadjáratot, és nekik valóban nagy részük van abban, hogy vagy hétszázezer magyar zsidót sikerült kiirtani az élôk sorából, közöttük szegény beteg, öreg embereket, védtelen lányokat, asszonyokat és ártatlan kisgyerekeket, akiknek fejét szétzúzták a falakon. Nem, ezt nem lehet és ezt sohasem szabad elfelejteni… A „Hídverôk” úgynevezett szerkesztôi és cikkírói mind ebbôl a véres kezû gyilkos bandából valók. Az apró gonosztevôkrôl nem beszélve és Sértô Kálmánnak, a nyilas nyomtatvány március 15-i számában megjelent „Utolsó roham” címû vérengzést magasztaló förtelmes versét nem részletezve, elég rámutatni arra, hogy a legsötétebb és legveszedelmesebb náci újságírók egyike, Oláh György, aki Milotay Istvánnak minden tekintetben méltó bûntársa volt, már ott szerepel egy Zilahy Lajost gyalázó cikkével a „Hídverôk” március 15-i számában. Bennünket farizeus szemforgatással ne „köszöntsenek” levélben egy olyan nyomtatvány szerkesztôi, amelynek Oláh György a munkatársa lehet. Mi úgy tudjuk, hogy Oláh György úr, akinek pogromra uszító cikkei sok ezer ártatlan ember halálát okozták, ez idô szerint Argentínában, Buenos Aires városában teljesen szabadon éldegél, holott a legelsôk között kellett volna ôt felakasztani. A kötelet elkerülte Oláh György úr és semmi sem természetesebb, mint hogy ma már cikkírója a Pfaffenbergben megjelenô „Hídverôk”-nek. Semmi okom nincs eltagadni, hogy ha módomban volna, én Oláh György úrral és a „Hídverôk” méltó munkatársaival, valamint a körülöttük csoportosuló úgynevezett „politikai emigránsokkal” pontosan azt tenném, amit ôk cselekedtek embertestvéreink százezreivel. Minden félreértést kizáró tömörséggel és egyszerûséggel kifejezve: felakasztatnám ôket. Ugyanazt tenném Oláh Györggyel és cinkosaival, amit ôk tettek volna velem, ha véletlenül a kezükbe kerülök, ha a tragikus események Magyarországon vagy Európa akármelyik zugában szakadtak volna le rám. Semmi kétségem benne,
hogy ha engem Oláh György és társai utolértek volna, legjobb esetben célba lôttek volna a szemembe. Amerikai hazámnak köszönhetem a többek között szegény kis életemet is és mit tagadjam, mély hálát érzek az iránt az áldott ország iránt. És bármennyire mélyen és ôszintén gyûlölöm a kommunisták minden emberi szabadságot eltipró terroruralmát, sohasem vagyok hajlandó elfelejteni azt sem, amit a náci és nyilas emberevôk cselekedtek mindenütt, ahova véres kezük elért, annyi millió ártatlan embert fosztva meg életétôl. Tehát nem cserepéldányt, hanem kötelet – kedves „Hídverôk”-banda. Ugyanazt a kötelet, amelyet maguk annyi boldogtalan és valóban ártatlan ember nyakára csavartak szadista kegyetlenséggel. Ne küldjék nekem b. lapjukat, ne írjanak hozzám udvarias leveleket, ne köszöntsenek engem és ne várjanak cserepéldányt ebbôl a tiszta, harcos lapból, amelynek nyíltan vallott programja és szent missziója az emberiség ôsellenségeit, a szeretet megtagadóit, a szabadság és az élet elrablóit elpusztítani a föld színérôl. Engem nyugodtan gyalázhatnak, rágalmazhatnak és gyûlölhetnek, mivelhogy én ezt az igen tisztelt gyilkos urak részérôl becsülettel megérdemlem. Minden színû és fajtájú terrornak, minden diktatúrának fanatikus ôsellensége és a demokráciának, emberi szabadságnak és egyenjogúságnak gyógyíthatatlan, örök szerelmese vagyok és maradok. Hálás, boldog és büszke polgára vagyok amerikai hazámnak, de bevallom, kedves Hídverô-banda, hogy ha rajtam múlna, ha tôlem függne, ha a legkisebb beleszólásom volna vagy lehetne a dologba, maguk nemcsak lapot nem szerkeszthetnének, de szabadon nem is mozoghatnának, egyszerûen nem élhetnének Németország amerikai zónáiban. Csak ezt akartam mondani…”« Eddig Göndör-Krausz-levele, majd Alföldi kommentárja: »Ily „mértékletes és emelkedett” hangon rója meg Göndör-Krausz Náthán a „vérszomjtól és gyûlölettel gôzölgô” „szennysajtót”. Írásmûve hûen tükrözi lelkiségét s bevalljuk, mi nem tudtunk volna ily megrázó valóságban ábrázolni az olyan ember lelki képét, akinek a bosszú és a másikra áthárítani akart gyûlölet ennyire elvetette látását és ítélôképességét. – Lehet azonban, hogy ôgöndörsége mindezzel soha nem is rendelkezett. Nem szállunk vitába e szoci-áldemokrata nagyság minden alapot nélkülözô állításaival. Fröcskölôdéseire, melynek anyaga Marschalkó Lajostól Fábián Béláig már több szájat megjárt, megadtuk már néhányszor a feleletet – magyarul. Arról nem tehetünk, ha tollgyötrô Náthán azt nem érti meg. Végeredményben mi elsôsorban magyaroknak írunk! És azok megértik. Velünk együtt pontosan tudják, mit érnek az eredetiben közölt göndörségek. Tudják azonban azt is, hogy elkövetôje mily lelkes hódolója volt az országunkat kifosztó, leányainkat, asszonyainkat meggyalázó, magyar testvéreink tömegeit elhurcoló „dicsôséges felszabadító” bolsi csapatoknak s mily készséges kiszolgálója még ma is Rákosi Mátyás „népi demokráciájának”. S szolgálatai nem is maradnak elismerés nélkül. A Kende Zsigmond népi demokrata fô-vakoló elvtárs szerkesztésében megjelenô budapesti „Haladás” c. hetilap február 10-i számában lelkes köszönetet mond a január 15-i „Az Ember”-ben közölt „Nyílt levél”-ért, mely a „demokratikus Magyarországot” a Mindszenty-ügy óta kettôzött szenvedéllyel „megrohanó külföldi rágalmakra erôteljes és határozott cáfolat, nyílt levél formájában” – mint Kende elvtárs írja. Ô pedig ezt már csak igazán tudja! Hát igen. Göndör-Krausz elvtárs görcsösen védi a népi demokráciát. És ez csak természetes, nem? Hiszen, mint mondja, ô „minden terrornak fanatikus ôsellensége” és az „emberi szabadságnak gyógyíthatatlan szerelmese”. Ezért ajánlgatja most is fûnek-fának a kötelet, mellyel már eddig is a magyarok légióit irtották ki – elvbarátai, az otthoni göndörök. Mindszenty hercegprímás, a kiirtottak, az elhurcoltak, a bebörtönzöttek sorsa, persze, neki nem fáj! Miért is fájna? Hiszen a szeretete is „göndör”. S ez a göndör-szeretet nem más, mint a féktelen gyûlölet. Köszönjük, hogy ezt fenti írásával ily szépen bebizonyította, azzal együtt, hogy e téren valóban gyógyíthatatlan!« A Hídverôk ezzel nem tekintette elintézettnek Göndör-Krausz 1945 utáni sajtógarázdálkodásainak ismertetését. A lap 1949. június 10-i számában a „Tollszúrások” rovatban Csûrös Zoltán (Csézé monogrammal) is válaszolt Göndör vádjaira (25-26. old.):
Csûrös Zoltán Göndör-Krausz Náthánról »Akasztófára a Hídverôk bandájával és a körülöttük csoportosuló emigránsokkal” – hörgi feneketlen gyûlölettel az elsô magyarországi vörös rémuralom kereket oldott, göndör Krausz Náthánja. Szegény öreg Krausz Náthán… Fogatlan, körmehullott macskaféle ragadozó. Tökéletesen megértjük tehetetlen
szájtátogatásait. A ketrecbe zárt és már csak falusi búcsúk mutatványos bódéiba való, kivénhedt vadállat ártalmatlan berzenkedésein jót mulattunk. Sôt! A részvét bizonyos érzésrokonsága mozdult meg bennünk, amikor arra gondoltunk, hogy Náthán nem kelet, hanem nyugat felé vitte gyapjas fejét. Így most tehetetlen dühvel kénytelen belenyugodni, hogy nem osztozhatott vérrokonai örömeiben… Nem tapsolhatta végig Bárdossy László, Imrédy Béla és a többi nagy magyar mártír lemészárolását! Nem lehetett ott, amikor göndör rokonsága a halott hírlapíró fejedelem nyelvét lenyiszálta az akasztófán lógó hulláról. [A „hírlapíró fejedelem” nagy valószínûséggel Hubay Kálmán, ugyanis vele egyenrangú és sorsában osztozó pályatársai közül Rajniss Ferencet és Kolosváry-Borcsát nem felakasztották, hanem agyonlôtték. – Ifj. T. L.] Mindez valóban annyira elszomorító, hogy nem is csodálkozunk a „nyilas szennysajtónak” küldött „üzenetén”. „Nem cserepéldányt, hanem kötelet, kedves Hídverôk banda” – keni papírra tehetetlen vérszomját a nagy vérszüretbôl kimaradt göndör. Kedves Krausz Náthán! De úgy is, mint göndör „Ferenc”: nem lenne-e jobb a könnyelmû bôséggel szórt kötelekkel takarékosabban bánni!? Valamit mégis csak tartalékoljunk a bolsevizmus eltakarítása utáni idôkre is. Mert még sem lenne szép megfeledkezni a magyar vérben térdig gázoló göndör rokonságról… Vagy – véleménye szerint – ezt a problémát a földjükbôl kiforgatott kisparasztok kapa-kaszája is megoldja majd? Ôszintén mondom: nem örülnék neki. Látja öreg Náthán! Mi – bár minden okunk megvolna rá – nem követelünk valamennyi göndör rokonának fejére kötelet. Pedig – maga szerint – mi „uszító” tollforgatók vagyunk… és látja, mégse tesszük ezt? Még akkor sem, ha István Király országát a magyar lélek szent templomának tekintjük. De tudja, miért? Mert a templom ciánozása nem a mi feladatunk. Hogy megbocsáthatatlanul bûnös a magyar jobboldali hírlapíró gárda, készséggel aláírjuk. Valóban szörnyû bûn terheli lelkünket, hogy a magyar szellemi élet marxista toportyánférgeit megszántuk és Újságíró Kamaránk minden befolyását latba vetettük még Szakasits Árpád érdekében is. Ilyen gyilkosok voltunk mi, akiket Náthán kötélre kíván. A Magyar Újságíró Kamara tagjai egységesen igazodtak ahhoz a felfogáshoz, amelynek Fiala Ferenc, Kolosváry-Borcsa Mihály és Rajniss Ferenc adtak hangot. Ez pedig így hangzott: egyetlen baloldali újságíró se kerülhet börtönbe, ha mégoly hûséges kiszolgálója is a marxizmusnak. Na de göndör Krausz Náthán budapesti rokonsága – köztük elsô helyen a félvér Szakasits Árpáddal – meg is hálálta a kartársi szolidaritás példa nélkül álló megnyilatkozását. Rajnisst és Kolosváry-Borcsát agyonlövették, Fialát pedig – ami a halálnál is rosszabb – életfogytiglani fegyházra ítélték. De van itt még valami más is, amirôl írni kell! Ez pedig a göndör újságírók szörnyû tudatlansága. Sértô Kálmán „Utolsó roham” címû irredenta költeményét „vérengzést magasztaló förtelem”-nek minôsíti „Az Ember”. Jól értsük meg: az elrablott végek felszabadításának szent szabadságharcát – amire Sértô Kálmán költeménye buzdít – göndör Krausz Náthán egyszerûen vérengzésnek tartja. Azon kívül valamilyen antiszemita tatárjárásra való felhívás véres kardjának érzi a költeményt, holott Sértô Kálmán – ellenségként – bocskoros sereget említ. Már pedig a magyarországi zsidók igazán nem jártak bocskorban. „Az apró gonosztevôkrôl nem is beszélve” Sértô Kálmánt szidja, kárhoztatja, mint – Oláh György mellett – a Hídverôk leggonoszabb munkatársát. Tudatlanul hadonászó öreg Krausz! Annyira már mégis csak illenék ismerni a hazai viszonyok utolsó tíz-húsz esztendejét – ha már minden lébe belegöndörödik –, hogy nem követel halált halott költô fejére! Sértô Kálmán, a paraszti származású nagy magyar költô közel tíz éve pihen a Kerepesti Temetôben. „Bennünket farizeus szemforgatással ne köszöntsenek levélben olyan nyomtatvány szerkesztôi, amelynek Oláh György a munkatársa lehet… akinek pogromra uszító cikkei sok ezer ártatlan ember halálát okozták…” Hát ez azután már több mint tudatlanság, mert a tömeggyilkosságra való felbujtással megrágalmazott nagy magyar publicistáról minden magyarországi „ember”, tehát göndör Ferenc egész rokonsága tudta, hogy az utóbbi évtizedek során kevés hírlapíró harcolt tisztább és becsületesebb eszközökkel, mint éppen Oláh György. Vagy úgy gondolja Krausz Náthán, hogy aki a zsidóságot – nem mint hitfelekezetet, sôt nem is mint fajt vagy nemzetiséget, de mint politikai kategóriát – kritizálni merte, az mind gyilkos, sôt tömeggyilkos?
Nem, nem „kedves” Krausz bácsi! Így nem játszunk! Az uszítást és az elvi síkon mozgó kritikát válasszuk csak el szépen egymástól! Azután Bárdossy nem Gyula, hanem László. Látja? Még a nevét se tudja rendesen, de gyalázni, azt igen. Nos, hogy ismét oka legyen a berzenkedésre, mi büszkén és ismételten megvalljuk: Bárdossy Lászlót igenis nemzetünk nagy vértanújaként tiszteljük s glóriás alakját örökre szívünkbe zártuk. Végezetül: azt állítja rólunk Krausz Náthán, hogy gyilkosságra uszítunk s a gyilkosokat támogatjuk, és ezen felfogását épen a Hídverôk márciusi dupla száma érlelte meg. Válaszunk: nézzük hát, mit is ír a Hídverôk említett számának 8. oldalán, az utolsó elôtti bekezdéstôl: „Minden eszmének vannak idealistái és vámszedôi. Pontosan tudjuk, hogy 1944. október 15-e után számosan követték el a gonoszságok egész sorozatát pártjelvények és jelszavak leple alatt. Tudunk a rablástól a rablással párosuló kéjgyilkosságokig minden gazemberségrôl. Aki ezeket a gyalázatosságokat takargatja, az maga is gazember! A gonosztevôk egy része – „emigráns és politikai üldözöttként” – lapít különbözô országokban s hogy a felelôsség kérdését politikai síkra terelhesse, nagy hangon „szervezkedik”, mozgalmakhoz „csatlakozik” és mindenbe beleüti az orrát. Álláspontunk az ilyen alakokkal szemben félreérthetetlen: a bolsevizmustól felszabadult ország Független Bírósága elé velük, kivétel nélkül és kötél a nyakukra! A kötél a leghumánusabb büntetés, mert Budapest halhatatlan hôseinek emlékét szennyezték be szörnyû gazságaikkal…” Magyarán szólva: göndör Krausz Náthán! A gyilkosokat mi is akasztófára kívánjuk. A különbség közöttünk „csak” az, hogy – felfogásunk szerint – Isten és ember elôtt, a tömeggyilkosok soraiban nincsenek, születésüknél fogva, kegyelemre „kiválasztottak”.« Végül a jobb érthetôség kedvéét közöljük a Göndör-Krauszt felháborító Sértô Kálmán-verset, az „Utolsó roham”-ot, amelyet mellesleg a „Hídverôk” Oláh György Zilahyt leleplezô cikkét tartalmazó száma is leközölt: Mikor utolsó rohamra megyünk Egy ugrás és a nyakukon leszünk. Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még, Szemsugarunktól ruhájuk leég. Vérében fetreng minden ellenünk, Mikor utolsó rohamra megyünk...
Mikor utolsó rohamra megyünk Völgybe hegyeket temet a szelünk Lángba borul az arcunk, a karunk, Mi lángseregek, magyarok vagyunk. Hetvenhét világ jöhet ellenünk, Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk, Mindent elsöprô lángot lehelünk Jaj annak, akit felkap fogsorunk Hegyen-völgyön át dögölni dobunk Szentkardos Hadúr vezényel nekünk Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk Buzogányt, fokost, baltát lengetünk, Az Isten reszket, elbújik a nap, Bocskoros sereg a fûbe harap. Elvett jogokat százszor elveszünk Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk Villámokat szór lobogó szemünk, Oroszlán nemzet, ha ugorva száll, Hörgésrobajban arat a halál. A tigrisnél is vadabbak leszünk, Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk, Nem lehet többé cicázni velünk, Barikád hasad, hajránk ha dörög, Tolvajok fodros vére hömpölyög Hörgésekre csak tûzzel felelünk, Mikor utolsó rohamra megyünk
Mikor utolsó rohamra megyünk, Fogcsikorgató kérdezôk leszünk, Széttépték ezt az angyali hazát, Az öregisten legszebb bánatát. Még csecsszopóknak sem kegyelmezünk Mikor utolsó rohamra megyünk.
