„A világ, melyben élünk, összetettebb, mint azt fel lehet fogni…” ~ Amanda
II. Az új világ -
Koncentráció. - a halk szavak fuvallatként érintették Amanda fülét. – Összpontosítson! Érezze maga körül a világot; a növényeket, az állatokat, az embereket és más élőlényeket, az élettelen dolgokkal együtt! Érezze a hűvös hatalmat a markában, melynek útja, célja és haszna csakis a tulajdonosától függ! Célozzon! Lásson vakon, halljon siketen, szagoljon az orra nélkül, ízleljen a nyelve nélkül, érezze a bőrén azt is, ami meg sem érintette. Érezzen! Ez a hatodik érzék, mely kizárólag a vámpírok kiváltsága. Tudnia kell, mi zajlik a Kisasszony körül. Érezze! Összpontosítson a
megérzésére! Érezze… csak érezze… - az üzenetek lágyan visszhangoztak Amanda fülében. Szikrázó hó borította a magas fák alkotta erdőt. A kóró ágakon megült zúzmara hívogatóan csillogott az erdőbe beszűrődő kevéske fényben. A talajon néhol térdig ért a puha, fehér hó, néhány kopasz bokor tövében hóba vájt alagutak és gödrök mutatták, hogy ott valamikor fagytól menekülő állatok húzódtak meg. Az ágakra egy-egy kósza, felborzolt tollú kismadár szállt le, megfáradtan pihegve a kemény tél viszontagságaitól. Az erdő mélyén Amanda és Zero a fák védelmét és a kietlen erdő csendjét kihasználva tanulásba fogtak. Zero igyekezett Amandának átadni minden tudását, és érezte, hogy ez sikerrel fog végbe menni. Amanda egy korhadt, élettelen fatörzsön állt. Sálját fejére kötötte, így eltakarva szemét és orrát. Enyhén nyitott szájjal forgatta fejét, fülében fülhallgatók akadályozták a külvilág zajainak érzékelését. Markában egy hógolyót tartott, miközben csak mesterére, és a tőle kapott feladatra koncentrált. Zero tanítványa mögött állt, komoly arccal és fürkésző tekintettel a lányt figyelte. A mester tudta, hogy a lány érti, mit akar mondani. Elhallgattak a telepatikus üzenetek, Zero csupán Amanda megérzéseire várt. Amanda összpontosított. Érezni kezdte a körülötte levő világot, mintha egy másik dimenzióban, egy álomban látná azt. Nem engedte el az álomszerű foszlányokat, és beléjük kapaszkodva egyre világosabban látott mindent. Egy közeli fa ágáról lepergett a friss hó. Amanda ösztönösen meglendítette a karját, elrepítve a kezében szorongatott hógolyót. A gombócba gyúrt hó a fa törzsének csapódott. A faágon egy madár ült, mely a fegyverként támadó hógombóctól azonnal felrepült. Hosszú, fekete szárnyaival erőteljesen csapkodott, majd a levegőben körözve újabb ülőhelyet keresett. Egy másik fa ágán telepedett le, félelmet
keltően és méltóságteljesen elrendezte tollait, majd büszke kiállással a hóban állókat kezdte vizslatni. Amanda levette fejéről a sálat, kivette fülhallgatóit, majd kíváncsian nézett körbe. - Sikerült? – kérdezte óvatosan az őt elégedetten fürkésző mesterétől. - Nos, igen. Habár a dobás nem talált, mégis figyelemre méltó célzást mutatott. – Zero hangja elismerő volt, és ez Amandát jó érzéssel töltötte el. - Mi volt a célpont? Valami mozgást éreztem, valószínűleg egy madarat, vagy mókust. – gondolkozott Amanda. - Mókus? – vonta kérdőre Zero, de Amanda ki is javította magát. - Nem, mókus nem lehetett. Jóval nagyobb volt. És repült, azt hiszem. Madár volt, ez biztos. Viszonylag nagy madár. – jellemezte megérzéseit a lány. Zero bólintott, majd egy fára, és a rajta ülő fekete madárra nézett. Amanda követte Zero tekintetét, és ámulva nézte a madarat. Egy holló. – Amanda csodálattól ragyogó szemekkel pásztázta a madarat. Gyönyörű volt, ébenfekete tollai olyan tiszták, és fényesek voltak, hogy meg-megcsillantak a fák között beszűrődő napfényben. Karmai és csőre tekintélyt parancsolt, méltóságteljes testtartása döbbenetes megjelenést nyújtott. Nem csak egy volt a sok közül. Amanda érezte, hogy ez a madár különleges. A holló értelemtől szikrázó szemeivel végignézett a két vámpíron, majd felröppent, és egy alacsonyabb, közelebbi ágra szállt. Amanda ámulattal figyelte gyönyörűen elegáns, de lesújtóan határozott röptét. Fantasztikusan nézett ki, a madár minden egyes porcikájával lenyűgözte Amandát. Zero elégedett büszkeséggel figyelte tanítványát. Némán állt pár percig, majd csettintett egyet. A csettintést hallva a holló
felkapta okos fejét, majd méltóságteljes szárnycsapásokkal felrepült és elszállt. Amanda ámulva nézett utána, majd kérdő tekintetét mesterére vetette. - Induljunk. – szólalt meg Zero, és határozott léptekkel megindult abba az irányba, amibe a holló repült. - Hova? – tudakolta Amanda, és mestere után igyekezett. - Majd meglátja. – felelte Zero fél pillanatra a lányra tekintve. Amanda elhallgatott, de nem bírta sokáig szó nélkül, így belekezdett a fejében forgatott témába. - Olyan gyönyörű volt ez a madár. – kezdte a bevezetést a kérdéséhez. - Valóban. – Zero röviden válaszolt, s várta a fejleményeket. - És milyen különösen viselkedett. – folytatta Amanda. - Gondolja? – vonta fel a szemöldökét Zero, bár tekintetén halványan látszott, hogy teljes mértékig tisztában van vele, Amanda mire célozgat. - Igen. Hiszen elég közvetlen volt velünk. És ami érdekesebb, nem félt tőlünk, mégis egy csettintésre elrepült. Nem hiszem, hogy megijedt, inkább tűnt úgy, mintha parancsszóra hallgatott volna. – magyarázta a lány. Zero halvány mosolyt engedett az arcára. - Igaza lehet, Kisasszony. – mondta. - Tényleg? Talán… – csillant fel Amanda szeme, és gyorsított léptein, hogy Zero mellé érjen. – ismeri a madarat? - Talán. – Zero nem nézett Amandára, de pontosan tudta, hogy a lány ennyiből is megérti, hogy sejtései igazak. - Netán sajátja? – tudakolózott tovább Amanda. - Mit ért ez alatt? – kérdezett vissza a mester. - Mondjuk, a háziállata?
Nem mondanám háziállatnak. – rázta meg a fejét Zero. – Sértő volna számára. - Sértő? Akkor milyen kapcsolatban vannak? – kérdezősködött Amanda, egyre jobban érdekelte ez az ügy. - Társak vagyunk. – felelte Zero. - Társak? – pislogott Amanda, miközben belegázolt egy jókora hókupacba. - Pontosan. – Zero megállt, mély lélegzetet vett, és belekezdett a magyarázatba. – Minden vámpírnak van egy társa. Egy olyan állat, aki okosabb, mint a többi, képes telepátián keresztül közölni az érzéseit, és bárhova követi a társát. Egy olyan lény, aki mindig mellette áll, még akkor is, mikor az illető a vámpírlét kegyetlen magányát szenvedi el. Ha van társunk, nem vagyunk olyannyira egyedül, hogy elviselhetetlenné váljon az öröklét. Ez a társ halhatatlanként megnyugtat, és segít elfogadni az örökkévalóságot. Zero szemében hála szikrája csillant meg, ahogy egyetlen örökké hűséges barátjáról beszélt. Amanda figyelmesen hallgatta mesterét. Ez nagyon jó… valaki, aki mindig -
mellettem lesz. Sosem leszek egyedül, még ha halandó társaim el is távoznak. – gondolta, keserédes mosolyra húzva száját. Zero… pont olyan, mint az a holló. Teljesen összeillenek. Mintha egyek lennének. Amanda ámulattal nézett mesterére. - Értem. – mosolygott Zerora. – Nagyon örülök, hogy egy ilyen gyönyörű társa van. Illik önhöz. Zero felvont szemöldökkel nézett Amandára. Pár pillanatig némán figyelte a lányt, majd aprót bólintva tovább ment.
🙦🙤
Az ébenfekete holló röpte végighasított a levegőben. Méltóságteljesen szárnyalt a fák felett, majd tekintetét a föld felé vetve leszállásnak ereszkedett. A fák között egy fekete háztető látszódott. A holló ívesen a ház felé repült; lábait előre nyújtotta, szárnyaival gyorsabban vert, majd karmaival megmarkolta a ház kéményének egyik szélét. A kővel kirakott kéményről körülnézett, majd a háztetőre röppent, s elrendezte gyönyörű tollait. A ház magányosan állt az erdő közepén, viszonylag tágas, de nem hivalkodó méretű volt. Teteje fekete cseréppel volt kirakva, a falai pedig ajtóközépig fekete kővel, magasabban deszkával burkoltak voltak. Egyetlen ajtaja feketére festett faajtó volt, díszes vaskilinccsel. Csupán négy ablaka volt a háznak, valamennyi sötét függönnyel ellátva. A régimódi ház bal oldalsó falánál még egy régi, vasszerkezetű kikötőfa állt, vasból készült itató-, és etetőrekeszes vályúval. A ház előtt, az erdőben Zero és Amanda tűnt fel. A holló hangos károgással köszöntötte őket. A két vámpír némán ballagott a friss, letaposatlan hóban. Amanda, mikor megpillantotta a házat, elámult. Érdeklődve és kíváncsian figyelte a magányos erdei házikót, majd Zerora nézett. - Üdvözlöm az otthonomban. – mondta Zero komoly, de enyhe tekintettel. - Ez az otthona? – csodálkozott Amanda. - Igen. Jöjjön, menjünk be. – indult el újra Zero. - Nagyon szép ház. – mondta Amanda, majd mestere után sietett. Elsétáltak a kapuig, ahol újabb károgás köszöntötte őket. Zero elővett egy régies, cirádás díszítésű kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Elsőként a holló repült be, és helyet foglalt otthonában. Zero elnézést kért, majd udvariasan előre engedte Amandát, aki bizonytalanul, és mérhetetlen csodálattal lépkedett befelé. A ház belseje még lenyűgözőbb volt. Amint Amanda belépett,
a nappaliban találta magát. Ahogy körülnézett, mindenhol régies, gótikus bútorokat és díszeket talált, tiszta és rendezett összeállításban. A lába előtt sötétvörös-fekete, régi mintás szőnyeg terült el. A szoba túlsó végén kovácsoltvassal cirádásra díszített tűzhely volt, előtte két egymással szembe helyezett kanapéval, melyeknek fekete váza, és sötétvörös, bársonyos borítása volt, rojtos, azonos színű díszpárnákkal. A tűzhely felett egy fekete keretes csendélet lógott, mellette fiókos kisszekrény. A szoba jobb hátsó sarkában könyvespolcok sorakoztak. A bejárati ajtó mellett egy vésett, márványos, fekete kőedényben egy erős ágú, alacsony fa állt. Ágaira két tál volt rögzítve, melyek közül egyikben víz, másikban magvak voltak. Ezen a fán üldögélt a holló. A szoba tiszta volt és csendes. Csupán két ablak volt a szoba elülső és a hátulsó falán, melyeket nagy, sötét függöny takart el, elrejtve a szobát a külvilágtól. Zero becsukta maga mögött a bejárati ajtót. - Ez… gyönyörű. – mondta Amanda. A sötét, letisztult, súlyos stílusú hely valósággal lenyűgözte, volt benne valami édesen komor, ami egészen megérintette. - Köszönöm. Ha gondolja, körbevezethetem. – ajánlotta fel Zero, mire Amanda boldogan bólintott. Elsőre furcsának tűnt a ház elrendezése. Konyha, vagy ebédlő nem volt benne, s Amandát meg is lepte az alapvető szobák hiánya, de hamar rájött, hogy egy vámpírnak teljesen feleslegesek volnának. Először a dolgozószobát mutatták be neki. Ahogy beléptek az ajtón a kicsi szobába, szemben két íróasztal állt. Mindkettő gondosan elrendezett volt, egyiken külön kupacokban álltak a papírok, a másikon jobb oldalt egy ceruzatartóban ceruzák, két üvegecske tinta, és egy madártoll volt, a bal oldalán pedig egy asztali gyertyatartó és egy fekete bőrkötéses könyv feküdt, csatos zárral ellátva. Az íróasztalok mellett egy polc állt, felső részén antik tárgyakkal és
ereklyékkel, alsó részén temérdek régi papírtekerccsel megpakolva. Az íróasztalok felett egy hatalmas naptár lógott, de nem olyan, amilyet az ember látni szokott. Az évek egy-egy hosszú csíkban sorolták föl napjaikat, hónaponként váltva a sötétszürke és világosszürke színt, hogy elkülöníthetőek legyenek. Egyetlen csík volt egy év, s a nagy falinaptáron összesen ötven csík húzódott egymás alatt. Amanda döbbenettel nézte végig az elmúlt negyven év napjain a fekete tintával áthúzott számokat. De leginkább akkor kerekedett el a szeme, mikor a naptár bal felső sarkában egy kézzel írott, római kilencest vett észre. Kilencedik? Mármint, a kilencedik ilyen naptár? Az nem lehet… - gondolta, majd eszébe jutott, hogy egy vámpír számára végül is nagyon is lehetséges. Kíváncsisága mégis erőt vett rajta, így óvatosan feltette kérdését. - Elnézést, hogy megkérdezem, és bizonyára tolakodó lehet, de… Ön hány éves? – tudakolta. Zero a naptárára pillantott, tudta, hogy onnan fakad a kérdés. - A naptár miatt érdeklődik, igaz? Elég annyit mondanom, hogy az óta vezetem, amióta itt lakom. – felelte Zero. Amanda úgy érezte, hogy Zero ezzel le is zárja a témát, így nem kérdezett tovább. A férfi folytatta a körbevezetést. A mellékhelység és a fürdőszoba hasonlóan sötét színekben úszott. Ezek nem voltak túl érdekesek, mégis a fürdőszoba elnyerte Amanda tetszését – ugyanis a kovácsoltvassal díszített, fekete fürdőkád szélein gyertyák sorakoztak. Amanda oda volt a gyertyákért, így otthonában is gyakran gyújtott mécsest egy-egy hosszabb fürdőzéshez. Így a ház világítása is lenyűgözte; lámpát, villanyt sehol sem talált, csupán gyertyák adtak világítást, különböző helyeken; falra helyezve, álló, vagy asztali gyertyatartókban, valamint polcokat díszítve. Az egész ház megtagadta a mindennapi
modern eszközöket, és régies hagyományt ötvözve a vámpíroknak nélkülözhetetlen sötétséggel ritkán érzett hangulatot nyújtott. A következő szoba a hálószoba volt. Amanda igazából nem teljesen tudta, mit várjon. Hasonló, régies és hagyományos hálószobát, vagy netán filmekből ismert koporsót? Maga sem tudta, de a látvány ismét lenyűgözte. A szoba közepén hatalmas baldachinos franciaágy állt, függönyei díszes zsineggel összekötve hulltak le a fekete vázaikról. Az ágy váza fekete volt, a függönyök mélyvörös színben pompáztak. Az ágyon szintén borvörös bársonytakaró hevert, tökéletesen, ránctalanul az ágyra simulva. A felső oldalt díszpárnák szegélyezték, s az egész ágy olyan fennkölt és királyi volt, hogy szinte attól kipihentnek érezhetnék magukat, hogy ránéznek. Amanda káprázattól csillogó szemekkel nézte. - Szeretne helyet foglalni? – mutatott az ágyra Zero udvariasan. - Lehet? – mosolyodott el Amanda, mire Zero bólintott. Amanda vidáman lehuppant az ágyra, mely könnyedséggel besüppedt alatta. Olyan kényelmes és puha volt, hogy szinte balgaság lett volna hamar felkelni onnét. Amanda körbenézett. Az ágy két oldalán két éjjeliszekrény állt, egy-egy gyertyával a tetején. A falak mellett szekrények sorakoztak, a padló sötét szőnyeggel volt borítva. - Nagyon szép ez a ház. – mondta Amanda némi csend után. – Tényleg gyönyörű. - Köszönöm. Szépsége mellett éppen megfelelő egy magamfajtának. – felelte Zero. A következő pillanatban károgást hallottak. Zero kinyitotta a hálószoba ajtaját, mire a holló hevesen berepült, majd Zero vállára szállt. Néhány perc néma csönd után Zero megszólalt. - Elnézést, Kisasszony, némi probléma adódott. - Milyen probléma? – pislogott Amanda értetlenül.
Egy vámpír, hozzátenném, egy igen kellemetlen személy bemerészkedett a területemre. – magyarázta Zero. - Terület? – vonta fel a szemöldökét Amanda. - Igen, ahol a ház is áll, és még egy hozzá tartozó terület a saját vadászterületemnek bizonyul. Nem csak azért fontos a vadászterület kinyilvánítása, mert itt jómagam vadászok vacsorának valót, hanem mert ha itt netán emberölés vagy bűncselekmény történne, jogosan fognák rám, hiszen az én területemen történt. mondta Zero, mire a hollója újabb károgást hallatott. – El kell zavarnom, mielőtt problémát okoz nekem. Ugye érti? - Igen, azt hiszem. – bólintott Amanda. – Önnel mehetek? - Jobb lenne, ha itt megvárna. – javasolta Zero komoly tekintettel. – Nem akarom, hogy baja essen, maradjon a házban. Amanda bizonytalanul bár, de bólintott. Zero megígérte, hogy hamarosan visszatér, majd a hollóval együtt távozott. Amanda érezte a házra nehezedő csöndet. Bizonytalanul felállt, és körbenézett. Lassan lófrálni kezdett a nappaliban, ám ekkor kopogást hallott. Zero lenne az? Máris megjött? – gondolta Amanda, és a kilincshez nyúlt, hogy kinyissa. De hát miért kopogna? – gondolkozott el. Újabb kopogás hallatszott. Amanda úgy döntött, kinyitja, és lenyomta a súlyos kilincset. Ahogy kinézett az ajtón, senkit nem látott. Kilépett a hóba, hogy körülnézzen. Meglepetésére senkit nem látott a környéken. Bizonytalanul lépett előre. - Hahó! Van itt valaki? – kérdezte, de csupán visszhangja ismételte szavait feleletként. A nehéz faajtó becsukódott mögötte. Amanda összerezzent és megfordult. Valahogy furcsa érzés fogta el. Valaki figyel -
engem. – gondolta. Ugyan, miért figyelne? Nincs itt senki. Ekkor azonban eszébe jutott a mesterétől tanult lecke.
Megérzés… ez az volna? Valaki tényleg figyel? Egy faág reccsenése törte meg a csendet. Igen, valaki van itt. – állapította meg Amanda. De mit csináljak? Egy újabb
mocorgást hallott a fák felől. Hallotta, amint valaki ráérősen végighúzza körmeit egy fa ágán, lekaparva a napban tündöklő zúzmarákat. A hangok után néma csönd következett. Amanda úgy érezte, lábai a földbe gyökereztek. Úgy ült rá a feszültség, mint köd az erdőre, mely még titokzatosabbá tette a suhanó árnyakat és alattomos hangokat. Egyszer csak egy puffanás törte meg a csendet, mint mikor valaki a hóba ugrik. Amanda a hang irányába fordult, de nem látott senkit, csupán léptek nyomát a háborítatlan hóban. A hangok kezdték kétségbe ejteni, de kíváncsisága és makacssága nem hagyta elfutni. - Ki van ott? – kérdezte, ám választ nem kapott, csak újabb hangokat hallott. A hangok irányában ismét nem látott semmit. - Engem keresel? – egy visszataszítóan szórakozott és öntelt hang szólalt meg a háta mögött. Amanda hevesen fordult meg, majd hátrahőkölt. Közvetlenül előtte, csupán néhány centiméterre tőle egy magas férfi állt. Amanda hátralépett, és végignézett az idegenen. Fekete bőrdzsekije alatt különös mintázatú sötétkék pólót és bőrnadrágot hordott. Nyakán és bal csuklóján fenyegetően ült egy-egy fekete, szegecses bőrnyakörv, füleiben sorakoztak az ezüstös fülbevalók. Nyakán és karjain kilátszódó tetoválások virítottak, ezüst csatos, fekete övéről pedig láncok lógtak. Kezein ezüst gyűrűk voltak, körmei feketén virítottak. A férfi szőke hajában egyegy fekete melír volt, vörös szeme füstös fekete sminkkel volt még félelmetesebbre kiemelve.
Szórakozott és lenéző tekintettel nézett Amandára, aki szóhoz sem jutva csak bámult. A másodperc töredéke alatt futott végig agyán a gondolat: Ez egy vámpír… Tudta pontosan, hiszen a férfi vörös szemei, és kizárólag vámpírokra jellemző kisugárzása eltéveszthetetlenül vámpírságra utaltak. De mit kéne tennem? Mit akar tőlem? – gondolta, és érezte, amint kiszárad a torka, beszédre képtelen helyzetbe hozva Amandát. Az ismeretlen vámpír gúnyos vigyorra húzta száját. - Mi a baj, drágaságom? Elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte szórakozottan. - Mit akar tőlem? – kérdezte határozottan Amanda, miután összeszedte a bátorságát. - Hmm… Mit is akarhatok? – kérdezte az idegen tettetett gondolkozással. – Mit akarjak? – tette hozzá egy aljas vigyor kíséretében. - Tőlem semmit. – jelentette ki határozottan Amanda. - Hú, de kemény itt valaki. – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Tudod, engem vonzanak a határozott, tüzes nők. - Hagyjon békén! – vágta rá Amanda, majd igazságérzete nem hagyta, hogy ne folytassa. – Mégis mit képzel magáról? Egy tizenhat évest molesztál! Amanda mondata nem éppen a várt reakciót váltotta ki a férfiból. Az idegen felnevetett, és közelebb lépett a lányhoz. - Zavar? – kérdezte, tekintetét Amandáéba fúrva. – Tudod, kincsem, a vámpíroknál nem létezik kor. Párszáz év után ezt te is megérted majd. Amanda idegesen megrázta a fejét, jelezve, hogy neki ez sosem lesz triviális. A férfi azonban közeledni kezdett hozzá. Ahogy lassú léptekkel indult Amanda felé, a lány hátrálni kezdett, azonban útját Zero házának hideg, kövekkel burkolt fala állta. Amanda menekülő utat keresett, de helyzete
kilátástalannak tűnt, mikor az idegen férfi két kezével erősen Amanda két oldalán a falnak támaszkodott. A lány megpróbálta eltolni magától a férfit, azonban az megfeszítette az izmait, és ellenállt. Amanda képtelen lett volna felvenni a küzdelmet az erősebb és idősebb férfival szemben. Egy pillanatra lehunyta barna szemeit, a félelemmel ötvözött aggodalom hatalmába kerítette. Most mit tegyek? – gondolta reménytelenül ötletekre kényszerítve elméjét. A következő pillanatban egy puffanás hangja ütötte meg a fülét, amint a friss hó ropogva fogadja a rá eső terhet. Amanda kinyitotta szemeit, és a hang irányába fordult. Meglepetten nézte, ahogy a hóban ülve az idegen férfi megrázza a fejét, majd dühösen feltápászkodik. Idegesen indult Amanda irányába, azonban nem őt, hanem a mellette álló Zerot vette célba. Zero kemény tekintettel állt, majd az utolsó pillanatban félreugrott. Az idegen férfi hirtelen fékezett, de körülbelül egy métert arrébb csúszott. - Szórakozik velem, maga dög? - kérdezte ingerülten, hangja agresszívan csengett, amitől Amanda összerezzent. – Nem olyan nagykutya, mint amilyennek hiszi magát. - Nem áll szándékomban sem szórakozni, sem verekedni. Ez mind a maga stílusa, Carnivean. – felelte Zero kimért hangon. – Csupán jogosan védem azt, amit maga megsértett. - Mit? A területedet, vagy a csajodat? – szisszent fel a szőke férfi, majd Zero rosszalló pillantása után újból támadásba lendült. most egy tapodtat sem mozdult, szemeiben tisztán látszott, hogy felveszi a harcot. Az idegen Zero felé lódulva meglendítette öklét, azonban Zero gyors és határozott mozdulatokkal elkapta a férfi karját, majd gyorsan elfordulva átdobta a válla fölött. Az idegen férfi ismét a hóban landolt,
ezúttal hátán fekve, kiszolgáltatott vereséghelyzetben. Amanda kerek szemekkel bámulta a két vámpírt, félig csodálva Zero bölcsen használt erejét és tudását, félig pedig aggódva, nehogy a párbaj komoly összecsapássá szítsa magát. Zero győztes helyzetben volt, mégis inkább felegyenesedett, és kegyetlen tekintettel megszólította az idegen férfit. - Tűnjön el innen, és nem lesz baja. Ha van egy kevés józan esze, többet nem merészkedik a területemre, maga bajkeverő. – mondta határozottan, mire a férfi dühösen bár, de bólintott. Zero Amandához indult, a férfi pedig felállt, és sértődött tekintettel nézett Zero után. Hirtelen felindulásból és idegességből újra Zero felé indult, de Zero – mint aki már várta, hogy így történjen – megfordult, és szigorú tekintettel végigmérte a férfit, aki azonnal megtorpant. Tekintetére kisfiús duzzogás és sértődöttség ült ki. - Jobban teszi, ha most azonnal elmegy innét. – szögezte le Zero. - Értettem, „angyal”. Pff… még hogy angyal! – duzzogott a férfi. – Viszont… lenne egy kérdésem. – emelte fel a fejét, mikor eszébe jutott egy gondolat. - Miféle kérdés? – vonta fel a szemöldökét Zero. - Ki ez a lány? – kérdezte a férfi aljas tekintettel. Zero kegyetlen pillantást vetett rá, majd válaszolt. - A tanítványom. - Tanítvány? Hmm… ez érdekes. – vigyorgott az idegen férfi. - Nincs benne semmi érdekes. – vágta rá Zero. - Dehogynem! Nem véletlenül tanítja… lát benne valamit, mi? – faggatózott a férfi. – Érdekes jövő áll előtte, igaz?
Ezekhez mind semmi köze. – felelte Zero, majd felvillantotta vérfagyasztó tekintetét. – Most pedig tűnjön innen, amíg van rá lehetősége. - Értem, persze… - bólogatott a férfi. – De úgy érzem, még hallani fogok felőle. – Ezzel a mondattal el is tűnt. Amanda értetlenül figyelte a történteket, majd némán Zerora nézett. - Amanda. – szólalt meg Zero halkan. – Megtenné, hogy legközelebb hallgat rám, és a házban marad? – kérdezte kimérten, de szigorúan, amitől Amanda elszégyellte magát. - Bocsánat. – mormogta. - Menjünk be. – javasolta Zero. A házban csend uralkodott, miközben Zero halkan helyet foglalt a nappali egyik kanapéján. - Egyébként… - szólalt meg Amanda óvatosan. – Ki volt ez a fickó? - Teljes nevén Tawrich Carnivean Asmodeus Rosier. – felelte Zero. – Egy bajkeverő. - Értem. – motyogta Amanda. - Amanda. – szólalt meg Zero a lányra nézve. Sötét szemeiben bizalom csillogott. - Igen? – kérdezte a lány halkan. - Meg kell tanulnia valami nagyon fontos dolgot. – folytatta Zero, de Amanda közbevágott. - Igen, tudom! Meg kell tanulnom megvédenem magam, mert így nem mászkálhatok, hogy képtelen vagyok az önvédelemre. De maga meg tud tanítani! Tudom, hogy meg tud, és szeretném, ha megtanítana. Kérem! – hadarta Amanda, de Zero egy sóhaj kíséretében feltartotta kezét, mire Amanda elhallgatott. Zero pár másodperc néma csönd után szólalt meg. -
Szó sincs önvédelemről. Nem várom el, nem is várhatom, hogy ennyi idősen tökéletesen meg tudja védeni magát. Idővel majd megtanulja, de addig egy fontosabb dolgot kell tudnia. – mondta, majd pár pillanatra elhallgatott. Amanda feszült csöndben várta, hogy mestere mit akar mondani. – Meg kell tanulnia segítséget kérni. - Tessék? – pislogott Amanda. - Képes rá. Képes telepátiával beszélni. Mégsem kért segítséget. – mondta Zero, mire Amanda elgondolkozott. – Kérjen segítséget, ha baj van. Ez nem szégyen, nem gyengeség. Hanem józan ész. Ne vágja maga alatt a fát. Hallgasson a tapasztaltakra, és kérjen tőlük segítséget. A mester pedig mindig segít, hiszen ez a dolga. Amanda elgondolkozott. Segítséget kérni… Vannak, akik nem -
kérnek segítséget. Mert nem jut eszükbe. Nem akarnak másra támaszkodni, vagy nem bíznak másokban. Talán én ilyen vagyok. Nem szoktam segítséget kérni. Mert az „én világomban” nem tudnak segíteni, és csak gondot okoznék másoknak. De most már van, aki megért. Az én világomban él, a vámpírok világában. Zero. Akiben most már tudom, hogy bízhatok. És ha bajban vagyok, segít. Rá bíznám az életemet. Olyan, mint a nevelőapám, vagy mint a testőröm. És én bízok benne! ...