Ajánlás Farkas Ábel novelláihoz Farkas Ábel (11. A) önképzőkörünk tagja, különös világú alkotó. Novelláinak igen jelentős erényei vannak, én mindenekelőtt az izgató, titokzatos, néha félelmetes világlátást szeretem bennük. Másfél - két éve olvastam tőle először egy írást, talán az lehetett az első kísérlete, amelyet kiadott kezéből, s azóta tudom, hogy tehetséges, és korát meghazudtoló szemlélettel rendelkezik. Kezdettől fogva távol állt tőle az ilyen korú „írókra” gyakran jellemző banális témaválasztás, a hétköznapi élet valamely szokványos szeletének, eseményének megjelenítése, mindig is komolyabb, a valóságtól távolibb történetei voltak, pontosabban ő maga teremti meg művei valóságát. Nem másol, mert erre a fényképezőgép alkalmasabb, hanem alkot, a semmiből világokat teremt. Van valamiféle belső látása, s ezeket vetíti elénk nyugtalanító víziókban, látomásszerű, rejtélyes történetekben. Milyen is ez a világ? A tanárember már csak olyan, hogy párhuzamokat, előzményeket, hatásokat keres. És talál. Vagy azt hiszi, hogy talál, miközben mellélő. Megítélésem szerint novellái leginkább Kafkáéval rokoníthatók bizonyos pontokon. Ilyen pl. a komorságában is helyenként ironikus látásmód, a világban meglévő, az abból áradó indokolatlan fenyegetés és fenyegetettség, történeteinek példázatszerűsége. Van tehetsége a bemutatott világ érzékletes megjelenítésére, párbeszédei pergők, elevenek. Külön is kiemelném a Küszöb c. írását, amely rövidsége ellenére mély hatással volt rám. Nem elég egyszer végigolvasni, ám mint minden jó írás, többszöri újraolvasás után is hagy megfejteni való részeket. Ki is ez az isten, aki mély és hosszú szunnyadásból felébred? Szerintem bármely isten lehet, hiszen számunkra, a valaha volt és az összes ma élő ember számára mindegyik „szunnyad”, egyiket sem látta még senki szemtől szembe. És mi mindent gondolunk is isteneinkről? Hogy milyen nagyok, mindenhatók, milyen porszemek vagyunk mi hozzájuk képest! És akkor itt van ez a küszöb, ami nekünk semmiség, fel sem tűnik, annyira megszoktuk. Nem így az isten… Nem állítom, hogy teljesen hibátlanok ezek az írások. Néha pl. szívesen kicserélnék egy-egy szót, szövegrészt bennük, szoktam is ezt-azt javasolni Ábelnek, de ilyenkor mindig marad bennem egy kis szégyenérzet. Mint mikor valakinek megszületik a fejében egy katedrális terve, hozzákezd a felépítéséhez, én pedig azt mondanám neki, hogy van egy tégla, amelyen talán érdemes lenne változtatni. Néző Sándor
Küszöb A szoba közepén óriási aranytrónus, benne egy isteni alak. Azt mondták, életének egészét ebben a porladó szobában töltötte, s ez idáig szüntelen szunnyadt. De most valami történni fog, azt mondták, s attól lesz érdemes ez a nap, s attól lesz érdemes a jövendő. Vannak itt rajtam kívül mások is. Látogatók, csupa nemes emberek, s mindnyájan azt a silány testet nézik, azt az istenséget, ki beteljesíti a próféciát. Most mintha valami mozgolódna, talán feltámad ez a szörnyeteg, ez a földöntúli csoda. Előretolakszom, hogy minden egyes pillanatot láthassak, utat török magamnak, csupán a gyönyörért és a kielégülésért, s hogy elsőként nyerjem el a feloldozást. Valóban. A trónus megremeg, érezni a levegőben, hogy valami szokatlan és idegen. Minden izom és ideg megfeszül, aztán halk nyögdécselések közepett e testbe költözött isteni erő végre feleszmél. Egy szemtanú vagyok, irigylésre méltó szemtanú. Csattognak a vakuk. A test feláll, lassan, csak lassan, életében először. Bíborszínű selyemköpenyét ledobja magáról, meztelen teste elborzaszt, de ámulatba ejt. Megcsap a bűz. Isteni eredetű, nem evilági bűz, melynek értelmét csökött érzékszervünk képtelen teljes mértékben felfogni, de átjárja testem és megmérgezi. És ez többet ér mindennél. Ordít, fülsüketítő hangon ordít, mint egy fenevad, míg csapzott homlokom dübörög, szívem zakatol, a mágia tüze elsorvaszt. Csattognak a vakuk. A lény megteszi első lépéseit, járni tanul, mint egy csecsemő. Lelke azonban töretlen, s többet ismer a mindenről, mint akárki ebben a mocskos pocsolyában. A vörös szőnyeg elrohad lábai alatt, és ez csodálatos. Oly közel van most hozzám, hogy megérinthetném, megcsókolhatnám szürke, aszott lábait. De nem teszem, nem tehetem, mert nem vagyok méltó. Az ajtó kitárul, a fény megbabonázza ezt az isteni vadállatot, ahogy ő maga is megbabonáz engem. Oly közel a cél, oly közel a szabadság, a végtelenség, a határtalanság. Ha megszabadul, akkor áldást hoz és könyörületet, ha kitör ebből a szűk ketrecből, akkor értelmet ad a létezésnek. Most élek, érzem, hogy most végre élek, magam vagyok, s nem egy bevégzett kegyvesztett. Megemeli kezeit, sóvárogva nyúl a fény után, csupán egyetlen lépés, és eláraszt a szüntelen gyönyör. Mint egy óriási, eltorzult csecsemő, egy küklopsz, úgy viseli magát ebbe a satnya porhüvelybe zárva, s e primitív, csökevényes porhüvely teszi oly esetlenné. Vigyázni kell e törékeny testre, hogy a lélek ragyogjon. Aztán valami szörnyű dolog történt. A küszöb az oka mindennek. Az ismeretlen, elátkozott küszöb, melyet mi csupán észrevétlen, tudatlan átlépünk, míg e lény többre hivatott. Egy szenvedélyes ábránd, egy végtelenül elvetemült álom sem képes előidézni, hogy miként s mire, de ez a bestia sokkal többre hivatott. A láb megbotlik - a lélegzet bennakad -, a hitvány test elborul, és a sudár gerinc eltörik, mint egy száraz faág.
Az ingaóra Egy tágas szobába vezettek, ahol antik bútorszag terjengett. Szó nélkül leültem a vörösen izzó, puha karosszékbe. - Egy újabb ismerős arc. A hatalmas dolgozóasztalon papírkupacok és irattartók sorakoztak, az asztal mögött egy különleges férfi ült. Lenyalt sörényén büdös hajolaj tocsogott, szokatlan, szürke szemei valami visszataszító, furcsa fátylat borítottak bensőmre. - Ne aggódjon! - szólt újra, miközben kényelmesen hátradőlt, és az asztal egyik fiókjából néhány összetűzött lapot vett elő. - Nagyon egyszerű dolga lesz. Nem szóltam semmit. A töretlen csend nyomasztó volt és hosszú. - Csupán alá kell írnia ezt a szerződést - mondta. - Aztán végeztünk. A szobát durva, kattogó hang töltötte be. - Elég, ha csak az utolsó oldalt veszi figyelembe - elém tolta a lapokat. - A paragrafusok nem tartalmaznak semmi lényeget. - Meg persze képtelenség értelmezni - tettem hozzá mosolyogva. - Mintha minden tökéletesen ki lenne találva. Az utolsó oldal szinte üres volt. Bal alsó sarkában két dátum állt. Év, hónap, nap - és megint - év, hónap, nap. Mellette egy rövid, pontozott vonal, alatta pedig az én nevem. - Ha igazam van, az első dátum a maga születésének ideje. - Igen - feleltem. A szobában meleg volt. - A második pedig az optimális halálozási dátum. Kizárólag az ön személyére szabva. A férfi átnyújtott egy tollat. Eszméletlenül jó tapintású toll volt ragyogó bronzzal bevonva, szinte megbabonázott. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem húzzuk az időt - rövid szünet után folytatta. Gyorsan aláírja, aztán elmehet. Mindenkinek ez lesz a legegyszerűbb. - Elnézést, de… - Legfőképpen magának - tette hozzá. - Csak egy aláírást kérek. Aztán végeztünk. Meleg van és szörnyű ez a kattogás. - A második dátumot elírták - mondtam hirtelen. A férfi elhallgatott. - Úgy emlékszem, múltkor nem ezt beszéltük meg - folytattam. - Szerintem nincs semmi elírva. - Én egy másik dátumra emlékszem - mondtam. - Nézze, ez lehetetlen. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi a fenét keresek ebben a pofátlanul kényelmes, lenyűgöző karosszékben. - Én mindig, minden megállapodást feljegyzek - szólt. - És nem tévedtem még soha. Meggyőző hangja volt. - Talán rosszul emlékszem - mondtam mosolyogva.
A kattogás forrása idegen. És ez pokolian zavart. - Biztos, hogy rosszul emlékszik. Írja alá, aztán elmehet. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Izzadt kezem rátapadt a papírra, a toll majdnem kicsúszott merev ujjaim szorításából. Nem voltam túl jól. A fekete tintát pedig utálom. - Rendben - a férfi hangja teljesen nyugodt volt. Előrehajolt, elvette előlem a lapokat, majd kikapta kezemből azt a kifogástalan tapintású tollat is. Én meg csak derűsen mosolyogtam. - Nagyszerű kézjegye van - mondta, miközben egy irattartóba helyezte a lapokat. Pompás kézjegye van. - Csak a toll miatt - válaszoltam. - Kitűnő a fogása. A férfi folyton követte tekintetemet. Akkor is, amikor körülnéztem a szobában. - Minden rendben? Furcsán bámult rám. De én nem válaszoltam, csak mosolyogtam. - Végeztünk - mondta végül. - Elmehet. Lassan felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. A falak körbe-körbe rohangáltak. A padló hintázott alattam, de én vigyáztam, ki ne essek belőle. Közönséges, mégis határozott lépteim nem keltettek feltűnést. Kezem már az ezüstösen csillogó kilincset markolta, amikor hirtelen megtorpantam. - Már majdnem kiment a fejemből - a szoba másik végébe mutattam, mire a férfi is odanézett. - De nekem úgy tűnik, hogy az a falióra siet. Sivár arcába mintha vér futott volna. Én meg csak udvariasan mosolyogtam. Talán túlságosan is kimérten felhúzta szűkszabású zakójának ujját, majd az értékes, aranyozott karórára pillantva így szólt: - Valóban. Egy egészen csekély mértékben. - Siet - szögeztem le. - Feltűnően siet. - Igen, igaza van - mondta. Láttam, ahogy bal keze felkúszik csupasz halántékáig, majd óvatosan vissza. - Furcsa. Nem gondolja? - Nem értem, mire céloz - válaszolta. - Ezeknél az ingaóráknál viszonylag gyakran megesik az ilyen. Láttam rajta, hogy meglepődött, amikor lassan visszafordultam, és megint leültem a vörös karosszékbe. - Végeztünk. Elmehet. De én nem mozdultam. - Most tisztán emlékszem a dátumra, amiben korábban megegyeztünk - kezdtem. Tisztán emlékszem, és ha összevetem a dolgokat, ha számolok egy keveset, akkor az derül ki, hogy maga lecsalt az életemből közel négy és fél évet. Ami nem kis idő. - Már aláírta - mondta szenvtelenül. - Mit tesz az?
- Csak annyit, hogy ez az egész visszaforgathatatlan. A szoba kegyetlenül meleg volt. Mint valami kazán. - Maga nem ért engem - mondtam. - Mit nem értek? - Nem érti, hogy mit akarok. - Akkor mondja meg. - Én csak arra gondoltam, hogy a dátumot írjuk át holnapra. Nem felelt semmit. Én meg csak udvariasan mosolyogtam. - Minél hamarabb, annál jobb - mondtam. Nem felelt semmit. - Megsüketült? - Nem. Egyáltalán nem. - Akkor mire vár? - Ez esetben… - Meg tudja tenni. - Ez esetben lehet szó egy kis javításról. - Helyes. - Igen. Átírhatjuk. - Úgy tűnik, végre megértjük egymást. Szédültem, hirtelen a torkomhoz kaptam. Azt hittem, megfulladok. - Manapság sokan gondolkodnak így - mondta. - Mindig is tudtam, hogy az olyan embereknek, mint maga, óriási érzékük van az üzlethez. Úgy tűnt, a férfi egészen felszabadult. - Elintézzük a dolgot. - Végre értjük egymást - mondtam mosolyogva. Belenyúlt az egyik irattartóba, elővett néhány másik lapot. - Azonban lenne egy nem mindennapi ajánlatom - szólt bizalmasan. - Ez egy igencsak kivételes ajánlat. És azt kell, hogy mondjam, ön ebből a szempontból rendkívül szerencsés embernek tarthatja magát. A férfi talán túlságosan is felszabadult. - Miről lenne szó? - kérdeztem, és kíváncsian, illedelmesen fölvontam szemöldökömet. - Arról, hogy akár a mai napra is előrehozhatjuk a dátumot. - És ez mit jelent? - Ez azt jelenti, hogy ön pontban huszonnégy órakor elhalálozik. Szörnyen rosszul éreztem magam, teljesen kivert a veríték. - Attól tartok, hogy ez nem megoldható - mondtam végül. - Miért ne lenne? - Dolgom van. Marad a holnap.
Borzasztó volt ez a különleges, szürke szemű férfi. Ingerlő, gusztustalan, tulajdonképpen undorodtam tőle. - Rendben. Akkor tehát marad a holnap. Nem probléma. - Holnap huszonnégy óra? - kérdeztem jókedvűen, mire hevesen bólogatott. Hirtelen arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne lassan felállni, odamenni a férfihoz, és különösebb probléma nélkül véresre verni a fejét. - Meg tudná mondani, hogy pontosan mennyi időm van hátra? - kérdeztem. Habozás nélkül ránézett a faliórára, majd így szólt: - Most fél múlt három perccel, tehát összesen… egy pillanat… Azt hittem, megőrülök. Azt hittem, szétszakadok. A férfi újra rám tekintett, miközben hangosan számolt. Én csupán udvariasan mosolyogtam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Áldozat Hármat kopogtattak. Rövid szünet, aztán megint hármat kopogtattak. A kétszer három kopogtatás közös megegyezés. A nő odafutott az ajtóhoz, elforgatta a kulcsot, és beengedte a férfit. - Hol voltál eddig? - Siettem. Hangosan lihegett, szürke kabátját ledobta a földre, sáros csizmáját lerúgta lábáról. - Mit csináltál eddig? - Siettem. - Láttál valamit? - Láttam. - Mit? - Talán túl sokat is. A férfi berobogott a szobába. - Miért nem húztad be a függönyöket? A nő nem válaszolt. - Megmondtam, hogy húzd be a függönyöket. A férfi vadul ráncigálta a sötétvörös firhangot, a szoba elsötétült. - Éhes vagy? - kérdezte a nő. - Nem. - Egész nap nem ettél. Már nyolc óra. - Bezártad az ajtót? - kérdezte a férfi. - Be. - Voltál ma kint? - Azt mondtad, nem mehetek ki. És nem is mentem. - Mit csináltál egész nap? - Éhes vagy? A férfi még mindig levegőért kapkodott. - Hallod ezt? - kérdezte hirtelen. - Mit? - Ezt a hangot. Folyik a víz. A nő elmosolyodott. - Már mondtam, nyolc óra van. A férfi megdöbbent. - Nyolc óra? - kérdezte, mire a nő bólogatott. Akkor érthető. A szomszéd öreg ilyenkor becsoszog a fürdőszobába, megnyitja a vizet, és egészen kilencig áztatja magát. Szinte látni, ahogy lassan felemeli csupasz lábait, és belerakja a kádba. És ekkor elordítja magát: - Hú, de meleg, hú, de rohadt meleg! Itt nincs titok, a falak olyan vékonyak, hogy a szappan ocsmány cuppogását is hallani. A férfi nekirontott a falnak, és dörömbölt. Talán az egész emelet beleremegett.
- Zárja el a csapot, maga bolond! A fal túloldaláról nem érkezett válasz. - Zárja el, nem hallotta, hogy megmérgezték a vizet? - Miről beszélsz? - a nő eltolta a férfit a faltól. - Mi a bajod? - Az a bolond állandóan folyatja vizet. - Összevissza beszélsz. Aztán az öreg hirtelen felkiáltott: - Nagyon forró! - Bolond - mondta a férfi. - Hagyd már! Mi közöd hozzá? A férfi kimerülten beledőlt a karosszékbe. - Mi történt odakint? - kérdezte a nő. - Mit láttál? - Be kellett volna húznod a függönyt. - Minek? - Te ne nyúlj a csaphoz. Hallod? - Miért? - Ne kérdezgess. Csak csináld, amit mondok. - De mit tudtál meg? Hol voltál ma? - Remélem, bezártad az ajtót. - Miért nem válaszolsz? - Nem szabad kimenned. Én megvédelek. - Miről beszélsz? - Én megvédelek, de lehet, hogy már késő. Be kellett volna húznod a függönyt. - Ijesztő vagy. A férfi mozdulatlanul ült. - Ha nem csinálsz semmi baromságot, megvédelek. Ígérem. - De mitől? A szomszéd öreg boldogan felnyögött: - Jézusom, megégek! - Bolond! - ordította a férfi. Aztán elkezdett csörögni a telefon. Talán az egész emelet belezengett. A nő azonnal megindult felé. - Ne vedd fel - mondta a férfi. De a nő mintha meg se hallotta volna. - Azt mondtam, ne vedd fel. Süket vagy? Most megtorpant. - Miért? - Mert én megvédelek. - Nem tudom, miről beszélsz. - Az nem baj. Csak ne vedd föl. A nő végül leült. Csendben hallgatták, ahogy csörög a telefon, míg a szomszédban megállás nélkül folyt a víz. Az öreg megint felnyögött: - Megégek!
És ekkor a nő felugrott, de ugyanabban a pillanatban a férfi utána vetette magát, és leteperte. - Csörög a telefon - suttogta a nő. - Fel kell vennem. - Ne ellenkezz. A nő kirántotta magát a férfi karjai közül. - Mi a bajod? - Nem szabad felvenned - mondta a férfi, miközben megszorította a nő gyönge karjait. Megmondtam, ha nem csinálsz baromságot, akkor megvédelek. - De csörög a telefon! - kiáltotta a nő. - Nem hallod? - Nem veheted föl - válaszolta nyugodtan a férfi. A nő megpróbált szabadulni, de a férfi magával vonszolta az ajtó felé. - Most mit csinálsz? - Meguntam, hogy nem hallgatsz rám - mondta a férfi. - De hiszen csörög a telefon! - Soha nem hallgatsz rám. Föl akarod venni a telefont, nem húztad be a függönyt, ráadásul tudom, hogy kimentél ma. - Miről beszélsz? - Láttalak odakint. - Megőrültél. - Csak szerencséd van, hogy épségben hazaértél - mondta a férfi. - Engedj el! - De még egyszer nem lesz szerencséd. A nő fehér arcán legurultak a félelem és a düh könnyei. - Még egyszer nem csinálsz belőlem hülyét. - Nem hallod, hogy csörög a telefon? Fel kell vennem! - Sajnálom - a férfi elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. - Pedig én megvédtelek volna. A férfi ellökte magától a törékeny testet, és becsapta az ajtót. Aztán visszatántorgott a szobába, elhelyezkedett a karosszékben, és várt. A telefon még mindig csörgött, a szomszédban meg folyt a víz. Három kopogtatás hallatszott. A férfi nyugodtan ült a karosszékben. Csak várt. Megint hármat kopogtattak. A telefon szüntelen csörgött, és abban a pillanatban úgy tűnt, hogy soha nem fogja abbahagyni. Ám ekkor már dörömböltek. A szomszédban megállás nélkül folyt a víz, de valaki hangosan verte az ajtót. A férfi nem mozdult. És ekkor hirtelen elhalt a dörömbölés. És abban a pillanatban elhallgatott a telefon. De a férfi még ekkor is nyugodtan ült.
Aztán az egész szoba beleremegett a háborgásba. Hiszen a falak vékonyak, és tökéletesen hallani mindent; oda-vissza. És most kárognak és jajgatnak, és sárba döngölnek. Eddig csöndesen hallgatóztak, most meg gyilkolnak. - Hogy tehetted ezt? - a jobb oldali falon túlról. - Nem szégyelled magad? - talán balról. - Egyáltalán hogyan fordulhatott meg a fejedben? - Nem sül le a pofádról a bőr? - a plafon felől. - Nem érzed magad dögnek? - a padló alól. - Romlott vagy - messziről. Jobbról. Talán balról. - Dög vagy. - Igen, egy dög vagy. - És nem más, csakis az. - De miért tetted? - Miért lettél romlott? - Azért, hogy egy igazi dög legyél? - Most már mindegy, meg vagy romolva, meg vagy rohadva. - Igen, csak egy dög vagy. - És az is maradsz. És akkor a férfi zokogva ordított: - Hiszen nem én vagyok az áldozat! És akkor már csak a víz csobogott, szüntelen csobogott. És akkor az öreg elégedetten felkiáltott: - Te jó ég, elégek!
H. P. L. ösvényén A tóparthoz közel állt egy ősi, odvas fa, hatalmas lombsátra körbezárt egy szürke oszlopot, mely csúcsán szüntelen világított egy gömb alakú üvegbura. A mohafedte ágakon kicsiny majmok ugráltak, míg a felhasított kéreg nedves rejtekéből dagadt férgek és mérges kígyók kúsztak elő. A fa tövében, a buján tenyésző bozótok és a kusza indák közt egy különös árny szunnyadt. Nyugalma azonban nem tartott soká, mert megjelent egy hozzá hasonló dicső kísértet, kit így köszöntött: - Az Örök Istenek és a mindenkori szentek küldötte vagyok, a nappal géniusza. Az egyensúly nevében mindörökké elkerülöm a sötét éjszaka birodalmát, mely előttem s mögöttem kavarog. Imént pihentem folyton visszatérő útjaim fáradalmát ennek az eleven fának rideg törzse mellett, becses napvilágom oltalmazó fénye alatt. Légy hát köszöntve, halhatatlan idegen! A másik árny azonban fagyos rémületébe fojtotta üdvözletét, így válaszolt: - Hozzád hasonlóan az ősi egyensúly szentségét szolgálom, míg hűségemet szükség hívja. De én az éber Démonok küldötte vagyok, ki utat nyit a gyilkosoknak, ki elnyeli a sötétség szenvedélyes sikolyait, s ki borzalmat idéz minden csökött faj álmaiba. Nappalod előlem menekül, de folyton üldöz, mert én az éjszaka géniusza vagyok. A te birodalmad messze innen tündököl. Rossz útra tévedtél. A napvilág árnya, ki nem sokkal ezelőtt még gondtalan szendergett, ijedten meghátrált, majd kitért a terebélyes fa kincsének bűvköréből. A sötétség és némaság keltette határtalan félelem rettenetes érzete rádöbbentette, hogy valamiként egy szörnyűséges kelepce áldozatául esett, s közben tekintete nem szabadult a fogyó hold elátkozott szarváról, mely ott kísértett a pokoli égbolton, ahogyan a tükörsima tó méregzöld vizének legmélyén. A nappalok géniusza hitetlenül elmenekült, míg az éjjelek védőszelleme feldúltan meredt az ősi fa lombsátrának álmatlan, megbabonázott lakóira, amint azok egy rothadó, vörhenyes gyümölcsért verekedtek. Mielőtt folytatta volna homályba burkolódzó, sejtelmes útjait, egy pillanatig még elmerült a természetfeletti oszlop lámpájának kárhozott, hazug fényében.
Rendcsinálók Régen történt, ha egyáltalán megtörtént. Azokból az évekből nem sok mindent tudok felidézni, hajdani labilis állapotomból kifolyólag. Viszont azóta kísért egy emlék - lehet, hogy nem is emlék, hanem egy valótlan ábránd, mely rövid és abszurd, de annál élesebb és megdöbbentően részletes. Most, ahogy ez az emlék egyre inkább tudatosul bennem - néha akár órákig is eltűnődöm rajta -, egész egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni tőle, habár tudatlan reményeim és vágyaim szüntelen evégett hajtanak. Mindent egybevetve, arra a döntésre jutottam, és ezzel talán enyhíthetem kétségbeesésem gyötrelmeit, hogy a tőlem telhető legnagyobb igénnyel, és természetesen a realitáshoz hűségesen ragaszkodva megosztom ezt a történetet, melyben - bevallom őszintén - teljesen idegen vagyok saját magamnak, és nem értem, vagy talán félek megérteni rendeltetésemet. Emlékszem, dermesztően hideg éjszaka volt, felhőtlen, csupasz, fagyos éjszaka, csupán a kövér hold fénye szakított utat magának, de olyan alattomosan, hogy többször is megrémültem rikító árnyékomtól. Éjszakánként, amikor már kiürültek a piszkos utcák, gyakran arra jártam. Neki-nekidőltem a rozsdás korlátnak, és lefelé bámultam. Szerettem lefelé bámulni. Láttam, ahogy a folyó bölcsen elszaladt, de olyankor, késő esténként megszöktem vele én is. Már a híd közepén járhattam, amikor váratlanul megjelent a két egyenruhás férfi. Tökéletesen emlékszem, fejükön nevetséges, bugyuta sapka, kezükben fekete gumibot volt. Lassan megálltak mellettem, vékony nyakamon verejtékként folyt le tekintetük. - Szép esténk van. Nemde? - kérdezte az alacsonyabb. - Mint mindig - válaszoltam. - Hallod ezt? - megbökte társát. - Nevetséges - mondta a magas, miközben ijesztően lóbálta gumibotját. - Ez nem nevetséges - szólt megint a másik. - Ez egy komoly ügy. Teljesen kirázott a hideg. - Kerestek valakit? - kérdeztem. A magas csodálkozva felvonta szemöldökét. - Mit gondolsz, ezt tőlünk kérdezte? - Azt hiszem, igen - mondta az alacsony. - Letegezett. Felpofozzam? - Jogod van hozzá, de hagyd csak. Nem sürgős. Eleresztettem a jéghideg korlátot, óvatosan fölegyenesedtem. Jól emlékszem, majdnem kicsúsztak alólam a tompa macskakövek. - Kerestek valakit? - tettem fel újra a kérdést. - Megint letegezett - mondta a magas. - Hagyd már. Mit vársz ettől a szarrágótól? - Ráadásul azt kérdezte, keresünk-e valakit. - Erre viszont jogunkban áll választ adni - az alacsony felém fordult. - Igen, keresünk valakit. - Kutatunk valaki után - tette hozzá a magas, miközben egykedvűen forgatta ujjai közt a gumibotot. - Talán tudok segíteni - mondtam.
- Valóban? - Az előbb, még ott, a híd elején - mondtam gondolkodva -, miközben zavartalanul sétáltam, egész egyszerűen leszart egy galamb. Egy rövid ideig csendben álltunk, csak az alattunk sodródó folyó titokzatos csobogása hallatszott, meg persze a fagyos szél halk süvítése. Egyébként semmi más. - Szörnyű egy eset - mondta az alacsony férfi. - És emiatt most nagyon csalódott vagyok - folytattam. - Csalódott vagyok és levert. - Szörnyű eset - szólt megint. - Viszont érdekes. Nem gondolod? - bökte meg társát. - Roppantul érdekes - a magas zavartalanul forgatta gumibotját. - Merthogy mi pontosan azokat keressük, akiket leszart az a bizonyos madár. - Egy galamb - helyesbítettem. - Az, egy galamb - hagyta rám. Nekidőltem a korlátnak, és lefelé bámultam. Szerettem lefelé bámulni, mert meguntam, hogy mindig fölfelé kellett. És ekkor csattant az első ütés. - Nem szabad nekitámaszkodni a korlátnak - mondta az alacsony. - Veszélyes - a magas zavartalanul forgatta gumibotját. Egyre erősebben fújt a fagyos szél, a hajamat felborzolta, emlékszem, nem volt rajtam a piros, kötött sapkám, pedig tudtam, hogy aznap tényleg dermesztően hideg lesz. Nekidőltem a korlátnak. A nyakam összecsuklott és megmerevedett a második ütéstől. - Nem szabad nekitámaszkodni a korlátnak - mondta az alacsony. - Veszélyes - szólt a másik. Nekilendültem a korlátnak. Éreztem, ahogy a hideg vas beleremegett a lökésbe, aztán mintha pofon csaptak volna, de úgy éreztem, kettétört az állkapcsom. - Maga félreért minket - mondta az alacsony, miközben megtörölte taknyos orrát. - Rosszul kezeli a helyzetet - a magas félelmetesen forgatta gumibotját. Nekirohantam a korlátnak, fellendültem, már mindkét lábam elszakadt a földtől, már majdnem megszabadultam, amikor valami visszarántott, és berepedt a homlokom. Arra eszméltem, hogy megfogták a karomat, és vonszoltak. Egyébként csak az alattunk sodródó folyó kíméletlen csobogása hallatszott, meg a fagyos szél süvítése. Semmi más. Sokáig vonszoltak. Aztán megpillantottam az oroszlánt - szemei ki voltak vájva, de a fekete üregek szenvtelenül leköptek. És hiába szabadkoztam, hogy ez az egész nem az én hibám, hiába átkoztam mindenkit, mert az oroszlán nem hitte el. Még messzebb cipeltek, végül ledobtak a földre, de ez most nem kemény kövezet, még csak nem is durva beton, hanem lágy, puha pázsit volt. És akkor egy különös kérdés bukott ki a számon. - Ti vagytok a rendcsinálók? - Megint letegezett - mondta az alacsony könyörtelenül. - Felpofozzam? - Jogod van hozzá, de hagyd csak. Nem sürgős. - Ti vagytok a rendcsinálók? - kérdeztem megint, de mintha nem akartak volna felelni.
Szótlanul vártam, miközben mozdulatlan feküdtem a nedves füvön, de nem kaptam választ. És csupán az egyre távolodó léptek zajára figyeltem fel. - Várjatok! - nyögtem. Nem értettem, hogy miért távoztak olyan hirtelen. - Várjatok! Zihálva, szédülve feltápászkodtam. Láttam, ahogy a két férfi lassan baktatott visszafelé a hídon. - Esküszöm, hogy holnap megint eljövök! - ordítottam utánuk, állkapcsomba belenyilallt a fájdalom. - Istenemre, hogy visszajövök, és megfojtom azt a kurva galambot! Még csak meg se fordultak.