Üdv! Meghalt a király, éljen a király! Kezdhetném tulajdonképpen így is, hiszen nyolc rendes, és egy különszám után megszűnt a Magyar Hang nemzeti rock magazin... De – pár hónapos mérlegelés, majd előkészítő munkát követően – megszületett a Magyar Hang kultuláris magazin. Végigtekintve az új lap elkészült oldalain, szerintem mindenki számára egyből egyértelmű lesz az apró alcímváltás miértje és a kissé átalakult dizájn szerepe, hiszen jócskán megváltozott a tartalom, és az újság szerkezeti felépítése, tagolása. A rovatok szinte mindegyike „friss termés”, első ismerkedés gyanánt egy pár szóval be is mutatnám ezeket. A Hangadó név a tulajdonképpeni címlap sztorit takarja, és az éppen megjelenő lap legfontosabb szereplőit szólaltatja meg. Az Aktuálisban – nevéből adódóan – azok a csapatok szerepelnek, akiknél valóban fontos, tényleges hírértékként bíró, sokakat érdeklő események, változások történtek az utóbbi időben. Az Oldschool arcok és az Értékmentő szorosan összekapcsolódik, és feladata, hogy értékes, nagymúltú zenészeket szólaltasson meg, és már-már a feledés homályába merült, de stílusteremtő, sőt kultikusnak is mondható együtteseket mutasson be.
2 Ajánló 3 Bevezető, tartalom, impresszum, köszönet 4–9 P. Mobil – Tripla koncertlemez után, tervekkel telve 10–13 Palmetta – Megújulva folytatva a missziót 14–18 Historica – Első évtized kipipálva... jöhet a második 19 Vásárfia – A Rock Diszkont kínálatából 20–25 Füzy György – Egy dobos önéletrajza 26–29 Panzerfaust – A komplett történet 30–31 Vastaps – IV. Székely Sziget 32–35 Vastaps – I. Boreál Fesztivál 36–37 Vastaps – XII. Magyar Sziget 38–40 Tyukodi László – Ismerkedés egy népi faszobrásszal és mesterségével 41 – Ajánló
A Vastaps sokakat megmozgató és egy nagyobb réteg kedvenceit felvonultató rendezvények, nagyobb koncertek hangulatát, főbb mozzanatait szeretné személyes élménybeszámolók által az olvasók felé közvetíteni. (Ide várjuk is „civilek” jelentkezését!) A Mesteremberek magyar nép- és iparművészek, valamint mesterségek bemutatására jött létre. És végül a Vásárfia, ami – talán – segítséget nyújt a rajongók maradék pénzének elköltéséhez. Sajnos egy témakör, az Irodalmi sarok, vagyis az arculatunkhoz illő könyvek, albumok ajánlása most nem került a hasábokra, de a következő számban már nagyon szeretném, ha ez is megjelenhetne. Az impresszumból kiolvasható, hogy a cikkírók összetétele is megváltozott kissé, de – ha szabad ilyet mondanom – szerintem még színesebbek, erősebbek is lettünk ezáltal. Szóval ennyi lenne az új bemutatkozás. Aki eddig is olvasta, szerette a Magyar Hangot, az – dacára a sok változásnak – remélem most is jó barátja lesz a lapnak, az esetleges új érdeklődőket, szimpatizánsokat pedig szívesen látjuk. (Érdemes a MH facebook-os oldalát is nézegetni, hiszen a két megjelenés közötti kishírek, az aktuális koncertajánlók, egyéb események, akciók ott találhatóak meg.) Ez a – 42 oldalra vastagodott – kilencedik szám, ahogyan anno a tévé hőskorában mondták, „kísérleti adás”-nak is nevezhető, kíváncsian várjuk a visszajelzéseket, véleményeket. Mindenkinek kellemes szórakozást! Folytatás ősszel... K.T.A. IMPRESSZUM: Magyar Hang kulturális magazin (időszakos online megjelenéssel) Alapító, főszerkesztő: Kiss T. Attila Társszerkesztő: Kima Norbert Főmunkatárs: Szántai Zsolt Munkatársak: Maci, Rákos Gábor E-mail:
[email protected] Köszönet: Kima Norbertnek, Szántai Zsoltnak, Macinak, Rákos Gábornak, Kis László Péternek, Kováts Balázsnak, valamint a hasábokon szereplõknek és az együtteseknek, hogy segítették ennek a számnak a létrejöttét. Felhasznált fotók: kiadói és zenekari archívumok, internet, valamint az ebben az újságban szereplők által adott és közlésre engedélyezett képek. 3
Fogalom. Rock, a hard fajtából való. Egy olyan együttes, aminek a zenéjén – akárhogy is nézem, így van – már majdnem két generáció felnőtt. Egy zenekar, ami már akkor paripa volt, amikor a mai nagyonheavy fiúk kiscsikóként szaladgáltak az óvoda kertjében; egy zenekar, amely azok számára, akik a ’70-es és ’80-as években, a ’90-es évek elején voltak tinédzserek vagy huszonévesek, rengeteget jelentett, és rengeteget jelent mind a mai napig. Bulikat, balhékat, lemezeket, kalandokat, egyfajta életérzést. Egy zenekar, aminek köszönhetően annak idején könnyebben el tudtuk fogadni a kirekesztettségünket (ha volt ilyen), merészebben tudtunk szembeszegülőkké válni (ha meg mertük tenni egyáltalán), jobban át- és meg tudtuk élni keserédes kelet-európaiságunkat és időnként fájdalmas, de mindig büszkeséget okozó magyarságunkat. Egy zenekar, aminek mindig is volt egy valódi, őszinte üzenete: „ne hagyd magad, de légy ember!” Egy zenekar, amely valójában sosem ment sehová, de mégsem maradt egyhelyben; amely úgy tudott megújulni és az elmúlt néhány év során ismét tökéletesre csiszolódni, hogy menet közben nem adta el magát, nem cserélt arcot, nem váltott stílust, de mégis elképesztően erős és friss tudott maradni. Egy zenekar, és a motorja: Schuster Lóránt, akivel beszélgettünk egy kicsit…
– Ne haragudj, kénytelen vagyok a szokásos kérdéssel kezdeni… – Vagyis beszéljek az új lemezről, a zenekar terveiről, hasonlókról? Jól van, várj, beteszem a kazettát számba… Nemrég jelent meg a P. Mobil új dupla, pontosabban – a letölthető bónusszal együtt – tripla koncertlemeze, a „Miskolci kocsonya”. Ezt az anyagot 2010/11/12-ben, több koncert során rögzítettük, és szerintem nagyon jól mutatja, hogy hol tartunk most. Sokan dicsérik, az eladási listán is nagyon jó helyet ért el, azt hiszem, benne van az első ötben, és… Nekem is tetszik, na, ez a helyzet. Jól hallatszik belőle, hogy lezárult egy korszak, és ez a zenekar most sok mindenre képes és alkalmas. Teljes erővel rajta vagyunk a „Világvége” címet viselő turnénkon, a nyár folyamán lesznek fesztiválok, találkozók… Ezen kívül kiadtuk a „Kopaszkutya” koncert (HBB – P. Mobil) CD-t, ami az 1981-es szolnoki koncerten készült felvételeket tartalmazza. Ősszel aztán kezdődik az új klubszezon, és igen, mielőtt megkérdeznéd, vannak további terveink is. Jövőre esedékes egy jubileumi év. A P. Mobil jövőre lesz 40 éves, és 44 éve lesz annak, hogy én ezt a szekeret huzigálom. 44 év már van annyi, hogy az ember megünnepelje valamivel. Nem akarok különösebb őrületet, de lesz egy videóantológia, „Élve vagy halva” lesz a címe, és készül az új anyag, aminek nem, nem Vírus lesz a címe. És itt van a P. Mobil könyv második része, amit Sárvári Vili ír. Egyedül csinálja, végtelenül megbízható, de lassú, mint a tarajos gőte. Kézzel írja az egészet, ő gépeli be. Időnként 4
próbálom gyorsítani egy kicsit, de nem hagyja magát. Ez a könyv, leegyszerűsítve, a P. Mobil történetének azt a részét fogja tartalmazni, ami az előző kötet és napjaink között történt, eddig a pillanatig. Aztán… Elkezdtük csinálni a „Kaptafa” című könyvet is. Ez gyakorlatilag egy önéletrajzi jellegű dolog lesz. Mostanában minden héten, heti 1-2 nap, naponta 4-5 órát foglalkozom vele, szóval nyomom a dolgot. Minden elő van készítve, minden részlet dokumentálva van. Szó lesz bene a családról, a csajokról, a politizálásról, meg persze P. Mobilról is. Nagyjából mindenről, ami ezzel az emberrel történt úgy cirka 64 év alatt… És van egy ötlet, aminek a lényege a „Kopaszkutya”, pontosabban a második része. De nem az a film, amit ilyen címen megcsináltak, hanem a tényleges játékfilm, vagyis annak a folytatása, ami egyelőre nem készült el. Annak idején megjelent egy CD-nk, a „Kutyából szalonna”. Ebbe az anyagba nem véletlenül került bele a két roma rock dal… Volt, vagyis van egy forgatókönyvem a második játékfilmhez. Biztos láttál már olyan könyvet, családregényt, hasonlót, aminek a végén ott van, hogy a történet után melyik szereplővel mi történt. A Malvin férjhez ment, lett két gyereke, az egyik gyilkos, a másik miniszterelnök… Hasonló. Ezek a részek mindig érdekesek, mert a sztori elolvasása után az emberben marad egy csomó kérdőjel, hogy hé, ezzel meg azzal most mi van? Ez lett volna az egyik alap, amire építjük a sztorit, a másik pedig az, ami például a Kuroszava filmből, a Hét szamurájból ismerhetsz, vagy a hollywoodi változatából, a Hét mesterlövészből, de valami hasonló látható a Blues Brothers második
részének elején is. Arra gondolok, hogy valaki, valami miatt összeszed egy csapatot, vagy összeszedi a régi csapat tagjait. A forgatókönyvem szerint elhatározom, hogy összeszedem a bandát, és Billt egy roma lagziból hívom el, ahol éppen muzsikál. Szóval, motoszkált a fejemben egy-két ötlet, amiket meg is írtam. Megírtam egy csomó jelenetet, és csináltunk pár próbafelvételt, de aztán kiderült, hogy az első rész szereplői közül páran nem hajlandóak együtt dolgozni velem. Elhatárolódtak tőlem a közéleti szereplésem miatt. Annyira elhatárolódtak, hogy végül abban a balul sikerült Kopaszkutya 2-nek nevezett filmben – ami valójában egy HBB film – sem dolgoztak együtt velem. A rendező elmesélte, hogy a dokumentumfilm – mert ez az, dokumentumfilm, és nem játékfilm, ahogy én elképzeltem – forgatása során szóba kerültem, de aztán, amikor már az utolsó simításokat végezték az anyagon, a szereplők szóltak, hogy vegyék ki azokat a részeket, amikben engem emlegetnek. Szóval, a végén még az se került bele, amit önszántukból mondtak el rólam… Na mindegy. Azért ez eléggé érdekes egy olyan embertől, akit másfél évig én cipeltem el mindenhová, a P. Mobil koncertekre, hadd ordibáljon el egy-két Rolling Stones számot. Ebből persze az következik, hogy teljesen át kell dolgozni az általam kitalált második részt, ki kell találni, hogy bizonyos emberek – akik a valós életben nem kérnek belőlem – a sztori szerint miért maradnak ki a bandából. De ez is meglesz, vagyis nagyjából már megvan, és nem, nem tettem le arról, hogy a történetet valamilyen módon folytassam. – Gondolom, te nem fogod kihagyni őket úgy a „Kaptafá”-ból, ahogy ők téged a dokumentumfilmből… – Nem, persze, hogy nem. Ez a könyv, a „Kaptafa” nem csak rólam vagy P. Mobilról szól, hanem az egész szakmáról. A magyar rockról. Persze úgy, ahogy én láttam… Ezt, a szakma sztoriját nagyon sokan szeretnék megírni, a gond az, hogy kevesen voltak tényleg ott és akkor, ahol és amikor meg is történtek a dolgok. Kaptafa… Tudod, mire való? Erre feszítik rá a bőrt a cipészek. Na, az én kaptafámra is rá lesz húzva mindenki, én magam is,
és… És remélem, a vége egy rendes cipő, akarom mondani: egy rendes könyv lesz. Szeretném úgy bemutatni a dolgokat, ahogy tényleg megtörténtek. Mostanában annyi minden van, amit próbálnak átfesteni… Tudod, van az a Rolling Stones szám, a Paint It Black: „I see a red door and I want to paint it black…” Átfestik a pirosat feketére, és vissza. Olyan gátlástalanul hamisítják a múltat, hogy nem mást, vagy kicsit mást mondanak, hanem pont az ellenkezőjét annak, ami megtörtént. Kell, hogy legyen valaki, legalább egy valaki, aki leírja, hogy ténylegesen mi történt és hogyan. Ezt muszáj megtennie valakinek, mert ha nem, akkor ugyanaz fog történni mindennel, mint a pusztavacsi fesztivállal kapcsolatban. Ez is… A magyar tévének van egy műsora, a Múltkor, abban többek között egy történész csaj beszélt a fesztiválról. Később egy másik tévécsatorna
műsorában tettük vele helyére a dolgot. Ahogy elbeszélgettünk, kiderült, hogy ő kizárólag papírokból dolgozik, az olvasmányai alapján alkot véleményt valamiről. Ez még érthető lenne, de ha még élnek olyanok, akik tényleg ott voltak, akkor talán azokat kellene megkeresni, nem? Azokat, akik tényleg benne voltak, és nem az egykori DJ-t (aki mellesleg „Déva” néven III/III-as besúgó volt), nem egy történészt, meg nem egy hajdani rendőrt, hanem… – Hanem mondjuk téged. – Pontosan. Ott voltam, és láttam, mi történik. Miért nem
5
jutott eszükbe, hogy megkeressenek, például engem? Felmegy a netre, beüti a nevem. Nyilvános vagyok, mint a vécé, ott a számom, felhív, nem lehet azt mondani, hogy nyomozni kell utánam, át kell verekednie magát a menedzsmenten, vagy valami hasonló. De nem, ők nem ezt teszik. Papírokból dolgoznak, hiteltelen embereket kérdeznek meg. „Egy idő után elvész a nyom”, hogy Wass Albertet idézzem, szabadon. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy kiürítsem a winchestert, az agyamat. Az se nagy baj, ha megmarad egy csomó anyag, azokat később is fel lehet dolgozni, meg lehet mutatni. Fel lehet tenni például a netre, nézze, akit érdekel. Általában ezt szoktam csinálni, mindent felteszek, semmi se vesszen kárba…. A könyv, a „Kaptafa” azért is lesz fontos, mert amit most látok, az nem más, csak valami irgalmatlan porolás… Ha már szóba hoztam Wass Albertet: a volt felesége például, aki grófi családból származik, na ő küldte Németországból az első Fender Precisiont a Póka Egonnak. Ez csak egy érdekesség, de hihetetlen dolgok vannak. Hihetetlen és fontos dolgok, amiket muszáj betenni a köztudatba, mert ezek a mostaniak, legyen az Fidesz vagy Jobbik vagy bárki, nem tudják, ki volt például Kéthly Anna, vagy Tildy Zoltán vagy Karády Katalin. Baromságokat mondanak és írnak. A Nemzeti Frontnál időnként tisztázni próbálunk egy-két kérdést és tényt. Néha abban reménykedem, akad majd egy-két politikus, aki egyegy megnyilvánulása előtt elolvassa a vonatkozó részeket, mielőtt elkezd hülyeségeket beszélni. Ha megteszi, sikerül elkerülnie, hogy barom legyen… Konkrét dolgot? Jól van. Például, azok, akik a Károlyi Mihály szobor helyére most egy Kéthly Anna szobrot akarnak állítani, talán jobban tennék, ha elolvasnák a Kéthly Annával kapcsolatos anyagunkat. Ha elolvasnák, eszükbe se jutna a dolog… Hogy egy dalszöveget idézzek: „rettenetes sötét, sötét van”, de ezen ne is csodálkozzunk, mert a Parlamentben ülők nagy része az Egri csillagokat sem olvasta, fogalmuk sincs, ki az a Jumurdzsák, mi történt vele. Ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy országos döntéseket hozzanak. Sokszor nem a szándékkal van baj, hanem azzal, hogy nem ismernek bizonyos technológiákat. Például, ha nekem úgy szól fel valaki a színpadra, hogy a közönség nem hallja, csak én, 6
akkor nem reagálom le a dolgot, mert az emberek, a többség nem tudná, miről van szó. Ha visszaszólnék egy beszólásra, és közönségnek fogalma sincs, mi a helyzet, én jövök ki rosszul a menetből. Ha viszont a közönség is hallja a beszólást, nyugodtan válaszolhatok, elütöm egy poénnal, bármivel, és jól jövök ki az egészből. Nagyjából ez volt a helyzet akkor is, amikor a Parlamentben egy komcsi beszólt egy jobbikosnak, aki a mikrofonba válaszolt – és rosszul jött ki belőle, mert a közönség azt sem tudta, mi van. Annak idején a Miépben és a Jobbiknál is javasoltam, tegyék félre egy kicsit a Moldova Györgytől való természetes vagy ösztönös undorukat, és olvassák el a Lámpaláz című könyvét, ami valójában nem más, mint angol, amerikai, nyugati és magyar médiaszereplők tanácsainak gyűjteménye. Rendben, Moldova is írt bele ezt-azt, de abban a könyvben le van írva például, hogy egy tévés szereplés során mit hogyan kell csinálni, mikor kell a riporter szemébe nézni, hogyan kell levegőt venni, hasonlók. Aki a tévébe megy, annak minimum ezt tudnia kellene ahhoz, hogy eredményesen tudja közölni a mondanivalóját – főleg akkor, amikor mondjuk egy kőkemény, több ezer óra műsoridőn edződött, rosszindulatú riporterrel van dolga… – És? Megfogadták a tanácsodat? – Mármint a pártoknál? Nem. Egyébként a magyar zenészeknél is ez a gond. A tudatosság hiánya. Az, hogy nem követik a jól bevált recepteket. Nekem például volt egy olyan műholdas antennám, mint egy harcálláspont, több száz csatornát fogott. Egyszer bejött rajta a Kneszet ülése, néztem is, hogy ezek meg kicsodák? És néztem Jean-Marie Le Pen választási beszédeit is. Egy szót se tudok franciául, de néztem, és levettem, hogyan kezdik el, hogyan vonul be, milyen zenéket játszanak stb. Le Pen a fénykorában a legnagyobb sztárok közé tartozott, hihetetlenül jól csinálta, amit csinált, de gondolod, hogy a sok lökött közül akár egy is kíváncsi volt arra, amit ebből le lehetett szűrni? – Keserűen beszélsz… – Igen, van bennem egy nagy adag keserűség, amiért nem csinálhatom azt, amihez értek, amit tudok, és közben azt látom, hogy egy csomó balf.sz marha nagy pénzekért, hozzáértés nélkül csinálhatja… Ugyanazt.
– Nekem feltűnt, sokan nem úgy próbálnak feljebb jutni, hogy megerőltetik magukat, hanem inkább úgy, hogy megpróbálják lejjebb nyomni a körülöttük lévőket. – Valami ilyesmi. Itt van például a vitatott Yotengrit című mű. Most függetlenül attól, ki találta ki és miről szól, van benne valami, amit el lehet fogadni. Egy népnek nem alja és teteje van, hanem eleje és vége, mint egy menetoszlopnak. Mindenki egy szinten van. Vannak vezetők, és amikor a zsákmány szétosztására kerül sor, akkor ők természetesen többet kapnak, de – és ez a legfontosabb – mindenkinek jut valami. Annak is, aki leghátul megy. És mindenki tisztában van azzal, hogy a mások eltaposásával önmagának is árt. Létezik egy tudományosabb megközelítés, a Peterelv. (L.J. Peter – R. Hull: A Peter-elv, avagy miért fordulnak mindig rosszra a dolgok? Kossuth kiadó, 1989.) A könyvben a hierarchikusan működő szerkezetek felépítését és dinamikáját vizsgálják. Az alapvetés az, hogy a hierarchikus rendszerekben azok végzik a munkát, akik még nem jutottak el saját maguk alkalmatlansági szintjére. Egyébként mindenki ezt akarja elérni. Példát? Ha valaki jó óvónő, akkor nem biztos, hogy jó óvodavezető lenne. Ha valaki jó óvodavezető, akkor nem biztos, hogy országos vagy megyei szinten is jó vezető lehet belőle, hogy egy egész hálózatot tud irányítani. Az egy másik kategória. Az elmélet lényege, hogy a rendszerek kétfajta embert azon nyomban kivetnek magukból: a szuper kompetenst és a szuper inkompetenst, vagyis a zsenit és a hülyét, mert egyikkel sem tudnak mit kezdeni. A rendszerek nem viselik el, ha van bennük valaki, aki mindenki másnál jobb, meg van valaki, aki annyira hülye, hogy még rugdosni se érdemes. Azok az emberek, akik eljutnak a saját maguk alkalmatlansági szintjére, a rendszerben dugót alkotnak, vagyis akadályozzák a működést. Sok olyan embert tudnék mutatni, akik már elérték a maguk alkalmatlansági szintjét, vagyis lóf.szra se jók. De, a könyvre visszatérve: nagyon fontosnak tartom, hogy megírjam a rockban eltöltött 44 évem történetét. Csak azért, hogy nyomon követhető legyen minden. Rengeteg anyagom van, vagyis nem arról van szó, hogy csak brekegek. Mindent tudok dokumentálni… Ott van például a P. Mobil rockmúzeum, amit pont egy éve csináltunk meg. Aki
nem hisz el valamit, amit mondunk, az megnézheti a saját szemével. Ott vannak például a „Dalos” fedőnevű ügynök saját kezűleg írt, Dalosként aláírt jelentései, amiket egy G. Róbert nevezetű rendőr főhadnagy, az illető tartótisztje szignált egy titkos lakáson. Ezek után mit akar letagadni ez a bizonyos „Dalos”? Egyébként begyűjtöttem a „Dalos-összes”-t, de van még sok minden más is, nem ez a fő csapás, de ez is elgondolkodtató. – Mikorra „Kaptafá”-t?
szeretnéd
megjelentetni
a
– Mindenképpen 2013-ban, vagy az ünnepi könyvhétre, vagy karácsonyra. Húzós lesz a következő év, jó pár dolgot szeretnék elindítani. Fejleszteni akarom a P. Mobil honlapját, ami egyébként a művészetek kategóriában a honlapok országos népszerűségi listáján a 6. helyen áll. Létezik egy Schuster Lóránt – P. Mobil facebook oldal is, heti nagyjából negyvenezres látogatottsággal. Ezzel mondjuk állandóan foglalkozni kell, mint a tamagocsival, de nagyon működik. Vagy egy internetes tévénk, livestream rendszerben; ebben van egy „on demand” könyvtár, ami gyakorlatilag olyan, mint egy DVD-lejátszó. Lehet nézegetni a régi mobilos felvételeket. Letölteni nem lehet. A letöltés az nem jó… De, hogy mi lesz jövőre. El akarom indítani az élő tévéműsort, vagy heti egy videófórumot… Emellett működik még két társoldalunk (a mobilizmus.hu és a rajongói oldal), szóval, amit a technika ma itt kínál, azt kihasználjuk. – Most őszintén, hogy a francba csinálod? Nemrég voltam egy találkozón, ahol tőled majdnem 20 évvel fiatalabbak vettek részt. Fele annyi energia se volt bennük, mint benned. Aztán itt vannak a 20 év körüli kölykök, akik az első kudarc után összezuhannak. Ezzel szemben te bevállalod a dolgokat, csinálod… Itt van mondjuk a kisfiad. – Igen, Jánoska. Most öt és fél éves… Egyébként el tudnék képzelni magamnak kényelmesebb életet is. Ezen most ne azt értsd, hogy nem dolgoznék. Úgysem bírnék megállni. Most viszont eléggé rossz hatékonysággal dolgozom, mert olyan a környezet, hogy nem 7
– Még mindig. Nem is tudom, hány éve van Magyarországon F1-es futam. Gondolod, eszébe jutott eddig valakinek, hogy hé, a P. Mobilnak van egy „Forma 1.” című száma, használni lehetne valamire? Vagy ott volt az a szigetes nulladik nap, amikor magyar rockot játszottak, szimfónikus feldolgozásban. Szerinted kinek jutott eszébe, hogy létezik egy zenekar, ami már akkor megcsinált egy
A „fekete bárányok” koncert kapcsán is behívtak a tévébe két embert. Kit? Billt, akinek fogalma sem volt róla, hogyan szerveződött az egész, mi történt, milyen harcok voltak a rendőrséggel, a belüggyel, mindennel. Meg behívták a bizottságos festőgyereket, aki nagyon értelmes, de semmit sem tudott az egész hátteréről. Ők egyébként úgy kerültek bele, mármint a Bizottság, hogy kellett egy zenekar, ami elkezdi az egészet, és a Nagy Feró behozta őket. Eljátszottak 3-4 számot, annyi. Az ilyen dolgokkal kapcsolatban nem a szereplés hiánya zavar, egyszerűen az idegesít, hogy nem tud a helyére kerülni a frankó. Napóleonnak volt egy nagyon jó mondása: „A történelem nem egyéb, mint gondosan egyeztetett hazugságok sorozata.”
felvételt a Magyar Állami Hangversenyzenekarral, amikor másnak ilyesmi még eszébe sem jutott itthon?
Érdekes lenne megnézni, hol tartana a P. Mobil egy kevésbé ellenséges környezetben…
nagyon tud velem mit kezdeni, és én sem a környezetemmel. És még mindig ott van az a bizonyos „mellőzöttség”, ami… – Ami végigkíséri a Mobil pályafutását? Még mindig?
– Ez volt a „Honfoglalás”… – Igen. De a „Honfoglalás” nem került be a szimfónikus programba. Magyar Dal Napja. Sziget. Szerinted hányszor lépett fel ezeken a P. Mobil? Még mindig nagyon ellenséges a környezet, és nem mindig politikai okok miatt. Habár, mindkét oldalnak megvannak a maguk hülyéi. Én a magam részéről nem sok különbséget látok jobboldali gyökér meg baloldali gyökér között. Igaz, a nemzeti érzelmű gyökér jobban zavar, mert neki elvileg tudnia kellene ezt-azt, de nem, ő is jön a baromságokkal, és ha esetleg találkozik az igazsággal, akkor nehezen szembesül a ténnyel. Mármint azzal, hogy gyökér. A P. Mobil lényege az, hogy tudunk jó számokat írni, tudunk bulikat csinálni. Ez nagyon sok embernek fontos, sok embernek jelent valamit. Már a zenekar létezése is. Sokan figyelik, hogy vagyunk, létezünk, csinálunk ezt-azt. Az a baj, hogy a médiába még mindig nem tudunk igazán belépni… 8
– A Mobil akkor is elnyomott volt, most is az. Semmit sem változott a világ? – Semmit. Ez a lényeg. Vannak, akik tudnak valamit, vagy hallottak valamiről, de ők is csak karcolják a dolgokat. – Kik? – Hosszú lenne a névsor. Legyen elég annyi, hogy az úgynevezett zenei és politikai élet tele van kriplikkel. De ez változni fog, remélhetőleg, ha jönnek a fiatalok. – Mint nálatok? Tényleg, ők hogy váltak be? – Az, hogy mit tudnak, mármint zeneileg, hallható az új dupla-tripla koncertlemezen. Nagyon tehetséges emberek… Nyugodtan mondhatok rájuk ilyet, mert a dobosunk 24 éves, a basszgitáros 23, az énekes meg 27. Ha szólok, hogy próba van, akkor jönnek, csinálják. A P. Mobilnak volt kb. 10
A zenekar összes cédéje mellett kazetták, DVD-k, videókazetták, kitűzők, pólók, kulcstartók is kaphatók.
elvesztegetett éve, de most nagyon jól szól az egész. A srácok… Lelkesek. Csillog a szemük. Persze, azért rászorulnak némi segítségre. Ott van például a basszgitárosunk. Láttam róla egy régi fényképet, úgy nézett ki, mint egy viking harcos, szakáll meg minden, aztán, amikor találkoztunk, éppen rövid volt a haja – úgy nézett ki, mint egy vörös strandlabda. Most már megint növeszti a haját, de akkor csak néztem, mit lehetne kezdeni vele, hogy lehetne megoldani őt, mármint színpadilag. És azt találtam ki, hogy vegyen fel egy fehér henteskötényt. Ráadtam: „Figyelj ide, ezzel a köténnyel megoldod a P. Mobilban a ruházatodat, mindegy, mi van rajtad, jól fogsz kinézni.” Meg hát a Fender is jól mutat azon a kötényen. A srác szerencsére elég nagydarab, ha oldalt fekszik, 16:9-es formátumban vetíteni lehet rá… Kipróbáltuk a kötényt, és kiderült, hogy az emberek mennyire vizuálisan memorizálnak. Az első bulin, amikor fent volt rajta a kötény, a szünetben levette, és a barátja megkérte, hadd vegye fel. És az emberek veregették a barát hátát, hogy milyen jól játszottál. Szóval, nem az ember, hanem a kötény után mentek. Emellett persze, a srác kib.szott jól játszik, mert sosem az a kérdés, hogy adod el a semmit, hanem az, hogy adod el a valamit… És persze megjelent az ország összes hentese, böllérje, boncmestere, aki ugyanilyen műanyag kötényt hord, az mind a szívébe fogadta, hogy hú b.szdmeg, ez egy hentes, egy böllér, egy boncmester. És felajánlották, hogy küldenek ilyet-olyat, lánc kézvédőt, miegymást, de köszöntük, nem. Lánckesztyűben nem lehet basszusgitározni, egyébként sem az volt a cél, hogy gombot varrjunk a gombra. Különben most fejlesztettük a srác cuccát, roncsolás, amikor elkezd bőgőzni 1000 watt Marshallon.. Megjegyzik az emberek, megszeretik. Őt is, a többieket is. Volt már olyan tagja a zenekarnak, akit nem igazán szerettek, pedig szakmailag nagyon jó volt. Igen, voltak rothadások a P. Mobilban, komoly takarítást kellett végezni, de sikerült. Erősek vagyunk, megyünk tovább. www.pmobil.hu
Szántai Zsolt 9
A Palmettával már elég régen – konkrétan bő egy éve, a második lemezük megjelenésekor, és az azt bemutató budapesti nagykoncertjük után – foglalkoztunk… Mostani szereplésük aktualitását az elmúlt hónapok alatt bekövetkezett, a zenekar személyi összetételét érintő kényszerű változások, egy-két fontos esemény, valamint egy, már régen esedékes jelentős bejelentés adta. Kima Norbertet, a zenekar vezetőjét, dobosát kérdeztem.
– Az elmúlt időszakban elég rövid idő alatt több tagcsere is történt a zenekarban, mind a hangszeres, mind az énekes állományt tekintve. Először Szűcs Márton, (az egyik) alapító tag, gitáros mondott búcsút a csapatnak… Szabad feszegetni, hogy miért? Ki lett az utódja, és miért rá esett a választásod? – Nálunk is bekövetkezett az, ami szinte minden zenekar életében előfordul… hogy kicserélődnek bizonyos zenészek. A Palmetta életében ez volt az első ilyen alkalom. Mondjuk, elég velős volt, mert rögtön három cserélődött ki a hét főből. Marci és köztem alakultak ki ellentétek, ami miatt így láttuk jónak, hogy ő kiválik a csapatból. Utódja Rigó Tamás lett, akit már nagyon régen ismerek, de még eddig nem volt szerencsénk együtt zenélni. Három éve költözött haza (Budapestről Mezőberénybe), így nálam is képbe került. Ő volt az első számú jelöltem, akit felhívtam, és szinte azonnal igent mondott… így nem kellett tovább keresgetnem. Tamás egy rutinos zenész a szakmában, jónéhány közismert és kevésbé ismert csapatban is megfordult már (a teljesség igénye nélkül: Bikini, Belga, Somló Tamás, Póka Angéla, MZ/X, stb.), …és ami a lényeg, hamar beilleszkedett. – A másik zenészcsere a basszusgitáros poszton történt. Nálatok amúgy is elég furcsa a helyzet e téren, hiszen Laczik Fecó mellett, állandó kisegítő, pót-basszusossal léptek fel időnként, de most ez a beugró ember, Farkas Krisztián lépett ki… Másik zenekarodban viszont állandó tagként megmaradt a pozíciójában. Most akkor, hogyan is van ez? – Nem annyira bonyolult ez az ügy, mint ahogyan látszik... Az állandó basszusgitárosunk Laczik Fecó, de mivel ő tagja a Palmettán kívül a Beatricének is, néha vannak koncert egybeesések, ezért szükség van a Fecót helyettesítő pót basszusgitárosra, hogy ne kelljen fellépéseket lemondanunk. A pót basszusgitáros poszton Farkas Krisztián barátomat váltotta egy ifjú tehetség, Vida Bálint, aki szemtelenül fiatal (21! éves), de annál tehetségesebb muzsikus. Krisztián az anyazenekarban, a Titkolt Ellenállásban megmaradt ugyanúgy, 10
basszusgitáros pozíciójában. Vele már közel húsz éve koptatjuk együtt a színpadot, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az ő kiválásának oka, a két csapat aktív párhuzamos működtetése, ami az utóbbi időben már nem fért bele az idejébe. – Bálintnak van egyáltalán zenekari tapasztalata? Milyen úton-módon találtátok meg őt? – Egy közös ismerősünkön keresztül találtam rá… Zenekari, főleg nagyzenekari rutinja már csak koránál fogva sem lehet, de kisebb amatőr bandákban már évek óta zenélt folyamatosan. Mint mondtam,
nagyon tehetséges srác, nagyjából már fel is tudta venni a mi tempónkat. – No, és akkor még had’ tudakozódjak a harmadik váltásról is, ami az énekes hölgykoszorú körében történt. Égető Emese helyett kellett egy másik „pacsirtát” szereznetek. Mit kell az új dalosotokról tudnunk? – Lener Veronikának hívják az új énekesnőt. Ő is János Hajnalka tanítványa, ahogy Emese és Ági is azok voltak. Amikor Emese, legnagyobb meglepődésünkre a videóklip forgatás előtt két héttel bejelentette, hogy kiválik a zenekarból, azonnal Hajnit kerestük meg, hogy tudna-e valakit, aki alkalmas lehet a megüresedett énekesi posztra. Így három napon belül már Vera jött meghallgatásra és csodálatos hangjával beénekelte magát a csapatba. Még azt is érdemes róla tudni, hogy fiatal kora ellenére profi néptáncos is, a magas szintű énektehetsége mellett.
– Mindhárom esetben a bemutatás után kiemelted, hogy zökkenőmentesen és sikeresen vették a beilleszkedés akadályát az új emberek… Milyen a hangulat most a csapaton belül? Egy ennyire nagy taglétszámú formáció esetében egyébként nagyobb-e a tűréshatár az esetleges súrlódások elsimításában, elbírálásában? – Természetesen nagyon jó a hangulat, mivel nincs negatív figura a csapatban. Az új emberek nemcsak zenészileg, hanem barátilag és emberileg is nagyon hamar beilleszkedtek… Az a pár koncert, amin már május óta együtt felléptünk, nagyon jól sikerült. A tűréshatár pedig természetesen nyilván nagyobb, mint egy négy-öt tagú zenekar esetében, időnként sokkal többet kell tolerálni bizonyos esetekben, ez egyértelmű. – Az elmúlt hónapokban színpadon már bizonyítottátok ennek a jócskán megváltozott
11
formációnak az életképességét, de tavasszal egy nem szokványos videóklipet is készítettetek együtt, a „Hajladozik nádszál” című számotokra. Erről a kisfilmről, a benne közreműködőkről és magáról a forgatás helyszínéről mesélj már nekünk légy szíves… – Február 4-én, szombaton, térdig érő hóban indultunk neki a Palmetta második hivatalos videóklipjének forgatására Békéscsabára, a Jókai Színház Vigadó termébe. (Még szerencse, hogy egyébként is beltéri forgatást terveztünk). Sajnos Fecó a hóhelyzet miatt nem tudott részt venni ezen, így Bálinté lett a lehetőség a klipben való szereplésre. Ezt a videót most egy teljesen más stílusúnak szántuk, mint az előző, „Indulj el egy úton” című daláét. Egy új képi világ, az apró részletek kiemelése és egy tőlünk eddig nem megszokott szerkezeti felépítés jellemzi a klipet, és a filmes hatások megjelenítése a színészek szereplésével, és az apró részletek művészi kidolgozásával jelenik meg. – A második albumotokat ismerőknek feltűnhet – hiszen a „Merengő”-n található ez az ominózus szám –, hogy bizonyos zenei részeket újravettetek. Miért volt szükség erre, és hol rögzítettétek ezeket a „felújított” sávokat? – Azért volt rá szükség, hogy megújult zene is kerüljön az új kliphez, mert így megint valami teljesen mást kapnak tőlünk az emberek. Persze, az új felállás is megkövetelte azt, hogy újravegyük azokat a sávokat, ahol tagcsere történt, hiszen elég rosszul mutatott volna, hogy a mostani zenészek szerepelnek a klipben, de még a régi tagok gitárja, éneke van alatta. Ezt a zenét is a Denevér Hangstúdióban rögzítettük, ahogy az előző lemezünket is. – Egy rendhagyó sajtótájékoztatót is tartottatok a kisfilm bemutatására…
12
– Igen, a klip premierje 2012. május 23-án, szerdán délután 14 órai kezdettel került megrendezésre a békéscsabai Ibsen Ház Jókai Szalonjában sajtónyilvánosság előtt. A rendezvény házigazdája és megnyitója Fekete Péter, a Jókai Színház igazgatója volt. Büszkén elmondhatom, hogy nagy érdeklődés kísérte a bemutatót a sajtó és a közönség részéről egyaránt. – A hivatalos bemutatás után rövid időn belül szédületes „karriert” futott be a klip, hiszen alig pár nap alatt többezres nézettséget produkált (és ki tudja, hol lesz a vége...), és úgy tudom, végre a mainstream média is felébredt, és felfigyelt rátok… – A legnagyobb videó megosztón néhány napon belül több, mint 6.000-en nézték meg!!! És jól tudod, jelenleg folynak a tárgyalások néhány országos televízióval a klip
sugárzását illetően. (A pontos vetítési időpontokat és csatornákat közölni fogjuk honlapunkon és Facebook oldalunkon is.) – Olvasgatva a nyári koncertdátumaitokat, meglepve láttam a „szokásos” helyszínek mellett a debreceni Vekeri Fesztivál nevét. Ide hogy sikerült bejutnotok, mit vársz ettől – a más közegben való – bemutatkozástól? – Arra a sztorira most pontosan nem emlékszem, hogy hogyan kerültünk oda, mert elég sok koncert szervezésében benne vagyunk. De úgy gondolom, hogy nagyban nem fog különbözni az egyéb hasonló jellegű fesztiváloktól, melyeken fel részt szoktunk venni, maximum abban, hogy a nagyszínpadon aznap az Eluveitie svájci folkmetál zenekarral lépünk fel. – A Palmetta, a megalakulásakor, a metálzenével előadott – de az eredeti nyelvezetet és formát megtartott – népdalok népszerűsítését tűzte ki célul... Ennek már több, mint négy éve. Az azóta eltelt időben a lemezeitek iránt mutatkozó keresletet, a fellépéseitek látogatottságát, és a közönség egyéb visszajelzéseit figyelembe véve, hogy látod, sikeres lett a missziótok?
A csapat eddig megjelent két lemeze mellett női és férfi – hosszú- és rövidujjú, valamint ujjatlan – pólók, ingek, ingvállak, nyakláncok kaphatók a Titkolt Boltban. www.titkolt.hu
– Mindenképp eredményes, ugyanis az elmúlt, több mint négy év alatt rengeteg rajongót tudhat magáénak a zenekar. Ez a koncertek népszerűségében, hangulatában és a lemezeink iránti keresletben egyértelműen mutatkozik. Jó úton halad a Palmetta! Elvárásainkat is felülmúlta az eddig elért siker, tehát a misszió él. Nagyon sokat dolgozunk az ügy érdekében, és ehhez a sikerességhez nagy részben hozzájárul a csapat szervezőjének aktív munkája is. – Végezetül, van-e még valami, amiről nem ejtettünk szót, vagy amit el szeretnél mondani az olvasóknak? – Talán, ami még érdekes lehet, az az, hogy szeptembertől beindul a Palmetta akusztikus produkció, amit főleg klubok figyelmébe ajánlunk téli időszakra. Mert eddig a teljes Palmetta csak a nagyszínpados rendezvényekre fért fel, ami szezonális jellegűvé tette a zenekart. Szerencsére az igények azt mutatják, hogy az év többi részében és kis klubokban is szívesen látnának és hallanának minket, aminek ezáltal eleget tudunk tenni. Üdvözöljük az olvasókat és reméljük, hogy valamelyik koncertünkön találkozunk! Köszönjük a megkeresést! Isten áldjon mindenkit! www.palmettazenekar.hu
K.T.A.
13
– Tavaly, még a MH hetedik számában készítettem veled egy hosszabb interjút, és abban úgy búcsúztál el, hogy még karácsony előtt szeretnétek kiadni a lemezeteket, valamint, hogy teljes gőzzel készültök a tízéves jubileumi turnétokra. Nézzük először a hanghordozót. Álltad a szavad… december közepén egy tartalmas és szép ajándékkal örvendeztettétek meg rajongóitokat, és az irántatok érdeklődőket, ugyanis tényleg megjelent a „Kis magyar historica” című cédétek. Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig? Így visszatekintve, ti elégedettek vagytok-e az anyaggal? – Mindig igyekszünk betartani az ígéreteinket, így iszonyú hajrában készültünk el a lemezzel, de sikerült! Úgy gondolom, egy tartalmas szép kiadványt sikerült összehozni, mind a tartalom, mind a forma tekintetében. Kimondottan örülök neki, hogy nagy gonddal
14
A Historica a tavaly év végi lemezkiadás után idén tavasszal a „Tíz éve az úton” jubileumi turné szlogenjéhez hűen ismét jócskán gyarapította a megtett kilómétereik számát. A márciusi hagyományos székelyföldi kiruccanás után, de a fővárosi koncertek előtt, még a Nagy Vízen túl is bemutatkoztak. Olyan sűrű hónapokon van túl a csapat, hogy bevallom, az interjúra való felkészülés kapcsán puskázni szerettem volna a honlapjukról egy pár eseményt illetően – nehogy kimaradjon valami –, de azt pont akkor újították fel… Így, maradt a saját kútfő, és Ézsiás Péter énekes, zenekarvezető segítsége.
szerkesztett a borítója, a dalok rovásírással is olvashatóak. A zenei részét tekintve szintén elégedett vagyok, bár ha rajtunk múlna, még mindig a stúdióban csiszolgatnánk a felvételt, de egyszer pontot kell tenni a végére. Olyan anyagot sikerült összehozni, amivel mindenki elégedett a zenekarban. Ebben nagy szerepe volt kiváló hangmérnökünknek, Ember Petinek is! A visszajelzések nagyon jók, sokan mondták, hogy nagyon jól szól és különleges zenei élményt nyújtott. – Hogyan látod, érzed, ennek a korongnak köszönhetően bővült-e, szélesedett-e a rajongótáborotok, esetleg megnyíltak-e olyan kapuk, amelyek eddig zárva voltak előttetek, adódtak-e új bemutatkozási lehetőségek? – Azt nem tudom nőtt-e a rajongótábor, de elég sokan érdeklődnek még mindig utána. Igaz, az év első negyedében elég sok koncertet is vállaltunk. Sajnos a kapuk még mindig nehezen nyílnak, de nincs okunk panaszkodni, ebben a borzasztó nehéz gazdasági
helyzetben is sikerült olyan dolgokat elérnünk, ami sokaknak soha nem adatik meg! – Térjünk át a jubileumi turnétokra… Szinte hagyománnyá vált nálatok, hogy a március 15-ét Erdélyben ünneplitek, és persze, a megemlékezés mellett koncerteket is adtok az ottaniaknak. Idén más volt-e a hangulat, netán a fogadtatás az évfordulótok miatt? – Az idei erdélyi turné sokáig emlékezetes marad! Barátaink egy külön busszal jöttek utánunk, hogy március 15-én este, első fellépésünk 10. évfordulóján velünk ünnepelhessenek. Egy nagyon bensőséges hangulatú ünnepségen fel is köszöntöttek bennünket, amire nem is számítottunk. A koncerteken pedig sokkal többen voltak, mint az elmúlt években, nagyon jó volt a hangulat! Jó volt ott lenni, együtt a székelyföldi és a magyarországi barátainkkal! Néhány órára ledöntöttük a falakat és nem csak lélekben lehettünk együtt! Óriási élmény volt nekünk is, mind Kézdivásárhelyen, mind Székelyudvarhelyen!
az utazásunk terheiből is, de a legnagyobb csoda az volt, amikor a szertartás végén a nagytiszteletű lelkipásztor a zászló felé fordult és felszólította a gyülekezetet, hogy énekeljük el a himnuszainkat! Azt gondoltam, hogy jó hazafiak között vagyunk, de azt, hogy Hollywoodban minden vasárnap azt imádkozza a gyülekezet, hogy „ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”, nem gondoltam volna! Egy hete Erdélyben naponta többször is énekeltük az ünnepségeken, és most itt a világ másik felén… – Milyen összetételű volt az ottani közönség, mennyire ismertek titeket, a repertoárotokat? – Mire odaértünk, megismerték a dalokat, több hónapig tartott a szervezés. A Völgyben családok voltak a koncertünkön, sok gyerek, fiatal felnőttek és persze idősebbek is. Hollywoodban idősebb a gyülekezet, úgy szerettek bennünket, mintha a
– Székelyföld után szinte azonnal az óceán túloldalán volt jelenésetek, hiszen Amerikában is járt a Historica. Kitől, honnan kaptatok meghívást, milyen városokban, helyeken játszottatok? – Hazaérkezésünk másnapján már indultunk is tovább. A Reményik Sándor Magyar Iskola és a San Fernando Völgyi Magyar Református Gyülekezet meghívására érkeztünk Los Angelesbe és így volt a városban három koncertünk. Los Angeles még amerikai léptékkel mérve is nagyon nagy, számunkra átláthatatlan volt. Az első koncertünk a West Washington Boulevardon a Los Angelesi Egyesült Magyar Házban volt, ahol egyébként szállást is kaptunk egy hétre. Itt a zenés verses estünket mutattuk be. Másnap Resedában a magyar iskolások történelmi játszóházában vettünk részt és este természetesen egy telt házas fellépésünk is volt. Az ottani magyar gyerekek néptánc tanára készített egy koreográfiát a „Kis magyar historica” című dalunkhoz, és ezt az iskolásokkal közösen adtuk elő. Hihetetlen sikere volt! Napközben a mi dalaink alapján folyt a történelmi játszóház, ezek történelmi hátteréből kellett felkészülniük a gyerekeknek, amit kiválóan teljesítettek. Most volt először, hogy valaki tanításra használta fel a zenénket, nem tudom itthon ez miért nem jutott még senkinek az eszébe! Az ottani magyar közösség hihetetlen energiákat mozgósít gyermekeik magyarnak megmaradásának érdekében! Sokat tanultunk tőlük. Nem várnak másra, maguknak teremtik meg azt, ami kell, és szép eredményeik vannak. Régen láttam ilyen szeretetteljes közösséget. Nagyon otthon éreztük magunkat. A harmadik fellépésünk Hollywoodban volt. Itt is nagyon szerettek bennünket, komoly részt vállaltak
15
nagymamáink, nagypapáink lettek volna. Nagyon aranyosak voltak! – Hogyan értékelnéd ez a tengerentúli utazást, bemutatkozást? Csúnya kifejezéssel élve, profitáltatok-e valamit ebből a kint eltöltött pár napból? – Ha leírnám, mennyibe került az egész utazás, akkor egy elég nagy összeg kerülne ide, de ezt nem lehet ebben mérni. Az élmény és a szeretet, amit kaptunk, nem forintosítható. Nem került egy fillérünkbe és elmehettünk a világ másik felére és olyat mutathattunk az ott élő magyaroknak, amilyet még nem láttak! Ott sincs kolbászból a kerítés és ezek az emberek nagyon sokat fizettek azért, hogy mi oda mehessünk, hogy ők magyar előadókat hallhassanak. Sokan járnak ki haknizni az öregek közül, nem szeretnék a zsebükben kotorászni, de nyilván megéri nekik. Nálunk más volt az indíttatás, és nem egyéni előadóként utaztunk, hanem kiutaztattuk az egész zenekart. A Magyar Házban az egyik szobában az egyik vezető magyar rockzenekar dobosa nyaralt. Ő is azzal volt elfoglalva, hogy ezt mi, hogy csináltuk? A magyar
16
főkonzul meg vele, a mi koncertünk után! Igaz, a koncertet lekéste, velünk nem volt miről beszélgetnie. Amúgy is csak reprezentálni jött az ottani magyaroknak, hogy érdekli az itthoni kultúra. Kint akart még maradni, ahhoz pedig nem a mi hátsónkat kell fényezni. Szóval, hogy csináltuk? Egyszerűen. Szeretettel. Adni mentünk, nem kapni! Ugyanazzal a szellemiséggel vágtunk neki az utazásnak, mint egy héttel korábban az erdélyi útnak. Az egyszerű embereket kerestük, nem a kinti gazdag elitet. Azokat, akinek fontos, hogy megőrizzék és tovább adják identitásukat. A profit, a soha el nem felejthető élmény volt! – A hazai vízekre visszatérve két nagyon jó hangulatú koncertet adtatok... Először megültétek a tényleges jubileumot, aztán a basszusgitárosotoknak kedveskedtetek egy rendhagyó bulival... – A Szent Korona Országáért Alapítvány és az Aranytíz Kultúrház volt a 10 éves turnénk összes támogatója. Inkább nem részletezném milyen válaszokat kaptam, amikor ezen dolgoztam. Volt olyan szervezet, aki támogatás címszóval, képes lett volna belerángatni néhány százezer forinttal olyan üzletbe,
ami már neki se jött össze. Ha nem látok át rajtuk, Cinkotáig se jutunk, nemhogy Kézdivásárhelyre vagy még távolabb. Egyedül dr. Varga Tibor barátunk alapítványa és az Aranytíz állt önzetlenül az ügyünk mellé. Előbbi az utunkat támogatta, utóbbi a 10 éves budapesti koncertünknek adott helyt és támogatta is azt. Maga a koncert nagyon színvonalasra sikerült, itt is köszönjük a Szkítia zenekarnak, hogy elfogadták a meghívásunkat erre az alkalomra és együtt ünnepelhettünk. A Historica tagjai pedig egy nem várt meglepetéssel kedveskedtek Karcsinak és nekem, akik tíz éve járjuk ezt az utat. Csabiék egy hatalmas tortát sütöttek nekünk, amiből a barátainkkal jól besütiztünk a koncert után. Ezzel nem ért véget az ünneplés, igaz már más valakit ünnepeltünk. Májusban elég keveset lehetett látni bennünket, ennek az volt az oka, hogy basszusgitárosunk, Erdős Janó, kimondta a boldogító igent, így egy kis szabadságot vettünk ki az esküvő és a nászút idejére. A zenekar egy legénybúcsúztató koncerten búcsúztatta a „szabad élettől”, ahova az összes csapatot meghívtuk, amiben Janó tevékenykedik. – A trianoni emléknapon a Dörner György vezette Új Színházban tartottatok koncertet, amelyen egy rendhagyó előadás keretében – prózai és zenei blokkokkal – emlékeztetek meg június 4-ére. A telt ház, és az azóta publikált temérdek pozitív és köszönő véleménynyilvánítás számomra azt jelenti, hogy végre beérni látszik a rengeteg munka gyümölcse… – Igen ez az előadás „A kő marad!” címet viseli, már több alkalommal bemutattuk, legutóbb éppen Los Angeles-ben a tavaszi amerikai turnénk keretében. A műsor több neves vendéget is meghívott már, így egy-egy alkalommal fellépett velünk Döbrentei Kornél, Takaró Mihály és Usztics Mátyás is! A műsorban a verseket Poncski Lilla versmondó adja elő. A zenés irodalmi műsorban Wass Albert és más, túlnyomóan erdélyi írók, költők művei hangzanak el, a Historica dalaival összekovácsolva. Nagyon sok kiváló kritikát kaptunk utána, de számomra az volt a csoda, hogy néhány nappal az előadás előtt már nem lehetett rá jegyet kapni! Ilyen még nem volt a zenekar történetében, de remélem egyre sűrűbben lesz! Óriási siker volt, szűnni nem akaró vastapssal! – Mivel ti, majdhogynem rendszeres játszotok a határokon túl is, bátran meg merem kérdezni, hogy van-e különbség a hazai – fővárosi és vidéki –, illetve az elszakított részeken való fellépések, koncerthangulatok, egyáltalán a fogadtatásotok között? – Bizonyos értelemben van, de ezek inkább csak érzelmi kérdések. Pesti klubokban, hónapról
17
hónapra nagyjából ugyanaz a törzsközönség jön, akikkel jó baráti viszony alakult ki. Jó hangulatú klubkoncerteket szoktunk csinálni, sokat beszélgetünk előtte vagy utána. Egész más, amikor messzebbre megyünk, mert akik ott várnak ránk, ritkábban látnak és kevesebb jut nekik a személyes dolgokból, mert ilyenkor az ember mindig rohan. Talán ezért felfokozottabb az érdeklődés. A határokon túl pedig egész más a helyzet. Erdélyben, Székelyföldön énekelni azt, hogy „ne hagy elveszni Erdélyt istenünk”, egész más, mint itthon. Mintha jobban hallaná a Teremtő. És azért valljuk be őszintén, itthon ritkán fordul elő, hogy tagbaszakadt felnőtt emberek ölelgetnének könnyes szemmel, hogy mi adunk nekik erőt! Mi ebből merítjük az energiáinkat azokon a napokon, amikor nehezen mennek a dolgok. Tudom, hogy sokan várnak ránk, sokaknak van szüksége a zenénkre, a szolgálatunkra. – A bevezetőben már említettem, hogy jelen pilla-
natban „feltöltés alatt”-i állapotban tekinthető meg a honlapotok. Teljes felújítást, új dizájn-t kap az oldal, vagy csak apróbb frissítések várhatóak? – Nemrég felújítottuk a honlapunkat, de valami porszem akadt a gépezetbe, most ennek a javítása folyik. Szerintem mire ez az írás megjelenik, már minden a helyén lesz és a régihez viszonyítva egy teljesen megújult oldal várja az érdeklődőket! – Az év második felére milyen terveitek vannak? Megköszönve az élménybeszámolót, és további sok sikert kívánva, ha mondanál ezekről egy pár szót... – Elég komoly terveink vannak, de előre nem szeretnék inni a medve bőrére, még van mit tenni, de megígérhetem, elsők között értesítelek benneteket, ha sikerült! Természetesen a legfontosabb a jövőben is, hogy minél több helyre el tudjunk jutni. www.historica-zenekar.hu K.T.A
alapítója egy újságban nyilatkozta „az együttes furcsa módon az összmagyarságot képviseli, hisz
WASZLAVIK 60 (könvy + CD) Waszlavik László (Bizottság, VHK, Beatrice, Backing Group, Legősibb-Bikini, Csiga-Biga, Bicigli, Árnyékszék, Nagyferó és a Kultúrális Környezetvédők, Waszlavik és a Huszár-Rock, stb.) rockzenész önéletrajzi könyve három tucat fejezetre bontva. CD mellékleten: Hangkörmustra 1982–2012. I. Rock és elektronikus példatár II. Kísérleti zenék az „Atlantiszi medvetor” vonulatból III. Népzene, népzenei szerkesztőitechnikusi közreműködések példái
KORMORÁN Vadkert fehérben CD Az új Kormorán album talán az egyik legkiforrottabb zenealbuma az együttesnek. A felvidéki Vadkerti Imre és a vajdasági Fehér Nóra neveinek használata szójáték, de van egy mélyebb szimbolikus tartalma is. Vadkertben élünk, de mégis kell maradnunk ebben a zűrzavaros világban tisztának, azaz fehérnek. Mint azt a 36 éves zenekar
azért, mert az utoljára megjelent albumok óta ez tekinthető mondanivalójában a legegységesebbnek, de azért is, mert a dalok különkülön is megállják a helyüket.
színpadon áll egy felvidéki egy vajdasági, meg egy erdélyi muzsikus”, és talán ettől is különleges az új album.
ÖRÖKSÉG Ébredés DVD
VARGA MIKLÓS Újra itthon CD „Egy nagyon régen várt album jelent meg a napokban. Régen várt, mert több mint két éve készítjük zenészbarátaimmal, olyanokkal, akik hűen kitartanak mellettem, s olyanokkal, akik időközben csatlakoztak hozzánk, de valamennyiüknek ugyanaz a céljuk volt, létrehozni egy emlékezetes albumot, amire mindannyian büszkék lehetünk. Az anyagot újra és újra meghallgatva ez az érzés egyre csak erősödik bennem. Nemcsak
Tavaly, december 3-án lépett színpadra a csaknem egy éve talpon lévő Örökség zenekar. Erre az alkalomra már a régi dalok mellett elkészült vadonatúj szerzeményeiket is bemutatták a közönségnek. Az Örökség zenei stílusát – összehasonlítva a ma olyannyira divatos világzenei műfajjal – nem lehet bekategorizálni, hiszen esetükben nem más ország, vagy népcsoport népzenéjének a feldolgozásáról van szó, sokkal inkább a magyar népi muzsika bizonyos motívumainak, elemeinek felhasználásáról különböző hangszerek ötvözésével. Az egykori Kormorán tagok új formációjának bemutatkozó kiadványa ez a koncert DVD.
19
Az oldschool (punk, oi, skin) arcokat bemutató ötlet Rákos Gábor fejéből pattant ki, amire aztán én gyorsan vevő voltam. Úgy gondolom, a ma már negyven feletti ismert zenészek életútján keresztül, nemcsak őket ismerhetjük meg egy kicsit jobban – talán egy-két kulisszatitokra is fényt derítve, valamint néhány városi legendát is megcáfolva – hanem egy remek kórképet is kaphatunk első kézből a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek hazai zenei világáról. Az első rész vendégének Füzy György dobos lett meginvitálva, aki annyira komolyan vette a válaszadást, hogy egybefüggően, már-már komplett kisregény-szerűen írta meg eddigi pályájának, élettörténetének fejezeteit… Ezt a rengeteg információt kellett sajtó alá rendeznem. (A vágatlan, „rendezői változat” Gabesz online boltjának honlapján, a www.bolthely.hu/everlast oldalán olvasható el teljes terjedelmében.)
20
– Először is, kérlek mesélj magadról! Mit érdemes tudni rólad?
mint amit itthon „elénk tettek”. Nem volt egyszerű, de nagyon jó időszak volt.
– Nagyon régen, 1965-ben születtem. 10-12 évesen kezdett érdekelni a rockzene. Először hazai szinten (General, Omega, Skorpió, Piramis, P. Mobil, LGT, stb.) Később jöttek a külföldiek (Deep Purple, Black Sabbath, Nazareth, Sweet, Status Quo, Slade, Kiss, AC/DC, Iron Maiden, Motörhead... Nem akarok mindenkit felsorolni, de nagyon sok mindent hallgattam, mondhatjuk, hogy a zene terén biszex vagyok most is. A 70-es, 80-as években elég nehéz volt jó zenéhez jutni, ezért nagyon-nagyon nyitott szemmel és füllel járkáltunk. Szinte csak ez érdekelt minket, és próbáltunk mindig új dolgokat keresni… vagy legalább mást,
– 14 évesen hallottam a The Stranglers „No More Heroes” lemezét, és ekkortól már a punk zene is foglalkoztatott. A Kvassay Jenő út- és hídépítő szakközépsuliban aztán olyan emberek társaságában találtam magam, akik meghatározó alakjai voltak/lettek a hazai punk zenei életnek. Shock, Modells, Elhárítás, BTK, ETA, stb. így kb. egy-két év múlva már külsőségekben is jelentkezett nálam ennek a zenének a hatása.
– Hogyan találkoztál először a punk/Oi! szubkultúrával?
– Mikor kezdtél dobolni? – Ekkoriban jöttem rá egy gyerekkori barátommal, hogy széken, ágyon és párnán „egész jól tudok dobolni”. Csináltunk egy zenekart Pup Group néven. Kb. három koncertet adtunk, de egy idő után úgy éreztem, hogy inkább a punk zene áll közelebb hozzám, mint a rock. A következő banda neve Le Contour (azt hiszem így írtuk) volt. Pszichedelikus zene volt… Akkoriban – '83-'84-ben – olyanokat hallgattunk, mint a Joy Division, a Siouxsie & The Banshees, az Echo & The Bunnymen, meg persze mindenféle punk és oi zenét. Közben elmentem egy dobtanárhoz, és úgy gondoltam, most aztán jól megtanulok dobolni!! Kb. három hónapig jártam, aztán abbahagytam. Aztán a zenélést is… – Mit csináltál akkoriban? – Csak koncertekre járkáltam a haverokkal. Ilyenekre, mint Kretens, 88-as Csoport, ZEF, Auróra, BTK, Új Élet, Utolsó Ítélet, VHK, Marina Revue, Tizedes Meg A Többiek, stb. Akkoriban főleg a Vörösmarty művházban, a Ráday klubban, a
Józsefvárosi művházban lehetett ilyen koncerteket tartani. Nyáron a Rómain múlattuk az időt… Aztán lejárogattunk Szegedre a CPG és a 88-as Csoport „hazájába”. A 88-asokkal és szűkebb baráti körükkel elég jó baráti viszonyban voltam, hol én voltam náluk, hol ők nálunk. Ott is elég kemény volt az élet. Sikerült is megismerni a helyi civil rendőrséget, az „r gárdát”. „Gyönyörű kis társaság” volt… megmutatták a rendőrkapitányságot és a városi bíróságot is. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy ezek a senkiháziak (r.g.) manapság hol és hogyan lopják a napot!?) Aztán jött a katonaság. Másfél év alatt elég sok olyan dolog történt, ami számomra meglepő vagy éppenséggel szomorú volt. A punk és skinhead vonal kettéválása, a régi ismerősök eltűnése, új arcok színrelépése, új zenekarok alakulása. Sokan „disszidáltak” is abban az időben… Nem is nagyon csináltam akkoriban semmit. – Ha jól tudom, az első „hivatalos” zenekarod, amiben doboltál, az a Független Adó volt. Hogyan alakult ki a felállás, honnan jött egyáltalán a nevetek? – 1988-ban keresett meg Ványi Apu, hogy új zenekart akar alapítani. Apu ugyanoda járt középiskolába ahova én is, és a ZEF (Zivatar Előtti Fülledtség) nevű formációt vezette, amíg a honvédség közbe nem szólt. A régi dobossal valamilyen problémája volt (vagy fordítva?), ezért keresett valakit a dobok mögé. Nem tudom ki ajánlott, mindenesetre megkeresett engem. Nekem mindig tetszett a ZEF, úgyhogy örömmel elfogadtam a felkérést. A basszeros maradt a régi, Georg von Kreisz, azaz Kreisz Gyuri. Valahogy így alakult meg a Független Adó… Először a ZEF számokat csináltuk meg, aztán egyegy Ramones, Modells dalt. Az első koncertünk a Fekete Yuk-ban zajlott le, de zaj csak a színpadon volt. A közönség nem igazán tudta hova tenni ezt a stílust (én sem, de nekem tetszett). Nem volt igazán punk, nem volt oi, nem volt rock. Mert ez Rock ’n roll volt, kicsit másképp! Apu zenei- és szövegvilága, előadásmódja más volt, mint a megszokott. Bárhol játszottunk, bármilyen közönség előtt mindig meg tudta lepni a népet (ez által engem is). Minden reakcióra volt válasza és ezzel mindig minden a helyére került, ő irányított.
Hogy jött ez a lehetőség? Milyen volt a stúdió? Hogyan történt a terjesztés? Milyen visszajelzéseket kaptatok? – Sokat játszottunk a Yuk-ban és jó barátságba keveredtünk Bogi bácsival, az ottani hangmesterrel. Nagyon rendes fickó volt. Tiszteletben tartottuk egymás szokásait, elvárásait, ezáltal megkönnyítettük az ő munkáját, ő pedig sokszor erőn felül próbált megtenni mindent, hogy nekünk is jól sikerüljön a buli. Az első demót vele készítettük el. Szívességből, ingyen csinálta. Bármikor mehettünk hozzá, bármilyen problémával. Ezt nem mindenki engedhette meg magának, meg mást sem… A mai napig büszke vagyok ezekre a dolgokra. Aztán 1989-ben a Yuk stúdiójában megcsináltuk az első igazi anyagunkat, „Változás” címmel. Volt is rajta változás! A régebbi ZEF-es nóták mellé kicsit rockosabb dalok is kerültek. Utólag úgy gondolom, nem így kellett volna összeállítani ezt az anyagot… Mindegy. Először voltam stúdióban, izgalmas volt az egész, aztán örültem annak, ami van. A borítót – úgy emlékszem – Kreisz Gyuri csinálta. De, hogy mi volt a mondanivalója vele, azt már nem tudom. Nem mi terjesztettük, de (vagy épp ezért) számomra meglepően sok helyre eljutott. Akkoriban főleg a Yuk-ban koncerteztünk, néha a PeCsá-ban, de játszottunk a Józsefvárosi klubban Deák Bill előtt, vagy a Hobó előtt a XI. kerületben. Ezek elég jó koncertek voltak. Egy idő múlva azonban Kreisz Gyuri megunta, hogy nem nagyon tudunk továbblépni. Úgy érezte, hogy egy helyben topogunk, nem fejlődünk, pénzt se nagyon keresünk a zenénkkel, ezért kilépett a zenekarból. Ez volt az első válság… – Aztán felvettétek a „Lépésváltás” című anyagotokat. Ez megjelent egyáltalán? (Nekem csak később lett meg, viszont számomra túl hosszúak voltak a nóták, holott volt rajta néhány gyöngyszem.)
– A Fekete Lyuk hangja Független Kulturális Egyesület adta ki első anyagotokat a „Változás”-t 1989-ben. (Jómagam a Blahánál lévő Elektromos Krokodilban vásároltam meg, ami egy tök fekete kazi volt, fénymásolt borítóval.)
21
– Kreisz Gyuri kilépése elég érzékenyen érintett minket. Nagyon jó basszeros volt, vokálozott, jó ötletei voltak és még jó arc is volt. Ráadásul a ZEF alapításában is benne volt. Nem sok jót vártam ezek után... Apu kitalálta, hogy vegyük rockosabbra a figurát (szerencsére a frizurát nem kellett). Szerzett egy jó gitárost, Szász Ferit, aki néhány évvel azelőtt menekült át Erdélyből, és egy basszusgitárost, Zsoltot (a vezetéknevére nem emlékszem). Velük kiegészülve vágtunk neki a Független Adó rockos korszakának. Dicsőségesnek nem nevezném. Elég sokat játszottunk, főleg Budapesten, de már vidékre is eljutottunk. A közönséget sikerült újra meglepnünk, mert nem igazán tudták hova tenni a műsorunkat. Volt benne ZEF, régebbi és újabb Adó nóták. Hát, igazán mi sem tudtuk pontosan, hogy jó felé indultunk-e, de elindultunk kicsit másfelé. Erre utalt a következő kiadásra szánt demó címe is: „Lépésváltás”. A basszusgitáros srác jó ismeretségben volt a Pál Utcai Fiúk nevű zenekarral, akik akkor kezdtek befutkározni a magyar könnyűzenei életbe. Ha jól emlékszem, Szigetszentmiklóson laktak, és ott volt a próbahelyük egy garázsban. Itt vettük fel az anyagot. Azt hiszem Lecsó vállalta a hangmérnöki szerepet. Igazi „rákenroll-os” körülmények között dolgoztunk, rohadt hidegben, wc meg minden nélkül. A hangulat sem volt igazán jó, a cucc sem, nem is lett jó a felvétel. Az egész olyan... semmilyen. Persze, akkor nem ezt éreztem. Volt egy jó gitárosunk, aki végre olyan igaziakat szólózott. De talán annak örültem a legjobban, hogy végre túl vagyunk rajta. Ezt az anyagot soha nem adtuk ki. Apu lassan rájött, hogy ez a műfaj nem a mi világunk, érezte, hogy nekünk vissza kell térni a „gyökereinkhez”. Aztán a basszeros eléállt azzal az ötlettel, hogy másik dobos kéne a zenekarba, és ő már szerzett is egyet. Apu közölte vele, hogy szerinte inkább baszszusgitárosból kell másik. Így m e gi n t „négyhúros”
22
hiányunk volt. Sajnos Ferit, a másik gitárost is elküldte, mert úgy gondolta, hogy a régi-új zenei arculatban nem lesz rá szükség. Ismét ketten voltunk, elég rossz szájízzel, de telve optimizmussal. Milyen jó lesz ismét igazi Független Adót játszani. Már csak egyvalaki hiányzott a zenekarból… A basszusgitáros. Kiderült, hogy Kreisz Gyuri az angyalföldi József Attila művházban dolgozik. Hangosított meg ilyesmi, én pedig, mivel Angyalföldön élek mióta megszülettem (kivéve hat újpesti évet), bejárkáltam hozzá. Dumálgattunk, zenét hallgattunk, megnéztem, hogy dolgozik. Sokat beszélgettünk a zenekarról, így aztán próba-szerencse alapon rákérdeztem, hogy nem jönne-e vissza basszerozni. Ő meg azt mondta: Miért ne? Így aztán az eredeti felállásban újra nekiálltunk az Adózásnak. Ez '91 körül történt. Csináltunk néhány új számot és átírtunk néhányat a „Lépésváltás”-ról. Jött az ötlet, hogy a művházban csináljunk egy demót, de nappal nem volt rá lehetőség, ezért éjszaka próbálkoztunk. Viszont a technika ördöge sem alszik, ezért valami miatt nem tudtuk felvenni az anyagot. Később valahogy kikeveredtünk egy XVI. vagy XVIII. kerületi iskolába, ahol megcsináltuk a felvételt. Sajnos nem volt túl jó a minőség, halk is volt, meg lassú is. Pedig jó dalok voltak, de úgy emlékszem csak néhány számot vettünk fel. Nem nagyon voltunk feldobódva tőle. Aztán Kreisz Gyuri ismét bemondta az unalmast és kiszállt. Immár végérvényesen. – Ezek után következett „A hely ahol élek”… – Apu valahogy rátalált Dallos Tomira. Vagy fordítva, már nem emlékszem. Az biztos, hogy D. Tomi volt néhány koncertünkön, ismert minket, aztán mi is megismertük, és ő lett az új basszusgitárosunk. Nagyon jól játszott. Akkoriban a Viking-ben próbáltunk és koncerteztünk is. Talán egy év alatt összeállt egy új kazettányi anyag és ott volt egy stúdió, ahol Gajda Laci hanggarázdálkodott. Itt készítettük el '93-ban „A hely ahol élek” című kazettánkat. Jó volt a hangulat, jól ment a munka, úgy éreztük, ez most sikerült. Azóta is szeretem ezt az albumot. Sok koncertünk volt, jártunk vidékre is, minden jónak tűnt.
– Mégis, 1995-ben már nélküled jött ki az „Egyetlen út” lemez! Mi volt a válás oka? – Akkor nyáron elmentem a Balatonhoz két hónapra dolgozni, és mire visszajöttem, már nem én voltam a Független Adó dobosa. Nem esett jól… Tíz évig nem is voltunk beszélő viszonyban. – Ezek után kerültél az Új Hajnal zenekarba, ami tulajdonképpen az Oi-kor, a Független Adó, és a Rohamosztag tagjaiból állt. Mi a története a bandának? – Annyira bántotta az önérzetemet ez a „kirúgás” dolog, hogy mindenáron akartam egy zenekart, amiben játszhatok. Olyan volt, mint amikor az embert kirúgja a szerelme valaki más miatt, és meg akarja mutatni, hogy neki is van már valakije. Persze ilyenkor nincs senki. Próbáltam egy-két emberrel összehozni valami új bandát, de valahogy egyikkel sem voltam egy hullámhosszon, valami mindig hibádzott. Hagytam is a dolgot… Viszont koncertekre sem nagyon jártam, főleg Független Adóra nem. Egyszer aztán összefutottam Dudival, aki elmondta, hogy van egy fiatalokból álló zenekar, akik dobost keresnek. Nem akarom megnézni őket? Lebeszéltük a dolgokat, aztán néhány nap múlva megkeresett két ifjú titán, Yoda és Bundi. Yodát ismertem a Viking klubból, amikor az Adóval próbáltunk, ő a Magozott Cseresznyével gyakorolt utánunk. Bundi a Rohamosztagban pengette vagy tépte a húrokat, de őt még személyesen nem ismertem. Elmondták, hogy egy kicsit keményebb hangvételű zenét szeretnének csinálni egy olyan szövegvilággal, ami az ősi és a mai Magyarsággal kapcsolatos. Manapság egyből rávágnánk, hogy nemzeti rock! Lényeg a lényeg, rábólintottam. Először ének, két gitár, basszus, dob felállásban próbálkoztunk, aztán maradt egy gitár, basszus, dob és az énekesi poszt is változott. Mivel ez idő tájt gyakorlatilag nem volt Oi-kor, így Dudit sikerült beszervezni énekesnek. Tehát: Dudi – ének, Yoda – basszus, Bundi – gitár, Gyuri – dob felállása volt annak a zenekarnak,
amelynek az Új Hajnal lett a neve. (Egyébként az Oi-kor „Láthatatlan hatalom” című nótájából vettük a nevet.) Megvolt az új szerelem! A többiekkel szinte soha nem látott, illetve hallott zenei összhangban voltunk, és vagyunk a mai napig is. Sokat és jókat próbáltunk és nagyon jó volt a hangulat a bandában. Erre vártam, ilyet akartam! Elkezdtünk koncertezni, és csodák csodája a közönség megint furcsállta a dolgot. Kicsit keményebb volt a zene, mint amihez hozzászoktak… Viszont a szöveg az egyből bejött nekik. Lassan azért elfogadtak, bár szerintem Dudi személye sokat nyomott a latban. '97-re összeállt egy albumnyi anyag, úgyhogy stúdióba vonultunk és felvettük az „Ez a föld az otthonunk” című kazettánkat. Számomra egy olyan igazi szerelemgyerek lett ez az album. Mindenki szívből odatette azt, amit tudott. Megjelent tehát a kazetta, koncertezgettünk a fővárosban és vidéken is, de valahogy nem úgy vették be a zenét, ahogy szerettük volna. (Egy-két kivételtől eltekintve.) A „Mélyen tisztelt” mindig mást akart, mint ami volt. Szerintem az emberek azt várták, hogy mi az (akkor nem létező) Oi-kor-t folytatjuk. Állandóan kérték azokat a nótákat, ezért aztán csináltunk egy Oi-kor blokkot, aminek nagyon örült a közönség. Elkezdtünk új dalokat is írni. Kettő felkerült a „Magyar betiltva” című válogatás albumra, ami a letiltott Fehér Karácsony koncert hatására született. Viszont nem készültek további új nóták. Pontosabban a zenei része készült, csak a szöveg nem. Kiderült, hogy Dudi kicsit más stílusban szeretné folytatni, amit mi hárman nem tudtunk bevállalni. Kis idő múlva Yoda úgy döntött, hogy kilép a gyakorlatilag már nem létező Új Hajnalból. Persze megint a basszus lépett le... és lépett be a Magozott Cseresznyébe, ahová nem sokkal később Bundi is követte, miután megbeszéltük, hogy az Új Hajnallal nincs tovább. Ismét ott álltam és nagyon akartam egy zenekart. – Egyértelmű volt, hogy az Új Hajnal feloszlása után te dobolj az Oi-kor-ban?
23
– 2003-ban jött egy telefonhívás… Ványi Apu hívott és azután érdeklődött, hogy dobolnék-e az újjáalakuló Független Adóban. Furcsán éreztem magam, mivel – mint már említettem – tíz év alatt egyszer találkoztunk (Kilián Jancsi, a Modells és a BTK egykori basszerosának a temetésén), és akkor váltottunk néhány mondatot, de addig nem igazán. Ettől függetlenül egyből igent mondtam. Találkoztunk és átbeszéltünk mindent az elmúlt egy évtizedről. Majd próbálni kezdtünk, Apu, Dallos Tomi és én. Arról volt szó, hogy csinálunk egy új Adó lemezt és kész, koncert nem lesz. Néhány nótát megcsináltunk, aztán D. Tomi közölte, hogy neki így koncert nélkül nincs kedve muzsikálni és lelépett. Már megint a basszus! Semmi gond, Apu megfűzte Ducót, aki amúgy gitáros (akkor talán éppen a Panzerfaust-ban játszott), hogy próbáljon meg négy húron pengetni. Megpróbálta és ment neki… így Ducó vette át a basszgitáros szerepet. Közben jött egy másik telefon is, Bundi hívott – aki már kilépett a Magozott Cseresznyéből – és érdeklődött, hogy az Oi-kor húszéves jubileumi koncertjén dobolnék-e. Találkoztam a zenekarral, de mondtam, hogy most az Adóban játszom, két banda nem nagyon fér bele. „Csak egy koncert lesz”, mondták Dudiék. Erre is rábólintottam. Annyira akartam egy zenekarban játszani, hogy egyszerre kettőben találtam magam. Aztán minden a helyére került, mert Ványi Apu rájött, hogy nem igazán bírja a próbák anyagi terheit, a stúdióról nem is beszélve. Úgy döntött, hogy egyelőre nem lesz új Független Adó lemez és feloszlatta a társaságot! Maradt tehát egy zenekar, ahol ki-derült, hogy nem csak egy koncert lesz… Így tehát elindult az Oi-kor újkora. Dudi – ének, Zala – basszus, Bundi – gitár, Gyuri – dob, felállásban. Igazán megtisztelő feladatnak éreztem, hogy az Oi-kor-ban játszhatok, s noha régóta ismertem Zalát is, Dudit is (legalább húsz éve) nem voltam túl magabiztos az elején. De mivel egyre több koncert volt, egyre jobban összecsiszolódtunk. A legjobban a Geronimo-s koncerteket szerettem, mert ott mindig jó hangulatú bulikat nyomtunk. Az elején voltak torzsalkodások, kisebb balhék a színpad előtt, de próbáltuk azt elérni, hogy egy Oi-kor koncert olyan
24
legyen, mint egy családi összejövetel. Szerintem sikerült is, hol több, hol kevesebb résztvevővel. Ebben igazán Zalának és Dudinak volt nagy szerepe, de szerintem az egész zenekarnak sikerült jó kontaktust kialakítani a közönséggel. 2005-ben felvettük a „Tudom, hogy holnap...” című lemezt. Igazából ez volt a banda első cédéje. Nem sokkal később Bundi kilépett, mert úgy érezte nem igazán valósul meg az ő zenei elképzelése. Helyére érkezett Ducó, akivel kicsit keményebb hangvételű nótákat csináltunk. Ez a következő lemezen érezhető igazán, a 2008-ban megjelent „Betyárvilág” című albumon. – Időközben beindult a 4-es Blokk is. Ez egy tiszavirág életű zenekar volt… ha jól tudom, csak feldolgozásokat játszottatok. Miért lett nagyon hamar vége? – Mivel Bundival nem szakadt meg a zenei kapcsolatom, kitaláltuk, hogy csinálunk egy bandát, ahol valami oi/punk/rock'n'roll szerű zenét szerelünk össze, csak basszus és ének kellene, de kicsoda? Eszembe jutott Dallos Tomi, de fogalmam sem volt, hogy honnan kerítsem őt elő. Közben persze az Oikor-ral nyomtuk a bulikat. Egyszer éppen Esztergomban játszottunk, ahol összefutottam Tomival. Kb. öt perc alatt megegyeztünk, hogy ő lesz a basszeros az új bandában, ami persze az Oi-kor mellett üzemel. Ványi Apuval megbeszéltük, hogy bármelyik Független Adó számot játszhatjuk… Tominak is volt néhány nótája és Bundi is írt egy párat. Nagyon simán indult a zenekar. Túl simán! Bunditól jött az ötlet, hogy keressük meg Vaneket, aki régebban a Skanzelizé-ben énekelt, hátha elvállalja nálunk is. Megtaláltuk, és ő azt mondta, tegyünk egy próbát. Tettünk kb. hármat is, miután megköszönte a lehetőséget, de nem vállalta az énekesi posztot, mert nem érezte igazából ezt a zenét. Úgy döntöttünk, trióban fogunk híressé válni, Dallos Tomi fog énekelni.
A zenekarnak a 4-es Blokk nevet adtuk, utalva ezzel a 4-Skins-re és a csernobili felrobbant 4-es blokkra. Reméltük, hogy mi is okozunk ekkora durranást. Az elején nem volt semmi gond, nem túl sok, de elég jó koncertjeink voltak, aztán valahogy megromlott a viszony a zenekaron belül, főleg Bundi és Tamás között. Próbáltam még erőltetni a dolgot, de semmi értelme nem volt. Mint halottnak a csók. Aztán Bundi és Tamás a végén telefonon megbeszélték, hogy itt a vége. Happy end! (Itt egy más néven továbbvitt vonal, vagyis a Frommer Baby története következne… de az már a Magyar Hang előző, 8. számában olvasható volt, egy komplett, majd’ négy oldalas interjú keretén belül. A szerk.) – A Frommer mellett persze közben az Oi-kor-ral is játszottam a Magyar Sziget 10 éves jubileumi koncertjén, és kiadtunk egy válogatás albumot is. Minden jónak tűnt, de valaminek mindig történnie kell… – ...Kiléptél az Oi-kor-ból! – Igen. A két zenekar, a munkahely és a család nem működött egyszerre és egy magánéleti válság miatt olyan döntésre kényszerültem, amit még ma sem hevertem ki teljesen. Az, hogy erre a döntésre kényszerültem, azért nem teljesen igaz. Nem kényszerített rá senki, én viszont úgy éreztem, ez lehet az egyetlen megoldás arra, hogy együtt tudjam tartani a családomat. Sok volt a munkám, sok volt a próba és a koncert, viszont nem maradt elég idő a családra és ez rosszra vezetett. Mivel a munkahelyemre és a családomra is szükségem van, úgy döntöttem, hogy a másik családomtól veszek búcsút. Szerencsére a többiek megértették és elfogadták a döntésemet, nem nehezítették meg a dolgomat, csupán azt kérték, hogy addig maradjak, amíg nem találnak új dobost. Persze, én sem úgy gondoltam, hogy azonnali hatállyal hagyom ott őket… 2010. december végén volt az utolsó koncertem az Oi-kor-ban. Azt azért nem mondom, hogy soha többé nem fogok velük játszani, mert azt ők is tudják, ha bármiben segíteni kell nekik, rám számíthatnak. Az Oi-kor mindig is ott lesz bennem és sohasem fogom elfelejteni azt az időszakot, amit velük tölthettem! Azért a másik zenekar megmaradt… A Frommer Baby mellett sokkal több időm maradt és rendeződött a magánéletem is. – Végezetül, mi motivál még hétről-hétre, hogy felmenj a színpadra? – Szeretek zenélni, ismerősökkel találkozni, esetleg új arcokat megismerni, megosztani velük a gondolatainkat, a zenénket. Szeretem azt hallani, hogy: „Vissza-vissza-vissza…!” Rákos Gábor
25
– Annak ellenére, hogy veteránok vagytok ezekben a körökben, mesélj egy kicsit a zenekar kezdeteiről: mikor, hogyan alakult meg a Panzerfaust? – Hát… ha jól emlékszem, ’89-ben kezdtem el kacérkodni a gondolattal, hogy csinálok egy másik bandát. Elég nehézkesen indult, sok zenész járta meg a zenekart, nem csak a mi köreinkből. Az első működőképes felállás ’91-ben alakult ki….. – Több ismerősöm meglepődve nézett titeket eleinte, nem értették miért csináltok egy, az Oi-kor-hoz hasonló zenei stílusú bandát. Hozzáteszem, ezekben az időkben a hazai színtéren még nem volt elterjedt a projektezés. Ti
és harag” címmel. Mikor a Láng Műv. Házban egy koncertetek előtt megláttam az árus standon, hogy lehet kapni, megkérdeztem az árust, milyen ez a kazi, ajánlaná-e? Azt válaszolta: „Ezen a színtéren a legjobb, legkeményebb magyar banda!” Sok év elteltével mit gondolsz erről az anyagról, osztod a srác véleményét? – A mi köreinken belül zeneileg ez egy új dolognak számított. Igazság szerint tudtommal ennek az anyagnak a kapcsán hangzott el a „nemzeti rock” kifejezés. Nagy Feró kérdésére adtam e választ a Gomba nevezetű kocsma előtt. Persze, ahogy látom, ezt a meghatározást azóta már jó páran saját terméküknek tudják be, és mára már minden ilyen jellegű zenekar ezt a stílust nyomja. Szóval azt
Ezeken a hasábokon jónéhány évvel, sőt több évtizeddel ezelőtt létezett zenekarokat szeretnénk bemutatni, amelyek akkor irányadók, stílusteremtők voltak... de talán pont ezek miatt sok esetben meg nem értéssel, mellőzöttséggel is szembesültek, és (sajnos) rövid ideig működtek. (Aki esetleg kissé túlzónak tartja a rovat elnevezését, annak javaslom, olvassa végig a majd itt megjelent interjúkat, és próbálja beszerezni valahogyan a cikkekben szóba került hangzóanyagokat, számokat.) Maci elsőként Zalavári László basszusgitáros, énekest kérte fel egy alapos tényfeltáró visszaemlékezésre. miért éreztétek mégis azt, hogy bele kell vágnotok ebbe a bandába? – Szerintem, aki kicsit konyít a zenéhez, az egyből vágta, hogy ez más, mint az Oi-kor. Pont ezért kezdtem bele. Mást akartam és tudtam, hogy az akkori Oi-kor-nál jóval többre vagyok képes. Persze, ehhez meg kellett keresni a többi megfelelő zenészt. – Elsőre sablonosan hangzik talán a következő kérdésem, de az apropóját az adja, hogy az Oi-kor-ral elhíresültetek mondhatni a „németellenességről”, NS ellenességről, így azt gondolom, mégis csak érdekes lehet, hogy miért pont a Panzerfaust nevet választottátok? – Furcsa, hogy ez a hír járta. Nem emlékszem, hogy a környezetemben németellenesség élt volna, és voltak berlini cimborák is szép számmal. A név pedig igazság szerint azért alakult így, mert angol nevet nem akartunk, de mindenféleképp valami szigort szerettünk volna. Ez lett belőle… – Bemutatkozó kazettátok 1993-ban jelent meg „Remény
26
hiszem, egy mérföldkő volt az az anyag. – Nekem egyébként nagyon tetszett ez a fellépésetek, ezt követően már nagyon vártam, hogy bármi információt megtudjak rólatok, esetleg eljuthassak egy újabb előadásotokra. Én nagyon lelkes voltam, ugyanezt éreztétek mások részéről is ezekben a kezdeti időkben? – Volt némi érdeklődés a csapat iránt. Játszottunk egy csomó helyen sok-sok zenekarral. Általában egy-egy szám után pár másodperces csend uralkodott a nézőtéren mielőtt megtapsoltak volna. Ez volt a döbbenet és a letaglózottság hangja. Mint amikor jól pofán verik az embert és nem tudja mi is van. Na, valami ilyesmit akartam eredetileg… Játszottunk pl. egy Magyar rock fesztivál elnevezésű rendezvényen, ahol az akkori menő rock bandák tolták. Mikor fent voltunk a színpadon, a hátunk mögött álltak és csak néztek, hogy mi ez. Utánunk jött volna a Metal Lady, de nem engedték színpadra, betettek valami ismeretlen csapatot. A közönség meg csak állt és eltelt pár perc, mire magukhoz tértek. Akkor úgy éreztem, odab.sztunk ahogy kell!
– Kezdetekben Ványi Tomi püfölte a bőröket a zenekarban, őt pedig a Kicsi követte. Ez okozott némi fennakadást? Netán az új ember adott nektek is egy újabb lökést a továbbiakban? – Tominak megvolt a maga varázsa és ütötte a dobot ezerrel. Persze, hogy megtorpantunk mikor kilépett. Aztán a Kicsivel kijjebb nyílt a világ, csomó olyan dolgot meg tudtunk csinálni ami számunkra is újdonságnak számított. Ducó meg olyan szintű gitárossá érett, hogy az ország legjobbjai között lett volna a helye. – Nem telt el túl sok idő, és jött a „Valami történt” kazetta, ami már sokkal izmosabb, kiforrottabb lett. Ezt követően szerintem nagyságrendekkel megugrott a zenekart kedvelők létszáma (ezt a rengeteg Panzerfaust pólót viselő ismerősömből kiindulva gondoltam elsősorban). Ezt ti is éreztétek? – Az tényleg kemény anyagra sikeredett, és azt hiszem rádupláztunk az előző lemezre. Ennek ellenére közönség szempontjából egyáltalán nem jutottunk előrébb. Sőt… A koncerteken 50-60 ember volt jelen. Ráadásul évente max. öt bulit nyomtunk. Nem volt érdeklődés… – Akikről az imént írtam, ezek persze mind a skinhead mozgalom tagjai voltak. Időközben viszont az a szóbeszéd járta, hogy ti szélesebb köröknek szeretnétek zenélni. Mi volt ezzel a célotok: szerettetek volna a zenélésből megélni, vagy minél több emberhez eljuttatni azt az üzenetet, amit a bőrfejű bandák szinte csak a már mozgalomba bekerülteknek tudtak átadni, esetleg valami más vezérelt titeket? – Ez megint új és nem hallottam még. Ha szélesebb körökhöz eljutott volna a zenénk, az azért lett volna jó, mert esetleg pár ember azonosulhatott volna a szövegek hátterével. Másrészt meg, mi közülünk tudtommal nem sokan jutottak el odáig, hogy a számaikat országszerte játsszák. Inkább fordítva van manapság. A régen menő nagy zenekarok közelednek a mi köreinkhez, ki tudja milyen megfontolásból. Az igazság az, hogy egyszer beadtunk egy kazettát
a Diákszigetre. Pár nap múlva vissza is jeleztek, kell a banda, ez világszínvonalú zene, stb. Mikor elküldtük a tagok neveit, egyből visszakoztak. Így jártunk egy tévécsatorna képviselőjével is, aki koncert után odajött hozzánk, és nem hitte el, hogy ilyet le lehet játszani színpadon. Minden áron futtatni akarta a zenekart.
Annyit kért, hogy kicsit finomítsunk a zenén meg a szövegeken. Na, akkor mondtuk, hogy felejtse el, akkor az már nem mi lettünk volna. Hiú ábránd lett volna részünkről, ha ebből szerettünk volna megélni. Ez sosem volt cél. – Úgy emlékszem ezt követően olvastam a Vasutas által szerkesztett Oi & Ska Lexikonban, hogy készítettetek egy videóklipet, amit az A3 TV nagy sikerrel játszott (én ezt csak mostanság, az internetnek köszönhetően láttam!). Mi erről utólag a véleményetek, bejöttek a hozzá fűzött remények? – Semmilyen szintű változás nem történt. – Tudtommal nálatok is volt egy jókora szünet, mint a legtöbb ’90-es évekbeli hazafias bandánál. Az ezredforduló után valamikor viszont újra kezdtétek. Mi változott ekkor, ami miatt a folytatás mellett döntöttetek? – Úgy éreztük, van még bennünk annyi erő, hogy csináljuk a bandát. Ez a fajta igényesebb zene nagy energiákat emészt fel. Megkerestek minket egy finn metal fesztivál szervezői. Eljöttek a próbára, felvették kamerával. Csak annyit kértek, hogy vegyük fel az új nótákat és küldjük el nekik és várnak 27
szeretettel. Na, ez az, amire nem volt pénzünk. Ha akkor az összejön, gyanítom, egész másként alakulnak a dolgok. Aztán kedvünket szegte a nagyfokú érdektelenség, és szembesülnünk kellett vele, hogy csak a három hangos bugyuta semmitmondó közhely-puffogtatásra van kereslet. – Sok-sok év elteltével – 2006 márciusában – láttalak ismét színpadon titeket a Titkolt
Ellenállás „Így létezem” lemezbemutató koncertjén. Nagyon örültem a viszontlátásnak, mert ismét lehengerlő hatású volt a fellépésetek. Ennek a bulinak a plakátján már így szerepelt a nevetek: P.F. (Panzerfaust). Sokan kérdezték tőlem akkoriban, hogy tudom-e miért van ez így, de kielégítő választ sajnos nem tudtam adni nekik. Megkérnélek, ha ez publikus dolog, tárd fel olvasóink előtt a miértjét! – Semmi különösebb oka nem volt. Rövidíteni akartuk a nevet. Legyen Panzer vagy csak simán faust? Aztán ennél maradtunk. Persze mindenki csak simán panzerként emlegette… – Úgy emlékszem, 2009 nyarán láttalak utoljára titeket a Magyar Szigeten. Igaz, délutáni órákban, de ettől függetlenül hatalmas pofonnak éreztem, hogy csupán kb. harmincan ha néztük családiasan a hatalmas cirkuszi sátor alatt az egyébként irgalmatlanul profi előadásotokat. Megjegyzem, az egy hetes rendezvényen a legerősebb, számomra legszimpatikusabb produkciót láthattam ekkor! Ez az érdektelenség is közrejátszott esetleg, 28
hogy ezt követően már nem nagyon láthattunk titeket fellépni? – Abszolút! Nem láttuk értelmét a folytatásnak. Lehet, hogy ezek a csoportok akkor még nem voltak felkészülve egy ilyen jellegű zene befogadására. Talán még most sem. Ha annak idején az fesztivál összejön… Érdekes lett volna, ha ilyen háttérrel rendelkező banda ismertté válik. – Az imént említett mindkét bulin játszottatok több, még meg nem jelent Panzerfaust dalt, ezek megjelenését tervezitek majd valamikor? Helyesbítek, néhányat az Oi-kor: „Csak az Oi-kor” című, legutolsó CDjén már hallhattunk. A többivel tehát mi a tervetek? – Vannak tervek... Az Oi-korral elkezdtük csinálni az új lemezt. Tudod, jövőre 30 éves az együttes és ez egybeforr a Magyar skinhead mozgalommal, ami szintén 30 éves lesz. Ha fel is kerül a lemezre egy-egy még nem rögzített Panzer szám, az mindenképp a öööö… populárisabb fajtából lesz. – Többünkben is felmerült a kérdés, mikor nemrég felröppent a hír, hogy Dudi távozik az Oikor-ból, hogy miért nem a kézenfekvő Panzerfaust folytatása mellett döntöttetek. – Egyáltalán nem szeretnénk ebbe az irányba elvinni az Oi-kort. Bár az utóbbi lemez, lemezek mások lettek, mint a régebbi kiadványaink, és aminek ki kell jönnie az ki is fog. Eleve két zenekart csinálunk, nincs többre lehetőség. – Felteszem konkrétabban is azért a kérdést, előreláthatólag lesz még valaha Panzerfaust? – Nem lesz! – Akárhogy is lesz, vagyunk egy páran, akik szívesen látnánk a lemezgyűjteményünkben legalább egy Panzerfaust CD-t! Úgy emlékszem hat-hét évvel ezelőtt azt mondtad, tervben van egy best of jellegű kiadvány, amin az első két anyag, vagy azokról a legjobb dalok, valamint újabb számok is lennének. Ez sajnos egyelőre még nem jött létre! Ezt az ötletet végleg feladtátok,
vagy várható még talán kellemes „meglepetés”? – Az a helyzet, hogy azok a 16 sávos szalagok már be vannak másolva egy s z á m í t ó g é p b e. Újrakeverjük és talán az éneket is újra feltolom. Ez már csak idő kérdése, de szeretnénk, ha megmaradna az utókornak jó minőségben. – Akármit is hoz a jövő, köszönjük szépen a válaszokat, további sok sikert, és örömteli pillanatokat kívánunk nektek zenei ténykedéseitek során! Végül pedig tiétek az utolsó szó. – 2012-t írunk. Az elvárásoknak is ennek megfelelően kellene alakulnia zenei téren is.
Mostanság hallok olyan nótákat idősebb zenekaroktól is, amit nem tudok hová tenni. Az ember esze megáll, micsoda igénytelenség uralkodik. Ezek után ne csodálkozzunk, ha a fiatal zenekarok zöme nem ad ki értékelhetőt a kezéből. A legfurcsább az, hogy leginkább erre van kereslet. Ez viszont minősíti a társadalmat is sajna… Viszont akadnak olyan bandák, akiknél tisztán látszik az intelligencia a zene és a szövegek tekintetében, és totál levehető, hogy tudják, mit akarnak és ki is tudják vitelezni. Az alapelv nem lehet más és ez alól nincs kivétel, mindenkit és minket is beleértve: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Biztos,hogy menni fog! Maci
A nyár folyamán a Magyar Hang facebook oldalán több alkalommal is kitettem egy felhívást, mert szerettem volna, ha „civilek” is bemerészkednek a pályára, vagyis rajongói élménybeszámolók segítségével tudósíthatnánk egy pár nyári rendezvényről. Azonban lapzártáig nem jelentkezett egyetlen bátor „cikkíró” sem... Macit kivéve:) Ő egy komplett kétnapos összegzést adott! Én, a színpadon állók közül – hogy ne legyen annyira egyértelmű a történet – most nem a zenekarvezetőket, frontembereket kértem fel a szereplésre, hanem a Székely Sziget esetében a gitárosokat, a Boreál Fesztivál és a Magyar Sziget fellépői közül pedig a basszusgitárosokat. Szerencsére, közülük egy páran elvállalták a közreműködést, ezért a követRIGÓ TAMÁS kező oldalakon az ő véleményük (is) olvasható Palmetta a Katrosa-völgyi, és a verőcei fesztiválról. Maga a fesztivál nagyon jó helyen volt, gyönyörű fotók: IV. Székely Sziget facebook oldala, Salamon Roland
30
szép környezetben. A közönség is szuper volt, barátságos emberekkel találkoztunk, bár nem voltak túl sokan sajnos. A hagyományőrző műsorok (íjászok, harci bemutatók, néptánc, stb.) nagyon tetszettek, és volt egykét fiatal tehetséges kislány, akik hét-nyolc évesen olyat énekeltek, hogy csak néztem. Pici negatívumként egyrészt azt tudom megemlíteni, hogy csúszott a program, mert kigyulladt a trafó, és ez áramellátási gondokat okozott. Másrészt, hogy a román fináncok végig hesszelték a rendezvényt, gondolom azért, hogy lesz-e valami balhé. A hangosítás a helyi viszonyokhoz képest nem volt olyan rossz, de találkoztunk már jobbal is. A műsorunk nagyon jó fogadtatást kapott… amúgy is egyre jobban érzem magam a Palmettában.
PETRI LÁSZLÓ Titkolt Ellenállás Az utazásunk – a turné busszal – szépen reggeli előtt, azaz hajnalban indult, tehát vittem a „metál nyak párnát” mert nem kis útra voltunk kirendelve, hisz a turné célpontja Erdély volt, ahol nagyon barátságos tájakon roboghat el az ember. (Ajánlom mindenkinek a Székely Szigetet és a Magyar Szigetet, hiszen tartogatnak még erős spórákat ezek a fesztiválok!) Mindig jó hangulatban vagyok, amikor megyünk koncertezni, mert ez számomra egy nyaralásnak is felfogható, meg persze imádok zenélni az úriemberekkel! Mivel mindig átalszom az utakat, vagyis lezombulom, főleg ha ilyen hosszú, akkor fontos is az alvás, elrakni magunkat befőttbe estíre!:)… Az érkezés mindig fantasztikus. Kinyújtózni, meg meginni egy szép átlátszó nedűt (ami nem víz), főleg, ha ezt így hegyek között teszem. Gyönyörű és csodálatos élmény! Az első dolog, még a sör után, a színpad megszemlélése, ha persze van!:) Itt pedig nem is kicsi porond állt a helyszínen… Bár a generátor már megint feladta a dolgát (kigyulladt, vagy mi?) – mondom is, de jól kezdődik majd akkor ez az éjszaka –, de hála Istennek, és a szervezőknek, megoldották a problémákat, és mehetett a program! Most már rájöttem mi is számít a rock/metál zenei életben: nem csak a közönség száma, hanem az is hogy hova mész, s kivel, mit iszol, milyen hangulatod van, és hogy nem vagy-e elfásulva, stb. Ezek a tényezők számítanak ténylegesen a hangulat varázsában. Nem lehet még elbújtatni a szőnyeg alá a zenei élet fő dolgait sem, ami nélkül megint nem létezne semmi jó: technikus, road-ok, nem recsegő hangosítás, minőségi kontroll/monitor láda, tehát mindennek takaros kis menyecskének kell lennie egy minőségi koncerthez. A mi bulijaink mindig a toppon vannak… Az öreg fiúk rutinja miatt is, és mert mi is be vagyunk tanítva, hogy mit hova rakjunk, és hogyan szól a legjobban. De a saját véleményünk is fontos, mivel Gyuri mester a „Rönó” jellel hódít, mi pedig a gitár sound-okon próbálunk fejleszteni, hogy azonosuljunk az egyedi erős hangjával… …Az íjász harcosok bemutatóját mindenki csodálkozva nézte, engem valahogy a háttérzenéjük jobban megfogott:P Köszönöm a megtisztelő felkérést a Magyar Hang részéről, melynek szívesen tettem eleget. Remélem ezen élménybeszámolómmal is hozzá tudtam járulni a nemzeti rock és metál zene, valamint a magazin mind szélesebb körben való népszerűsítéséhez…
31
DOHAR JÁNOS – Vanguard Először is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy megszólalhatok az újságban. Már az előkészületi próbáinkon nagyon feldobott voltam amiatt, hogy egy ilyen nagyszabású rendezvényen helyet és időt kaphattunk. A fesztivállal kapcsolatban vannak pozitív és sajnos negativ élményeim is… Nagyon felemelő érzés volt, hogy egy napon színpadon játszhattunk a Kategorie C-vel és Kima Norbiékkal. (Ez egy kicsit fura is volt, mert januárban a kosdi Nemzeti Hang tehetségmutató versenyen Norbi volt az egyik zsűritag.:) A hangulat és a közönség is jó volt, bár a hangosítás hagyott némi kívánnivalót maga után… Elég furcsa volt számunkra, hogy a saját cuccainkon kellett játszanunk, mert eddig bárhol léptünk fel, mindenhol biztosítva voltak az alapok (dob, gitár és basszusgitár erősítők). De ezeket leszámítva – a zenekar nevében is – jónak értékelem ezt a bulit, főleg, hogy ez volt az első ezzel a felállással, és csak jó visszajelzéseket kaptunk. fotók: www.nemzetifoto.hu
I. Boreal Fest A kétnapos debütáló fesztivált megelőzően készültem, hogy ha tehetem kilátogassak rá. Szerintem a Magyar Sziget szervezőgárdájának a legjobb gondolata volt az, hogy így elkülönítve egy másik rendezvényt is elindítanak. Mivel ez teljesen más vonal, mint ami az egész eddigi magyarszigeti gondolat alapkoncepciója. Első nap (kedd): Kíváncsian vártam ennek a napnak az első fellépőjét, mivel minden zenész munkásságát jól ismertem már régebbi bandáikból, de ezt a formációjukat élőben itt lehetett tudtommal először látni. Aki esetleg nem tudná, ők a Betrunken Onkelz, akik a német nyelvterület egyik legnépszerűbb, skinheadből rocksztárrá avanzsált csapatának a Böhse Onkelz-nek a tribute zenekara. A zenei alap nagyon rendben volt náluk, de az ének szekció sajnos ettől jócskán elmaradt. Sokunk kedvelt énekese, Cseresznye Gyuri (aki a Titkolt oszlopos tagja már tizen éve) töltötte be itt is a frontember szerepét, s lehet, ez a debütálásnak 32
köszönhető, de sajnos sem a német kiejtés, sem az éneklés nem volt rendben. Ezt viszont nagyban ellensúlyozta, hogy a KC vokalista, Udo, aki több számot is végig énekelt Gyurival, nagyon rendben volt mind a a német anyanyelvi szinttel, mind az énekstílussal. Így kiegészülve a zenekar egy kifejezetten élvezhető produkciót mutatott be azoknak, akik kedvelik ezeket a régi dalokat, vagy esetleg azoknak is, akik még csak most ismerkednek velük. Utánuk a német focihuligán csapat, a Kategorie C következett. Ez volt a második fellépésük hazánkban. Akik mindkét koncerten ott voltak, azt hiszem osztják a véleményem, hogy az első E-klubos bulijuk az sokkal erősebb volt, de ettől függetlenül ezen az estén is jó formában voltak a srácok. A publikum nagyobbik része sajnos csak egy-két slágerüket ismerte, azokkal lehetett őket jobban felpörgetni, amit a rutinos frontember meg is tett. Nekem nagyon bejön a mondhatni egyszerű, de nagyszerű zenéjük, s ezen az estén is profin lenyomták ezeket az énekelhető, fülbemászó témákat. Nem ismerem a teljes diszkográfiájukat, csupán három-négy albumot, de azokról is volt még néhány dal, amit hiányoltam. Persze meg tudom érteni őket, hiszen a már említett közönség hangulatának szinten tartása volt inkább a céljuk, mint,
hogy minden igényt kielégítő monstre repertoárt mutassanak be a munka után kissé fáradtan idesereglett szurkoló brigádnak. A hangulat remek volt, ők voltak egyértelműen az este kimagasló produkciója. A főzenekar után a közönség nagy része távozott, így a hazai Vanguard fellépését egy igencsak szellős nagy sátor fogadta. A zenekar pár hónappal ezelőtt egy emberre redukálódott (a frontember maradt meg csupán), majd pár nap múltán mondhatni újjászerveződött, mivel egy – már egyébként is működő – komplett zenekar, a Kitörés legénysége sietett az énekes hölgy segítségére. Ezzel a megújult felállással is követték a régi sémát, hogy kizárólag feldolgozásokat adnak elő. Nekik is ez a fesztivál lett a debütáló bulijuk ezzel a felállással. Rengeteg (talán 25-30?) dallal készültek, de itt sajnos a mennyiség a minőség rovására ment. Szerintem jobb lett volna, ha mondjuk csak 10-12 dalt játszanak el tökéletesen, mint kétszerannyit, folyamatosan elrontva. Sajnos az este zárásaként így egy igencsak gyengécske produkciót kaptunk, aminek csupán azok voltak a jobb pillanatai, mikor a gitáros srác énekelt végig talán egy-két számot, akkor lehetett érezni, hogy azok már régóta begyakorolt, mondhatni rutinosan előadott témák. Második nap(szerda): Nyár lévén egyeseket még megtévesztően „világos” volt, mikor a lengyel Invasion a húrok közé csapott. Volt olyan ismerősöm, aki meg is kérdezte tőlem, hogy ez még csak valami beállás? Persze hamar rájöttek ők is, hogy szó sincs róla. A saját számaik mellett rengeteg Skrewdriver feldolgozással készültek, amiket
kifejezetten jól adtak elő! Ezzel lassan sikerült a hangulatot is feldobni, valamint egyre több nézőt bevonzani a cirkuszi sátor alá. Azt gondolom, megérdemelték volna, hogy egy hazai bandát betegyenek eléjük a szervezők, hogy már eleve nagyobb létszámú nézősereg lássa őket, de az előadásuk így is teljesen rendben volt! Utánuk ismét egy lengyel csapat, a Tormentia következett. Tőlük egyetlen lemezt ismertem csupán, ami egy teljesen meggyőző technikás metal anyag. Elsőre picit fura volt a színpadképük, dobost ugyanis nem láttam mögöttük. Nem tudom, hogy ez egy megszokott dolog lehet e számukra, de tökéletesen oldották meg így is az előadást. Sorban zúzták végig a súlyos témákat, nemcsak hogy hozták az általam is ismert korong szintjét, de az élő produkció varázsa is teljesen rendben volt! Őket már sokkal népesebb publikum nézett végig, akik nagyon hálásak is voltak, nem idegenkedtek a durva témáktól, ami kellemes meglepetés volt számomra! Mindkét lengyel banda nagyon jó volt, és az őket támogató polák közönség is végig barátkozós, bajtársias volt. Harmadikként a hazai Palmetta következett, ami nekem egy picit fura volt, mármint a sorrendet illetően. Itt viszont teljesen jól döntöttek a szervezők! Végre egy igazán profi rockosmetalos magyar népzenét előadó magyar csapatot is tudtunk prezentálni. Már évek óta nem láttam élőben őket, időközben tagcsere is történt, ami szerintem klaszszisokkal jobbá
33
tette a csapatot. Nagyon energikus, és teljesen egyben lévő előadást láttam tőlük, amit a nagy számú közönség is hálásan fogadott. Végre egy olyan hazai produkciót láthattunk a két nap alatt, amire büszkék lehetünk, és az idesereglett külföldiek sem úgy mennek haza, hogy nem láttak egyetlen igazán jó magyar bandát sem. Az utolsó fellépő a svéd énekesnő Saga volt, akit szintén másodszor láthattunk hazánkban. Nekem már a tavalyi fellépése is nagyon tetszett, kivéve azt a szedett-vedett haknit, amikor sebtében összeverbuvált emberekkel akartak vele néhány Skrewdriver dalt előadatni. Ezt leszámítva egy minőségi egységes produkciót hozott már akkor is. Idén az önálló dalai mellett 6-8 szám erejéig egy jól összepróbált zenei alapot nyújtó, magyar srácokból álló kis csapat támogatta meg az előadását, ami az este méltó befejezése is volt egyben. Nekem picit furcsa volt, hogy a saját dalok és a Skrewdriver feldolgozások végig váltogatva kerültek előadásra, de ez persze lehet csak nekem tűnt fel, és ettől elte-
34
kintve egyébként mind a saját számok, mind a Skrewdriver témák kiválóak voltak! Udo (KC), és Gyuri (TE) is besegítettek a feldolgozásokba, s ezúttal pont az ellenkezőjét tapasztaltam, mint az előző napon. Hazánk fia ugyanis nagyon jó érzékkel, csak a refrénekbe beleerősítve kiválóan oldotta meg a feladatot, míg a német srác olyan volt picit, mint elefánt a porcelán boltban. A közönség mondhatni végig tenyerén hordozta Sagát. Olyannyira, hogy háromszor(!) tapsolták vissza, ami szerintem egy kissé giccsessé is vált, de persze akik lelkesen harmadszor is visszatapsolták, azok ezt biztos máshogy élték meg. Ezektől eltekintve egyébként azt kell mondjam, talán a Festival Boreal legnépszerűbb, s egyben legjobb előadását láthattuk! Amennyire gyengécskén indult az első nap, a második ezt teljesen feledtette a négy nagyszerű előadással! További jó, és sikeres munkát kívánok a szervezőknek! Maci
YODA – Betrunken Onkelz Előzmények: A tavalyi MSZ után – akkor ad hoc jelleggel együtt játszottunk Saga-val – tavasszal Zagyva Gyula és Toroczkai Laci megkeresett bennünket (a bOIs három tagját – Csajszi, Ceka és jómagam –, illetve Kima Norbit és Cseresznye Gyurit), hogy idén is szeretnék, ha mi zenélnénk a svéd énekesnő mögött. Skrewdriver számokkal és Saga néhány saját dalával kellett készülnünk. Ezen kívül új bandánkkal, a BO tribute (Betrunken Onkelz) zenekarral – Böhse Onkelz számokat játszunk – is bemutatkozhattunk a 2012-es Festival Borealon. Mivel ez a csapat is a fentebb említett zenészekből áll, így mindkét fellépésre együtt készültünk Békésen, a Titkolt Ellenállás próbatermében. Nagyon örültem, hogy éppen a Kategorie C előtt debütálhatott a bandánk. Már korábban előzetes egyeztetések folytak a német zenekarral (segítőnk, Kassay-Kézi Gábor, a Viking Bolt tulajdonosa, a Kategorie C barátja, tolmácsa), hogy énekesük, Hannes Ostendorf esetleg feljönne a színpadra velünk énekelni a Böhse számokat. A sziget: 2012-ben zenéltem tizenegyedszerre a szigeten, tehát eddig az összes Magyar Szigeten jelen voltam. Idén a bOIsszal nem léptünk fel több okból kifolyólag sem. (Most készítjük egyébként a második lemezünket.) Újdonság volt számomra a Festival Boreal. Minden eddiginél nagyobb fába vágtuk a fejszénket azzal, hogy egy külföldi zenekar számait játszottuk és németül énekeltünk. Tudni kell a Betrunken Onkelz-ről, hogy egyikünk sem beszél németül, énekesünk, Cseresznye Gyurka fonetikusan leírva tanulta meg a szövegeket, így neki volt talán a legnehezebb feladata. Saga koncertjére sem volt egyszerű a felkészülés. A nagy távolság miatt nem volt lehetőségünk vele próbálni, csak a fellépés előtti napokban tudtuk összerakni a műsort. Mint minden alkalommal, most is nagy lelkesedéssel készültem a fellépésekre. A hangosítással maximálisan meg voltam elégedve. Ricsivel, a hangtechnikussal évek óta jó kapcsolatban vagyok, sokszor dolgozunk együtt, így fél szavakból is megértjük egymást. A közönségre sem lehet panaszom. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag ismeretlen zenekarként – bár egy ismert együttes számaival – mutatkoztunk be, nagy szeretettel fogadtak minket. A Kategorie C énekese már az első számnál feljött a színpadra és ezt többször megismételte a koncert alatt, a hangulat szerintem fantasztikus volt. Másnap Saga koncertje szintén jó hangulatban telt, Hannes aznap este is sokat tartózkodott a színpadon… Jó ötletnek tartottam, hogy a cirkuszi sátor mellé visszahozták a sörözőt, így a közönség a szomjúságát helyben olthatta a koncertek alatt is, nem kellett a büfébe menni utánpótlásért. A Táltos Étel étkei rendkívüliek voltak, nekik köszönhetően betekinthettünk az ősi magyar ízvilágba (nekem a karakán lett az egyik nagy kedvencem). Összességében azt mondhatom, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan idén is kellemes élményekkel gazdagodtam a Szigeten. Sajnálattal láttam azonban, hogy évről-évre egyre kevesebben látogatják ezt a rendezvényt.
35
CZIMMER JÁNOS Egészséges Fejbőr, Csillag Sólyom Az a szerencse ért, hogy egy ilyen páratlan szép helyen megszülető és igazán nemes cél érdekében munkálkodó, egy egész nemzetet átfogó kezdeményezés születését követhettem végig. Sőt nem csak követője, de részese is lehettem annak a csodálatos dolognak, mikor egy elszakított területen élő fiatal itt ezen a helyen érzi igazán úgy, hogy tartozik valahova! Itt találkozhattak hasonló sorsú emberrel és az önfeledt esti beszélgetések során itt töltődhet fel ismét reménnyel, hittel! Mivel a szervezővel mondhatni közeli, baráti kapcsolatom van, így mindig családias hangulatban telt számomra a szigeten töltött időszak! Döntő többségben pozitív és tanulságos élménnyel lettem gazdagabb a végére! Mivel minden évben valamilyen formában fel is léptem a rendezvényen, a színpad világát a másik oldaláról is volt szerencsém megtapasztalni. Mindig kiemelt figyelemmel készültünk ezekre a fellépésekre. Az év legnagyobb és legtöbb ember előtt zajló koncertjeit adtuk itt! Így bizton mondhatom a legtöbb szép emlék is itt született! Nagyon büszke vagyok, hogy sikerült ebben a csodálatos völgyben otthont teremteni minden MAGYAR számára és külföldről is „elirigyelték” ezt a hangulatot! Ugyanakkor meg kell mondanom kissé aggódom, hogy a szervezőknek lesz-e annyi ereje, kitartása és bölcsessége, hogy a mind több támadást, kritikát, jó és rosszindulatú kezdeményezést a Sziget életben tartására tudják fordítani! Én nagyon drukkolok nekik és természetesen a magam eszközeivel mindig is támogatni fogom az ilyen célokat!
36
FARKAS GÁBOR – Dobogókő Ha emlékezetem nem csal, a Magyar Sziget 2001-es kezdete óta rendszeresen felléptünk, köszönet Zagyva Gyulának és a Hatvannégy Vármegyéseknek. Mindig örömmel jöttünk ebbe a festői környezetbe, ahol évről évre javulnak a körülmények. Mostanra egy rendkívül jól szervezett élet zajlik a tábor területén. A rendezők nagyon határozottak, de kellően udvariasak is. Kezdetben a pár száz fős koncertre járó közönséghez képest ezerben mérhető a fesztivál látogatottsága. Kicsik, nagyok, teljes családok táboroznak, sportolnak, előadásokat hallgatnak, egymásban erősítve a nemzeti érzést. A tábor lehetőséget ad a személyes találkozásokra is, mivel sok zenekar ezen a helyszínen fut össze. Idén is a fellépésünk kezdete előtt három órával érkeztünk, így volt idő a Historica-t és a Kárpátia-t meghallgatni, sörözgetés közben beszélgetni a régi ismerősökkel. Maga a koncertünk jól sikerült, jó volt a hangosítás. (Köszönet érte.) Remek volt a KÖZÖNSÉG (így nagybetűvel), mert a késői kezdés ellenére is kitartottak, és közösen jó érezhettük magunkat. Szívesen és nagy örömmel jövünk a későbbiekben is.
37
– Mikor kezdte, hogyan jutott el egyáltalán a faragáshoz? – 1972-ben kezdtem, csupa véletlenségből, a katonaságnál. Ez nem vicc! Elkezdtem akkor faragni, azóta is folytatom, és nem bírom abbahagyni… És, most már ebből élek. Úgy kezdtem, hogy rárajzoltam egy darab fára Petőfit a régi tízesről, aztán bicskával elkezdtem karcolgatni azt. – Na, de azért csak volt valami affinitása efelé… – Persze, gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, bütykölgettem mindent… de konkrétan a fafaragás eszembe sem jutott még akkor.
mivel senki nem lát a törzsükbe… Ez összefogja őket, nem tudnak repedni. Most, hogy én elkezdtem rajtuk dolgozni, nyíltak széjjel, eszméletlen, hogy milyen rohadások voltak bennük. Ilyenkor gyorsan egy úgynevezett folyékony fával bevonom őket, és majd nyugodtan le lehet őket festeni. – Külső szemlélőként nehéz munkának tűnik… – Igen, nagyon nehéz! – Ezért is nincs női fafaragó? – De, elvétve azért akad… nálunk is van egy, vigyázunk is rá nagyon! – Hogyan kapja a megbízásokat? Van-e valamilyen szervezett módja ezeknek a „külsős” munkáknak? – Karcagon lakom, ott van az otthoni saját kiállító termem, és a stúdió, a fafaragó műhely. Onnan indulva
Az interjú készítésének módja és ideje enyhén szólva is érdekes (volt)… Még 2008-ban, a Magyar Szigetről hazafelé Püspökhatvanban, a szabaidő parkban láttam meg egy fát faragó művészt, és rövid bemutatkozás után úgy döntöttem előveszem a diktafont, hátha fel tudom majd használni ezt a beszélgetést valamikor, valahol. Nos, most jött el az ideje, hogy az akkor felvett anyagból és a most nyáron felfrissített válaszokból készült cikkben bemutatkozhasson elsőként a Mesteremberek rovatban Tyukodi László, népi faszobrász. – Meg szabad kérdezni, hogy hány éves? – 1950-ben születtem… Most már, amikor az ember lent dolgozik, például a lábaknál, akkor nagyon szokott fájni a derekam. De azért folytatom… mindig jobbat és jobbat szeretnék csinálni! – Egy szabadidő parkban, gyönyörű szobrok között beszélgetünk, ahol még álló fából készíti el a következő alkotását. Mi ennek a technikája, mindegyiket sikerül-e megcsinálni? – A kiszemelt fák előzőleg le vannak kenve lazúrral, hogy egyben maradjanak,
38
járom az országot… Nehéz dolog ez, mert ha jönnek a felkérések, akkor két-három hétre is el kell jönni otthonról, attól függően, hogy hogyan sikerül megszervezni a vezetőkkel. Aki meghívott, legyen az falu, vagy város, vagy önkormányzat, esetleg magánszemély, az állja a tiszteletdíjat, a szállást, és az ellátást addig, amíg a munka készen nincs. – Az országhatárokon kívülre is szokott elfogadni meghívást? – Igen, elég sokat szoktam Franciaországban faragni. De egyébként is sokat vagyok kint, ha hívnak bemutatózni. Ugyanis én még ezen felül járom a fesztiválokat is… – Akkor ezek szerint kint is vannak szobrai… – Vannak persze, nagyon sok. Ahol dolgozni szoktam, és jönnek ezek a kivándorolt magyarok, és meglátják ezeket a parasztalakos, bőgatyás csikós, hortobágyi jeleneteket, akkor általában szoktak kérni a kinti lakóhelyükre – pl. Svájcba, Németországba –, hogy jaj, akkor egy magyaros sarkot csináljon nekünk. Konkrét kiállításokkal Franciaországba, Olaszországba és Bulgáriába jutottam ki eddig.
Díjak: Megyei Nívódíj, Nyíregyháza (1996) Országos különdíj (2000) Megyei különdíj (2003) Mester Remek díj (2006)
– És az hogy történik? Gondolom, csak a kisebb tárgyakat tudja magával vinni… – Igen. A nagyobb alkotásaimról fotókat állítanak ki. Viszont a kisebb művek szállítása is elég nehézkes, óhatatlanul megsérülhetnek, stb. Ilyenkor egy szállítási jegyzőkönyv alapján történik az egész lebonyolítása. Ezért inkább azokat a fesztiválokat szeretem, ahol bemutatózni kell, mert ott helyben készítem el a kért dolgokat. Olyan vagyok, mint egy népdalénekes, aki kap egy kis tiszteletdíjat a fellépésért… én is kapok. Kiemelném a Tisza-tavi fesztivált, az egy nagyon
nagyhírű dolog, aztán a karcagi birkafőző juhászfesztivált… ezekre mindenképpen el szoktam menni. Akárhogy is, nekem annyi barátom van az országban, hogy feltétlen találkoznunk kell néhanéha. Egy párból sajnos így is kimaradok… Szeretem ezeket a helyeket, meg az ottani – közönség előtti – munkát. A gyerekek egyből rátapadnak az ilyesmire, próbálkoznak ők is farigcsálni a vésővel. Nagyon lelkesek, imádják, és én is örülnék neki, ha valamelyikük a sikerélmény hatására idővel folytatná ezt a szakmát. 39
– Van ennek valamilyen iskolája? – ‘72-ben, amikor elkezdtem, direkt nem akartam senkitől tanulni. Én még hivatalosan nem láttam szobrászt szándékosan így dolgozni… Karcagon van egy Munkácsy-díjas szobrász… de nem megyek hozzá, mert félek, hogy utána úgy szól bele a technikámba, motívumaimban, hogy csak megzavarna. Maradjak így, azt mondják, így az ősi… Ez úgy magától jön belőlünk, üssük-vágjuk szó szerint, ahogy kell… Ebbe nincs olyan szabály, mint a klasszikus szobrászatban. Nagyjából arányos legyen, jól álljon, legyen valami hatása, ha az ember nézi a szobrot, tehát összességében jó legyen. Régen, már száz évvel ezelőtt is voltak fafaragók, de a faszobrászok azok mostanában nőttek ki úgy, hogy ez már majdnem klasszikus szobrászat. Autodidakta módon születtek… Amatőr, naív, mindennek elmondták, valaki megállt ott, és én meg egy páran léptünk ebben tovább, és minden nap rájövünk valamilyen titkára a fafaragásnak. Csináljuk egyre jobban… – Mesteremberek a rovat neve, ahová ez az interjú készül, viszont úgy tudom, pont ennek a szakmának nincs még mestere… – Igen! Mester remek van… de mester nincs. Van egy olyan országos javaslatunk, hogy legyen ebből is mester. Nem olyan vizsga ez… hanem beküldünk több zsűrizett anyagot, és akkor azt ott megnézik. Úgy szeretném, hogy olyan legyen, mint például a korongozóknál, a fazekasoknál, a népművészet mestere, mert nálunk csak népi iparművész van. De én azt akarom, hogy népi faszobrász mester is legyen. – Most egy népművészeti tábor keretén belül dolgozik Püspökhatvanban. Sok ilyen megbízása van egy évben? Kikkel szokott együtt oktatni? – Sok, kb. áprilistól októberig. Festőkkel, fafaragókkal vagyok együtt. Évszakfüggő a dolog, amíg kint kell csinálni, azt természetesen megoldjuk. Aztán én is bevonulok a műhelyembe, akkor szoktam általában a kiállításokra dolgozni. De volt olyan is, főleg az Árpád évben, 2007-ben, vagy a rá következőben, a Mátyás
40
évben, hogy amikor ilyen jubileum van, akkor nem győzöm faragni az ezzel kapcsolatos portrékat. De nincs két egyforma sohasem, még véletlenül sem jön össze… Nem tudok egyformákat csinálni. Franciaországban adtam el olyan, „Tyúkpiacon” című kis, 35 centis szobrot, hogy annyira nagy sikere volt, keresték volna a többit is. Persze nem sikerültek ugyanolyanra, egész másképp öltöztettem rajta az alakokat, de azok is elkeltek. – A szerszámokat nehéz beszerezni? – Nekem például Tiszaeszláron készítik, rendelésre kapom, de csereberélni is szoktunk egymás között. Erdélyi fafaragókkal is óhatatlanul összejövünk, nagyon jó késeik, vésőik vannak. Hát, ennyi idő alatt már annyi van, hogy kitart… – Milyen fával érdemes esetleg elkezdeni? – Hát, puhafa ne legyen, legalább tölggyel, de jó a hárs és a körte is. Minél keményebb a fa, annál jobb… igaz fizikailag megerőltetőbb vele dolgozni, de a végeredmény sokkal szebb. A nagyobb darabokat satuba kell befogni, vagy egy szorítóval összefogni, és úgy kell elkezdeni munkálkodni rajta. Valamikor, amikor még olyan kezdetleges volt ez a táborozás, még én is volt, hogy a combomon, meg így-úgy dolgoztam, de úgy nem jó. Először nem volt senki se felkészülve az országban erre, csak az volt, hogy gyertek, csináljátok, buli úgy is az egész… – Milyen hosszúak ezek a gyakorlati oktatások? – A táborok minimum tíz naposak, de a két hét az optimális. – A jelentkezésnél van valamilyen korhatár? – Elviekben nincs, de hát ez nem gyerekeknek való… de a húsz évestől a nyolcvanig bátran ajánlom! Nincs korhoz kötve, csak érezze a dolgokat… K.T.A