A varázsvessző RÁTH-VÉGH ISTVÁN GONDOLAT KIADÓ BUDAPEST, 1979

Generated by Foxit PDF Creator © Foxit Software http://www.foxitsoftware.com For evaluation only.

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

A varázsvessző GONDOLAT KIADÓ • BUDAPEST, 1979 A mű második, változatlan kiadása A belső illusztrációkat és a borítólapot rajzolta GYŐRY MIKLÓS Ráth-Végh István összegyűjtött művei ISBN 963 280 337 X ISBN 963 280 351 5 ©Ráth-Végh István jogutóda, 1966


TARTALOM A varázsvessző világából 4 A varázsvessző története 4 A fáraó átka 15 Fakír legendák 18 A genfi médiumcsoda 24 A Sátán hazája 27 Ördög és pokol 27 A KÁRHOZOTTAK 29 AZ ASSZONYÖRDÖG30 Az ördög barátai32 A FOJTOGATÓ THUGOK 32 KÍGYÓ VAGY PÁVA? 33 MODERN ÖRDÖGIMÁDÓ 34 A. szerelmes ördög 36 Ördögtörténetek 41 NEM JÓ AZ ÖRDÖGÖT A FALRA FESTENI 43 AZ ÖRDÖG ÉS A DIVATHÖLGY 44 A HÖLLISCHER MORPHEUS ADATTÁRÁBÓL 45 AZ ÖRDÖGÖK TANÁCSÜLÉSE 46 Pokoligázó tudományok 46 Faust. A valódi és a legendás 46 A PAKTUM 49 A magyar Faust 51 AMA NAGY TUDÓSNAK, PROFESSZOR HATVANINAK ÉLETÉBŐL NÉMELY TÖREDÉK 52 Simon mágustól Medici Katalinig 57 SIMON MÁGUS 57 VIRGILIUS 58 A FRANCIA UDVARI VARÁZSLÓK 60 A pokoligázó tudományok 61 FŐSZABÁLYOK, AMELYEKHEZ AZ EXORCISTÁNAK IGAZODNIA KELL 63 BENVENUTO CELLINI ÖRDÖGÖT IDÉZ 64 EGY MODERN MÁGUS 66 Halottidézés 68 A HALOTTLÁTÓ AKADÉMIKUS 70 KÉT ANGOL HALOTTIDÉZŐ 71 Boszorkány-történetek72 A boszorkányüldözés 72 A bűnlajstrom 77 LYKANTHROPIA 79 A VIASZ KÉPMÁS 81 SZERELMI VARÁZS 82 AZ ELVARÁZSOLT HERCEG 84 A MEGKÖTÉS 86 A BOSZORKÁNYSZOMBAT 89 A bíró előtt 93 A STIGMA 94 A VÍZPRÓBA ÉS A MÉRLEGPRÓBA 94 A VALLATÁS 95 A KÍNZÓKAMRÁBAN 95 Boszorkányperek 97 A WÜRZBURGI BOSZORKÁNYLISTA 100 BERNAUER ÁGNES 101


MÉG EGY HERCEGI ARA 102 AZ UTOLSÓ EURÓPAI BOSZORKÁNY 105 Legendás országok 106 János pap országa 106 Hol volt a földi paradicsom ? 108 Szent Patrick purgatóriuma 109 Rejtélyek és talányok 112 Kis enigmák 112 A SÁTÁN LÁBNYOMAI 112 A BARBADOSI SÍRBOLT 113 RÉGÉSZETI TALÁNYOK 114 A véletlen játékai 115 A TALÁLKOZÁSOK VÉLETLENE 116 AZ ŐRÜLT PORTUGÁL 117 AZ ÉLETMENTŐ VÉLETLEN 118 TIZENHÁRMAT ÜTÖTT AZ ÓRA... 118 TUDOMÁNY ÉS VÉLETLEN 119 AZ EGYIPTOMI KÉZIRAT 119 A VÉLETLEN TRÉFÁLKOZIK 119 EGYÉB VILLÁMCSAPÁSOK 120 A VÉLETLEN ÉS A BŰN 121 A jövő titka 122 VÉLETLEN VAGY ELŐRELÁTÁS? 122 A KÖLTŐ SEJTÉSEI 123 Az állítólagos hatodik érzék 124 SWEDENBORG 125 ÁLOM ÉS JÖVENDŐ 128 GARIBALDI ÁLMA 129 A KETTŐSLÁTÁSÚ CSALÁD 129 GOETHE 130 A SVÉD KIRÁLY LÁTOMÁSA 130 A BÁNYAKATASZTRÓFA 131 A francia forradalom jósai 133 Nostradamus 138 Készülődés a másvilágra 142 Másvilági kalauzok 142 BOURIGNON ANTOINETTE 142 SOUTHCOTT JOANNA, AZ ÚJ MESSIÁS ANYJA 143 BUCHAN ELSPETH MENNYBEMENETELE 145 ANN ANYÓ, A RESZKETŐ SZEKTA APOSTOLA 146 RÖVID SZEMLE EGYÉB PRÓFÉTANŐK FÖLÖTT 149 Aszkézis 159 A SIVATAGI REMETÉK 159 STILITA SIMEON 160 A FLAGELLÁNSOK 160 A HALÁL SZERELMESEI 163 AZ ÖRÖMTELEN ÉLET ASZKÉZISE 164 Eroto-misztika 165 EROS ÉS A KERESZTÉNY SZEKTÁK 167 AGAPEMONE 169 A BERLINI MESSIÁS 170 A KÖNIGSBERGI KÉPMUTATÓK172



A varázsvessző világából A varázsvessző története Mi a varázsvessző? Csodálatos szerszám, rávezet a föld mélyén rejtőző kincsekre. Megrándul a vesszőt tartó ember kezében, ha a föld alatt áramló vizek vagy érctartalmú rétegek fölé érkezik vele. Évezredek babonás képzelete szőtte körül a mese szivárványszín fonadékaival – ma pedig tudósok bontogatják a mese szálait, s azt állítják, hogy a babona szövete alatt komoly valóságra akadtak, vagyis a varázsvessző létezése tudományosan igazolva van. Több csoport vív betűharcot a varázsvessző körüli irodalomban. Az egyik a vakon hívőké. Tagjai az okkultista világból sorozódnak. Ők médiumi erőt látnak a varázsvesszős forráskutató vagy érckutató személyében. Szerintük ezek rejtett érzékenységgel rendelkező, úgynevezett kryptaesthetikus egyének, s médiumi erejük idézi elő a vessző kilengését, A másik tábor kicsiny, de annál hangosabb. Helyesebben: annál gorombább. Ugyanis a hivatásos szaktudósok, geológusok egy csoportja röviden efféle szavakkal intézi el a varázsvessző kérdését: ostobaság, butaság, szélhámosság, A harmadik gárda tulajdonképpen nem harcol, hanem mit sem törődve a hadizajjal, megy előre a maga útján. Ezek a varázsvessző modern, tudományos kutatói. Hát sem vakon hinni, sem elvakultan leszamarazni minden hívőt nem lehet. Közös hibája a vakoknak is, az elvakultaknak is, hogy nem rendelkeznek elég anyagismerettel. Gyérszámú adataikat másodkézből, sőt hatodkézből veszik; rostálatlanul használják fel, s csak azzal az adattal állnak elő, amelyik álláspontjukat igazolni látszik. Nem az a célom, hogy akármelyik tábor igazságát szolgáljam. Összegyűjtöttem a legérdekesebb adatokat a varázsvessző sokszázados történetéből, ezek egymásután sorakoztatva, színes, változatos képet adnak erről a kultúrtörténeti kuriózumról. Két élesen elhatárolt korszakot különböztethetünk meg a varázsvessző történetében. Egyik a babonás korszak, ez az idők mélyén kezdődött, s a XVII. század hajlatán végződött. Másik a tudományos korszak. Kezdődik a XVIII. század tudományos tapogatózásaival, s tart ma is. A babonás korszakban a legrégibb vesszőkutatót Mózes személyében vélték felismerni. A biblia csak annyit mond, hogy mikor a zsidók a sivatagban bolyongtak, s a szomjúságtól elepedtek, Mózes vesszejével a kősziklából vizet fakasztott. A varázsvessző hívei szerint a bibliának ezt az adatát képletesen kell érteni: voltaképpen Mózes nem úgy szerezte meg árvizet, hogy ráütött a sziklára, s abból víz buggyant ki, hanem ismerte a varázsvessző titkát, s rábukkant a föld alatt csörgedező vízérre. Különösen a bányászoknál kísértett évszázadokon keresztül a varázsvesszőbe vetett hit. Németországban ősrégi idők óta használták a varázsvesszőt. Régi metszeteken minduntalan találkozunk az érckutató emberrel, aki a varázsvesszővel kezében halad a föld felszínén, s alatta a rajz a föld feltárt belsejét mutatja, a megtalált ércek kincseivel. Mikor, hol, mennyi eredményt értek el a valóságban? Azt ma már persze nem tudhatjuk, de az ilyen ősrégi, időtlen időkön át, állandóan követett gyakorlat mellett nem lehet egyszerű vállvonással elhaladni. Legalábbis azt kell megjegyeznünk, hogy “valami lehet benne”. A középkor tudósai közül az alkimisták foglalkoztak legbővebben a varázsvesszővel, ők a csillagok befolyásával hozták kapcsolatba a vessző működését. Hétféle vesszőt különböztettek meg, aszerint, amint a hét planéta más-más ércre érezteti a befolyását. Az idők folyamán a tudományos babonák eljutottak a nép közé, ott leolvadt róluk a tudós máz, és mint közönséges, gyakran naiv elemekkel kicifrázott népi babonák tenyésztek tovább. Általában villaalakú vesszőt szokták használni, olyant, mint a gyerekek csúzlija. Hossza 4050 cm, vastagsága ujjnyi szokott lenni. A kutató jobb- és balkezével egy-egy ágát megmarkolja, s nyelével előre, vízszintes helyzetben maga elé tartja. Mikor forrás vagy ércréteg fölé érkezik, a villa nyele lefelé hajlik, sőt néha olyan erővel rándul lefelé – mondják –,


hogy a kutató alig bírja tartani. Némelyek hosszú és egyenes vesszőt használnak, s két végén megmarkolva, íj módjára meghajlítják. Víz és érc fölött a vessző íve ugyancsak nagy erővel a föld felé billen. A babona ott kezdődik, mikor arról van szó, hogy milyen fából és minő módon kell a varázsvesszőt készíteni? Ősrégi szokás a mogyorófa mellett döntött. Hogy miért éppen emellett, sokat törték fejüket a tudósok, s egész sereg bonyolult elmélettel iparkodtak a mogyorófa kiváltságának rejtélyét megoldani. Magam részéről azt hiszem, hogyha megoldásért nem kell olyan messzire kalandozni: egyszerűen azért használtak mogyorófát, mert hajlékony. (Megjegyzendő, hogy a későbbi vesszőkutatók már nem ragaszkodnak a mogyoróhoz, hanem egyszerűen dróttal vagy halcsonttal kísérleteztek. Sőt kísérleti szerszámuk volt az inga, vagyis fonálra felfüggesztett nehéz tárgy, esetleg semmi egyéb, mint egy rövid láncon fityegő zsebóra. Erről még később lesz szó.) A készítési mód körül teljes mivoltában kibontakozott a régi embernek babonás képzetekkel fertőzött fantáziája. Csak úgy egyszerűen lemetszeni a vesszőt, s elindulni vele forráskutatásra: ez nem fért össze a középkori ember alkímiás gondolatmenetével. Szerinte csak akkor lehet eredményre számítani, ha a készítési mód körül megtartják az előírásos szertartásokat. A legkisebb hiba a hókuszpókuszok körül már bizonytalanná teszi a sikert. Íme egy épületes példa a sokféle metódus közül: A vesszőt hajnali 3-4 óra között kell lemetszeni. De már előzetesen ki kell szemelni a megfelelőt. Nem mindegy, hogy melyiket vágjuk le; olyan ágat kell kikeresni, amely oly irányban nőtt, hogy a kelő nap keresztülsüt a villáján. Megtalálván a megfelelő gallyat, arccal a nap felé kell fordulni, meg kell hajolni háromszor a gally előtt, s el kell mondani egy verses imádságot, melyet valamiféle tudálékos diák szerkesztett, s a ponyva segítségével juttatott el a jámborul hívő, egyszerű emberekhez. Az imádság körülbelül így hangzott: “Isten áldása rád, nemes gally. Az Atya nevében kerestelek, a Fiú nevében megtaláltalak, a Szentlélek nevében letörlek. Gally, kényszerítlek téged a Legmagasabb Lény nevében, hogy mutasd meg, amit akarok; tedd, amit parancsolok stb.” Az egyház nem látta szívesen a babona e formáit, s ha valakiről kiderült, hogy ilyesmihez folyamodott, könnyen belekerült a világi bíróság börtöneibe. Az is megeshetett, hogy a túlzott titokzatosság az ördöggel való cimborálás gyanújába keverte az illetőt, amint azt egy igen érdekes esetnél nyomban látni fogjuk. Ennek az esetnek a hősei Magyarországon is jártak. Gobet, francia mineralógus rábukkant egy bennünket különösen érdeklő okiratra, ezt II. Ferdinánd magyar király és osztrák császár állította ki 1629 szeptember havában. A latin nyelvű okirat bizonyos Beausoleil báró javára szóló ajánlólevél volt. Magyarul így hangzik: “Tudtul adjuk és bizonyítjuk, hogy a jelen okirat birtokosa, Chastelet János, Beausoleil bárója, a mi különösen kedvelt hívünk, különleges megbízatással volt a mi szolgálatunkban, mint magyar királyságunk bányáinak intézéséhez kirendelt biztosunk; s abból a célból, hogy ezt a nagy munkát sikeresebben hajthassa végre, különös kegyből és hajlandóságból Felségünk Tanácsosának díszes méltóságát adományoztuk neki. Megbízatását sikerrel befejezvén, elbocsáttatását kérte, s egyben az iránt folyamodott Felségünkhöz, hogy adnánk részére megfelelő bizonylatot és ajánlást; amely becsületes kérelmét indokoltnak véltük s kegyesen elhatároztuk, hogy annak helyt adunk, stb.” Forrásom csupán eddig a pontig közli a királyi ajánlólevelet, s így nem tudtam megállapítani, hogy a báró a magyar bánya feltárása és igazgatása körül minő eredményeket ért el. Életsorsa egyebekben ismeretes, Jean de Chastelet, Beausoleil bárója 1590 körül született Brakantban. Vagyonos ember volt, s a családi hagyományok ellenére nem ment katonának, hanem a tudományt választotta, s korának egyik legtanultabb mineralógusává képezte ki magát. Nem csupán a híre járta be egész Európát, de ő maga is, mint fejedelmektől meghívott tudós, Spanyolországtól Svédországig, Itáliától Skóciáig, keresztül-kasul vizsgálta a bányákat; új tárnákat fedezett fel, és új eljárásokkal javította a mívelést. Ez mind igen szép, mondja az olvasó –, de hol itt a különös érdekesség?


Rátérek arra is. A báró fiatalon házasodott meg, s elvett egy Martiné de Bertereau nevű francia kisasszonyt. Olyan házasság volt ez, aminőt ideálisnak szoktak nevezni. A fiatalasszony részt követelt férjének munkásságából és rendkívüli intelligenciája segítségével mindazt megtanulta, amit az akkori idők tudósa ismert a geometria, mechanika, hidraulika, mineralógia és kémia anyagából. Csodálatos tehetségű asszony lehetett, mert temérdek tudományán felül tökéletesen beszélte az olasz, német, angol, spanyol és latin nyelvet. A házaspár közösen végezte kutatásait, s egymagában, Franciaországban százötven bányát tárt fel. Még ma is dolgoznak számos olyan francia bányában, amelyeket hiteles megállapítások szerint a Beausoleil házaspár fedezett fel. Nagy, igen nagy szó volt ez akkoriban. Franciaországban alig lehetett abban az időben bányaművelésről beszélni; kiaknázatlanul hevertek a föld alatt az ország természeti kincsei, s a báróné joggal hivatkozott egy későbbi emlékiratában arra, hogy ő épp olyan szolgálatokat tett Franciaországnak, mint ő előtte egy másik nő: Jeanne d'Arc, az orléansi szűz! Mi volt ennek a páratlan eredménynek a titka? A varázsvessző! Legalábbis a báróné ezt állítja Richelieu bíbornokhoz intézett emlékiratában. Részletesen fel is sorolja, hogy hányféle varázsvesszőt használtak, s miképpen kell ezeket készíteni és alkalmazni. Igazat írt-e a csodálatos asszony? – nem tudhatni. Vannak, akik azt hiszik, hogy a varázsvessző legendája nem igaz; a házaspár tudományos rendszer alapján tárta fel a bányákat, s a varázsvessző meséjét azért találták ki, hogy alkalmazkodjanak a kor babonás felfogásához, amely inkább volt hajlandó elhinni a csodásat, a természetfölöttit, mint a száraz tudományos valóságot. Erre mutat az is, hogy a báróné egy ízben hatalmasan elvetette a sulykot, mikor a Selmecbányái föld alatti manókról írt. “Selmecbányán – írta – ötszáz ölnyi mélységben a föld alatt apró manókat láttunk. Háromnégy öklömnyi, vén emberkék voltak ezek, teljesen bányászmódra öltözködve, kezükben lámpás és csákány. Aki nem szokta meg a bányák mélységének tüneményeit, halálra rémült volna a kísérteties jelenségektől.” A babonás elem oktalan hangsúlyozása végre is vesztét okozta a szerencsétlen tudós házaspárnak. Kutatásaikra elköltötték egész vagyonukat, háromszázezer livre-ét, ami körülbelül tízmillió aranyfrank körüli hatalmas summát jelent. Érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy utazásaikon nem csupán családjuk és nagyszámú cselédségük vett részt, hanem állandóan ötven német és tíz magyar bányászt is vittek magukkal. Vagyonuk fogytával most már szerették volna a munkájuk eredményét látni. Emlékiratokkal, folyamodványokkal ostromolták a kormányt, és nem gondoltak arra, hogy a francia udvarnál nem az ország java, s a személyes érdem az irányadó, hanem a protekció. A haszonleső kegyencek felfigyeltek a tudós pár kétségbe nem vonható eredményeire, s úgy gondolták, hogy a bányanyitási engedélyekkel járó haszon jobb helyen lesz az ő zsebükben, mint a gyámoltalan házaspáréban. De egyszerűen kisemmizni őket mégiscsak botrányt jelentett volna, ami nem lehetett az udvarnak kellemes. Tehát valamiképpen el kellett őket tenni az útból. Erre legcélravezetőbb módként az akkor szokásos eljárás kínálkozott: a boszorkányság vádja. Egyszerűen bevádolták őket Richelieu bíbornoknál, hogy istenkísértő babonaságot űznek, varázslattal dolgoznak, a sátánnal cimborálnak. Richelieunek volt annyi esze, hogy átlátta a vád aljasságát és ostobaságát, de semmi oka sem volt rá, hogy a hatalmas vádlókkal szembeszálljon, s kellemetlenségeket szerezzen magának a pártfogók nélküli, magános tudóspár miatt. Nem szólalt fel az érdekükben senki, csupán annyi súly esett mellettük a mérleg serpenyőjébe, hogy mérhetetlen gazdagságot szereztek Franciaországnak –, de ezt az érdemet lebillentette a vádlók hatalmi súlya. Richelieu úgy könnyített a saját lelkiismeretén, hogy nem állította a Beausoleil házaspárt boszorkányság miatt a bíróság elé, mert ennek esetleg vérpad vagy máglya lehetett volna a vége –, hanem minden bírói eljárás mellőzésével, puszta hatalmi


szóval börtönbe záratta őket. Mégpedig külön-külön, a férjet a Bastille-ba, az asszonyt pedig a vincennes-i államfogházba. Negyven évig élt együtt a szerencsétlen házaspár, összeforrva a hitvesi szeretetben és a tudományos munka közösségében – s életük alkonyán minden összeomlott fölöttük. Elveszett a vagyonuk, el a szabadságuk: nem csupán egymástól választották el őket örökre, hanem a gyermekeiktől is. Egyik fiú egyszer meglátogatta apját a Bastille-ban; erre lefogták, s őt is elzárták valahová. Mi lett a többi négy gyerekből, nem tudni. Az asszony nem sokáig bírta ki a börtönt. 1642-ben került fogságba, a rákövetkező évben meghalt. Férje tovább állta a balsorsot, az ő halála 1645-ben következett be. Tanulságos példája a hatalmasok hálájának. A Beausoleil házaspár szomorú sorsa óta a varázsvesszős kutatás nem igen foglalkoztatta a nyilvánosságot. Itt-ott írtak róla a tudósok, s megkísérelték tudományos okokkal magyarázni az eredményeket, de ezeknek a tudományos értekezéseknek a hangja nem hallatszott messzire. A nagy szenzáció, amely egy csapásra “divatba hozta” a varázsvesszőt, 1692-ben esett meg. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy egy egyszerű, műveletlen parasztember, Aymar Jacques nevezetű, varázsvesszejével felfedezte egy gyilkosság tetteseit! Az eset leírásának forrása az a hivatalos jegyzőkönyv, amelyet Lyon város királyi protektora vett fel. Maguk a tények tehát hitelesek; a magyarázatot később kísérlem meg. 1692. július 5-én este fejszével agyonvertek egy lyoni borkereskedőt feleségével együtt, s a pénzüket elrabolták. A tettesekről nem maradt semmi nyom, csupán a gyilkosság szerszámát, a véres fejszét találták meg a pincében, a két holttest mellett. A nyomozás már a kezdetén megakadt; a hatóságok el sem tudtak indulni. Ekkor jelentkezett egy szomszéd, azzal, hogy ő ismer bizonyos Aymar Jacques nevű parasztembert, ennek az a híre, hogy varázsvesszejével képes lopások és egyéb gaztettek elkövetőit felfedezni. A hivatalos emberek hallottak ugyan ilyesmiről, s nem is tartották lehetetlennek a dolgot, de természetesen nem engedte a tekintély, hogy egy parasztember segítségébe kapaszkodjanak. Ekkor az előzékeny szomszéd azzal állt elő, hogy ő bizony már elüzent Aymarért, itt is van, s a hatóságoknak rendelkezésére áll. Jó, ha már itt is van, mutassa meg a tudományát. Aymart levezették a pincébe, s kezébe adtak egy villa alakú fadarabot, amelyet egy kézügyre eső fáról törtek le. Az ember körüljárta a pincét, s íme, azon a helyen, ahol a meggyilkolt férfi holttestét megtalálták a vessző hevesen megrándult, magán Aymaron pedig nagy izgalom ütközött ki és pulzusa erősen vert. Fokozódott izgalma, s a vessző rángatózása azon a helyen, ahol az asszony holttestére akadtak. A pincéből a varázsvessző felvezette a bolthelyiségbe, majd ki az utcára, végig a városon, egészen egy kertész házáig. Közben azt mondogatta, hogy a tettesek többen vannak, ketten, esetleg hárman. A kertész házánál ez történt: Aymar bement a házba, megállt az ebédlőasztal előtt, melyen több borospalack volt, sorban megcélozta a palackokat, s az egyik palacknál a vessző megrándult. Tehát a tettesek itt jártak és a palackból bort ittak! A kertész felháborodottan tiltakozott. Aymar kérésére odahívták egész családját és személyzetét. A vessző a felnőtteknél mozdulatlan maradt, de két 9-10 éves gyereknél megbillent. A gyerekeket elővették, s ezek némi ráripakodás után bevallották, hogy de bizony láttak ők pár napja a kora reggeli órákban három embert besurranni a házba, ezek pár kortyot nagy hirtelen felhajtottak a palackból, és tovább igyekeztek. ők nem mertek szólni róla, mert féltek, hogy kikapnak, amiért nyitva hagyták a kaput. Pontosan leírták a három ember külsejét is. Aymar becsülete immár növekedőben volt. A prokurátor személyesen vette kezébe az ügyet. Hozatott még két olyan fejszét, mint aminővel a gyilkosságot elkövették, s ezt a kettőt, valamint a bűnjel-fejszét egy kertben másmás helyen elásatta. Elindította Aymart, s ez rövid bolyongás után azon a helyen állapodott meg, ahol a bűnjel-fejsze volt elásva. A kísérletet megismételték olyanképpen, hogy Aymar szemét bekötötték, s a fejszéket a fűbe rejtették ide-amoda. A varázsvesszős paraszt megint csak megtalálta az igazi fejszét. Most már nem kételkedtek többé benne. A prokurátor hivatalosan megbízta a nyomozással,


s kirendelt melléje egy bírósági jegyzőt és két poroszlót. Aymar vesszeje útmutatását követve, a Rhone partjára érkezett, s ott nagy csodálkozására három ember lábnyomát vették észre a fövényben, annak jeléül, hogy azok ott csónakba szálltak. Nosza utánuk! Az üldözők is áteveztek a folyón, s Aymar tovább vezette őket falurólfalura, kocsmáról-kocsmára. De még az ágyakat is megmutatta, amelyekben a tettesek aludtak! A hajsza napokon át folyt, keresztül egy nagy katonatáboron, keresztül Beaucaire város embersokadalmán, amely az ottani vásárra torlódott össze. Itt, Beaucaire-ben, Aymar bejelentette, hogy a tettesek szétváltak, kettő elhagyta a várost, de egy még idebent rejtőzik. A vessző Aymart és kíséretét a börtön kapujához vezette. “Ott benn kell lennie a tettesnek.” A hivatalos küldöttség előtt megnyílt a börtönajtó. Az igazgató elővezettette a “létszámot”; valami 14-15 rabot, köztük egy púpos fiatalembert, akit alig pár órája hoztak be holmi vásári lopás miatt. Aymar sorban nekik szegezte varázsvesszejét. A régi raboknál mozdulatlan maradt, de a púpos előtt megrándult és lebillent. A púpos persze hevesen tagadott, de Aymar tekintélye immár akkora volt, hogy a bírósági jegyző hivatalosan lefogatta, kikérte a beaucaire-i hatóságoktól, s a fegyveres poroszlókkal visszakísértette Lyonba. S most a bizonyítékok csodálatos módon kezdtek szaporodni. Itt is, ott is, az Aymar nyomozóútja során megjelölt kocsmákban ráismertek a púposra, hogy bizony ő volt az, aki ott járt, két társával egyetemben. Az a leírás, amelyet ezeken a helyeken a két bűntársról adtak, tökéletesen egyezett a kertész gyermekeinek leírásával. Mikor aztán a kertészgyerekek is ráismertek, a púpos megtört a rászakadó bizonyítékok súlya alatt és vallani kezdett. Vallomása szerint munka nélkül csavargott Lyon utcáin és megismerkedett két idegennel. Ezek megfogadták inasnak, majd beavatták a gyilkosság tervébe. A púpos kétségbeesetten tagadta, hogy magában a gyilkosságban is részt vett volna; az ő szerepe csupán annyi volt, hogy őrt állt az ajtóban és vigyázott. Ezért mindössze hat tallért kapott a rabolt pénzből, ami 130 tallért és 8 aranyat tett ki. Ezek a részletek annyira egybevágtak az eset egyéb körülményeivel, hogy a púpos bűnössége iránt immár egy csöppnyi kétely sem maradt. El is ítélték a boldogtalant kerékbetörésre, s a borzalmas ítéletet annak rendje és módja szerint végre is hajtották. Mikor a vesztőhelyre vitték, akkori szokás szerint a menet megállt az áldozatok házánál, s ott az elítélt egy ingben, égő fáklyával a kezében, térdet hajtott a küszöb előtt és tettét újra beismerve, bűnbocsánatért könyörgött. Azután már csak a hóhér bunkójának zuhogását s a csontok ropogását hallotta a tömeg ... Aymar hatósági megbízásból folytatta a nyomozást a két elmenekült tettestárs után, de eredménytelenül, mert a nyomozás során elérkezett az országhatárig, s azon túl már nem mehetett. A varázsvessző sikerének híre gyorsan elterjedt egész Franciaországban. Tudósok kísérleteztek vele, divatossá lett. Sőt lecsaptak rá a divatifjak, a XVII. század ficsúrjai is. Híre járt, hogy a varázsvessző nem csupán gonosztevők felfedezésére alkalmas, hanem akkor is szinte haragosan megrándul, ha valamelyik kisasszony vagy asszonyság erénye körül van a hiba. Állítólag Aymar ezen a téren is nagy tisztogatást végzett a falujában. Nosza, nem kellett több a lyoni ifjúságnak: az utcán és a sétatereken villaalakú varázsvesszőkkel felszerelve jelentek meg és sorban megcélozták az ismerős úri hölgyeket. Eleinte nevettek a dolgon, de utóbb házi perpatvarok keletkeztek, a kacagás megbotránkozássá fajult, s a hatóság a ficsúrok szórakozását betiltotta. Hátra volt még Párizs... Párizs egyik leghatalmasabb főura a királyi családdal rokonságot tartó Condé herceg volt. Ezt a nagyurat érdekelték a varázsvessző körül keringő hírek, s elhatározta, hogy végére jár a dolognak. A legegyszerűbb módot választotta: felrendelte Aymart Párizsba és palotájában, a portásnál szállásolta el. Megkezdte vele a kísérletezést. Első kísérlet: bevezették egy szobába, ebben több rejtekhelyen a herceg aranypénzeket tartott. A varázsvessző tökéletesen csődöt mondott; egyetlen egy rejteknél sem mozdult meg. Aymar azzal mentegetődzött, hogy a bútorok és falak tele vannak aranyozással, s ez


megtévesztő hatással van rá. Második kísérlet: a kertben öt gödröt ástak, s mindegyikbe más-más tárgyat dugtak el. Aranyat, ezüstöt, rezet, kőszenet, majd aranyat és ezüstöt vegyesen. Azért vegyítették így a tárgyakat, mert Aymar azzal dicsekedett, hogy ő a föld alá rejtett ércek fajtáját is meg tudja különböztetni. Eredmény: ismét tökéletes csőd, nem talált semmit. A harmadik kísérlet furcsa eredménnyel végződött. Condé hercegkisasszonytól abban az időben elloptak két ezüst gyertyatartót. Most már Aymar elemében volt, a varázsvessző vígan rángatódzott. Ki a palotából, el a Szajna-partra, s ott egy aranymíves boltja előtt megállapodott. Elővették az aranyművest: a gyanúnak még csak az árnyéka sem tapadhatott rá. Másnap azonban különös dolog történt. Ismeretlen küldönc letett egy csomagot a Condé palotában Condé kisasszony címére és eltávozott. A csomagban harminchat livre volt. Vagyis a küldemény azt a látszatot akarta kelteni, hogy a tolvaj megbánta a lopását és a gyertyatartók árával akarta kárpótolni a hercegleányt. Rossz nyelvek azt suttogták, hogy együgyű parasztfurfangról van szó: maga Aymar küldte a pénzt, hogy elterelje a figyelmet a kudarcról. Most már sorjában zuhogtak a kudarcok a varázsvesszős hős fejére. Mások is, akiknél földerítetlen lopások történtek, hozzáfordultak segítségért. Aymar vállalkozott is a nyomozásra, hiszékeny emberektől a jutalmat is felvette előre, de egyetlen esetben sem tudott eredményt elérni. Érdeklődött iránta a Tudományos Akadémia is. Aymart az illusztris tudóstársaság elé idézték, s egyik akadémiai tag felmutatott neki egy aranyakkal telt erszényt, mondván, hogy ő most kimegy a kertbe, s az erszényt elássa. Aymar bizonyítsa be a tudományát és találja meg az erszényt. Ez ki is vonult varázsvesszejével a kertbe, s halálos biztonsággal megjelölt egy helyet a fal tövében, mondván, hogy ott van az erszény elásva. “Tévedés – felelte az akadémikus –, az erszény itt van a zsebemben. Egyáltalán nem ástam el.” Innen bizony szégyennel megrakodva távozott a lyoni eset hőse. Az utolsó kísérlet azután végképpen véget vetett párizsi karrierjének. Párizs egyik utcáján gyilkosság történt. Megöltek egy éjjeliőrt. A tettesek már lakat alatt ültek, amikor Condé herceg kívánságára a főügyész elvezette Aymart a bűntett színhelyére. Aymar ide-oda bolyongott csúzlijával, de semmiféle nyomra nem bukkant. Végre megmondták neki, hogy ne fáradjon tovább: a tettesek már a börtönben ülnek. A ravasz ember nyomban feltalálta magát, s még neki állt feljebb, magyarázgatván, hogy a varázsvessző csak akkor mozdul meg, ha a tettesek még ismeretlenek. De ha már megvannak és bűnüket már bevallották, a varázsvesszőnek már nincsen semmi szerepe, és még akkor is mozdulatlan marad, ha maga a tettes áll előtte. Az elmés kifogás hatástalan maradt és Aymart rövid úton eltanácsolták Párizsból. Aymar esete azért lett világhírű, azért írtak róla századokon át, mert a párizsi kudarc ellenére kétségtelen volt, hogy Lyonban csakugyan eredményt ért el, s az egyik tettest sikerült megtalálni. A lyoni főügyész hivatalos jegyzőkönyvének adatai feltétlenül hitelesek. A párizsi kudarc azt mutatta, hogy Aymar közönséges csaló volt – a lyoni siker viszont a varázsvessző csodás képességeiről tett volna bizonyságot. Hát Aymar csakugyan csaló volt. Egy nagyhírű orvosprofesszor magyarázta egyszer nekem, hogy különösen az okkult tünemények szélhámosai rendszerint műveletlen emberek. Képzett, intelligens ember többnyire visszariad a csalástól, mert előre látja a nehézségeket, amelyeken a bármily gondosan kieszelt terv fennakadhat és felborulhat. De a tanulatlan ember nem gondol annyira előre, s nem látván annyi nehézséget, merészen nekivág a csalásnak. Vegyük szemügyre Aymar lyoni műveleteinek részleteit. A detektívregényben jártas modern olvasó igazat fog nekem adni, amikor elvezetem a feltételezhető megoldáshoz. Először is idézzük emlékezetünkbe, hogy Aymart az áldozatok egyik szomszédja ajánlotta; sőt különös, kissé gyanús előzékenységgel mindjárt elő is állította. Nyilvánvaló, hogy Aymar előzetesen beszélgetett barátjával, a szomszéddal, s szó esett róla, hogy miféle gyanús idegenek ténferegtek az eset napján a ház körül. Abban az időben Lyon kisváros volt, s kisvárosban mindenkinek minden léptét-nyomát ismerik. A szomszéd akár a saját megfigyeléséből, akár az utcabéli egyéb szomszédok és öregasszonyok tereferéjéből mindenesetre tudhatott annyit, hogy


három idegen fordult meg az utcában, s egy közülük púpos volt. Íme a rejtély megoldása: a púpos! Gondoljunk rá, hogy Aymar nyomozása napokon keresztül tartott, s mikor a fogházban ráakadtak a púposra, pontosan tizenöt nap telt el a cselekmény óta. Bőséges alkalma volt tehát, hogy akár személyesen, akár a szomszéd cimborája útján újabb és újabb adatokat szerezzen róla, hogy merre láttak három idegent, akik közül az egyik púpos volt? Ilyen adattal szolgált a két kertészgyerek, akiket azután Aymar varázsvesszeje teátrálisan leleplezett. Bőséges adatokat szerezhetett a katonatáborban, ahol a három idegen megjelenése kétségtelenül feltűnt. De legpontosabb adatok Beaucaire-ben jutottak Aymar és cimborái tudomására. Képzeljük el a vásár nyüzsgő, hullámzó embersokaságát. Egyszerre megjelenik köztük egy parasztember, villaalakú varázsvesszejét szorongatva, s kutató tekintettel lépegetve; mögötte a hivatalos kíséret: egy bírósági jegyző és két fegyveres poroszló; nyomukban a kíváncsi tömeg, találgatva és tárgyalva a furcsa menet okát és céljait. Elég lehetett egyetlen megjegyzés, hogy épp egy óra előtt fogtak el egy púpos vásári tolvajt: Aymar tisztában volt a helyzettel. Most már teljes biztonsággal haladhatott a fogház felé, s odabenn megfelelő hókuszpókuszok után tévedhetetlenül jelölhette meg tettesként a boldogtalan púpost. S mindezeken felül még valami szegődhetett Aymar szolgálatába: a szerencse. Kriminalistáknak nem kell magyarázni, hogy az eredményes nyomozásoknak jó részét a véletlen szerencse segítette a sikerhez. Aymar egy csomó adattal indult neki a nyomozásnak, s annak során szerencséje is volt. Ennyi az egész. Nem kell tehát természetfölötti erőket sejteni egy természetes úton megmagyarázható esemény mögött. Aymar sikere hallatlanul megerősítette a varázsvesszőbe vetett hitet. Mint említettem, divattá lett, s immár nem csupán földalatti természeti kincseket és gonosztevőket kerestek vele, nem csupán a női erény körüli szimatolásnál vették igénybe, hanem egyéb abszurd kérdés megoldásánál is varázsvesszőhöz folyamodtak. Az csak hagyján, hogy Dél-Franciaországban egész kasztja alakult a varázsvesszős határkőkutatóknak, akik vállalkoztak rá, hogy vitás határkérdésekben varázsvesszejükkel kikutassák, hol állott a régi hiteles határkő. Öt garas volt a díja egy ilyen nyomozásnak, s a jámbor falusi gazdák vita nélkül elfogadták a varázsvesszős ember döntését. De később olyan kérdéseknél is szerepet kapott a varázsvessző, amelyek erősen emlékeztetnek a XIX. század derekán lábra kapott asztaltáncoltatási divatra. A varázsvessző felelt minden kérdésre, akár arról volt szó, hogy ennek vagy annak a személynek mik a titkos bűnei? Hol tartja az elrejtett vagyonát? Betegség esetén minő gyógyszereket kell szednie? Melyek a kedvező vagy kedvezőtlen csillagászati konjunktúrák stb. stb. Sőt akárhányan arra is hitet tettek, hogy a varázsvessző képes útbaigazítást nyújtani vitás teológiai kérdésekben! Ezt már az egyház nem nézhette tétlenül. A varázsvesszős kísérletezéseket bűnös babonaságnak bélyegezte, s fellépésének az lett a következménye, hogy a nyilvános próbálkozások megszűntek, s a varázsvessző, hogy úgy mondjam, “kiment a divatból”. Ezzel lezárult a varázsvessző babonás korszaka, s pár évtizedes szünet után kezdetét vette a tudományos ellenőrzés mellett végzett és tudományos elméletekkel megindokolt kísérletezések ideje, szóval a varázsvessző tudományos korszaka. 1781-ben egy montpellier-i orvos, Thouvenel doktor először állott elő azzal az elmélettel, amely – mint látni fogjuk – később újra szerepelt, mint a varázsvesszős tünemények tudományos magyarázata. A doktor szerint a föld alatt áramló vizeknek, s a föld alatti érc- és egyéb rétegeknek bizonyos kisugárzása van, s ez megfelelő adottságú egyénekre oly mértékben hat, hogy szervezetükben erős elváltozásokat, rángatódzásokat, gyakran görcsöket éreznek. Vagyis nem a varázsvesszőben van a felfedező erő, hanem az emberben. A varázsvessző csupán egyszerű eszköz, amelyet az ércmegérző és forráslátó (hidroszkóp) egyének könnyebb szemléltetés végett használnak. Thouvenel doktor kísérleti nyula egy jámbor parasztgyerek volt, Bleton Barthélemy nevezetű. Ez hétéves korában egy kolostorba került, s ott napfényre jutott forrásmegérző képessége. Ebédet vitt a mezőn dolgozó munkásoknak, s fáradtan leült egy kőre. Hirtelen olyan rosszul lett, hogy ájultan fordult le róla. Egy szerzetes épp arra járt, segítségére sietett és


lefektette valamivel arrébb a fűre. A gyerek azon pillanatban jobban lett. Hogy kipihenje magát, megint visszaült a kőre, s megint lefordult. A szerzetes most már kísérletezni kezdett vele, s mert az eredmény mindig ugyanaz maradt, a kőre kezdett gyanakodni. Jelentést tett; a kő alatt felásták a földet, s olyan bőséges forrásra akadtak, amely elég volt, hogy elhajtson egy papírmalmot. Mikor Bletont Thouvenel doktor megismerte, már felnőtt legény és megyeszerte ismert hidroszkóp volt. A doktor felvitte Párizsba, s ott tudományos ellenőrzés mellett kísérleteztek vele. Sok esetben meg is érezte a földalatti vizeket, de néha bizony felsült. Hosszú és heves tudományos csata dúlt Bleton körül. Párizs tudósai közt két tábor alakult: a bletonisták és az antibletonisták tábora. Ma már az egész tudósháború csak annyiban érdekes, hogy ettől az időtől kezdhetjük a varázsvessző körüli komoly tudományos vizsgálatokat. A vizsgálódások adattárában feltétlenül helyet kell foglalnia Bleton eredményeinek. (A részletes adatok megtalálhatók Thouvenel doktor könyvében, valamint a Journal de Paris 1782. májusi és júniusi számaiban.) A XVIII. század tudománya az ércmegérzést sziderizmusnak, az ércmegérző embereket rhabdomantikus egyéneknek nevezte. Ilyen rhabdomantikus leány volt a XVIII. század elején feltűnő Beutler Katharina. Svájcban, Thurgau kantonban lakott, s varázsvesszejével valóban felfedezett földalatti érc-, kőszén-, só-és higanytelepeket. A korabeli folyóiratok, főképpen a híres természettudós Okén enciklopédikus folyóirata, az Isis, részletesen foglalkoztak vele. A tudósokat leginkább az érdekelte, hogy mit érez Katharina, mikor a föld alatti természeti kincsek fölé érkezik. Íme a vonatkozó összeállítás: Víznél olyanféle érzése támad, mintha a saját belsejében vízoszlop emelkednék fel, majd cseppekre oszolva, megint leomlanék. Ezt nem képes másként kifejezni. Vasnál úgy érzi, mintha hideg víz érintené a nyelvét. Kén belső melegséget idéz elő. Széntelep hasonló meleget okoz, kellemetlen közérzéssel párosulva, s ez görcsökig és ájulásig fokozódik, ha nagyobb kiterjedésű széntelepet érez. Gipsz görcsös összehúzást vált ki a nyakában, s ezt némely gipszrétegnél szorongó érzés kíséri. Okát nem tudja adni a hevesebb vagy gyengébb kísérő tünetnek, valószínűleg a gipsz minőségével vagy mennyiségével függhet össze. Timsónál hideg, maró víz támadja meg felső fogsorát; réznél meleg, keserű íz gyűlik össze a szájában; ólomnál kellemetlenül elnehezül a teste, arzén erős lüktetést okoz a fejében; ezüstnél különös nyomást és szorongást érez; aranynál lábát gyengeség lepi meg, rossz érzés és melegség keletkezik egész testében. A sziderizmus magyar példáját dr. Hanák Mihály egri orvosnak Egerben, 1832-ben megjelent könyve írja le, amely ezt a furcsa címet viseli: öszves dermengés s önképen kifejlett álom járás története. Az “öszves dermengés” akkori magyarsággal a catalepsía composita lefordítása akar lenni. A dermengő egyén Berzeviczy Flórián, egri kispap volt, akin súlyos hisztériás tünetek ütköztek ki, s betegsége folytán mindenféle csodás és megmagyarázhatatlan cselekedettel ejtette ámulatba a környezetét. Előre megjósolta betegségének változásait, rosszra vagy jóra fordulását; megérezte, ami a szeminárium távoleső szobáiban történt; hirtelen megszólalt: most látom a harangozót felmenni a toronyba, hogy hét órakor harangozzon – s azon percben megkondult a harang, holott az óra szerint még nem következett el az ideje. Sziderikus megérzéseit Hanák doktor következőleg mondja el: “Estvélyi kilenc órakor hivatván, haladék nélkül menék a beteghez, kiben új s pedig váratlan tüneményeknek kifejlését szemléltem, t. i. a nemtelen ércek, kivált a vas s réznek utalását elannyira, hogy az ily legparányibb érc is a beteg közelében igen kedvetlen érzést okozván, görcsökbe is ejtené, melyek csupán azon érceknek elhárításával csillapodtak. Azokáért a szobából minden vasfélék elháríttatván, a beteg megcsendesült. Ez időtől fogva, ha valaki ércekkel közelített a beteghez, ez nemcsak az érc nemét (melyet semmiképpen nem láthatott), de még a helyét is, s második vagy harmadik szobában is pontosan megmondá. Ezen tehetségét a betegnek többszöri próbálatok, mellyek hét nap alatt tétettek, bizonyíták. Dec. 18-án hajnali öt órakor a harangok kongásai által felveretvén, nyugtalansága minden


kongásra nevekedik, s majd a legiszonyúbb görcsökbe esik, melyek a harangozás alatt szüntelen zaklatták. Bánta a beteget a hangon kívül a hang által gerjesztett kellemetlen ércíz is, melyet a beteg kicsúcsosodott nyelvének a 2 érchang felé tolásával fogott fel, s többféléleg fejezze ki, úgymint: sós, keserű, szúrós, szúrólag-sós, s. t., melyet a szájba vett arany gyűrűvel s édes szerekkel, vagy orrához vitt illatos szerekkel, vagy az őrzők által okozott nagyobb zörgés által vágyott csillapítani. Legsúlyosabban bánta a beteget a szomszéd ciszterci atyák tornya harangjának kongása, melyek (a beteg monda) nagy részben ezüst vegyületből állanak, s érdeklőbb hangúak is, melyek a szájban szúrólag-sós ízt, a szívben pedig minden kongásra a legélesebb fájdalmat, nem különben mintha tűvel szúratott volna, okozták. Karácsony napján egy nehezen hívő látogatója, bár előre intették odakint, hogy ne vigyen magával semmi ércet, zsebeit rézzel és vassal rakta meg, s úgy lépett a beteg ágyához. Erre a fiút irtózatos görcsroham érte, teste egészen megmerevedett és kifeszült. Januárius közepén Leffelholz György, a lyceum fizikatanítója a beteg ajkára sós vízzel megnedvesített ezüstpénzt, gyomra tájékára ugyancsak sósvizes cinlevelet tett s e két ércet rézdróttal kötötte össze. E kísérlet foganatja az lett, hogy a fiút nagy reszketés lepte meg, olyannyira, hogy szólni sem bírt. Egynéhány nap múlva a nála járó Brudern báró óraláncáról megmondta, hogy platina; mert íze az arany és az ezüst között van.” Hanák doktor a dermengő kispapról szóló tanulmányát német és latin nyelven is kiadta. A külföldi tudományos visszhangot nem kísértem figyelemmel, de tartozom a doktor reputációjának azzal a megállapítással, hogy megfigyeléseinek elintézésére az egyszerű vállvonogatás nem alkalmas. Száz évvel az ő könyvének megjelenése után, a tudományos világ szeme láttára egy hasonló ércmegérző fenomén bukkant fel Olaszországban. 1931 elején felkapta a hír az olasz Mattaloni Mária nevét. Ez a kis falusi parasztlány nem csupán vasérceket és petróleumforrásokat fedezett fel, hanem útmutatásai nyomán a régészek állítólag etruszk sírokat, régi bronzedényeket, agyagkorsókat, szobrokat találtak. Képessége olyan módon jelentkezett, mint azt Bleton esetében láttuk. Gyerekkorában, amikor lánytársaival a réten játszott és szaladgált, hirtelen erős reszketés fogta el, a szíve rendkívül hevesen dobogott s halántékán az erek majdnem megpattantak. Mire orvoshoz vitték, a tünetek elmúltak, s az orvos a legszorgosabb vizsgálat után sem tudott egyebet mondani, mint hogy a lány makkegészséges. Egyszer, már nagylány korában, egy varázsvesszős ember került a falujukba. Kíváncsiságból elkérte tőle a vesszőt, s íme: egy helyen a vessző nem csupán rángani kezdett, de nagy erővel a föld felé csapódott. Kísérletképpen felásták azon a helyen a földet, s nem nagy mélységben bőséges vizet találtak. Ez még nem lenne különös dolog a varázsvessző híveinek szemében, de az esetet a leány ércmegérző képessége teszi figyelemreméltóvá. Ugyanis az érctelepek fölött egyszerre csak elkezd reszketni. A reszketés erejéből a leány következtetni tud, hogy miféle telepek fölött jár, s azok minő mélységben terülnek el. Legerősebb reszketés a higanytelepek és petróleumerek fölött fogja el. Mikor egy ízben egy higanytelepet fedezett fel, azt hitte, hogy megpattan a szíve. Az orvosok percenként kétszázhúsz szívverést mértek akkor nála. . . Az etruszk sírok feltárását illetően a híradások kissé kalandosnak látszanak. A napilapok azt írták, hogy a leány belátott a föld alá, s ott koporsókat látott! Ez bizony emlékeztet arra a tudományos tévhitre, amelyet még Plinius is valónak fogadott el, hogy ti. a hiúz keresztüllát a falon! Viszont kétségtelen, hogy hasonló híreket a régi tudományos könyvek és iratok nemegyszer szállítanak. A legrégibb ilyen híradás Del Rio könyvében, a Disquisitio-nes magicae-ban (Vizsgálódások a mágiáról) foglaltatik. Ő szerinte Spanyolországban élnek emberek, akik meglátják a föld alatt az érceket és forrásokat, de még a koporsókat és holttesteket is. Ezek az emberek nemzedékről nemzedékre öröklik csodálatos képességüket. A nép Zachuris néven ismeri őket. A szerző erősen állítja, hogy ő maga is találkozott velük. Minthogy azonban Del Rio könyve a boszorkányüldözések idejében jelent meg, s ő maga is konokul hitt a boszorkányokban és az ördöggel való cimborálásban: adatait nem lehet


készpénzül elfogadni. Sokkal később, a párizsi Mercure de Francé 1725. szeptemberi száma részletesen ad hírt egy Donna Pedegache nevű lisszaboni úrihölgy hasonló képességeiről. Eszerint a portugál úrihölgy nem csupán a föld alatt rejtőző vizeket és érceket látta meg, de keresztüllátott az emberi testen is! Már hároméves korában jelentkezett csodálatos képessége. Mikor először került eléje új cselédlányuk, tapsolni és ujjongani kezdett: Kis baba, kis baba! Ő játszani akar a kis babával! A szolgáló vaskos parasztlány volt, s a legnagyobb gyermeki fantáziával sem lehetett kis babának minősíteni. Hol van hát a kis baba? “Ott benn! Ott benn!” – mutogatott egyre a lányra, mire az fülig elvörösödött és nagy bőgések között ismerte be, hogy a kis lány bizony igazat mondott... Ez a képessége serdült korában még jobban kiterebélyesedett. Megállapította az emberek belső betegségeit. Meglátta a belső daganatokat, köveket stb. Az orvosok akárhányszor csak a boncolásnál derítették ki, hogy Donna Pedegache diagnózisa helyes volt. Csodálatos röntgenszemével nem csupán forrásokat és érceket látott meg a föld alatt. Egyszer úton volt Portugáliában. Egy helyen megállást parancsolt, kiszállt a kocsijából és azt mondta, hogy körülbelül harminclábnyi mélységben antik műtárgyat lát a földben, valami medencefélét, igen szép díszítésekkel. Jelentették az udvarnak, elrendelték az ásatást, s a medencét valóban megtalálták. A hírre a párizsi Tudományos Akadémia is felfigyelt. Diplomáciai úton értesítette a lisszaboni úrihölgy családját, hogy nagy örömmel venné, ha Donna Pedegache felrándulna Párizsba, s az ottani tudományos világ hitelesíthetné természetfölötti adottságait. Az úrihölgy dúsgazdag volt, s így a párizsi útnak nem lett volna akadálya. Mégsem lett belőle semmi. Elgáncsolta a férj. Úgy okoskodott, hogy hiába kísérné el akár személyesen ő maga is a feleségét Párizsba; röntgenszem ide, röntgenszem oda: akármilyen éles szeme van is a feleségének, maguk a férjek efféle képességgel nem igen szoktak dicsekedhetni. Párizsban pedig nem csupán öreg akadémikusok laknak... Így aztán Donna Pedegache csodálatos adottságai kisiklottak a tudományos ellenőrzés és hitelesítés alól. 1932. április havában az európai napilapok hírt adtak egy valladolidi egyetemi tanár kísérleteiről, amelyeket egy hosszú nevű spanyol fiatalemberrel folytatott. A spanyolsokaságú nevek közül csupán az Árgamasilla nevet ragadom ki. A kísérletek eredményét szó szerint közlöm, amint akkoriban a lapok megírták. Eszerint: A fiatalember el tudja olvasni a bezárt fémszekrényben levő írásokat, s a lezárt órafedélen át meglátja a mutatók állását. A professzor négy kísérletről számol be, ezeken Árgamasilla a lezárt duplafedelű órán leolvasta a mutatók állását, bár a jelenlevők nem tudták, hogy hol állanak a mutatók; ugyanis előbb lezárták az óra fedelét és csak azután csavarták el a mutatókat. Tehát nem történhetett telepatikus gondolatátvitel az orvosok agyából a médium agyába, hanem az utóbbi keresztüllátott az óra fémfedelén. Négy kísérletet egy ezüst szekrénykével folytattak le. Hossza 243 mm, magassága 533 mm, szélessége 61 mm volt és födele tökéletesen zárult. Árgamasilla a fedélen keresztül elolvasta a szekrénykében levő írásokat. Az első kísérletnél egy újságcikket olvasott el. A másodiknál egy kitépett naptárlap számjegyeit pontosan elolvasta, csupán a számjegyek színénél csalódott; ugyanis azt mondta, hogy a számok nyomása fekete, holott sötétkék volt. A harmadik kísérletnél felismerte, hogy a 15-ös szám piros színnel van nyomtatva, alatta “hétfő” és fölötte “augusztus” szó áll. A negyedik kísérlet szintén naptárlappal történt; itt pontosan megmondta, hogy május 16-át látja, fekete színnel nyomtatva. Az első és negyedik kísérletnél az orvosok nem tudták, hogy minő tartalmú lapot tettek a


szekrénybe. Hogy mi az igazság a hiúzszemű spanyol teljesítményei körül, nem állhat módomban kinyomozni. Magam is csak az újsághírekre voltam utalva. Elérkeztem a varázsvessző történetének legújabb korszakához. Mint már említettem, a modern kutató elhagyta az ősi mogyorófavesszőt. Különféle csavarodású drótokkal kísérleteznek, sőt megjelent a színtéren egy újfajta szerszám: az inga. Ez az úgynevezett sziderikus inga nem egyéb, mint fonálra felfüggesztett súly; lehet akármilyen anyagból, nem fontos. Azt hinné az ember, hogy ha az ilyen ingát kézbevesszük, majd ide-oda himbálózni, vagy legjobb esetben, ha ujjunkkal kissé irányítjuk, szabályos köröket fog leírni. Nem egészen így történt. Az inga valóban elkezd körbe keringeni, de a mozgás iránya aszerint változik, aminő tárgy fölé tartják! Réz és ezüst fölött jobbról-balra kering, víz fölött balról-jobbra. És hiába próbáljuk meg irányától eltéríteni – írja a kísérleteket ismertető német lap –, az inga ismét felveszi azt a keringési irányt, amelyet az alatta elhelyezett tárgy minősége követel. Még érdekesebb ez az irányváltozás, ha az ingát az emberi test különböző részei fölé tartjuk. A homlok fölött balról indul meg jobbra; az orr fölött jobbról-balra; a száj fölött viszont jobbról-balra. És így tovább. Szép dolog ez – mondottam –, de lássuk, mi az igazság benne? Abbahagytam az írást, elővettem a zsebórámat, karikájába befűztem egy madzagot és az íróasztal fölé tartottam saját külön sziderikus ingámat. Az óra eleinte nem lehetett tisztában új feladatával, mert ide-oda himbálódzott; de azután mozgásai egyre szabályosabbak lettek s rendszeres körözésbe fogott, mégpedig balról jobbra. Ekkor hirtelen alája tettem a balkezemet, tenyérrel lefelé. Az inga elkezdett lankadni, körei egyre kisebbek lettek, szabálytalanokká váltak, majd megállapodott, de kis idő múlva újrakezdte a körözést éspedig jobbról balra! Hogy önkéntelenül nem igazítottam rajta, arról nem állok jót; ha netalán megesett, az “tudatom alatt” történhetett, ahogy mondani szokták. A tudósok, akik az ingával szakszerűen kísérleteznek, néha kissé fantasztikus eredményekről adnak számot. Egy párizsi lap ismertette két francia orvos kísérleteit, ezek az inga segítségével állítólag pontosan meg tudták állapítani egyes betegségek székhelyét. Eljárásukat “radiesztétikus diagnózis” névre keresztelték. Hogy mi igaz belőle, azért a francia lap felelős. E tudományos igényű kísérletekre is rávetették magukat a tudomány szélhámosai és vadnál vadabb hírekkel ejtették ámulatba a kritikátlan hívőket. Könyveikből természetesen kiordít a reklám. Közlöm kivonatban egy ilyen könyv tartalmát, annak illusztrálására, hogy mi minden bolondot be nem szed a jámbor, hívő olvasó. A könyv németül jelent meg, ezzel a címmel: A sziderikus inga, mint a család pótolhatatlan tanácsadója. A szerző szerint az inga a következő kérdésekre ad csalhatatlan biztos feleletet: Hol van a betegség székhelye? Bizonyos orvosság használ-e vagy árt? Valamely étel vagy ital az illető személyére nézve hasznos-e vagy ártalmas? Két bizonyos meghatározott személy élhet-e egymással állandó harmóniában és szeretetben? Egy távoli barátunk egészséges-e, beteg-e, avagy meghalt? Bizonyos személynek minő a jelleme, mennyi életerő lakozik benne? Stb. stb. Ezekhez a csábító ígéretekhez a kiadó még hozzáfűzi, hogy a könyv nem csupán a családok könyvtárában kell, hogy helyet foglaljon, de minden házasulandó ifjú vagy férjhezmenendő leány is igyekezzék sürgősen megszerezni, mert az inga meg fogja őket óvni végzetes csalódásoktól! Végre egy inga, amely megmondja, hogy melyik asszony ingatag ... A huszadik század elején a varázsvesszős kutatások rohamosan elterjedtek. Már nem csupán egyszerű földmíves és bányászemberek dolgoztak vele, hanem egy sereg tudós is kezébe vette, mert sziderikus érzékenységet tapasztalt magában. Lassanként elérkezett a szervezkedés ideje is. 1911. szeptember havában tartották meg a varázsvesszős kutatók első kongresszusukat Hannoverben. Ugyanakkor elhatározták, hogy egyesületbe tömörülnek ezzel a címmel: A


varázsvessző kérdésének tisztázására alakult szövetség. Két év múlva a szövetségnek már 472 tagja volt. A váratlan sikerre más országokban is megmozdultak a földalatti titkok kutatói. 1913 tavaszán Londonban, s majdnem ugyanakkor Párizsban is kongresszusra gyűltek össze, az utóbbin a francia földmívelésügyi miniszter is részt vett. Ezideig a varázsvesszős kutatásnak tagadhatatlan babonaillata volt, de a nem remélt sikertől igen sok, eddig visszahúzódó személy is felbátorodott. A mozgalom annyira megerősödött, hogy az 1913-iki második német kongresszus alkalmával megalakították a vesszős kutatók nemzetközi egyesületét. Mindez persze nem ment harcok nélkül. A német geológusok manifesztumokban tiltakoztak, szédelgésnek bélyegezték meg az egész mozgalmat, a vesszősök pedig azt felelték, hogy a geológusoknak semmi közük az ügyhöz, mert ez nem geológiai, hanem fiziológiai kérdés. Az első világháború ágyúdörgésére azután elhalkult a vita, a beszéd helyébe a tetteknek kellett lépniük. Háborúban a kutak vize hamar kifogy. Akárhány helyen életszükséglete volt a csapatoknak, hogy vízre tegyenek szert. Megszorult ember nem törődik sokat az elméletekkel, oda kap, ahonnan segítséget remél. Ahogy a beteg ember végső kétségbeesésében a csodadoktorhoz fordul, a katonaság is akárhányszor a jó öreg varázsvesszőhöz folyamodott. És nem lehet tagadni, mert a jelentések és nyilatkozatok özöne tesz róla tanúságot, hogy a varázsvessző segítségével igen sok esetben akadtak vízre. Legbüszkébbek a varázsvessző hívei azokra a sikerekre, amelyek Graeve német őrnagy nevéhez fűződnek. Graevét a szerbiai hadjárat után a török hadsereghez osztották be és ott csakhamar azzal tűnt fel, hogy mint újkori Mózes, vizet talált az arab sivatagban. A török hadvezetőség annyira megbízott benne, hogy külön varázsvesszős osztagot alakított, s Graeve őrnagyot tette meg parancsnokká. Az őrnagy kutatásainál hurokformájúra csavarintott vasdrótot használt, s ennek a vasdrótnak fehér posztóból kivágott kis mintáját hordta a gallérján, mint a kutatóosztag jelvényét. Sivatagi kirándulásai alkalmával olyan helyen is talált vizet, ahol eddigelé húsz kilométeres körzetben sem ismertek forrást. Végső eredményben 70 százalékot tett ki az eredményes kutatások száma, s csupán 30 százalékban tévedett a varázsvessző. Preyer német konzul elkísérte az őrnagyot sivatagi expedíciójára, s a Vossische Zeitunghoz intézett levelében leírta, hogyan dolgozott. Nyolcórai lovaglás után tábort ütöttek, s mikor az őrnagy érezte, hogy a kellő idegfeszültség pillanata megérkezett, azonnal hozzáfogott a munkához. Először is széles, vastag posztóövet csatolt a derekára; mindjárt ki fog tűnni, mi célból. Azután két kezébe vette a dróthurok egy-egy ágát, úgyhogy a drót hurkos vége vízszintes irányban előre meredt, megfelelően a régi csúzli alakú varázsvesszők egyenes nyelének. Majd egyenletes léptekkel megindult. Természetesen a kutatóséta, hol több, hol kevesebb ideig tartott, amíg csak a drót jelt nem adott a földalatti forrásról. A jeladás abban állott, hogy a drót hurkos része teljes erővel felvágódott, neki az őrnagy mellének, s most kiderült az öv rendeltetése: azért volt ott, hogy a drót szét ne törje az egyenruha gombjait, mint az eleinte a szó szoros értelemben megtörtént, akkora erővel vágódott fel a hurok. Az első pont tehát megvolt: utána még néhány pontot állapított meg az őrnagy, azok közé meghúzták az összekötő vonalakat, meghatározták az ásás helyét és beállították a fúrógépeket. Ötven-hatvan méter mélységre fúrtak le, s mint említettem, az esetek 70 százalékában vizet találtak. Az ellenpárt természetesen azt feleli mindezekre, hogy elhiszi az eredményeket, de ha azokon a területeken akárhol fúrtak volna le 50-60 méterre, mindenütt vizet találtak volna. A varázsvesszősök viszont azzal vágnak vissza, hogy ez nem egyéb hipotézisnél. Tessék kifáradni a sivatagba, ott Graeve őrnagy kútjaitól pár száz méterre megfúrni a földet, s akkor majd tovább beszélünk. A kalandos képzeletű embereket leginkább az érdekli: megérzi-e a varázsvessző az aranyat a föld alatt, s lehet-e ilyen módon elásott kincsek nyomára akadni? Egy érdekes aranykeresési kísérletről számolt be Viré Armand professzor, a párizsi természetrajzi múzeum igazgatója. 1933 nyarán a párizsi Vu című lap külön számot adott ki, amelyet az aranynak szentelt. Egyebek közt az is érdekelte a lap szerkesztőjét, lehet-e varázsvesszővel aranyat találni?


Viréhez fordult s együttesen megszerveztek egy aranykereső kísérletet. Erről a Vu 1933. július 5-iki száma következőleg ad hírt: A saint-germaini erdőben kiválasztottak egy három-négy hold területű parkrészletet, s ott elástak egy tizenkét kilogramm súlyú aranyrudat. Viré felkért néhány ismerős varázsvesszős kutatót a kísérletre. Délelőtt 11 óra 30 perckor fogtak hozzá a kereséshez s másfél órán keresztül dolgoztak. Eredmény: Egy kutató pontosan az aranyrúd fölött állapodott meg. Négy kutató csupán egy méter eltéréssel jelezte az aranyat. További négy kutató két métert hibázott, a tizedik pedig ötöt. Viré professzor az eredményt frappánsnak mondja, mert szerinte az ilyen elásott fémrészekkel való kísérletezés mindig nagyon kétséges, ugyanis nincs elég idő arra, hogy a fémből kiáradó sugarak átitassák a talajt és hatással legyenek a kutató idegrendszerére. A varázsvessző ellenségeinek alig volt idejük megmosolyogni Viré professzor elméletét, mikor egyszerre csak lecsapott a bomba: Dobler Pál egyetemi tanár, heilbronni természettudós az 1934 őszén tartott bonni nemzetközi erdészeti kongresszuson beszámolt a talajsugarak körüli kutatásairól. Szerinte a föld alatti különféle anyagok, úgymint víz, kőszén, petróleum, fémek stb. a röntgensugarakhoz hasonló radioaktív sugarakat bocsátanak ki. A sugarak hullámhossza 0,3 milliméter és 10 centiméter között van. A sugarak jelenlétét sikerült Doblernek fényképen megrögzíteni! A többi már önként következik a felfedezésből. Dobler az illusztris nemzetközi társaság előtt kifejtette, hogy a sugárzások az anyag különfélesége szerint változnak, s kétségtelenül hatással lehetnek különös érzékenységű egyénekre, akiknél heves izomrándulásokat idézhetnek elő! Íme tehát a biblia igazat mondott és Mózes varázsvesszeje negyedfélezer esztendő múlva a tudományos lehetőségek sorába lépett elő. Nem mondom, hogy a varázsvessző kérdése ezzel már véglegesen eldőlt. A kételkedők még mindig elegen vannak. Viszont a hívők kitartóan dolgoznak és szervezkednek. A hannoveri kongresszust újabb és újabb kongresszusok követték. Magam persze nem szólhatok a kérdés tudományos részéhez. De nem állhatom meg, hogy ne idézzem a XVIII. század egyik nevezetességének, Lalande francia tudományos akadémiai tagnak kirohanását a varázsvessző ellen: “Önök annyit firkálnak – írta a tudós férfiú – mindenféle varázsvesszőről, repülő hajókról, s más efféle bolondságról, hogy végre elhitetik a tájékozatlan közönséggel. Már pedig vegyék tudomásul, hogy az ember soha a levegőbe emelkedni nem fog, s merő képtelenség, hogy a levegőben fenntarthassa magát...”

A fáraó átka Egyiptomnak az idők homályába vesző története különösen alkalmas arra, hogy megejtse a titokzatosságra hajlamos képzeletet. Magam is álltam holdfényes éjszakán a karnaki templom óriás oszlopai között. A szertelen méretű, roppant kőoszlopok ötezer év előtti építkezései csodáról beszéltek, faragott képeik pedig még további öt ezredév történetére mutattak vissza. Mert legalább ennyi idő kellett, hogy Egyiptom művelődése megtegye útját az ősállapotból a karnaki idők tökéletességéig. Odabenn sejtelmes árnyakat vetített a hold az oszlopsorok közé, odakünn rózsaszín fényben tündöklött a sivatag, s a Nílus folyékony ezüstszalagot font reá. Ebben a tízezer évre visszatekintő babonás magányban már-már rajtam is átborzongott a legendák varázsa. Csak akkor oszlott el, amikor az őr felém nyújtotta a tenyerét és baksist kért. Hasonló baksis az a kereset is, amelyre a babonák terjesztői a laptöltelékek fejében szert tesznek. Ilyen a vészthozó múmiák meséje, s a sírkamrák felbontásához kapcsolódó átok. Az utóbbi annak az egyszerű véletlennek köszönheti az eredetét, hogy Lord Carnarvont, Tut-ench-Amun fáraó sírjának egyik felfedezőjét megcsípte egy légy, vérmérgezést kapott és belehalt.


A szenzációra éhes lapoknak több sem kellett. Azonnal világgá kürtölték, hogy a tudós lord a fáraó átkának lett az áldozata. Ugyanis a sírkamra bejárata fölött ez a felirat volt olvasható: “Gyors szárnyakon száll a halál arra, aki a fáraók sírjához merészel nyúlni.” Lord Carnarvon elkövette a szentségtörést és két napra rá utolérte az átok. Itt máris meg kell jegyeznem, hogy ez az átokszöveg merő kitalálás. Ilyen feliratot a királysír bejárata előtt nem találtak. Az sem igaz, hogy a légy két nappal a sír felbontása után hajtotta végre Tut-ench-Amun bosszúját. Lord Carnarvon munkatársával, Howard Carterrel együtt 1906-ban kezdte meg kutatásait a tébai királysírok után. 1922-ben találták meg Tut-ench-Amun sírját, és rá egy évre, 1923-ban érte lord Carnarvont a halálos csípés. Különben is beteg volt már akkor; közvetlenül az expedíció előtt két súlyos műtéten esett át. Idős ember is volt, legyengült szervezete nem bírt ellenállni a fertőzés erejének. De hát ismerjük a hírgyártás lélektanát. Az előfizető figyelmét nem lehet mindennapos esetekkel felcsiklandozni. A jó riporter a szürke hírt hamis toldás-foldással rikítóvá kozmetikázza, s így már az olvasó szeme megakad rajta. Halálos légycsípés gyakran fordul elő; tehát hogy a hír vonzó legyen, ezt a címet adták neki: A fáraó átka. Később a hír dagadni kezdett, mint a Nílus, amikor megárad. Történt, hogy a sírkutató társaságnak egy másik tagja is meghalt. Nosza repült a hír: íme a második áldozat! Azután egy harmadik haláleset is következett, de erre már a riporter összeadás helyett szorozni kezdett, és három helyett kilenc áldozat tragikus sorsát dobolta a közönség fülébe. Majd felharsant a hírtrombita: immár huszonegyen pusztultak el a fáraó nyugalmának megháborítói közül! Végre az utolsó emberre is lesújtott az átok: meghalt Howard Carter, lord Carnarvon munkatársa! Ebben a fogalmazásban járta be a hír a világsajtót, és borzongatta meg a misztikumra hajlamos lelkeket. Az újságokból átkerült okkultista könyvekbe is. Egyik a másiktól vette át, minden további forráskutatás nélkül; amint néhány esetben megállapítottam: a sajtóhibákkal együtt! Pedig ha az egyiptomi nadragulyának utánajártak volna, ezt a tényállást derítették volna ki: A sírkamra felbontásánál huszonhatan voltak jelen. Ezek közül mindössze heten haltak meg. Nem megdöbbentő egymásutánban, hanem tizenhét év alatt. És nem a világgá kürtölt rejtélyes betegségek lepték meg őket, hanem tüdővész, érelmeszesedés, s más hasonló hétköznapi kór végzett velük. Howard Carter 1939-ben, hatvanhét éves korában halt meg, s a többi sem volt már fiatalember, amikor a vállalkozáshoz csatlakozott. A szokatlan éghajlati viszonyok, a megerőltető munka, a Nílus áradásai után néha fellépő malária elég ok lett volna, hogy akár még egyszer annyian haljanak el, minden átok nélkül. De próbáljunk közelebb férkőzni a fáraó átkához. Miféle földöntúli hatalom adományozta az egyiptomi papoknak a rontó átok képességét? Ammon, a napisten? Vagy Osiris, a holtak istene? Vagy Isis, Osiris felesége? Esetleg a kettejük fia, Horus? De hiszen ezek a többi temérdek egyiptomi istenséggel együtt már réges-régen nyugdíjban vannak; bajos ma már őket tanúknak előráncigálni. A modern misztikusok tehát egyéb magyarázatot eszeltek ki. Az egyiptomi papok mágusok voltak – mondják –, és ismerték a titkos erőket, amelyeket áldássá vagy átokká bírtak bűvölni. Ebben az esetben az átokkal úgyszólván megtöltötték a sírkamrát, mint egy akkumulátort, s az átokanyag mindaddig épségben maradt, amíg a hatálybalépés ideje elkövetkezett. A varázserő működésének részleteiről a misztikus írások hallgatnak. Igyekszem hát a hézagokat pótolni. A titokzatos erő kikeresett egy megbízható mérges legyet, közölte vele Lord Carnarvon személyleírását és elküldte, hogy csípje meg. Ugyanakkor közbenjárt a megcsípett úr szervezeténél és ellenálló erejét megbénította. Mindez ugyebár teljesen valószínű, mert hiszen ki merné tagadni, hogy az egyiptomi papok és az egyiptomi legyek valóban egymás kezére dolgozhatnak. De azután a gyorsszárnyú átokmadár elszárnyalt idegen országokba is az áldozatok után. Átrepült Amerikába, s ott letelepedett egyik jelenvolt egyiptológusnak, Lythgoe Albertnek a testében. Tizenegy évi türelmes munkával sikerült a tudós ereit elmeszesíteni, s végre megrepeszteni, hogy halálos vérömlés következzék be.


Itt már a hitetlen bíráló jogosan kételkedhetik: miért kellett ilyen hosszú idő múlva, s ilyen bonyolult módon megvalósítani az átkot? Miért nem küldött a titokzatos erő az amerikai tudósra is egy legyet? Sőt több legyet; mindegyik sírbontóra egyet-egyet? Hiszen így az utókor sokkal tanulságosabb módon értesülhetett volna a fáraó bosszújáról! Az átok különben sem mért egyenlő mértékkel. Néhány év előtt Winlock Herbert, a New York-i egyiptomi múzeum igazgatója nyilatkozatot adott ki. Elmondta, hogy ő is jelen volt a nevezetes sírbontásnál, sőt egyike volt annak a tíz embernek, akik előtt a múmiát kigöngyölítették a lepléből. “Mind a tízen élünk – mondotta –, mégpedig a legjobb egészségben.” Ez a valóságos helyzet a fáraó átka körül. Ha felnőtt emberek elhiszik a hamisításokkal kicifrázott gyermekmesét, az ő dolguk. Elhittek az emberek már nagyobb bolondságokat is. De akkor azt is el kellene hinni, hogy magukat az egyiptomi papokat is megátkozta valaki, s az átok ostobaság alakjában fogant meg rajtuk. Mert merő ostobaság volt részükről késleltetni a megtorlást a sír felbontásáig. Hiszen a két angol tudós már 1906-ban elkezdte kutatásait a tébai nekropoliszban, mert bizonyos volt benne, hogy ott kell valahol lennie Tut-ench-Amun sírjának. Ha már arra az időre mozgósítják a legyeket, nem is került volna sor a sírbontásra, s az ifjú fáraó múmiája békésen aludhatott volna tovább időtlen időkig. Még egy kifogásom van az egyiptomi mágusok ellen. Miért kedveztek éppenséggel ennek a jelentéktelen gyermek-fáraónak, s miért nem védték meg az átok erejével a nagy fáraók sírjait? Köztük a legnagyobbét, II. Rhamsesét? Mert lám, a nagy bibliai fáraónak múmiája immár a kairói múzeum üvegszekrényében pihen, egyéb uralkodótársai között. Ott látható még I. Sethos, III. Rhamses, I. Amenophis, II. és III. Thutmosis fáraók múmiája, hogy csak erről az egy múzeumi teremről beszéljek. Nem ártottak és nem ártanak ők senkinek; sőt hasznára vannak az állampénztárnak, mert a látogatók tetemes összegeket hagynak ott belépési díj fejében. Áttérek egy másik múmia-legendára. Abban különbözik az előbbitől, hogy semmiféle alapja sincs, hanem szemmel láthatóan valamely detektívhistória írója ötlötte a világra. A babonában hivők társadalma nem szereti, ha hitében zavarják és tápláló eledelként élvezi a bolondgombát. Két változata van a hátborzongató történetnek. Az egyik szerint maga a múmia idézte elő a szerencsétlenségek sorát, a másik úgy mondja el, hogy a múmia nem volt már benn a koporsójában, de a koporsó nélküle is képes volt mindenféle bajt okozni. A két változat már magában véve is felkelti a gyanút, hogy egyik sem igaz –, de hát nem akarok a dolgok rendjének elébe vágni, s haladok sorjában. Szóval, egy angol úr megszerezte egy tébai papnő múmiáját, vagy csak koporsóját, ahogy tetszik. Egyszerűség kedvéért a továbbiakban csupán a múmiáról beszélek. Ezzel talán a babonások érdekét is szolgálom; mert hiszen nagyon megátalkodott embernek kell lennie, aki egy múmiaszekrény bűvös erejét is könnyűszerrel elhiszi. Alighogy megérkezett a múmia Londonba, az angol úr családját egyik baj a másik után érte. Mik voltak ezek a bajok? A történet tapintatosan nem említi; ellenben azonnal kirobbantja a nagy szenzációt. Elküldték a múmiaszekrény fedelét egy fényképészhez, hogy készítsen róla felvételt. Ugyanis a fedélre rá volt festve az elhunytnak az arcképe. Pár nap múlva a fényképész rémülten jelentkezik: a felvételt személyesen ő maga végezte, a lemezhez senki sem férhetett, s mégis szörnyű dolog történt. Az előhívás után a lemezen nem a fedélen látható kép jelent meg, hanem egy élő asszonynak gonosz tekintetű, villogó szemű képe! Erre már a család megijedt, s hogy szabaduljon a gyanús szerzeménytől, odaajándékozta a British Museumnak. A szolga, aki vitte, egy hét múlva meghalt. Segítőtársa megbotlott és összezúzta magát. A múzeum igazgatósága le akarta fényképeztetni a múmiát; a fényképész nem volt megelégedve a világítással, és a felvételt másnapra halasztotta. Hazamenet, amikor kiszállt a földalatti vasútból, a becsapódó ajtó szétroncsolta a hüvelykujját. Segéde hazaérkeztekor egyik gyermekét vérben úszva találta, mert egy betört üvegablak cserepeivel összesebezte magát. Egy fiatal egyiptológus tanulmányt akart írni a múmiáról, de hirtelen megbetegedett és meghalt. Egy látogató nézegetés közben tréfás megjegyzést tett a múmiára, s lám: másnap reggel a hivatalából levelet kapott, amelyben az állását felmondták. Fia megbolondult, s beszállították az őrültek házába. A vállalat, amelybe a vagyonát fektette,


megbukott. Így “büntetett” a múmia külföldön. Sőt időközben az is kiderült, hogy a múmia már Egyiptomban elkezdte végzetes munkáját. Felfedezőjének pár nap múlva le kellett vágnia a jobbkarját, mert fegyvere véletlenül felrobbant, amikor a kezébe vette. Egyik társát ugyancsak véletlenül agyonlőtték, egy másik bánatában meghalt, mert elvesztette az egész vagyonát. Erre már a múzeum igazgatósága belátta, hogy valamit tennie kell a varázs ellen. Nem lehet tűrni, hogy a gonosz papnő emberéleteket oltson ki, hüvelykujjakat zúzzon szét, sőt vállalatok sorsába elegyedjék és vagyonbukásokkal megzavarja a City békéjét. A múmiáról másolatot csináltattak, s ezt állították ki – az eredetit pedig eldugták a pince félreeső zugába. Nincs ám még vége a kísérteties történetnek. Egy amerikai egyiptológus felfedezte az esetet. Nem ijedt meg a veszedelemtől, és megvette az eredetit Amerika számára. Becsomagoltatták, vasútra tették, majd elhelyezték egy Amerikába induló hajóban. A hajó nevét a rázúduló katasztrófából mindenki ismeri: Titanic. Csak kivonatát mondottam el a kísérteties átoksorozatnak. A részletek a különféle feldolgozóknál változtak és gyarapodtak; mindegyik feldolgozó megspékelte még egynéhány halálesettel, vagyonbukással, egyéb szerencsétlenséggel. Ezennel magam is hozzáfűzök egy adatot. A Titanic 1912. április 12-én süllyedt el –, az épületes rémtörténettel pedig eredeti formájában már az 1904. évi angol újságok kedveskedtek az előfizetőiknek, amint ez a Dresdener “Nachrichten című lap 1904. évi 271. számában olvasható. A későbbi feldolgozó egyszerűen hozzácsapta a hajókatasztrófát, hogy a történetet a koholt befejezéssel kikerekítse. Egy tekintetben mégis el kell ismernem az átoklánc szerzőinek helyes érzékét. Ők történeteiket nem középiskolai tanulók számára írták, mert ezek kinevették volna. Ellenben bízvást számíthattak a felnőtt közönségnek misztikummal táplálkozó rétegére; ez áhítatos tisztelettel fogadta el igazságnak a ponyvahistóriát. Mégis, a jámbor hívő lelkek számára van egy mentő szavam. Megemlékeztem Egyiptomnak, ennek a mesebölcsőnek sajátságos megejtő varázsáról. Nos hát, Angliának egyik legtekintélyesebb keleti tudósa, a British Museum egyiptomi és asszír régiségeinek őre, Sir Ernest Wallis Budge egyetemi tanár is beleszédült a varázsba. Könyvet írt az egyiptomi mágiáról, s amit írt, maga is elhitte. Mikor a Daily Express tudósítója meglátogatta, meglepő nyilatkozatot tett. Nem ugyan magáról a múmiakérdésről, de az egyiptomi papok természetfölötti képességeiről, amelyek, ha igazak: az átokbűvölet lehetőségét sem szabad tagadni. Márpedig annyira igazak – mondotta –, hogy neki magának is sikerült ilyen emberfölötti erők birtokába jutnia! Egy egyiptomi varázsló társaságában például a következő kísérletet vitte végbe: Húsz mérföldnyi távolságban, egy másik városban néhány alkalmazottja tartózkodott. Ezeknek a távoli embereknek szellem alakját maguk elé idézték, s a tudós különféle parancsokat adott nekik. Az árnyemberek ismét eltűntek, s pár nap múlva értesült, hogy a valódi emberek a szellem alakjuknak adott parancsokat híven teljesítették. Másszor meg azt cselekedték, hogy élő embereket láthatatlanná változtattak, sőt anyagtalanná is, mert keresztül lehetett menni azon a helyen, ahol állottak. Az újságíró lázasan érdeklődött a megfejtés iránt, de a tudós befejezte az interjút. “A legnagyobb titkokat tudom, amelyeket ember csak tudhat – jelentette ki –, de nem vagyok hajlandó magyarázatukat megadni. Elégedjenek meg azzal, hogy ha akarnám, csodálatos dolgokat művelhetnék ebben az országban.” Ejnye.

Fakír legendák A “fakír” szó voltaképpen mohamedán dervist jelent, de Európában ezen a néven ismerik az önsanyargató, örök szemlélődésbe mélyedt, s állítólag természetfölötti erőkön rendelkező hindu aszkétát. Igazi nevük yoghi, vagyis olyan ember, aki behatol a yoga nevű rejtelmes filozófiai tan titkaiba. Ezek – mint a modern legenda mondja – a folytonos elmélkedés, valamint az életfunkciók tréningszerű lecsökkentése révén képesek rá, hogy a földi léttel való kapcsolatukat teljesen megszüntessék, s úrrá legyenek a természet törvényei fölött. Indiát járt utazók telehordták Európát azoknak a csodálatos mutatványoknak a hírével,


amelyeket a fakírok – hogy megmaradjak az általánosan használt kifejezés mellett –, nyilván titkos természetfölötti képességeikkel visznek végbe. Leghíresebb köztük az úgynevezett kötéltrükk. A fakír leguggol a földre, elővesz egy hosszú kötelet, s felhajítja a levegőbe. És íme: a kötél nem hull vissza, hanem megáll mereven a levegőben, mint valami rúd. A fakír inasa, kis hindu rajkó, virgoncan felmászik a megmerevült kötélen, akár a majom. S a csoda folytatódik. Egyszerre csak a közönség azon éri magát, hogy hiába nyújtogatja a nyakát, immár nem látja sem a kötél végét, sem a gyereket. Eltűntek, elvesztek valahol az égi messzeségben. A fakír is megsokallja a dolgot, s rákiabál a gyerekre, hogy jöjjön már le. A gyerek nem jön. A fakír dühös lesz, maga is felmászik a kötélen, s éppúgy eltűnik a nézők szeme elől, mint a gyerek. A magasból dühös ordítás és sivalkodás hallatszik le, majd a mutatvány legrémesebb jelenete következik. A mester, nyilván büntetésül, széjjelszabdalta odafenn a gyereket, mert sorban potyog le keze, lába, feje és csonka teste. Nyomukban a fakír is leereszkedik a kötélen, s mintha megbánta volna, amit cselekedett, összeilleszti a szétvagdosott tagokat, valami hókuszpókuszt csinál, s a gyerek épen és egészségesen talpra ugrik. Hát ez csakugyan elképesztően természetfölötti. Az világos, hogy széjjeltaglózott gyereket nem lehetséges megint életre bűvölni. De hát akkor hogyan viszi végbe trükkjét a fakír? Temérdek hozzászólás után az európai közvélemény eljutott odáig, hogy bizonyára a kötélben titkos acélrugószerkezet volt elrejtve, s ez merevítette meg. De ezzel a különben is kétséges magyarázattal csak a mutatvány elejéig érkeztünk el. A folytatáson rajtatapadt a titokzatosság fátyla. Végre Blavatsky asszony, a teozófiai társaság alapítója, előállt a kívánatos magyarázattal. Szerinte az egész mutatvány nem egyéb, mint illúzió. A fakír az ő hallatlan természetfölötti képességeivel úgyszólván hipnózisba ejti az egész nézőközönséget. Minden egyes néző kénytelen azt látni és hallani, amit a fakír csodálatos akaraterejével rájuk kényszerít. Ez a magyarázat nagyon tetszetős volt, s a Kelet misztikumának rajongói nem is kételkedtek benne. A szkeptikusok azonban bizonyítékokat szerettek volna látni. S a bizonyítékok váratlanul meg is érkeztek. Egy amerikai újságban, a Chicago Times-ben 1890 őszén hosszú cikk jelent meg a kötéltrükkről bizonyos S. Ellmore tollából. A szerző leírja, hogy ő nemrég Indiában járt egy festő barátjával, s végignézte a kötéltrükköt. Barátja gyors vázlatokat csinált, ő pedig fényképezett. A vázlatok pontosan feltüntették a főbb epizódokat, egészen a szétvagdalt gyerek talpraugrásáig. De a fényképlemez az előhívás után nem mutatott egyebet, mint a földön guggoló fakírt, ölében a kötélcsomóval! Tehát valóban az történt, hogy a fakír emberfölötti akaratával hipnotizálta a nézők tömegét! A hír szétterjedt az egész világon, s az okkultisták diadalmi tort ültek. Annál keservesebb volt a kiábrándulás. A londoni nagy metafizikai társaság, a Society for Psychical Research, kérdést intézett az amerikai lap szerkesztőségéhez, hogy mi igaz a dologból? A válasz rövid volt. Nem igaz bizony abból egy szó sem. Egy John Wilkie nevű újságíró találta ki és ügyes mese köntösébe öltöztette. A lapnak esze ágában sem volt, hogy szándékosan becsapja a közönséget; arról persze nem tehet, ha naiv lelkek nem nézték meg figyelmesen a cikk aláírását. S. Ellmore nem a szerző nevét jelenti. Tessék egybeolvasni a kezdőbetűt a névvel, s ekkor ez a két szó jön ki: sell more. Vagyis csaljál jobban; tudniillik: ha tudsz. Ezzel a leleplezéssel a kötéltrükk rejtelmére megint csak ráborult a fátyol. Mindaddig rajta is maradt, amíg a valódi igazság véglegesen napfényre nem került. 1919 elején a londoni Daily Mail olvasói körében felvetette a kötéltrükk kérdését. Nagy tömeg válaszlevél özönlött a szerkesztőséghez Indiában élt hivatalnokoktól és katonatisztektől. Szinte egyöntetűen azt írták, hogy ők évtizedes indiai tartózkodásuk során hiába jártak utána, sohasem voltak képesek találkozni a kötél-trükkel; de még olyan emberrel sem beszéltek, aki azt valaha látta volna. Mikor 1902-ben az akkori walesi herceg Indiában járt, a maharadzsák nem bírtak felhajtani egyetlen fakírt sem, aki a kötéltrükköt a hercegnek bemutatta volna. Lord Lonsdale rálicitált a maharadzsákra és tízezer font jutalmat ígért annak a fakírnak, aki a híres mutatványt meg tudja csinálni. Nem jelentkezett senki. Ugyanígy járt a híres londoni


Maskelyne-féle bűvészszínház: fejedelmi pályadíjat tűzött ki a kötéltrükkre, s egyetlen vállalkozó sem pályázott.* * A Daily Mail ankétját részletesen ismerteti A. S. E. Ackermann: Popular Fallacies (A Lippincott Company kiadásában, Philadelphia és London.). ** De praestigiis daemonum. (Basel, 1568.) Vagyis a természetfölöttinek kikiáltott mutatvány nem egyéb, mint puszta mendemonda, amely az úgynevezett vándoranekdoták módjára kering szerte a világon, s majd itt, majd ott üti fel a fejét. Megtaláltam legrégibb írott forrását is. Ibn Batuta arab utazó 1348-ban egy kínai főember udvarába került, s ott végignézte a kötéltrükköt. Referádája egyezik a mai leírásokkal. A kötélre mászást a boszorkányperek virágzása idején a brabanti Wierus írja le a Démonok szemfényvesztéséről szerzett, híres könyvében.** Wierus nem hitt a boszorkányokban, de azt mégis elhitte, hogy Magdeburgban egy varázsló az előadás végén felhajított egy kötelet, a kötél mereven megállt a levegőben, a varázsló fellovagolt rá és végképpen eltűnt a nézők szeme elől. * Az egész kötélhistóriából azt a bölcs tanulságot lehet leszűrni, amellyel a Daily Mail egyik levelezője végzi hozzászólását: “Adj a hazugságnak 24 óra előnyt, s az igazság sohasem fogja utolérni.” Egy másik bűvészmutatvány kosártrükk néven ismeretes. A fakír inasa, ismét valami kis rajkó, belebújik a kosárba. A fakír rácsapja a födelet, kardot ránt és a kosarat keresztül-kasul döfködi. A gyerek odabenn szívettépően jajgat, a kosár oldalán vér csordul ki, a fakír egyre dühösebben szurkál bele a kosárba, majd a sikongás elhalkul: a gyerek nyilvánvalóan meghal. Ekkor a fakír leveszi a födelet, a kosarat oldalt billenti a nézők felé, s íme: a kosár üres. Viszont a közönség soraiból elővigyorog az imént halálra döfött bűvészinas teljes egészségben. Sokféle megfejtés kínálkozik. Legvalószínűbb az, hogy a kosárnak kettős feneke van; a rajkó lekuporodik az alsó részbe, s a fakír az üres kosárfalakat döfködi keresztül. A vércsurgást festett vízzel könnyű utánozni. A közönség köréből felbukkanó gyerek nem azonos a bűvészinassal, csupán hasonlít hozzá. Európai szem két egyforma nagyságú hindu purdét aligha képes megkülönböztetni. Az is lehetséges, hogy a betanított gyerek kígyószerűen gyűrűzött testtel simul a kosár oldalához, s mert tudja, hogy a döfések minő sorrendben és hol fognak következni, aszerint csúszkál belül ide-oda. Mindenesetre ügyes dolog, ha semmi köze sincs is az okkult képességhez. * A kötéltrükkre, valamint a fakírok egyéb mutatványaira vonatkozó bőséges adattárat ld. Carl v. Klinckowstroem: Jogi-Künste. (Pfullingen im Würt-temberg, 1922.) Még ügyesebb az úgynevezett mangótrükk. A fakír maga elé teszi az indiai mangófának a magját. Rászór néhány maradék földet, meglocsolja, s a kis földkupacot letakarja egy kendővel. Két keze a szokásos delejező mozdulatokat végzi a kendő fölött. Bizonyos idő múlva, ez lehet negyedóra vagy több, a kendőt lerántja a földrakásról. S lám, csodák csodájára, a földből egy kis mangófa sarjadt elő, 10-20 centiméter magas csak, de már ütköznek a levelei. Megint leborítja a kendővel, satöbbi, s a második leleplezésnél a mangófa már félméternyi, levelei kifejlődtek, virágrügyei bontakoznak. Végül harmadszorra teljes virágjában áll a fa, sőt olykor gyümölcs is fityeg rajta. Nyilvánvaló, hogy ez is olyan szemfényvesztés, mint az előbbi, csak a nyitját nem ismerjük. A hindu fakírok évszázadok óta mutogatják. Első ízben Tavernier francia utazó adott hírt róla az 1668. esztendőből. Hogy ősrégi, minden részletében kidolgozott trükkről, s annak nemzedékről nemzedékre szálló titkáról van szó, már maga az bizonyítja, hogy mindig csak mangófával csinálják. Egyéb fát, virágbokrot, gabonafélét vagy akár zöldséget sohasem varázsol elő a fakír a földkupacból. Ez a ragaszkodás éppenséggel a mangófához valószínűvé teszi a német Hagemann-féle megfejtést. Őszerinte a trükkben nem mangófa szerepel, hanem indiai gumifa, amely hasonlít a mangóhoz. Ennek az a tulajdonsága, hogy össze lehet nyomni pogácsa kicsinységűre. Megfelelő gyenge érintésre a gumifácska megint kirúgja magát. A fakír három-négy darab, különböző fejlődési fokon álló gumifa-pogácsát tart készenlétben. A kendő minden egyes fellebbentése előtt a megfelelő nagyságú fácskát odacsempészi a földkupacba. Hogy ezt


miképpen cselekszi, az európai nézők nem bírták kideríteni. Mindenesetre szerfölött gyanús, hogy a néző a fácska növekedését nem szemlélheti elejétől végig, hanem a mutatvány leglényegesebb része a kendő alatt megy végbe.* * A szakember hozzáértésével magyarázza a fakír-csodákat Moderné Wun-der című könyvében Carl Willmann, a bűvész-felszerelések hamburgi gyárosa. (Leipzig, 1892. 6-20. o.) Érdekes néhány modern természettudósnak a vélekedése. Schwerin gróf, a német dendrológiai társulat elnöke kijelentette, hogy a mangófa gyors növekedése nem lehetetlen. Ha a mangót előzően enzimoldatban megáztatják, s a földet nem vízzel, hanem valami erős bújtató hatású folyadékkal locsolják: a fa csakugyan egykettőre kibontakozik és fölcseperedik. Nincs hát ezekben a produkciókban természetfölötti. Mindössze emberi ügyességről van szó, s ebben a Kelet misztikumával már előre átitatott európai hajlandó csodát szimatolni. Van azonban egy rendkívüli érdekességű fakírmutatvány: az élvetemetkezés. A fakír bámulatos akaraterővel, látszatra megállít testében minden életfunkciót és tetszhalálba merevül. Koporsóba zárják, sírba temetik. Napok múlva, sőt esetleg pár hét múlva a sírt felbontják, s a fakír csodák csodájára ismét életre kel. (Amit az európai varietékben mutogatnak, az csak csökevényes utánzata az igazi élvetemetésnek.) Sajnos, erről a valóban szenzációs fakírlegendáról alig van teljes hitelességű tudósításunk. Többnyire gyorsan összeütött és a források komolyságával nem törődő újságcikkek adnak hírt róla, s mire a hír három-négy kézen keresztülmegy, már úgy meg van toldozva-foldozva, hogy a szülő anyja sem ismerne rá. Ha egy hitelesség látszatával bíró és részletes leírással akarunk megismerkedni, száz esztendővel kell visszakanyarodnunk. A múlt század harmincas éveiben élt Indiában egy Haridas nevű fakír, ez állítólag 30, sőt 40 napot is képes volt tetszhalottként eltölteni a föld alatt. Az egyik maharadzsa személyesen akart meggyőződni a dologról és udvarába hozatta a fakírt. A kísérletnél jelen volt Mac Gregor angol orvos, akinek a leírást köszönhetjük, valamint egy csomó angol katonatiszt és követségi ember. Az eset hitelességét igazolja a brassói születésű Honigberger János is, abban az időben a maharadzsa udvari orvosa. Ismerteti továbbá egy korabeli komoly orvosi szaklap, a Calcutta Journal of Medicine 1835-i évfolyamában. Haridas mindenekelőtt belső nagytakarítást végzett magán, amennyiben lenyelt egy 30 rőf hosszú vászonszalagot, s azt megint kihúzta. Azután orrát-fülét bedugta viasszal, s a nyelvét hátratolta a torkába. Hanyatt feküdt és lassankint megszűnt verni a szíve, lélegzeni a tüdeje. A tökéletesen halottnak látszó testet lepedőbe csavarták és ládába zárták. A ládát – miután a bizalmatlan maharadzsa személyesen lelakatolta – lesüllyesztették egy négy láb mély, kifalazott sírüregbe, földet hánytak rá, a földet ledöngölték és bevetették búzával. Negyven napon át őrség állt a sír mellett. A gyanakvó maharadzsa a saját hindu katonáiban sem bízott, s mohamedán testőröket rendelt ki. Negyven nap múlva nagy nézőközönség jelenlétében kiásták a fakírt, s a maharadzsa felnyitotta a ládát. Ott feküdt a fakír, mereven és hidegen, akár a halott. Tanítványai ekkor nekiestek, kiszedték a viaszdugókat, előrehúzták a nyelvét, meleg vízzel mosdatták, és addig dörgölték, amíg a szíve ismét el nem kezdett dobogni. Félóra múlva már teljesen magához tért és a hangja is megjött. Mint említettem, Haridas esete a hitelesség látszatával bír. De csak a látszatával. Ki merne hitet tenni rá, ha száz esztendő távlatából vizsgálja? Meg aztán akad néhány gyanús részlet is a referádákban. Például Honigberger komoly hiszékenységgel írja le, amit a maharadzsa egyik főemberétől hallott, hogy tudniillik a fakír egy ízben négy teljes hónapig pihent a föld alatt, s közben sem a körme nem nőtt meg, sem a szakálla nem ütközött ki a beretvált állán. A legújabb korból nem ismerek hitelesen bizonyított esetet. Az amerikai újságok híres rajzolóriportere, Ripley, 64 országot járt be, hogy az olvasók számára vadnál vadabb különlegességeket gyűjtsön halomra. Indiában fakírcsodákra vadászott, de élvetemetkező fakírra neki sem sikerült akadnia. Beérte azzal, hogy ő is csak Haridas száz év előtti esetét tálalta fel. Nagyobb hitelesség kedvéért azt is írja a legendás fakírról, hogy évtizedes gyakorlat


útján a nyelvét arasznyi hosszúsággal meg tudta toldani, s képes volt végignyalni a tulajdon homlokát. Szóval, nem mind tiszta búza, ami a fakír sírja fölött sarjad. Mégis, sok modern tudós azt tartja, hogy a dolog nem lehetetlen. Szerintük a fakír saját magát hipnotizálja, s így éri el a kataleptikus állapotot, amelyben életfunkciói a minimumra csökkennek. Valami kevés levegő beszivárog a föld alá, s ez elég neki. Táplálékra úgy tesz szert, hogy feléli a saját teste zsírkészletét. Ami ugyan gyenge táplálék lehet, tekintettel a vékonydongájú hindu fakírokról közölni szokott fényképekre. Hivatkozni szoktak még egy hindu diákra, ezt maga Max Müller, a híres orientalista is megvizsgálta, amikor az oxfordi egyetemen tanított. A diák 30 másodpercig meg bírta állítani a szívverését. Akadt egy gyakorlati ember is, akit izgatott az élvetemetkezés rejtélye. Ez a gyakorlati ember Houdini volt, az egykor világhírű bűvész, akit mint minden idők legnagyobb illuzionistáját szoktak emlegetni.* * Az élvetemetkezés fortélyát részletesen ismerteti J. C. Canell Houdini életéről és bűvészeiének titkairól írt könyvében: The Secrets of Houdini (London, 1938.). Elárulja származásának titkát is, amelyről egy időben, magyar újságokban is mindenféle zavaros hír keringett. Appletonban, az Egyesült Államokban született 1874. április 6-án és Detroitban halt meg 1926. október 31-én. Valódi neve Weiss Erich volt. Apja, dr. Weiss Mayer Sámuel rabbi, Magyarországból vándorolt Amerikába. Artistahiúsága nem hagyta nyugodni, s addig töprengett, kísérletezett, gyakorlatozott, amíg végre kiállt a nyilvánosság elé a hajmeresztő mutatvánnyal. Befeküdt egy szabályszerű koporsóba; ezt lezárták, lepecsételték és lebocsátották egy szabályszerű, hat láb mély sírba. A sírt behantolták, s a manager órával a kezében számolta a perceket. Ötvenöt perc – a manager jelt adott a sírásóknak. A koporsót kihantolták. Hatvan perc – a pecséteket leszedték, a födelet felemelték. A halálosan felizgatott közönség megkönnyebbülésére az istenkísértő artista épen és egészségesen penderedett ki belőle. Akárcsak a fakírokat, Houdinit is lélegzési gyakorlat segítette a sikerhez. Hosszú ideig gyakorolta lélegzetének visszatartását a víz alatt, s így képes lett igen rövid pihegésszerű lélegzetvételre; úgy hogy alig fogyasztott oxigént. Egy kis trükköt is csempészett a kísérletbe: a koporsó valamivel nagyobb méretű volt a rendesnél, s nagyobb levegőtartalék rekedt meg benne. Hallatlanul merész vállalkozás volt így is. Bármilyen előre ki nem számított véletlen valódi sírrá változtathatta volna az álsír-gödröt. Houdini vállalkozása megihletett egy Paul Heuze nevű francia újságírót. Esztendőkön át folytatott tollharcot a fakírlegendák ellen; végre elhatározta, hogy közvetlenül saját maga fogja szemléltetni a sírcsoda mibenlétét. 1928-ban egyik párizsi cirkuszban 20 000 főnyi nézőközönség előtt befeküdt egy érckoporsóba; ezt légmentesen lezárták, és egy vízmedencébe süllyesztették. Háromszáz liter levegőt tartalmazott a koporsó. Teljes nyolcvanöt percig bírta ki odalenn, s amikor napvilágra került, némi bágyadtságon kívül nem volt semmi baja. Az eredményt szintén lélegzési gyakorlattal magyarázta: veszteg kell maradni, kevés oxigént fogyasztani, kevés széndioxidot termelni. Vagyis szerinte a csoda nem csoda, csupán türelem, gyakorlat és nagy adag elszántság kell hozzá. Áttérek az éghetetlen fakírra. 1935 őszén Londonban egy Kuda Bux nevű yoghi mutogatta magát. Az volt a tudománya, hogy mezítláb sétált végig tüzes parázson, anélkül, hogy megpörkölte volna a lábát. A kísérleti parázsréteg öt méter hosszú és harmadfél méter széles volt. Olyan erősen izzott, hogy hevét harminc méternyi távolságból is érezni lehetett. A kísérlet előtt orvosok vizsgálták meg Kuda Bux lábát, nincs-e bekenve valami vegyi szerrel? A hindu, mielőtt nekiindult a veszedelmes sétának, pár percig mozdulatlanul állt, szeme kimeredt, ajka mozgott, általában olyan ember látszatát keltette, aki akaraterejét hallatlan módon koncentrálja. Azután megindult és lassan, nyugodtan végiglépkedett a parázs


szőnyegen. Majd megfordult és visszasétált; sőt ezzel sem érte be, és harmadszor is végigment a zsarátnokon. Az orvosok megint megvizsgálták, s nem csupán azt állapították meg, hogy a yoghi lábán nincsen semmiféle égési seb, hanem még azt is, hogy a talpa sem melegebb a rendesnél. Mindazonáltal kevéssé érthető, hogy ha már a yoghi megszakított minden közösséget a hitvány földi élettel, miért jött Londonba magát mutogatni, és miért nem maradt odahaza Indiában? Ott tovább elmélkedhetett volna, és elérhette volna a yoga legmagasabb fokait. De ha már idejött, kerüljünk közelebb a tűzön gyaloglás titkához. Aki nem hajlandó okkult képességeket szimatolni, valamiféle titkos szerre gyanakszik. Állítólag ilyesmit használt néhány száz évvel ezelőtt az úgynevezett Saludadores titkos szekta Spanyolországban. Azt hirdették magukról, hogy ők a vértanú Szent Katalin leszármazottjai, amit a testükön látható anyajegy is bizonyít: egy kerék. Szent Katalin vértanúságának eszköze. A szekta tagjai izzó parázson jártak és forró olajat ittak minden baj nélkül. A parázsséták és olajkortyok dúsan kamatoztak, mert a mutatványok után az éghetetlen férfiak rátértek a dolog velejére: a gyógyításra. Kézrátevéssel és nyálkenéssel kezeltek mindenféle nyavalyát. És hiába derült ki, hogy sem alexandriai Szent Katalinnak, sem a többi három Szent Katalinnak nem maradt semmiféle leszármazottja –, hiába sütötték rájuk, hogy az anyajegyet is úgy sütötték a testükre: a tömegek hitét semmi sem ingathatta meg, mert hiszen a saludadorok nyilvánvalóan tűzön jártak és tüzet ittak. Világos, hogy a tűzálló emberek nem szentektől, hanem valamely csepűrágó őstől származtak, s nyilván volt valami csodakenetük, de ennek titkát kifelé megőrizték, s csak egymásnak adták tovább nemzedékről nemzedékre. Másutt is bukkantak fel időről időre azbesztbőrű artisták. Két világhírű tudós: a csillagász Cardanus és az orvos Páré a tulajdon szemével látott embereket, amint olvasztott ólomban mosták meg az arcukat és kezüket. Sévigné asszony előtt azzal produkálta magát egy vásári mutatványos, hogy égő spanyolviaszkot csepegtetett a nyelvére és meg sem látszott rajta. A XVII. század derekán egész Európát felizgatta egy Richardson nevű angol. Ez tüzes vasat csupán bevezető mutatványként fogdosott. A nézőket szájának tökéletes érzéketlenségével kápráztatta el. Izzó parazsat rágott; égő ként vett a nyelvére és szopogatta; olvadt szurok és viaszkeveréket habzsolt és úgy fútta ki a lángot, mint egy kohó kürtője. Megengedte, hogy tegyenek a nyelvére egy darab parazsat, arra egy szeletke húst és élesszék a tüzet fújtatóval mindaddig, amíg a hús meg nem sül. Végezetül a közönség szemeláttára üveget olvasztott és a folyékony üveget lenyelte. Európa tudósai hiába törték a fejüket a talány nyitján. A francia Journal des Savants, ez a nagymúltú tudományos folyóirat is feszegette a kérdést 1657-i számaiban. Dodart, a Tudományos Akadémia tagja, szoktatással magyarázta a tűzálló nyelv csodáját. Szívós és kitartó gyakorlással – írta – a bőrt érzéketlenné lehet edzeni. A többi meg ügyeskedés dolga. Nem a parázs volt az angol nyelvén, hanem a hússzeletek, s ebbe volt belegöngyölve a parázs. Az olvadt üveget nyállal vette körül és úgy nyelte le, miután előbb hosszú edzéssel hozzászoktatta nyelvét, szájpadlását, nyelőcsövét és gyomrát a forró italhoz. A tudós okoskodása lazított ugyan a rejtelmes csomón, de meg nem oldotta. Sikert csak az remélhetett, aki elméleti fejtegetések helyett a saját bőrén teszi meg a kísérleteket. Akadt tudós, aki megtette. Sementini volt a neve; vegytant tanított a nápolyi egyetemen. A múlt század elején Nápolyban egy Lionetti nevű olasz mutogatta magát. Tüzes vassal sütögette a karját, combját és talpát; mégis olyan ép maradt a bőre, mintha hideg vasat nyomott volna rá. A tüzes vassal végigszántott a haján is, anélkül, hogy az megpörkölődött volna. Azután olvasztott ólomba dugta az ujját, s az arról lecsepegő ólmot felfogta a nyelvével, égő olaj lángjában fürösztötte meg az arcát, s utána a forró olajat megitta. Nápoly álmélkodott, Sementini figyelt. Észrevette, hogy mikor a bűvész végighúzta testén és haján a tüzes vasat, a húzás nyomában fehér, sűrű gőz szállt fel. Figyelte a nyelvét: fehér


lepedék volt rajta, mint a gyomorrontásos betegekén. Nem itta kortyszámra a forró olajat, hanem csupán pár cseppet bűvészkedett a szájába; ugyanígy ügyeskedett az olvadt ólommal. Tehát a titok nyitja: szoktatás, ügyesség és még valami. Ezt a még valamit kellett kideríteni. Sementini professzor visszavonult a laboratóriumába és kísérletezett. Rendszeres tudományos munkával egyre jobban megközelítette a titkot. Már képes volt olyan timsóoldatot keverni, amely pillanatnyi időre megvédte a bőrt; de ez még mindig nem lehetett az igazi szer. Végre egy napon felkiálthatott Archimédesszel; heuréka! Megtalálta a varázsszert! Karjának timsóoldattal beecsetelt bőrére közönséges mosószappant dörgölt és tiszta vászonnal simára csiszolta. Megérintette tüzes vassal; nem érzett semmit! A siker lázában vakmerővé szilajodott: ugyanezt a kísérletet tette meg a nyelvével, és az sem reagált a tüzes vas érintésére! Sőt sikerült fokoznia is a nyelv érzéketlenségét. Cukorpor-réteggel vonta be s arra dörgölte a szappant. Ezek után nyugodtan mártotta olvadt ólomba az ujját és sértetlenül csepegtette nyelvére az ólmot. Hátra volt még a forró olaj kihörpintése. Kiderítette, hogy ez legnagyobbrészt trükk. Lionetti úgy fogott hozzá az ólom felolvasztásához, hogy beledobta az ólmot az égő olajba, s az edényt elhúzta a tűzről; majd ebből az olajból öntött ki valamicskét egy csészébe, ahonnan azután kortyintgatott. Igen, de hogy az ólom megolvadhasson, az olaj átadta saját melegének egy részét, úgy hogy a lenyelt olaj alig volt forróbb a frissen tálalt levesnél. A többi szoktatás és edzés dolga volt. A nápolyi egyetem előadótermébe ezúttal nem hallgatóság, hanem nézőközönség gyülekezett. A tudós nézők előtt a tudós előadó ólmot csepegtetett a nyelvére és forró olajat kortyolt... A nagy titok – eszerint – összetett műveleteken alapulna. Érzéketlenítő szer, bűvészi ügyeskedés és hosszú, szívós, rendkívüli akaraterőt igénylő edzés. Azonban Kuda Bux testén még nagyítóüveggel sem akadtak semmiféle kenet nyomára .., Mégiscsak természetfölötti erők rejtőzhettek a yoghi testében? Nem. Ugyanezt megcselekszik évről évre sokkal kezdetlegesebb lelki életű emberek, akik hírét sem hallották yogának és titkos tudományoknak: egyszerű bolgár parasztok. Burgasz kikötővárostól 30 kilométernyire, magas hegyek lábánál húzódik meg egy Panicsarevo nevű falu. Lakosai egy nesti-nari néven ismert, ősrégi szektát alkottak és arról voltak nevezetesek, hogy képesek voltak izzó parázsszőnyegen mezítláb sértetlenül végigtáncolni. Minden évben június 3-án ülte meg a szekta Konstantin bizánci császárnak és Heléna császárnénak emléknapját, s ekkor ment végbe a tüzes tánc, amelynek csodájára a nézők seregei csődültek össze. Hatalmas tüzet raknak, s a lángok ellobogása után egy széles, tíz méter hosszú parázsszőnyeg vöröslik a nézők szeme előtt. Akkora hőséget sugároz, hogy közvetlen közelében nem lehet megmaradni. Megnyekken a duda, megperdül a dob: ezek hangjára lejtik a táncot. Előlép egy öregasszony: kezében két szentképnek számító ikon: Konstantin bizánci császár és Heléna császárné képe. Szeme elé emeli őket; áhítattal, szinte átszellemülten mered rájuk; nekilendül a zsarátnok-szőnyegnek és könnyű léptekkel végigtáncol rajta. Utána egy vén paraszt cselekszi ugyanazt, ugyanúgy. A táncok végeztével bárki megvizsgálhatja a két öreg lábát: nincs egy makulányi égési seb sem. Bolgár diákok rászánták a saját talpukat, hogy a titok végére járjanak. Eleinte a bőrük csúnyául felhólyagzott, végre mégis sikerült a rejtvényt megfejteni. A csodált csoda egyszerű fizikai törvénnyé zsugorodott. Az a fortélya, hogy a lábnak csak pillanatnyi ideig szabad a parazsat érintenie, s így csupán 80-90 foknyi hőség éri a talpat; ennyit pedig a bőr baj nélkül elvisel. A szentképek csak annyiban függnek össze a tánccal, hogy a vállalkozó táncos ihletet merít


belőlük, szinte vallási eksztázisba esik és bizalommal, félelem nélkül vág neki a tűznek.* Viszont Kuda Bux nem aprózta a táncot, hanem lassan sétált végig a parázs-járdán ... * A táncos szertartás lefolyását részletesen ismerteti és eredeti fényképekkel illusztrálja dr. Péter Panoff, a Koralle 1940. szeptember 8-i számában.

A genfi médiumcsoda Th. Flournoy, a genfi egyetemen a lélektan tanára, hat teljes esztendőn át foglalkozott egy csodálatos képességű médiummal. Hétről hétre, évről évre figyelte, ellenőrizte és bírálta. Hihetetlen türelemmel és pontossággal végzett megfigyeléseinek nincs párja az okkultista irodalomban.* A médiumot a professzor Smith Helén néven szerepelteti. Ez persze álnév; valódi nevét nem árulja el. Apja magyar ember volt; már ifjúkorában kivándorolt Magyarországból; bejárta Itáliát és Észak-Afrikát; majd végleg letelepedett Genfben. Tudni kell róla, hogy rendkívüli nyelvtehetsége volt: folyékonyan beszélt magyarul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, s értette az angolt, latint és görögöt is. Nagyon fontos ez Helén későbbi megnyilatkozásainak magyarázatánál. Maga a hősnő, 30 éves leány, egy genfi áruháznál volt vezető állásban. Művelt, intelligens, szerény, egyenesjellemű teremtés volt: döntő ok, hogy Flournoy komolyan foglalkozzék vele. Ugyanis nem tiltakozott az ellenőrzés ellen, sőt ő maga igyekezett a professzornak mindenben a kezére járni. Csalásról tehát nem lehet szó. Mielőtt mediális képességei kifejlődtek volna, már koronkint látomások lepték meg: szellemeket látott maga körül. Ellentétben apjával, nem tudott másként, csak franciául. * Könyvének címe: Des Indes a la planéte Mars (Paris et Genéve, 1900.). A genfi professzornak fülébe jutott a hír, hogy Helén képes a szellemekkel érintkezni. Kérésére a leány és családja megengedte, hogy tudományos módszerrel ellenőrizze a szellemvilág csodáit. 1892-től 1898-ig tartott a professzor hihetetlen kitartással végzett nyomozása a földöntúli lények társadalmában. Az eredmény meglepő volt: valóban csodára bukkant. De a csodát nem a szellemek között találta meg, hanem magában a leányban, annak tudat alatti énjében. Egy egész kis világ húzódott meg Smith Helén tudata alatt, emlékképeknek elfeledett miriádjai. Amikor a leány átringott az önkívület szédületébe, az emlékképek felszínre törtek, s egy szellemvilág ragyogó illúzióiként buggyantak elő. Helén hitt a lélekvándorlásban. Hitte, hogy ő már több más alakban élt a világon. Természetes, hogy a genfi áruház szürke tisztviselőnője valaha sokkal magasabb rangok fényében tündöklött. A szeánszokon egy ideig mint Marié Antoinette jelentkezett; majd mint Simandini hindu hercegné ejtette ámulatba a kör tagjait arab írással és szanszkrit beszéddel! Egyelőre ennek az úgynevezett “hindu-ciklusnak” mondom el a legmeglepőbb jelenségeit. Marié Antoinette is sok érdekességgel táplálta a másvilági hírekre éhes résztvevőket, de az ő jelentkezéseit egy meghökkentő nyilatkozat gyanússá tette. Azt közölte ugyanis, hogy ez idő szerint még két hajdani kortársa öltött testet, mégpedig Mirabeau és Orleansi Fülöp herceg, a hírhedt “Philippe Egalité”. Ez egyébként rendben lett volna, mert hiszen a francia forradalom ismert alakjainak épp annyi joguk van lélekvándorlásra, mint más közönséges halandónak. De szerfölött különösnek látszott, hogy vándorlásaik folyamán ugyancsak Genfbe érkeztek, s ott költöztek újra emberi testbe, mégpedig éppenséggel abba a két genfi úrba, akik részt vettek az üléseken. Mert Helén-Marie Antoinette rájuk ismert. “Ah, Ön is itt van, marquis?” – mondta például Mirabeau-Monsier úrnak. Tudnivaló, hogy a véletlen szeszélyes, de az már jelentékeny elrugaszkodás volt tőle, hogy a három kiváló személyiséget pontosan itt hozta össze, egy svájci városban, szűk baráti körben. Áttérek a hindu regényre. Egy öt század előtti nagy szerelem romantikája bontakozott ki. Helén előző életében egy arab sejk leányaként született; Simandini volt a neve, férjhez ment Szivruka-Najaka hindu herceghez, aki Kanara tartománynak volt az ura és 1401-ben egy Csandragiri nevű nagyszerű várkastélyt épített. Nagy szerelem fűzte őket egymáshoz. Amikor a herceg meghalt, Simandini önként lépett az özvegyi máglyára. Helén-Simandini a regény legapróbb részleteit csodálatos élethűséggel játszotta meg. A kör


tagjai bámulattal látták megelevenedni arábiai életének apró epizódjait, majd utazását Indiában, s életét a káprázatos pompájú kastélyban. Hű rableánya fürdőt készített számára, fürdő után az exotikus virulású parkban bolyongott, kis majmával játszott, elvégezte a szokásos szertartást Buddha szobra előtt – mindezt sajátságos keleti bájjal. Következtek a gyöngéd visszaemlékezések elhagyott hazájára, végül a nagy tragédia: a herceg halála és a máglya. A professzor maga is döbbenettel nézte végig a máglyajelenetet. A lány rémülten takarta el arcát a máglya láttára, visszarettent, majd ismét előlépett, térdre hullott keservesen zokogva; azután körülnyaldosták a lángok, a zokogás elhalkult, lélegzete fogyni kezdett, végre egy percre teljesen megszűnt. Ez volt a halál... Hipnotizált egyénre rá lehet erőszakolni, hogy most katona, pap, sportember stb. –, s ő híven meg fogja játszani a ráparancsolt szerepet. De Helénnel semminő idegen akarat sem rendelkezett, s az ő színjátszása messze felülmúlt minden hipnotikus jelenséget. Azonban megint hiba történt. Simandini felismerte egyik jelenlevőben hőn szeretett ötszáz év előtti férjét –, s ez maga a jelenlevő Flournoy professzor volt! Persze, hogy a komoly tudós kényelmetlenül érezte magát, amint előző életének szerelmes részletei ekként nyilvánosságra kerültek. Az azonban mégiscsak érdekelte, hogy kicsoda-micsoda volt ő Indiában, 1401-ben? Orientalista tudóstársaihoz fordult, de ezek bizony hírét sem hallották sem Szivrukának, sem Csandragirinek, legkevésbé Simandininek. Könyvtári kutatásai során mégis kezébe került egy India történetéről szóló könyv. Valami Morlés nevű francia író írta; ez a tudósok társadalmában arról volt nevezetes, hogy adatai meglepően alaptalanok. Mindegy; könyvében csakugyan előfordult Szivruka-Najaka, Kanara és Csandragiri. Honnan szedte, nem derült ki, de az már nyilvánvaló volt, hogy a könyv megfordult Helén kezében, a nevek megragadtak emlékezetében és lerakódtak öntudatának fenekén. De honnan került elő Simandini hercegasszony? A professzornak ekkor eszébe jutott, hogy Helén édesapja Magyarországról, az Arad megyei Simánd községből vándorolt ki. Egyszeriben világossá lett előtte, hogy Helén – kétségtelenül ismét a tudata alatt – egy olaszosan hangzó toldatot csapott a község nevéhez, és megalkotta Simandini arab sejkleányt. Idáig azt lehetne mondani, hogy mindezek igen szellemes következtetések, de még nem bizonyosságok. Jött az is. Megkérték Helén-Simandinit, hogy arab életének igazolásául mondana vagy írna valamit arabul. És íme; Helén papirost és ceruzát kért, s lassan, szinte rajzolva leírt egy arab mondatot. Következett a szenzáció. A professzor megmutatta az írást egy keleti nyelvtudósnak, aki is azt mondta rá, hogy, ez bizony valósággal arabul van, s így olvasandó: Elgalil men elhabil ktszir. Értelme szerint egy arab közmondás, s azt jelenti, hogy a kevés barátság is sok. A hívők diadalmaskodtak: ezt valóban csak szellemkéz írhatta! De a sötétlelkű professzornak nem fért a fejébe, hogy miért írta Helén a mondatot balról-jobbra, európai szokás szerint, holott arab nyelven jobbról balra írnak. Megint csak addig mutogatta az írást, amíg egyszer csak dr. Rapin, Smithék háziorvosa felkiáltott: “De hiszen ez az én tulajdon kezem írása!” Kiderült a következő: évekkel ezelőtt Rapin doktor arab nyelvtudományokkal foglalkozott. Bejárta Észak-Afrikát, s kiadott egy könyvet En Kabylie címmel. Könyvének tiszteletpéldányait szétosztogatta ismerősei között, s ajánlásul mindegyikbe egy arab közmondást írt – egyikbe a Simandini-féle mondást. Most már kétségtelenül megfejtődött a rejtély. Helén annak idején belenézett a könyvbe, s különös tehetségű szeme felitta az exotikus betűket, s ezek lesüllyedtek az öntudata mélyére, ahonnan ismét felbukkantak, amikor szükség lett rájuk. A csodát nem Simandini hercegné szellemkeze jelentette, hanem az emberi agynak rejtett és rejtelmes szerkezete, amelyből egy hallatlan érdekes részlet íme feltárult a kutató tudós előtt! Ezután könnyű volt következtetni a hindu regény további meglepetéseinek eredetére is.


Simandini ugyan meg sem mukkant többé arabul, azonban ehelyett szanszkritul kezdett beszélni. De ez a csoda is az öntudat alatti Én művévé szürkült. Helén valódi szanszkrit szavakat használt ugyan, mindazonáltal összekeverve szanszkrit hangzású, de értelmetlen szózagyvalékkal. Nyilvánvalóan valami szanszkrit nyelvkönyvben lapozgathatott, s apjától örökölt latens nyelvtehetsége segítségével emlékezetének mélyén megőrzött néhány szót, amelyeket azután a transzban szanszkritszerű halandzsává fejlesztett. A professzor a keleti nyelvek tudósainak közbenjárásával ízekre szedte szét a színleges nyelvcsodát – de módszerének ismertetéséről le kellett mondanom, hogy áttérhessek egy látszólag nagyobb csodára: a Mars-lakók nyelvére. Valamikor szó esett Flammarionnak 1892-ben a Marsról írt könyvéről, amelyben azt mondja, hogy ennek a planétának lakosai is lehetnek, s talán egyszer a tudomány eszközeivel érintkezésbe is lehet velük lépni.. . És íme, 1894. november 25-én Helén a transzban lebegni és szállni kezd, megjelenik előtte egy csillag, ez egyre nagyobb és nagyobb lesz, majd a repülés megszűnik, és lába szilárd földet ér: megérkezett a Marsba! Amit a Mars-lakókról és életmódjukról elmondott, nem egyéb, mint gyermekes fantázia szüleménye. Nyilván nem voltak előző olvasmányai, amelyekből meríthetett volna, mint a hinduciklusban. A lakosok teljesen emberi formájúak, mindössze sárga az arcuk és egyik szemük feljebb van, mint a másik. A férfiak és nők egyformán öltözködnek, ugyancsak emberi módra, mégis azzal a szenzációs eltéréssel, hogy a nők is nadrágban járnak. (Ne feledjük: 1894-et írunk!) Szokásaiból elég ennyi: Helén látott egy lakomát, ezen a vendégek négyszögletű tányérokról ettek, háromágú villát használtak nyél nélkül, pohár helyett csészéből ittak. A gazda egy macskaszerű sült állatot felszeletelt négyszögletű darabokra; azután kék, fehér és rózsaszínű botocskákat szolgáltak fel, mindegyikhez egy virág volt erősítve; bot és virág a vendégek szájában elolvadt. Evés végeztével a vendégek kezet mostak a terem sarkában levő medencében. Hasonló ázottszárnyú képzelet vezette Helén kezét is, amikor rajzokat is vetett papírra a marsbeli látnivalókról. Bizony, a növények némi kacskaringók hozzátételével veszedelmesen hasonlítottak a mi földi flóránkhoz –, a paloták Indiáról szóló könyvek illusztrációira emlékeztettek –, az Astané nevű vezetőszellem háza pedig olyasféle volt, mint egy tehetségtelen pallér lázálmaiban tervezett weekend-kalyiba. Mindezeknél sokkal érdekesebb volt a nyelv, amelyen a Mars-lakók beszéltek. Eleinte formátlanul, zagyvalékszerűen ömlött Helén szájából, ilyenképpen: “micsma micsmu minimi csuanimen mimacsineg mazisinof mezavi patelki abrezinad navett micsicsénid naken csinutufis...” Ez a szózuhatag persze csak olyan volt, aminőt a marsbeli iskolásfiúk hadarhattak játék közben. De lassanként kibontakozott a nyelv értelmes szókincse és nyelvtani rendszere, sőt a körtagok megismerkedhettek az írásjelekkel is. Mert Helén immár folyékonyan beszélt és írt a csillagnyelven. De csak a transzban. Ha éber állapotban megmutatták neki a transz alatt elhangzott vagy leírt mondatokat: nem értett belőlük semmit. Tolmácsként Leopold nevű védőszelleme szerepelt, ugyancsak a transz alatt. Hogy fogalmuk legyen az érdekes planétanyelvről, mindenekelőtt közlöm az ábécé-jét: Egy marsnyelvű mondat, s annak értelme francia nyelven (mindkettő francia helyesírással) így hangzott: Lassune ké nipuné ani tis dé machir mirivé, Approche, ne crains pas, bientőt tu pourras tracer iche manir se dé évenir toué ebi amiebé zé notre éeriture et tu posséderas dans tes mains les forrná ti viche tarviné marques de notre langage. “Közeledjél, ne félj, nemsokára képes leszek lerajzolni a mi írásjeleinket és bírni fogod


nyelvünk ismérveit.” (Figyeljük a szórendet: teljesen egyezik a franciával.) Magából a nyelvtanból elég ez a kis mutatvány: en ce enyém te dé tied

ezt ché

ő hed

övé

bt

mi nini

mienk

iche

ti sini

tiétek

chi

ők hed

övék

bée

Majdnem két évig tartott a marsnyelvű társalgás a genfi szeánszokon. A laikus hallgató valóban egyik ámulatból a másikba eshetett, mert kétségtelen volt, hogy a leány közlései egy bár ismeretlen, de értelmes nyelven hangzottak el. Akadtak is hívők szép számmal, akik egy cseppet sem kételkedtek, hogy Helén csakugyan fentjárt a Marsban, s amit ottani élményeiről elmondott, mind színtiszta valóság. Ekkor azonban Flournoy professzor végét vetette a világűrbe rendezett kirándulásoknak. Páratlanul alapos és részletes tudományos okfejtéssel bebizonyította, hogy a Mars-nyelv nem egyéb, mint megnyomorított és kificamított francia. Ugyanaz a betűsor, ugyanaz a fonetika, teljesen azonos szórend. Szókincsén az eredetiség máza látszik, s ez tévesztette meg a laikus hallgatókat, olyannyira, hogy hajlandók voltak csodára gondolni. Akkor azonban Helén is megelégelte, hogy őt, a ragyogó csillagvilág zarándokát a professzor visszarángatja a földre. Durcáskodott, elhidegült, majd felmondta neki a barátságot. Összeállt egy hitben és aranyakban gazdag asszonysággal és elment vele Amerikába. Nyilván kiegészítette az arab közmondását: “Kevés barátság is sok pénzt hozhat.”

A Sátán hazája Ördög és pokol Ez nem káromkodás, csupán fejezetcím. Meglepetéssel értesülünk, hogy a pokol voltaképpen nem más, mint szervezett birodalom, államfővel, közigazgatással és hadsereggel, sőt fejedelmi udvartartással és arisztokráciával. Az érdekes államszerkezet adattárának forrásául Jan Weyer, latinosan Wierus híres hollandus tudósnak, Nettesheimi Agrippa tanítványának, a cleve-i uralkodó herceg udvari orvosának egy rendkívül különös tanulmányát szokták megjelölni.* Eszerint a pokol fejedelme Belzebub, ő egyben a Légy-Rend nagymestere. Rendjelek alapítása kétségtelenül a legszebb és legfontosabb uralkodói kötelességek sorába tartozik, de a Légy-Rend mivoltáról és szabályairól a puszta elnevezésen kívül egyebet nem tudunk. BelZebub – eredetileg Baal-Zebub – annyit jelent, mint a “legyek ura”. Sémi istenség volt, a napot tisztelték benne, amely a legyeket teremti, majd elpusztítja. Persze, nem szelíd házi legyekről lehetett szó, hanem a pokoli rajokról, a háziállatok kínzó vérszipolyozóiról, így hát a furcsa lovagrend az uralkodó nevének a tiszteletét szolgálta volna. A birodalom zászlósurai így sorakoznak fel: * Pseudomonarchía daemonum. Külön fejezetként illesztette De praestigiis daemonum etc. című művének végére (Basileae, 1583.). Burynome, a halál fejedelme, a Légy-Rend nagykeresztese. Moloch, a kísértetek fejedelme, a Rend nagykeresztese. Pluto, a tűz fejedelme, az alvilági büntetések főfelügyelője. Leonard, a boszorkányszombatok nagymestere, a Rend lovagja. Baalherith, a pokollal kötött szövetségek intézője, s a paktumokat őrző alvilági levéltár igazgatója. Proserpina, ark-ördög, a rossz szellemek parancsolója. A kormány tagjai: Adramelek, nagykancellár, a Rend nagykeresztese. Astaroth, pénzügyminiszter. Nergal, a titkos rendőrség feje.


Baal, az alvilági hadsereg vezérkari főnöke, a Rend nagykeresztese. Leviathán admirális, tengerészeti miniszter, a Rend lovagja. Arról is értesülünk, hogy Belzebub nagyköveteket küldött fel a földre. íme a diplomáciai kar: Franciaország: Belfegor. Anglia: Mammon. Törökország: Belial. Oroszország: Rimmon. Itália: Hulgin. Svájc: Martines. Spanyolország: Tbamuz. A kormánynak még egy fontos tagja: Lucifer igazságügyminiszter. Ez utóbbi legfőbb tisztviselője: Alastor, a főhóhér. Következik a fejedelmi udvar tisztségeinek felsorolása. Verdelet, főszertartásmester, ő vezeti a boszorkányokat a szombati ünnepségekre. Succor Benoth, az eunuchok (?) főnöke, a szerelemféltés démona. Chamos, főkamarás, a hiúság démona. Melchom, kincstárnok. Nisroch, főkonyhamester. Dagon, az udvari pékség főnöke. Mullin, főkomornyik. Kobal, az udvari színházak igazgatója, a földön a színészek patrónusa. Asmodeus, a játékházak felügyelője. Nybbas, főbohóc. Fejedelmi udvar nem lehet el arisztokrácia nélkül. 23 herceg, 13 márki és 10 gróf alkotja a főnemességet. Íme kóstolónak a hercegi névsor: Agares, Busás, Gusoyn, Bathym, Eligor, Valefar, Zepar, Sitry, Bűne, Berith, Astaroth, Vepar, Chax, Pricel, Murmur, Focalor, Gomory, Amduscias, Aym, Orobas, Vapula, Hauros, Alocer. * Így írják le az alvilági birodalmat okkultizmussal foglalkozó könyvek, hivatkozással a Pseudomonarchia daemonum-ra. (A démonok királysága) és Weyerre, mint hírhedt demonológusra.* Nemrégen sok szót vesztegettek az írástudók árulására, az írástudók elefántcsont-tornyára és az írástudók egyéb viselt dolgaira –, de keveset az elbájoló felületességre, amellyel Isten tudja, hányadkézből vett adatokkal támogatják a mondanivalóikat. Olyasmi sül azután ki belőle, mint a fülbesúgó társasjátékoknál: az első a másodiknak fülébe mond valamit, ez továbbsúgja, s a tizedik már egészen mást böffent ki, mint ami a kezdőtéma volt. Ez történt Weyer krónikásaival is. Egyik a másiknak a könyvéből csipegette fel az adatokat; némelyiket félreértette, a másikat felcifrázta, s végül egy bizarr tanulmány érdekes gyümölcsét megtették bolondgombának, a boszorkányhit ellenségét demonológusnak. * Collín de Plancy: Dictionnaire infernale. (Paris, 1824. Cour infernale és Monarchie infernale címszavak alatt.) Abbé Migne: Dictionnaire des sciences occultes. (Paris, 1846. Az 50 kötetre rúgó Encyclopédie théologique című sorozatban. A címszavak ugyanazok, mint fent.) Chambers: The Book of Days. (London és Edinburgh, 1863. II. kötet. 722. o. The Commonwealth of Hades című fejezetben.) Tudjuk, hogy a boszorkányhamvasztó máglyákra az első tintacseppet ő freccsentette, s az ő érdeme, hogy a csepp utóbb folyammá dagadt és a máglyák tüzét eloltotta. Ő lépett fel úgyszólván elsőnek a boszorkányhit őrülete ellen, és csüggedés nélkül tűrte, hogy bátor kiállásáért támadják és üldözzék. Lehetséges volna hát, hogy öregségére ő is beállt az ördöghit megszállottjainak a sorába? Nem. Méltatlanul varrták a nyakába Belzebubot kormányával, udvartartásával és


arisztokráciájával egyetemben. A Pseudomonarchia daemonumhaxi mindezekről nincs egy árva szó sem, sőt Belzebubnak még a neve sem fordul elő. Igaz, hemzseg benne mindenféle ördögfajzat, s valóban felsorakoznak vadnál vadabb nevű alvilági hercegek, márkik és grófok –, sőt az is igaz, hogy ismerteti a pokolbeli hadsereg létszámát: 6666 légió, mindegyikben 6666 démon, összesen 44 435 556. De ez a bolondság csak látszólagos és megvan a magyarázata. Weyer idejében bomlottak az emberek az ördögidéző könyvek után. Konokul hitték, hogy az ördög kinccsel, hatalommal, minden földi jóval halmozhatja el, aki vele szerződik, vagy aki képes őt szolgálatra kényszeríteni. A könyvek név szerint vonultatták fel a démonokat; megsúgták, hogy melyikük mit képes nyújtani, s nem átallották az olvasó fejét elszédíteni bomlott szövegű ördögidéző formulákkal. A titokzatosság varázsától elkábult olvasó nem látta meg a könyv mögött a kiadó üzleti fogását, s a barbár ördögnevek és ostobán zavaros szöveg mögött a tollát prostituáló irodalmi bérmunkást. Különösen a kéziratos könyvekben szimatoltak varázserejű rejtett titkokat, és nagy pénzeket fizettek értük. Nos hát, Weyer úgy tett, mint a régi rómaiak, amikor leitatott rabszolgákat mutattak be a fiatalságnak, hogy a részegek állati vitustánca elijessze őket az italozástól. Weyer kivonatolta a legártalmasabb varázskönyveket, és titokzatos badarságaikat nyíltan a világ elé tárta: íme itt egy egész ördögcsorda, tessék kiválasztani akármelyik kerge nevű démont, és megpróbálkozni az idézésével. Azután majd kisül, hogy mindez szemenszedett ostobaság és ámítás, mert egy kisujjnyi ördög sem fog az idézésre megjelenni. Az olvasó ugyan csodálkozhatik: mi az ördögnek volt szükséges ezt a bár tanulságos, de furcsa gyűjteményt a nagy, komoly, úttörő jellegű munkába felvenni? De csak az első mondatot kell elolvasni, nyomban kitetszik a becsületes szándék. Egy Persius Flaccus-tól vett idézettel kezdődik a könyv: O curas hominum, o quantum est in rebus inane! Ó emberek gondjai, ó mennyi bennük a dőreség! Weyer igazában azokra sütötte rá a bélyeget, akik munka nélkül akartak meggazdagodni, még ha pokoli segítség árán is. Hogy olvasóim maguk is ítéletet alkothassanak, megidézek a gyűjteményből néhány alvilági előkelőséget. Astaroth. Nagy és hatalmas herceg, rút angyal képében jelenik meg; a pokoli sárkányon lovagol, jobb kezében viperát tart. Igaz feleletet ad elmúlt, jelenlegi, jövőbeli és rejtett dolgokat illetően. Rendkívül ügyessé képezi ki az embert a szabad művészetekben. Negyven légiónak a parancsnoka. Az idéző óvakodjék túlságos közellététől, mert elviselhetetlen büdösséget lehel ki. Asmoday. Nagy, erős és hatalmas fejedelem. Három feje van; az egyik bikáé, a másik emberé, a harmadik kosé. Lúdláb és kígyófark egészíti ki, szájából lángok törnek elő, pokoli sárkányon ül. Bűvös erejű gyűrűt ad; megtanít a földrajz, mértan, erőműtan és csillagászat tudományára; az embert láthatatlanná teszi; feltárja a rejtett kincseket. Hetvenkét légió tartozik alája. Forneus nagy márki (magnus marchio). Az embernek csodás szónoki képességet ad, nyelvtehetséggel látja el és kedveltté teszi barát és ellenség előtt egyaránt. Huszonkilenc légió fölött rendelkezik. Furnur nagy gróf, szarvas formájában jelenik meg, lángoló farokkal. Mindig hazudik, csak akkor nem, ha az idéző háromszögbe szorítja. Szívesen szerez szerelmet férfi és nő között; parancsra zivatart, villámlást és mennydörgést támaszt. Titkos dolgokról jó felvilágosítást ad. Huszonhat légiónak parancsol. Vepar, másként Separ nagy és hatalmas herceg, s szirénhez hasonlít. A vizek és hadihajók ura. A mester ellenségeinek testét három nap alatt férgektől nyüzsgő sebekkel borítja el, de a szükséghez képest azokat meg is gyógyítja. Huszonkilenc légió van alája rendelve. Az írástudók felületessége kellett ahhoz, hogy ebben a halomba rakott bolondságban ne vegyék észre a szerző keserű szatíráját* * Úgy sejtem, Belzebub birodalmát Collín de Plancy cifrázta ki, hogy könyvét érdekesebbé tegye.

A KÁRHOZOTTAK


Hogy a földi életben elkövetett bűnök miatt minő büntetésekkel sanyargatják az elkárhozott lelkeket, arról persze nem tudhatunk semmit, mert aki egyszer odakerült, onnan többé vissza nem tér. Nem egészen így van – mondják a középkori krónikaírók. A Dante előtti századokból származó krónikákban itt is, ott is igaz történeteket olvashatunk olyan emberekről, akik valósággal megjárták a poklot. Az élmények kerete nagyobbára azonos. A kaland hőse tetszhalálba merevült, napokig feküdt a koporsójában, s már éppen el akarták temetni, amikor feléledt és elmondta, hogy közben földöntúli erők a borzalmak helyére ragadták, s ott lélekdermesztő dolgoknak volt a tanúja. Lehet, hogy az ilyen alvilági fantáziáknak egy része nem is volt kitalált mese, hanem valóban látomás, a felizgatott képzelet mákonykóros játéka. Dante olvasása után persze az egykor híres víziók meglehetős színtelenekké halványulnak. De akkoriban erősen megborzongatták az olvasók idegeit, való igazságot láttak bennük, s komoly történetírók beillesztették a krónikáikba.* Pedig még csak eredetiség sem csillan fel bennük. Több elődjük volt már. Ilyen Platón meséje az örmény katonáról – ebben ugyan a képzelőerő meghúzódik az oktató elem mögött. Színesebb és érdekesebb Plutarchos elbeszélése Thespesius pokoljárásáról. Ez a Thespesius öngyilkosságot követett el, de a temetési szertartás alatt magához tért. Ekkor elmondta, hogy halála után mi történt vele. Lelke felszállt a csillagok fölé, oda, ahol a menny érintkezik a pokollal. Ide érkeznek meg az elhaltak lelkei, fényes buborékok belsejében. A buborék felpattan, s a lélek kilép belőle, abban az alakban, amelyben a földön élt. Thespesius azt látta, hogy az igazak átlátszóak és fénylők voltak, s felkerültek a felsőbb régiókba –, míg a bűnösök lesüllyedtek az alsókba, s testük elkövetett bűneiknek megfelelő színűre változott. A vörös volt a kegyetlenség színe, a fekete a fukarságé, a violaszínű az irigységé, kék a tisztátalanságé. Thespesiust egy démon elvezette a pokol fenekére, itt végignézhette az egész büntetési rendszert. A fukarok bűnhődése például így történt: egymás mellett volt három ércmedence; az egyikben olvasztott arany izzott; a másik folyékony, de hideg ólommal volt tele; a harmadikban ugyanilyen nyers vas kavargott. A démonok a fukar lelkét horogra akasztva belemerítették az aranyba, mígcsak átlátszóra nem hevült; azután megforgatták a másik két medencében, és keményre edzették. Ezután nekiestek nagy kalapácsokkal és széttördelték, majd megint újraöntötték, s ez így ment az örökkévalóságon át. Máshelyen átszabták az alvilági szabászok a lelkeket: óriási ollókkal dolgoztak, s addig nyírták és vagdosták az elkárhozott lelkek tagjait, amíg más alakot nem formáztak belőlük. Thespesius itt találta Nero lelkét is; épp azon voltak, hogy viperát szabjanak belőle. Thespesius lelkét végül hazazavarták a pokolból, s ő új életre ébredve, megszívlelte a tapasztalatokat, és az erény útjára tért. * A könnyen egyhangúvá lankadó felsorolás helyett utalok Octave Dele-pierre belga írónak mindössze 25 példányban megjelent tanulmányára: Le livre des vtsions ou l'enfer et le ciel décrits par ceux qui les ont vus. (Londres s. d.) Hogy a középkori víziókból is ízelítőt adjak, kiválasztok látomásaikból egy közérdekű részt: hogyan bűnhődtek a házasságtörők. Egy 824-ben keletkezett kézirat Wettin barát pokoljárását ismerteti. Igen súlyos bűnhődésekről számol be, de a nőkkel szemben nem mindig mutatkozik igazságosnak. Ami a férfiakat illeti, hagyján; ezeket a démonok izzó cölöpökhöz kötözték, s pecsenyévé sült testüket naponkint végigkorbácsolták. Az igazságtalanságot abban látom, hogy Wettin barát nem tesz különbséget a nők között a bűnösség foka szerint. Azt állítja, hogy minden nő egyformán bűnhődik, akár ő csábított, akár őt csábították el. Hát ez nem igazság. Valami különbség mégiscsak van Don Jüan áldozatai és Putifárné között. Különben ez az ötlet sem eredeti. A hindu pokolban a bűnös párnak egy tüzes ércoszlopot kell átölelve tartania. Ebben van logika: a földi izzó ölelések így folytatódnak pokolbeli nyelvre fordítva. Wettin barátéhoz hasonló igazságtalanságot észlelek Gau-chelin pap látomásában. Ezt Orderic Vitai francia krónikás História ecclesiastica [Egyháztörténet (1075-1142)] című nagy


művében beszéli el.* A középkornak egyik legnépszerűbb pokoljáró története volt. Azt sérelmezem benne, hogy csakis a bűnös asszonyok bűnhődéséről tesz jelentést, a férfiakéról nem. Lovas asszonyok végeláthatatlan sorát látta elvonulni maga előtt. Női nyeregben ültek és izzó szögekkel voltak ehhez odaszögelve. Koronkint heves vihar kerekedett; a szél ereje kiemelte őket a nyeregből, magasra dobta, majd visszazuhintotta a tüzes szögekbe. (Ő tudja, miért eszelte ki éppenséggel a szögeket. A tüzes nyereg is elegendő megtorlás lett volna.) Egyébiránt kegyes ijedezéssel ismert fel a parázna nők között nemrég elhalt nemes asszonyságokat. Sőt azt is látta, hogy a menetben néhány üresnyergű paripa is lépeget, s ezekben ráismert olyan hölgyek hátaslovaira, akik még javában éltek... Gauchelin atya bátor ember volt. Zabián kapott egy gazdátlan lovat, hogy majd hazaviszi bizonyságul, s már féllábbal a kengyelben volt, amikor ó csoda: a kengyelvas összeégette a talpát, a zabla pedig jéghidegre dermesztette az ujjait. Ugyanakkor rárontott egy lovas démon, visszalökte és kegyetlenül megmarkolászta a torkát. “Mindezt az ő tulajdon szájából hallottam – teszi hozzá Orderic Vitai –, s magam láttam torkán a sebhelyeket, amelyeket a szörnyű lovas marka tépett rajta.” Nem kell hát a középkori krónikák hitelességében kételkedni, mert lám: a lelkiismeretes krónikaíró csak azt írja le, amit a saját szemével látott és a saját fülével hallott. * Ez a krónika arról is nevezetes, hogy eredeti kézirata megvan a párizsi Bibliothéque Nationaleban.

AZ ASSZONYÖRDÖG Akinek a hitvestársi hűséget illetően manapság sem tiszta a lelkiismerete, bizonyára megnyugvással fog értesülni, hogy a házasságtörés bűne éppen olyan régi, mint maga az emberiség. Goethe szerint Faust a boszorkányszombaton figyelmes lett egy gyönyörű asszonyra. Faust: Az ott ki? Mephisto: Nézd meg jól, s figyelj nevére. Lilith. Faust: Ki? Mephisto: Ádám első felesége. Vigyázz, mert megbűvöl aranyhajával, E földnek semmi kincse nem rokon Vele, s az ifjú, kit beléje fon, Hálóját egyhamar nem tépi átal. (Sárközi György fordítása) Lilith! Babonás bűbájjal csengő név. Démoni szépség, aki Ádámot elcsábította Évától. Akár a nász előtt, amint Goethe mondatja Mephistóval –, akár utána, amint a bibliamagyarázók többsége bizonykodik. De Éva hűsége körül is hiba volt. Ő is botlott egyet; mégpedig – ki gondolta volna – magával a kígyóval! Hogy a paradicsomi háromszögek közt eligazodhassunk, a következőket kell tudni. Mózes tudósítása a paradicsomi helyzetről meglehetősen szűkszavú, s így alkalmat adott a kommentátoroknak, hogy a legcifrább magyarázatokkal bővítsék ki. Kabbalisták, talmudisták, szektáriusok, sőt a barokk idők szobatudósai is rávetették magukat a sovány szövegre és keleti fantáziával, nyugati tudálékossággal kövérre hizlalták. A fejtegetések olykor meglepően csintalanok; mintha a törvényes szerelem szürkeségében vergődő tudós papirosba akarta volna fojtani titkos vágyképeit. Temérdek komoly írásmű lejt pajzán táncot Ádám és Éva szerelmi élete körül. Az olvasó belekábulna, ha valamennyit felsorolnám. Ehelyett utalok hát Pierre Bayle hatalmas művére, ahol a bámulatos tudású szerző mindezeket Éva címszó alatt összegyűjtötte.* A magyarázók elsősorban a bűnbeesés előtti állapotra vetették rá magukat és Éva hajadoni ártatlansága körül tapogatóztak. Paracelsus elmélete a legmerészebb. Őszerinte az első emberpárban már csak amiatt sem kelhettek életre az érzékiség vágyai, mert úgy voltak alkotva, hogy testük bizonyos hiányosságok következtében nem volt alkalmas efféle fellobbanásokra. Csak a bűnbeesés után ment végbe rajtuk olyan változás, “mint ahogyan tavasszal a gallyakon rügyek ütköznek ki.. .” Más szerzők is azon bánkódnak, hogy mennyivel szebb lett volna, ha a házaspár megmarad az ártatlanság állapotában. Akkor az Úristen a föld benépesítésére bizonyára nemesebb módszert alkalmazott volna. A jelenlegit ezek a szerzők nem tartják méltónak az Ember


tekintélyéhez. A holland Beverland azoknak ment neki, akik a tudás fájának a gyümölcsén akadtak meg. Nem mindegyik érte be a hagyományos almával. Az egyik füge mellett bizonykodott, a másik szerint csakis szőlőről lehet szó, a harmadik banánra gondolt, a negyedik citromot vélt a fán sárgállani, az ötödik meg éppenséggel görögdinnyénél kötött ki. Ez mind hiábavaló tintapocsékolás – mondja Beverland –, mert Éva nem harapott semmiféle gyümölcsbe. A történetet jelképesen kell érteni, s a tilalom megszegése voltaképpen Éva hajadont ártatlanságának az elvesztését jelentette. Akárhogyan is, Éva szüzessége sajnálatosan elveszett. Azért amikor Ádám is evett a tudás fájáról, ennek az volt az első következménye, hogy kinyílt a szeme és meglátta Éva asszonyi szépségét. Megtörtént. A kígyó pedig a fa tetejéről végignézte a nászt. A jelenet nagy hatással volt a világ első voyeurjére. Megvárta, amíg Ádám Dictionnaire historique et critique. (Rotterdam, 1695-97.) A férjek szokása szerint elaludt; ekkor legyűrűzött a fáról, valamiképpen megint csak behálózta Évát, úgy hogy ez ismét engedett a kísértőnek, és ott helyben megtörtént a világ első házasságtörése. Ádámtól származott Ábel, a démon öleléséből Kain, “Már ez hogyan lehetséges?” vetették ellene az orvostudományban járatlanok. Superfoetatio – volt az egyszerű válasz. Ekkora bolondság után azon sem lehet csodálkozni, amit a szövegmagyarázók Ádám és Lilith szeretkezéséről írtak. Ádám a bűnbeesés után százötven évi száműzetésbe vonult. Némelyek szerint az Úr szabta rá ezt a büntetést, mások viszont úgy vélik, hogy Ádám, vétke súlyának tudatában, önként szánta rá magát a vezeklésre. Ez idő alatt távol volt Évától. Ennyi ideig férfiember asszony nélkül nem bírja ki. Érthető hát, hogy könnyű dolga volt Lilithnek, a gyönyörű asszonyördögnek, amikor a koplalásra ítélt ember éhségét kihasználta. Itt azonban a kommentátorok tintája hígulni kezdett. Képzelőerejük cserbenhagyta őket, és nem tudtak semmiféle érdekes részletet kigondolni a földi ember és a pokolszülte asszony szokatlanul hosszú viszonyáról. Mindössze azzal az egyetlen adattal toldották meg az agyonkínzott bibliai szöveget, hogy Ádám és az ördögnémber szerelméből csupa ördögcsemete született. Több nőnemű ördögről a pokolkutatók nem emlékeznek meg. Annál többet hallunk arról, mint futkostak az alvilág lakói itt a földön szerelmi kalandok után.

Az ördög barátai “Üdvözlégy Lucifer nevében, akivel igaztalanul bántak el.” Így köszöntötték egymást a sátántisztelők felekezetének tagjai. Értelme az, hogy Lucifer (neve szerint is a Világosságot Hozó), voltaképpen az emberek barátja volt, érdekükben szembeszállt az Úrral, s ez emiatt dobatta le a mennyekből. Akkor is csak jószándékkal volt az emberiség iránt, amikor ki akarta emelni a tudatlanság posványából, s rávette Évát, hogy egyék a tudás fájának gyümölcséből. Ezt a tételt tanította, magyarázta, fejtegette, értelmezte, csűrte-csavarta, cifrázta, toldoztafoldozta, ismételte, új lére eresztette a kereszténység első századaitól kezdve egészen a tizennegyedikig a temérdek felekezet, amelyet megejtett a démoni misztikum bűvölete. A szakadárok történetírói szerint e felfogás elterjedésében a manichaeusok a ludasok. ők hirdették elsőknek a dualizmus keletről származó hitét, amely szerint két ország létezik öröktől fogva: a világosság és a sötétség országa. Az elsőből teremtette Isten az embert, az utóbbinak szülötte a sátán. Ez valahogyan magához kaparintotta a világosság egy részét, minélfogva az emberben keveredik a világosság és a sötétség. Kerülni és irtani kell tehát mindazt, ami a sötétségből származik, vagy azzal bármiképpen összefügg. A vallásalapító Manes szerint a kerülendők sorába tartozik a nő is, mert több benne a sötétség, mint a világosság. Ennélfogva leghívebb híveinek, az úgynevezett kiválasztottaknak három parancs teljesítésére kellett magukat kötelezniök:


1. tartózkodás a tisztátalan beszédtől és tisztátalan ételektől, aminő például a hús meg a bor. 2. tartózkodás a közönséges testi munkától. 3. teljes tartózkodás a nőtől. Miután a manichaeusok megalkották a Sátánnak önálló és Isten országával egyenrangú birodalmát, megnyitották az utat a démoni misztika számára. Ha a sátán ilyen nagy úr, akkor tisztelni kell, s ennek ellenében jótéteményeket lehet tőle várni.

A FOJTOGATÓ THUGOK A túlvilági dualizmussal a hindu mitológiában is találkozunk. A teremtés istene Visnu, a pusztítás istenasszonya Káli. Kálinak az volt a feladata, hogy elpusztítson mindent, amit Visnu alkotott. Káli teremtette a kártékony férgeket és a ragadozó állatokat; ő a földrengésnek, viharoknak, vízáradásoknak, pestisnek és egyéb járványoknak az úrnője. A thugok felekezete Káli istennőt szolgálta. A szekta eredete homályba vész. A mítosz szerint Kálinak már az emberiség őskorában is voltak hívei, s ezek úrnőjük parancsára hozzáláttak, hogy valamennyi Visnu-teremtette élőlényt kardélre hányjanak. De Visnu kifogott a szörnyeteg asszonyon: minden csepp kiontott vérből új emberek teremtek. Erre Káli is lépett egyet: új parancsot adott ki, hogy ezentúl vérontás nélkül kell Visnu embereit láb alól eltenni. Vérontás nélkül – ez magyarázza meg a szörnyű szekta különleges hitbuzgalmát. A thugok nem késsel, tőrrel vagy egyéb fegyverrel dolgoztak, hanem lesből rohanták meg a kiszemelt áldozatot és összesodort kendőt hurkoltak a nyakára. A kendő mindegyik csücskét egy-egy thug húzta szorosra, s ha esetleg egy harmadik is volt kéznél, ez a fulladozó ember fejét előrenyomta. A szakmában jártas, gyakorlott thug egymaga is képes volt a mesterfogást megtenni. Káli törvénye csupán a nőket, betegeket, nyomorékokat, vándorkomédiásokat, zenészeket, bűvészeket és más efféle kóbor népséget kímélte. Egyébként minden embert meg keli fojtani, akihez a thug csak hozzáférhet. A rituális gyilkosságnak – parancsolta a törvény – a legnagyobb titokban kell végbemennie. Az áldozatot nem szabad addig megtámadni, amíg csak járatlan, biztonságos helyre nem csalták, s ha végeztek vele, ott nyomban el kell temetni, hogy a tettnek semmi nyoma se maradjon. A sírt a szent csákánnyal kell megásni, ezt Káli papja nyújtja át a hurokvető banda tagjainak. A tőrbecsalás módszerei az esethez képest egyszerűek vagy ravaszok voltak. Akárhányszor húszas-százas csapatban követtek egy kis zarándokcsoportot vagy kereskedőkaravánt, s addig settenkedtek a nyomukban, amíg csak megfelelő hely nem kínálkozott a tömeges támadásra. Magános fiatalember esetében csinos lányt szoktak az út szélére ültetni, ez az utas közeledtére keserves jajgatásba fog, az ifjú emberben felébred a részvét, gondol egyébre is, beugrik a lány koholt meséjének, s követi valamilyen elhagyott helyre, ahol már várja az olajjal itatott kendő és a szent csákány. Sir William Sleeman őrnagy, az egyik indiai kerület katonai parancsnoka a thugokról írt könyvében sokkal fortélyosabb esetet mond el.* Egy mohamedán vallású tiszt lovásza és szolgája kíséretében lóháton utazott Indiának kevéssé népes vidékén keresztül. Egy sivár, puszta helyen hat siránkozó mohamedán ember akadt az útjukba. Az volt a panaszuk, hogy hetedik társukat megviselte a fárasztó utazás, összeesett, meghalt, s most képtelenek tisztességgel eltemetni, mert nem ismerik a betűket és nem tudják a Koránban elolvasni a halotti imádságot. Könyörgésükre a tiszt leszállt a lóról, lerakta fegyvereit, az elébe terített szőnyegre térdelt és hozzáfogott a halotti imádsághoz. Abban a pillanatban már nyakán volt a kendő, szolgáit is lerántották a lóról és néhány perc múlva már senki sem gyaníthatta, hogy Káli istennő három új áldozata rejtőzik a simára taposott föld alatt. A hat álruhás mohamedán annak a bandának volt a tagja, amelyik már napok óta settenkedett a tiszt nyomában. Csak évek múlva, a thugok elleni irtóhadjárat során derült fény a gyilkosságra. * The Tbugs or Phansigars of India. (Philadelphia, 1839.) A múlt század elején ötvenezer főre becsülték az embervadász szektát. Az áldozatok számára csak következtetni lehet néhány hurokra került thug vallomásából. 1825-ben egyet Lucknow-ban felakasztottak, ez hatszáz gyilkos merényletet ismert be. Egy nyolcvanéves vén


thug büszkén vallotta be, hogy Káli szolgálatában eltöltött hosszú élete folyamán kilencszázkilencvenkilenc ember nyakán rántotta össze a halálos hurkot. Az angol tisztek megkérdezték, hogy miért állapodott meg ennél a rekordnál és miért nem csinálta ki ezerre? “Mert a 999 szent szám” – volt a felelet. A pokoli felekezetről először 1665-ben emlékezik meg Théve-not francia utazó. Valószínű, hogy eredete sokkal régibb, s a szent csákányok nemzedékről nemzedékre szálltak örökségül. Miként volt lehetséges, hogy ez a szekta évszázadokon át büntetlenül garázdálkodhassék? Ügy, hogy a hétköznapi életben a thugok rendes, békés foglalkozást űztek, jámbor és erkölcsös életükről voltak híresek, tisztségeket viseltek, sőt egyikük-másikuk magas hivatali rangot ért el. A titoktartásra jó okuk volt, s egyébként is a Káli papjának kezébe tett szent eskü zárta le a szájukat. Csak később, a XIX. század elején akadtak köztük árulók. Úgy látszik, Mammon hatalmasabb istenség volt, mint Káli, s az angol hatóságok előtt gyűlni kezdtek a bizalmas adatok, olyannyira, hogy 1828 táján megkezdődhetett a thug-front felgöngyölítése. A már említett Sleeman őrnagy vezette az irtóháborút. Könyvében azt írja, hogy amikor az első besúgót elébe vezették, nem hitt a fülének. Képtelenség, hogy az angol hatóságok orra előtt kollektív hóhértelepek rejtőzhessenek, s bántatlanul halmozhassanak rémséget rémségre. Az őrnagy épp akkor vadászaton volt és sátorban lakott. A besúgó fölemelte a padlóról a szőnyeget. Tessék itt felásatni a földet, s meglesz a bizonyíték. Csakugyan, alig néhány ásónyomnyira előkerült egy hulla. A thug nógatta a munkásokat, hogy csak túrják a földet tovább. S az irtózattól lúdbőrző emberek kiemeltek még egy hullát, majd egy harmadikat, negyediket – összesen tizenhármat. Ezek fölött aludt az angol tiszt. A thug pedig egyre biztatta, hogy ásasson tovább a sátra körül is, akad ott még hulla bőven. Most már India angol kormányzója döntő rohamot rendelt el ellenük. Az indiai hadsereg legtapasztaltabb tisztjei kaptak megbízást Sleeman őrnagy vezénylete alatt. Külön erre a célra kiképzett csapatokkal füstölték ki a haramiafészket. 1828-tól 1835-ig több mint 7000 thugot fogdostak össze. 382 főcinkos akasztófán tehetett eleget saját személyében is Káli istennő törvényének –, 986-ot pedig életfogytiglani fegyházra ítéltek. A többi kisebb-nagyobb büntetéssel adózott Kálinak, vagy pedig dologházba került, s ott igyekeztek őket átképezni. Mennyiben sikerült ez, nem tudni, mert még 1882-ben is fogtak egy vén bolondot, aki bevallotta, hogy 12 év alatt 96 utazót tett el láb alól –, mindazonáltal most már nem hurokkal, hanem méreggel.

KÍGYÓ VAGY PÁVA? “Van Isten, végtelenül jó, végtelenül irgalmas – és van ördög, végtelenül gonosz.” Ezt a hitet vallotta az Irakban élő, mintegy 50 000 főnyi jezida néptörzs. A tétel tiszteletreméltó. De a gyakorlatban a jezida hit nagyot bicsaklik és az istenhez vezető útról elkanyarodik az ördög felé. Gondolatmenete körmönfontan csavaros. “Ha Isten végtelenül jó és irgalmas – bölcselkedik a jezida hittudomány –, úgy nem is képes az embereknek ártani. Tehát teljesen fölösleges imádni és a törvényeit megtartani. Ha nem törődnek vele és semmibe sem veszik a parancsolatait, abból nem lesz baj, hiszen éppen jósága folytán kénytelen mindent megbocsátani. Ellenben a sátán gonosz, tehát célszerű őfelé tájékozódni, vele a baráti viszonyt ápolni és a védelme alá helyezkedni.” A fortélyos hitelvből az következik, hogy mindaz, amit a keresztény vallás bűnnek tart, a jezidáknál megengedhető, sőt kívánatos. Elfojtani a szenvedélyeket, annyit jelent, mint megbántani hatalmas urukat, a Sátánt, aki azokat beléjük oltotta. Egyes fogalmakra, mint például: szemérem, hitvestársi hűség stb., nincs is a jezida nyelvben szó. (Ezeket az adatokat egy domokosrendi szerzetes 1862-ben közzétett jelentéséből vettem. Hogy az erkölcsrajz szóról szóra igaz-e, nem tudom. Lehetséges, hogy az eretnekségen megbotránkozott misszionáriust helyenként kegyes túlzásokra ragadta a tolla.) Nem messze Moszultól, gyönyörű völgyben, egy négyszögletes fehér épület látható. Keresztény, muzulmán, zsidó messzire elkerüli, mert itt szoktak a jezidák évenként háromszor összegyűlni ördögtiszteletre. Az épület Adi Sejknek, a vallásalapítónak a sírját rejti, aki a XIV. században élt és gnosztikus, nesztoríánus, zsidó és mohamedán elemekből gyúrta össze a jezida


vallást. A New York Herald munkatársának sikerült befurakodnia az ördöghitűek közé, amikor a nagy patrónust ünnepelték. Éjszaka volt – írja –, s a völgyet kísértetiesen világították meg a kétezernyi gyülekezet fáklyái és tábortüzei. Éjféltájban minden világot kioltottak, csak egyetlen lámpás égett Adi Sejk kriptájának kapuja fölött. Pont éjfélkor kitárult a kapu és kivonult a processzió. Az újságíró pontosan részletezi, hogy milyen sorrendben, hány fő- és alpap vitte a fáklyákat, hány zenész fuvolázott, dobolt és citerázott, s jezida nyelven hogyan hívták mindezeket az egyházi személyiségeket. Csak az egyházfő nevét említem meg, ez érdekesen hangzik: Kak. A körmenet leírása egyhangú. Úgy ment végbe, ahogyan az Operában látjuk a nagy felvonulásokat: a statiszták jobbra kimennek és balról megint bejönnek. Annál érdekesebb az a jelenet, amikor körülhordozzák a szent pávát. A zarándokok arccal a földre borulnak, megint fölegyenesednek, újból leborulnak, majd jobbjukat a pompás madár felé nyújtják, azután a homlokukat érintik vele. A páva náluk magának a Sátánnak a jelképe. Magyarázat: A jezida hit szerint a paradicsomban nem a kígyó világosította fel Évát. Teljesen valószínűtlen, hogy ilyen ronda állattal szóba állt volna. Ellenben képzeljük csak el, milyen hatást tett rá a fejedelmi madár, amikor kiterjesztette hatalmas farkát, a szivárvány színeiben tündöklő, aranyzománcos, selymes-bársonyos, titokzatos pávaszemekkel. Erről már el lehet hinni, hogy az ős-asszonyt elkápráztatta. Azután a Sátán völgyében ismét kialudtak a fények, mert derengeni kezdett, s az ördögfélő zarándoksereg hazaszéledt. A napsugárnak nem volt szabad ott találni őket, ahol a sötétség fejedelmét ünnepelték.

MODERN ÖRDÖGIMÁDÓ Elfásult, elvásott idegeknek új meg új izgalmak kellenek, hogy aléltságukból felfelocsúdjanak, mint ahogyan az ínyenc fásult ínyét felcsiklandja a szokatlan zamatú fűszer, vagy a szerelemben közömbössé kopott testre hat a még nem ízlelt, újfajta rafinéria. Az ideges nagyvárosi ember Párizsban lelheti meg a legnagyobb választékát a kívánatos izgalmaknak. Közülük való a lélekcsiklandás, amelyet titokzatosan, rejtelmesen eldugott búvóhelyeken rendeznek a modern ördögimádók. Alig hinné az ember, milyen sokan vannak. Olyannyira, hogy már különbséget is lehet tenni közöttük. Két, egymástól eltérő felekezetbe álltak össze: a palladisták és a satanisták szektájába. Az előbbiek Lucifert imádják, az utóbbiak a Sátánt. A Lucifer-imádók hite voltaképpen nem egyéb, mint új lére eresztése holmi régi gnosztikus elméleteknek. Lucifert nem szabad összetéveszteni a Sátánnal. Ő a legszebb angyal volt a mennyországban, de nem bírta elviselni az isten zsarnokságát, és merő büszkeségből fellázadt ellene. Azonban a hű angyalok, élükön Mihály arkangyallal, leverték a mennyei palotaforradalmat, és Lucifert párthíveivel együtt letaszították az égből. Mégis folytatta küzdelmét a Teremtő ellen, és Éden kertjében megkóstoltatta Évával a tiltott gyümölcsöt, hogy ezáltal az ember egyenlő legyen Istennel. Az új gnózisnak egy másik változata szerint Lucifer épp olyan isten, mint Adonai; de amíg ő a világosságot és a jóságot képviseli, Adonai minden rossznak a forrása. Az alaptételből következik, hogy a luciferisták mindenben a visszájára fordítják a kereszténység dogmáit és liturgiáját, vagyis voltaképpen a luciferizmus nem egyéb, mint egy tótágast álló katolikus felekezet. Ritusáról kevés adat szivárgott ki, mert a titokszegés életveszéllyel járhatott. Mégis akadt áruló, s leleplezése révén megtudjuk, hogyan ment végbe egy ilyen luciferista ördögtisztelet, a “fehér mise” – ahogyan ők nevezték.* A leírás az új tagnak, a későbbi árulónak a felvételi szertartásával kezdődik. Sok benne a hókuszpókusz; elég annyi, hogy bekötött szemmel kellett odamenet az autóban meghúzódnia; majd a színhelyre érkezve negyven lépcsőn botorkáltatták le valami román stílusú, bolthajtásos helyiségbe; ott egy fülkében mezítelenre kellett vetkeznie, és ráadtak egy fekete csuhát, ugyanolyan színű csuklyával.


Ezután bevezették a nagy szertartás terembe. Eleinte nem látott semmit, mert egy nagy rézmedencében tömjén és egyéb illatos füstölőszer parázslott, s a füst a termet telehömpölyögte homállyal. Orgonaszó és lágy hegedűzengés növelte a misztikumot. Mikor megszokta a homályt, szemébe tűnt egy trónon ülő férfi, fekete csuhában, fején piros frigiai sapka. Ez volt a gyülekezet feje, a Fekete pápa. Mögötte cinóbervörös kárpit takart el egy fülkét, két oldalt pedig egy-egy szenegáli néger állt őrt teljesen csupaszon, kezükben meztelen pallossal. Mintegy negyvenen lehettek a teremben, férfiak és nők vegyesen, fekete, fehér és piros csuhában. Miután az új tagjelöltet, mint tévelygő bárányt megfelelő kérdezgetések és faggatások után rávezették a világosság ösvényére és felvették rendes tagnak, beosztottak melléje egy igen szép fiatal asszonyt “nővérnek”. Ottani neve Tanti volt. Általában a gyülekezet minden tagja álnéven szerepelt a luciferista színjátékban. A fekete pápa intésére a két szerecsen félrehúzta a vörös * Pierre Geyraud ismerteti Les réligions nouvelles de Paris című könyvében. (Paris, é. n. 161-171. o.) függönyt és előtűnt egy hatalmas terrakotta szobor: részben ember, részben asszony, részben ökör, részben bakkecske. A bálványnak Baphomet volt a neve. (Természetesen semmi köze sem volt a templáriusok Baphometjéhez, csupán a nevét sajátították ki.) A szobor lábánál fekete terítővel letakart oltárféle volt látható, fölötte fekete pajzs, s erről a megfordított feszület lógott alá. Megkezdődött a mise karikatúrája. A fekete pápa mindenekelőtt fügét mutatott a feszületnek, s az épületes gesztus után magához intett egy félmeztelen fiatal nőszemélyt. Izgató, keleti dallamú zene cincogott fel, s a nő odatáncolt, helyesebben odavonaglott a fekete pápa elé. Ez megszólalt: – Quid velis? (Mit akarsz?) – Ad sacrificium offerre corpus meum. (Felajánlani testemet az áldozásra.) Már ekkor a nő szeme karikázott az izgalomtól. A fekete pápa intésére hanyattfeküdt az oltáron, s az álpap fekete ostyákkal teli kelyhet helyezett az alteste fölé. És éneklő hangon ismét megszólalt: – Suspice Sancte Páter hostiam hanc. (Tekintsd ez ostyát, ó Szent Atya.) A gyülekezet kórusban rávágta: – Accipe etiam sanguinem nostrum! (És fogadd a mi vérünket is!) A fekete pápa sorjában kiosztotta az ostyákat. Az eleven oltár epileptikus görcsökben fetrengett, időnként hangos sikolyok törtek ki belőle, amire az egyre jobban nekivaduló gyülekezet mindenkor visszaüvöltötte: Dicsőség Lucifernek! A világosság hirtelen kialudt, csupán öt fekete viaszgyertya lángja és a Baphomet-bálvány két szeméből kisugárzó fény ritkította a sötétséget halvány derengéssé. Az érzéki zenévé profanáit orgonaszó, az agyra szívott kábító illatáradat, a buta szertartás perverz gyönyörűsége úgy felzaklatta az eszeveszett gyülekezet idegeit, hogy kollektív szerelmi őrjöngés tört ki rajtuk, amelyet az egyébként nemigen tartózkodó párizsi író szavak helyett úgy próbál megértetni, hogy egy sereg pontocskát rak egymás után. Ilyenformán: Ezalatt az új tagot közrefogta a két pucér szerecsen, amiből megérthette, hogy ha a hivatalos orgiát kifogásoló módon viselkednék, a néger hóhérok nyomban lehetővé teszik, hogy közvetlenül érintkezhessek Luciferrel odalent. De mert illő tisztelettel bámulta az előtte viharzó jeleneteket, a jutalom nem maradt el. A fekete emberek átlépkedve a földön fetrengő, összefonódott párokon, elvezették a terem túlsó sarkába, ahol már várt rá “misztikus jegyese”, a gyönyörűséges Tanit. És megint pontocskák következnek: Apránként kitisztultak a ködös agyvelők, a hívők feltápászkodtak és a folyosóról nyíló fülkékben felöltöztek. A fekete pápa is előkerült a függöny mögül, ahová papnőjével az orgia kezdetekor visszavonult. A titkár imára szólította a híveket. Egymás kezét fogva, mintegy mágikus láncot alkotva, körbe álltak és elfohászkodták az ördögmiatyánkot: “Ó, Jóság Istene, legszeretettebb Atya, ó Lucifer, nagyok nagyja, hatalmasok hatalmasa, arcra borulok isteni fenséged előtt. Lelkem mélyéből kiáltom: tiéd vagyok, egészen a tiéd! Adonait gyűlöljük, megtagadjuk, s bár megtagadná mindenki, akit vízzel kereszteltek! Világíts,


világíts, Szentek Szentje, világosság fáklyavivője, élet tűzhelye, áldott bölcsesség, ó világíts, Lucifer, jóság istene.”* * Az eget kihívónak szánt, de egetverően buta imádságot Huysmans közli Jules Bois: Le satanisme című könyvéhez írt előszavában. (Paris, 1895.) A satanizmus abban különbözik a luciferizmustól, hogy elismeri a katolikus egyház valamennyi hitágazatát, nem csinál Luciferből külön istent, a Jóság és Tudás istenét, hanem az egyház tanításával egyezően vallja, hogy ő a Gonosz, a Nagy Kísértő, a valóságos Sátán. Azonban visszájára fordult elmével éppen ezért hódol neki, vagyis a Rosszat imádja, magának a Rossznak a kedvéért. Józan ésszel alig lehet elképzelni, hogy efféle emberek szaladgáljanak szerte a világban, sőt össze is verődjenek gyülekezetekké. Márpedig ilyen szekták valósággal léteznek. Huysmans egész csomó bizonyítékot szedett össze. Az 1894-i húsvét hetében elfogtak egy vénasszonyt, amint a Notre-Dame székesegyházból zárás után igyekezett kilopakodni. Köpenye alatt már vitte volna kifelé a szentségtartót, tele ostyával. Több vidéki templomban ugyanilyen lopásoknak jöttek a nyomára, úgyhogy egyhelyütt az egyházmegye püspöke utasította papjait: ezentúl tartsák az ostyát vasládában elzárva! Mi lehetett a lopások célja? Maguk a szentségtartók olcsó ötvözetből készültek, alig értek valamit. Orgazda nem vitte volna értük vásárra a bőrét. Az ostyák? Mindössze néhány fillér ára lisztből gyúrták a tésztájukat. Tehát a tolvajoknak nyilvánvalóan megbízóik voltak, s ezek a merényletet busásan megfizették. Mert szentelt ostyákról volt szó, s a sátántisztelethez éppenséggel ezek kellettek! A szertartás általában hasonlított a luciferisták liturgiájához, de gyalázkodásaiban igyekezett azon is túltenni. A katolikus egyház vallási szokásainak csúffátétele, az ostya megfertőzése rút váladékokkal, Jézus és Mária becsmérlése, az imádságoknak átgyúrása istenkáromlássá: ezek voltak nagyjában az ismertető jelei. A fő különbség az volt, ami a satanizmus lényegéből következett, hogy az ördöghitet nem elégítette ki holmi fekete pápákkal és fekete ostyákkal eljátszott paródia, hanem csakis akkor ismerte el teljes értékűnek a szertartást, ha valódi pap valódi szentostyával végezte el az áldoztatást. Csakis így van a szertartásnak izgalomgerjesztő ereje, ami után nem következhetik más, mint hogy a felfokozott idegfeszültség perverz tivornyában oldódjék fel. Ha hihetünk Huysmansnak, csakugyan akadt olyan hitehagyott pap, aki ilyen maszlaggal bódította el bolondházra érett ügyfeleit. La bas (Ott lenn) című regényében Docre kanonok néven léptette fel. Azt állította, hogy az infernális pap alakját egy papi rendből kiugrott kalandor után mintázta. Ez Bruxelles-ben új szenzációkra éhes fiatalembereket édesgetett magához. Az volt a csalétke, hogy “a természet ismeretlen erőit” fogja előttük feltárni. Majd egyéb vonzóerő tartotta őket fogva: válogatott szépségű nők, akiket a hipnotikus képességű pap a hatalmába kerített. Dús lakoma, kábító italok, s utolsó fogásként a csemegéstálba csempészett hevítőszerek és az elszédült újonc egyszerre csak azon érte magát, hogy rendes tag lett az ördögimádók gyülekezetében. A fekete misét Huysmans kétségtelenül művészi, de tinta helyett trágyalébe mártott tollal írta le. Nem idézhetek belőle. Különösen az utolsó jelenet olyan, hogy leírását csak pontokkal helyettesíthetem. De egy sor pont nem is látszik elégnek: A magam részéről azt tartom, hogy az ördögimádó szekták legtöbb tagja – férfi és nő – nem valami sokat törődött akár Lucifernek földalatti sanyarú magánéletével, akár a megnyomorított neognosztikával, vagy az eszeficamodott satanizmussal, hanem legfőképpen a pontokkal szemléltetett bujálkodási alkalom csalta őket e gyülekezetekbe. Kiélt, megcsömörlött, az egyéni szerelemtől, vagy szeretkezéstől már semmiféle új szenzációt nem váró nagyvárosi szalontöltelék volt ez, s a kísértetiesen hátborzongatónak szándékolt, de valójában keservesen ostoba liturgia nem volt egyéb, mint ürügy a kollektív paráználkodásra.

A szerelmes ördög Jupiter nem érte be a felhők fölötti házasélet örömeivel, hanem leszállt a földre kalandokat


keresni. A mennyei szoknyavadász a nőket hol felhő, hol bika, hol hattyú alakjában ejtette meg, ami voltaképpen nem egészen érthető –, hol aranyesőként ért el sikert, ami már sokkal érthetőbb. Az isteni szeretkezések legendaköréből a történetírás is felkanalazott egyet-mást. A hízelgő krónikások azon voltak, hogy hiú fejedelmekkel isteni származásuk dicsőségét szürcsöltessék. Suetonius a tizenkét cézárról írt könyvében elmondja az Augustus császár születéséről keringő híreket. Anyja, Atia, egy éjszaka Apollón templomában volt valami ünnepi szertartáson. Utána már nem ment haza, hanem ott a templomban vetettek neki szalmaágyat. Azt álmodta, hogy egy kígyó kúszik melléje, majd kis idő múlva továbbsiklik. A hüllő látogatása nem mehetett puszta álomszámba, mert ébredésekor olyasféle jelenségeket észlelt, aminőket férje távozása után szokott tapasztalni. Ettől fogva testén pikkelyes foltok ütköztek ki, úgy hogy nem mert többé nyilvános fürdőben mutatkozni. Tíz hónap múlva megszületett Augustus, s immár mindenki tudta, hogy a gyermek a kígyó alakját felvett Apollón fia. A pogány világ megsemmisültével a keresztény teológia kezdetben elismerte, hogy Jupiter és társai valósággal léteztek. Igen, a mitológia alakjai éltek, de nem mint istenek, hanem mint démonok, az alvilág szülöttei. Tehát nem lehetetlen, hogy a szerelmi kalandozásaikról szóló hagyományokban van valami igazság. Le volt hát rakva alapja az incubusról szóló hitnek, amely a XIII. században terjedt el. Leibniz szerint ez a század volt a legbutább valamennyi között. Nem ártom be magamat a nagy filozófus dolgába, de annyi bizonyos, hogy az incubus a legyalázott századnak igen buta képzelgése volt. Mi vagy ki az incubus? Maga a sátán, aki földi nő szerelmét keresi és akár csábítással, akár erőszakkal, akár lopva és alattomban hatalmába keríti a megkívánt asszonyi testet. Hogyan? Akár úgy, hogy férfi alakját ölti magára, akár testetlenül, mint láthatatlan ködalak. A középkor csodakrónikásai temérdek incubus-történettel kedveskednek a hívő olvasóknak. Természetesen mindannyit felöltöztették a meg nem támadható valódiság köntösébe, miután megbízható és szavahihető tanúk tettek róluk bizonyságot; * Sem a jámbor krónikások, sem a szavahihető tanúk nem eszméltek rá, hogy a pokolszülte csábító talán csak erotomániás nők képzeletében űzte garázdálkodásait —, de arra sem, hogy az incubus-babonát az asszonyi furfang alibi állítására használhatta fel* A XIII. századnak leghírhedtebb csodakrónikása Caesarius heisterbachi szerzetes volt. Évekig gyűjtögette a sátán földi gonosztetteiről szállongó híreket, majd rendszeres adattárat rakott belőlük össze.** Próbaképpen álljon itt egy történet, ezt Gerardus szerzetestársától hallotta, aki a hitelességéért jótállt. Egy Arnoldus nevű pap rendkívül szép leányát nagyon féltette a fiatalemberektől, különösen pedig a bonni kanonokoktól. (így a szöveg!) Valahányszor elment hazulról, bezárta a padlásra. * Az incubus-hitből sarjadt ki utóbb a boszorkányszombat meséje, ahol az összegyülekezett vénasszonyokat a sátán megtisztelte a saját testi közelítésével. ** Dialógus mhaculorum. Nyomtatásban 1851-ben jelent meg. Egy napon azonban a leány előtt megjelent az ördög emberi alakban és felgyújtotta benne a szenvedély tüzét. A szerencsétlen lány hallgatott a csábító szavakra és átengedte magát. Azonban nem bírta sokáig megtartani a titkát, s nagy sírások és zokogások között bevallotta az apjának, hogy ő bizony elvesztette a fejét, a démon szeretője lett. Az elkeseredett apa a megtévedt teremtést a Rajna túlsó partján helyezte el, hogy elvonja a démon elől, amíg lecsillapodik. Megjelent azonban a pap előtt az ördög és rárivallt: “Gonosz pap, hová tetted a feleségemet? Ezért megfizetsz !” Azzal úgy vágta mellbe, hogy nyomban vért hányt és három napra rá meg is halt. A szörnyű história csak előttünk tűnik fel átlátszónak. Még ha a XIII. század nem lett volna is olyan buta, aminőnek Leibniz becsmérelte, a babonák mocsárgőzös ködén nem bírt a krónikás szeme keresztülhatolni. Nem gondolt arra, hogy a démon előtt nincs távolság, s könnyűszerrel átlebbenhetett volna a túlsó partra a szeretője után. Ha pedig erre képtelen volt, és itt rekedt az innensőn, akkor nem is volt démon, hanem földi ember. Az ökölcsapásból pedig inkább heves ifjúra lehet következtetni, semmint higgadtabb kanonokra.


Caesarius barátnak a magyarok eredetéről is köszönhetünk egy fontos adatot, már amennyiben tartjuk a hun-magyar atyafiságot. Mikor a gótok Ázsiából átkeltek Európába – írja –, asszonyaik közül csak a szépeket vitték magukkal fajnemesítési célokra. A csúnyákat otthagyták. Ezek nyomorultul tévelyegtek az erdőkben, s ott az incubusok. zsákmányaivá lettek. Ebből az ördögnászból származtak aztán a hunok. Az alibi-démonnak szívós élete volt. Még a XVIII. század második felében is találkozunk vele, ezúttal Magyarországon. Horvát István tudós fiatalkorában naplót vezetett élményeiről.* 1805-ben egy különös ördöghistóriáról hallott, amely ezelőtt 30 évvel történt volna. Utánajárt a forrásnak, s Budán a rácvárosi barátoknál rá is akadt az élményt megörökítő fogadalmi képre. A képet magyarázat egészítette ki, ez a naplóíró szerint így szólt: * Horvát István Mindennapja, azaz minden napra szolgáló jegyzőkönyve. A Magyar Nemzeti Múzeumban levő kéziratból közzétette Siklóssy László. (A régi Budapest erkölcse. Budapest, 1923.) “Két egytestvér leányzók mindennap kijártak dolgozni szüleiknek roppant nagy kertjükbe. Ott munkálkodván az ifjabbik a roppant kertben fel s alá járkálván, valami kis megnyugvás kedvéért gyakorta elveszett testvére szeme elől és valami távollevő fához szökött, hol ő a legesleggavallérosabb ördöggel a testi gyönyörűségekben tisztátlankodott. Ugyanezen ördög őt a városban is cifra ruhában felöltöztetve mindenfelé sétálni hordozta. Észrevette ezeket valamiképpen egy barát-studens és az ördöggel addig hadakozott, míg ezt szerencsésen ki nem űzte-hajtotta.” Eddig a fogadalmi kép magyarázata. Horvát István a maga részéről tovább elmélkedik: “Kiki láthatja, minemű ördög lehetett az, ki a leányzóval elrejtőzve tisztátlankodott. Ma már sok ilyetén ördögök találkoznak, sőt oly fölös számuk vagyon, hogy őket regiment barátok sem űzhetik ki a leányoknak és asszonyoknak szívükből.” Az ördög nem viselkedett mindig olyan ildomosan, hogy padláson vagy bokrok között bonyolítsa le a találkáit. Merész, sőt mondhatnám, arcátlanabb támadásoktól sem riadt vissza. A Caesarius utáni századok démonológ-irodalma tucatjával sorol fel ilyen eseteket. A démon nem átallotta, hogy a hitvesi nyoszolyában látogassa meg választottját, miközben az a férje mellett feküdt. Nem gondolok a férjnek beadott álomporra, vagy egyéb novellaszerű magyarázatra. Úgy hiszem, nem kellett a férjet elaltatni, hanem éppenséggel a férj alvása okozta, hogy az asszony másként keresett kárpótlást. A démonológusok ezt az egyszerű okot nem vették észre, vagy talán nem is akarták észrevenni. Az ő feladatuk az volt, hogy a népet meggyőzzék a démon lélekrontó üzelmeiről. Nem írhatták hát azt, hogy ebből meg abból a hírből egy szó sem igaz. Az incubus-riportok idősebb egytestvérei voltak a mai riportszenzációknak. Számot adhatok egy még bolondabb riportról. Ezt a hírhedt Boszorkánypőröly szerzői röpítették világgá. A gonosz és minden butasága ellenére is veszedelmes könyvben azt a kérdést feszegetik, vajon az incubus mindenki előtt láthatatlan-e? Avagy csak az asszony látja, más nem.* A kérdést nem döntik el, csupán néhány példát vetítenek az olvasó elé. Általánosan ismert dolog – írják –, hogy erdőn-mezőn gyakran látni hanyatt fekvő asszonyokat, amint kezükkel-lábukkal hevesen hadonásznak. A nézők el-* csodálkoznak a szokatlan jeleneten, mert nem látnak senki mást, mint a felcsúszott ruhájú, rúgkapálózó asszonyt. Néha mégis megtörténik, hogy amikor a nő elpihent, sűrű és sötét, férfitesthosszúságú ködalak emelkedik fel mellőle és eloszlik a levegőben. Az is megesett, hogy az incubus emberi alakban paráználkodott, s a férj a kritikus pillanatban meglátta. Kardot rántott és le akarta szúrni, de a csábító helyett csak a puszta levegőt döfködte. Ilyenkor – írják rendületlen komolysággal a szerzők – az asszonyok csúfolódva támadtak a dühöngő férjre, hogy nincs-e szeme, vagy az ördög szállta-e meg? Jellemző a korszellemre, hogy nemcsak a démonológiát ipar-szerűen űző írók könyveit lepik el az incubus-pletykák, hanem komoly történetírók is színesítik velük a krónikáik szürkeségét. Hector Boetius a skótok történetéről írott művében egy különös hajóskalandról ad hírt. Skót tengerészek vitorláztak Skóciából Flandriába. Útközben rettenetes vihar támadt rájuk, az ég elsötétült, a felkavart hullámok rohamai már-már darabokra zúzták a hajót. Ez csak a sátán


műve lehet – tördelték kezüket a kétségbeesett hajósok. Ekkor eléjük borult egy női utas és nagy zokogva bevallotta, hogy őt éjjelente egy incubus szokta meglátogatni. Bizonyára az ég büntetése ez, amiért a démon szerelmét bűnösen elfogadta. Vessék hát őt engesztelésül a tengerbe, akkor tán majd elcsitul a vihar. De erre mégsem került sor, mert a bűnbánat megtette hatását: a hajósok bámuló szeme előtt egy füstös, tüzes ködgomoly szállt föl a hajóról a levegőbe, s nyomban utána a tenger elcsöndesedett. * II. rész. I. főkérdés, 4. fejezet. Voltak a hajón fiatal matrózok is. Ugyancsak Skóciában egy előkelő család kisasszonyával megesett, hogy már menyasszony korában olyan jelenségek mutatkoztak rajta, aminők csak hónapokkal a házasság után lettek volna indokoltak. A megrémült szülők elővették a leányt, s az töredelmesen bevallotta, hogy a vőlegényének semmi köze sincs a bajhoz, ellenben egy démontól esett teherbe, aki minden éjjel meg szokta látogatni szép fiatalember alakjában. A szülők tudomásul vették ugyan a fiatalembert, de kételkedtek a démonban. Egy éjjel a komorna vezetésével, fáklyával a kezükben berontottak a lány hálószobájába, s mit láttak? Nem valami fiatalembert, hanem egy rettenetes csúf szörnyeteget. Ez mérgében, hogy megzavarták, dühöngeni kezdett, felforgatta a bútorokat, majd kivágta a háztetőt és azon át elmenekült. Három napra rá a leány egy undok szörnyszülöttet hozott a világra, ezt a bábák rögtön megfojtották, A kis szörnyeteg skót születéséről szóló közlés tudománytalan. Boetiusnak ismernie kellett volna a tudományos viták eredményét. A Boszorkánypőröly teljesen tisztázta, hogy az incubus mire képes és mire nem. A démon tulajdonképpen szellemi, testetlen lény, minélfogva testtel bíró földi teremtménynek életet nem adhat. Igaz ugyan, hogy bizonyos monstrumok születését hiteles adatok bizonyítják, azonban ennek más a magyarázata. Legott rá is térek, csak lássunk előbb néhány ilyen kétségtelenül megtörtént lebabázást. 1275-ben Toulouse-ban egy Angéla de Ja Barthe nevű 56 éves, előkelő nemes asszony bevallotta, hogy viszonya, volt a sátánnal, s ebből egy farkasfejű és kígyófarkú kis monstrum született. Ennek nem kellett az anyatej és így kénytelen volt éjjelenként elrabolt csecsemők húsával táplálni. Az asszonyt a saját vallomása alapján elevenen megégették. (Tökéletesen őrült lehetett.) 1271-ben egy paviai asszony macskát – 1278-ban egy svájci nő oroszlánt –, ugyanez időtájt egy bresciai némber kutyát fiadzott. Ilyen buta volt a XIII. század – mondta volna Leibniz. De mit szólt volna a tizenhatodiknak ahhoz a híréhez, hogy 1531-ben egy asszony hármas ikreket szült: elsőnek egy burokkal körülvett emberfejét – másodiknak egy kétlábú kígyót, utolsónak egy teljesen kifejlett malacot. Avagy lépjünk még egyet, mégpedig nagyot, s állapodjunk meg a tizenhetedik századnak a legvégén. 1678-ban egy leány valóságos, eleven gyíkot hozott a világra. Bíróság elé állították, s ez véleményt kért az Odera melletti Frankfurt egyetemének jogi karától. A fakultás kiokosította a bíróságot, hogy a tudomány álláspontja szerint a gyíkocskák csakis a démonnal folytatott szeretkezés gyümölcsei lehetnek. Az erkölcstelen leányt máglyahalálra ítélték. Azonban a jogi fakultás is ellentétbe keveredett a Boszorkánypőrölynek a démon szellemiségéről szóló tanával. Mégis, miután a gyíkok, kígyók, malacok, kutyák és macskák, sőt kisded oroszlánok születését nem szabad tagadni, csakis ez lehet a hiteles magyarázat: a csodálatos magzatok valóban az ördög kölykei, de ez nem mint incubus nemzette őket, hanem fölvette az illető állal alakját, és így ejtette meg a szerencsétlen anyát. Ohó! Itt meg a démonológia botlott bele saját magába. Hiszen ha így áll a dolog, a démon embernek az alakját is felveheti –, sőt amint tudjuk, fel is vette. Tehát nincs akadálya, hogy valódi embercsemetékkel szaporítsa a világot. De igenis van – mordul vissza az ellenvetés. Ami a szörnynemzésnél szabad, az az embernél tilos. A Boszorkánypőröly a szentírásból vett idézetekkel meggyőzően fejti ki, hogy az emberi nem szaporodása csakis a jelenleg érvényben levő rendszer szerint történhetik. “Egyéb módszerek nem engedélyezhetők” – teszi hozzá szigorúan. Hát akkor? Nem kell a porno-démonológust félteni, ő ennek a kérdésnek is a végére járt és kiderítette, milyen fortélyt használ a démon, ha gyereket akar. Mielőtt mint incubus felkeresné a kiszemelt


leendő anyát, női alakot vesz fel és elcsábít egy férfit, immár mint succubus, tudniillik ő maga nem lévén képes az emberi nemet fenntartó anyagot termelni, ezt succubus mivoltában veszi meg a földi férfitól és incubus minőségben továbbítja a földi asszonyhoz. Ebből a tranzitoműveletből valódi gyermek születik, de természetesen az előzményekből folyólag nem a démon az apja, hanem a succubust ölelő férfi. Egy kis bökkenője mégis van a nemi csereberének. Az illető anyag csak addig hatékony, amíg megtartja a benne levő lélek melegét. Ha kihűl, hiábavaló az egész mesterkedés. A Boszorkánypőröly erre is megfelel. Éspedig: 1. A démon előtt nincs távolság, pillanatok alatt érhet el egyik helytől a másikra, s így a szállítmányt azon melegiben juttathatja a megfelelő helyre. 2. A démonoknak bizonyosan vannak tartályaik, s ezekben tetszés szerinti ideig tárolhatják az anyagot, úgyhogy mindig friss maradjon. Utolsó kérdés: Miféle rigolya az ördög részéről, hogy egyáltalán pályázik ilyen pseudoapaságra? Felelet: Az így világra hozott gyermekek hajlamosak lesznek a fekete mágiára, márpedig az ördögnek érdeke, hogy minél több bűnös ember népesítse be a világot. Most pedig, miután felidéztem a succubust, illő, hogy ő is bemutatkozzék. Voltaképpen nincs is rá szükség, hiszen ismerjük a pusztából, ahol gyönyörű asszony képében kísértette meg Szent Antalt, azonban a hajlottkorú szent győzedelmesen ellenállt a csábításnak. Általában jóval kevesebb hírünk van felőle, mint az incu-busról. A régebbi tudomány ezt azzal magyarázta, hogy a pokolban sokkal nagyobb számban nyüzsögnek a hímdémonok, mint a nőstényördögök. A nők iránti köteles tiszteletem folytán inkább ezt hiszem el, mint amit egy modern francia orvos állít: a nők képzelő tehetsége szemérmetlenebb a férfiakénál, minélfogva az incubusok is sokszorosát teszik ki a férfifantázia termelte succubusok-nak. Ismét Boetiustól idézek, hogy a succubus fajtalankodásairól hiteles képet adjak. Egy igen csinos és elegáns skót fiatalember azzal a panasszal fordult az efféle kérdésekben jártas férfiakhoz, hogy éjszakánként egy gyönyörű szép lány jelenik meg a szobájában, ágyára telepszik és ölelgeti, csókolgatja –, szóval mindenképpen rá akarja bírni a testiség művére. Márpedig ő efféle bűnös cselekedetre nem hajlandó. Megfoghatatlan, hogy a leány miként jutott be a szobába, mert ajtó-ablak állandóan zárva volt. A tudós férfiak tisztában voltak vele, hogy itt a démon incselkedéséről van szó, tehát azt tanácsolták az erkölcsös ifjúnak, hogy ezentúl aludjék más szobában. Úgyis tett, s a démon többé nem jelentkezett. Nyilván nem volt kulcsa a másik szobához ... Ezúttal diadalmaskodott a férfierény, de sajnosán elbukott abban az esetben, amelyről Simon Goulart, a démonhitet igazoló temérdek adat hiszékeny gyűjtője ad hírt. Természetesen egy mindenképpen hitelt érdemlő személyiség elbeszélése nyomán. Francia nemes úrról van szó, aki egy erdei úton lovagoltában sírásra és nyöszörgésre lesz figyelmes; hát egy igen szép fiatal leány zokog a közelben. Elpanaszolja, hogy rablók támadtak rá és útitársára, ezt megölték, őrajta meg erőszakot akartak elkövetni. Nosza a nemes úr felültette a lányt háta mögé a lóra, kardot rántott és utána eredt a haramiáknak. De azok már elmenekültek. Mit volt mit tenni, magával vitte az elhagyott leányt, s betért a legelső fogadóba. A leány szomorú volt, nem evett, nem ivott, csupán arra kérte a lovagot, hogy miután ő agyon van rémülve, adjon neki helyet éjszakára a saját szobájában. Akkortájt ez ártatlan dolog lehetett, mert a lovag készséggel vállalta és ágyat vettetett a leánynak a szoba túlsó oldalán. Kis idő múlva kibújik ám a leány az ágyból, úgy tesz, mintha alvónak hinné a lovagot, levetkezik csupaszra, illegeti magát erre-arra. A lovag persze, nem bírt ellenállni a minden oldalról feléje mosolygó csábnak. Reggel azonban arra ébredt, hogy egyedül van, a lány nyomtalanul eltűnt. Idáig a kaland akár manapság is megeshetett volna. De az következett, hogy a nemes úr hiába várva vissza a lányt, lóra ült és hazafelé indult. Alig ért egy félmérföldnyire, megpillantott egy leeresztett sisakrostélyú páncélos lovagot, aki sebesen vágtatva nyargalt egyenesen feléje és le akarta szúrni. A nemes úr jó katona volt, kivédte a csapást és úgy vágott vissza, hogy az idegen lovag meghátrált. S ekkor fölrántotta a sisakrostélyt: hát az a lány volt, akivel az éjszakát töltötte. Rá is rivallt a nemes úrra: “Igen, én voltam a szeretőd; ördög vagyok, és mostantól lelked az enyém!” A rémült férfi azonban kimondta Isten nevét, s erre a jelenés eltűnt.


Ebben a bonyolult történetben nem annyira a kaland érdekes, mint inkább a démonológus naivsága, amellyel maga is elhitte, hogy ekkora butasággal képes lesz az olvasóban üdvös és tanulságos ijedelmet gerjeszteni. S a démon is rendkívüli ostobaságról tett tanúságot. Tudhatta, hogy Isten nevének kimondásakor azonnal kotródnia kell, mégis megpróbálkozott a lélekhalászattal. Áttérek ismét a történettudósra, ez bizonnyal kétszer is meggondolja, mielőtt valamit leír. Francesco Pico della Mirandola (nem tévesztendő össze nagybátyjával, a nagy humanista Giovannival) személyesen ismerte azt a 75 éves férfit, aki 40 évig élt együtt egy Hermeline nevű ördöghölggyel. Az öregúr nemcsak odahaza bánt vele úgy, mint feleségével, hanem elelvitte sétálni a városba is, miközben kedélyesen elbeszélgettek. Az emberek persze nem látták, hogy az öregúr kihez beszél és azt hitték, megbolondult. Magam is azt hiszem. Jacob Burckhardt híres könyvében (Die Kultur der Re-naissance in ltalien [Az olasz renaissance műveltsége]) a démonhit szemléltetésére idézi egy krónikaírónak azt az adatát, hogy 1468-ban, Bolognában elítéltek egy magasrangú papot, mert nyilvános házat tartott fenn succubus személyzettel* Párdarabul Burckhardt megemlékezik egy rendes, tisztességes bordélyházról, ennek egy incubus volt a törzsvendége, aki ott garázdálkodott és kidobálta a többi vendéget az utcára. Az ördöggel való szeretkezés bűnének daemonialitas volt a hivatalos neve. Büntetése, ha tilos kéjelgés okából önkéntesen történt, máglyahalál. A “Boszorkánypőröly szerzői úgyszólván dicsekedve említik meg, hogy ők Konstanzában és Ravensburgban öt év alatt 40 asszonyt adtak át a világi hatóságnak. Egyesek 20, mások 30 éves koruktól kezdve álltak össze az incubussal, de volt olyan is, aki már 12 esztendős korában megkívánta az ördög ölelését. Valamennyit elevenen megégették. * Cives Bononienses coire faciebat cum Daemonibus in specie puellarum. Az ördögi bujálkodásról írt történetek kavalkádját egy tanulságos esettel fejezem be.* Egy kölni zárdába valóságos incubus-raj tolakodott be. A lányokat erőszakkal a földre teperték, ezek azonban védekezés nélkül, behunyt szemmel tűrték a támadást. Kis idő múlva magukhoz tértek, kinyitották a szemüket és nagyon szégyenkeztek. A baj egy 14 éves leánytól indult ki. Arra lettek figyelmesek, hogy éjjelenként ágyában fel-felnyihogott, miért is egy idős apácát adtak melléje. Ennek meg az lett a következménye, hogy gonosz rohamok lepték meg, görcsökben fetrengett és összevissza beszélt, mint egy őrült. A járvány nem akart szűnni, mire a főnöknő elhívatta Jan Weyert, a clevei herceg udvari orvosát. Weyer 1565. május 25-én ment a zárdába két orvostársával és egy városi tanácsnokkal. Azokon a tüneteken felül, amelyekről szóltam, még egy furcsa felfedezést tettek. Találtak néhány izzó szerelmeslevelet, ezeket a kislány írta démon-szeretőjéhez, nyilván erotomániás rohamainak tartama alatt. Weyerék azzal rögtön tisztában voltak, hogy hisztériás tömegjárvány zajlik le előttük, de a fertőzés csírájára csak alapos nyomozás után tudtak ráakadni. Kiderült, hogy a zárda tőszomszédságában egy játszótér volt, s az ott labdázó fiatalemberek összeismerkedtek a falon átkandikáló csinosabb apácákkal. Az ismerkedésnek az lett a vége, hogy a falat egy rejtett helyen kibontották, s a résen át az ifjú incubusok belopóztak a zárda kertjébe. Ilyesmi nem maradhatott titokban. A főnöknő erre befalaztatta a rést és őröket állított a kertbe. Azt nem tudhatta, hogy az alkoholista belebetegszik, ha hirtelen megvonják tőle a mámort adó italt. A fiatalemberek kinnrekedtek ugyan, de odabenn a megízlelt örömök emléke tovább kísértett, és erotomániás lázálmokba sodorta a neuraszténiára hajlamos lányokat. * Jan Weyer után elmondja Görres katolikus felfogással írt művében: Die Christliche Mysttk. (Regensburg, 1842. IV. kötet, II. rész. 446-447. o.) Teljesen osztja Weyer nézetét, aki – mint tudjuk – korának egyik legfelvilágosultabb elméje volt. Weyer doktor bölcs ember volt. Nem receptet írt, hanem mindössze azt javallottá: vigyék el innen az idegrohamos lányokat és szállásolják el másutt, egymástól elkülönítve. Megtörtént, a lányokat elszigetelték és lám, nemsokára valamennyi szép simán, magától szakított az álomlovagjával. A nekibuzdult démonológusok még halomszámra hordták össze az incubus- és succubus-


történeteket, de elég belőlük ennyi. Rájuk magukra legjobban talál a francia Venette doktornak a mondása:* “Azért találnak ki efféle, a természet törvényeivel ellenkező elméleteket, mert ahhoz vannak szokva, hogy mindig olyasmit higgyenek, amit nem látnak.” Tablcau de l'amour conjugal. (Paris, 1686.)

Ördögtörténetek Az ördög nem csupán azért látogat el a földre, hogy itt szerelmi kalandok után futkosson. A diabológia példatára szerint felrándult lélekhalászatra is. Ezt a szenvedélyét nem nagyon értem, mert hiszen az összekompilált néhány száz ördöghistória sok talán, ha a könyveket a polcon sorbarakjuk, de végtelenül kevés, ha elgondoljuk: annyi milliárd lélek közül miért fájt a foga csupán erre a pöttönszámú emberfalatra? S a földi garázdálkodás célja nem egészen nyilvánvaló. Ártatlan emberek megrontására nem kellett volna személyesen fáradnia. Ott voltak a boszorkányai, ezeket ráuszíthatta akár Isten legjámborabb teremtményére is. Ellenben a példatárak szerint ő maga olyanokon szokta kipróbálni a fortélyait, akiknek a lelke már amúgy is megérett a pokolra. Ezzel pedig belekontárkodott az isteni igazságszolgáltatás dolgába, vagyis hatásköri túllépést követett el. Éppen ezért ezekben a magánkézből eredő, semmiféle helytálló bizonysággal nem hitelesített történetekben nem látok egyebet, mint jóakaratú, erkölcsi tanulságokkal bélelt, letűnt idők patinájával bevont storykat. Azért foglalkozom velük mégis, mert az akkori olvasó az utolsó betűig elhitte őket. S talán maga a megörökítőjük is. Alkalmasak tehát az emberi hiszékenység adattárának a gazdagítására. Az ördög megjelenési formája a storyk szerint sokféle. Céljaihoz képest lehet szépasszony, deli lovag, egyszerű parasztember, jámbor zarándok stb. Wittenbergben egyszer mint diák jelentkezett egyik professzornál és magvas teológiai vitába elegyedett vele. Nyilván valami eretnekségbe akarta beugratni, de a professzor észrevette a köpenye alól kifittyenő hollószárnyat, mire a kísértő gyorsan elkotródott. Az ördög tudományos képzettségében még a XVIII. század elején sem kételkedtek. A rostocki egyetemen 1715-ben De theo-logia daemonum [Az ördögök teológiája] címmel nyilvános vitát tartottak ama kérdés fölött, vajon képes lenne-e az ördög valamely egyetemen teológiát tanítani? A tudományos vajúdásból az a döntés született meg, hogy az ördög ezt valóban megcselekedheti. Úgy látszik azonban, az ördögnek több esze volt, mint a kollégiumnak, mert a professzúrát nem vállalta. Ellenben másnemű arcátlanságáról adott hírt ugyanez időtájt Dr. Mylius wittenbergi szuperintendens. A szószékről lelkendezte el a híveknek, ami egy vidéki paptársával megesett. Ennél istentisztelet előtt egy ismeretlen paptársa jelentkezett és buzgón segédkezett a szertartások körül. Ugyanígy volt segítségére másszor is, azonban a lelkész bizonyos jelekből gyanút fogott, hogy a dolog nincs egészen rendjén. Mitévő legyen? Fordult a szuperintendenshez. Mylius doktor azt ajánlotta, ami a vidéki tiszteletesnek magától is eszébe juthatott volna, hogy szólítsa fel az ismeretlen kollégát: mutatná meg az egyházi hatóság megbízó levelét. A tiszteletes így is cselekedett, erre azonban az ördög – mert persze az volt – azonnal eltűnt, csupán rettentő bűzfelhő gomolygott nyomában. Az esetet Dr. Eberhard Hauber, ugyancsak szuperintendens ismerteti Bibliotheca magica (Mágikus könyvtár) című adatgyűjteményében és fejcsóválva teszi hozzá, hogy miért kellett Mylius doktornak ezt a bolondságot a szószékről kiprédikálnia, holott inkább fonóba vagy gyermekszobába lett volna való. Gyakran álcázza magát a sátán állatnak is. Ha bizalmat akar gerjeszteni, macskaként dorombol, vagy kutyaként alázatoskodik. Olykor furcsán él vissza a bizalommal. Goulart Simon könyve, a Csodálatos történetek kincsesháza, két ilyen esetről tud. Az egyik gyalázatosságot egy Köln melletti, a másikat egy hensbergi zárdában követte el. Az előbbibe kutya, az utóbbiba macska képében lopózott be, s az apácák szoknyája alá bújt. Ha áldozatát utóbb el akarja ragadni, fekete paripa alakját ölti fel. Szűk bejáratokon mint egér vagy menyét surran be. Ha valakit a beszédében akar megzavarni, léggyé változik és a fülébe repül. Akit meg akar ijeszteni, kígyó, bika, oroszlán vagy sárkány alakjában rémítgeti. A


madárvilágból a keselyű, kakuk, szarka, holló a kedvelt jelmezei. Felveheti fának, fűnek, bokornak az alakját is; megtévesztheti az embert, mint élettelen tárgy, például arany vagy ezüst; sőt utánozhatja az elemeket is, és gonoszkodhatik mint tűz, vízcsepp vagy forgószél. Az agyonrémített középkori ember sohasem lehetett biztos, mikor nyel le egy korty itallal, vagy egy falat étellel valamilyen démont is. Megtörtént, hogy egy apáca a kertben letépett egy salátalevelet, lenyelte, s azzal együtt befalta az ördögöt is. Hívták az exorcistát, aki rá is parancsolt a démonra, hogy takarodjék, de ez makacskodott: “Én nem vétettem semmit; békességben üldögéltem a salátalevélen; jött ez az apáca és lenyelt. Ha már itt vagyok, itt is maradok.” A mentség nem használt, végre is cihelődnie kellett. Olyan sok a földön tekergő ördög, hogy csakugyan jut belőlük minden salátalevélre. Heisterbachi Caesarius arról referál, hogy egy himmerodei barát halálos ágyánál tizenötezer ördög ólálkodott, egy apácafőnöknő utolsó perceit pedig annyi démon leste, ahány falevél volt az erdőben. Richalm schönthali apátnak (1270 körül) megengedtetett, hogy a tulajdon szemével győződhessék meg a démonok sokaságáról. Úgy rajzottak ezek – mondta –, mint egy homokfelhő, mint a napsugarakban táncoló porszemecskék, mint a sűrűn alázuhogó záporeső. Az egész atmoszféra teli van velük; a szél zúgása, a vízesés moraja, általában minden hang a természetben nem egyéb, mint az ő zsivajuk. Olykor megmutatkozik a sátán valódi alakjában is. Az olvasó válogathat, hogy a sok változat közül melyiket higgye el. Rendszerint igen rút, feketepofájú és sánta. Ugyanis amikor a hagyomány szerint Mihály arkangyal a lázadó Lucifert a mennyekből letaszította a pokolba, ez akkorát esett, hogy eltörött a lába, s azóta biceg. Többnyire félig ember, félig állat. Hű boszorkányai előtt kecskebak a kiegészítő része; másutt rettentő szörnyalakokból van teste összegyúrva. Sokszor, ha rendes emberi formában akar is valakit megtéveszteni, köpenyege alól kilóg a lóláb. De akármilyen rettentő alakban rémlik is fel, nem kell tőle megijedni. Bizonyos jelektől inkább ő ijed meg és elmenekül, csupán kénköves illattól fertőzött levegő marad utána. Az ószövetségi időkben zenével lehetett elűzni, amint ez Sámuel I. könyvének 16. részében meg van írva. Sault állandóan gyötörte a gonosz lélek, s mindaddig nem bírt tőle szabadulni, amíg el nem hívatta Dávidot, akinek a zenevilágban jó híre volt. Ő azután “lantját veszi vala, kezével veri vala, ez Saulnak könnyebbségére vala és a gonosz lélek eltávozik vala”. Ami érthető is, mert a sátán lényege a diszharmónia, következésképpen irtózik a harmóniától. A keresztény világban a kereszt jelére és Isten nevének a hallatára tűnt el az ördög. Ha mégsem hordta el magát, a gorombaságnak és megszégyenítésnek lehetett hasznát venni. Luther asztali beszélgetéseiben elmondta a brémai Jakab prépost feleségének az esetét. Az ördög, mint kopogó szellem zavarta a ház békességét. Nem lehetett tőle megszabadulni. Amikor azonban az asszony hálószobájába is beszemtelenkedett és ott csörömpölt, a tiszteletesné alaposan végzett vele. Háttal fordult neki az ágyban és a paplan alól kidugta – nem a hátát. S azzal úgy cselekedett, ahogyan az ördög szokta távozásakor megbotránkoztatni a társaságot; egyben rárivallt a meghökkent démonra: “Nesze neked, kapd el, vedd a kezedbe botnak, zarándokolj vele Rómába és kérj bűnbocsánatot.” Az ördög a látványtól és az erélyes szavaktól világgá szaladt. – Másutt arról olvastam, hogy idős hölgyek akár hátat se fordítsanak az ördögnek; elég, ha szembe állnak vele: a démon a mutatványtól esze nélkül megfutamodik. Riasztó hatása van Berlichingeni Götz ismert mondásának, nemkülönben – Luther nyers őszinteségű szavai szerint – azzal is meg lehet szégyeníteni, ha így förmednek rá: “......az ingedbe és akaszd a nyakadba”. És most hadd lapozzam fel a diabológusok könyveit és szedegessek ki belőlük néhány tanulságos történetet.

NEM JÓ AZ ÖRDÖGÖT A FALRA FESTENI Úgy tudom, manapság nem szokták a férjek áldott állapotú feleségüknek azt mondani: vigyen el az ördög. De valamikor ez nem mehetett ritkaság számba, mert a Boszorkánypőröly figyelmeztetően tárja fel a gyöngédtelenség végzetes következményeit. A káromkodás után született gyermek már az ördögé. Öt dajka sem bírja az éhségét lecsillapítani, s akármennyit szopik, mégis sovány marad, holott a teste aránytalanul nehéz. “Sok ilyen gyereket látni


mostanában” – teszi hozzá a könyv feddő rosszallással. Goulart Simon egykor nagyon népszerű könyvében egy magyar katona kalandja is helyet kapott. Ez valahogyan Poroszországba vetődött, megszállt egy fogadóban, s mert hirtelen lázbetegség tört ki rajta, pénzét rábízta a fogadósnéra. Amikor megint talpraállt, kérte a pénzt. Azonban, mint ilyenkor szokás, az asszony nem akart hallani semmiféle pénzről, őrá ugyan a katona nem bízott semmit. A magyar felháborodott és méltatlankodott, mire a nő és a férje eljátszotta az előre kieszelt komédiát. Még nekik állt feljebb, s ők támadtak a katonára, hogy meglopta őket. Szó szót ért, a katona kardot rántott, odacsődítették a poroszlókat, ezek lefegyverezték és a börtönbe hurcolták. Halálos ítélet lógott a feje fölött. A tárgyalás előtti éjszakán megjelent cellájában az ördög. Segítséget ígért a lelke ellenében. A katona nem állt kötélnek, az ördög hát egyéb zsákmányra gondolt. Azt tanácsolta, hogy a tárgyalásokon kérjen magának védőt, mégpedig azt az ügyvédet, amelyiknek kék sapka van a fején. Úgy történt. A rejtélyes ügyvéd ragyogó védőbeszédet tartott; részletesen elmondta, valójában mi történt; sőt a fogadósék fejére olvasta azt is, hogy hová dugták el a pénzt. Úgy sarokba szorította a fogadóst, hogy ez dühében kifakadt: “Vigyen el az ördög, ha egy szó is igaz abból, amit ez az ügyvéd összebeszél.” A kéksapkás ügyvéd erre leszállt az emelvényről, karonfogta az ijedtségtől engedelmessé merevült fogadóst, kivezette a teremből, s a künn ácsorgó tömeg nagy ámulatára felragadta a levegőbe. Nem látták őket többé. A mondott rejtekhelyen pedig megtalálták a katona pénzét. Hasonlóan igaz történet egy szászországi gazdag kisasszony házassági kalandja is. Elígérkezett egy szegény fiatalembernek, de ez hallhatott valamit a női ígéretek megbízhatóságáról és szerette volna azt megrögzíteni. A lány esküdözött mennyre-földre, sőt azokon túlra is, mert olyasmit búgott a szerelmese fülébe, hogy ha máshoz menne feleségül, vigye el az ördög a menyegzője napján. Persze, hogy a legelső gazdag kérő kibillentette a szegény fiút a szívéből. A lakodalom napján két előkelő idegen köszöntött be a lányos házhoz. Akkori szokás szerint szívesen látták, asztalhoz ültették őket. Asztalbontás után tánc következett s az egyik idegen felkérte a menyasszonyt. Táncoltak, forogtak, ám egyszerre a lovag táncosnéjával kipenderült az ajtón; odakünn valamennyien lóra kaptak, fölszálltak a levegőbe és eltűntek az éjszakában. Másnap a kétségbeesett szülők elindultak, hogy a lányukat élve-halva előkerítsék. És íme, szembejött velük a két lovag. Most már leleplezték az inkognitójukat és megmondták, hogy ők magasabb helyről küldettek a szószegő lány megbüntetésére. A lány teste-lelke immár az övék, de a holmija nem kell. Visszaadták a menyasszonyi ruháját, jegygyűrűjét, ékszereit. Azután megint eltűntek, tehát valóban démonok voltak. Talán igazat is mondtam, amikor igaz történetről beszéltem, mert úgy látszik, egy vakmerő nőragadást cifráztak ki ördögszereplőkkel. A lovagok az elhagyott szerető cimborái lehettek; a menyasszonyi köntöst azért adták vissza, mert köznapi ruhának nem volt alkalmas; a visszahozott ékszerek pedig a szegény ifjú büszkeségére vallanak. Így születik a legenda: apjaanyja a fortély, dajkája a butaság. Nem tudtam azonban végére járni annak az ördögtivornyának, amelyet Delrio, az ördöghit nagy apostola nyomán a magyar Taxonyi János is felvett “ritka és válogatott, egynéhány Autótokból összeszedett, külömbféle üdvösséges tanúságokkal megvilágosított” történetei közé. * Sziléziában egy nemes úr nagy vendégséget adott. Azaz, hogy adott volna, mert a meghívott uraságok sorra kimentették magukat. A készületek kárbavesztek, a nemes úr igen felháborodott és nagy haragjában ilyen szókra fakadt. “Ha már azok el nem akarnak jönni, jöjjenek az ördögök és ebédeljenek velem.” Bánatában nem tudván egyebet csinálni, elment a templomba. Azonban, amikor az ebéd ideje elérkezett, mégis csak gyülekezni kezdtek a vendégek. A szerző így beszéli ezt el: “Midőn az utcákon mennének, csudálja vala őket a sok nép, merthogy nagyok voltak, mint az óriások, oly feketék, mint a szerecsenek és oly iszonyú formájúak, mint valami rettentő csudák. Nézték vala őket, hová akarnának menni, s látják, hogy egyenesen annak a nemes embernek házához tartanának. Odabéjutván, leszállanak a lovakról és azonnal egy szolgának parancsolják, hogy siessen az urához a templomba és tegye neki hírré, hogy vendégei, akiket


hívott, mind jelen vannak és csak őtet várják, hogy hazajöjjön.” A szolga holtraijedt, s szaladt az ura után. Ez még jobban megrémült, mert eszébe jutott, micsoda vendégeket hívott meg. Sietett haza, s ott már az egész cselédség kicsődült a házból, de nagy szaladtukban a gazdájuk kis gyermekét a bölcsőben felejtették. * Az emberek erköltseinek és az Isten igazságának tüköréi. (Győr, 1740.) “Azonban az ördögök elkezdik a lakomázást; kacagnak, üvöltenek és nagy kiáltással köszöngetnek egymásra. Néha-néha némelyek medvéknek, némelyek farkasoknak, némelyek fekete komondoroknak formájában ki-kinézdegélnek az ablakon. Némelyek egy darab sültet, némelyek pástétomot, mások más étkeket és borral teli pohárokat mutogattak a ház gazdájának, mondván: “Miért nem jössz közibénk? Micsoda emberség ez tőled? Elhíttál bennünket a vendégségre és íme, elvonod magad tőlünk.” Egy pedig körmei közé fogván a gyermekét, játszik vala véle. Meglátván a nemes ember a fiacskáját, csak felkiált és csak el nem hal keserves fájdalmában.” Azonban a fájdalmas apa csak kiabált, de nem mert a gyermekének segíteni. Volt mégis egy bátorszívű szolgája, ez ajánlkozott, hogy kihozza a gyereket. Be is merészkedett az ördögök közé, s azok bármennyire üvöltöttek, fenyegették és a fogukat csikorgatták ellene, Isten nevében kiragadta a csecsemőt az ördög körme közül, s kihozta a házból és átadta az apának. “Ezután az emberek elszéledének, az ördögök pedig a háznál egynéhány napig maguk maradván, vendégeskedének, dőzsölének, latorkodának és zenebonáskodának.” Érdekelt volna, hogy a bátor szolga minő jutalmat kapott a hálás apától, de ezt a nagy démonológus nem jegyezte fel. Taxonyi Jánosunk több rendbeli tanulságot szivattyúz ki az esetből, egyebek közt így elmélkedik: “Olyan a harag, mint amely követ a hegy tetejéről megindítanak s meg nem tarthatni, amíg feneket nem ér.” Vajon a babona görgetege fog-e valaha feneket érni?

AZ ÖRDÖG ÉS A DIVATHÖLGY Mindig meg voltam győződve a női pipere rendkívüli fontosságáról és teljesen megértettem azokat a hölgyeket, akik bármekkora árat is megadtak a szépségüket illően kiragyogtató divatos holmiért. De akkora árat még senki sem fizetett, mint az antwerpeni Hornoc grófnő, akinek dolgát a krónikás érdemesnek ítélte, hogy külön nyomtatványban terjessze, minden idők divathölgyeinek az okulására.* A fiatal grófnő irgalmatlanul gazdag volt. Évi jövedelme 200 000 tallérra rúgott. A nagy vagyon elkényeztette; szeszélyes volt és indulatos; ha megharagudott, dáma létére sem átallotta toporzékolni, sőt káromkodni. Nagy gondok lepték meg egyszer. Bálba volt hivatalos, elkészült az estélyi ruhája is, csak a mellkendővel volt baja. Akkori divat szerint a kendő patyolatát rendkívül finom redőkbe szedték és a kényes alkotást gyengéden kikeményítették. A grófkisasszonynak a mű nem tetszett, mert gyűrődéseket talált rajta. Eldobta, toporzékolt, másikat rendelt. Ez sem ütött ki úgy, ahogyan elképzelte, mire még jobban dühöngött és ez az istentelen mondás mérgesedett ki a nyelvén: “Testem-lelkem legyen az ördögé, ha ezt a szemetet hordani fogom.” Eljött a báli éjszaka. Mellkendő nélkül mégsem mutogathatta magát, hát erre az egyetlen alkalomra felvette. De kedvetlen volt és mogorva, ami feltűnt egyik táncosának, fekete ruhás előkelő lovagnak. “Mi bántja, kisasszonyom?” – kérdezte. Több sem kellett a lánynak, elpanaszolta a baját. Közben egyre jobban elfogta az indulat, letépte a kendőt, földre dobta, összetiporta. A lovag mosolygott. Köpenye alá nyúlt és elővett egy remekül fodorított, bodorított és keményített mellkendőt. “Ez jó lesz?” A viharfelhők elültek, a grófkisasszony arca kiderült. “Uram, az öné vagyok” – rebegte. A lovag udvariasan segített felpróbálni a kendőt, de a segítő kéz nem várt udvariatlanságra vetemedett: mindenkinek szemeláttára kitekerte a grófkisasszony nyakát. Ez holtan esett össze, a lovag pedig – vagy mondjuk már meg: az ördög eltűnt. Előbb azonban finom lovaghoz nem illően akkorát durrantott, mint egy ágyúlövés, úgyhogy a ház minden ablaka betört. * Histoire miraculeuse et admirable de la etesse Hornoc, es tranglée par le diable etc. (Lyon, 1616.) Vegyenek erről példát a divatbábok, akik festik, kendőzik, százféle módon piperézik


nyomorult testüket, holott az végre is nem egyéb, mint kukacok leendő tápláléka. Adja isten, hogy a példa javukra váljék és felismerjék bűneiket. Félre ne értessem: a kegyes záradék a krónikás tollából származik.

A HÖLLISCHER MORPHEUS ADATTÁRÁBÓL Ez a furcsa című könyv 1698-ban szégyenkezett ki a sajtó alól, amikor már hasadt a XVIII. század hajnala. Szerzője Goldschmidt Péter, tudós protestáns papi ember volt. A könyvnek legérdekesebb része a dedikáció. Nem olvastam még ajánlást, amelyben a szerző ekkora megalázkodással borult volna le fejedelmi trónok előtt. A dán trónörökösnek szólt, efféle hasravágódó mondatokkal: “Királyi Fenséged bizonyára tudja, hogy minden időkben, aki csak megjelent a hatalmasságok, uralkodók, fejedelmek és hercegek előtt, nyomban a földre borult, s térdelve fejezte ki tiszteletét és alázatosságát. Így volt ez a perzsáknál, bizánciaknál, franciáknál és lengyeleknél. Az utóbbiak alattvalói nemcsak arcra borulással fejezték ki köteles tiszteletüket, hanem ő Felségeik kegyesek voltak térdcsókjukat is elfogadni. Én is, mint Királyi Fenségednek legalázatosabb szolgája, könyvemmel tiszteletteljes hódolatomat fejezem ki, s egyszersmind kérem Királyi Fenséged kegyes jóindulatát a magam és enyéim számára, mert hiszen egy bölcs író szavai szerint a fejedelmek az istenekhez hasonlóak.” A könyvben összegyűjtött szellemtörténeteket nagyrangú személyiségek, az ő kegyes pártfogói közölték a szerzővel. Tehát legmagasabb hitelességükben nem szabad kételkednünk. Egyszer mégis megesett, hogy a démon nem méltányolta a fejedelmek isteni mivoltát és csúnya tiszteletlenségre vetemedett. Olyannyira, hogy az udvari nép “Scheiss-Teufel” néven emlegette. Németül ez talán elfogadhatóan hangzik, de magyarra mégsem fordítanám le. Inkább a kakodémon nevet használnám, ami görögül általában rossz szellemet jelent. A démon arcátlan merényletének hírét a szerző magától Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemtől, az ő kegyes pártfogójától hallotta. A herceg nővérének, Gusztáv Adolf svéd király özvegyének udvarában történt. A királynét az udvarmester szertartásosan az ebédlőterembe vezette és éppen le akarta ültetni, amikor marsallbotjára valaki valamit rápottyantott. A teremben szétáramló kellemetlen illat a kakodémon művére vallott. Volt is zavar és felháborodás. A legmagasabb körökbe legalázatosabban bejáratos szerző az eset folytatását is kiszaglászta. Néhány nap múlva, amikor az udvarhölgyek éppen asztalnál ültek és a marsall megtréfálásán mulattak, a kakodémon ismét jelentkezett, s ezúttal őrájuk pályázott. A célpont a hölgyek gallérja és mellkendője volt. Valamennyit úgy összecsúnyította, hogy rohanvást kellett magukat tisztába tenniük. A következő történet hőse szintén előkelő úr, Meincke ezredes. Éj idején megjelent a szobájában egy démon és azzal a különös kéréssel verte föl az álmából, hogy engedje át házának nagytermét egy éjszakára, mert az ördög házasodik, feleségül veszi a tulajdon nagyanyját és ebben a teremben szeretné a lakodalmát megülni. Az ezredes persze szabadkozott, de a démon olyan szépen kérte, hogy végre megengedte, tartsák hát meg a lakzit a házában. A démon rendkívül udvariasan mondott köszönetet, csupán arra kérte még az ezredest: utasítaná a háznépét, hogy ha az ünnepség alatt bekukkantanának is a terembe, meg ne szólaljanak, mert esetleg kitekernék a nyakukat, vagy egyéb kellemetlenség érhetné őket. Dehogy mert a cselédség a teremte lépni, mind ágyba bújt, kivéve két szolgálót, akiket a kíváncsiság odacsalt. Ezek másnap elmondták, hogyan zajlott le a cécó. Éjféltájban gyülekeztek a vendégek; csupa ördög; ki gyalog, ki lovon, ki kocsin. Maga a főördög szép fiatalember képében, ékes vőlegényi ruhában érkezett, azonban két szarv éktelenkedett a feje tetején. A menyasszony ijesztően csúf vén banya volt, két mankón ugrált be a terembe. A társaság vacsorához ült; ettek-ittak, táncra kerekedtek, s csak hajnali három óra tájban oszoltak szét. Néhány ördög a lányokat is kínálgatta, de azok csak némán rázták a fejüket. Az ezredest és házanépét ezen az éjszakán kerülte az álom. Nem láttak ugyan semmit, de hallották a lódobogást, kocsirobajt, s a táncolók zsivajgását. Reggel a terembe lépve, az asztalon egy szép szőnyeget és egy 200 aranyat érő gyűrűt találtak. Egy cédulára pedig az volt írva, hogy amíg a szőnyeg és a gyűrű megmarad együtt a családban, kerülni fogja őket minden baj.


Ez bizony tüneményes ostobaság, de a szerző magától a fejedelem főpohárnokától hallotta, ennek a felesége pedig Meincke ezredesnek a tulajdon unokája volt –, a kételkedéssel tehát megbántanánk egy előkelő családot.

AZ ÖRDÖGÖK TANÁCSÜLÉSE Csupa igaz történetről lévén szó, nem hagyhatom ki a sorból a jó Heisterbachi Caesariust, az ördög-storyk legbuzgóbb gyűjtögetőjét. Akkoriban az a hír járta, hogy a toledói egyetemen fekete mágiát tanítanak. Néhány diák – írja Caesarius – nem elégedett meg az elmélettel és szeretett volna gyakorlati ismeretekre is szert tenni. Megkérték a professzort, mutatná meg nekik a maga valóságában is az ördögöt, amelyről annyit beszélt a katedrán. A professzor engedett. Elvezette a diákokat a megfelelő helyre, bűvös kört húzott köréjük és szigorúan rájuk parancsolt, hogy a körből még csak kinyúlni se merjenek, s a démontól semmit el ne fogadjanak. Azzal hazament, otthon elvégezte a szükséges varázslásokat, mire a démonok valóban megjelentek és csakúgy nyüzsögtek a diákok körül. Eleinte, mint fegyveres vitézek, harci gyakorlatokat tartottak és kopjáikkal megmegcélozták a fiúkat. De azok veszteg maradtak, s a kör előtt minden kopja lehullott. Ekkor mást próbáltak. Csupa szép lány lett belőlük és csábító vonaglásokkal kínálgatták magukat. A legszebbik egy fiatal diákkal szemezett, sikerült is bűnös gerjedelmet kelteni benne. Csábító mosolygással egy gyűrűt kínált neki, ez megfeledkezett a professzor parancsáról és kinyúlt a körből a gyűrű után. Abban a pillanatban elkapták az ördögök. Mikor a professzor előkerült, már csak a többi diákot találta ott. Nagyon izgatottak voltak és visszakövetelték a társukat. A professzor a vállát vonogatta. “Magára vessen, megszegte a parancsot, nem segíthetek rajta.'* Voltak azonban a diákok közt németek is, ezek megfenyegették, hogy megölik, ha az eltűnt fiút vissza nem szerzi. A professzor megijedt, “mert tudta, hogy a német milyen dühöngő és mindenre képes nemzet”. Jó, majd próbál valamit. Megidézte az ördögöt, hivatkozott régi baráti kapcsolatukra, az életét fenyegető veszedelemre és visszakérte a diákot. Az ördög meglágyult. ő maga nem dönthet ugyan – mondta –, de másnapra összehívja a tanácsot. A tárgyaláson a professzor is részt vehetett. Nagy szócsata keletkezett közte és a démon között, amelyik a diákot elkapta. Ez védekezett: “a diák nem engedelmeskedett a tanárának és megszegte a kör tilalmát”. Az elnöklő ördög a mellette ülő szavazóbíróhoz fordult: “Olivér, te mindig a forma embere voltál. A személyt nézzük-e vagy a jogszabályt?” Olivér nyilatkozott: a gyűrűs ördögnek nincs igaza, mert túlságosan erőszakoskodott –, a diák engedetlensége pedig nem tartozik ide. A tanács Olivérhez járult és úgy döntött, hogy a diákot vissza kell adni a mesterének. A leszavazott ördög érte ment a pokolba és még abban az órában visszahozta. Így mondta el az esetet Caesariusnak egy szerzetestársa, ez viszont bizonyos Fülöp magisztertől hallotta, aki maga is ott volt Toledóban a diák eltűnése és az ördögök tanácskozása idején, tehát Caesariusunk kijelentése szerint mindez szóról-szóra igaz.

Pokoligázó tudományok Faust. A valódi és a legendás Más a varázsló és más a boszorkány, ha néha összetévesztik is a kettőt. A boszorkány teljesen eladja és aláveti magát az ördögnek, minden parancsát teljesíti, s jutalma mindössze az, hogy kitombolhatja gonosz ösztöneit és rosszat cselekedhetik magának a rossznak a kedvéért. A varázsló nagyobb úr. Ő mint egyenrangú fél szerződik az ördöggel. Eladja neki a lelkét, viszont életében az ördög köteles őt szolgálni, parancsainak engedelmeskedni, kívánságait teljesíteni. Minden idők varázslói közt a legcsodálatosabb volt Faust. Alakját egyaránt örökítették meg könnyű tollal írt népkönyvek és a drámairodalom remekei.


Élt-e valójában Faust? Amikor Goethe révén a modern korban is divatos lett, a kutatók raja rávetette magát a Faust-problémára; a hangyáktól eltanult szorgalommal összegyűjtöttek minden apró adatot, s ezek azt bizonyítják, hogy Faust csakugyan élt. A heidelbergi egyetem anyakönyvének tanúsága szerint ott egy Johann Faust nevű diák elvégezte filozófiai tanulmányait és 1509-ben elnyerte a baccalaureus-i fokot. Ez a Johann Faust egy-időben a Georgius Sabellicus nevet is használta, de ezzel nyilván csak álcázta magát, amikor kénytelen volt valamelyik városból sürgősen továbbállni. Mert a tudásnak Heidelbergben felszedett kincseit nemcsak aprópénzre váltotta fel, hanem hamisra is. Kalandor életre adta magát; majd itt, majd ott tűnt fel mint csillagjós, mágus, nígromanta, chiromanta, s általában mint a titkos tudományok fő-fő-ismerője. A tudomány aranyfüstjét csillogtató sarlatán-típust Madách “nyegle” néven lépteti fel a tragédia londoni jelenetében. A NYEGLE Félrébb az útból! Tisztelet nekem, Megőszült tudományban a fejem, Míg a természet titkos kincseit Felástam ernyedetlen szorgalommal. Az emberek javára járadék. És íme, itt van a dicső eredmény. Ez az edényke élet-elixír, Melytől megifjul a beteg, a vén, Ezt szedték hajdan a nagy fáraók. Ez Tankréd bűvös bájitalja; E szépítőt használta Hélene, Ez Kepler astrologiája. Faust ennél magasabbrendű sarlatán volt. Tudományos készültsége ajánlólevelet jelentett a kor kiválóságaihoz; vendégül látta őt Trithemius, a híres sponheimi apát, maga is nagy kedvelője a titkos tudományoknak –, Wied kölni érsek, Mudt gothai kanonok, Joachim Camerarius, Melanchton stb. A wittenbergi és erfurti egyetem professzorai tudományos vitákat rendeztek vele; Erfurtban különösen azzal kápráztatta el őket, hogy könyv nélkül mondta fel Platón és Aristotelés akármelyik munkáját. Híre utóbb még Lutherig is eljutott, aki egyik asztali beszélgetésében emlékezett meg róla. Faustot életének ez a kettőssége jellemezte és különböztette meg a korabeli többi nyeglétől. Egyszer egyetemek előadói székében tűnik fel, másszor csapszékekben tivornyázik, pénzt csal ki becsapott emberektől és szökik az igazságszolgáltatás elől. Ismeretlen halálnemmel halt meg 1538-40 táján. Jóval később, 1587-ben jelent meg a Majna melletti Frankfurtban az ismeretlen író tollából származó népkönyv, amely a Faust-lavinát elindította. “Johann Faustnak, a hírhedt varázslónak és nigromantának históriája: hogyan szerződött az ördöggel, miféle különös kalandokon ment keresztül és maga is miket cselekedett, amíg végre elvette jól megérdemelt jutalmát. Többnyire saját hátrahagyott irataiból, minden felfuvalkodott és istentelen ember számára intelmül és elrettentő például?'* Tehát immár Faust, mint varázsló, aki az ördöggel szövetkezett! A régi embernek még nem volt módja, hogy a természet titkaiba alaposabban betekinthessen. Szemét még nem toldta meg a mikroszkóp és a messzelátó, kezét a gép, lábát a vasút. Gyámoltalanságában csak álmélkodni tudott azon, amit nem értett. A természet itt-ott kacérul feltárta a keblét: nézzétek, mi mindent tudnék én még nektek mutogatni! De az ember ijedt szemérmetességgel félrefordult: a csoda, amit elénk tártál, csakis az ördög müve lehet! Ha akadtak a kor szűk horizontján túllátó elmék, akik nem hőköltek vissza, és bizony jól szemügyre vették a fölkínált bájakat, ezekre a maradiság rásütötte a bélyeget, hogy varázslók és az ördög cimborái. A Faust-népkönyv megjelenése előtt szájról-szájra jártak ezeknek és egyéb, gyakran csak mondaszülte varázslóknak a csodatettei. A népkönyv kiadója alig tett egyebet, mint hogy az érdekesebbeket összeszedegette, és ráaggatta Faust alakjára. Persze, esze ágában sem volt, hogy a könyvet kegyes intelmül szánja bűvészeire hajlamos, megtévedt embereknek. Szenzácót akart és üzletet. * Tizenkét év múlva, 1599-ben a népkönyvnek egy új kiadása jelent meg. Az átdolgozott és kiegészített könyv szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy Widmann Györgynek hívták és egyetemet végzett. Könyve a Faust-irodalomban, mint “Widmann-féle népkönyv” ismeretes. Ez sikerült is, talán jobban, mint remélte. A könyvet vették, vitték, falták; egyik kiadása a


másikat érte; a fordítók raja esett neki és széthordta idegen országokba. Megindult az irodalomban is a Faust-görgeteg. Lessíng, Chamisso, Grillparzer, Grabbe, Lenau és Heine idézte színpadra az alakját – több kisebbrangú író is belekötött –, az angol Marlowe maradandó értékű drámát írt róla –, végül Goethe halhatatlanná tette. Itt azután elénk tolul a Faust-legendakör legérdekesebb kérdése: miért vetette rá magát az irodalom éppenséggel Faust alakjára? Miért nem tették meg színpadi hőssé akármelyik más varázslót, hiszen válogathattak bennük... Mert Faust alakjában összefut a két vonal, amelyen elődei külön-külön futottak az ördög karja közé. Az egyik földi örömökért adta el a lelkét, a másik azt az árat követelte érte, hogy vezesse el a démon a tudás ismeretlen tájaira. Faust mind a kettőt akarja. Kell kincs, rang, ifjúság és szerelem, mint akárki másnak –, de kell a tudás is: tegye a démon tudójává mindennek, ami alattunk, felettünk, körülöttünk végbemegy. Ez a kettősség vonzhatta annyi író képzeletét Faust alakjához. Különösen Goethéét, aki hosszú élete folyamán maga is kivette részét tudásból, jólétből, rangból és szerelemből. Lássuk a népkönyvet. Mephistopheles (a könyvben Mephistophiles) úgy elégíti ki Faust tudásszomját, hogy leviszi a pokolba, azután felruccan a csillagok közé, majd beutazza vele a földet. A csillagtúrára tüzes szekéren indultak, sárkányok vontatták, s kerekei nyomán lángok csaptak fel. Felülről Mephisto megmutogatta a föld országait, majd a tüzes szekér még feljebb ragadta őket, a nap és a hold közvetlen közelébe. Negyvenöt mérföldnyi magasságban jártak, de itt már akkora volt a forróság, hogy Faust elégett volna, ha Mephistopheles hideg levegőt nem varázsol elő. Nyolc napig tartott a felhők fölötti út, utána Faust három napig aludt. A föld körüli utazás leírása alig más, mint egy szűkszavú, szörnyen fogyatékos földrajzi tudással összeeszkábált Baedeker. Meglátogatták Budát is, Magyarország fővárosát; erről a szerző csak annyit tud, hogy erős vár és egy gyönyörűséges palota ékesíti. A száraz és unalmas olvasmányt csupán a konstantinápolyi kaland élénkíti. Ez egyszersmind Faustnak, mint varázslónak első fellépése. Itt Mohamed próféta alakjában jelenik meg. Mindenekelőtt mozdulatlanná bűvöli a szultánt, s azután ellátogat a hárembe. Sűrű ködgomolyt támaszt, s ez úgy körülveszi a nők palotáját, hogy semmi sem látszik ki belőle. Faust a ködfüggöny védelme alatt besétál a hárembe, s ott Mohamed képében hat napig éli világát, az odaliszkok nagy megelégedésére. Hat nap múlva továbbáll, s a merevségéből felocsúdott szultán előveszi a hölgyeit, hogy mi történt velük ezalatt? Azok töredelmesen bevallják, hogy bizony Mohamed alaposan kiaknázta a helyzetet. A szultán összehívja a papokat, nyilatkoznának a rendkívüli eseményről. A papság véleménye szerint a hárem hívatlan vendége semmiesetre sem lehetett maga Mohamed, hanem valami kísértet, aki a próféta alakját öltötte magára. De már erre a háremhölgyek felzúdulnak és kórusban rákiabálnak a papokra: “Akár kísértet, akár nem, ugyancsak mesterileg letette a férfipróbát, egy éjszaka hatszor is, és in summa elmondhatják, hogy igen jól volt felszerelve stb.” Ez a “stb.” nem tőlem származik; ezzel a népkönyv zárja le a mondatot. Nyilván arra célzott a szerző, hogy ő többet nem árul el, mert kímélni akarja az olvasó szeméremérzetét. Az akkori, varázshittől kábult világ olvasója falva-falta a csodálatos kalandokat, nem úgy azonban, mint az Ezeregyéjszaka tündérmeséit, hanem mint valóságos igaz történeteket. Példa rá Faust lovaglása a hordón. Diákcimboráival sétált az utcán és közben bekukkantott egy pinceajtón. Odalenn a csaposlegények épp azzal küszködtek, hogy egy boroshordót felhengergessenek a pincéből a kocsmába. A hordó nagy volt és nehéz, nem boldogultak vele. Faust kötekedve odaszólt: “Nem szégyenlitek magatokat? Hiszen ezt a hordót egyetlen ember is felguríthatja, ha érti a dolgát.” Szó szót ért, a csaposok gorombán visszafeleseltek, előkerült a gazda, aki is megértvén a dolgot, azt mondta Faustnak: legyen hát övé a hordó, ha egymaga ki bírja hozni a pincéből. Faust nem volt rest, leszaladt a pincébe, felpattant a hordóra, mint egy hátaslóra és hajrá! Nyargalvást hajszolta fel a földszintre. A gazda állta a szavát, Faust megkapta a hordót és a cimborák napokig locsolták a torkukat a borral. A népkönyvben nincs róla szó, hogy a bűvészmutatvány melyik pincében történt. Azonban a lipcsei Auerbach-pincében két nagyméretű falikép volt látható, amely a hordólovaglást


szemléltette. Fölöttük 1525. évszám és alattuk ez a vers: Doctor Faustus zu dieser Frist, Aus Auerbach's Keller geritten ist, Auf einem Fass mit Wein geschwind, “Welches gesehen viel Mutter Kind. A néphit tehát egy cseppet sem kételkedett, hogy Faust a hordót ugyanitt valóban megnyergelte; annál kevésbé, mert életrajzi adatai szerint 1525-ben csakugyan járhatott Lipcsében. Azonban a város krónikásai kiderítették, hogy az Auerbach-ház csupán 1530-ban épült. A képet – az alakok ruháiból ítélve – legalább száz évvel később festették. Tehát nyilván a kocsmáros használta fel reklámul a legendát. De akár reklám, akár nem reklám – mondom a török szultán háremhölgyeinek szavaival élve –, annyi bizonyos, hogy a lovasbravúrt a kocsma látogatói feltétlen igazságnak fogadták el.* Az anekdoták helyett kiválogattam a népkönyvekből a Faust saját életsorsára vonatkozó epizódokat. A mondai Faustot – csakúgy, mint Goethe hősét —nemcsak tudományszomj gyötörte, hanem tekintélyes szerelmi étvágya is volt. Kijelentette Mephistónak, hogy ő már nem állja tovább, meg fog házasodni. Erre ez irtóztató botrányt csapott és Faustra támadt, hogy nem lehet egyszerre két urat szolgálni: a házasság szentséget jelent, viszont ő már elkötelezte lelkét a pokolnak. Végre kiegyeztek, hogy Mephistopheles majd házasságon kívül fogja Faust szerelmi falánkságát kielégíteni. Bejártak sok országot, szemlét tartottak a legszebb asszonyok közt, kiválogattak hetet és megállapodtak, hogy Mephistopheles ezeket megszerzi, azonban csak succubusok alakjában. Megtisztelő a magyar nőkre, hogy a kényes igényű Faust választása egy magyar nőre is esett. A démonhárem többi tagja volt: két németalföldi, két sváb, egy angol és egy francia. * Goethe az Auerbach-pincebeli jelenetet három különböző kalandból olvasztotta egybe. Csakis a hordó megnyergelése történt Lipcsében. Az asztalt a Widmann-féle népkönyv szerint Erfurtban csapolta meg. Szőlőfürt helyett az orrukat egy harmadik, meg nem nevezett városban akarták a diákok lemetszeni. A Widman-féle népkönyv átsiklik a hét succubuson, valamint Faust konstantinápolyi kalandján is. Azt írja a szerző, hogy ő mindezekről “a keresztény olvasó erkölcseire való tekintettel'' nem emlékezik meg. De még Helénáról sem beszél. Pedig őt nem lehet kihagyni. Először akkor esik róla szó, amikor egy fehér vasárnapon Faust szokása szerint, diákpajtásaival borozgatott. A fiúk szerették volna látni “a trójai Szép Helénát”. Faust kiment a szobából, majd megint visszajött és bekísérte Helénát. Magas, karcsú alakját sötét bíborköntös borította, aranyszőke haja a térdét verte, szeme szénfeketén csillogott, arca kerek, szája pici és cseresznyepiros, nyaka, mint a hattyúé –, egyszóval, emberfia még nem látott ehhez hasonló gyönyörű teremtést. Olyan kihívó és kacér mosollyal sétált körül a teremben, hogy valamennyi diák azonnal belebolondult. De egyszerre a jelenés köddé vált és eloszlott. Faust, hogy lecsillapítsa a felhevült fiatalságot, megajándékozta őket Heléna arcképévél. De a képtől még jobban megvadultak, s az izgalomtól még éjszaka sem tudtak elaludni. Maga Faust sem bírt ellenállni Heléna bájainak. Megparancsolta Mephistophelesnek, hogy kerítse elő az alvilágból, mert állandó szeretőnek akarja. Megtörtént. Faust szélnek eresztette a succubusait, Heléna haláláig mellette maradt és viszonyukból egy Justus nevű fiú született. Azonban lejáróban volt a 24 év, ameddig Mephistopheles szolgálni volt köteles. Az utolsó napon Faust összegyűjtötte barátait; közölte velük, hogy immár érte fog jönni a démon; okuljanak az ő példájából; menjenek a szobáikba, s akármit hallanak az éjjel, ne ijedjenek meg, mert annak így kell történnie. De bizony megijedtek, mert éjféltájban rettentő vihar kerekedett, szinte az egész házat el akarta söpörni. Faust szobájából csúnya sziszegés, sivítás és süvöltés hallatszott, mintha tele lett volna mindenféle rusnya kígyófajzattal. Dulakodás zaja, segélykiáltások – azután minden elcsendesült. Másnap reggel a diákok betörték az ajtót, de már csak Faustnak darabokra szaggatott testét találták ott. Agyveleje a falra volt mázolva, szeme kiugrott a koponyájából, tagjai szanaszét hevertek. Összeszedték a maradványokat, és tisztességgel eltemették.


Ettől fogva Heléna a fiával együtt eltűnt, és többé hír nem jött felőlük. Viszont megtalálták Faust saját kezű feljegyzéseit életéről és kalandjairól, s ezek alapján készült el a népkönyv, mondta a kiadó. Miért ne mondta volna, ha ezzel az ócska fogással magához hajlíthatta az olvasó vásárlási kedvét.

A PAKTUM Előkerült a paktum is, amelyet Faust a tulajdon vérével írt. Persze, csak a másodpéldány, mert az elsőt Mephistopheles elvitte a pokolba. A híres szerződés nem egyéb esetlenül fogalmazott, ponyvára való fércelménynél. Arról szól, hogy Mephistopheles köteles 24 évig szolgálni és tanítani Faustot, ez viszont leköti magát neki testestül-lelkestül és megtagadja mind az emberiséget, mind a mennyei seregeket. Az ördöggel kötött írásbeli szerződés ötlete nagyon régi. Már a kereszténység őskorában is hittek benne. A legrégibb legenda Julianus Apostata császár idejéből való. Proterius caesareai szenátornak volt egy ritka szépségű lánya. A szenátor szolgája beleszeretett, de reménytelenül, már csak amiatt is, mert a lányt apácának szánták. Egy bűvészhez fordult hát, s ez ajánlólevelet adott neki a sátánhoz. A szolgát a démonok a sátán elé vezették, s ott írásbeli szerződést kötöttek, amely szerint a szolga lemond a keresztségről, viszont a sátán megszerzi neki a lányt. És csakugyan, az ördög olyan halálos szerelmet fakasztott a lányban, hogy a szülők nem tehettek egyebet, feleségül adták a szolgához, de csakhamar a fiatalasszony észrevette, hogy a férje kerüli a templomot és óvakodik a szentségektől. Elpanaszolta a bajt Basilius püspöknek, ez elővette a férjet, aki is nagy szánom-bánommal bevallotta a bűnét. A püspök bezárta a bűnös embert a sekrestyébe, három napig imádkoztatta, őmaga is böjtölt és imádkozott, s végül bemutatta a megtért bűnöst a templomban a híveknek. És íme, egyszerre csak a paktum a levegőből a püspök lába elé esett, vagyis az ördög kénytelen volt megadni magát. A püspök az írást összetépte, a házasfeleket egymás karjába vezette és békében hazabocsátotta. Vagyis végső eredményben a haszontalan fráter jól járt, mert mégiscsak megkapta a lányt, akihez a paktum nélkül sohasem juthatott volna. Ugyanilyen, kaptafára készült a VI. századból származó Theophilus-legenda. Ez hivatali előnyökért adta el a lelkét, de utóbb a bűnét leimádkozta és a paktumot visszakapta. Változatosabb a római Palumbus nevű varázsló nevéhez fűződő legenda. Egy ottani fiatalember megnősült. A lakodalom napján a fiatalság gerelyvetési versenyt rendezett, s az új férj is beállt a sorba. Jegygyűrűje akadályozta a dobásban, levette hát és ráhúzta egy Venusszobornak az ujjára. A verseny végeztével a gyűrűje után nyúlt, de nagy ijedelmére azt kellett látnia, hogy közben a szobor begörbítette az ujját és a gyűrűt nem lehetett róla lehúzni. Egyelőre nem mert szólni senkinek, csak este ment vissza gyűrűjéért, de akkorára már az eltűnt. Következett volna a nászéjszaka, de amikor meg akarta ölelni a feleségét, egy láthatatlan test ékelődött közéjük és egy hang a fülébe súgta: “Venus vagyok, a te eljegyzett mátkád, ezentúl csak engem ölelhetsz.” Hogy ez megtörtént-e és hogyan történt, a krónikaíró nem szól róla, csupán ott folytatja az eseményeket, hogy a fiatalasszony “bizonyos idő múlva” panaszra ment a szüleihez. Ezek tudták, hogy Palumbusnak szerződése van az ördöggel, hozzáfordultak hát segítségért. A varázsló el is járt az ördögnél, s ez visszaszerezte a gyűrűt a földi szerelemre éhes Venus istennőtől. Átugrom a többi paktum-legenda változatosság nélküli sorát és megállapodom a XVII. században élt Luxembourg-Montmo-rency hercegnél, Franciaország marsalljánál. Ez Franciaországnak egyik legkiválóbb hadvezére volt, de ellenségei belekeverték az utóbb megégetett Voisin asszony fekete mágiás, méregkeveréssel tarkított bűnperébe. Öt hétig börtönben is ült a vád terhével a púpján – csúnya, púpos ember volt –, azután mégis szabadon eresztették, mert nem tudtak mást rábizonyítani, mint hogy érdekelték a titkos tudományok és mágiás könyvek voltak a kedves olvasmányai. Kilenc évi kegyvesztettség után a megszorult XIV. Lajos megint seregeket bízott rá, s ő győztesen tért is vissza Flandriából, de tüdőgyulladást kapott és elvitte a halál. “Az ördög vitte el” – módosította a mendemonda a halálhírt. A feltűnést hajhászó ponyvairodalom megtette az ördög szövetségesének. Még a halála évében (1695) megjelent egy Le Maréchal de Luxembourg au Lit de la Mórt [Luxembourg tábornagy a halálos ágyon] című


ponyvatermék, s ezt azon melegében lefordították németre is. Közlöm belőle az ördöggel kötött szövetségi szerződést, mert ez az egyetlen, amely pontokba foglalva, teljes részletességgel sorolja fel, mire kötelezte magát a marsall lelke ellenében a sátán. Egyszersmind igen érdekes dokumentum is, mert hű képet ad róla, hogy minő ábrándképek töltötték meg az emberek lelkét a földi boldogságot jelentő javakról. A minden lehetőségre kiterjedő, jogászi alapossággal szerkesztett paktum egész terjedelmében így szól: 1. Te, Lucifer, köteles vagy nekem százezer livre-ét egyszerre készpénzben kifizetni. 2. Minden hónap első keddjén fizetsz nekem ezer livre-ét. 3. Ez a pénz jó és teljes forgalmi értékű legyen, úgyhogy azt mindenki elfogadhassa, és maga is továbbadhassa. 4. Ne legyen afféle csalóka pénz, amely egyszerre csak eltűnik vagy az ember keze közt kaviccsá, vagy szénné változik, hanem emberi kéz verje ki valódi ércből, s minden országban érvényes legyen. 5. Ha bármikor bármilyen célra nagyobb összegre lenne szükségem, te köteles vagy elrejtett vagy elásott kincseket felfedezni, mégpedig akként, hogy ne nekem magamnak kellessék értük mennem, hanem te fogod azokat elhozni, bárhol tartózkodjam is, s én tetszésem szerint rendelkezhetem velük. 6. Nem tehetsz semmit testemnek vagy egészségemnek ártalmára, hanem ellenkezőleg, köteles vagy gondoskodni, hogy 50 évig a legteljesebb egészségben maradhassak. 7. Ha ennek ellenére mégis valamely betegség venne erőt rajtam, köteles vagy jóhatású orvosságokat szerezni és egészségemet tökéletesen helyreállítani. 8. Szerződésünk időtartamának kiszámításánál egy évet tizenkét hónappal, egy hónapot harminc nappal, egy napot huszonnégy órával kell felvenni. Kezdődik 1676............ napján és végződik pontosan 50 év múlva. Ettől te sem térhetsz el, az időtartamot meg nem rövidítheted és hamis elszámolással nem állhatsz elő, amint ezt másokkal meg szoktad cselekedni. 9. Ha letelt a határidő, köteles vagy ahhoz segíteni, hogy fájdalom és szégyen nélkül haljak meg, s tűrnöd kell, hogy testemet tisztességgel eltemessék. 10. Köteles vagy engem a királlyal és más előkelő személyiségekkel, férfiakkal és nőkkel megkedveltetni, úgyhogy kegyeikben mindenkor bízhassak, és megtegyenek mindent, amit csak kívánok tőlük. 11. Ha bármely idegen országot akarnék megismerni, köteles vagy engem azonnal odaszállítani és képessé tenni, hogy az ottani nyelvet megértsem és azon magam is beszélni tudjak. Ha kíváncsiságomat kielégítettem, tartozol megint hazaszállítani. 12. Köteles vagy gondoskodni róla, hogy testemet kerülje az ellenség fegyvere, legyen az bomba, mozsár, gránát, puska, pisztoly vagy bárminemű egyéb fegyver, bármi néven nevezzék is azokat. 13. Segítesz, hogy a király ellenségeit, valamint az enyimeket legyőzzem. 14. Adsz egy gyűrűt, amely láthatatlanná tesz. 15. Idejében értesítesz, ha ellenem valamely fondorlat készül és segítesz, hogy a cselszövőket leleplezzem és ártalmatlanná tegyem. 16. Minden kérdésemre tartozol igaz feleletet adni és óvakodol kétértelmű vagy félrevezető válaszoktól. 17. Képessé teszel, hogy bármely nyelven beszélhessek, mégpedig olyan helyes kiejtéssel, mintha gyermekkorom óta gyakoroltam volna. 18. Felruházol a bölcsességgel és szellemességgel, hogy minden kérdéshez alaposan és elmésen hozzászólhassak. 19. Jártassá teszel a polgári és a kánonjogban. 20. Háztartásomat megvéded tolvajok és rablók ellen. 21. Beleegyezel, hogy a látszat kedvéért jó kereszténynek mutassam magamat és eljárjak az istentiszteletekre. 22. Megtanítasz, hogyan kell a minden betegség ellen használó egyetemes orvosságot elkészíteni. 23. Ellenem készülő fegyveres támadásról eleve értesítesz és segítségemre leszel.


24. Ezt a szerződésünket a legnagyobb titokban tartod. 25. Ha látni akarlak, kedves és kellemes alakban jelenj meg előttem, ne pedig undok szörnyként mutogasd magadat. 26. Emlékezőtehetségemet fejleszted és megerősíted. 27. Köteles vagy jelen szerződés minden pontját teljesíteni, s ha azoktól a legkisebb mértékben is eltérnél, az egész szerződés semmissé válik. 28. Ennek ellenében kötelezem magamat, hogy minél több férfit és nőt juttatok a te hatalmadba; én magam pedig megtagadom Istent és a Szentháromságot; felmondom a keresztségben velük szerzett szövetséget; veled kötök új szövetséget és átadom neked testemetlelkemet mindörökre. A magam részéről a paktumokhoz csak ennyit: ugyan mi vitte rá a sátánt ilyen súlyos szolgálatok vállalására csupán avégett, hogy néhány lélekkel szaporítsa a birodalmát? Hiszen amennyire embertársaimat ismerni szerencsém van, ingyen is kaphat eleget, csak győzzön nekik a pokolban helyet szorítani.

A magyar Faust Télen szobában érlel dinnyét, Csiklandni a vendégek inyét, S az asztallábból, mint varázslás, Csapon dől a tokaji máslás. A szobapadlón vizet áraszt, Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt; Sikolt, ugrál a női vendég: De a víz egyre árad mindég. Jó ismerőseink kacsintanak felénk a rímek mögül. Faust szemfényvesztései ezek! De hogyan kerültek a magyar költő elé? Miért mondja Arany János, hogy “Debrecen híres tanára” vitte őket végbe? A híres tanár és református pap, Hatvani István (1718-1786), Baselben és Leidenben szerezte meg az orvosi és egyéb tudományok diplomáját. Odakünn is akarták marasztani, dús jövedelmű katedrákon, de ő inkább hozta el az itthoni szegénységbe a tudománya gazdagságát. Tudásának kissé különös íze volt a cívisek városában. Hogyne, hiszen aki bepillantott fizikai szertárába, mi ötlött a szemébe? Ott serpenyő, ott szerteszéjjel Kisebb-nagyobb szelence, tégely, Üvegcső, lombik és retorta ... Tán a – majd megmondtam, ki hordta! Mellettük egy magasabb állvány, Fából csinált rezes nagy bálvány, Üvegtányérral, mint malomkő: Ha hozzáérsz, megüt a mennykő. Lám, a professzor a mágiához is ért – suttogták a debreceni piacon. A diákoknak persze kapóra jött a suttogás, és mókás kedvvel iparkodtak fölerősíteni. Voltak köztük német egyetemeket megjárt fiatalok, ezek ismerték a Faust-mondákat, néhányat kizsinóroztak magyaros sújtassál, s a hazaivá cifrázott regedolmányt ráadták Hatvani professzorra. Ilyen módon keveredett a tudós természetbúvár varázsló hírébe, s így lett belőle idők jártával a magyar Faust. A diáktréfa azonban komoly babonává izmosodott. Ez pedig veszedelmet jelentett, mert aki elhiszi, hogy a professzor szövetséget kötött az ördöggel, az hinni fog boszorkányokban, rontásban, bűvölésben, s a babonával trágyázott emberi elme egyéb termesztményeiben is. Egy tisztafejű magyar ember, Kazinczy Sámuel hajdúkerületi főorvos megdöbbenve látta, hogyan lett az ártatlan tréfából ártalmas babona. Mint orvos, ismerte a homeopata elméletét: hasonlót hasonlóval. Úgy gondolta hát, hogy ő még vadabb varázskalandokat fog halomba hordani, s ráver a nép száján forgó mendemondákra. A szatirikus kis gyűjtemény kéziratnak maradt, s csak Kazinczy halála után került nyilvánosságra a Vasárnapi Újság 1872. évi 13-15. számaiban. Olyan szeretetre méltó csúfondároskodással, olyan jóízű magyarsággal pellengérezi ki az ostobasággal határos hiszékenységet, hogy érdemesnek tartom egy részét átmenteni a mai olvasó épülésére. Egyébként ő is a Faust-mondakör ősforrásából merít.

AMA NAGY TUDÓSNAK, PROFESSZOR HATVANINAK ÉLETÉBŐL


NÉMELY TÖREDÉK Kegyes és nem kegyes olvasó! Ha meggondoljuk, pedig meg kell gondolni: az oktalan állatoktól az embert nem egyéb különbözteti meg, ha nem a babona. Szokták ugyan mondani, hogy az embert az ész, az okosság különbözteti meg az oktalan állatoktól: az én ítéletem szerint nem elmúlhatatlanul szükséges az, hogy ha valaki ember, legyen esze. Ha van: jó; ha nincs: az sem tesz semmit. Ezek úgy lévén, csaknem agyoncsodálkozom magam azon, hogy találtatnak olyan balgatagok, akik nagy trallával prédikálnak a babona ellen, és iszonyú szemtelenséggel esküsznek, hogy nincsen kísértet, feljáró lélek, garabonciás deák, varázslás, boszorkány, ördög és pokol. Én magam láttam, hogy az öreg Szabónénak szemtől-szembe megmondták, hogy hazudik, mikor azt mondja, hogy látta a boszorkányt a kulcslyukon bemenni. Micsoda szemtelenség már ez? Hát honnan tudják azok az urak, hogy nincs kísértet? Nem látták? Mintha bizony amit ők nem láttak, nem is volna. Hogy annak okáért e szemtelen urakat megszégyenítsem és a babonaságot, ezen praerogativáját az emberi nemzetnek, lábra állítsam: íme, olvasóm, kezedbe adom Hatvani István biográfiáját. Nekem ezt Örzse néném beszélte, neki pedig Kati, a pap szolgálója, aki ismét maga szájavallása szerint, hiteles embertől hallotta. Ezt azért mondom, hogyha valaki kételkedne annak igazsága felől: azt én egyenesen Örzse nénémhez igazítom, ő pedig haladék nélkül Katira, a pap szolgálójára, aki megint kétség kívül tovább. Hogy tehát ez a sok lótás-futás elmaradjon: kommendálom minden becsületes embernek, hogy inkább csak nekem higgyen, amint hogy lehet is. I. A múlt századnak utolsó felében élt Hatvani, ő rendkívül-való ember volt. Neki éppen olyan könnyű volt szélvészt, fergeteget csinálni, mint a legnagyobb égiháborút széjjelparancsolván, az eget kideríteni. Neki mindegy volt, akár egy varrótű fokán keresztülbújni, akár szalmaszállá változni. Éppen olyan könnyűséggel repült a levegőben, mint amilyennel szállott a földnek gyomrába. Az alföldi lelkek szintúgy térdet hajtottak neki, mint a levegői spirituszok. Egyszóval, ő (köztünk maradjon a szó) tudákos volt. Született halála előtt egy néhány esztendővel. Gyermekkorában igen édesdeden hallgatta a szolgálóknak, dajkáknak a veres vitézről, Sármány királyról*, tátos lóról való meséket, és már tízéves korában tudta a keresztutak titkait, ismerte Szent György éjszakájának boszorkányos történeteit. Minekutána pedig a tudományokat a hazai iskolában elvégezte, még inkább nevekedett a mágia után való szomjúsága. A szomjúsághoz járult még az éhség: s már tovább nem állhatta; elhagyta hazáját és hetedhétország ellen elutazott. Én szavahihető embertől hallottam, hogy a fekete iskolába is járt volna, s tán Debrecenbe sem jött volna, ha professzornak meg nem hívták volna. II. Nagypéntek éjszakája volt, egy irtózatos fekete éjszaka, amelyben megvolt, ami csak egy borzasztó éjszakához megkívántatik. A vak sötétség oly sűrű volt, hogy kézzel lehetett fogni. A szél fújt; mennydörgések szaladgáltak végig az égen, s egymást érték a mennyei boltozatot kétfelé hasító villámlások. Egyszóval kiholtnak látszott az egész természet. A mi tudákosunk a Cegléd utcai temetőnek keresztútján egy fekete köpenyegbe burkolózva mormolta bűbájos imádságát. Hétszer dobbantotta meg a földet: és ugyanannyiszor rendült az meg. Végre megnyílt a föld; egy nagy kígyó csupa lángból emelkedik fel, szájában tartván egy fekete könyvet. * Nyilván a Nagy Károly = Charlemagne személyéhez fűződő mondakört érti. – Ah, csakugyan itt vagy valahára! – így kiáltott gonosz nevetéssel a mi tudósunk; és sebesen kikapja balkezével a kígyó szájából a régen keresett könyvet, s sietett haza szobájába. Jól tudta az öreg Sárának gyermekkorából hallott meséiből, hogy ilyen esetben a lelkektől három lehetetlenséget kell egymás után kívánni. De mit kívánjon hát? Éppen azon törte az eszét. Hosszas töprenkedése után feltalálta magát, s ennek jeléül olyan bravót kiáltott, hogy Karainé ifjúasszony, aki éppen az ablaka alatt ment el, ájulva rogyott le. A nyárfalevél suttogásához lehetett hasonlítani a rablelkek odamenetelét, a kis fekete könyv kinyitásakor.


– Mit parancsolsz? – kérdé borzasztó hangon a lélek. – Azt, hogy hozzátok nekem idei bagolynak tavalyi tojását. Sikoltással borultak a rablelkek lábaihoz. – Mit parancsolsz? – Azt, hogy hozzatok nekem olyan néma gyermeket, aki szólni tud, vagy pedig az egész világon levő szőrszálat hasogassátok négyfelé, és minden részeit szurkálgassátok ki pipaszárnak. – Azt parancsolom – mondta tovább –, hogy hozzátok elé nekem Cicero azon munkáit, amelyeket halála után írt. A rablelkek siralmasan sikoltottak: Rabjaid vagyunk! – s eltűntek. – Csak látom én, hasznos a dajkák meséit meghallgatni és a szolgák tanácsát követni – szólt a mi tudákosunk, s betette a fekete könyvet. III. A debreceni bíró olyan vacsorát adott, hogy a vendégek dicsérésében megizzadtak. A sok dicsérések után egy valaki ezt találta mondani, hogy csak szeretné látni, hogy valaki ennek a vacsorának párját tudná adni Debrecenben. Oh, be szép lett volna látni azokat a sokféle gúnyoló ábrázatokat, amelyeket némely uraságok, de kivált asszonyságok mutattak, midőn a mi tudákosunk, mivel ő is ott volt, felállván, az egész úri kompániát kérte, hogy holnap szegény házában aláznák meg magukat. Egyik az orrát fintorgatta, másik a száját biggyesztette félre, harmadik egész csömörrel fordított hátat, negyedik szomszédját kérdezte, miféle ember lehet az? De ki tudná előszámlálni a sokféle gúnyoló tekinteteket? A bíró vágott a szemével és az invitációt elfogadta, s utána az egész úri kompánia megígérkezett. Az első, amiben az ebédre menő urak és asszonyok megütköztek, az volt, hogy a professzori háznak a kéménye, amelyet messziről szemügyre vettek, nem füstölt. Különb-különbféle módon gondolkoztak a mi uraink ennek látására. Mikor pedig a konyhában a tűzhelyen fekvő hat pár cirmos kanmacskát megpillantották: egy erőltetett mosolygás eléggé megmutatta kedvetlenségüket. Hát még amikor a szobákat mind üresen találták? Meghökkenve néztek egymás szeme közé, s egy akaratjuk ellen való nevetés tört ki mindeniknek száján. Egy kisded ajtó volt még hátra. Benyitják, s ott látják a mi tudákosunkat mélyen elmerülve. Egész galánt zavarodással, mint amilyent szoktak ma affektálni a pallérozódás fiai, kéri az egész úri vendégektől az engedelmet, hogy ő egy órával későbben várta volna őket, s azért nem fogadhatja, amint kellene. Mindazonáltal azt mondja végre: “Tessék bejönni.” A vendégek nem győztek eléggé csodálkozni a szoba kisded, de takaros voltán. Bemennek egymás után: és íme a kisded szoba észrevétlenül úgy kitágult, hogy a vendégek mindnyájan befértek, ámbár némely urak és asszonyok jó nagy spáciumot foglaltak el. A mi tudákosunk kiment; s csak elhűlt a szemük-szájuk a vendégeknek, midőn egy libériás inas által az asztalhoz hívódnak. Megpillantják a pompás ebédlőt, melyet egy fertállyal előbb üresen találtak. Leülnek. Hogy az asztali készület fejedelmi volt, hogy az ételek a legválogatottabbak, hogy a borok a legjobbak, hogy minden vendég szolgálatára egy-egy libériás cifra inas állott; egyszóval, hogy az ebéd a legnagyobb parádéval, traktával volt, amellyel csak valaha volt ebéd a világon: ezt már említeni sem kell, s minden, aki csak a kis könyvnek hírét hallotta, magától tudhatja. De azt senki sem tudhatja, micsoda váratlan jelenés lepte meg az egész úri kompániát. Ugyan mi volt az? Az volt a csoda, hogy az ebédlőnek a falai nagy hirtelenséggel kizöldültek, kivirágoztak, s különb-különbféle gyümölcsöt termettek. A vendégek majd kibámulták a lelküket is. De hogyisne? Nagyon furcsa volt az, hogy midőn egy asszonyság megkívánta a háta megett függő ugorkát, s azt egy késsel le akarta vágni, a férje egy irtóztatót kiáltott: Te, az orromat!... úgy hogy a madám a kést ijedtében a kezéből kiejtette. Éppen így járt a szolgabíróné, aki egy úri tököt akart volna leszakasztani; de a szolgabíró dörmögött, hogy a fejét ne bántsák. Egy darab ideig minden udvarokban és társaságokban a professzor Hatvani úr pompás ebédjéről folyt a diskurzus: de senki meg nem tudja mondani, hogy honnan vette a mi tudákosunk az ahhoz való készületeket, míg az újságban ki nem jött, hogy a török császár f. évi október 17-én minden szakácsát megzsinóroztatta, mert 16. októberben, melyen a tudákos


ebédet adott, egész udvarával éhen maradt. IV. M. J. egy éppen olyan együgyű, mint gazdag ember, megy a mi tudákosunkhoz. – Tiszteletes professzor uram! Egy igen nagy bajomban fáradozom: Ha meghallgat: én, a mi telik tőlem, szívesen szolgálok. Nagy baj, csakhogy én oka nem vagyok. – Mi baja kelmédnek? – Az, hogy a feleségem ma egy hete meghalt. – Már barátom, azt fel nem támaszthatom. – Nem is kell. Azt ne cselekedje. Eleget gyötrött életemben; hadd nyugodjék már szegény. Most is az fáj a lelkemnek, hogy holta után is bánt. – Hogyhogy? – Úgy, hogy a lelke feljár. Az éjszaka is az egész házat felzavarta. Már az egész világ tudja; úgy szégyellem, hogy ... – Már most mit akar kegyelmed? – Tiszteletes uramat kérem szépen; tudom, hogy tud a lelkeknek parancsolni. Itt 200 tallér számára. Igaz ugyan, hogy makacs egy lélek az én megboldogult galambom, az Isten nyugossza meg, tudom lesz baja vele, ámbár egyébiránt Marcziné komámasszony azt mondja, hogy a szép szónak mindig engedett egész életében, és azzal nagyon sokra lehetett venni. Ha eltiltja tiszteletes professzor uram a házamtól: bizony megszolgálom. – Értem. A többi az én dolgom. Hallja kigyelmed, erről egy szót sem többet senkinek. – Értem. Néma leszek mint a lovam. Közelgett az éjfél, midőn a mi tudákosunk egy fekete köpenyegét kifordítva magára vészen, a Cegléd utcai temetőbe ballagott, s a M. J.-né sírhalmát felkeresi. Ördöngös imádságot mondott és ugyanott várat kerített vesszejével. A vár közepére maga leült s várta az éjfélt. Üt az óra ... Tizenkettő. – Nagy zúgó szél támad egyszerre. A mi tudákosunk mindenfelé vizsgálódott, de semmi legkisebbet sem vett észre. Hát egyszer megjelenik egy csupa köpedelem állat-tünemény. Először hasonlított egy sárkánykígyóhoz; azután olyan lett mint egy lúdlábú fekete kutya, végre pedig egy veres vaddisznó. Látta a mi tudákosunk, mint túr vasorrával egy lyukat, mint húzza ki agyarával a holttestet a sírból, mint rázza azt meg nyakánál fogva, mint hullanak ki annak egyszerre csontjai a földre, mint búvik a bőribe és mint szalad egyenesen a városba, mint egy megtestesült kísértet. Kevés idő múlva a városban nagy zaj, “kísértet” kiáltás hallatik... A mi tudákosunk összeszedé a csontokat és ráült. Ehol jön vissza, kibúvik a maskarából és keresi a csontokat a veres vaddisznó. Sok vizsgálódás után meglátja a tudákost, a csontokon csendesen ülni; nézi sokáig merően. Végre hozzáballag és a várat megkerülvén, emberi nyelven kezd szólani hozzá. – Ember, add ide a csontokat. – Disznó, a csontok nálam nincsenek. – Nyomorult halandó, tőled nagyobb tiszteletet érdemlek. A csontokat add ide, amelyeken ülsz. – Engedje meg, disznó uram; nem illik az embertől ülőszéket elkérni. – Pompásabb trónust adok azért neked. – Sohase fáraszd magad. – Ne tréfálj velem. Hatalmam nagy, bosszúállásom rettenetes. Add ide a csontokat. – Majd gondolkozom róla. – Minden perczentés igen drága nekem. Egyszóval, akarod-e a csontokat által adni vagy sem? – Úgy érzem magamban, mintha nem akarnám. – Reszkess haragomtól! Ekkor egy éktelen visítást tesz a veres vaddisznó. Minden kigondolható és ki nem gondolható discordiák voltak abban, utálatos torkának pokolbeli lármái. S íme számos tüzes bikák bömbölése hallatott egyszerre napnyugot felől, kik iszonyú dühösséggel szaladtak a várnak. Majd oroszlánok, tigrisek, medvék és farkasok, de csupa tűzből, rohannak a mi tudákosunkra, de ő fel sem vette ezeket, mert tudta, hogy a várba egyik sem mer belépni. Látván azért a veres vaddisznó, hogy a mi tudákosunk nem szándékozik megijedni: más


eszközt vett elő. Egy röfögésére minden eltűnt. – Te sokat tudsz – mond a tudákos. – Hogy én sokat tudok, az igaz, s tehetek: annálfogva remélem, hogy általengeded a csontokat, ha én neked megígérem, hogy egész tehetségemmel szolgálatodra leszek. – Arra nem vagyok érdemes. – Te merész halandó, aki truccolsz az egész pokollal, szólj, beszélj, mit kívánsz? – Jó éjszakát, mert én alhatnám, s a fejét könyökére lehajtja. – Kérlek, ne halaszd el szerencsédet! Kérjél akármit; parancsolj, minden meglesz. – No, alkudjunk hát. – Mit kívánsz? – Egy zsák kispénzt. Egyszerre megvolt. – Itt van, úgy mond, parancsolatodra. – Keress nekem akközt egy aranyat. – Az nincs, hiszen kispénzt parancsoltál. – No, ha nincs, vidd el. – Itt van ni. S a kispénz közül kihúz egy aranyat a vaddisznó. – így hát nem mind kispénz van abban. Úgy nem kell. – Ne tréfálj, kérlek, add ide a csontokat. – Várakozz! – Az ördög szerelmére kérlek! Az én órám mindjárt kitelik... A csontokat! Üt az óra egyet. A föld megrendül és megnyílik. A veres vaddisznó fájdalmas röfögéssel és visítással búvik a feneketlen mélységbe. A mi tudákosunk egy kis gödröt ásván, a csontokat eltemeti és nem jött többé fel a lélek. V. Mit keres ott az utcán kétrét görbedve a mi tudákosunk? Talán a pénzét vesztette el? Nem. Talán valami féltő kontraktust? Dehogy! Mit hát? Némely titkos jegyzéseit a mágiából. Szegény feje...! 1. A varjútojást főzd meg tiszta vízben, akkor tedd vissza a fészkébe. A varjú eljővén, a főtt tojást megismeri és elmegy a veres tengerhez; onnét hoz magával három kövecskét, melyekkel, ha megilleti a tojást, az menten nyers lesz. Lopd el akkor a fészkéből a három követ, melyek közül az egyik fejér, a másik fekete, a harmadik pedig veres. A fejérnek ez lesz a haszna: tedd a szádba, nem szomjazol; a feketének: tedd a zsebedbe, nem fogy el a pénz belőle; a veresé ez: tedd a gyűrűdbe, minden, akit akarsz, szeretni fog. 2. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékban. Annakutána vedd ki egy hímszúnyognak a szívét és főzd meg borecetben. E kettőt porrátörvén, hintsd meg vele egy zöldbékának epéjét és add enni a halálbagolynak. Másnap ugyanazon órában öld meg a baglyot, és zúzájában egy kis fekete követ találsz. Azt vedd ki, és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra egy fekete kötéllel. Haszna az, hogy semmiféle fegyver nem fog ártani. 3. Minden pénteknapon tégy a zsebedbe egy krajcárt: azzal indulj a vásárra: add egy koldusnak, de kérj vissza félkrajcárt. Siess vele a boltba, hátra ne tekints. Végy azon egy kerekfokú tűt, haszna az, hogy akárkinek is a haját belehúzva, szeretni fog. 4. A kakuknak szívét főzd, aszald meg, törd meg, szitáld meg. Akkor piríts meg egy szelet kenyeret, amelyet azelőtt a koldusnak akartál adni. Azt hintsd meg a kakuk szívének megszitált porával. Annakutána végy szarkanyelvet és keress hozzá keresetlen bazsarózsának magvát. Főzd meg együtt új borban, új fazékban három óráig, akkor a levét szűrd le. Amazt egyed, emezt pedig igyad. Haszna az, hogy felettébb megokosodol. 5. Ha farkast akarsz fogni: fogj elébb egy nyulat hétfőn; vedd ki az epéjét kedden; szárítsd meg szerdán; a porával hintsd meg a húsát csütörtökön; vidd ki oda, ahol farkast akarsz fogni pénteken; a farkas megeszi szombaton; el nem mehet, és te megfogod vasárnap. 6. Végy szappanfüvet és mikor először fecskét látsz... Tovább nem olvashatta a titkos jegyzéseket megtaláló diák, mert a mi tudákosunk nagynehezen nyomába akadt s mint sajátját, elvette tőle. Beh kár, a szépe még ezután következett volna.


VI. Elballag egyszer a mi tudákosunk a bálba. – Akármit beszél a tiszteletes úr, igaz az, hogy kinek tiszta lelkiismerete van, soha sem lesz kénytelen pirulni – monda Bártané asszony, egyszersmind felállván, egyengette magát a táncra. – Meglássuk, hogy megpirul –, felelé a mi tudákosunk – De mi okon pirulna meg? — kérdé Bártané asszony sebesen a mi tudákosunktól. – Legalább megpirulhat, ha van benne szemérem. – No nem foghatom meg. Szeretném látni. – Megesik például, hogy ... Többet nem szólhatott a mi tudákosunk, mert a hangosan felelő dámák, akik mind Bártané mellett voltak, elnyomták. Elhallgatott a mi tudákosunk. Foly a tánc, repülnek a mi lepke dámáink a szálában. Azonban egyszer a szála szegletében buzog a víz kifelé. Mindenek elbámultak, egyszersmind a dámák sikoltva fogták fel a ruháikat, a víztől félvén. A víz növekedvén, a dámák is erősebben fogódznak fölfelé. Senki sem tudta a dolgot mire magyarázni. A víz azonban szüntelen szaporodik, és már a mi drágalátos dámáink úgy felfogództak, hogy feljebb nem lehetett. Hát, íme hirtelen eltűnik az árvíz egy pillantására a mi tudákosunknak, amin annyira megütköztek a dámák, hogy az ártatlanság állapotát meglehetősen kifejező állapotjukban magukat jó darabig bennefelejtették. Hihető, hogy a mi gavalléraink sem mulasztották el a nézésre való alkalmatosságot. N. B. Még most is disputáció, vagy kérdés alatt van, ha vajon az említett dámák vagy legalább némelyek közülök, elpirultak-e vagy sem? VII. Tegnapelőtt, midőn a főbíró Sámsonba kocsizna, előtalálja a péterfiai kapuban a mi tudákosunkat, mély gondolatokba merülve. Beszédbe erednek, s megértvén az igazságnak nagyhasú főpapja, hogy a mi tudákosunk is Sámsonba indult, megkínálta kocsijával; de a mi tudákosunk megköszönvén, mentegette magát, hogy nem ülhet fel, mert nagyon siet. A bíró csak tréfának vette a dolgot, azért ismét erőltette, hogy ülne fel. De ezután midőn látná, hogy a mi tudákosunk egész elhatározott hangon mond valamely üstökös mentséget, s praetextálja a sietséget; megbosszankodott, s szólt a kocsisnak: – Hajts hát, Ferkó; hadd siessen őkegyelme! Sebesen ragadták a tüzes lovak a könnyű kocsit, s egynéhány pillanatok alatt az messze előrehaladt. Akkor a mi tudákosunk pálcájával egy kocsit írt a porba és elébe hat lovat. Beülvén a kocsiba, a lovak gondolhatatlan sebességgel repültek vele a bíró kocsijának előtte, úgy hogy akkorra ki is aludta magát, mikor a bíró még fele útján sem volt”. Végre ő is megérkezik; s midőn a vendégfogadóban a mi tudákosunkat megpillantotta: éppen úgy tett, mint a nagyanyám asszony, mikor prüsszenteni akar, s éppen úgy csinált a fejével, mint a Tóbiás kutyája a farkával, amidőn az urát megpillantotta. Visszajövőben ismét megkínálta a mi tudákosunkat a bíró kocsijával: de ez akkor is azzal mentette magát, hogy siet. A bíró részszerint a tudákos udvariatlanságán, részszerint az ő csudálatos megelőztetésén tűnődve, igen kedvetlen érzetek között hágott fel kocsijába és sebes vágtatva hajtatott hazafelé. Azonban az egész úton szüntelen vizsgálódott kétfelé, ha vajon nem hagyja-e el a megfoghatatlan tudákos? És midőn a város kapuját meglátta, már bizonyosnak tartotta, hogy megelőzte. Azonban mikor megpillantotta a mi tudákosunkat a péterfiai kapuhoz támaszkodva állani; olyan nagy szemeket csinált, hogy Európának felét könnyen meg lehetett volna velők látni. – Hol jár itt ez az ördöngös ember? – monda magában... Megfoghatatlan! * Végére teszem a művecske mottóját: “Boldogok azok, akik nem látnak és mégis hisznek.”

Simon mágustól Medici Katalinig SIMON MÁGUS Sok száz éven át sok tudós elme rakosgatta össze a Simon mágus cselekedeteiről feljegyzett


töredékeket és iparkodott a tudományos kritika választóvizével elkülöníteni a legenda aranyát a való történet szerény ezüstjétől. Magamat illetően meglehetősen mindegy, hogy mi alapon tették meg Simon mágust a gnózis alapítójának –, később hogyan zavarták össze a személyét Pál apostoléval –, és apránkint hogyan födték be alakját a csodatételek sallangjaival. Könyvem az emberi hiszékenység nyomait keresi, s így csupán az érdekel, hogy a Simon-legendakört krónikaíró és olvasó egyformán elhitte. Való, hogy Simon csakugyan élt. Palesztinában, Néró császár idejében már nagy sikerei voltak. Főképpen görög filozófiát tanított és tekintélyes számú hallgatóság sereglett köréje. Mikor az apostolok térítő útjukról megjöttek és sikereikről hallott, sőt azokat maga is látta, elfogta az irigység. Ő is szeretett volna ilyen erőre szert tenni. A krónikák szerint ekkor Péter apostolnak pénzt ajánlott fel, ha megszerzi az ő számára is a Szentlélek adományait. Ennek a kísérletnek az emléke olyan elevenen élt a keresztény világban, hogy VII. Gergely pápa a simonia elnevezést használta, ha valaki egyházi javakat pénzért akart megszerezni. “Péter az ajánlatot elutasította, mire Simon lelkében halálos gyűlölet fortyogott fel az apostolok ellen. Ez lett az álma: versenyre kelni velük, föléjük kerekedni. Fölismerte, hogy a verseny leghatásosabb eszköze a reklám. Tehát felhasználta egy gnosztikus felekezet felvételi szertartását, s ott csodálatos képességeit még csodálatosabb arcátlansággal dobolta a gyülekezet fülébe. Aquila nevű tanítványa feljegyezte a sajátságos hírverés részleteit. “Ha engem megtámadnak, láthatatlanná teszem magamat. Ha ezt elmulasztanám, s elfognának és megkötöznének, a börtönben feloldom kötelékeimet és kisétálok, mert az ajtók megnyílnak előttem. Ha levetem magamat egy hegytetőről, nem zuhanok le, hanem lassan lebegve érem el a földet. Szobrokat megelevenítek, úgy hogy élő embereknek látszanak. – Intésemre bokrok és fák nőnek ki a földből. – Lángok közé vethetem magamat és sértetlen maradok. – Arcomat úgy elváltoztathatom, hogy senki sem ismerhet rám. – Gyermekeknek szakállt növesztek; a levegőben járok-kelek; annyi aranyat csinálok, amennyit akarok; királyokat trónra emelek vagy onnan letaszítok. – Mindezek miatt istenként fognak tisztelni és szobrot fognak nekem emelni. – Egyáltalán képes vagyok mindent végbevinni, amit csak akarok. Sokat már meg is cselekedtem. Mikor anyám kiküldött a búzaföldre aratni, megparancsoltam a kaszának, hogy végezze el a dolgot helyettem, s a kasza sebtiben tízannyi rendet vágott, mint akárki más.” Nem első eset a történelemben, hogy nagy szavakkal bekent lépvesszőre ráragadtak az oktalan madarak. A felekezet tagjai beugrottak az önreklámnak, és nagyobb tisztelettel tömjénezték körül Simont, mint az eddigi prófétájukat. Ez feldühödött, és Simont meg akarta botozni, de a bot köddé változott és eloszlott, mielőtt a nagy mágust érintette volna. Ennek láttára a hívek elcsapták a prófétaságtól, és Simont választották meg a helyébe. Most hát megnyílt az út, hogy nagy készülettel kezdhesse meg a nyílt harcot az apostolok ellen. Híveinek csapatával bekalandozta Kisázsiát és vitatta, cáfolta, káromolta az apostolok tanításait. Személyi sikere is volt: egy Heléna nevű szép nő szegődött melléje. Az ilyen sorstársak rendszerint rajongó tanítványokként szokták a Mestert követni; de miután ismerjük Simon képességeinek listáját, valószínű, hogy ebben az esetben is véghezvitte, amit csak akart. Aquila arról ad hírt, hogy Simon felvitte Helénáját egy toronyba és bemutatta a népnek, mégpedig akként, hogy a nő egyszerre mosolygott ki a torony valamennyi ablakán. Sikerei egyre jobban dagadoztak, mennél nagyobb hűhóval vonult városról-városra és mennél vadabbul prédikált a kereszténység ellen. Rómába is elkerült, s Nérót is elbűvölte valami szemfényvesztéssel. Jövendölése valóra vált; az elbolondított nép csakugyan istenségként kezdte tisztelni; sőt állítólag szobrot is emeltek neki. Azután váltakozó eredménnyel folytatta a csatározást Péter ellen Kisázsiában. Hol ő csábította magához a népet, hol amaz térítette őket vissza. Egyszer azonban bajba került. Éppen Antiochiába készült, hogy ott Péter ellen lázítson, amikor egy centurio, nem tudni pontosan mi okból, el akarta fogni. Simon azzal a fortéllyal élt, hogy egy Faustinianus nevű hívét átvarázsolta a saját hasonmásává. Úgy okoskodott, hogy amíg ezt hajszolják, ő kereket old és meg sem áll Antiochiáig. Péter azonban rájött a csalárdságra, és nagy ügyesen elébe vágott. Lelkére, beszélt a


hasonmásnak, magához térítette és Antiochiába szöktette, mielőtt még Simon odaért volna. Itt az ál-Simon, ahogyan Péterrel megegyezett, népgyűléseket hívott egybe, beszédeket tartott és Simon mágus képében töredelmesen beismerte, hogy ő bizony közönséges csaló és népbolondító. Minden, amit Péterről mondott, hazugságnál és rágalomnál nem egyéb, azokat szánja-bánja és visszavonja. Mire az igazi Simon megérkezett, a közvélemény szélkakasa megfordult. Lezúgták, leköpdösték, viszont ezrével vették fel a keresztségét. Az utolsó próba Rómában zajlott le. A Péter cselekedeteiről készült apokrif írás így számol be róla: Simon mágus itt már teljesen levitézlett. A nép Péterhez állt, őt pedig kinevették. Erre így szólt a néphez: “Ti istentelenek, amiért nem hallgattatok rám, holnap elhagylak benneteket. Felszállok az én isteni Atyámhoz és elpanaszlom neki, hogy itt milyen csalárdságok történtek ellenem.” Másnap ellepte a nép a Via Sacra környékét, hogy tanúja legyen a csodának. Ott volt Péter is. Amikor Simon meglátta az apostolt, így szólt hozzá: “Petrus, én most felrepülök a magam istenéhez. Ha a tiéd olyan hatalmas, aminőnek mondod, akkor itt az alkalom, hogy bebizonyítsa.” És lám, egyszerre csak repülni kezdett, s máris Róma templomai és dombjai fölé emelkedett. Péter azonban térdre borult és buzgón fohászkodott Jézushoz, hogy ne hagyja őt cserben, tegye azt, hogy Simon lezuhanjon, mindazonáltal ne törje ki a nyakát, “csupán a lábát három helyen”. Úgy is lett. Simon lezuhant a levegőből, de nem halt szörnyet, mindössze a lába tört ki három helyen, ahogy Péter kegyesen óhajtotta. A nép Pétert éltetve széledt haza, Simont pedig tragacson elszállították Rómából. Nemsokára szégyenletében meg is halt.

VIRGILIUS Nem tudni pontosan, miért tették meg a középkorban a költő Vergiliust varázslónak. Valószínűleg a negyedik ekloga néhány sorának lehetett benne része, amelyet helytelenül magyaráztak, úgy, hogy Jézus eljövetelére vonatkozó célzást tartalmaz. Tehát Vergilius – a mondakörben Virgilius — jós volt, s innen már a mágiás képzetekkel telített középkori észjárásnak nem kellett nagy utat megtennie, hogy elérkezzék a varázslóhoz. A Virgilius-legendakör epizódjain meglátszik, hogy délen születtek. Jóval színesebbek és változatosabbak, mint a német Faustnak gyakran egyhangúvá lankadó kalandjai. Valóságos megtörténtükben annyira hittek, hogy még olyan nagytekintélyű krónikaírók is beszámolnak róluk, mint Vincentius Bellovacensis, Gervasius Tilberiensis stb. Virgilius kalandjai Rómában és Nápolyban játszódnak le. Ezek voltak kedvelt városai, ezeket halmozta el varázslói hatalmának jótéteményeivel. Rómában a császár panaszkodott neki, hogy sohasem tudhatja, mikor tör ki lázadás valamely leigázott országban, s ez őt készületlenül találná. Virgilius megnyugtatta. Csinált egy nagy szobrot és elnevezte Rómának. Köréje annyi kisebb szobrot csoportosított, ahány meghódított ország uralta Rómát. Mindegyik szobor az illető tartomány nevét viselte és kezében trombitát tartott. Ha valamelyik provinciában forradalmi mozgolódás jelei mutatkoztak, a kis szobor Róma nagy szobra felé fordult és érctüdejének teljes erejével belefújt a trombitába. A nagy harsogásra a császár észbe kapott, nagyhirtelen sereget gyűjtött és csírájában elfojtotta a lázadozási hajlandóságokat. Nagy dolog volt ez akkoriban, amikor még nem ismerték a modern diplomácia vívmányát, a titkos kémhálózat rendszerét. Ugyancsak Rómában egy nyilvános fürdőt olyan kádakkal szerelt fel, amelyek mindegyikére egy betegség neve volt felírva. Ki milyen nyavalyában szenvedett, abba a kádba ült bele és makkegészségesen mászott ki belőle. Egyszer a városra egy eddig sohasem tapasztalt veszedelem zúdult: piócák raja lepte el. A sáskasokaságú szipolyhad bekúszott a házakba, megtámadta az embereket és kiszívta a vérüket. Megint csak Virgiliusnak kellett segíteni. Mély kutat ásatott a város határában, a kút fenekén elhelyezett egy aranypiacát, s az egytől-egyig a kútba csalta az undok fajzatot. Gondoskodott Róma közvilágításáról is. Örökké égő lámpát szerelt fel a Fórum közepén és ennek széjjelsugárzó fénye éjszakánkint a város minden utcáját és terét nappali világossággal árasztotta el.


Nápolyban egy forró nyáron elszaporodtak a legyek. Ellepték a mészárszékeket és dögletessé fertőzték a húst. Nosza csinált Virgilius egy óriási érclegyet és kiszögezte a város kapujára. Nyomban megszűnt a vész, egy fia dongó sem mutatkozott többé. Meg kell itt említenem, hogy régen egyéb féregirtási eljárások is divatoztak. Bodin írja, hogy a velencei palota küszöbe alá elástak egy dongót, s így az egész palotát légymentesítették. Egyik egyiptomi városban valamikor régen a város bölcsei egy krokodilt ástak el a főmecset küszöbe alá, s attól fogva egyetlen ilyen rusnya hüllő sem merészkedett elő a Nílusból. Az oktalan utódok valahogyan ráakadtak a krokodilhullára és elpusztították, aminek szörnyű következménye lett: a krokodilok ezrével másztak elő a folyóból és elárasztották a várost. Kedves Rómájában egyszer mégis nagy szégyen érte Virgiliust. Beleszeretett egy szép kurtizánba, de ennek nem kellett és az ajánlatait visszautasította. Példátlan eset a szerelmi piac történetében, hogy egy kereskedő megtagadja a kitűnő hitelképességű vevőtől az árut. Elég az hozzá, a szeszélyes lány megunta a sok könyörgést és látszatból beleegyezett a találkába. Megállapodtak, hogy éjszaka az ablakából leereszt egy kötélen függő kosarat; Virgilius üljön bele, s ő majd a szolgálójával felhúzza. Itt kissé biceg a legenda, mert hiszen nem Virgilius lett volna az első látogató, akinek szabad volt az ajtón besétálnia. Mindegy. A gyanútlan szerelmes belekuporodott a kosárba, ez emelkedni is kezdett, de félúton megakadt. A gálád leány gonosz tréfát űzött a szerelmes emberrel; reggelig ott hagyta lógni ég és föld között. Nevetett rajta az egész város. A megcsúfolt varázsló bosszút esküdött. Odahaza a varázskönyvei között már ő volt az úr; ezekkel tanácsot ült és megtalálta a módját, hogy egész Rómában egyszerre kioltson minden tüzet. Nagy volt a kétségbeesés. A nép nem tudott sütni, főzni, világítani. Mentek a küldöttségek Virgiliushoz: segítsen. Ez kemény feltételt szabott. Emeljenek a város közepén egy dobogót és állítsák rá egy szál ingben a tréfacsináló lányt, ő és csakis ő fog tüzet osztani a népnek három napon át; úgy azonban, hogy mindenki csak egyszer kérhet tüzet, s azt másnak tovább nem adhatja. A város kénytelen volt a feltételt elfogadni, s a tűzosztás megkezdődött. De honnan vette maga a lány a temérdek gyújtólángot? Némely hírforrás tartózkodóan hallgat róla, más viszont őszintén megmondja, hogy a tűz a lány testéből csapott ki. Honnan? Onnan ... Hideg voltál – hát most égj. Ez volt a varázsló bosszúja. Legendák hősei nem halhatnak meg olyan egyszerű halállal, mint más közönséges emberek. Vesztüket nemegyszer az okozza, hogy kétértelmű jóslatokat tévesen magyaráznak. Virgilíusnál az egyéb legendákból is ismert beszélő emberfő csinálta a bajt. Ezt a saját házi használatára készítette, s olykor kikérte a tanácsát. Egyszer nagy útra indult, és megkérdezte, szerencsével fog-e járni? Az android csak ennyit mondott: “Vigyázz a főre!” Hogyne vigyázott volna rá, mindig magánál tartotta, meg nem vált tőle. Egy szép napon azonban – ez nem közhely, mert valóban szép napról van szó –fedetlen fővel álldogált a déli verőn, napszúrást kapott és belehalt. Nem vette észre az ármányos koponya kétértelmű célzását. A tudós II. Sylvester pápát a mendemonda szintén varázsló hírébe keverte, sőt megtette az ördög szövetségesének is. Eleinte húzódozott a szerződéstől, de az ördög azzal az engedménnyel kecsegtette, hogy lelkét csak akkor viheti el, ha misét mond egy jeruzsálemi templomban. A pápa magában nevette az együgyű démont, mert hiszen esze ágában sem volt, hogy Rómából valaha is kimozduljon, Jeruzsálembe meg éppenséggel nem szándékozott elhajózni. Megkötötte a szerződést. Egyszer azonban, misézése közben, csak megjelenik az ördög, felmutatja a szerződést és követeli a lelkét. A pápa mosolygott: “Nem vagyunk Jeruzsálemben.” Az ördög visszavigyorgott: “De bizony. Nem tudnád, micsoda templom ez?” A pápa mosolya ijedtséggé torzult. A templomnak ugyanis ez volt a hivatalos neve: Basilica sanctae crucis in Hierusalem. Vagyis a jeruzsálemi szent kereszt székesegyháza. Az ördög diadalmaskodott; a szerződést állni kellett. A lengyeleknek is volt egy Faustjuk, Twardowski Jánosnak hívták. Állítólag élt is; neves orvos volt a XVI. században. ő is könnyű szívvel kötötte meg a paktumot, mert az volt az utolsó pontja, hogy lelkét az ördög csakis Rómában viheti el. Vígan élt, a szolgálatára rendelt démont kegyetlenül sanyargatta és egyáltalán nem szándékozott Rómába rándulni. Egy éjszaka érte küldtek, hogy jöjjön egy súlyosan beteg idegen hölgyhöz a szállodába. Twardowski odament, elvégezte az orvosi kötelességét és készülődött hazafelé. A kapuban útját állta az


ördög: “Nézd csak, nézd, miféle szálloda ez?” Bizony, a kapu fölött ez a cégér lógott: Róma városához. A lengyel Faust esze azonban srófra járt. Annakidején azt is kikötötte, hogy mielőtt az ördög a pokolba fuvarozhatná a lelkét, előbb három parancsát kell teljesítenie. Első parancs: födje be az ördög egy leégett templom tetejét mákkal. Ördögnek semmiség az ilyen tatarozás; egykettőre elkészült vele. Második parancs: fürödjön meg a szentelt vízzel teli keresztelő medencében. Ettől már berzenkedett, de mégis rászánta magát és beleugrott. Rákvörösen került ki belőle, de vigasztalódott: ennél nehezebb próba már nem várhat rá. Mégis. Az utolsó parancs úgy szólt, hogy éljen együtt egy esztendeig a doktor Panni nevű feleségével. Régi olasz novellákból tanulhatta a doktor a fortélyt, de bevált, mert az ördög otthagyott csapot-papot és esze nélkül menekült a biztonságos pokolba. Viszont nem bújhatott ki a kétértelmű jóslat végzete alól Medici Katalin, II. Henrik francia király felesége. Tudvalevő, hogy hitt a mágiában és asztrológiában, s egész sereg csillagjóst tartott maga körül. Köztük volt Luc Gauric tudós és neves nápolyi csillagász. Ez könyvet is írt az asztrológiáról és közzétette benne több fejedelmi személy horoszkópját. Azt akarta ezzel bizonyítani, hogy sorsuk már előre meg volt írva a csillagokban. Katalin királynénak azt jósolta, hogy “Saint-Germain fogja őt a halála óráján látni”. Katalin fogta magát és azon nyomban kihurcolkodott saint-germaini kastélyából. Többé be sem tette oda a lábát. Azonban a halál királynék feje fölött is megsuhintja a kaszáját, s az ő utolsó órája is elkövetkezett, ő csak akkor eszmélt erre rá, amikor megtudta, hogy az ágyához lépő pap neve Nicolas de SaintGermain, názáreti érsek.

A FRANCIA UDVARI VARÁZSLÓK A francia arisztokrácia unatkozott. Jó unaloműzőnek ígérkeztek, s divatossá is lettek a mágiás tudományok és kísérletek. III. Henrik király korában nagy hírre tett szert egy Trois Echelles nevű varázsló. Bűvészkedéseiről a kor krónikásai hetet-havat összehordtak. Egyszer az egész udvar szemeláttára ezt cselekedte: Jó távol tőle, egy asztalon hevert a király súlyos arany nyaklánca. Parancsára a lánc karikái széjjelváltak, megindultak és libasorban átvonultak a varázslóhoz. Újabb parancs: visszamentek és szép engedelmesen megint összefonódtak. Trois Echelles egyébiránt elárulta, hogy az idő szerint Franciaországban kívüle még harmincezer varázsló működik. A káprázatos számot a kor krónikásai annyira elhitték, hogy utóbb Bayle rászánta magát a hozzászólásra. Francia tudóshoz illően a cáfolatot gáláns formába öltöztette és hivatkozott Róma néhány tekintélyes történetírójára. Ezek arról számoltak be, hogy Rómában III. Pál pápa uralkodása idején negyvenötezer, úgynevezett kéjhölgyet tartottak nyilván, akik államilag engedélyezett mesterségük után igen szép összegű forgalmi adót fizettek. Bayle kifürkészte a százötven évvel később, 1700-ban megtartott római népszámlálás eredményeit. Ezek szerint akkor Rómának 146 590 lakosa volt, s köztük mindössze 532 olyan nőszemély találkozott, aki a hivatalosan kéjnek minősített szolgáltatásokból élt. Így kell a krónikaírói bőkezűséggel odadobott számokat komolyan venni. Ha nem is harmincezer, de mindenesetre tekintélyes számú varázsló bolondította a francia udvart. A következő történet egy Mémoires de Monsieur Haillan (Haillan úr emlékezései) című, hitelességében nem kifogásolt könyvben foglaltatik. Medici Katalin Itáliából Párizsba hozatott egy Ruggieri nevű jóhírű varázslót. Azt akarta tőle megtudni, milyen sors vár a férjére, II. Henrikre, valamint az utána következő többi francia királyra. A bűvész szabadkozott, hogy ez igen kockázatos művelet; ha a királyné idegei nem elég erősek, aligha bírhatnák el a velejáró izgalmakat. De ez nem tágított, az olasz hát hozzáfogott a bűvöléshez. A Louvre egyik terme volt a színhely. Mindenkit kiparancsolt onnan, csak ők ketten maradtak benn. Meghúzta a varázskört, a közepébe álltak és elmondta a szükséges varázsigéket. Rettentő nagy zúgás és dörömbölés zaja csapott a fülükbe s megjelent előttük a francia trón. Fellépett rá egy szellemalak, ebben a királyné felismerte a férjét, II. Henriket. De alig helyezkedett el, hirtelen elvágódott és lezuhant a földre. A királynén végigfutott a jeges borzadás, mert az olasz előre megmondta, hogy amelyik szellemalak hosszabb ideig marad a trónon, a valóságban is sokáig fog uralkodni és természetes halállal hal


meg. De aki nyomban lezuhan, idő előtt erőszakos halállal ér véget. Később ismeretessé vált II. Henrik sorsa. Lovagi tornán ellenfele, Montgomery gárdakapitány olyan szerencsétlenül döfte meg a lándzsájával, hogy hegye a király szemébe fúródott. Pár nap múlva bele is halt. Majd Katalin fiai kerültek sorra. Kettő magától lépett le, de a harmadik lezuhant. Ez volt III. Henrik, akit egy Clement nevű fanatikus szerzetes tőre sebzett halálra. Itt már a királyné idegei alig állták az izgalmakat, majdnem összeesett, azonban – ahogyan a szerző mondja – félelmét legyőzte a nők közös tulajdonsága, a kíváncsiság. Parancsára a varázsló tovább idézgette sorjában a királyokat, s természetesen a későbbi történések igazolták, hogy a bűvész csakugyan a jövő titkait tárta fel. Mondanom sem kell, hogy a Haillan-féle emlékirat hitelét mindez hallatlanul emelte a titkos tudományok híveinek szemében. Később azonban kiderült, hogy nem is lehetett volna hitelességét megtámadni, már csak azért sem, mert ilyen emlékirat egyáltalán nem is létezett. Élt ugyan egy Du Haillan nevű történetíró, s ennek megjelent egy Franciaország történetéről írt munkája, de nincs abban egy árva szó sem trónra hágó és onnan lebukfencező szellemkirályokról. Vagyis a hírszerző az egész történetet a kisujjából szopta.

A pokoligázó tudományok Már szóltam róla, milyen kapósak voltak egy időben a varázskönyvek. A kiadók többnyire kéziratosan terjesztették, mert így a titokzatosságnak sűrűbb ködébe lehetett őket burkolni és nagyobb árat érhettek el, mintha nyomtatott példányok sokaságával árasztották volna el a piacot. A XVIII. század hírhedt halottidézőjéről, Schrepferről azt híresztelték – helyesebben ő maga híresztelte –, hogy 8000 dukátot fizetett egy, magának Faustnak tulajdonított pokoligázó kéziratért. Megállapodom ennél a nevezetes könyvnél, hogy olvasóim képet alkothassanak, megérte-e a temérdek pénzt. Címe: Dr. Johann Faust csodakönyve, vagyis a Fekete Holló, másképpen a Háromszoros Pokoligázás, amellyel a szellemek kényszeríttetnek, hogy meghozzák számomra mindazt, amit csak kívánok, legyen az arany vagy ezüst, nagy vagy csekély kincs, csodatevő gyökér vagy bármi, ami a földön található. Mindezt ebben a könyvben összegyűjtöttem, s egyszersmind arra nézve is felvilágosítást adok, hogyan lehet a megidézett szellemeket ismét útjukra bocsátani. Az olvasóhoz intézett bevezetésben Faust – már mint a szerzőként feltüntetett Faust – felsorolja az ördögidézés főbb elveit. Valamennyi ilyen varázskönyvre jellemző az a hallatlan arcátlanság, hogy pogánynál pogányabb ostoba formuláikat vallásos elemek beszövésével igyekeznek tetszetőssé szelídíteni. így például általános szabály, hogy az exorcista a kísérlet előtt gyónjon és áldozzon meg! A részletes útmutatások így szólnak: Mindenekelőtt egy kört kell vonni olyan kardnak a hegyével, amellyel még senkit sem sebeztek meg. Azután köriratot kell szerkeszteni a következő bűvös erejű szavakból: O Le Ya meni sete Mirari jael la mese mihi Yasála Ale Yona Mása criel Finamiel Siona O la sariel Ássa Salimeni Arael fara, maja, Paja, Lalemista Yerobéliel Májasa faliéi mica sariel olomisa lle Mása Hajariel. Ha az exorcista ettől az irtóztató butaságtól meg nem rökönyödik és el nem hajítja a könyvet (ezt én mondom, nem a Fekete Holló), álljon a kör közepébe és fogjon hozzá a citatióhoz. Minden démont más-más formulával kell előparancsolni. S ha ez sem elég, gondoskodni kell egy igen fontos kellékről: a sigillumról, vagyis pecsétről. Ennek az a haszna, hogy ha a démon makacskodik, meg kell csapkodni a pecsétet egy csütörtöki nap hajnalán, újhold idején metszett bodzafa-vesszővel, mire a démon megjuhászodik, mert a verést a saját bőrén fogja érezni.


Melyik démon citatiójával ismertessem meg a mai olvasót? A választék elég bő, mert ez a Faust-féle csodakönyv egyik ősforrása Wierus Pseudomonarcbiájának. Részletesen közli az alvilági birodalom kormányzási rendszerét. Eszerint a király Lucifer, az alkirály Belial. A kormányzás gondjaiban segíti őket négy gubernátor és hét nagyherceg. Egyéb főtisztviselőként öt miniszter, egy államtitkár és hét spiritus familiáris címet viselő démon működik. Nevüket talán nem kell felsorolnom. Kezdem azzal, akivel a csodakönyv is első helyen foglalkozik: Aziel nagyherceggel. Ennek a pecsétjét ilyen szöveggel kell elkészíteni: Aziel vagyok én, minden föld alatt rejtőző kincsnek az ura; hatalmam van, hogy e kincseket a felszínre hozzam és annak adjam, akinek akarom. Az én planétám a Nap; szolgám Carmielis őrgróf; alakom az ököré, s mint ilyen jelenek meg. A szellemeknek sok légiója tartozik alám; nagyherceg vagyok, s alattvalóimat épp olyan erővel kell idézni, mint saját magamat, mert különben nem jelenünk meg. Olyan gyors vagyok, mint az emberi gondolat. A hatásos szöveg alá Aziel jegyét kell rajzolni. Ez titokzatosnak szánt, valójában együgyű ákombákomokból van összeróva, aminőket iskolásgyerekek szoktak unalmukban a padba faragni. Látható a könyvben még négy gondosabban kidolgozott ábra, ezeket úgynevezett szüzpergamenre (meg nem született bárány kikészített bőrére) kell felrajzolni. Melléjük Schrepfer sajátkezűleg ezt a széljegyzetet írta: E négy ábráért Hollandiában 8000 dukátot fizettem, minden alkalommal jól beváltak, különösen kincsek felfedezésénél voltak nagy segítségemre. Most pedig kényszerítsük a hatalmas Aziel nagyherceget, hogy jelenjék meg előttünk. Félelmetes erejű varázsigék döbbennek elénk a könyvből. Megjegyzendő, hogy ahol a szövegben a kereszt jele látható, ott az exorcista vessen magára keresztet. Én N. N. parancsolom neked Aziel szellem, hogy Isten nevében és a Gadala csillag által azonnal jelenjél meg előttem. Idézlek szellem ezen szavak erejével: Durashaim f Maim, Lu-lim f Menim f Senim f Zaim f Sulim f Idézlek szellem Hipim f Repim f Sepim f Gulum f Locsani “f* Dropep f Shamot “f által. Én N. én N. és N. parancsolom, parancsolom, parancsolom az egek urának nevében, aki égen és földön mindent teremtett, aki a négy szeleknek parancsokat oszt, aki minden teremtményen uralkodik, hogy engedelmeskedjél és mindent tégy meg, amit parancsolok, az Alája f Rosamuel f Moliel f Zynagamim f Lo “f Aff-risi *f Misaniel “f szavak erejénél fogva. Hívlak a négy szelek, a levegő és minden teremtmény útján, hogy e kör előtt láthatóan jelenjél meg. Jöjj, jöjj, jöjj és semmit se titkolj előttem, hanem minden kérdésemre válaszolj német nyelven. Ámen. Miután a démon megjelent és megtette kötelességét, vagyis felelt a kérdésekre és elhozta a pénzt és kincseket, el kell őt bocsátani ezzel a rövid formulával: O Aziel f Portám Benedictan f Sis tecum quasia horas siece mila! Ámen. Pótlólag jelentem még, hogy ha a démon az első citatióra nem mutatkozik, még két hasonló formulával kell kényszeríteni, ezekre már okvetlenül előkerül. (Innen a Háromszoros Pokoligázás alcím.)* * Az eredeti nemet cím: Dr. Johann Faustens Mirakel-Kunst- und Wun-derbuch, oder die schwarze Rabé, auch der Dreifache Höllen Zwang genannt etc. Faust csodakönyvét egész sereg hasonló ponyvatermék követte. Legtöbbje varázslás hírébe kevert tudós férfiak neve alatt bújt meg. Ilyen volt az öt nyelvre lefordított Clavicula Salamonis: Ennek az volt a híre, hogy Salamon király titkos kulcsát tartalmazza, amellyel annak idején szellemeket idézett maga elé. Ezúttal nem mese, hogy kéziratos példányaiért ezer birodalmi tallért is fizettek. Nyomtatásban 1686-ban jelent meg; ekkor már olcsóbban vesztegették, példányonkint száz tallérért. Mikor a Clavicula vonzóereje lankadni kezdett, átdolgozták és újból piacra dobták Semiphoras Salamonts Regis címmel. Egy másik könyv mint Honorius pápa nagy Grimoriuma kínálta a varázslás művéhez szükséges ismereteket. Ennek persze éppen olyan kevés köze volt a XIII. század elején élt Honoriushoz, mint a Claviculának Salamon királyhoz* vagy egy Compendium magiae nigrae (A fekete mágia gyűjteménye) című könyvnek ahhoz a Skót Mihályhoz, akiről Dante így emlékezik meg a Pokol XX. énekében:


A másik, ki úgy lesoványodott, az Skót-Mihály, ki mágus-tudományra csaló játékkal nagy fokig jutott. (Babits Mihály fordítása) Ez a Skót Mihály nem más, mint Michael Scotus, II. Frigyes császár udvari orvosa, a XIII. század egyik ma is elismert lángelméje. Természetesen őt is megtették varázslónak és ördögidézőnek; de sajnos – tette hozzá némely életírója – mágiás kéziratait vele együtt eltemették. Nagy kár, mert megtudtuk volna belőlük, hogyan csinálta azt, hogy Salamancában fölemelte a bűvészpálcáját, és erre Párizsban megkondultak a Notre-Dame székesegyház harangjai. A Compendiumnak még két utószülöttje volt. Az egyik mint Herpentil jézustársasági atya műve csalogatta a vevőket, – a másik Joannes Korneuther ágostonrendi prior álneve alá rejtőzött. Erről az utóbbiról azt kellett tudni, hogy szerzője a kéziratot egy Thagus Alfagus nevű arabtól kapta 1495-ben. És csakugyan, a würzburgi könyvtárban föl is fedezték a könyvnek egy kézírásos példányát, latin szövege arab betűkkel török selyempapírra volt írva. Nagyobb titokzatosságot már nem lehet kívánni egy ördög-ügyi tanácsadótól. Említettem Salamanca városát. Általános hit volt a diabológia fénykorában, hogy az ottani, valamint a toledói egyetemen külön tanszéke volt a mágiának. Ezt a ma már ki nem deríthető módon keletkezett hitet használta fel az üzleti verseny arra, hogy a régebbi varázskönyvekből összeférceltessen egy Pneumatologia occulta et vera című tákolmányt, azzal a nagyhangú bevezetéssel, hogy tartalmát annak idején a salamancai egyetemen nyilvánosan tanították. A ponyvára sem igen méltó könyvből idézek egy kis részt, annak az álszenteskedésnek a szemléltetésére, amely a vallások erkölcstanából kilopkodott kegyes intelmekkel iparkodott az összezagyvált hókusz-pókuszok botorságát enyhíteni.

FŐSZABÁLYOK, AMELYEKHEZ AZ EXORCISTÁNAK IGAZODNIA KELL I. Ha akár jó, akár rossz szellemektől akarsz valamit, élj jámbor életet és imádkozzál buzgón Istenhez, különben nem érsz el semmit. II. Mielőtt a kísérlethez fogsz, vedd magadhoz az Úr vacsoráját, és űzz ki szívedből minden ellenséges érzelmet felebarátoddal szemben. III. Lásd el magad bőven kegyszerekkel, például keresztelő-medence vizével megszentelt sigíílumokat viselj a testeden. Ágyad fölé a falra, valamint szobád minden zugába. írd fel krétával Jehova nevét, nehogy a démonok megsejtve szándékodat, akadályozzanak vagy tőrbe csaljanak. IV. Ha házas vagy, kilenc napig ne közelíts a hitvesi nyoszolyához, és tartózkodjál minden parázna gondolattól. (Ez a pont igen helyesen különbséget tesz a feleség és a parázna gondolatok között. Viszont megfeledkezik arról az esetről, ha az exorcistának nincs felesége.) V. Ha elmúlt a kilenc nap, osztogassál a szegényeknek alamizsnát és gyakorold az irgalmasság egyéb műveit. VI. Élj mértékletesen, s csak annyit egyél és igyál, amennyi az élet fenntartására szükséges. VII. Ne káromkodjál, ne esküdözzél, Isten nevét hiába ne vedd, mert ezzel súlyos bűnt követsz el és magad leszel okozója ha ügyetlenül végzed a kísérletet. VIII. Bízzál szilárdan a mindenható Istenben és Jézusban, az ő egyszülött fiában, s így csodadolgokat művelhetsz, holott ellenkező esetben csak üres szalmát csépelsz és a szellemek kinevetnek. Mosd szép tisztára az őseidtől örökölt inget és húzd a ruhád fölé, mert a rossz szellemek is szeretik a tisztaságot. Ha azután az exorcista a szép erkölcsi oktatásoknak eleget tett, rátérhet az erkölcstelenségre


és kérheti a démont, hogy hozzon neki garmadával pénzt és kincseket. Ezzel végeztem is a hajdani varázskönyvekkel, amelyeknek divatja sajnosán tovább tartott, mint az ősöktől örökölt ingek bármelyike.* Az elásott kincsek ábrándja még a jogászvilág elméjét is foglalkoztatta. A barokk jogászok körmönfont értekezéseket írtak a kényes kérdésről: mi történjék a kinccsel, ha valakit szellemek vezetnek a nyomára? Nagyjában oda lyukadtak ki, hogy ha jó szellem fedezte fel, aki találta, megtarthatja. És ha gonosz lélek? Erről ugyan nem lehet feltételezni, hogy merő jóságból, ellenszolgáltatás nélkül juttasson valakit kincshez, de ha ez kivételesen mégis megtörténik, nem lehet a tulajdonjogot elvitatni. Azonban egészen más a helyzet, ha a démon keze varázslat folytán avatkozott az ügybe. Az ilyesmi büntetendő cselekedet, tehát a leletet el kell kobozni az állam javára. A jogászok figyelmét valami mégis elkerülte. A démon, mint tudjuk, bárminő alakot ölthet fel. Hátha megteszi azt a tréfát, hogy például papnak álcázza magát? Ilyen gyanús esetről ad hírt Schöpflin professzor, 1747-ben a strasbourgi egyetemen a történelem tanára. * A nevezetesebb varázskönyveket egész terjedelmükben lenyomatta J. Scheible a régi német kuriózus irodalommal foglalkozó stuttgarti kiadó Das Kloster című gyűjteményében (1846). Néhányat Georg Conrad Horst hesseni egyházi tanácsos közölt a Zauber-bibliothek című, forrásműveket tartalmazó sorozatban. (Mainz, 1821.) Bibliográfiájukat adja J. G. Th. Grásse: Bibliotheca magica et pneumatica. (Leipzig, 1843. Zauberbücher etc. című fejezet.) Nem messze Strasbourgtól egy elhagyott kolostor romjai közt az arrajáró majoros asszony különös jelenésre lett figyelmes. Fényes, aranyos püspöki díszbe öltözött alakot látott, amint köveket halmozott egymásra, mintha valamely fontos helyet akart volna megjelölni. Majd hirtelen eltűnt. A majorosné elbeszélte látomását a strasbourgi udvari zenekar első hegedűsének, bizonyos Cavallari nevű velenceinek. Ez elment a hírrel Schöpflin professzorhoz és azt ajánlotta, hogy ássanak közös költségen a kolostorban, azután felezzék meg a kincset. Azt ugyanis bizonyosra vették, hogy a látomás elásott kincset jelzett, csak az volt vitás, hogy a püspök alakját jó vagy rossz szellem öltötte-e magára. Egyelőre a kérdést függőben hagyták. Lássuk előbb a kincset. Látták is, mert a közös költségen feltúrt földből előkerült egy agyagfazék, színültig tele régi aranypénzekkel. Szépen megosztoztak rajta, Schöpflinnek 666 darab arany jutott, a majorosné nem kapott semmit. Az esetet Dom Calmet apát beszéli el és hozzáteszi, hogy az aranyak közül ő maga is látott két darabot a professzornál.* Arról sem esett többé szó, hogy a püspök a szellemeknek melyik felekezetéhez tartozott.

BENVENUTO CELLINI ÖRDÖGÖT IDÉZ Mindig csak a kincs, kincs. Egyetlen esetet ismerek csupán, amelyben szerelmes ember igázta és faggatta az ördögöket. Benvenuto Cellini mondja el emlékiratainak 13. fejezetében. A művész szokásához híven megint szerelmes volt, ezúttal egy Angelica nevű csinos kurtizánba* a szerelem kölcsönös volt, de az anya görbén nézett a fiatal aranyművesre, aki csak a más aranyát dolgozta fel, nem a magáét. Hogy véget vessen az ingyen szerelemnek, megszökött lányostól Rómából és elhajózott valamerre Nápoly felé. * Dissertation sur les apparitions des anges, des démons etc. — (Paris, 1751.) Benvenuto kétségbeesett. Nem tudta elfelejteni a lányt; nem volt sem éjjele, sem nappala; még a hasonszenvi gyógymód sem használt, amelyet alkalmazott: kerített egy másik szeretőt. Véletlenül összekerült egy szicíliai, saját szavai szerint “fennkölt szellemű” pappal. Beszélgetéseik közben szó esett a titkos tudományokról is, és Benvenuto bevallotta, hogy ő szívesen idézne meg akármiféle ördögöt, csak árulná el, hol van Angelica. Kiderült, hogy a fennkölt szellemű pap maga is varázsló. Benvenuto kérésére megígérte, hogy végbeviszi a kísérletet. Vegyen magához a szobrász még két társat és másnap éjjel találkozzanak a Colosseumban. Úgy történt. A pap “szép-rendes cerimóniák közt” kört rajzolt a földre és közepébe állította Benvenutót, valamint két társát: Vincenzio Romoli nevű barátját


és ennek egy ismerősét. Másfél óra hosszat tartott a szertartás, közben folyton égtek illatos füstölőszerek a parázson. Végre jelentkeztek az ördögök. Nem egyesével vagy kettesével, hanem légiószámra, úgyhogy tele lett velük az egész Colosseum. Mégsem voltak hajlandók szóba állni az idéző társasággal, mire a pap azt mondta, hogy próbálják meg másnap újra, de hozzon magával a szobrász erre az alkalomra egy ártatlan gyermeket is. Másnap éjjel ismét a Colosseumban. Jelen volt Benvenuto, ennek 12 éves tanítványa, valamint két barátja: Vincenzio Romoli és Agnolino Gaddi. A pap a kört még jobban kicifrázta, tüzet rakott és alágyújtott a füstölő szereknek. Pokoligázó formulái immár borzalmasak voltak. Nevükön szólongatta a démonokat és rémséges latin, görög, héber szavakkal osztogatta a parancsait. Meg is telt a Colosseum ördögökkel; százannyian voltak, mint előttevaló éjjel. A pap továbbadta Benvenuto kérését a démonokhoz, majd hozzá fordult: – Hallod, mit felelnek? Nem telik bele egy hónap és látni fogod Angelicádat. Most már ideje lett volna, hogy a démonsereg eloszoljon, de azok csak nem akartak hazamenni. A gyerek irtóztatóan félt és azt kiabálta, hogy milliónyi rémalak és fegyveres óriás tör ellenük – Benvenuto vigasztalta, hogy ne féljen, mindez csak füst és árnyék. De a gyerek behunyta a szemét, a térde közé dugta a fejét és keservesen sírt. Magán a varázslón is meglátszott az izgalom. Már nem parancsolgatott, inkább szép szóval kérlelte a démonokat, hogy szíveskedjenek hazamenni. Benvenuto eleinte csak legénykedett, de utóbb, amint írja, majd meghalt a félelemtől, csakúgy, mint a két barátja. Reszketve élesztették a tüzet és halommal rakták a serpenyőkbe a füstölő szereket, immár nemcsak az illatosakat, hanem az ássa foetida ördögriasztó bűzű gyantáját. “Még, még ebből a gyantából” – riogatta őket a varázsló; ám ekkor a nagy ijedtségtől Gaddival bizonyos emberi dolog történt, akkora mértékben, hogy minden további ássa foetida fölöslegessé vált. Cellini irtózatosan elkacagta magát, mire a gyerek is felütötte a fejét és nevetett. A gátlások feloldódtak. Hála Gaddinak, az ördögök légiói is ritkulni kezdtek, majd valamennyi otthagyta a Colosseumot. Ezzel a pokoligázó vállalkozás véget ért. Cellini további életsorsa nem tartoznék ide, de egy részletet mégis ki kell ragadnom belőle, már csak a démonok szavahihetősége érdekében is. Mi történt Angelicával? Cellininek Rómában volt dolga, a lány délnek hajózott, lehetett-e remény egy hónapon belül a találkozásra? A hónap letelőben volt már, amikor Cellini – megint csak szokása szerint – összeszólalkozott egy haragosával, ő természetesen ezúttal is ártatlanul keveredett bajba, mint valamennyi súlyos testi sértéssel és gyilkossággal végződő kalandjánál. Mindössze egy marék sarat vágott a piszkolódó ellenfél fejéhez. Arról azután nem tehetett, hogy véletlenül valami éles kődarab rejtőzött a sárgöröngyben, s az ember véres fővel terült el a földön. Az odacsődült tömeg azt hitte, meghalt, mire Benvenuto jónak látta az esetleges akasztófa elől sürgősen elmenekülni. Nápolyban pihent meg. És íme: a szomszéd szállodában egyszerre csak fölfedezi Angelicáját! Nagy volt a boldogság. “Végtelen örömmel és gyengédséggel fogadott, írja az elragadtatott szerelmes –, este tíz órától másnap reggelig maradtam nála, és párját ritkító gyönyörűségben volt részem.” S a teméntelen gyönyörűségek közepette eszébe villant, hogy épp aznap telt le a démonok jósolta hónap. Még csak annyit, hogy Nápolyban szerencséje volt: kétszáz tallérra tett szert, s levelet kapott Medici bíborostól, amellyel visszahívta Rómába. Angelica sűrű könnyhullatások kíséretében könyörgött neki, hogy vigye magával. Az anya is beleegyezett, ha Benvenuto tizenöt dukátot ad neki, amiből egyelőre Nápolyban megéljen. Ez gavallérosan harmincat ígért és Angelicának vett egy szép bársonyruhát. Erre a vénasszony egyre követelőbb lett. Ő is akart egy ruhát, valamint még több pénzt. Átadom itt a szót Benvenutónak: így szóltam a vén lotyóhoz: – Kedves Beatricém (így hívták), nem elég neked, amennyit ígértem? – Nem – felelte. – Nohát, ha neked nem elég, nekem igen. Nevetve megcsókoltam síró Angelicámat, elbúcsúztam tőle és nyomban elutaztam Rómába. Így fest a művészszerelem.


Ezek után ideje lenne magyarázat után látni: ugyan mi bírhatta rá Benvenuto Cellinit, az istenáldotta tehetségű művészt, humanista műveltségű írót, hogy ekkora bolondságot iktasson be életírásába? Onnan kell kiindulnunk, hogy ő maga is így csillapította az agyonrémült fiút: “mindez csak füst és árnyék”, A gyerek még akkor is félt, amikor hajnalban a pap összecsomagolta a varázskönyveit és hazaindultak. Egyre attól ijedezett, hogy két ördög még mindig előttük ficánkol; hol felszaladnak a háztetőre, hol megint leugrándoznak az utcára. A már említett Horst egyházi tanácsos, a Zauberbibliothek (Varázskönyvtár) szerzője a füstölésekre lett figyelmes. Itt kereste a rejtély kulcsát. Régi varázskönyvekből ismerte a szokásos füstölőszereket: bürök, beléndek, sáfrány, aloe, ópium, mák, kutyatej, borostyángyökér, lenmag, koriander stb. Elhatározta, hogy saját magán végez kísérletet. Megkérte egy ismerősét, józan és hidegvérű fiatalembert, hogy tartson vele. Ez örömmel vállalkozott. Megrakták a parazsat füstölőszerekkel és várták a hatást. Eleinte ez csak abban mutatkozott meg, hogy mellük elszorult, lélekzetük megnehezült, és szemüket erősen marta a füst. A gomoly egyre sűrűsödött, s egyszerre a fiatalember felkiáltott: “Istenemre! két alakot látok amott lebegni.” A tanácsos odafordult, s ő is látni vélt egy harmadik, emberformájú szellemalakot, ez lassan közeledett feléje a füsttengerben. A fiatalember jelentette, hogy az ő két fantomja már közvetlenül a szeme előtt libeg, majd mind a ketten egy negyedik ködalakot is láttak, ez mintha a földből nőtt volna ki, s lassan formálódott volna szellemképpé. Nem folytatták tovább, mert szemüket egyre jobban marta a füst és mellük mind jobban elszorult. Ki kellett tárni az ablakokat, s a friss levegőn lassan magukhoz tértek. Horst a kísérletből azt következtette, hogy Celliniék agyát az erős illatok elkábították, szemüket a füst elkápráztatta, olyannyira, hogy a szertekavargó füstgomolyokat szellemalakokká látták összeverődni, és ráismerni véltek bennük a várt démonokra. A gyereknek még akkor is káprázott a szeme, amikor hazafelé tartottak. Ehhez hozzátenném, hogy a pap tüzet is rakatott velük, tehát a vöröslő tűzrakás mögötti homályban imbolygó árnyak csak növelhették agyuk zavarát és szemük káprázatát. Cellini alkalmasint maga is tudta, hogy amit látott, nem volt egyéb, mint “füst és árnyék”. De babonás képzeletű századának felfogásához jobban illett, ha az árnyakat valóságos démonokká lépteti elő. Hátra volna még Angelica és a viszontlátás a hónap utolsó napján. Azt hiszem, a beváltnak kitrombitált jóslatok ismert esetéről van szó. Valakinek a lelkében megfogant egy ábrándkép, ez véletlenül valóra válik, s ekkor a váratlan meglepetés hatása alatt hajlandó elhinni, hogy nem is ábránd volt az, hanem valóságos előérzet, rejtett értelmű álomkép, vagy akár határozott jövendölés. Meg azután Cellini művész is volt, író is volt.

EGY MODERN MÁGUS A középkori, halottnak vélt mágus a XIX. században feltámadt. Angliában már a század elején jelentkezett Francis Barretfc The Mágus című ördögidéző könyvével, de ennek híre a csatornán túl nem terjedt el. A modern mágusok tulajdonképpeni prófétája, Eliphas Lévi 1854-ben lépett fel Dogme de la Haute Magié (A fekete mágia tanításai) című könyvével; ezt két év múlva követte a részletes útbaigazítás: Rituel de la Haute Magié (A fekete mágia szertartásai). Rendkívüli hatása volt a misztikum felé hajló kedélyekre. Ez a hatás nem csökkent halála (1875) után sem. Adeptusai és ezek tanítványai ma is mesterüknek vallják. 1911-ben az okkultista Le voile d'lsis című párizsi folyóirat kiadta egy posthumus könyvét: Le Livre des Sages (A bölcsek könyve). 1922-ben német nyelven ismertette működését egy Gustav Meyrink előszavával ellátott könyvecske. Általános tájékoztatásul elég lesz az a néhány sor, amelyben Meyrink így foglalja össze a Mester hitvallását: A bűnbeesés előtt az ember Istenhez volt hasonló és ura volt a természetnek. Ismét azzá lehetett bizonyos láthatatlan lények segítségével –, ezeket pedig a kabbalista könyvek odaadó tanulmányozása, valamint meghatározott szellemidéző formulák révén lehet arra bírni, hogy jelentkezzenek.


A biblikus hangzású Eliphas Lévi csak fölvett neve volt a prófétának. Eredetileg Alphonse Louis Constant-nak hívták; 1805-ben született Párizsban; elvégezte a papi iskolákat, fel is szentelték papnak. De úrrá lett fölötte a miszticizmus, ellene mondott a katolikus egyház dogmáinak, mire kitették a papi rendből. Nemcsak Párizsban terjesztette kabbalista elméleteit. Átrándult Londonba is. Ott különösen az arisztokrácia fogadta szívesen, sok hívőre tett szert köztük. Jellemzéséül egy londoni élményét választottam ki. Bejáratos volt T. hercegékhez. Mildred, a herceg felesége virágzó szépségű fiatalasszony volt. Férje imádta. Mielőtt elvette, szakított miatta régi kedvesével, az opera olasz táncosnőjével, pedig már évek óta tartott a viszonyuk. Nem sokkal a házasság után a fiatal asszonyt különös betegség lepte meg. Napról napra gyengült, egyre jobban, úgyhogy már a lábára sem bírt állni. Az orvosok képtelenek voltak segíteni rajta; még azt sem tudták kideríteni, miféle rejtélyes betegség csúfolta meg a tudományukat. A háznak egy régi barátja, öreg francia abbé, összeült bizalmas tanácskozásra Eliphas Lévivel. – Nem orvos kell ide, hanem más valami. Ismerem Mildredet gyermekkora óta; egészséges, erős lány volt; most pedig érthetetlen módon a halálba sorvad. Nem gondolja, hogy sötét erők keze van a dologban és itt varázslat történt? Akar-e mellém szegődni, hogy közösen megtörjük a rontást? A párizsi mágus persze ráállt. Megbeszélték, hogy Lévi még éjfél előtt elmegy az abbé lakására és ott hozzáfognak a nagy műhöz: szellemeket idéznek és megkísérlik tőlük kicsalni a titkot. Tudniillik az abbé is mágus volt. Lévi messze lakott, tehát sietnie kellett. Odahaza gyorsan megmosdott, megberetválkozott és átöltözött. Ugyanis egyelőre csak a középső zóna szellemeit szándékoztak megidézni, ezek pedig irtóztak a tisztátalanságtól, sőt az is elriasztotta őket, ha a máguson netán állati eredetű fonalakból szőtt, vagyis gyapjúruha volt. Az abbé már várta. Fehér köntös volt rajta, a szobában tömjén égett és egy sápadtfényű lámpa világolt. Mint házigazda, udvariasan átengedte az idézés elsőbbségét Lévinek. Ez hozzálátott. Tudta, hogy kéznél kell lennie egy edényben olyan szentelt víznek, amelyet újhold idején merítettek egy ciszternából és 23 éjszakán át imádkozva virrasztottak fölötte. Az edény után nyúlt és meghintette a vízzel a szoba négy sarkát. Az abbé ministrált és lóbálta a tömjéntartót. A levegő mind sűrűbb lett, torkuk egyre jobban összeszorult, mellükre mintha kőszikla nehezült volna. Lévi mégis szilárd hangon elmondta a szabályszerű szellemidéző igéket. Meg is jelent néhány lidércszerűen imbolygó fényalak, mondtak is valamit, amitől majdnem ájulatban esett össze. Az ablakhoz vánszorgott, betört egy táblát, s a beáramló levegő lassan magához térítette. Ekkorra már a szellemek eltűntek. Pillantása az abbéra esett, ez a díványon ült, fejét a kezébe temette és sírt. A szellemek ugyanis ezt vágták Lévi szemébe: “Nem állunk szóba olyan emberrel, akit vér mocskol be.” Kétségbeesetten mentegette magát az abbé előtt és esküdözött, hogy ő soha semmiféle teremtett léleknek sem ontotta a vérét. Az abbé azonban iszonyodva mutatott Lévi nyakára; ez a tükörhöz rohant és mit látott? Egy kis száradt vércseppet az állán, s parányi vérfoltot az ingén. Siettében odahaza a beretvával megvágta magát. Bizonyos, hogy a szellemek túloztak, s nem kellett volna ilyen egyszerű etikettkérdést úgy felfújniuk, de már nem lehetett a dolgon segíteni. Az abbé csüggedten szólalt meg: – A kísérletet ugyan háromszor huszonegy nap múlva meg lehet ismételni, mert addig a szellemek kiengesztelődnek, de mit használ ez nekünk? Addig Mildred is meghal! (Sohasem fogok eligazodni a szellemvilág matematikájában. A szentelt víz fölött 23 napig kell imádkozni, itt meg 21-et kell hárommal megszorozni. Olvastam a hetes szám bűvös erejéről is – egy másik könyv meg arról értekezett, hogy nagy a különbség a páros és páratlan számok varázsereje közt – de már elfelejtettem, hogy mi.)


Az abbé megint rákezdte: – Nekem rögtöni segítség kell. És ha a középső zónára nem számíthatok, akkor ... akkor ... – Akkor? – suttogta rosszat sejtve Lévi. – Akkor az alsó zónához folyamodom. – Istenkísértés! Pap nem tehet ilyet! – Minden bűnre van bocsánat, különösen arra, amelyet szeretetből követünk el. Nem nézhetem tétlenül, hogyan hal meg a szerencsétlen gyermek. Maradjon itt és segítsen. Lévi kénytelen-kelletlen engedett. Az abbé izgatottan sürgött-forgott. Füstölőszereket szedett elő; fehér köntösét ledobta és sárga alsóruhában maradt. Alaposan megmosdott, s eközben elmormolta az erre az alkalomra szóló imákat. Azután felöltözött. Tűzvörös alsóruhába bújt, ennek tetejébe egy narancssárgával hímzett fekete csuhát húzott. Fejére lapis lazulival díszített tiarát tett, ennek szegélyére három, bizonyára mélyértelmű szó volt írva: Almalek, Áphiel, Zarabiel. Ugyanígy kellett felöltöznie Lévinek is. A kísérleti szoba átalakult. Ajtót, ablakot fekete posztó borított, a falakon egy tucatnyi fáklya nyugtalan lángja lobogott. Minden bútort kihordták a szobából. Az abbé meggyújtotta a füstölőszereket; hozzákevert némi ként és szurkot is. Térdre esett, homlokával háromszor érintette a földet és felkiáltott: Cbavajott! Belial! Sachabiel! Majd a szoba négy sarka felé hajlongva még négy rettenetes pokoli nevet lihegett: Samgabiel! Lilith! Moloch! Nehamal! Utána elimádkozta az ördögidéző varázsformulát, mire csakhamar erős kénszag áramlott szét, egy kékes láng táncolt végig a szobán, a falból előugrott egy szalamander és megállapodott az abbé előtt. Ez elhaló hangon tette fel a kérdést: mi a baja a hercegnének? – Batrachos – sivította az alvilági hüllő és eltűnt. Az abbé elájult. Mikor Lévi nagy nehezen magához térítette, lemondóan legyintett: – Hiába minden. Hasztalan áldoztam fel veszendő lelkemet. Mit jelent ez a görög szó: Batrachos? Béka! De mi köze a békának a mi dolgunkhoz? Nem lehetett megvigasztalni. Összetörten, mozdulatlanul ült a pamlagon. Alig szólt, amikor Lévi kénytelen volt elbúcsúzni. Odahaza a könyveibe temetkezett, hátha talál valami útbaigazítást. Napokig bújta őket, amikor végre elébe került III. Leó pápa Encbiridionja. A nagy mágus gyenge bizonyítványt állított ki magáról, amikor ebben az otromba hamisítványban kereskedett tanács után. III. Leó, akit 795-ben választottak pápává, sohasem írt semmiféle varázskönyvet. Nevét 1660-ban nyomták rá egy ponyvafüzetre. Ám lássuk, mire bukkant benne a Mester. “Igen kedvelt az úgynevezett béka-varázs. Fogni kell egy jó kövér békát, ezt a megrontandó személy nevére kell keresztelni, s meg kell vele etetni egy szentelt ostyát, miközben elmondjuk fölötte a rontó varázsformulát. Azután a béka becsavarandó az illető személy ruhájának egy darabjába, átkötendő hajának egy fürtjével és elásandó házának olyan helyén, például küszöbe alatt, amelyhez kénytelen gyakran hozzáérni. A béka asztrálteste vámpírrá változik és éjjelenként kiszívja a vérét. Hogy a rontás feloldható legyen, meg kell találni a békát, s kén és szurok lángjánál el kell égetni. Ez esetben az átok átmegy a rontás szerzőjére, s mind ő, mind netáni bűntársai 24 óra alatt meghalnak.” Egy percet sem volt szabad késni. Kapta a kalapját, s mint akit kergettek, rohant a hercegékhez. Ott a személyzet sírva fogadta: az imént adták fel az utolsó kenetet Mildred hercegnének. A mágus se szólt, se beszélt, berontott a hálószobába, félretolta a herceget, zsebkésével nekiesett a küszöbnek, a penge beletört, vérző ujjal feszegette tovább a deszkát, amíg végre az engedett. De alatta nem volt semmi... Félre hát az illemszabályokkal! Kiemelte az ágyból a hercegné pehelykönnyű testét és gyengéden lefektette a pamlagra. Izgatottan túrta fel az ágyat. Felhasogatta csorba késével a párnákat, szanaszét szórta a pelyheket – semmi. Kirángatta és felmetszette a derékaljat, belemarkolt a lószőrtöltelékbe és most... most... kezébe akadt a rongyba burkolt béka. Néhány szót kiáltott a hercegnek és ahelyett, hogy kocsiba ült volna, megint gyalog nyargalt


haza és a pokoli állatot kén- és szuroklángon elégette. Az izgalmakat nem bírta tovább. Ruhástól az ágyára roskadt és másnap délig aludt. Mire fölébredt, már várta a herceg határtalanul hálás köszönete. A hercegné szerencsésen átélte a krízist és túl van már a veszélyen. Másnap a londoni lapok két halálesetről adtak hírt. Váratlanul meghalt Miss M. B., az opera egyik első táncosnője. Ugyanakkor T. herceg családját is gyász érte: egy vénkisasszony rokonuk halt meg szintén váratlanul. Így szól a szerencsés végű, szép kerek történet. Azonban ne bántódjanak meg a Voile d'lsis és egyéb rokonhangú folyóirat lévista olvasói, ha a békaügyben el akarom vitatni az elsőbbséget a Mestertől régi magyar varázslónőink javára. 1942-ben Eckhardt Sándor felfedezett egy XVI. század végéről való tanúvallatási jegyzőkönyvet. Két varázslóasszony bűnperében vették fel. Magáról az esetről a szöveg alig árul el valamit. De ettől eltekintve – írja a kézirat felfedezője – különös érdeke abban áll, hogy régi, a nép közé alászállt és babonás praktikákká süllyedt hiedelmeket őrzött meg. Az érdekes leletet Eckhardt Sándor a Magyarságtudomány I. évfolyamának 4. számában tette közzé Régi magyar varázslóasszonyok címmel. Magukhoz a babonás hiedelmekhez illetékes szakemberként Ortutay Gyula szólt hozzá. A magyar és külföldi forrásmunkák felsorolásával kiegészített tanulmány végig megy valamennyi rontó varázsszeren. A békáról így emlékezik meg: Az aszú béka. A per vallomásai során a legtöbbet szereplő vádbeli varázseszköz az aszú béka vagy száraz béka. Előfordul, hogy szatyorban hozzák, s kifordul a szatyorból mindenek megborzadására. Az egyik tanú nem tudja, sült-e vagy nyers-e a szóban forgó béka, amit, úgy látszik, etetésre akartak volt használni. Megrettenve szidalmazzák egymást, hogy a békát széjjelhordozzák a faluba, s egyhelyt kitetszik, hogy erős esküvéssel akarták tagadni a békával való praktikákat. Valóban, a béka a népi babonáskodás egyik legtöbbet szereplő állata, varázsló és rontó hatalma nagy. Az aszú béka, vagy a csuporban őrzött béka máig élő, s gyakori formája a szerelmi visszahódító, elrontó mágiának; de lehet szárazság okozója, alkalmas szer gyógyításra, de ugyanúgy alkalmas elbetegítő rontásra is. Ennyit a magyar béka ügyében. A varázskönyvekről pedig még csak annyit, hogy lám, olykor mégis kincshez segítik az embert. Eliphas Lévi több, mint húsz évig élt meg belőlük, s ez jelenthet vagy egy fazéknyi aranyat.

Halottidézés A halottidézés (nekromantia) és a spiritizmus közt nagy a különbség. A spiritiszta üléseken a szellemek a maguk jószántából, önként jelentkeznek, erőszakolni őket nem lehet. A nekromanta azonban a varázstudományok segítségével kényszerítheti az elhaltak lelkét, hogy álljanak elébe. Mint tudjuk; a történelem első halottidézője az endori boszorkány volt, aki Saul király kérésére fölidézte Sámuel szellemét. Azóta is kedvelt időtöltése volt különféle korok különféle mágusainak, de általában nem sokat tudunk felőlük. A XVIII. század leghíresebb halottidézője Johann Georg Schrepfer volt. 1730-ban született, pincérnek indult, majd a felesége pénzéből kocsmát nyitott. Valahogyan bejutott egy ottani szabadkőműves páholyba, de összeférhetetlen természete miatt kitessékelték. Viszont belekóstolván a szabadkőművességet körülvevő titokzatosságba, ráadta magát a mágiás tudományokra. Elhíresztelte, hogy természetfölötti képességekkel van megáldva és szellemeket, sőt halottakat is tud idézni. A XVIII. században rengeteg kalandor árasztotta el Európát, nagy méretekben csapolták meg az emberi korlátoltságot. Különösen azokra mosolygott a siker, akik a titokzatos dolgok iránti érdeklődést aknázták ki, mint Cagliostro, Saint-Germain, Schrepfer. Fejedelmek, arisztokraták, diplomaták, miniszterek esküdtek rá, hogy az egykori pincér valóban feltálalta nekik elhunyt emberek szellemeit. Módszereinek egy részét ismerjük a pokoligázó könyvekből. Bűvös körök, erős


füstölőszerek és pogány varázsigék, összezagyválva keresztény imákkal és fohászokkal. A füstölés kábító hatását még azzal is gyarapította, hogy vendégeinek a szeánsz előtt erős puncsot szolgált – azaz szolgáltatott fel, mert ekkor már előkelő uraság volt, és dicsősége annyira elkapatta, hogy például egy uralkodó herceg beléptekor fél sem állt, csak a feje biccentésével mutatott neki helyet. Az imádkozást túlságba vitte. Mindenkinek követnie kellett a példáját: cipőt levetni, térdepelni. A közös ima után véget nem érő fohászkodásokba fogott bele. Arra nagyon ügyelt, hogy kételkedőket ne hívjon meg. A hívőket pedig a részint vallásos, részint mágiás misztikum, s az ügyesen adagolt kábítószerek abba a kívánatos szédületbe ringatták, hogy csakugyan látni vélték, amit nem láttak. Lehetséges, hogy technikai segédeszközei is voltak, akkor még ismeretlen szemfényvesztő bűvész-felszerelések. Leghíresebb mutatványáról részletes leírás maradt ránk.* Erős Ágost nagyszámú törvénytelen gyermekeinek egyike Chevalier de Saxe (Szászország lovagja) néven kapott helyet az előkelő világban. Könnyű az olyan házasságlevél nélkül okozott gyermeknek, akinek az apja király, az anyja hercegnő. Uradalmai voltak Lengyelországban, javadalmai Szászországban. Mégis, amikor agglegényi állapotban meghalt, csak néhány ezer tallért találtak a hagyatékában. Hová lettek a zsugorinak ismert lovag kincsei? A pletyka hamarosan elkészült a felelettel: bizonyosan valahol elásta. De hol? A kérdés annyira izgatta az örökség várandósait, hogy Károly kurlandi herceg elhívatta Schrepfert, idézze meg a lovag szellemét és szedje ki belőle, hová dugta el a pénzét. * Christian August Crusius: Die Frage, was von denen von den berufenen Schrepfer verbreiteten Gerücbten zu háltén etc. (Leipzig, 1775.) – Élettörténetét Fr. Bülau írta meg a Gebéimé Gescbichten und ratselhafte Menscben című sorozatban. Schrepfer a jámbor óhajtásnak némi húzódozás után eleget tett. A kísérlet a herceg drezdai palotájában ment végbe, 19 előkelőség jelenlétében. A szokott hókuszpókuszokhoz egy új tünemény járult: különös hang zendült fel, mintha üvegharangot koccantottak volna meg. A zengés azt jelezte, hogy megérkeztek a mágus védő szellemei, elriasztandó a démonokat, ha netalán bele akarnának avatkozni a műveletbe. Hirtelen nagy csattanással feltárult az ajtó és egy sűrű, fekete ködgolyó gördült a nézők elé. Ráismertek az elhalt lovag hangjára, amint panaszosan nyöszörgött: Károly, mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békességben nyugodni? Nyögve és hörögve hengergeti ide-oda a szellemgomoly. A nézők rogyadoztak a rémülettől és könyörögtek Schrepfernek, bocsássa útjára a rettentő jelenést. De ez maga is reszketett, és hideglelősen dideregte, hogy erre nincs hatalma. Végre a szörnyű golyóbis nagy jajgatások közepette kigörgött az ajtón. A félig halott herceg már nem bánta a kincset, csak épségben szabadulhasson. Miután ma már tudjuk, hogy halottak lelkeit sem imádkozással, sem ráolvasással nem lehet a másvilágról visszahívogatni, csupán azt kellene eldönteni: voltaképpen mi volt ez a Schrepfer? Médium? Hipnotizőr? Vagy csak igen ügyes csaló? Hogy ezt tisztázhassuk, abban az időben kell Schrepfer mellé szegődnünk, amikor kibújt a pincéri kígyóbőrből és mint Steinbach báró, francia ezredes, az orleansi herceg titkos megbízottja jelent meg Lipcsében. Arról volt szó, hogy a feloszlatott jezsuita rend mérhetetlen vagyonát annak a szabadkőműves páholynak kellene juttatni, amelynek az orleansi herceg a nagymestere. A vagyon egy részét Schrcpferre bízták, ő azonban ezt hazájának javára akarja fordítani, és azok közt szándékozik szétosztani, akik istenfélő életmódot folytatnak, bűneikért vezekelnek, ellenségeiknek megbocsátanak, s ezzel a kincsre érdemeket szereznek. Nem kívánta, hogy mindezt az ő puszta szavára elhiggyék, tehát pecsétes megbízó leveleket mutogatott és teljesen elkápráztatta velük a titokba beavatottak szemét. Arra gondolni sem volt szabad, hogy az írásokat az ezredes-báró maga hamisította volna. Sikerült is több nagy rangú urat a jezsuita-kincsek delejével maga köré vonzani. Köztük volt Wurmb miniszter is; ez egyebek közt azzal kezdte a vezeklést és a jámbor életet, hogy töredelmesen megkövette a feleségét, amiért olykor komiszul bánt vele. A nagy hír egy uralkodó herceg fülébe is eljutott. Ez kíváncsi volt a részletekre. Schrepfer tehát kiteregette a megbízó leveleket és felmutatott egy letéti elismervényt azzal, hogy ő a rábízott, több millióra


rúgó és állampapírokba fektetett jezsuita-vagyont a jóhírű frankfurti Bethman bankár-cégnél letétbe helyezte. Futár ment Frankfurtba és azzal jött vissza, hogy Bethmanéknál csakugyan letétben van egy papiroscsomag, amelyet csakis Steinbach báró saját kezű aláírása ellenében lehet kiadni. Lássuk hát a milliókat – mondta a herceg. Schrepfer elutazott Frankfurtba, elhozta a kiváltott csomagot és átadta Wurmb miniszternek. A felbontást mindenféle kifogással halogatta, de végre már nem térhetett ki, s az ünnepélyes felbontásra határnapot tűztek ki. Wurmb miniszter dolgozószobájában gyülekeztek a beavatottak és várták a nagy pillanatot. De Schrepfer helyett üzenet érkezett, hogy nem jöhet, mert rendkívül fontos ügyben váratlanul Lipcsébe kellett utaznia. A hívek akkora bizalommal csüggtek a Mesteren, hogy még most sem fogtak gyanút, és nélküle nem merték feltörni a pecséteket. De mert nem jött vissza, és hír sem érkezett felőle, rászánták magukat a felbontásra. Biz abban nem voltak milliókról szóló kötvények, csak üres papírlapok és néhány cédula, amelyek ismét más helyen levő letétekre utaltak. Hát ez nem volt rendjén. De, hogy a Mester csaló lenne? Ez talán mégsem lehetséges. Elküldtek két bizalmi urat Lipcsébe, hogy tapogassák ki az igazságot. Schrepfer úgy tett, mintha örülne nekik, vendégül látta őket vacsorára és ezzel vált el tőlük: – Uraim, holnap csodadolgokat fognak megélni. Eddig halottakat mutattam önöknek élőkként, most egy élőt fognak látni halottként. Másnap reggel elindultak az ottani ligetbe. Schrepfer az egész úton vidáman elbeszélgetett velük, majd engedelmet kért, hogy egy percig magukra hagyhassa őket. Eltűnt a fák közt, kis vártatva egy pisztolylövés dördült el s mire a két úr odarohant, a mágus holtan feküdt a földön. A golyó eldöntötte a kérdést, hogy Schrepfer a kalandoroknak melyik fajtájához tartozott. Engem csalásainál is jobban érdekelt, hogy bár halottak lelkeit nem tudta is felidézni, az élő emberek lelkivilágát mennyire ismerte. Pontosan tudta, kik hajlamosak a miszticizmus révületére s csakis ezeket vonta be a kísérleteibe.

A HALOTTLÁTÓ AKADÉMIKUS Friedrich Nicolai, a berlini tudományos akadémia tagja, 1799-ben az akadémián előadást tartott a saját látomásairól. Egy időben rossz napjai voltak, kellemetlenségek érték, ideges lett, s amint ilyen felzaklatott lelkiállapotban üldögélt odahaza, egyszerre csak egy halott ismerősének alakja jelent meg előtte. Ez sokáig mozdulatlanul állt egyhelyben, majd eltűnt. Délután a jelenés megismétlődött. Az akadémikus megriadt a kísértettől, de saját magától is. Hívta a feleségét, ez azonban nem látott semmit. Viszont a jelenések heteken át tartottak. Már nem is egy fantóm meredt eléje, hanem több. Az első ijedelem elmúltával többé nem félt tőlük, sőt a tudós hidegvérével figyelte magát és igyekezett a fantomjárást megmagyarázni. Nem talált semmit. A szellemalakok pedig egyre szaporodtak. Jöttek-mentek a szobában, és úgy látszott, mintha beszélgetnének egymással. Egy hónap múlva a beszédet már hallotta is. Voltak köztük elhalt barátainak szellemei is, ezek szóltak hozzá és vigasztalták. Két hónapig tartott a kísértetjárás, azután a szellemek elmaradoztak. Többet az esetről nem tudunk, a megfejtést nem ismerjük. Ellenben a porosz akadémiának egy másik tagja, a természettudós dr. Gleditsch néhány szóval megmagyarázta azt a kísérteties esetet, amely vele magával történt. Az akadémia elnöke, a francia Maupertuis 1759-ben Baselben meghalt. Nem sokkal rá Gleditschnek dolga akadt az akadémia természettudományi kabinetjében és keresztül kellett mennie a nagy üléstermen. Délután 3 óra volt, az ülésnek nemsokára kezdődnie kellett. S a halott elnök megjelent. Gleditsch világosan látta, amint mozdulatlanul állt a teremben és mereven a szemébe nézett. De a józan akadémikus bölcsen tudta, hogy nem lehet az Berlinben, aki Baselben meghalt. Mi hát a magyarázat? – Rendetlenség az agyban – volt a rövid válasz.

KÉT ANGOL HALOTTIDÉZŐ Megmaradok a tudósok világában. Hogy a tanulatlan, műveletlen Schrepfer csaló volt, az nyilvánvaló. De hogyan lehessen megítélni a cambridge-i egyetem doktorának, a tudós


csillagásznak, matematikusnak és geográfusnak, az angol John Dee-nek halottidéző kísérleteit. E helyütt csak annyit kell tudnunk róla, hogy 1524-ben született és 1604-ben halt meg. Bizalmas udvari csillagjósa volt Erzsébet angol királynőnek, alkimista kísérleteket végzett Prágában Rudolf császár mellett –, majd egy Laski nevű lengyel főúr hívta meg a kastélyába és ott szellemeket idéztek. Hatalmas tudásának egész Európában nagy volt a híre, könyveit becsülték. A mágiára igazában akkor adta magát, amikor megismerkedett Edward Kelly nevű honfitársával. Nem is kellett volna messzire mennie szellemekért: állandóan mellette volt rossz szelleme, ez a Kelly, kalandor alkimista, inkább sarlatán, mint tudós, aki utóbb rossz véget ért. Csehországban szélhámosságai miatt börtönbe került, onnan meg akart szökni és kötélen le akart ereszkedni az ablakból. A kötél elszakadt, Kelly lezuhant, összezúzta magát és a sérülésekbe belehalt. Ez az ember rendkívüli hatással volt Dee-re. Főként az úgynevezett kristálynézéssel foglalkoztak. Addig meresztették szemüket egy simára csiszolt, tükörfényes kockára, amíg annak felületén szellemalakok tünedeztek fel. Ezek Kelly útján meg is nyilatkoztak és elfecsegtek egyet-mást a jövőről. A szellemek közléseiről jegyzőkönyveket vettek fel, csakúgy, mint a mai spiritiszták. Ezek a modern metapszichika számára értékes okmánytárat jelentenek, de én nem emiatt emlékeztem meg róluk. Halottidézéseik érdekeltek, amelyekről akkoriban sokat beszéltek, de kevés adat került nyilvánosságra belőlük. Viszont ismerünk egy érdekes képet, amely magát a temetőben végzett kísérletet ábrázolja.* A Tudor-stílusú torony angol temetőre utal. Dee és Kelly egy varázskör közepén áll, előttük a felidézett halott szelleme. Az idézést Kelly végzi, az ő kezében van a bűvészpálca és a halottidéző varázskönyv. Dee csak a fáklyát tartja és szemmel láthatóan nagyon meg van ijedve. Több részlet ismeretére nincs is szükségem, ők sem csinálhattak egyebet, mint amit a varázskönyveikből tanultak és előttük sem jelent meg soha semmiféle, sírjából előrángatott lélek. A kép egy angol festő képzeletének a szüleménye. Nekem csak az a fontos, hogy magyarázatot keressek: mi terelhette ezt a pallérozott nagy elmét ugyanarra az útra, amelyen a Schrepfer-féle emberek jártak és bolondították a világot. Dee életének volt egy különös epizódja. Egy ízben Kelly kristálynézés közben furcsa parancsot kapott a szellemvilágból. Egy szeszélyes alakú jelenés villant fel előtte, és így rendelkezett: “Használjátok közösen nőiteket!* Dee 64 éves volt ekkor. Kelly ennek a fele, 32. Dee felesége egyidős volt Kellyvel; a másik asszony korát nem tudjuk, de mindenesetre fiatalabb volt az uránál. A tudós szörnyen megijedt, mert az ilyesmit – egyebektől eltekintve – merényletnek ítélte a házasság szentsége ellen. Keresett is valami kibúvót és megkérdezte a szellemet, hogy nincs-e tévedés a dologban és talán szellemi közösségről volna csupán szó? De határozott választ kapott: “De utriusque loquor” Mind a kettőről beszélek! * Megjelent Mathias de Giraldo dominikánus szerzetes, volt inkvizítor könyvében: Histoire curieuse des sorciers, devins etc. (Paris, 1846.) Dee kétségbeesetten ragaszkodott az isteni törvényhez és imádkozva kérte az Istent és minden jó angyalokat, hogy mondják meg, mi az igazság a szokatlan parancsban? Kelly szájából ez a válasz érkezett: – Látok egy fehér keresztet, erre fel van írva: az én kegyelmem erősebb, mint a tilalmam. Bizony mondom nektek, ha én azt parancsolom valakinek, hogy menjen és fojtsa meg a testvérbátyját, s ő ezt nem cselekszi – a bűn embere és a halál fia lesz. Minden szabad a kiválasztottaknak, s a testiséget szolgáló részeik nem jelentenek többet, mint akár az arcuk. Nem volt mást tenni, Dee még azon éjjel benyitott a feleségéhez és elmondta a másvilági üzenetet. Az asszony jajveszékelt, de a jámbor férj – fennmaradt naplójának szavai szerint – így csendesítette le:


“Megnyugtattam őt, hogy Isten titkos parancsaival nem szabad ellenkezni és azokat teljesíteni kell.” Biztonság okáért Kellynek írást kellett adnia arról, hogy a nőközösséget valóban Isten rendelte el. Az ügy ekként tisztáztatván, harmadnap mind a négyen összeültek és egy közös okiratot szerkesztettek. Ebben kölcsönösen kötelezték magukat, hogy engedelmeskednek a legfelsőbb parancsnak és a házastársi közösséget elfogadják. Aki azonban ezt a csakis kiválasztottaknak engedélyezett szabadalmat elárulná, sújtsa az Isten átka azonnali halállal. Átok helyett áldás szállt az istenfélő párokra, mert Dee-nek, mármint a feleségének fia született, akit is Theodor névre kereszteltek. A név görög eredetű és annyit jelent, mint Isten ajándéka. Kelly feleségénél az együttműködés gyengébb eredménnyel járt: egy koraszülött leányt hozott a világra. És most felelhetek arra a netaláni kérdésre, hogy mi köze ennek a benső családi ügynek Dee halottidézéseihez? Az, hogy következtethetünk belőle a tudós egyéb, mágiás eltévelyedéseire is. Még pedig a berlini akadémikus szavaival: Rendetlenség az agyban.

Boszorkány-történetek A boszorkányüldözés Különös teremtés az ember. Képes volt a vadállatok egész sorát háziállattá szelídíteni, de önmaga gyakran megmaradt vadnak. Így volt ez a boszorkányüldözés szomorú századaiban. Ma már élét vesztette a vita, hogy voltaképpen melyik vallásfelekezetet terheli a felelősség az esztelen és kegyetlen boszorkányhajszáért. Egyforma buzgalommal égette őket katolikus, református és anglikán. Magát a történeti részt igyekszem rövidre fogni, mert az a tulajdonképpeni célom, hogy ezen a területen is az emberi hiszékenységről fessek képet. Boszorkányokat égettek már a XIII. és XIV. században is, de csak a XV. század végén tört ki az igazi téboly, s ezután a cserjetűz hevességével lángolt végig egész Európán. Két démonhittől megszállott dominikánus barát, Sprenger Jakab és Institor (Gremper) Henrik volt a tulajdonképpeni gyújtogató. Egyelőre mint inkvizítorok eretnekek égetésével foglalkoztak a Rajna vidékén, de a csekély forgalom nem elégítette ki a becsvágyukat. Arra gondoltak, hogy a boszorkányokra is ki kellene terjeszteni a hivatali hatáskörüket, s így majd az ügyforgalom örvendetesen föllendül. Adatokkal megrakodva elutaztak Rómába, ott rémmeséikkel megpuhították a pápát és információjuk eredményeként 1484. december 5-én szétment a németországi püspökökhöz a Summis desiderantes kezdetű, úgynevezett boszorkánybulla. A sokféleképpen magyarázott pápai bulla mindenekelőtt részletesen felsorolja, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad a két inkvizítornak perbefogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. Ezt a három pontot kell kiteregetni és a nép elé tárni: 1. Boszorkányság ütötte fel fejét a keresztény világ közepette, amely az ördög segítségével bűnös varázslatot űz az emberek ártalmára. 2. Ez a boszorkányság az ördöggel kötött szövetségen alapul. 3. Ez a szövetség elszakadást jelent a keresztény hittől, miután a boszorkányok Istent megtagadva az ördöghöz esküsznek, s így örök üdvösségüket elveszítik. Talán a bulla egymagában még nem indította volna el az eszeveszett hadjáratot. Fegyver volt csupán, s attól függött a pusztító hatása, ki hogyan forgatja. Hát a két inkvizítor megmutatta, hogyan kell vele bánni. Nekiláttak és három év alatt elkészültek a nagy művel, a világirodalom legszégyenteljesebb könyvével. 1487-ben megjelent a Boszorkánypőröly, császári jóváhagyással az élén.


A könyv duzzadt a szemenszedett badarságoktól, viszont veszedelmes tanítások húzódtak meg benne. Egyetlen mondata elég volt, hogy bevágja az útját minden bírálatnak vagy ellenszegülésnek: Haeresis est maxima, opera maleficarum non eredére. Legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot! Ezzel minden józaneszű embernek lakatot tettek a szájára, mert ha ki merte nyitni a Boszorkánypőröly tanításai ellen, saját magára mondta ki a halálos ítéletet. A hajtóvadászat megindult és kevés híján három századig tartott. A német publicista Scherr, aki nyilván jól ismerte nemzetét, így nyilatkozott róla: “Tudnivaló, hogy mi németek mindent rendszeresen, s ha szabad itt ezt a szót használnom: tudományosan űzünk, még az eszelősséget is.” Ha saját szavaimmal, forrásmunkák adatai alapján írnám le, hogyan ment végbe a boszorkányok összefogdosása, talán nem lenne elég meggyőző erejük. Szemtanú híradása többet ér. 1631-ben jelent meg a jezsuita Friedrich von Spee bátor könyve, a Cautio criminalis (Bűnügyi biztosíték). Ebben ilyen képet fest a még mindig javában dühöngő boszorkányvadászatról: Ha valahol valami szerencsétlenség történik, ha hosszú ideig tartó szárazság vagy esőzés köszönt be, ha rossz a termés, ha marhavész üt ki, ha jégeső vagy tűzvész pusztít, ha súlyos betegségekről vagy váratlan halálesetekről érkezik a hír: rögtön kész a mondás, hogy ez a boszorkányok műve. Ha valaki becsületes munkával meggazdagodik, ezt nem hiszik el, ebben az ördög keze van. Ha istenfélő, templombajáró, olvasót forgató: az ám, ezzel az ördöggel kötött szövetséget palástolja. Ha a pletyka kikezd egy nőt, a bíró akár a legsilányabb mendemonda alapján is perbe fogja. Ekkor azután nincs menekvése. Hiába derül ki, hogy a pletykának nincs alapja és az élete feddhetetlen: az ám, a tisztesség látszata alá rejtette bűnös viszonyát az ördöghöz. Védője nincs, erre senki sem mer vállalkozni, mert őmaga is a boszorkányság gyanújába esnék. Az asszony persze tagad, ekkor kínpadra vonják, éspedig nem egyszer, hanem akár többször is egymás után, amíg csak vallomást nem csikarnak ki belőle. S még ez sem elég, azt is megkérdik, kik voltak a bűntársai? A szerencsétlen a fájdalmak őrületében találomra megnevez néhányat, mire azokat is beidézik és a kegyetlenkedés elölről kezdődik. Minél keményebben jár el a bíró, annál jobban magasztalják a buzgóságáért. Így történt, hogy sok helyütt a vesztőhelyeken sohasem aludt ki teljesen a tűz. Semmilyen életkor, semmiféle állás nem biztosított védelmet. Hét-kilenc éves gyermekeket épp olyan könnyelműen küldtek máglyára, mint a sír szélén álló öregeket. “És ez a pörkölés, sütögetés és égetés – írja még – úgy elterjedt a mi kedves hazánkban, hogy a német becsület külföldön ugyancsak megcsökkent és rossz illat tapadt hozzá.” Nagyon igaz, hogy sem kor, sem állás nem adott menedéket az üldözés elől. A würzburgi inkvizíció áldozatai közt voltak 8-12 éves gyermekek, továbbá 1 jogtanácsos, 1 városi gondnok, 1 polgármesterné, 1 hivatalfőnök neje, 2 nemes apród, 1 diák, 3 kanonok, 14 káplán. Amellett a boszorkányégetés jövedelmező üzlet is volt. Már tudniillik az inkvizítorok, bírák, porkolábok és a hóhérok számára. Fogházi őrizet, tortúrázás, ítélkezés, kivégzés nem ment ingyen. Bőséges napidíjak vándoroltak az ítélkező urak és segédeik zsebébe, még a hóhér is szorgosan felszámított minden egyes tételt: kínzóeszközök alkalmazását; kiszállást a vesztőhelyre; rőzsét, szalmát és fahasábokat; kötelet az esetleges megfojtásra; végül a kivégzés és a hamvak szétszórása körüli fáradozásokat. Nettesheimi Agrippa, ez az egyetemes tudású, rendkívüli koponya így jellemzi a boszorkánybírákat: “Ezek a vérszomjas keselyűk lecsapnak a szegény parasztasszonyokra, s anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyíték merült volna fel ellenük, puszta feljelentés alapján a legkegyetlenebb tortúrának vetik őket alá, míg csak vallomást nem csikarnak ki belőlük olyan dolgokról, amelyekről még csak nem is hallottak. Addig folytatják a mértéktelen tortúrázást, amíg a szerencsétlent máglyára nem küldhetik, vagy amíg pénzt nem nyomnak a markukba, hogy érjék be a kínzókamrával és hagyják futni az áldozatukat. Egyesek, ha kellő vesztegetés után szabadultak is, kénytelenek voltak évjáradékot fizetni, nehogy újból befogják őket. Végül, miután már magában véve egy feljelentés vagy egy idézés is szégyent jelentett az illetőre, ezt


csak illő fizetséggel lehetett lemosni!” Lesz még alkalmam a perek lezajlását bővebben szemléltetni; egyelőre csak annyit, hogy az inkvizítorok karmai közül — hacsak meg nem fizették őket – lehetetlen volt szabadulni. Hiába vallotta eskü alatt a szavahihető, gyanútól mentes férj, hogy hiszen a felesége nem lehetett ott a boszorkányszombaton, mert az egész idő alatt mellette feküdt: erre az volt a körmönfont válasz, hogy nem a valódi asszonyt látta maga mellett, csupán az ördög kápráztatta el a szemét. Lindheimben azt a vádat olvasták hat asszony fejére, hogy a temetőből gyermekholttesteket ástak ki, s ezek zsírjából kotyvasztották a hírhedt boszorkánykenőcsöt, amellyel megkenekedvén a boszorkányszombatra lehet repülni. Az asszonyok a kínpadon persze mindent bevallottak. Egyik férjnek sikerült nagy pénzek árán rávenni a bíróságot, hogy próbaképpen mégiscsak rendelje el egyik gyermek sírjának kihantolását. Megtörtént, s a hivatalos személyek nagy csodálkozására ott volt a kis gyermekholttest, teljes épségben. De majd éppen az inkvizítoron lehet kifogni! Legyintett és megmagyarázta a bíráknak, hogy ez nem egyéb, mint az ördög szemfényvesztése; így akarja a szövetségeseit megmenteni. Az asszonyok a vádat beismerték, s beismerésük többet nyom a mérlegen, mint az efféle sátáni bűvészkedés. A bírák elfogadták a meggyőző érvelést és a hat asszonyt elevenen megégették. Az áldozatok pontos számát nem tudjuk, de ijesztően nagy lehetett. Németország legkisebb falvai is irtották a saját külön boszorkányaikat. A mindössze 540 lakossal szerénykedő Lindheifn például az 1640-1651. évek között 30 boszorkányt küldött a másvilágra. Két kicsiny város, Wiesenburg és Ingelfingen sem akart lemaradni a nagy versenyben és megkövetelte a maga boszorkánypereit; az előbbi 25, az utóbbi 13 boszorkányt ítélt egyetlen perben eleven tűzhalálra. Kisvárosszámba ment a sziléziai Zuckmautel is; itt 1651-ben 102 halálos ítéletet hajtottak végre; az élő fáklyák közt volt egy 1 éves és egy 6 éves gyermek is. Azzal az indokolással küldték őket máglyára, hogy démon volt az apjuk. Nagyobb helyeken nagyban rendezték a legális tűzijátékot. Genfben 3 hónap alatt 500, Bambergben 600, Würzburgban 900 boszorkány alatt gyújtották meg a máglyát. Már nem is egyenként vagy páronként, hanem tucatjával, sőt százával hurcolták őket a vesztőhelyre. Quedlinburgban egyetlen napon 133-at égettek meg; a szemtanúk szerint olyan volt a látvány, mintha egy erdő égett volna. El kell képzelni az ilyen népünnepély részleteit: a szabályos rendekbe rakott máglyasort –, a belőlük kimeredő cölöpök erdejét –, a vesztőhelyre özönlő emberáradatot –, a hivatalos személyek díszfelvonulását –, a zokogó, roskadozó elítéltek szomorú menetét –, felhurcolásukat a máglyákra és odakötöztetésüket a cölöpökhöz –, az égő kanócokkal futkosó hóhérlegényeket –, a tüzek fellobbanását –, a szerencsétlen nők halálsikolyait –, s végül a széthullámzó füsttengert, amely mintha el akarta volna takarni a szégyenletes látványosságot a lelketlen, bámész tömeg elől. Volt úgy is, hogy nemcsak a rögeszmés vagy pénzre éhes inkvizítorok űzték az embervadászatot, hanem maga a babonás nép vetette magát a boszorkányok után. Trier hercegség VI. János választófejedelem uralkodása alatt a nehéz évek egész sorát érte meg. Rossz termések, drágaság és éhség tetejébe a pestis is megtette a magáét; végre 1586-ban szűnni nem akaró kemény tél szakadt rá. A nép a boszorkányok művét látta benne és vad dühvel vetette magát rájuk. A hivatásos boszorkányvadászok megragadták az alkalmat és még jobban szították a tébolyt. Amint egy szemtanú leírja, a falvakban és a városokban szinte tolongtak a feljelentők, inkvizítorok, bírák, poroszlók és hóhérlegények; minden gyanúsított személyt összefogdostak, s aki egyszer a börtönükbe került, onnan már csak a máglyához vezető útra léphetett ki. A terror rémületbe ejtette magát Trier városát is. Itt asszonyokon és kisembereken felül az elvakult népharag áldozatul követelt szenátorokat, esküdteket, kisebbnagyobb rangú papokat, sőt két polgármestert is. A rögeszme legelőkelőbb áldozata Dietrich Flade, hercegi tanácsos, az egyetem rektora volt. Ez fel mert szólalni az elvadult hajsza ellen, amivel gonoszul megjárta, mert ráolvasták az ismert elvet, hogy aki a boszorkányokat védi, maga is a sátán bérence. Nagy tekintélye, kimagasló állása sem védte meg a kínpadtól. Ott persze vallott, amit csak akartak tőle; mire azután volt kollégái máglyára küldték és nagy vagyonát elkobozták. A téboly nőttön nőtt; egy közeli faluban csak két asszony maradt életben, a többit a városba hurcolták és onnan nem volt visszatérés. Bírák, jegyzők, írnokok meggazdagodtak; a


trieri hóhér lóháton járt, aranysujtásos ruhában, mint egy udvari gavallér –, felesége versenyt piperézte magát a nemes asszonyokkal. Az elítéltek birtokait elkobozták, családjuk kivándorolt. * Angliában egy 1563-i törvény a boszorkánypereket kivette az egyházi hatóságok kezéből és az államra bízta. Az állam élt is a ráruházott hatalommal. Hogy a bíróságok kellőképpen el legyenek látva munkával, egy különleges nyomozócsoportot szervezett. Witch-finder (magyarul talán boszorkányfürkész) volt az ilyen nyomozó neve. Az volt a feladata, hogy barangoljon be várost és falut és szimatolja ki a boszorkányokat. A furcsa pályán emlékezetes nevet szerzett egy volt ügyvéd, Matthew Hopkins, utóbb a csoport főnöke (Witch-finder generál). Legnagyobb sikere 1644-ben volt, amikor egy csapásra egy huszonkilenc tagú boszorkánytársaságot leplezett le és állított bíró elé. A siker még nagyobb erélyre ösztönözte. Titkárral és titkárnővel dolgozott, s akkora lendülettel látott neki a boszorkánycserkészetnek, hogy alig pár hónap alatt fölvitte kétszázra. Természetesen nem ingyen törte magát. Minden egyes boszorkányért fejpénz járt, azonfelül megtérítették az útiköltségeit. Itt-ott mégis megelégelték a buzgalmát s a papság felszólalt ellene. A nép kételkedni kezdett az őszinteségében, s mint az árnyék, kúszott nyomában a gyanú, hogy neki magának is van valami kapcsolata az ördöggel. Egyhelyütt meglepte a tömeg, s hogy tisztázzák az ügyet, saját kedvenc módszerét alkalmazták, a vízpróbát. Kezét-lábát gúzsba kötötték és a vízbe dobták. Az eredmény kedvezőtlen volt és a witch-finder ezúttal a saját életével fizetett –, csak azt nem tudjuk, hogy törvényes formában végezték-e ki, vagy a helyszínen verték agyon. * A Gesta Trevirorum nyomán elmondja Görres: Christliche Mystik. (IV. k. 2. r. 592. o.) A nagy boszorkányhadjárat vezérkarában a teológusok mellett a jogászok is helyet követeltek. A Boszorkánypőröly szerzőit méltó utódként követte Carpzow Benedek, a lipcsei egyetemen a büntetőjog tanára. Protestáns ember volt, kegyes életű és templombajáró. A halálos ítéletek meghozatala után esténkint a szentírást olvasgatta és büszke volt rá, hogy a bibliát ötvenháromszor olvasta el, elejétől végig. Jámborsága nem akadályozta, hogy az eléje került boszorkányperekben húszezer máglyára szóló ítéletet írjon alá. A német jogászvilág minden ítéletét kinyilatkoztatásként fogadta el. Ilyen volt egyebek közt az a tétele, hogy a boszorkányság crimen exceptum, kivételes bűncselekmény –, tehát nem kell ragaszkodni a törvény szabályaihoz, hanem a bíró úgy járhat el, amint azt jónak látja. Ami annyit jelentett, hogy a perbefogott vádlottat már puszta gyanú alapján is kínpadra lehet vonni. Franciaországban Jean Bodin parlamenti tanácsos vállalkozott rá, hogy a Boszorkánypőröly badarságait a maga részéről is szaporítsa. De la démonomanie des sorciers (A boszorkányok megszállottságáról, Párizs, 1580) című könyvének megírására – mint mondja – egy hallatlan bűnper ösztönözte, amelyben ő maga elnökölt. Bizonyos Jeanne Hervilliers nevű asszony minden kínvallatás nélkül, magamagáról bevallotta, hogy őt az anyja már 12 éves korában elkerítette az ördögnek. A pokoli szerető magas, fekete ember képében jelent meg; fekete ruhája és sarkantyús csizmája volt; odakünn fekete paripa várakozott rá. Egészen 50 éves koráig tartott a viszonyuk. A fekete ember mindenféle varázslatra is megtanította. Egyszer ő, Jeanne, megharagudott valakire, s halálthozó port hintett arra az ösvényre, amelyre annak útjában rá kellett lépnie. Rá is taposott a porra, s nemsokára meghalt. De ennekelőtte tévedésből ugyanezt cselekedte egy másik emberrel is, ez alighogy a porra lépett, heves görcsökben esett össze, ő ráeszmélt a tévedésre és bizonyos varázsigékkel az embert gyorsan helyrehozta. A szegény őrültet a saját beismerése alapján elevenen megégették. A hajmeresztő esetből Bodin azt a tanulságot szűrte le, hogy a népet fel kell világosítani mindarról, amire a boszorkány képes. Ezekről a képességekről egy kötetnyi képtelenséget hord össze. És Bodinról tudni kell, hogy saját korában Franciaország egyik legnagyobb tudósának ismerték el. Bodin könyve tanulságos példa rá, hogyan férhet meg egyugyanazon koponyában egymás mellett fény és árny. És nem is egyedülvaló példa. Martin Delrio brabanti főügyész és alkancellár már 21 éves korában a nyilvánosság elé lépett Seneca tragédiáihoz írt kommentárjaival. Azt írta, hogy amíg ezzel a könyvévei elkészült, ezerszáz könyvön rágta magát keresztül! És ebben a temérdek komoly tudománnyal megtömött fejben mégis akadt egy zug, ahol a démonhit zagyva babonái vicsorogtak. Disquisitio-nes magicáé című könyve


hatalmas bástyája volt a boszorkányhit bajnokainak; több nemzedék munkája kellett, hogy rést törjenek rajta. Alapelveit már a Boszorkánypőrölyből ismerjük: aki az ördöggel kötött szövetség létezését tagadja, maga is a sátán cimborája stb. Leggonoszabb tétele az volt, hogy a boszorkányt már a paktum alapján akkor is halállal kell büntetni, ha senkinek sem vétett. A könyvet éppen a szerző tudása és dialektikája tette veszedelmessé. A tudós démonológusok után nem szabad megfeledkeznem egy laikusról sem. Már csak azért sem, mert igen előkelő személyiség volt: I. Jakab, Anglia királya, Stuart Mária fia. Azt beszélték róla, hogy rosszul lett, ha egy meztelen kardot látott –, ugyanis édesanyja éppen teherben volt vele, amikor titkárát szemeláttára szúrták le. Attól viszont nem irtózott, ha nevében más forgatta a hóhérbárdot. Egyébiránt tanult ember volt, egyik életírója szerint “az akkori kereszténység legokosabb bolondja”. Bolondériája Demonologie (Edinburgh, 1591) című könyvében nyilvánult meg, ebben a boszorkáitok ellen összehordott ismert együgyűségekkel igyekezett hitbuzgalmáról bizonyságot adni. Elég belőlük ennyi: “A boszorkányszombatokon a gyülekezet tagjai miért csókolják meg az ördög hátulját? Felelet: mert Mózes is hátulról látta az Urat.” – A gyakorlatban is irgalmatlan boszorkányüldöző volt. Fiához írt intelmeiben a fejedelmek legnagyobb bűnei közé sorolja, ha visszaélnek a kegyelmi joggal és halálraítélt boszorkánynak kegyelmet adnak. Annak nem tudtam végére járni, hogy igaz-e, amit Hugó Victor írt róla a Tenger munkásai című regényében. Eszerint forróvízben elvenen főzette meg az asszonyokat, azután megkóstolta a húslevest és nyilatkozott: “ez boszorkány volt, ez nem.” A kegyelmezést illetően egy német démonológus, Nikolaus Remigius lotharingiai főbíró is megrója a lágyszívűeket. Daemonolatria (Frankfurt, 1596) című könyvében szemére hányja saját magának, hogy egy ízben hallgatott a bírótársaira és könyörületes ítéletet hozott. Hétéves gyermekekről volt szó, ezek “szüleikkel együtt jelen voltak és táncoltak a boszorkányszombaton”. A szülőket megégették, a gyermekeket pedig káros szánalomból csak arra ítélték, hogy mezítelenül háromszor szaladják körül a vésztő-helyet, miközben vesszők csattogtak a hátukon. Mint írja, halálos ítéletnek lett volna helye, “mert az üdvös buzgalom elébe helyezendő a kegyelmezés csalóka és káros látszatának”. Elég ennyi a boszorkányhit magvetőiből. Igen sokan szegődtek a nyomukba; könnyű dolguk volt, nyitva állt előttük a tér, senki sem merte a tollát keresztbe tenni előttük. Haeresis est maxima, opera máleficantm non eredére ... Csak nagyritkán vegyült egy-két tiltakozó hang a farkascsorda üvöltésébe. Ezekről kevesebb a mondanivalóm. Érveik csak akkoriban voltak égbekiáltóan merészek, ma senkit sem kell velük meggyőzni. Eleinte ők is csak szőrmentében kefélgették a démonológia gubancait. Merev, türelmetlen tagadás annyi lett volna, mint fejjel menni a falnak. Ráhagyták hát, hogy az ördöggel valóban össze lehet állni, de a boszorkányszombat, boszorkányrepülés, ördögnász és más efféle sületlenség nem egyéb mesénél. Azután nyomról-nyomra mentek tovább, amíg végre Thomasius a kései démonológusokba is belefojtotta a szót. Nettesheimi Agrippa még csak mellékesen bölcselkedett a boszorkányperekről. Tulajdonképpen tanítványa, Jan Weyer-Wierus, a düsseldorfi hercegi udvar orvosa volt az első, aki hangos szóval merte az igazságot a süket világ fülébe kiáltani. De praestigiis daemonum (A démonok szemfényvesztései, Basel, 1563) című könyvével olyan vihart kerekített, hogy nincs az a boszorkány, amelyik különb forgószelet bírt volna kavarintani. Minden oldalról zuhogtak is rá a démonografusok parittyakövei és talán valósággal is megkövezik, ha idejében el nem menekül Düsseldorfból. A megriadt démonológusok harcmodorát legjobban szemlélteti Bartholomáus de Spina kirohanása. Így fortyant fel Weyer ellen: “Nemrég az inkvizítorok letartóztattak egy csoport gyanús személyt, s ezek azt vallották, hogy megjelent előttük a sátán hercegi alakban és így szólt hozzájuk: Vigasztalódjatok; még csak pár esztendő s győzni fogtok valamennyi keresztény ellen. Az ördög ügye kitűnően áll, mert Weyer és tanítványai az inkvizítorokkal szemben el akarják hitetni, hogy mindez csupán látszat.” Majd az idő kereke új század mesgyéjén fordult át. A XVII. század elején egymás után három katolikus pap állt bátran elő, hogy folytassa a kálvinista Weyer művét. Mindhárom jezsuita szerzetes volt. Adam Tanner müncheni, majd ingolstadti egyetemi tanár, utóbb a prágai egyetem


kancellárja, majdnem Weyer sorsára jutott. Támadták és üldözték, sőt két felbőszült inkvizítor éppenséggel azt üzente neki, hogy ha a kezükbe kerül, kínpadra fogják vonatni. A népet is fellázították ellene, olyannnyira, hogy halála után az elbolondított tömeg azt követelte a plébánostól, ne engedje szentelt földbe temetni. A tiltakozásnak az volt a közvetlen oka, hogy lakásában egy nyilván varázsláshoz való tárgyat találtak. Üveglencsékkel felszerelt készülék volt; aki belenézett, rémülten hőkölt vissza, mert egy irtóztató, szőrös testű, szárnyas ördögi lény jelent meg a szeme előtt. A plébános csak úgy bírta lecsillapítani a népharagot, hogy kiemelte és felmutatta az ördögfajzatot: egy döglött szúnyog volt, a bűvös műszer pedig egy mikroszkóp. Tanner érvelése még tétovázó, a kor szelleméhez igazodik. Például nem tagadja, hogy az ördög csakugyan elszállíthatja a szövetségeseit egyik helyről a másikra, de a repülés a boszorkányszombatra nem egyéb álombeli képzelődésnél. A boszorkányok legtöbbnyire férjes asszonyok; miként lehetséges hát, hogy annyi éjjelen távol legyenek a férjüktől, s ez ne vegye észre? Azzal szokták ezt magyarázni, hogy az ördög szemfényvesztésre is képes és egy látszatalakot fektet a férj mellé. Ez viszont istentelen beszéd, mert az Úr nem engedheti meg, hogy a démon ártatlan férjeket ilyen gonoszul becsapjon ... A másik jezsuitáról, Paul Laymann egyetemi tanárról kevés a mondanivalóm. 1625-ben megjelent könyve, a Tbeologia morális, az ismert érvekkel igyekszik nyesegetni a boszorkányhit fattyúhajtásait, de nemigen hallgattak rá. Annál nagyobb sikere volt egy 1631-ben névtelenül megjelent könyvnek. Cautio criminalis volt a címe, s a következő évben már második kiadását is elkapkodták. A világ csak nagy sokára tudta meg, hogy a merész írással Friedrich von Spee jezsuita szerzetes vert végig a boszorkányhit megátalkodott felekezetén. Speet a Rend gyóntató atyául rendelte ki a boszorkányság miatt elítéltek mellé Würzburgba. Itt egy jó barátra tett szert. Előkelő fiatal pap volt: Johann Philipp Schönborn, utóbb würzburgi püspök. Megkérdezte egyszer Speet: ugyan mitől olyan fehér a feje? Hiszen még nem idős ember, még barna fürtök illetnék meg. A válasz drámai volt: “Elítélt boszorkányokat gyóntattam a haláluk óráján. Mikor ezek a szerencsétlenek felismerték, hogy bízhatnak bennem, fuldokló zokogások közben vonták vissza a kínpadon kicsikart vallomásukat és Istent hívták tanúságul, hogy ártatlanok. Ebbe őszültem bele.” Spee megrázó vallomása, majd a Cautio criminalis olyan világosságot gyújtott a fiatal pap lelkében, hogy hercegérsek korában, saját országában többé nem raktak máglyát boszorkányok számára. Valóságos bestseller-számba, ment a protestáns Balthasar Bekker könyve: Az elvarázsolt világ. (W. Löwen, 1691.) Két hónap alatt négyezer példány kelt el belőle, s egész Európát elárasztották a holland eredetinek többé-kevésbé jó fordításai. A siker következménye: az amszterdami protestáns egyházközség védelmére kelt a létezésében megtámadott ördögnek; Bekkert lelkipásztori tisztétől megfosztották, még az Úrvacsorától is eltiltották. 1691-ig állta az üldöztetést; akkor a halál megszöktette a rászabadult falka elől. Megint egy századforduló. Christian Thomasíus, a nagyhírű hallei egyetemi tanár 1701-ben katedrájáról üzent hadat az ördögnek. Mint jogtudósnak, akkora volt a tekintélye, hogy előadásaival szemben az ellenpárt hangja fokozatosan elhalkult. Ő volt az utolsó nagy ember, akire még a XVIII. századnak szüksége volt, hogy az elődeitől örökül hagyott sötétséget eloszlassa. Olyasformán kell elképzelni a boszorkányhitet és a boszorkányégetést, mint egy óriási szemétdombot, amelyet magát is el kellett égetni, hogy ne fertőzze tovább az emberiséget. Századok munkája kellett az elhamvasztásához, s az elüszkösödött kupac még évtizedekig sem szűnt meg füstölögni. Svédország 1763-ban, Németország 1775-ben küldte máglyára az utolsó boszorkányát. Európában a legutolsó boszorkányper szomorú emléke sajátságosan a szép szabad Svájchoz tapad, ahol 1782-ben egy ártatlan cselédlányt ítéltek pallos általi halálra. Az Európából kizavart ördög egy ideig menedéket talált a tengerentúl, Mexikóban. Még a tizenkilencedik század vége felé is érkeztek hírek Mexikóból ottani boszorkányperekről. A legutolsó hír – szinte hihetetlen! – 1877-ből kelt. San Jacobo városában augusztus 20-án öt


boszorkányt égettek el. Nem valami felbuzdult népítélkezés folytán, hanem hivatalosan. Nevét is tudjuk az ítélet szerzőjének és végrehajtójának: Ignacio Costello, az ottani alcalde (községi elöljáró). A boszorkányok sorsáról ezzel a rövid, de tartalmas mondattal értesítette főnökét, a kerületi elnököt: “Alulírott az egész lakossággal egyetértésben elrendeltem, hogy a bűnösöket le kell tartóztatni és el kell égetni. Éljen a függetlenség és a szabadság!” Ma már a boszorkányperek kora elmúlt, de maga a hit népbabona alakjában még mindig él.

A bűnlajstrom Itt az ideje, hogy átlapozzuk a démonológus írásokat, bepillantsunk a perek aktáiba és kiböngésszük belőlük a szörnyű gonoszságokat, amelyekkel a boszorkányok embertársaik élete, egészsége és javai ellen törtek. Az ördöggel kötött szövetség lényegében is, formájában is eltért a Faust-szerű alakok paktumától. Ezek kétoldalú szerződést kötöttek az ördöggel: elkötelezték neki a lelküket, viszont ennek ellenében az ördög is vállalta, hogy minden kívánságukat teljesíti. A boszorkányok megállapodása egyoldalú volt: feltétel nélkül vetették alá magukat az ördögnek, s ez ellenszolgáltatásul mindössze több-kevesebb ártó varázslatra képezte ki őket. Törték is a fejüket az ördögtanban elmélyedő tudósok, hogy hát csakugyan: miért nem tudunk csupa gazdag boszorkányról? Miért engedi az ördög, hogy legtöbb szövetségeséről le ne kerüljön a szegénység gúnyája, amíg csak a máglya tüze le nem perzseli róla? A kishitű töprengőket Sprengerék felvilágosították: azért van ez, mert a sátán az istent azzal is gúnyolni akarja, hogy lám, milyen olcsón jut ő az Úr teremtményeihez. Ennek ugyan azt lehetne ellene vetni, hogy majd éppen sokat törődik az Úr a sátán szamárfül-mutogatásaival, de a démonológusnak csak az a fontos, hogy mindenre válaszoljon, akármilyen bődületes ostobasággal is. Fausték vérrel írott szerződési formája boszorkánykörökben nem volt szokásos. Főleg azért, mert a boszorkányok többsége nem tudott írni. A megállapodás rendszerint úgy történt, hogy az új jelentkezőt a régebbiek elvitték a boszorkány szombatra, s az ott elnöklő sátán hívéül felavatták. Mint tudjuk, a sátán szolgálatába legnagyobb számban asszonyok szegődtek el. Mi ennek az oka? A Boszorkány pőröly furcsa módon lát neki, hogy kitekerje a kérdés nyakát. Külön fejezetet szentel a problémának. Gyalázkodással kezdi, azzal folytatja, azzal végzi. Minősíthetetlen minősítéssel rágalmazza az egész női nemet, egyházatyáknak elcsűrt-csavart megnyilatkozásaiból vagy klasszikus szerzők írásaiból kipiszkált idézetek alapján. Még azt is hozzáteszi, hogy üdvös lenne, ha a nőkről festett képet a papság a szószékről is a hallgatóság elé vetítené. Hadd szívleljék meg az asszonyok és iparkodjanak megjavulni. Hogy magam is alkalmat adjak a javulásra, kiírtam a sajátságos fejezetből ezeket a szemelvényeket: “Kicsiny minden gonoszság az assszonyéhoz képest.” “Jobb sárkánnyal vagy oroszlánnal együtt élni, mint egy rossz asszonnyal.” “Házasodni nem ajánlatos. Mert nem egyéb a nő, mint a barátság ellensége, szükséges rossz, kívánatos szerencsétlenség, házi veszedelem, gyönyörködtető kárvallás, a természetnek szép színekkel kifestett tévedése. Otthagyni bűn, megtartani kínszenvedés. Ők az okai, ha nem bírjuk ki a mindennapos harcot és rászánjuk magunkat a házasságtörésre.” (A felelősség furfangos áthárítása!) “A nők könnyű elméjűek; sohasem értették meg a filozófusok tanításait.” (Vagyis az analfabéta falusi vénasszonynak tanulmányoznia kellett volna Sokratést és Platónt.) “Hangjuk hazug, csábít és öl egyszerre. Ezért hasonlítják őket a szirénekhez, akik magukhoz csalogatják az utast, azután megölik, ők is megölik a férfit, mert elrabolják a férfierejét és kiüresítik a pénztárcáját.” “Általában a gonoszságok napjainkban (tudniillik Sprenge-rék napjaiban) nagyobb számmal fertőzik meg a nők lelkét, mint a férfiakét.” “Rossz asszonyok miatt már egész birodalmak omlottak össze; lásd Helénát, Jezábelt és Kleopátrát. Nem csoda hát, ha napjainkban (ti. a Boszorkány pőröly idejében) annyit szenved a


világ a nők miatt.” Az erényes szerzők a boszorkányság bűnéért elsősorban a nők bujaságra hajló természetét teszik felelőssé. E tekintetben – írják – sokkalta felülmúlják a férfiakat. A merész tétel indokolása azonban gyenge. Szorultságában a két úr még egy kis pajzánságtól sem riadt visssza, s okaik sorát ezzel a furcsa érvvel toldották meg: “A nők szerelmi éhsége mellett szóló bizonyítékok közt van egy olyan is, amelyik nem tud ugyan beszélni, mégis ékesen szól.” Gyengébbek kedvéért nyíltan is megmagyarázzák, hogy miről van szó, s úgyszólván ujjal mutatnak oda, ahová a burkolt szellemesség céloz. Arról persze hallgatnak, hogy ha szólni tudna, mi mindent árulhatna el, viszont a férfiaknál tetemre hívható néma levente. A temérdek kócos fejtegetésből a szerzők két tanulságot fésülnek ki. Először: a boszorkányság bűnére a nők hajlamosabbak, mint a férfiak. Másodszor: hálát kell adnunk “az istennek, hogy ezektől a gyalázatosságoktól a férfinemet megóvta. De megint csak eloldalogtak egy eléggé fontos kérdésben a felelet elől. A házasság a dogma szerint szentség. Hogyan engedhette hát meg az isten, hogy a szentségben a gyalázatos női nem is részesüljön? És miért büntette a derék férfinemet azzal, hogy efféle teremtéseket rendelt nekik hitestársul? No mindegy. Akár boszorkány, akár boszorkánymester, lássuk a bűnlajstromot. Már az újszülötteknél kezdődik a boszorkányok mesterkedése. Miután az ördög számára rendkívüli csemegét jelent a kereszteletlenül meghalt gyermekek lelke, a bábák – ugyanis ezek közt különösen szép számmal akadnak boszorkányok – a csecsemőnek tűt szúrnak a fejébe és megölik* Ha erre nincs mód, kiviszik a konyhába, a kémény alá tartják és így ajánlják fel az ördögnek. Pedig a nagy szövetséges nem volt gavallér. Megtanította a híveit, hogyan kell embernek, állatnak az egészségét megrontani, akár halált is küldeni rájuk –, de ebből a boszorkánynak voltaképpen alig volt haszna. A nagy tét ellenében kicsi hasznot jelentett afféle tudománya: hogyan kell például megfejni a szomszéd tehenét. Ez a praktika így ment végbe: éjnek idején a boszorkány elővett egy fanyelű bicskát, beledöfte egy tartógerendába, sajtárt vett a lába közé és szólt az ördögnek, hogy melyik szomszéd tehenétől akar tejet. Az ördög odalopózik, megfeji a tehenet, villámgyorsan a gerendába varázsolja a tejet, s ez a bicska nyelén keresztül kicsurog, mintha a boszorkány a gerendát ütötte volna csapra. Faluhelyen rengeteg kárt okoz a gonosz fajzat azzal a tudományával is, hogy képes az időjárást szabályozni. Nagyon szigorú tél, nagyon forró nyár –, nagy szárazság és tartós esőzés –, zivatar, villámcsapás, jégeső: mind az átkozott ördögmátkák műve. A varázslás módja sokáig titokban volt, de egyszer egy sváb parasztember nyolcéves leánykája kikotyogta, hogyan kell esőt csinálni. Kinn járt a földeken édesapjával, s az nagyokat sóhajtozott, hogy az eső csak nem akar megeredni. “Oda se neki – vigasztalta a kislány – majd én mindjárt teszek róla.” Azzal odafutott a patakhoz, kezével vizet merített belőle, s a vizet felfelé loccsantotta. Nyomban bőséges eső hullott az apa földjére. “Ha akarod, tudok jégesőt is csinálni” – dicsekedett a lány. Majd kivallotta, hogy mindezt az anyjától tanulta, de senkinek sem volt szabad elárulni. A férj megragadta az alkalmat, szaladt az inkvizítorokhoz és feljelentette a feleségét; ezt azután boszorkányság miatt meg is égették.

LYKANTHROPIA A pogány hitrege és a klasszikus költők metamorfózisainak nyoma mutatkozik meg a boszorkány-hitágazat egyik legbolondabb tételében: hogy tudniillik az ördög szövetségesei ideiglenesen képesek állattá átváltozni. A népi babona régtől fogva tud különösen a farkasemberekről. (Nálunk koldusfarkas a nevük. A németeknél Werwolf, a franciáknál loupgarou.) A babonát a középkori áltudomány keblére ölelte és lykanthropia néven átmelengette a boszorkányperekbe. Henri Boguet, Franciaország egyik nagy tekintélyű főbírája az elébe került perek tanulságait egy Discours des Sorciers című könyvbe foglalta össze. A könyv 1603-ban jelent meg a párizsi könyvpiacon. Volt még további öt kiadása is, de ezeket utóbb a bíró családja összevásárolta és megsemmisítette. Nyilván szégyelték a nagy bíró kilengéseit a démonológiába. Hogy jó okuk


volt rá, mutatja a könyvben olvasható következő történetke az 1588-ik esztendőről: Bizonyos auvergne-i nemes úr estefelé az ablakában üldögélt. Egy barátja éppen vadászatról jön haza, rászólt hát: hogyan sikerült a les? A barát betért hozzá és elmondotta a kalandját. Egy hatalmas farkas került az útjába; rálőtt, de elhibázta. A farkas ekkor dühödten nekitámadt, s talán halálra is marja, ha vadászkésével hirtelen le nem csapja a jobb lábát. Erre a bestia elmenekült. A vadász a táskájába nyúlt, hogy felmutassa a különös zsákmányt, a levágott farkaslábat. De rémülten kellett látniuk, hogy nem farkasláb az, hanem egy női kéz. S ami a csodát még meglepőbbé tette, a nemes úr felismerte egyik ujján a felesége gyűrűjét. Berohant az asszony szobájába; ez a kandallónál melegedett, de a jobb karját gondosan takargatta. A férj lerántotta róla a kendőt: egy csonka kar meredt eléje. Tagadni nem lehetett; a nő beismerte, hogy ő volt a loup-garou, aki a vadászt megtámadta. A férj, nem tudván mit kezdeni a félkezű asszonnyal, feljelentette a bíróságnál és Boguet-ék a rút boszorkányt elevenen megégették. Ugyanez idő tájt került az angers-i parlament elé egy Jacques Raollet nevű ember. Kevés dolgot adott a bíróságnak. Szép simán bevallotta, hogy ő koronkint átvedlett farkasnak, gyermekeket falt föl, háziállatokat marcangolt szét. Nyugodtan tudomásul vette a halálos ítéletet, sőt a kihirdetéskor megtoldta a vallomását azzal, hogy azonkívül megevett még néhány ügyvédet és királyi ügyészt is, de ezeknek a húsa ízetlen volt és olyan kemény, hogy alig bírta megemészteni. A bírák még ekkor sem eszméltek rá, hogy egy szerencsétlen bolondot küldenek a máglyára. A bordeaux-i parlament 1603-ban jobban megrágta Jean Grenier, 14 éves szolgalegénynek a dolgát. Egy fiatal pásztorleány rémülten jelentette a faluban, hogy fényes nappal a mezőn egy farkas támadta meg. Ő a botjával védekezett, mire a farkas meghátrált, eb módján a két hátsó lábára ült és a szemét villogtatva, dühösen nézett rá, majd elkotródott. A fenevad nem lehetett más – mondta – mint Jean Grenier, mert az többször dicsekedett vele, hogy ő képes tetszése szerinti állattá változni. Elővették a fiút s ez beismerte, hogy ő volt a farkas; azt is, hogy miképpen tett szert a tudományára. Egy másik fiú becsalta az erdőbe, ott már várta őket egy fekete úr fekete paripán, s leszállva a lóról, hideg csókot nyomott a fiú szájára. Ezzel a szolgálatába fogadta. Ígért neki pénzt is, de egyelőre csak egy farkasbőrt és egy kenőcsöt adott. A használati utasítás szerint a fiú fogyó hold idején, napszálltakor bekente meztelen testét a kenőccsel, ráhúzta a farkasbőrt és azonnal átváltozott farkassá. Szélvész gyorsaságával nekivágott erdőnek-mezőnek; hasonló emberből vált farkasok csatlakoztak hozzá, nyargaltak árkon-bokron keresztül és az útjukba került gyermekeket és háziállatokat felfalták. Egy órai veszett futás után visszaváltozott emberré; ilyenkor holtfáradtan roskadt össze, keze-lába teli volt tövissel és bogánccsal. Az orvosok megvizsgálták s jelentették a bíróságnak, hogy a fiú teljesen műveletlen és tompaelméjű, alig különbözik az állatoktól, amelyek mellett pásztorkodott; továbbá melankóliás vérmérsékletű. Idáig hát a történet meglehetősen érdektelen. Rávall egy állati sorban élő, elhülyült, serdülő fiúnak a fantáziájára, amelyet csak a juhai és a rájuk leső farkasok töltöttek meg. De jön ám más is. A fiatal loup-garou farkas korában ínyenc volt. Csak a gyermekhús ízlett neki, különösen a lányoké. Elmondta, hogy egy faluban több kisgyermek játszadozott, ő kiszemelte a legkövérebb kislányt és fel akarta falni. Előrohant azonban a leány bátyja, furkósbottal elzavarta és utána kiáltott: “Várj csak, kerülsz még a kezembe!” A bíróság nyomozást rendelt el és csakugyan kiderült, hogy a szomszéd faluban egy farkas megtámadott három gyermeket, s amikor egyiknek a bátyja elkergette, ugyanazokat a szavakat kiáltotta utána. A fiút elvezették a faluba, s ott az több férfi közül rögtön rámutatott az egyikre: “ez volt, aki elkergetett.” A bíróság a fiút kolostorba záratta; ott néhány év múlva meghalt. A mai olvasó mégsem lesz hajlandó mást gondolni, mint hogy a bíróságnak közönséges bolonddal volt dolga. Amit a szomszéd faluban beszéltek a farkastámadásról, azt a fiú megneszelhette és ahhoz igazította a vallomását. Ha ugyan a híradás egyáltalán igaz. A mai elmeorvos jól ismeri a zoanthropia, vagyis az állattá változás képzetének a tüneteit. Nem új dolog. Mikor Nabukodonozor megbolondult, ökörnek képzelte magát és füvet evett. Afrikában az ilyen megszállottak hiénának képzelik magukat. 1598-ban az európai Jura hegységben


járványszerűen tört ki a pásztorokon a képzelődés, hogy mint valódi farkasok rémítették a vidéket. Tudni kell azt is, hogy régen a farkas úgyszólván házi vadállat volt. A franciák “entre chien et loup” mondással jelölik az esti szürkületet, amikor a farkasok előjönnek és a kutyák bölcsen visszavonulnak a ház környékére. (Megvan a latinban is: Inter canem et lupum. Az angoloknál: Between dog and wolf.) Érthető hát, hogy a falusi nép feje tele volt farkashistóriákkal. Az egyszerű magyarázatok azonban nem tetszetősek. A démonológia boszorkányságot látott a zoanthropiában, s a modern misztika is hajlandó rejtett természeti erők működéséről elmélkedni. Sőt Görres még tovább megy. Oldalakon át feszegeti a problémát innen, onnan és amonnan, s végezetül azt a véleményét pattantja ki, hogy az “erdei úr” valósággal a démon volt, és ez a fiúban szunnyadó farkastermészetet életre lobbantotta, úgyhogy a pásztorgyerek igazi éhfarkasként szökött ki az éjszakai portyázásokra.* A modern okkultizmus nem hiszi a démont, és autoszuggesztióhan keresi az okot. Ekkor viszont új meg új bökkenők tolonganak elő. A szomszédban megtámadottak tényleg látták a farkast, – idehaza a fiú tényleg el tudta mondani, hogy odaát kiknek és hogyan esett neki. * Christliche Mystik. (IV. kötet. 2. r. 482. o.) Perty azt hiszi, hogy a farkasember képzelete fascinálta a megtámadottakat, s ezek őt a valóságban is látni vélték* Más szóval a kissé homályos magyarázatot úgy kell érteni, hogy a mi képzelőerőnk segítségével el kell képzelnünk, hogy egy másik ember képzelőtehetsége révén kivetített képzeleti alak a mi képzeletünkben is testet öltött, így sokkal világosabb. Kiesewetter szerint a farkasember egyáltalán ki sem mozdult hazulról. Ami a szomszéd faluban történt, arról távolbalátó képessége útján értesülhetett; ez pedig abban a hipnotikus állapotában jelentkezett nála, amelyet autoszuggesztió révén idézett elő. Legyen úgy; de ezzel még mindig nem lehet a rejtély után pontot tenni. A farkasemberekkel gyakran megesett – amint ezt a levágott kezű francia asszonynál láttuk –, hogy farkaskorukban a marakodásnál sebet kaptak, és ennek nyoma akkor is meglátszott rajtuk, amikor elhányták a farkasbundát és visszakopaszodtak emberré. Erre a híres okkultista nem tud egyebet mondani, mint hogy az illető a spiritiszta médiumokhoz hasonlóan asztráltestét bocsáthatta ki magából, s így ez lehetett a tulajdonképpeni farkas.** Nem szólok a kérdéshez, mert nem rám tartozik. De mégis meglepődtem valamin. Higgyük el, hogy az asztráltest csakugyan képes önállóan cselekedni és kiszállni farkaskalandra. De a kalandoknak egy kényes részletéről is vannak értesüléseink. Más perekben hurokra került loupgarouk azt is elpironkodták, hogy ők bizony nemcsak nyargalásztak, hanem közben megmegálltak rövid és jóleső szeretkezésre szép nőstényfarkasokkal. Szabad komoly asztráltestről ilyen csintalanságot feltételezni? Visszatérve az auvergne-i esethez: a perekben női farkasemberrel csak kivételesen találkoztunk. A szelíd női természettől idegen a dühös fogcsattogtatás. De mivel ők is élni szoktak ördögadta képességükkel, gyöngéd lényükhöz közelebb álló, szelídebb állat képét öltik magukra. Görrcs mögé bújok és onnan adom tovább az ő véleményét. A női lélekhez inkább illik a félénk, alattomos, az éjszakákat boszorkányos nyávogással riasztgató macska. Náluk a démon hatására az egész életüket jellemző macskatermészet robban ki és ölt testet. Olyannyira, hogy a periratok szerint macska képében lopóztak be ellenségeik házába, s ott csecsemőket fojtottak meg a talpacskáikkal. * Maximilián Perty: Die mystischen Erscheinungen der menschlichen Natúr. (Leipzig und Heidelberg, 1872. I. 391. o.) ** Die Geheimwissenschaften. (II. kiadás. Leipzig, 1894- 605. o.) Lám, az örök nő: még boszorkány korában is pólyásbabával játszik. Hazai pereinkben is sűrűn bizonykodnak a tanúk, mindannyian egyszerű, tanulatlan falusi emberek, hogy ők igenis találkoztak a farkasemberrel. Nem lehet őket kárhoztatni. A babonaság vádjának súlyából legfeljebb néhány latnyi esik az ő vállukra, viszont mázsás teherrel nehezedik azokra, akik tanítás helyett butították a népet. 1759-ben – amikor a század már nyakig ült a felvilágosodásban – Vaszar község lakói


rengeteg dolgot adtak a bíróságoknak azzal, hogy Horváth János tehénpásztort feljelentették boszorkányság miatt. Kilencvennyolc tanút hallgattak ki, s a törvénytudó urak hivatalos komolysággal vették jegyzőkönyvbe az eléjük omló szemenszedett ostobaságokat* Három ökör is belekerült a jegyzőkönyvekbe, annak folytán, hogy odadörgölőztek Horváth János szénaboglyájához. Ezt meglátta Horváth és Szűcs Jánost, az ökrök terelőjét, mérgesen megfenyegette. Harmadnapra Szücsék egyik jó lovát a farkas megölte. Mikor pedig a lovat javában nyúzták, kijött a nádasból egy farkas, de meglátva az embereket, megint visszasompolygott. Kisvártatva azonban a rekettyésnek éppen azon helyéről előjött Horváth János. Semmi dolga sem lehetett ott, mert az tilos terület volt. Tehát a tanú véleménye szerint a farkas csakis Horváth János lehetett, – “aminthogy némely pásztornak s ezen Horváth Jánosnak is ilyen küldött farkassá való hírük hallatik”. * Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. (Budapest, 1910. CDLI.) Ezt a meggyőző erejű vallomást kiegészítette Szabó János nyolcvanhatodik tanú. Történt – mondta –, hogy Horváth János gyapjút kért tőle. Mert nem adott, megfenyegette, hogy majd megbánja. Meg is bánta, mert egymás után öt éjszaka ráment juhaira a farkas. A kutyák meg sem mozdultak, pedig valódi farkasra rárohannak; tehát ebből is látszik, hogy a farkas ember volt, mégpedig Horváth János. Ezekre a vádakra a bíró ilyenképpen kérdezte ki a vádlottat: Bíró: Amidőn Szűcs Jánosnak három ökrei a te boglyádhoz dörgölődztek volna, te azt meglátván, nemde fenyegetted azonnal, hogy megbánja? És harmadnapra ördögi mesterséggel egyik lovát farkas által megöletted; vagy talán magad farkas képiben ölted meg azon lovat? Vádlott: Erről nem tudok legkisebbet is. Bíró: Tudod azt is, hogy Szabó Janóstul gyapjút kértél és hogy azt nem adta, bosszúságodban harmadnapra öt éjszakán farkast küldöttéi a juhaira? Nem te voltál-e farkas képiben ezen kártevő és kitül tanultad ezen mesterséget? Vádlott: Csak reám kenik ezen dolgot. Egyébiránt Horváth Jánosnak valóságos farkasmivoltát a hivatalos buzgalom nem tudta kideríteni, mert a királyi kancelláriától leirat érkezett, hogy az eljárást be kell szüntetni és a vádlottat szabadon kell bocsátani.

A VIASZ KÉPMÁS A boszorkány megcsinálja ellenségének a képmását viaszból; megkereszteli annak a nevére; enyhe tűz fölé teszi; elmondja a szükséges varázsigéket, s amilyen mértékben olvad a viasz, úgy fogy el az ellenség életereje. Azt is teheti, hogy a bábu egyes részeit megszurkálja, s akkor a képmás eredetije testének ugyanazon a részén fog fájdalmat érezni vagy súlyos betegséget kapni. Ha a karjába döf, megbénul – ha lábába, megsántul –, ha májába, ez megdagad –, ha szívébe, meghal. Ősrégi varázslat ez. Ismerték az asszír és egyiptomi papok; írtak róla a görög és római költők, és kegyetlen ítéletek emlékeznek meg róla a boszorkányperekben. Még ma is dívik, de már csak a polinéziai szigetek primitív törzsei között. A civilizáció napirendre tért fölötte. Vagy mégsem? A modern spiritizmus nem szívesen dobja lomtárba az elmúlt korok varázslóinak praktikáit. Hátha csakugyan rejlik bennük valami? Hátha magyarázatukat adná a mediumitás vagy egyéb spiritiszta jelenség? Persze, egy további “hátha'* nem szokott szóba kerülni: hátha az egész viaszképmás mendemondából egy árva betű sem igaz? Modern francia okkultisták kiböngésztek Paracelsus írásaiból egy különös elméletet. Szerinte nemcsak a viaszképmás alkalmas arra, hogy segítségével a megrontandó személyre betegséget vagy halált küldjenek. Elegendő az illetőnek festett arcképe is. Ugyanis az emberi test érzékenysége kisugárzás útján átáramlik a festett képbe, s ott megrögződik. Ennélfogva a kép éppen olyan érzékennyé válik, mint a viaszbaba. Paracelsus elmélete modern okkultista nyelvre lefordítva úgy szól, hogy az a bizonyos érzékenység a fényképező lemezre is átmegy. Tehát a filmvászon és a színpadi deszkák


csillagai ne nagyon osztogassák az arcképeiket boldog-boldogtalannak, mert ki tudja, a bájmosolyú fénykép milyen sötét kezekbe kerülhet. Rochas őrnagy, a párizsi technikai főiskola igazgatója, végére akart járni a viaszképmás rejtélyének. A kísérleti személyt hipnotizálta és érzéketlenséget sugallt belé. A szuggesztió hatására bőre azzá is lett, azonban maga az érzékenység nem tűnt el, hanem megmaradt a testből kipárolgott, ód-tartalmú rétegek alakjában. Ezek az ódos, vagy más szóval delejes rétegek elállnak a testtől, némely helyen 5-6 centiméternyire, másutt távolabbra. Mögöttük van az immár érzéketlenné vált bőr, a rétegek pedig a bőrből kivált érzékenységet tartalmazzák. Ha már most egy pohár vizet helyezünk egy ilyen érzékeny rétegbe, ez magába szívja az ódot és ugyancsak érzékeny lesz. Az ilyen érzékenységgel telített víz és a kísérleti személy közt delejes kapcsolat (rapport) áll fenn. Ha a delejező ezt a vizet bármekkora távolságról megérinti: a hipnotizált személy azonnal megérzi testének azon a helyén, amelynek megfelelő rétegéből szítta fel a víz az ódot. Ez volt az alapkísérlet. Most már rátért Rochas a képmásvarázslatra. Egy kis viaszbabát tett ki az ódos réteg hatásának és ez néhány pillanat alatt telítődött érzékenységgel. Ugyanis a delejező akárhol szúrt bele egy tűt, a médium megérezte azon a tagján, amely leadta az ódréteget. Majd az őrnagy levágott a médium nyakszirtjéről egy hajfürtöt, beleültette a viaszbaba koponyájába és átadta a babát egy harmadik személynek, aki azt elvitte magával. Ezután felébresztette a médiumot és elbeszélgetett vele. Egyszerre csak odakap a médium a nyakához: “Jaj, valaki rángatja a hajamat!” A bűvös hatású viaszképmás rejtélye tehát megoldódott – állapítja meg a spiritiszta irodalom. Más szóval: bebizonyult az igazsága annak, ami nem igaz.

SZERELMI VARÁZS Ut ameris, amabilis esto. Ha azt akarod, hogy szeressenek, légy szeretetre méltó. Túlságos könnyedén verselte meg Ovidius ezt az ágas-bogas, bonyolult kérdést. Hátha a sors szűkmarkúan látta el a szerelmest szeretetreméltósággal? Hátha olyan helyre pályázik, amelyik már be van töltve? Akármekkora adag szeretetreméltósággal jelentkezik is, nem ülhet le olyan helyre, ahová már más telepedett. A régi szerelmest sajnálatos önzésnek a kérge vette körül. Nem sokat adott arra, hogy a maga részéről mit nyújthat a másiknak. Neki csak az kellett, hogy a saját vágya beteljék. Meg kell kapni a másikat, akármi áron. Ha magától nem hajlandó, majd segít a varázslat. Nem kellett mindjárt a démon segítségéhez fordulni. Az úgynevezett fehér mágiával foglalkozó könyvek előzékenyen osztogatták a tanácsokat a szerelem betegeinek. Legkedveltebb bűbájos szer volt a philtrum. A szó a görög phileo: szeretek igéből származik. A nyelvújító hóbort szerelmi bájitalnak magyarította. (Donizetti Elissire d'amore című operáját is így ismerjük.) Később a philtrumon nemcsak bűvös erejű italokat, hanem minden egyéb szerelemgerjesztő faladékot is értettek. A legzagyvább alkatrészeket keverték, kavarták, habarták, főzték, párolták philtrummá. A szerelmi vággyal megcélzott ifjúnak, leánynak vagy asszonynak sejtelme sem lehetett arról, milyen szörnyű moslékot csempészett be levesébe vagy italába a megátalkodott szerelmes. A bonyolultabb habarékoknak ilyesféle alkatrészei voltak: porrá őrlött békacsont, fecskeszív, rákláb, szárított gyíkpor, galambvér, verébmáj, macskavelő, bűvös erejűnek ismert növények és kövek, kőrisbogárpor stb. Azt persze ma már bajos kideríteni, hogy a bűvös erő képzete milyen úton-módon tapadt valamely állathoz, növényhez, kőhöz. Csupán egy esetben tudtam a babona végére járni. A jynx torquilla nevű madár nyelve is helyet kapott az ajánlatos szerek sorában. A lexikon szerint ennek a madárnak hangzatos magyar neve nyaktekercs, mert az a bolond szokása van, hogy a nyakát ide-oda tekergeti. Az antik hitrege szerint Jynx, Pán és Echó leánya, szerelmi közbenjáróként buzgólkodott Zeus és Io között. Emiatt azután a féltékeny Héra, büntetésül madárrá változtatta. A nyaktekercshez illő nyakatekert okoskodás


azután átruházta a rábeszélő erőt a madár nyelvére. A philtrum készítésébe beleszólt a csillagjós is. Egyik tanácsa így szólt: Mikor a Jupiter és a Venus conjunctióba lépnek, a szerelmes ifjú vegyen egy karéj kenyeret és egy darabka jércesültet, melegítse meg a hóna alatt, s azután kínálja meg vele a szerelme tárgyát. Az étvágyingerlő szendvics biztos sikerrel kecsegtet. Ha a szerelemtől nekivadult ifjú hajlandó volt az erszényén is eret vágni, nagy pénzért megszerezhette a leghatalmasabb csodaszert: a hippomanest. Ahogyan van burokban született gyermek, ugyanúgy születhetik burokban a csikó is. A homlokán megmaradt burokrészletet nevezték a régiek hippomanesnek. Ők talán tudták, mi már nem is sejtjük, mi alapon keveredett a szerelem titokzatos rezdüléseinek világába éppenséggel a ló? De hogy hittek és bíztak benne, nem egy római költő versei bizonyítják. A mágiás könyvek varázsformulákat is közölnek. Ezek rendkívül ostobák, diákos emberek zavaros eszmehordalékai. Érdekesebbek a naiv, de mégiscsak a néplélekből kisarjadt népi varázsigék. Például milyen kedvesen fejezi ki a délszláv leány epedését ez a kis formula, amellyel magához bűvöli a szeretett ifjat: “Kilencvenkilenc hangya, bolha és poloska közt térjél pihenőre, ezek marjanak és kergessenek hozzám. Pukkadj meg, szakadj meg, hacsak nem nézel rám és nem jössz hozzám* karcsú, fehér és rózsás leánykához” De mindez a vajákolás csak puszta babonaként bolondította a szerelmeseket, a démon keze nem volt benne. Valódi philtrumot az ő szövetségese főzött, a boszorkány. Már a régi Rómában is ismeretes volt két ilyen ördögmátka; Horatius a nevüket is közfi: Canidia és Grosidia. Holdas éjszakákon fekete ruhában, mezítláb, hajukat szétzilálva, őrjöngő sikoltozások közben kaparták fel a temetőben a sírokat, hogy a holtak haját és csontjait összegyűjtsék philtrumok céljára. S a szörnyű zagyvalék nem volt ártatlan. Caligula attól a philtrumtól kezdett őrjöngeni, amelyet a felesége, Caesonea itatott meg vele, hogy a hajlandóságát megőrizze. Állítólag VI. Károly francia királynak is philtrumtól ment el az esze. Ha a philtrum nem használt vagy hiányzott az alkalom, hogy beadják, következhetett a szimpátiás varázslat. Keríteni kell a meghódítandónak hajából egy fürtöt vagy ingéből egy foszlányt, ruhájának egy darabkáját, esetleg gyűrűjét vagy egyéb használati tárgyát. Ezeket el kell varázsolni a megfelelő szertartással és bűvös erejű formulákkal, aminek az lesz az eredménye, hogy a tárgy és a személy közt létező szimpátia folytán a tárgy magához fogja vonni a személyt –, vagyis ebben olthatatlan szerelem támad az iránt, akinek az elbűvölt tárgy birtokában van. A Nagy Károly életéről ránk maradt legendák elmondanak egy ilyen gyűrű-varázst. Öreg korában halálosan beleszeretett egy fiatal leányba. A lány váratlanul meghalt, de a császár szerelme nem hűlt ki. Felravataloztatta a holt szeretőt a palotájában, naponként többször meglátogatta és órákat töltött mellette keserves sóhajtások között. Környezete hiába beszélt a lelkére, nem használt. Egyszer aztán Turpin püspök felhasználta az alkalmat, amikor a császár vadászni ment és végére járt a rejtélynek. Szorgosan megvizsgálta a holttestet és csakugyan: nyelve alatt megtalálta a császár gyűrűjét. A varázslat nyilvánvaló volt. A püspök magához vette a gyűrűt és várta az eredményt. Csakugyan: mikor a császár megjött a vadászatról, éktelen lármát csapott, hogy mit tartogatnak a palotájában ilyen rosszillatú hullát. A bűbáj megtört. Csakhogy új baj keletkezett: a császár szerelmes lett a püspökbe. Lépten-nyomon követte, nem tágított mellőle. A püspök eleinte nem értette a dolgot, de azután ráeszmélt: a gyűrű! Fogta hát, s hogy ne csináljon több zavart, beledobta a tóba. Az ám, de ekkor meg a császár beleszeretett a tóba. Ott üldögélt a partján, nézegette a vizet, s hogy ne kellessék megválni tőle, palotát építtetett, kolostort emelt mellette és megalapította Aix-la-Cha-pelle városát. Hát persze, hogy a történet úgy hangzik, mintha egy varázslókkal benépesített lovagregényből vették volna. De nem ez a fontos, hanem hogy az emberek hitték. Elhitték a trieri szimpátiás varázslat csodálatos esetét is. 1106-ban történt, hogy Poppo trieri érsek elküldte a palástját az ottani zárda alapítványi hölgyének, hogy szabjon belőle egy könnyű, kényelmes cipőt, amelyet a fárasztó szertartások alatt fog majd használni. A cipő


elkészült, de amikor az érsek felhúzta, bűnös szerelem lobbant fel benne az apáca iránt. A kegyes főpap erőt vett a szenvedélyén, s hogy teljesen kiverje a lányt a fejéből, a reá emlékeztető cipőt odaajándékozta az egyik kanonoknak. Ámde ez is úgy járt, mint az érsek: nyomban beleszeretett a szép leányba. Erre ő is követte a főnöke példáját és továbbadta a cipőt egy másik kanonoknak. Ennek nagy ijedelmére a szerelmi láz rajta is kiütött, ő is szabadulni akart a gyanús cipőtől, továbbadta, s ez lábról lábra járt az egész káptalanban, mindig ugyanazzal az eredménnyel. Most már kétségtelenné vált, hogy az elvetemült lány a cipőt elvarázsolta. Mégis enyhe bűnhődéssel úszta meg a merényletet: mindössze elzavarták a klastromból. A büntetés teljes súllyal a zárdára csapott le: átalakították férfikolostorrá. Az érsek saját magára is penitenciát szabott, vezeklésül elzarándokolt a szentföldre.* Tudom, ezek régi dolgok, s ellenük lehetne vetni, hogy elavult babonákból még nem lehet következtetni a későbbi, felvilágosultabb korok hiszékenységeire. Tehát átugrom néhány századot. 1424. Felső-Pfalz. Bizonyos papi ember szerelmes volt egy szép és erényes polgárasszonyba. Reménytelenül, mert a hölgy minden közeledést visszautasított. Erre a pap varázslathoz folyamodott. Mikor az asszony gyermekágyban feküdt, megvesztegette a szolgálóját, hogy lopja meg az asszony tejét és hozzon neki egy kortyravalót. A szimpátiás varázslás törvénye alapján az asszonynak majd mennie kell a korty után, amelyet a testéből csapoltak le. Azonban a gálád szolgáló zsebre tette az aranyakat, viszont a megbízójának az asszonyé helyett kecsketejet szállított. A pap elvégezte a szükséges bűvöléseket és várta, hogy a hölgy első útja majd hozzá fog vezetni. De ehelyett az történt, hogy amikor misézni indult a templomba, az utcán hozzászegődött egy anyakecske és nem tágított mellőle. Utána furakodott a templomba, sarkában maradt az oltárig, s még a szószékre is fel akart kapaszkodni. Csak úgy bírt szabadulni tőle, hogy eladta a mészárosnak, s ez hamarosan levágta.** Még egy nagyot lépek. A XVII. század végén esett meg az eisenachi Paullinus doktornak egy orvostanhallgató barátjával. Erre kivetette hálóját a szomszéd leánya, de a fiú nemcsak hogy nem szerette, hanem éppenséggel utálta. Egyszerre csak minden megváltozott. Egy éjszaka, hálótársainak nagy ijedelmére kiugrott az ágyból, kiszaladt az utcára, megállt a lány háza előtt, háromszor megcsókolta a kaput, visszafutott a szobájába és tovább aludt. Ezt többször is megcselekedte, hiába figyelmeztették a hálótársai, hogy mekkora bolondságra adta a fejét. Kis idő múlva elvitte egyik ruháját kifordítás végett a szabóhoz, s akkor a nadrágjába varrva egy kis vászonzacskót találtak, benne egy nyúlfark és egy göndör fürt, Paullinus doktor szavai szerint “vielleicht von einem ungenannten Ort der Dirne abgeschnitten”. Egy papírszeletre ezek a betűk voltak írva: S. T. T. I. A. M. A magyarázat szerint: Satanus Te Tráhat in Amorem Mei. “A sátán tegyen belém szerelmessé.” A bűbájoló leány akkor varrhatta a zacskót a diák nadrágjába, amikor ez egy éjszaka náluk, a bátyja szobájaban aludt. A zacskót mindenestől elégették és a fiú nem kent többé szerelmes csókokat a lány kapujára. * Ismerteti az amerikai Henry Charles Lea a középkori inkvizícióról szóló művében. A német fordítás címe: Geschicbte der Inquisition im Mittelalter. (Bonn, 1913.) Poppo esete a III. kötet 471. oldalán olvasható. ** Harsdörffer: Der grosse Scbauplatz lust- und lehrreicher Geschichten. (Frankfurt, 1651.) Talán azt lehetne mondani a két furcsa esetre, hogy aki akarta, hitte –, aki nem akarta, nem hitte. Nos hát, kicsomózom egy igen nevezetes bűnper iratait; azokból félre nem érthető módon kiderül, hogy bírák, ügyészek és az egyetem jogi karának tudósai igenis hittek a szerelmi varázsban.

AZ ELVARÁZSOLT HERCEG “Neitschütz Orsolya Margaréta tábornokné asszonyt kínpadra kell vonni és a hüvelykszorító erélyes alkalmazásával, aziránt kikérdezni, vajon miféle varázsszereket használt avégből, hogy IV. János György választófejedelem őfenségét szerelemre bírja Magdaléna Sibylla nevű leánya iránt? S vajon nevezett leánya ugyanezen célból mely spiritus familiárisokat, azaz ördög-fiókákat hordozott állandóan magánál?” Ezt indítványozta 1695-ben Neitschütz Rudolf tábornok neje ellen a drezdai egyetem jogi


fakultása. Így történt: Magdaléna Sibylla szép kis lány volt, s valami különös vonzóerő áradt belőle. Szándékosan használtam a kicsinyítő jelzőt, mert már 13 éves korában jó néhány komoly és komolytalan udvarló settenkedett körülötte. Az anya azonban résen volt. Ha a leány ilyen kívánatos falatnak ígérkezik, legyen minél előkelőbb az asztal, ahol feltálalják. S a várt kérő meg is érkezett, a 23 éves IV. János György szász választófejedelem személyében, aki a lányba tökéletesen belehabarodott. Az igaz, hogy az ajánlat nem éppen törvényes házasságra szólt. Az anya közbenjárásával egy furcsa szerződést kötöttek, tele “mindazonáltal”, s egyéb hasonló megszorító kikötéssel. Úgy szólt, hogy a fejedelem mintegy hitvesének ismeri el Neitschütz Magdaléna Sibyllát, mindazonáltal a frigyet egyházilag nem szentesítteti és joga van államérdekből törvényes feleséget is venni. A frigyből származó gyermekeket a fejedelem törvényesnek ismeri el, mindazonáltal ezeknek a fejedelmi trónhoz semmiféle igényük sem lehet. A sok mindazonáltallal megtűzdelt különös okiratnak az a veleje, hogy a választófejedelem a lánynak olyan állást, helyzetet, rangot, méltóságot és munkakört biztosít, aminő a francia királyi udvarban a mindenkori úgynevezett hivatalos szeretőt (maitresse en titre) illette meg. Szóval, a templomon kívüli házasság megtörtént. Az anya – mint utóbb vallotta – maga kísérte a koszorútlan arát a fejedelemhez, leült a nászágy mellé, s némi üldögélés után megáldotta az új párt, keresztet vetett és elment. A boldog szerelem bőkezű. Fejedelmi évjáradék, palota Drezdában, főúri háztartás, dús ajándékok tettek bizonyságot róla, hogyan szeret egy választófejedelem. Magdaléna Sibylla lett az udvari élet középpontja, ő háziasszonykodott a hivatalos ünnepségeken; azonfelül saját külön fogadásokat is tartott, ahol az udvari méltóságok és egyéb főtisztviselők hódoltak és hajbókoltak előtte. Amint ilyenkor szokás, a hatalom záporából családjára is bőséggel hullottak a cseppek. Apjából tábornok lett, s fivérei is nagyot léptek a hivatali és katonai ranglétrán fölfelé. Bő kereseti lehetőség is nyílt a család számára: aki valamit el akart érni az udvarnál vagy a közhivataloknál, a kapu csak akkor nyílt meg előttük, ha előbb Neitschützék portáján csörgették meg a kellőszámú birodalmi tallérokat. Végezetül maga a császár is rászánta magát, hogy a viszony erkölcsi tartalmának elismeréséül Neitschütz Magdaléna Sibyllát a birodalmi Rochlitz grófnőt rangra emelje. Közben IV. János György nem feledkezett meg róla, hogy személyes érzelmei mellett mivel tartozik a dinasztia érdekeinek és feleségül vett egy megözvegyült német hercegasszonyt. A törvényes házasélet persze erősen döcögött. A fiatal fejedelem maga beszélte el, hogy néha éjszaka valóságos rosszullét fogta el a törvényes feleség mellett, s ettől csak úgy tudott szabadulni, ha fölkelt és máshová ment aludni. Tudnivaló, hogy hová. Később ezt a taszítást és vonzást szintén varázslatnak tudták be. Azután lesújtott a katasztrófa. A grófnőn kiütött a himlő. A fejedelem odacsődítette a drezdai orvosi kar javát a beteg ágyához, de ezek mennél többen voltak, annál többet rontottak rajta. Rochlitz Magdaléna Sibylla grófnő 1694. április 4én, életének 20-ik évében meghalt. A fejedelmet a csapás teljesen összetörte. Vigasztaló szavakra nem hallgatott. Azon volt csupán, hogy fájdalmát párját ritkító gyászpompával fejezze ki. A gyászház minden szobáját fekete posztóval borították be; a holttestet aranyszegélyes, karmazsinvörös bársonyba burkolták; rárakták legszebb ékszereit, s fekete bársonnyal bevont, aranydísszel kivert koporsóban ravatalozták fel. Díszőrségül tizenkét alabárdos testőr, két fejedelmi kamarás, két udvarhölgy, két komorna és két lakáj váltotta fel egymást a ravatal körül. A fejedelem udvari gyászt rendelt el, valamennyi udvari alkalmazott köteles volt fekete ruhát ölteni. Parancs ment, hogy a temetés szomorú alkalmával minden épkézláb drezdai polgár fekete ruhában, fegyverrel a vállán sorakozzék fel a gyászháztól a templomig vezető útvonalon és tisztelegjen, amikor a menet elhalad előtte. Az utcasarkokon őrtüzek égtek és fáklyás emberek hadakoztak a sötétséggel, mert az udvari szokásnak megfelelően este nyolc óra volt, amikor a gyászmenet elindult. Elöl haladt hat udvari lakáj égő fehér viaszgyertyákkal, utána két szertartásmester fekete huzatú botokkal, majd kettős sorokban 62 gyászfátyolos diák,


szintén fehér viaszgyertyákkal a kezükben, valamint ugyanígy a grófnő házanépe. Hat fekete ló húzta a fejedelmi jelvényekkel díszített gyászkocsit; előtte és mellette viaszfáklyás udvari uraságok lépkedtek. Közvetlen utánuk maga a fejedelem, 16 alabárdostól körülvett, aranyos díszhintajában. Mögötte gördült öccsének, Frigyes Ágostnak hatlovas hintaja, ennek nyomában a grófnő rokonsága, s a fejedelmi udvar méltóságai 52 kétfogatú hintóban. Minden kocsi körül fáklyás drabantok, apródok és lakájok kergették a sötétséget. A Zsófia-templomba érve a koporsót ünnepélyesen elhelyezték a szász uralkodó hercegek családi sírboltjában. Egész idő alatt kongott Drezda valamennyi harangja. Bizonyos, hogy a fejedelmi ágyasnak ez az apoteózisa csak fokozta a gyűlöletet, amely az önérzetében és érdekeiben sértett udvari köröket Neitschützék ellen tüzelte. De amíg a fejedelem élt, a tüzet takargatni kellett, nem csaphatott ki. Azonban a bacilus nem ismer rangkülönbséget. IV. János György addig járt a kedvese betegágyához, amíg három hétre rá ő is meghimlőzött, s az orvosi tudomány őt is átsegítette a másvilágra. Utóda öccse, Frigyes Ágost, az Erős Ágost néven ismert későbbi lengyel király lett. Most már megindulhatott a hajrá Neitschützék, elsősorban a tábornokné ellen. Ő volt a nagy botrányper fővádlottja. A vádról el kell ismerni, hogy minden részletében hajmeresztőén ostoba volt. Az új fejedelem a felvilágosultabb elmék sorába tartozott és húzódozott attól, hogy bíróságai ekkora badarságokkal etessék a közvéleményt. De a nyomásnak nem bírt ellenállni, hát vállat vont és a jogászokra bízta, hogy csináljanak, amit akarnak. Azok csináltak is. Arra nincs adat, hogy az elrendelt kínvallatást a tábornoknén végre is hajtották volna. De vele együtt letartóztatták néhány bűntársát is, s ezekből a hüvelykszorító érdekes vallomásokat préselt ki. Egy Margaréta nevű “boszorkány” azt vallotta, hogy a tábornokné már IV. János György előde, III. János György ellen is bűnös varázslatot használt oly célból, hogy haljon meg, s utána IV. János György kerüljön a trónra, vele együtt pedig a tábornokné lánya a hatalomra. A varázslás a viaszképmás útján történt. Tanúkként hallgatták még ki a tábornokné és az elhunyt Magdaléna Sibylla komornáit, ezek ismerőseit és az ismerősök ismerőseit. A tanúvallomások halmazából ezt az eredményt lehet leszűrni: A tábornokné és lánya csakugyan hitt a szerelmi varázs erejében. Mindenféle gyanús személy fordult meg a házukban; egyebek közt az előbbi “boszorkány” és egy Vogel nevű hóhér. Lehetséges ugyan, hogy a viaszképmásról szóló vallomást a kínpadon csikarták ki a boszorkányból, de az igaz volt, hogy a gyanús alakokkal mágiás praktikákra álltak össze. Megtanulták, mi az ingvarázs. Szereztek a herceg átizzadt ingéből egy foszlányt és lehasítottak Magdaléna Sibylla ingéből is egy cafatot olyankor, amikor ... A két vászonszeletet nagypénteken a Bartholomáustemplomban összefonták, dobozba zárták és lepecsételték. A dobozt a lány eltette, s az étvágygerjesztő rongyocskák révén a herceg szerelmi étvágyát is biztosította a maga számára. Magdaléna Sibylla titkos varázskönyveket is kapott a látogatóitól. Ezekből megjegyzett magának bizonyos bűvös erejű jegyeket, s amikor a herceggel találkozott, enyelgés közben a jegyeket a herceg tenyerébe rajzolta. A szájába is vett valami varázsszert, s ennek erejét a csókjai útján ömlesztette át a hercegbe. Nem mulasztották el a hajvarázst sem. Ez úgy történt, hogy a herceg néhány hajfürtjét összefonták a leánytól vett valamely fürtöcskével és karkötőt csináltak belőle. Miután a bíróság értesült erről a praktikáról, elrendelte, hogy a grófnő koporsóját ki kell emelni a fejedelmi kriptából és fel kell tárni. Megtörtént és a hajfonatú karkötőt csakugyan megtalálták a holttest karján. A varázslat használata tehát bizonyítva volt. A karkötőt megsemmisítették, az egykor imádott testet pedig eltemették valami ismeretlen helyre, ma sem tudni, hová. Mindeddig a Neitschütz hölgyek és a bírák butasága, sportnyelven szólva, fej-fej mellett haladt, de végül a spiritus familiáris ügyében a bírói koponyák előretörtek. Jegyzőkönyvbe vétették, hogy a grófnő két kis házi ördögöcskét tartogatott magánál, ezek aranyszelencébe


zártan lógtak a nyakában. Egyiknek Vranzel volt a neve; ez volt a “szerelmi ördög” (Liebesteufel), ez tartotta fogva a herceg szerelmét. A bíróság nem átallotta ezt a hülyeséget az ítéletben is kimondani. Másfél esztendeig nyaggatták-faggatták a vádlottakat és tanúkat. A boszorkány és a hóhér – nyilván a kínvallatás eredményeképpen – meghalt a börtönben, a többieket részint pellengérre állították, részint kikorbácsolták a városból. Magának a tábornoknénak a másféléves fogságon felül egyéb baja nem történt. Erős Ágost megsokallta a hosszúra nyúlt komédiát, a további eljárást beszüntette, és az asszonyt szabadon bocsáttatta. Ez fiának a birtokára vonult vissza, ott is halt meg 1713-ban.

A MEGKÖTÉS Valamennyi szerelmi varázslásnak leggonoszabb fajtája volt a megkötés. (A németeknél Nestelknüpfen, a franciáknál noue-ment d'aiguillette, latinul Ugatura.) Igen sok módja volt. Leggyakrabban – amint az elnevezés is mutatja – úgy ment végbe, hogy a boszorkány megfelelő varázslással egy szál cérnára vagy zsinórra csomót kötött, s így a célba vett férfi képtelenné vált, hogy feleségéhez úgy közeledjék, amint ez általában szokásos és kötelező. Különösen új házasok megrontására kötögette a boszorkány a bogokat; akár személyes bosszúból, akár mert a lemaradt versenytárs megfizette. Hát hiszen megesik, hogy a férfin erőt vesz efféle erőtlenség, leginkább a megunt feleség mellett. Sőt egyebütt is, amint ezt Stendhalnak a szerelemről írt könyvében a Fiasco című fejezet részletezi. Persze, manapság már fiasco esetében bajos volna megkötéssel mentegetőzni, legfeljebb enyhítő körülményekről lehetne szó. Emilé Laurent doktor Okkultizmus és szerelem című könyvében felvilágosítja az érdekelt férfiakat, hogy a rosszhírű közömbösséget lelki okok is előidézhetik. Azt mondja, hogy a férfinak “önbizalomra és a feladatához megkívántató naiv odaadásra** van szüksége. Elfogultság, önbizalom hiánya vagy más irányú gondolatkapcsolás végzetesen befolyásolhatják a kívánatos naivitást. Hivatkozik tudósokra, akiknek folyton a tudományon jár az eszük, s emiatt vannak kitéve a hitvesi szemrehányásoknak. Egy híres matematikus – a nevét nem árulja el – ugyanígy járt, mert az illető pillanatban eszébe jutott egy képlet, s ez annak a bonyolult számtani feladatnak az örvendetes megoldását jelentette, amellyel egész nap hiába bajlódott. Ehhez járult a varázslásoktól állandóan rettegő régi embernél, hogy őt már maga a megkötéstől váló félelem is megköthette. Viszont ugyanúgy az ellenvarázs sikerébe vetett hit már elegendő volt, hogy elűzze a félelmet és helyet csináljon a nélkülözhetetlen naivitásnak. Valószínű, hogy a megkötés babonája épp olyan régi, mint a férfi közeledése a nőhöz, s az első szégyenben maradt férfi találta ki, De úgy el volt széltében terjedve, hogy az Egyház is kénytelen volt engedni a házasulandók ostromának és megengedte, hogy az új házasok nyugalomra térésekor a pap megáldja a hitvesi nyoszolyát. Ez volt a benedtctio thálami* Ami a nyugalomra térést illeti, ez így történt: Az egyházi szertartás után a* meghívott vendégek lakomára gyűltek; ettek-ittak-táncoltak, az új pár is velük. Mikor a nap izgalmai és fáradalmai miatt már majdnem összerogytak, a rokonok és barátok elkísérték őket a nászszobába. A barátnők levetkőztették az új asszonyt, koszorúja helyébe főkötőt tettek; befektették a nászágyba, s amint a trubadúrok dalaiból értesülünk: “bátorították és ellátták jó tanácsokkal”. Majd melléje fektették az újdonsült férjet, s a pap elvégezte a nyoszolya megáldását. Azután a díszkíséret visszavonult, s a pár magára maradt. De csak odabenn a szobában. Ablakuk alatt már gyülekezett az ifjúság, amely azt a részt vállalta magára, hogy elűzi a ház körül netán ólálkodó rosszindulatú démonokat. Ebből a célból fazekakat döngettek merítő kanalakkal, lábasokon és edényeken kolompoltak, agyagedényeket vagdostak a földhöz –, szóval olyan rettenetes lármát csaptak, hogy attól bizonyára minden jóravaló ördög pokollá futott. Ez volt a Németországban szokásos Polterabend. * A liturgikus formulákra nézve ld. Adolph Franz: Die kirchlichen Bene-diktionen im Mittelalter. (Freiburg im Breisgau, 1909.) Nem kell hát csodálkozni, ha másnap reggel az új menyecske elpíronkodta az édesanyjának, hogy a főkötő bizony még nem illeti meg ...


Az Egyház más irányban is rászánta magát az engedékenységre és rést ütött a házasság felbonthatatlanságát kimondó dogmán. Úgy szólt a kivételezés, hogyha a férfi három év elteltével sem képes teljesíteni a hitvestársi kötelességét és semmiféle exorcizálás, ima vagy alamizsnaosztás nem használ; a hosszú kudarc a sátán művének tekintendő és a feleség elválhat. Guibert nogent-i apát (1053-1124), fiúi tisztelettel emlékezik meg édesanyjáról, aki hét esztendeig nélkülözte a férje kötelező gyöngédségét. A megkötés egy vetélytársnő műve volt. Rokonok, ismerősök hasztalan beszéltek a lelkére, hogy vessen véget a hosszú koplalásnak és adja be a válókeresetet. Szerette a férjét, kitartott mellette, s végre mégis csak sikerült ellenvarázslattal feloldani a kötést, amiről Guibert apát világrajötte tesz bizonyságot. Jean Bodin szerint a megkötésnek több, mint ötven módja volt. Egyet ismertet is. A boszorkány elmegy a templomba az esküvőre, s a szertartás bizonyos részeinél mindig egy-egy csomót köt a zsinóron. A kötés szólhat egy napra, egy évre, sőt akár örökre is. Nagy démonológusunk azt is tudja, de nem árulja el, hogy milyen színű bőrből kell készülnie a zsinórnak, és mely bűvös szavakat kell a kötéskor mormolni. Hiteles értesülése van arról is, hogy az ilyen megkötésre használt szíjzsinóron időnkint apró gyulladásos szemölcsök ütköznek ki, ezek olyan gyermekeknek a jelei, akiknek meg kellett volna születniök, ha kötés nem történik. A zsinóron kívül voltak egyéb módszerek is. Példa rá egy régi párizsi bűnper. Marion l'Estalée-t elhagyta a szeretője. A lány emiatt bosszút akart állni. 1390. július i-re tűzték ki a hűtelen lakodalmát egy másik lánnyal. Az elhagyott Marion egy Margót nevű javasasszonyhoz fordult tanácsért, hogyan lehetne megkötni a férfit a nászéjszaka előtt. A vén Margót két koszorút kötött és ezeket észrevétlenül úgy helyezték el, hogy az esküvői ünnepségek folyamán a jegyespárnak okvetlenül rájuk kellett lépniük. A varázslás a nászéjszakát illetően eredménytelen maradt, azonban az új házasok megbetegedtek. Nem derül ki, mi alapon esett a gyanú a két nőre, csak azt mutatják az iratok, hogy a bíróság mindkettőt elfogatta. Elsőnek az öreg Margot-t hallgatták ki, s mert tagadott, kínpadra vonták. Ott két ízben is alaposan megkínozták, de nem ismert be semmit. Elővették hát a lányt, Mariont. Ez sem akart tudni semmiről, mire őt is letaszigálták a kínzókamrába. Nem vallott, hát még két ízben ismételték meg a tortúrát. Mégpedig olyan gyalázatos kegyetlenséggel, hogy összetörten, nyomorékként került ki onnan. Amikor már negyedszer is odakötözték a kínzópadhoz, megtört az ellenálló ereje és vallott. Elmondta a koszorúk történetét. Következtek, ahogyan a lassan cammogó középkori perrend megszabta, a kellő szembesítések, majd Margót alibitanúinak a kihallgatása és megint halommal a jegyzőkönyvek. Ismét Margót elé tárták Marion vallomását, amely szerint “sans aucune force ou contrainte”, vagyis minden erőszak és kényszer nélkül beismerte, hogy Margót adta neki a koszorúkat. (Jól szemlélteti a boszorkánybírák aljasságát az a hipokrízis, amellyel mindig önkéntesnek minősítik a tortúra után elhörgött beismeréseket.) Hogy Margot-t is rávegyék az önkéntes vallomásra, elrendelték a harmadszori tortúrát. Nem került rá a sor, mert a kínok emlékétől félholtra rémült asszony inkább mindent vallott, csakhogy megint le ne vigyék a rettenetes helyre. A koszorúk megbűvölése – vallotta – úgy történt, hogy ő megidézte magát az ördögöt, mégpedig “az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. Az ördög meg is jelent “olyan alakban, aminőben a passiójátékok alkalmával a színpadon volt látható”. Ő ráparancsolt, hogy a koszorú-varázs révén kösse meg a házasfeleket, mire az nagy zajjal, forgószél örvényében kiröpült az ablakon. (Arra nincs magyarázat, hogy az ördög miért tette beteggé az új házaspárokat, holott megbízatása csupán megkötésre szólt, ezt pedig nem teljesítette.) A tanácsban ülhettek világosabbfejű bírák is, mert három napig rágták az ítéletet, s közben Margot-t még kétszer, Mariont még háromszor hallgatták ki. Végül igaza lett a latin mondásnak: Senatores boni viri, senatus mala bestia. A tanácsbírák derék férfiak, a tanács gonosz fenevad. Margot-t tűzhalálra ítélték, s még aznap megégették. Marion bűnét három bíró nem látta ennyire súlyosnak. Elég lesz – mondták –, ha pellengérre állítják és kitiltják Párizsból. A tárgyalást hát elnapolták két hétre, hogy a többi bíró is meghányjavethesse az ügyet. Szeptember 23-án megint összeültek. A három bíró


kitartott véleménye mellett, de a többi megkötötte magát. Tehát a lányt is máglyahalálra ítélték és másnap hamuvá is égették. Az ember joggal gondolhatná, hogy az ostobasággá torzult hiszékenységre ennél különb példát már nem lehet találni. Pedig hát nincs is szükség nagy keresgélésre, csak fel kell lapozni a sokat emlegetett Boszorkány pőrölyt, amelyről egyébiránt írás közben két vélemény is került elém. Görres szerint ez “céljaiban tiszta és kifogásolhatatlan, de elégtelen tényleges tapasztalatok alapján írott könyv”. Ami a tapasztalatok hiányát illeti, erről Eberhard Hauber, a mágiás irodalom egyik legalaposabb ismerője így vélekedik: “úgy ír a szerző (ti. Sprenger, a tulajdonképpeni főszerző), mint olyan fickó, aki egy csomó bordélyházat átparáználkodott.”* Hát bizony, a könyv derekasan állja a versenyt azokkal a divatos orvosi művekkel, amelyek ugyancsak tiszta célból világosítják fel olvasóikat a tisztátalanságok érdekesebb lehetőségeitől. * “Der Autor schreibt wie cin Kerl, der etliche Bordels ausgehuret hat.” Groteszk a legenyhébb kifejezés arra az eljárásra, amellyel a szerzők minduntalan az istent idézgetik a legszemérmetlenebb részletek kiteregetésénél. A piruló olvasót azzal az elmélettel nyugtatják meg, hogy isten nemi téren engedett legnagyobb szabadságot az ördögnek, tekintettel az eredendő bűn következményeire. (Általában minden kényes kérdés elől így térnek ki. Miért gyalázhatja meg a démon a nőket incubus alakjában? Mert isten ezt neki megengedte. Miért nem árthatnak a boszorkányok fejedelmeknek és nagyuraknak? Mert isten nem engedi. Miért nem állhatnak bosszút kínzóikon: az inkvizítorokon, bírákon, hóhérokon? Mert isten erre nem adott engedélyt a démonnak. Stb.) Tekintettel paradicsomi szereplésére, a kígyó is igen alkalmas szerelmi varázslatokra. Hitelt érdemlő hírek vannak róla – írja a könyv –, hogy ha kígyót vagy kígyóbőrt ásnak el a megkötendő személy küszöbe alatt, ez nem szabadul a bűvölés ereje alól,, amíg csak a küszöb titkát fel nem fedik. S most jön a java. Vannak boszorkányok, biztosít bennünket a könyv, akik nem érik be azzal, hogy megbénítják a férfi teljesítőképességét, hanem végképpen megfosztják attól a valamitől, amit egyéb illedelmes kifejezés híján kellék névvel jelölök meg. A boszorkány a hatalmába kerített kellékeket odahaza őrzi, néha húszával-harmincával. Ezek ott külön életet élnek, s a boszorkány gondozza és eteti-itatja őket, akár a kalitkába zárt énekesmadarakat. Más boszorkányokban kevesebb a háziasszonyi gondosság. Egy német falu boszorkánya megharagudott a falura és mérgében minden férfitól elkobozta az említett kelléket. Egyszerre csak az egész férfilakosság ott állt minden nélkül, illetve valami nélkül. Sejtelmük sem volt, mit csinált a boszorkány a zsákmányával. Egyik legénynek mégis éppen abban az időben annyi keserűsége volt a hiány miatt, hogy rászánta magát és elment a boszorkányhoz. Nagy pénzeket ígért neki, ha visszaadja, ami őt megilleti. A vénasszony ráállt az alkura és elvezette a legényt az erdőbe egy fa alá. “Másszál fel a fára; ott találsz egy nagy madárfészket; abban van együtt minden, amit elszedtem tőletek. Válaszd ki a magadét.” A legény feltornászta magát a fára, meg is találta a fészket és benne az egész gyűjteményt. Gondolkodóba esett: ha már itt van, miért ne használja fel az alkalmat a válogatásra? Kiszemelt egy minden tekintetben kiváló minőségű példányt, ezt kimarkolta és iparkodott lefelé. De a boszorkány alulról meglátta és ráripakodott: – Teszed mindjárt vissza! Ez a plébános úré! Így van megírva a Boszorkánypőröly II. részének 7. fejezetében. Azonban a Boszorkány pőröly nem pajzán trufák gyűjteménye, mint a régi francia fabliau-k és olasz facéciák –, nem is erotikus elbeszélő költemény, mint akár a hírhedt Parapilla –, hanem császárilag jóváhagyott, iránytszabó tudományos mű, s a bájos anekdota nem mulattatásra pályázott, hanem a máglyára jelentett utalványt. A cél tiszta volt. A megkötés ellenszereit a démonológusok széltében ismertetik, s a népi babona is bőségesen hozzájárult a szaporításukhoz. Sokat beszélni róluk nem érdemes, annyira együgyűek, és értelmetlenek. Például: a férfi szedjen össze az útszélen bizonyos füveket, főzze meg, a szűretet igya nyolc napig, azután a jobblábra való cipőjét húzza a ballábára, a balt a jobbra, és így járkáljon további nyolc napig. A gyógyulás biztos.


Legkedveltebb ellenszer volt a gyűrűvarázs. Ehhez egy olyan fehérboros hordó szükséges, amelyik még nem volt csapraütve. A hordót meg kell csapolni és a bort keresztül kell csurgatni a feleség jegygyűrűjén. Ennek a varázsnak egyszerűbb módja is volt. Fölösleges boroshordó után szaladgálni; a férj odahaza, egymagában sőt egyálltó helyében is elintézheti; a lényeg csak az, hogy bizonyos vízsugarat lövelljen a gyűrűn keresztül. A magyarországi néphitről érdekes képet fest Kis János evangélikus püspök 1890-ben kiadott Emlékezéseiben. Eszerint még a XVIII. század végén sem sikerült a nép fejét a bolond babonától megtisztítani. így szólt az emlékezés: “Barátaimmal s kivált saját szívemmel többször tartott tanácskozásaim eredménye az lett, hogy egy tisztes falusi mesterember leányával kézfogást tartottam s azután nemsokára házasságom készülését a szentszékről kihirdettem. Hallgatóim között volt egy, a vidéken igen elhíresült javas, ki többféle nyavalyáknak gyógyításában mind embereknél, mind barmoknál sok helyeken használtatott, s egyszersmind a bájoláshoz igen értőnek tartatott s azért a köznép előtt maga iránt bizonyos félelmet támasztott. Ez ünnepélyes tiszteletet jelentő ábrázattal bejött hozzám s kérdésemre, mi jót akar, ilyformán válaszolt: Édes tisztelendő uram, sok rossz ember van, kik az új házas férjeket meg tudják kötni s gyakran meg is kötik. Mi ugyan igen szeretjük tisztelendő uramat, de nem tudjuk, kiben mi lakik; találkozhatik olyan is, ki ártani akarna. Azért jöttem ide, hogy tanácsot adjak, hogyan lehet ilyen alkalommal minden ártalmas mesterséget semmivé tenni. Csendesen végighallgatám beszédét s mosolyogva kérdem, miből állana tanácsa? Felelete az volt, hogy csekélységből, csak mátkám harisnyakötőjét kellene elkérnem s egy vagy két napig lábomra kötnöm. Minden tőlem kitelhető módon igyekeztem az ily babonaságot fejéből kiverni, őtet józanabb gondolkodásra bírni; de semmire sem mehettem vele, csak ismételve kért, hogy ne vegyem a dolgot tréfára. Végre komolyan megmondtam neki, hogy okos ember semmi affélét el nem hihet, mi a józan ésszel ellenkezik, bíztattam, hogy próbálja meg énrajtam minden bűvösbájos mesterségét, ha nekem ártani tud, akkor hiszek neki, de másképp nem. Ekkor nem ugyan haraggal, de sajnálkozásának ismételt nyilvánításával mene el tőlem; s én és mátkám a háromszori hirdetés kitöltésével az 1796. év egyik nyári hónapjában egymással minden olyan következmények nélkül, milyenekkel ezen ember ijesztett, ünnepélyesen összekeltünk.”

A BOSZORKÁNYSZOMBAT Ez a bűnlajstrom legsajátságosabb tétele. Említettem, hogy az ördög milyen szűkmarkúan bánik a szövetségeseivel. Úgyszólván egyetlen jutalmuk a szokásos hétvégi összejövetel, ahová seprűnyélen repülnek, esznek-isznak, mulatoznak, végül összevissza szeretkeznek, amiben az ördög is részt vesz. Még itt is meggondoltan osztogatja a kegyeit, mert – amint az egyik szemtanú vallotta – csak a csinosabb boszorkányokat ölelgeti szemtől szembe, a véneken előbb penderít egyet. Minden év május elsejének éjjelén (a német Walpurgis-nacht) általános kongresszusra gyűl egybe a távoli falvak és városok boszorkánynépe. A sátán elnöklete alatt letárgyalják a jelentéseket, hogy ki micsoda rosszat cselekedett az elmúlt esztendőben, s kinek milyen új ötlete volna a köz javára. Majd átveszik a sátán parancsait, s következik a rendes szombati orgia, csak sokkal nagyobb arányokban. Azért neveztem a boszorkányszombatot sajátságosnak, mert a róla szóló vallomások általában meglepően egyeznek. Akár magyar, akár német, francia, angol vagy svéd boszorkány sipogta el hétvégi élményeit, csak a részletek különböztek, a sabbath veleje egyforma volt. Ezen a modern okkult és spiritiszta szemlélet elaggályoskodott: hátha csakugyan van benne valami? Hátha mindez nem csupa agyrém, hanem olyan okkult tünemények rejlenek mögötte, mint a médiumitás, levitáció, asztráltest stb.? Dehogy kérem. A magyarázatért nem kell elfáradnunk a titkos tudományok világába. A régi pogány istentiszteletek, titokzatos misztériumok híre átszivárgott a keresztény korba; az eretneküldözések idején a hagyományokat felhasználták és istenkáromló tivornyák címén ráfogták az eretnekekre. Mikor az eretnekhajsza lankadni kezdett és helyébe lépett a boszorkányvadászat, a titkos orgiákat is a boszorkányok nyakába varrták. A démonológusok és a boszorkányhit egyéb szálláscsinálói gondoskodtak róla, hogy a kellően átalakított és


kicifrázott részletek elterjedjenek az utolsó falusi szurdokig. – A végső csiszolást a bírák végezték el a kínzókamrában, ahol maguk adták az áldozat szájába az előre kidolgozott válaszokat. A beszámolók szerint a hétvégi összejövetel az új boszorkányok felavatásával kezdődik. Ezeket rendszerint egy régi boszorkány csábította el, s azzal együtt indulnak az ünnepségre. Elsőbben is megkenekednek a boszorkánykenőccsel. Ez teszi őket képessé a repülésre. Seprűnyélen, a kéményen keresztül szállnak fel a levegőbe és hihetetlen gyorsasággal viharzanak a gyűlés színhelyére. Légi paripájuk lehet még vasvilla, gereblye, piszkafa, esetleg valamely megnyergelt háziállat: disznó, kecske, kutya, macska. Az elnöki trónon maga a sátán ül, a tulajdon személyében. Érthetetlen, hogy ez az alvilági hatalmasság, aki földi kalandok után jártában akárhányszor mint fényes öltözetű, deli lovag kísérti meg az elszédítendő áldozatot: itt ilyen csábító megjelenéssel nem tiszteli meg a híveit. Általában rendkívül ocsmány, emberi pofájú, szőrös testű bakkecskének írják le. Lába, mint a kacsáé; ujjai karmok; hosszú farka van; fején hátul két nagyobb, elöl egy kisebb szarv; az utóbbi világít, erősebben, mint a hold, de gyengébben, mint a nap. Ábrázata fekete, morcos és visszataszító; hangja durva, mint a szamáré. Ez elé a ronda nagyúr elé vezetik az új jelentkezőt, aki szintén érthetetlenül, ahelyett, hogy visszariadna a fertelmes bakkecskétől, hajlandó neki hűséget fogadni. A fogadalom egyszersmind Istennek, a Szentháromságnak, Szűz Máriának s általában a keresztény hitnek megtagadására szól. A németországi perekből ismerjük az ott használatos verses formulákat is. Úgy látszik, minden valamirevaló költő kegyes életet élt és felkerült a mennyországba, mert a versek cudarul rosszak, csakis alvilági fűzfapoétáktól telhettek ki. Katolikus jelöltek számára ez a formula készült: Da stehe ich auf dem Mist, Verleugne Gott, allé Heiligen Und meinem Jesum Christ. Protestáns vidéken a szentek kimaradtak: lch stehe hier auf dem Mist Und verleugne Jesum Christ. A hűségeskü letétele után az új boszorkány nevét bejegyzik egy könyvbe, s az ördög sajátkarmúlag jegyet tesz testének valamelyik titkos részére, hogy erről bármikor ráismerhessen. Ez volt a már sokszor említett, érintésre vagy szúrásra érzéketlen stigma. Jóhírű, derék, megbízhatónak ígérkező boszorkányoknál a sátán a jelzést elengedte. A felvételi szertartás azzal zárul, hogy az új tag a sátánnak hűségi csókkal adózik. Miután a boszorkányszombaton mindennek a visszája irányadó, a csókot is a sátán hátulsó orcáján kell elcsattantani. A trón mellett egy fiatalabb boszorkány apródoskodik, ez ilyenkor a sátán farkát magasra felemelinti. Gyenge viszonzásul az ördög holmi ajándékkal is kedveskedik az új alattvalónak, ezek többnyire szerény ételneműek. Azonfelül ad neki egy eleven varangyos békát. Ez tulajdonképpen a boszorkány házi démonja, amely a varázslatoknál segíti; épp azért nagyon gondosan kell bánni vele, sőt ha kívánja, meg is kell szoptatni. Következik az ördögtisztelet, a mise paródiája; erről persze a többnyire írástudatlan vénasszonyok nem tudtak részletes képet festeni. Műveltebb boszorkánymesterekből már több adatot csiholtak ki az inkvizítorok; sőt szájukba rágták az ördögimádás céljára átalakított Miatyánk és a Hiszekegy latin szövegét is! Vallomásaik szerint az ördögmise követte a szentmise rendjét, de istenkáromlással, gyalázkodással, a keresztény hit és erkölcs kicsúfolásával helyettesítve, pótolva és felcifrázva. A sátán meg is áldoztatja a híveit; de az ostya kemény, mint a cipőtalp, s az áldozati ital rosszillatú moslék. Van azután nagy lakmározás, mindenféle jóval megrakott asztalok, – kivéve, ha az ördögnek tréfás kedve kerekedik és azzal ülteti fel a vendégeit, hogy az ínycsiklandóan csalogató ételeket rághatatlan, nyelhetetlen, poshadt ízű faladékká bűvöli át. A záró orgia, vagyis az összevissza szeretkezés leírása már az unalomig ismeretes a hajdani eretnek-összejövetelekre kent vádakból. Az eltérés csak annyi, hogy a boszorkányszombaton maga az ördög is a hívek közé elegyedik és férfiasságának sátáni erejével, sorban elégíti ki a ronda bakkecske szerelmére áhítozó banyarajt. Megint csak nem értem, hogy a nőtagok miért tartottak számot erre a megtiszteltetésre, mert valamennyi vallomás megegyezik abban, hogy a


sátán ölelése nem forró, hanem hideg; inkább fájdalmas, semmint gyönyört okozó. Éjfél után a gyülekezet feloszlik és mindenki hazarepül, mert akit a hajnali harangszó a levegőben ér, menten lezuhan és kitöri a nyakát. Goethe képzelőereje kellett hozzá, hogy Faust Walpurgis-éjszakai élményében hátborzongató rémséggé fújja fel ezt a hátborzongató ostobaságot. A modern okkultista és spiritiszta írók képzelete pedig ott tévelyedik el, hogy akárhányan valóságot sejtenek a mesékben és nem látják mögöttük a meseszerző inkvizítorok árnyát felsötétleni. Egyetlen valóság a boszorkánykenőcs. Vajákos vénasszonyok addig kotyvasztottak mindenféle füvet és gyökeret, amíg ráakadtak a bódító csálmatok, nadragulya s egyéb főzet és kenet álomhozó, ópiumszerű hatására. Keleti embernek a feje az Ezeregyéjszaka tündérmeséivel van tele, s ópiumgőzös álmai annak a csodavilágával ajándékozzák meg. Egyszerű falusi vénasszonyok primitív képzeletében csak az ördöghit néhány idétlen ködgomolya tévelygett, s a bódító kenőcs hatására ezekből meregettek, némi erotikus bizsergések kíséretében. Sokan azután ébredéskor valónak is hitték, ami zagyvaságot összeálmodtak. A démonológusok tudni véltek még egyéb alkatrészekről is: farkasháj, kutyazsír, denevérek vére, elorzott szentelt ostya, a házi varangy váladéka. Sőt azzal is borzongatták az olvasót, hogy a legfontosabb kellék kereszteletlenül, nem természetes halállal kimúlt kisgyermek zsírja volt. “Ezzel a varángyként szertefecskendett hazugságméreggel szerencsésen elérték, hogy a fekete mágia kótyagos fejű kísérletezői beugrottak a tekintély szájával kitrombitált híreknek, s azon voltak, hogy bármi áron, de ők is hozzájussanak a csodaszerhez. Nem is akármi áron. Legalábbis Párizsban nem, 1636-ban. Egyik ottani szülőház, a Rue Saint-Landryban levő Maison de la Couche volt fő fészke a csecsemő-zugkereskedésnek. Az intézet személyzete árulta őket suba alatt. Mindössze 20 sou volt a nemtörődöm anyától elsikkasztott újszülött ára. Olcsóbb volt a csecsemő, mint a csirke.* Azonban néhány modern okkultista író figyelmeztető intésre emeli az ujját: nem szabad a boszorkánykenőcsöt egyszerű opiatummá lefokozni. Hátha csakugyan képessé tette a boszorkányt a repülésre? Hiszen a mai spiritizmus phenomenológiája szintén tud a levitádéról. Amikor Crookes híres kísérleteit végezte, Home Dániel nevű médiumával, ez képes volt többlábnyira a föld fölé emelkedni. Megtette azt is, hogy kirepült az egyik ablakon és be a másikon. – 1924-ben a müncheni Schrenck-Notzing professzor médiuma, Willy Schneider is föllebegett a levegőbe. Ugyanez Bécsben egész a mennyezetig rugdosta fel magát. Úgy ám, de a tudományos bírálat mind a kettőt lehúzgálta a levegőből. Annyi gyanús körülmény lebegte körül a kísérleteket, hogy természetfölötti erők helyett inkább a médiumi szemfényvesztés megtévesztő erejére kellett gyanakodni.** Ha ezekből a modern, tudományosan ellenőrzött esetekből is kifityeg a gyanú lólába, ugyan mit lehessen adni a három-négyszáz év előtt feljegyzett szenzációkra? Márpedig ilyenekre szokott az okkultista irodalom hivatkozni. Íme mi történt 1507-ben a navarrai boszorkánybíróság előtt. 30 boszorkányt ítéltek halálra, de egynek kegyelmet ígértek, ha a bíróság szeme láttára bebizonyítja, hogy valósággal képes repülni. Az asszony vállalta. Visszaadták az elkobzott kenőcsös fazekát és felkísérték a toronyba. Ott levetkőzött, az ablakba állt és a zsiradékkal bedörzsölte a tenyerét, karját, könyökhajlását, vállát és csípőjét. Azután egyszeribe kúszni kezdett fejjel lefelé a torony falán, mint a gyík. Majd hirtelen elrúgta magát, a levegőbe libbent és repült. Sőt elrepült és többé nem látták. Nyilván ismerte az inkvizítori ígéretek hitelét. * Intet-médiaite des chercheurs et curieux. (LV. k. 215. o.) ** Részletesen bírálja mind a két médiumot a Max Dessoir szerkesztésében megjelent gyűjtemény: Der physikalische Mediumismus. (Berlin, 1925.) Másik eset Delrio nyomán. 1587-ben a calais-i tengerparton őrt állt két vallon katona. Estefelé a tiszta égen nagy fekete felhőt láttak sebesen közeledni, zavaros hangok hallatszottak alá belőle. A katonáknak nem tetszett a dolog, egyikük belelőtt a felhőbe, mire onnan egy meztelen, kövér asszony zuhant le a lábuk elé. Több adatot az érdekes utasról Delrio nem közöl; de amit eddig mondott, azt komolyan mondta.*


Azt hiszem, az álombeli repülés problémájához az egyszerű gyalogos ember is hozzá tud szólni. Gyakori álom, hogy az ember repül, magasan a házak és tornyok fölött. Nem kell hozzá egyéb, * Ismerteti a két esetet Kari Kiesewetter: Die Geheimwissenschaften című könyvében. (Leipzíg, 1894. 595. és köv. o.) Óvatosan hozzáteszi, hogy ezeket, vagy mint képzelődéseket, vagy mint a spiritiszta levitáció bizonyítékait kell felfogni, mint könnyű és tiszta lélegzés alvás közben, ami a lidércnyomás fojtogató érzésének ellenkezőjével, a felszabadult test röptének az illúziójával tölti meg az álmot. Más magyarázat a Haeckel-féle biogenetikus alaptörvényben találja meg az okot, hogy miért olyan általános az álombeli repülés élménye. “Az egyén fejlődése nem egyéb, mint a törzs fejlődésmenetének gyors és rövidített ismétlődése.” Vagyis az ember az anyaméhben a rendelkezésére bocsátott néhány hónap alatt végigszáguld évmilliók fejlődési fokain; a kezdeti békából hal lesz, a halból madár, ebből esetleg majom. Az álombeli repülés érzete tehát a madárkori állapotra vág vissza. Lehetséges. Ámbár még nem találkoztam emberrel, aki álmában víz alatt úszott és kuruttyolt volna. Imént hivatkozott okkultista tudósom* azt sem tartja lehetetlennek, hogy a boszorkányok csakugyan összejöttek titkos találkozó helyeken. Varázslással, bűvészkedéssel foglalatoskodó sötét alakok valóságos szektákká verődtek össze, állandóan érintkeztek egymással, gyülekeztek és tanácskoztak. A régi titkos pogány istentiszteletek és a hajdani eretnekek képzelt babonáit nemzedékről nemzedékre továbbadták. S ez nemcsak következtetés, hanem bizonyíték is van rá. Éspedig: Észak-Olaszországban történt, természetesen valamikor a XVI. században, hogy az inkvizíciós bíróság egyik tagja, a podesta, saját szemével akart meggyőződni, mi az igazság. Egyik boszorkányt kivallatta, hol szoktak összejönni. Nekiindult hát a podesta harmadmagával és odalopózott a találkahelyre. Csakugyan szép számú gyülekezetet látott egy elnök-féle nagyúr köré seregleni. Ez azonban észrevette a hívatlan vendégeket; rájuk eresztette az embereit, s a podestáékat úgy verték agyba-főbe, hogy rá két hétre mindhárman meghaltak. Tudósom szerint “nincs rá semmi okunk, hogy az eset hitelességében kételkedjünk”. Nekem ugyan volnának alapos okaim, de inkább egyebet kérdezek. Hogyan jutottak el a tagok a gyűlésekre? Seprűnyélen, a kéményen keresztül? A spiritizmusról már meg is kaptam a választ: nem szükséges, hogy a sabbathon a boszorkány személyesen vegyen részt; ő nyugodtan pihenhet odahaza az ágyában, s maga helyett az asztráltestét küldheti oda. * Kiesewetter uo. Tehát megint a kalandos természetű asztráltest, mint a lykanthropiánál! Sőt a helyzet még bonyolultabb, mert megtörténhetik, hogy mialatt a boszorkányszombaton elnöklő démon az asztráltestét ölelgeti, ugyanakkor egy másik odahaza a valódi asszonyt látogatja meg incubus alakjában. Nem tudok ebből az útvesztőből kivergődni. Azonban hol a bizonyíték? Északra kell érte mennünk, távoli atyánkfiai, a lappok közé. Forrás: Franz Wallner berlini színművész emlékiratai. A forrás forrása: Gerlach porosz tábornok; őneki viszont IV. Frigyes Vilmos porosz király mondta el, aki az esetben részes uppsalai evangélikus érsektől hallotta. A hitelesség gerendáival ekként jól megtámogatott történet így szól: Az érsek személyesen akart utánajárni a sok babonaságnak, amelyek lappföldi híveit rossz hírbe keverték. Útrakelt és fáradságos utazás után meg is érkezett Lappföldre. Megszállt kíséretével egy Lárdal Péter nevű jómódú lappnak a vendégszerető házában. Ennek a Lárdalnak nagy varázsló híre volt a környéken. Az érsek elmondta, mi járatban van: felvilágosítani a népet, micsoda képtelenség hinni a varázslatokban. – Képtelenség? Azt éppen nem mondhatnám – vetette ellen a házigazda. – Ha az érsek úr kívánja, megtudhatom, hogy mi történik most Uppsalában, az érsek úr házában. Az érsek habozott. Szabad-e akár mint nézőnek részt vennie ilyen bűnös próbálkozásban? Végre győzött a kíváncsisága. Lássuk. A lapp száraz füveket szedett elő, izzó parázsra rakta és fölébe hajolt, hogy a felszálló füstöt beszívja. Előbb azonban figyelmeztette a társaságot: ő most egy óra hosszat élettelenül


fog a karosszékben elnyúlni, mert a lelkét kiküldi Uppsalába. Nehogy azalatt valaki megérintse, mert az a halálát jelentené. Azzal beleroskadt a karosszékbe, arcát az élet színe elhagyta, teste megmerevült. Egyórai kínos, feszült várakozás után a lapp megint éledni kezdett, magához tért és jelentést tett: Uppsalában volt, az érsek házánál. Felesége éppen tésztát gyúrt a konyhában. Nehogy azt mondhassák, hogy ez idő tájt minden papi feleség tésztát gyúr, bizonyságról gondoskodott. Az érsekné gyúrás előtt levette a jegygyűrűjét és az asztalra tette. Ő tehát – illetőleg az asztráltest – azt onnan elcsente és a szeneskosár alá rejtette. Az érsek azonnal írt a feleségének és két hét múlva meg is jött a válasz: azon a napon ő csakugyan tésztát gyúrt a konyhában. Azért emlékezik ilyen pontosan, mert különös eset kapcsolódott hozzá. Bejött a konyhába egy férfi lapp viseletben, pár köszöntő szót mondott, majd megint kifordult. Az asztalra tett gyűrűje pedig eltűnt; bizonyosan a lapp lopta el. Utóbb, amikor az érsek hazatért, a gyűrűt a szeneskosár alatt megtalálták. Nem az én feladatom, hogy afölött vitatkozzam, valóban létezik-e asztráltest, s ki szokott-e szállni messze vidékekre. Még arról sem elmélkedem, hogy hát eszerint a lapp bundájának, nadrágjának és csizmájának is kellett, hogy legyen külön-külön asztrálteste, mert hiszen teljes lapp nemzeti viseletben fordult be a konyhába.* Csak a boszorkányszombat létezésén töprengő elméknek akartam figyelmükbe ajánlani: sok-sok szirom hullhatott le az igazság virágáról, miközben az érsek elhozta Lappföldről, átnyújtotta a királynak, ez továbbadta a tábornoknak, emez ismét a színművésznek, aki végül az olvasóval már csak a csutkát szagoltathatja. * A hasonmás elméletnek tudományos magyarázata megtalálható Baerwald Richárd könyvében: Okkultizmus és spiritizmus a természettudomány megvilágításában. (Budapest, 1926. dr. Fülöp Zsigmond fordítása.)

A bíró előtt Szóltam már róla, hogyan kerülhetett valaki boszorkányság vádjával a bíró elé. Ellenséges viszony, perlekedés, babonás gyanú elég volt, hogy kipattanjon a vád. Feljelentés, kicsikart vallomás alapján már poroszlókat küldtek a legártatlanabb személy után. Fejével játszott még az is, aki az ártatlant menteni merte. Madách elevenjére tapint ennek az őrületnek. RUDOLF: Rossz hír kering az udvarban felőled, Hogy új tanoknak hívéül szegődtél, Rostálod a szentegyház tétéit; Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány Legsúlyosb vád alatt börtönben ül. Méltó gyanúba jössz te is, midőn Olyan nyakasán s ernyedetlenül Igyekszel őt kiszabadítani. ÁDÁM: Felséges úrt hiszen fia vagyok. RUDOLF: A szentegyház, fiam, igazb anyád. Hagyd a világot, jól van az, miként van, Ne kívánd kontárul javítani. Mi is volt tulajdonképpen az a “legsúlyosb vád”, amely miatt Kepler anyja börtönben ült? Egy Reinhold nevű ember hasába szűnni nem akaró görcsök álltak. Borbély bátyja kezelte, s addig szedette vele az akkori orvostudomány kotyvalékait, amíg a görcsök oszlás helyett még jobban gyarapodtak. Világos volt tehát, hogy ahol a tudomány nem tud segíteni, ott boszorkányos rontás történt. A betegnek eszébe jutott, hogy őt egyszer Keplerné néhány korty itallal kínálta meg. Bizonyos, hogy ezzel az itallal szállt testébe a rontás. Feljelentette Képiemét boszorkányság miatt. Az asszony meglehetősen összeférhetetlen természetű lehetett, mert a városban sok ellensége volt; ezek összeröffentek ellene és kicsinálták, hogy induljon meg az eljárás és tartóztassák le. Két gyanúok volt a per alapja: 1. Lánykorában egy nénjénél nevelkedett, akit utóbb boszorkányság miatt megégettek. 2. Őmaga ide-oda szokott utazgatni, holott mint özvegyasszonynak egyhelyben illett volna maradnia. A súlyos gyanúokok már magukban véve is elegendők voltak arra, hogy Keplerné feje fölött


az igazságszolgáltatás pallosát megvillantsák. S ha már egyszer bent ült, a legbolondabb pletykákat is könnyű volt a fejére olvasni, úgymint: egy lányt elkerített az ördög számára szeretőnek; barmokat rontott meg; gyermekek halálát okozta; kulcslyukon szokott keresztüljárni; az ördögtől kap pénzt, hogy jólétben élhessen. A badar vádakat még legközelebbi rokonai is elhitték és visszahúzódtak tőle. Csak János, a csillagász tartott ki az anyja mellett. Ellentmondott a vádnak, kimutatta, hogy nincs semmi bizonyíték a vádlott ellen, s egyebek közt ezzel a furcsa érvvel is előhozakodott: “A városban sok boszorkányt fogtak már el; kegyetlenül meg is kínozták őket, annyira, hogy egyiknek az ujja is kiszakadt és bennmaradt a hüvelykszorítóban, – a kínpadon rá is vallottak bűntársaikra, de egyik sem ejtette ki Keplerné nevét.” Reinhold, a vádló, még furcsábban, de igen jellemzően vágott vissza; “Boszorkányperekben egyáltalán nincs szükség bizonyítékokra; ilyeneket nem is lehet szerezni, mert hiszen a boszorkányok bűnös mesterségüket titokban űzik. Lám, az ellwangeni kerületben több, mint száz boszorkányt égettek el minden bizonyíték nélkül!' Keplernek csak nagy üggyel-bajjal sikerült édesanyját kiszabadítania az agyafúrt vádló és agyalágyult bírák karmai közül.

A STIGMA Amikor a gyanúba esett személyt a bíró elé állították, elsőbben is azt kellett kitapasztalni, akad-e a testén stigma, az a bizonyos érzéketlen hely, amivel az ördög megjegyezte. Akár férfi volt, akár nő – akár öreg, akár fiatal: a hóhér meztelenre vetkőztette és nyírta, beretválta, testéről a legparányibb pihét is leperzselte. A gyalázatos műveletnek majdnem mindig az lett az eredménye, hogy a pribék diadalmasan jelentette: itt meg itt mélyen döfte a tűt a vádlott testébe, s az még csak fel sem szisszent. Persze hogy nem, mert szerszámjának tompa végét nyomta oda. Neki épp úgy, mint a hozzá méltó bíráknak az volt az érdeke, hogy a zsákmány a körmük közt maradjon. Mint már említettem, minden egyes boszorkány napidíjakat és egyéb sportulákat jelentett. Egy XVIII. századbeli hivatalos tarifa például így állapítja meg a hóhér díjait:* Máglyát rakni...........1 fi. – kr. Létrát a cölöphöz támasztani......1 fi. – kr. Kötelek és zsinegek.........- fi. 30 kr. Hamvakat szétszórni.........1 fi. – kr. * Franz Hclbing: Die Tortur. (Berlin, é. n. 263. o.) Az értékelésnél tekintetbe kell venni a pénznek akkori vásárló erejét. Korbácsolásnál minden egyes ütés . . * – fi. 8 kr. Segédek díja fejenkint........- fi. 30 kr. Csigázásnál felkötözés, egyszerű felhúzás, súly ráakasztása, spanyol-csizma felillesztése, egyenkint...........- fi. 30 kr. Pellengérre állítás..........- fi. 30 kr. Tüzes fogóval szaggatás, fogásonkint . . . – fi. 15 kr. Templom elé állítás égő gyertyával . . . . – fi. 12 kr. Boszorkányégetés..........4 fi. – kr.

A VÍZPRÓBA ÉS A MÉRLEGPRÓBA A stigma már magában véve is elegendő ok lett volna arra, hogy elrendeljék a beismerő vallomás kicsikarását célzó tortúrát, de a boszorkánybíró szívesen öltötte magára a pártatlanság látszatának a palástját. Módot kell adni a vádlottnak, hogyha az ártatlanságát vitatja, hát tisztázza magát. Erre valók voltak a boszorkánypróbák, különösen a vízpróba és a mérlegpróba. A vízpróba, másként boszorkányfürösztés úgy ment végbe, hogy a vádlottnak kezét-lábát gúzsba kötötték és kötélen lebocsátották a vízbe. Ha nem merült el és fennmaradt a víz színén, ebben csakis az ördög segíthette –, vagyis a próba a bűnösségét bizonyította. Ha elsüllyedt, ez az ártatlansága mellett szólt, s nyomban szabadon is bocsátották. Már tudniillik, ha egyszersmind bele nem fulladt a vízbe, amint ez a szegedi boszorkányfürösztésnél három


asszonnyal meg is történt. De legalább a víz lemosta róluk a boszorkányság gyanúját és ez is valami. – A hóhérnak esetleg itt is módja volt, hogy biztosítsa a jövendő sportuláit: ő kezelte a kötelet, s aszerint húzhatta vagy ereszthette, ahogyan a vádlottat a víz fölött akarta tartani vagy alábuktatni. A vízpróba bizonyító erejébe vetett hit onnan eredt, hogy a démonológusok tanítása szerint a boszorkány teste könnyű és maga az ördög sem képes a súlyukat szaporítani. A mai metapszihika mást mond. Nem boszorkányok voltak azok, hanem médiumok, s ezek valóban képesek rá, hogy a testüket jelentékeny súlykülönbséggel könnyebbé tegyék. Arra nem kaptam magyarázatot, miért kellett a boldogtalanoknak éppenséggel a vízpróbánál mutogatni a lebegőképességüket, holott tudhatták, hogyha fennmaradnak, útjuk a vízből egyenesen a tűzbe vezet. Ugyanez a súlyveszteség pecsételte meg a sorsukat a mérlegpróbánál, ha ugyan ott éppúgy nem csaltak a hivatalos személyek, vagy ha egyáltalán igazak a ránk maradt álmélkodtató tudósítások. Jóhiszemű metapszihikusok az 1728-i szegedi perre szeretnek hivatkozni. Itt a mérlegpróbánál egy nagy kövér asszony mindössze másfél latot nyomott, egy kövér ember súlya pedig nem tett többet öt nehezéknél. Mai súlymértékben egy lat 17,5 grammot, egy nehezék 4 grammot tesz. Ezzel a mázsás bolondsággal a Wie-nerische Zeitung 1728. évi 67. száma csudálkoztatta el a jámbor régi olvasót. Nagy csalások és hamisítások fordulhattak elő a mázsálásoknál, mert egyes helyeken csakis a hiteles városi mérlegeket volt szabad használni. Messzeföldön híres volt az oudewateri boszorkánymérleg. A kis holland városnak V. Károly császár szabadalomlevele adta meg a jogot, hogy a városi mérlegen boszorkányokat mérhessenek, éspedig azzal, hogy az eredményt hitelesnek kell elfogadni. A gyanúba esett személyt hivatalosan megbecsülték, hogy körülbelül mennyit nyomhat, azután ráállították a mérlegre. Ha ennek nyelve az előirányzott súlynál jelentékenyen kevesebbet mutatott, ez a boszorkányság jele volt. Viszont ha kedvező irányba lendült és a becslésnek megfelelő, vagy éppenséggel nagyobb súlyt igazolt, az eljárást azonnal be kellett szüntetni. Úgy látszik, az oudewateri polgárok becsületesen kezelték a mérlegüket, mert tokássá vált, hogy a szomszédos országokból is odazarándokoltak gyanúba ejtett emberek. Ha megkapták az oudewateri hivatalos bizonyítványt, ez menlevelet jelentett az otthoni inkvizítorok mesterkedései ellen.

A VALLATÁS Pedig azok ugyancsak tudtak mesterkedni. Már az első kihallgatásnál tőrt vetettek a vádlottnak. Mindenekelőtt megkérdezték: hiszi-e, hogy vannak boszorkányok és létezik a szövetség az ördöggel? Ha a vádlott ijedtében azt gondolta, hogy a tagadás a javára lesz, máris beleesett a csapdába. Mert a bíró így forgatta ki a választ: “Tehát a bíróság annyi embert ártatlanul végeztetett ki?” Most már hiába vergődött a hálóban, az egyre jobban rászorult. A Boszorkánykor oly minden csalafintaságot megengedett a bírónak. Megtehette, hogy beismerés esetére kegyelmet ígérjen és ilyenkor a vádlott, bízva a bíró szavában, mindent beismert, amit csak kívántak tőle. A vallomást jegyzőkönyvbe vették és a bíró a tárgyalást másnapra halasztotta. Ekkor azonban már egy másik bíró vette kezébe az ügyet, ez elolvasta a beismerő vallomást és tiszta lelkiismerettel kihirdette a halálos ítéletet. Nem volt köteles tudni, mit ígért előtte való nap a kollégája.

A KÍNZÓKAMRÁBAN A boszorkánybíró fő-fő gazságát a tortúrázásnál követte el. A rendes büntetőtörvények értelmében a vallomás kikényszerítésére tortúrát csak egy ízben volt szabad alkalmazni. A Boszorkánypőröly kioktatta az inkvizítorokat, hogyan kell a paragrafusok sövényén keresztülbújni. A bíró tartsa magát a törvényhez – tanácsolta – és a tortúrát semmi esetre se ismételtesse meg. Annak viszont nincs akadálya, hogy a tortúrát este félbeszakítsák és másnap reggel folytassák. Így azután megtörténhetett a boszorkányperek történetében is páratlan eset, hogy a nordlingeni vérbírák egy Holl Mária nevű kocsmárosnét ötvenhatszor kínoztattak meg, egyre keményebben. (Az is egyedülvaló, hogy a hőslelkű asszony kiállta az embertelen


megkínoztatást, és nem bírtak belőle beismerést kicsikarni. Végre is a bírói talárba öltözött hóhérbanda kénytelen volt szabadon bocsátani –, de csakis akkor, amikor már szomszéd városok tanácsai megsokallták a gyalázatosságot és hivatalosan közbeléptek.) A tortúra, mint beismerő vallomást kisajtoló eszköz, a leleményes emberi elmének ősrégi találmánya volt. Egyforma buzgalommal tortúrázott görög, római, arab, kínai, japán. A középkori európai jogszolgáltatás rendet akart teremteni a kínzóeszközök összevisszaságában és törvényesen szabályozta, milyen legyen az emberi test gyötrésére berendezett helyiségnek a hivatalos felszerelése. Ilyen irányt szabó mű volt Németországban V. Károly császár törvénykönyve, a Constitutio Criminalis Carolina, rövidítve Carolina, – az osztrák örökös tartományokban pedig a Mária Terézia nevét megörökítő Theresiana. Az utóbbi nem mond újat, csupán rendszerbe foglalja az addig divatozott módszereket –, de éppen ezért a legpontosabban tájékoztat róla, hogyan ment végbe a szakszerű, hivatalosan szabályozott emberkínzás. Legenyhébb szerszám volt a hüvelykszorító; srófra járó prés; a vádlott két hüvelykujját szorították bele. Ha az enyheséget súlyosbítani akarták, a hóhér rákoppintott az ügyes kis szerkezetre, s így az elgyötört ujjakba a fájdalom még hevesebben belenyilalt. Néha olyan veszettül húzták meg a csavart, hogy az áldozatnak a körme is leszakadt. A magyar nyelvben több kifejezés őrzi az elmés szerszám emlékét: körömszakadtáig tagad; körmére koppintottak; nem lehet kisrófolni belőle ... Másik srófra járó szerkezet volt a spanyol csizma. Nem olyan, mint a francia brodequin. Mária Terézia spanyol csizmája két vaslemez volt; a vádlott alsó lábszárát közéjük szorították s aszerint húzták meg vagy tágították a csavarokat, ahogyan a vádlott felelt vagy nem felelt a kínos kérdésekre. Hát a feszült figyelem és a felcsigázott várakozás minek az emlékét őrzi? Mi alapon él ma is a szólásmód: ha megfeszülsz, akkor sem ...? A Theresiana különbséget tesz a megfeszítés és a csigázás közt. Az előbbinél a vádlottat egy ferde létra fokaira fektették; két karját a feje fölé feszítve a létrának egy felsőbb fokához kötözték; lábára kötelet hurkoltak és ezt ráfonták a létra aljára szerelt motollára. A motolla forgatásakor a kötél egyre jobban rácsavarodott s a létrához kötözött test a szétroppanásig megfeszült. Megátalkodott vádlottaknak azzal is számolniuk kellett, hogy a konok tagadás miatt fejüket csóváló bírák az égetést is elrendelik. Ilyenkor a hóhér utánamászott a létrán, s a hóna alatt és a melle táján égő faggyúgyertya-köteggel alaposan megpörkölte. Mégis a Theresiana a sütögetésnek határt szab: a perzselés a mellbimbókra nem terjedhet ki! A csigázás a mennyezetre szerelt csigától kapta a nevét. A csigán áthúzott kötél egyik végét a vádlott hátrafacsart karjának csuklójára hurkolták, másik végével pedig körülcsavartak egy motollát. A motolla forgatására a kötélen függő ember a levegőbe emelkedett, s természetesen mind a két karja vállban azonnal kificamodott. Megrögzött tagadás esetén 25-50 fontos súlyokat is akasztottak a lábára, a függő kérdés minéműsége szerint. Ha ezt is állta, hirtelen felrántással és alázuhintással igyekeztek jobb belátásra bírni. Hogy a bírák ellenőrizhessék a hóhért, a Theresiana illusztrációkkal is tájékoztatta őket. Nem mindenütt alkalmazták a Theresianában összefoglalt hivatalos kínvallató eszközöket. Sok helyütt a bírák versenyre keltek a hóhérral, hogy a kegyes cél érdekében ki tud újszerűbb, hatásosabb kínzásokat kieszközölni. Johannes Grevius arnheimi prédikátor 1622-ben kiadott egy Tribunal reformatum című könyvet a tortúra esztelensége ellen. Azt írja benne, hogy a tortúrának annyiféle fajtájáról van tudomása, ahány tagja van az emberi testnek. Kissé hátborzongatóak az adatai, de nincs rá semmi okom, hogy kíméljem az emberi kíméletlenséget. A holland pap ilyesféléket ismert: A vádlottnak nemcsak egyes testrészeit, hanem egész testét végigsütögették. Nem hagyták aludni. (Tormentum insomniae.) Undorító folyadékokat töltöttek a szájába. Sót és borsot hintettek, ecetet csöpögtettek a nyílt sebeire. Darazsakat bocsátottak a már megkínzott meztelen testére. Kénoldatot töltöttek az orrába. Sóoldattal kenték be a mezítelen talpát, s azt kecskével nyalatták.


Hogy még mi egyebet termelhetett ki a nemes verseny, azt sejteti a Szidónia hercegné, Erich braunschweigi herceg felesége ellen indított boszorkányper. A herceg fülig úszott az adósságban és úgy próbált kivergődni, hogy áttért a katolikus hitre és II. Fülöp spanyol királyhoz szegődött. Egy füst alatt a feleségétől is meg akart szabadulni, tehát bevádolta, hogy bosszúból a férje áttérése miatt, ördögi varázslattal az életére tört. A hercegné idejében elmenekült bátyjához, a szász választófejedelemhez; de négy állítólagos bűntársát a wolfenbütteni herceg úr személyes jelenlétében kínpadra vonták. Előkelő, nemes asszonyságok voltak ezek, egyikük már nyolcvankilencedik évében járt! A császár beavatkozott a perbe, s az asszonyokat szabadon kellett engedni. De amikor megjelentek a császári felülvizsgáló bírák előtt, ezek elborzadva látták, hogy valamennyiüknek a melle szét volt szaggatva, ereik felpattogtak, tagjaik kifordultak! A revíziós bíróság az eljárást megszüntette, s ekkor Erich herceg követeket küldött a feleségéhez, fejeznék ki örömét és megelégedését, hogy a hercegné ártatlansága ilyen fényesen kiderült. A tortúrázás menetét szemléltetően írja le egy Marburgban 1672-ben felvett jegyzőkönyv. Bizonyos Lipsné keveredett boszorkányság gyanújába. Az igazságot ekként próbálták kiszedni belőle: “A vádlott felhívatott, hogy vallja meg az igazat. Ő azonban megmaradt a tagadás mellett. Magától bátran levetkőzött: a hóhér odakötötte a csiga köteléhez, felhúzta és lebocsátotta, mire felkiáltott: “Ó jaj! Ó jaj!” Ismét felhúzta és lebocsátotta, erre hangosan kiáltozott: “Ó jaj! Segíts én Istenem az égben!” Lábaira feltétetett a spanyol csizma, s jobb lábán a csavar meghúzatott. Felszólíttatott, hogy vallja meg az igazat, de nem válaszolt. A csavar a bal lábán is meghúzatott, erre ismételten azt nyögte, hogy nem tud semmit, nem csinált semmit. Felhúzatott a csigán, mire Krisztust hívta segítségül; ő nem tud semmit, még ha halálra kínozzák is. Magasabbra húzatott fel, ekkor csak annyit mondott, hogy ő nem boszorkány. Jobb lábán a csavar meghúzatott, erre ismét csak jajgatott, de megmaradt amellett, hogy nem tud semmiről. Megint lebocsáttatott, a csavarok meghúzattak, de csak jajgatott és ismételte, hogy nem tud semmit. A csavarokat meglazították, a lelkére beszéltek, de megmaradt a tagadásnál. A csizmákat magasabbra húzták fel, a csavarokat megszorították, erre hangosan jajgatott és halott édesanyját hívta segítségül. A csizmákat még magasabbra illesztették és rákopogtak, mire megint csak anyja és Jézusa segítségét kérte. A csavarok ismét meghúzattak, de egyre azt hangoztatta, hogy hazugság minden, ő nem boszorkány. Ezután a mester kivezette és lenyírta a haját, majd visszajött és jelentette, hogy talált a testén egy helyet, amely szúrásra érzéketlennek bizonyult. Azután ismét a kötélhez kötöztetett, felhúzatott, jajgatott, majd elcsendesült. A csavarok előbb a bal, majd a jobb lábán ismét és egyre erősebben megszoríttattak, de ő csak jajgatott és könyörgött, hogy bocsássák le a levegőből a földre és üssék agyon. Még magasabbra húzatott, a mester a csavarokra megint rákopogott. Végre a kötélről leoldoztatott.” Lipsnét szabadon eresztették, de nem ment volna vele sokra, mert az inkvizítorok rendes fogása volt, hogy néhány hónap múlva új vádat koholtak a hálójukból kicsúszott zsákmány ellen, s elölről kezdték az eljárást és a kínvallatást. Szerencséjére az uralkodó grófnőnek fülébe jutottak a kínzókamra gazságai és nem engedte, hogy az erőslelkű asszonyt tovább zaklassák. De most már álljunk meg egy szóra. Mi a magyarázata annak, hogy a sátán rútul cserbenhagyta a cimboráit és engedte, hogy börtönbe zárják, kínpadra feszítsék, máglyára hurcolják őket? És maga a boszorkány, aki mások megrontása végett képes volt a kulcslyukon is keresztülbújni, miért nem surrant ki a börtönajtó kulcslyukán, amikor a saját bőréről volt szó? A démonhit klasszikus igehirdetője, a Boszorkánypőröly kész a magyarázattal. Azért van ez így – világosít fel –, mert abban a pillanatban, amikor a letartóztatásra küldött poroszló a boszorkány vállára teszi a kezét, megszűnik a sátán hatalma és többé a szövetségesén nem bír segíteni. Ezen a sületlenségen nem kell csodálkoznunk. Végig ilyen a Boszorkánypőröly eszejárása, ha ugyan egyáltalán észről lehet beszélni, amikor a szerzőkről van szó.


Boszorkányperek Magyarországon az első boszorkányt valószínűleg 1565-ben, az utolsót 1756-ban égették meg. Ez idő alatt, a fennmaradt adatok szerint, 554 került bíró elé. Közülük 192-nek az ítélete szólt máglyára vagy fővesztésre; 151 vádlott sorsa ismeretlen; a többit felmentették vagy megúszták kisebb büntetéssel.* Legszomorúbb nevezetességre tett szert az 1728-i szegedi per. Itt egyszerre 12 boszorkányt kötöztek négyesével a cölöphöz. Az 1728-i esztendő nagy megpróbáltatást mért Szeged városára. Az ég hónapról hónapra felhőtlenül mosolygott a szántóföldekre, de eső híján keserves aszály járt a csalfa mosoly nyomában. Nyár elején a nép nagy reménységére sűrű felhőraj állta útját a perzselő sugaraknak, de a felhők jéggel voltak bélelve, s a mennyei parittyakövek elverték azt a keveset is, amit még termésnek lehetett nevezni. A babonás nép elkeseredésében rákezdte a régi nótát: nem lehet az, hogy isten mérte rájuk a csapást, inkább az ördög keze látszik meg benne. Felszínre tört, felvigyorgott a lelkekben mindig lappangó boszorkányhit és már csak a hozzávaló boszorkányokat kellett megtalálni. * Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. (Budapest, 1910.) A közvélemény Kökényné Nagy Anna bábaasszony személyében állapodott meg, aki betegek gyógyításával, jobban mondva kuruzslással is foglalkozott. Ugyanis Szegeden nem volt orvos. Csak 1728. január 28-án határozta el a városi tanács, hogy ezentúl három-négy borbélyt (vagyis borotválással is foglalkozó sebészt) fog fölesketni, “mivel minden királyi városban practicáltatik, hogy hites borbélyok legyenek”. (Tehát nem azért, mert a betegeknek szükségük van orvosra, hanem mert a szegedi tanács nem akart lemaradni más királyi városok mögött.) Kökényné rossz, veszekedő természetű vénasszony volt. Ha egy szüléshez nem őt hívták bábának, mindjárt kiszaladt a száján: “Majd megbánjátok!” Az ijesztést talán úgy értette, hogy más bába nem olyan ügyes, mint ő és bajt csinálhat – de ismerjük a kaptafát, amelyre az efféle felfortyanásokat rá szokták húzni: ez a boszorkány fenyegetése, s azt ő be is váltja. Kökénynét elfogták s erre, mint a gátját tört Tisza, rászakadt a terhelő tanúvallomások áradata. Íme hogyan vallott “prudens ac circumspectus Franciscus Kotoghány, civis et inhabitator prae-fatae civitatis” – vagyis a “bölcs és körültekintő” Kotoghány Ferenc, ottani polgár. “Hogy mivel Kökényné annak előtte is mindenkor ajánlotta magát bábaságra az tanú hitveséhez, mindazonáltal nem merte elhivatni, mert félt babonaságátul; azért is Földikéné nevű bábaasszonyt hívatta el. Mintegy három hónap múlva azon ártatlan fiacskáját egész testében megvesztette és azalatt hozzája menvén Kökényné monda az tanúnak: Köszönjétek – úgymond – az friss bábaasszonynak az gyermek nyomorúságát. Azután meg is halálozott az tanú gyermeke.”* Szörnyű. Most már igazán nem lehetett mást tenni, mint Kökényné bűnös kezére rárakni a hüvelykszorítót Vallott is, mint * A szegedi boszorkányperek aktáit részletesen ismerteti Reizner János Szeged története című munkájában. (IV. k. Oklevéltár.) a karikacsapás. Nem volt elég, amit magára vállalt, a szokott kérdésre is felelnie kellett, hogy kik voltak a bűntársai? Csak egyet kellett csavarintani a körömprésen, máris bugyogtak belőle a nevek. Eleinte, amíg magánál volt, a haragosait rántotta be –, majd kínjában félig eszét vesztve, találomra dobálta a neveket a bírák elé. Így aztán a hullámgyűrű egyre tovább terjedt, s a város tömlöcei egykettőre megteltek boszorkányokkal. Mindnyája – Rózsa Dániel és Kökényné kivételével – földhözragadt szegény ember volt; koldus, napszámos, csavargó. Vallomásaik – nyilván a bírák segítségével – nagyjában megegyeztek. Eszerint a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetbe álltak össze. Volt kapitányuk, hadnagyuk, strázsamesterük, zászlótartójuk, dobosuk, trombitásuk. A zászlót egyik boszorkány dióhéjban őrizte. A dob lóköröm volt, verője szamár-lábszár. A trombitát szamárcsontból vájták. Plútó, egyesek szerint Drómó ördögnek esküdtek fel; az jegyet nyomott testüknek egy illetlen részére; azután meg kellett tagadniuk a keresztény hitet; végül nagy


vigasságot csaptak és az ördög közösködött velük. Az ismert “vesztéseken”, vagyis betegség-csináláson felül az volt a legnagyobb gonoszságuk, hogy az esőt eladták egy akó pénzért Törökországba, ottani boszorkányoknak. A katonai ranglista alsó fokaira könnyű volt akármelyik szegény embert kinevezni. De a kapitány?! A megkínzott nyavalyások erre is elsikoltották a választ: nem más az, mint Rózsa Dániel, Szeged város volt főbírája. A 82 éves Rózsa Szeged egyik legvagyonosabb polgára volt. Képviselte a várost a pozsonyi országgyűlésen, volt városi tanácsnok, majd darabideig főbíró. Hogy mi alapon rántották be, nem egészen tiszta. Valószínű, hogy a bírák sugalmazták a nevét, mert irigyelték a szorgalmával juhászbojtárból fölvergődött birtokos gazdát, s elkobozható vagyona is jó zsákmánynak ígérkezett. Olvastam arról is, hogy a politika ártotta volna be magát az ügyébe. Akárhogyan, Rózsa Dániel is a kínzókamrába került; ott a vén ember megtört és jegyzőkönyvbe mondta, amit akartak tőle. Közlök belőle egyet-mást, tájékoztatásul, hogyan fest az ilyen nagyképű, szűk elméjű hivatalos akta. Vagyon-é szövetséged az ördöggel? Vagyon szövetsége, megtagadta Istent, a szenteket, s Boldogasszonyt is. Miképpen, s mi formában? Volt egy bak, feketeszőrű, azt tízszer kerülte meg és annyiszor csókolta meg és mondotta: te vagy az én uram, a tiétek vagyok. Megesküdött, hogy valamit fog parancsolni, abban eljár. Plútóra esküdött. Mikor lett a szövetség? Ötven esztendeje. Meddig? Holtáig fogadta, testét-lelkét is nekiek ajánlotta holta után. Írás szerint vagy csak szóval? Szóval esküdtették, de adtak írást is nekie, de mikor Szegedet megvették, a ládáját feltörték, akkor veszett el. Minemű helyen? Martonyoson, Katona Ferenc házánál. Plútó ördög jelen volt. Első esztendőben tizedes volt, azután mindjárt kapitány lett. Minemű jeled vagyon? A szeméremtestén kívül ütötték, nem emlékszik reá jól, mivel régen volt, hanem látta, hogy második s harmadik ujjával nyomta reá Plútó. Azután azt mondotta Plútó: no már enyim vagy. Azután ittak, ettek, táncoltak s vigadtak. Mi vitt arra téged? Katona Ferenc atyja s anyja ámították el, hogy jó élet az, lám, milyen szépen élünk, sok szép asszonyok vannak ott. Azután valamikor kellett......vélük az pokolbéliekkel. Tudtál-e bakon, köpönyegen, vagy hajón általvinni embereket? Tudott volna, ha akart volna, de sohasem cselekedte, mert egy rostában százan is elfértek. Egyéb kérdésekre: Az esőnek megkötése egy zacskóban vagyon, hordók alatt vagyon, de nyilván társai elvitték onnan. Hét esztendőre adták el Törökországban egy akó pénzért, jutott egybül-másbul 200, aztat elköltötték. Szent György nap, karácsony nap táján szoktak Budán Szent Gellért hegyére menni. Plútónál volt az lajstrom s amikor összegyűltek, számrul-számra kérdezte, hol van az vagy amaz? És neki számot kellett adni. Paszományos ruhája cifra volt, de azután semmivé lett; az ezüst-arany pohár is csak ganajból lett. Az zászlójukon Drómó ördög van felírva, körül aranyos-fényes, de ha eloszlanak, csak semmivé tűnik. A szerencsétlen öreget addig csigázták, amíg a tulajdon feleségét is bele nem keverte a boszorkányságba. Rózsáné sem ülte meg sokáig a szöges csikót (ti. szögekkel kivert falóra ültették) és bevallotta, hogy az urával együtt a Szent Gellért hegyére repültek, ott fölesküdtek az ördögnek stb. A Rózsa Dániel hivatkozta Katona Ferenc és a többi boszorkány mind ugyanúgy vallott. Vagy ők beszéltek össze, vagy a bírák. A sok tudálékos, haszontalan irkafirkának záró aktája egy szószátyárkodó ítélet volt, amely


13 vádlottat bűnösnek mondott ki és halálra ítélt. Egyet fejvesztésre, a többit máglyára. Bevezető sorai szerint az ítélet “a jóknak tovább való megmaradására és a gonosznak rettentő és irtóztató példájára” hozatott. A Rózsa Dánielre vonatkozó rész így szaporítja a szót: “Rósa Dániel, ki is Martonyoson született, mintegy 82 esztendős, nem gondolván Isten és a világ törvényeivel, sem ezeknek kemény büntetésükkel, a mindenható teremtő Istent, boldogságos Szűz Máriát s Istennek minden szentjeit megtagadni és a szent keresztségről lemondani és a keresztény hitről leesküdni. Istennek szent parancsolatait és az anyaszentegyháznak szentségét félretévén és letapodván, a pokolbeli sátánnyal szövetkezvén, nékik örökös hűségre és szolgalatjukra magát adni, hogy soha a Krisztus urunktól elrendeltetett igaz hitre visszatérni sem az Úristen parancsolatait megtartani nem akarja, hanem örökké nékik engedelmeskedni. Az ördögök közé éjjeli gyűlésekben és játékokban szorgalmatosan járni és jelen lenni, ottan inni, enni, a sátány parancsolatait kedvek szerint végbevinni s az igaz Isten helyett őtet imádni és tisztelni, a Krisztus drága vérével megváltott lelkét és testét, szentlélek Istennek edényét, a pokolbéli sátánnyal közösködvén, örök kárhozatra, az emberi nemzetnek megesküdött ellenségének, a pokolbeli sátánynak kötelezni és rabjává lenni és így mind az istentelenségnek és az örökkévaló kárhozatnak társává lenni és már 50 esztendőktől fogvást az ördögöknek szolgálván. Főkapitányi és vezéri tisztségben lévén, számtalan ártatlan személyeket testekben megnyomorítani és életüktől is megfosztani és több boszorkányos bűbájosoknak minden istentelen gonoszságokat parancsolni és végbevitetni, nemkülönben a földnek termékenységét és zsírját elvenni, az csőt elkötvén és törökországi boszorkányoknak eladni. Egyszóval a pokolbéli ördög által kigondolható iszonyú gonoszságokat és szegénységet epesztő károkat végbenvinni és más alattvaló társaival végbevitetni és ezen ördögi praktikára sok számtalanokat elhódítani és elrontani, magával együtt az örök gyehennára adni nem félemlett és nem szörnyűködött. Azért is hazánk élő törvényei szerint, úgymint Tripartitum harmadik részének 23-ik titulusa és Praxis eriminalis 60-ik artikulusa és más törvények szerint másoknak rettentő példájukra, az igazaknak tovább megmaradásukra, elevenen tűzre sententiáztatott.” 1728. július 23-án az elítélteket kivitték a Tisza partjára, a ma is “boszorkánysziget” néven ismert vesztőhelyre. A város urai takarékosak voltak: mindössze három máglyát rakattak, s a beléjük ágyazott cölöpökhöz négyesével kötözték az elítélteket. Azért a kivégzés elég látványos volt, s az összegyülekezett tömeg meg lehetett elégedve, mert a hóhér előbb a tizenharmadiknak fejét vette, azután alágyújtott, s a lefejezett asszony testét is a lángok közé vetette. Szeged város krónikása így folytatja: “A gyászos történet mindenkire bizonyos megkönnyítő hatással volt. A közönséget az a megnyugvás töltötte el, hogy a közjóra és Isten dicsőségére ezen példaadó büntetés mily szükséges és hasznos volt, s hogy a keresztény társadalom ezáltal mily nagy veszedelemtől lett megmentve. Sokan örvendeztek és a tanács bölcsessége és erélye fölött még hálálkodtak is. A hatóságot minden felől üdvözölték, s a bűn gyökeres kiirtására irányuló további tevékenységre, kitartó munkásságra serkentették.” A történetet csakugyan gyászosnak kell mondani. Bevilágít abba a sötétségbe, amely nemcsak a szegedi tanács elméjét homályosította el, hanem távoli városok urainak koponyáját is megtöltötte. Többek közt Debrecen tanácsa is átírt Szegedre a per adataiért, ha netán debreceni boszorkányokra is hivatkozás történt volna. Szegeden még ezután is tovább folyt a boszorkányfogdosás több-kevesebb megszakítással, amíg csak a bécsi udvar meg nem sokallta a halálos végű komédiákat, s Mária Terézia 1755ben – elég későn – a boszorkánypereket az egész monarchiában eltiltotta.

A WÜRZBURGI BOSZORKÁNYLISTA Röviden megemlékeztem már a würzburgi boszorkányirtásról, ahol egyforma kegyetlenséggel menesztettek a vesztőhelyre gyanús csavargókat, becsületes polgárokat, tisztes polgárasszonyokat, papokat, gyermekeket. A hóhér pallossal dolgozott, azután a testeket elégette. A kivégzések csoportosan történtek; néha négy, olykor kilenc testet is dobtak a lángok közé. Az ilyen aktusoknak Brand, vagyis égetés volt a hivatalos neve. Az 1627-től 1629 elejéig terjedő, elég kis idő alatt a városban 29 égetés látványos alkalmával 157 áldozatot hamvasztottak el. Egy érdekes jegyzék személy


szerint is felsorolja, kiket adtak minden alkalommal hóhér kezére.* A hosszú listából ezeket válogattam ki: Az öreg Ancker özvegye Az aranymívesné A kövér Höckerné polgármester felesége Az öreg Beutlerné idegen férfi Két idegen asszony Lutz, egy előkelő kalmár Egy muzsikus A prépost úr gazdasszonya Stier prokurátor felesége A kövér varrónő A kefekötőné idegen asszony * Egész terjedelmében közli Hauber idézett könyvében: Bibliotbeca, acta et scripta magica. (36. darab.) Egy 12 éves leányka Három idegen asszony Bentzné leánya Bentzné maga is Steinacher, egy gazdag ember Silberhaus, egy zenész Az öreg udvari kovács Egy öreg asszony Egy 9-10 éves leányka Egy kisebb, ennek húgocskája A két leányka édesanyja A 24 éves Liebler-lány Egy 12 éves fiú Egy nemes apród Egy 10 éves fiú Egy 11 éves fiú A gyógyszerész felesége és leánya Egy 12 éves fiú Még egy ilyen fiú Egy 15 éves leányka Schellhar titkár felesége Egy asszony Egy 10 éves fiú Még egy 12 éves fiú A Bebel-leány, a legszebb hajadon a városban Egy diák, sok nyelven értett és kitűnő zenész volt, vocaliter et instrumentaliter Két 12 éves fiú A kórház gondnoka, egy igen tanult ember Egy 14 éves fiú Stürmer, gazdag kádármester Egy mosónő A hercegi szakács két fiacskája, egyik 14 éves, másik 12 Egy vak leányka Egy kövér nemes asszony Mennyi lélekdermesztő tragédiát sejtet a lista minden egyes tétele! Csak sejtet, mert hiszen ha meglennének is a peres iratok, azokból nem olvashatnánk egyebet, mint a kaptaszerű kérdéseket, a kicsikart válaszokat, s talán itt-ott a tortúrázásról felvett jegyzőkönyvekből felénk sikoltó jaj szavakat. De semmit sem tudunk az ártatlanok lelkét fojtogató kínokról, a hozzájuk tartozóknak szívet szorongató rettegéseiről, kétségbeeséseiről, keserves könnyhullatásáról, megrontott életéről. Azt sem tudjuk, hogyan került alávaló bírái elé a vak leány? A nótás diák? A város szépe? Az odavetődött idegen? Hogyan keveredtek boszorkányság hírébe a városi urak feleségei? A három kanonok és tizenhárom káplán? Egész családok tragédiái komorulnak elénk, ha a külön-külön rendezett égetések


jegyzékéből kiválogatjuk az összetartozó neveket. Három ilyen kiirtott családra akadtam. A listát készítő hivatali ember lúdtolla egyforma közönnyel percegett, amikor ezeket a neveket írta le: Ötödik égetés: Baumach tanácsos felesége. Nyolcadik égetés: Baumach tanácsos. Hatodik égetés: Gering, városi gondnok Tizenhatodik égetés: A gondnok két leánya és szolgálója Huszonhatodik égetés: A gondnok fiacskája. Huszonegyedik égetés: Stoltzenberger tanácsos fiacskája Huszonegyedik égetés: Maga Stoltzenbergné A legriasztóbb kép, amely a jegyzék adatai mögül elénk döbben, a gyermekek elleni hóhérmunka. Az elmék szörnyű eltévelyedése, a lelkek hihetetlen eldurvulása kellett hozzá, hogy az őrjöngő bírák elhiggyék a halálra rémült gyermekekből korbácsütésekkel kierőszakolt mesékét. A boszorkányhitnek egyik legördögibb tétele volt, hogy a boszorkányszombatokra némely gonosz szülő a gyermekeit is magával szokta vinni, s ott ezek a boszorkánypalánták éppúgy vigadoznak, mint a felnőttek. A kínpadon vergődő vádlottat rendszerint efelől is kérdezgették, s természetesen olyan választ facsartak ki belőle, aminőt csak akartak. S ha a boldogtalan teremtés kínjában odavetette valamelyik család nevét, a vád hengere továbbgördült a nyomon és halálra taposott apát, anyát, gyermeket. És amíg ezek a gyalázatosságok folytak, Fülöp Adolf püspök, uralkodó herceg képes volt nyugodtan aludni. Úgy látszik, maga is hitte, hogy a gyermekmészárlással keresztezik a sátán terveit, mert eleibe vágnak a felnőtt boszorkányok szaporodásának. Egyébiránt igazságos ember volt, a tulajdon unokaöccsét sem kímélte. Ezt a még serdületlen fiút egyik nénikéje elcsábította; nyilván ízlett neki az éretlen gyümölcs. Azóta a fiú megváltozott; nőkön járt az esze; nem akart tanulni. És mert megvonták tőle a korán ízlelt örömöket, kitört rajta a vitustánc, görcsökben rángatózott, víziói voltak. Nevelői elszörnyedve csapták össze a kezüket: a fiú álmában boszorkányszombatokon járt, s ott démonokkal paráználkodott. Álmában? Dehogy. Ott járt a fiú bizony valósággal, mialatt ők aludtak. A gyerekembert addig vallatták, faggatták, kínozták, amíg teljesen összezavarodott, visszás válaszokat adott, nem lehetett töredelmes megbánásra bírni, mert sehogyan sem értette, mi megbánnivalója van. A démonológiában jártas nevelők felismerték, hogy megrögzött sátánnövendékkel van dolguk és jelentették a püspöknek, hogy nincs segítség. Az igazságos nagybátya nem tett kivételt, halálra ítéltette. Felvezették a gyanútlan fiút a hercegi palotába; az ott nagy örömmel ismert rá minden szobára, ahol kisgyermek korában eljátszogatott – csak az utolsónál tántorodott vissza. Fekete kárpittal voltak a falak bevonva, a terem közepén vérpad s pallosára támaszkodó hóhér a segédeivel. A szerencsétlen gyermek menekülni próbált, szívettépően sikoltozott, kitépte magát a pribékek kezéből, sírt, könyörgött, hogy ne öljék meg –, de nem volt kegyelem. A pribékek végre is elkapták, s a bakó leütötte a fejét. A herceg, mint mondottam, igazságszerető ember volt.

BERNAUER ÁGNES Ha már a hercegeknél tartok, hadd mondom el a szép augsburgi polgárleány útját a hercegi palotába – és onnan máshová. Bernauer Ágnes egy fürdősnek, afféle sebész-borbélynak volt a lánya. Szépségének fővarázsát csodálatos szőkesége árasztotta. Kék szemű, szőke lányok nem mentek ritkaságszámba bajor földön, de Ágnes a szőkék szőkéje volt; gyöngéd, hófehér bőréről, hattyúnyakáról azt beszélték, hogy ha kiürít egy pohár vörösbort, meglátszik, amint a piros zuhany végigpatakzik a torkán. Albrecht herceg, a bajor trón örököse, egy nyilvános ünnepségen látta meg és rajta felejtette a szemét. Megismerte, megszerette. Arra alig volt eset, hogy polgárlány elzárta volna a szívét egy herceg előtt. Ágnes is viszonozta a szerelmet, amely tisztes polgári vonalon haladt és házassággal végződött. Egyelőre titkolni kellett az esküvőt, mert az apa, Ernő uralkodó herceg, valami jelentéktelen, de egyenrangú hercegkisasszonyt szemelt ki a fia számára feleségül, helyesebben magának menyül. Albrecht egyelőre kibújt a hurok alól és Ágnest elrejtette egy vidéki kastélyában. Ott boldogan turbékoltak hat esztendeig. A világ mégis megtudott valamit. Regensburgban nagy lovagi tornát rendeztek, s Albrecht is jelentkezett a barátságos öklelésre. Azonban a szemébe mondták, hogy szüzek elcsábítása


nem lovagi cselekedet, márpedig híre jött, hogy Albrecht úr együtt él egy augsburgi hajadonnal. A fiatal lovag felfortyant. Nemcsak a saját becsületén érezte a támadást, hanem az asszonyén is, akit szeretett. Nyilvánosan és ünnepélyesen kijelentette, hogy márpedig Bernauer Ágnes az ő törvényes felesége. Most elcsendesült ugyan a lovagi volta körül támadt vihar, de rossz szelek kezdtek fújni az apai ház felől. Az öreg herceg dúlt-fúlt mérgében. Albrecht veszedelemtől tartott és a feleségét biztonságosabb helyre vitte straubingi várába. Ott azután nyíltan megadatott neki minden tiszteletet, ami hercegasszonynak jár. De a szerény, gyöngéd teremtés a fény mögött sötétnek látta a jövőt. Rossz sejtelmei voltak, s bár még ifjan ragyogott a szőkesége, halálra gondolt és a karmelitáknál alapítványt tett egy sírhelyre. Az asszonyi sejtés valósággá érett. Az öreg herceg abban a hitben, hogy fejedelmeknek minden szabad, alávaló tervet eszelt ki. Leste az alkalmat, amikor Albrecht nem volt odahaza, emberei behatoltak a straubingi várba, Ágnest elfogták és ott helyben ítélőszék elé állították. Vád: boszorkányság. Nem kellettek itt tanúk, nem törődtek semmiféle tagadással, az ügy világos volt: a fürdőslány másként nem bírhatta a herceget szerelemre, mint a démon segítségével, istentelen varázslattal. Az ítélet hamar megvolt: a boszorkányságban bűnös asszonyt vízbe kell fullasztani. 1435. október 12-én kivitték szegénykét a Duna hídjára, s onnan a folyóba dobták. Sorsa sokáig élt mondaként a nép száján. Haláláról úgy szólt a hír, hogy a víz fölvetette, de egyik hóhérlegény póznájára csavarta szétömlő aranyszőke haját, s a víz alá nyomta. Valószínűbb, hogy akkori szokás szerint zsákba varrták és úgy lökték a Dunába. A gondos atya azt hitte, hogy miután ilyen bölcsen rendezte a kínos ügyet, jöhet az egyenrangú menyasszony. Egyelőre csalódott. Mikor Albrechtnek fülébe jutott az apai gaztett híre, a düh és fájdalom teljesen kiforgatta magából. Ahogyan azelőtt egész lelkét a szerelem édessége töltötte be, most elkeserült bosszúvágy tódult a helyébe. Bosszú az embertelen apán, ennek trónján, egész fejedelemségén. Akkoriban Németországban napirenden voltak a háborúskodások. Ha valamelyik uralkodó család egyeneságon kihalt, az atyafiság csúnyául összemarakodott a koncon. Hadsereget gyűjtöttek és egymásnak estek. Albrecht könnyen talált szövetségeseket. Az öreg herceg pörös atyafisága nagy örvendezéssel fogadta. Sereget adtak alája, azzal betört az apja országába és perzselt, pusztított, mint aki az eszét vesztette. A megrökönyödött vén ember most már nem bánta volna, ha élne még a straubingi fehér galamb. Kezdte belátni, hogy nemcsak gonoszat, de bolondot is cselekedett. De hasztalan küldözgetett békeköveteket a veszett dühét töltő fiúhoz, ez valamennyit elzavarta. Csak nagysokára, amikor a császár is közbelépett, kezdett csillapulni. Az volt a feltétele, hogy az apja ismerje be a bűnt, amire ragadtatta magát és alázkodjék meg teljes bűnbánattal. Az öreg herceg fejet hajtott, vezeklése jeléül kápolnát emeltetett Ágnes sírja fölé és halála napján mondandó örökös szentmisét rendelt. A békesség úgy ahogy helyreállt. Albrecht utóbb meg is nősült, de az egyenrangú hercegi feleség egész életén át másodrangú maradt a szőke polgárleány szelíd emléke mögött.

MÉG EGY HERCEGI ARA Borck Szidónia 1540-ben született és Pomeránia legszebb nemes kisasszonyává serdült fel. Messze földön híres szépségének megvolt az aranyos kerete is: apjának birtokai fölértek egy grófsággal. A sors bőkezűsége a hiú, rátarti leányt annyira elkapatta, hogy éppenséggel hercegi vőlegényről ábrándozott. Első lépés: udvarhölgynek bejutni valamelyik fejedelmi palotába; a többit rá kell bízni. A mesésen gazdag szép leányt fel is vették a wolgast-pomerániai uralkodó hercegek udvarába, az özvegy hercegné mellé palotahölgynek. Ott azután a trón örököse, a fiatal Lajos Ernő herceg menten bele is bolondult és titokban megkérte a kezét. Ott állt hát Szidónia az álmok palotájának küszöbén, csak még átlépni nem lehetett rajta. A herceg fülig szerelmes volt ugyan, de a fülét fogta az anyja és az atyafisága.


Várni kellett hát, amíg a herceg nagykorúvá érik. Addig is Szidónia még egy gavallérral űzögette az unalmát. A herceg fő-lovászmestere volt ez, Appelmann Joachimnak hívták. Jól kiegészítette a herceget, aki ábrándos fiatalember volt, lanton játszott és szerelmét érzelmes versekben izzadta ki. Joachim úr viszont a sportokban jeleskedő, vad méneket nyereg alá törő, nyers férfierőt jelentette. Az udvarhölgyek sápadoztak az irigységtől, hogy a különben is gyűlölt gőgös Szidónia Wolgast legelső gavallérjait elkaparintotta előlük. Fülelték, lestek minden lépését, hátha rajtakaphatnák valami tilos kilengésen. Akár a herceggel, akár a másikkal. Még éjszakára is őrszemeket állítottak. A Szidónia szobája előtti folyosó egyik zugában fölfedeztek egy ottfelejtett üres söröshordót, ebbe az egyik kisasszony belebújt és vállalta, hogy virradatig ott kuporog. Szerencséje volt, nem kellett addig zsibbadoznia. Éjféltájt egy árny suhant végig a folyosón és eltűnt Szidónia szobájában. Az őrszem kibújt a hordójából, fölverte a társnőit, egyesülten kiverték az álmot a hercegné szeméből és az éjszakai karaván Szidónia szobája elé vonult. Kopogtattak – semmi válasz. Ráparancsoltak a leányra, hogy nyissa ki az ajtót – ez visszanyelvelt, hogy már ágyban van, hagyják békén. Ágyban van, de egyedül-e? A kérdés Lajos Ernő herceget is érdekelte, aki a nagy hűhóra szintén megérkezett. Szidónia nem mozdult, tehát rátörték az ajtót. Bizony a lovászmester pengetett odabenn egyéb húrokat, mint a szerelmes herceg a lantján. Most először mutatkozott meg Szidóniának féktelen, gonosz valódi természete. Más leány ilyen helyzetben sír, zokog, bocsánatért könyörög. Belőle a szégyenletes megaláztatás dührohamot robbantott ki. Finom metszésű, édes szájából csakúgy ömlött az istállószagú szitkok áradata. Gyalázta, káromolta, átkozta a hercegnét, a herceget, az egész fejedelmi családot; az áruló udvarhölgyeknek pedig neki akart menni, hogy kitekerje a nyakukat. Az ilyen mocskos nyelvelés később is minduntalan kitört belőle, ha valami miatt feldühösödött. Sorsához nagyrészt indulatos természete és mosdatlan szája egyengette az utat. A tettenért párt azonnal elkergették. Még örülniük kellett, hogy pellengérre nem állították őket. A bukás nagy volt. A szépség és gazdagság fényében sütkérező palotahölgy botrányhősnővé süllyedt; a fényt a gyalázat árnya sötétítette el. S az árny még jobban elfeketült, mert az öreg Borck kitagadta lányát az óriási vagyonból, s csak néhány jobbágy telket hagyott rá. Az elcsapott szerelmesek évekig kódorogtak ide-oda az országban, amíg csak a pénzük el nem fogyott. Akkor Szidónia azt követelte a szeretőjétől, hogy zsarolja meg az apját, az öreg Appelmannt, Stargard város polgármesterét. A semmirevaló fráter vállalta és levelet írt az apjának, hogy ha ennyi meg ennyi pénzt egy kijelölt helyen le nem tesz, mind a négy sarkán felgyújtatja a várost. Úgynevezett Brandbrief volt ez, s a fenyegetést komolyan kellett venni, mert akkoriban könnyű volt szerezni mindenre kapható mordályégetőket. Az öreg polgármester választhatott: a városát áldozza-e fel vagy a fiát? Döntött. Visszaüzent a fiúnak, jöjjön el a megírt helyre, ott lesz a pénz. A fiú elment, de nem a pénzt találta ott, hanem magát az apját és néhány városi poroszlót, akik menten lefogták és megkötözték. Az eset krónikása szerint az apa hóhért is hozott magával és megparancsolta, hogy az elvetemült fiúnak ott helyben üsse le a fejét. Nem hiszem, hogy mint apának joga lett volna erre, de talán a polgármestert hatalmazta fel valamely szabály a gyújtogatóval szemben a sommás ítélkezésre. Akárhogyan is, való, hogy a római jellemű atya előbb bocsánata jeléül megáldotta a fiát, azután irgalom nélkül lefejeztette. Szidónia magára maradt. Nem sokáig, mert még mindig viruló szépsége hamar szert tett egy második szeretőre, majd egy harmadikra, negyedikre, ki tudja hányadikra. Szóval nyakig süllyedt az úgynevezett erkölcsi posványba. Családja végre megsokallta a botránysorozatot, kijárt az udvarnál egy legfelsőbb parancsot, Szidóniát kiemelték a posványból és házi őrizetbe adták egy nemesi családhoz. Onnan a legelső alkalommal megszökött és folytatta, ahol elhagyta. Lassankint eladogatta a jobbágytelkeit; pénz nélkül állt egyedül a világban: az idő eljárt fölötte – 50 éves volt már –, nem maradt egyéb menedéke, mint a klastrom. A letört nemes asszonyt fölvették a marienfliessi evangélikus zárdába. Nem vitt oda egyebet magával, mint gyűlöletet az egész világ ellen, mert természetesen


mindenki felelős volt elromlott életéért, csak ő maga nem. Elsősorban apácatársnőin töltötte a mérgét, de belekötött mindenkibe, aki csak az útjába került; úgy káromkodott, mintha csárdában, nem kolostorban lett volna. Ősnemesi származása révén mégis megtették helyettes főnöknőnek, de olyan garázdán viselkedett, hogy sürgősen lefokozták. Mikor a portás megjelent nála a határozattal, dührohamában nekiesett és egy kulcsköteggel összeverte a jámbornak a fejét. Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo. Ha nem boldogulok az égiekkel, a poklokat mozgatom meg! Nem valószínű, hogy Szidónia ismerte volna Vergiliusnak ezt a sorát, de hitt a boszorkányság rontó erejében és úgy határozott, hogy most már ennek az eszközeivel fogja embergyűlöletét kielégíteni. Kerített egy boszorkányos hírű vénasszonyt, azzal összeállt és eltanulta a mesterségét: hogyan kell betegséget okozni, házastársakat megkötni, szimpátiás szerekkel halált küldeni. A gyűlölködés és bosszúvágy annyira megkótyagosította az elméjét, hogy szentül hitt a vajákolásaiban. Ha valaki, akire haragudott, véletlenül ágynak esett vagy éppenséggel meghalt, diadalkiáltásokba tört ki és esztelenül dicsekedett vele, hogy ezt ő csinálta ki. Énekszó is hallatszott ilyenkor a szobájából; a 109-ik zsoltárt dúdolta el, ebben tudvalevőleg efféle kegyes óhajtások foglaltatnak: “Az ő életének napjai legyenek kevesek; az ő fiai legyenek árvákká és a felesége özveggyé; az ő fiai bujdossanak el és kolduljanak; uzsorás foglalja el minden jószágát; idegenek ragadozzák el marháit; ne legyen, aki könyörüljön az ő árváin és az ő maradékai vesszenek el; öltöztessék fel átokkal, mint egy palásttal, ez menjen beléje, mint a víz és mint csontjaiba az olaj; ez legyen jutalmuk az Úrtól az én ellenségeimnek, stb.” Egyelőre nem volt rá mód, hogy a szörnyű asszonnyal elbánjanak. Be kellett érni azzal, hogy utálják és elnevezzék a zárda Ördögének, mérget köpő kígyónak. Ő viszont tovább köpte a mérget. Nem érte be az acsarkodásokkal, hanem áttért a rágalmazásra. Azt firtatta, hogy melyik apáca mikor és hol vesztette el a szüzességét. Ráfogta egyikre, hogy a templomban az oltár mögött paráználkodott a prédikátorral. Emiatt a felháborodott lelkész kiprédikálta a szószékről és eltiltotta az Úrvacsorától. De most már komolyra fordult a dolog. Szidónia meghitt boszorkánya útján egy kanna sört juttatott a lelkészhez; ez megitta; rá pár napra meghalt. Ugyanilyen kannát kapott egyik unokafivére, akivel perben állt, s a perét el is vesztette. Ez is halált ivott belőle. Mérget kevert volna az italukba? Bizonyíték nem került elő, de a jószándék mindenesetre megvolt. Sőt nemsokára megint alkalma nyílt, hogy rágyújtson a 109. zsoltárra: meghalt Fülöp herceg, akit megfelelő átkozódások kíséretében pervesztése miatt tett felelőssé. Fülöp utóda Ferenc, istenfélő jámbor ember volt és kegyes buzgalommal küldözgette a boszorkányokat máglyára. Amikor megtudta, mi megy végbe a zárdában, mindenekelőtt elfogatta Szidónia házi boszorkányát. Ez az ismert rábeszélő eszközök hatása alatt beismerte, hogy ő és Szidónia valóban boszorkányok és pokoli mesterségüket egy Chim nevű ördög segítségével űzik, akit fekete macska alakjában ő szerzett meg Szidónia számára. A boszorkányt egykettőre elítélték, megégették, s utána Borck Szidóniára kerítették a sort. Mikor a vádat közölték vele, megint csak tombolt és dühöngött. Káromolta az Istent, átkozta a herceget, a bíróságot, az ügyészt, az apácákat, általában az egész világot. Nem sokat törődtek vele, folytatták az eljárást és kihallgattak 28 tanút. Szidónia megátkozta a tanúkat is és mindent tagadott. Erre az iratokat felterjesztették a magdeburgi esküdtbírósághoz. Onnan lejött a rendelet, hogy a vádlottat “szigorúan, de emberségesen meg kell tortúrázni”. 1620. július 28-án az immár nyolcvanesztendős Borck Szidóniát ezúttal hóhér vetkőztette le. Fonnyadt volt már az egykor annyi férfivággyal környékezett test, amikor rákötözték a létrára, hogy kinyújtóztassák. De a szeme még friss volt és olyan vadul villogott, hogy a hóhér ijedtében kendővél kötötte be, nehogy megbűvölje valami igézettel. Emberségesen kinyújtóztatták hát, hogy a csontjai ropogtak bele. Nem állta sokáig, elcsöndesedett és vallott. Igen, a kivégzett boszorkánytól eltanulta a rontás praktikáit és Chim, a fekete macska volt a segítségükre. Chim csak nappal hordta a macskajelmezt, éjszaka átváltozott meztelen férfivá, melléje feküdt és férfi módjára viselkedett. A sok badarság közül,


amit összevallott, főképpen azt írták a terhére, hogy megkötötte az egész pomerániai hercegi családot és tizenhat hercegnek az erejét csomózta el. Csakugyan, valamennyiük házassága magtalan volt, s attól kellett tartani, hogy az egész ág kihal, – de ebben talán nem annyira Szidónia varázslása, mint inkább az egyenrangú feleségek csekélyebb vonzóereje lehetett a hibás. Ezek után a bíróság nem teketóriázott sokat. Szidóniát máglyahalálra ítélték. Az ítéletet az uralkodó hercegnek meg kellett erősítenie. Ő azonban habozott. Hátha a vén boszorkány csakugyan kezében tartja annak a fonálnak a végét, amellyel az egész hercegi családot megkötötte? Ha kivégzik, a csomók oldatlanul maradnak s a magtalan család fejéről idegenekre száll a hercegi korona. Megüzente az elítélt asszonynak, hogy kegyelemre számíthat, ha feloldja a csomót. És most, a halál küszöbén, utoljára ütközött ki Szidóniából megátalkodott gonoszsága. Ahelyett, hogy élt volna a nyilván kissé korlátolt elméjű herceg hiszékenységével, inkább az életét áldozta fel a bosszúvágyának. Visszaüzent: “a megkötés egy lakat segítségével történt, azonban ezt ő egy kútba dobta, s ott úgy el van rejtve, hogy maga Chim sem tudná előkeríteni”. A herceg most már kénytelen volt tollat fogni és aláírni a halálos ítéletet. Mindössze a máglyát pallosra változtatta át. Borck Szidóniát 1620. augusztus 19-én lefejezték, utána testét elégették.

AZ UTOLSÓ EURÓPAI BOSZORKÁNY Zsákszámra onthatnám még olvasóim elé a boszorkányperek aktáit, de örökös egyformaságuk úgy hatna, mint egy elromlott ingaóra, amely folyton-folyvást ugyanazt tiktakozza, s a mutatója nem halad, hanem egy helyben áll. Zárom hát a sort az utolsó európai boszorkány történetével. Göldi Anna volt a neve. Otthontalan cselédlány, aki ide-oda vetődött; hol rosszul ment a sora, hol még rosszabbul. Egyik gazdája elcsábította; a gyerek mindjárt születése után meghalt. Gyermekülést nem lehetett a lányra bizonyítani, tehát legalább, mint erkölcstelen személyt, pellengérre állították. Már jó negyvenes volt, amikor otthonra talált a svájci Glarus-kanton hasonló nevű székhelyén, egyébként jelentéktelen kisvárosban, a nagytekintélyű és nagybefolyású Tschudi doktor házában. Meg voltak vele elégedve, mert szorgalmas, becsületes leánynak bizonyult. Csak egy ellensége volt, a család elkényeztetett kedvence, a 9 éves Anna Mária, svájcias becenevén Miggeli. Ez gyerekes rosszaságból hadilábon volt Annával és bosszantotta, ingerelte, ahol csak lehetett. Egyszer csak a kislány jelentette, hogy a reggeli tejescsészéjében egy gombostűt talált. A reggelit Anna készítette; elővették hát, de ez nevetett, hogy hiszen nincs is gombostűje. Miggeli azonban másnap is, harmadnap is panaszkodott, hogy megint csak gombostűkre akadt a csészéje fenekén, mire minden további nyomozás nélkül a gyanús cselédleányt elcsapták. Ez szegény megint szertebolyongott, más városban új födelet keresni. Alig néhány hét múlva azonban Miggeli gombostűket és szögeket kezdett hányni. Tízévelhúszával naponkint, összesen száznál többet. Rendes észjárású ember előtt a panasznak gyanút kellett volna keltenie, mert a kislány maga sem mondta, hogy ő a tűket és szögeket elébb le is nyelte volna. De a szűk glarusi völgyben megrekedtek a boszorkányhit maradványai s a kisváros társadalma megállapodott abban, hogy Miggelit valaki megrontotta. Kicsoda? Ugyan ki más, mint az elcsapott szolgáló, Göldi Anna. Tschudi doktor “ötszemélynök” is volt, könnyen ment hát; hogy Göldi Anna ellen nyomozólevelet járjon ki. A lányt megtalálták, 1782. február 21-én elfogták és Glarusba szállították. Ügye az úgynevezett evangélikus bíróság elé tartozott. Mindenekelőtt orvosszakértőt hallgattak meg. Ennek a véleménye úgy szólt, hogy nem lehessen tudni, miképpen kerültek a tűk és a szögek a leányba; erre nézve csak a szörnyeteg gonosztevő vádlott adhatna felvilágosítást. Az eleve szörnyetegnek és gonosztevőnek minősített Göldi Anna persze mindent tagadott. Ez azonban nem ért semmit olyan hitelt érdemlő tanúval szemben, mint az előkelő Tschudi


család leánykája, a kilencéves Anna Mária. Márpedig a kislány azt vallotta, hogy véleménye szerint a rontás egy darab mézeskalács – ottani tájszólás szerint lekkerli – útján történt. Ugyanakkor, amikor Anna a süteményt átadta neki, a szobában egy kéz- és láb-nélküli szörny kúszott ide-oda. Arra senki sem gondolt, hogy Anna helyett inkább az elnevelt, gonosz, hazug kölyket kellene elővenni és kipofozni belőle, hogy miféle szemfényvesztéssel csempészte a gyanútlan szülők elé a tűket és szögeket? Nem. A Tschudi-család kisasszonya nem hazudhatik, tehát színtiszta valóságnak kell elösmerni, hogy a csonka szörny alakjában maga a sátán szállította a rontást tartalmazó lekkerlit. A boszorkányperek rendtartása szerint a vádlottat beismerésre kellett bírni. Természetesen a kínzókamrában. Ó, nem mindjárt rántották fel a csigán a levegőbe. Kezdetnek az úgynevezett jóindulatú kérdezgetést rendelték el. Elővezették Annát a börtönből, ahol már hónapok óta senyvedett, kezén-lábán súlyos bilincsekkel. Ziláltan, a töprengésektől és állandó rettegéstől zavart fejjel támolygott be a kínzókamrába. Elég volt meglátnia a hóhért és a kínzószerszámokat, máris teljesen összeomlott. A fortélyos kérdések annyira összegabalyították egyszerű kis cselédeszét, hogy azt hitte, nem szabad ellentmondani a kisasszonyának. Ráhagyta, hogy a lekkerlit ő adta neki. De a kérdések tovább záporoztak: hát te kitől kaptad? Az agyongyötört lány szinte eszméletét vesztve sikoltotta oda: “Az ördögtől!” A boszorkányság ténye tehát bizonyítva volt. Már csak a részleteket kellett tisztázni. Ez úgy történt, hogy Annát nem ijesztgették tovább, hanem karjaira valósággal ráhurkolták a csigás kötelet. Néhány felrántás és alázuhintás után a jegyző már nekiereszthette tollát a protokollumnak. Anna bevallotta, hogy Miggeli őt nagyon felbosszantotta, s erre megjelent nála az ördög “csúf fekete állat képében”. Hozott valami papirosba csomagolt port és ezt ő bosszúból kenyérbe sütve beadta a kislánynak. Időközben a glarusi boszorkányosdinak híre ment és egész Svájc megbotránkozott. Dr. Ulrich zürichi evangélikus lelkész levelet írt glarusi kollégájának, hogy az Isten szerelmére, gondolják meg, amit tesznek, hiszen országszerte nevetség vár rájuk. – A glarusi kolléga fölényesen válaszolt: darusban rendkívül csodálkoznak, hogy a zürichi lelkész úr nem hiszi az ördög varázslatait. Darusban igen jól meg tudják különböztetni a fehéret a feketétől és ne higgyék a zürichiek, hogy a glarusi tanácsban birka-fejűek ülnek. Pedig azok ültek. Mert most meg azon akadtak meg, hogy a vádlott egy darab kenyérről (mökkli) beszélt, holott Miggeli ragaszkodott a mézeskalácshoz. A mökkli és a lekkerli közti vitát el kellett dönteni. Nemcsak a kérdés rendkívüli fontossága miatt, hanem főleg azért is, mert a város előkelő családjának leányát nem volt szabad meghazudtolni. Annát tehát újra megcsigázták. Az 1782. május 8-án felvett jegyzőkönyv szavai szerint “lábára súlyos nehezék köttetett, erősen felhúzatott, az egyes kérdéseknél aiá-alázuhantatott, egyáltalán a legkeményebben megkínoztatott”. így azután a lekkerli maradt győztes. Anna beismerte, hogy nem kenyérbe keverte a port, hanem mézeskalácsba, s ezzel Miggeli szavahihetősége fényesen bebizonyult. Svájc most már nem nevetett, hanem elborzadt. Göldi Annát arra ítélték, hogy fejét hóhér üsse le, testét bitófa alatt ássák el, s vagyona elkoboztassék. Az ítéletet 1782. június 18-án, a felvilágosodás századának utolsóelőtti tizedében végrehajtották. És a vagyonelkobzás? Vajon miféle vagyon lehetett az, amelyre a szegény cselédlány ügyében a bírák figyelme kiterjedt? Hát tizenhat darab arany, ezeket a lány hosszú évek keserves munkájával kuporgatta össze, de a holmija közt megtalálták és a törvény nevében lefoglalták. Így azután mindenki jól járt. Göldi Anna megszabadult a további tortúrázástól, a bírák megkapták a díjaikat, a városnak nem kellett ráfizetnie a perköltségekre és Miggeli becsülete tisztán állt a világ előtt. Ezzel a szép összhanggal fejeződött be az európai boszorkányüldözéseknek több, mint háromszáz évig tartó zűrzavara.

Legendás országok


János pap országa A XII. század derekán szétterjedt a hír, hogy van valahol Indiában egy hatalmas keresztény birodalom, ennek fejedelme egy személyben császár is, főpap is. A trón mindenkori birtokosa ezt a nevet viseli: János pap. (Presbyter Johannes.) A legenda úgy meggyökeresedett az emberek fejében, hogy 1221-ben a damietti kereszteshadak boldogan újságolták a hírt: János pap megmozdult és rengeteg sereggel jön a keresztesek megsegítésére. Persze hiába várták. A XIV. század közepe táján a legenda színtere átkerült Abesszíniába. Portugál hajósok Kelet-India felé törekvő útjuk közben Abesszíniába vetődtek, s hordták haza a csodás híreket az ott talált keresztény birodalomról. A meséset, nem mindennapit kedvelő fantázia János pap aranyos palástját az abesszíniai négus nyakába terítette. Sajnos a századokon keresztül fújt gyönyörű szappanbuborék szétpattant, mihelyt a modern tudomány utána nyúlt, hogy megvizsgálja. János pap és az ő csodás birodalma sehol sem létezett; sem Indiában, sem Abesszíniában. A legenda magva napfényre került. A sovány igazság mindössze annyi, hogy a nagy kínai falon innen élő nomád törzsek között valóban voltak nagyobb számmal nesztoriánus keresztények, s ezeknek a kánját tette meg a messzi távolból átszűrődő híradás János papnak. De ezek a törzsek sem éltek meg hosszú életet. Jött a Dzsingisz kán nevű nagy seprű, s vagy elseperte vagy beseperte a maga birodalmába a leigázott nomádokat. Különös, de éppen Dzsingisz kán hódító hadjáratai keltették a keresztes hadakban a reménységet, hogy János pap közeledik: ugyanis Dzsingisz kán szintén a szaracének ellen viselt hadat, s így azt hitték, hogy a nagy hódító nem lehet más, mint a hatalmas keresztény császár. Nemsokára Magyarország szörnyű sorsa felvilágosította Európát, hogy nem János pap jött meg, hanem a mongol. Miután a legenda megalkotta János pap alakját, kellett számára birodalmat is teremteni. A Keletről átszivárgott híreket toldozták-foldozták, felfújták, dagasztották. János pap országát benépesítették a középkori természetrajz csodalényeivel, gazdagságát az Ezeregyéjszaka tündérmeséinek színeivel festették le. Akadtak utazók, akik nem akartak lemaradni a hírek szenzációja mögött, s útleírásaikban hitet tettek rá, hogy saját szemeikkel látták ezt meg azt a csodadolgot. Így azután lassan kialakult egy fantasztikus ország képe, s ez évszázadokon át izgatta a csodaszerűekben fürödni szerető képzeletet. Bőségesen szállította az anyagot János pap országáról Sir John Mandeville, a híres angol utazó, aki 1332-ben indult el három évtizedes keleti útjára. Sir John immár több mint hatszáz esztendeje tartja a hazugsági rekordot, mert sem előtte, sem utána nem akadt utazó, aki nagyobbakat tudott volna lódítani. Sir John volt az tudvalevően, aki Egyiptomban saját szemével látta a főnix madarat. Éppen csak hogy nem beszélt vele. Hogyne látta volna ő János pap országát is. Ámbár – mint írja – nehéz oda hajón eljutni, mert a tengerből azon a tájon sok mágneses szirt áll ki; ezek a hajóból minden vasszöget magukhoz rántanak, s a hajó széjjelbomlik és elpusztul. Hogy minő dúsgazdag ember János pap, arról elegendő képet nyerünk, ha elolvassuk Sir John leírását palotájáról. A palota tornyán két aranygomb van, mindegyikben két nagy karbunkulus, ezek éjjel világítanak. A kapuk elefántcsontba vannak ágyazva. Az ablakokat mind kristályból metszették. Az ebédlő asztalok mind igen becsesek: némelyik smaragdból készült, másik ametisztből, ismét másik színaranyból, drágakövekkel kirakva. Hét lépcső vezet fel János pap trónjához: az első onyx, a második kristály, a harmadik jáspis, a negyedik ametiszt, az ötödik sardonyx, a hatodik carneol, s végül a hetedik, amelyen a lábát pihenteti, chrysolit. A lépcsőfokokat drágakövekkel és gyöngyökkel kirakott, színarany keretek szegélyezik. A trón smaragdlapokból áll, a lapokat aranypántok tartják össze, behintve ékkövekkel és keleti gyönggyel. A terem oszlopai tömör aranyból épültek. És így tovább. Megfelelő parádéval megy végbe a János pap körüli szolgálat. Hét király, hetvenkét herceg és háromszázhatvan gróf sürgölődik állandóan körülötte. Egyik a tálakat kínálja, a másik bort tölt serlegébe, a többi az éléskamrára ügyel, a fegyvereket tartja rendben stb. De szükséges is a nagy személyzet, mert a fejedelmi udvarban naponként harmincezer ember eszik. Ámbár – írja


Sir John – itt az emberek igen mértékletesek, napjában csak egyszer esznek, s harmincezer ember nem eszik annyit, mint itthon tizenkétezer angol. János pap óriási birodalma nem csupán dúsgazdag, hanem csodálatos is. Sir John leírásai rendkívül érdekes példákkal szemléltetik a babonás képzetekkel át meg át szőtt középkori tudományt. Az ismeretlen egzotikus tájak elég meglepetést tartogatnak ugyan, de a középkori ember képzelete a kézzelfogható rendkívüliségekkel nem érte be, s csodálatos, természetfölötti elemekkel szaporította meg. Így például a sivatag homoktengerét Sir John valóságos tengernek mondja, s azt írja róla, hogy bár egy csepp víz sincsen benne, csupán homok, mégis olyan dagálya és apálya van, mint a rendes tengernek. S hogy ezt a csodát még csodásabbra cifrázza, azt fűzi hozzá, hogy halak is találhatók benne, mégpedig ehetők és igen jóízűek. Efféle különös állat egyéb is akad János pap országában. A sivatagban papagájok tanyáztak, ezek megszólítják az utast és nyájasan eltársalognak vele. Vannak továbbá errefelé a lóhoz hasonló nagyságú állatok, de a nyakuk húsz rőf hosszú és keresztül látnak a legnagyobb házon. (íme a zsiráf a fantázia nagyítóüvege alatt.) A kígyók itt százhúsz láb hosszúak; némelyiknek korona van a fején, lába is van és egyenesen jár rajta, mint az ember. Egyik szigeten a birkák akkorák, mint az ökör, – ilyen nagy birkát Sir John maga is látott. A szigeten lakó óriásokat Sir John nem látta, amiben igen nagy szerencséje volt. Ezek ugyanis harminc láb magas emberek, sőt némelyikük megnő ötvenre is, és az a goromba szokásuk van, hogyha partjuk közelébe hajó téved, begázolnak a tengerbe, kiemelik a hajóból a kezük ügyébe eső tengerészeket, kiviszik a partra, de már útközben elropogtatnak egyet-kettőt közülük, mert legkedvesebb eledelük a nyershús. Ezektől északra még csodálatosabb sziget található. Itt az asszonyoknak drágakőből van a szeme, s ha valamelyik férfira megharagszanak, a tekintetükkel megölik. Mintha egy érzékeny lírai verset olvasna az ember a zafírszemből kilövellő gyilkos pillantásokról! Soká tartana felsorolni mindazokat a csodákat, amelyeket Sir John János pap országában tapasztalt. Nagy veszedelmeken ment is keresztül, amikor átkelt az Ördög Völgyén. Ezt szó szerint kell érteni, mert tele van valóságos ördögökkel. A közepén szörnyű ördögfej mered ki a földből, füstöt okádik és olyan ijesztően forgatja a szemét, hogy senki sem mer a közelébe menni. Mindezek a rendkívüli élmények igen csodálatosak. A bennük való hit még a XIV. század elején is elevenen élt, s épp azért becsületére válik a magyar Valkai Andrásnak, hogy amikor János pap országát döcögő rigmusokban megénekelte, a természetfölötti csodás elemeket egytől egyig kihagyta. Pedig 1573-ban megjelent munkája egyebekben Mandeville útleírásaira támaszkodik, mint ő maga írja: Amint Mande Villái János írta, Jovius Pál püspök mind magyarázta, Azokat olvastam ez versfolyásra, India álapottya írására. De már Indiát összezavarja Etiópiával, mert így emlékezik meg János pap népéről: Magukat Abisszímusoknak nevezik, Mind az negyven országban mely nép lakik. Tudniillik János pap negyven ország fölött uralkodik. Államvallás a keresztény, s pedig – mint Valkai írja – a papok “római módra misét szolgáltatnak orgona szókba”. De vallásukat nem lehet tiszta keresztény hitnek nevezni, mert Valkai szerint János pap többnejűségben él. Tanácsából minden birodalmának Négy feleséget vészen ő magának. Ezer leányi négy szomszéd királyoknak, Kik János papnak társul behozatnak. A jámbor Valkai azzal iparkodik mentegetni a túlzott poligámiát, hogy a királyi utód biztosítása végett van rá szükség. Általában higgadt szemlélettel verseli meg János pap gazdagságát, s nem irigyli tőle sem az ezer leányokat, sem a temérdek aranyatezüstöt. Egyetlenegyszer búsulja csak el magát, mikor a finom borokról ír, amelyekkel a felszolgáló királyok kedveskednek János papnak: Jó bort iszik tiszta arany pohárból. A sert pediglen issza ó kristályból, Maga a bor színe látszanék kristályból, Szegény magyar megissza fakupából. Amiből kitetszik, hogy jó borunk negyedfélszáz esztendővel ezelőtt is volt, de aranykupára nem tellett azóta sem.


Hol volt a földi paradicsom ? Mikor Kolumbusz Kristóf egyik tengeri útján elérkezett az Orinoco torkolatához, ezt írta naplójába: “A tudós geológusok megegyeznek abban, hogy a földi paradicsom valahol a Keleten van. Azt hiszem ez a folyó onnan ered, s így ebben az irányban kell lenni a paradicsomnak, ahová persze csak az Isten akaratából juthatunk el.” Ne mosolyogjuk meg az admirális naiv okoskodását. Csak ma látszik az naivnak. Az ő századában elevenen élt a hit, hogy a földi paradicsom, vagyis az Éden még mindig virul, bár halandó ember aligha közelítheti meg. A legendák aranyos ködébe burkolt hagyomány Keletre helyezte. Keleti utazók hódoltak a hagyománynak, nem merték megcáfolni, inkább maguk is megtoldották. Így azután a hit bizonyossággá erősödött, olyannyira, hogy a térképcsinálók berajzolták térképeikbe a paradicsomot is. Egy IX. századbeli térkép Kína belsejébe iktatta. A XIII. századbeli úgynevezett Hereford térképeken pedig kerek sziget alakjában látható India közelében. A XIV. század utazói közt első helyen kell megemlíteni Sir John Mandeville-t, János pap országának leíróját. Persze hogy beszél ő paradicsomról is. Dehogy hagyná ki. Ő ugyan nem jutott el odáig, de találkozott “szavahihető emberekkel”, akik arrafelé jártak. Ezek szerint Ázsia keleti szélén kezdődik a sötétség országa, és ezen a vaksötét sivatagon túl emelkedik a világ legmagasabb hegye. Olyan magas ez, hogy mikor a hold rendes körútját végzi, majdnem megakad benne. Ez a hegy maga a paradicsom. A hegy lábát hatalmas fal veszi körül; egyetlen bejárata van csak, s ezt magasra csapó lángoszlopok zárják el. A hegyről zúgva rohan alá a négy folyó, amelyeket Mózes említ első könyvének második részében. Olyan rettentő erővel és dübörgéssel rohannak ezek alá, hogyha valaki idáig eljutott is, a vizeken nem bír átkelni, mert elsőben megsiketül a zajtól, azután belefullad az árba. A fejlődő földrajztudomány más módon kereste a paradicsomot. Sajnos nem akadt egyéb adatuk, mint Mózes néhány szűkszavú mondata: “Folyóvíz jő vala ki, pedig Édenből e kertnek megnedvesítésére és onnét oszol vala el, úgy hogy négy folyóvíznek lenne fejévé.” Meg is nevezi a négy folyóvizet. S ezzel mielőtt a paradicsomi alma történetére rátért volna, máris Eris almáját dobta a későbbi évezredek tudósai közé. A bibliai nevek az idők során elkallódtak; nemzet nemzet helyébe tódult, s át meg át keresztelte őket. Tessék például a Pison folyót megkeresni a térképen. Ám a szobatudós gyönyörűséggel vetette rá magát az íróasztal melletti rejtvényfejtésre. A néhai Pison folyó kénytelen volt eltűrni, hogy egyszer a Ganges lett belőle, másszor a Nílus, de még a Volga és a Duna is. Az ő hatásuk folytán Kolumbusz az Orinocót sejtette benne ... Később, amikor komoly ázsiai utazók nyomán Ázsia térképe egyre hitelesebb alakban tárult az európai tudomány elé, a földi paradicsom hívői is komolyabb tudományos felszereléssel vágtak neki a kutatásnak. Alig hinné az ember, hány tudós szentelt esztendőket ennek a reménytelen munkának. Körülbelül nyolcvan elmélet lett a tudományos vajúdások eredménye. Ha a teljesen vad kombinációkat kirekesztjük, a vélemény általában arrafelé hajlik, hogy Éden kertje nincs ugyan már meg, de ha volt, a Tigris és Eufrátesz körül lehetett. Némelyik az Eufrátesz felső folyásánál keresi, másik az alsónál, Babilon mellett. Van olyan tudós is, aki azt mondja: tulajdonképpen oázis lehetett Arábiában. Említettem a vad találgatásokat. Ilyen volt a nagyszerű gondolat, hogy Mózes folyóit allegorikusan kell értelmezni. Vagyis a négy folyó nem egyéb, mint a tejútnak négy ágazata, tehát a – paradicsom fenn volt az ég magasán, a csillagok között. 1924-ben egy érdekes könyv örvendeztette meg a faji felsőbbrendűség fasiszta ábrándvilágában élő német olvasó közönséget. A szerző neve Franz von Wendrin, a könyv címe: Die Ent-deckung des Paradieses (A Paradicsom felfedezése). A szerző elfogadja, hogy az Éden kertje valósággal létezett, s rengeteg adat egybevetésével iparkodik helyét meghatározni. Onnan indul ki, hogy az Ószövetség szavait egész másként kell értelmezni, mint ahogyan eddig tették. A bibliai időkben a zsidók teljesen műveletlenek voltak, s tökéletlen nyelvükkel még a kultúra legelemibb fogalmait sem tudták kifejezni. A szükséges szavakat a velük kapcsolatban levő germán népektől vették át. így maga a “paradicsom” is


germán eredetű. Bontsuk elemeire a szót: Paradies. Pára annyi mint Bar a vagy Baar, s azonos az ős germán Bauer szóval, ami megművelt földet jelent. (Angebautes Kulturland). Épp ily egyszerű – mondja a szerző – a dies szótag magyarázata. Ennek egyéb alakjai: dins, dán, dan –, azaz dán. Vegyük még figyelembe az utolsó s betűt, nyilván egy ősrégi germán birtokos eset kifejezőjét s egyszerre világos lesz az alapszó értelme: Dánok megművelt földje. (Bauerland der Danen.) Mivel azonban egyéb adatok nem támogatják, hogy a paradicsom Dániában lett volna: valamivel odébb Németországban kell a nyomát keresni. Fontos útbaigazítással szolgál maga az Ószövetség. Éva almával kínálja meg Ádámot. Márpedig, ha Éden kertje délen lett volna, ott inkább banán vagy datolya termett volna, semmint alma. Tehát már ebből magából következik, hogy a paradicsom északon volt. Nem követhetem a szerzőt meglepő szófejtéseinek útján, s nem szegődhetem földrajzi kalandozásai mellé sem. Elég a végső eredmény: a földi paradicsom Németországban volt, a Peene folyó völgyében, a mai Demmin városka helyén.

Szent Patrick purgatóriuma Szent Patrick purgatóriuma abban üt el valamennyi más pokoljáró víziótól, hogy nem látomásokról van benne szó, hanem a valósággal létező purgatóriumról, amelynek bejárata Írország egy barlangjából nyílott. A legenda szerint Patrick, Írország apostola, hittérítő munkásságában megakadt. A pogányok nem hallgattak a szent ember szavára. Hiába festette le a hívőkre váró örök boldogságot, hiába rémítette őket a pokol borzalmaival: a pogányok nevettek és azt felelték, hogy majd csak akkor hiszik, ha látják. Patrick püspök nagyon elbúsult ezen és buzgó imádsággal, böjtöléssel esedezett az Úrhoz, adna valamely bizonyságot, amellyel felnyithatná a hitetlenek szemét. Az Úr meghallgatta. Egy éjszaka megjelent előtte és elvezette egy barlang elé; mondván: “íme, ez a barlang levezet a tisztító tüz helyére. Aki igaz hittel, komoly szándékkal lép ide be, huszonnégy óra leforgása alatt végignézheti a bűnösök bűnhődését és az igazak megjutalmazását; ő maga is bűneitől megtisztultan fog távozni. De ha csupán hiú kíváncsiság vezeti, nem látja többé meg a napvilágot!” Úgy is történt. Sokan keresték fel a barlangot a kellő előkészítés után és elmondták, amit odalenn láttak, minek hallatára a pogányokban felbuzgott a hit és tömegesen vették fel a keresztségét. Viszont akadtak olyanok is, akiket nem a hit vezetett oda, hanem rosszakaratú kíváncsiság; ezeket hiába várták vissza, örökké benn vesztek. De azok, akik visszatértek, soha az életben nem nevettek többé... Eddig a legenda. Követi a valóság, hogy ezt az alvilági zarándokutat századokon keresztül igen sokan valóban megtették. Írország nyugati részén, Limericktől északra terül el a Dergh tó (Lough Dergh). Ennek a tónak egy parányi szigetén volt a nevezetes barlang. Az egész sziget hossza 40, szélessége 20 ölet tett. Kis kápolna állott rajta, ezt egy barát őrizte. A barátot egy szomszédos sziget kolostorából küldték ki: ennek a priorja alá tartozott a kápolna és a barlang. Aki a barlangba le akart szállni, kellő ajánlólevelekkel igazolta magát a prior előtt, s ha a ráváró borzalmak elétárása után sem állott el szándékától, megkapta az engedélyt. Az engedéllyel átment a kis szigetre, s ott kilenc napon át elvégezte az előírt ájtatosságokat. Ez idő alatt egy mindössze három láb átmérőjű kis kerek kunyhóban kellett maradnia, ahol ki sem nyújtózhatott, s összekuporodva töltötte a nappalokat és éjszakákat. Napjában háromszor mehetett csak ki, imádkozni a kápolnába. Csak vizet és kenyeret kapott, só nélkül, az utolsó napon semmit. A kilenc nap elteltével a barát beengedte a barlangba, rázárta az ajtót és otthagyta teljes 24 óráig. Azután ismét érte ment, s a hírek szerint volt eset, hogy nem talált a barlangban senkit; a zarándoknak nem volt elég mély a hite, s ott maradt a démonok zsákmányául. Maga a barlang alacsony, szűk, folytatás nélküli odu volt, alig néhány ember férhetett el benne. Ha az ajtót becsukták, sötétség borult a zarándokra, aki a kilenc napos böjttől és virrasztástól ki volt merülve, össze volt törve. Már eleve telebeszélték a fejét mindenféle borzalmas történettel; felzaklatott agyveleje lázálmoknak vált a termőtalajává; látomások


káprázata fogta el, s amikor kiszabadult az önkéntes börtönből, maga is elhitte, amit álmodott. A barlangjárás sok századon át tartott. Hiteles okiratok is maradtak róluk. A londoni Tower levéltárában több bizonylatot találtak, ezekben maga az angol király igazolja, hogy ez meg az a külföldi uraság megtette a zarándokutat Szent Patrick barlangjába. Egy 1397-ben kelt okirat szerint II. Richárd engedélyt adott Raymond rhodosi lovagnak, hogy húsz emberből álló kíséretével felkereshesse a barlangot. A barlangi látogatásokat a barátok feljegyezték s a külföldi levéltárakban több ilyen XII. és XIII. századbeli kéziratot őriznek. Marié de Francé, a XII. század költőnője ezekből vette az anyagot Purgatoire de Saint Patrice című úgynevezett lai-jéhez. Calderon is írt egy úrnapi játékot: El purgatorio de San Patricio. A legszínesebb leírások sorába egy Owen nevű lovagnak a látomása tartozik. A lovag neve utóbb Enniusra latinosult Szegődjünk melléje barlangi körútján. A purgatóriumi látogatás vezérmotívuma az, hogy a démonok tőrbe akarják csalni Ennius lovagot, mindenféle kínzások mutogatásával rémítik, de megígérik, hogy ha visszafordul, nem lesz semmi bántódása. A lovag szilárd marad és minden újabb cselfogásnak ellenáll; ilyenkor a feldühödött ördögök megragadják és össze akarják marcangolni, de a lovag kimondja Jézus nevét, s azon pillanatban erőtlenül hull le róla a démonok karja. így megbizonyosodván, micsoda hatalmas fegyvere van a kísértések ellen, bátor szívvel halad útján, s a pokol ereje megtörik rajta. A purgatórium vagy pokol – mert a leírások összezavarják a két helyet – különféle pontjaira maguk a démonok szállítják a lovagot. Csak az érdekesebb részeket idézem. Elsőbben is óriási mezőség nyílt meg előtte, akkora, hogy nem lehetett látni a végét. A mezőség tele volt mezítelen kárhozottakkal. Egyesek hason feküdtek, tüzes szögekkel leszögezve, s kínjukban a földet rágták. Mások hanyatt voltak lekötözve, testüket mérges gyíkok lepték el, belerágták magukat belső részeikbe és maró mérget fecskendeztek. Szörnyű kínordítás töltötte be a mezőt, a nyomorultak jajgattak, üvöltöttek, káromolták apjukat, anyjukat, de még a mennybéli szenteket is. A gyötrelmek következő helyén még hangosabb volt a jajveszékelés. Ezeket sárkánykülsejű démonok kínozták: vashorgokkal szaggatták ki testükből az ereket, s a marcangolás okozta sebekbe forró ólmot töltöttek. Ugyanitt egy óriás kerék forgott körbe; a bűnösök tüzes horgokkal és izzó láncokkal voltak hozzáerősítve, lábbal fölfelé, fejjel lefelé. Fejük tüzes kemencékbe lógott le, ezekből undok kénes füst szállott fel és beléjük fojtotta a lélegzetet. Volt itt egy nagy ház is; a démonok azt mondották, hogy ez az itteni fürdőház azok számára, akik a földön csupán a testük piperezésének és illatosításának éltek. A fürdőház belsejében jéggel és hóval teli medence volt, ebbe nyakig belesüllyesztve, fogvacogva dideregtek a túlzott testkultúra áldozatai; fenn az ablakpárkányokon pedig nyíllal és gerellyel felfegyverzett ördögök vigyáztak rájuk és azonnal belelőttek abba, aki csak a karját is ki merte dugni a jégből. Ezután felragadták a démonok a lovagot egy hegyre, s onnan még nagyobb mezőség tárult elébe, tömve elveszett lelkekkel. Ezeknek egyik csoportja izzó rostélyra volt láncolva, a rostélyból tüzes szögek állottak ki és átfúrták a szívüket. Más részük nagy kerekek alatt feküdt, a kerék beretvákkal volt kirakva, s ahogy forgott, darabokra metélte őket. Túl ezeken a bűnhődőkön volt egy feneketlen kút, tele tűzzel. A lángok olyan magasra csaptak fel belőle, hogy a szem nem bírta követni. A kút elkárhozott lelkeket köpött ki magából, ezek szörnyű sikoltozások közben röppentek fel a magasba, majd megint visszahullottak a tűztorokba. A hegy másik oldalán egy folyam látszott, olyan széles, mint a tenger. A démonok azt mondták, hogy ez a pokol folyója. Hirtelen nagy szél kerekedett, a lelkek tömegét sodorta a folyó fölé és belevágta annak kénköves hullámaiba. Itt megint megkísértették az ördögök a lovagot, de mert állhatatos maradt, galléron ragadták és belehajították a tüzes kútba; onnan a lángok felröpítették megint a hegytetőre, majd innen alázuhant a pokoli folyóba, s rémületében alig jutott eszébe a mentő szó. Az utolsó pillanatban, már a folyó fenekén mondta ki Jézus nevét, s nyomban rá a folyó másik partján, minden veszedelmen túl ébredt öntudatra. Alig tért magához szörnyű kalandja után, megint körülfogták a démonok és tovább ragadták a kínok újabb mezején. Ennek a talaja csupa tűz és láng volt, s a végtelennek látszó tűzmezőn


olyan sűrűn voltak a lelkek összezsúfolva, mint ahogyan népünnepélyek alkalmával szoktak egymás hegyén-hátán tolongani. De bár égette őket a tűz és fojtogatta a kénköves bűz, s bár kínzóik szüntelenül bárddal és buzogánnyal vagdosták és döngették őket: mégsem káromolták az Istent, hanem könnyes szemüket az ég felé fordították és dicsőítették az Úr jóságát és kegyelmét. Ez a hely volt a tulajdonképpeni purgatórium. (Itt egy kegyes oktatással szolgál a riport. Ennius lovag bámulva látja a szenvedők között unokahúgát, pedig ez istenfélő, tiszta életéről volt ismeretes. Kérdésére bevallotta az asszony, hogy azért van itt, mert a hiúság bűnébe esett: néha-néha kifestette magát, hogy jobban tessék a férfiaknak.) A lovag itt már azt hitte, hogy elérkezett a megpróbáltatások végére, de csalatkozott. Megint csak rátámadt a démonok iszonyatos, minden eddiginél riasztóbb és nagyobb csapata. Előugrott egy főördög és így riadt rá: “Te persze azt hiszed, hogy most már mindent láttál, magát a poklot is. No hát tévedsz, a pokol még hátra van.” Azzal megint nyakon ragadták és egy rettenetes folyó fölé repültek vele; a folyó egyik felében víz helyett láng hömpölygött, másik felében rémületes fekete dágvány örvénylett. Halak helyett tengeri szörnyekkel volt tele, ezek a közéjük hajigált kárhozottakat éles fogukkal összevissza marcangolták. A lovag gyorsan kimondta Jézus nevét, mire az ördögök letették a folyón átvezető hídra és azt röhögték a fülébe, hogy tessék hát, fáradjon át a hídon a túlsó partra, ott majd biztonságban lesz. Igen ám, de a másik partot még csak látni sem lehetett, a híd pedig merő jégből épült és olyan keskeny volt, hogy a lovagnak még a két lába sem fért el egymás mellett. Másodszor: nem volt egyenletes, hanem hullámos, majd emelkedett, majd hirtelen lejtősre vágódott le, úgy hogy szinte elkerülhetetlennek látszott a lecsuszamlás. Harmadszor: nem volt rajta semmi támaszték vagy karfa. Negyedszer: olyan erős vihar száguldott rajta keresztül, amely képes lett volna akár egy házat is felfordítani. Ezen a hídon kellett a lovagnak végighaladnia; alulról a kárhozottak jajveszékelése hangzott fel hozzá, körülötte pedig a démonok üvöltő serege rajzott, akik egyre rémítgették, hogy a legkisebb félrelépés esetén elkapják, s lebuktatják a kínok folyójába. Hogy még jobban elszédítsék, eléje állítottak egy kárhozatra ítélt lelket; az persze nyomban alázuhant, s az ördögök veszett sivalkodással viháncoltak a lovag körül, mert biztosra vették, hogy utána fog hullani. De a lovag nem riadt meg, keresztet vetett és íme, teljes biztonsággal lépkedett a megpróbáltatások hídján. Az ördögök dühe nem ismert határt; nekiestek, s le akarták öklözni a hídról, mire a lovag kimondta ismét Jézus nevét. A démonsereg rettentő ordítozás között elmaradt mellőle, s ő egyszeriben átért a túlsó partra, ahol egy gyönyörű völgy virágos mezején megpihent. VI. Sándor pápa idejében egy római főpap is meglátogatta a barlangot, de biz ott nem tapasztalt semmit. Jelentést tett róla a pápának, mire ez elrendelte, hogy a barlangot be kell zárni. Azóta a kis sziget jelentőségét vesztette és egyszerű zarándokhellyé zsugorodott. A levéltárak mélyén még sok középkori kézirat húzódott meg, hűséges közlői az alvilágot megjárt hívők látomásainak. Az irodalomtörténészek előkotorták valamennyit, amikor arról zajlott a vita, hogy melyikük volt hatással Dante nagy művére. Vajon Orderic Vitai leírása Gauchelin pap látomásáról? Vagy Tondalus kirándulása az alvilágba? Talán az a múlt század elején felfedezett kézirat, amelyben montecassinói szerzetesek jegyezték fel Albericus barát vízióit? Avagy éppenséggel Owen lovag megkísértetése? Én beérem azzal, amit maga Dante mondott a Pokol forrásáról: “A Pokol eredetét abban a világban találtam meg, amelyben élünk”* * Az alvilági víziókról égy belga történettudós, – Óctave Delepierre írt egy összefoglaló művet: Le livre des visions, ou Venfer et le ciel décrits par ceux qui les ont vus. (Londres é. n.) A kis könyv mindössze 25 példányban jelent meg. Egy példánya a bécsi Nemzeti Könyvtárban került a kezembe. Szent Patrick barlangját illetően a legjobb mű Thomas Wright könyve: Saint Patrick's Purgatory, an essay on the legendes of purgatory, hell and paradise current during the middle ages. (London, 1844.)

Rejtélyek és talányok


Kis enigmák A SÁTÁN LÁBNYOMAI 1855 februárjában a londoni Times és még néhány nagy napilap külön tudósítókat küldött ki Devonshire-be, hogy tegyenek részletes jelentést az ott kitört különös pánikról. Ugyanis az emberek este nem mertek az utcára, de még az udvarra vagy a kertbe sem kimenni és rettegve húzódtak meg a házak belsejében. “A sátán jár körül odakünn az éjszakában!” A lelkészek próbálták csillapítani a népet, de hasztalanul. A pánik nem szűnt meg. Mi volt a riadalom oka? A február 8-ra virradó éjjelen sűrű pelyhekben hullott a hó és betemetett minden lábnyomot. Utcákra, kertekre, szántóföldekre és rétekre sima hólepedő borult, seholsem látszott, hogy az éjjel ember vagy állat járt volna odakünn. Ellenben egyetlen rejtélyes lénynek a lábnyomat váltak ki élesen a hóból; olyan élesen, mintha bele lettek volna metszve. Alakjuk és méretük hasonlatos volt egy öszvér patájának a nyomához, de nem párjával követték egymást, hanem egyesével sorakoztak egymás után. Tehát nem lehetett szó négylábú állatról, hanem csakis kétlábúról. De ez az állatvilágnak melyik fajtájához tartozhatott? Az első percekben madárra gondoltak, de rögtön le is tettek róla, mert hiszen madárnak nincs patája. Hogy miért gondoltak először madárra? Azért, mert a lábnyomok nemcsak a földön húzódtak végig, hanem háztetőkön, tizennégy láb magas kőfalak peremén és zárt kertekben, ahová csak kőkerítésen át lehetett bejutni. De ha a rejtélyes lény sem madár nem volt, sem négylábú állat, akkor mi lehetett? Helyesebben kicsoda? A nép egykettőre kész volt a felelettel: kétlábú lény, amelyiknek patája van, nem lehet más, mint maga a sátán. Emiatt kellett a templomokban is szóvá tenni a havas éjszaka talányát. A babonát ki kellett verni a nép fejéből. Viszont, ha nem a sátán cirkált odakinn, kinek vagy minek a lábát illesszék bele a megmagyarázhatatlan nyomokba? Egyik lelkész azzal igyekezett a híveit megnyugtatni, hogy az éjjeli csavargó nem lehetett más, mint egy kenguru. Ez, ha nekirugaszkodik, képes felugrani magas kőfalakra és alacsony háztetőkre is. Ám a hívek a fejüket csóválták: még ha akadna is kenguru, amelyik ekkorát bír ugrani, honnan jöhetett és hová tűnt el? Közelbentávolban sehol sem volt olyan állatsereglet vagy vándorcirkusz, amelyik szökevény kengururól tudott volna hírt adni. A nép továbbra is bizonykodott: a sátán! A sátán! A falvak és majorságok tanultabb emberei végére akartak járni a dolognak. Elsőbben is azt kellett megvizsgálni, hogy az éjszaka vándorának volt-e valamely meghatározott célja, hol kezdődtek és hol végződtek a lábnyomok? Ekkor még furcsább dolgok derültek ki. Összeadva a falvakban ide-oda cikázó, majd erdőn-mezőn keresztülszaladó nyomok hosszúságát, kitűnt, hogy a titokzatos lény azon az egy éjszakán száz mérföldet, azaz százhatvan kilométert nyargalt be! Egyébként sem a start helyére, sem a végső pontra nem tudtak ráakadni, csupán még egy furcsa felfedezést tettek. Egy helyütt a nyomok szántóföldeken át egy szénaboglyáig vezették a sátánvadászokat, s ott megszűntek. Magán a boglyán nem látszott semmi nyom, de a túlsó felén a paták lenyomata ismét előtűnt. Vagyis a Lény átugrotta a boglyát! Bátorszívű vadászemberek a következő éjszakán mindenfelé lesbe álltak és puskacsőre várták a kóbor éjjeli lényt, legyen akár személyesen az ördög. De ez csakis azon az egy éjszakán hagyta ott patájának a lenyomatát és soha többé nem mutatkozott. A laptudósítók a British Museum állattani osztályához fordultak felvilágosítás végett. Ott megvizsgálták a lábnyomokról készült rajzokat, s azt a véleményt adták ki róluk, hogy a természettudomány nem ismer semmiféle olyan állatot, amelytől ezek a nyomok származhatnának.


Amikor a közvélemény belefáradt a sok találgatásba, végre abban nyugodott meg, hogy valamely ismeretlen kétlaki tengeri állat rejtőzhetett el egy hajóban, onnan a partra úszott, bekalandozta a szárazföldet s hajnalra megint visszament a vízbe. Ez az elképzelés persze csak arra volt jó, hogy az egyik csodalényt egy másikkal helyettesítse. Végső eredményben nem lehetett egyebet mondani: ördög tudja, honnan eredtek a kísérteties lábnyomok.

A BARBADOSI SÍRBOLT Barbados szigetének, ennek a nyugat-indiai szigetnek egyik tengerparti templomában volt egy kripta. Ritkán használták, mert csak a csekélyszámú angol kolónia halottait temették oda. Az első koporsót 1807-ben helyezték el benne, ez két év múlva kapott egy szomszédot; majd egy újabb esztendő múlva egy harmadikkal szaporodott meg a néma társaság. Minden alkalommal visszahelyezték a kripta nyílására a zárókövet, s kőművesek a hézagokat cementtel bevakolták. A kő olyan nehéz volt, hogy hat ember kellett megemeléséhez. Mikor 1812-ben a negyedik halott temetésére került a sor, a gyászoló közönség elhűlt ámulatában: a három régi koporsó nem pihent az eredeti helyén, úgy hevert ott, mintha valaki széttaszigálta volna őket. Talán az előbbi temetésnél történt valami hanyagság – gondolták; a három koporsót megint szép rendben egymás mellé sorakoztatták és a negyediket fölébük rakták. Az emberek meghalnak, még ha angolok is. Nemsokára megint egy halottat kellett levinni az örök békesség helyére. De hát szó sem volt ott békességről. A koporsók most már teljességgel összevissza voltak forgatva. Amelyik azelőtt fejjel volt befelé és lábbal kifelé, most megfordult és a lábát irányozta a falnak; a felső koporsó pedig lebillent a helyéről földszinti társai mellé. Nem tudták mire vélni a dolgot, egyelőre hát értesítették a sziget kormányzóját. A kormányzó kiment a helyszínre, de ő sem tehetett egyebet, mint hogy a zárókövet lepecsételte, homokot hintett a kripta elé és a templom őreit a legéberebb vigyázásra utasította. Semmit sem használt. A következő alkalommal a kriptát megint csak feldúltan találták; a koporsók egymás hegyén-hátán hevertek. A homokon semmiféle lábnyom sem látszott, a kormányzó pecsétje sértetlen volt. Tehát gondolni sem lehetett rá, hogy valaki kívülről hatolhatott volna oda be. Akárhogyan is, ezentúl senki sem merte a halottját ide eltemettetni. Megindultak a találgatások. Arról a feltevésről eleve le kellett mondani, hogy sírrablók kereskedtek volna odalent. Már csak azért is, mert a koporsók teljesen épek voltak, feltörésnek a kísérlete nem látszott rajtuk. Földindulás? Igen erős rengés kellett volna ahhoz, hogy a koporsókat fölemelje és összedobálja, különösen a legutolsó, jól táplált testű gentleman megfelelően nehéz koporsóját a többiek tetejéből a földre zuhintsa. Az idő tájt pedig a szigeten semmiféle rengés sem bolygatta meg a föld nyugalmát. Tengeráradás? Még ha ilyesmit el lehetett volna is képzelni, a kripta tökéletesen száraz volt, egy cseppnyi víznek sem volt a kőpadlón, a falakon vagy a koporsók fáján nyoma. Pedig csak hatalmas áradat lett volna képes a koporsókat meglebegtetni és szanaszét dobálni. Babonás emberek néger varázslatra gondoltak. Viszont ha már egy néger varázsolni tud, nem lehet róla akkora ostobaságot feltételezni, hogy tudományát a koporsókkal való dominózásra fogja felhasználni. A rejtély megoldatlan maradt.

RÉGÉSZETI TALÁNYOK 1633-ban jelent meg a tudós jezsuitának, Drexeliusnak Aeternitatis Prodromos (Örökkévaló Prodromos) című könyve. Ez a könyv egy rejtélyes, megmagyarázhatatlan értelmű sírfeliratot ismertet. Bologna környékén találták, s ma is megvan, a beauvais-i múzeum őrzi. De az értelmét nem lelték meg a tudósok, bár 300 év óta időnként újra meg újra lobbot vetett körülötte a vita. Könyveket írtak róla, újságok hasábjain kereskedtek a magyarázat után, minden eredmény nélkül. Azután elfelejtették a dolgot, majd pár évtized után valakinek ismét eszébe jutott, s az egészet újra felmelegítették.


A felirat latin szövegű és emigyen szól: Aelia, Laelia, Crispis, nec vir, nec mulier, nec androgyna, nec puella, nec juvenis, nec anus, nec pudica, nec impudica, sed om-rita; sublata neque fame, neque ferro, neque veneno, sed omni-bus; nec coelo, nec aquis, nec terris, sed ubique jacet. Lucius Agatho Priscius, nec maritus, nec amatőr, nec neces-sarius, neque moerens, neque gaudens, neque flens; hanc nec molem, nec pyramidem, nec sepulchrum, sed omnia: scit et nescit, quid posuerit. Hoc est sepulchrum intus cadaver non habens, hoc est cada-ver sepulchrum extra non habens: sed cadaver idem est sepulchrum sibi. ““Aelia, Laelia, Crispis, sem férfi, sem asszony, sem csira, sem lány, sem ifjú, sem öreg, sem szemérmes, sem szemérmetlen, hanem valamennyi; sem éhség, sem kard, sem méreg által nem halt meg, hanem valamennyi által; nincs sem az égben, sem a vízben, sem a földben, hanem mindenütt. Lucius Agatho Priscius, aki sem férje, sem barátja, sem szolgája, sem szomorú, sem örvendező, sem könnyező, állította neki ezt a sem sírkövet, sem piramist, sem koporsót, hanem valamennyit; tudja is, nem is, hogy mit állított neki. Koporsó ez, amely nem rejt magában holttestet, holttest ez, amelynek nincsen koporsója; hanem a holttest a koporsója saját magának.” A felirat homálya cseppet sem ritkult meg az eltelt háromszáz esztendő alatt. A tudósok – köztük olyan nagynevűek, mint Spon, Licetus, Boxhornius stb. – tizenhét különböző megoldásra véltek rábukkanni. Mindegyik a maga megfejtése érdekében szerkesztett többékevésbé hosszú, tudománytól vemhes értekezéseket, íme a tizenhétféle megoldás: 1. A tengerbe hulló eső. 2. A matéria prima, vagyis a bölcsek kövéhez megkívántató ősanyag. 3. A higany. 4. Niobe avagy a lélek. 5. Az árnyék. 6. A szerelem. 7. Fecsegés, ügyvédi fortély. 8. Egy eunuch. 9. Egy embrió, aki ha megszületett volna és leány lett volna, férjhez ment volna Lucius Agathóhoz. 10. A kender. (???) 11. A nemzés. 12. Platón eszméje. 13. A megtartóztatás. 14. Johanna papissa (az asszonypápa). 15. A barátság. 16. Agatho élő férfi, de Laelia gonosz szellem, succubus. 17. Három különböző holttest, amelyeket három különböző személy temetett el. Tizennyolcadiknak csatlakozott egy A. Guilneth úr 1833-ban megjelent könyvével. Ezt egészében a nagy probléma megfejtésének szentelte. A végső eredmény, amelyre kilyukadt, a következő: “A megfejtést maga a sírfelirat tartalmazza.” Ez a megoldás talán a leglogikusabb, mert az az értelme, hogy nincs semmi értelme. Kár lenne továbbra is rángatni a fátylat, amely Aelia Laelia titkait rejtegeti, aki sem férfi, sem nő, sem hermafrodita, hanem valamennyi. Mind a tizennyolc megoldásra áll az, hogy sem jellemző, sem kielégítő, sem erőltetett, sem találó, sem okos, sem hülye, hanem valamennyi. *. Másik ilyen rejtelmes sírfeliratot Lyonban találták, a város kapuján kívül. Így szólt: Ci-git le fils, ci-gít la mére, Ci-git la fille avec le pere, Ci-git la soeur, ci-git le frére, Ci-git la femme et le mari; Et ne sönt que trois corps ici. “Itt nyugszik a fiú, itt az anya, Itt nyugszik a leány az apjával, Itt nyugszik a nővér, itt a fivér, Itt a feleség és a férj; S mégis csak három test van itt!” E fölött is nagy viták kavarogtak. Magam részéről azt hiszem, hogy incestusról van szó.


Régen a vérfertőzést halállal büntették, sőt nem csupán a vétkező párt végezték ki, hanem a hóhér kezére adták a bűnből született ártatlan csecsemőt is. Megvan hát a legegyszerűbb magyarázat: egy apa vétkezett a leányával, született egy fiúgyermekük, s miután mind a hármat kivégezték, valamennyiüket egy sírba temették, a városon kívül, esetleg az árokban. Az ilyen gyalázatosságot elrettentő példaképpen közhírré kellett tenni, s így történhetett, hogy valamely tudákos elme ebben a formában örökítette meg az esetet. Efféle találós mesék a sírköveken akkoriban nem voltak ritkák. Példa rá a következő, ártatlanabb fajtájú epitáfium, ez a XVII. század végén még megvolt Párizsban, a ferencesek zárdájában: Hic Nicolaus, filius minor Joannis de Sancto Quirico civis civitaús Senarum, qui obiit anno Domini 1338, die dominica duo-bus Jovis diebus mensis Augusti. Vagyis a néhai azon a héten halt meg, amelyben két csütörtök volt. Miféle furcsa hét lehetett az? Íme a megfejtés: amikor XII. Benedek pápa egy csütörtöki napon bevonult Párizsba, akkora eső volt, hogy az ünnepségek lehetetlenné váltak és el kellett őket halasztani másnapra. Ez a másnap péntek volt ugyan, de mert a pápa felmentést adott a böjt alól, elnevezték második csütörtöknek, így érte a szerencse a néhai Nicolaust, hogy nem vehetett ugyan részt az ünnepségeken, de azáltal, hogy sikerült a ritka héten meghalnia, érdekes sírfeliratra és kései nevezetességre tett szert. A. E. I. O. U. Ez a rejtélyes öt betű III. Frigyes német-római császár síremlékén látható. Állítólag a császár jelmondatának volt az ötletes rövidítése. De hogyan szólt a jelmondat? Miután maga a császár nem adott felvilágosítást, egész sereg tudós esett neki, hogy kihüvelyezze a betűk értelmét. Lambecius, a XVI. században a bécsi császári könyvtár igazgatója 59 féle magyarázatot agyalt ki, ezek közül ő maga a következőt vélte legtalálóbbnak: Austriae Est imperare Orbi Universo. Alles Erdreich ist Oesterreich Uentertan. (Szabadon: Ausztria Egész ismertvilág Országain Uralkodik.) A tudós könyvmoly azt is kisütötte, hogy a jelmondat voltaképpen jós mondat: lásd Dániel próféta álmát a négy fenevadról, illetve négy királyról, akik közül a negyedik a világ végéig fog uralkodni. Ez a negyedik a német-római császár lesz, miután előtte már három nagy hatalom levitézlett, nevezetesen az asszír, a perzsa és makedón. 1580 táján egy Johann Rasch nevű orgonaművész is ráadta a fejét a talányfejtésre. Több száz megfejtése közül ezek a népszerűbbek: Austria Erit In Őrbe Ultima. (Ausztria lesz a világon az utolsó.) Austriae Érint Imperatores Orbis Ultimi. (Ausztria császárai lesznek a világon az utolsók.) Auf Erden ist Oesterreich Unsterblich. (A földön Ausztria halhatatlan.) Mikor Ferenc József trónra lépett, megszületett a legfrissebb változat: Austria Est Imperium Omnipotens Unita. (Az egyesített Ausztria mindenható császárság.) Hm.

A véletlen játékai Túlságosan jól ment a sora Polykratésnek, Samos tirannusá-nak. Hatalom, kincs, hadidicsőség esőstől hullott az ölébe. Barátja az egyiptomi király figyelmeztette is, hogy sok a jóból megárt; az istenek irigyek; tegyen valamit, nehogy megharagudjanak rá. Polykratés hát gondolt egyet és remekművű ékköves gyűrűjét belehajította a tengerbe. Hérodotos, amikor az esetet elmondja, nem szól arról, hogy temérdek gazdagságához képest a gyűrű alig jelentett többet, mint az a nadrággomb, amelyet a szentgotthárdi barátok menedékházának hálás vendégei távozásukkor a perselybe dobnak. A következmények megmutatták, hogy az istenek is


így gondolkoztak. Másnap egy halász fogott egy halat, feladta az udvari konyhára, ott felvágták a hasát és kihullott belőle a gyűrű. Nem kellett az isteneknek. A többi nem ide tartozik. Hogy utóbb elárulták, elfogták és elevenen megnyúzták, az legfeljebb Samos népét érdekelhette, amelyet tizenegy esztendeig nyúzott. A történetet – akár igaz, akár nem – akkor szokták felfrissíteni, amikor a véletlen játékairól van szó. Ismerjük azt az elméletet, amely szerint minden, ami történni fog, eleve meg van határozva. A tengerben már készenlétben ficánkolt a hal és várta a gyűrűt, s a parton a halász már igazgatta a hálót, amely hivatva volt a halat kifogni. Más magyarázó a fejét rázza. Nem kell úgy felfújni a dolgot. Előfordulhat, hogy valaki bedob vagy beejt egy gyűrűt a vízbe –, az is megtörténhetik, hogy egy hal utánakap és lenyeli –, s végül, miután naponkint nagy csomó halat szoktak a tengerből kifogni, köztük az is horogra kerülhet, amelyiknek a gyűrű megakadt a hasában. Nincs hát itt semmiféle túlvilági beavatkozásról szó. A fejrázónak kell igazat adnom. John Brand, a neves angol régiségbúvár, Newcastle város történetéről írt könyvébe felvette Sir Francis Anderson esetét, aki a Tyne hídján addig játszadozott a gyűrűjével, amíg az kicsúszott az ujja közül és szerencsésen beleesett a folyóba. A “szerencsésen” kifejezés ezúttal helyénvaló, mert pár napra rá szakácsa a piacon vett egy halat, s amikor odahaza felbontotta, kigurult belőle a gazdája gyűrűje. John Brand a legkomolyabb régészek sorába tartozik (Popular Antiquities [Ismert régiségek] című úttörő munkáját 170 év óta is új meg új kiadásokban használják), nem lehet róla feltételezni, hogy holmi pletykákkal rontotta volna a munkája hitelét. Minden részletében ismerjük annak a gyűrűnek a történetét, amelyet Sir Matthew Wood kapott ajándékba Karolina királynétól. Sir Matthew London polgármestere volt abban az időben, amikor IV. György megindította válóperét felesége ellen. A hírhedt botrányperben a polgármester a királyné mellé állt, s ez háláját rótta le a gyűrűvel. Köve alá a szerencsétlen királynénak egy kis hajfürtje volt foglalva, s a karikába vésett körirat így szólt: An expression of gratitude from Caroline. A lordmayor fia, John Page Wood, ezzel a gyűrűvel az ujján fürdött egyszer a lowestofti tengeri fürdőben. A gyűrű lecsúszott az ujjáról és a vízbe esett. Hiába hozatott búvárokat, hiába kotortatta fel a vízfenéket, a gyűrű nem került elő. Évek múlva a kontinensen utazott. A vasúti kocsiban szemben ült vele egy úriember, s amint annak a kezére pillant, ott látja csillogni a tulajdon elveszett gyűrűjét. Az útitárs gorombán tért ki a magyarázat alól, de amikor John Page Wood megmondta, mi van belül a karikába vésve: megpuhult és elmondta, hogy ő a gyűrűt egy lowestofti antikváriusnál vette, s az azt beszélte róla, hogy egy halnak a gyomrában találták, amelyik a tengerben nyelhette el. A boldog tulajdonos persze elnyelte a gorombaságokat és kiegyezett az útitárssal.

A TALÁLKOZÁSOK VÉLETLENE Mindenkinek az élete tele van véletlenekkel. Olykor aprók, jelentéktelenek, következmény nélküliek –, de olykor fontosak, sőt akár végzetesek. Hiszen voltaképpen minden fertőző betegséget a véletlennek köszönhetünk. Ha éppen arra a villamosra szállunk fel, s éppen a mellé az influenzás úr mellé kerülünk, aki bacilusait derűsen és férfiasan beleköhögi a kocsiba és megsértődnék, ha rászólnánk, hogy tartsa a zsebkendőjét a szája elé: nem támadna meg a betegség, minden bonyodalmával együtt. Vegyük szemügyre a találkozások véletlenét. Voltaképpen egy semmitmondó utcai találkozás sem egyéb véletlennél. De akad másfajta is. El kellene intéznünk egy fontos ügyünket. Törjük a fejünket, hogyan kerülhetnénk össze az illetővel, akitől az elintézés függ – és egyszerre csak mellénk telepedik a villamoson. Ezúttal a véletlen a köhögő ember helyett vezényelte hozzánk. Viszont van egy másik ügyünk: sietünk, hogy még elcsíphessük az illető urat, akitől az elintézés függ – s az utcán belénk botlik egy ismerősünk, feltartóztat, beszél és beszél, nem sikerül lerázni – ezalatt az illető úr elmegy hazulról, aznap nem is tér vissza, s az ügynek befellegzett. Buda ostroma után visszatértünk összelőtt, alig lakható otthonunkba és megpróbáltuk


folytatni az életünket. Az első kísérlet szánalmasan ütött ki. A tűzhely olyan borzalmasan füstölt, hogy még a konyhában sem lehetett megmaradni, nemhogy a mindennapi bablevesünket meg lehetett volna főzni. Honnan kerítsünk kéményseprőt? A nagy felfordulásban még kérdezősködni sem lehetett, hogy merre van? Él-e egyáltalán a régi kéményseprő, aki azelőtt a mi vidékünkön a füstöt faragta. Csüggedten ballagtunk feleségemmel a Roskovics utcán, hát az utca másik végéről jön ám velünk szembe a mi régi kéményseprőnk! Majdnem összecsókoltam a kormos ábrázatját. A mindennapi bablevesünk meg volt mentve. Mit szólna ehhez a matematikus? Megkérdezne bennünket is, a kéményseprőt is, hogy évenkint hányszor és mikor szoktunk végigmenni a Roskovics utcán. A kapott számokat összevetné a távolságokkal és időpontokkal, megátalkodottan szorozna, összeadna, és kivonna – végül higgadtan kijelentené, hogy a találkozás éppenséggel nem csodálatos, annak okvetlenül be kell következnie, ha mi is, a kéményseprő is mindössze tízezerszer megyünk végig a Roskovics utcán. Hogy hamarább esett meg, arról a matematika nem tehet. Szép. De miért éppen most, a végső szükség pillanatában történt a találkozás? Hétköznapi, jelentéktelen kis eset volt ez, de abban az időben olyan érzésem volt, mintha valami jószándékú kéz rendezte volna. Rút szerénytelenség volna feltételeznem, hogy felsőbb hatalom avatkozott a bablevesünk sorsába, de hát egyszer bableves, másszor komolyabb sorsfordulat. Hány szerelem virult ki, hány házasság köteléke fonódott az első találkozás után! S ha nyomon követjük a szeretők és házasok további életútját, új életek, új sorsok távlata nyílik meg előttünk, vagy a halál kezét látjuk, amint új bonyodalmakat teremt. Mindez amiatt, mert valakivel történetesen összekerültünk. Véletlen találkozás vagyont hozhat és vagyont semmisíthet meg, örömet okozhat és bánatot szerezhet.

AZ ŐRÜLT PORTUGÁL A véletlen találkozások egyik legérdekesebb esete Londonban történt, Cromwell idejében. A portugál követ öccse, Don Pantaleon de Saa, néhány honfitársával sétálgatott a New Exchange nevű bazárépület csarnokában. Az akkori előkelő világ divatos találkozóhelye volt ez. A portugál urak franciául beszélgettek és nem tudni, mi okból, szidták az angol kormányt. Meghallotta ezt egy Gerard nevű angol ezredes, odalépett hozzájuk és fel akarta világosítani őket, hogy nincs igazuk. Don Pantaleon hazájában nagy úr volt, a máltai lovagrend tagja, s mint ilyen, majd szétrepedt a gőgtől. Nem tűrhette, hogy felelősségre vonják. Némi szóváltás után kard ki kard, a portugálok nekiestek az angolnak. Néhány angol úr közbevetette magát; nagyobb baj nem történt, mindössze egyik portugál kapott egy vágást az arcára. Első véletlen; miért kellett a portugáloknak épp akkor menniük a bazárba és ott franciául beszélniük, amikor a franciául értő Gerard ezredes is ott volt, s ez éppen mellettük haladt el? Ami ezután következett, azt rendes polgári ésszel alig lehetne elhinni, ha akták nem tanúskodnának róla. Don Pantaleon, noha egyáltalán nem volt igaza, bosszúért lihegett. Nem tudom, honnan eredt az “őrült spanyol” tréfás kifejezés, de ezúttal a máltai lovagra komolyan ráillett volna, hogy őrült portugál. Azt a szörnyű bolondot cselekedte, hogy másnap összeszedett ötven fegyveres portugált, s ezeknek az élén berontott a bazárba. Nemcsak Gerard ezredest keresték, hanem bosszúvágyukat kiszélesítették és azt kiabálták: le minden angollal! Tették ezt az angol főváros kellő közepén! Nemcsak kiabáltak, hanem kivont karddal rohanták meg a békésen társalgó angol urakat. Valóságos kis csata támadt, az angolok is kardot rántottak, vér folyt, sebesültek vonaglottak a földön; végül az utcáról becsődült tömeg a megbomlott portugálokat kiszorította a bazárból. De a csetepaté közben az történt, hogy Don Pantaleon, aki egyre Gerard ezredest kereste, összetévesztett egy angol férfit az ezredessel, pisztolyát ráfogta és agyonlőtte. További véletlen: az egyik ember megmenekült, mert aznap nem ment el a bazárba –, a másik meghalt, mert épp akkor odament. Don Pantaleon embereivel bemenekült a portugál követség házába. Az ezernyire dagadt tömeg utánuk tódult, körülvette a házat és be is tört volna oda, ha a közben odaérkező lovasgárda el nem állja az útjukat. A gárda kapitánya beüzent, hogy adják ki a gyilkost, de azt üzenték vissza, hogy szó sem lehet róla, mert a követséget a területenkívüliség joga illeti meg, s épülete szent és sérthetetlen menedékhely. Az


üzengetések folytatódtak. A kapitány üzent Cromwellnek, Cromwell üzent a követségnek. Az utóbbi üzenet rendkívül udvarias volt. A Lord Protector a legnagyobb mértékben tiszteli a követség jogait, nem is avatkozik az ügybe, mindössze kénytelen lesz a lovasgárdát a ház elől elparancsolni, s azután a követség lássa, hogyan bír a tömeggel. Erre a forró portugál vér lehűlt és Don Pantaleont kiadták. Hogy rövidre fogjam az ügyet, Don Pantaleon angol bíróság elé került. A portugál diplomácia mindent elkövetett, hogy kihúzza a bajból, de csak halasztásokat sikerült elérnie. Egy teljes esztendeig ült Don Pantaleon a börtönben, akkor letárgyalták az ügyét és akasztófára ítélték. Hiába mozdult meg az egész diplomáciai kar és kért kegyelmet Cromwelltől, ez hajthatatlan maradt. “Vér folyt, igazságot kell szolgáltatni” – mondta és csak annyit engedett, hogy a meggyalázó bitófát fővételre enyhítette. Kivitték hát Don Pantaleont a kivégzés helyére, előkelő úrhoz illően hatlovas hintón, a portugál honfitársak díszkíséretével. Most következett a második, legcsodálatosabb véletlen. Miközben don Pantaleon várja a sorsa beteljesülését, megáll egy másik hintó a vérpad előtt és kiszáll belőle Gerard ezredes. De a keze hátra volt kötve ... Az történt ugyanis, hogy mialatt Don Pantaleon a börtönben ült, az ezredes egy összeesküvésbe keveredett Cromwell ellen és halálra ítélték. Angliában az volt a szokás, hogy az elítélteket bizonyos törvénynapokra összegyűjtötték, hogy a hóhér sommásan egyszerre végezzen velük. A véletlen addig mesterkedett, ami; sikerült a két ellenfél között az egykor elmaradt találkozást létre hoznia.

AZ ÉLETMENTŐ VÉLETLEN Újságok, hetilapok gyakran közölnek kis kerek történeteket szerencsés véletlenekről, amelyek megmentették az eset hősét attól, hogy áldozata legyen ennek vagy annak a katasztrófának. Rendszerint hajóról, vasútról, repülőgépről van szó. A párizsi kereskedő Marseille-be készül, hogy ott hajóra szálljon. A vonatindulás előtt átöltözik, siettében elejti a gallérgombját, s ez a gallérgombok szokása szerint úgy elgurul, hogy alig lehet megtalálni. Végre előkerül, de a késedelem elegendő ahhoz, hogy a kereskedő a vasútról lemaradjon. A következő vonattal már későn érkezik Marseille-be, a hajó is elment. Útközben azonban mindenestől elsüllyedt. A világhírű berlini sebész repülőgépen indult Rómába, hogy súlyos műtétet végezzen egy betegen. Egy kis olasz városban a gép leszállt, mert valamit igazítani kellett a motorján. Volt félóra ideje, hát a professzor bement a városba kávézni. De kifelé menet a kávéházból elvétette a kijárást, másik utcára lyukadt ki, mint amelyen idejött, itt nem ismerte a járást, eltévedt, bolyongott, s mire a repülőtérre ért, a gép már elrepült. Nem jutott messzire, mert lezuhant és utasait maga alá temette. A professzor életét a csésze kávé megmentette. A művésznő vasúton ült. Egy kanyarodónál kalapdoboza kiesik a hálóból és kigurul a folyosóra. A művésznő utána ugrik, hogy felszedje. Azon pillanatban a vasút összeütközött egy tehervonattal, a fülkében levő utasok mind meghaltak, a művésznő megmenekült. Egy vacsorán halat ettek, egyik vendéghölgynek az első falatnál torkán akadt a szálka, majd megfulladt, kocsira tették, orvoshoz küldték. A többiek tovább falatoztak, de a hal nem volt friss, halmérgezést kaptak. Ketten meghaltak, a többi súlyos beteg lett. A szálkát nyelt hölgy megmenekült. Folytathatnám a véletlen rejtelmes beavatkozásainak történeteit, de sajnos, az életmentő tárgyak szerepe gyanút keltő. Inggomb, csésze kávé, kalapdoboz, halszálka: veszedelmesen hasonlítanak az angol és amerikai magazinokat ijesztő sokasággal elárasztó storyk kellékeihez. Poe Edgár rejtelmes történeteit akarnák utánozni, az ő képzelőereje és íróművészete nélkül. Nem tagadom, csakugyan előfordulhatnak ilyen meglepő megmenekülések, de a sok story annyira elrontja a hitelüket, hogy az ember akkor sem hajlandó elhinni a történetüket, ha véletlenül igazak is.

TIZENHÁRMAT ÜTÖTT AZ ÓRA... A londoni Westminster apátság híres toronyórájának, a Big Berniek volt egy előde, a Great


Tom. Ezt a XVIII. század végén áthelyezték a Szent Pál székesegyház tornyába. Mikor még régi helyén volt, történt a következő eset: A királyi palota előtt álló őrszemet azzal vádolták, hogy éjszaka elaludt az őrhelyén. Nem tudni pontosan, mi alapon szakadt fejére a vád, de mindenesetre súlyos gyanú szólhatott ellene, mert haditörvényszék elé került. Ott mennyre-földre esküdözött, hogy ő nem aludt el, ébren virrasztott egész éjszakán át, olyannyira, hogy még a Great Tomot is hallotta, amint éjfélkor tizenhármat ütött. A bírák fejüket csóválták a bolond beszéd hallatára és a katonát irgalmatlanul elítélték. Az esetnek híre futott és a székesegyház embereinek szöget ütött a fejébe. Great Tom az utóbbi időben gyanúsan viselkedett; mintha valami hiba esett volna a szerkezetében. Megvizsgálták és kiderült, hogy azon az éjszakán csakugyan megbomlott és eggyel többet ütött a kelleténél. A katona igazat mondott. Felmentették, megjutalmazták. Semmiféle matematikus sem állíthatja, hogy egy toronyórának valamikor okvetlenül tizenhármat kell ütnie tizenkettő helyett –, és semmiféle okkult elmélet sem vitathatja, hogy egy silbak megmentése végett túlvilági erők éppenséggel London nagyharangját fogják hamis kongásra ösztökélni, amikor akárhány egyéb módjuk lehetett volna, hogy kihúzzák a bajból. Tiszta, tökéletes példája volt a semmivel sem törődő véletlennek.

TUDOMÁNY ÉS VÉLETLEN Mégis meg kell adni a véletlennek, hogy olykor pártolja az emberiség békés céljait is. Sok hírünk van arról, hogy valamely igen fontos találmányt vagy felfedezést a véletlen ugrasztotta ki a tudós agyából. Azt ugyan megcáfolták, hogy Newtont az orra előtt lehulló alma vezette rá a nehézkedés törvényére –, viszont igaz, hogy a Montgolfier testvérek léghajója véletlennek köszönheti a létrejöttét. Volt egy papírmalmuk, s egy ízben a munkások a felgyűlt ócska papírhulladékot kihordták és elégették. Egyszerre csak kísérteties látvány tárult eléjük: egy kiselejtezett papírzacskó kiröppent a zsarátnokból és mint valami poraiból megelevenedett főnixmadár, szabadon lebegett ide-oda. A beléjeszorult és megmelegedett levegő repítette fel. A meleg levegővel töltött léggömb ötlete megszületett! Plinius azt meséli, hogy valahol a szíriai tengerparton összezúzódott egy salétrommal megrakott hajó. Más hajósok arra jártukban éppen ott pihentek meg, s ott akarták megfőzni az ebédjüket. Tüzet csak raktak volna, de a fövenyes parton nem akadt tűzhelynek való kő, amire a fazekat rátehették volna. Odahordtak hát néhány salétromkockát és azokból raktak tűzhelyet. A főzés nem sikerült ugyan, mert a salétrom megolvadt –, ámde mikor összevegyült a fövénnyel, áttetsző, tiszta test álmélkodtatta el a hajós népet. Megszületett az üveg. Legalábbis Plinius szerint. Hitelesebbnek látszik egy történet az üveg felhasználásáról. Borelli, a híres pisai professzor úgy mondja el, hogy egy Janson Zakariás nevű middelburgi optikus gyerekei apjuk üzlete előtt tanyáztak és érdeklődve nézegették a templom ormán büszkélkedő kakast. Üvegcserepek hevertek a földön, merő játékból fölszedtek néhányat és a szemükhöz illegették. Egyszerre csak elrikkantották magukat: “Apa! lejött a toronyról a kakas!” Az optikus kijött a boltból és kiderítette, hogy az egyik üvegcserép konvex volt, a másik konkáv, s a gyerekek véletlenül megfelelő távolságban tették a szemük elé, mire a kakas a templom tornyáról csakugyan lejött. íme az első távcső. Általában a véletlen sok találmány és felfedezés ötletét pattantotta ki, sőt a tudós kísérleteinél bizonyos mértékig számíthat is a véletlenre. Miért ne? Mikor a véletlen olyan elképesztő dolgot is mívelt már, aminő az egyiptológus tudós esete volt a hieroglifákkal.

AZ EGYIPTOMI KÉZIRAT Ennél csodálatosabb és furcsább történetet talán nem is ösmerünk. Thomas Young angol egyiptológus, miközben a nevezetes rosette-i kőtábla hieroglifáinak megfejtésével bajlódott, összehasonlítás céljából egyéb papiruszokat is átvizsgált. Egy ilyen kézirat különösen megragadta a figyelmét, mert a hieroglifák közt három szó görög betűkkel volt írva. A három szó, helyesebben három név ez volt: Apollonius, Antimachus, Antigonus. Ezzel azonban nem jutott előbbre; a hieroglifák némák maradtak és nem árulták el a titkukat. Meddő fejtöréseinek közepette megérkezik egy barátja Egyiptomból és átad neki egy köteg


papiruszt azzal, hogy Tébában vette egy arabtól. A tudós forgatja, nézegeti a papiruszokat: mind csupa érthetetlen hieroglifa volt. Mégis volt köztük egy görög nyelvű, s amint ezt a kezébe veszi, megakad a szeme ezeken a szavakon: Antimachus, Antigonus, Pontis Ápollonii. Ugyanazok a nevek, mint amelyek az ő kéziratában incselkedtek a szemével. Azt hitte álmodik! Olvassa a szöveget: hát pontos görög fordítása volt az ő hieroglifákkal írt kéziratának. A kihüvelyezés most már könnyen ment, s ezzel megtörtént az első lépés a rosette-i kőtábla titkának megfejtésére is. Dr. Young mosolyogva szokta mondani, hogy őt most már ezentúl egyiptomi varázslónak fogják nézni. A tébai lelet kétezer évig rejtőzött valahol és íme: egy arab épp akkor ássa ki és egy angol épp akkor veszi meg tőle és hozza el Londonba, amikor arra a tudósnak a legnagyobb szüksége volt.

A VÉLETLEN TRÉFÁLKOZIK Biedermann Flodoard báró, Goethe-filológus, meglátogatta egy lipcsei barátját, s néhány napig nála lakott. Egy könyvespolc is volt a szobájában, s amint a könyveket nézegette, szemébe ötlött egy kötet: olyannak látszott a formája és a kötése, mintha édesapjának egy munkája volna. A szépnevű báró apjának is szép neve volt: Waldemar. Egyébként szintén ismert Goethe-kutató; részt vett a nagy weimari kiadás munkálataiban is. A fiú kiveszi a könyvet, felüti a címlapot; hát mégsem az apja könyve volt, hanem egy történelmi regény, ezzel a címmel: Der falsche Waldemar. Más történet: Az orleansi herceg felesége, a levelezéséről híres Liselotte, egyik levelében Durford márkinénak egy Jupiterszoborral esett kalandjáról ír. A szobor Durford marsallnak, a márkiné bátyjának a kertjében állt és olyan tökéletes volt, hogy szinte megszólalt Az asszony egyszer a kertben sétált és unta magát. Unalmában a csevegéshez szokott nagyvilági hölgy a szobor elé állt és azzal kezdett beszélgetni: – No te Jupiter! Azt mondják, hogy szinte megszólalsz; hát szólalj meg és szórakoztass. Abban a pillanatban egy irtóztató dördüléstől reszketett meg a levegő. A márkiné – ha szabad egy előkelő hölgyet ilyen kifejezéssel illetni – nyavalyássá lett ijedtében; összeesett, úgy találták meg a földön elnyúlva, alig bírták életre locsolni. Még utána is hetekig nyomta az ágyat. Pedig nem Jupiter tonans dörgött le a magasból a tiszteletlen kötekedőre, hanem a szomszédságban egy lőporos malom robbant fel. A véletlen nem válogat az eszközeiben, ha tréfálkozni akar. Egyszer azt vette a fejébe, hogy magával a tűzoltókészülékkel fog tüzet okozni. 1937-ben történt, egy liverpooli áruházban. Vihar keletkezett, a szél ereje kivágott egy ajtót és nekicsapta a falnak, éppen ott, ahol a tűzoltókészülék lógott. Az ütődés olyan erős volt, hogy benyomta a gombot, amellyel a készüléket működésbe lehetett hozni. Ez hűségesen működni is kezdett és kilövellte a tűz oltására alkalmas folyadékot. A vízsugár azonban megint csak bajt csinált: a céllövő biztonságával talált el szemben egy villanyos kapcsolót. Rövidzárlat keletkezett, a vezeték drótjai izzani kezdtek, izzásukat a vihar egyre jobban élesztette; végre tüzet fogott a faburkolat is, amelybe a kapcsoló be volt ágyazva, s egyszeriben tűzbe borult az egész áruház. A csíny sikerült: a tűzoltókészülék gyújtogatott. Cifrán csinálta, de megcsinálta. A véletlen nem átallja, hogy gonoszságaihoz természeti erőket használjon fel. Akár az egyik leghatalmasabbat, a villámot. 1937 őszén a budapesti lapokig is eljutott az a finnországi hír, hogy egy földművesnek a házába beleütött a mennykő és furcsa dolgot cselekedett. A kéményen jött be, az ablakon ment ki, s közben a gazdát megsimogatta. Kissé támolygott, de nagyobb baja nem lett. Azonban, mikor a tükörbe pillantott, majd leült a csodálkozástól: hatalmas szakálla – hogy úgy mondjam – szőrén-szálán eltűnt. A villám leborotválta. Újsághír! – vonhatná vállát a kételkedő olvasó. Ezúttal még sincs igaza, mert hasonló esetről hiteles értesülésünk van. Mikes Kelemen jegyezte fel Rodostóból 1742. december 13-án kelt levelében. Átadom neki a szót. “Tudom, hogy sokféle és csodálatos erejét hallotta Ked a mennykőnek, de talán csudálatosabbat nem hallott Ked, mint amelyet én olvastam. Mikor eszembe jut, mindenkor nevetnem kell: nevessen Ked is. Rómában egy francia követ, amikor egyszer nagy


mennydörgések voltának, asztalnál lévén a feleségével, és az ablakok, hogy nyitva voltának, a mennykő általmegyen a házban – kiki megijed, de semmi kárt nem tett. Amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki Ked hol? És minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kézit; de asztal után maga is elfakad nevetve, amidőn észreveszi, hogy a mennykő megperzselte – gondold meg édes néném, hol kereskedett? És ki ne nevetné eztet?”

EGYÉB VILLÁMCSAPÁSOK A francia tudományos akadémia elé 1865-ben egy kimutatás került arról, hogy az utolsó harminc évben hány embert ért villámcsapás. Azért szedem elő ezt az ócska statisztikát, mert két érdekes adat foglaltatik benne. Egyik, hogy a villám sokkal több asszonyra cikázott alá, mint férfira. Boudin doktor, a statisztika készítője nem lát ebben sem véletlent, sem pedig bizonyos törvényszerűséget, mindössze azt jegyzi meg, hogy talán a nők selyemszoknyáinak lehet valami vonzóereje. (Lásd fentebb.) Másik adat: egy emberbe háromszor ütött a villám, mindannyiszor más-más vidéken. Ezt a rekordot azonban megdöntötte Cézár Beltram, lyoni lakos. Őt ott helyben, Lyonban öt különböző alkalommal érte villámcsapás. Elsőrendű csemege ez a véletlen magyarázásával bíbelődő matematikusok számára. Ki is számították, mekkora a lehetősége annak, hogy valakibe ötször egymás után üssön a mennykő. Íme a kibogozott arányszám: 1 : 2 000 000 000 000 000 000. Hogy tévedés ne essék, 18 zérust tessék a kettes után számlálni. Megjegyzendő: a villámbajnok utóbb tüdőgyulladásban halt meg. A véletlennek tragikusabb végű játéka volt az, amelyből három angol költő is merített ihletet: Popé, Gray, Thomson. Egy parasztlegény és egy parasztleány szerelméről volt szó. Oxford mellett, egy kis faluban éltek, együtt dolgoztak egész éven át, s a környéken példaként emlegették John és Sarah gyöngéd szerelmét. Már készültek az esküvőjükre, amikor elérkezett a végzetes nap: 1718. július 31. Künn dolgoztak a földeken, s a pihenő órában John mezei virágokat szedett; azokat próbálgatták: illeni fognak-e az esküvőn Sarah kalapjára. Hirtelen gonosz vihar kerekedett, omlott a zápor, dörgött a felhő, csapkodott a villám. Az emberek szanaszét futottak, fák alá, bokrok tövébe. Sarah ijedtében leroskadt egy kévére, John sebtiben odahordott még néhány kévét és mind a ketten megbújtak alattuk. A vihar elültével előbújtak a munkások, számbavették egymást: John és Sarah hiányzott. A még füstölgő kévéhez futottak és ott megtalálták a két szerelmest, villámsújtottan, holtan. Sarah John mellére dőlt, ez pedig egyik karjával átölelte a lányt, a másikat feje fölé tartotta, mintha védeni akarta volna a villámzuhatag ellen. A véletlen érthetetlen szeszélyből ezt a kettőt szemelte ki áldozatul, s megkímélte amazokat, akik oktalanul fák alá menekültek és szinte maguk hívták ki a veszélyt. Stanton-Harcourt templomában temették el őket, közös sírban pihentek, mint Abélard és Héloise, akikről úgy szól a legenda, hogy holtuk után a sírban összeölelkeztek. A síremlék verses feliratát Popé szerezte. Arról szól, hogy az Úr a saját égi tüzét küldte le a szeretőkre és úgy vette őket magához: Sent his own lightning, and victims seized.

A VÉLETLEN ÉS A BŰN A büntetőjogászok előtt nem titok, hogy a véletlen sűrűn szokott beavatkozni a bűnügyekbe. Okát adni nem tudják, mert igaz ugyan, hogy olykor nyomra vezet, vagy segít elgáncsolni a tettest –, másszor azonban ártatlant kever bajba. A lyoni futár címen ismert bűnper ártatlan hőse sohasem került volna a vérpadra, ha a véletlen össze nem hozza egy régi barátjával, akit elkísért a bíróság épületébe, s ott néhány falusi lány ráismerni vélt, hogy ő volt a gyilkos. A Guiness-féle per vádlottját felakasztották, pedig a meggyilkoltnak vélt áldozat nem is halt meg, hanem véletlenül épp akkor lépett ki a kapun, amikor katonafogdosók jártak arra –, elkapták és elvitték az Indiákra. Ilyen volt a tolvaj szarka esete, amelyről operát is írtak. Mindenki, aki Velencében járt, ismeri az ártatlanul kivégzett pékinasról szóló történetet. Annyi ilyen eset fordult már elő, hogy könyvekben is összegyűjtötték a bűnügyi írók –,


persze nem “A véletlen szeszélyei” címmel, hanem ezzel: “Bírói tévedések”. Viszont az is sokszor megesett, hogy a véletlen segített hurokra keríteni a tettest. Ebergényi Júlia, a gyilkos alapítványi hölgy talán megmenekült volna, ha véletlenül meg nem találják a fényképét a kedvese zsebében. Brinvilliers márkiné vesztét az okozta, hogy szeretőjét és bűntársát egy véletlen szerencsétlenség megölte, s a bűnügyi krónikák egyik leggonoszabb méregkeverő asszonya elleni bizonyítékok napvilágra kerültek. Hogy a véletlen titokzatos beavatkozását egy csattanós példával szemléltessem, elmondok egy vakmerőségben talán páratlan történetet. Arról van benne szó, hogy egy körmönfont és merész kalandor hogyan akarta ellopni a londoni Towerben őrzött angol koronát. II. Károly idejében történt, 1671. május 9. reggelén. Blood Tamás volt a kalandor neve, azelőtt ezredes Cromwell seregében. A korona kincseit egy Edwards nevű öreg várnagy őrizte. Egy áprilisi napon megjelent nála Blood ezredes, anglikán lelkésznek álcázva. Egy hölgy is volt vele, ezt úgy mutatta be, mint a feleségét. Szeretnék megtekinteni a koronakincseket – mondották. A várnagy készséggel vezette be a megbízhatónak látszó látogatókat a kincseskamrába; mindent megmutogatott, s az ajtókat ismét bezárta, lelakatolta. Ekkor a “lelkész neje” hirtelen rosszullétet színlelt. A várnagy és felesége ápolgatta, élesztgette, az asszonyság jobban is lett, s a házaspár nagy hálálkodással elköszönt. Pár nap múlva a lelkész ismét jelentkezett és viszonzásul a jóságos ápolásért, féltucat kesztyűt nyújtott át ajándékba a várnagy feleségének. Abban az időben a női kesztyű drága piperecikk volt, s így érthető, hogy a várnagyék és a gavallér lelkészek között meleg barátság bimbózott ki. A ravasz kalandor tehát kettős célt ért el: megismerkedett a helyi viszonyokkal és beférkőzött a korona őrének bizalmába. A várnagyoknak volt egy szép eladó lányuk. Az álpap azzal az ötlettel állt elő: jó lenne ez a lány az ő unokaöccsének, aki derék legény és jómódú földbirtokos. Az eszme tetszett a jámbor szülőknek és megállapodtak, hogy a lelkész elhozza az unokaöccsöt háztűznézőbe. Május kilencedike reggelére tűzték ki a látogatást. A korai időpontot a lelkész azzal indokolta, hogy még néhány barátját is elhozná; ezek szeretnék megtekinteni a koronakincseket, de vidékiek és még aznap délelőtt haza kell utazniuk. Az emlékezetes reggelen a lányos ház nagyban készült a vendégek fogadására. A kisasszony fölvette a legszebb ruháját és kellően kicsinosította magát. A vendégek megérkeztek. Igen jól öltözött gentlemanek voltak; akkori divat szerint kezükben sétapálcával. A vendéglátó család persze nem sejthette, hogy a sétapálca voltaképpen tőrös bot volt, s a vendég urak finom kabátja alatt egy-egy pár pisztoly lapult. Az unokaöccs – mondották – valamivel később érkezik; addig is a vidéki urak megtekinthetnék a koronakincseket. Három férfi a várnaggyal bement a kincses terembe, egyikük kívül maradt. Alighogy becsukódott az ajtó, a banditák a várnagyot leütötték, majd addig verték a fejét egy súlyos fatárggyal, míg úgy gondolták, nincs már benne élet. Blood ezredes ekkor felkapta a koronát és köpenye alá rejtette, a másik cinkos gyorsan zsebre rakott néhány drágaságot; a harmadik fűrészt vett elő és hozzáfogott a gálád művelethez, hogy a jogart kettéfűrészelje, könnyebb elrejthetés végett. Idáig a merénylet pontosan a kidolgozott terv szerint ment végbe. Azonban az utolsó pillanatban közbelépett a véletlen. Tisztára vakeset volt, hogy ugyanakkor érkezett haza a várnagynak Flandriában katonáskodó fia egy kapitány barátjával. Hangos, jókedvű beszélgetéssel haladtak fel a lépcsőn. A haramiákat megzavarta a váratlan érkezés, eldobták a jogart és igyekeztek a többi zsákmánnyal elosonni. De alig hagyták el a szobát a közben magához tért várnagy torkaszakadtából kiabálni kezdett: “Árulás! Gyilkosok!” A banditák rohanva menekültek, a két katona utánuk, a felriasztott őrség futott a kapukat elállni. A mindenre elszánt ezredes rásütötte pisztolyát az egyik kapuőrre, majd megfordult és a nyomában rohanó kapitányra is rálőtt. Nem talált. Most már a kapitány kardja villant halálos csapásra, de a kalandor gyorsan elhajította a pisztolyt és megadta magát. Menekülése közben a koronát elejtette; úgy kellett összekeresgélni a földön a kihullott drágaköveket. Társait az őrség lefülelte.


A folytatás és befejezés az lenne, hogyan bújt ki a kalandor a büntetés alól azzal a mesével, hogy ő a király ellen készülő merényletnek a vezetője, s ha nem esik bántódása, ő merénylő helyett leghívebb őre lesz a király életének. A dajkamesét széles Angliában csak a király hitte el, s a kalandornak megkegyelmezett. De ennek a részleteihez a véletlennek már semmi köze, ezek az emberi együgyűség történetébe valók.

A jövő titka VÉLETLEN VAGY ELŐRELÁTÁS? Úgy hiszem, nem nagyítok, ha azt mondom, hogy a jóslásokról és jövendölésekről legalább egy kocsideréknyi könyvet írtak össze. Lám, mindjárt ezt az első mondatot is fel lehetne dagasztani egy kötetre. Mert más a jóslás és más a jövendőmondás. A jóslás (divinatio) bizonyos jelekből következtet a jövőre. Az augur állati belekből és madarak röptéből jósolt –, az újabb korok babonája több, mint száz rekvizítumból akarta kicsalni a titkot, s még a bibliába döfött tűtől is elvárta, hogy árulja el, mi érik a jövő méhében. A modern idők javasasszonya kártyát vet és kávéüledéket vagy babszemeket fürkész –, az újkori mágus tudományos köntösbe öltözteti a cigányasszonyok mesterségét és a tenyér vonalaiban kalandozik el. A tulajdonképpeni jövendőmondás (prófécia) magának az illető személynek a titokzatos képességeiből fakad. A nyelvújítás ezt a szót találta ki a számára: látnók. Nem szép szó, de kifejezi, hogy a jövendőt látja. Akár álmában, akár ébren, akár – mint például Nostradamus – víziók káprázatában. Általában a nyelvjárás a két szót rendszertelenül használja és összecserélgeti. Magam is úgy cselekszem, mert nincs értelme, hogy fontoskodó szabatosság kedvéért nehézkessé tegyem a mondatokat. Ebben a könyvben egyébként is kerülöm a tudományos bölcselkedést. Nem feszegetem a nagy kérdést: vajon csakugyan meg van-e írva előre a jövő, s valóban lehetséges-e az írásba bepillantani? A kételkedőket a bevált jóslatoknak aránylag csekély száma nem fogja meggyőzni –, a hívőknek pedig az az álláspontja, hogy ha csak egyetlenegy jóslat vált is be, már abból egymagában következik, hogy a jövő igenis létezik és előre meg van állapítva. Azért beszélek csupán kevés számú példáról, mert hiszen csak a bevált jóslatokat szokták megörökíteni, s ezek közül is akárhánynak a hitelessége körül bajok vannak. Ha a be nem vált jövendölésekről is könyveket írtak volna, aligha férnének el az említett kocsinak még a saroglyájában sem. Az óriási adatgomolyagból csak azt a kis részt szakítottam ki, amely a rejtélyes adottságú emberekre vonatkozik. Tarkítom ezt néhány rejtelmes történettel is.* Mindenekelőtt megkísérlem, hogy valami rendet teremtsek a mondanivalóimban. A bevált jövendölések sorából külön kell választanom két csoportot. Casus és judicium lehetne a címük. Az előbbiekben véletlen találatról van szó –, az utóbbi esetek a helyzet világos felismerésének az eredményei.

A KÖLTŐ SEJTÉSEI A költő nem kapaszkodik fokonkint fölfelé a logika lajtorjáján, ő egyetlen sejtéssel lendül fel a jövő magasába. Harvey 1628-ban tette közzé a vérkeringést illető felfedezését. És lám, Shakespeare már így szólaltatja meg Brutust, amint szerelméről beszél Portiának: * Olvasóim számon kérhetnék, hogy miért nem állok elő a saját véleményemmel? Azért, mert még nem alakult ki. Ismerem az intelmet: “Vagy meleg légy, vagy hideg, mert ha langyos vagy, kiköplek szájamból.” Viszont egészségügyi szabály, hogy a forró és a hideg italoknál óvatosság ajánlatos. Vakon hinni nem tudok, vakon tagadni nem akarok. Becsületes igaz nőm vagy, s nekem Oly drága, mint véremnek cseppjei, Melyek setét szivemhez ömlenek. (Julius Caesar. II. felv. 1. szín. Vörösmarty fordítása.)


S hát Newton 1685-i nagy fölfedezése, a nehézkedési törvény? Shakespeare már a század elején tisztában volt vele. Cressida így ömleng a hitvesi szeretetről: Szerelmem épülete oly szilárd Marad, mint a föld középpontja, mely Mindent magához vonz. (Troilus és Cressida. IV. 2. Szabó Lőrinc fordítása.) S vajon Cyrano de Bergerac az ő hatalmas orrával mit szimatolt meg a jövőből? Utazás a holdba című regényében apró állatkákról ír, amelyek betegségeket okoznak. Íme a baktérium 1650-ben! Általában a betegségek esetében hatásos gyógymódot ajánl: a beteg akarjon meggyógyulni, s erősen állítgassa, hogy már egészséges. Tehát a Coué-gyógymódnak volt egy háromszázéves előde. Ismerjük Jókai, Bulwer, Bellamy utópista ábrándjait, tele vannak távoli megsejtésekkel, amelyek utóbb valóra váltak. A sejtelmek valóságos halmazata foglaltatik Erasmus Darwinnak, a nagy Darwin nagyapjának The Loves of the Plants (A növények szerelme) című költeményében: Mellékesen mondva, fizikus is volt, s ábrándjai a természet titokzatos erői körül kóvályogtak. Gőz! Eddig még le nem győzött karod Majd lomha bárkát von s hajt gyors kocsit, Vagy felröpítesz légi messzeségbe Hintákat széles szárnycsapásaiddal. Tehát gőzhajó, autó és repülőgép, s mindez 1789-ben. Vergilius nevéhez a középkorban a prófétaság híre tapadt. A negyedik ekloga néhány sora alapján kiáltották ki annak. Rájnis József fordításában idézem őket: Kumai verseknek végső idejére jutottunk: Ismét nagy rendjit kezdjük sok század – időnek. Már megtér a Szűz, Saturnus uralkodik ismét, Immár új magzat magas égből földre leszállott. Csak te ezen született kisdednek, tiszta Lucina kedvezz, csak te neveld, majd elvész alvási nemzet s széjjel arany népek lakják a földnek határit. A középkori keresztény írók Máriára és Jézusra utaló jövendölést olvastak ki a versekből, s Vergiliust, mint a pogány világ végét sejtető prófétát tisztelték. Dante is ezen az alapon választotta kísérőjének az alvilágba. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy ilyesmiről nem lehet szó. Vergilius idejében még emlékeztek a cumae-i szibilla jóslatára, hogy Róma egy új aranykor küszöbén áll. Ezt az aranykort fogja a vaskor helyébe varázsolni egy gyermek, akinek érdekében a költő Lucinához, a szülés istennőjéhez fordul. Ha tovább olvassuk a verseket, azt is megértjük belőle, hogy a költő szerint az új korszak Asinius Pollio konzulsága alatt következett be. Ez Vergiliusnak legelső pártfogója volt, tehát a gyermek nyilván az ő újszülött fia. Abban az időben szokásos hízelkedés, nem pedig prófécia. Viszont nem lehet félremagyarázni Seneca verssorait Medea című tragédiájából: Venient annis seacula seris Quibus Oceanus vincula rerum Laxat, et ingens pateat tellus, Tethysque novos detegat orbes, Nec sit térris ultima Thule. Az antik világ hite szerint a föld lapos és kerek, az Okeanos folyó keríti körül. Legszélsőbb pontja Ultima Thule, alkalmasint a mai Shetland-szigetek egyike. A költő világosan megjósolja, hogy el fog jönni az idő, amikor az emberiség megszabadul az Okeanos bilincseitől, s a föld és a tenger kénytelen lesz tűrni, hogy új világokat fedezzenek fel, Thule pedig nem lesz a legszélsőbb földdarab. Vagyis a költő szeme előtt a távoli jövőben felködlött egy új kontinens: Amerika.

Az állítólagos hatodik érzék Igen sokat foglalkozik az okkultista irodalom azokkal az emberekkel, akiket – állítása szerint – a természet egy hatodik érzékkel áldott meg.* Az angol ezt az állítólagos rejtélyes képességet second sight néven tárgyalja: a német ehhez hasonlóan zweite Gesicht nevet adott neki; a francia clairvoyance megjelöléssel beszél róla. Az okkult tudományban denteroskopia a hivatalos neve. A magyar spiritiszták tisztánlátásról írnak. Nem valami szerencsés elnevezés, mert hiszen ezek a látó emberek nem mindig látnak tisztán; a jelenségek olykor elmosódottan tűnnek elébük, vagy szimbólumokban mutatkoznak meg. Jobb az angol és német második látás, vagy kissé összefogva a szót: másodlátás. Mondhatnók akár kettős látásnak, belső látásnak, rejtett látásnak – mind jobb lenne, mint a


“tiszta” látás. * Általában az okkultizmus fogalmába minden csodálatos jelenséget bele szoktak gyömöszölni. Pedig az egyes csoportok között jelentős különbségek vannak. Én a Kiesewetterféle felosztást fogadom el. Eszerint a tulajdonképpeni okkultizmus élesen különbözik a spiritizmustól. Okkultizmuson a természetnek és a lelki életnek olyan jelenségeit értjük, amelyeknek szülőoka el van előlünk rejtve, vagyis okkult, s amelyeket a hivatalos tudomány eddigelé nem ismert. Például valamikor a tudomány megbélyegezte Mesmernek állati delej néven ismert kísérleteit – ma pedig gyógyít vele és hipnózisnak hívja. A spiritizmus egészen más. Elismeri, sőt ki is bővíti az okkult tünemények körét, de szerinte ezeket túlvilági erők, pontosabban: elhaltak szellemei hozzák létre. – Külön utakon jár az asztrológia, ez a csillagjárás és az emberi sors közti összefüggést kutatja. – A teozófia elméleti bölcselkedésekben éli ki magát. Mindegy. A lényeg az, hogy ezek a különös adottságú emberek hatodik érzékük segítségével meglátják a távolban történő eseményeket, sőt állítólag azokat is, amelyek csak a jövőben fognak végbemenni. Mint említettem, a hivatalos tudomány eddigelé még nem ismeri el a hatodik érzéket. De a rengeteg anyag között mégis akadnak bizonyítékokkal jól megtámogatott esetek. Nem sok, – Max Dessoir az egész anyagnak egy százalékára becsüli őket. Ez a kazalnyi pelyvából kirostálható néhány szem tiszta búza mégis elég volt arra, hogy néhány komoly bírálót gondolkodóba ejtsen és annak a kijelentésére bírjon: a távolbalátás talán lehetséges. A távolba igen, de vajon a jövőbe is? Az én feladatom csupán az, hogy különbséget tegyek térbeli és időbeli távolbalátás között. Előrebocsátom, hogy általában minden okkult jelenség hírét a legnagyobb óvatossággal kell fogadni. Ismerünk kísérteties, lélekrázó történeteket – de ismerjük az izgalmak hevét léhűtő magyarázatot is. Walter Scott Letters on demonology and witchcraft (Levelek a démonológiáról és a varázserőről) című könyvében elmond egy ilyen furcsa esetet. Egy angol tudományos klub vezetősége ülést tartott. Mind együtt voltak, csak az elnök hiányzott, de nem is számítottak rá, mert tudták, hogy nagybetegen fekszik odahaza, talán már meg is halt. Azonban váratlanul mégis csak megérkezett az öregúr, beült az elnöki székbe és valamit motyogott, hogy üdvözli a megjelenteket. Kis vártatva azonban megint csak fölkelt és szó nélkül kitámolygott a szobából. A klubtagok nem értették a dolgot, annál kevésbé, mert az öregúr kissé furcsa öltözetben jelent meg: fehér hálókabátban, hálósipkával a fején. Megbíztak hát két urat, hogy menjenek a lakására és nézzenek utána, mi történt vele. A két úr elment és megkérdezte az ápolónőt, hogy van a beteg? A válasz meglepő volt: “Az bizony szegény már pár órája halott.” Be is vezette őket a hálószobába, ott feküdt az öregúr valósággal halottan. Képzelhető a jelentés hatása. A klubtagok – mind komoly, tudományosan képzett férfi – kénytelenek voltak elhinni, hogy csakugyan természetfölötti jelenségnek voltak a tanúi. Nem lehetett szó az érzékek csalódásáról, mert hiszen valamennyien teljes józan állapotban, a tulajdon szemükkel látták bejönni, leülni és távozni az elnököt, helyesebben immár annak a szellemét. Évek múlva érkezett csak meg a magyarázat. Az ápolónőnek már nem volt oka félni, tehát kivallotta, hogy ő bizony a szomszéd szobában elaludt, s ezalatt a delíriumban fetrengő beteg valahogyan erőre kapott és kiszökött a házból. Mikor az ápolónő felébredt és üresnek látta az ágyat, rögtön szaladt az utcára, s ott érte az öregurat, visszafelé jövet. Hazatámogatta, de az már annyira kimerült a kirándulástól, hogy rövidesen valósággal meghalt. A kiküldött klubtagok már halva látták viszont. Egy még furcsább esetről a XVIII. század egyik nagytekintélyű tudományos folyóirata, a Breslauer Sammlungen számol be. Az egyetemen az anatómia tanára a boncolt hulla fejét letette az asztalra és ott felejtette. Másnap reggel elsőnek nyitott be a boncterembe, de olyasmit látott, amit még a boncoló orvos edzett idegei sem bírtak elviselni. Az emberfej megmozdult. Mi tagadás, a professzor bizony elájult. Utána megérkezik a szolga: a fej most már ide-oda csúszkál az asztalon. Az ember ónossá lesz ijedtében és szintén elájul. Jönnek a diákok, de visszahőkölnek: két emberi test a földön és egy emberfej, amely az asztalon immár táncol. Nem


mertek bemenni, rémülten s tanácskoztak; a sátánnak miféle gonosz műve lehet ez odabenn? A nagy szenzációra előkerült a kertész. Ez bátor legény volt, ásót fogott és az ásó élével úgy vágta fejbe a fejet, hogy menten kettéhasadt. És ekkor kiugrott belőle – egy patkány. Az éjszaka valahogyan bemászott a fejbe, de nem bírt kijönni, mert – teszi hozzá az újság, komolyságát ezúttal felfüggesztve – anatómiai ismeretei nem voltak. Ami már most magát a kettős látás adományát illeti, sajátságos adat, hogy a természet ezzel nem csak egyeseket ruházott fel, hanem egyhelyütt egy egész embercsoportot. Észak-Skócia hegyes vidékein – mint mondják – annyi a kettőslátású ember, hogy senki sem csodálkozik rajtuk, hanem úgy fogadják a meglátásaikat, mint rendes, mindennapos eseményeket. Leggyakoribb jelenség, hogy meglátják azokat, akik útban vannak feléjük s nemsokára, esetleg pár nap múlva meg is érkeznek, Arrival cases az ilyen esetek gyűjtőneve. Angol tudósok több ízben járták be a skót hegyvidékeket, hogy megvizsgálják a századok óta szállongó hírek valódiságát, s úgy tapasztalták, hogy azok igazak. Könyveket is írtak róluk.*

SWEDENBORG Most áttérek a térbeli távolbalátás leghíresebb esetére. Ez Swedenborg víziója volt a stockholmi tűzvészről. Swedenborg a XVIII. századnak egyik legsajátosabb alakja. Kant is azt írta róla, hogy bírta a távolbalátás adományát. A mai kor okkultista irodalma éppenséggel esküszik rá. Már ami a hatodik érzékét illeti. Mert Swedenborgnak kettős lénye volt: okkult értelmezés szerinti látnók és teozófiai értelmű misztikus. (A magyar nyelvnek nincs külön kifejezése a német Mystiker és mystisch szavakra. Nálunk a misztikus főnév és jelző egyben.) Utóbbi minőségében szellemekkel társalkodott, megjárta a mennyországot és a csillagokat, s Isten létéről és az emberek másvilági életéről új tanokat hirdetett. Swedenborg Emmanuel 1688-ban született Stockholmban. Apja protestáns püspök volt, s a fiú már a szülői házban teleszívta magát teológiával. Mikor felserdült, a tudományokra adta magát, s híre elterjedt a svéd határokon túl is. Fizika, matematika, természettan volt a tárgya, ezeken felül mint katonai mérnök és nevezetes bányaszakértő is működött. Tudományos hírének delelőjén volt, amikor – 59 éves korában – otthagyta bányatanácsosi állását, szakított minden földi tudománnyal, s még hátralevő huszonöt esztendejét a miszticizmus ködében élte le. * Frederich Myers: Humán Personality. (1903.) Hogy valamelyes ízelítőt adjak tanításaiból, nekivágok annak a résznek, amely az ember holta utáni sorsáról szól. Haláluk után különbséget fognak tenni az emberek közt aszerint, hogy mit gondoltak és mit cselekedtek életükben. Aki igazat gondolt és jót cselekedett, azonnal a mennybe jut – aki hamisat gondolt és rosszat cselekedett, nyomban a pokolba kerül. Van azonban egy középső állapot, s ide tartozik a legtöbb ember, nevezetesen: aki igazat gondol, s mégis rosszat tesz – valamint aki hamisat gondol, de jót cselekszik. Ezeket a középső állapotú lelkeket a szellemvilágban gyűjtik össze. Ez egy hegyektől övezett, beláthatatlan méretű völgykatlan. Alatta van a pokol, fölötte a menny. A lelkeket erkölcsi tartalmuk szerint külön-külön csoportokra osztják, s itt összekerülhetnek rokonaikkal, barátaikkal és ismerőseikkel –, már amennyiben azoknak a lelkialkata hasonló. Ezen a menny és pokol közt elterülő középhelyen a lelkek addig maradnak, amíg felismerik, hogy gondolataikban és tetteikben mi volt a jó és mi volt a rossz. Aki képes a rossztól megszabadulni, bejut a mennybe – de aki itt sem tisztul meg tőle, lelöketik a pokolba. Vagyis a középhely, ha akarom gyűjtőtábor, ha akarom purgatórium, azzal a toldattal, hogy Swedenborg pontosan megmondja az ott töltendő időt is. Némelyek csak néhány hétig maradnak ott, mások néhány évig, de a maximum harminc esztendő. A pokol kapui zárva vannak. Néhol akadnak ugyan hasadékok és rések, amelyeken át ki lehetne szökni, de mindenütt őrök állanak, s csak azokat engedik át, akik kilépési igazolványt tudnak felmutatni. A menny kapui is zárva vannak, de ezek láthatatlanok. Az igazak egy keskeny ösvényen juthatnak el odáig. A kapuk előtt őrség áll, s amennyiben belépési igazolványt mutatnak fel, beereszti őket.


Ha valakit a pokolba utaltak be, kinyílik előtte a kapu, s egy szomorú, fekete, kormosfalú barlangba jut: Ez levezet a mélybe, s ott újabbi kapukon át érkezik meg rendeltetési helyére. Általában a pokolból rettentő nagy büdösség árad fel. A jó szellemek rosszul lesznek tőle, viszont a gonoszak számára olyan kellemes illat ez, mint a keselyűnek a dögé. Swedenborg a tulajdon szemével látott egy lelket, ez nagy élvezettel szívta be a büdösséget, ellenben jajveszékelt, amikor orrába ütődött a mennyből leáramló gyönyörűséges illat. Szerettem volna olvasóimat részletesen tudósítani a mennybéli állapotokról is, de megakadtam. Úgy látszik, gondolatmenetem nem eléggé zavaros ahhoz, hogy a kinyilatkozásokat világosan megérthessem. Swedenborg nemcsak maga járt fenn a szellemek világában, hanem azok is lejöttek hozzá. Látogatóba. Porthan, fiatal finn tudós, utóbb egyetemi tanár, felkereste Swedenborgot valamilyen tudományos ügyben. Várakoznia kellett az előszobában, mert egy másik látogató megelőzte. Élénk, latin nyelvű beszélgetés folyt odabenn, néhány mondat át is hangzott az előszobába, de mintha ez csakis Swedenborg hangja lett volna. Majd megnyílt az ajtó, a házigazda udvariasan kikísérte vendégét és elbúcsúzott tőle, a mielőbbi viszontlátásig. De a vendég láthatatlan volt. A finn látogató nagyot nézett, de ekkor Swedenborg, mint aki idáig egészen természetes dolgot mívelt, hozzáfordult és üdvözölte. – Isten hozta, kedves magister! Bocsásson meg, hogy várakoztattam, de vendégem volt. Képzelje, kicsoda: maga Vergilius, személyesen. Rendkívül kellemes ember. Mindig jó véleményem volt róla, s meg is érdemli. Épp olyan szerény, aminő szellemes és szórakoztató! – Mindig ilyennek képzeltem is el – rebegte tétován a magister. – Fiatalkoromban latin irodalommal is foglalkoztam, s így Vergilius váratlan látogatásának nagyon megörültem. Érdekes dolgokat beszélt el az ő idejéből, s megígérte, hogy megint eljön. Swedenborg tanításainak rendkívüli hatása volt nemcsak Európában, hanem Amerika-szerte is. Bár ő maga nem akart szektát alapítani, halála után mindenfelé swedenborgiánus felekezetek alakultak. Azóta sem vesztek ki. Londonban 1885-ben kongresszust tartottak, s erre 65 egyházközség küldte ki a képviselőjét, 5700 tag nevében. Ugyanakkor az Egyesült Államokban 116 egyházközség működött, hatodfélezernyi taglétszámmal. Londonban egy Swedenborg-társulat is alakult s ez ma is működik. 1909-ben magyar nyelven kiadatta a nagy misztikus egyik főművét: Menny és pokol látottak és hallottak szerint* * Latin címe: De coelo et eius mirabilibus et de inferno, ex auditis ei visis. Egyébiránt rengeteget írt. Arcana coelestia című munkájában tizenhárom kötetet töltött meg a mondanivalóival. Úgy látszik, akkor még nem érintkezett Vergiliusszal, s ez nem irányíthatta a figyelmét a klasszikus írók rövidségérc és tömörségérc. A rendkívüli hatásnak megvolt az ellenhatása is. Különösen a svéd lelkészség fordult ellene, s azt követelte, nyilvánítsák hivatalosan elmebetegnek. Több modern pszichiáternek is ez a véleménye. Azzal indokolják, hogy Swedenborg fölöslegesen sokat írt össze, s így mint poligrapb megérdemli, hogy besorozzák a bolondok közé. Misztikus mennyei kirándulásait mégis külön kell választani a józan élethez közelebb eső távolbalátó képességétől. Ezt maga Kant is elismerte róla. Kantot annyira érdekelte a svéd próféta, hogy két írásában is foglalkozott vele.* A híres példát, a stockholmi tűzvész látomását Kant nyomán ismertetem. 1756 szeptember végén, Swedenborg hazatérőben volt Londonból és Göteborgban partra szállt. Itt azonnal lecsapott rá egy ismerőse és meghívta egy társaságba. Délután hat óra tájban Swedenborg elbúcsúzott, de kis vártatva sápadtan és felindultan tért vissza. Azt mondta, hogy Stockholmban óriási tűzvész dühöng. Nyugtalan volt, ki-kiment a friss levegőre, majd megint visszajött. Nyolc óra tájban jelentette, hogy a tüzet eloltották, bár a saját lakásától már három háznyira ért el. A látomás híre gyorsan elterjedt a városban. Reggel a kormányzó a látnokot magához kérette. Ez részletesen elmondta, hogyan tört ki a tűz és hogyan terjedt el. Másnap este futár érkezett Stockholmból, leveleket hozott, s ezek pontosan úgy írták le a tűzvész lefolyását, amint azokat Swedenborg előadta. Dr. Richárd Hennig, az okkultista tantételeknek egyik legszigorúbb bírálója, ezúttal elismeri, hogy csakugyan a távolbalátásnak egy ritka esetéről van szó.** Még ritkább egy másik esete, ebben Swedenborg a múltba látott volna vissza. Ez Marteville


asszonnyal, a stockholmi holland követ özvegyével történt. Két változata is van: az egyik * Traume eines Geistersehers erláutert thirch die Methaphysik. An Fraidehz Charlotte von Knobloch über Swedenborg. ** Wunder und Wissenscbaft. (Hamburg, 1905. 219. o.) Kanttól származik, a másikat az özvegy második férje, E. tábornok mondja el a Journal von und für Deutschland című folyóirat 1790-i évfolyamának I. kötetében, a 35. oldalon. Kant csak hallomásból írt róla, viszont a második férjnek közvetlenebb információja lehetett. Tehát az utóbbit választom forrásul. Marteville követ halála után az özvegy nagy bajba került. Egy ezüstmíves 25 000 hollandi forintot követelt rajta azért az ezüstkészletért, amelyet még a néhai követ rendelt nála. Az özvegy úgy tudta, hogy férje, a vételárat megfizette, de nem találta a nyugtát. Átkutatott minden szekrényt, ládát és asztalt, kihúzgált és kiborított minden fiókot, de a nyugta csak nem került elő. Elmondta az esetet Swedenborgnak is, de ez egyelőre nem nyilatkozott. Nyolc napra rá, hogy az asszony Swedenborggal beszélt, álmában megjelent elhalt férje. Közölte vele, hogy a számla igenis ki van fizetve, s a nyugtát megtalálhatja egy itt és itt levő kis dobozban. Ugyanabban van egy elveszettnek hitt, húsz brilliánssal kirakott hajtű is. Az asszony felriadt az álmából. Éjfél után két óra volt. Szaladt a dobozért: csakugyan benne volt a nyugta is, a hajtű is. Boldogan feküdt vissza és aludt reggeli kilenc óráig. Tizenegy órakor jelentik Swedenborgot. Ez, mielőtt még az asszony szóhoz jutott volna, közölte, hogy az éjszaka a szellemek világában járt, s ott találkozott egyebek közt Marteville követtel is. Azonban nem beszélhetett vele, mert a követ kijelentette, hogy sürgős dolga van: bizonyos fontos ügyben még az éjszaka meg kell látogatnia a feleségét. A tábornok azzal végzi a levelét, hogy ő csak a tényeket mondta el, a magyarázat nem az ő dolga, mert ő ahhoz nem is ért. A hozzáértők szerint időbeli távolbalátásról van szó, a múltat illetően. Swedenborg előtt feltárult a múlt, meglátta, hogy hová dugta el a követ a nyugtát és a hajtűt, s telepatikus úton közölte ezt az alvó asszonnyal. Egyúttal a közlést kicifrázta azzal, hogy az elhalt férj szellemének a szájába adta. Csatlakozom a tábornokhoz: a magyarázat nem az én dolgom stb. Volna még egy nevezetes történet, ezt Kant sem hitte el első szóra, hanem ide-oda levelezgetett, hogy pontos felvilágosítást szerezzen róla. Információja szerint a történetet Lützow mecklenburgi követ írta meg Koppenhágába, Dietrichstein ottani osztrák követnek. A levelet Dietrichstein egy nagy társaság előtt fel is olvasta. Nem valószínű tehát – írja Kant Knobloch kisasszonyhoz intézett levelében –, hogy egy nagykövet holmi alaptalan udvari pletykát, mert volna közölni egy másik nagykövettel, s bele merte volna keverni magának a királynénak a nevét. Az eset tudniillik Ulrike svéd királynéval, Nagy Frigyes nővérével történt. Kant nyomozásának eredményét Musáus, Swedenborg életírója néhány adattal kiegészíti. Ha a két referádát összevetjük, az esemény így folyt volna le: A királyné kíváncsi volt a sokat emlegetett szellemlátóra és meghívta magához. Okos, felvilágosult asszony volt, nem hitt a szellemekben. Incselkedett a híres férfiúval, végül félig tréfásan ezt a megbízást adta neki: Ha megint ellátogat a szellemvilágba, keresse fel az ő elhalt bátyját, Vilmos porosz herceget, s kérdezze meg, mit beszéltek utolsó találkozásuk alkalmával, s miért nem felelt a királyné levelére, amelyet elválásuk után Stockholmból írt neki? Egy hét múlva Swedenborg jelentkezett és sürgős titkos kihallgatást kért. A titkosság kérését azzal indokolta, hogy igen fontos és igen bizalmas közlendője van. Bevezették a királyné külön szobájába, s ott valamit a fülébe suttogott, amitől a királyné halálsápadt lett és megremegett. A suttogásnak az volt a tartalma, hogy a két testvér utoljára Charlottenburgban találkozott, ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában. Amit akkor beszéltek, Swedenborg híven elismételte, holott – a királyné későbbi nyilatkozata szerint – arról teremtett élőlény nem tudhatott. A királyné levelére a herceg igenis válaszolni akart, meg is kezdte a levelet, de nem fejezhette be, mert beteg lett és meghalt. Eddig a csodálatos eset. Magam is megteltem csodálkozással, ez azonban kifüstölgött belőlem, amikor elém került egy újságcikk-gyűjtemény, s ebben a Berlinische Monatsschrift


című német folyóiratnak 1783. áprilisi számából kimásolt levél. Írója elmondja, hogy ő Ulrike királyné halála után együtt volt Beylan lovaggal, a királyné lektorával. Mikor beszélgetés közben a Swedenborg-féle esetről is szó esett, Beylan lovag elmosolyodott és elmondta a híres epizód valódi lefolyását. Abban az időben a svéd politikai helyzet úgy kiéleződött, hogy a pártok már-már késre mentek. Hír szerint az egyik párt javára a királyné is beavatkozott. Az ellenpártnak tehát érdeke volt, hogy a királyné befolyását kikapcsolja. Kapóra jött a Vilmos herceghez küldött levél alkalma. Az államtanácsos, akinek a királyné továbbítás végett átadta a levelet, óvatosságból előbb elolvasta, hogy mi van benne. A királyné tanácsot kért a bátyjától, hogy mit cselekedjen, mert túlságosan belekeveredett a politikába. Az államtanácsos tartott tőle, hogy a herceg válasza nem fog kedvezni a pártjának, tehát az arany középutat választotta és a levelet egyszerűen elsikkasztotta. Ezért nem jött rá felelet. A Swedenborg-féle eset alkalmával az államtanácsos ismét dicséretet érdemlő bölcs politikusnak bizonyult. Felkereste Swedenborgot, elárulta neki az elsikkasztott levél titkát és a szájába rágta, hogy az ügy érdekében minő szellemvilági üzenetet vigyen a királynénak. Swedenborg az ötletet ragyogónak találta, mert pompás bizonyítékul kínálkozott az ő túlvilági kapcsolatai mellett. Ennélfogva az államtanácsos kívánsága szerint tolmácsolta a magasan megboldogult herceg üzenetét. (A német szöveg szerint “hochseliger Prinz” Fejedelmi személyek nem egyszerűen boldogulnak meg, hanem rangjuknak megfelelően magasan. Fordításom tehát helytálló.) Az üzenet nem fejeződött be azzal, hogy a herceg megkezdte a levelet, de halála miatt nem végezhette be. Úgy folytatódott, hogy ezennel pótolja a mondanivalóit, s megadja a kívánt tanácsot: óvakodjék a királyné a politikától és ezentúl ne ártsa bele magát semmiféle politikai cselszövénybe. A bölcsen adagolt orvosság használt is, Ulrike királyné többé nem politizált. Beylan lovagnak úgy jutott tudomására a huncutság, hogy éjnek idején rajta érte az államtanácsost, amint Swedenborg házából kilopakodott. Persze, a királyné életében ő is jobbnak látta, ha hallgat. 1772. március 29-én a különös ember meghalt. Egy német újság így búcsúztatta: “Most már mindenesetre módja lesz, hogy a szellemekkel társaloghasson.”

ÁLOM ÉS JÖVENDŐ Az okkultista irodalom szerint az időbeli távolbalátás rendszerint két formában nyilvánul meg: mint álom, vagy mint látomás. Előfordulhat, hogy az álomkép csupán valamely egyszerű, jelentéktelen esemény bekövetkeztét jelzi, minden komolyabb vonatkozás nélkül. Ilyen volt Schopenhauer esete a tintatartóval. Egy reggel lázas sietséggel dolgozott egy angol nyelvű, fontos levélen. Három oldalt teleírt már, s a negyedikre akart fordítani, de előbb a porzótartó után nyúlt, hogy a még nedves írást beporozza. Szórakozottságában azonban keze a tintásüvegre tévedt és szépen végigloccsantotta a levelet, az íróasztalt, s még a padlót is, mert a tinta kezdett az asztalról lecsepegni. Becsöngette a cselédlányt, az hozott egy vizes vödröt és nekilátott, hogy a padlót felmossa, mielőtt beissza a tintát. Közben megszólalt: – Érdekes: az éjjel azt álmodtam, hogy tintafoltokat törülök fel a padlóról. – Már ez nem lehet igaz – förmedt rá a bölcsész. – De igen, el is mondtam a másik lánynak. Ugyanakkor benyit a másik, fiatal cselédlány, aki az előbbivel egy szobában aludt. Mielőtt szólhatna, Schopenhauer elébemegy és megkérdi: – Mit álmodott az éjjel ez a lány? – Nem tudom. – Dehogynem tudod, hiszen elmondta neked! – Az ám ni! Azt álmodta, hogy tintafoltokat fog a padlóból kidörgölni. Ebben az esetben nem lehet szó gondolatátvitelről, mert hiszen Schopenhauernek nem volt szándéka, hogy a levelét tintával öntse le. Ő maga ezt a megjegyzést fűzi hozzá:


“Az eset annál inkább figyelemreméltó, mert az eredmény szándékom ellenére, kezemnek téves mozdulata folytán következett be, s ez a mozdulat mégis olyan kikerülhetetlenül meg volt előre határozva, hogy eredménye már órákkal előtte egy másik személy előtt álomkép formájában jelentkezett. Íme teljes világosságban az én tételem igazsága: Minden ami történik, szükségképpen történik.”

GARIBALDI ÁLMA Ezzel elérkeztem a halált megjövendölő álmokhoz. Itt azután válogatni lehet az esetek között, mert nemcsak cseppennek, sőt nem is csurrannak, hanem valóságos áradattal ömlenek felénk. A nagy külföldi spiritiszta újságoknak álig van olyan száma, amelyik ne adna hírt valamely halálesetnek előre történt bejelentéséről. Az eset hőse olykor meg is nevezi magát, de sajnos, többnyire csak arról értesülünk, hogy az illető “teljesen megbízható és szavahihető férfiú”. Vagy hölgy. De hát tudvalevő, hogy különösen idős hölgyeknek az álmaikat illető elbeszélései egy vonalnyira sem szoktak eltérni a színtiszta igazságtól. Mégis igyekeztem egy történelmi nevet kihalászni a hírtengerből. 1852 elején Garibaldi kénytelen volt elhagyni a hazáját. Mint hajóskapitány kereste kenyerét külföldön. A Carmen nevű kereskedelmi hajót vezette Chiléből Ázsiába. Útközben a kapitányi hídon elaludt. Megrendítő álmot látott: egy halottas menetet, amely egy szemfödéllel letakart koporsót kísért. Valami ellenállhatatlan erő parancsára odalépett a koporsóhoz és fölemelte a szemfödelet: édesanyjának a merev, kihűlt teste feküdt alatta. Március 19. volt, Garibaldi születésnapja. Később megtudta, hogy édesanyja ugyanaznap Nizzában meghalt. Azóta ezt a napot szerencsétlennek tartotta. A győzelmes szabadságharc után nemzete mindig megünnepelte a születése napját, de ő komoran visszahúzódott az ünnepléstől. Barátainak el szokta beszélni a halálhírt hozó álmot, s ilyenkor hozzátette: “És még azt mondják, hogy nincs lélek!” A történet hitelességéért semmiképpen sem vállalhatok felelősséget, mert forrásom ahogyan kibuggyant, mindjárt be is dugult. Egy verejtékes szorgalommal összegyűjtött adattárból merítettem, de szerzője nem mondja, honnan vette.*

A KETTŐSLÁTÁSÚ CSALÁD Egy másik szerző lelkiismeretesebb és elvezet bennünket oda, ahonnan az álombeli halálharang kongása hallik. G. C. Horstnak, a híres Zauberbibliothek (Varázskönyvtár) szerzőjének van egy Deuteroskopie (Kettőslátás) című könyve is (Frankfurt, 1830). Ebben elmondja, hogy a königsbergi könyvtárban egy érdekes régi kéziratot talált, amely Dr. Heinrich Lysius egykori teológiai tanártól származik, és arról szól, hogy neki és családjának miféle természetfölötti tüneményekben, úgymint álmokban, látomásokban, szellemek megjelenésében stb. volt része. A kettőslátású család legmesszebbre látó tagja a 90 éves nagymama volt. Egyszer azt álmodta, hogy a kapu előtt áll az utcán, s látja, amint a közeli postaállomás épületéből egy halottasmenet vonul ki és a templom felé tart. A menetben ismerős diákok is haladtak, égő gyertyával a kezükben és gyászszalaggal a * Ignaz Jezower: Das Buch der Traume. (Berlin, 1928. 374. o.) kalapjukon; továbbá feltűnt az öregasszonynak egy szép angyal fehér lovon és egy csúnya ördög fekete lovon. Elmondta a jelenést a családjának, de azok nem tudták mire magyarázni, mert a postaállomás épületében csak egyszerű emberek laktak, akiknek nem lehetett igényük ilyen díszes temetésre. Az angyalnak és ördögnek sem látszott semmi értelme. De néhány nap múlva két nemes úr pisztolypárbajt vívott a város határában, egyikük halálosan megsebesült és bevitték a postaállomásra. Ott halt meg, onnan is temették. A temetés nemes emberhez illő parádéval ment végbe; a menetben volt diák, gyertya és gyászfátyol – valamint akkori szokás szerint egy fehér és egy fekete paripa; az előbbin egy szép tarkára festett vértet viselő lovag ült, az utóbbi lovasának mellén pedig fekete vért sötétlett. Ezeket a lovakat nézte az öregasszony angyalnak és ördögnek.


Lysius professzor 1731-ben halt meg. Több, mint két század leforgása után még az sem tudna bizonyítékokra szert tenni, aki rászánná a fáradságot a kutatásra. Be kell érnünk azzal, amit a szkeptikus Hennig mond a kéziratról. Eszerint olyan megfigyelések és leírások foglaltatnak benne, amelyek az akkori időkben ritka tisztánlátásra és főképpen kétségbe nem vonható becsületességre vallanak.

GOETHE Az álmok után lássuk a látomásokat. Legalaposabban agyonnyúzott történet a Goethe víziója. Nincs olyan okkultista vagy spiritiszta könyv és folyóirat, amelyik elő ne kaparta volna, mint döntő bizonyítékot a jövőbelátás képessége mellett. Hát hogy is volt? Goethe a 'Dtchtung und Wahrheit XI. kötetében beszél róla. Sessenheimben volt, hogy Fricderikétől elbúcsúzzék. A búcsú fájdalmas volt. Már hazatérőben lóháton ült, s még utoljára kezet fogott vele. A lány szemében könnyek csillogtak, ő maga is kegyetlenül rossz kedvében volt. Amint hazafelé lovagolt, nem a testi, hanem a lelki szemeivel egy lovast látott szembejönni. A lovas ő maga volt, még pedig olyan ruhában, aminőt ő sohasem hordott: csukaszürke, némi arannyal. Mire felocsúdott, a látomás eltűnt. Nyolc év múlva ugyanazon az úton lovagolt Sessenheimbe, hogy Friederikét még egyszer lássa, – s különös, hogy erre az alkalomra véletlenül ugyanazt a szürke ruhát öltötte fel, amelyet látomásként megjelent hasonmása viselt. Hozzáteszi a költő: “Ezekről a dolgokról mindenki azt gondolhatja, amit akar, – engem a csalóka jelenés a válás pillanatában kissé megnyugtatott.” A német okkultista irodalomnak az az álláspontja, hogy a költőfejedelemnek minden szava szentírás; elbeszélését nem lehet magyarázgatni, sem abban kételkedni. Nem vagyok sem német, sem okkultista, s így véleményem szerint nem követek el istenkáromlást, ha a költőkirálynak nem minden szavát hiszem el. Nézzünk csak szemébe a dolgoknak. Minden valamirevaló költő és író az alakjait látja. Nem a testi szemével, hanem a lelkiekkel – hogy éppen magának Goethének a szavait idézzem. Az elképzelt alakok megelevenülnek, beszélnek és cselekszenek. Minden valamirevaló szerelmes, amikor örökre elbúcsúzik a kedvesétől, titkon, vagy hogy modern kifejezéssel éljek: a tudata alatt azt a gondolatot dédelgeti, hogy talán a búcsú mégsem örökre szól, s talán egyszer ismét közeledhetnek az útjaik. Én hát semmiféle természetfölötti tüneményt nem látok abban, ha egy izgékony fiatal költő és egyben felzaklatott lelkű szerelmes olyan élénken gondol a viszontlátás lehetőségére, hogy képzeletében már látja is magát, amint visszafelé üget a szeretett leányhoz. A magam részéről még hallucinációt sem látok a dologban. Hátra volna azonban a csukaszürke ruha. Goethe azt mondja, hogy tiszta véletlenségből öltötte magára. Elhiszem. De azt már nem, hogy a jelenés is – nevezzük annak – ebben a szürke ruhában lett volna. A költő az eseményt teljes harminchét év elteltével írta meg. Ennyi idő után az emlékek már elködösödnek, homályosak lesznek, összezavarodnak. Lehetséges, hogy a költőben összekuszálódtak a szürke ruhára vonatkozó emlékek –, de lehet az is, hogy ezzel a kis korrigálással tetszetősebbé akarta tenni az epizódot, amint ilyesmin az emlékiratok szerzőit lépten-nyomon rajtaérhetjük. Költőnél éppenséggel nem kell komolyan venni, ha az érdekességet fölébe helyezi a valóságnak. Meg aztán ne feledjük, hogy a Faust költője szeretett az okkultizmussal kacérkodni. Talán végül ő maga sem tudta már, hogy az elbeszélésben mi a Dichtung és mi a Wahrheit...

A SVÉD KIRÁLY LÁTOMÁSA A költőkirály után egy valódi király látomására térek át. XI. Károly híres víziójáról van szó, amelyet Prosper Mérimée francia író ismertetett meg az okkultista világgal. A XVII. század vége felé – a pontos dátumot az író nem mondja meg – XI. Károly svéd király egy hideg őszi éjjelen palotájának ablakában álldogált. A palota patkóalakúan épült, a király ablaka szemben volt az épület túlsó szárnyának nagy dísztermével, amelyet már évek óta


nem használtak és állandóan zárva volt. Ezúttal azonban ablakaiból fényesség áradt ki. A fény nem lehetett külső visszatükrözés, mert a hold még csak első negyedében haloványkodott. Semmi kétség, a terem belülről volt pazarul kivilágítva. A király előparancsolta a kulcsárt, aki ugyancsak semmit sem értett a dologból, mert a terem kulcsát ő őrizte, s az mindig nála volt, biztos helyen. A király végére akart járni a dolognak. Szolgálattevő kamarása, udvari orvosa és a kulcsár kíséretében nekiindult, végigrótta a kihalt, üresen kongó termeket, s legutolsónak ajtaján saját maga nyitotta ki a zárt. Berúgta az ajtót, s ekkor teljes kísérteti pompájában tárult elébe a terem titka. A falakat mindenütt fekete posztó borította, ezer meg ezer gyertya árasztotta a világosságot. A terem széltében-hosszában feketeruhás férfiak ültek a padokon, Svédország rendéi: a nemesi, papi, polgári és paraszti rend képviselői. A terem mélyén, emelvényen trónus állt, a trónon egy királyi díszbe öltöztetett halott. Mellette egy fiúgyermek, a fején királyi korona. A trón és a rendek ülésének első sora között fekete posztóval letakart tőke volt látható, nekitámasztva egy fényesen villogó bárd. Volt még egy külön asztal is, emellett komor, bíráknak látszó emberek ültek. Egyik bíró felemelkedett, háromszor kopogtatott az asztalon, mire a rendek mormogó beszéde elült, s a hátsó ajtón bevezettek egy hátrakötött kezű férfit. Ez letérdelt a tőke elé, melléje lépett a bakó; a bárd megvillant, a férfi feje lehullott és odagurult Károly király lába elé. A király nem ijedt meg, hanem bátran rárivallt egyik feketeruhás, főember formájú alakra: “Ha Istentől vagy, beszélj, ha a Sátántól, hagyj bennünket békességben.” Mire a megszólított alak ünnepélyes hangon így felelt: “Károly király! Ez a vér nem a te uralkodásod alatt fog kiomlani, hanem csak öt utódod országlása után. Jaj a Wasák királyi vérének!” Ezután az egész látomás halványulni kezdett, az alakok körvonalai elmosódtak, majd eltűnt minden, a fekete posztónak nyoma sem maradt a falakon, csupán a király papucsán látszott egy vérfolt, amely az eléje gördülő fejből odafreccsent. Az egész vízió teljes húsz percig tartott. Dolgozószobájába visszatérve, a király azonnal írásba foglaltatta az esetet, ő maga aláírta, három kísérőjével láttamoztatta és elhelyezte az állami levéltárban. Mintegy száz év múlva megérkezett a látomás magyarázata. A trónon ülő halott királynak III. Gusztáv bizonyult, aki 1792-ben Ankarström merényletének esett áldozatául. A kivégzett férfi a gyilkos Ankarström volt. A koronás gyermek a meggyilkolt király fia, IV. Gusztáv. Az állam levéltárában levő okirat a hitelesség minden kellékével díszítette fel a csodálatos eseményt. Az okkultista irodalom nem is késett felhasználni; lépten-nyomon közölték és magyarázták, mint immár csalhatatlan bizonyítékát a jövőt jelző látomások létezésének. Akadtak azonban kételkedők is. Ezek érdeklődni kezdtek, hogy mit szól hozzá a svéd történetírás? Nincs bizony efféle okirat semmiféle levéltárban. Ekkor Mérimée személye iránt kezdtek érdeklődni. Kisült, hogy a kitűnő francia írónak volt egy sajátságos szenvedélye: szeretett misztifikálni. Először Clara Gazul spanyol írónő műveivel csapta be a közönséget, s alighogy kiderült, hogy azokat ő maga írta, pár év múlva az illír népköltészet gyöngyeit csempészte be a párizsi könyvpiacra Le Guzla címmel. Még Goethe is bedűlt a gyönyörű verseknek, amíg ki nem világlott, hogy a “Guzla” nem csupán illír gitárt jelent, hanem egyszersmind anagrammja a “Gazul”-nak. Vagyis Mérimée-nek az ő bámulatosan pontos és törvény-szövegszerűén száraz leírásával sikerült egy novelláról elhitetni, hogy az nem kitalálás, hanem történelmi esemény. Egyébként teljesen fölösleges volt Mérimée szavahihetőségével bíbelődni. Elég lett volna elővenni Vulpiusnak, Goethe sógorának Curiositaten című gyűjteményét, annak 1813-ik évfolyamában – amikor Mérimée még csak 10 éves volt – a IV. kötet 229. oldalán megtalálhatták volna az egész kísértethistóriát, a rávonatkozó eredménytelen nyomozás adataival együtt. Vagyis Mérimée csupán a már rég ismeretes rémtörténetet dolgozta fel. Lássunk most már hozzánk közelebb eső időkből való víziókat.

A BÁNYAKATASZTRÓFA A századforduló idején a német spiritiszta folyóiratok sűrűn foglalkoztak egy berlini hölgy látomásaival. Valódi nevét nem közölték; a spiritiszta összejöveteleken mint Ferriem asszony vett részt. Ezeknek az üléseknek az eseményei nem tartoznak rám. Ferriem asszonyról azért emlékezem meg, mert ámbár médiumként is közvetítette a túlvilág üzeneteit, s ilyenkor hetet-


havat összehordott, mégis voltak transzon kívüli, rendkívül érdekes meglátásai is. (Az üléseken kinyilatkoztatta a kereszténység diadalát egész Kelet-Ázsiában, viszont a pápaság bukását, s egy új király trónraléptét Jeruzsálemben.) Szóval nemcsak szellemek beszéltek belőle, hanem voltak saját külön víziói is. Ezeket még beteljesülésük előtt közölték volna spiritiszta lapok. Volna – mondom, mert az eredeti számokat nem láttam, de Kemmerich említett könyvében pontosan idézi őket, s így ő talán látta is. Mindenesetre meglepő, milyen drámai erővel és szinte festői részletekkel vetültek ki az asszony belső látomásai. 1896-ban vagyunk. Ferriem asszony behunyja szemét és megszólal: “Borzasztó! Mennyi ember itt a bánya bejárata előtt! És milyen haloványak! Akár a halottak. De íme, vannak valóságos halottak is; most hordják őket el. Csupa kis kunyhót látok és minden olyan fekete. Nem értem a nyelvet, amelyen összevissza beszélnek. Amott látok egy embert, rácsos lámpa van a kezében. Ez hát egy szénbánya. Minden olyan sivár és kopár, csak a vén kunyhókat látom. Most megértem, amit az egyik németül mond: Jönnek az orvosok Brüxből. Ah, hisz ez Csehországban van! Vége ... nem látok többet!!” (Kinyitja szemét.) Másnap délután: “Beh szomorú itt minden. Mennyi asszony, mind hogyan sírnak. Sok a halott, már mind felhordták őket. És a sok gyerek! A halottak feketék a füsttől, bizonyára megfulladtak odalenn. Igaz, ez Csehország. Most egy vonat érkezik, mintha ilyenen már utaztam volna. Az ám, ez áll rajta: Egeren át. Azok bizonyára orvosok, némelyiknek vöröskeresztes szalag van a karján. De mi van az asszonyok és gyerekek kezében? Valami láncocska. Mire való ez? Keresztet vetnek; persze: olvasó. Imádkoznak és sírnak szegények. A vonaton az osztrák címert látom, a kétfejű sast. Ez ott nyilván a kalauz, hallom is, amint kiáltja: “Duxi szénbányák.” De én ezt a szót látom: Brüx. Azok ott egészségügyi katonák. De nem tudnak segíteni a szegényeken.” (Felébred.) Ez a jelenet tehát 1896-ban tűnt fel a látó asszony előtt. Négy évre rá, 1900 szeptemberében súlyos szerencsétlenség történt a csehországi Brüx mellett, a duxi szénbányában. Sok halott, sok sebesült. Ami ilyen vízióknál szokatlan, Ferriem asszony még a szerencsétlenség helyét is pontosan bemondta. Véletlenről azért nem lehet beszélni, mert nemcsak ez volt az asszony egyetlen bevált víziója. Épp a másikat 1900 októberében jegyezték le gyorsírással. “Fekete tömeg merül fel előttem. Mi ez? Nem látom tisztán. Ah igen, egy tengerből kiemelkedő szirt és egy rajta összezúzódott hajóroncs. Egy nemet hadihajó roncsa, amely félig kiemelkedik a vízből. Sok embert látok kétségbeesetten küzdeni a hullámokkal. Német matrózok. Látom a parancsnokot, amint két kezét az ég felé emeli. Még mindig parancsokat oszt. Olyan szakálla van, mint Frigyes császárnak, csak valamivel rövidebb és sötétebb, majdnem fekete. Idegen országban vagyunk. Nincs segítség? Egy hajó közeledik –, de már késő.” Másfél hónap múlva, 1900. december 7-én a Gneisenau német iskolahajó a spanyolországi Malaga kikötője előtt nekiütődött egy sziklának és félig elsüllyedt. A hajóroncs egy része kimeredt a tengerből. A spiritiszta lapok munkatársai kinyomozták a részleteket: valóban minden úgy történt, amint azt Ferriem asszony előre végignézte. A kapitány – Beckmann volt a neve – csakugyan olyan szakállt viselt, mint Frigyes császár. Ezt arcképeiből állapították meg; csak a színt nem tudták megállapítani. Mikor a hajó süllyedni kezdett, karját az ég felé emelte és Isten segítségét kérte a legénysége számára. Egyéb bevált víziói közül feljegyezték még, hogy eléje révült a párizsi nagy bazárégés. 1907. május 4-én a párizsi arisztokrácia nagy jótékonysági bazárt rendezett. Egy ócska hangárt építettek tele deszkákból összeeszkábált, festett és aranyozott kartondísszel pompázó elárusító bódékkal. Ezekben Párizs legnagyobb nevű, legszebb, legelegánsabb asszonyai és leányai árultak mindenféle csemegét és apróságot. Az üzlet pompásan ment, délután négy órára a gavallér főúri társaság összevásárolt minden cladhatót. Ekkor egy hölgy elsikoltotta magát: “Tűz van! Segítség!” Volt ott ugyanis egy mozigép, akkor “kinematográf” volt a neve, ebben valami robbanás történt, s a kicsapó láng felgyújtotta a mellette levő bódét Egykettőre lángba borult az egész papírváros, menekült, aki tudott, kitört a pánik, az egyetlen szűk kijáraton nem bírt a tömeg kijutni a szabadba, az emberek összetorlódtak, a gyengébbje elbukott, azon


keresztültapostak. A férfiak, a párizsi szalonok elegáns gavallérjai, ököllel verték le az útjukban álló asszonyokat, ugyancsak a szalonok ünnepelt hősnőit. A habkönnyű anyagokból alkotott toalett-csodák, a párizsi divat tavaszi remekei, pillanatok alatt tüzet fogtak, s az ideoda rohanó, jajgató, sikoltozó eleven fáklyák csak fokozták a rémület őrjöngését. Délután öt órára mindennek vége volt. Másnapig 124 elüszkösödött holttestet szedtek össze, legnagyobbrészt nőket, mert a férfiak kiöklözték magukat az utcára. A párizsi arisztokrácia virága veszett oda. Azért részleteztem így a katasztrófát, mert ugyanezt egy – párizsi clairvoyante is előre meglátta. Ez a vízió abban különbözik az előbbiektől, hogy nem tették ugyan közzé nyomtatásban az eset bekövetkezte előtt, viszont száz tanú jelenlétében történt. Egy Couédon nevű párizsi ügyvéd lányáról hírek terjedtek el, hogy sajátos jövőbelátási képessége van. A hírek elszivárogtak az előkelő szalonokig, s a főúri társaság is kíváncsi lett a különös leányra. De hasztalan törték magukat utána, nem lehetett a társaságukba csalni. Végre engedett Maillé grófné meghívásának és elment egy estélyére. 1896 május elején volt ez. Valami száz meghívott vendég gyülekezett a grófné szalonjában. Couédon kisasszony szívesen szóba állt egyikkel is, másikkal is, de csak nagynehezen lehetett rábírni, hogy végre az egész társaság előtt lépjen érintkezésbe Gábriel angyallal. Ugyanis a lány szerint ő a jövő tüneményeit nem a saját emberségéből látja előre, hanem azokat egy bizonyos Gábriel angyal mutogatja meg neki. Ilyenkor révületbe esik és egyhangú folyamatossággal versben mormolja el, hogy mit lát. Voltaképpen nem is vers volt ez, inkább valami primitív végrímekbe bágyadó próza. Megtörtént hát a láthatatlan összeköttetés az angyallal. Ez nyilván tekintettel volt a főúri társaság érdeklődési körére, s ezúttal a Faubourg St. Germain szalonjait különösen érintő jövőbéli eseményt tárt fel a védence előtt. A versek így számoltak be róla: Prés des Champs-Elysées, Je vois un endroit pas élévé, Qui rí est pas pour la piété, Mais qui en est approché Dans un but de charité. Je vois le feu s'élever Et les gens hurler Des chairs grillées, Des corps calcinés, I'en vois comme par pelletés. “A Champs-Elysées közelében egy alacsony hajlékot látok. Nem valamely kegyes célra épült, hanem a jótékonyságot szolgálja. Látom, hogy tűz ütött ki, látok üvöltő embereket, megpörkölt húst, üszkösödő testeket, amelyeket mintha lapáttal hánytak volna össze.” Az angyal mentségére legyen mondva, a lány sohasem állította, hogy a versek is attól származtak volna. Ezek az ő saját ihletének a szülöttei. Történt mindez 1896 tavaszán. Rá egy évre, 1897. május 4-én égett le a bazár. A látomást Maillé gróf a Temps 1897. május 16-i számában, tehát utólag elevenítette fel. Részletesebben mondta el Gaston Méry, a L'Echo de Merveilleux című újság szerkesztője lapjának 1897. május 25-i számában. Vagyis szintén utólag. De ez nem tesz semmit, mondják a magyarázók, mert hiszen a jóslatnak száz vendég volt a fültanúja. Hamisítás esetén csak előállott volna valamelyikük azzal, hogy de bizony nem így történt, magam is ott voltam. A vendégek valamennyien életben voltak, ami döntő bizonyíték a Couédon lány mellett, mert jövendölését azzal toldotta meg, hogy a jelenlevőknek egyike sem fog a tűzvészben elpusztulni. A bazárégést illetően adós vagyok még egy adattal. Angliában évenként meg szokott jelenni egy Old Moores Almanach című kalendárium. Népies köntöséhez illően külön rovata volt a jövendölések számára. 1896-ban megjelent füzete a következő esztendőre ezt jósolta: “1897 április utolsó napjainak egyikén híradás fog érkezni Párizsból egy szörnyű tűzvészről, amelynek sok ember fog áldozatául esni. A romok között egy sereg bandita fog


zsákmány után kutatni.” Nem tudok többet sem a kalendáriumról, sem az ismeretlen prófétáról. De ha csakugyan látta a katasztrófát, jól látta, mert valóban egy sereg ember tűnhetett elébe, amint a romok közt keresgél. Csakhogy ezek nem tolvajok voltak, hanem a halottak hozzátartozói. Sok áldozat testét fel nem ismerhetővé üszkösítette a tűz, s csak valamely épségben maradt tárgy alapján lehetett kideríteni, hogy ki kicsoda.

A francia forradalom jósai A XIV. század egyik tudós főpapja, Pierre d'Ailly, camb-rayi püspök és bíboros (13501415) többek között egy csillagászati művet is írt latinul ezzel a címmel: Concordantia Astronomiae cum Theologia (A csillagászat egyezése a hittudománnyal). A könyv 1490-ben jelent meg nyomtatásban. Ebben a könyvben a püspök a Saturnus nagy konjunkcióiról ír, és végzetes időpontul az 1789-ik esztendőt jelöli meg. Majd ezt mondja: “Ha a világ ebben az esztendőben még állni fog, aminek egyedül Isten a tudója, úgy nagy és bámulatos változások és felfordulások fognak történni, amelyek a törvényekre és a pártokra vonatkoznak.” Ez bizony a francia forradalom tagadhatatlan megjövendölése. Hogy véletlen műve-e, arról esetleg lehet beszélni, de azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a jóslat a forradalom kitörése előtt 100 évvel jelent meg nyomtatásban. Másként áll a dolog a hívők nagy ütőkártyájával, a ma is minduntalan diadalmas bizonyságul idézett úgynevezett Cazotte-féle jóslattal. Jacques Cazotte a XVIII. század második felének meglehetősen népszerű írója volt. Szerelmes ördög című kis regényét ma is olvassák. A forradalom előestéjén, 1788-ban Cazotte már 70-ik éve felé járt. Különös, zárkózott ember volt, valami sötét miszticizmus kerítette hatalmába, titkos okkultista társaságokba járt, és koronként víziói voltak. A jóslat története ez: 1788 telén Nivernois herceg nagy ebédet adott néhány akadémikus tiszteletére. Az ebéd vége felé a társaság kedve tüzesedni kezdett, csak Cazotte maradt komoly. Condorcet, az akadémia örökös titkára ingerkedett vele emiatt, de az író komorságát nem lehetett eloszlatni. Sőt, mintha a többieket is be akarta volna rántani a maga sötét hangulatába, hirtelen megszólalt: – Condorcet, nincs oka a jókedvre, ön börtönben fog meghalni, mégpedig saját maga veszi be a mérget, hogy a hóhér kezétől megszabaduljon. A jókedv langyosodott, de a nevetést nem hagyták abba, csak azért sem, hogy a különcségéről ismert írót bosszantsák a kissé ízléstelen tréfa miatt. Sorban fordult hozzá még három nagynevű akadémikus: Nicolai, Bailly, Malesherbes. – Hát mi hol halunk meg? A felelet megdöbbentő volt. – A vérpadon. Most már mindenkinek elment a kedve. A nevetést felháborodás váltotta fel. Grammont hercegnő meg akarta menteni a helyzetet és tréfára fogta a dolgot. – Kedves Cazotte, nem szép öntől, hogy csak a férfiak között rendez tömeggyilkosságot és bennünket, nőket kihagy belőle. – Téved, hercegnő. Asszonyfejek is fognak lehullni a vérpadon. Kordén, hátrakötött kézzel viszik őket oda. – Ejnye, talán bizony engem is? – Úgy van. – No ez nagyon vigasztalan kilátás. Cazotte, ön kegyetlen. Még a végén egy gyóntatót sem fog nekem engedélyezni, utolsó vigasztalásul. – Valóban nem, asszonyom. A vérpadra nem engedik fel a gyóntatópapot. Egyetlen kivétel lesz csupán, egyetlen embernek az esetében ... A jós hangja elakadt. – Ki lesz az? Ki lesz az? – riadtak rá félig tréfásan, de borzongva már. – Franciaország királya ...


A házigazda megelégelte a hollókárogást és korholó szavakkal támadt a baljós férfira. Ismét Grammont hercegnő lépett közbe, s megpróbálta tréfával eloszlatni a komor hangulatot. – Próféta úr, ha már nekünk ilyen szépeket jósolt, miért nem mond valamit saját magáról is? Cazotte pár pillanatig lesütött szemmel állott, majd összeszedte magát és Flavius Josephus pár szavát idézte Jeruzsálem ostromának történetéből: – Jaj Jeruzsálemnek! Jaj nekem magamnak is! Azzal köszönt és elment. Mint tudjuk, a jóslat szó szerint halálos pontossággal valóra vált. Condorcet megmérgezte magát, a többiek mind vérpadon véreztek el, maga Cazotte is. Ennél világosabb, határozottabb és művésziesebben megfogalmazott jövendőmondást a modern próféta-irodalom nem tud felmutatni. Csupán egy bibéje van a dolognak. A jóslat 1788-ban hangzott el, ámde egészen az 1806-ik esztendeig egy sornyi nyomtatás sem jelent meg róla. 1806-ban bukkan fel először La Harpe francia Író és irodalomtörténész munkáinak postumus kiadásában. La Harpe ekkor már három éve halott volt. A kiadó az írónak hátrahagyott kéziratai között akadt rá a jóslatot tartalmazó fogalmazványra. Azt mondja ebben La Harpe, hogy ő maga is jelen volt az emlékezetes estén, s hazaérkezve, rögtön lejegyezte az egész eseményt. Ennyi az egész. Természetesen a jóslat megjelenése után jelentkezett néhány tanú, hogy ő is tudott a jóslatról még az események bekövetkezte előtt. De hát miképpen lehetséges, hogy soha egyiknek sem jutott eszébe előzetesen nyilatkozni róla, vagy levélben megírni a hallatlan érdekességű próféciát valamelyik ismerősének? S miért hallgatott maga La Harpe? Volt bőven alkalma a császárság ideje alatt a jóslatot közzétenni. Mégsem tette. Valószínű azért, mert ebben az esetben csakugyan jelentkeztek volna tanúk, de olyanok, akik az egész történetet megcáfolták volna. Csak kivonatosan közöltem a La Harpe-féle fogalmazványt. A teljes eredeti szöveg átolvasása után bármely irodalmilag tájékozott olvasó azonnal tisztában lehet vele, hogy a történet nem egyéb, mint ügyesen megírt novella. Lehet, hogy volt némi alapja. Lehet, hogy az előrelátó pesszimista Cazotte csakugyan elejtegetett holmi vésztjósló megjegyzéseket. Lehet, hogy az emlékezetes vacsorán csakugyan bosszantotta a társaságot efféle kedvrontó prognózisokkal. La Harpe ezeket feljegyezte és jegyzeteit később kicifrázta az ismeretessé vált eseményekkel. De a jóslat valóságos megtörténtére nincsen semmilyen megbízható bizonyíték. Pillantsunk másfelé. Évekkel a forradalom kitörése előtt Párizs utcáin széltében énekeltek egy chansont. Ez volt a címe: Prophétie Turgotienne. Állítólag egy Lille nevű katonatiszt szerezte. Asztalnál ült tiszttársai körében, s egyszerre csak megszállta az ihlet, felugrott, átrohant a másik szobába és versbe szedte, kottára tette a népszerűvé vált dalt. Okkultista könyvek két strófát szoktak idézni belőle. Rímtelen fordításban így hangzanak: Látni fogjuk, hogy a rendek Egymással összevegyülnek. A szegények vackaikon Nem fognak többé fázni. A javaikat elkótyavetyélik És egyforma lesz mindenki. A nemes és a polgár Egymás mellett fog haladni. A franciák visszatérnek A természet jogához-Adieu, parlamentek és törvények, Adieu, hercegek és királyok. A szövegben nincs semmiféle burkolt célzás vagy homályos kifejezés. Világosan és érthetően sorolja fel, minő változásokat fog hozni a jövő, vagyis a nagy forradalom. A versek tehát jósversek voltak, s okkultista írók ma is ilyenekként idézik. Magam is afelé hajoltam, hogy a versek a casus és a judicium ritkán előforduló keverékei. Valami mégis szöget ütött a fejembe. Miért kellett az ilyen vészterhes jövendölést versbe szedni, zenét szerezni hozzá és az utcán énekeltetni? És miért ez a cím: Turgot-féle jövendölés? Utóbb kezembe került a teljes szöveg. Hát persze! Mint tudjuk, Turgot XVI. Lajos egyik pénzügyminisztere volt. Az ország pénzügyei


gyalázatos állapotban voltak, s Turgot igyekezett valami rendet teremteni az államháztartásban. Ilyesféle tervei voltak: a robotmunka eltörlése, a feudális kiváltságok megszüntetése, úrbér-megváltás, egyenlő közteherviselés, külön földadó a nemesi és a papi birtokokra, egységes vámrendszer az ország határain belül, a középkorból visszamaradt céhrendszer felszámolása. A pénzügyi szakembernek gyakorlati tudása mellett idealista elvei is voltak, s programjába felvette a protestánsok visszahívását, sőt – szörnyűség – a gondolati és lelkiismereti szabadságot is. Képzelhető, hogy az egész felzaklatott konzervatív társadalom milyen dühös rohammal esett neki. Támadták, szidták, gyalázták és gúnyolták, s modern kifejezéssel élve: addig fúrták, amíg a király kénytelen volt elbocsátani. Azt mondtam: gúnyolták. Hát az egész Prophétie Turgotienne nem egyéb, mint gúnyvers. Elég még egy strófát idézni a kilenc közül, hogy lefoszoljék róla a prófétai ihletettség aranyfüstje, s a csúfondáros párizsi humor torz arca vihogjon felénk. így öltögeti nyelvét a gyűlölt miniszterre a hatodik strófa: Vége a szeretetnek A testvérek között, Házasság szentsége, szülők tisztelete Nem egyéb, mint kiméra. Úgy tesznek majd az apák, Mint Noé, mikor leitta magát. Ó teljes szabadság! Ám ha nem tekintjük is a kötekedő gúnydalt próféciának, mégis álmélkodtató, hogy mennyire eltalálta az igazat. A közmondással lehetne megmagyarázni: néha a vak tyúk is talál szemet. A londoni Punch, a legrégibb angol élclap egy időben azzal mulattatta olvasóit, hogy mindenféle képtelen, soha meg nem valósulható találmányt tálalt fel nekik. Hadd nevessen egy jót a londoni cockney a csendes, unalmas vasárnap délutánon. Az 1848. december 30-i szám így tréfálkozott: “Egy új találmányról számolhatunk be olvasóinknak. A neve Opera Telakouphanon. Az elmés készülék lehetővé teszi, hogy például egy lelkész szentbeszédét egyszerre három templomban is hallgathassák. További haszna, hogy az operai előadásokat bármely londoni lady szalonjába közvetítheti. Általában úgy láthatja el a háztartásokat zenével, mint gázzal. Ha valamely összejövetelen vagy estélyen a társaság zenét akar hallani, egyet kell csavarni s élvezheti a legszebb operákat. Kitűnő helyettesítése ez a szörnyűséges házi muzsikának.” A francia A. Robida, egyszemélyben író és rajzoló, hallatlan sikert aratott egy tréfás utópista regényével. Le Vingtiéme Siécle volt a címe, s az eljövendő huszadik század csodáit figurázta ki benne. A párizsi humorista előtt semmi sem szent, ha nem talál már elegendő anyagot a jelenben, nekimegy a jövőnek és abba köt bele. Robida összeír és összerajzol könyvében mindenféle képtelen bolondságot. Az még hagyján, hogy szerinte 1950 táján a vasút már divatját fogja múlni, s helyét repülőgépek foglalják el. A légi madár régi álma az emberiségnek. De a szerző nekiindult képzelete továbbmegy és ezt jósolja: Természetes, hogy nemcsak üzleti utakat fognak a levegőben lebonyolítani. Az előkelő világ légi yachtokon száll tetszés szerinti magasságba, ott megállapodik és nyaral a bacilusmentes üde levegőtengerben. Szegény emberek számára légi kórházakat rendeznek be, s a légzőszervek minden betegségét gyorsan és alaposan kikergetik belőlük. Nászutasok repülőgépen fogják átturbékolni a mézesheteket, s ott végre egyedül lesznek kettesben. Mert odáig alig látják egymást: a gyorsaság és sietés századában az ismerkedés ügynökségek útján történik. Még az esküvőn sem szükséges együtt lenniük, a beleegyező nyilatkozatot távbeszélőn is meg lehet tenni. Ha elunják magukat, bekapcsolják a telephonoscope nevű készüléket, ennek segítségével meghallgathatják, sőt végig is nézhetik bármelyik színház előadását. Nem kell megvárniuk az előadás kezdetét, egy ügyes szerkezet felveszi a képet és a hangot, s ezt bármikor és bárhol le lehet forgatni. De már erre a századvégi olvasó alkalmasint felszisszent: minden bolondságnak van határa, ekkorát még tréfából sem szabad feltálalni! Pedig még ennél is jobban elvetette a sulykot a


nekilódult fantáziájú regénycsináló. Szerinte a repülőgép utasai nemcsak színházi előadásokban gyönyörködhetnek, hanem egy gombnyomásra hallani és látni fognak távoli eseményeket, amelyeket egy nagy hírszerző vállalat kiküldött tudósítói jelentenek szóval és képpel, közvetlenül a helyszínről! Ennek az egész világot behálózó vállalatnak hihetetlen sokaságú előfizetője lesz. A szerző nem habozik kivágni az előfizetők példátlan nagy számát is: kereken hatszázezer fogja élvezni a helyszíni közvetítéseket! No ugye? A vak és tetejében megkergült tyúk mennyi búzaszemet talált! Ugyanúgy csippenthetett fel valamit a jövő terméséből a száz év előtti Turgot-t csúfoló humorista is. Ezek után, nehogy minduntalan cáfolatokkal rontsam el az olvasónak jólesően csodálkozó kedvét, egy olyan könyvet ismertetek, amelynek már a címe is a csodálatkeltés igényével lép fel: Mirabilis Liber. Hamisításról nem lehet szó. A könyvet magam is végiglapoztam. Gótikus nyomtatvány, évszám nélkül. A XVI. század húszas éveinek legelején készülhetett. Mindenesetre 1521 után, ugyanis a könyv végén egy II. Lajos magyar királytól származó levél van lenyomtatva, 1521. július 11-én kelt Budán. X. Leó pápához van címezve, s a török veszedelemről szól. A könyvben egyéb jóslatok között egy Joannes Vatiguerro nevű férfitól származó jóslat is olvasható. A jós személyéről nem tudunk semmit. Neve nyilvánvalóan álnév, de sohasem derült ki, hogy kit takar. Jövendöléseiből csak arra lehet következtetni, hogy korának társadalmi rendjéhez szabta az elveit, konok királypárti, a nemesi kiváltságok rendíthetetlen híve, a népjogok tagadója. A híres jóslat így kezdődik: “Én, Joannes de Vatiguerro mondom, hogy az Úr 1490-ik esztendejétől egészen az 1525.-ik esztendőig nagy bajok fognak történni a világban, még pedig olyan nagyok és rendkívüliek, hogy a világ teremtése óta még nem történtek ezekhez hasonló felfordulások.” A mai olvasó itt megállapodik és igen helyesen azt kérdi: mi köze az 1490-1525. évek közötti korszaknak a francia forradalomhoz? Mit érdekelnek bennünket erre a korszakra vonatkozó jóslatok. Különösen, ha nem teljesültek? Márpedig a jelzett időszakban a jövendőmondásnak egy árva betűje sem vált valóra, s a Mirabilis Libert a csalódott kortársak is félreértették, elfelejtették. A könyv csendesen porosodott a könyvtárakban egészen a XVIII. század végéig. Ekkor történt a nagy fordulat. Egy könyvtárbújó tudós azzal a felfedezéssel állt elő, hogy a Mirabilis Liberben foglalt időszámítás el van burkolva, s a helyes esztendőket és a megjósolt eseményeket akkor ismerjük fel, ha nem a Krisztus utáni időszámítást, hanem az úgynevezett diocletianusi érát vesszük alapul. A diocletianusi éra, amelyet a koptok még ma is alkalmaznak, az időszámítást Diocletianus trónraléptétől, vagyis 1. sz. 284. augusztus 29-től kezdi. Tehát a Mirabilis Liber évszámaihoz hozzá kell adni a 284-et, s ekkor tisztán ki fog bontakozni előttünk a jóslat valódi értelme. A fölfedezés a szenzáció erejével hatott. A Mirabilis Liber előkerült rejtekéből. Lefordították franciára, kinyomtatták, s a közönség a könyvet szétkapkodta. Megkísérlem, hogy kövessem a tanácsot s behelyettesítem a szövegbe a diocletianusi évszámokat: “Az Úr 1503. (1787) esztendeje előkészíti az elkövetkezendő bajokat. Ebben az évben születnek meg a legsötétebb árulások és összeesküvések, de teljes kifejlődésük még nem áll be.” “1510 táján (tehát 1793-1794-ben) következik el a fogoly francia király ellen a legfeketébb árulás, a francia dicsőség szégyenné és zavarrá változik, a liliomot megfosztják nemes koronájától, s az kapja a jogart, akit nem illet meg. Mindenünnen felhangzik a kiáltás: Békét, békét! – de nem lesz béke. Mindenütt a plebejusok árulásai és összeesküvései ütik fel a fejüket. A francia kírályságot ellenség lepi el és pusztítja, mert a kormányon lévők vakok és nem találnak védelmezőt. A hűtelen, dühös, önhitt jobbágyok fellázadnak uraik ellen, s majdnem az egész nemességet kiirtják, megfosztják méltóságaiktól és birtokaiktól. Mert a nép nem ismer más szabályt, mint a saját akaratát. Az egész földkerekséget kifosztják és elpusztítják a rablók, akik úrrá lesznek mindenütt, különösen Franciaországban. Több állam fellázad, hogy új


alkotmányt vívjon ki magának, de rövid idő múlva bajok tömege szakad rájuk. Ne bízzék egyik sem a szomszédjában, mert szörnyű bandita-módon egyik a másikat akarja kifosztani és legyilkolni, senki sem fogja megtartani szerződéses hitét, hanem mindannyian gyűlöletes árulással törnek kölcsönösen egymásra.” Idáig bámulatosan találnak a behelyettesített jóslatok, természetesen a jós világszemléletéhez alkalmazott szövegezéssel. Ami ezután következik, az bizony nem vált be. Pár szó megemlíti ugyan azt, hogy a pápa kénytelen lesz elhagyni székhelyét, de az 1525 (1809) esztendőre azt jósolja az ismeretlen próféta, hogy egy fogoly királyfi megújítja a liliom uralmát, úr lesz az egész földtekén, és örökre kiirtja Brutus ivadékait, úgy hogy még a nevük sem marad meg. Brutus ivadékain nyilván a forradalmárokat értette a királypárti próféta. Lám, már megint elrontottam a hatást! No de most már minden rosszmájú kritika nélkül ismertetem Joachim Greulich látomásait. Ki volt ez a Joachim Greulich? Nem tudni. Csak annyi bizonyos, hogy a XVII. század végén látomásait már széltében olvasták és ismerték. Állítólag 1653-ban jegyezte fel őket, s ezek kéziratos formában terjedtek el. Ilyen kéziratot használt fel Gottfried Arnold, amidőn 1700-ban megjelent egyháztörténeti munkájában a látomások naplóját lenyomatta. Tehát mindegy, hogy 1700 előtt melyik esztendőben keletkeztek a víziók, mert még így is 90 évvel előzik meg a jósolt eseményeket. A látomások során Greulich mindig egy angyalt szerepeltet, aki a jövendőt feltárja előtte. 1653. augusztus 28-ának éjszakáján ez történt vele: “És szólt hozzám az angyal, hogy néznék az égre, milyen véres. Oda is néztem és láttam egy véres kardot, s a kardtól jobbra aranybetűkkel ez volt írva: ő Francia Királyi Felsége. A baloldalon ugyancsak aranybetűkkel ez volt Írva: Szép Franciaország, keserves sorsod lesz. És ekkor megkérdeztem az angyalt, hogy mit jelentsen ez? Mire az angyal szólt: Nézd csak, miképpen homályosodik a király neve, most már egészen eltűnt, ami azt jelenti, hogy övéivel együtt elűzik, s egy halál is következik.” “Megint szólt az angyal, hogy néznék az égre, milyen véres, és egy szörnyű széket láttam. A széken valaki ült arany koronával a fején, jobb kezében a jogarral és birodalmi almával, s fölötte arany betűkkel ez állott: ő Felsége a Francia Király. Az írás fölött egy véres zászló volt és az angyal így szólt hozzám: Látod fiatalember, itt jönnek a francia király tanácsosai, öregek és fiatalok, ezek a véres zászlóval letérdelnek a király előtt és esküt tesznek, hogy hívek maradnak hozzá. Érte élnek és halnak és megvédik ellenségei ellen. Amikor ez megtörtént, így szólt hozzám az angyal: Nézd fiatalember, hogyan rozsdásodik el a fényes korona, a jogar és a birodalmi alma és most azt is láthatod, hogy minden királyi díszével együtt a székről letaszítják.” Ezek a látomások különösen akkor hatalmasodnak megdöbbentő erejűvé, ha arra gondolunk, hogy – akár az 1653-ik, akár az 1700-ik esztendőt tekintsük – a fejedelmi abszolutizmus akkor élte fénykorát és XIV. Lajos a napkirály olyan hatalmat élvezett, mint egy francia király sem előtte. Bajos elképzelni, hogy ezekben az időkben egy német fiatalember józan fővel még csak gondolni is, mert volna a francia trón összeomlására.

Nostradamus Nostradamus talán az egyik legrejtélyesebb ember, aki valaha élt. Előre kell bocsátanom, hogy Nostradamus nem volt csillagjós. Ámbár tudományosan képzett csillagász volt, a számításokat úgyszólván csak keretként használta fel és kitöltötte hozzájuk kapcsolódó látomásaival. Nostradamus 1503. december 14-én született. Egyetemi tanulmányait Montpellier-ben végezte, ahol később tanár is lett. Majd orvosi gyakorlatra adta magát, s a gyakori pestisjárványok alatt önfeláldozással és akkora tudással működött, hogy nevét a legjobb hírű orvosok sorában emlegették. A kari konkurrencia sanda szemmel nézte a nagy népszerűséget, s mert másképpen nem tudtak neki ártani, kálvinizmussal vádolták meg. Ekkor Nostradamus kedvét vesztve, felhagyott az orvosi gyakorlattal és visszavonult egy kis dél-franciaországi városba, Salonba.


A népszerűség azonban ide is követte. De itt már nem az orvosnak járt ki, hanem a prófétának. Ugyanis itt, a provence-i csillagos égbolt alatt eltöltött magános éjszakák során bontakozott ki jövőbelátó híre. A csillagok tanulmányozása közben transzba révült, s ilyenkor – mint egy helyütt írja – tér és idő elvesztette előtte jelentőségét, a közeli és a távoli jövő eseményei mintegy egymás mellé sorakozva tűntek eléje. Jövendölései könyv alakban 1555-ben jelentek meg. Olyan hallatlan népszerűségre tettek szert, hogy maga a francia királyi udvar is érdeklődni kezdett iránta. A rákövetkező évben Medici Katalin magához hívatta és megrendelte nála fiainak a horoszkópját is. Később, mikor II. Henrikre vonatkozó jóslata szó szerint beteljesedett, hírneve átcsapott a francia határon. Philibert Emmanuel olasz herceg sem restellte, hogy személyesen keresse fel a csodálatos embert. 1564-ben Medici Katalin fiával, IX. Károly francia királlyal együtt látogatta meg kedves prófétáját. A látogatás után a király kinevezte udvari orvosává és 200 aranytallérral ajándékozta meg, a királyné pedig megtoldotta az ajándékot 100 aranytallérral. Szóval Nostradamus vidéki magányát beragyogta a dicsőség, s az arany fénye, amivel elhalmozták. De mindezt csak pár évig élvezhette, 1566. július i-én meghalt. Persze, a dicsőség fényébe belevillámlottak az ellenfelek támadásai is. Egyik helyen prófétának kiáltották ki, a másikon csalónak. Annyi bizonyos, hogy Nostradamust, mint mindjárt kifejtem, nem lehet megfogni, nem lehet rajtakapni. Ő a híres jóslatokat négysoros versekbe szedte és száz ilyen versszakot összefoglalt egy könyvbe, az úgynevezett centuriába. Tíz ilyen centuria került ki a jóslatokból, vagyis összesen ezer jósversről van szó. Időben ezek a jóslatok – mint ő maga írja – a 3797-ik esztendőig terjednek. Igen ám, de a jóslatok nem időrendben következnek egymásra! Nostradamus teljesen összedobálta őket, úgyhogy nincs közöttük semmiféle időbeli összefüggés. Ennek egyik következménye az lett, hogy nincs egyetlen egy olyan jóslata sem, amelyről azt lehetne mondani, hogy nem vált be, miután időpont sehol sincs megjelölve, tehát ami eddig nem következett be, jövőre még teljesülhet. A másik következménye pedig, hogy akit a teljesülés érdekelt, keserves munkával kellett kikaparnia az illető versszakot az ezer közül. Chavigny nevű tanítványa harminc esztendeig dolgozott rajta, amíg sikerült 350 versszakot kiásni és magyarázatokkal ellátnia. A magyarázás munkája azért is bonyolult és nehéz, mert Nostradamus szándékosan használt homályos kifejezéseket és nehezen érthető archaikus szavakat, s ezeket olykor el is torzította, mint írja, azért, hogy jóslatai ne kerüljenek a műveletlen tömegek kezébe, hanem csak tudós ember foglalkozhassék velük. Persze ez a szándékos homálycsinálás nem egyéb, mint jövendőmondótrükk, hogy a zavaros mondatokba tetszés szerinti értelmet lehessen belemagyarázni. S most lássunk néhányat a jósversek közül. Legelsőbben azt, amelyről már szóltam, s amely Nostradamus nevét egycsapásra európai hírűvé tette. Le lyon ieune le vieux surmontera En champ bellique par singulier duelle: Dans cage d'or les yeux luy creuera, Deux classes une, puis mourir, mórt cruelle. Az ifjú oroszlán legyőzi az öreget Harci mezőn páros viadalban: Arany kalitban kidöfi a szemét. Két törés közül az első, azután meghálni kegyetlen halállal. Ez a versszak bennfoglaltatik az 1555-iki lyoni kiadásban, tehát nem utólag közölték. Négy év telt el. 1559. július i-én II. Henrik francia király udvarában kettős lakodalmat ültek. Két leánya ment férjhez: egyik II. Fülöp spanyol királyhoz, a másik az imént említett Philibert Emmanuel herceghez. Mint ilyenkor szokás volt, az ünnepségeken sorra került a lovagi torna is. Maga a 40 éves Henrik király is kinyargalt a porondra és lándzsát tört egy Montgomery nevű fiatal lovaggal. A mérkőzésnek drámai vége lett, valamely szerencsétlen véletlen folytán Montgomery dárdája keresztülhatolt a király arany sisakellenzőjén és kidöfte a jobb szemét! Tíz nap múlva


a király belehalt a sebbe. A jósvers első három sora tehát olyan világos, hogy nem kell magyarázni. A negyedik sor értelmét csak jóval később, 1589-ben derítették ki a kommentátorok, amikor III. Henrik királyt egy fanatikus merénylő leszúrta. A kissé erőltetett magyarázat szerint a két törés a Valois királyi ház családfáján esett volna meg, miután két ágát – a két Henrik királyt – erőszakosan letörték. Másik nevezetes jóslata szintén franciákra vonatkozik, mint általában jósverseinek majdnem mindegyike. Le lys Dauffois portéra dans Nansi, Jusques en Flandres electeur de l'Empire; Neufue obturée au grand Montmorency, Hors lieux prouuéz delhire a clere peine. A liliomos Dauphin Nancyba érkezik és egész Flandriáig támogatja a választófejedelmet. Új börtön a nagy Montmorency számára, Akit nem a szokásos helyen szolgáltatnak ki híres bűnhődésre. Ügyeljünk a “híres bűnhődés”-re, az ófrancia szöveg clere peyne (latinul: clara poena) szavakkal fejezi ki. A liliomos Dauphin a magyarázatok szerint XIII. Lajos francia királyt jelenti, miután a liliom a Bourbon-ház címervirága. A Dauphin (trónörökös) címet pedig a jósversek megjelenése óta ez a király viselte először, mielőtt trónra lépett. A jóslatot azért szokták a leghíresebbek közé sorolni, mert pontos nevek foglaltatnak benne. 1633. szeptember 25-én XIII. Lajos király csakugyan behatolt csapataival Nancy városába, amely akkor nem tartozott Franciaországhoz. Majd 1635-ben pártfogásba vette a német császártól elszakadt trieri választófejedelmet. A Brüsszelben fogságban levő választófejedelem érdekében egész Flandriáig tört elő és elfoglalta Leuven városát. A két első sor tehát meglepően bevált. De még meglepőbb az utolsó két sor története. Az eset nem függ össze az első két sorban jelzett eseményekkel, csupán az időpont azonossága kapcsolja hozzájuk. A hatalmas Montmorency herceg, számos ütközet legendás hőse, lázadást szított XIII. Lajos király ellen. Elfogták és Toulouse városában a városháza akkoriban épült új börtönébe zárták. Az árulók sorsa várt rá: hóhér kezétől vesszen el a város piacán. De befolyásos családja közbelépett és kieszközölte, hogy a király kegyelem útján engedje el a nyilvános kivégzés gyalázatát és a hóhérbárd megbecstelenítő szégyenét. A kegyelem azután úgy szólt, hogy a fővétel ne a szokásos helyen, vagyis a piacon történjék, hanem a városháza udvarán, s a kivégzést ne a hóhér hajtsa végre, hanem egy katona. A katona neve – most tessék megfogódzkodni – Clerepeyne volt! A név nem lehet kitalálás, mert egy kortárs, Etienne Joubert, 1635-ben megjelent könyvében már Clerepeyne néven említi a katonát, amit valótlanság esetén nem mert volna megcselekedni, miután a történet valamennyi tanú emlékében akkor még frissen élt és a hazugságot könnyen a szerző orra alá dörgölhették volna. A következő híres verset megfordított sorrendben fogom magyarázni, előbb mondom el az eseményeket, s azután a jóslatot. XVI. Lajos király 1791 nyarán külföldre akart szökni, de Varennes-ben felismerték és visszaszállították Párizsba. Rá egy évre, 1792. június 20-án a tömeg betört a palotába, rátámadt a királyra és valaki a fejébe nyomta a vörös frigiai sapkát. Nem sokkal ezután, az augusztus 10-re virradó éjjel egy csoport forradalmár megrohanta a Tuileriákat és lemészárolta a svájci testőrséget. Tudjuk, hogy a Tuileriák név a tuillere, vagyis “téglaégető” szóból ered, mert a helyén valamikor téglaégető volt. Nostradamus idejében a palota még nem állott. Még csak azt kell tudnunk, hogy Varennes-ben a királyt egy Saulce nevű francia kocsmáros és vegyeskereskedő leplezte le, akinek már az ősei is boltosok voltak. A vonatkozó jósvers így szól: Le part solus mary sera mitré, Retour conflict passera sur tBuille Par cinq ceus vn trahyr sera tiltré Narbon & Saulce par couteaux auons d'huille. A magános szomorú férfit felsüvegezik Visszatérte után. Roham történik a tégla ellen ötszázak áltál. Áruló lesz ő nagyrangú Narbon és Saulce, akinek ősei olajat őriztek.


A felsüvegezés, az ötszázak rohama a tégla ellen, a varennes-i szatócs, mindez olyan frappáns, hogy a Nostradamus-magyarázók már ennek az egyetlen versszaknak az alapján prófétává kiáltották ki a saloni remetét. Viszont ehelyütt a jóslat sántít. A nagyrangú Narbon nem lehet más, mint Narbonne-Lara gróf, pár hónapig XVI. Lajos alatt hadügyminiszter, utóbb Napóleon kedves embere és a napóleoni invázió idején Győr katonai kormányzója. NarbonneLara azonban nem volt áruló, mert sohasem vétett semmit királya ellen. A magyarázók úgy kísérlik meg az “áruló” szó értelmezését, hogy Nostradamus királypártiságának szemszögéből nézte a gróf szerepét, s eszerint a látnók árulónak ítélhette azt, aki nem elég eréllyel szállt síkra királya mellett, ami miatt rövid miniszterkedése után a király el is bocsátotta. Most pedig lássuk, Nostradamus látomásai hogyan követik röptében a napóleoni sast. Un Empereur naistra prés d'Italie Qui á 1'Empire sera vendu bien cher: , Diront avec quels gens il se ralié Qu'on trouvera moins prince que boucher. Egy császár születik Itália közelében, Aki a császárságnak sok pénzébe fog kerülni. Azt fogják mondani, hogy bárkivel társul, Inkább hasonlít mészároshoz, mint fejedelemhez. Korzika, ahol Napóleon született, az olasz félszigettől nyugatra emelkedik ki a tengerből. Tudnivaló az is, hogy sok pénzébe került Franciaországnak. A magyarázat szerint a két utolsó sor arra céloz, hogy Napóleonnak nem volt valami fejedelmi alakja. Mások ezt a két sort így fordítják: “Azok közt, akikkel körülvéteti magát, kevesebb a fejedelem, mint a mészáros.” Ez Napóleonnak alacsony sorból született marsalljaira vonatkoznék. De la cité marine la tributaire La teste raze prendra la satrapie: Chasser sordide qui puis sera contraire; Par quatorze ans tiendra la tyrannie. A tengerparti adófizető városból A nyirottfejű megszerzi a kényuralmat. Elűzi a szennyest, aki ellensége lesz. Zsarnoksága tizennégy évig tart. A “nyírott fej” Napóleonra illik, mert ő előtte a francia uralkodóknak hosszú hajuk volt, vagy parókát hordtak. Napóleon fiatalkori hosszú haját utóbb lenyíratta. Toulon tengeri kikötője 1793-ban angol kézre került, tehát csakugyan adófizető számba ment. Ugyanebben az évben Bonaparte visszafoglalta. Ez volt az első nagy haditette. Ezentúl az angolok legelkeseredettebb ellenfelei lettek, tehát nyilván őrájuk értette Nostradamus a sordide (szennyes, piszkos, csúf) kifejezést. Ha Napóleon uralmát 1799-tól 1813-ig számítjuk, megvan a tizennégy esztendő is. Du nom onquez ne fut au Roy gaulois, Jamais ne fut un fouldre si craintif, Tremblant l'Italie l'Espagne el les Anglois, De femme estrangiers grandement attentif. Olyan néven, amely eddig nem volt francia királyoké, Még sohasem volt villám ennyire félelmetes. Megreszketteti Itáliát, Spanyolországot és az angolokat. Nagyon udvarol egy idegen asszonynak. A francia királyok eddigelé Lajosok, Károlyok és Henrikek voltak. A “Napóleon” név elüt valamennyitől. Csakugyan félelmetes villámként cikáztak át hadai a kontinensen és rettegtették Angliát Az idegen nő Mária Lujza, az osztrák császár leánya, de a célzást lehet Josephine-re is érteni, aki francia gyarmaton, Mar-tinique szigetén született. Le divin mai surprendra le grand prince, Un peu devant aura femme espousée: Son puy et credit á un coup viendra mince Conseil mourra pour la teste rasée. Az isteni harag le fog csapni a nagy fejedelemre. Aki kevéssel azelőtt nősült meg. Hatalma és tekintélye hirtelen kicsi lesz. Meghal a tanács a nyírottfejűért. A királypárti Nostradamus Napóleon bukását Isten haragjának tudta be. Hatalma és tekintélye csakugyan nem sokkal azután veszett el, hogy Mária Lujzát feleségül vette. Az utolsó sor valódi értelme az, hogy “elhagyta a józan esze”. Ugyanis már akkor cselekedett balgatagul, amikor Oroszországot megtámadta, s erre ráduplázott, amikor vert seregét elpusztított országokon keresztül vezette haza, ahelyett, hogy délnek fordult volna. Vajon, ha a nagy visszavonulást meglátta a jós, ne lobogott volna fel előtte a nagy lángtenger, az égő Moszkva? De bizony azt is elébe vetítette egy víziója. Amas s'approche venant d'Esclavonie, L'Olestant vieulx cité ruynera:


Fort desolce verra la Romanie, Puis la grand flamme estaindre ne scaura. Nagy tömegek özönlenek Szlavónia felől, A Romboló rommá tesz egy régi várost. Vigasztalan állapotban látja viszont a római birodalmat, A nagy lángot nem bírja eloltani. Ehhez kell a legkevesebb magyarázat. Legfeljebb annyi, hogy a nagy láng nemcsak Moszkva égését jelentheti, hanem a nagy kudarc nyomán fellángoló zavarokat, amelyekkel többé nem tudott megbirkózni. Ezek volnának a Napóleonra vonatkozó legmeglepőbb jósversek. Felfedeztek még XVIII. Lajosra, III. Napóleonra, s az első világháborúra vonatkozó jóslatokat is. Az utóbbiakat illetően érdekes és a magyarázatok rugalmasságát jól szemléltető példák is akadnak, amelyeket éppúgy lehetne alkalmazni a második világháborúra. Ceulx dans les isles de long temps assiegés, Prendront viguer force contre ennemi: Ceulx par dehors mórt de fáim prodigés, En plus grand fáim que jamais feront mis. Azok, akiket a szigeteken hosszan ostromoltak, Újra nagy erőre kapnak az ellenséggel szemben. Azok, akik kívülről éhhálálra vannak kárhoztatva, Nagyobb éhséget fognak szenvedni, mint valaha. Vagy elemezzük ezt a másikat: De l'aquilon les effors seront grands, Sur l'Occean fera la porté ouverte: Le regne en l'isle sera reintegrand, Tremblera Londres par voile descouverte. Észak erőfeszítései nagyok lesznek, A tengeren megnyílik a kapu. A szigetország újra sértetlen marad. Remegni fog a vitorlától felfedezett London. Ez is meglehetősen világos. Németország hallatlan erőfeszítéseket tesz, s búvárhajói számára megnyílik a tenger. De Anglia újra éled, viszont Londont felfedezik és megremegtetik a repülőgépek. De most már az olvasó egyébről is szeretne hallani, mint csupa háborúról. Tessék: Du Lac Leman, les sermons fascheront. Des jours seront reduicts par les sepmaines, Puis mois, puis an, puis tous deffailliront, Les Magisitrats damneront les loix vaines. A genfi tónál a sok beszéd bosszúságot okoz. A napokból hetek lesznek, Azután hónapok, majd évek s azután minden összeomlik, A kormányok átkozni fogják a hiú határozatokat. Csodálatos meglátása és bírálata a szomorúemlékű Népszövetségnek! Most még arra szerettem volna példát találni, miként lehet kétféleképpen is magyarázni a jósverseket? Találtam is, íme két strófa, ezeket a kommentátorok Napóleonra szokták vonatkoztatni : Du plus profond de l'Occident d'Europe, De pauures gens un jeune enfant naistra, Qui par sa langue seduira grandé troupe, Son bruit au regne d'Orient plus croistra. Par teste rase viendra bien mai eslire, Plus que sa sharge ne porté passera; Si grand fureur et raige fera dire, Qu'a feu et sang tout sexe trenchera. Európa nyugotának legmélyében Szegény szülőktől egy gyermek fog születni, Aki nyelvével nagy seregeket szédít el Dicsősége a kelet birodalmáig terjed. A nyírott fejtől nagy nyomor származik, Több, mint amennyit elbír. Akkora düh és őrjöngés fog kitörni, Hogy egész nemzedékeket pusztít el a tűz és a kard. Nemcsak Napóleon született Európa közepén, nemcsak ő nyíratta a haját, nemcsak ő bolondította el nyelvével a tömegeket. Nemcsak ő alatta pusztultak el egész nemzedékek . . . Persze, erre a magyarázatra nem gondolhattak a második világháború előtt megjelent


kommentátorok.

Készülődés a másvilágra Másvilági kalauzok Petőfi azt írja az emberi életről, hogy “rengetegekbe nem egy uta téved”. Ilyen rengetegekben tévelyegtek azok az ábrándozók, rajongók, eget járó álmokat látó megszállottak, akik rávetették magukat az emberiség képzeletét ősidők óta izgató nagy talány megfejtésére, s azt hitték, hogy ők, csakis ők pattantották fel a túlvilág titkainak a zárát. Mondanom sem kell, hogy hemzsegtek köztük az álorcás próféták és apostolok is, ezeknek soha semmiféle misztikus élményük sem volt, s csupán az emberi hiszékenységet adóztatták meg. Így együtt, a valódi megszállottak és az “imposztorok” hangyabolynyi sokasággal nyüzsögnek elénk. Hiszen például a szekták krónikásai háromezerre becsülik csupán azoknak a felekezeteknek a számát, amelyek a reformáció óta Amerikában, Angliában és Hollandiában szakadtak el a hivatalos egyházaktól. Hát, még ha egyebütt is széjjelnézünk és visszatekintünk a kereszténység őskora óta lepergett századokra! Elkopnék töltőtollának a hegye, kilométernyi szalag menne tönkre írógépében annak, aki rászánná magát, hogy valamennyinek a történetét megírja. A válogatás munkájánál az az elgondolás vezetett, hogy ha már a tévelygőket a rengetegekbe követem, ott a legnagyobbnak mondható bolondgombákat szedegessem össze.

BOURIGNON ANTOINETTE Életírói szerint ez a francia látnoknő (1616-1680), egyebek közt a szűziesség csodálatos adományával is meg volt áldva. Őmaga így írt erről: “Egész életemben soha a legparányibb gondolattal sem vétettem a szűzies állapot tisztasága ellen.” Sőt ez a sűrített tisztaság nem csupán benne magában rejtőzött, hanem kiáradt belőle. Ezt úgy kell érteni, hogy aki férfiember érintkezett vele, mentesnek érezte magát a testiség minden kísértésétől. Életrajzának írói ezt tudományosan úgy fejezték ki, hogy a szűziesség részint immanens, részint transitoria alakban nyilvánult meg benne. Antoinette Bourignon 1616-ban született Lille-ben. Világrajöttekor a család elborzadt, olyan ijesztő kis szörnyeteget rakott ki a bába az asztalra. Napokig tanakodtak, hogy nem kellene-e inkább megfojtani ezt a rút varangyot, semmint fölnevelni világ csúfjára. Mégis megkegyelmeztek neki, s a kislány hajadonná serdült, a szűziességnek belül fészkelő, valamint kifelé áradó dicséretes adományával. Húszéves korában apja odaígérte egy vállalkozó szellemű kérőnek. Erre megszökött hazulról és ide-oda kóválygott szomszéd városokban, szomszéd országokban. Mindenütt azt hirdette, hogy Isten nagy titkokat közölt vele. Titokközlő látomásairól könyvet is írt. Először egyet, azután többet, majd még többet, összesen tizenkilencet. A szörnyű betűáradat páratlan a vizionárius nők történetében. Nagyjában annyit lehet lepárolni e zavaros mondattengerből, hogy Antoinette nem volt megelégedve a hivatalos egyházak tanításaival és vissza akarta állítani a kereszténységet eredeti ősi állapotába. Az Istennel való egyesülést – hirdette – nem az írott törvények követésével, hanem “belső világosság” útján lehet csak elérni. Tizenkilenc kötetben terjengő homályosság kellett hozzá, hogy ezt a belső világosságot magyarázza. És ismét megtörtént, mint számtalan hasonló esetben: gyűltek köréje a hívők. Volt egy kis öröksége, ezt elpocsékolta a könyvzuhatag költségeire. Majd saját maga rendezett be egy nyomdát, ehhez a pénzt egy Cort nevű vagyonos követője adta, a hívek híve, aki utóbb Antoinettere hagyta vagyonát is. Egyebekben rendkívül takarékos volt, a szegényeknek nem adott egy garast sem. Ez volt az elmélete: igaz, hogy van, aki rászorulna az alamizsnára, de az emberi lélek változékony, utóbb a bűn útjára tévedhet, s ebben az esetben a segítségre méltatlannak bizonyult. Amikor Cort hívőként jelentkezett a prófétanőnél, ezt olyan görcsös szülési fájdalmak lepték meg, mint a valódi anyát, aki gyermeket hoz a világra. És azontúl is, valahányszor új


tagot vett fel a hívők közösségébe, mindig végigszenvedte a szülés testi fájdalmait. A görcsök az új adeptus többé-kevésbé mély hitéhez igazodtak és aszerint voltak enyhébbek vagy súlyosabbak. Mint hivatásos aggszűz, Antoinette folytonosan a tőle megvont testi emóciókon járatta az eszét. Egyik írásában azon méltatlankodott, hogy egy alattomos férfi hívőként furakodott a közelébe, azonban kiderült, hogy közönséges házassági szándékai voltak. A leleplezett csalót eltiltotta magától, azonban ekkor a hitvány ember egy Antoinette környezetében élő “ájtatos hajadon” után vetette magát. Ennél nagyobb volt a sikere, mert – amint a prófétanő megbotránkozva írja – a nyomorult az ájtatos hajadont teherbe ejtette. Most pedig meglesem Antoinette egyik találkáját az Úrral. A látnoknő aziránt érdeklődött, hogy Ádám, az ősatya, miként volt megalkotva a bűnbeesés előtt? Az isten teljesítette kedvence kívánságát és elébe varázsolta Ádámot paradicsomi állapotában. Külsőleg nem sokat különbözött az utódaitól, még egy kis bajusza is serkent az ajka fölött – írja Antoinette, minden férfiúi attribútumra kiterjedő megfigyeléssel. Azonban teste tökéletesen átlátszó volt. Ereiben vér helyett fények keringtek, kék, vörös, sárga és egyéb színűek. Ragyogásuk hatását csodálatosan emelte, hogy Ádám minden mozdulata kimondhatatlan bájú hangokat zendített meg. Hát Éva? Őrá akkoriban semmi szükség sem volt Antoinette szűzies képzelete azt a tételt termelte ki, hogy a bűnbeesés előtt az emberiség szaporítása sokkal tökéletesebb és ami fő, ártatlanabb módon történt, mint azután. Ádám ezt a szép és nagy feladatot egymagában végezte el. Csak később szorult Éva közreműködésére, miután az Úr kikergette a paradicsomból. Ez időtől kezdve az ember elvesztette nemes paradicsomi alkatát és valóságos monstrummá torzult, amely az ismert rút és tökéletlen módszerhez kénytelen folyamodni, hogy a fajtája ki ne pusztuljon. A neonfényű ősatya teste átlátszó lévén, a paradicsomi nemzés titka egyszeriben Antoinette elé tárult. Meglátta, megtudta, hogy Ádám belsejében együttesen voltak meg az emberiség fennmaradásához szükséges anyagok, amelyeket manapság külön-külön termeszt a férfi és a nő. Ezek két egymás melletti szervben tároltak, s csak akkor adtak életjelt magukról, amikor Ádámot az Úr jelenléte miatt érzett legmagasabbfokú elragadtatás lepte meg. Ilyenkor azután őnála is megindult az a folyamat, amely monstrummá züllött utódainál csakis alacsonyrendű ingerek esetén szokott bekövetkezni. Kevésbé képletes nyelven szólva: Ádám hermafrodita volt és magamagát termékenyítette meg. A monstrumok kilenc hónapjára nem volt szüksége, a kész ember hihetetlen gyorsasággal fejlődött ki benne. Eddig ez szép és hihető. De hogyan megy végbe a magános nemzés folytatása? Miként fog a kész emberi lény a világra botlani? Antoinette szűzies felfogására valló magyarázata: “Ama helyen, amelyet nem illő nevén nevezni, Ádám úgy volt megalkotva, ahogyan majdan valamennyien leszünk a másvilágon. Orra volt ott neki, ugyanolyan, mint az arcán és ebből bámulatos illatok áradtak. Ez volt az az út, amelyen az ártatlanságban fogant lények nemzőjük testét elhagyták.” Parlagi szavakkal: Ádám a kész embert minden szülési fájdalom nélkül egyszerűen világra tüsszentette. Nem is egyszer, hanem számtalanszor. Mert valahányszor az Úr iránti szerelmétől áttüzesedett, elfogta a vágy, hogy embereket hozzon a világra, akik majd az istent ugyanúgy imádják és szeressék. Ekkor kirobbant belsejében a megtermékenyítés folyamata, rendkívüli gyönyörhullám kíséretében. Dupla hullám lehetett, hiszen férfi és nő volt egyszemélyben. A szűzies látnoknő egyéb fejtegetései orvosi könyvbe valók. A tizenkilenc kötetnyi bolondság hatása nem szűnt meg Antoinette halálával. A javát lefordították angolra és különösen Skóciában még évtizedekig akadtak szép számmal a bourignonizmus hívei.

SOUTHCOTT JOANNA, AZ ÚJ MESSIÁS ANYJA Százezernyi hívő várta reménykedő izgalommal a nagy napot, amikor Southcott Joanna meg


fogja szülni az új Messiást, s ez örökre a pokolba száműzi az ördögöt és végleges rendet teremt a földön. Joanna 1750-ben született az angol Devonshire grófságban, egyszerű falusi szülőktől. Mikor úgy-ahogy megtanult olvasni, egyre a bibliát falta. Falta, de nem emésztette meg. A biblia képletes kifejezései megzavarták a fejét és elkövetkezett a rendes történet: az exaltált természetű leánynak víziói keletkeztek és ilyenkor az angyalokkal társalkodott. Sőt néha magának az Úrnak a szavát is hallotta, különös kegyképpen magánügyeiben is. Joanna csinos, molett leány volt, tetszett a férfiaknak. Több komoly és komolytalan udvarlója akadt, de ő menekült előlük. Nem elvi szempontokból irtózott a szerelemtől és házasságtól, mint Bourignon Antoinette, hanem attól félt, hogy a férfiak brutális szerelme bevághatja útját a nagy feladatnak, amelyre elhivatott: megszülni a világot másodszor megváltó új Messiást. Néha ijedten észlelte magán, hogy valamelyik férfi közelléte rejtélyes bizsergéseket támaszt benne; ilyenkor az Úrhoz fohászkodott segítségért. S az Úr közbe is lépett. Az illető férfit valami okkal-móddal eltávolította Joannától és addig tartotta távol, amíg a férfi is lehűlt és Joanna bizsergési hajlamai is lecsillapultak. Múltak az évek, s miután teljesen megszabadult az ifjúkori hevülések gátlásaitól, egyre határozottabb formában hirdette, hogy ő az az asszony, akiről János Jelenéseinek XII. fejezetében szó van, aki felöltözött a Napba, lába alá került a hold és tizenkét csillagból való korona körítette a fejét –, s aki elhivatott, hogy életet adjon az új Messiásnak. Ekkor már csoportosulni kezdtek köréje a rossz, bűnös világgal elégedetlen és a jövő áldásaiban bizakodó hívek. 1801-ben már annyira vitte, hogy kinyomathatott egy könyvet, az emberiséget üdvözítő nagy küldetéséről. Azután személyesen lépett ki a dobogóra. Hirdetéseket tett közzé a londoni- újságokban és minden érdeklődőt meghívott egy meetingre, ahol bizonyságot fog tenni isteni küldetéséről a nagy nyilvánosság előtt. A furcsa zsinat hét napig tartott. A végén egyhangú határozattal kimondták, hogy “Joanna Southcottot csakugyan égi világosság szállta meg, s valóban ő fogja megszülni az új Messiást.” Nem tudni, hogyan bolondította el a hallgatóságát, s talán saját magát is, de a siker kétségtelen volt. Ettől vérszemet kapott és üzemét tovább fejlesztette, mint prófétanő. Jövendőmondásokat körmölt össze, rettenetes rossz írással, ezeket lepecsételte és híveire bízta, azzal, hogy mindegyiket csak a rákövetkező évben szabad felbontani. Úgy is történt. A hívek évről évre nagy ünnepélyességgel törögették fel a pecséteket és áhítattal hallgatták meg a próféciákat, amelyekből sohasem következett be semmi. Például akkoriban egész Európa Bonaparte ágyúitól volt hangos és Joanna úgy gondolta, hogy ő megérti az ágyúk szavát. Azt jósolta tehát, hogy Napóleon átkel a tengeren és meghódítja Angliát. A felsülés csöppet sem ejtette zavarba, rendületlenül tovább jósolt, mindig hasonló sikerrel. A sorozatos kudarcok ellenére a tanítványok hite nem rendült meg, sőt elmélyült. Joanna különös kedvét lelte a pecsételésben. Nem érte be azzal, hogy jövendöléseit pecsételgesse le, hanem a hívek számára pecsétes cédulákat gyártott. Az ilyen cédulára néhány fellengős mondatot írt, vörös viaszból pecsétet ütött rá és alájegyezte a nevét. A pecsétre J. és C. betűk voltak belenyomva, mármint Joanna és Christus nevének kezdőbetűi. A céduláról azt híresztelte, hogy tulajdonosát megvédi az ördög incselkedései ellen, s mintegy útlevelet jelent a mennyországba. A hívek kegyes adományokkal viszonozták a nagyerejű talizmánt. Olyan megátalkodottan bíztak az erejében, hogy rendszerint a végrendeletükben is meghagyták: tegyék a fejük alá a koporsóba. Időközben Joanna megérte a hatvanharmadik évét. Belátta, hogy most már nem lehet váratni a világot, s itt az ideje a mennybéli üzenetek valóraváltásának, az új Messiás megszülésének. 1814 májusában kijelentette, hogy teherben van. Egy orvos és két bába megállapította, hogy Joanna csakugyan viselős. Tekintettel korára és életének teljes nyilvánosságára, nem lehetett földi férfi beavatkozására gyanakodni. Jön, jön az új Messiási Boldogok, akik hittek; az új birodalomban nagy tisztesség vár rájuk! A boldogságban mások is szerettek volna osztozni, s a láz átcsapott a tanítványok táborán. Seregestől csődültek az új hívek Joanna prófétai zászlaja alá. A pecsétes cédulákban kirobbant


a hausse. Joanna saját nyilatkozata szerint ő száznegyvennégyezer ilyen pecsétet tartott készenlétben. Arról nem szólt, hogy menynyit adott el belőlük, de tudjuk, hogy egykorú becslés szerint a southeottista felekezet tagjainak száma már több, mint százezerre duzzadt És nemcsak egyszerű, tanulatlan emberek habzsolták Joanna zavaros igéit, hanem igen sok művelt férfi és nő, sőt három anglikán pap is hajlandó volt elhinni, hogy nemsokára ennek az asszonynak fogja köszönni a világ az újraszületett Krisztust. Most következett a legnagyobb bolondság, amelynek kedvéért foglalkoztam voltaképpen Joanna Southcott történetével. A Messiás tehát meg fog születni. De a XIX. századbeli Londonban más világ van, mint a régi Betlehemben. A modern hívők nem engedhetik meg, hogy az isteni gyermek jászolban kezdje meg az életét. Bölcsőről kell gondoskodni, hozzá méltó, fejedelmien ékesről. Egykettőre összeadakoztak kétszáz fontot, s egy előkelő londoni kárpitosnál megcsináltatták a kis Messiás bölcsőjét. Drága keleti fából készült, aranyozott faragásokkal, aranyos ráccsal a három oldalán. Kék selyem mennyezet borult rá, ezt habos fehér muszlin fodrozta körül, tetején arany galamb szárnyalt, a szájában arany olajággal. Belül égszínkék selyemmel áthúzott párnák dagadoztak, fejtől sugaras arany koronával kihímzett hátvéd feszült. Egyszóval, akármelyik fejedelmi csecsemő sem szégyenkezhetett volna benne. A londoniak csodájára jártak az empire-stílusú műremeknek. A mennyei gyermek jöhetett. Decemberben Joanna le is betegedett. Helyesebben: csupán megbetegedett, de a hívek nagy diadallal fogadták a hírt, mint a várva várt csodaszülés előjelét. Csoportokba verődve álldogáltak Joanna háza előtt és várták a nagy pillanatot. De hiába várták. Az orvosok mindössze azt állapították meg, hogy a beteg hasa erősen felpüffedt, de magzat nyomára egyelőre nem akadtak. Állapota sehogyan sem akart javulni, görcsei fokozódtak, végre 1814. december 27-én közönséges halandók módjára végképpen lehunyta látomásoktól fáradt szemét. Hát ez nem lehetséges! Itt valami titok rejtőzik! – zúgott az utca. Az apostolasszony nem halhatott meg! Bizonyára csak alhatott, van még benne élet és méhében kell lennie a gyermeknek is. Négy napig nem engedték eltemetni; csak mikor már a bomlás jelei kiütköztek rajta, állt rá a környezete, hogy bontsák hát fel az orvosok. Nagy, izgalmas esemény volt. Tizenöt sebész állta körül a boncolóasztalt. Odakünn a ház előtt sokezernyi tömeg zsibongott, hívek és hitetlenek vegyesen. A tagadóknak lett igazuk. Joanna betegsége úgynevezett hasvízkórság volt (hydrop ascites). Lehetséges, hogy a püffedés már korábban jelentkezett nála és innen szedte a bátorságot az isteni szülés ígéretéhez. Miféle hazugságot tartogatott a fiasco esetére, nem tudhatni. Az eredményt a hitetlen ellenpárt nagy ujjongással fogadta, s a hívőket meghajigálta kővel, megdobálta sárral. Ezek csüggedten elszéledtek, s bár legnagyobb részük hitehagyott lett, mégis maradtak rendületlen hitűek, akik esküdtek rá, hogy Joanna nem halt meg, vagy ha meghalt is, fel fog támadni. Több ilyen megátalkodott hitű család London környékén együvé telepedett. A férfiak megfogadták, hogy mindaddig nem borotválkoznak, amíg reménységük valóra nem válik, és Joanna fel nem támad. Még a múlt század hatvanas éveiben sem pusztult ki teljesen a southcottizmus. A férfitagokat arról lehetett megismerni, hogy övig fityegett le a szakálluk.

BUCHAN ELSPETH MENNYBEMENETELE A Jelenések Könyve még egy angol asszonynak zavarta meg a fejét. Elspeth Buchan 1738ban született Skóciában: cselédlány volt egy fazekasmesternél, férjhez ment a mester egyik legényéhez és három gyermekük született. Közben addig betűzgette a bibliát (alig tudott írni-olvasni), amíg kivilágosodott előtte, hogy a Jelenések Könyvének napba öltözött és csillagkoszorús asszonya nem más, mint ő. Sajnos, a fazekaslegény nem értette meg ennek a csodának a jelentőségét és egy napon faképnél hagyta az asszonyt gyerekestől. Elspeth Buchan kinyilatkoztatása voltaképpen megelőzte Joanna Southcottot, de híre nem


jutott túl a skót határon és nem járt akkora feltűnés a nyomában. Meg azután ott volt a három gyerek. Új Messiást nem lehetett negyedik gyerekként ígérni a világnak. Elspeth mással kecsegtette a skótjait. “Közeledik a világ vége – ömlött belőle a lázas beszéd ~, amikor a Gonoszok egy csapásra valamennyien meghalnak, s ebben a halott állapotban maradnak ezer esztendeig. A Jók viszont felragadtatnak az égbe, s ott látni fogják szemtől-szembe az Istent. Majd ismét visszatérnek a földre, s itt ezer évig élnek nagy boldogságban Jézus Krisztus személyes kormányzata alatt. Az ezerév elteltével a Gonoszok feltámadnak, s a Sátán vezérletével megrohanják a Jókat, azonban Krisztus hadai megfutamítják őket, s az új boldog világ most már örökké fog tartani.” Magától értetődött, hogy a kedvezmények csakis Elspeth híveit fogják megilletni. Mindenki másra a Gonoszok sorsa vár. Hogy Messiás-szülés helyett ez a chiliasztikus zagyvaság született meg a fényruhás, műveletlen látnoknő homályos agyvelejében, magában véve még nem csodálatos. Azt is meg lehet érteni, hogy az egyszerű skót hegylakók képzeletét felgyújtották a prófétanő lángoló szavai. De az már kevésbé érhető fel ésszel, miként szánhatta rá magát egy skót felekezet papja, Hugh White irskine-i lelkész, hogy a kótyagosfejű asszony mellé szegődjék, és a szószékről hirdesse a teológiai mezbe öltöztetett badarságokat. Feljebbvalói egy darabig csak tűrték a félrebillent prédikációkat, de végre is megsokallták, és White tiszteletest elcsapták a hivatalából. A község fiatalsága pedig Elspeth-tel szemben fejezte ki helytelenítését. Kihurcolták a falu végére, kezénél-lábánál fogva fellendítették a levegőbe, és nagy röhögések közt nógatták: “nosza, szállj fel a mennyországba, mi segítünk.” Amikor visszazuhant a földre, megint felrepítették, újra meg újra. Összetörve-zúzva, alig bírt kimenekülni a kezük közül. Erre elköltözött a faluból a szomszédságba. Híveinek kis csapata követte. Közös költségen építettek egy házat, abban ütötték fel a tanyájukat és várták a világ végét. Egyre türelmetlenebbül. Elspeth-nek kezdett körmére égni az ügy, rászánta hát magát a színvallásra. Összeterelte a nyáját, felvezette őket egy dombtetőre, ő maga felállt egy deszkából összehevenyészett emelvényre és ünnepélyesen kihirdette, hogy elérkezett a nagy nap, készüljenek a mennybemenetelre. Borús, esőre álló, szeles idő volt; nyilván erre is számított. Csakugyan, kitört a zivatar, zuhogott a zápor, süvöltött a szél. A hívek egy darabig állták az égiháborút, de amikor a vihar felborította Elspeth szónoki emelvényét is, a bizonytalan felfelé helyett a biztos lefelét választották és hazairamodtak, Elspeth-tel egyetemben. Nagy volt a felsülés, de Elspeth kivágta magát. Még neki állt feljebb: azt vetette a hívek szemére, hogy túlságosan kövérek és nehezek voltak, ezért nem bírta a mennyei eredetű szél felrepíteni őket az égbe. A jámbor buchamta nyáj felült a körmönfont kifogásnak és senki sem szólt ellene, amikor a prófétanő negyvennapos böjtre fogta őket. Ezalatt úgyszólván csak levegőből és reménységből éltek, mert Elspeth kioltatott minden tüzet a konyhákban és a kevésnél is kevesebbet adott nekik enni. Kellően le is soványodtak, úgyhogy valamirevaló szél kiszalajthatta volna alóluk a földet. A csoportos mennybemenetelre mégsem került sor. Ugyanis Elspeth egymagában szállt a mennyekbe, ha ugyan odakerült. Beteg lett, ágynak esett és a szekta nagy megrökönyödésére meg is halt. Ebbe nem lehetett belenyugodni. A halottat nem temették el, csupán felravatalozták egy csűrben, s mint ahogyan Joanna Southcottnál történt, várták a biztos feltámadást. Egyik belső embere attól tartott, hogy ha ez elmarad, a hívek szeme kinyílik és ráeszmélnek a látnoknő szélhámosságára. Azt cselekedte hát, hogy ellopta a hullát és belegyömöszölte egy szalmazsákba. A csűr tetejébe lyukat fúrt és nagy örvendezéssel adta hírül, hogy az isten választottja azon keresztül repült fel a mennyekbe. Sajnos, a feloszlás földi törvényei folytán nem lehetett sokáig leplezni a hű tanítvány kegyes csalását. A szomszédok botrányt csaptak, a szalmazsák titka kiderült, s a holttestet annak rendje szerint el kellett temetni. Elspeth Buchant nem a mennyei atya vette magához odafenn, hanem az anyaföld idelenn. A buchaniták bolond szektájáról azt jegyezték fel, hogy minden kiábrándulás ellenére még 1839-ben is volt néhány tagja* de ezek kivándoroltak Amerikába és hírük-nyomuk veszett*


ANN ANYÓ, A RESZKETŐ SZEKTA APOSTOLA Írni-olvasni nem tudott ugyan, de szavára sok ezer proszelita hitte el, hogy ő az újra megtestesült Jézus Krisztus asszonyi alakban. Ann Lee 1735-ben született. Apja szabómester volt Manches-* térben; Ann mint gyárilány növekedett fel; férjhez ment egy Stanley nevű kovácshoz; négy gyermeke született, de korán meghalt mindegyik. Ekkor elment a kedve a további házasélettől. * A forrásokat felsorolja Henri Grégoíre hatkötetes munkájában”: Histoiré des sectes religieuses etc. (Paris, 1828-45- 5- k. X. fejezet.) Ehelyett Manchester szegénynegyedében kiállt az utcára, ott bibliát magyarázott és prédikált, s addig zavarta a közlekedést, amíg csak a hatóság meg nem elégelte az értelmetlen nyíltszíni ájtatoskodást és Annt le nem csukatta. Itt, a fogház magányában történt, hogy Krisztus személyesen jelent meg nála és egyesült vele lélekben és testben. Mikor kiszabadult, hírül adta a világnak, hogy íme: Krisztus másodszor is megjelent a földön. Nem királyi pompával és hatalommal, hanem egy szegény gyárilány alakjában. A merész állítás a léha manchesteriekre nem tett semmi hatást és Ann asszonyt kinevették. Mégis akadt hét egyszerű ember, aki illő imádattal borult az asszonyi Krisztus elé: öt férfi és két nő. Ezek hűségesen kitartottak mellette akkor is, amikor Ann elhatározta, hogy otthagyja hálátlan szülővárosát, és kivándorol Amerikába. Hogy egészen pontos legyek, férje is vele ment, de amikor Ann műsorába a teljes testi megtartóztatást is beiktatta, megszökött tőle, és összeállt egy New York-i lánnyal. Ann anyó (Mother Ann) – mert ezentúl így nevezték –, nem maradt meg a bűnös nagyvárosban, és híveivel letelepedett a Hudson folyó partján. Itt erdőt irtottak, földet műveltek, méhészkedtek, tyúkászkodtak – szóval arcuk verejtékét ontották a mindennapi kenyerükért. Ann anyónak sikerült teljes három évig tartani bennük a lelket. Ekkor sorsuk kereke fordult egyet. Amerikában minden szélsőségre akad vállalkozó. Jómódú New York-iak hallottak a különös emberekről, meglátogatták őket, s ott Ann anyó olyan erős hatást tett rájuk, hogy néhányan nála is maradtak. A kis telep gyarapodott. De ebből bajok is származtak. Javában viharzott akkor az amerikai szabadságharc és a hatóságoknak szemet szúrt, hogy íme, ilyen nagy időkben egy embercsoport azt hirdeti, hogy a háború bűn és az ördögtől származik. Ezek csakis kémek, s az ellenség ügynökei lehetnek! A hatóság rájuk üzent, hogy tisztázzák magukat és tegyék le a hűségesküt. Ez megint nem volt lehetséges, mert Ann anyó hitelvei tiltották az eskütételt. A hatóságnak más volt a véleménye, s Ann anyó híveivel együtt a börtönbe került. Ebből azonban csupa jó keletkezett. New Yorkban és Albanyben híre ment az esetnek, látogatók kíváncsiskodtak be a fogházba, s a furcsa embereket a hír a szájára vette. A hatóság elunta a dolgot. Végre is mitévők legyenek egy asszonnyal, akí azt állítja, hogy ő a női Jézus Krisztus? Kieresztették őket és Ann anyó mint nevezetesség hagyta el a fogházat. Iparkodott is a hírnevét kihasználni. Hittérítő körutakra indult, faluról falura és városról városra járt, s kétévi munka eredményeként a Hudson-parti telep újakat is fiadzott. De ezt ő már nem érte meg. Belebetegedett az apostolkodás fáradalmaiba és 1784 őszén meghalt. Azaz dehogy is halt meg! Éppen a testi halál kérdésében kanyarodott el a szekta attól az általános tévhittől, amely annyi rettegést, borzalmat és gyötrő gondokat okoz az emberiségnek. Ann anyó tanai szerint az emberiség két részre oszlik. A többség sajnos, még egyre gyakorolja a nemzés bűnös műveletét, s bűnben fogant utódokkal szaporítja a világot. Ann anyó hívei ettől a művelettől tartózkodnak. Az ő nemzedéküknek nincs arra szükségük, hogy a halál által okozott réseket egyre újabb és újabb nemzedékkel pótolják, egészen az utolsó ítélet napjáig, mert ők a halál fogalmát nem ismerik, ők már a feltámadás állapotában vannak. Amit általában halálnak szokás nevezni, náluk nem egyéb, mint egyszerű levetkőzés. Az ember kibújik testi hüvelyéből, mint egy ruhából, de tovább él itt a földön láthatatlanul. Itt maradt Ann anyó is hívei között, mégpedig sokadmagával, csak éppen testi szem nem láthatja a


házakban nyüzsgő szellemalakokat. Holtteste tehát nem volt egyéb, mint egy levetett ócska ruha. Az ilyen kacatot pedig nem illeti ünnepélyes temetési szertartás. Kivitték a szántóföldre és ott elásták, hogy majdan az ekevas egyesítse porait azzal a porral, amelyből lett. Ám ha a sbakerek törvénye kárhoztatta a nemiséget és teljes cölibátusban éltek, külön a férfiak és külön a nők: hogyan volt lehetséges, hogy a shaker hitközség nem halt ki, sőt ma is létezik? Erre még rátérek, de előbb be kell számolnom róla, mi alapon ragadt rájuk a shaker név –, hiszen ők magukat így nevezték: “Krisztus második eljövetelében hívők egyesült társasága.” (United Society of Believers in Christ's Second Appearing.) A shake ige jelentése: rázni, reszketni, rezegni, magát megzötyögtetni. Ann anyó tanítványai annak köszönhették a rövidre fogott elnevezést, hogy istentiszteletüknek legfőbb eleme egy sajátságos tánc volt. Olvasták Lukács evangéliumában, hogy Mária meglátogatta Erzsébetet, aki Keresztelő szent Jánossal volt viselős. “És minekutána hallotta volna Erzsébet Máriának köszöntését, a magzat repese az ő méhében.” Vagyis a látogatás alkalmával értesülvén a Messiás eljöveteléről, örömében repesett. (Luther fordítása szerint “hüpfte” – azaz ugrándozott, szökdécselt.) Ebből a sbakerek azt a következtetést szűrték le, hogy nem elég, ha az istent csak a nyelvünk dicséri –, részt kell venni az imádásban a test egyéb részeinek is. Példát mutatott erre Dávid király, aki tudvalevően táncot járt a frigyláda előtt. A lábbal végzett ájtatosságnak ez volt a rendje: A hívek bevonulnak a templomba, a jobboldali kapun a férfiak, a baloldalai a nők. Miután felsorakoztak egymással szemben, a gyülekezet feje rázendít egy szöveg nélküli, ütemes, zsoltárszerű énekre. Valamennyien utána zümmögik, majd adott jelre megkezdődik a tánc. Már amennyiben táncnak lehet nevezni az egy helyben történő folytonos apró ugrándozásokat. Ez az egyetemes zötyögtetés, a tenyerek csattogtatása és a tömeges zümmögés lassankint felborzolja az idegeket, az áhítat átcsap a rajongásba, az ütemes ugrósdi megszakad, s mintha egy örvény forgataga kapta volna el valamennyit, elkezdenek sebesen pörögni-forogni maguk körül. A rend felbomlik és ki-ki addig pörög, ameddig bírja. Némelyikük egykét óra hosszat is győzi a veszett körforgást. Azután, hogy így megszabadultak a felgyülemlett hitbuzgalomtól, lecsillapodnak és szép rendben, kettesével hazavonulnak. A shaker-felekezet mindmáig fennmaradt. Amerikában 18 telepük van, 8-10 000 taggal. Székhelyük New-Lebanon.* Most hát ideje arról szólnom, hogy-hogy nem halt ki ez a szekta, holott eredeti tagjai sorjában elhaláloztak, azaz shaker-nyelven; levetették földi jelmezüket. Világos, hogy a hiányt csakis új tagok felvételével lehetett foldozgatni. Jöttek is szegény özvegyek, támasztalan árvák, a világban helyüket nem lelő, magukkal meghasonlott lelkű tévelygők –, de mindezek csak szerény utánpótlást jelentettek. A szekta igán aratási azoknak sajátságos petiodusoknak az idejére esett, amikor az Egyesült Államokban ragályszerűen viharzott át a vallási rajongás egy-egy társadalmi válság idején. * Életmódjukat és szokásaikat részletesen leírja W. Hepworth Dixon angol író és utazó New America című könyvében. (1867). Hosszabb ideig élt köztük. Ezek a lelki járványok a revival (újjászületés) néven lettek ismeretessé. A múlt század utazói érdekes képet festenek a revivalisták nagyszabású összejöveteleiről, az úgynevezett camp meetingékwl. Ősszel, az “indián nyár” idején szokták ezeket megtartani erdőszélen, folyóparton, a civilizált világtól távol eső helyeken. Gyülekezik a nép mindenfelől; gyalog, lóháton, szekéren. Eleinte csak egy hatalmas arányú búcsú képe bontakozik ki. Vásári bódékat ácsolnak, sátrakat vernek, lacikonyhák füstölögnek, a férfiak iddogálnak és pipáznak, a nők a folyóból vizet hordanak, gyerekek játszanak és hancúroznak. Azután a kép változik. Megjönnek a prédikátorok! Olykor százan is! A nép kisebb csoportokra oszlik és körülvesz egy-egy szónokot. Kitör a szavak lávafolyama, s úgyszólván elönti az egész mezőséget. Egyszerre száz helyen is riogatják tele torokkal a hallgatóságot. Csattog a szavak ostora, s a bűnbánat siráma kibuggyan. Emitt panaszos kiáltozások jelzik a


hatást; amott már zokognak és jajveszékelnek; megint másutt zsoltárokat fújnak, s olyan zűrzavaros lárma veri fel a tábort, hogy a rettentő zenebonától még a józanabbaknak is bomlani kezd az eszük. Egyes csoportokon teljes erővel kiüt a hisztéria. Elkezdenek őrjöngeni. De ez az őrjöngés nem holmi összevissza, nyakló nélküli vitustánc, hanem – bármilyen különösen hangzik is – rendszeres, külön-külön osztályozható formákban mutatkozik meg. Mindegyik formának, mint valamely elismert, szabályszerű lelkigyakorlatnak, külön neve is volt. A rolling exercise azt jelentette, hogy a megbokrosodott re-vívaíista üvöltve levágja magát a földre, eszeveszetten hengergőzik ide-oda, magához rántja a szomszédját is, együtt hemperegnek, s közben csípik, harapják, karmolják egymást. Ha pocsolyába vagy sárba gurulnak, nem tesz semmit: mennél szutykosabban tápászkodnak fel a roham elmúltával, annál tisztábbnak érzik a lelküket. A jerker, mint a neve mutatja, rángatózik. Kezdi a fején; ezt egyre növekvő sebességgel csavarja, csóválja, hajtogatja jobbra-balra, előre-hátra. Majd az egész testét görcsös rángatózás lepi meg, arca eltorzul és olyan csúnyául vonaglik, hogy rossz nézni. A nők különösen olyanok, mintha a boszorkányszombat táncait ropnák, kibomlott hajuk repdes a fejük körül és vadul sikoltoznak: Glory! Glory! (Dicsőség! Dicsőség!) Legfurcsábban a barker mutatja ki a foga fehérét. Ezt szó szerint kell érteni. Ugyanis a barker összetéveszti az alázatot a megalázassál, s ezt a félremagyarázott kötelességét az Úr iránt úgy rója le, hogy a kutyát utánozza. Négykézláb cammog, ugat (to bark), csahol, morog, vonít, vinnyog és a fogát vicsorgatja. S a métely ragadós. Egyik megkergült revivalista a másikat fertőzi meg, s olyan bábeli zűrzavar kerekedik táborszerte, mintha a világ minden őrültekházának lakói ideszabadultak volna. Egy presbiteriánus lelkész nem érte be vele, hogy csak a szószékről korholja és szapulja az eltévelyedett revivalistákat, hanem maga is ellátogatott egy camp meetingre. A tulajdon szemével akart meggyőződni róla, hogy csakugyan végbemennek-e ott a bolondságok, amelyeknek híre a fülébe jutott. Egy jerker-csoport közé keveredett, és ugyancsak volt látnivalója. Megbotránkozva csóválta a fejét, eleinte csak néhányszor, majd egyre többször, egyre sebesebben, jobbra-balra hajtogatta, előre-hátra hányta-vetette, végre meglódult az egész teste, és éppúgy rángatózott, mint a többi. Szabályszerű jerker lett belőle. A camp meeting néhány napig szokott tartani. Azután az emberek feje kitisztult, a hagymázas gőzök elpárolognak, a sátrakat elbontják, a bódékat szétszedik, s az egész gyülekezet, miután jól kihemperegte, kirángatózta és kiugatta magát, újjászületve és belső világossággal megtelve, hazaszéled. A nők fiatalabbjai – mondják –, az éjszakákba nyúló ájtatosságok következményeként nemcsak belső világossággal telnek meg. Ismerünk egy pennsylvaniai camp meetingwl szóló tudósítást. Több, mint négyezer ember verődött itt össze, öregek és fiatalok, férfiak és asszonyok, lányok és legények. Szép, meleg őszi éjszakák kedveztek a háromnapos lelki gyakorlatnak, s a rákövetkező nyáron a közvetlen környék lelkészei nyolcvan törvénytelen születést jegyeztek be az anyakönyvekbe.* Az amerikai shaker-törzsnek egy fattyúhajtása – szinte hihetetlen – a múlt század utolsó negyedében sarjadt ki angol földön. Mary Ann Girling ugyanazzal a kinyilatkoztatással lepte meg a világot, mint annak idején Ann Lee anyó: hogy benne maga Krisztus testesült meg asszonyi alakban. Mennyközi helyzetét pontosan így határozta meg: “Én vagyok Jézusnak, Isten fölkentjének második megjelenése, én vagyok az Ara, a Bárány hitvese, Isten anyja, az Üdvözítő, a Mennyei Élet, stb.” Aláírva: “Jézus, a Kezdet és a Vég, Mary Ann Girling!' Csodálatosképpen akadt valami másfélszáz ember, aki felült a szédületes ostobaságnak és csakugyan elhitte, hogy Mary Ann asszony Istennek a fia is, anyja is. Összetelepedtek “Isten népe” néven Hampshire-ben, New-Forest táján és várták a boldog napot, amikor a Bárány felesége meg fogja váltani a világot. Azonban a chiliasztikus szappanbuborék Mary Ann halálával (1886. szeptember 18.) szétpattant és a telep feloszlott. * Dr. Ottó Stoll: Suggestion und Hypnotismus in der Völkerpsychologie. (Leípzig, 1904. 503. o.)


Ideje is volt, mert a hatóság már érdeklődni kezdett a szekta istentiszteletének részletei iránt. Ugyanis híre ment, hogy a táncos lelkigyakorlatokon csak a Kezdet volt úgy-ahogy illedelmes, ellenben a Vég már a teljes ruhátlanság jegyében folyt le. A paradicsomi ártatlanság elvéhez ragaszkodó szektákra később még részletesebben térek rá.

RÖVID SZEMLE EGYÉB PRÓFÉTANŐK FÖLÖTT * J. H. Feustking: Gynaeceum haeretico-januticum oder Historie und Beschreibung der falschen Prophetinnen Schwarmerinnen mid anderen secti-rischen und begeisterten WeiberPersonen etc. (Frankfurt und Leipzig, 1704.) A szekták történetírói többé-kevésbé udvariatlan okokkal magyarázgatják, hogy a vallási rajongók közt miért találunk annyi asszonyt. Akárhogyan is, az bizonyos, hogy külön könyvet lehetne írni róluk. Sőt írtak is már. Feustking szuperintendens szedte őket sorba, ámbár csak 1704-ig. Megszámláltam: 178 nevet sorol fel, s ezek csak a híresebbek.* Továbbköti a prófétai hölgykoszorút a drezdai könyvtárigazgató és történetíró Gustav Klemm, s a XVII. században elszaporodott protestáns látnoknőket sorakoztatja fel.* – A XVIII. század látományos asszonyai fölött Henri Grégoire egyik munkájában tart részletes szemlét. Életrajzaikban nem sok a változatosság. Mint már láttuk, hol ők rándulnak fel a mennyországba és délibábos útleírásokban lelkendezik el a tapasztalataikat –, hol őket látogatják meg a menny lakói. Egyhangú és érdektelen olvasmány lenne, ha ragaszkodnám valamennyi visionaria bemutatásához. Szinte elég is volt, amit eddig beszéltem róluk. Éppen csak hogy teljesebbé tegyem a képet, egész röviden vázolok fel néhány jellemző részletet másvilági portyázásaikról. Agreda Mária. (1602-1665.) Nevét születési helyéről, Agreda spanyol várostól kapta. Alig volt 25 éves, már megtették apácafőnöknőnek. Itt élte át túlvilági vízióit, azokat föl is jegyezte, de könyvalakban csak halála után jelentek meg. (Mystica ciudad de Diós etc, Madrid, 1680.) Ez az “Isten misztikus városa” nagy zajt ütött. Támadták is, védték is; az inkvizíció jóváhagyta; XI. Ince pápa indexre tétette. Olvasóim maguk tehetnek igazságot ebből a kis mutatványból: “Amikor Mária (ti. Jézus anyja) a világra jött, az Úr megparancsolta angyalainak, hogy mutassák meg a kedves gyermeknek a mennyországot, s ezek több ízben fel is vitték oda. Azután a kilenc angyali karból száz-százat, vagyis összesen kilencszázat rendelt a szolgálatára –, látható testi alakban pedig tizenkettőt adott mellé. A legelőkelőbb angyalok közül tizennyolcnak kellett Jákob lajtorjáján a földre szállania, hogy Mária királynőnek követei legyenek a földi királyoknál. Ezek főnökévé a mennyei hadsereg vezérét, Mihály arkangyalt nevezte ki... Hogy Mária születésekor mindjárt meg nem szólalt, annak nem az volt az oka, hogy nem tudott, hanem hogy nem akart beszélni... Még mielőtt * Gustav Klemm: Die Vrauen. (Dresden, 1854-1859. 6. k.) A prófétanőktől a IV. kötetben van szó. Hároméves lett, már ő söpörte az egész házat, s az angyalok segítettek neki. Stb.” Bevallom, az első olvasásra nem értettem, hogy miféle követség céljára jött le Jákob létráján a tizennyolc angyal. Azt hittem, a fordító pongyolán bánt a spanyol szöveggel és egy valódi Leiter Jakabot követett el. De utóbb kiderült, hogy a rajongó leány Máriára vonatkoztatta a Példabeszédek VIII. részének 15. sorát, amelyben a Bölcsesség így szól: “Én általam uralkodnak a királyok stb.” Sejteni sem lehet, miféle sugallat terelte erre a következtetésre. Barton Elisabeth. (Szül. 1500 körül.) Szolgáló volt az angliai Kent grófságban, az aldingtoni parókián. Hisztero-epilepsziás rohamokban szenvedett és egetjáró látomásai voltak. Többek közt Mária Magdolna küldözgetett neki aranybetűkkel írt levelekben buzdításokat és tanácsokat. Plébánosa, Richárd Masters a lányt igaz prófétának kiáltotta ki, s csatlakozott hozzá dr. Buckling canterbury kanonok is. Addig verték a dobot, amíg a csodának országszerte híre kelt, és Aldington valóságos búcsújáró hellyé lépett elő. Csődült oda a nép, szemtől szemben látni “a kenti szent leányt” – ahogyan a plébánia hírességét nevezték.


A kis szolgáló sorsa fölfelé ívelt. Elhelyezték egy canterbury zárdában, s ott Anglia legelőkelőbb főpapjai és tudósai látogatták meg, köztük Fisher canterbury püspök és maga Morus Tamás, a lordkancellár. Nincs megfelelő bizonyíték rá, hogy ez a kettő is hitt volna Elisabethben, de látogatásaikat később a fejükre olvasták. Viszont teljesen bizonyos, hogy a két kezdeti pártfogó: Masters és Buckling, egy szót sem hitt el az aranybetűs levelekből, s az exaltált lányt csupán eszközül használta fel politikai célokra. Ugyanis amikor híre kelt, hogy VIII. Henrik király el akar válni Aragóniái Katalintól és feleségül akarja venni Boleyn Annát, a szent lány egyszerre csak beleütötte az orrát a legfelsőbb szerelmi bonyodalomba. Megint látomásai keletkeztek, s ezúttal Mária Magdolna azt közölte vele, hogy ha Henrik király állja a szándékát, elválik a feleségétől és új házasságot köt: elveszti a koronáját és hét hónapra rá meghal. A vakmerő jóslatot nyilvánvalóan a két pártfogó sugalmazta, a Katalin-párt érdekében. De keservesen megjárták vele. Szerelmes királyoknak nem jó az útjába állni. A feldühödött Henrik az egész társaságot elfogatta és a csillagkamara elé állította. Amint előre látható volt, az ítélet halálra szólt. Elisabethnek előbb nyilvánosan be kellett ismernie, hogy csaló volt. A szerencsétlen lány meg is tette, talán, mert ennek ellenében kegyelemre számított. De nem használt: 1534. április 22-én a tyburni vérpadon fejét vette a hóhér. Vele együtt végezték ki Masterst és Bucklinget is. Fisher és Morus egyelőre kegyvesztett lett, de végzetük árnyéka már föléjük borult. Eljött az idő, amikor mindkettőjük fejét kiszögezték a London Bridge kapujára. Brohon Jacqueline-Aimée. (1731-1778.) Regényírónak indult, könyveit szívesen fogadták a párizsi szalonokban. Egyszerre csak hátat fordított a világ hívságainak és írói készségét arra használta, hogy megörökítse látomásait, köztük személyes összejöveteleit és társalgásait Jézussal, az ő “rendes gyóntatójával”. Ilyenek történtek vele: egy ízben éppen egy csipetnyi tubákot akart felszippantani, hogy szellemét felüdítse, de Jézus rászólt: “Rakd el a szelencét, lányom és inkább reám hallgass.” Egyébiránt az Üdvözítő állandóan vele volt, olyannyira, hogy amikor egyszer el akart menni hazulról valahová a városba, így könyörgött neki: “Vígy magaddal, lányom, nem bírok meglenni nélküled.” S ekkor az írónő – amint töredelmesen bevallja –, tiszteletlenségre ragadtatta magát, amennyiben ujját kacérul Jézus ajkára illesztette, hogy elhallgattassa ... Brohon kisasszony nevét mégsem ezek a sületlenségek örökítették meg, hanem nagy terve, amelyet kifőzött. Egy női rendnek, a victime-ék rendjének alapításán törte a fejét. Az eszme nem volt eredeti. A XVII. század közepe táján Catherine de Bar, apácarendi nevén Mére Mechtilde, már megpróbálkozott vele. Az volt az alapelve, hogy a rend tagjai felajánlják magukat engesztelő áldozatul az emberiséget sújtó átokért. Az engesztelés szertartása úgy ment végbe, hogy ebédidőben egyik apáca nem ült a többi közé, hanem kötéllel a nyakán és fáklyával a kezében félreállt a sarokba. A sarokból intelmet intézett az ebédelőkhöz, hogy ők tulajdonképpen valamennyien victime-ek, vagyis feláldozzák magukat az emberiségért Jézus helyett. Majd visszavonult a kápolnába, s ott az egész ebédidő alatt imádkozott. Másnap egy másik apáca csinálta végig ugyanezt. Mindenesetre csekély áldozattal járó áldozat volt. Eleinte akadtak is az eszmének hívei, de utóbb a hír elhallgatott róluk. Ezt a rendet akarta Brohon kisasszony feltámasztani. Először a párizsi érsekhez fordult a tervezettel, majd közvetlenül XV. Lajos királyt kezdte zaklatni. Nagy dolgokról van szó – ijesztgette –, az Úr haragjának villámai már Franciaország fölött cikáznak. Bűneik miatt úgy határozott, hogy megtizedeli a népet és spanyol járom alá hajtja az egész királyságot. Mindezeket a bajokat csak úgy lehet elkerülni, ha a victime-ek engesztelésül felajánlják magukat. Meg kell hát szervezni a rendet és szükséges, hogy maga a király járjon elöl jó példával: soroztassa be a rendbe a tulajdon lányát, Madame Victoire-t is. Sem az érsek, sem a király nem hederített az országmentő ötletre. Pedig az önfeláldozás ellenében hallatlan előnyök vártak volna a rendtagokra. A mennyből kapott értesítések szerint ezek így festettek: A victime-ek a közvetítők ég és föld között; az égi malaszt rajtuk keresztül, mintegy


csatornán áramlik a földre. Rendjük minden más egyházi rend fölött áll és olyan szabadalmai vannak, mint az angyaloknak. Jézus “jobban szereti őket, mint a gyermek babáját vagy játékszereit”; ők “szívének a gyöngéi”. A Jézus oldalából kifolyt vér a tinta, amellyel az ő neveik fel fognak jegyeztetni. Jézus és Mária kijelentette, hogy mind a ketten együtt fognak élni velük, semmi kívánságukat sem tagadják meg és tudóivá teszik őket minden titkoknak. Különlegesen nagyszerű jutalmak lettek volna ezek; az alapító hölgy csupán arra nem felelt, hogy hát hol itt az áldozat? A victime folyton csak aratni akar, de vetni nem vet semmit. A fából vaskarika erényesdi játék tetszett ugyan a minden bolondságra kapható párizsi hölgyvilágnak és Brohon kisasszonynál kilincseltek is a jelentkezők, még sem lett belőle semmi. A rajongó leány életerejét felemésztették a folytonos látomások izgalmai, 1778. szeptember 18án meghalt és utódja nem akadt. A victime-jelöltek egyebek közt attól a dicsőségtől is elestek, hogy – a tervezet szavai szerint – megalázhassák a fensőbbségüket fitogtató férfinemet, és fölkelthessék bennük az irigységet annak láttán, mennyivel nagyobb hitbuzgalomra képes a női nem. Guglielma. Amikor 1260 táján megjelent Milánóban, az a hír terjedt el felőle, hogy ő tulajdonképpen ///. Béla magyar király unokája. Béla lánya, Konstancia, Ottokár cseh királyhoz ment feleségül, s Guglielma ebből a házasságból származott volna. A források nem beszélnek róla, milyen sorsfordulat sodorta Itáliába. Annyi bizonyos, hogy nagy gazdagságtól övezetten lépett fel, s pénzével szegényeket istápolt, kegyes alapítványokat gyarapított. Ő maga szerényen élt, egyszerű barna ruháját nem cserélgette, jámbor volt és templombajáró. De úgy látszik, a dogmatika terén egyéni elgondolásai lehettek, mert egy valóságos kis szekta csoportosult köréje. Utóbb ezek mint guglielmiták lettek ismeretessé. Az állítólagos királyleányból rendkívüli sugalmazó erő áradhatott, mert a hívek rajongása egyre fokozódott. Alakját csodálatos képességekkel aggatták körül: gyógyíthatatlan betegeket állított lábra, vakoknak adta vissza a szemevilágát stb. Majd azt hirdették, hogy ő fogja a szaracénokat és a zsidókat a keresztény hitre téríteni, s végre ez sem volt elég: két leglelkesebb híve, Andrea Saramita és nővére, Manfreda, sarkantyút adott az amúgy is száguldó hírparipának. Kisuttogták a nagy titkot, amelynek boldog tudói voltak, hogy ti. Guglielma nem emberi, hanem isteni lény: tagja a Szentháromságnak, amennyiben ő a Szentlélek megtestesülése, s mint annak idején Krisztus, most ő jelent meg a földön, üdvözíteni az emberiséget. Ezt az ostobaságot nemcsak az egyszerű, tanulatlan emberek hitték el, hanem Milánó előkelő, sőt tudós polgárai közül is néhányan. Köztük volt például Francesco Garbagnate, diplomata és jogász, követ a német császári udvarnál, utóbb a padovai egyetem jogtanára. Már pedig, amint látni fogjuk, hiteles adatunk van rá, hogy ő is beszegődött guglielmitának. Egyelőre a világban nem történt változás. Guglielma rendes földi emberek módján 1281. augusztus 24-én meghalt. Nagy gyászpompával temették el a chiaravelle-i cisztercita kolostorban. A vizet, amellyel holttestét lemosták, Manfreda eltette gyógyvíznek, s az odazarándokló betegek fájó testrészeit mosogatta vele. A szentasszony halálával a guglielmita hit mécsese nemhogy kialudt volna, de annál jobban fellobogott. Andrea Saramita kiállt a nyilvánosság elé bővebb részletekkel. Elmondta, hogy annak idején Konstancia királynéval Rafael arkangyal közölte a nagy hírt, hogy leányt fog szülni, ebben pedig maga a Szentlélek testesül meg. Istenségében tehát nem szabad kételkedni, még most sem, hogy meghalt, mert ez a halál csak látszólagos. Rövidesen vissza fog térni a földre, megdönti a pápaságot és új egyházat alapít, amelyben Manjreda lesz a pápa. Eljövetele az 1300-ik év pünkösdjén lesz esedékes. A guglielmiták lelkesedése átcsapott a józan ész határain. Úgy gondolták, hogy a női Szentlelket méltó fogadtatás illeti meg, tehát elsősorban megfelelő pompás köntösről kell a számára gondoskodni. Versenyezve adták össze a pénzt Szentlélek asszony piperéjére. Fejedelmi bíborpalástot rendeltek ezüst kapcsokkal; díszruhákra való brokátokat vásároltak össze, s még aranyhímes papucsokról is gondoskodtak. A ruhákat gyöngyökkel varrták ki; erre a célra egy gazdag polgár negyvenkét tucat gyöngyöt ajánlott fel. Az ajándékozók jegyzékében különösen szembetűnik a tudós diplomata Francesco Garbagnate neve; ő több rőf


aranybrokáttal járult a kelengyéhez. Jól mondtam: az adományokról jegyzék készült, még pedig a guglielmiták ellen indult bűnperben. Mert az inkvizíció nem zárta el a fülét a nagy hűhó elől. Különösen akkor, amikor Manfreda asszony előlegezte a pápaságot és főpásztori ornátusban miséket mondott, ostyát szentelt és áldoztatott. Andrea dalmatikában állt mellette és az evangéliumot olvasta. Az egyházi bíróság lecsapott a szekta vezéreire. Andrea és Manfreda Saramita, valamint még négy társuk fölött törvényt ültek. Bűnösnek mondták ki őket az eretnekség bűnében. Eljött a pünkösd, de nem szálltak le a Szentlélek érkezését jelentő lángnyelvek, viszont hat máglya lángnyelvei hirdették a kicsiny felekezet végét. Hoyer Anna. (1584-1656.) Férje előkelő főtisztviselő volt, ennek halála után visszavonult schleswigi birtokaira, s ott az irodalomnak és költészetnek, valamint egy kóbor alkimistának élt. Ennek a hatása alatt miszticizmusra hajlamos elméje még jobban megzavarodott és a különben tehetséges írónő átvedlett tehetségtelen prófétanővé. Azonban beteljesült rajta a mondás, hogy senki sem próféta a maga hazájában. Nem értették meg az igehirdetéseit, mire otthagyta szülőföldjét és áttelepedett Svédországba. Itt a széplelkű Krisztina királynő a másik híres szépleiket megillető kegyességgel fogadta, még egy kis jószágot is adományozott neki. Innen többé nem mozdult ki és magaszabta törvényei szerint élt. Az volt az egyik elmélete, hogy az embernek nincs joga vért ontani. Szép alapeszme volt, de egy rögeszmét fiadzott. Csakis olyan állatok húsát engedte az asztalára, amelyek természetes halállal múltak ki. Tehette volna, hogy áttér a vegetáriánus étrendre, de akkor még az ilyesminek híre sem volt, s így kitartott a döghús mellett. A vérontástól annyira irtózott, hogy elméletét még a bolhákra is kiterjesztette. Tudnivaló, hogy abban az időben a bolha úgyszólván háziállat-számba ment és kunyhóban, palotában egyformán volt otthonos. A vértől iszonyodó prófétahölgy nem tehette, amit mindenki más, hogy a tettenért szipolyt egyszerűen elroppintsa. Mást gondolt ki. Egy csomó kutyát tartott a házában, s ha elcsípett egy bolhát, nem ölte meg, hanem ráeresztette a szolgálattevő kutyára. Schürmann Anna Mária. (1607-1678.) Ritkaság, hogy a természet ennyi csodálatos tehetséget gyömöszöljön egyetlen lénybe, különösen ha az lány. A világ csak ámult-bámult, amint ennek a németalföldi lánynak a híre elterjedt. Ilyen neveken emlegették: Hollandia Minervája. A tizedik Múzsa. Hazájának ékessége. Nemének dicsősége. Utrecht csillaga. A század csodája. Csakugyan az volt. Hároméves korában már tudott olvasni, de nem meséskönyveket betűzött, hanem a bibliát lapozgatta. Azután, hogy gyermekszobába illő kifejezéssel éljek: játszva tanult meg latinul, görögül és héberül; majd egy féltucatnyi más nyelvben tökéletesítette magát; de ezekkel sem érte be, hanem megbirkózott az etióp nyelvvel is. Nyolcéves korában már akkora volt a híre, hogy bemutatták az utrechti egyetemen és ott elszavalt egy magaköltötte latin versezetet. Egyébiránt a költészet kevésbé volt kenyere; inkább a komoly tudományokba ásta el magát. Filozófia, teológia, anatómia és botanika voltak a kedvencei; ezekben annyira vitte, mint akármelyik egyetemi professzor. Mindezek tetejében még értett a rézmetszéshez, ügyesen festett és szobrokat faragott. Európa tudósai és neves emberei azért utaztak Utrechtbe, hogy saját szemükkel láthassák az utrechti Minervát. Évtizedekig volt fő vonzóereje a városnak, és gyarapította az idegenforgalmat. De egyszer csak történt valami. Utrecht csillaga elhomályosult, lehullott A híres leány megismerkedett egy hírhedt férfival. Jean La-badie volt ez, egy helyét nem lelő kóbor szektárius. A jezsuitáknál nevelkedett, azután a jansenistákkal kacérkodott, majd otthagyott csapot-papot és áttért kálvinistának. Mint prédikátor működött itt is, ott is, de sehol sem volt maradása, mert minduntalan tengelyt akasztott a fellebbvalóival. Bajos kihámozni a hittételeiből, hogy voltaképpen mit is akart. Rendszertelen kiruccanások voltak ezek a misztika útvesztőibe, zavaros ábrándozások bibliai őskereszténységről, lelki újjászületésről, az eredendő bűn körüli kétségeiről stb. Sajnáltam volna tőle ezt a pár sort is, ha nem történik meg, hogy változatos bolyongások után kiköt Amsterdamban és ott megalapítja a labadisták felekezetet.


S ha csak a misztika délibábjától elcsábult egyszerű emberek csatlakoztak volna hozzá! De Hollandia Minervája is megzavarodott: sutba dobta a könyveit, hátat fordított a tudománynak és beállt a labadisták közé. Hogy így elkanyarodott a józan észtől és könnyű szerrel megvált eddigi életében gyűjtött szellemi vagyonától, nem tudom mással magyarázni, mint a férfi hatásával a nőre. Öreg múzsa volt már, 62 esztendős, Labadie viszont nála fiatalabb, ragyogó ékesszólású, szuggesztív erejű szónok. És még valami. A labadisták mindenképpen alkalmazkodni akartak a bibliai ősállapotokhoz. Miután meg van írva, hogy Ádám és Éva a bűnbeesés előtt meztelenül sétálgatott a paradicsomban, gyülekezeteiken ők is kinnhagyták bűneiket és ruhájukat az előszobában. Résztvett az összejöveteleken Hollandia Minervája is, bár nyilvánvalóan szerényebb igényekkel, mint mitológiai névrokona az Ida-hegyi szépségversenyen. Úgy látszik hát, hogy itt, az eroto-misztika táján lehetne a nem mindennapi pálfordulás nyitjára akadni. Elég az hozzá, Schürmann Anna Mária hűségesen kitartott Labadie mellett. Követte kalandos pályájának további állomásain, s mellette volt Altonában is, ahol a nyughatatlan ember a halálos ágyán végre megpihent. Néhány év múlva, 1678. május 4-én ő is követte mesterét. Halála előtt kinyilatkoztatta, hogy régi életében szerzett tudománya hiábavalóság volt. Blavatszkij asszony. (1831-1891.) Leánynevén Hahn-Hahn Heléna. A modern teozófia megalapítója. Jekaterinoszlavban (mai nevén: Dnyepropetrovszk) született, apja német eredetű katonatiszt volt. 17 éves korában férjhez adták a 60 éven felüli Blavatszkij tábornokhoz, de ezt három hónap múlva otthagyta. Nem az volt az ok, amire tapasztaltabb hölgyek a korkülönbség alapján esetleg gyanakodnának, sőt ellenkezőleg: azért szökött meg, mert az asszonyi állapot egyáltalán nem volt az ínyére. Később mégis jódarabíg együttélt egy Metrovich nevű férfival; majd 1875-ben, tehát 44 éves korában másodszor is férjhez ment bizonyos Bettalay nevű örményhez, holott Blavatszkij tábornok ekkor még életben volt. A nyilvánvaló bigámiát azzal ütötte helyre, hogy három év múlva az örménytől is elvált. Erről a három férfiról egy különös okból kellett megemlékeznem. Ugyanis amikor teológiai vajúdásai közben az egyiptomi Isis istenasszony misztériumaival is bajlódott, ráeszmélt, hogy valami nincs rendben. Isis papnői, akár a római Vesta-szüzek, kötelesek voltak a hajadoni tisztaságukat épségben megőrizni. Miután pedig ő azzal állt a világ elé, hogy a misztériumok titkát őrá bízták, háromszoros asszonyi mivolta sehogysem látszott illeni Isis modern papnőjéhez. Úgy gondolta hát, hogy még egy misztériummal több nem árthat az ügynek. Elárulta azt a nagy titkot, amelyet eddig rejtegetett, hogy ő még mindig leány. Részleteket nem közölt. Az érdekes kinyilatkoztatás megmaradt misztériumnak. Blavatszkij asszony életének első évtizedeit homály fedi. Csak annyit tudunk róla, hogy viharos volt. Mikor férjét elhagyta, összevissza barangolt Európában és a Keleten, kiváltképpen Indiában és Egyiptomban. Megfordult Kairóban is; itt összebarátkozott egy Coulomb nevű házaspárral. A spiritizmus hozta őket össze. Blavatszkij asszonyban állítólag médiumos képességek rejtőztek, s ezeket – szintén állítólag – telepatikus, telekinetikus és egyéb okkult mutatványokkal szemléltette. A szeánszok azonban gyengén sikerültek és nem is jövedelmeztek, úgyhogy az immár nem fiatal kalandornő áthajózott Amerikába, ahol ekkoriban a spiritizmusnak nagy divatja volt. Kölcsönpénzzel Coulombék látták el. Amerikában kezdődött közös munkássága Olcott ezredessel, aki a polgárháború után leszerelt és újságírói tollat fogott a fegyver helyébe. 1875. szeptember 7-ike volt a nagy nap, amikor megalapították a Teozófiai Társaságot. (Theosophical Society). Az eredeti programba bele volt gyömöszölve hermetikus filozófia, héber kabbala, egyiptomi


misztika, középkori mágia, Paracelsus és Cornelius Agrippa, szóval minden úgynevezett titkos tudomány, ami voltaképpen sohasem volt titkos, mert aki ilyenre adta a fejét, rendszerint könyvet is írt róla, s ezekből bárki megismerkedhetett a bennük foglalt értelmetlenségekkel. Két évre rá az alapítónő maga is megszaporította az okkult irodalmat A leleplezett Isis (Isis Unveiled) című nevezetes könyvével. Ez volt a kezdeti teozófia tanainak első rendszeres összefoglalása. Amint írta, 1400 könyv áttanulmányozásának volt a gyümölcse. Rendkívüli hatása volt nemcsak a hívőkre, hanem a hitetlenekre is. Egy W. E. Coleman nevű hitetlen három évig dolgozott azon, hogy a forrásműveket kijegyezze és ellenőrizze. Eredmény: a szerzőnő valóban tanulmányozta az okkult irodalmat, de csak 100 könyvben lapozgatott, a többi 1300 sohasem volt a kezében, csupán az olvasmányai utaltak rájuk. A támadások kedvét szegték és 1878 decemberében sértődötten elduzzogott Amerikából, egyenesen Indiába. Olcott is vele ment. Itt zajlottak le Blavatszkij asszony életének legérdekesebb évei. Itt kanyarította át a teozófiát teljesen a buddhizmus irányába, amit úgy lehetne jellemezni, hogy eleddig azt tanította: kétszer kettő az három, – ezentúl pedig: kétszer kettő annyi mint öt. Túl a Himaláján – jelentette ki – tibeti kolostorokban élnek a Bölcsesség Mesterei, a minden titkok tudói. Szanszkrit nyelven Mahatma (Nagy Lélek) a nevük. Két ilyen Mahatma, Morya és Koot Hoomi, őt választotta tanítványul. Hét évet töltött a tibeti kolostorokban, s ott beavatták őt a titkokba. Távozása után a Mesterek leveleztek is vele, s további bölcsességekkel gyarapították az addig felszívottakat. Igazhitű teozófusok a csodálatos történetben egy percig sem kételkedtek, sőt úgy tudom, ma sem kételkednek. Sajnos, a Mahatmák választottja sohasem árulta el, hogy Tibet mely részének mely kolostoraiban élnek a Bölcs Mesterek, valamint hogy hol van székhelye a sűrűn emlegetett Nagy Fehér Testvériségnek? (Great White Brotherhood.) Pedig Tibet már nem volt zárt világ; angol expedíciók keresztül-kasul járták és bizonyára szívesen ismerkedtek volna meg a Bölcs Mesterek bölcs bölcsességeivel. Az európai buddhistákat Indiában persze hozsannával fogadták. A Teozófiai Társaságba úgyszólván csődültek a tagok. Új székhelyét Madrasban rendezték be. A székház emeletén volt Blavatszkij asszony lakása. Hálószobájából nyílt az úgynevezett occült room, ebben mentek végbe az okkultista mutatványok. Előkerültek Coulombék is, Blavatszkij asszony kairói barátai. A férj lett a társaság könyvtárosa, az asszony segédtitkára. Ezek a részletek fontosak a későbbi detektívtörténet szempontjából. Blavatszkij asszony sikerét főképpen médiumos mutatványainak köszönhette. Elrejtett dolgokat talált meg; kisebb tárgyakat átvezényelt egyik helyről a másikra; apportokat kapott a levegőből, stb. Azelőtt, spiritiszta korában mindez túlvilági szellemek műve volt, – most magyarázatukat buddhista nyelvre fordította: a Mahatmák ruházták őt fel természetfölötti erővel. Mi volt a mutatványokban a valóság és mi a csalás, H. P. B. ellenfelei nem firtatták, mert a nagy szekrény-botrány az apróbb ügyek nyomozgatását fölöslegessé tette. A H. P. B. (angolosan ejtve: Écs Pi Bt) betűk az apostolnő nevének kezdőbetűi, ő maga szokta ezzel a rövidítéssel megtisztelni a saját személyiségét. Én is használni fogom, sok betűt megtakarítok vele. Tehát az okkult szoba egyik lefüggönyzött sarkában volt egy szekrény. Díszesebb, tabernákulum-szerű bútordarab lehetett, ugyanis H. P. B. egyik nagy mesterének, Yort Hoomi Mahatmá-nak képmását őrizte benne. Alkalomadtán ünnepélyesen kitárta a szekrény két ajtaját, s a Nagy Bölcs képe előtűnt. Ilyenkor a hindu hívek földig hajoltak, sőt tömjént is égettek előtte. Tudott a szekrény még egyebet is. Ha valakinek kérdeznivalója volt a Mahatmától, megírta levélben, ezt betették a szekrénybe, s íme: bizonyos idő múlva kinyitották a szekrényt és ott volt a Mahatma írásbeli válasza! Más csoda is történt. Betettek a szekrénybe egy törött csészealjat. Nem kellett sokáig várni. Az ajtók ismét feltárultak, s az iménti csorba tányér teljes épségben kápráztatta el a nézők


szemét! Minden jól ment volna, ha H. P. B. beéri a buddhista igehirdetéssel. De túlzásba csapott át: bírálta, sőt gyalázta a kereszténységet. Ezzel maga ellen ingerelte a Madrasban működő skót missziót, amely most már figyelni kezdte az occult room csodáit és várta az alkalmat, hogy mikor ránthatja le istenigazában a leplet Isis papnőjének a misztériumairól. Megjött az alkalom. 1884 februárjában az apostolnő Olcott ezredes kíséretében visszahajózott Európába, hogy az indiai sikert ott is learassa. A házat Coulombékra bízták, az ügyek vitelére pedig egy bizottságot neveztek ki, dr. Hartmann egyesületi tag elnöklésével. De alig húzták ki a lábukat, a bizottság és a Coulomb házaspár holmi hatalmi kérdésen csúnyául összeveszett. A vita annyira elfajult, hogy végül is a bizottság a sarkára állt és Coulombékat kiparancsolta a házból. Ezeknek H. P. B. már régóta a begyében volt, mert eszébe sem jutott, hogy visszafizesse a kölcsönt, amellyel még Kairóban megvágta őket. A kilakoltatási parancsra aztán kitört a gyalázat. Coulombné nem vesztegette tovább a szót, nagy haraggal elrohant a misszionáriusok lapjának, a The Madras Christian College Magazinnek szerkesztőségébe, s a szerkesztő markába nyomott egy csomag, a szekrény titkára fényt derítő levelet. Ezekhez hozzácsapta a saját vallomását, s ilyenformán a következő, kevéssé épületes tényállás derült ki, amelyet az újság pokoli kárörömmel közzé is tett. A szekrény hátát ide-oda tologatható fatáblák alkották, mögöttük pedig egy H. P. B. hálószobájába nyíló rés volt a falon. Ez volt hát a bűvös szekrény titka. Mikor a csorba csészealjat betették, H. P. B. a szomszéd szobából a résen át a fatáblákat széttolta, a tányért kivette, s annak előre készen tartott ép párját csempészte a helyébe. Ugyanezzel a furfanggal szedegette ki a Mahatmához írt leveleket is. A válaszokat – mondani sem kell –, ő maga szerkesztette. Nagy lett a felfordulás. A teozófusok összeröffentek. Az ő prófétájuk nem csaló! A vád hamis, a skót misszió koholta és nagy pénzekkel megvesztegette Coulombnét, hogy valljon a szent asszony ellen. Nyilatkozatok áradatát zúdították a vádaskodók ellen és dörögtek a fenyegetések, hogy perbe fogják őket. Tessék majd a rágalmakat a bíróság előtt bizonyítani! A perből persze nem lett semmi. A vizsgálatot a teozófusok egymás közt folytatták le. A magam részéről itt közbeszólok, hogy kár volt minden szóért, minden lépésért. A Mahatma-levelek és a csorba tányér esete nem fenomén volt, hanem trükk; annyira szembeszökő csalás, hogy csak az nyelhette le, akinél a hit kenyere igen nagy adag ostobasággal is meg volt kenve. De a hívek nagykomolyan végigjátszottak a gyerekes detektívdrámát. Ebben Blavatszkijéknak is részük volt, amennyiben időközben neszét vették a kavarodásnak és elküldték Madrasba a társaságnak egy tekintélyes európai tagját, bizonyos Judge urat, hogy csináljon ott rendet. Ez Dr. Hartmann és még néhány bizottsági tag kíséretében kiszállt a helyszínre. Némi vizsgálódás után kénytelenek voltak megállapítani, hogy bizony a szekrény háta széttolható fatáblákból van szerkesztve. Mi több, azt sem lehetetett letagadni, hogy a szekrény mögött friss vakolás nyoma látszott. Vagyis a H. P. B. hálószobájába nyíló rést közben elfalazták. A bizottság összedugta a fejét. Már most mitévők legyenek? Hosszas tanácskozás után az egyszeri papucshős példájára szánták rá magukat, aki tettenérte a feleségét, s hogy mégis valamit cselekedjék, kidobta a dívánt. A bizottság elégette a szekrényt! Azzal felültek a magas lóra és még nekik állt feljebb: a friss vakolás Coulombék műve, ők mesterkedtek oda Blavatszkij asszony elutazása után. Azelőtt a két szoba közt nem volt semmiféle rés a falon, tehát kétségtelen, hogy a Jenőmének igenis egytől-egyig valódiak voltak. No és a szekrény? Miért égették el? Dr. Hartmann válasza: Nem égette el azt senki, hanem a misszionáriusok ellopták. A madrasi puskaropogás hangja áthallatszott Európába. A nagytekintélyű londoni okkultista társaság, a Society for Psychi-cál Research felfigyelt a botrányra és végére akart járni az okkultizmus elevenébe vágó ügynek. Kiküldte egyik tagját, Richárd Hodgsont, a cambridge-i


egyetem baccalaureusát (bachelor of árts) Madrasba, hogy vizsgálja meg az esetet és tegyen róla jelentést. Hodgson teljes három hónapig tapogatta az ügyet Madras-ban, éppenséggel, mint az érdekelt Teozófiai Társaság vendége. Ennek ellenére és bár őmaga is vérbeli okkultista volt, teljesen pártatlanul látott neki a vizsgálatnak. Helyszíni szemléket tartott, tanúkat vallatott, kihallgatta a madrasi asztalosokat, kőműveseket és porcelánkereskedőket, írásszakértőktől kért véleményt, – egyszóval úgy bontogatta a szálakat, akár egy hivatásos detektív.* Három hónap múlva hazautazott Londonba és megtette a jelentést. Ezt a Society for Psychical Research mindenekben elfogadta és 1885 decemberében a nyilvánosság elé tárta. Eszerint Blavatszkij asszony okkult mutatványai nem voltak egyebek csalásnál; a szekrényből ki és be ő csempészte a levéleket és a tányért a hálószobájába nyíló résen és a széttolható fatáblákon keresztül; a nem létező Koot Hoomi Mahatma válaszait pedig ő maga gyártotta. (Elég ügyesen, mert arra is volt gondja, hogy a leveleket kézi gyártású rizspapírra írja.) * A madrasi perpatvar teljes anyagát részletesen tárgyalja J. N. Farquhar: Modern religious Movements in India című könyvében. (New York, 1915.) Az ember azt hinné, hogy ezek után H. P. B. szégyenletében elmenekült az ismeretlenségbe. Szó sincs róla. Búcsút mondott örökre Indiának, visszatért Európába és folytatta, ahol elhagyta. 1888 októberében a világ elé lépett The Secret Doctrine (A titkos tan) című könyvével. Ebben összefoglalta az immár végleges formába zöttyentett buddhista-teozófia alapelveit. Meglepő szerénységgel előrebocsátotta, hogy művének tulajdonképpeni alapja a Book of Dzyan (Dzyan könyve) nevű titkos könyv. Ezt az európai tudósok nem ismerik. Egyetlen példányát évezredek óta őrzik a Mahatmák egyik tibeti kolostor rejtett földalatti könyvtárában és kivételesen csak neki engedték meg, hogy a földi és túlvilági lét titkait felfedő szent könyvet a kezébe vehesse és áttanulmányozhassa. Nem számolhatok be róla részletesen, mert sem időm, sem hajlandóságom nem volt, hogy átrágjam magamat az indiai rizskásahegyeken. Hogy nagyjában mifélék lehetnek a Dzyantól tanult bölcsességek, Denis Saurat, a londoni King's College tanára, így jellemzi: “Gondolati téren nem találunk benne semmi újat. De a képzelet és a stílus ereje figyelemreméltó. Az emberi fajok története talán a Titkos Doktrína egyik legérdekesebb eleme. Hindu legendák, kabbalista mítoszok, geológiai jelképes értelmezések és klasszikus hagyományok keveréke ez, s együttvéve érdekes kozmikustörténeti regényt alkot. A szerző szerint a földet először északi fajok lakták, ezeknek nem volt nemiségük. Azután a kettős nemiségű lemur fajok következtek, ezek egy elenyészett kontinensen laktak, amelynek maradványa a mai Ausztrália. Egy másik világrészből, az Atlantisból nem maradt semmi; elsüllyedt és lenn van a tenger fenekén. Az atlantidák is egyneműek voltak; ő utánuk lépett fel a mi jelenlegi fajunk, amely egy hetes csoportnak a negyedik megjelenése. A mi fajunkat még három, egymástól különböző faj fogja követni. Ahogyan hét faj van, ugyanúgy létezik hét asztronómiai ciklus is. A lélek halhatatlan, de hétszer kell újjászületnie mindegyik fajon és cikluson keresztül. Stb.” Az utolsó mondat a teozófia legfontosabb tételeire: a reinkarnáció és a karma tanára utal. A karma valamennyi elkövetett jó és rossz cselekedeteink összessége; ehhez mérten születik újra a lélek magasabb vagy alacsonyabb rendű testben. A karma alap-ján kijelölt reinkarnációba bizonyos tekintetben maga az újjászületendő is beleszólhat, ugyanis megilleti a jog, hogy a megfelelő korlátok között ő válassza ki a neki tetsző szülőket. A szerelmesek tehát tévednek, amikor azt hiszik, hogy a beteljesülés extázisában egyedül vannak. Ott leselkedik a megszületendő gyermek is, és várja a kedvező pillanatot, amikor besurranhat a kiszemelt anya testébe. A teozófiában ilyen jókor kezdődik a gyermekek felvilágosítása... Folytatom. A Secret Doctrine lett a teozófusok bibliája. Azonban nemcsak ők olvasták. Megint csak előállt a szívós Coleman, a Leleplezett Isis


egykori leleplezője. Piócaként tapadt rá a Titkos tanra is és kiderítette, hogy abban semmiképpen sem lehetett része akármiféle évezredek előtt élt szerzőnek, hanem maga Blavatszkij asszony puskázta össze csupa modern könyvből. Százával idézett egész oldalakat, amelyeket H. P. B. szemérmetlenül ollózott ki korabeli írók műveiből. Különösen szemléltető példaként Ignatius Donnelly könyvére hivatkozott. (Atlantis, the antediluvian world. [A diluvium előtti világ.] London, 1882.) Ezt fosztotta ki H. P. B. a legalaposabban. (Donnelly szerint Atlantis, a tengerbe süllyedt hatodik világrész volt minden kultúrának ősi színtere. Az atlantidák voltak az első művészek, mesteremberek, hajósok és kereskedők, sok ezer évvel az egyiptomiak előtt. Ők találták fel a delejtűt, a puskaport, a papirost, a téglát, valamint az emberiség javát célzó egyéb intézmények közt a körülmetélést is.) Az ős-hermafroditizmus elméletével már H. P. B. előtt is sokan bíbelődtek. Az ő kedvelt forrásműve, a Kabbala szerint Ádám nem volt egyedül a paradicsomban, mert Éva is élt már, de nem sok hasznát látta, mert a hátához volt nőve. Az Úr tehát így nyilatkozott (ismét Saurat nyomán idézek): “Segítőtársat adok neki elébe.” Mit jelent az, hogy “elébe”? “Azt akarom, hogy a feleségével szemtől szembe egyesüljön.” Az Úr tehát kettéhasította, elválasztotta tőle a nőt, és elébe vezette, mint egy menyasszonyt, hogy szemtől szembe tapadjon hozzá. A csökönyös Coleman konok betűvadászata mégiscsak hiábavaló fáradságnak bizonyult – már ami a teozófusokat illeti. Náluk az innen-onnan összelopkodott tákolmány megmaradt a Mahatma-bölcsesség bibliájának. Aki föltette Spallanzani bűvös pápaszemét, elevennek látja a mesterséges babát és Igazságnak a Hamisságot. H. P. B. 1891. május 8-án halt meg Londonban. Akik ismerték, azt jegyezték fel róla, hogy kivételes tehetségekkel megáldott, rendkívül vonzó egyéniségű asszony volt; elragadó társalgó, nagy képzelőerejű elbeszélő; tudott barátokat szerezni, de képes volt azokat az érdekeinek feláldozni is; általában pedig mértéktelenül vágyott az érvényesülésre és ünnepeltetésre. Halálával a Teozófiai Társaság nem szűnt meg, mert az elejtett zászlót egy másik asszony ismét felragadta. Besant Annié. (1847-1933.) Húszéves korában férjhez ment egy vidéki anglikán lelkészhez. Azonban a paplak szigorúan vallásos levegője egyre jobban fojtogatta, s néhány év múlva a férjét ott is hagyta. Londonba költözött, s itt egykettőre átbillent a másik végletbe; felcsapott szabadgondolkodónak. Charles Bradlaugh mellé szegődött, s annak legbizalmasabb munkatársává küzdötte fel magát. Bradlaugh, a harcos politikai és társadalmi reformer, elnöke volt a londoni szabadgondolkodók társaságának. A társaság programja röviden ez volt: teljes vallásszabadság, következésképpen az ateizmusnak is szabad terjeszthetése. Az emberiség cselekedeteiben tartsa magát a tiszta észhez és tudáshoz. Túlvilági hatalmak beavatkozásától ne féljen, se abban ne reménykedjék. A teológia nem egyéb, mint babona és a haladás mindenkori ellensége. A volt papi feleség szívvel-lélekkel belevetette magát a szabadgondolkodó mozgalomba. Írt, szónokolt, agitált, szervezett, és Bradlaugh-val közösen lapokat és röpiratokat adott ki. Némelyikük miatt bíróság elé is kerültek. Hat évig tartott a lázas, szenvedélyes munka, s ekkor – úgyszólván máról holnapra – megint penderült egyet. Közzétett egy hosszú cikket a Daily Cbronicle-ban és ünnepélyesen bejelentette, hogy ezennel elbúcsúzik eddigi barátaitól. Indokolásul elmondta, hogy kezébe került Blavatszkij asszony könyve, a Secret Doctrine, s ez volt a delejtű, amely további életét a teozófia felé irányította. Nem tudom, a szabadgondolkodók mit szóltak az elpártolt baráthoz, de a Teozófiai Társaságban nagy örvendezéssel fogadták és tekintélye nőttön nőtt. Jelentékeny szerepe volt abban a furcsa háborúskodásban is, amely Blavatszkij asszony halála után a társaság vezetői közt kiütött. Egyik szertelenül nagyravágyó tag, H. Q. Judge, akit a madrasi szekrényégetésből már ismerünk, ki akarta túrni Olcott ezredest az elnöki székből. (Blavatszkijné csak főtitkár volt.) Olcott távollétében egy ülésen felmutatott több levelet azzal, hogy ezeket Morya Mahatma – Blavatszkijné egykori mentora – intézte hozzá. A – kézzel gyártott rizspapírra írt – levelekben a Mahatma dicséretet dicséretre halmozott Judge úr bölcsességéről, és sajnálkozott, hogy ez a


jeles férfiú nem foglal el hozzá méltó előkelő helyet a társaság vezetésében. Besant asszony megilletődve olvasta a nem tudni honnan, nem tudni miféle postával érkezett leveleket. Íme itt a bizonyíték, hogy Morya Mahatma csakugyan létezik, hiszen lám: Blavatsz* kijné halála után is életjelt ad magáról. A Himalája-méretű ostobaság olyan rendkívül hatást tett a tagokra, hogy Olcott kénytelen volt visszavonulni, és Judge-nek engedni át az elnöki széket. De nem sokáig ült benne. A megalázott, vérig sértett ezredes titokban nyomozni kezdett és sikerült is az elnökutódra ráhúzni a vizes lepedőt. Bebizonyította, hogy a leveleket egytől egyig Judge hamisította, még pedig azokra a rizspapírívekre, amelyeket Morya új kedveltje a régi kedveltnek, Blavatszkij asszonynak londoni lakásából ellopott. Morya Mahatma alakja ismét szétfoszlott a messzeségben. Besant asszony kénytelen volt elismerni a hamisítást. Judge-nek mégsem akasztottak szégyentáblát a nyakába, hanem csöndben és békességgel egymás közt intézték el az ügyet. Judge elhagyta az elnöki széket és Olcott megint beleült. A levelek dolgáról hivatalosan nem tettek jelentést. De nem addig van! A tagok felzúdultak, hogy tessék az egész üggyel a nyilvánosság elé hozakodni. Az elnökség szabadkozott: sajnos, ez nem lehetséges, mert Besant asszony a leveleket elégette. Akárcsak Judge úr a madrasi szekrényt! A szemérmetlen bűnpalástolás mégsem használt. Volt az egyesületnek egy W. R. Old nevű kiábrándult tagja, ez megkerítette a levelek fényképmásolatait és közzétette a londoni Westminster Gazette 1894. október-novemberi számaiban. A józaneszű világ nagyot mulatott a madrasi békaegérharcon, ám a Teozófiai Társaság a felsülés ellenére is töretlen hittel ápolta tovább a Mahatma-kultuszt. Olcott ezredes halála után, 1897-ben Besant asszony lett a Teozófiai Társaság elnöke. Akadt egy tehetséges segítőtársa is: C. W. Leadbeater, okkultista író. A két dudás igen jól megfért a teozófus csárdában. Közösen fújták és cifrázták a teozófiának Blavatszkij asszonytól lekótázott nótáit, és sikerült is új tagok ezreit becsalni a társaságba. A madrasi központ szépen gyarapodott; sőt, mint egy vemhes indiai szent tehén, meg is borjadzott: fiókjai születtek Németországban, Svájcban és egyebütt. A második számú prófétanő gondosan őrködött Blavatszkij asszony hagyatéka fölött. Könyveiben, cikkeiben, előadásaiban azt hirdette, hogy amit nagy előde írt, mind szóról szóra igaz. Valóság a Mahatma-mítosz; igazak Blavatszkij asszony tibeti tanoncévei; való tények a varázsszekrény csodái, Koot Hoomi leveleitől kezdve a törött tányér újjászületéséig. Már most előttünk a kérdés: ki volt hát ez az Európa- és Ázsia-szerte annyit emlegetett teozófushíresség? Naiv lélek, aki elhitte Blavatszkij asszony hazudozásait? Ennek ellentmond az intelligenciája. Vagy nem hitte el, és mégis ... ? Úgy látszik, mégis. A két főkolompos egyszerre csak egy nagy eseménynek kezdett elébeharangozni. “A történelem új korszaka előtt állunk” – kolompolta az előzetes reklám. Útban van és rövidesen megérkezik a Nagy Tanító, aki a világot valóban meg fogja váltani. Indiában mint Buddha reinkarnációját jelentették be, Európában mint Krisztusét. Az utóbbi újjászületést illetően nem látok eléggé tisztán. Ugyanis a Besant és Leadbeater segedelmével megfejelt és megtalpalt teozófia nem ismeri el Jézus Krisztust Isten fiának, sőt azt tanítja, hogy Jézus is, Krisztus is két különböző ember volt. A valódi Jézus 105 évvel élt Krisztus előtt és tulajdonképpen a nagy Mahatmák egyike volt. Krisztus viszont a mi időszámításunk előtt 30 évvel halt meg és nem a világot váltotta meg a halálával, hanem a Karma törvényeiből folyólag előző életében elkövetett saját bűnei miatt feszítették keresztre. Az eljövendő Krisztus tehát tulajdonképpen Jézus volt és nem Krisztus, semmiesetre sem pedig Jézus Krisztus. Ez világos. Akár Buddha, akár Jézus, akár Krisztus: a Nagy Tanító megérkezett. Egyelőre egy ion éves madrasi gyerkőc személyében. Nem derült ki, mi alapon sejtette meg


benne Besant asszony a reinkarnált világmegváltót, csak azt tudjuk, hogy taníttatását egyelőre Leadbeaterre bízta, majd elvette tőle és 1911-ben magával vitte Európába. Ő volt a híres Kríshnamurti. A dolog nem ment simán. A gyerek apja pert indított Lead-beater ellen és visszakövetelte a fiút azzal az indokkal, hogy nem lehet egy beteges hajlamú férfi kezére bízni. Besant asszony Leadbeater pártjára állt és beavatkozott a perbe, de eredménytelenül. A bíróság igazat adott az apának. Az új Megváltó bemutatása nagy parádéval történt. Fogadtatására már eleve készültek és valami rend-félét alapítottak A Fölkelő Nap Rendje elnevezéssel. (Order of the Rising Sun.) Utóbb a címet megváltoztatták és Kelet Csillagának Rendje lett belőle (Order of the Star in the East). A bemutatás ünnepélyén a rendtagok térdreborultak a kölyök-Mahatma előtt. Egyelőre persze Besant asszony beszélt helyette, maga Benares Csillaga – ahogyan becézték – nem szólalt meg. Mindegy volt, a hívek olthatatlan hittel csüggtek rajta és bíztak benne, hogy egyszer majd csak megnyilatkozik és tanítani fogja az emberiséget* * Besant asszony véges-végig ragaszkodott hozzá, hogy felfedezettjében Buddha-Krisztus lakik. Az időközben férfivá érett Krishnamurti a hollandiai Ommen környékén ütötte fel a tanyáját, és néhány bölcsességre szomjazó tanítvány is szegődött melléje. A kívánatos bölcsességeket 1927-ben könyvalakban is kiadta, ezzel a sokat ígérő címmel: A Boldogság Királysága (The Kingdom of Happiness). Maga Besant asszony írt hozzá bevezető sorokat. Többek közt ilyeneket: “Krishnamurtit lelkes tanítványok kis csoportja veszi körül, ezek hisznek az ő ihletettségében és boldogan ünneplik az Úr jelenlétét. (... the presence of tbe Lord.) Ebben a csodálatos könyvben az olvasó fel fogja ismerni a mély bölcsességet, a megkapó eredetiséget, az elragadó előadói készséget stb.” Jó magam, mint olvasó az unalomig ismert nagyhangú, de semmitmondó szólam zagyvalékát ismertem fel benne.

Aszkézis Az aszkézis igen régi jelenség. Hindu fakír, mohamedán szúfi, héber eszénus, athéni cinikus vagy krotoni pythagoreus mind azon a hiten volt, hogy testünk voltaképpen a legnagyobb ellenségünk, mert bűnös indulataival útját állja a lélek megtisztulásának. Tehát gyötörni, szenvedtetni, sajgatni, sanyargatni, kínozni és nyaggatni kell, hogy győzelmet vehessünk rajta és közelebb kerülhessünk az istenséghez. Az aszkézis szó eredetileg a görög atlétikában az atléta előkészítését, gyakorlását, edzését, vagyis tréningjét jelentette. Később a keresztény egyházi gondolkodók írásaikban gyakran éltek a hasonlattal, hogy a jó keresztény is azt teszi, amit az atléta: edzi magát a küzdelemben a Sátán incselkedései, a világi élet csábjai és a saját testének bűnös ingerei ellen. Eszközei az ima, böjt, virrasztás, a test egyéb fegyelmezése, magábavonulás stb. A keresztényüldözés idején az űzőbe vett keresztények tömegével menekültek a pusztába, és ott a legsanyarúbb viszonyok közt tengették az életüket, de a hitükhöz hívek maradtak. Mikor azután a kereszténység államvallássá lett, olyanok is követték a példát, akiket senki sem kergetett. Az aszkézis divatos lett.

A SIVATAGI REMETÉK Seregestől támadtak elő az anachoreták, a sivatagi remeték. Különösen Egyiptom és Szíria pusztaságait lepték el. Sátrakban és kunyhókban tanyáztak, s testük válogatott sanyargatásaival, mint valami színpadi mutatvánnyal ejtették bámulatba a csodájukra járó hittársakat. Ezek nagy tisztelettel vették körül az aszkézis önkénteseit. A hódolat és csodálat még kívánatosabbá tette a remete-pályát, s a puszta apránként megszűnt pusztának lenni, akkora sokasággal hemzsegtek bennük a remeték. Furcsa világ volt ez. W. E. H. Lecky Európa erkölcstörténetéről írt könyvében így jellemzi az átlagos anachoretát:


“Ez az aszketikus divat az emberiség történetének egyik legelszomorítóbb tünete volt. Egy ijesztő külsejű, csupa csont és bőr, piszkos, tudatlan, hazája és minden egyéb iránt érzéketlen őrült, aki egész életét haszontalan önsanyargatással pocsékolta el, ideáljává lett olyan népeknek, amelyek ismerték Platón és Cicero írásait, Cato és Sokratés életét. Majdnem két évszázadon át csodálták ezt a szörnyű önsanyargatást, mint a tökéletesség bizonyítékát.” Egyik ilyen eszelős sivataglakó nem evett mást, mint száraz árpakenyeret, s még tiszta vizet sem ivott rá, csakis piszkosat. Harminc évig győzte a keserves diétát, s mert nem tudott semmit a baktériumokról, a piszkos víztől nem is lett semmi baja. Versenyzett vele az egyoldalú táplálkozásban az a remetetársa, aki naponta csak öt szem fügét engedélyezett magának. Az ösztövér nyerskosztra kárhoztatott testet még azzal is megbüntette, hogy kunyhó, sátor vagy egyéb szurdék szibarita kényelme helyett éjjel-nappal egy nyílt árokban kuporgott. Mindkettőjükön túltett az a harmadik, aki nemcsak a koplalásban és sanyargatásban állta velük a versenyt, hanem a külsejével is igyekezett igaz remetevoltát bizonyítani. Évenként csak egyszer nyírta a haját, és ruhát csupán akkor váltott, amikor már rongyokban fityegett le róla. Ne gondoljunk azonban valami rendes polgári öltözetre. A remetedivat rendkívül egyszerű volt: zsákszövetből összefércelt ingruha. (De még ez a nyomorúságos csuha is úri viselet volt a régi buddhista aszkéták mezéhez képest. Csakis olyan rongydarabokból volt szabad a gúnyájukat összeöltögetni, amelyeket szemétdombokon szedtek fel.) Alexandriai Macarius hat hónapig aludt egy mocsárban. Testét átengedte a moszkitók marásának; sőt ezzel sem érte be, hanem 80 font súlyú vasakkal terhelte meg magát. Eusebius nevű tanítványa lepipálta a mesterét: nyakára és derekára nehéz vasgyűrűket kovácsolt, s ezeket lánccal szorosan egymáshoz fűzte, úgyhogy csak lehajtott fővel, földre szegzett szemmel bírt vánszorogni. Ezzel egyébként nem vesztett sokat, mert egy kiszáradt kút fenekét választotta lakásul. A sivatagi lakásviszonyok különben is kezdetlegesek voltak. Igényesebb aszkéták ugyan összetákoltak maguknak holmi viskókat és kalyibákat, de vérbeli remete az efféle szállást megvetette és gödrökben, kútfenéken, kőbányákban, temetők sírhantjai közt, vadállatok elhagyott barlangjaiban kvártélyozta el magát. Sőt egy szíriai szekta tagjai egyáltalán nem laktak sehol sem. A szabad ég alatt bolyongtak a hegyek közt és táplálékuk is az életmódjukhoz igazodott: sem hús, sem kenyér, sem főzelék, hanem nyers fű, úgy amint a földből kisarjadt. Ez alapon a hajléktalan és fűevő felekezetet “legelők”-nek nevezték el. (Görögül: boszkoi.) Ilyen lakásviszonyok közt a tisztaságra nem igen lehetett gondot fordítani. De nem is tartották illendőnek. A sivatagi morál sarktétele volt, hogy a test tisztasága a lélek szennyét jelenti, minélfogva a piszokréteg alól alig kilátszó remetét úgy tisztelték és csodálták, mint a tiszta erkölcsök kristályedényét. Női anachoreták is kirándultak a pusztába, sőt itt-ott csoportosan telepedtek le. Egy helyütt százharmincan álltak össze, szigorú aszketikus életre. A remete-törvénynek megfelelően ők is csak ivásra használták a vizet. Lábukat sohasem mosták és “borzadály fogta el őket a fürdőnek mégcsak az említésére is.”*

STILITA SIMEON Az önsanyargatási mérkőzésen a rekordot kétségtelenül Simeon, a stilita állította fel. Ezt szó szerint is lehet érteni, amennyiben valósággal felállt egy oszlop tetejére, s nem jött le onnan harminc esztendeig. Érdemes róla külön szólanom. Egy kolostorban kezdte pályáját noviciusként. Ott olyan szenvedélyesen koplalt és gyötörte magát, hogy mint nagy reményekkel biztató aszkéta-jelöltet kezdték tisztelni. Az elismerés még nagyobb tettekre ösztönözte. Otthagyta a kolostort és kiment Antiochia környékén a pusztába, hogy az önsanyargatásnak saját találmányú új módszerével kísérletezzék. Kövekből egy oszlopot épített, először csak kilenc láb (valami három méter) magasat, majd apránkint feltornyozta hatvan lábnyira. Az utóbbi méret nyilván a legenda tódítása, statikai képtelenség.


Annyival inkább, mert ugyancsak a legenda szerint az oszlop tetején mindössze csak három lábnyi hely kínálkozott az új rendszerű remete számára. Bízvást beérhetjük tehát akár kilenc-tíz lábbal is, hiszen nem a magasság döbbent meg, hanem az ember, aki felhág egy akármilyen magas oszlop tetejére azzal az őrült elhatározással, hogy onnan soha többé le nem száll. Biztonság okáért, hogy le ne szédüljön, oda is láncolta magát, s úgy rostokolta végig a sivatagi forró napokat és hideg éjszakákat. Közben hű maradt régi szokásaihoz: sokat koplalt és sokat imádkozott, azonban nem térdelve és összetett kezekkel, hanem álló helyzetben, kiterjesztett karokkal, mintegy a keresztet ábrázolva. Egy másik különleges gyakorlatát mélyhajlongás-nak nevezném. Ennél képes volt fejét egészen a bokájáig lenyomni, s az ádáz hajbókolást óraszámra ismételgetni. Egy bámulója kíváncsi volt, meddig győzi a szokatlan szabadgyakorlatot és számolni kezdte a hajlongásokat. A 244-iknél ő dőlt ki. Elszédült és abbahagyta. * “Nulla earum pedes suos abluebat; aliquantae verő audientes de bal-neo loqui, irridentes, confusionem et magnam abominationem se audire judi-bacant, quae neque auditum suum hoc audire patiebatur.” Az itt közölt adatok Leckynek imént idézett könyvéből valók. (William Edward Walpole Lecky: History of European Morals. London, 1890.) Bámulója persze nem csak ez az egy volt, hanem ezer meg ezer. Közelről-távolról sereglett a sok néző az oszlop tövébe, csodálni az eleven keresztet és cigányútra tévedt áhítattól sugallt törzshajlításait. Még fejedelmi személyek is felkeresték a szent embert és lerótták a hódolatukat; sőt tanácsát is kérték, akárhányszor fontos államügyekben. Simeon készséggel adott tanácsokat, s ezek bizonyára jók is voltak, mert nem olvasott újságokat. A nagy búcsújárásból egyet nem értek: az élő bálvány csodálói hogyan voltak képesek a közelébe férkőzni? Hiszen a szent ember mégis csak ember volt, valami keveset mégis csak adtak neki enni-inni; képzelhető hát, hogy évtizedek alatt milyen irtóztató trágyadomb halmozódhatott fel az oszlop tövében. Ha ugyan a hívők el nem hordták. Talizmánnak.

A FLAGELLÁNSOK A fekete halál kaszája suhogott Európa fölött. Rendre hullott az ember; a szörnyű kaszást nem bírta megállítani sem az orvos tudománya, sem a pap imája. A források adatai szerint a pestis Németország népességének egynegyedét ragadta már el, s úgy látszott, hogy Isten haragja ezzel sem fogja beérni, hanem bűnei miatt az egész emberiséget kipusztítja. Nagy, rendkívüli engesztelő áldozatra lenne szükség, hogy levegye büntető kezét a világról.* Ekkor, a rémület és kétségbeesés napjaiban, Németország nagy városain egy különös menet kígyózott keresztül. Kelet felől jöttek. Egy krónikás azt írta róluk, hogy Magyarországból rajzottak ki, de erről a magyar krónikák nem tudnak. Akárhonnan kerültek elő, az 1349-i járvány borzalmaitól agyonizgatott nép lelkendezve fogadta őket. Ezek voltak a flagellánsok, vagy amint magukat hívták: a Keresztes testvérek. (Kreuzbrüder.) Közös vezeklésre összeállt felekezet, amelynek tagjai nemcsak a saját bűneik miatt zuhogtatták magukra a korbácsot, hanem példát is akartak adni a világnak arról, hogy bűnbánat és önkéntes vezeklés az egyetlen segítség a fekete mirigy ellen. Ha híre jött, hogy érkeznek a Keresztes testvérek, az egész város kicsődült az utcára. Volt is látnivaló rajtuk. Kettős rendekben meneteltek, s végét sem lehetett látni a hosszú processziónak. Órákig tartott, amíg a hátulja odaért, ahová az eleje. Erfurtba háromezren vonultak be; Thüringia más városaiba hatezren; Konstanzban azzal dicsekedtek, hogy már negyvenkétezren vannak! * Az adatok Johannes Nohl: Der schwarze Tod (Potsdam, 1924.) című művéből származnak. A menet élén bíborbársony és aranyhímzésű zászlókat vittek, ezeket követte a szekta elöljárója, a Mester, utána földreszegzett szemmel, komoran lépkedtek a mezítlábas vezeklők. Fekete köpeny, szürke nemezkalap, fehér alsó volt az egyenruhájuk. Mellükön, hátukon és


kalapjukon tűzpiros kereszt, kezükben lobogó fáklya. Kongtak a harangok, harsogtak a vezeklők zsolozsmát, kesergett és jajongott a felzaklatott lelkű nép. S ami a látványt még döbbenetesebbé tette: mindegyikük markában szorongatta a vezeklés szörnyű eszközét: a korbácsot. Rövid nyele volt, mint a magyar karikásnak. A nyélre három vastag ostorszíj volt szerelve, végükön egy-egy erős csomóval. Ezekbe a csombókokba vastüskék voltak beágyazva, s a hegyük – amint a krónikák írják – búzaszemnyi hosszúságban meredt elő. Egyelőre még nem kerül rá a sor. A menet ünnepélyesen megkerülte a templomot, majd a tagok a Mester szavára széttárt karokkal levágták magukat a földre. A szemtanúk elismerik, hogy nagyszerű látvány volt a földön elterülő rengeteg ember-kereszt, a hátukon lángoló tűzvörös jelvénnyel. Az igazi látványosság mégis akkor kezdődött, amikor a Keresztes testvérek kivonultak a mezőre, hogy elvégezzék rendes napi vezeklőgyakorlatukat. Útközben saját szerzeményű zsoltáraikat fújták, majd a helyszínén övig meztelenre vetkőztek s adott jelre lefeküdtek a földre. Ki ahol éppen volt: sárba, vízbe, éles kövekre, tövisekre, csalánra. Ezúttal nem a kereszt ábrázolása volt a parancs. Mindenkinek olyan helyzetben kellett a földön hevernie, amely jelképesen megfelelt elkövetett bűneinek. A hamis esküvő oldalvást dőlt el és három ujját kinyújtotta a feje fölé; annak emlékezetére, hogy egykor ezt a három ujját emelte a hamis esküre. A részeges ide-oda fetrengett, mint annak idején, amikor a sárga földig leitta magát. A fukar a tíz körmével kaparta a földet, amivel kincseinek az elásását mímelte. A gyilkos hanyatt fordult, mert ebben a helyzetben volt az áldozata, amikor leteperte és agyonszúrta vagy megfojtotta. A házasságtörő hasrafeküdt. A Mester megint jelt ad, a tábor talpraugrik és máris suhog és csattog a korbács. Vállán keresztül csapkodja ki-ki a saját hátát, amely a korábbi ostorozásoktól már amúgy is kékre-zöldre dagadt és teli van forradásokkal. Ahogyan a vastüskékkel megtűzdelt szíjcsomók megint odasújtanak, a felszakadó sebhelyekből kibuggyan a vér és vörös áradattal önti el a meztelen testeket. A vezeklő nem kíméli magát. Néha akkora erővel cserdít egyet a háta közepébe, hogy a vasfullánk belemélyed a húsába és úgy kell kirángatni. “Csupa siralom volt nézni” – írták a szörnyű látványról szemtanú krónikások. Miután a test így megkapta a magáét, a Mester és helyettesei prédikációkkal üdítették fel a lelkeket. Elöljáróban felolvasták Jézus Krisztusnak márvány táblára írt levelét, amely állítólag 1547-ben az égből esett le Szent Péter oltárára Jeruzsálemben. “Ti emberfiai, ti hitetlenek, ti kígyófajzat, nem tartottátok meg a szent vasárnapot és nem bántátok meg bűneiteket. Emiatt szabadítottam rátok a szaracéneket, emiatt küldtem rátok éhínséget, betegséget, földrengést, vízáradást, jégesőt, égiháborút, vadállatokat, kígyókat, egérjárást és sáskát. Megfogadtam, hogy teljesen kipusztítlak benneteket. Ellenség gyilkol majd le és hurcol fogságba, vadállatok falnak fel gyermekeitekkel együtt, tüzes kövekkel foglak mindannyiatokat agyonverni. Mégis, mert angyalaim könyörögtek érettetek, ez egyszer megbocsátok. De ha nem javultok meg és nem tartjátok meg a szent vasárnapot, esküszöm az angyalok seregeire, hogy elsötétítem a napot, vadállatokat és vad népeket küldök rátok” – és így tovább, mint fent. A véres színjáték nemhogy visszariasztotta volna a bámész közönséget, hanem ellenkezőleg: a contagion mentáié, a lelki fertőzés jórészüket magával ragadta. Egyre többen kéredzkedtek be a soraikba. Speierben kétszáz 10-12 éves gyermek kerített korbácsot és lódult neki véres vezeklősdit játszani. Egy brabanti krónikás már nyolcszázezer flagellánsról számol be, de alighanem a legenda nagyítóüvege volt írás közben a szemén. Egyébiránt a Mesterek rendet tartottak a seregeikben. Nem raboltak, nem zsaroltak, mindent készpénzzel fizettek. Csak azt vették fel tagnak, aki megfelelő pénzes zacskóval jelentkezett. Utóbb azonban fejükbe szállt a dicsőség. Valóságos szenteknek képzelték magukat és elkezdtek csodatételekkel dicsekedni. Emitt betegeket gyógyítottak meg, amott megszállottakból űzték ki a démont, ismét másutt halottakat támasztottak fel. Végül, hogy a közvéleményt meghódítsák, áttértek a zsidóüldözésre. Erre VII. Kelemen pápa megsokallta a Jézus nevében űzött garázdálkodást; 1349. október


20-án kelt bullájával a Keresztes testvéreket istenteleneknek bélyegezte és meghagyta az Egyház minden tagjának, hogy a szektából azonnal lépjen ki. Ezzel az egész flagelláns-mozgalom alól kirántotta a gyékényt. Elemük a nyilvánosság volt, s ha ennek a csábító hatásától elestek, hiába csépelték magukat négy fal között. A nagy nekilendülés megakadt, ellanyhult, megszűnt. Miskolczi Gáspár az ő furcsán érdekes Jeles Vadkert című könyvében így szól a kígyóról: “Tsudálatos dolog (ha úgy vagyon, amint felőlük írják), hogy ha a farkuk őnekiek elvágattatik is, de viszont újra kinő.” Miskolczi kígyójához lehetne hasonlítani a flagellánsok végeláthatatlan hosszúságban kígyózó vonulásait is. Ha pápai bullák és a világi hatalmak rendeletei a szekta farkát egy helyütt levágták is, a feje épen maradt és másutt megint új nyúlványt eresztett. A XV. század utolsó esztendejében Itália városait a fehér ruhájuk révén Bianchi néven ismert szektáriusok kalandozták be. Műsoruk ugyanaz volt, mint a Keresztes testvéreké: hasznos munka helyett haszontalan csavargás, hivalkodó bűnbánat és nyilvános önkorbácsolás. Pápai rendeletek ennek a fehér kígyónak a farkát is elcsikkantották, de a rákövetkező században megint csak kinőtt. Ezúttal a francia főváros gyönyörködhetett benne. Itt maga a király, III. Henrik alapított egy öndöngető társaságot ezzel a címmel: Gyümölcsoltó Boldogasszony Vezeklőinek Kongregációja. (C on gr é gátion des pénitents de V Annonciation de Nötre Dame.) A szép cím mögött a királyi udvar egyik legléhább szórakozása bújt meg. III. Henrikről tudni való, hogy nem botránkoztatta meg a világot hivatalos metresszek tartásával, mint annyi más francia uralkodó. Asszonyi bájak nem voltak rá hatással. Többre becsülte a férfiszépséget, és kegyenceit is ezen az alapon válogatta ki. Mignon volt az ilyen prostituált főúr neve. S mikor a bűnbánók processziójában a király előtt a keresztet vitték, mögötte ezek az eleven bűnei sorakoztak fel. Az új vezeklő-társaság egyenruhája finom fehér vászonból készült zsák volt, hegyes csuklyával, amely az egész fejet eltakarta, csupán a szemek számára hagyott két nyílást. A korbácsolás persze enyhébben ment végbe; annál nagyobb dínomdánom következett a körmenet után. Ezt néhány merész pap a szószékről a király orra alá is dörgölte, de nem sokra ment vele. A bemutatkozás 1583. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (a franciáknál Jour de VAnnonciation) történt. Felvonult az egész udvar: a király, az ország főméltóságai, a vérbeli hercegek, minden épkézláb arisztokrata és természetesen a mignonok. A párizsi nép nem vette komolyan a kegyes komédiát. Mulatott rajta, mint valami jelmezes, álarcos farsangi mókán. Az Égnek is kifogásai lehettek ellenük, mert útközben irtóztató záport zúdított a nyakukba és bőrig ázottan kellett bemenekülniük a Notre-Dame székesegyházba. Az örök csúfolódáshoz szokott párizsi nép pedig ezt a gonosz strófát költötte a siralmas alkalomra: Kifosztottad az országot? A népet levetkőztetted? Húzz fejedre ázott zsákot S minden bűnöd jóvá tetted* * De se couvrir d'un sac rnouillé, Aprés avoir pille la Francé. Rt tout son peuple despouillé, Est ce pas belle pénitence? A királyi kongregáció utóbb magamagától feloszlott, de a vezeklést mímelő körmenetek még néhány évig fel-feltünedeztek a párizsi utcákon. A szabályok megenyhültek, s nők is beállhattak a sorba. Az arisztokrácia egyes hölgyei kötelességüknek ismerték, hogy a népet tőlük telhetőleg gyámolítsák az ájtatosság gyakorlásában, s ők is kivonultak az utcára. A korbács persze már csak jelképként fityegett az oldalukon. A nevetségessé vált zsákruha divatjával szakítottak, s helyette egy új módival lepték meg az utcát: egy szál ingre vetkőzve sorakoztak fel. Így adtak példát a népnek a bűnbánó megalázkodásra, s jámbor buzgósággal így tárták elébe töredelmüket és egyebüket.*


A HALÁL SZERELMESEI Az ókeresztény egyházban a vértanúhalál a világ legnagyobb dicsőségét jelentette. A mártírok hamvait ereklyeként őrizték, sírjukat zarándokhellyé avatták, nevüknek ünnepet szenteltek. Ennek a kultusznak a hatásaként erőt vett a lelkeken a rajongó, önkínzó, türelmetlen vágy: részesülni a vérkeresztségben és elnyerni a mártírok koronáját. Szinte kívánták a napot, amikor a vadállatok elé vetik őket vagy a pogány hóhér próbálja ki rajtuk mesterségének a fortélyait. Akárhányan be sem várták a császár poroszlóit, hanem saját maguk adták fel magukat. Tertullianus írja, hogy egy kisázsiai falunak egész lakossága együttesen járult a proconsul elé azzal, hogy ők keresztények, tessék a császár parancsolta halálos ítéletet rajtuk végrehajtani. Az elámult római csóválta a fejét, de hogy a kedvüket töltse, néhányat közülük kivégeztetett, a többit hazaküldte. “Van elég szakadék a hegyeik közt, ugorjanak azokba, ha már mindenáron halni akarnak.” * Az ilyen pendelyes ájtatoskodás a franciáknál nem ment ritkaságszámba. Jacques-Antoine Dulaure érdekes adatokkal szemlélteti az átmenetet az engesztelő processzióknál a mezítlábosságtól a vezeklő-ingig, majd azon túl is a teljes mezítelenségig. (Les divinités génératrices chez les anciens et les modernes. Paris, 1825.) A középkori flagellánsokról az első összefoglaló művet Jacques Boileau abbé írta: História flagellantium etc. (Paris, 1700.) Már a következő évben lefordították franciára, majd megjelentek német és angol átdolgozásai is. Az újabbkori írók J. F. E. Hecker könyvét szokták forrásul használni: Der schwarze Tod int 14. Jahrhundert. (Berlin, 1832.) Majd változtak az idők, és bárki szabadon követhette Krisztust. Követték is, de más-más úton, s ahol útjaik keresztbe futottak, ádázabban estek egymásnak, mint azelőtt a pogányok. Messzire kanyarodnám el a tárgyamtól, ha a donatizmus lényegét kezdeném feszegetni. Elég annyi, hogy ennek a szektának volt egy veszekedett alszektája, az úgynevezett circumcelliók. (Észak-Afrikában, a IV. század elején.) Nevük a circum cellás szavakból ered, s olyan emberekre utal, akik az éléskamrák körül ólálkodnak. Ezek az egzaltált emberek elhagyták otthonukat és csordákba verődve kóboroltak országszerte. Dolgozni nem dolgoztak semmit, s a falvak és városok lakóinak alamizsnáiból éltek. A munkakerülő csavargással még nem csináltak volna nagyobb bajt. De olyan engesztelhetetlen hittel ragadtak bele a donatizmus tanaiba, hogy aki engedett belőlük és kiegyezett a hivatalos egyházzal, annak áruló lett a neve. Az efféle árulók falvait megrohanták, felégették, lakóit leöldösték. Még ilyesmire is találunk példát a szekták történetében. De arra már nem, amit utóbb kiagyaltak: vértanúhalált szenvedni a donatizmus hitéért. Nem ám úgy, mint eretnektársaik, egyházi bíróság által fejükre olvasott halállal, hanem tömeges öngyilkosság útján. Szent Ágoston írja róluk, hogy százával ugrándoztak le magas kősziklákról és alant a mélység piros lett a vérüktől. Ezt a hírt ki kell pótolnom. A circumcellió ravasz volt. Tudta, hogy az egyház tiltja az öngyilkosságot, tehát ha saját maga végzi ki magát, a remélt mennyország helyett egyenesen a pokolba jut. Kerülő úton igyekezett hát a mennyekbe. A Szent Ágostontól említett esetekben az öngyilkosjelölt valamelyik társának a segítségét vette igénybe. Kiállt a szikla peremére, a baráti szolgálatra felkért bajtárs egyet lökött rajta, s ő hanyatt-homlok zuhant le a szakadékba. Másszor csoportosan kerülgették az itt-ott még megtűrt pogány telepeket és lestek, mikor gyűlnek egybe istentiszteletre. Ilyenkor közéjük rontottak, de nem avégett, hogy szétkergessék őket, hanem hogy az ájtatosságában megzavart és felbőszült pogányság ellenük forduljon és agyonverje mindannyiukat. Ötletes módszerük volt az is, hogy nyílt országutakon feltartóztatták az utasokat. A rémült emberek bizonyosra vették, hogy ütött az utolsó órájuk. De más történt. A halál apostolai mindössze azt a szívességet kérték tőlük, hogy ott a helyszínen bunkózzák le őket, azután mehetnek az útjukra. Ha vonakodnának, számoljanak le a saját életükkel. A megriadt utasok


kénytelenek voltak a kisebbik rosszat választani. Elvégezték az irgalmasság művét és tovább mentek. A furcsa szektának volt még egy körmönfont hitcikkelye. Miután hitük szerint a művértanúság megnyitja a mennyek kapuját, nem számít, akármit is csinálnak a kapu előtt. Más szóval: a mártírhalál jóváteszi a legbűnösebb földi életet is. Ennélfogva, ha hozzájuthattak, vadul ittak, ettek, dorbézoltak. A nők is ehhez a cikkelyhez igazították az erkölcseiket. Az asszonyok felrúgták a hatodik parancsolatot –, a hajadon lányok pedig, mielőtt a szikláról levetették volna magukat, igyekeztek az ártatlanságuktól is hanyatt-homlok menekülni.

AZ ÖRÖMTELEN ÉLET ASZKÉZISE Sűrű, sötét köd ülte meg a XVII. század Skóciájának lelki életét. A néphez nem nagyon jutott el az életöröm sugara. Elfogta a prédikátorok komor fekete hada. A fanatikus skót papság a szószékről is, a mindennapi életben is azt verte a nép fejébe, hogy az ember a földkerekség legalábbvaló teremtménye, hitvány vétektarisznya, már világrajöttekor megérett a pokolra, azontúl is bűnt bűnre halmoz, s emiatt kell elszenvednie az Úr rettenetes büntető ostorát: háborút, elemi csapásokat és betegségeket, mégpedig 52-félét, aminthogy 52 hét van az esztendőben is. Az életnek tehát egyes-egyedüli célja: megtisztítani a lelket a bűnök szennyétől és méltóvá tenni az isten kegyelmére. A tisztogatási akció részletei olyan elképesztőek voltak, hogy magam sem hinném el, ha nem Buckle sorolná fel őket, akinek szavában nincs okom kételkedni.* Buckle könyvében apróra kibogozza, hogy miként szerezte meg a skót papság páratlan hatalmát nemcsak a lelkek fölött, hanem a világi életben is. Énrám csak az eredmények tartoznak. A hívek legfőbb kötelessége volt a templomba járás és a végét-hosszat nem érő prédikációk türelmes hallgatása. Ezek kioktatták a népet, hogy minden tettükre és legfutóbb gondolatukra is állandóan ügyel egy mindig haragos isten, akinek nincs egyéb gondja, mint hogy büntessen, ostorozzon, s a Sátán kezére adja az ellene vétőket. Márpedig a pokolban gonoszul elbánnak a bűnösökkel. Nyelvüknél fogva akasztják fel őket lobogó tüzek fölé; tüdejüket és májukat forró olajban és olvadt ólomban főzögetik; egész testüket férgek hada csípi és marja; közben a démonoknak skorpiókból font korbácsa suhog le rájuk. Leírhatatlan itt a hangzavar; a kárhozottak kínordításába a démonok csúfondáros röhögése vegyül. Azonban, mert a legnagyobb fájdalmat is meg lehet szokni, az isten további új poklokról gondoskodott, s ezekben új és még változatosabb kínok frissítik fel az eltompult érzékeket. A skót lelkipásztorok ezzel lepipálták Dantét, mert efféle átszállópoklokról még ő sem álmodott. S az isten különösen sokat ad az ő poklaira. Még az ember teremtése előtt, üres óráiban alkotta őket, hogy készenlétben legyenek a bűnökben megátalkodott világ számára. * Henry Thomas Buckle: History of Civilization in England. (London, 1857 és 1861. “A skót szellemiség vizsgálata a XVII. században” című fejezet.) Képzelhető, hogy a hallgatóságot kilelte a hideg a pokolbeli' tüzes rémségek hallatára. Megtörten, fejét lógatva dülöngött haza a nép a rettentő prédikációk után. Csupa ijedezés volt az élete, hogy valamely vétkét a szörnyű papok a fejére találják olvasni, s majd az örökkévalóságig foroghat a poklok körhintájában. Nemcsak a tízparancsolat megszegésével lehetett az istent megbántani. Még egy jószándékú cselekedet is bizonyos körülmények közt vétkesnek számíthat, s az isten a legkisebb vétket is örök kárhozattál bünteti. A vétkek megszámlálhatatlanok; az ember nem egyéb, mint egy utálatos bűnfészek. Sőt bűnös a meg nem született magzat is, amikor még az anyja méhében kuporog! Általában mindaz bűn, ami életörömet jelent. Isten elleni vétek, ha valakinek valami jólesik. Ha ízlik az ebédje, ha gyönyörködik a természetben, ha egyáltalán bármi is a szépsége miatt tetszik neki, mert a világon csak egyetlen dolog van, amelyben gyönyörködni lehet, sőt kell is: a skót egyház. Igaz keresztény kerüljön minden vidámságot, különösen ha az nevetésre is készteti. Nevetés nem kedves az Úr előtt. Egy-egy mosoly alkalmilag megengedhető, de vasárnap ez is tilos.


Összejöveteleken csakis épületes tárgyakról szabad társalogni, minden tréfálkozás tilos. Még ha levelet ír is valaki egy barátjának, tartsa meg a komoly hangot és ne tréfálkozzék. A hívő még jártában-keltében is legyen kimért és ünnepélyes. Élénkség, sietés a hitetlenek szokása. Nem szabad másnak a tetszésével törődni vagy éppenséggel arra pályázni. Az ilyen tetszeni vágyás az Úrnak nem tetszik. Tilos verset írni vagy költeményekben gyönyörködni. Tilos zenét hallgatni, mert ez is bűnös hiábavalóság. A tánctilalom ezek után magától értetődik. Az örökké bosszús Űristent az efféle hívságos mulatozás csak még jobban felbőszítené. A presbitérium határozata folytán Edinburgh valamennyi templomában a szószékről dörögték le: tilos a tánc! Még lakodalmakon sem engedték meg a táncot; egyebekben pedig különbséget tettek szegény és gazdag közt. Szegény ember menyegzőjén a jókedvnek semmiféle kitörését sem tűrték meg. Jómódú háznál szabad volt a vidámság, de csakis illő korlátok között. Hogy a vendégek a korlátokon át ne rugaszkodjanak, minden lakodalmon jelen volt egy prédikátor is. Ez szigorúan ügyelt rá, hogy a vidámság komoly maradjon; sőt beszagolt a konyhába is, nehogy túlságosan fűszeres fogások csábítsák a vendégeket bűnös ínyeskedésre. A folytonos bűnözés vádjával elszontyolított népre a vasárnap sem hozott üdülést. Ezen a napon tilos volt egymást meglátogatni, bármilyen fontos üzletet kötni, egyik városból a másikba utazni. (Utazás katolikus vidékre mindenképpen meg volt tiltva.) Vétkezett, aki vasárnap a virágjait locsolta –, fürdött vagy beretválkozott –, sétált vagy lovagolt. A vasárnap megátalkodott csőszei valóságos szobafogságra ítélték a jármuk alatt nyögő népet, s azt sem engedték meg, hogy az emberek kiüljenek házuk előtt a lócára és élvezzék a friss levegőt. Vásárt még szombaton és hétfőn sem engedélyeztek, mert ezek a napok közel estek a vasárnaphoz. Jó keresztény vasárnap csak a saját lelkével törődjék, mással ne. Még a jó cselekedetektől is tartózkodnia kell. Az északi tengerpartokon az Úr fogadatlan prókátorai sorba járták a halászokat és óva intették őket, nehogy vasárnap hajótörötteknek a segítségére menjenek. Ha a hajósok a vízbe fúlnak, legfeljebb az özvegyek és árvák sorsa lesz keserves, de a vasárnap szentsége épen marad! A lélekgyilkos hatalom még az anyák szívén is facsart egyet. Bűnbe esett a feleség, ha fiúgyermeket kívánt –, vétkezett az anya, ha beteg gyermekéért túlságosan aggódott. Bűn volt a gyermeket értelmetlen becéző szavakkal babusgatni –, bűn volt arra tanítani, hogy szüleiket a tisztes Father és Mother nevek helyett a bizalmaskodó papa-mama néven szólongassák. Mégegyszer a vasárnapra térve: ezen a napon tilos volt bármiféle csók. Anya nem csókolhatta meg a gyermekét, gyermek az anyját, hitves a hitvestársát. (Hogy egyébről ne is szóljak.)

Eroto-misztika Ezt az összetett szót szokták ráhúzni a vallási fanatizmusnak azokra az eseteire, amelyekben a misztikus rajongást még hevültebbre fűti az erotikum. Keverednek, kavarognak itt az ellentétek. Egyik vallás a tökéletes megtartóztatás aszkézisével igyekezett az isten jóindulatát kizsarolni, a másik éppen ellenkezőleg, szabadosságot hirdetett. Emitt a szüzesség értéktelen portéka volt, nem adtak rá semmit –, amott vallásos tisztelet övezte és glóriát ragyogtattak föléje. A pogány világban istennő papnője csakis szűz hajadon lehetett. Ilyenek őrizték Athénben Pallas templomát, ilyenek voltak Galliában a druidák, és Rómában a Vesta istennő soha ki nem alvó oltári tüzét szító leányok. Tudjuk, mekkora tisztelet járt ki a hat Vesta-szűznek. ők őrizték a város legszentebb ereklyéit, császári végrendeleteket, titkos állami okiratokat, sőt magát a Palládiumot is, Minervának a várost védő szobrát. Belső forrongásoknál békebírákul választották őket, háborúban követekül küldték az ellenséghez. Amikor kikocsiztak, lictor loholt előttük, s mindenkinek, még a consuloknak is ki kellett előlük térni. Ha ilyenkor véletlenül halálra 'ítélt bűnös vetődött az útjukba, annak nyomban meg kellett kegyelmezni. Viszont halál várt arra, aki egy Vesta-papnőt meg mert sérteni. Színházban, cirkuszban a főhelyen ültek, csupán az atlétikai viadalokhoz nem engedték őket, “nehogy a plasztikus férfiasság látványára Vesta


oltárának lángjával össze nem férő tüzek vessenek lobot bennük”. Tizenegy század alatt csak elvétve esett meg, hogy egy Vesta-papnő megszegte a szüzességi fogadalmát. Szörnyű büntetés várt rá: élve falazták be egy sírüregbe a Campus Sceleratuson. És még ennek az irgalmatlan megtorlásnak a kigondolásánál is felcsillant a szent leányok iránti tisztelet: megkímélték őket a hóhér tisztátalan kezének az érintésétől. S ha közönséges polgárlányt ítéltek halálra? Igen ritka, kivételes eset volt, s ilyenkor a római büntetőjog egy irtóztató bukfencet vetett. Mikor Tiberius császár kivégeztette bukott kegyencét, Sejanust, az efféle intézkedéseknél divatos szokás szerint annak családtagjait is hóhér kezére adták. Volt azonban Sejanusnak egy szép hajadon lánya –, mitévők legyenek ezzel? A régi szokásjog megtiltotta, hogy szűzleányt kivégezzenek. A szenátus tehát egy rabulisztikus fogással megkerülte a törvényerejű szokást: a hóhér tegye előbb asszonnyá a lányt, azután fojtsa meg.* Úgy is történt. Megint csak Rómából! Itt-ott a kertek alatt egy szobor meredezik. Priapus ez, a termékenység istene. A szaporodásra utaló kellék túlságos nagyra méretezetten van feltüntetve rajta. Minden termésnek a zsengéit szokták neki áldozni. Most egy menet közeledik feléje: díszbe öltözött fiatal lány, körülötte a szülők, rokonok, barátok. Nyilván áldozati szertartásra készülnek, de miféle zsengével szándékoznak megnyerni az idomtalan, jobban mondva, nagy idomú isten kegyeit? A lány menyasszony. Az isten segítségét jött kérni, hogy a házasságot gyermekáldás kövesse, s hogy a házasfeleken ne fogjon * “Filia constuprata est prius a carnifice, quasi impium esset virginem in carcere perire.” (Dio Cassius.) ellenséges rontó varázslat. Mármost, ha a menyasszony feláldozza neki a primőrjét, az isten úgyszólván betársul a házasságba és helyt fog állni érte. Régebben a menyasszony zsengéje tényleg áldozatául esett Priapusnak, vagy két változatának: Mutunus és Tutunus, gyengédebben méretezett istenségeknek. Utóbb lefőzték Priapust a jelképes áldozattal: a menyasszony lovaglóülésben elhelyezkedett a szaporodás szimbólumán, s az istennek ezzel be kellett érnie. A trágár komédiát Szent Ágoston szavai szerint a rómaiak igen tisztes és vallásos szertartásnak tekintették.* A rontó varázstól való félelem asszonyokat is arra bírt, hogy Priapus védelmét keressék. “Ök azonban – epéskedik Dulaure – harcedzettebbek lévén az ifjú menyasszonyoknál, áhítatuk is messzebbre terjedt.” Ha tovább megyek kelet felé, az indiai lingam-kultuszból vigyorog felém ugyanaz a torz alapgondolat, amely Rómában a nők priapusi sétalovaglását indokolta. De itt a papság ráeszmélt, hogy fölösleges egy ostoba szobrot ebben a kedvezményben részesíteni. Hiszen itt vannak az istenség földi helyettesei, a papok. Ha tehát üzentek érte, a brahmin ünnepélyesen, gyaloghintóban vitette magát a szolgálataira igényt tartó lányhoz, s ott elvégezvén papi kötelességét, még a markát is tartotta: a lány köteles volt szép ajándékkal leróni a háláját. Az ellentétek zűrzavarából alig vagyok képes kibontakozni. Egyszer fejethajtó tisztelet a női tisztaság előtt, másszor szakrális prostitúció. Egyik vallás beérte egyszeri áldozattal, a másik állandó templomi leányvásárral szolgálta a szerelem istennőjét. Babilonban minden férjes asszony köteles volt Mylitta (az ottani Aphrodité) tiszteletére életében egyszer átengedni magát * “Scd quid hoc dicam, cum ibi sit et Priapus nimius masculus, super cujus immanissimum ct turpissimum fascinum sedere nova nupta jubeatur, more honestissimo ct rcligiosissimo matronarum?” (Civtt. Dei lib. VI. cap. X.) Idézve J. A. Dulaure könyve nyomán: Les divinités génératrices. (Paris, 1825.) egy idegennek. A páratlanul érdekes nemzetközi asszonyvásárról Hérodotos így számol be: A templomtér volt a hivatalos találkahely. Előkelő hölgyek kocsin, cselédség közepette, nagy parádéval érkeztek –, szegény asszonyok gyalog, magánosan. A sajátságos tábort kötelekkel szegélyezett egyenes utak osztották kisebb csoportokra. A szent szabadalommal élni


kívánó idegenek az utakon fel s alá sétáltak és szemlét tartottak. Aki talált kedvére való nőt, egy pénzdarabot dobott az ölébe ezzel a kötelező felkiáltással: “Rajta, Mylitta istenasszony nevében!” Azután elvonult vele. A nő nem utasíthatta vissza, akármilyen szerény ajándékot szánt is az idegen a kegyes kalandra, mert az immár szent pénz volt. A tábor csinosabbja persze hamarosan talált megváltó idegenre, s miután lerótta tartozását az istennőnek, haza mehetett. “De ezután – írja Hérodotos –, nincs az a pénz vagy ajándék, aminek szerével hozzáférhetnél.” A csúnyája bizony ott üldögélt sokáig; akárhány 3-4 évig is kuporoghatott a templomtéren, amíg egy jólelkű idegen megszánta és megváltotta. A görög templomi találkahelyek közt leghíresebbek voltak a korinthusiak. Még Pindaros is írt egy dicsőítő szkoliont az ottani lányok, a hierodulák tiszteletére. Az volt az alkalom, hogy az olympiai játékok befejezésével nagy áldozati ünnepséget rendeztek Korinthosban. s ezen legnagyobb szerepük volt – nem a bajnokoknak, hanem a hieroduláknak. Ugyanis azonfelül, hogy pénzt szereztek Aphroditének, segédkeztek az áldozatok bemutatásánál, a kultikus imáknál és egyéb szertartásoknál. Jámbor életű, istenfélő lányok voltak. Még egy rövid kirándulás a régi Indiába. A bajadérokról már eleget írtak, kevés a mondanivalóm róluk. Mint Visnu és Siva szolgálói, sőt úgyszólván jegyesei, az istentiszteleteken rózsakoszorúval a fejükön táncoltak az oltár körül. A két istennek rengeteg imádója volt; csupán Madrasban 12000 bajadér szolgálta a hívők áhítatát. A bajadér művésze volt az éneknek és táncnak, jártas a művelt társalgásban, s a tiszteletdíja is ezekhez a képességeihez igazodott. A hyderabadi nizám egyszer három napig ájtatoskodott Madrasban a templomi lányok közt és 10 000 rúpia (körülbelül 1000 angol font) tiszteletdíjat utaltatott ki nekik.

EROS ÉS A KERESZTÉNY SZEKTÁK Ha mármost Erős nyomát a keresztény szektáriusok soraiban kutatom, ugyanolyan káoszba keveredem, amilyen a pogány világban kavargott körülötte. Anachoreták, gnosztikus felekezetek teljesen megtagadták. Aki a mennyekbe kívánkozik, elsőbben is el kell távolítania útjából a legnagyobb akadályt, az asszonyt. Mint valami mérget izzadó dudva, eszelős gyűlölködés verte fel a lelküket az egész női nem ellen. A nők minden baj okozói, a test és lélek megrontói, a tiszta erkölcsű férfinem beszennyezői. ők az ördög kapui (Janua diaboü); a démon rajtuk keresztül indítja meg orvtámadásait a szentéletű férfinem erényei ellen. A katharok szívós felekezete minden földi jelenséget a dualizmus kaptafáira húzott. A szellemet Isten teremtette, az anyagot a Sátán. A test tehát nem egyéb, mint a Sátán szolgája, gonosz ellenfél, amelyet le kell győzni, megfékezni, megzabolázni, a szellem jármába hajtani. A legszigorúbb szekták az elején kezdték a védekezést, és asszonyt még a közelükbe sem engedtek. Erről a bolondságról hiteles jegyzőkönyvek tanúskodnak. A toulouse-i inkvizíció előtt egy pörbefogott eretnek azt vallotta, hogy ő a világ minden kincséért sem érintene meg egy asszonyt. Egy vénkorában megtért kathar megtiltotta a lányának, hogy akár a kezét is megcsókolja, s még a halálos ágyán sem volt szabad a lánynak hozzányúlnia. Egy asszonykerülő anachoreta megemberelte magát, lazított valamit az elvei béklyóin és elkísérte beteg anyját, amikor annak el kellett gyalogolnia egy másik faluba. Útközben egy patakhoz értek, hídja nem volt, s a fiú nekilátott, hogy az asszonyt átvigye az ölében. Előbb azonban kendőt csavart mindegyik kezére, úgyhogy még az ujja hegye sem látszott ki. Az anyja sehogyan sem értette a dolgot, mire a fiú röviden és tömören megmagyarázta: – Tűz az asszonyi test, s ha hozzád érnék, más nők teste jutna eszembe. A veszedelmes fajzat elleni védekezés legalaposabb módját Origenes eszelte ki. A különben nagyeszű és nagyhírű teológus (185-254) úgy okoskodott, hogy a folytonos időtrabló küszködés helyett egy csapással is lehet egyszer s mindenkorra végezni a bűnös hajlamokkal: ki kell irtani a fészküket. És kiirtotta* Később maga is megbánta, amit cselekedett (emiatt egyházi tisztség viselésére képtelennek mondták ki), de az eszme nem halt meg, csak szunnyadóit. Egy Valesius nevű pap új életre keltette. A köréje sereglett valéziek felekezete szintén késsel tanította emberségre a lázadó


testet. Ez az ő magánügyük lett volna, de nem érték be vele. Lefogták a kezük ügyébe kerülő idegen férfiakat is, és ezeknek akarva-nemakarva át kellett esniük az üdvözülésüket biztosító műtéten. Evenkint 5-600 idegen férfinak egyengették így az útját a mennyországba, amíg csak az illető adottságukhoz ragaszkodó egyéb hitűek ellenük nem röffentek és végeztek velük. Ami a női tisztaságot illeti, a gnosztikusok házatáján megbecsülték, sőt meg is követelték –, persze azzal az oldalsó elgondolással, hogy ezen a réven is egy fegyvert csavarhatnak ki a Sátán kezéből. Ha akadtak mégis szerelmesek, akik földi mennyországról ábrándoztak, ezeknek megengedték, hogy Isten neki, keljenek hát egybe, de ezzel a nyikorgó indokolással próbáltak kicsúszni az általános elv alól: “mert a házasságból szüzek is születhetnek”. * Állítólag tévesen értelmezte Máté evangéliumának ezt a mondatát: “És vágynak emberek, akik ők maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért.” (19. r. 12. v.) Rajongó asszonyok maguk is elhitték, hogy csakugyan ők rontják meg az ártatlan férfinemet. Hogy ne ejtsék őket kísértésbe, még arra is képesek voltak, hogy eléktelenítsék magukat. Tüzes vassal égettek sebhelyeket az arcukra, szétroncsolták az orrukat, összevissza szabdalták a mellüket. Egy szép alexandriai lány semmiképpen sem bírta kiadni az útját a beléje habarodott fiatalembernek. Ez egyre csak azt hajtogatta, hogy ő a lány két szép szemének lett a bolondja. Fogta hát magát az üldözött leány és kiszúrta azt a rontó két szép szemét... A korai kereszténység krónikaírói bőkezűen pazarolták a pergamentet olyan hajadonok erényeinek a dicsőítésére, akiket a szüleik férjhez erőltettek ugyan, mégis megmaradtak hajadonnak. A szüzességükre kényes leányasszonyok ugyanis a nászéjszakán rábírták a férjüket, hogy maradjon veszteg, ne szorgalmazza a rút testiséget és érje be a lelki egyesülés szépségeivel. A krónikások bizonykodnak, hogy valóban sikerült nem egy jámbor férjet eltéríteni a férji jogok merev érvényesítésétől, és rábeszélni a hó-tiszta lelki házasságra. Pedig a kísértésnek nagy az ereje. Éppen ezért haladottabb aszkéták nem érték be azzal, hogy kerüljék Erőst, hanem a szemébe néztek. Bementek a városba és sorra látogatták a nyilvános fürdőket és hasonló nyilvánosságú házakat, amelyekben a meztelenség volt a kötelező jelmez. Ott maguk is fogasra akasztották a szőrcsuhájukat és tűrték, hogy a dévaj lányok cirógassák és ölelgessék őket. így mutatták meg a világnak, hogy az asszonyi csábítás eszközei nem fognak rajtuk. Evagrius görög író, mikor a különös törzsvendégekről hírt ad, hozzáteszi, hogy ők ezzel megalázkodásukról is bizonyságot akartak tenni. Mert az aszkézis fattyúhajtásai közt a lealacsonyodás hajszolása is éktelenkedett. Ugyancsak Evagrius megfigyelése volt, hogy a városba ránduló remeték magukat őrültnek tettetve szaladgáltak az utcákon, s így pályáztak a kicsúfoltatásra és megaláztatásra. Bayle szerint ez nem eshetett nehezükre, mert csakugyan bolondok is voltak. Még ez sem volt elég. Férfiak, nők vándorkomédiásnak és prostituáltnak hazudtak magukat. Felvették a megvetett életpályák kötelező egyenruháját, s vállalták a velejáró gyalázatot és becsületvesztést. Akadtak olyan párok is, akik úgy járták a világot, mintha csak ideig-óráig álltak volna össze, feslett vásári komédiások szokásaként, pedig törvényes házasok voltak, s lelki egyesülésben éltek, mert az asszony szüzességet fogadott. Nem győzöm számbavenni a temérdek bakugrást az Erős körül keringő táncban. A fanatizmus akkor vágta ki a legszédítőbb pirouette-et, amikor a szélsőséges megtartóztatásból átperdült a másik végletbe: a korlátlan kultikus kicsapongásba. Egy ilyen szekta Németországban ütötte fel a fejét a XIV. század elején. “A szabad szellem testvéreinek” (Brúder und Schwestern des freien Geistes) nevezték” magukat. Hitelvük röviden ez volt: a természetben minden maga az Isten. A tetűben éppen annyi istenség van, mint az emberben. Nincs pokol, nincs tisztítótűz, mert hiszen az ember Istentől jött és Istenhez tér vissza; közbülső intézményekre semmi szükség. Mivel pedig Isten nem vétkezhetik, az ember számára sincs különbség erény és bűn között. Bármit cselekszik, az bűntelen. A tetszetős hitágazat rendkívül népszerűvé tette az új felekezetet. Kétszáz évig sem fogytak ki a szabad szellemű fivérek és nővérek, akik vallási alapon óhajtották gyakorolni a bűntelen bűnözést. Az anyaszekta további fiaszektákat szült. Ugyanis nagy vonzóerőt tartalmazott egy


különleges hitágazat, amely szerint: “senki sem tekintheti magát tökéletesnek, ha szégyenkezik meztelen állapotban a másik nem előtt”. A fiaszekták más-más néven, hol itt, hol ott bukkantak fel és más-más indokolással cifrázták ki az alapelméletet. Egyik visszavezényelte tagjait a paradicsomba, azzal a hitparanccsal, hogy követniük kell a példát, amelyet Ádám és Éva mutatott a fügefalevél előtti korszakban. – Egy másik Pál apostolnak Titushoz írt leveléhez tartotta magát, amelyben ez foglaltatik: “A tisztának minden tiszta.” A mondást azután a valódi értelemből, hogy úgy mondjam: kivetkőztették. Egy leideni rajongó csoport éppenséggel a pogány Horatiushoz folyamodott. Kaptak rajta, hogy a költő egyik ódájában nuda veritas-ról versel. Ennélfogva tűzbe dobták a ruháikat, mondván, hogy ha az igazság meztelen, igaz embernek sincs szüksége ruhára. Úgy kellett az utcákon összefogdosni a csupán erényeikbe öltözött társaságot. A turlupinék a XIV. században szörnyűlködtették el Franciaországot, sőt magát Párizst. Ők is hadat üzentek a fügefalevélnek, mégpedig elsősorban annak. Azt mondták, hogy a fügefalevél titkait is az isten teremtette, sőt ezek éppenséggel az isten büszkeségei. A párizsi inkvizíció megsokallta a pávatoll-teregetést, szétütött köztük és prófétanőjüket, Jeanne Dabendonne-t máglyahalálra ítélte, ruháikat pedig ugyancsak elégettette. Ez a ruhaégetés szöget ütött Pierre Bayle fejébe. Hiszen ha volt ruhájuk, nem lehettek meztelenek. Különben is télen megfagytak volna ruha nélkül. És mi bűne lehetett a ruháknak, hogy szintén tűzre kerültek? Bayle oda lyukad ki, hogy a turlupinek csak a nyárban meztelenkedtek, s ha az idő hidegre fordult, felöltözködtek ugyan, de az illető helyen kis dekoltázst kanyarítottak ki, s az Úr büszkeségeit ezen át tárták a világ elé.* Az erotikát leplező szofizmák közt talán az volt a legkörmönfontabb, amelyik úgy szólt, hogy a tisztaság erénye mindenekfölött való ugyan, de csak akkor van értéke, ha megtisztulás útján érjük el. Vagyis előbb bőségesen kell vétkezni, nyakig merülni a kicsapongások fertőjébe, hogy azután onnan kiemelkedve, a bűnbánat vize lemoshassa a szennyet. Röviden: ha nincs bűn, nincs mit megbánni. A Dictionnaire-ben Turlupins címszó alatt. Nem sorolom fel név szerint ezeket a szektákat. A mai olvasónak már nem jelentenének semmit. Érdekesebbek lennének a pocsolyából történt kikecmergés esetei, de ilyenekről nem tudunk. Úgy látszik, kellemesebb volt készülődni a jó meleg pocsolyában a megtisztulásra, mintsem onnan valóban kimászni és az erény hideg zuhanya alatt dideregni.

AGAPEMONE Ez a görög szó olyasmit jelent, mint “Szeretetlak”, a “Szeretet Otthona”. Angliában, Bridgwater közelében, szép nagy park körül sorakoztak fel az új hit híveinek lakóházai. A telep középpontja volt a templom. Kívülről csúcsíves, üvegfestményes ablakaival meg is felelt annak a képnek, aminőt az áhítat házáról szokás alkotni. Belül azonban az idegenre meglepetés várt. A padlót hatalmas perzsaszőnyeg borította, az ablakokból beszűrődő kevés fényt selyemfüggönyök még derengőbbre tompították. Egyik oldalon a fal mellett kényelmes heverő kínálkozott, duzzadó párnákkal teleszórtan, a másikon egy biliárd terpeszkedett. Egyébként a hely szentségére misztikus ábrázolatok és jelképek utaltak; például a galamb és bárány, alattuk a dákókat tartó állvánnyal. A telepet Henry James Prince anglikán lelkész alapította 1859-ben. Azaz csak volt lelkész, mert az állásából elcsapták. Pedig ájtatossága körül nem volt hiba. Folyton-folyvást imádkozott; ha sétálni akart, előbb Istenhez fohászkodott, hogy beleegyezik-e? – ha egy új székre volt szüksége, a Szentlélektől kért tanácsot. Nem is ez volt a baj, hanem a nagy leleplezés, amivel előállott. Kipattantotta a titkot, hogy ő voltaképpen az Úr küldöttje, választottja és szövetségese, s az a megbízatása, hogy legyőzze az ördögöt, ő van hivatva, hogy befejezze az Úr művét és hívei számára biztosítson mindenféle jókat, egyebek közt a halhatatlanságot. * Varáiísu-rtutvfi A zavaros hitkotyvalékból csak az tartozik ide, amiről különben már eleget hallottunk más szekták történetében: a lelki házasság intézménye. A Szeretet Otthonába csak azokat vették fel,


akik fogadalmat tettek, hogy ellentállnak a test kísértéseinek, stb. Maga Prince jó példával járt elöl. Tökéletes aszkézisben élt; volt ugyan felesége, de ahhoz csak lelkileg törleszkedett. Egy pontban mégis megengedte, hogy az anyag beleavatkozzék a szellemiekbe: a pénzügyekben. Agapemone pénz nélkül nem épülhetett fel, s ezt a híveknek kellett kiizzadniuk. Feleségének volt egy kis vagyonkája, őt is folyton szivattyúzta. Ha úton volt és elfogyott a pénze, efféle levelekkel ostromolta: “Nővérem Joanna, az Úrnak ötven fontra van szüksége. Ámen.” De Agapemone szomjas torkán hamar lecsúsztak Joanna asszony fontjai, s a nagy mű megakadt volna, ha történetesen három gazdag nővért Prince delejes egyénisége magához nem bolondít. Nem voltak már fiatalok – a legifjabbik is már a negyvenes éveket tapodta – de fejenkint hatezer fontot örököltek az apjuktól. Sietett is Prince lelkileg összeboronálni őket bizalmas embereivel. A Szeretet Otthona tehát felépült. A hívek odaköltöztek, hallgatták a próféta tanításait, vég nélkül imádkoztak, zsoltárokat zengedeztek és biliárdoztak. A szép együttes tisztaságára mindössze az a kis szeplő hullott, hogy Ágnes, az egyik hatezer fontos feleség nem vette nagyon lelkére a lelkieket. Teherbe esett és gyermeket szült. Mégsem száműzték az Otthonból; a hatezer font súlya javára billentette az erkölcsi mérleget. Mindez nagy bolondság volt ugyan, de hátra volt még a legnagyobb. Prince idáig szigorúan megtartotta a magacsinálta törvényt: nőre csupán lelki pápaszemmel nézett és a szerelmi koplalásban állta a versenyt akármilyen sivatagi aszkétával. Egy napon azonban Agapemone szentjei – így nevezték magukat – váratlan szenzációra ébredtek. Prince, a vágyálló férfiszűz összehívta a gyülekezetet és bejelentette, hogy üzenet jött az Égből. Az Úr haragszik, amiért az emberiség eltávolodott tőle, s őt, – mármint Prince-t – bízta meg, hogy közvetítsen és hozza létre a kibékülés művét. Evégből neki még egyszer le kell ereszkednie a szellemiség magaslataiból a testi alacsonyság világába, s egy isteni erejű cselekedettel nyélbe kell ütnie a békét Isten és az emberek között. Ez a nagy tett pedig így fog végbemenni: Prince egy szüzet választ a hívei közül, s azt feleségül veszi. De ezúttal nem lelkileg, hanem közönséges földi módon, mert ezáltal az égi szellem és a földi anyag egymásba olvad. A választott arát pedig nem zárt ajtók mögött, félelem és szemérmes szégyenkezés közepette fogja asszonnyá avatni, hanem itt a templomban, teljes nyilvánosság előtt. A gyülekezet úgy bele volt már habarodva a prófétájába, hogy az értelmetlen zagyvaságon senki sem álmélkodott el, sőt lelkesen fogadták és hegyezték a fülüket: kire esett az apostol választása? Még senkire. Egyelőre Agapemone valamennyi szüze legyen készenlétben, s ő majd annak idején egy csókkal fogja jelezni, kit ér a szerencse, hogy osztályosa lehet a műnek. A telep szüzei, ifjak és öregek, szorongva is, reménykedve is várták a nagy pillanatot. A kitűzött napon összegyűltek a szentek a templomban. Előlépett a próféta és végigjártatta szemét a szüzek karéján. A szultán háremhölgyei nem leshettek nagyobb izgalommal, kinek fogja odadobni a próféta utóda a zsebkendőjét. Agapemone prófétája döntött: a szép Miss Patterson arcán elcsattant az avató csók. Mi lesz most? – égett a kérdés az átforrósodott lelkekben. Az lett, hogy a próféta karján a leánnyal a díván felé vonult, s ott valamennyi szent szemeláttára megcselekedte, amit ígért. Nyélbe ütötte a béke művét. Az elképesztő látványra néhány szentnek mégiscsak elállt szeme-szája. Többen ott is hagyták a Szeretet Otthonát, köztük az egyik hatezer fontos feleség. Nagy anyagi csapás volt, a billiárdos templom alaposan megszenvedte a rekuzét, de a többiek kitartottak a prófétájuk mellett, s a kalandos település csak nagy lassan sorvadt semmivé.*

A BERLINI MESSIÁS A Prince-Patterson botrányt csak amiatt nem mondhatom páratlannak, mert már volt párja. A poroszországi kis Biesenthal város elöljárósága 1768. augusztus 19-én jelentést tett a


bíróságnak, hogy az ottani állapotok tűrhetetlenné fajultak. Egy Rosenfeld nevű ember azt hirdeti, hogy ő az új Messiás. Hívei egyre szaporodnak, s nem érik be a puszta rajongással, hanem a többi lakost is a saját balga hitükre akarják téríteni, amiből csetepaték, ablak- és fejbeverések és egyéb rendbontások kerekednek. Az új Messiás, név szerint Rosenfeld János Pál Fülöp, rendes polgári családból származott. Apja előkelő hivatalnok volt Stuttgartban. A fiút járatta ugyan iskolába, de annak nem ízlett a rendszeres tanulás és inkább beállt uradalmi vadásznak egy grófi birtokra. Itt kedvére kicsavaroghatta volna magát, azonban összeveszett a fővadásszal és elcsapták. Közben megnősült, de összeveszett a feleségével és otthagyta. Majd összeveszett az édesanyjával is, amiért ez azután végrendeletében az anyai jussból kitagadta. Erre teljesen meghasonlott a világgal, s a komoly munkára képtelen, lusta, összeférhetetlen emberek szokása szerint mindenkit felelőssé tett elrontott életéért, csak saját magát nem. Teljesen a csavargásra adta a fejét. A falvakat és tanyákat járta; pásztorokhoz és más egyszerű emberekhez nyitogatott be éjjeli szállásért és egy falat kenyérért. Fizetségül a bibliából kiszedegetett kegyes idézetekkel tartotta jól őket, s a jámbor, tanulatlan emberek áhítattal szedték be a hosszú szakállú prófétának rejtélyes igéit. * Hepworth Dixon személyes látogatása alapján számolt be Agapemone-ról Spiritual Wives című könyvében. (London, 1868.) A Pali Mail Gazette megtámadta az írót, mert szerinte a könyvben szeméremsértő részletek foglaltattak. Dixon beperelte a lapot, s a bíróság el is marasztalta, de mindössze egy fillér (farthing) kártérítést ítélt meg. Ezzel a bírói paróka jobbra is, balra is biccentett egyet. De a nyomorgó nép azt is szerette volna tudni, hogy van-e remény egy jobb, boldogabb korra, s merről, kitől jöhetne a megváltás? Rosenfeld megnyilatkozott: A Messiás már itt van a földön, egy új aranykor ígéretével. S ez nem más, mint ő, Rosenfeld, akiben maga az Isten lakozik. Ez aztán nagy szó volt. De itt-ott felcsillant a kételkedés szikrája: hát akkor Krisztus ki volt? A válasz leszerelte a kishitűeket: “Hamis Messiás volt; megfeszíttetésének története pogány mesénél nem egyéb. Az a Krisztus, aki Jeruzsálembe bevonult, közönséges csaló volt. Micsoda Megváltó lett volna az, aki fölment a mennyekbe és a tanítványait faképnél hagyta? Átkozott, aki hisz benne, örökös kárhozat vár rá.” A vakmerő beszéd nagy hatást tett a népre. Aki így mer mennydörögni, az maga is hatalmas villámokat rejtegethet a tarsolyában. Amikor pedig az új Messiás kijelentette, hogy aki benne hisz, már itt a földön örökéletű lesz, azonnal sok szegény ember lett híve. Németország egyik legképzettebb kriminalistája, aki közzétette a Rosenfeld-per iratait, őszintén beismeri, hogy ő, mint jogász, képtelen megérteni a rosenfeldiánus szekta minden képzeletet felülmúló hiszékenységét, és a megfejtést a lélektan más kutatóira bízza.* A biesenthali elöljáróság feljelentésének egyelőre az lett az eredménye, hogy a bíróság Rosenfeldet bezáratta a berlini őrültek házába,, leghűségesebb tanítványait pedig egy-egy évi börtönnel akarta észretéríteni. * Dr. J. E. Hitzig und Dr. W. Háring: Der neue Vitával. (Leipzig, 1858.) Rosenfeldnek esetét a VI. kötetben dr. Háring ismerteti. Kevés volt, nem kaptak észbe. A fogház mártíromságától még jobban megvadultak. Különösen három híve volt hajlandó tűzbe-vízbe menni az új Messiásért: Gumto, Glanz és Meyer. Kevéssé klasszikus nevek; azért tartoznak ide, mert lányaik is voltak. A berlini bolondok háza kedélyes intézmény lehetett. A vendéglátást nem korlátozták, a látogatók szabadon jöhettek-mehettek. Rosenfeld is fogadhatta tanítványait és ébren tarthatta bennük a lángot. Egyszer csak megsúgta hű Gumtójának az eddig elhallgatott titkot, hogy őrá van bízva az Élet könyve, amely a paradicsom kulcsát, vagyis az egész emberi nem boldogságát rejti magában. Egyelőre azonban nem lehet hozzáférni, mert hét pecséttel van lezárva. Hogy a


pecséteket feltörhesse, ahhoz neki hét szűz leányra van szüksége. Hárman már a világ teremtésekor kijelöltettek erre a célra: ezek Gumto leányai. A tizenhárompróbás gazember számított rá, hogy az apa akármilyen tüzes híve volt is eddig, a hármas áldozattételtől fázni fog. Előszedte tehát messiási fegyvertárából a kárhozattál való fenyegetést. De nem ám úgy, hogy húzódozás esetén Gumto a saját személyében kerül a pokolba, hanem hogy bűnös vonakodása az egész emberiséget fogja örök kárhozatba taszítani. Ez hatott. A jámbor, együgyű ember nem bírta a lelkére venni, hogy őmiatta az egész emberiség a Sátán karmai közé kerüljön. Beleegyezett. Az anyára hárult a feladat, hogy az első áldozatot, rokonaiknál élő tizenöt éves leányukat Berlinbe szállítsa, ő is rendületlen messiáshívő volt, a leányt tehát már előre megdolgozta, hogy vakon kell engedelmeskednie, különben érte jönnek az ördögök és viszik egyenesen a pokolba. Útközben Gumtoné még felszedte a szekta két tagját: egy asszonyt – a neve nem fontos – és egy Lüdener nevű férfit. A bizottság alkonyatkor érkezett Berlinbe. A barátságos bolondház portása egy külön szobába vezette őket, ahova csakhamar Rosenfeld is benyitott. Azonnal rátért a dologra, elővette a lányt, és megkérdezte, akar-e Krisztus jegyese lenni? Akart, hogyne akart volna. Újabb kérdés: hajlandó-e neki mindenben engedelmeskedni? A betanított lány erre is igent mondott, mire a nyomorult ember – ágy is volt a szobában – az anyának és a két tanúnak a szeme előtt feltörte az első pecsétet... Azután az anya visszavitte a lányt a rokonokhoz. Ott maradt néhány évig, majd Lüdener, a pecséttörés szemtanúja, feleségül vette. Rosenfeld megkapta a többi hat szüzet is. Gumto szállított még kettőt, Glanz kettőt, Meyer is kettőt. Ezek már nem az őrültek házában járultak elébe, mert időközben onnan kieresztették, mint a legpéldásabb magaviseletű intézeti lakót, akin az orvos már nyomát sem találta az elmebetegségnek. Berlinben maradt és kényelmesen berendezkedett, akár egy basa a hét háremhölgye közt. Glanz egyik lányát tüntette ki a kegyencnői ranggal; három gyermekük is született. A többi pecsétleányt tökéletes rabszolgasorsban tartotta. Végezték a házimunkát, kiszolgálták a basájukat, vállaltak külső munkát is. A Messiás pedig az utolsó garasig elszedte a keresetüket, hála fejében koplaltatta és ütötte-verte őket. A szülők nem merték a szájukat kinyitni; sőt amikor egyik lány már nem állta tovább a rabszolgaállapotot és hazaszökött: szó nélkül kiadták Rosenfeldnek, aki érte ment és visszakövetelte. Különös, de évek múltak, és a hatóság nem ártotta bele magát a berlini szeráj ügyeibe. A lomha bürokrácia magamagától nem mozdult meg, csak akkor volt kénytelen nekilódulni, amikor egy feljelentés érkezett magához a királyhoz. Gumto írta, a hívek híve, a három, pecsétszüz édesapja. Kiábrándult volna? Szó sincs róla. A kérvényben kitartott amellett, hogy Rosenfeld valóban az új Messiás, az igazi és élő Isten. Nem is ezt hibáztatta. Az volt a panasza, hogy nem teljesítette, amit ígért. Feltörte az Élet könyvének pecsétjeit, megszerezte a paradicsom kulcsát és ővele nem törődött. Tűrte, hogy hite miatt üldözzék, munkahelyeiről elkergessék, s tizenöt évi hűsége ellenében nyomorúság szakadjon rá. Az együgyű panaszt a király leküldte a bírósághoz és az Ég küldöttjét kiemelték a háreméből. A bírák előtt úgy viselkedett, ahogyan a megszorult vallásalapítók általában szoktak. A kérdésekre kegyes bibliai idézetekkel válaszolt, még ha sehogyan sem vágtak is oda. A hárem-alapítást nem tagadhatta, de azzal védekezett, hogy a nők már nagyon elhatalmasodtak, s ő csak az egyensúlyt akarta helyreállítani. Beismerte, hogy Messiásnak mondta magát, de senkit sem kényszerített, hogy ezt el is higgye. “A hit Istentől jő” – tette hozzá kenetesen. A hitetlenség azonban a bíróságtól jött. Az ítélet megkorbácsoltatásra és életfogytiglani várfogságra szólt. 1782. november 8-án a berlini Messiást a berlini hóhér nyilvánosan megkorbácsolta, azután


szekérre rakták és elkocsikáztatták a kedélytelen spandaui várbörtönbe.

A KÖNIGSBERGI KÉPMUTATÓK Ez a kis felekezet a múlt század elején tett szert különös hírességre. Nevét a tagoknak párját ritkító hipokríziséről kapta (Königsberger Mucker), hírességét pedig annak köszönhette, hogy tagjai a porosz társadalom előkelőségeiből verődtek össze: grófok, bárók, titkos tanácsosok, katonatisztek, főképpen arisztokrata hölgyek, de ezeknek is csak a fiatalja, öreg nőkre a szekta nem pályázott. Ebei protestáns diakónus volt az alapító. Tanításainak magva az ismert gnosztikus csűréscsavarás volt a test és lélek külön-külön természete körül. A test a lélek börtöne, a lelket szabaddá kell tenni. A maga személyéről csak annyit árult el, hogy ő az “ember fia”, vagyis valami sejtelmes-rejtelmes újfajta Megváltó. Egyébiránt szép férfi volt, s ez némileg megmagyarázza, hogy a hölgyek miért lelkesedtek úgy a gnózisért. Hogyan kellett tehát a lelket szabaddá tenni, vagyis a testnek sokat emlegetett ingereit leküzdeni, letiporni, megfékezni, megzabolázni, elfojtani, stb. Ennek az a módja, hogy szándékosan kell új meg új kísértő alkalmakat teremteni. Azáltal, hogy a hívő akaratának újra meg újra ellentáll, ingerük gyengül, elkopik és végre teljesen hatástalanná lanyhul. Az edzés első foka volt a nyilvános gyónás. Ezáltal a gyónó megszabadul a szenvedélyeknek testében erjedő kóros anyagától és lelke egészségesre tisztul. Legalábbis így tanította Ebei apostol. A lóláb azonban itt mindjárt kifityegett. Nem Ebeinek gyóntak, hanem lelki feleségeinek. Az efféle gyanús viszonyokat már ismerjük. Ezúttal különösen két lelki hitves magasodott a többiek fölé szépségével, rangjával, műveltségével: Gröben Ida grófnő és Schrötter Emília bárónő. A két szépasszony vezette a gyónási szertartást. Férfinak, nőnek az egész gyülekezet színe előtt be kellett vallania a bűneit. Természetesen lopás, csalás, sikkasztás és egyéb hasonló polgári illatú bűn az arisztokrata társaságban nem jöhetett szóba. Csupán a lélek börtönének fülledt titkait kellett szellőztetni. És nem volt elég, ha valaki napvilágra gyónta a valósággal elkövetett bűneit, valamennyi, sötétben elkövetett epizódjaival együtt. Számon kérték a gondolatait és vágyait is, ki kellett teregetnie erotikus ábrándozásainak legtitkosabb részleteit, még a trágár szavakat is, amelyek ilyenkor az agyában kergetőztek. Mikor véget értek a pornofón megnyilatkozások, a gyülekezet az Úrhoz fohászkodott és megköszönte, hogy kegye folytán ím felnyílt egy bűnös lélek zára és kisöprődtek a paráznaság bacilusai. Az edzés további fokát jelentette a szeráfi csók. Hölgyek és urak ezzel üdvözölték egymást, ezzel búcsúzkodtak, közben is sűrűn gyakorolták. Nem tudom, a szeráfok szoktak-e más angyali rendekkel csókolózni, s ha igen, szokták-e egyszersmind a nyelvük hegyét is összeremegtetni? Az ebeliánusok mindenesetre rendkívül edző erejűnek ítélték a testvéri nyelvöltögetést, sőt ölelgetés ékkel is gyarapították, minél sűrűbben, hogy ízüket a sok gyakorlás megszokottá közömbösítse. A leghatásosabb lelkigyakorlat főszereplője valamelyik csínos, jóalakú úrihölgy szokott lenni. Ez azzal a különleges aszkézissel óhajtott megtisztulni, hogy női szemérmét felajánlotta az istennek. Fellépett egy oltárszerű emelvényre, előtte kétoldalt elhelyezkedtek a hívők. Azután – a szekta egy hitehagyott tagjának leírása szerint – “feltakarta testének ama részeit, amelyek férfiszemek előtt rejtve szoktak lenni”. De nem egyszerre! Ez közönséges, a társaság színvonalához nem méltó nudista mutatvány lett volna. A férfiak csak részletekben legelhették a szakrális bájakat; naponkint más és más bontakozott ki előttük. Ilyenformán az agyafúrt apostol két misztikus legyet ütött egy csapásra. A nő az áldozat aszkézisével vitte végbe a lelki nagymosást –, a férfiak elé pedig sorozatosan tárultak a kísértési alkalmak és szép edzési lehetőségekre nyílt kilátásuk. De akármilyen gondosan takargatták is a világ előtt a kitákargató misztériumokat, a hírük mégis kiszivárgott. Nagyobb baj azért nem történt. Annyi előkelő név keveredett a botrányba, hogy a hatóságok jobbnak látták bölcs lanyhasággal kezelni az ügyet és szép csendesen el is kenték.


Mindössze Ebeit csapták ki a papi hivatalából. Kárpótolta azonban Gröben Ida grófnő hűsége, aki nemcsak a takaratlan részeit áldozta fel neki, hanem a vagyonát, családját, becsületét is.


Kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója Szekszárdi Nyomda, 78.2645 Szekszárd, 1979 Felelős vezető: Széli István igazgató Felelős szerkesztő: Kenessey Béla Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Bródy Gábor Megjelent 40 000 példányban 30,5 (A/5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült

A varázsvessző RÁTH-VÉGH ISTVÁN GONDOLAT KIADÓ BUDAPEST, 1979

Recommend Documents