A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Szász István Tas: Komfortos hazára vágyva (glossza) .......................................................... Grandpierre Károly versei ....................................................................................................... HATVAN ÉVE JELENT MEG Hankiss János: Mégegyszer az édesanya (glossza) ................................................................ Novák Imre: Nem csak középiskolás fokon (beszélgetés Dörömbözi Jánossal) ..................... Király Farkas: szét, nem össze (vers) ....................................................................................... Turcsány Péter: Kánon-váltás és pedagógia (előadás) ............................................................ Matyikó Sebestyén József versei ............................................................................................ Bencze Attila: Rózsa és kereszt (vers) ..................................................................................... EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA IX. RÉSZ (a magyarországi ruszin nemzetiségiek irodalmából) Konrad Sutarski: A kis „felesleges” fontos nemzet nyomában (Sutarski Szabolcs fordítása) .................................................................................................... Az uhro–rusz (magyar–ruszin) irodalom története (HKG feldolgozása) ............................ Hattinger-Klebasko Gábor versei és prózája ....................................................................... Kiss Judit versei (Hattinger-Klebasko Gábor fordításai) ............................................................ A magyarországi ruszin szerzők életrajzai .......................................................................... XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE IV. Lukáts János: Testvérünk, Julianus (Kodolányi János: Julianus barát), (tanulmány) ........... WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXVI. RÉSZ Turcsány Péter: Az élet(mű)rajzíró töprengései (részlet a Wass Albert a boldog szomorú ember II. című készülő kötetből) .......................
2 4 6 8 17 19 24 25
27 29 32 37 38 39
45
VILÁGBESZÉD Michel Onfray (Franciaország): Az önéletrajzi test exegézise (esszé) (Romhányi Török Gábor fordítása) ........................................................................................... 50 Tibeti mese: A királyi főből született uralkodó (részlet a Bölcs és balga című példázatgyűjteményből) (Boldogh Dezső fordítása) ............... 57
MERÍTETT SZAVAK Hegyi Valéria versei .................................................................................................................. Netz Dániel: Útközben (novella) ............................................................................................... Nyiri Péter: Jelen(lét) (novella) .................................................................................................. Tóth Tamás: Szállnak a darvak, Ha lehet, II. Rákóczy Ferencz (versek) .............................. Gángoly Attila: Lázadó jegyzetek (regényrészlet, III. rész) .................................................... Bene Zoltán: Családfa (novella) ................................................................................................ Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 7. folytatás) ....................................................................
63 64 66 68 71 81 82
TÁJOLÓ Ravasz László: Tormay Cécile (megemlékezés 1940-ből) ......................................................... Madarász Imre: „Uszítás” Petőfi-verssel, avagy Szeleczky Zita, a „háborús bűnös” (kritika Pusztaszeri László: Szép magyar élet c. kötetéről) .......................................................... Antónia Opitz: A folytatás ígérete (kritika Balogh F. András: Herta Müller útja a Nobel-díjig c. kötetéről) .................................... Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 3. rész).................................. KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN Bemutatjuk Bolyki Lajos festőművészt ................................................................................ E lapszámunkat Bolyki Lajos alkotásaival illusztráltuk. A borítókon Juhász Károly: anyatej apafej című verse és Bolyki Lajos képei láthatók.
86 89 90 93 96
PoLíSz
Szász István Tas
Komfortos hazára vágyva Naplójegyzet 2012. február 17. Ugyan, ki tudná jobban átérezni egy komfortos hazára vágyás édesbús érzését, mint a kisebbségből érkező, ki annak idején hazaérkezni vágyott, s rövid időn belül azt észlelte, hogy a Haza még nem érkezett haza. Sebaj, gondolhatta az örök optimizmuson tengődő kisebbségi, nem tarthat ez örökké, s jő majd a szebb jövő. És valóban, úgy tűnt, hogy az meg is érkezett. A várakozáson nevelkedett generáció pedig, hazai és hazát itt kereső, sőt a kívül rekedt vagy maradott is hamarosan tapasztalhatta, hogy még ama kényszeredett magyar és kényszer-internacionalista burok is lemállott, s ott állanak, a haza és a vele szomszédos hazák, a maguk pőreségében, felkészületlenül az őket elnyelni készülő globalizációra. Eleinte még kaptunk hamis szellemi tápot európai címkékkel, de hamarosan rájöhettünk, hogy akár a testi, ez is át van dátumozva, s nekünk csak a lejárt, az ál-valódi jut. Ahogyan azt „otthon” mondogatták valaha: jó lesz falura, megeszik a gyerekek. Mára aztán eljött az ideje annak is, hogy csalódásaink keltette összeesküvés-elméleteink sorra igaznak bizonyuljanak. Szélsőségesnek kikiáltott jósaink jövendölései egyre-másra beigazolódnak, de mi már lemondtunk annak lehetőségéről is, hogy ezeket nevükön nevezzük. Akkor ugyanis kiiratkozunk Európából, s az maga a pusztulás. Azt nem vállalhatja fel semmiféle politikai erő. És ez sajnos igaz. Az adósságcsapdával kezdődő és már szellemünket és lelkünket is csapdában tartó elkötelezettségeink feloldhatatlannak látszanak. Így aztán hazai komfortérzetünk a mínusz rekordokat döntögeti. Pedig voltunk mi még mínuszban, sőt hangulatilag hosszasan is tartózkodtunk e tartományban. 36 éves írást tartok kezemben véletlenül. Szerzője Illyés Gyula.* Ő maga imígyen töpreng: „A világ nyugtalan és boldogtalan! A rengeteg gond miatt szinte szüntelen szorongásban él. Eleve morcosságra hajlik s nem derűre. Ápolja a rossz közérzetet! Menj ki az utcára! Mintha állandóan hideg eső fenyegetne. A »körülmény« önmagában semleges szó. De tartalma itt mintha csak kedvezőtlen lehetne, sose kedvező. Áporodott a munkakedvünk?! Úgy látszik, még a szerelmesek is kelletlenül kullognak a légyottra. Tételem, hogy állandó közérzetünk összehasonlíthatatlanabbul rosszabb, mint körülményeink indokolnák!” Azt mondja: „Európai jelenség ez a fásultság. A pszichológusok hovatovább másról sem cikkeznek. Persze hogy nem a divatot vesszük át. De valamit mintha mégis túlmajmolnánk. Türelmetlenség tölt el az effajta nyomasztó türelmetlenség ellen, mert egyben renyhe s így csak tartósítja a tűrhetetlent.” Akkor nem megszokott módon idéz két jeles nyugati szerzőtől. Mint írja: mindkettő a „fehér” civilizációt mentené, mert azt páratlanul nagy veszélyben látja. Mindkettő más-más oldalról közelíti a kérdést. * Idézetek innen: Illyés Gyula, Komfortos haza = I. Gy, Szellem és erőszak, Bp., Magvető Kiadó, 1978.
2
A történelem faggatása 1977-et írunk. A két nyugati elme valamit lát, a szemét oly szívesen Párizsra vető magyar is felfigyel erre. Azonban jól tudjuk, hogy más miatt nyomott a hazai hangulat, s másért ama nyugati. Ma így fogalmaznék: míg itt a nyugatra vártunk, amott már megérkezett az új „vadnyugat”. A tengerentúlra települt – egykor európai – gondolat ott eltorzulván s a vadnyugatot megjárva hazaérkezik, s bennünk is csak indiánokat lát már? A dolog nem ennyire egyszerű, de van benne valami. Hogy ez a valami mi is, azt 35 év után most hétköznapjainkban tapasztalhatjuk. Pedig 1956 is elég lehetett volna tanulságnak. De nem volt elég. Saját kárunk sem volt elég. Vártuk a csodát. Hát most itt van. Itt van, és európai báránybőrbe bújva már félig befurakodott omladozó öreg ólunkba. A két említett írói elme két oldalról közelít. Egyik szerint a baj a féktelen jólét, a másik szerint a féktelen nyomor. Mi azonban már azt is tudjuk azóta, hogy e kettőt együtt nevezzük globalizációnak. A féktelen jólét haszonélvezői hajókáznak a féktelen nyomor vizein. És hogy nekünk mit szántak, azt jól tudhatjuk, sőt már érezhetjük is. Ahhoz, hogy ezt kénytelenek legyünk el is viselni, fel kell számolniuk a múltunkban gyökerező szellemi, lelki örökségünket. A hagyományt. Ehhez pedig a külső gazdasági nyomás mellé a belső komprádor segítség is szükségeltetik. És jól tudják, hogy ezt hol kell keresniük. Mit keresni, hiszen úton-útfélen kelleti magát. A két elme egyike szerint Európát „fehér” civilizációjával együtt a szakadékba fogja vinni a demokráciába vetett „vakhit”. A másik eleve abból indul ki, hogy a dekadencia már a szakadék szélére juttatta az öreg kontinenst, és az önbírálat egyre erősebb igénylése, valamint a hatalom ebből következő gyengülése a dekadencia két legfontosabb tünete. Mintha mai, Uniós parlamenti üléseken jártak volna egy időgép segítségével. A társadalomtudósok már akkor is az európai szellemi világ nyomottságáról beszéltek, lelki nyomottságról, elsivárosodásról. Mint Illyés összefoglalja: „krízis szaglik a levegőben”. A nyugati vizsgálódók már ekkor egy „crise morale universelle” fenyegetéséről beszélnek. Erre vártunk hát annyi éven át? És ez érkezett meg hozzánk? A 40 éves súly alatt is folyamatosan sivárodtunk, de a fogyasztói világ addig elérhetetlen látszatszabadsága felgyorsította ezt. És újabb két évtized múltán most itt állunk kényére-kedvére a globalizáció óhajainak, mint a legkitűnőbb humán nyersanyag, mint a védekezéshez szükséges hagyományőriző bölcsőből kiesett, túlhordott csecsemő. S ha ismét visszatérek Illyés gondolatsorához, ő Raymond Aront idézi: „Az 1929es gazdasági válság kettős forrást eredeztetett. A nácizmusét és a háborúét. Vajon a mai krízisből nem eredhetnek éppilyen visszafordíthatatlan folyamatok?” Nos, mint tudjuk, eredtek, csak nem fegyverekkel oldották meg, hanem a fegyverkezési hajszába hajszolással. Azt már csak zárójelben említeném, hogy a hajszolók és a hajszoltak tüzét egyazon barlangból fúvó szél szította. És folytathatnánk azzal, hogy jelen válságunk vajon hova vezet, s miért és kik okozták, esetleg tervezték (?) azt. Mert a háborút már az előretolt nagyok is emlege3
PoLíSz tik, lásd Merkel elejtett szavait, avagy az Irán körül kóborló kivénhedt csatahajókat. Sok minden lehetséges. Mert amint azt már akkor is látták, nem csupán a gazdasági, de az azzal kétségtelenül karöltve járó morális gondok is sokszínűre festik az elképzelhető jövő előképeit. Nagy idők elkövetkezte érződik már négy évtizeddel ezelőtt is, csakhogy mi még a csodavárás stádiumában leledzünk. Mint látjuk azonban, lángelméink egyikemásika, esetünkben Illyés Gyula már ekkor sejti az elkövetkezőt. Kiderül, hogy a csodavárástól elkáprázottakon kívüli elmékben már akkor felmerül – mint gondolat – a különböző kultúrájú tömegek manipulálásából bekövetkezni vélt zűrzavar lehetősége is. Vajon a „multikulti” mára visszafordíthatatlannak látszó demográfiai hengere – mint egy hatalmas korszakváltás egyik előidézője – akkor még megállítható lett volna? De új és silányabb világ sejlik fel a kizárólagosan „testi komfortra” törekvő fogyasztói társadalom, a „komfort-világ” következtében is. A szó már csak testi kényelmet jelent, elvesztette egy másik tartalmát, mely közösségi magatartást is jelentett valaha, és a jóléti társadalom varázsszavává vált. A testi komforttal járó „elhájasodás” sokrétű veszélyeiről sem esik már szó. És ha már felmerül egy nagy korszakváltást és „komfortváltást” is jelentő jövő lehetősége, bizony nem véletlen, hogy említett írásában Illyés Gyula már az elérhető komfort társadalmunkra gyakorolt hatásairól is értekezik. Felveti a műveltség és a kényelem lehetséges összefüggéseinek kérdését. S bizony a kényelem kerül ki vesztesen. Példát is említ. Csokonai remekműveit anyjával együtt lakva alkotta, s állítólag gyertyájával éjjel a szekrénybe költözve világított és fűtött, hogy a gyúródeszkán megírja azokat a máig ható sorokat. Természetesen az is világos, hogy a kényelem adta lehetőségeket a szellem erősítésére kellene fordítani. Történetünkben a nagy előretöréseket nem csak az anyagi célok ösztönözték. Ilylyés a következőképpen is felteszi a kérdést: „s te végül is hol akarod jól érezni magad: a fürdőszobádban vagy az országodban?” Mit mondhatnék erre? Csempeárusok kíméljenek!
Grandpierre Károly
Moccanatlanul Moccanatlan Cselekvés-vágy vagy Ez tart mozgásban Vágyakkal kitömött cselekvés vagy Meddig izegsz-zizegsz? A növények bölcsebbek
4
Nem rohangálnak Növekedésükre koncentrálnak Napraforgók Arany esőben Naphoz meditáló bölcsek
A történelem faggatása Mozgásvágy cselekvésvágy Elhagyni a tájat vagy újjáteremteni Kuckót építeni rá Hegyet elhordani Völgyet betemetni... Egyre jobban gyorsulsz Már ki sem látsz az ablakon Olyan gyors a táj
Állj meg mozgás! Állj meg vándor! Állj meg idő! Hagyd, hogy a szerelem Kössön minket össze újra A mozdulatlanságban Örökké újra És újra
Ars poétika Versírás közben jöttem rá A világegyetem megváltoztatható Megtelt szeretettel a Tejút Vénusz mosolyogva közelebb jött mintha Rajtam keresztül akarna A sorok közé kukucskálni Gyökereim a Föld felé küldtem Az ég szivárvánnyal válaszolt Együttérzés vízét locsolom utamra Változzon meg a múlt is S mielőtt elkezdtem már megváltozott Ó Ég! Ó Föld! És Nap és csillagok! Minden Beethoven egy-egy tücsök!
Kirándulás (Arthur Rimbaud-nak) Mindig valaki Az Én Mindig valaki más Az Én mindig Mindig valami más Az Én Égi átok Az Én Istenkirándulás
Mozgatom magam a változással Szeretetet záporzok mint a Nap És fényt teremtek Festő múltam e fény árnyalatait Felfedezni-teremteni kutatja E csendben egy elkésett hegedűszó Csúszik a havas csúcsra Versírás közben A világegyetem megváltoztatható A Tejút megtelt szeretettel Mosolyogva közeledett a Vénusz És a sorok közül kikukucskált És rám kacsintott
A legnehezebb A legnehezebb az ami visszahúz Mint az eldobott kő Vagy az ollóval Égről lemetszett üstökös A fájdalom könnygörgőin Lábujjhegyezni Kedvesed emlékét vedleni Odatartani a másik orcádat Mikor nem Isten büntet
5
PoLíSz
HATVAN ÉVE JELENT MEG Hankiss János
Mégegyszer az édesanya* Ennek a kötetnek utolsó verse is az édesanyáé, mint a legelső volt. Jelképet keressen benne, aki szereti a föld alatt, mélyen lappangó, vagy a levegőben szivárványszálként húzódó összefüggéseket. Mi inkább keressünk benne szellemi gyakorlatot. József Attila, az emelt fejű nyomor költője írta az édesanyjáról: Mama Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. Sok olyan verset ismerünk, amely ilyenféle ötlet kedvéért íródott: a halott mosónő kékítője a kék ég, szürke haja a szürke felhő. S ez szép, de önmagában mégsem volna elég, hogy nagy verset adjon. Szerencsére mindjárt ebben a „csattanóban” van egy-két vonás, ami fölfigyeltet bennünket: nem szellemes hasonlatról van itt szó, hanem sokkal többről. Az óriás és a szürke haj ilyen jelek. Az anya édessége helyett gigászi nagysága és ősz haja, - ami a régi hallgatag és tökéletes munkásra mutat. Nem szellemült át a képe, csak megfelelőbb távlatot kapott s most látszik, milyen nagy. Nem fiatalodott meg, nem könnyebbült meg a költő emlékezetében. Dolgozik most is, mint Móra Ferenc vidéki kenyérsütő édesanyja az égben. De a mosónő-anyát boldogtalan fia nem becézheti körül a mese simogató cifráival. És nem beszéltetheti olyan jóízűen, mert az ő édesanyja mindig dolgozott és hallgatott. Még a kisfiának sem felelt. És nem * Írásunk közlésével a József Attila tiszteletére megrendezett Költészet napi ünnephez kapcsolódunk.
6
A történelem faggatása vitte játékból a padlásra. Az idejét s az erejét jól beosztotta a nehéz munkára. Másra nem jutott. Ennek megfelelően a költő-fiú sem tárhatja ki előttünk a szívét. Neki sem szabad tovább mennie annál, hogy „most már késő”; most már nem nyafogna, ha édesanyja mégegyszer visszajöhetne. S csak gondol rá „már egy hete”. Hogy ennek az egyszerű pár szónak olyan mély hatása van ránk, mint az adomázva haladó, megható elbeszélésnek is alig, az a dolgok természetéből folyik. A költő is hallgatag és bizalmatlan irántuk, mint az édesanyja, s ez megdöbbent és megindít. Csakugyan egyszerű-e mindez? Aligha. A költő emlékei találó és ritka jelzőkkel mutatják, mennyire eleven benne az élet. A kosár „nyikorgó”, a ruha „dagadt”; de mikor a mosónő túl van a cipelés nehezén s elérte célját, akkor valami tündöklő szép történik: a célban megszépül a munka, teherből diadallá válik. A „dagadt” ruha most már „fényesen, keringve” száll a magasba. Talán azt is jelenti ez, hogy a mosónő munkájában volt elégtétel is; némasága nem a robotnak a következménye, hanem az eredmény nem egészen boldogtalan várásáé? József Attila egész költészetének rúgója: kifejezni a nyomort, úgy, ahogy az ember följelenti a tudomására jutott bűnt vagy a fenyegető veszélyt. De zokszó nélkül, a költő emberfölötti magányából. Édesanyja lebeghet előtte mint példakép, mert dolgozott s odafönt is bizonyosan dolgozik. A gyáváké és a gyöngéké a sirámok. Önállóságának föltétele az is, hogy ne lágyuljon el, ne szoruljon arra, hogy sajnálják. Az is, hogy úgy érezze: sokat tapasztalt, sok illúziótól szabadult: „Én még őszinte ember voltam...” (De hiszen mindvégig az maradt!) S az is, hogy ne csilingeltesse rímeit, mint a körhinta. A XX. század költői, akik pedig, mint ő, tökéletesen tudnak verselni, nem egyszer szándékosan szegényítik el rímeiket, hogy versük nyersebben s erőteljesebben hasson. Jules Romains nevet is adott az ilyen akarattal csökkentett rímeknek. Itt főképp ez a - döntő fontosságú - két sor kap külön hangsúlyt érdekes rímével:* Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő... Henye betétnek látszik a „ment serényen” félsor is, pedig ugyanebből az elgondolásból fakad: a parnasszista jambusok és rímek orgiái nem illenének a szürkehajú, munkába temetkezett, hallgatag szegényasszonyhoz... A louvaini Mária-siralomban az örök édesanya siratta édes kis urát. A XX. század ifjan elhunyt költője édesanyját siratja hangtalan vágyakozással. A két vers között olyan távolság van, mint az isteni s az emberi dolgok között, s ezt a szakadékot tiszteletben kell tartani. De mind a kettőben anya és fiú áll egymás mellett: az egyik hallgat, a másik beszél, legalábbis magában. Isten Fia az emberi megnemértés áldozta; a mai költő úgy érzi, hogy a szegényasszony is az. Hasztalan nő a földi * Az angol pararímre emlékeztet, ahol a mássalhangzó azonosság elsődleges a magánhangzó ismétlés hiánya esetén is, ráadásul a magas és mély árnyaltságú magánhangzó-ellentét disszonanciája a jelentésbeli ellentétet erősíti, a szerk.
7
PoLíSz anya képe fia szemében mítoszi óriássá, akinek az égben is megtisztelő herkulesi munkát szánt Isten, mi, akik nem érünk föl a Golgota keresztjéig, de még talán a munkás szegényasszony teregető padlásáig sem, mi mégis úgy érezzük, hogy az ilyen versből kötelesség fakad. Az Üdvözítő világosan megmondta, hogy milyen kötelesség s ezt a szegény asszonyra, az ő dolgos szolgálóleányára is alkalmaznunk kell. S ha ezt a kötelességünket jószívvel teljesítjük, akkor minden édesanyánk elé nyugodtabban járulhatunk; akkor mindegyik tele szívvel mosolyoghat ránk: a zászlainkon ékeskedő Istenanya, vérszerinti anyánk, a melegkeblű Múzsa és pikkelyes vértű édesanyánk: Hungária. (1942)
Novák Imre
Nem csak középiskolás fokon Beszélgetés Dörömbözi Jánossal Vannak tanárok, akik a katedrán állva, előadótermekben tanítanak, mondják el válogatott témaköreiket, tudományuk apró részleteit, vagy világítják meg az összefüggéseket. És vannak, akik katedra nélkül tanítanak. Ilyen Dörömbözi János, aki az utóbbi időben tankönyvszerzőként, középiskolai és felsőoktatási tankönyvek írójaként, lektoraként, szerkesztőjeként, megteremtőjeként ismertebb. – Dörömbözi János tanár urat kérdeztük annak kapcsán, hogy átdolgozott, új kiadásban megjelent az Erkölcsi alapismeretek című (először 1999-ben napvilágot látott) tankönyve. Kezdjük a közelképpel! Milyen tananyagokat készített a közoktatás számára? – A Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában a következő tananyagaim jelentek meg. Tankönyvek: Filozófiai szöveggyűjtemény I–II. 1993. (Több kiadás, 2014-ig tankönyvlistán.) A filozófia története és elmélete I–II. 1994. (További kiadások: 1997, 2000.) A filozófia alapjai. 1995. (14 kiadás, 2009 őszén látott napvilágot az átdolgozott, fogalomtárakkal, kislexikonnal, kérdésekkel, képekkel megújult változata. (Tankönyvlistán 2015-ig.) Erkölcsi alapismeretek. 1999. (Több kiadás, új kiadása 2010-ben jelent meg. (Tankönyvlistán 2015-ig.) Digitális tananyag: Filozófia – etika. (2004. 85 témakörben, több ezer oldal terjedelemben.) E kiadványok mind a középfokú, mind a felsőfokú oktatásban használatossá, sőt sikeressé váltak. Ez azért lényeges, mivel a filozófia és annak egyik diszciplínája, az etika művelése, tanítása, oktatása hazánkban viszontagságos múltra tekint vissza. E tankönyvek keletkezésének idején, sőt napjainkban sem a harmónia terepe a bölcsesség szeretete. Hivatalos állásfoglalások láttak napvilágot, hogy Magyarországon az 1990-es évhez kötődő változásokat követően nem lehet filozófiát írni – a politikai viszonyok ezt nem teszik lehetővé. Ezt a véleményt a lehető legegyszerűbben cáfoltam. Olyan filozófiakönyveket készítettem – nem csak a tankönyvkiadónál és 8
A történelem faggatása nem csak tankönyveket –, amelyek politikai kurzusoktól függetlenül, az úgynevezett „örök értékekre” irányították a figyelmet. Tartalmuk támadhatatlan. A „fogyasztók” részéről a visszaigazolás egyértelmű: pártdominanciák erősödtek és csökkentek, kormányok jöttek és mentek, de a könyv maradt. A leírtakat soha nem változtattam meg – semmilyen érdek érdekében. – A modern technika vívmányai az Ön munkásságát is befolyásolták. Kérem, röviden mutassa be az Ön által készített SDT-tananyagot! – 2003 őszén lehetőség nyílt arra, hogy kiadók, cégek, munkaközösségek pályázzanak interneten hozzáférhető tantárgyi modulok kidolgozására. A pályázó Nemzeti Tankönyvkiadó a náluk forgalmazott könyveim miatt felkért a filozófia és etika témakör tartalmi (a technikai hátteret egy külsős cég biztosította volna) megalkotására. A SULINET Expressz pályázati felhívására elkészített digitális tananyag a gimnáziumok 11–12. évfolyamai (diákjai és tanárai) számára a filozófia és etika műveltségterületet dolgozza fel. Lehetőséget biztosít a szakközépiskolák 11. évfolyamán 37 órában, valamint a szakiskoláknak az első képzési évfolyamon 37 órában kötelező „Társadalomismeret és etika” tananyagának kijelölésére is. Nem titkolt célom volt, hogy az úgynevezett társadalomtudományok (történelem, irodalom, művészettörténet stb.) körébe sorolható tananyagok oktatásánál is hasznos „segédeszközt” kínáljunk a szaktanároknak és diákjaiknak egyaránt. A szabadon tervezhető óraszám keretében (a 11. évfolyamon évi 18, a 12. évfolyamon évi 16 óra), ahol társadalomismeret vagy más megnevezéssel alakítják ki és tanítják az e műveltségterület körébe sorolható tantárgyakat, tananyagunk szintén alkalmazható. A gazdag tény- és tárgyismeret szisztematikus feldolgozása lehetővé teszi, hogy e mű minden diák és pedagógus nélkülözhetetlen „vezetője”, segítője legyen, s „értékvesztett” világunkban hazánk minden – már az oktatási rendszer keretein kívülre került – polgára számára is útmutatást nyújtson. Az anyag elkészítésekor nem valamiféle „szakbarbár” motívumtól vezérelt unalomnövelő „szakzsargon” megalkotása volt a célunk. Nem a szűken értelmezett filozófia és etika tananyag szellemében, nem a minden más tudománytól való elhatárolódás jegyében, erőszakolt határvonalak megvonásában, nem a „filozófia mint szigorú tudomány” (Husserl) szellemében értelmeztük feladatunkat. Azt kerestük, ami összeköt, nem azt, ami elválaszt. Összekötni múltat és jelent, civilizációkat, kultúrákat, népeket, az emberi tevékenység, alkotóerő különféle megnyilvánulási módjai által megteremtett értékeket. Ember, humanitás, kultúra, civilizáció, történelem, Európa, az Európán kívüli világ, művelődés, a szellemi és erkölcsi tökéletesedés mint örök emberi törekvés foglalják keretbe e művet és az emberiséget. Középpontban az európai kulturális hagyomány és annak két alappillére, az antik görög és római, valamint a keresztény értékrendszer áll. A két tantárgyat nem külön anyagként kezeltük (az érvényes szabályozás szerint a gimnáziumokban a 11. évfolyamon 37 órában oktatandó etika, valamint a 12. évfolyamon 32 órában oktatandó filozófia), hanem – mivel az etika a filozófia egyik diszciplínája – egységes rendszerbe szerkesztettük. Ezzel lehetővé tettük a 17–18 éves diákoknak, hogy az adott témakörön belül szabadon „kalandozhassanak”, s a fölösleges ismétlődések (azonos életrajzok, ugyanazon fogalmak stb.) veszélyét is elhárítottuk. A digitális tananyag az utalási rendszerek által lehetővé teszi a szisztemati9
PoLíSz zált ismeretelsajátítást. A filozófia, az etika, a történelem, a pedagógia, a művészet- és művelődéstörténet, az irodalomtörténet, a jogtörténet, a sporttörténet, a filmtörténet, az antropológia, a vallási és teológiai irányzatok eredményei összegződnek e műben. Bemutatásra kerülnek értékrendek, „örök” és „változó” értékek, a különböző korok embereszményei, erkölcs és gazdaság, erkölcs és jog, erkölcs és politika kapcsolata, az ember „társas lény” mivoltának szépségei és nehézségei, s nem utolsósorban európaiságunk alappillérei. E monumentális munka érzékeltetésére néhány adat. A tankönyv 65, a szöveggyűjtemény 75 szerzői ív terjedelemű, a hanganyag 16,5 óra, a zenei betétek 290 perc, a filmrészletek 341 perc hosszúak, a képek száma 900 db, a térképeké 29 db, ehhez járul az animációk megtervezése, a szövegek megírása 80, az interaktív elemek megtervezése, szövegek megírása 85, a feladatok összeállítása 100 esetben. A teljes tananyag szerkesztése: a fent felsorolt betétek összeillesztése, azaz az adott tankönyvi szövegrészlethez megjeleníthetők az előadóművészek által felolvasott szövegek, képek, zenei betétek, filmrészletek stb. Életem egyik legszebb feladatát igen rövid időn (egy éven) belül elvégeztem, de valójában egész addigi, több évtizedes szellemi munkálkodásom eredményeként értékelem. Nagyon kívánatos lenne, hogy a közoktatás és felsőoktatás valamennyi szereplője részére díjmentesen, könnyen hozzáférhetővé váljék! Ez a munka az Ókori Kelet kezdeteitől napjainkig enged bepillantást az emberiség kulturális örökségébe. Aki a megfelelő helyre kattintva meghallja Szabó András előadóművész barátom hangján például Jób panaszát, fohászát, Kierkegaard Félelem és reszketés című művének „előhangjait”, Babits: Ősz és tavasz között című költeményét vagy a filozófiai, teológiai „szakszövegeket”, az igazi felejthetetlen élményben részesül. – Térjünk rá az etika tankönyvre! Szinte valamennyi, e témakörrel foglalkozó kiadvány megemlíti, hogy az etika nemcsak a filozófia egyik diszciplínája, hanem „gyakorlati tudomány”. Miként vélekedik erről? – Az etika, értelmezésemben, az ember ember (erkölcsi-tudatos lény) létére vonatkozó sokoldalú megközelítések összegzése is. Az etikum elválaszthatatlan a hétköznapi tevékenységektől, a művészetek különböző ágaiban megjelenített erkölcsi tartalomtól, a jogrendszertől, a vallástól, egyszóval az ember közösségi lény mivoltától. Az etika tanításának nem egyszerű ismeretátadás a célja. A műveltséganyag (évezredes egyetemes értékek) elsajátításán túl a nevelési cél sem elhanyagolható. A nevelés célja – Comenius nyomán – az embert emberré formálni. A „gyakorlati” jelzővel kapcsolatban három jeles alkotóra hívom fel a figyelmet. Az Augustus császár által relegatióval sújtott, a Fekete-tenger menti Tomiban (a mai román kikötővárosban, Konstanzában, Constanţában) keserveit (Tristia) írogató Ovidius szellemesen fogalmazta meg: „látom a jót, és követem a rosszat”. E lakonikus megállapítás a Szókratésszel kezdődő etikai racionalizmus bírálata is egyben. A jó felismeréséből nem következik a jó választása. Az oly szép és magasztos elvek nem mindig tévednek a valóság talajára. Szemléletesen értekezik erről Shakespeare: „Ha cselekedni ugyanolyan könnyű lenne, mint tudni, hogy mit volna jó cselekedni, a kápolnákból templomok lettek volna és a szegény emberek kunyhóiból hercegek 10
A történelem faggatása palotái. Az a jó pap, aki követi saját tanításait: könnyebb nekem húsz embert megtanítani arra, hogy mit volna jó cselekedni, mint egynek lenni a húsz ember közül, aki követi saját tanításomat.” (A velencei kalmár I. felvonás 2. szín) E nézetet osztotta az orosz gróf, Lev Nyikolajevics Tolsztoj is: „Könnyebb tízkötetnyi filozófiát írni, mint egyvalamilyen elvet gyakorlatban alkalmazni” (Napló). – Kérem, mutassa be röviden a megújult etika tankönyvet! – Az Erkölcsi alapismeretek – először 1999-ben megjelent – tankönyvem átdolgozását, csakúgy, mint A filozófia alapjai című kötetem átformálását, a változó előírások tették szükségessé. Az „Emberismeret és etika” témakör már a korai NAT-változatokban (Társadalomismeret) is megfogalmazást nyert, az elmúlt húsz év során elfogadottá vált. Napjainkra már az „Együttéléstan” tárgykört is kidolgozták. Természetesen „együttéléstan” és „emberismeret” diszciplína nincs, nem létezik. Illetve minden erről szól az emberiség történelmének kezdete óta. Ezt vizsgálja valamennyi tudomány, vallás, ennek keretében történik valamennyi cselekvés. Az ember önmaga az együttélés: együtt él a természettel, az Istennel vagy istenekkel, s nem utolsósorban embertársaival. A természettel való együttélésbe beletartozik a növényekkel, az állatokkal (lásd biológia), a földdel, a tengerekkel (lásd geológia, földrajz) való együttélés. Egy kis terjedelmű tankönyvnek nem célja és feladata, hogy mindezt kimerítően tárgyalja. Nem csak terjedelmi korlátok irányították e könyv szerzőjét. Ésszerű keretek közé kell szorítani az e témakörben tárgyalható, továbbítható ismeretanyagot. Összegezve: az előírásoknak megfelelően az eredeti kiadást kellő körültekintéssel átdolgoztam. Ahol szükségesnek véltem, e kis kötetet új szövegrészekkel is kiegészítettem: például „Globalizáció” és „Bioetika”. Továbbá egyéni és csoportos feldolgozásra egyaránt alkalmas kérdésekkel, feladatokkal, ábrákkal és képekkel is bővült e könyv. A benne foglaltak sokoldalú ismeretekkel ajándékozzák meg mindenkori olvasójukat. Az ismeretanyag tanári irányítással vagy akár a tanulói érdeklődésnek megfelelően, tetszés szerint bővíthető vagy szűkíthető. Mintegy vezetőül szolgál pedagógusnak és diáknak. A lektorok kiváló értékelése, továbbá az elmúlt 12 év pozitív tapasztalata, pedagógusi és tanulói visszajelzések alapján is e könyv tartalmi változtatása nem vált szükségessé! Ez a tankönyv etika tankönyv. E kötet tárgya ennek megfelelően kerül kifejtésre. Röviden az emberi cselekedetek erkölcsi megítélését taglalja, a társas együttlét előnyeit, hátrányait, illetve a közösségi együttélés normáit, szabályait, ideális és valóságos állapotait vizsgálja. Tárgya valójában kimeríthetetlen: minden, ami az emberrel kapcsolatos. A könyv tökéletesen ábrázolja az együttélés módozatait. Bárhol lapozzuk fel, minden sorában ezzel találkozunk. A teljesség igénye nélkül: orvosi etika, pedagógusi etika, iskola, média, barlangfestmény, Schengen, Szűzanya a gyermekével, tízparancsolat stb. Valójában az egész könyv az együttélésről és az ettől elválaszthatatlan különélésről (lopás, gyilkosság, hübrisz, „társiatlan társiasság”, Robinson, Kirillov stb.) szól. Mind szövegében, mind ábráiban, mind képeiben. 11
PoLíSz A társadalmi együttélés kialakulása, az erről szóló eltérő tanok, az erkölcs és jog ideális kapcsolata történelmi korszakba ágyazva is bőségesen szerepel. Maga az állam fogalma, sőt funkcióinak ábrája (16–17. o.) is helyet kapott e kötetben. Tanulmányozható a platóni, az arisztotelészi államformák táblázata. Ismertetésre kerülnek a szerződéses jogelméletek, Hobbes, Locke ezzel kapcsolatos nézetei, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Kellő hozzáértéssel több tanórát is lehet tartani az államról, akár történelmi kontextusba helyezve (Athén, Róma, Szovjetunió, Magyarország stb.). Külön kiemelendő a 28. oldal kérdéseinek, feladatainak az államra és a társadalomra vonatkozó része. E kötet integráló jellegű, tehát épít arra is, amit a diákok korábban más tárgyak keretében már megtanultak. Így nem szükséges leírni a görög vagy az amerikai demokráciát, a szocialista vagy mai államok, magyar államunk jellegzetességeit. Az ezekhez kapcsolódó fogalmak egytől egyig bemutatásra kerülnek. Hatalom (vö. pl. 123. o. képanyaga, Lubjanka, Terror Háza stb.), legitimáció (vö. pl. erkölcs és jog táblázata, 26. o.), gazdasági haladás és bioszféra (vö. „Korunk kérdései”: Globalizáció és Bioetika, 133–145. o.). A társadalom élete lépten-nyomon előkerül, külön kiemelendő a tankönyv VII. fejezete: Erkölcs és hétköznapok. Ebben kimerítően ismertetésre kerülnek a mai magyar valóság főbb problémái is. Az „Ember- és társadalomismeret, etika” tárgyból e kötet reprezentatív. A követelményrendszer értelmes előírásai: az ember közvetlen környezete, a család, a párkapcsolat, a barátság, a közösségi kapcsolatok alaposan elemezhetők e könyv segítségével. (Irodalmi példák is vannak bőséggel!) Még külön feladat is vonatkozik a közösségi kapcsolatok fokozatoson bővülő jellegére! (Pl. 48. o. 11. feladat: ”elemezze a család és az iskola szerepét a szocializáció folyamatában!” 145. o. 7. feladat: a közösségek szerveződési szintjei.) A „Gazdaság, a munka világa” című témát tárgyaljuk hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt. Az erkölcs és politika, erkölcs és gazdaság, erkölcs és jog, gazdaság és politika, munkanélküliség, szegénység, éhínség, demográfiai válság, szociális enciklikák stb. mind elemzésre kerülnek e kötetben, sőt feladatokkal további elemzésekre késztetik a tanulókat. A „társadalmi problémák” szintén tárgyalásra kerültek. Az „életmód, életminőség” nem csupán latens módon bukkan fel mindenütt, de egyenesen orientálja is az olvasót, a tanulót. Értékracionális vagy célracionális cselekvés, életformák az antikvitásban, keresztény erkölcs, szolidaritás, sport, művészet, kultúra mind e témakörhöz tartozik. Értéktáblázatok (l. 35. és 36. o.). A tankönyvi előszóban a civilizáció, kultúra, humanitás, európaiság fogalmai már kezdetben segítenek a tájékozódásban. Az igazságosság, a tolerancia fogalmai, a hazaszeretetre nevelés is megjelennek a szövegben, az ábrázolásokon és a feladatokban egyaránt. Van például táblázat a magyar jogrendszerről (20. o.), az állam szerepéről, a szuverenitás meglétéről vagy hiányáról stb. (17. o.). Nem szerepelnek viszont a társadalomismereti követelményrendszerben megfogalmazott olyan részek, amelyek e logikusan felépített kötetbe szervesen nem illeszthetőek. (Menetrend olvasása, csekkek, utalványok kitöltése, banki átutalások okítása stb. Ez nem középiskolai feladat.)
12
A történelem faggatása Az Erkölcsi alapismeretek című kötet az ún. „örök értékek” bemutatását és közvetítését tűzte ki célul. Az emberi civilizáció, kultúra, bölcselet, művészet „maradandó” alkotásai által történő értékekre nevelés hatékonyságát jelentősen megtörné a napi politika szintjén változó államigazgatási intézmények vagy az önkormányzati tevékenységek taglalása. A „naponta” módosuló jogszabályokról nem is beszélve. Az általános részekre – mint államformák, alkotmány, jog, nemzetközi kapcsolatok – e kötet is utal, sőt feladatokat is ajánl e témakörben. A szerző mindvégig figyelembe veszi, hogy az információszerzésnek nem az ő tankönyve az egyedüli lehetséges forrása. Így olyan fejlesztő feladatok is helyet kaptak a kötetben, amelyekhez máshol kell információt beszerezni. Például irodalom: regények, elbeszélések (Kleist: Kohlhaas Mihály és Csehov: Fájdalom című írásának összevetése, 102. o.), filmek, görög mitológia, művészet, sport, híradások stb. Természetesen nem közölheti e kis kötet a hivatkozott bibliai helyeket, drámákat, verseket sem. A 136. oldal két fotója az Európai Unió központját és az ENSZ székházát ábrázolja. Kapcsolódó feladatok: „történetiségükben mutassák be e két intézmény működését!” Minden utalás részletes leírása többszörösére növelné a kötet terjedelmét. A tanulók nemcsak új ismeretekkel találkoznak, hanem a korábban, tíz év során elsajátított tudáselemek szisztematizált formában történő megjelenítésével is. Alapvető célunk, hogy integrációs tudományi szinten segítsük a „társadalomismeret”, „emberismeret” megnevezést is viselő témakör iránti érdeklődés felkeltését. Természetesen tárgyi tudásra e helyen is szükség van. A hivatalos tanügyi irányítók által is sokszor emlegetett nézet, hogy tényismeret helyett gondolkodni tanítsunk, problémamegoldásra neveljünk, az önálló értékítélet kialakításának képességét fejlesszük a tanulókban – szép elvek. Ugyanakkor a sokak számára leginkább olyannak látszó szakterület, amely csak az összefüggéseket keresi, a filozófia sem létezik a tények beható ismerete nélkül. Összefüggéseket csak akkor kereshetünk, ha ismerjük azokat a tájékozódási pontokat, eseményeket, korábbi gondolati teljesítményeket, amelyek között nemcsak kapcsolatot vélünk felfedezni, hanem a ténylegesen is meglévő öszszetartozást „fedezzük” fel. Gondolkodásról, gondolatról gondolati tartalom nélkül nem beszélhetünk. A bölcsesség szeretete magában foglalja, hogy az emberi szellem alkotásaival megismerkedjünk. – Letűnt korok eszméi, elvei segítséget, eligazítást adhatnak-e korunk problémáinak megítélésében, erkölcsi döntéseink megítélésében? – Igen. Közéletünk szereplői nap mint nap aktualizálják évezredek bölcseletét. Szemléletes ábrán mutattam be, miként vélekedett Platón a filozófusokról (l. 56. o.). Ez alapján mindenki eldöntheti, hogy a mai Magyarországon önmagukat „filozófus” címkével ellátók mennyiben felelnek meg a platóni kritériumoknak, s mennyiben nem. Más. Mandeville: A méhek meséje. A rossz erkölcsi tulajdonságok hozzájárulnak a gazdaság fejlődéséhez, tehát – fogalmazza meg meghökkentő következtetését – a bűnök gazdasági vonatkozásban értékek. „Államukban virult az élet, / naggyá tette – a bűn s a vétek!” Etikájának központi gondolata, hogy a magánbűnök eredményezik a közjót. „Íme, bűn minden oldalon, / de az egész – paradicsom”. A bűnök hasznosabbnak bizonyulnak gazdasági tekintetben az erényeknél. A gazdasági hasznosság előbbre való az erkölcsi jóra való törekvésnél. A holland származású 13
PoLíSz angliai orvos-bölcselő fejtegetéséhez kapcsolódó kérdések: „Mi a véleménye a korrupcióról? Történhet-e hasznos cél érdekében?” (79. o.) A „Korunk kérdései” fejezet globalizációról szóló részében a pénz szerepéről szóló idézetek aktualitása (l. 134.o): „Ördögbe is! Lábad, kezed Tiéd, a fejed s alfeled! De amit frissen élvezek, Nem éppúgy az enyém lehet? Hat csődört ha vehetnék én, Nem enyém minden erejük? Huszonnégy láb mind az enyém. És büszkén vágtatok velük.” (Goethe: Faust) „Arany? rőtlángú kincs? – Ó, istenek, Imám komoly: gyökeret, tiszta Ég! Ennyi aranytól hó a szén, szép a rút, Bűn jog, jó rossz, vén ifju, gyáva hős lesz. Minek, minek ez, istenek?! Hisz ez Papot s hívőt elcsal oltárotoktól, S még ép fej alól kirántja a párnát! E sárga bitang Hitet köt és old, megáldja az átkost, Leprást imádtat, tolvajoknak állást S derékgörnyesztő rangot szerez a Szenátorok padján; a kiaszott, Nyűtt özvegyet ez újra férjhez adja, S kitől a gennyes kórház is okádna, Balzsamával április hajnalává Fűszerezi a nőt. Jöjj, átkozott érc, Emberiség közös rimája, ki A nemzeteket egymásra uszítod, Tedd tisztedet.” (Shakespeare: Athéni Timon. IV. felvonás 3. szín) No és József Attila: Két hexameter. (l. 38. o.) Mindenki dilemmája, döntésszituációja. – Milyen pedagógusra van szükség e tárgy oktatásához? – Hiteles személyiségre, a szó és a tett egységét megvalósító nevelőre. A tananyag átadásának módját illetően a pedagógiai szakirodalom bővelkedik tanácsokban. „A középszerű tanító elmondja. A jó tanító elmagyarázza. A kiváló tanító bemutatja. A kiemelkedő tanító gondolkodásra ösztönöz.” (William Arthur Ward) A filozófia és etika „tanítójának”, pedagógusának – akármilyen fokon is okítja tárgyát – mindegyik minősítést fel kell vállalnia, hogy munkája eredményes legyen. 14
A történelem faggatása – Az elmondottak alapján, Ön sikeres, elismert ember. – Magyarországi mértékkel mindenképpen. Mindazt megkaptam, amit általában egy értékválasztás, nem érdekválasztás szerint élő, hazájáért, Magyarországért, népéért, a magyarságért tevékenykedő alkotó általában megkapott. Például Hamvas Bélát, jeles XX. századi bölcselőnket „Lukács elvtárs” (ez volt a komisszár kötelező megszólítása) útmutatása alapján 1948-ban „mellőzték”, 1968-ban bekövetkezett haláláig az „elhallgattatás”, „belső száműzetés” volt osztályrésze. Ki olvas ma Lukácsot, ki beszél ma Lukácsról? Hamvassal más a helyzet! Engem közel 20 évvel ezelőtt fosztottak meg hivatásom, a tanítás gyakorlásától. Kik? Ugyanazok. Mindig, mindenhol, mindenkor ugyanazok. Lukács iskolásai és óvodásai. Akiknek köszönhetően a filozófia ma is szitokszó lett. Munkálkodásomat folytattam. A mindenkori diákokkal, érdeklődőkkel való személyes kapcsolattól eltiltottak, a teljes körű szilenciumra ítélésem mégsem sikeredett. Ma már bizonyítottan több százezer olvasóhoz jutottak el az általam közvetített gondolatok, szellemi értékek. 2009-ben a fent bemutatott tananyagaim minőségéért megkaptam életem első, s mindmáig egyetlen hivatalos elismerését, az Érdemes Tankönyvszerző díjat. Engedje meg, hogy idézzek a díjátadón elhangzott laudatióból: „Tudomásunk szerint ez Dörömbözi János első hivatalos díja. Azt nem állítjuk, hogy első és egyetlen elismerése: tőle tudjuk, hogy a legnagyobb örömmel az töltötte el, ha tanítványai igazolták törekvése helyességét. Mi e törekvés lényege? Babits fordításában: ››tudni és haladni előre!‹‹ Dante eredetijében: ››törekedni az erényre és a megismerésre‹‹. Savaria főiskoláján és az egyetemeken hallgatók tömegei jelentkeztek előadásaira, szemináriumaira, speciális kollégiumaira. Ameddig jelentkezhettek. A szóbeli ismeretátadást az idők folyamán egyre inkább kiegészítette – sőt helyettesítette – az írásos művek megszületésének segítése. Szakdolgozatok, PhD-munkák, doktori és habilitációs értekezések, magasan kvalifikált és rangsorolt személyiségek írásművei viselik magukon szerzőnk ››keze nyomát‹‹, stílusát, igényes gondolatfűzését, tárgyismeretét. Soha nem keresve a mindenkori hatalmasok kegyeit, Szókratészhez hasonlatosan, egyfajta belső meggyőződést követve végezte alkotó, értékteremtő s értékközvetítő tevékenységét. Talán éppen ebben keresendő, hogy elkerülték az évfordulók, mind egyéni, mind társadalmi (történelmi) tekintetben.” A méltatást megköszönő soraimból: E laudatio consolatio gyanánt is szolgált. Az „érdemes volt?” kérdését számtalan alkotó feszegette pályafutása végéhez közeledve. Én – bár életem akméján túljutottam – e kérdéssel nem foglalkoztam. Annál inkább inspirál ma is Schopenhauer egyik kedvenc, az antik világból eredeztethető örökbecsű bölcsessége: „nehéz a tétlenségben nyugalmat találni”. E helyt elsősorban Seneca gondolatai jutnak eszembe: „az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti” (A bölcs állhatatosságáról). A „szabadság az, ha lelkünket fölébe emeljük a bántalmaknak”. Az antik bölcselővel vallom: „Az összes ember közül egyedül azok nyugodtak, akik a bölcsességgel foglalkoznak, egyedül ezek élnek: nemcsak a saját 15
PoLíSz életidejüket óvják nagyszerűen, hanem a magukét meg is toldják minden korokéval, mintegy birtokába kerülve mindannak is, ami hosszú évekkel ezelőtt történt. Ha nem vagyunk teljesen hálátlanok irántuk, a szent tanoknak ama megalkotói a mi érdekünkben születtek, számunkra készítették elő az életet. Más fáradalma révén hozzájutunk a sötétségből napvilágra hozott, csodálatosan szép dolgokhoz; egyetlen század sem tilos a számunkra, mindegyikbe bebocsátást nyerünk; ha lelki nagyságunkkal kedvünk támad túllépni az emberi gyengeség szűkös határain, hatalmas időbeli távolságot járhatunk be.” (Az élet rövidségéről. XIV. 1. Ford.: Bollók János.) A bölcsnek évszázadok, évezredek szolgálnak, megismerheti az emberiség addig felhalmozott szellemi értékeit és azok létrehozóit. Megadatott, hogy szinte egész életemben – noha nem irigylésre méltó körülmények között – a bölcselettel foglalkozhattam, civilizációval, kultúrával. Tanulmányozhattam, írásban és szóban továbbhagyományozhattam. Ami viszont saját hazámban mind a mai napig nem adatott meg, az a költővel szólva a következő: „Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre.” Kérem, idézzék fel Arany János Epilogus című versének egészét, s vegyék még mellé Babits Mihály Ősz és tavasz között című költeményét! – Írásait a megfogalmazás természetes eleganciája, nyitottság és elfogulatlanság, a megértés és a megértetés természetes igénye jellemzi. Minden sora igazolja, hogy a legbonyolultabb témáról is lehet érthetően írni, s azt is bizonyítja, hogy a filozófia nem néhány kiválasztott kiváltsága, hanem sokak közös szellemi kincse. Beszélgetésünk befejezésekor mit emelne ki a ma olvasójának? – Az új kiadásban lehetőségem nyílt egy rövid „Előszó” beillesztésére, amelyben a humanizmus, humanitas jelentőségére irányítottam a figyelmet. Ennek zárásából idézek egy rövid részletet. „A 2. századi római alkotó, Gellius a következőképpen fogalmazta meg a humanitás fogalmát. ››Mindazok, akik latinul éspedig helyesen beszéltek, a humanitast nem úgy akarták érteni, amint közönségesen gondolják, tudniillik a görög philanthrópia (emberszeretet) értelmében, vagyis, hogy valami előzékenységgel vegyült jóakaratot jelent minden ember iránt, hanem körülbelül azt jelölték vele, amit a görögök paideiának (nevelés), mi pedig a tudományokban és művészetekben való nevelésnek és tanításnak mondunk. Akik ezekre teljes mértékben vágyódnak és törekszenek, azok humanissimusok leginkább. A tudományra való törekvés és igyekezet ugyanis az összes élőlények közül egyedül az embernek van megadva, s ezért mondják humanitasnak.‹‹ (Noctes Atticae – Attikai éjszakák 13, 17.) A magyar költő, Babits Mihály Humanizmus és korunk (1937) c. írásában arról értekezett, hogy a humanisták megismerik egymást szellemük belső latinságáról. Nem a görög vagy latin nyelv grammatikai ismerete, hanem az annak talaján kibontakozott szellemiség birtoklása teszi az embert humanistává. A görög–latin közös kultúra adja az európai kultúra egységét, a humanista konzervatív: ragaszkodik az átöröklött szellemi kincsekhez. ››Nagyon téved az, aki a múlt eltüntetésével hiszi leginkább szolgálhatni a jövőt. Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, 16
A történelem faggatása annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.‹‹ ››A föld, a tornyok, a házak védőre találnak. De ki védi meg az Ember kincsét, az Ember lelkét, a kultúrát, amit pár évezred nagyszerű munkájával fölhalmozott, kiépített magának?‹‹ – kiált Babits a világháború árnyékában, s kérdezhetjük ma is a kultúrák (civilizációk) önkényes lerombolásának korában. Ember, civilizáció, kultúra, történelem, Európa, humanitás, művelődés, művészet, bölcselet fogalmai alkotják e tankönyvhöz is a vezérfonalat. E bevezetőben sem feledkezhetünk meg a hazaszeretet kötelezettségéről. A hazaszeretet eszméje, a jelenért és jövőért való aggódás, a dicső múltra való hivatkozás fogalmazódik meg ragyogóan a görög (Hérodotosz, Thuküdidész történetei, Plutarkhosz életrajzai), a római (Cicero, Livius, Tacitus stb.) szerzők műveiben és a történelmi személyiségek tetteiben. Dante méltán híres Itália-himnusza (valójában vádbeszéde, kirohanása: az olasz eredetiben invettiva; Isteni Színjáték. Purgatórium, Óda Itáliához, VI.) éppúgy, mint a Petrarca alkotta Italia mia kezdetű canzone (CXXVIII. vers), a hazafias pátosz megnyilatkozása, a hazáért való aggódás lírai kiáltása. E tekintetben felsorolhatatlan bármely néphez, nemzethez tartozó szerzők és cselekvők száma, szerencsére igaz ez hazai, magyar vonatkozásban is. Szekszárd szülötte, Esztergom költője fent idézett írását egy 1937-ben Budapesten rendezett „a humanisztikus szellem feladatairól a mai lélek formálásában” témájú nemzetközi ankét kapcsán készítette. Gondolatait ekként zárta: ››Ezt mondtam volna el, mentül hangosabban, ha a humanista ankét szónokai között hivatva lettem volna szavamat fölemelni.‹‹ Babitshoz csatlakozva: én e kis kötetben foglaltakat és még sok minden mást mondanék el tanítványaimnak.”
Király Farkas
szét, nem össze mire összpontosít, mindegy: szíriusz, orion, egyéb a tárgya. kedves(?) emlékeit(?) óceán fogatlan kutyái hordják szanaszét. fejét lecsavarja, plázsra dobja magát. a szélcsendben felpörögnek a szélturbinák. part szakad sziklaágyától, felemelkedik. szemei magasból néznek körbe vagy gömbbe, fejetlen teste elernyed, tisztul bentről kifelé, bűz és bűzlő ereszkedik alá.
kövek a földből nőnek ki, törnek elő meg fel. kifordított fókák vonaglanak. vasfű szárai futják körbe, forrasztőfű ragaszt belőlük rácsokat. napkeleten pompás pávák kopaszodnak, tolluk vulkán torkába hull: tűzhányás, a föld gyomra rándul, megremeg. a hullámok hasadó atomra lelnek, felmutatják. ó! *
a hullámokon odébb ring a trágya. * 17
PoLíSz beértek a bohócfejek. füleikből lábak lógnak ki földre pottyanás után azokon forgolódnak, nyargalnak. fekete gömböcorruk füstölög, futófény mutat utat nekik… majd: tadammm! s csak a csótányok élik túl, azok közül is csupán a legalább nyolccsápúak. * egyenes az alagút. de fordul a szerelvény, a sziklába begördül. patakzik a sín, fekete a fényhiány. nehéz a víz, sejtek nem osztódnak többé. csónak billeg a felszín taván, nevetés gyűrűzik gyönyörűn körötte. ám a kőben a hang hulláma nem halad. nehéz a víz. három nap egy esztendő, egy élet. * végleges aszályosítás. kigazdálkodni nehéz: hiányzó adagok, teleportált porciók. visszanyerhetetlen víz, kiszárad a veszély is. nem párolog a homok, szemcséit szivattyúzzák a klepszidra felső szívébe: farkukba harapjanak a pergő percek. * 18
átöleli az űr. ahogy mindig is. ringatná, csillaggal játszatja, bolygókat rejt el. rejtjel visz üzenetet, háborítatlan. katlan fenekén kód fejlik, fejtődik. felhős éjszakák. nem látni, mint szilárdul gömbbé, köröskörré a sötét anyag, a mű. felhős éjszakák. nem látni többé. * elvonult a tűzeső. máshol oltja a perzselő jeget. van így. agancsot nevelnek a frissen vedlett fák. földre hajtják, szegezik előre. figyelik a láthatárt, ha felbukkanna. hátha. üres vértek zörögnek, vonulnak, csatát kereső páncélok. hiába. szárnyat bontanak az árnyak, az utolsó prédák: lesznek jelek az égen, olvas(hat)atlanok. * hangok vesznek el a hamuszférában, koppanások, hosszabb hörgések. csak az erősebb fotonállatok rágják ráérősen keresztül magukat a krémen. ülepedés nincs, a gravitáció szünetel. s pihen, pihenget az idő. * homok terjeng rég méretes kristályok helyén. pornál porabbá lesznek,
A történelem faggatása lapulóból emelkedő, szárnytalan szálló szemcsék.
terem a rozsda: vörös, barna. néhol zöld. szivárványos enyészet a szelek járása alatt.
elfogynak a poliéderek. el a gyönyörű lapok, élek. monotónia következik, múlandóságot méregető.
felhőkből tűzfények ívelnek, nem lobbantanak lángra venomot, vírust. csak a homályt döfik, csak a homályt szúrják. csak a homályt, mi mást.
lentről utaznak a lassan pusztító mérgek. lankadtan emelkednek, léhaságuk megfontolt?
*
nem, méreg nem mérlegel. törekszenek részei a réseken felfelé.
fogatlan tenger hordja szanaszét.
Turcsány Péter
Kánon-váltás és pedagógia (Csodaszarvas, magyar géniusz, merre jársz?) Az elnemzetlenített, a magyar és humán értékek iránt közönyössé tett magyar kulturális élet irdatlanul szürke zsákutcájából kell visszatérnünk a nemzet és humánum nyílt főútvonalára. Azon nemzetekkel kell egy sorba lépnünk, amelyek erről az útról szerencsés helyzetüknél fogva soha nem tértek le. Önazonosságukat évszázadok óta őrizték és saját nemzeti értékeiket az elsők között tartják számon. Kulturális önazonosságunk értékeinek oktatásban és nevelésben betöltött jelentőségével kapcsolatosan az általam képviselt Kráter Műhely Egyesület eddigi tevékenységét kívánom megmutatni, s ezzel a megújuló kulturális nemzeti együttműködés alapjaihoz hozzájárulni. Az 1940-es évek debreceni rektor-tanára, Hankiss János két kötettel reprezentálja a Kráter oktatással kapcsolatos kiadásainak sorát (Európa és a magyar irodalom, A magyar géniusz). Debreceni vonatkozásokban gazdag volt már kiadónk első megjelentetett kötete is, amely már 1990-ben Adj ideákat az időnek! címmel a híres cívisváros költő-tanárának, Gulyás Pálnak a nemzetközi hírű, emigráns Kerényi Károllyal folytatott levelezését tette közkinccsé. Az ugyancsak debreceni profeszszor, Rugonfalvi Kiss István A székely nemzet képe című – először 1939-ben kiadott – kötete az egyik legmostohább Kárpát-medencei nemzetrészünk történelmét foglalta össze, olvasóinkhoz csak hetven év elteltével tudtuk eljuttatni az újragondozott nagy monográfiát. Szintén 2009-ben adtuk ki gróf Teleki Pál miniszterelnök nemzetpolitikával foglalkozó munkatársának, Rónai Andrásnak a Fejezetek a poli19
PoLíSz
tikai földrajzból című kötetét. 2011-ben már a Magyar Történeti Társaság Teleki Pál előszavával megjelentetett Erdély tanulmánykötetét sikerült ismét díszkiadásban megjelentetnünk – Semjén Zsolt Miniszterelnök-helyettes Úr előszavával. Az ezer éves Magyarország történelmi földrajzának megismertetése szempontjából nagy jelentőségű volt Cholnoky Jenő A magyarság földrajza című, ma is aktuális ismereteket közlő, páratlan szaktudású munkájának újrakiadása is. Nemzetben gondolkodó könyvkiadásunk és tevékenységünk egészét jellemzi a Székely András Bertalan által szerkesztett, nemzetstratégiánk jövője szempontjából még ma is igen fontos Kárpát-medencei Keresztkötődések című kötet 2004-ben történt megjelentetése, amelyet öt korábbi konferenciánk anyagából állítottunk össze. Alapműnek tekinthető a kecskeméti tanárember, Ujlaky István másodszorra is kiadott Nemzettankönyv című munkája, amely a közép-európai nemzetállamok történetébe illeszti nemzetrészeink történetét éppúgy, mint az országunkban élő kisebbségekét. Ide sorolhatjuk az Nemzeti Alaptörvény szellemi előkészítésében úttörő szerepet játszó Dr. Varga Csaba professzor két alapművének kiadását is (Jogállami? Átmenetünk?, 2007 és Válaszúton – Húsz év múltán, 2011). Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Kráter Műhely Egyesület közművelődési és kiadáspolitikája kulturális területen megelőzte és megelőlegezte a „nemzeti ügyek kormányának” mai törekvéseit, s ezzel együtt a végre nyilvános megmérettetésre ajánlott Nemzeti Tantervet is. Irodalmi önbecsülésünk növelése érdekében jelentettük meg Wass Albert és Gyurkovics Tibor életművét, Németh László és Székely Mózes regényeit, az első világháborús áldozat, Gyóni Géza, majd az 1956-os mártír, Gérecz Attila máig leg20
A történelem faggatása teljesebb verseskötetét, s ugyancsak ebből a célból indítottuk el 2009-ben az Aranyrög Könyvtár című sorozatunkat, amellyel kilencven év magyar regényirodalmának szellemi rehabilitációját kezdeményeztük (Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Kosáryné Réz Lola, Gulácsy Irén, Berde Mária, a délvidéki irodalomszervező Szenteleky Kornél, valamint a nagyszerű csehszlovákiai-felvidéki korszak helyben alkotó magyar írói: Darkó István, Vécsey Zoltán, Szombathy Viktor és a kárpátaljai Tamás Mihály). A regény, mint műfaj, minden nemzet számára a polgári öntudat kibontakozásának reprezentációja, s egyben a társadalom lelki kifejeződése és szellemi horizontjának – a dráma mellett – egyik legmeghatározóbb műfaja. Olyan médium, amely – ahogy Csokonai Vitéz mondaná ma is – „polgárrá és magyarrá tesz bennünket”. 1988-ban indított PoLíSz (Politika–Líra–Széppróza) című keresztény és nemzeti szellemű folyóiratunk már maga is egyfajta kultúrtörténetet szimbolizál. Címadásunkat Bibó István közügyek iránt elkötelezett polisz-felfogása ihlette, még jóval az ún. rendszerváltást megelőző években. Kortárs irodalmárok és társadalomtudósok e helyt felsorolhatatlan listája tanúskodik a folyóirat rendkívüli kulturális műhelyjellegéről. 2006-tól 2010-ig mindennemű támogatástól elestünk (NKA, NCA), s csak a tavaly kapott miniszteri támogatás révén tudtunk hivatásunk betöltése érdekében ismét 10 számot megjelentetni. Idén újra biztosítottnak látjuk a lap jövőjét. Érdemes szóvá tennünk Egyesületünknek a gyerek és felnőtt olvasók által immár egyre elismertebbnek mondható törekvését a képes mesekönyvek megjelentetése terén. Magyar képzőművészek sora népművészeti szellemű grafikákkal népszerűsíti Wass Albert Tavak könyve és Erdők könyve című sorozatát, valamint a magyar és hun mondakör legszebb történeteit. Kovács Attila Zoltán és Barcsa Dániel Nevető Erdély című összeállítása 2006-ban a Budapesti Könyvfesztiválon Budai-díjat nyert, valamint 2008-ban, Bécsben, Erasmus Euromedia-kitüntetésben részesült. Tesszük mindezt tesszük olyan légkörben, ahol már-már az analfabetizmust népszerűsítik a kevés szövegű, de harsány és kommersz mesekönyvek, de a plázák gyermekkönyv-kínálatáról is csak lehangolóan lehet szólni. Olvasóink egyre csökkenő vásárlóerejével mégis versenyt fut könyvkiadásunk. Az elmúlt 7 év alatt közel negyven gyermekkönyvet adtunk ki! No és lehet-e beszélni arról, hogy milyen ma a költészet, a versek fogadtatása? Ha könyvkiadásunkra nézünk: a megsemmisítés szélén, parkolópályára állítva vesztegel ez a hajdan lélekmentő irodalmi műfaj! Itt-ott hallhatunk egy-egy nyelvrontásban jeleskedő poszt-divathullámról, az irodalmi berkek belső öntömjénezéséről, de valós kritikai világ, a kortárs költők valós értékelése híján értékmentő és értékmérő nyilvánosságról nem beszélhetünk. Tudományos és oktatási életünk anomáliái messzebbre mutatnak ezen a téren is. Az 1900-as évek elején Négyessy professzor olyan verstant tanított, amely a Nyugat költőit dajkálta. Juhász Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső hosszas viták során alakították ki saját verselési és poétikai nézeteiket, amely nem csak a 21
PoLíSz nemzeti hagyomány megismerését, de Európára nyitott látásmódot is jelentett a számukra. Jó 50 évre ez a magas fokú verselési tudatosság meghatározta költészetünk esztétikai beágyazottságát is. És ki tudja, milyen jelentősége és hatása volt Nagy László és Juhász Ferenc költői kibontakozására – és lehetne ma is költészetünk fiatal megújítóira – Vargyas Lajos 1950-es évekbeli verstani munkája: a Magyar vers – magyar nyelv. Ehhez a poétikai korszakfordítóvá vált tudományos munkához Kodály Zoltán a halálos ágyán is írt zenei kiegészítő jegyzeteket, s ezekkel együtt adta ki a Kráter 2000-ben. Lesz-e igény és érdeklődő vajon az új Nemzeti Alaptanterv hatályba léptetése után az ismételt kiadásra? S mit ád Isten? Magam, aki az 1980-as évek közepén még az MTA Verstani Kutatócsoportjában együtt dolgoztam Lengyel Balázzsal, Nemes Nagy Ágnessel, Elekfi Istvánnal, Széles Klárával, Pálfi Ágnessel, Szepes Erikával és Szerdahelyi Istvánnal, a ’90-es évek óta szomorúan tapasztalom, hogy az Irodalomtudományi Intézet Verstani Kutatócsoportja már nem is létezik. Mit várhatunk el akkor a verstan és poétika összefüggéseinek egyetemes tanítását illetően? Közel húsz éve a különböző magyar bölcsészkarok irodalmi tanszékein milyen verstani útmutatást kapnak a diákok – köztük talán a jövő költői – az egyetemi oktatóktól? Egyáltalában, a világörökség tiszteletére is számot tartó magyar verskultúra mivé züllik ebben a gazdátlan korszakban? Világszerte tudományos iskolák foglalkoztak és foglalkoznak a szabad vers, a metaforaalkotás verselési és poétikai értékeivel is. Mi hol tartunk ezen a téren? Lépést tudtunk-e tartani e folyamatokkal akár az utóbbi 70 évben? Nálunk most már nemcsak az avantgárd költői hagyaték irányában tapasztalható a szinte teljes körű amnézia, hanem az orosz, az olasz, az amerikai és a világlíra nagy alkotóinak egyetemi szintű feldolgozása is óriási hiányosságokat mutat. Vegyük már észre: verstan és poétika nélkül az élő költészet is halálra van ítélve. (Itt meg tudom említeni azt a magyar verstani, poétikai és stilisztikai hagyományt, amelyet Fónagy Iván, László Zsigmond, Kecskés András, Szuromi Tibor, Gáldi László még az elmúlt fél évszázadban is folytatni volt képes, és amelyet ma már – az ELTE BTK felkérésére, óraadóként – magam is tanítok.) De a felhalmozott ismeretek kánonba foglalása, alaptantervbe emelése óriási megkésettséget mutat! Egyesületünk 2010-ben a verselési-poétikai kérdések újbóli felvetése terén is vállalta az úttörő kezdeményező szerepét, mégpedig egy Kazinczy emlékére rendezett nagyszabású konferenciával, majd egy másik alkalommal a Guttenberg- és az e-galaxis kihívásaival is foglalkoztunk. Ezekkel a törekvéseinkkel – a keszthelyi, a marosvécsi és a tokaji Helikonok mellett egyfajta Pomázi Helikonként hívjuk össze az e kérdésekkel foglalkozó tudós- és írónemzedékek legjavát. 2008 februárjában, ugyanitt tartottunk életműösszegző Wass Albert-konferenciát. Előadóink voltak többek között Pomogáts Béla, Szőcs Géza, Kabdebó Lóránt, Szászfalvi László, id. Hegedűs Lóránt, Adamikné Jászó Anna, Jókai Anna és sokan mások. Az elhangzott előadások szerkesztett változatát „És lészen csillagfordulás…” címmel szintén önerőből adtuk ki.
22
A történelem faggatása A ’70-es évek elején − mondjuk ki, nagy reformátor-tudósunk, Karácsony Sándor társas lélektani pedagógiájának a magyar kultúrából való teljes száműzetésének korszakában − egy nagyszerű pedagógia kísérletnek is tanúi lehettünk. Ratkó József, Szentmihályi Szabó Péter, Czakó Gábor és más írók egy olyan olvasótábori módszert dolgoztak ki, amely képes volt élményközelbe, gyermekközelbe hozni nemcsak a magyar irodalom értékeit, de legfőképpen kultúránk társadalmi és etikai kérdéseit is! Ez a pedagógiai, közösségi tábormunka a Hazafias Népfront segítségével közel húsz éven át még erősödni és működni tudott, hogy aztán éppen a rendszerváltozás környékén veszítse el eredeti arculatát... Az alapítók közül Zombori Ottó csillagász és a hatvani Kocsis István könyvtáros a Garabonciás-mozgalom révén még fel tudta támasztani a ’90-es években a pedagógiai alapeszményt. De ezek a megújító szándékok már nem kaptak széles körű anyagi és erkölcsi támogatást. Ezen a téren egyesületünk mindmáig folytatja Ki népei vagytok? című tábormunkáját, amelyet kezdetektől a nemzetegyesítés szelleme hatott át. Főként határon túli és magyarországi gyermekek, fiatalok közös kulturális táboroztatása volt és maradt a célunk. 2009-ben a mezőségi Vicén a Csodaszarvas monda szellemében tartottunk egyhetes tábort szórványban élő gyermekek számára. 2010-ben pedig, a Nemzeti Civil Alap segítségével két történelmi régió, a Pilis és a Mezőség gimnazistáinak közös táborát hoztuk létre hasonló szellemben. A nemzeti alapokra történő visszahelyezkedés immár folyamatos együttműködést igényel az óvodák, iskolák, egyetemek tanerőitől, a könyv- és zeneműkiadók, könyvtára és múzeumok munkatársaitól, illetve az író- és művészvilág legjava alkotóitól! Ebben a munkában kell a magyar állam új tisztségviselőinek és a nemzeti alapok, közalapítványok munkatársi gárdájának az élen járniuk: műhelyek segítésével, szabadidős tevékenységek, sőt mozgalmak támogatásával, alaptantervek és életkorra szabott tudásszintek kialakításával, tudóscsoportok szellemi tőkéjének az oktatásba történő bevonásával. Mindenki: alkotó és intézmény, tanuló és tanár, tudós és tisztségviselő, államtitkár és miniszter valóban legyen „láncszem a sorban”, de végre a magyar nemzet kultúrájának élőláncát alkotva. Mielőtt bárki azt hihetné, hogy a Kráter Műhely Egyesület 20 éves tevékenységének összefoglalóját kívántam volna előadni, egyértelművé szeretném tenni, hogy munkánk egy 60–90, sőt kimutathatóan két-háromezer fős szellemi műhely törekvéseit jeleníti meg. Azt a mindennapokban kiküzdött „sikertörténetet”, amelyet – 2002 és 2010 között kifejezett ellenszélben – annak ellenére tudtunk elvégezni, hogy nemcsak támogatói megvonásokkal, de folyamatos rágalmazások és perek Szküllái és Kharübdiszei között tettük a dolgunkat. Elhivatottságunknak éltünk, és ezért kapcsolódtak hozzánk munkatársak, alkotók és olvasók. Ezért reménykedünk ma is egy kánonvisszametsző és kánonalakító pedagógiai program sikerében. Ügyünk még csak nem is olvasóink ügye, célunk egy megújulni akaró, értékeihez visszatérni vágyó nemzeti kultúra létfeltételeinek megteremtése. (Tervezet a Kráter Műhely Egyesület ünnepi közgyűlésére) 23
PoLíSz
Matyikó Sebestyén József
Az örökkévaló játékai titok-mély dobozban 6–van kavics Horváth János festőművésznek Mi van a rejtett mesében? A szó, az emlékek zárta űrben, tetők és rejtett temetők. Isten utcáin árnyék háztetők lesütött borítékja – az örökkévaló. Megőrzi messzi meséit temploma. Öreg fákon aszott-apácák, mi van ebben a rejtett mesében, a csillaggá álmodott messzi űrben, ebben a mély sivatagban, csillagos fű-koszorú csöndben s temető messzi dobozban – járda és járvány tilos, mély magosban, ahol az Isten is játékait őrzi, a messzi árnyék szemeit kivérzi,
ahol az Isten háromszögű s játszik, lábaim vaspántja az éggel parolázik… A templom is beázik, az éjszaka lesüti cserép-szempilláit és arcát. A tetőtlen mezőkön a mindenség temploma is fázik – kinyitja az Isten égi vitorláit, amikor az őszön halálos magosba csillagtalan éjjel néz a csillagokra…
Európa felé Nem menekülök, véghetetlen hazautazás. Várom a révészt, ahogy csörren az obulus. Ebben a pocsék égderűben a rejtő csillagokra látok, zöldsubás huszár vagy palástos király s az evangéliumi szamár. Valószínűtlen hírvivő: piros, fehér, zöld vászonra írt mező, viszi a vagon, a templomrom odább és a kápolnás hegy, meg a kerti fák. Ahogy a víz apad, egyre táguló szárazulatok, mennyből fakadtál, nincs országhatár…
24
A történelem faggatása
Oda-túlra
Keresztjét veti tovább
Holló László emlékének Lakásom titka a csönd-magány. Debrecenből Holló kincseit vonaton hoztam, mint akár Jan Matejkó ősöm azt a ládát bújdokolva határokon át, mibe rejtették imakönyveit. Debrecen, hová késve kerültem, de többet adott minden víziónál a Füreden nyugvó Kerekes Ferenc. Istennek hála kézen fogott: Dankó Imre és Ujváry Zoltán… Minden titkok csöndje a tavasz: Budai Ézsaiás és Hatvany, mint akár Holló mennyégbe rajzoltírt táviratai.
Imáit mind vele temették, a vak sötét, mintha derülne, és fénye márvány-mozdulatlan örökkévaló békességben.
Oltár előtt Valamikor, igen, akkor és ott ministránsruhában a lelkes tanítvány, ismerkedve homályból érkező jelekkel, én is nagyon át vagyok fagyva, mint az út porában heverő kövek.
Máig is figyel Az arc és a kifosztott falu, a tető cserép-szemein beázik, hírül adod a zuhanás csöndjét: és tovább rajzolod játékfiguráit: Isten hallgatását, az ég vitorláit.
Bencze Attila
Rózsa és kereszt 1 Kereszt élet és kereszt halál kereszttüzében keresztre száll intervallumnyi életed. És feloszlásokban mérgezett örökkévalóságban hiszel, s életed egy jelzáloghitel.
S én rózsával számban érkezek vágyaid küszöbén kopogva léten túli körbe lépni át. Tudatni, hogy ott is én leszek számodra mindig a zsolozsma, s szeretetem akasztom reád.
25
PoLíSz Keresztélet és kereszthalál töviseit utadba szórja a megváltásunk kapuinál egy vérpiros és tiszta rózsa. És e rózsa én vagyok neked, Váradon az angyali erőd, és hordva a büszkeségemet meghajlok egy rőt kereszt előtt. Kereszt az élet és a halál, keresztet hordunk, s viszünk sírba, s ajkaink pírját pár rózsaszál rideg tövise írja. Szívja. 2 Az első rózsát a szezon miatt kapjuk meg, mint egy földi éket. A második rózsa viszont riaszt: ok nélküli és nagyon tépett. A harmadik rózsát boldogságból emelik szívünk rejtekébe. De félünk a negyedik virágtól: betegségünknek mása, képe. Az ötödik rózsa (kicsit profán) olyan, mint az egzisztenciánk: szerződéskötés, ócska iromány, marketingünk és a médiánk. A hatodik rózsaszál az utunk: sínpár néhány jó barát között. Hetedikkel már vezetni tudunk, uralkodni emberek fölött. A nyolcadik rózsa maga a csend: imádkozó önmagunk vagyunk. A kilencnél már nem bírjuk tovább: inkább csendben összeroskadunk.
26
3 Kereszt az élet és a halál. Rózsa az élet és a fájdalom. Rózsa az élet és a halál, s kereszt nyugszik most a vállamon. 4 Az első kereszt a születésünk, a második, hogy felismerjük még, hová jöttünk, és a küldetésünk szélsőség-e vagy szellemiség. A harmadiktól boldogok vagyunk, hiszen az a szeretetkereszt. Negyediknél megtorpanva állunk, kérdve: Isten, miért tetted ezt? Az ötödik keresztünk nagy teher: szegénység és gazdagság maga. A hatodik kereszt a barátunk, életünknek legszebb csillaga. A hetedik keresztnél elvakul bennünk minden emberi jóság. A nyolcadik keresztnél földre hull az élet, és így lépünk tovább. A kilencedik keresztnél csendben csupán a végső szóra várunk, valahol a rózsák közt egy kertben, míg átvizsgálják számadásunk. 5 S én rózsával számban érkezek vágyaid küszöbén kopogva léten túli körbe lépni át. Tudatni, hogy ott is én leszek számodra mindig a zsolozsma, s szeretetem akasztom reád.
A történelem faggatása
EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA IX. RÉSZ Konrad Sutarski
A kis „felesleges” fontos nemzet nyomában Bevezető A ruszin nemzetiségi irodalom elemzése először is felveti a kérdést, hogy hol húzódnak ennek az irodalomnak a területi és időbeli határai, egyúttal pedig a ruszin nemzeti lét karakterének a mibenlétét is feszegeti. Ilyen talányokkal a Magyarországon élő más kisebbségi irodalmak esetében nem kellett szembesülni. Az önálló ruszin nemzetnek korábban azonban még a létét is megkérdőjelezték (és egyes helyeken néha manapság is így tesznek). Ezért az áttekintés elején ezt a kérdéskört vesszük szemügyre. A korai középkorban a keleti szláv törzsek által megszállt területeket nevezték Rusznak (magyarra leginkább Ruszországként lehetne fordítani). A kor legnagyobb államalakulatát, a Kijevi Nagyfejedelemséget másként Kijevi Rusznak is nevezték, végtelen földjeinek lakosait pedig a rusz (másképp ruszin) elnevezéssel illették. Anélkül, hogy a későbbi történelmi fejlemények részletezésébe bocsátkoznánk, elegendő legyen itt annyit megjegyezni, hogy a szóban forgó elnevezés az évszázadok során a nyugati területek irányában zsugorodni kezdett, és végül már csak a Kárpátok északkeleti vonulatának mindkét oldalán elhelyezkedő lakosság vonatkozásában maradt meg. A XIX. század derekától e nép szállásterületének tekintett, leszűkített vidékek jelenleg öt ország között oszlanak meg: A Kárpátok karéjának külső íve Lengyelország dél-keleti csücskét alkotja, illetve Ukrajna vele határos dél-nyugati peremvidékét képezi. A hegyvonulat belső lankáin Kelet-Szlovákia, az Ukrajnához tartozó Kárpátalja, Románia északnyugati határvidéke, illetve Magyarországon északkeleti szeglete osztozik. Az egykori hatalmas Rusz további területei nevet cseréltek: földjét és lakóit – különösen a XVII. századtól kezdve – Ukrajnának és ukránoknak kezdték hívni. Ez a megkülönböztetés nem csak területi jellegű. A másik fontos megkülönböztető jegy a ruszinok hite: többségükben görög katolikusnak vallják magukat a XVII. század dereka óta (szemben állva a keleti területeken elterjedt ortodoxiával). A harmadik különbség nyelvi jellegű: a nyugati szlávokkal (lengyelekkel, szlovákokkal) érintkező ruszinok nyelve sajátosan befogadta azok nyelvének egyes szavait, elemeit. A ruszin végeredményben önálló nyelvvé vált – különösen egységesítésének 1995-ben történt kodifikálása óta –, és átmenetet képez a nyugati és a keleti szláv nyelvek között. 27
PoLíSz Az áttekintésben bennünket itt érdeklő ruszin irodalom gyökerei történetileg Nagy-Magyarország területéhez, vagyis a Kárpátok vonulatának a Kárpát-medence felé eső nyúlványaihoz tartoznak. Ugyanakkor a magyarországi nemzetiségi ruszin kortárs irodalom a trianoni diktátum által megcsonkított Magyarországhoz kapcsolódik. A körkép két író – Hattinger-Klebasko Gábor és Kiss Judit – munkásságát mutatja be. Kezdetben leszögeztük az elvet, miszerint csak olyan szemelvényeket válogatunk, amelyeknek alkotói már legalább egy önálló kötetet megjelentettek. Tekintettel erre, nem tudtunk közreadni két másik ruszin költőnő műveiből, akik verseikkel (többek között) a „Ruszin Reneszánsz” (Budapest, 2008) – a világ minden táján élő ruszin költőkről körképet adó – antológiában is szerepeltek. Ennek okán legalább a nevük álljon itt: a beregszászi születésű Moriljak Valéria és a Tjacovoról (Técsőről) származó Ruszinka Mária ugyan a mai Magyarország határain kívül látta meg a napvilágot, de mindketten számos éve élnek Magyarországon. Szándékunkban állt továbbá a munkácsi születésű, Budapesten élő, nemrég elhunyt Stumf Benedek András verseit is elhelyezni válogatásunkban – ő szintén szerepelt az említett ruszin antológiában, és két önálló kötete is megjelent Magyarországon. Kiderült azonban, hogy ő csak szimpátiája révén vállalt közösséget a ruszinsággal, a származását tekintve azonban nem tekinthető ruszinnak. (Sutarski Szabolcs fordítása)
28
A történelem faggatása
Az uhro–rusz (magyar–ruszin) irodalom története Az 1989-es fordulat óta ruszin nemzeti újjászületés kezdődött mindazon országokban, ahol ruszinok élnek. Mindez magával hozta a nyelv kodifikálásának lehetőségét és egy új irányzatú irodalmi elit létrejöttét. A ruszinoknak saját irodalmi hagyományaik vannak, amelyek a XVIII. századig nyúlnak vissza. Függetlenül attól, hogy melyik nyelven írtak, az írók alkotásai a ruszin élet lényegét és népük szellemiségét testesítették meg. Az egyik legkedveltebb téma a Kárpátok hegyeinek fensége s szépsége iránti szeretet. Magukat a ruszinokat istenfélő, sztoikus népként festik le, kiknek látszólag az a sorsuk, hogy olyan természeti erők és kormányok irányítsák őket, amelyek fölött az egyénnek nem igen van hatalma. A magyar–ruszin (uhro–rusz) irodalmat történelmileg négy periódusra oszthatjuk. I. Az egyházi szláv periódust a munkácsi szerzetesház 1360-ban kezdődő működésétől számítjuk. Sajnos ebből az időszakból kevés munka maradt ránk. Jellemző a megmaradt irodalmi alkotásokra az erős egyházi hatás. A megőrzött munkák kézirat formájában ismertek. Ezek közé tartoznak: Szkotárszkoe evanhelije (Szkotarszki evangelium, 1588-ból), Dogmatika (1598-ból) és Szbornyik duchovnich i szvetszkich peszeny (Egyházi és világi dalok gyűjteménye). Ez utóbbi a moszkvai egyetem könyvtárában található. Ebben az időszakban lát napvilágot Joseph de Camillis püspök ruszinoknak szánt két könyve, melyek már nyomtatott formában jelennek meg. Ezek a Bukvar (ABC-s könyv, 1698) és a Katykizisz (Katekizmus, 1699). II. A latin periódust a XVII. század első felétől számítjuk a XIX. század első évtizedéig. Ehhez az időszakhoz olyan személyiségek nevei fűződnek, mint Bacsinszky András püspök és Bazilovits Joannicius író. Bacsinszky András (1732–1809) papi családban született. Szerteágazó kulturális és társadalmi tevékenységének horderejét kortársai is felismerik. A kor másik nagy egyénisége Bazilovits Joannicius, aki 1742ben született, ugyancsak Ungvár körzetében. Tanulmányainak végeztével Munkácsra költözik, ahol megírja fő művét, a Brevis notitia fundationis Theodori Koriathovits című könyvet – részben 1799-ben, részben pedig 1804-ben. III. A magyar periódus a XIX. század első évtizedétől 1848-ig tartott. Az e század eleji magyar nemzeti ébredés hozta magával a latin nyelv elhagyását Magyarországon, és így természetesen a „magyaroroszok”, azaz a ruszinok körében is. Ez nem csak az irodalomban volt tetten érhető, hanem a beszédben is. Divat lett a magyar nyelv ismerete. E korszak kiemelkedő személyiségei Vaszilij Dovhovics és Mihail Lucskaj. Vaszilij Dovhovics 1783-ban született egy mélyen vallásos családban. Versíráson kívül számos más műfajjal foglalkozott, így filozófiával, asztronómiával, bibliával és esztétikatudománnyal. Az ezekkel kapcsolatos művei mind magyar nyelven jelentek meg. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. 1849-ben halt meg. Mihail Lucskaj 1789-ben született. Ungváron lett pappá. Lucskajnak megadatik, ami az akkori magyarorosz földön keveseknek, hogy hosszabb időt tölthetett külföldön 29
PoLíSz (Itáliában). Első munkája a ruszin tájnyelv nyelvtanának elkészítése volt. Két kiemelkedő munka kerül még ki tollából, ezek már ruszin és latin nyelven. Az első a Cerkovnije beszidi na vszi roka poucsenyie naroda (Templomi beszédek az év minden vasárnapjára a nemzet tanítására. Budapest, 1831). A másik latin műve a Kárpáti ruszinok történelme (Carpatho-Ruthenorum), mely kézirat formájában maradt ránk. IV. A ruszin periódusban a XIX. század közepén a magyarorosz földön elkezdődik egyfajta nemzeti ébredés. Az irodalmárok a latin és a magyar nyelvet felváltják saját nyelvükre, a ruszinra. Ezt az időszakot olyan nevek fémjelzik, mint A. Duhnovics, A. Popovics, L Rakovszkij, L. Duliskovics, A. Dobrjanszkij-Szacsurov, A. Pavlovics, A. Kralickij, I. Szilvaj (Uriil Meteor), A. Mitrak (Materin), E. Fencik, J. Stavrovszkij, (Popradov) és E. Szabov. Alexander Duhnovics, a ruszin nemzeti ébredés atyja 1803-ban született a zempléni Topolán. Foglalkozását tekintve pap volt. 1850-ben létrehozta és vezetője lett a Ruszin Irodalmi Egyesületnek, és két irodalmi kötetet adott ki Pozdravlenie ruszinov (Üdvözlet a ruszinoknak) címmel. Elkészítette a ruszin nyelv nyelvtanát és a Nemzeti pedagógiát (Narodna pedagogia). Klasszikus művének számít Dobrogyitel perevisaet bohatstvo (A jótett többet ér a gazdagságnál) című drámai műve. Fontosabb munkái közé tartoznak még a Szokrascsennaja grammatika piszmennoho ruszkoho jazyka (Az írott ruszin nyelv nyelvtana), valamint az Istinnaja isztorija karpato-ruszov (Kárpátoroszok igaz történelme). Mint költő megírja a ruszinok himnuszát: „Kárpátalji ruszin népem, / Elég volt az álomból”, melyet megzenésítettek. Adolf Dobrjanszkyj-Szacsurov 1817-ben született a zempléni Rudlev községben. Magas állami tisztségeket tölt be, parlamenti képviselő, Ferenc József reprezentánsa a világosi fegyverletételnél. Mint magyarorosz képviselő szorgalmazza a bécsi parlamentnél, hogy állítsanak emlékművet a magyarországi ruszinoknak. Élharcosa Podkarpatszka Rusz önállóságának. Egészen fantasztikus irodalmi munkássága során mindvégig kitartóan szolgálta kicsiny ruszin nemzetét. 1902-ben hunyt el Innsbruckban. A ránk maradt 22 műve egyaránt foglalkozik politikával, szépirodalommal és vallással. Alexander Pavlovics, Magyarország népszerű költője és népdalgyűjtője, A. Duhnovics barátja 1819-ben született. Teológiai végzettségét Tarnovban szerezte. A halál 1901-ben éri utol. Műveit anyanyelvén, sárosi lemk dialektusban írja meg. A Voszpominaja (Emlékiratok) címűt I. V. néven jelentette meg 1888-ban. Iván Szilvaj (1838–1904) a Bereg megyei Szuszkovon született, papi családban. Budapesten és Ungváron szerezte meg teológiai műveltségét. Költő és prózaíró. Elbeszélései eltérnek a hűen ábrázolt karakterektől, hamisítatlan a humora. Alexander Mitrak, Materin álnéven publikál. Gyönyörű karcolatok, novellák szerzőjeként jelent meg Putyevie vpecsatlenyija na Verhovinye (Egy verhovinai út benyomásai) című munkájában, majd 1881-ben – fő műveként – elkészítette a ruszin–magyar szótárat Ungváron. Ezeken kívül írt még számos kiváló verset is. Jevgenyij Fencik (1844–1903) a Bereg megyei Martinkán született. Főleg regényíró (V otcsizne bez otecsesztva – A hazában haza nélkül), de költő is. Julij Sztavrovszkij (álnevén Popradov) az elbeszélés műfajának mestere. Evmenyij Szabov lelkész. Nevéhez fűződik a Ruszkaja grammatika i csitanka (Ruszin nyelvtan és olvasás, 1890) és a Biblija dlja naroda (Biblia a nemzet számára). Ahogy azt láthatjuk, a XX. század elejéig minden korszaknak meg volt a maga irodalmi nagysága. Ma sincs ez másképpen, hiszen a ruszinok által lakott szomszédos országokban, a tengeren túl és persze Magyarországon is él a ruszin nyelv és irodalom. 30
A történelem faggatása
Mai magyarországi ruszin irodalom Az 1994-ben a Magyar Művelődési Intézetben megrendezett „Ruszin irodalom a XX. század végén” című konferencián a következők hangzottak el (Kormos Sándor után, rövidítve). „Magyarországi ruszin irodalomról beszélni igen nehéz és egyben könnyű feladat. Nehéz azért, mert a Magyarországi Ruszinok Szervezete (MARUSZE) megalakulása előtt nemhogy ruszin irodalomról, de még ruszin nemzetiségről sem lehetett szó, hiszen a kommunista diktatúra korszakában Magyarországon a ruszinokat mint etnikai kisebbséget nem ismerték el. Viszonylag könnyű ismertetni a hazai ruszin irodalmat azért, mert jelenleg csupán egyetlen szerző ír ruszinul, a trilingvista költő és műfordító, Hattinger-Klebasko Gábor.” Magyarországon főleg az északkeleti megyék helységeiben élnek ruszinok, főleg kis községekben. Mivel a múlt rendszerben a magyar kormányzat a ruszinokat a hazai szlováksághoz sorolta, nem lehetett sem saját szervezetük, sem pedig iskolahálózatuk. Ezért a ruszin szülők gyermekei csupán szlovák vagy magyar iskolában tanulhattak. Mivel ruszin óvodák, iskolák nem voltak, nem alakulhatott ki sem ruszin értelmiségi réteg, sem pedig ruszin irodalom. Sőt a ruszin irodalmat értő olvasóközösség sem. Ez az oka annak, hogy jelenleg a magyarországi ruszinoknak csak egyetlenegy költője van, aki hihetetlen erőfeszítések árán próbálja leküzdeni azokat az akadályokat és ellentmondásokat, melyeket költői pályája elé gördített a történelem. Van-e a hazai ruszinoknak anyaországuk? Ha lenne, Kárpátalja lenne az, ahol jelenleg kb. 900 000 ruszin él. Ez a terület csaknem ezer évig Magyarország része volt. Az első világháború után Csehszlovákiához, a második világháború után pedig a Szovjetunióhoz tartozott. Ez a felsorolás bizonyítja, hogy Kárpátalja soha nem tartozott Ukrajnához, mégis a felbomlott Szovjetuniónak ez az utódállama görcsösen ragaszkodik ehhez a területhez a mai napig, ugyanakkor az itt élő ruszinoknak, magyaroknak, németeknek és egyéb kisebbségeknek nem biztosítja az alapvető nemzetiségi jogokat sem. Erről tanúskodik az 1990. évi kárpátaljai referendum, melynek alkalmából a hétféle nemzetiségű lakosság 78 százaléka Kárpátalja autonómiáját követelte, de az ukrán kormány e jogos követelést visszautasította. Nem véletlen tehát, hogy ezek után külföldön alakult meg Kárpátalja, azaz Ruténia illegális kormánya. Most, hogy a rendszerváltás után a magyar kormányzat elismeri a hazai ruszin kisebbséget, már csak az egységes ruszin irodalmi nyelv megteremtése volt a feltétele annak, hogy bevezessék az óvodai és általános iskolai ruszin nyelvű oktatást. Azóta megvalósult a ruszin nyelv kodifikálása is. 1995. január 27-én Pozsonyban, a ruszin kisebbségek világkonferenciáján ünnepélyesen kihirdették az egységes ruszin nyelv kodifikálását, ahol többek között jelen voltak az amerikai, kanadai, lengyelországi, magyarországi, kis-jugoszláviai és kárpátaljai ruszinok képviselői is. Az egységes ruszin irodalmi nyelv létrehozása után el kell ismerni, hogy a ruszin nyelv nem ukrán nyelvjárás, hanem ugyanolyan önálló szláv nyelv, mint a többi. A ruszinok ha31
PoLíSz sonlóan nehéz utat jártak be az elmúlt ezer év alatt mint a szlovákok, akik ezért is nagy szimpátiával figyelik a ruszinok mai nemzeti mozgalmát. Hattinger-Klebasko Gábor az ellentmondások költője, aki beleszületett egy olyan közép-kelet-európai káoszba, amelyre kiélezett történelmi, politikai, társadalmi, gazdasági, nemzetiségi és etnikai ellentmondások a jellemzőek. A nemzetiségéhez, anyanyelvéhez és családjához szigorúan ragaszkodó költő gyakorta vergődik a polgári kötelesség és a költői szabadság mágneses erőterének két ellentétes pólusa között. Belső lelki harcaiban azonban egyre inkább a keresztény etika normái érvényesülnek. A költő és polgár látja a keresztény egyház erkölcsi hanyatlását is, ezért az ő ideálja sem a kétszínű, képmutató vallásosság, hanem az igazhitűek következetesen keresztény etikája. Figyelemre méltó továbbá a mai hazai ruszin költészet női képviselője, Kiss Judit (1967–) munkássága is, akinek első önálló ruszin verseskötete 1997-ben jelent meg. (Feldolgozta: HKG)
Hattinger-Klebasko Gábor
Zsibbadt rajongás Hiszek a méhedben, amelyben fogantam, hogy tovább élsz majd bennem.
És hiszek a méhedben, mely tőlem fogant meg, hogy a megfogantban tovább élek.
A zsibbadt rajongásban, talán így leszek majd, ami nem vagyok, ami nem lehetek, s aminek álmodom magam.
32
A történelem faggatása
Magadnak-magadtól Ha megtalál a szürke, fagytalan tél, Lángoló csöndben érintesz szívem rejtekén. Én mégis maradnék inkább álomváram romjai között! De nincs lazítás, nincs ki feloldja a görcsöt, Mert az agy örökkön szellemre vadászik, Messzire szállt, elröpült a legkisebb madár is.
Egyenesen hulló langyos téli eső A csöndes levegő oly szürke és esendő. Ilyenkor föllázad a szellem és meginog az agy, Majd hosszú ideig zsibbad, s kikapcsolva marad. S e némán vívott harcban elbukott a seregem, Hát ajándékba magadnak – magadtól, fogadj el engem.
Adjátok nekem az ünnepeim Nincs nekem ünnepem, hát figyelek a szóra, De lennie kell lassan, mert közel az óra. Érzed már melegét az idei nyárnak? Bár november van, látod, jó csillagok járnak. Ugye nem csorbult ki ősi kardunk éle? Lázasan készülünk, egy jobb nyarat remélve. Mert lopják a földünket kormányunk szavára, Oly olcsó ez a föld, nincs is neki ára. Mi itt csak kapálunk, aratni más arat, Nem jut nekünk e földből egy darab. Ha búsulsz magyar, veled a ruszin, látod, ott távol, az már egy új rózsaszín. Adjátok nekem az ünnepeim vissza! Ők az ország keresztje és hossza.
Beszélgetés önmagammal 40 körül Sokszor elnézem a kezeimet, amint éppen tesznek-vesznek, mutogatnak. Érdekes különbözőségük, bár tükörképe egyik a másikának, és mégsem egyformán használom őket. Olyanok, mint két beszélgető, ahol az egyik mindig hallgatással kezdi el a beszélgetést, azaz, hogy nálam a balkéz az, amelyik passzívabb. A jobb kezem aktivitásával képviseli az igazságot, mire a bal mindig lehetetlennek nevezi azt. Olyan 33
PoLíSz ez, mint a házasság, ami csak egy nagyon gyenge utánzata egy igazi kapcsolatnak. A jobb úgy érzi, ő igazán fontos mint az igazság közvetítője, a bal erre kontráz, neki a szava az igazságot mutatja fel. Nehéz a bírói szerep! Mint amikor bőrig ázom egy nyári záporban, ami jól esik, ha azt én akarom, nem az eső. Miért van az, hogy ritkán akarunk egyet én és az eső, a bal és a jobb kezem? Mondhatják rám: „érzelgős fickó”, bár én már eddigi életemen át megszoktam az érzelmeimet, és – mert konzervatív is vagyok – gondolom, sok bosszúságot okoztam másoknak vele, amit persze idővel sokszor, sokan a szememre is vetettek, és ma már azt is tudom, hogy miért… Mert ritkán találták vonzónak, ahogy elmerültem bennük. Így merülök el a kezeimben is. Azt hiszem, hogy meg kellene, hogy haljak, hogy meg ne változzak!
Belzebub a kor szelleme Elbeszélő költemény Mily gonoszság tette veled, Hogy a házasság sem szent neked, Félek e változástól nagyon, Segít e még a lelki vagyon?
Így szól büszkén, forgó szemekkel: – Van helyzet, mit nem rontottunk el? Számoljatok csak be ördögök, Hisz tudjátok, szívesen ölök!
Áldatlan utadat remélem, Hogy gyorsan megszakad, elérem, Mert tudom, hogy még érdekel A Korszelleme, hogy vérez el.
Nagy jutalom az ára annak, Ha kezembe embert adatnak, Ki szegény, gazdag, öreg, ifjú, Jámbor, bűnös, már nem hithű.
Hisz a föld csak vele van tele, Hatalmas szózat: megénekelve. Hívd Ördögnek, Sátánnak ő jön, Ő a Korszelleme a földön. Jézusnak imája szól érted, Jóleső neki a megtérted, Öröm ez kimondhatatlanul, Az ember az angyaltól tanul. * De nézd az ördögi parlament, Belzebub elnököl, az eszement. Felül ő egy nagy kénkőre, Még mielőtt valaki ránőne.
34
* Süketít a zaj, kiabálás, Izgalom és felugrálás, Belzebub szava bizalom, Lassú az ördögi nyugalom. – Lépj elő Erkölcstelenség, Vihar közeleg nem ellenség, Számot adj, s működésedet, Vagy mondd ki követelésedet. – Én az erkölcstelenség Démona A szépség s művészet fonata Által készítem járszalagom, S követik mesteri csomagom.
A történelem faggatása Virágzik a szabad szerelem, A fél világ van tele velem, Látjátok, ezt oly módon teszem, Hogy rajtam van selyem köpenyem.
Örökkön való örökséget, Alkohollal teli kegyelmet, És céltalan beteljesedést Nyújtok, s majd elkeseredést.
Már csak az erkölcs és az ösztön Közé kell csapnom, de rögtön. Támadjon oly zavar a földön, Hogy az erkölcs is megtörjön.
Büszke vagyok a tébolydákra, Kurvákra, s részeg anyákra. Én országokat teszek tönkre, Rolót húzok szép jövőkre.
Ah, látom Belzebub a szemed, Hunyorgó bár, de tetszem neked, A nagydíj csak az enyém lehet, Nincs ördög, ki nálam jobb lehet.
Asszonyokat teszek korccsá, Nemzeteket állatiassá, S ígérem az öngyilkosok Száma nő, bár bűnük nem sok.
* – Remélem a célod eléred, Mert még e díj, nem járhat neked, Míg család van és lesz a földön, A titkukat rombold örökkön. Halljam, ahogy sír Isten s a Föld, Az embert ki pártos, mind leöld, És ha jót is akarsz még nekem, Kérd, hogy akaratom meg legyen!
– Nagy dolog ez Alkohol Démon, Majd itt ülhetsz a jobbomon, Mert bélyeged az emberen van, Ábrázata lemoshatatlan. De van még dolgod a vízzel, Csak annyit hagyj meg, hogy ezzel, Alkoholt készítsenek el, S a világuralom ünnepel. *
Jöhet a következő démon, Csüngjön szavamon és ajkamon. Neki van esélye a díjra? Maga van, nem számíthat másra.
És megjelenik a harmadik, Ő a Hazugság Démona itt, Ki ép oly jól magyaráz, Mint az Isten Fia, ki felráz.
– Ismersz, most, híres ördög vagyok, Az ember hiszi, hogy mit adok Unaloműző, hát szenvednek, Míg a szemek ki nem düllednek.
Pletyka, gonosz beszéd atyja ő Sátán engedi, hát nagyra nő. Jól magyarázza a bibliát, S míg van miből, az Ember Fiát.
Bár küzdenek ellenem sokan, De virágként hullnak le holtan, Hisz nekem nem okoznak gondot, Megtalálom mindet, most és ott.
– Nálam az asszony csalja a férjét, Barát kívánja barát nejét, És még azt is létre hoztam, Hogy hazudnak a templomokban.
35
PoLíSz És képmutatást szent helyeken, Hazug népeket rendszereken, Utánzatot égi országról, Itt e földön meg van szagról.
(De jaj e hangok nem fülükben, Hanem keményen az ölükben Ül, mint tüzes reszkető láz, S e beszéd kedvesen megaláz.)
Nem lesz doktor, tanult ember, Ki mindenekből kiismer, Csak egy csöppnyi igazságot És nincs ki lássa a valóságot.
Válasszatok, mit akartok, Nincs kiút, ha ez bálványotok. Vagy választhattok Bibliát, Belőle az Istennek Fiát.
De Belzebub csak ennyit szól: – Elég e gyenge csalfaságból! Terveitek sorra megdőlnek Embert nem elég sűrűn ölnek.
Ki igazi, korok szelleme, Ő Sátánnak is a félelme, Istenünk felé a vallomás, Életünkben végállomás.
Hát hozzátok elő a katlant, S lássátok a felfoghatatlant, Mert nagyzást keverek butasággal, Babonát felvilágosodással,
Budaörs, 2009. január eleje
Divatot keverek erkölccsel, Világbékét öldökléssel, S íme dőzsölést extázissal, Kegyetlent, humanitással. * Sátáni e patika tartalma, Sátáni e katlan alakja, Szürkén vörös köd, ez új szellem, Új alak, változó: Korszellem. Ki hiszi és dörzsöli kezét, Hogy a világ elveszti eszét, De feledkezik szent dologról, Az őt eltipró Jézusról. Mert van ki látja e praktikát, Ő az ember, ki félti fiát, És kire rákopog két férfi, – Magatok válasszátok ki, *
36
A történelem faggatása
Kiss Judit
Nem tudom… Nem tudom, ki voltam, Nem tudom, ki vagyok, Nem tudom, ki leszek. CSAK Tudom, hogy voltam, Tudom, hogy vagyok, Tudom, hogy leszek. (Most még senki, de majd valaki?!)
Keresztek Megszülettem. De nem ott éltem, ahol szerettem. Hordom a keresztem. Nem ott tanultam, ahol szerettem. Hordom a keresztem. Dolgoznom kellett, nem ahol szerettem. Hordom a keresztem. Férjhez mentem, akkor nem ahhoz, akit szerettem. Hordom a keresztem. Túl sok kereszt nyomja a vállam, megölik a lelkem, s ezt nem szeretem. A síromba is elviszem e súlyos keresztem?
37
PoLíSz
Reménysugár Az élet napos oldala számomra mit is mutatna? Ha a poros cipőm a megkezdett utat nem járhatja, ezt az oldalát felhő takarja?
A kibukkanó meleg reménysugarat elkapva tollat ragadok, ruszin érzéseimből rímeket faragok. Hattinger-Klebasko Gábor fordításai
A magyarországi ruszin szerzők életrajzai Hattinger-Klebasko Gábor (Komlóska, 1958– ) költő, prózaíró, műfordító, ruszin nemzetiségi politikus. Szlovák és magyar nyelvű iskolait Sátoraljaújhelyen és Budapesten végezte. 1991-ben megalakította az első magyarországi ruszin civil szervezetet, a Magyarországi Ruszinok Szervezetét (MARUSZE), és ennek elnöke; 2004-ig tagja a Ruszin Világtanácsnak, ezen belül 1995–1997 között a Világtanács alelnöke. Alapítója és felelős szerkesztője az 1993-ban elindított Ruszinszkyj Zsyvot című havilapnak, mely később kéthetente jelent meg 2002-ig. 1996-ban egyik alapítója a Magyarországi Ruszin Tudományos Intézetnek, azóta az irodalmi szekció vezetője. Az 1999-ben először megalakított Országos Ruszin Kisebbségi Önkormányzat elnöke, 2003-ig. 1998 óta a Magyar Rádió Ruszin Nyelvű műsorának felelős szerkesztője, 2003-ban megkapta a Rádió Nívódíjét. 2011-ben újjászervezte az időközben megszüntetett Magyarországi Ruszinok Szervezetét, melynek ismét elnökévé választották. Verseit először szlovák nyelven írta és publikálta. 1993-ban megjelent első, háromnyelvű (többek között ruszin) verseskötete, a Nem tudtam, majd a következő évben (csak ruszinul) a Zakazana zwizda (Tiltott csillag). Az 1995-ben kiadott Slyzy i more (Könny és tenger) című verseskötet bemutatójának dátuma, október 30. a Ruszin Költészet Napja lett. További könyvei közül a legfontosabbak: Atsej Boh, atsej Tslovek (Talán Isten, talán Ember, 2002), A bánat is az élet része, (magyarul írott versei, 2008) és az Összes–Sytky válogatott verseit, balladáit és prózai műveit tartalmazó kötet (2008). Kiss Judit (Sárospatak, 1967– ), költő, újságíró, ruszin nemzetiségi aktivista. Szlovák tanítási nyelvű iskolákba járt Sátoraljaújhelyen és Budapesten, ahol érettségizett. 1995–1999 között a Ruszin Élet szerkesztője, majd 1997-től főszerkesztője; 1999–2005 között az Országos Ruszin Hírlap felelős szerkesztője, riportere. 1997–2005 a Magyar Rádió ruszin műsorának szerkesztője, műsorvezetője és riportere. 1998–2010 között Budapesten önkormányzati képviselő ruszin kerületi önkormányzatoknál, ezen belül a XIII. kerületi Ruszin Kisebbségi Önkormányzat elnöke. 1999–2007 között a Fővárosi Ruszin Kisebbségi Önkormányzat elnöke. Két verseskötete jelent meg: Zvuk dusi (A lélek hangja, 1997) és Kadi ste? (Hol vagytok?, 1999).
38
A történelem faggatása
XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE IV. Lukáts János
Testvérünk, Julianus (Kodolányi János: Julianus barát) Táj, nyelv és lélek egybefonódásának regénye? A legtörténelmietlenebb magyar történelmi regény? Fejlődésregény, amelyben a fejlődés célja inkább a lélek megerősítése, mintsem az értelem megvilágítása? Nyolc évszázadon, búvópatakként végighúzódó nemzeti példázat, amely értelmét sohasem veszíti, időszerűségét mindvégig megőrzi? Idegen számára megérthetetlen és megfejthetetlen küldetéstudat, abszurditásba torkolló, megszervezetlen és megszervezhetetlen, kudarcból kudarcba bukdácsoló vállalkozás, amelyet a magyar utókor mégis a nagy hitek és nagy győzelmek aranyködével von be? Vajon mi a „Julianus-titok” életképességének, sőt örökéletűségének magyarázata, van-e helye a magyar történelem tudatformáló tevékenységében, lehet-e helye az európai irodalomtörténetben? Milyen várakozással veszi kézbe, és milyen érzéssel teszi le kezéből a magyar olvasó, és milyennel egy érdeklődő – idegen nyelvű és tudatú – kortárs? A dél-dunántúli, a baranyai táj egyszerre jelent kibocsátó fészket Kodolányi János és a könyvbeni főhős, Farkas fia Györk, vagyis hát: Julianus barát részére. A Zengő hegy alja, a Mecsek, Pécsvárad, Pécs – így tágulnak a táj, az életkezdés és az ismeretszerzés körei az eszmélő gyermek számára. A névtelen szülőfalu, a természeti gazdagságában tündöklő környezet a nyiladozó értel-
mű fiúnak újdonságot és világépítő elemeket kínál, amelyek egyszerre lendítik tovább és csábítják helyben maradásra. A középkori magyar falu különös alakulat: egyrészt a szorító szegénység, a kultúra- és civilizációnélküliség helyszíne, másrészt viszont lakói mintha tudatában volnának a feudális hierarchiának, amelyben várjobbágy, köznemes, udvari méltóság, legfölül pedig a király foglal helyet. Az egyház a világiakéhoz hasonló hierarchiát alakított ki, de ez mintha „könnyebben megmászható” volna. Tudják ők a hit és a néphit értékeit és különbségeit, a kettő egymás mellett élésének kényes egyensúlyát és átjáróit, de tudják a babona üldözendőségét, amelyet – persze, csak módjával – üldöznek is. Farkas, az apa, a pécsváradi klastrom vadásza, aki fiából is a keze munkája után élő, erős és határozott férfit akar faragni. Ha netán pap lesz, nem bánja, ez mégis a kiemelkedés útja, de azt semmiképpen sem nézi jó szemmel, hogy a fiú föl-fölkeresi Majs apót, a hegyekben élő, kiöregedett táltost, és ámulva hallgatja az öreg meséit Fehérlófiáról, az ősmagyarokról, a pogány előidőkről. A pogánykodástól és a férfiatlan álmodozástól egyaránt félti a gyereket. A klastromba – tanulni – elengedi, bár sejti, talán sohasem tér vissza a fiú. Györk (ekkor még Györk!) nemcsak családjától és falujától válik meg nehezen, tudja, 39
PoLíSz a gyermeki szerelmet kínáló, „vadgalambként turbékoló” Cseperkéről is le kell mondania, miközben maga is érzi, távozásával „ki is növi” a helyben maradók kínálta boldogságot. Élete ettől kezdve az egymásba fonódó, egymást hol segítő, hol késleltető események és hatások sorozata-párhuzama. A pécsváradi klastromban pogány-magyar neve a latin Julianus szerzetesi névre változik. Írás-olvasással, latin nyelvvel, teológiával és a kolostori élet napi tennivalóival ismerkedik. Az istenhit, a mindennapok vallásossága a maga középkori teljességében bontakozik ki körülötte és benne, egyszerre jelent mindez féken tartó köteléket és állandó mentőövet a test és a lélek kísértéseiben, megpróbáltatásaiban. A klastrom perjele jó szemű, öreg pap, fölismeri, hogy a fiú nagyobb feladatra rendeltetett, talán nem is az ész és az engedelmesség fogja kiemelni társai közül, hanem valami más: az akarat, az elhivatottság alaktalan érzése. De bármi legyen is Julianusból (aki ekkor tízes éveinek közepét még alig lépte túl), tanulnia kell, forognia a világban. Ez pedig azt jelenti: Fehérvárra küldik, nagyobb városba, nagyobb klastromba, elmélyültebb tanulmányokra. Pécsvárad és Fehérvár között az 1200as években kalandos volt az út, veszedelmes az utazás. Az idősebb Georgius fráter kíséri Julianust jövendő kolostorába-iskolájába. Ez az örökösen zsörtölődő, gyűlölködő, német eredetét dédelgető, falánk és gyengéd szívű barát viszszataszító, ám tanulságos élményekkel és véleményekkel ismerteti meg a fiatal papnövendéket. A pécsi klastromban Julianus zabolátlan, részeg tivornyának lesz akaratlan szem- és fültanúja, amit pedig addig elképzelni se tudott volna. 40
Georgius, aki maga is alaposan kivette részét a mulatozásból, dühödten ostorozza az egyház züllöttségét, kapzsiságát, mindezt azonban nagyrészt a pogányságukat még mindig őrző magyarok bűnéül rója föl. A reménybeli papnövendéket különös kaland éri Pécsről Fehérvár felé utaztukban: rablók ejtik zsákmányul kocsijukat, Georgiust megkötözve az útszélen hagyják, Julianust pedig vendégfogolyként rejtekhelyükre, a dunai szigetre hurcolják. Julianust itt valamiféle pogány-magyar „betyár-demokrácia” veszi körül. Filetlen Pál kényszer szülte rablóvezér, afféle magyar Robin Hood, aki keresztény ugyan, de egyházellenes, a királyt tiszteli, de a királyné megöletését nem bánja. Az erélytelen II. Endre király, a sajátjainak kedvező Gertrudis és a nemzetét védő, de gyilkosságba hajszolt Bánk bán évtizede ez, a nemzeti, a hatalmi, a vallási és a gazdasági elégedetlenség kora, a felizzó szenvedélyek és félelmek ideje. De még inkább a reménytelenségé, a fogyó magyarságé, az országot elözönlő német, olasz, muzulmán és izmaelita kalmárkodásé. A szigeten Julianus színpompás, egyben félelmes képet nyer az álarcos busókról, a pogány néphit és szokásvilág kései képviselőiről. (Szereplésüket a Baranyában otthonos Kodolányi bizonyára hiteles források alapján helyezi a ma elfogadottnál jóval korábbi időkre.) Julianus életében csupán néhány hónapos kitérőt jelent a dunai kaland, valós veszedelmek helyett inkább olyan ellentmondásokkal, indulatokkal ismerkedik meg, amelyekről korábban fogalma se volt. Fehérváron még akár szökött zsiványnak is néznék, ha Georgius nem „igazolná”, idővel azonban megtalálja helyét új társai és tanulmányai között.
A történelem faggatása Hogy a híradás az elszakadt és Keletre visszavándorolt magyarságról nem pusztán „a pogány vének szóbeszéde”, ekkor tudatosodik Julianusban. A mendemondát és igaz ismereteket egymásra halmozó leírásokban viszonylag pontos helymegjelölést sikerül kihámoznia Magna Hungáriáról, sőt Ottó fráterben szellemi (esetleg még úti-)társat is talál, aki Julianushoz hasonlóan évek óta építgeti egy keleti utazás tervét. Julianus társakra lel, erkölcsben és szellemiekben igényesekre, kiemelkedni és tanulni vágyókra. És olyanokra, akik kiemelkedés után (vagy helyett?) visszahullanak a mindennapok vonzalmai közé, földet művelnek, asszonyt ölelnek. Szó sincs tehát elbukásról, bűnben tántorgásról, „mindössze” a keserves lemondást utasítják el maguktól. Julianus rémülten érzi saját magán is a gonosz és az „árnyaltan vonzó” kísértés erejét, roppant testi energiát és lelki erőt mozgósít tudatos elutasítására, legyőzésére. Várja Bononia, azaz Bologna, a korai reneszánsz Itália, a jelenlét és részvétel a világ szellemi érverésében, a tudományok és művészetek szabadságában. Megérinti és megigézi őt is az, ami annyi kortársat és utódot Magyarországról és Közép-Európából: a találkozás a „művelt Nyugattal”. Látókörének szélesítése, antik és modern, latin és olasz szerzők és nyelvek megismerése – mindez persze hasznára van Julianusnak. Még inkább a kapcsolatok, amelyekre szert tesz, és amelyek őt is járatosabbá teszik a világ dolgaiban. Az egyház megújítását célzó erőfeszítések, a mosolygó szolgálat ferences, és a tudatos fegyelem dominikánus szemlélete, az új szerzetesrend szervezésének lehetősége magával ragadja. Egy új Magyarország hitét, reményét hozzák haza magukkal a fráterek
Európából. Kevésbé a lehetőségét – az elajándékozott királyi birtokok, az elkótyavetyélt ország kevés mozgásteret ad akár az államszervezet reformtörekvéseinek, akár az új szellemi mozgalmak terjedésének. És Julianusban is ott motoszkál a kérdés, a kétség: ha figyelmét a keleten rekedtek felé akarja fordítani, meddig célszerű nyugaton töltekeznie az amúgy igen hasznos tudnivalókkal? Hogy mindez szükséges, és hogy lelki erejét nem kezdte ki a kétkedés, erről utolsó bononiai napján győződik meg, amikor látomása támad: a Boldogaszszony megerősíti hitében, hogy nincs egyedül, és hogy erőfeszítése nem lesz hiábavaló. A fráterek tanulmányaik nyomán bölcsebbek lettek, éveik száma szerint megférfiasodtak, hazaindulnak, fölszerelkezve tervekkel, tenni akarással, eltelve a szándékkal, hogy segítsenek a királynak, az egyháznak. Hány magyar történet kezdődött (vagy éppen végződött) így a következő századokban – Julianus és társai ennek a keserű tanulságnak is mintapéldái. A rendtársak egy része kereken a szemükbe mondja: nem örvendenek a megokosodott, önhitt, mindenbe beleszólni akarók visszatértén – ők legalább őszinték. A király udvarnagyjai az ország nyereségének nevezik a „kiművelt emberfőket”, de hatalmat, jogkört nem adnak nekik – ők politikusok voltak-maradtak a javából. Politikusok – nem államférfiak; máról holnapra gondolkodnak és taktikáznak, napi szövetségeket kötnek, percnyi érdekek után rohannak. Új szerzet lehet, új klastrom lehet, mindez persze Isten dicsőségére, de pénz nélkül, és lehetőleg jó messze a fővárostól. A láng így is lobog Julianusban és társaiban, a klastrom így is fölépül, aztán lassan a többi is megvalósul. 41
PoLíSz De mintha a királyi udvarban is új szelek fújnának… Új államigazgatási rend, már majdnem európai, 31 törvénycikkelyre osztva, a pergamentekercs alján – az ügy komolysága és a királyi jó szándék jeléül – hatalmas aranybulla függ. Udvari méltóságok, köznemesek, barátok, várjobbágyok egy pillanatra föllélegeznek, mintha véget érne egy nehéz, keserű időszak, az ellentétek szabdalta, az idegenek szipolyozta, „a szent rokonvérben feresztő visszavonás” Magyarországának ideje. Aztán hamarosan (a kihirdetés másnapján!) kiderül, hogy a napi gyakorlatban az Aranybulla ugyanúgy papírrongy, mint a többi törvény, hogy a jó szándék önmagában mit sem ér. Mindez természetesen 1222-ben. Julianus a domonkosok szerzetesrendjének Magyarországra hozatalával és eszméik elterjesztésével akarja viszszaállítani az egyház megrendült tekintélyét, megőrizni értékeit. Olyan írástudók (értsd: korai humán értelmiségiek) egységbe szervezésével, akik egyszerre képesek Európa, a hit és a magyarság értékeit hitelesen képviselni. És persze Magna Hungária, ez él benne mindenekelőtt, közeli és távoli célként. A király (az öregedő, a lélekben már megroppant II. Endre) alig figyel a barát szavára, a klastromalapításra ígér ugyan támogatást, de már vége is a kihallgatásnak. A domonkosok térítenek, elviszik a kereszténységet a pogányok közé, a hit kegyelmét a csak éppen megkereszteltek közé. A kunok ilyenek: zabolátlan, pusztai nomádok, mint a magyarok voltak egykor Etelközben, Levédiában. Mit keresek itt? – döbben rá Julianus, de aztán az engedelmesség lehűti háborgását. Ha az elveszett magyarok közé nem mehet, talán ezekből a keményfejű, lobbanékony népekből lehet valamiféle 42
utánpótlás a fogyatkozó magyarság számára. Julianus hiszi mindezt, mert hinni akarja, a kunok földjén azért a vértanúság tudata mindennapos érzés a barátok között. (Kodolányi jól érzékelhető minőségi különbséget tesz a magyarok keresztény hite és pogány hagyománytisztelete, valamint a kunok formális kereszténysége és pogány gondolkodásmódja között. Alapvető különbség ez, amelynek eltűntetéséhez évszázadok kellenek!) Az engedelmességben, a fegyelmezett lemondásban azonban már nehezen elviselhető tényező, hogy Ottó fráter mégis kapott engedélyt és támogatást a királytól, és elindult Magna Hungáriába. Ő kapott, nem Julianus, ő érheti el és szólíthatja meg az idegenben maradtakat, nem Julianus. A barátban azonban minden keserűség ellenére (mert van ám benne!) a józan ész munkál: a király (immár a fiatal: Béla, e néven a negyedik) megértette az ügy fontosságát, talán a vállalkozás nagyszerűségét is. Ha Ottó, hát Ottó, ő az idősebb, ő már korábban tanulmányozta és hirdette a „magyeriek” meglétét. Julianus csak ifjabb testvér volt Ottó mellett, Julianus legföljebb az időben bizakodhat. Az időben? Amely egyre lehangolóbb híreket hoz a keresztes háborúk sikertelenségéről, és egyre rémületesebb híreket a mongol–tatár hadi gépezet terjeszkedéséről? Julianus a latin és görög után olaszul tanul, ez a kereskedők és hajósok nyelve a Mediterráneumban. Kunul tanul, ez a pusztai népek között ismert és elfogadott összekötő nyelv. Besenyőül tanul, elemeit talán föllelheti a távoli magyarok nyelvében is, ha eljut hozzájuk. Aztán arabul tanul, Kis-Ázsiából arabok rajzottak ki „az égig érő hegyek” (az
A történelem faggatása Urál) felé, ők adtak hírt Magna Hungáriáról már évszázadokkal ezelőtt. Nem fölösleges-e mindez a mérhetetlen előkészület, hiszen ki tudja, hogy egyáltalán elindulhat-e egyszer, s ha igen, mikor? Keresztény asszonyt szöktet mohamedán háremből keresztény kolostorba, arabot térít keresztény hitre (vagy arra felé!), Istennek tetsző s egy domonkos szerzetestől elvárható tettek ezek. És mégis, ekkor megérkezik a hír: hazafelé tart Ottó fráter, aki elérte a magyarokat, beszélt velük. Siker? Inkább bizonyosság. A végsőkig elgyengülve érkezik vissza a klastromba Ottó, néhány mondatnál többet nem képes kinyögni, szinte Julianus karjai között hal meg – mintegy testi-lelki, fizikai kapcsolat létesül a távoli földrészeket bejárt, idősebb, elgyötört testű barát és tettre kész, ifjabb társa között. De fogalmazhatunk úgy is: immár „nincs mód nem menni, ahová te küldtél!”, minden tevékenység egyszeriben mellékessé válik, megérett az idő Julianus küldetésének teljesítésére. A lapszámokat tekintve a regény aranymetszési pontján tartunk. Az ifjú király államférfi, nemcsak politikus. Kényszer és bölcs megfontolás egyaránt vezeti, amikor megbízást ad Julianusnak. Megbízást, kíséretet, pénzt – mindazt tehát, amit király nyújthat egy több ezer mérföldes útra. Miközben nyilván Béla is tudja, a kíséret a birodalom határán visszafordul, a pénz (bármennyi is) egy napon elfogy, vagy egy rablótámadás következtében elenyészik. A többit, a hitet és az elszántságot Julianusra bízza. Nem tehet mást. Nem tehet mást? A régi iratok szerint „menenek kuetec hezzaiuk”, mármint a magyar királytól a magyeri törzsekhez. Bonfini följegyezte: Mátyás király is küldött követeket az Urál-vidékére, hasonló céllal,
mint IV. Béla. Hogy mit jelentett a „követség” évszázadokkal korábban és évszázadokkal későbben, nem tudjuk, talán csak az utazás célját jelölte. Julianus küldetésében nem szerepel a „követség” szó, útközben a kísérők vissza-fordultak, a pénz elfogyott, Julianus és társai csak Istenben és a maguk erejében bízhattak. Azért persze ez sem kevés! Kalmárnak öltözött a négy barát, a barátcsuha – úgymond – provokáló és feltűnő lett volna (pedig az országok legtöbbje, amelyen keresztül kellett haladniuk, kereszténynek nevezte magát). A valódi kalmárok – örmények, görögök – azonnal megszimatolták, hogy álkalmárokkal van dolguk: megfenyegetik, kizsebelik őket, aztán a szemükbe vigyorognak. Amerika fölfedezése, a tatár és a török hódítás előtt vagyunk – a karavánutak viszonylag zavartalanul működtek kelet felé. Persze főként kereskedőknek, meg akik fegyveres kísérettel utaztak. Julianus és társai (négyen indultak útnak) mindennek híjával voltak, ők különben is hamarosan észak felé fordultak, az ismert karavánutak helyett a sivatagon kellett keresztülvergődniük. A testi-lelki megpróbáltatások sorát szenvedték végig: az éghajlat zordságát csak növelte a helyben lakó népek bizalmatlansága, hónapszámra nem kaptak szállást, nyomorult vermekben húzták meg magukat, könyöradományra szorulva. Kirabolták, megalázták őket, még rabszolgának sem adhatták el magukat – nem kellettek senkinek. (Kettejük árán a másik kettő lovat-szamarat vesz, hogy továbbutazzon – gondolták.) Nagyobb baj volt ennél, hogy a remény kezdett töredezni egyik-másik fráterban, már nem hittek Magna Hungária létében, a választott utat elhibázottnak tartották, Julianus fanatikus bizakodását egyre ne43
PoLíSz hezebben viselték. A barát maga is belátta, négyen túlságosan sokan vannak, az élelem kevés, a lerongyolódott idegenek látványa csak gyanakvást kelt. Lelkében leginkább összetört társát hazaküldte, de – hogy képes legyen az embert próbáló utat visszafelé is megtenni – legerősebb társát küldte vele. Maga pedig a hűséges, ám gyenge Gerhardussal indult tovább. A második tél aztán Gerhardust is elvitte, ott temette el Julianus a burtász– baskir puszta valamelyik szegletében, már nem messze a céltól, amelyet elérni akartak. S amelyben igazából egyedül csak ő hitt. Az újraéledő remény képeivel zárul Julianus barát rettentő kálváriája, amely az Urál hegység lábánál ér véget. A környéken lakó törzsek ismerik a magyerieket, akik innen már alig egy kőhajításnyira laknak. Julianus megismerkedik egy magyeri asszonnyal, aki a városba jött férjhez, szavát is érti, nehezen, de mindketten törekednek a másik megértésére. Aztán a barát elindul a szelíd domboldalak, tölgy- és nyírfaerdők közé, amely egészen olyan, mint a dunántúli, a baranyai dombok és erdők, és ahol a pusztai emberek szíves szóval, hangos „Hahó! Hej!” kiáltással fogadják. 1938 szeptemberében fejezte be Kodolányi János Julianus barát históriájának megírását. A XIII. századra végveszélybe sodródott Magyarország sorsát három regényben dolgozta fel, a korszakot megalapozó, a legszélesebb társadalmi, szellemi körképet a legkorábban játszódó, de utoljára megírt Julianus barátban rajzolta meg. Julianus története hiteles korabeli iratok alapján rekonstruálható, Kodolányit azonban nem csak a történelmi hitel megteremtése, illetve Julianus többé-kevésbé 44
pontos megformálásának a célja vezette. Az országvesztésnek, a magyarság pusztulásának és úttévesztésének riasztó tüneteit találja meg és mutatja föl a XIII. században, amelyek olyan ijesztő hasonlósággal ismétlődnek meg a XVI., majd a XX. században is, és amelynek réme mintha állandósulni látszanék az ország fölött. A pusztító világháború előérzete fordította Kodolányi (és a felelősen gondolkodók) figyelmét a hasonló katasztrófával fenyegető történelmi korszakok jelenségei és tanulságai felé. Kodolányi maga aligha ringatott illúziókat a korabeli magyar és külföldi országvezetők képességeiről és tisztességéről, olvasói számára sem kívánt Julianus alakjában valami oktalan reménykeltést sugallni. Józan ésszel sem IV. Béla, sem Kodolányi János, sem fráter Julianus, de még Hunyadi Mátyás sem gondolhatott arra, hogy a nyelvi, szellemi romlatlanság állapotában megmaradva, a magyarság százezrei az Urál-hegység észak-nyugati dombvidékéről, egyetlen domonkosrendi barát egyetlen szavára, mindenüket hátrahagyva, fölfegyverzetten és föltarisznyázva kocsira ülnek, és elindulnak a Kárpát-medence felé. Akár a Nagy Rusz országain át, akár a burtász– baskir sivatagon, a „Meoti kis tengeren” és a Fekete-tengeren keresztül, s végül megérkeznek, boldogan és tettre készen az immár egyetlen, közös hazába; megkeresztelkednek, a németeket, olaszokat, kunokat, mohamedánokat, izmaelitákat a külső sötétségre zavarják, maguk pedig megteremtik a boldog és erős, harmincmilliós Magyarországot. Nem, ilyet senki nem gondolt az elmúlt nyolcszáz év során! Valami mást (bár nem egészen mást) azonban igen! Hogy a bajok megtermik a maguk nagy hiteit, nagy reményeit, Julianusaikat, IV. Béláikat.
A történelem faggatása
WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXVI. RÉSZ Turcsány Péter
Az élet(mű)rajzíró töprengései (Részlet a Wass Albert a boldog szomorú ember II. című készülő kötetből) „Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól, s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész, s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell.” Wass Albert: Csaba Wass Albert, noha kifejezetten vallomásos alkatú író, munkáiban – mint annyi más elődje – tudatosan zavarja össze a személyes életrajzára utaló eseményeket. Nem is tehetne másként, hiszen egyrészről egyik legismertebb, közbecsülésnek örvendő családja (családjai) életét és tagjainak motivációs indítékait tárja fel folyamatosan, másrészt személyiségének önvédelme is bizonyos életmozzanatok és titkolt személyi kapcsolatok „összekuszálására” készteti az írót. Ehhez hozzátehetjük: éppen búvópatakként fel-feltörő személyes érintettsége indokolja, hogy egy-egy életére jellemző időszakasz megjelenítését több művében is bemutatja. A Csaba Füleki Ferkójának áttételesebb életrajzi leírásai és a Titokzatos őzbak önboncoló vallomásossága után majd csak élete egy későbbi szakaszában, a Kard és kasza második részében fogja ugyancsak gyermekkora, fiatalsága és házassága emlékeit az olvasó elé tárni. Három különböző eljárással sokszor ugyanarról az időről. Három különböző intenció és prózaírói cél ugyanazon tematikák kibontásában. Olykor az őt és életét interjúin keresztül megismerők előtt is megdöbbentő Wass Albertnél a vele kortárs személyek bátor és leplezetlen megnevezése, máskor pedig egyértelműen eltér akár a közismert életrajzi eseményektől is. Hogy mást ne említsünk: például a Csabában „eltemeti édesapját”. Vagy A Funtineli boszorkányban saját érzelmi tapasztalatait vetíti a századforduló romantikusan kapitalizációellenes attitűdjébe. Előfordul, hogy a mű szimbolikus jelentésvilága tolja el a valóságban lezajló cselekményt egy fiktívebb életrajz közelébe, ahogy ez megtörténik az Ember az országút 45
PoLíSz szélén befejező részében. Itt a saját nagyapja haláláról szóló szimbolikus elmélkedést a szimbolikus temetési jelenettel együtt a regény főhősére adaptálja. Ha kronológiai személyességet keresünk, több különös időzavarra bukkanhatunk. Például a Kard és kasza úgymond Miklósa – köztudottan hasonmás alak – háromévi gazdasági iskoláját Bukarestben végzi el, amelyet, ismervén az író nyugat-európai iskoláztatását, mi csak egy évben tarthatunk valósnak, s azt is a katonaságnál töltötte el! Feltehető, az ilyen eltolódásoknak nem a titkolózás az oka, hanem a nagyregény leegyszerűsítő dramaturgiája. Ugyanígy érdekes megfigyelni, hogy a Kard és kasza Miklósától a bécsi döntés napjaiban Nyugat-Európába utazik felesége, noha a valóság az, hogy Siemers Éva a nehéz körülmények között is vállalta a vasasszentgothárdi gazdálkodás nyűgeit. Folytathatnánk a sort, amely arra ösztönöz minket, hogy az életrajzi pontosságúnak tűnő regényrészletek alkotói indítékait tovább kutassuk. A regények olykor mélyebb motivációt mutatnak, mint maga a valóság! Ellenérzések, mentalitáskülönbségek, máshol a pszichés önvád „rémálmai” (lét-rémálmai) törnek utat maguknak a szüzsében. Bizony, az ilyen helyeket külön-külön kell az elemzőnek föltárnia, az életrajzírónak a művekben kimutatnia. A fentiekre jellemző példa Wass Albertnek az ukrán fronton való fogságba esése, amelyről visszaemlékezéseiben is szót ejt. Ugyanakkor szintén a Kard és kasza Miklósa ebben a történelmi tényeket megidéző szüzsé-pillanatban kilép a történésből, teljesen leválik az író életéről, olyannyira, hogy ’56-ban nevesített barátai társaságában tűnik fel Kolozsvárott, ahol elítélik és megölik… Az írói fantázia mintegy innen is feltámasztja őt, hogy késő éveit a Vasasszentgothárd melletti Feketalakon látóemberként, táltosként élhesse meg. Íme, a tiszta példa a vágyálom és a fantázia regénybe vetítéséhez, amely természetesen kimutatja, hogy az Amerikában élő író az erdélyi helyszínen mintegy fiktivizáltan alkotja meg hasonmás-személyiségét. Azt is hangsúlyoznunk kell – mint már említettem –, hogy több, már egyszer megírt életjelenetet vagy életszakaszt és ezek pszichés motivációit az író – különböző narrációs eljárásokkal – ismételten papírra veti. Szinte tobzódik gyermekkori visszaemlékezéseiben a Voltam című tervezett és befejezetlen kötetében, majd ugyanebben háborús és amerikai élményeire is néhol évődő, néhol tréfás, néhol teljes mélységükben feltáró írásokat tesz közzé. Életrajzát számos könyvében feldolgozza, de nem mindig tetten érhetően. Ahogy azt egy korábbi fejezetben jeleztem,* már első regénye, a Farkasverem is saját szerelmi csalódásának kifejeződése, egy kezdetben szerelmi négyszög keretén belül. Művei az alkotói intenció szempontjából különböző irányultságúak, saját emlékezési mechanizmusával szemben is különböző elvárással születtek. A Farkasverem egy osztály és egy korszak soha vissza nem térő realitásába ágyazza saját életindulását. A Csaba a kisebbségi létezés nemzedéki kulcsregénye (az egymást váltó nemzedékek kiegyensúlyozott bemutatása mellett), de kulcsregény a szerző életrajza szempontjából is. A kamaszkorból férfivá érés személyiségjegyeit mutatja be az ábrázolt életszakasz. S ha ehhez még hozzátesszük a Csaba-mítosz nemzeterősítő szimbolikáját, amely a művön végigvo* Turcsány Péter, Wass Albert a boldog szomorúember I., Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2008.
46
A történelem faggatása nul, háromszoros áttételt jelez folyamatosan a mű intencionális világa. A Jönnek! sokkal dokumentatívabb jellegű, de ugyanakkor lelkileg és emberileg mozgósító célzatú! Mondhatjuk, hogy személyes élete, a vasasszentgothárdi falu élete, a kettémetszett Mezőség élete egy nagyon fontos és morális irányregényhez szolgál alapul. Az életrajzi hitelesség a mozgósító dokumentumnak rendelődik alá. Mégis megtörténik benne a történelmi pillanat csodája! Hiteles esztétikai hatásához nem férhet kétség. A Titokzatos őzbakról a maga helyén még külön kell majd szólnom. Pályatársai közül sokan felfigyeltek arra, hogy a novellafüzér túlmutat a szerző életrajzi vonatkozásainak bemutatásán, mondhatni rendkívül érdekes önismereti novellasorozat. Már nyitánya is, ahogy a kortárs recenzens, Borbély László írja 1941 októberében a magyar reformátusok lapjában: „Az eltöprengő ember meghitt, mély, férfihangú vallomását hozza látóterünkbe. Furcsa az emberi élet és titokzatos.”* Valóban komoly igazságok lappanganak ebben a még szinte alig felfedezett töredékes remekműben, s a kortársak fel is figyeltek rá; ismét Borbély Lászlót idézem: „Ennek az életnek, ennek az ősi, keleti módra szemléltető csendes világnak a himnusza Wass Albert szép könyve.” Féja Géza is kivételes jelentőségűnek tartotta ezt könyvet, és rendkívüli emberi tusakodásának tekintette, hogy a szerző az önismeret nevében birkózik családja és társadalma lelki beállítottságával és lelki ügyeivel! (Híd, 1941 október 21.) Milyen jó felismernünk, hogy Pilinszky János is újszerű könyvnek nevezte. Az érzékeny szemlélődő lélek szigorú stílusát ismerte föl benne. Ma már tudhatjuk, hogy ő is a magyar irodalomban ritka vallomásosság értékének hódolt ezt a művet olvasva. (Piarista Öregdiák, 1941, október 15.) A debreceni Kardos Tibor kicsit meseszerűen értelmezi a könyvet, de elismeri és ovációval köszönti a szerzőt: „Wass Albert könyve a természetnek akkora szeretetével van megírva, szavai nyomán annyira tiszta érzések serkennek, hogy a jobb emberségnek igazi iskolája”. (Diárium, 1941) Utoljára idézem fel a könyv talán legértőbb elemzőjét, Kádár Erzsébetet, aki a Nyugat 1941. évi őszi számában megejtően fogalmazza meg a fiatal erdélyi író írásművészetének mibenlétét és rá jellemző újdonságát: „Azt kell éreznünk, hogy Wass Albert nagyon komoly, felelősségteljes író. Böjttel, aszkézissel tör tisztaságra. A hatásgyújtó eszközöket sorra elveti, mind fegyvertelenebbül áll szembe feladatával. […] A tiszta hangra törekszik, a próza abszolút zenéjére, olyan zenére, melyben nem dallamok íve feszül, de a hang nemessége oldja fel és közli az írót és mondanivalóját.”** A fiatal író, bármennyire is történetről-történetre meséli el saját lelkének belső történéseit, mindezt filozofikusan dolgozza fel, a századközép francia íróihoz rokoníthatóan. Martin du Gard, Sartre és Camus nevét említhetem itt. Ez a különös prózai „áttünés” a magyar szépirodalomban mégis észrevevődött, és több mint hatvan év elmúltával is tanúsíthatóan fontos fordulatot hozott a magyar prózairodalomban. Igényessége, jelentősége, hangneme ma is felbecsülhetetlen érték. Wass Albertnek az em* Wass Albert emlékezetére: A kő marad…, szerk. Turcsány Péter, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2004. ** Az e a szakaszokban idézett recenziók megtalálhatók: Wass Albert emlékezetére… i. m.
47
PoLíSz lékező stílusában megnyilvánuló „töredékessége” nem más, mint az önismeret csak e formákban kimondható „dadogása”. Az írói önismeret többszólamúságának fordulatát jelzi életművének több műfajra szétosztott elbeszélői intencionalitása: hiteles vallomásosság, fájdalmas tényfeltárás, való és ábránd folyamatos szembesítése, realisztikus és szimbolikus síkok egymásba tetszetése példaadó írói eljárások lehetnek mai kortársaink számára is. A Találkozásaim a halállal című kispróza harmadik részletében Wass Albert saját fia haláláról vall. Ez a fájdalmas és önkritikus, mégis még játékosan is a gyerek emlékéhez visszahajló önálló részlet megerősíti bennünk, hogy az irodalom legszebb sorait az íróval mégiscsak a fájdalom tudja leíratni. Még ha utólag is, még ha visszaemlékezően is. Írói eljárásmód vallomásossága és korai életbölcselet (egzisztenciál-filozófia) egysége szólal meg a mű befejező soraiban: „Jobban tenné az ember, ha nem törődne senkivel, se gúnnyal, se bírálattal, csak a maga érzéseivel. Nem az a baj, ha rossz gazda az ember. Nem az a baj, ha megdohosodik a gabonája. Az a baj, ha megtagadja az érzéseit, ha nem hozzájuk illő életbe keveredik, mert attól a lélek dohosodik meg.”* Csak sajnálhatjuk, de részben mégis érintenünk kell, hogy a negyvenes évek világháborús napjaiban másfajta irányt vett Wass Albert írói szándékvilága. A Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című nagyregények a korfestő és lélekelemző történelmi realizmus fejezeteihez tartoznak. Folytatják a Kemény Zsigmond-i, a Móricz Zsigmond-i, a Kemény János-i, a Bánffy Miklós-i hagyományt. Narrációjuk egyfajta indokolt és szándékos visszalépés a psziché nyelvétől, a tizenkilencedik századi regénystílus felébresztése, de mégis hiánypótlás: történelmi önszemléletünk számára, az író romantikusnak vélhető felfogása ezekben a művekben is gyógyítóan számon kérő saját társadalmi osztálya, illetve nemzeti történelmünk alakulásának és alakításának feltárásában. Ez a korhű és korrajzoló ábrázolásmód majd az emigrációban folytatódik – mintegy saját életrajzi tapasztalataival átszőtten, de társadalomábrázolási célzattal. Érdemes ebből a szempontból megfigyelnünk az Adjátok vissza a hegyeimet! – Elvész a nyom – Átoksori kísértet – Antikrisztus és a pásztorok – Tizenhárom almafa – Elvásik a veres csillag regénysorozat történelmi kronológiát megszólaltató egymásutániságát. Itt már illő lesz jeleznünk a személyi érintettség szempontjából mindmáig rejtélyes remekmű, A funtineli boszorkány alkotás-lélektanilag is rejtélyes helyzetét. Van az olvasónak és az elemzőnek egy olyan érzése, hogy ebben a műben inkább az életnyomok elfedéséről, mint közvetlen megjelenéséről kell beszélnünk. Oly mélyről, szinte pszichésen tör fel e több mint nyolcszáz oldalas remekműben az ellenállhatatlan szerelem motívuma, és olyan jelentőségű a férfias önvád hangja a mű minden elbeszélői részletében, hogy ennek személyiséghátterét szinte-szinte feltárhatatlannak minősíthetjük. Ehhez hasonlóan feltárhatatlan életrajzi, már-már mítoszi, regei, mondai feldolgozásnak tekinthető a Hagyaték című utolsó befejezett történésfüzér. Ezzel a művel lesz teljessé a Wass Albert-i univerzum. Műfaja lehet életbölcselet, erkölcsi példázat, vallási üzenet, * WASS Albert: Nagy Novelláskönyv, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2009.
48
A történelem faggatása de írói intencionalitásának ereje tolsztoji magasságokba emeli ezt a kései munkát. (Ennek a kétségtelenül maradandó, hatásos munkának is voltak előzményei, egyfajta Hamvas Béla-i tradíciót és tudásösszegzést jelentett az 1948-ban kiadott Te és a világ című könyv is, ahogy erről Bertha Zoltán külön tanulmányt is írt.)* Érthető, hogy a századdal szinte egyidős író élete utolsó tíz esztendejében még megpróbálta eseményszerűen öszszefoglalni korszakát. Itt is a töredékességet választotta. Részszépségek, részigazságok felvillantása volt bevallott célja. Mintha az író önmagát és sorsát ezekben a munkákban már nem vallomásként, hanem leírható eseményként érzékelte volna. Talán éppen ezért nem érik el ezek a 80 éves kora után megszületett írások a Titokzatos őzbak hőfokát. Megmaradnak novellavázlatoknak, életrajztöredékeknek, amelyek nekünk, az utókornak mégis nagy értékkel bírnak, hiszen személyes eseménytárrá alakíthatóak, amelyeken keresztül az olvasónak egy jelentős életre nyílnak betekintésre alkalmas ablakok. Az életrajzi motivációk korhű szálait a Voltam című tervezett kötetében már meg sem kísérli észben tartani az alkotó. A művészi tapasztalás és emberi emlékezet szálaiból mégis tündöklő szőttesekre telik az írónak. Igazságpillanatok villannak fel, lemondva arról, hogy műalkotássá, irodalmi művé váljanak. Mondjuk ki: a teljes élet és a teljes lét vallomásos bemutatásával ekkorra már adós maradt az író. Bár Flaubert-rel ő is elmondhatná, hogy minden művében ott él, ott hat személyisége, személyessége, saját élete. Mélylélektani, beleérző munka vár arra, aki az életrajz eseményein túl végzet és ember küzdelmében Wass Albert lelki rugóit kívánja feldolgozni, feltárni, s az ő motivációit családtagjai, sorstársai és írótársai élettörténetével összehangolni. Szellemi archeológiánk szép feladata lesz ez. Számomra mégis ez maradt az egyetlen út: élettörténet és műelemzések egymásba forgatásával, összeilleszthető puzzle-darabok kirakásával megfogalmazni azt a hivatástudatot, amely Wass Albertre kiválasztottsága és elhivatottsága okán mindvégig jellemző maradt. * Uo.
49
PoLíSz
Michel Onfray (Franciaország) Michel Onfray 1959-ben született. Édesapja földműves, édesanyja takarítónő. Szülei tíztől tizenhat éves koráig árvaházba adták. Ez az élmény egy életre elkísérte. A Caeni Egyetemre ment, ahol klasszika-filológiát és antik filozófiatörténetet hallgatott. 1983 és 2002 között egy műszaki középiskolában tanított filozófiatörténetet. Húsz- és harmincéves kora között túlélt egy infarktust és két agyvérzést. Első könyve 1989-ben jelent meg: A filozófusok gyomra címmel – nagy siker, olasz irodalmi díj. Az antik filozófusokon kívül egyetlen mestere Friedrich Nietzsche. Műfaja a káprázatos stílusban komponált filozófiai, irodalmi, képzőművészeti és esztétikai esszé. Minden könyvének minden fejezete Nietzsche-idézettel kezdődik. A kortársak közül erősen rokonszenvez Michel Foucault-val és Gilles Deleuze-zel. 2002-ben Caenben a jogdíjaiból Filozófiai Szabadegyetemet alapított, amely ingyenes minden érdeklődő számára. A vállalkozás virágzik, több neves professzor is csatlakozott, akik szintén díjmentesen adnak elő. 2007-ben szülőfalujában, Argentanban létrehozta a Jó Ízlés Szabadegyetemét, ahol bioetikát és korszerű táplálkozástudományt oktatnak. 2002-től csak az írásnak és a felső szintű oktatásnak él, egyfajta filozófiai ellentörténetet alkot. Kevés szóval nehéz lenne fölvázolni hiteles filozófiai profilját: életművét talán a hedonizmus–individualista anarchizmus tengelyen helyezhetnénk el. Az egész világot bejárta, csak Párizst nem szereti. Onfray nem eszik, és nem iszik. Egy szenvedélye mégis van: az autó és a sebesség. 2005-ben egy felmérés szerint ő Franciaország legolvasottabb filozófusa. Könyvei kétszázezres példányszámban jelennek meg, majd rögtön ezután népszerű „paperback” kiadásokban. A legegyszerűbb emberekhez is igyekszik elvinni a filozófiát. A párizsi Grasset Kiadót a világ egyik leghatalmasabb kiadójává tette. 1989-től napjainkig mintegy hatvan könyvet és tizenöt CD-t adott ki. Magyarul egy könyve jelent meg: Az utazás elmélete (Orfeusz, 2011), valamint néhány esszéje.
Az önéletrajzi test exegézise Ameddig az eszemet tudom, mindig szerettem írni: szerettem az írás képét, a toll nyomát a papíron, időnkénti megnyikordulását hallani, a különféle betűformák megjelenésének mágiáját, e csodálatos daloló és elbeszélő jelenséget, de magát a történetet is, az elbeszélést, az olvasó szeme láttára kibontakozó nyitott világot. Sokra tartottam a tanulás hajdani mitológiáját a fehér porcelán tintatartókkal, az ujjaimon mályvaszínűvé fakult tintafoltokat, az írótoll acélhegyét, a toll tintaadagoló csatornáját a szimmetrikus rajzolattal, majd a tollhegy finom szétnyílását, amelynek mértéke a kéz nyomásával tetszés szerint volt szabályozható. Az írás mindenekelőtt fizikai élményt gerjeszt, testi érzületet idéz elő: a por illata, amelyből a tinta készül, amelyet csőrrel ellátott apró palackokban tartanak, amilyenekbe hajdan az apéritifet öntötték a régi kávéházakban, a sima papír a ránehezedő kéz nyomása alatt, a vízszintes, szigorúan kék sorok és a függőleges vörös margó a lapszélen. Először fetisiszta módon szerettem mindezt. De még ma sem írok a tinta és a toll, a papír és az oldalbemérés, a betűformák gondos megválasztásának szertar50
Világbeszéd tása nélkül, mert csak ez teszi lehetővé álmaim nyelvi megjelenítését. Kettes sortávú hieroglifák vagy ékírások, ázsiai betűk vagy arab kalligráfiák: mindig roppantmód elcsodálkoztam, mi maradt a stilizált művészetből, az apollói és dionüszoszi elem közötti egyensúlyból, minden egyes szó körvonalaiban, mert a szó önmagában is műalkotás, bizonyos látvány. Arra is emlékszem, mennyire igyekeztem megszabadulni a grafika rendszerétől, a betűméretektől és arányoktól, a dőlt és függőleges betűktől, a vékony és vastag betűktől, hogy végre a saját ritmusomat és kádenciámat követhessem a vonalvezetésben. Nem felejtem el tanítónőm intelmeit sem: előbb a kánonnak engedelmeskedni, aztán később, ahogy tetszik. Tudatában voltam változásaimnak – testem változásainak – írásomat vizsgálva: az első években pontos és szabályos volt, a gyermekkor idején kerek és testes, majd a nemi érés korában, a felnőttkor küszöbén keresett és erőltetett vonásokat öltött, végezetül pedig különleges és muzikális, kabalisztikus és energikus lett a mai időkben. A betűformálásban mutatkozik meg az életerő módosulása, valamint a vérmérséklet. Rabul ejtett a forma, de a nyílt és nyitott lehetőségek ugyancsak, a lehetővé tett világok, az elgondolható univerzumok. Előbb a regény, az elbeszélt történetek, a könyv mint a menekülés, az elmenekülés lehetősége, elhagyni egy reménytelen, fájdalmas jelent egy új, etimológiai értelemben rendkívüli rendeltetésű idő felé. Az olvasás mindig megváltást jelentett akkor, amikor a játszótársaim semmibe vettek, sértegettek, terhemre voltak vagy elnyomtak. Könyvek hősei vagy regényalakok, csodálatos kalandok és varázsszerek, utazások a holdba, a föld középpontjába, az ellenséges őserdőkbe vagy a tragikus tengerekre mindig nagy hatással voltak rám, a bezárt és sok mindentől elkülönített gyermekre. A könyveknek köszönhetően többször megkerültem a bolygót varázslatos utazásokon. A betűk rajzolása és a szavak leírása számomra tehát mindig kettős tevékenység volt: egyesek nyomtatott sorsává alakult, bizonyos emberek kiemelt szerepévé, szerzőké, egy másféle világ, másféle létezés embereié, akiket holtnak, öregnek hittem. Az írás, majd a szemlélődő olvasás a cselekvés vágyába torkollott: a magam módján akartam írni, elbeszélni. E vágy már nagyon korán megszületett bennem. A papírral kapcsolatos legrégebbi örömteli emlékem – és a freudisták most örvendezzenek – az anális állapottal esett egybe a családi WC-ben, amikor a WC-papír még nem volt látványos módon színes, sem finoman illatosított. Szívesen lapozgattam az olcsó, sárgásbarna csomagolású, összehajtogatott papírokat. Nagy műgonddal forgattam a lapokat, miután megpróbáltam utánozni a használati utasítást a csomagoláson. Hét vagy nyolc éves voltam. Első művem tehát virtuális és eszkatologikus volt… Egyéb, valóságosabb írások következtek: tízéves lehettem, amikor már rendszeresen és módszeresen vezettem feljegyzéseket, naponta egy oldalt írtam, egy történetet mesélve, én, az árvaház lakója balsorsomról, szerencsétlenségemről, de az egész történetet átvitt értelműen beszéltem el, egy sorsüldözött lovat tettem meg történetem hősévé, amelyet alkoholista, durva gazdája elhanyagolt, majd elhagyott… Aztán tíz és tizennégy éves korom között következett az elmaradhatatlan intim napló, amelyben a hétköznapi nehézségeket emlegettem föl, elpanaszolván, hogy a napok mennyire hasonlítanak egymásra, hol meg az volt a bajom, hogy a túlságosan aprólékos és szi51
PoLíSz gorú időbeosztás miatt nem marad elég hely a fantázia számára, szövegeim ezért nem igazán újszerűek, eredetiek. Végül tizenhét éves koromtól az érettségi utánig elérkezett számomra a kortársi kísérleti regények utánzásának, próbaszerű megkomponálásának ideje, vagyis ekkor fedeztem föl a pszichoanalízist és a szürrealizmust. Akkor láttak napvilágot az első, szerintem filozófiai kéziratok. A számos probléma végére a lehető legjobbkor egy infarktus tett pontot radikális változások egész sorát nyitva meg az írás, a stílus, az ihlet és az elbeszélés terén. Huszonhét éves voltam. Nem tudom, mi történik testileg, és mi hat közvetlenül minden írás genetikájára bennem, de az bizonyos, hogy ez a szívroham elvágott egy gordiuszi csomót, világokat szabadított föl, lehetővé tett egy áramlást, amelynek azóta is csodálkozó szemlélője vagyok. Ettől kezdve magának követelt engem az írás, tehetetlenül, csodálattal telten és nyugtalanul cinkosa vagyok ennek önmagamban, mintha valami hatalmas erőszakos állat tombolna a bensőmben, amelyről semmit sem tudok, csak a hatásait, döntéseit és erejét ismerem. Nem én akarok írni, hanem az írás akar engem, én pedig örülök ennek, meggyőződéses nietzscheistaként adom magam az ügyhöz. A Le ventre des philosophes-ot (A filozófusok gyomra) négy nap alatt írtam meg olyan lelkiállapotban, amelyet leginkább a transz vagy az önkívület fogalma közelíthet meg: magzati testtartásba gömbölyödve az íróasztalon, mindent átfogó regresszióban, étel, ital és alvás nélkül, a legnagyobb feszültségben, a légzészavar és ideges, fokozott szívritmus állapotában, akár egy sámán, akit megszálltak a gonosz szellemek, hánykolódtam a dionüszoszi hullámokon. Az első és az utolsó szó között négy kilót fogytam – ennyi a kézirat intellektuális súlya. Következett tíz év és tizenöt könyv. Kilenchavonta egy mű… Nem számítom itt a cikkeket és esszéket, amelyeket ebben az időben írtam különféle alkalmakból, különböző sajtótermékeknek. Minden alkotóelem megvan ahhoz, hogy magyarázni próbáljuk az írás genealógiáját az önéletrajzi testtel való exegézis viszonyában. Ez az egyetlen anyag, amelyből a szöveg következik, mert a test az írás alkímiája útján válik művé, s ennek fordítottja ugyancsak igaz. A gyermekkor, az öröm a szavak szemlélőjéből az igék cselekvőjévé változik, de motorrá is, amelyet valószínűleg a kudarc, a szolgaság, a hiány, a nemlét, sőt a fájdalom és a szenvedés alkot: ezek az írói háttér alkotóelemei. Minden írásélmény a sorok, a hézagok közé rejtett titokzatos algodíceából* származik. Az infarktus pontosan jelzi a test, tehát a lélek titkos és csöndes munkáját, a dolgok összeszövődését és kibontakozását, a feszültséget és a kisülést, a fölhalmozódott elektromosságot és a lecsapó villámot, az ellenállást és a lazulást, az emelkedést és a zuhanást, az elvakítottságot és a megvilágosodást. Amikor a szívnek megvan az alternatívája arra, hogy megszakadjon-e, vagy megkeményedjen, gyakorta a megszakadást választja, ami közelebb áll az őszinte töréshez, mielőtt újra visszatérne a másik hipotézishez, amely a harcot és a szív megkeményedését követeli. A halál közelében, a sziklafal peremén, milliméterekre a semmitől, minden rendíthetetlen lélek habozik ugyan, ám mindenképpen vigaszra, a problémák megoldására ítéltetett, nem pedig a problémák számának növelésére. * A fájdalom, a szenvedés aktivizáló erőként való dicsőítése – a ford.
52
Világbeszéd Az alkotó anatómiája az aranytojást tojó tyúk hóhérának irányába mutat: egyetlen hely sem játssza a titokzatos tobozmirigy szerepét, ahol állítólag a zseni, a tehetség vagy csupán az írás szenvedélye megtalálható, az alkotásnak nincs kitapintható, látható pontja, ahol az alkotómunka tropizmusa* megmutatkozik. Az egész test befogadóként működik, a köröm és a haj, a zsigerek, az izmok, az ízületek és a vér, a nyirok és a lélegzet, a gyomor és a tüdő, a bőr és a csontváz. Hiszek abban, hogy az anyag általános emlékezetébe tartósan megmaradó tintával íródnak föl azon kijelentések, amelyek rendjében egy létezés annak legapróbb részleteiben lebonyolódik. E kijelentések kódolt, csöndes és titkos módon fogalmazódnak meg, aszerint, ahogy a testi dinamikák lehetővé tették az erők egyensúlyát, az energia elraktározódását, az erőszak-hatások megformálódását. A gyermekkor és az ifjúkor bőségesen ellátja anyaggal a testet: elemi érzékletekkel, genealogikus érzelmekkel, propedeutikai észleletekkel. Benne halmozódnak föl az emlékek nyomai. Mindezek a virtualitások úgy tanúskodnak, akár az epikuroszi világűrbe hulló atomjai. A clinamen** egy nap vizuálisan megmutatja ezt az architektonikus lejtőt: ennek alapján alakul a valóság és az egyén léte. Másutt hapax existentielnek*** neveztem ezt a néha anekdotikus, de mindig egyedi alkalmat valamely életrajzban, amely elindítja a vezértropizmus alkotói irányultságát lappangó célja felé. Alkotni nem egyéb, mint engedelmeskedni. Engedelmeskedni valaminek, ami hatalmasabb nálunk, bennünk lakik, birtokol minket, olyanná tesz minket, amilyenek vagyunk, és senki mássá. A körülmények, a kiemelkedő fontosságú pillanatok, találkozások, különféle alkalmak, véletlenek, szerencsés esetek lendítik mozgásba * ** ***
A növénynek külső ingerkeltő (fény, víz stb.) irányába való fordulása, illetve tőle való elfordulása – a szerk. Az epikuroszi filozófia fogalma: „hajlás” – a ford. Múlt és jövő epifanikus metszéspontja Onfray filozófiájában – a ford.
53
PoLíSz a felhalmozódott affektív atomokat. Akár létrejönnek összefonódások, akár nem, a társulások, a csoportosulások, különféle fölhalmozódások mindenképp formát öltenek. Apránként, lassanként, lépésről-lépésre helyére kerül a világ. Ezen identitás alakulásának kezdeti időszakában törékeny minden, és az alkotó esetleg mellékvágányra siklik, és nem válik igazi alkotóvá. Ekképp a mű nem jön létre, meghiúsul, szétforgácsolódik a lehetőségek univerzumában. Ellenkező esetben kiteljesedik, megvalósul és megmutatkozik. E mechanizmusban fontos szerepe van a kudarcnak: az ember nem alkot anélkül, hogy előzőleg ne kutatott volna lázasan valami bőség után, amitől valaha megfosztották. A mű megszállott módon e valami után tapogatózik, ami közeli rokonságban van a sérüléssel, szakadékkal, a töréssel, a szakadással. A művésznek a szavak – a hangok, a színek stb. – bősége egy örök hiány pótlását jelenti, amelynek a művész mit sem tud eredetéről, természetéről, formájáról, terjedelméről. A filozófusoknál jól ismert semmit sem tudás vagy alig valamit tudás minden létezés nagy ösztönzője, amely alig észrevehetően sarkall a megismerésre. A sebhelynek gyógyulnia kell: lehet ez lyuk a korai emlékekben, vagy a fiatal lélek zavara, valami fogyatékosság a testen, vagy a létezés elégtelensége, hasadás a gyermekkori emlékezetben, az érzelmi élet sérülése. A művészet megadja a formulát. Az írás feltételezi a megváltás e megszállottságát. Az irodalom – a műnemtől függetlenül lehet ez költészet, regény, színmű vagy filozófia – az önéletrajzban gyökerezik, és egzisztenciális útvonalat vall magáénak. Arra kötelez, hogy hozzuk napvilágra az okokat, amelyek miatt gondolkodunk és írunk. Föltételezi, hogy ássunk mélyre, induljunk kutatóútra, hozzuk napvilágra a fa lombjait tápláló gyökereket. Valamely identitás a fa jellegével bontakozik ki, az írás fölfedezi a források vágyát, az értelem örömét, és előidézi a spirituális energia gyarapodását. Az alkotót csak az önéletrajzi regény táplálja, akár beismeri ezt, akár nem. A filozófusok világa két részre oszlik: az egyik vállalja az énnek ezt a túlnyomó részét, a másik eltitkolja (önmaga elől). Egyfelől a sztoikusok fájdalma és az epikureisták nyugtalansága, Lucretius melankóliája, Montaigne vesebaja, az elveszett gyermek és Descartes anatómialeckéi, Pascal szorongása és Rousseau üldözési mániája, Schopenhauer embergyűlölete, Nietzsche szifilisze, Kierkegaard rossz alakja, Sartre csúfsága, Foucault különleges szexuális beállítottsága, Deleuze fáradtsága és mindaz, ami az eleven emberek egzisztenciális nehézségeire és értelem-igényére mutat rá. Másrészt Parmenidész Egy-sége, Platón ideái, Arisztotelész kategóriái, Plótinosz hiposztázisai, Aquinói Tamás transzcendentáliái, Leibniz sorozatai, Kant Nouménái, Hegel fogalmai, Husserl noémái, Wittgenstein kijelentései, Heidegger Léte – és mindaz, ami az ész azon hő vágyáról tanúskodik, hogy a való világot sutba kell dobni egy eszme kedvéért, amelyet róla alkotnak, és nála többre tartanak. Szeretem a megtestesült, eleven, hús-vér filozófiát, a valóság elkötelezettjét, amely alkalmas azonnal hatást kifejteni, módosítani a hétköznapi életet, és más irányba fordítani az egész létezést. Nietzsche után követelem a filozófus-művész trónra lépését, az individuum alkotói igényességét, az individuumét, aki élet és halál, tehát a túlélés elkötelezettje. E jegyben a gondolkodás és a test bensőséges összefonódásokat él meg, amelyek révén a hús és a vér lesz a mű elsődleges anyaga. A könyv 54
Világbeszéd alkotója csak annyiban érdemel érdeklődést, figyelmet, amennyiben ő maga életet alkot, a magáét és talán az én-szobrászat* kedvelőinek életét. Az efféle vérmérséklet vérrel írja művét – egyéb választása nincs. Test, persze, de gyönge, törékeny és túlérzékeny, beteges ez a test: a filozófusművész fenyegető szakadékokban hajtja végre a megismerést. Nála a mű terápiát jelent, orvosi gyakorlatot, megváltó gyógykezelést. Vad, erőszakos allopátiát, kifinomult homeopátiát, egyiket vagy másikat, teljesen mindegy. Mi számít az alkotónak? Az üdvösség, a megváltás, az egyensúly, még ha bizonytalan is, föltéve, hogy nem pusztul el a monumentális erők csapásai alatt, amelyek alakítják. Az alkotás szublimációt jelent, a katarzis gyakorlatát, az én megtisztítását, majd különös és szuverén halálösztön átalakítását vitális, eleven és pozitív energiákká. A test gondolkodik, a hús és vér ír, a mű pedig nyomot hagy és tanúskodik. Ahol az összevisszaság, a káosz, homály és zűrzavar uralkodik, ott az írás működik és hat, rendet és értelmet teremt, fényt és evidenciát hoz. Az írás megszervez egy minden nyugtalanító mozzanatától megszabadított vidéket, és egyáltalán nem tekinthető nyersanyagnak, ahol álmok, rémalakok, fantomok és szörnyek nyüzsögnek. Az én demiurgosza lesz, létének, stílusának alkotója a fenyegetések elűzésével, a negatív követésével, egészen a poklokig. Formához érkezik. Az alkotás formát követel az élettelen anyagnak, követeli átformálását. Előbb az anyag a tökéletes természetességgel rendelkezik, erői és energiái ugyancsak, majd az alkotói aktusnak köszönhetően „műtárggyá” változik. Minden műalkotás a fenséges natúrától a nagyszerű kultúráig vezető utat járja meg. Maradnak a tárgyak – ezek a nyomok. Mi a teendő e saját életüket élő alkotásokkal? Tényleg, mire szolgálhatnak ezek a könyvek, amelyek útjelzőül szolgálnak én és én között? Kinek szólnak? Mi célból? Miféle cinkossággal? Fogantatás, magzati állapot, várandósság, majd szülés. Nekem úgy tűnik, hogy a mű sorsa megegyezik a szülők gyerekeinek sorsával: a legjobbtól a legrosszabbig, a mennyországtól a csatornáig. A gyermekek önállósága hangsúlyozza szüleik tehetetlenségét: ahogy a szülő nem a szabad választása szerint hozta létre a gyermekeket éppen olyannak, amilyenek, éppen úgy nem határozza meg sarjai sorsának alakulását. A szülő tehát úgy viszonyul önmagához, akár a csavaros észjárás ironikus önbecsapásához: a szülés kifogását keresi az alhasi gyönyörhöz, s egyszer csak azt látja, hogy egy nagy sereg szó meg ötlet távolodik tőle, amelyek zűrzavart keltve örvénylenek. Énjéről levált töredékek ezek, melyek apránként mintha elvesztenék koherenciájukat, míg végül teljesen szétforgácsolódnak. Ki tudja távlatilag áttekinteni a hétköznapi életet, az életrajzot, a filozófus-művész önéletrajzát és könyveit, meg egész művét? Milyen olvasó-művész, miféle cinkos, aki szintén olyan beteges túlérzékenységgel és kifinomult affektivitással rendelkezik, mint az előbbiek, tudja olvasni, sőt meg is érteni ezt az intellektuális odüsszeát, ezeket a csillagközi űrbe vetett vallomásokat, akár valami óceáni palackpostát? Milyen rokoni vérmérséklet, miféle tökéletesen azonos hús és vér, miféle rokoni lelkületű fivérek és nővérek képesek úgy tartani kezükben a könyvet, hogy tekintetük ne * Onfray fogalma és egyik könyvének címe – a ford.
55
PoLíSz homályosuljon el, bölcsességük ne térjen mellékvágányra? Létezik-e ez a valószínűtlenül teljes azonosság e bolygón, amely rátalál e szavakra, meglátja e felületi gyűrődéseket, kiismeri magát ebben az emberi szemétben és átvág a tűzön? Létezik-e tökéletes társ? Mindegy. Az igényes alkotónak nincs választása. Írni egy dolog, publikálni más, a megértés pedig egy harmadik, amely egyébiránt ritkább az előbbi kettőnél. Az alkotó életében kutyafalkákra számíthat, vagyis hát elvakult és műveletlen irodalmi kritikákra, amelyeket az irigység, a bosszúvágy vezérel, meg az önszeretet táplál, hogy fölhangozzék az eltorzított, meghamisított szöveg álnok visszhangja. Bocsássunk meg nekik, hiszen nem tudják, mit tesznek – de teszik. Mellettük cinkosként mindig megtaláljuk Panurge birkáit, amelyek buzgón engedelmeskednek és egyetértenek az előbbiek jelszavaival. E beteg állatokat semmi sem menti meg a pestistől. A szerző halálával a dolgok leegyszerűsödnek: a kutyák nem csaholnak immár, hanem vinnyognak csupán. Amikor már semmi sem vethet árnyékot középszerűségükre, semmibe se kerül kicsit tömjénezni, valami kis jót is mondani, végső soron azt olvasni, ami írva áll. Csak a halott szerző a jó szerző, legalábbis a kritika napról napra erre oktat minket. Halott vagy haldokló, tiszteletre méltó és nemes, mivel közeledik a sírhoz, a jövő immár végképp mögötte van. Ha az öreg szerző már érzi a koporsó szagát, a tinta már patakokban folyhat a tollából, egészen a töméntelen undorkeltő nekrológig. A szerző végül mindenképpen még egyszer megismerkedik a félreértéssel, akár ócsárolják, akár tisztelik, akár haragszanak rá, akár cinkosságot vállalnak vele, akár ízekre szedik, akár tömjénezik. A gyűlölet vagy tisztelet mindig túl sok, de csak a megértés vágya motiválhatná az olvasót. Az olvasó-művész nem nevet, nem sír, ő megért. Többnyire nem létezik. Az alkotó nem űzi el a szolipszizmus fájdalmát puszta gesztusával, amikor egyedül ír, gondolkodik és szenved, talán éppen azért, mert egyedül ír, gondolkodik és szenved. Sohasem hagyja el a saját börtönét magába zárkózva, még akkor sem, ha publikál. Az alkotás meg akarja haladni a félreértéséket, a publikálás tekintélyes mértékben fokozza őket. Írás közben megmenekül önmagától, hogy aztán később újra megtalálja azt, ami mindig is volt. A hús és a vér a halált várva dolgozik, és szakadatlanul illúziókra kárhoztatja önmagát. A mozgó monádok sohasem találkoznak, legföljebb súrolják egymást, alig észrevehetően érintkeznek. Pascali értelemben szórakoztató a könyvek írása, eltávolítja a testet és a lelket az immanens világtól a tiszta öröm javára. Valami hihetetlen öröm ez, hasonlít a nagy sebesség örömére, úgy érezzük, villámok cikáznak bennünk, óriási energia hat át minket, a vulkánok, a villámok, az üstökösök és a csillagok energiája. A test szétrohad s vele a tégely szintén, amelyben ezer meg ezer oldal jött létre. Eltűnnek a könyvek is. De az apokalipszis előtt legalább egyet kiáltani kell, talán lesz majd fül, amely meghallja. Egyetlenegy elég lenne, legalábbis így gondolom, de hinni nem nagyon hiszek benne. Romhányi Török Gábor fordítása Forrás Michel Onfray, Exegese du corps autobiographique = M. O., L’Archipel des comètes, Paris, Grasset, 2003, 11–19.
56
Világbeszéd
Tibeti mese Az itt szereplő történet a Bölcs és Balga című példázatgyűjteményhez tartozik, amely tizenkét részből és azon belül ötvenegy fejezetből áll. A könyv Indiából származó dzsátakákat, úgynevezett születéstörténeteket tartalmaz. A szanszkrit nyelvű eredeti kéziratok többsége elveszett, de a tibeti fordítás mellett léteznek kínai, koreai és mongol változatok is, valamint Délkelet-Ázsia több országában is ismertek ezek a mesék. Tibetbe valószínűleg Krisztus után a VII–IX. század körül került a gyűjtemény, és a néhány századdal később összeállított kánon fontos részévé vált, elsősorban a Kádampa rend és annak utódja, a dalai lámákat adó Gelukpák számára, és persze minden olyan törekvő okulására is, aki a buddhizmus alapvető tanításait ilyenfajta mesés példázatok alapján szeretné megismerni. Mert nem csupán legendás folklórgyűjtemény a Bölcs és Balga – amelynek szerzőiről természetesen semmit sem tudhatunk, és amelyben az évszázadok, sőt évezredek alatt, kultúrkörnyezeteknek és fordítóknak köszönhetően is sokat változott a történetek szövése –, hanem a korai buddhizmus leglényegét magában foglaló értékes szent irat, melyből – egy frappáns meghatározás szerint – aki tanul, az bölcs, és aki nem, az balga. A könyv külön érdekessége, hogy ez volt az első tibeti könyv, amit európai nyelvre lefordítottak: I. J. Schmidt, holland származású pétervári orientalista 1843-ban. (A műről különben már Kőrösi Csoma Sándor is említést tesz korábban, a tibeti buddhista kánonról szóló ismertetésében.) A mű cselekményei tehát valójában mesés példabeszédek, vissza-visszatérő szereplőkkel, helyszínekkel, megelevenedő roppant buddhista mitológiával, ahol a távol-kelet fantasztikus képzetei a mindennapi élet alakjaival vegyülnek. Ezekből az évezredes mesékből jól megismerhetjük azt is, hogy miként éltek, gondolkodtak a világról a korabeli emberek, milyen kapcsolatban voltak isteneikkel, uralkodóikkal, és figyelemmel kísérhetjük a szegények és gazdagok változatos történeteit. Legfőképpen azonban a buddhista tan kialakulásának, dicsőséges elterjedésének és erkölcsi-szellemi erejének bizonyítékául szolgálnak ezek a mesék, főszerepben magával a Diadalmassal, aki szerzetes-tanítványaival együtt vándorol, majd megpihen egyegy uralkodó vagy herceg ligetében, és példabeszédeket tart. Az alaphelyzet tehát sokszor nem különbözik a buddhista szútragyűjteményekben leírt állapotoktól, csakhogy amíg ott a prédikációk hosszas filozófiai-metafizikai kifejtését olvashatjuk, a Bölcs és Balgában azonnal a dzsátakák mesevilágába lépünk, ahol betekintést nyerhetünk a buddhizmus kialakulása előtt is már évezredek óta létező lélekvándorlás tanának csodálatos, népi képzeletvilággal színesített fantáziabirodalmaiba. Előfordul, hogy a Buddha számtalan korábbi megtestesülései csak mintegy keret-elbeszélésekként szolgálnak az indaszerűen burjánzó, tanulságos befejezésű meseszövésekhez, máskor ő maga is aktív szereplővé válik, illetve az is előfordul, hogy nem vesz részt a történetekben. Idő és tér elveszíti jelentőségét, „elmével felfoghatatlan, számtalan világkorszakkal ezelőtti” eseményekbe csöppenünk – az adományozó koldus Világforgató uralkodóként születik újra, hogy aztán egy bűnös cselekedet miatt megint nincstelen legyen, istenek és rosszakaratú démonok avatkoznak folyton az emberek életébe, és persze az egész Bölcs és Balga tele van a mesék egyéb általános motívumaival: kívánságteljesítő drágakő, világhegy, világóceán, kincsőrző kígyó, aranyalmát termő csodafa stb. Mindamellett kizárólag a buddhista születéstörténetekben találkozhatunk a Diadalmas és tanítványai mindennapi életével, a korábbi világkorszakok Buddháival, repülő szerzetesekkel, istenek és különféle mennyek leírásaival, roppant időképzetekkel, százezer évekig uralkodó királyokkal 57
PoLíSz és még számtalan más dologgal, amelyek élvezetessé és valóban misztikussá is teszik az ilyen művek tanulmányozását. A királyi főből született uralkodó című mesében érdekes példázatot olvashatunk az emberi hatalomvágyról. A történet tanulsága buddhista ismeretek nélkül is nyilvánvaló, azonban néhány ponton a távol-keleti gondolkodásmód és kozmológia jellegzetességei miatt talán magyarázatra szorul. A bevezető mondat: „Magam hallottam ezt a történetet” – visszatérő formula, nemcsak a mesékben, hanem a szútrákban is, a szöveg tehát a szájhagyomány útján terjedő hiteles bizonyítéknak tekinthető, amely a közvetlen mester–tanítványi hagyományláncolatra utal. A mű elején említett „három kárhozat” az ember alatti létformákat jelképezi, vagyis az állati, a növényi és az ásványi világokat. A buddhizmusban később ezeket kiegészítették, rengeteg alvilág-tartományt népesítve be (pl. éhes szellemek világát, nyolc jeges és nyolc forró poklot, és azoknak is különféle al-elágazásait stb.). A „négy világsziget” – vagyis a „Magas termetűek”, a „Marhapásztorok” és a „Csúf hangúak” szigete, amelyek a mi világunkkal, Dzsambu szigetével együtt a négy égtájnak megfelelően helyezkednek el a kozmoszban – mindegyikén emberek, illetve emberhez hasonló élőlények élnek. A „Kerékforgató király” – az egész teremtett világ ura, a kozmikus világuralkodó. A „Négy mennyei király” – a buddhista világhegy csúcsán laknak, égtájak szerint, az istenek legalacsonyabb csoportját jelképezik, a kígyódémonok, az ártó szellemek és az illatevő lények fölött uralkodnak. „Harminchárom isten” – a Négy mennyei király feletti következő birodalom, amelynek vezetője Indra, aki a korai védikus panteonból került be a buddhista istenek közé. Indiában szerepe szinte teljesen lehanyatlott, a buddhizmusban viszont komoly jelentőséget tulajdonítottak neki. „A megvilágosodás gyümölcsei” – a szellemi fejlődés különféle fokozatai, négy van belőlük, az utolsó az „ellenséget legyőző szent”, más néven Arhat, a korai buddhizmus megvilágosodott lénye, aki minden tudati szennyeződést eltávolított magából. (B. D.)
A királyi főből született uralkodó Magam hallottam ezt a történetet. Történt egyszer, hogy Buddha, a Diadalmas ezerkétszázötven szerzetesből álló kíséretével Kószala királyság fővárosában, Fényes Győzelmű királyfi szerzetesek számára létrehozott ligetében tartózkodott. A Diadalmas ekkor a bűnre csábító viselkedésről, a haszon és a hírnév utáni hiábavaló vágyakozásról és a kapzsiság örökké kielégíthetetlen természetéről prédikált. – Akit élete során állandóan mohóság fűt a világ javai, vagy a nagyravágyás iránt, az a három kárhozatba zuhan, rögtön az után, hogy életet vált, és mérhetetlen szenvedések kínjait tapasztalja 58
majd. Bizony jól emlékszem, hogy korábban magam is rabja voltam a vágyakozásnak, s ezt számtalanszor meg is bűnhődtem már. Ekkor egyik tanítványa, Ánanda, kezeit összetéve elébe járult, és így kérlelte: – Ó Diadalmas, hogyan történt mindez? A Diadalmas pedig így beszélt: – Valamikor, felfoghatatlanul régen, számtalan világkorszakkal ezelőtt, élt egyszer egy Guszali nevű király, aki nyolcvannégyezer birodalom felett uralkodott. Feleségeinek száma palota-kíséretével együtt közel húszezer főből állt, és rajtuk kívül legalább tízezer tanácsadó
Világbeszéd leste minden lépését. Történt egyszer, hogy a király fején egy fényességes, tojás alakú, tündöklően tiszta vízhólyag jelent meg, amely egyre nőtt-növekedett, mígnem végül akkorává vált, mint egy igazi tök. Mikor elérte ezt a nagyságot, repedés keletkezett rajta, a belsejében pedig egy gyönyörű szép, aranyszínű, kékes-fekete hajú gyermeket találtak, aki a nagyra hivatott szülöttek csodás jeleit viselte a testén. A jósok megvizsgálták a kicsi királyfit, és így nyilatkoztak: – Ez a fiú kétségkívül csodálatos erényekkel rendelkezik. Ha felnő, Kerékforgató király vagy a négy világsziget uralkodója lehet belőle! –, ezután pedig a gyermeknek a „Fejből Született” nevet adták. A királyfi hamar felcseperedett, és mivel megvoltak hozzá a képességei, az ország egyik fejedelemségének uralkodójává nevezték ki. Nem sokkal később az öreg király megbetegedett, és hiába vizsgálták, próbálták gyógyítani, már semmi sem segített rajta, megvált az életétől. A fejedelemségek vezetői ekkor összegyűltek és a Fejből Született elé járultak, arra kérve, hogy ő legyen az új király. Fejből Született így válaszolt: – Ha valóban rendelkezem az uralkodás képességével, akkor a négy égi király, valamint maga Indra kérjen meg erre, majd pedig szenteljenek fel engem! Alighogy e szavakat kimondta, a négy égi uralkodó a földre szállt, és drágaköves vázából öntött illatos folyadékkal hintették meg a homlokát. Ezután Indra, az istenek vezetője is leereszkedett a mennyből, és egy drágakő-koronát adományozott neki, majd fejére helyezte, és érdemeit magasztalta. Ezután a fejedelemségek vezetői arra kérték, hogy vonuljon be az ország közepébe, amire Fejből Született így válaszolt:
– Ha valóban rendelkezem a királyi hatalom erényeivel, az a helyes, ha az ország jön énhozzám, és nem fordítva! Alighogy e szavakat kimondta, a semmiből hirtelen egy pompás királyi palota keletkezett előttük, valamint park, benne fürdőzéshez kiváló tó, egy aranykerék, egy elefánt, nagy értékű tarka lovak, drágakövekkel díszített asszonyok, miniszteri tanácsadók és szorgos közemberek házaikkal a távolban – egyszóval minden szükséges dolog, amely felett aztán uralkodni lehetett. A Fejből Született a négy világsziget birodalmának Kerékforgató királyává vált, és a szent tan törvényeinek megfelelően kormányozta népeit. Történt egyszer, hogy a király sétálgatás közben látta, ahogy az emberek a földjeiket művelik, és megkérdezte a tanácsadókat: – Ők most mit csinálnak? – Felség, minden élőlénynek szüksége van a táplálékra, ezért szántanak és vetnek. – Ha én a királyi hatalom erényével rendelkezem, akkor nincs értelme efféle tevékenységeket végezni, mivel hatalmamban áll, hogy a nyolcféle élelem magától is megteremjen! Mindenki lakjon jól, éhségük, szomjúságuk örökre múljon el! Alighogy e szavakat kimondta, termett is rögtön elegendő étel és ital a nép számára. Azután tovább sétáltak, és a király a távolból takácsnőket pillantott meg, akik szőttek-fontak megállás nélkül. – Hát ezek meg mit csinálnak? – kérdezte. – Felség, ha étel, ital bőségesen jut is az embereknek, díszes öltözékekre is szükségük van, ezért ruhákat készítenek. – Ha én a királyi hatalom erényével rendelkezem, akkor teremjen számukra 59
PoLíSz szövet is, legyen a szegényeknek elegendő ruhája! Alighogy e szavakat kimondta, a birodalom erdőinek, ligeteinek pázsitjai megteltek színpompás szövetekkel, jutott belőle jócskán mindenkinek. Azután tovább sétáltak, és a király zenészeket pillantott meg, kezükben hangszereikkel. – Ezek vajon kicsodák? – kérdezte. – Felség, ha elegendő étel, ital és ruha jut az embereknek, szórakoztatásukról akkor is gondoskodni kell, ők azok, akik ezzel foglalkoznak. – Ha én a királyi hatalom erényével rendelkezem, akkor töltsék be a birodalmamat mennyei zeneszerszámok! Alighogy e szavakat kimondta, körös-körül a fák ágain különféle hangszerek jelentek meg, maguktól is megszólaltak, és hallgatásuk csodálatos örömöt okozott mindenki számára. A király hatalmas erényei miatt az égből hétféle drágakő kezdett hullani garmadával, és az egész birodalmat betöltötte. – Ez a drágakő-eső kinek az érdeme? – kérdezte a király a tanácsadóitól. – Felség, kizárólag a tiéd és alattvalóidé. – Ha alattvalóim erényei miatt történnek ilyen csodálatos események, akkor hulljanak a drágakövek továbbra is csak mindenütt, ha viszont nekem köszönhető, akkor csak a palota belsejében! Ekkor a mennyei drágakő-eső mindenhol megszűnt, a palota belsejében viszont még hét napig tartott. Fejből Született király érdemei miatt az emberek nyolcvannégyezer éven át bőségben és gazdagságban éltek. Történt egyszer, hogy a palota kapujához érkezett egy ártó szellem, aki így beszélt: 60
– Keleti irányban van a Magas termetűek szigete, ahol a jólét sokkal nagyobb! Helyénvaló volna, ha a király látogatást tenne náluk! Fejből Születettet nem is kellett biztatni, tanácsadóival együtt beszállt egy hétféle drágakővel díszített aranykerékbe, és az égbe emelkedett. A Magas termetűek szigetén az ottani fejedelemségek mind hódoltak neki, és abban a birodalomban is nyolcvannégyezer esztendőn át tartott a bőség és boldogság korszaka. Azután az ártó szellem újra megjelent, és ezt mondta: – Nyugati irányban található a Marhapásztorok szigete, ahol szintén jobban élnek, mint a te országodban, illő volna őket is meglátogatni! A király ugyanúgy cselekedett, mint korábban, és azon a helyen nyolcvanezer esztendőn át bővelkedtek a szerencsében. Az ártó szellem ismét előtűnt, és így beszélt: – Észak felé a Csúf hangúak szigetén is gazdagabban élnek az emberek mint a te országodban, őket is látogasd meg! A király közéjük is elment, és ott tizennyolcezer esztendőn át tartott a bőség és boldogság korszaka. Az ártó szellem ezután a következőket mondta: – A Négy mennyei király pompáját illően magasztalni igen nehéz, ezért helyénvaló, hogy oda is elutazz! Fejből Született ekkor összehívta a minisztereit és négyféle hadseregét, majd kíséretével együtt az égbe emelkedett. A Négy mennyei király látta őket a távolból, és mindannyian megrettentek. A hadsereg a paloták elé ért, békében letáboroztak, aztán, mintha mi sem történt volna, az egész csapat visszavonulót fújt. A Fejből Született király érdemei révén a Négy mennyei király lakhelyén százezer esztendeig tartott a bőség és
Világbeszéd boldogság. Ezután a király, hadseregével együtt, a Harminchárom isten birodalmába indult. Miközben mentek, a királyi elefántok és lovak ürülékei az égből mind visszapotyogtak, pontosan arra az ötszáz bölcsre, akik a Szumeru hegy tövében üldögéltek. A bölcsek csodálkozva egymásra néztek, hogy vajon kicsoda művelhet velük efféle tisztátalanságot. Az egyik közülük, aki járatos volt a világ dolgaiban, azt mondta: – Ő a Fejből Született király, aki most kíséretével a Harminchárom isten birodalmába tart. Kétségkívül lovaik és elefántjaik ürülékei hullanak ránk! A bölcsek ekkor rendkívül megharagudtak, és különféle jelekkel és varázsformulákkal átkozták meg a királyt és hadseregét, így azok nem tudtak továbbmenni. Fejből Született megértette, hogy hirtelen miért akadtak el, és magában így fogadkozott: – Ha én a királyi hatalom erényével rendelkezem, akkor ezek a bölcsek most mind gyűljenek körém, és hódoljanak nekem! A király csodálatos erényeinek fénylő ragyogása miatt a bölcsek kénytelenek voltak elállni ártó szándékaiktól, sorjában Fejből Született elé járultak és felajánlották szolgálataikat. Ezután ők is csatlakoztak a kísérethez, és együtt indultak tovább a Harminchárom isten birodalmába. Messziről már feltűntek a tündöklően tiszta fehér mennyei paloták, melyekhez húszezer díszes kapun át vezetett az út. Az istenek, látva a hatalmas hadsereget, megijedtek, és a kapukat vasreteszekkel mind bezárták. Mikor a csapat odaért, Fejből született megfújta a harsonáját, felajzotta íját, és megrázta az íjhúrokat, amitől az isteni paloták kapuiról azon nyomban lehullott az öszszes retesz, és szabad volt az út. Odabent
maga Indra fogadta a királyt, palotájába vezette, és egy gyékényre ültette. Az istenek urának és az emberek királyának külleme teljesen hasonló volt, bizony senki sem találhatott volna közöttük semmi különbséget. Fejből született az istenek palotájában az öt mennyei dicsőség magasztos pompájában részesült. Akkoriban a titánok királya harcban állt Indrával, hadsereggel akarta elfoglalni a palotáját, de nem bírt vele, azonban még így is elég sok kellemetlenséget okozott. Amikor Fejből Született mindezt látta, belefújt a harsonájába és megrázta az íját, amire a titánok hadserege azon nyomban fejvesztve elmenekült. A király pedig ekkor ezt gondolta magában: – Ha én olyan hatalommal rendelkezem, ami senki máséhoz nem hasonlítható, akkor még maga a nagy Indra sem vetekedhet velem. Ha most megölném, elfoglalhatnám az ő trónusát…! Alighogy megszületett elméjében ez a bűnös gondolat, lezuhant a mennyből, egyenesen a régi palotája tövébe, és szörnyű kínhalállal pusztult el. Az emberek köré gyűltek, és egymás között így tanakodtak: – Ha megkérdezik majd, hogy Fejből Született király miként halt meg, hogyan magyarázzuk meg nekik? – Mondjátok azt, hogy a király a féktelen hatalmi vágyakozás miatt életet váltott. Uralkodása alatt drágakőeső hullott hét napig, és a négy világsziget királya lett hosszú évezredeken át, majd két isteni birodalomba is eljutott, de mégsem rendelkezett elegendő ismerettel, ezért kellett elpusztulnia. – Ezért van az, szerzetesek, hogy a legnagyobb bűnös tettek közé tartozik a haszon és hírnév utáni vágyakozás. Az efféle gondolatokat messze kerüljétek el, 61
PoLíSz és csak a valódi megvilágosodásra törekedjetek! Ekkor Ánanda ismét a Diadalmas elé járult, és ezt kérdezte: – Ó Diadalmas, Fejből Született király korábban miféle érdemeket szerzett, hogy ilyen kiváló körülmények között lehetett élnie? – Valamikor, felfoghatatlanul régen, számtalan világkorszakkal ezelőtt, élt egyszer egy Pursa nevű buddha, aki kíséretével együtt az emberek között vándorolt. Ekkoriban egy ifjú bráhmin, aki éppen feleséget keresett magának, e célból egy marék borsót a földön megfelelően szétszórt. Egy gyerek arra járt, a borsószemeket fölszedte, és szívében
62
örömteli érzülettel a Diadalmasnak adományozta. Négy szemet az alamizsnagyűjtő csészéjébe tett, egyet pedig a fejére. Erényei miatt hatalmas érdemeket szerzett. Mivel négy terményt rakott a csészébe, a négy világsziget uralkodójává vált. Mivel egyet a fejére, ezért két isteni lét bőségének pompájában részesülhetett. Amikor a tanítványok a Diadalmas beszédét végighallgatták, egyesek a megvilágosodás első gyümölcsét érték el, voltak akik a másodikat és a harmadikat, és akadtak közöttük olyanok is, akik ellenséget legyőző szentté váltak. Boldogh Dezső fordítása
Merített szavak
Hegyi Valéria
désirée-nek
holdfázisok
tavasz
felé fordultam hogy lássa magát elzárta a tekintetét szorította a követ a mellkasán
kettéhajt világba lök a fájás kis vérköröket virágzik a test
nyár
helyette venni levegőt vagy tartani ami volt egy hallgatólagos homeosztázis nevében éppúgy lehetetlennek bizonyult mint meglódult tengerre ráolvasással idézni apályt
homlokára írja gyöngyeit a csók alatt az arc lángverte táj
ősz a kardhegyén haláltól szűz tudás pitvarból még kamrába terel a szív
tél
amikor jött egész súlyával belakott part menti mészkővázakat aztán csak maradt ami volt: elfordított tükör
lassúbbodás bomló egész az anyját hívja sír
Áttetsző Odalenn hatlábnyit ásító Finoman pulzáló vermek Csonttal etetett behemót
Lepedőtlen az éj, tömörülnek Sokéves, -hónapos rögök Odalenn hatlábnyit ásító,
Fenn az agyagosba belenyugvó Eső – fordulnak lassan egyet Odalenn hatlábnyit ásító
Elfogy a levegő, kiszorul In pace – sötéttel számoló, Csonttal etetett behemót
Novembert fürdőző holtak Idejük leszakadt gomb, guruló Csonttal etetett behemót
Hiányod égbe üt – rám néz Requiescat – nyugodjék lelke Odalenn hatlábnyit ásító, Csonttal etetett behemót. 63
PoLíSz
Netz Dániel
Útközben Nagy levegőt vett, és belekezdett. Megint ugyanazt játszotta. Nem volt benne semmi művészi, semmi rendkívüli. Fiatalkorában hallotta, hogy ilyenkor pokolian nehéz az átállás. Zongoraművészből egy utasszállító hajó bárzongoristája lett. Olyan érzés volt, mint hercegből lecsúszott, bérházi dzsentrivé válni. Mintha csak Michelangelo lenne a Falanszterben, széklábfaragás közben. Amikor már minden vendég aludni tért, úgy hajnali félkettő körül kinyitott egy üveg vodkát, és eszébe jutott a nagy kérdés: „hol is szúrta el?” Remélte, hogy az italozásban megtalálja saját melankóliáját. A beazonosíthatatlan márkájú, szakadt címkés palackozott vodkát pont élethelyzetének megfelelő italnak érezte, ami segít majd neki az időutazásban. Igazából az egész baj ott kezdődhetett, amikor elkezdte túl komolyan venni a zenét. Elkezdte komolyan venni magát, már tizenhat évesen öltönyben és cilinderben járt, és viszonyt folytatott a középkorú zenetanárnőjével. Nem mintha valaha is gazdag, nagyvilági ember lett volna. A szülei Kelet-Európából vándoroltak Párizsba. Az apja ruhatáros volt egy hangversenyteremben, öreg korára pedig mozizongorista lett, míg az anyja utcai énekesnő és alkalmi zenész volt, aki még fiatalkorában kibukott a konzervatóriumból. Nem vették igazán komolyan az életet, az élet se vette túl komolyan őket, mégis már jó hetven fele jártak. Ez a legtöbb rokonára ugyancsak igaz volt. Az egyik nagyapja például cirkuszi artista volt, és nyolcvankét éves koráig élt, amikor is agyontaposta egy elefánt. Apja először a saját otthoni, uszadék fából ácsolt zongoráján tanítgatta, majd a vendégei előtt zenéltette, és amikor már nagyobbacska lett, akkor mutatta be a tanárnőnek, aki még az anyjával együtt tanult a konzervatóriumban. A zongoratanárnő hallgattatott vele először Csajkovszkijt, Muszorgszkijt, és ő mondta el neki, hogy a zene fáj. Ő tanította meg rá, hogy egy igazi művész a saját életét is műdarabnak tekinti. A nőnek a kora ellenére ránctalan, sima bőre volt, sötét, kristályszerű, értelmes szemei, és hoszszú, hófehér ujjai. Szerette az ölébe ültetni, és babrálni velük. Olyan volt, mint valami értékes távol-keleti hangszer, amin csak nagyon kevesen tudnak játszani. A karrierjét is neki köszönhette. Ő mutatta be a párizsi zenetársaság krémjének, és szeretőjének, Le Noir grófnak, aki egy kisebb vagyonnal támogatta első koncertkörútjait. Le Noir gróf egy középkorú, fatális pénzeszsák volt. Szerette az izgalmakat, a drámát, és soha semmihez nem értett az életben az öröklésen kívül. Kövérkés testalkata, huszáros bajsza és alkoholtól megtévedt tekintete letűnt képét mutatta valami korábban arisztokratikusnak. Ezekben az időkben a fiatal tehetség megfordult Moszkvában, Berlinben, Rómában és Bécsben. Pezsgőzött Korzikán, konyakozott Marseille-ben, rákapott az olcsó nőkre és a drága ruhákra. A gróf úrral rendszeresen látogattak egy mulatót, ahol elkártyázta a koncertjei tiszteletdíját, vagy éppen nyert még egy körútra valót. Ilyenkor általában neki kellett hazavinnie a grófot, aki magán kívül volt a sok alkoholtól és az ópiumtól. A hintó hátsó ülésén vergődött, illuminált kéjben úszva és zavar64
Merített szavak tan mormolta a kedvenc Baudelaire-verseit, amiket még egy afrikai prostituálttól tanult meg Marseille-ben, tizenöt évesen. A gróf másik rossz szokása volt, hogy ilyen állapotában rendszeresen kihívta kártyapartnereit párbajra, vagy azzal hencegett, hogy mindegyikük feleségét olümposzi kéjekben részesítette. A legtöbben nem vették komolyan, de néha nagyon oda kellett figyelni, hogy élve hazajussanak. Ha nem koncertezett, és a gróf sem kötötte le, a tanárnővel kivonatozott Bretagne-ba, ahol frissen fogott homárt ettek, és olyan ötletekkel szórakoztatták egymást, hogy egyszer kiutaznak Amerikába, ha ő már elég jól megszedi magát a zongorázásból; kiköltöznek valami Isten háta mögötti farmra, ahol csak egymással foglalkozhatnak és a zenével. Egy furcsa auditív Paradicsomot képzeltek el, a hangok és testek könnyed együttélésével, ahol végre a külvilág disszonanciájától távol egymásra hangolódhatnak. Egyébként egy ilyen vidéki út alkalmával tudta meg, hogy a gróf úr életét vesztette. Egy párbajban főbe lőtték. Pechére egy katonatisztet hívott ki, aki zokon vette a sértéseit. Hiába, nem lehetett mindig mellette. Most a hajó üres báltermében kortyolta a vodkát. Könnycsepp gyűlt a szemébe, amikor a temetésre gondolt. Na persze nem a gróféra – őt még aznap elkaparták valahol, amikor lepuffantották. Élete végére semmi pénze nem maradt, úgy kellett könyörögni a sírásóknak, hogy találjanak neki helyet. A zongoratanárnő temetésére gondolt, aki a gróf urat alig egy félévvel követte a másvilág ismeretlenjébe. Egy nedves őszi nap megfázott, és ez vitte el. Hiába voltak a flancos doktorok, az új fajta kúrák meg gyógyforrások, nem lehetett segíteni. Hideg lett a bőre és fehér, mint a márvány. Az ő szólamai végleg elcsendesültek. Úgy engedték le a földbe, mint valami értékes szobrot, amit őrizni kell a kíváncsi tekintetek elől. Azután a zongorista a maradék pénzével Londonba költözött, ahol lokálokban kezdett játszani. Rákapott az alkoholra, és már nem nagyon hívták koncertezni. Nem mintha nem ment volna már olyan jól, csak már nem volt miért. Nem is fájt neki, és nem is esett igazán jól a zene, csak csinálta, mert mást sose csinált az életben. Néha, amikor nem volt más munka, zongorázott a moziban a némafilmek alatt – mint az apja. Ilyenkor a jegyért sem kellett fizetni, és ingyen nézhette a filmeket. Néha esküvőre hívták, néha csak otthon játszott, egy kopott bérház emeleti lakásán, ahol senki se figyelte, csak Muszorgszkij öreg, klasszikus szelleme. Alig egy éve jött ez a hajós állás. Egy régi zenészbarátjától szerzett ajánlólevelet, akinek egyszer kifizette a kártyatartozását. Hajózongoristaként sem keresett valami jól, de legalább uraknak és dámáknak játszott – habár már nem olyan minőségben, mint régen. Letette az üveget, ami már félig üres volt. A másik fele szokatlanul erősen dolgozott benne – néhány korty múlt idővel. Igazából ő most csak útközben volt – és ezt nagyon jól tudta. – Mindig van egy újabb dal – mondogatta gyermekkorában az anyja. Miközben kisétált a fedélzetre, elővett kabátja zsebéből egy kis szelencét. A zongoratanárnő volt benne. Legalábbis a hamvai. Mindig szeretett volna eljutni Amerikába. Úgy gondolt rá, mint egy mesebeli zeneföldre, ahol még a parasztok is Beethovent hallgatnak, és mindenkinek van véleménye Liszt Ferencről. Arról ábrándozott, hogy ha majd vesz egy házat valahol, a hamvakat elföldeli a kertbe. Jólesett arra gondolni, hogy majd valami növény hajt belőle, 65
PoLíSz de ha nem, az se baj, a lényeg, hogy vele legyen. Talán könnyelműen gondolt arra, hogy félúton van – tűnődött, miközben rágyújtott. Talán még csak az út elején van, vagy már a végén. Végül is minden embert élete megkomponált, és egyszer a végéhez ér. Középkorú volt, és nem igazán tudta volna megindokolni, hogy mit miért csinált. Csak úgy sodródott, mint ez a hajó. Mi is volt a neve? Ja, igen, Titanic. Majd megáll valahol, ahol zongoristát vagy zenetanárt keresnek. Végül is a zenét mindenhol szeretik. Hirtelen a gyomrához kapott. Naponta többször is émelygett a tengertől. De legalább már közel járnak – mosolygott magában. Többet sose száll tengerre – ebben az egyben végzetesen biztos volt. Még egyszer visszament a zongorához, és eljátszott egy Rahmanyinovot. Azt képzelte, hogy a nő az ölében ül, mint fiatalkorában, és ha mellé üt vagy elront valamit, ő mondja meg, hogyan tovább. És olyankor játszik, amíg csak lehet. És mindannyian addig élnek majd, amíg csak a zene tart.
Nyiri Péter
Jelen(lét) Szerelemszín tulipánok készülődtek alváshoz a templomkertben. Lágyan összezárták szirmukat, és fejüket a föld felé hajtották, hogy a rögök éltető ereje csendes álomba ringassa őket. A fiú akkor indult ki a hit házából, amikor az orgonaima mélyen búgó hangjai már elültek az ódon falak között, s az emberi lelkekbe költözve röpítették tova az örömhír szólamát. Távoztában még visszanézett a templom túlsó végében álló ember-nagy Krisztusszoborra, s tekintete az idős papéval találkozott egy pillanatra. Aztán az öreg bólintott, bár a fiúnak úgy sejlett, mintha a bólintás sokkal távolabbról és mélyebbről jönne, mintha maga a szikla-nyugodt szeretetalak hajtaná meg fényfejét. Kilépvén a lenyugvó nap utolsó sugarai köszöntötték, de valahol messze az égen már közeledett a hold, hogy búcsút intvén párjának, ő álljon a Földnek vártájára. Egy könnyű vacsora és a kellékek összegyűjtése után leheveredett, hogy 66
pihenjen néhány órát. Alig éjfél múltán, amikor felébredt, már semmit sem érzett az elalváskor rátörő izgalomból. Kötegnyi papír, mindenféle színben, apró zsebkés, mindenre készen – ez került a kabátzsebébe. Csendesen hagyta el a házat, és kint egyenesen a hold szemébe nézett. – Telehold van – nyugtázta magában, és elmosolyodott. Tudta jól, telehold az érzés is minden szerelmes szívében, mely örök fénybe borítja az életet, és mutatja az utat szüntelen, fel a magasba, túl a Tejút csillagösvényén. A fához érve megállt, körülnézett alaposan, s munkához látott. Hosszú csíkokat vágott ki a széles papírlapokból, s a fára is fellépett, kipróbálta, elég erős lesz-e. Kis idő elteltével lépteket hallott maga mellett. Kezét bicskájára szorítva meredt a távolba, ahol sötét alak jött lassan feléje. Az utcai lámpa fénye azonban az öreg pap barátságos szemeit világította meg. – Májusfa lesz – szólalt meg a fiú, szinte magyarázkodva.
Merített szavak – Látom – mosolygott az öreg –, látom. – A pap fáradt hangon szólalt meg. Kevéske szünetet tartott, aztán különös fény csillant szemében, és így folytatta: –Tudod, fiam, életünk is egy fa. Lélekben meztelenül születünk meg, csak váza él szellemünknek. Aztán, miként az ágakból rügyek, s azokból szirmok pattannak, úgy növekszünk, érlelődünk szívünkben mi is. Majd, ahogy te a fát díszíted, úgy vesszük magunkra a tapasztalatokat, úgy rögződik belénk szívünk minden rezdülése, s telik meg tartalommal életünk. A fa, ha elkészül, a szerelmedet hirdeti majd. Ugyanezt hirdeti életfánk is, ha meggazdagszik szeretettel. Isten szeretetét üzeni, melyből életünket nyerjük! ... De folytasd csak a munkát, fiam, ne törődj egy öregember fecsegésével. – Szívesen hallgatom Önt ezen a magányos éjszakán. Úgyis egyedül éreztem már magam – válaszolt kedvesen és őszintén a fiú. – A magány kínzó érzés, főként, ha tudjuk, másként is lehetett volna. De féltünk megtenni, féltünk mindig azt tenni… amit éreztünk. Féltünk, hogy másra nem lesz idő, pedig az érzés soha nem vész kárba. A szerelmesnek égi adománya érzése, lehetőség az emberi kiteljesedésre. És az aggodalom, hogy más fontosabb dologtól veszi el az időt, felesleges. Napfényözön a szívben, puha pázsitút Isten felé – ez a szerelem. Akinek ez megadatott, kötelessége, hogy szerelmén keresztül figyelje a világot, alapként arra építsen, mert a szív sohasem tévedhet. De néha félünk, hogy életünk egy másik része szenved csorbát, ha nem a földön járunk. Lehet-e annál tisztább lét, mint szeretetben feloldódva élni?! Adhat-e ennél nagyobb erőt bármely életpályá-
hoz valami, akármit is kívánjon elérni az ember?! Szolgálhatja-e Istent az ember jobban annál, mint hogy szeret? A szeretet az ember igazán alkalmas, az ember egyetlen alkotói közege. Nincs más, amiből szépség fakadhatna. Minden napot úgy élni meg, mintha az utolsó lenne, mert nem mehetünk el az életünk mellett, mivel szívünk hiányzik belőle. Múlton rágódni, folyton a jövőt lesni: nem! A tegnap elmúlt, a holnap még nincs itt – a jelen az, ami számít. Élni a pillanatot, tudatosan, szívvel: egyenes út a biztos holnap felé. Gondolni az elmúlásra különösnek tűnhet, de nem jó társ-e ez a gondolat? Arra sarkall, hogy élj és szeress, itt és most! Míg a halál el nem választ! Örömittas szívek, fénylő szemek hallgatják e szavakat újra és újra, mégis oly kevés az, aki megérti igaz lényegét. Minden gondolat, minden kétség az igaz érzésben a Sátán kísértése. Ördögi terv, rontani az embert. Kísérteni, bűnös vágyak, ösztön, észérv által, s aki belelép a csapdába, pusztításba vinni. Csak az erős maradjon, a gyenge vesszen el, így teremteni égi országot. Ez a Sátán ideája. Sohasem segít – tövissel kikövezett út vezet feneketlen szakadékba. És aki nem bízik Urában, abban, aki a gyengét is Magának akarja, bizony elvész! De te erős vagy, fiam! Hited, szerelmed tesz azzá. Maradj meg így, az Úr nevében, az Ő dicsőségére, példaként mások előtt, kik még nem élik a percet. Állíts egy fát a szívedben is, örökéletűt, ledönthetetlent. Tedd jobbá a világot azzal, hogy szeretsz, szeretsz teljes szíverődből, amíg… lehet. Ne félj járni lélek-utadon, együtt szív-pároddal, karodat karjába öltve, hogy vigyázzátok egymást. Isten áldjon meg ezért, fiam, és az Úr nevében köszönöm. 67
PoLíSz Lassan indult el az öreg, s oly halkan, ahogy jött. – Nem húztam fel azóta, hogy meghalt – nézett vissza, s ahogy hátrafordult, jobb kezének gyűrűsujján valami fényes csillámlott meg. A templomban kevesen ültek csak, első napján a hónapnak. Hitszavakból áradt melegség a hűvös padokba, az öreg pap a szeretetről beszélt és a szerelemről.
Lány és fiú előtt két idős asszony ült. Milyen szomorú ma az öreg – suttogta egyikük. Emlékszik szegény. Én is emlékszem jól. Idén harminc éve, hogy a felesége meghalt. Miközben az Istenima zengett, a pap végig az asztalon tartotta jobbját. A megfáradt kéz előtt apró váza állt, benne virágos meggyfaág, rákötözve piros szalagok…
Tóth Tamás
Szállnak a darvak Szállnak a darvak erejük teljében hatalmas ívben hatalmas ívben a partra terülő hullám idejében a partra terülő hullám idejében * szállnak a darvak erejük teljében száraz, fehér só a csőrük tövében száraz, fehér só a csőrük tövében Földet ölelő szárnyak a szelek terében Földet ölelő szárnyak a szelek terében *
68
Szállnak a darvak erejük teljében tollpihék surrognak sós levegőben dér a radar vasán a hajnali szélben dér a radar vasán a hajnali szélben * Szállnak a darvak erejük teljében figyelő árnyékok álló lebegésben figyelő árnyékok álló lebegésben csillámra suhannak az Óceán szemében suhanó semmik suhanó semmik szállnak szállnak a darvak szállnak a darvak szállnak
Merített szavak
Ha lehet Egész nap öntöztem és gyomláltam. Este kazánt pakoltam. Éjszaka jelzőberendezés riasztott, ha hűlni kezdett az üvegházukban a levegő. Ilyenkor a csupasz lábamra kaptam föl a gumicsizmát, a pizsamámra meg a pufajkát.
Így vágtam át a havon, hogy valamit csináljak, hogy meg ne fagyjanak. Hetente kétszer szedtem, osztályoztam és csomagoltam őket. Ez ment fél évig. Ezért kérjél inkább rózsát! Csak gerberát ne. Egy ideig.
II. Rákóczy Ferencz* „Én azonban erre azt feleltem: a dolog ugyan valóban úgy van, de a ház kényelme nem embernek hanem fecskének való, embereimnek és nekem új szállást kell keresnünk. Elhatároztam, hogy ennek a vezir által való kijelölését a sátorban fogom kivárni, és ezzel távoztam. [...] Napról napra nőtt a betegek száma és az őszi évszak változékony időjárása súlyos betegségeket okozott. A türelmen kívűl mégsem volt más orvosságunk, hiszen alig pislákolt jobb sorsunk reménye. [...] Efféle bizonytalanságok közepette telt el néhány hét, [...] Ő abban a Jeniköj nevű faluban jelölt ki számomra elég kényelmes házakat, ahol most ezeket irom. Ide költöztem át legyöngült és súlyos betegségben szenvedő háznépem sokaságával; közülük ketten itt érték meg végső napjukat.” Kövek a sátrak között az idegen tájban. Kövek nappal és kövek éjszaka lehűlve és felizzva a tűző napon. Kövek az esőben a lefolyó víz mázával bevonva vagy bevonva a hajnali dérrel. A csizma alatt egymáshoz csikordulók és a csendben lapulók a házakhoz vezető ösvény mentén. Kövek a Nap hajnali, déli és
esti fényénél és kövek a Hold és a csillagok fényébe vetve. A rájuk csapó szél és az esőt és homokot fújó viharok ahogy hajszálnyit koptatnak rajtuk egy-egy évszázad alatt. A lekopott részük amit homok képében csap vissza rájuk a szél. A dél teremtette árnyékok, a délután elnyúló árnyékai a fehér izzásban vagy a
* Magyar államférfi. A nemzeti függetlenség ügyének XVIII. századi vezéralakja. Az 1703-tól 1711ig tartó függetlenségi háború vezetője. Élete utolsó szakaszát száműzetésben töltötte. A mottóul választott részletek – amelyekben az egyik utolsó szálláshelye körüli bonyodalmakat írja le – az emlékirataiból valók. (A szerző) Szerkesztőségünk a költemény közlésével tiszteleg a nagy fejedelem emlékének, 336. születésnapján – a szerk.
69
PoLíSz fekete árnyékok az acélszürke holdfény pásztázó araszolásában. A sziklányi és az ököl nagyságú kövek. Az egészen aprók és a homokszemcséknél alig nagyobbak. Kövek a hegyoldalakban vagy idelent a völgyben és a föld hűvösében és nyirkában fekvők védve a Naptól, a széltől és esőtől, védve a Hold, a csillagok és minden más létező tekintetétől és védve a pihenőhelyet kereső madarak karmától és minden zajtól ami a felül levőket érheti. Az állandó és hűvös földalatti csönd amibe se tekintet se a nappal zöreje be nem hatolhat. /Talán csak mikor lovak haladnak el hát akkor néhány, pata keltette dobbanás./ A sziklák erezete /ami nem más mint a majdani roppanások nyomvonala/ és a tömbök homorú vagy domború oldalai amik az egykori roppanások pontos lenyomatát adnák az azóta leáztatott, lemosott és lemart rétegekkel. Belül hűvös, hűvös és egyre hűvösebb rétegek. A meleg és hideg hullámzásra kényszerítő váltakozása a Nappal, az éjszakával és esővel.
70
A különböző kőzetek különböző erősségű és mértékű tágulása és szűkülése a meleg és hideg váltakozására. Az erő amivel a kőzetek a belső erezet mentén a sziklákban egymáshoz feszülnek. Az egész táj amit a szél a homokkal estétől reggelig és reggeltől estélig betakar. Az újabb és újabb alakzatok amikben a szél a homokot napról-napra estétől reggelig s reggeltől estélig szétteríti. A tegnapi bemélyedt részek és kiálló kövek a homokdombok alatt holnap újra sík részek, kövek és gödrök a buckák helyén. A homoktól elfedett üregek, a széltől kisöpört üres üregek és azok az esőtől áztatott üregek amik kiszáradva őrzik azt ami a víz alján összegyűlve a Naptól és széltől felszárítva ott maradt. Az ujjhegynyi, tenyérnyi vagy csatatérnagyságú mohafoltok a hegyek és sziklák oldalán vagy a régóta nem mozduló apró kavicsok hegyén. Az izzásban megszürkülő, az esőben megzöldülő és az eső után újra vörösesbarna mohafoltok. A por és homokszemcsék amik eső után vagy hajnalban rájuk tapadnak és a lecsorgó dér vagy esővíz ami a homokot és a port a kövekhez tapadó gyökerekhez gyűjti.
Merített szavak
Gángoly Attila
Lázadó jegyzetek (regényrészlet, III. rész) „Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben. A köpeny vállamon már eszmévé szakadt. Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt, s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!” (Arthur Rimbaud: Kóborlásaim)
1 Így zárult Feketepéter gimnáziumban töltött első éve, s hősünk a lógásait kárhoztató töméntelen panasz ellenére kezébe vehette – immár csak elégséges rendű – bizonyítványát. Otthon egy fiók mélyére hajította a könyvecskét. Esze ágában sem volt szülei orra alá dugni, bár csöppet se törődött vele, miféle érdemjegyekkel díjazták teljesítményét. Őt aztán nem lehet egy rubrikába biggyesztett számmal értékelni, gondolta dölyfösen. Hálásak lehetnek, hogy egyáltalán elment az évzáróra. Mivel életét mind sivárabbnak érezte, új szenvedélyek után nézett. Az alkohol mellett rászokott a dohányzásra is, s csakhamar fél doboz cigarettát füstölt el naponta. Nem hederített rá, hogy fogai is, ujjai is sárgára színeződnek, tüdeje pedig egyre nehezülő zsáknak tűnik a bordái között. Mi volt ez ahhoz az élvezethez képest, amelyet a légcsövén átsuhanó füst ajzott föl érzékeiben. Úgy rémlett neki, mintha valami új, ismeretlen erő járná át a testét. Olykor szinte köpenyként burkolózott a maga köré fújt felhőbe, s ezen keresztül fürkészte unalmában térdre parancsolt húgát. 71
PoLíSz Kata tudniillik még mindig nem mert határozottan ellenállni bátyja szeszélyeinek. Péter továbbra is vak engedelmességet követelt tőle, s ha úgy hozta úri kedve, szigorú „büntetést” mért ki rá. A kislány azelőtt sokat itatta az egereket, de az utóbbi időben mintha kevesebbet sírt volna; mindamellett arca megvékonyodott. Fél éjszakákat hánykolódott át álmatlanul. Tanulmányi eredménye is romlott: közel sem volt már eminens diák. És mivel rettegett a rá váró megtorlástól, soha nem tudott (talán nem is akart) annyi bátorságot gyűjteni, hogy beárulja ördögi bátyját a szüleiknél. Egyszóval tökéletes áldozat volt.
2 Péter számára az 1981-es esztendő nyarát a dohányfüst alakzatai jelképezték. Egyébként ez volt életében az a határ, amelyen keresztüllépve a sporttal is végleg szakított. Korábban ugyanis – mivel pulykatermészete miatt csapatjátékra eredendően alkalmatlan volt – futott és úszott. Maratoni versenyeken akart indulni. Állhatatossága persze e téren is cserbenhagyta, edzőivel rendre összerúgta a patkót, s a szakadatlan zördülések miatt előbb-utóbb valamennyi nagyobb pesti egyesület mezét szögre akaszthatta. Nem bánta különösebben. Tizenhárom éves fejjel már csak a Margitszigetre rándult ki néha, hogy kocogjon két-három kilométert. A test fejlesztését jó darabig fontosnak tartotta, gondolván, hogy az erős fizikum előny a létért vívott darwini küzdelemben. Nem lehet véletlen, mondogatta, hogy a régi görögök éppúgy szorgalmazták a testedzést, mint a nácik. A fönt említett nyáron azonban már fütyült e meggondolásra: ivott és egymás után szívta a cigarettákat. Feljegyzés: „Az önpusztítás célja pont ellentétes azzal a maszlaggal, amivel a nagyokosok tömnek bennünket. Az élet nem múzeumi tárló, és nekünk se muszáj egy ronda üveglap mögött kuksolnunk.”
3 Fekete Péter Jeremiás az ősszel a gimnázium második osztályába lépett. Mint ifjúkommunista – mert azért a KISZ-tagságot ő sem úszta meg, noha kisdobosként, úttörőként alaposan leszerepelt – ki akarta kölcsönözni az iskolai könyvtárból Marx Károly Összes Műveit. A könyvtáros azonban csak a Kiáltványnyal és a Tőkével tudott szolgálni. A fiú az utóbbit választotta, mert az volt a vastagabb. Otthon aztán, minekutána bele-beleolvasgatott és számos megállapítással egyet is értett, kivitte a kertbe, s ugyanazon a helyen, ahol annak idején a nagyapja régi fényképeivel tette, az utolsó lapig eltüzelte a könyvet. Erre aztán kirúgták a KISZ-ből. Így persze le kellett mondania a későbbi párttagságról is, ami már csak azért sem szegte kedvét, mert az apja annak idején nem mondott le róla. 72
Merített szavak – Mégis volt pofája elmenni a templomba, hogy egy istenverte prófétáról kereszteltesse el a fiát – morogta egyszer húgának, mikor már ráunt a kínzására, s inkább beszélgetni támadt kedve. Vannak azonban kapcsolatok, amelyekben meghal a párbeszéd. Kata is mereven a földre sütötte szemét, és mélyen hallgatott. * Péter a KISZ-ből való eltávolítása után még többet hiányzott a gimnáziumból, ám nem volt köszönet abban sem, ha megjelent. Ilyenkor (bár vissza-visszatért az általános iskolában űzött gyermeteg tréfáihoz is) főleg fennhangon ironizált, percekre megakasztva a tanítást. Nemegyszer zengett az épület, mikor egy nagy hangúbb tanár kizavarta az osztályteremből. Kedvenc céltáblája azonban egy fiatal tanárnő volt – csinos, de erélytelen teremtés –, akit rendre addig bosszantott beszólásaival, míg bele nem pirult; egyszer még azt is elérte, hogy zokogva rohanjon ki a folyosóra. Óriási csalódást okozott hát mindenkinek, s az igazgató azonnali eltanácsolását fontolgatta. Ám erre csak november legvégén került sor, s odáig történt valami, ami új fejezetet nyitott hősünk életében. * Feketepéter fokozatosan a kábítószer rabja lett. Eleinte még megelégedett a nejlonzacskóba csorgatott ragasztó szippantgatásával, majd egy egészségügyben dolgozó ismerőse révén morfiumhoz is hozzájutott. Hogy az egyhangúságot kerülje, erős nyugtatókat vagy altatókat is szedett, s pálinkával öblítette le őket. A gyógyszereket többnyire anyja orvosságai közül emelte el. Nem bánt már semmit, hisz ismeretlen tartományok tárultak föl káprázó szeme előtt... Kótyagosságát az iskolában hamar észrevették, s ez siettette szélnek eresztését. Mikor a tél beköszöntött, s csikorgó fagy dermesztette meg a várost, Fekete Péter is befejezte gimnáziumi tanulmányait. Búcsúképpen az alábbi „adys” költeményt tűzte az igazgatói iroda ajtajára: AKAROK Kivert, gőgös gazember vagyok. Felcicomázott kutyaól a váram, s azért olyan magas az áram, mert a világon az történik, amit én akarok.
4 A veszteséget látszólag föl sem fogta. Noha anyja még a történtek után is megpróbált a lelkére beszélni, győzködve, hogy iratkozzon át egy másik iskolába, Péter makacsul ellenszegült. 73
PoLíSz – Hát akkor mihez kezdesz? – Dolgozni fogok. Belőlem nem lesz léhűtő diplomás... – Ahogy akarod – felelte hosszú hallgatás után Gonzálesz Anna. * Péter egy közeli nyomdában helyezkedett el mint anyagmozgató. Továbbra is ivott, cigarettázott és narkózott. A dolgát hanyagul végezte, munkatársait lenézte, basáskodó főnökének pedig foghegyről válaszolgatott. Néhány hét múlva el is bocsátották... Ezután egy építőipari vállalathoz szegődött el segédmunkásnak. Korához és alacsony beosztásához képest szép fizetést vágott zsebre, amiből azonban egy árva fillért sem adott haza: kellett a pénz költséges szenvedélyeire. Ekkoriban harciassága csökkent, s többnyire átszellemült arccal bolyongott az utcákon. Néha napokra is eltűnt otthonról, elhagyatott, egérszagú pincék mélyén húzva meg magát; majd a tavasz érkeztével a kizöldülő parkok padjain gunnyasztott. Külseje egyre elhanyagoltabb lett. Feljegyzés: „Úgy éltem, akár a nomádok vagy Robinson a szigetén. Ott aludtam, ahol épp rám esteledett. Volt, amikor a lepra munkásszállón éjszakáztam. Ez egy köpésre volt az építkezéstől, ahol nappal húztam az igát. És ahol a malteros talicska már másnap feltörte a kezem. Szóval hamar rühellni kezdtem az egészet. Százszor elkéstem, hiányoztam, és csodálom, hogy a kőművesek olyan sokáig megtűrtek maguk mellett. Persze kaptam letolást eleget. Mégis úgy tűnt, mintha sajnáltak volna... Pedig ők voltak röhejesek a tropára ment életükkel. Ugyan, mit is tudhattak rólam? Fogalmuk se lehetett a szárnyalásról. Honnan sejthettek volna bármit is a virágillatba szédült mezőkről és az égbe csavarodó tornyokról, amiket én láttam? Frászt se tudtak azok rólam.” * Péternek végül – mintegy „ajándék” gyanánt tizenhatodik születésnapjára – az építőipari vállalattól is kitették a szűrét. Ezután már sehol sem próbált szerencsét. Fejét csavargásra adta. Szülei szerint élete végérvényesen vakvágányra siklott, s jóllehet ők mindent megpróbáltak, képtelenek voltak kihúzni a kátyúból. Mikor hébe-hóba hazavetődött, anyja a kedvenc ételét főzte. Apja – mert a fiúra rossz volt ránézni – pénzt dugott a zsebébe. Húga azonban látni sem akarta, s amíg bátyja otthon volt, bezárkózott a szobájába; semmi pénzért ki nem nyitotta volna az ajtót; néha pedig sírt... * Valamikor irodalmi felsülése, jobban mondva Poe modorában írt fantasztikus történeteinek visszadobása táján kezdett el „naplót” vezetni. A szó hagyományos értelmében persze nem napló volt ez, hanem szabálytalan önéletrajz. A szövegek nagy részét csavargásai alatt körmölte: dátum csak elvétve fordult elő bennük. Sokkal inkább az emlékezet bakugrásait követték. Én nevezem csak naplónak e csapongó följegyzéseket, melyekre egy szamárfüles noteszben bukkantam. Próbáltam őket időrendbe állítani, ami többé-ke74
Merített szavak vésbé sikerült is. Érhet persze az a vád, hogy magyarázó szövegeimhez önkényesen válogattam az idéznivalók között. Vállalom. Ki ne szerkesztett volna hasonló esetben a saját szája íze szerint? Talán csak az nem, aki csonkítatlan teljességében, minden szépítő elhallgatás nélkül bocsátotta volna közre Feketepéter „diáriumát”. Jómagam azonban nem voltam ilyen bátor. Vagy ennyire gyáva.
5 Péter napjai – a még hátralévő időben – egyszerre voltak változatosak és egyformák. A délelőttök szakadatlan játékkal teltek. Olykor leheveredett egy forgalmas járdára, s kíváncsian leste, hogy a bosszúsan morgó gyalogosok kerülgetik. Ha ilyenkor egy-egy markosabb férfi talpra akarta ráncigálni, ellenszegült, ágyékon rúgta az illetőt, s a következő pillanatban már ott sem volt. Más alkalommal szemérmetlenül pénzt kunyerált a járókelőktől azon a címen, hogy egy kipusztulóban lévő fajokat segélyező alapítvány számára gyűjt adományt. Néhányan még hullajtottak is neki pár forintot. Lejmolásainak többnyire egy rendőregyenruha föltűnése vetett véget. Megesett az is, hogy a szembejövőket ilyesfélékről faggatta: „Ki alapította a Mali Birodalmat?” Egyszer egy szemüveges kiskatona azt felelte neki: – Szundjata Keita. Péter fölhúzta a szemöldökét. – Szundjata Keita alapította a Mali Birodalmat – ismételte az angyalbőrös. – A XIII. században... Ha jól emlékszem – tette hozzá bocsánatkérő vigyorral. – Bravó – mondta gunyoros hangon Péter. Hirtelen rosszkedv fogta el; az egész napja el volt rontva. * A délutánokon legtöbbször a sárga földig leitta vagy belőtte magát, s elvonult valami nyugalmasabb zugba. Volt, amikor egy-egy játszótér szélén nyúlt el, a bokrok alatt; máskor üres telkeket vett birtokba. Nemegyszer ébredt rendőrségi fogdák priccsén; olyankor hazacipelték a szüleihez, de ott sem volt sokáig maradása. Ha már semmi pénze nem volt, s a kolduláshoz se fűlött a foga, elemelt eztazt, és a soványka szajrét továbbadta egy ismerős orgazdának. Az ellenszolgáltatásul kapott forintokat pálinkára vagy gyógyszerre költötte. A törvény már csak puszta légvár volt a szemében, olyasvalami, amit azért találtak ki, hogy neki legyen mit megszegnie. Feljegyzés: „Az az igazság, hogy a szemetek orruknál fogva vezetik a hülyéket, más szóval a becstelenek átverik a becsületeseket. És ezt az ingyencirkuszt nevezik nagyképűen társadalomnak.”
75
PoLíSz
6 Ám az élet még tartogatott számára egy utolsó szalmaszálat. Maga sem értette, miként esett meg a dolog. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy újra szerelmes lett, holott az Anikó-eset óta úgy gondolta, többé képtelen erre az érzésre. A lánynak különös, muzsikáló neve volt: Daniella. Még a gimnáziumból ismerték egymást, bár nem voltak osztálytársak, azonfelül Péter egy évfolyammal följebb is járt. Így csak néhány hónapig láthatták egymást olykor-olykor a zajos iskolafolyosón vagy hazafelé menet a tömött buszon, hisz hősünket, mint ismeretes, még a tél beállta előtt kicsapták. A lány már akkor kíváncsi tekintettel méregette ezt a mindenkitől elütő vad egyéniséget, aki folyton lázadozott a világ szűkössége és önmaga kisszerűsége ellen. Vonzás és taszítás elegye csillogott macskazöld szemében, mégsem váltottak pár semmitmondó szónál többet. Azután hónapszám nem botlottak egymásba... Majd eljött a tavasz, a nyár, s e futó, felületes ismeretséget a sors vagy a véletlen szele jóformán egyik pillanatról a másikra viharos szerelemmé korbácsolta... * Egy augusztus végi napon történt. Péter az egyik roskadozó bérkaszárnya kapujában üldögélt, valahol a Józsefvárosban, karnyújtásnyira egy degeszre tömött, bűzlő kukától. Vedlett házfalak bámultak rá. Mindenütt legyek dongtak. A fiú arca szürke volt; orra előtt a porban saját hányadéka párolgott; a közeli buszmegállóból néhány várakozó megütközött pillantással sandítgatott rá. Túlságosan törődött volt azonban, hogy elégtételt vegyen ezért a méltatlanságért. Jobb híján a kapunak dőlve szunyókálni próbált; ernyedt tagjaival olyasformán festett, akár egy félrehajított, ócska rongybábu. – Te vagy az, Péter? – kérdezte ekkor váratlanul egy csengő hang a magasból. – Sze... szervusz... Megismersz még? A fiú kinyitotta fél szemét. Hát így kezdődött. * Daniella aznap elcipelte a csontrészeg srácot hozzájuk – a szülei épp vidéken voltak –, megmosdatta, megetette, tiszta inget választott neki az apja holmija közül, sőt nagy nevetések közepette még meg is borotválta, majd a késő éjszakába nyúló hosszú, merész beszélgetést folytatott vele. Péter kezdetben csak tétlen belenyugvással tűrte, hogy törődjenek a testével, ám a beszélgetés folyamán, amint tekintetük összekapcsolódott, már némi érdeklődés támadt benne a lány iránt. Eszébe jutottak azok az egykori pillan-
76
Merített szavak tások is, amelyeket ez a rajongó bakfis vetett rá még a gimnáziumban. Azóta, ahogy elnézte, kigömbölyödött, szinte asszonyos lett. A fiúban megmoccant valami. De késő volt. Ő már nem bírt normális ember módjára élni, ahogyan szülei, Mózes tata vagy a Gonzáleszek tették. Ezt azonban egyelőre csak ő tudta, a lány nem. * Később is sokat beszélgettek. Daniella kezdetben gondos rokon módjára, szakértő ujjakkal szedegette ki az évek alatt összegyűlt lelki szálkákat. De vannak szálkák, amelyeket már képtelenség megkülönböztetni a bőrtől; csupán úgy lehetne eltávolítani őket, ha a bőrt is lenyúznák. Daniella erre alkalmatlannak bizonyult. Nem az ő hibája.
7 Szerelmük eleje mégis a legszebb dolog volt, ami Péterrel valaha történt. A lány kedvéért úgy tett, mintha igyekezne megváltozni. Ő, aki azelőtt semmilyen idegen akaratot nem tűrt hosszan maga fölött, most színlelt. Örömmel tette, hisz tudta, hogy mindez nem tarthat sokáig: a benne lévő másik, ha hébehóba enged is a gyeplőn, végül úgyis a mélybe rántja. Daniella hetekig mit sem gyanított; azt hitte, minden az ő tervei szerint alakul, mert a lányok általában ezt szokták hinni, ha boldogok. Péter pedig mind kínosabb érzésekkel várta, hogy ismét kivicsorítsa a foga fehérét. Ellentmondásos érzések kerítették hatalmukba, mert valóban szerette a lányt, s nem akart csalódást okozni neki. Az elkerülhetetlen azonban (amit regényesen szólva akár végzetnek is nevezhetünk) Damoklész kardjaként lebegett e szerencsétlen szerelem fölött. Daniella nem tartozott a legszebb lányok közé, de jóravalósága megszépítette vonásait, mozdulatainak pedig bájt kölcsönzött. Figyelme, odaadása lefegyverezte a fiút, sőt el is lustította, mert mindvégig kedve telt benne, ha a lány körülötte sürög-forog. Főleg kecsesen hajló derekába és melle moccanásaiba tudott belefeledkezni... – Dolgozz csak, Daniella! – mondogatta élvezettel, valahányszor ingyencselédként körülugrálták. – Szolgálj ki!... Nekem olyan csajra van szükségem, aki ellensúlyozza... – Itt váratlanul elhallgatott. – Mit? – Szépen fejlett dologkerülésemet – röhögött hősünk, kivágva magát a kutyaszorítóból. * Ez idő tájt jegyezte be noteszába az alábbi verset: 77
PoLíSz A SZOBOR Állok. Gránit-testem borzong. Várok. Távolban harang kong. Jön már. Haja leng a szélben. Kőszál vagyok a sötétben. Villan szemembe a szeme. Itt van! Kezemre száll keze. Nevet, ajka felém fordul. Csókol, s a kő megcsikordul...
8 Szeptemberben Daniella folytatta gimnáziumi tanulmányait. Pétert is győzködte, hogy legalább valamelyik esti iskolába iratkozzon be. „Mintha az anyámat hallanám” – gondolta a fiú, de azért bólintott, s másnap azt hazudta, hogy fölvették a szakmunkások középiskolájába. Találkáik az ősz folyamán sem ritkultak. Hol kéz a kézben rótták a Vár utcáit, hol a Sziget bokrai közt csókolóztak. – Éljen a romantika – dünnyögte mindannyiszor Péter. – Hiába gúnyolódsz – mondta a lány. – Tudom, hogy neked is jó... Néha a Ligetben is kószáltak vagy a belvárosi tömegben merültek el. Csónakáztak a tavon, perecet dobáltak a hattyúknak; a Váci utcában megbámulták a pazar kirakatokat. Ám mivel a fiú továbbra sem dolgozott, jóformán mindannyiszor Daniella fizette a számlát, ha betértek egy-egy presszóba kólázni. – Talán selyemfiút akarsz csinálni belőlem? – kérdezte egy ízben Péter, több éllel a hangjában, mint szerette volna. – Még az is lehet – igyekezett a lány kacérsággal elütni a dolgot, s ránevetett. – Vagy nincs ínyedre a kényeztetetés? – És neked ez így jó? – Nekem igen... Mélyen egymás szemébe néztek, s percekig nem szóltak semmit. A fiú végül lassú mozdulattal két kezébe fogta a lány arcát, de több nem történt.
78
Merített szavak
9 Daniella még szűz volt. Noha máshogy tervezték, ártatlanságát egy nyári délután a Gellérthegy oldalában vesztette el. Ebben már szemernyi romantika sem volt. Igaz, előtte épp Szent Gellértről beszélgettek, pontosabban Péter mesélt a szent haláláról... Bár nem tetszett neki, a lány már megszokta, hogy Pétert a történelemben szinte csak az erőszakos halál foglalkoztatja. A korokon átívelő szadizmus. Őt magát untatta a történelem, s csak azért magolta az évszámokat, hogy szüleinek a kedvében járjon; mióta iskolaköpenyt viselt, úgy érezte, tartozik nekik a jó bizonyítvánnyal. A fiú ezúttal meglehetősen akadozva beszélt. Időnként megtorpant, s a fejét lehajtva gondolkodott, majd bosszúsan morogta maga elé: – Ezt is elfelejtettem! Pedig annyit olvastam a pogánylázadásról, mint két istenverte prof együttvéve! – Ha te dühös vagy, abból az Isten sose maradhat ki – jegyezte meg a lány. Péter úgy tett, mintha nem hallaná. Azt már korábban is észrevette, hogy az alkohol meggyöngítette emlékezetét. Mostanában csak délelőttönként ivott – amikor Daniella az iskolában ült –, s a randevúkra menet elszopogatott egy-két mentolos cukorkát. A lány azonban így is megérezte rajta a kocsmaszagot, de nem szólt, mint ahogy szemet hunyt a cigarettázás fölött is. A kábítószer okozta lebegést pedig mindannyiszor az alkoholnak tulajdonította. Péter aznap délelőtt egyetlen kortyot sem ivott, mert nem volt rá pénze. Talán innen eredt nyugtalansága is. Egyik cigarettát a másik után szívta – a csomag Munkást még a lány vette neki a hegy lábánál –, majd vadul csókolni kezdte Daniella száját. Daniella kedvetlenül visszacsókolt. Bár gyomra enyhén émelyegni kezdett, mégsem tiltakozott, mikor a fiú behúzta a bozótba, a földre nyomta, és ráfeküdt. Meleg volt az avar. A lány tanácstalanságában oldalra kapta a fejét, s észrevette, hogy az egyik fűszál tetején egy hangya billeg. Hallotta a szisszenést is, amint Péter bal kezével lehúzta elrongyolódott farmerján a cipzárt. A jobbal már az ő szoknyája alatt kotorászott – olyan volt a keze, akár egy mohó állat –, s mikor megtalálta, amit keresett, egyetlen mozdulattal rántotta le. Daniella érezte, hogy elszakad a bugyija. Ekkor behunyta a szemét, hogy ne lásson semmit, s a fiú se lássa kicsordulni készülő könnyeit...
10 Hiába faggatták Daniellát a szülei, nem árulta el, hol hasadt el az új blúza és mitől sáros a szoknyája. Anyja csak annyit hallott, fülét a kulcslyukra tapasztva, hogy a fél éjszakát végigbőgi. Reggel azonban újra mosolyt kényszerített az arcára; így mikor délután találkozott Péterrel, a fiú önzésében semmit se vett észre lelkiállapotából. 79
PoLíSz – Most már nő lett a kislányból – mondta neki. – Öltözz is úgy! Van tűsarkú cipőd? – Nincs. A szüleim nem engednék... – Vegyél egyet! Hát miniszoknyád? – Az sincs – vallotta be Daniella.
* Másnap a lány a megtakarított pénzén vett csillogó tűsarkú cipőben és fekete miniszoknyában ült Péterrel az egyik presszó teraszán. Rettentő kényelmetlenül érezte magát, nyugtalanul fészkelődött a széken, s úgy tűnt neki, hogy minden férfi föl akarja falni a tekintetével. Feszengése ezúttal nem kerülte el Péter figyelmét, aki büszke, tulajdonosi pillantással legeltette szemét Daniella meztelen, napbarnított combján. – Jó bőr vagy – jegyezte meg kajánul. – Ne cikizz már! – vágott vissza Daniella. – Nem gondoltam volna, hogy neked a kurvák tetszenek! – Minden férfinak a kurvák tetszenek... Aztán megesett a baj, amitől Péter már hetek óta tartott, de a lelke mélyén kívánt is. Egy vörös hajú, legújabb divat szerint öltözött fiatalember lépkedett be a presszó teraszára. Vizenyős kék szemét körüljártatva tüstént kiszúrta Daniellát, s pont a szemközti székbe vetette magát, hogy leplezetlenül stírölhesse. – Úgy látszik, rohadtul megtetszettél annak a majomnak – mondta erre baljósan Péter. – Menjünk innen! – kérlelte Daniella. – Maradunk! – reccsent rá a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, s viseltes ruhája alatt megfeszültek az izmai. Talán nem is az döbbentette meg Daniellát, hogy Péter a következő percben belekötött, majd nekiment a pimasz piperkőcnek, hanem a nem várt keménység, amivel elbánt vele. Mivel az utóbbi hetekben többet evett és kevesebbet ivott, a fiú testi ereje és ruganyossága visszatért, s nem okozott neki nehézséget, hogy a vörös hajúnak két bordáját is eltörje. Mindez persze nem maradhatott következmények nélkül: az egyik pincér kihívta a mentőket és a zsarukat. A környéket szirénák vijjogása borította el. A vörös hajút hordágyra fektették, a vigyorgó Pétert pedig, akinek esze ágában sem volt kereket oldani, két rendőr megbilincselte, s beszállította a legközelebbi őrs fogdájába. Végül is garázdaság címén indítottak ellene eljárást.
80
Merített szavak
Bene Zoltán
Családfa Talán nem gondolnád rólam, árulta el Pósa Teónak szerfelett bizalmasan egy ködös téli estén, hogy hat testvérem van, magyarán hetedmagammal nőttem föl. Bátran szemembe mondhatnák, persze, hogy nem sír le ez rólam, mert kiállhatatlan természetem után inkább elkényeztetett egykének gondolna akárki. Te nem, Teó, azt tudom, mert te ezeregy esztendeje ismersz, s nem felületesen csupán, ahogyan az egyébként szokásban van az emberek között. Ámbátor, látod, azt még te sem tudtad, hogy milyen népes családban cseperedtem… Ráadásként igen különös egy családban, ha hiszed, ha nem, testvérem! Az anyám süketnéma volt, az apám pedig a leghangosabb ember a városban. Amikor áradt a folyó, a hangját egészen a tengerig ragadta, azt mondják. Egyébként póznákat mászott naphosszat, mert telefonszerelőként kereste a kenyerünket, amit disznózsírral kenve majszoltunk. Vasakat viselt a lábain, azokkal hágott a telefonoszlopokra. Éjjelenként nyilván anyámat is hágta buzgón, lettünk is bizony heten, mint említettem, s akkor még nem is voltam pontos! Merthogy szegény anyám csaknem két évtizeden keresztül háztartással bajlódott. Az apró gyerekek gyakorta üvöltöttek, de ő csak a tátogó szájakat, vörösödő pofákat látta. Fáradhatatlanul simogatta és ringatta őket egészen addig, míg be nem csukták a szájukat és vissza nem sápadtak olyanra, amilyenek eredetileg voltak. A háztartás is rendre a fejére nőtt, mi több, túl is csordult rajta, ideje nem maradt másra, mint hogy nagy ritkán bezárkózzon a fürdőszobába és egy fél óráig áztassa magát gondolattalanul a forró vízben. Tanítani nem tanított minket semmire, alapszükségleteink kielégítésén túl nem jutott, nem is juthatott, már csak a kommunikációs problémák miatt sem. Tudniillik egyikünk sem tanulta meg az anyanyelvét, vagyis az anyánk nyelvét, a jelelést. Csak az apanyelvünket sajátítottuk el, a magyart, rajtam kívül azonban ezzel se tud bánni senki se a famíliánkban. A fivéreim és nővéreim agyi bútorzata többségükben amúgy is igen szegényes, hogy úgy mondjam. A legidősebb bátyám egy gyorsétteremben szakács, botrányosan ramaty hamburgereket és ehetetlen salátákat gyárt, szabadidejében meg játékautókat gyűjt, felesége sose volt, szerintem nője se. A következő bátyám anyánkra ütött, süketnéma lett, intézetben él, mivel állítólag szellemileg is visszamaradott, pedig okosabb mindnyájunknál, elhiheted, Teó! Én legalábbis mindig jókat röhögök vele, valahányszor meglátogatom. Összevethetetlenül bölcsebb ő a tömegembereknél, akik keselyűk gyanánt köröznek köröttünk, a lelkünkre vadászva, miközben a gondolattalanság mérgező gázfelhői áradnak a tekintetükből, akár tavasszal a folyók… A harmadik fiútestvérem focista volt, de a lába és a karrierje idejekorán kettétört, a futballból mindösszesen a Bundesliga-frizura meg a kisfröccs iránti rajongás maradt meg. A Zöld–Fehér Kávézó törzsvendége, ebből él. A nővéreim mind férjnél vannak és mindegyiknek három-három gyereke született már… Na, ja, a semmilyenség igen szapora, Teó koma, sajnos. Különben egyikük sem ért semmihez, sosem néztek ki jól, viszont kóros hiúságukban hetente járnak 81
PoLíSz fodrászhoz meg körmöshöz, és havonta vesznek új, szexi fehérneműt, amiben nyilván szánalmasan mutatnak, de az összenőtt szemöldökű, bikanyakú, sörhasú és pörköltszaftos bajuszú férjeik állítólag megvadulnak a falatnyi tanga bugyiktól és egyéb huncutságoktól, és kimerülésig üzekednek. Én ezért berzenkedem a fetisisztáktól, Teó tesó, érted-e? Na, ja, érted, hát, hogyne értenéd, nem vagy te hülye gyerek… Anyámat mostanság havi rendszerességgel látogatom, az utóbbi években már a temetőben, a testvéreimet ritkábban, az apámat kétháromhetente, bár egyre gyérebben... Mióta anyámat elvitte valami különös betegség, az apám búskomorságba esett, s nővéreim hiába próbálnak kék hajú vénasszonyokat csempészni az életébe, a fater makacsul ellenáll. Olyannyira, hogy egyik-másikat seprűnyéllel zavarta ki a portájáról. Én megértem őt. Évekig szívesen elüldögéltem vele saját készítésű, borzalmas zamatú borát iszogatva, nem szóltunk óránként öt-hat mondatnál többet, mégis remekül éreztük magunkat. Míg egyszer meg nem kérdeztem, örül-e, hogy ennyi ivadéka van. Azt válaszolta, örül hát, mi vagyunk az ő jövője. Udvariasan úgy tettem, mintha tetszene ez az otromba közhely, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy dolgom van, azzal elköszöntem. Azóta ritkábban látogatom, és rövidebb ideig maradok… Azért egyszer szeretném megkérdezni tőle, hogyan szeretett bele az anyámba. Egyszer meg is kérdezem majd, Teó, ebben bizonyos lehetsz! Na, ja… Azt hiszem… Hátha ötletet adna nekem is, hogyan lehet beleszeretni valakibe, s ha sikerülne, ágas-bogas családfánkat még ágasabbá és bogasabbá tehetném magam is… (A novellát a 141. számban közölt pontatlan közlés miatt közöljük ismét, a szerk.)
Barcsa Dániel
Brüniszkáld (beszély 7. folytatás) Frissensült malac – behallatszott a vendégfogadó ivójába, ahogy rívó anyja még most is keservesen gyászolja −, meleg, ropogós cipó és jófajta vörösbor segített a két gróf hangulatát virágba borítani. Brüniszkáld nem hallgatott el semmit: részletesen, híven, szépítés nélkül számolt be Lebeé László minapi sikeres rajtaütéséről. Hermann jóllakottan hátradőlve, kupáját időnként a szájához emelve, leplezetlen derűvel hallgatta a történetet, s egyszer-egyszer azon kapta magát, hogy nyelvével elismerően csettint a kópé Lebeé László s a ravasz Félpufa egyik-másik hadifortélyán. Aztán egyszer csak elcsípte a siralmas énekét előadó fancsali igric rosszalló pillantását, s ettől kezdve igyekezett gyászos képet vágni. Egyszer arra gondolt, hogy leégett Nagyszeben, s az üszkös romok alól éppen kiemeli kedves agara tetemét, mászszor arra, hogy éhesen asztalhoz ül, ám ügyetlen szolgája a tállal kezében megbotlik, s az ebédjét a földre borítja. 82
Merített szavak Hermann és Brüniszkáld jó két órán át tanácskozott. A két nemes férfiú megbeszélése igencsak gyümölcsözőnek bizonyult. A szászok grófja immár viszszanyerte teljes nyugalmát, valamint bizalmát az ifjú rokonban: Kővár állt, Brüniszkáld élt, és ezzel népe ügyét továbbra is jó kézben tudhatta. Kővár ura pedig igencsak sokat nyert eme megbeszéléssel. Hermann kíséretéből – az elszenvedett veszteségeket pótlandó – kiválaszthatott egy tucatot a jobb kiállású, markosabb legények közül, aztán vendége még rá is tukmált egy jelentősebb összeget a készülő palánk költségeire – pedig Brüniszkáld becsülettel tiltakozott, jelezve, hogy az építkezés alig kerül valamibe –, és – nem utolsósorban – közösen megegyeztek egy Szászföldet behálózó riadólánc felállításában, amely majd lármafákkal jelzi, merre járnak Lebeé László portyázói. Mikor a két vezér kilépett a nemrégiben „Brüniszkáld címere” névre átkeresztelt kővári vendégfogadó ajtaján, rokoni öleléssel búcsúztak el egymástól. Az ifjú gróf átvette az arannyal teli bőrzacskót és a megajánlott újoncokat Hermanntól, aztán nyeregbe szállt, hogy megcsappant kíséretével visszainduljon Nagyszebenbe. Mindazonáltal – pénz és katona, rokoni ölelés ide vagy oda – Brüniszkáld lelkében mégiscsak maradt egy kis tüske e találkozó után: nem tudta ugyanis mire vélni a szászok grófjának az elbeszélés alatti komolytalan viselkedését. Ő utólag százszor is átgondolta, hogy vendégének mit és hogyan mondott, s nem talált semmi mosolyra fakasztót sem a történetben, sem az előadás módjában. Pedig ha az ifjú csak egy kicsit jártasabb lett volna az emberi lélek titkainak kiismerésében, rájött volna, hogy Hermann gróf nem az ő becsületének megtépázásán derül. A szász vezér a zsombori kalandot tartotta – midőn sikertelen megpróbálta Lebeé Lászlót a bitorolt fészekből kifüstölni – élete legmegalázóbb, és leggyalázatosabb kudarcának. S az, hogy a székely bajkeverővel még egy olyan Cidhez, vagy Roland lovaghoz fogható híres bajnok se bírt el, mint Brüniszkáld, nos ez enyhítő gyógyírral kenegette a szégyentől még most is sajgó hermanni lelket. Amire elkészült a Kővár városkáját átölelő palánk és sánc, addigra fölállt a szászföldi riadólánc is. Ettől kezdve, ahányszor csak megjelentek Lebeé László lovasai valamely szászok lakta vidéken, a vigyázók rögtön meggyújtották a szurokkal bekent lármafákat. Ezek nappal füsttel, éjjel lánggal jelezték Brüniszkáldnak, hogy hol várnak tőle sürgős segítséget. Ilyenkor riadót fúvatott, s teljes erejével a portyázók nyomába eredt. A következő hetekben egy különös macska–egér játék vette kezdetét, amelyben Brüniszkáld játszotta a lomha macska, Lebeé László pedig a fürge egérke szerepét. A kővári vezér ugyanis hiába vetette magát a zsomboriak után, mire a jelzett helyre ért, addigra már csak bottal üthette a portyázók nyomát. Ámde volt olyan is, hogy a székelyek mégiscsak bevárták a nehéz fegyverzetű németeket, de csak azért, hogy incselkedjenek velük: egy-két nyíllövésnyi távolságnál soha nem engedték magukhoz közelebb az üldözőket, s akkor tűntek el a szemük elől, amikor csak akartak. Brüniszkáld válaszként megpróbálta kikémlelni az ellen szándékait. Figyelőket küldött Zsombor alá, kik gyorslábú paripákra pattanva jelentették a grófnak, 83
PoLíSz hogy milyen irányba mozdulnak a székelyek. S amikor megérkezett habzó, csatakos paripáján a hírnök, Brüniszkáld késedelem nélkül elindult elállni Lebeé László útját, ravasz csapdát állítva neki. Ám hiába, mert volt, hogy két-három napig is hiába várakozott a martalékra egyre jobban fogyó reménységgel, ugyanis Lebeé László csak nem akarta megtenni neki azt a szívességet, hogy hurokba dugja a nyakát. Különös módon a székely nagyúr valahogy mindig kiszimatolta a veszélyt, váratlan irányt váltott, s egészen más úton indult el, mint amelyikre Brüniszkáld a kémjelentés alapján számított. Grófunk fejében új idea kélt: tapasszuk be az egérlyukat! Vezérletével a németek elállták a zsombori várhoz fölvezető egyetlen utat, és ha már úgyis beletanultak a sáncásásba, palánkállításba, hát nekifogtak támaszpontjuk megerősítésébe. A furcsa az volt, hogy a székelyek még a kisujjukat se mozdították az erődítés építését megakadályozandó, sőt, úgy tűnt, mintha Lebeé László háza népe meszszire elköltözött volna az erősségből. Ember még a falakon se mozdult, ám hogy a várat mégiscsak lakják, azt jelezte a vár kéményeiből bodorodó-karikázó füst. Öt nap megfeszített munkája után az erődítés elkészült, s az eredménnyel Brüniszkáld ugyancsak elégedettnek látszott. Mondta is az embereinek: „Itt mától fogva egy pocok se surranhat által!” S valóban. Nem sokkal azután, hogy fölállt a palánk őrsége, egy szemfüles legénye a sáncban máris megcsípett egy pockot. Vitte is Brüniszkáldhoz, a bajtársak vidámságától kísérve. – Igazsága vagyon, jó uram! Itt már senki által nem jöhet! – szólt – Éppen át akart szökni őkelme, de én nyakon csíptem! Az ifjú gróf maga is derült az eseten, s olyasmit tett, amit már hetek óta alig – elmosolyodott. – Nos, uram, parancsolna, mi legyen őkelmével? Csapjam kőhöz, vagy fojtsam egy kupa borba, hogy szép halála legyen? Ahogy a vezér elnézte fölvidámodott katonáit, s az orra elé tartott, szánalmasan kapálózó jószágot, mosolya lassan nevetésbe váltott. – Én amondó vagyok – válaszolta kacagva –, hogy a kő túl kegyetlen, a bor túl kegyes halál lenne eme elvetemült gazfickó számára. Hanem, amott a mezőben, látok egy szénarakást. Eredj fiam, dugd be a boglya alá, majd a boglya agyonnyomja! Aztán, jó kedvét kimutatva Brüniszkáld előhalászta a Hermann gróftól kapott bőrzacskót, amelyben még ott volt hiánytalanul az az összeg, amit a palánképítés költségeire szánt a szászok vezére. Kivett belőle egy aranyat, s a meglepett katona markába nyomta. – Ezt vitézségedért, mert te vagy az első közülünk, aki egy zsomborit fogságba tudott ejteni! Ám nem sokáig tarthatott a németek öröme. Két nap se telt, mikor Szászkézd vidékén ismét fellángoltak a lármafák, jelezvén, hogy Lebeé László ismét portyázik, dacolva a kapuja elé állított, áthatolhatatlanak vélt akadállyal. A kőváriaknak rá kellett jönniük arra, hogy amit a zsombori vár egyetlen kijáratának hit84
Merített szavak tek, az nem az egyetlen. Valahol kellett lennie egy rejtekútnak, amelyen keresztül a székelyek, lovaikkal együtt, akadály nélkül ki- és bejárhattak. Brüniszkáld napokig kerestette a titkos folyosó végét embereivel, de nem azért volt az tikos, hogy az ellen könnyen rátalálhasson. Ez az újabb fiaskó beláttatta az ifjú vezérrel, hogy így a Zsombor elé állított kordon teljesen értelmét veszítette, ezért aztán visszavonulót rendelt el. Hosszú idő után ismét Kővárott várt rá az éjszaka. Brüniszkáldot otthon, Némethonban, számos vár és udvarház várta vissza, ámde mégis, rövid időn belül Kővár lett a legkedvesebb birtoka. Valószínűleg azért, mert nem örökségként szállt reá, hanem ezt a maga becsületéből szerezte. Most mégis vegyes érzésekkel tért meg sasfészkébe. Hiszen már alig várta, hogy ismét otthonában hajthassa álomra fejét az állatbőrökkel meleggé és kényelmessé tett hálókamrájában, ám ugyanakkor rettenetesen bántotta, hogy egy vállalkozása ismét félbe maradt, és ismét tehetetlennek bizonyult a zsombori pogányok ravaszságával szemben. Este még összehívta lovagjait, kik követték őt annak idején – Brüniszkáld úgy érezte, mintha már évek teltek volna el a Hermann kezébe letett esküje óta – a szász nemzet szolgálatában. Két jó barátja, és tizenhárom hűbérese gyűlt a lovagterembe. Bort ittak és tanácskoztak. Az ifjú gróf azt szerette volna, ha a jelen lévők – miután ő már kifogyott a plánumokból – csak úgy ontani kezdik csodamalomként a jobbnál jobb terveiket arra, hogy miként fékezhetnék meg Lebeé Lászlót. A máskor oly zajos társak azonban most csak hümmögtek, részükről legfeljebb csak fél szavak, negyed mondatok hangoztak el, mintha a kerekasztal egyik lovagja sem szerette volna a szószátyárság bélyegét a maga fejére vonni. Ám egyszer csak egyikőjük – már senki sem emlékszik, mivel kapcsolatban – jónak látta megjegyezni, hogy ő úgy hallotta, a kunok hasonlóképp harcolnak, mint a székelyek. Megjegyzését csönd követte, mintha mindenki komolyan meg hányná-vetné az állítás igazságát, mikor Brüniszkáld hirtelen az asztalra csapott: – Ez az! – kiáltotta – Nem győzhetjük le Lebeé Lászlót, amíg olyan könnyűlovasságunk nem lesz, mint a székelyeknek! Másnap reggel aztán fullajtárt indított Brassóba, azzal a kéréssel, hogy hívja Kővárba a sánta Eckart mestert, ki élelmes kereskedő hírében állott, s azt beszélték róla, hogy nemcsak Kumániába – a kunok országába – van szabad bejárása, de magának Kötönynek, kun királynak díszes sátrába is, hol véle ott, baráti poharazgatások közben, zsíros üzletekről tárgyal. A sánta Eckart hamarosan eleget tett a meghívásnak. Délután érkezett, s estig bezárkózott Brüniszkálddal a toronyszobában berendezett bizalmi társalgóba. Másnap Eckart, kora hajnalban, csekély kíséretével ugyanolyan feltűnés nélkül távozott, mint ahogy az előző nap megérkezett. Ám volt mégis egy különbség: a sánta kereskedő üres kézzel érkezett, ám nem ugyanúgy távozott. Magával vitte ugyanis Brüniszkáld bőrzacskóját, amelyet még a minap Hermann gróftól kapott… (Folytatása következik) 85
PoLíSz
Ravasz László
Tormay Cécile Kezdhetném úgy is: egyszer volt, hol nem volt, volt egy különös leánygyermek a XIX. század végén. Senki sem tudta, hogy csodagyermek, maga legkevésbé, de azért mindenki a hatalma alá került, és aki találkozott vele, nem felejtette el. Ezt a hatást nem a szépségének köszönhette, bár arcának nemes vonásai, szemének tiszta fénye, egész lényének összhangja százak közül is kiemelték. De az ő várázsa akkor is megmaradt volna, ha bénának születik vala. Nem is asszonyiságával kötötte magához az embereket, és sohasem gyakorolta azt a bűbájosságot, amely a férfi és a nő szerelmi kapcsolatát tartja a világ legfontosabb kérdésének, eszerint osztályozza az embereket, ezzel játszik, mint a tűzzel s ezzel gyújtja fel a maga és a mások világát. Hatása abban rejlett, hogy rendkívüli dolgokat látott meg, a körülötte folyó eseményeket váratlan megjegyzésekkel kísérte, s valami belőle kiáradó sugárzás egy élő valósággá olvasztotta a házzal, ahol lakott, a könyvvel, amit olvasott, az élettel, amelyet szemlélt, a tájékkal, ahol járt, az éggel és a földdel, amely látható és láthatatlan világát egybefoglalta. Mindezek összefüggtek vele, belőle táplálkoztak, ő helyettük érzett, gondolkozott s mire maga is kezdhette volna sejteni, hogy ő költő — mert hiszen Tormay Cécile az volt — megelevenedett benne a világ, illetve ő kelt életre a világban. Fiatalkori képein ez a különös ábrándos tekintet olyasmit árul el, mintha idegen világból érkezett volna, s azért megy át a világon, hogy mindent felvegyen magába, s magát otthagyja minden tárgyon, amerre áthaladt. De az ábrándos tekintet fátyola mögött néha megvillant és egyre állandóbban lobogott valami különös, tiszta fény, az alakító embernek a nézése. A dolgok csak azért lelkesültek meg és a gondolatok csak azért olvadtak össze a tárgyakkal, hogy ebből a finom világmatériából egyre biztosabb, egyre tisztább alakokat, formákat mintázzon. A hangulat mögött hirtelen meglátta a gondolatot. A gondolat kigyúlt és megmutatta a jellemet. A jellem kristályosult s előtte állt az ember, a személy. Az emberek mögött elébe tárult az élet, a sors-jelenségeken túl a hallgatag, örök törvények. Különös szenvedéllyel tö-
86
rekedett arra, hogy világa rendezett, átlátszó, tiszta és formás legyen, semmi sem bántotta úgy, mint a rendetlenség, a homály, a bizonytalanság, vagy a zűrzavar. Művésznek született, azaz tudta, hogy a lényeg leglelke a forma. Észrevette, hogy aki a stílust javítja, a gondolatot javítja s a szépség a részek és az egész titokzatos összefüggésében bujdosik. Előbb rajzolt, azután írni kezdett. Mondatai éltek: tele voltak zenével, látással, erővel és összhanggal. Amit mond, azt látj, s úgy mondja el, hogy mi is látjuk. Előadása világos és tagolt, színekben pompázó logika, és minden szó benne nemcsak világít, hanem maga is valahonnan fényt kap. Minden alkotása tiszta és biztos szerkezetű és szétszakíthatatlan, élő egységet mutat. Belülről nőttek művei, életegység tartja össze őket, s ezért értékük független a hangulattól, a színtől, a részletszépségektől, alkalomszerűségtől, szóval minden külső segítség nélkül a maguk lábán állnak és mindörökre megállnak. Rokonságot tart az ötvösművészekkel és a miniátorokkal, rokona a szobrász és a festő, s mikor tervez, nagy belső vonalakból alkot, mint az építész. Tormay Cécile született művész. Még ez sem adja ki az ő szellemi képét. A művészi látás fölött még volt benne valami babonás sorskeverő erő, intuitív megérzése az élet végső kérdéseinek, a változások rendjének, valami hódolattal elegyes szomorúság, amellyel a születést, a halált, a végzetet, a cselekedetet és következményét, a szándékot és tettet nézte s meg-megrendült annak az elrejtőzködő és mégis magát szakadatlanul kijelentő törvénynek a láttára, hogy egy fölségesen megalkotott világ, Isten tökéletes műremeke megromlott, összetört, most önön átka alatt nyög és kiált restaurációért. Néha fönséges megadás, máskor segítségkiáltás mentő kéz után. Esze annyiszor látta: nem lehet, szíve, ösztöne mindig követelte: lehet, kell! s ez az ő babonás megszállottsága, a sorstól megigézett és a sorssal perelő léleknek párkaszerűsége átvarázslik minden alkotásán, az époszon és a miniatűrön egyaránt, megjelenik képeiben, eldönti hőseink sorsát, átjárja költészetének egész világát, mint az őserdőt az elmúlás fanyar illata, s beleviszi lényébe, alak-
Tájoló jaiba, művészetébe a végzetszerűség vak világosságát, amely olyan, mint a tavaszi tájak déli napfogyatkozáskor. Ez a lelki alkat nagyon kedvező körülmények között fejlődött. Családjában eggyé olvad a magyar földbirtokos-főtisztviselő, a német patrícius és a francia hugenotta menekült vére és lelkisége. Mélyen belegyökerezik a magyar földbe és a magyar múltba, s amit onnan szív fel, attól szinte megrészegszik; felveszi magába a germán városi műveltség nagyszerű kincseit, s ez eltölti a bírás édességével; e két elemet állandóan átsugározza, dinamikáját fokozza, méreteit, távlatait elrendezi a latin szellemiség, világossága, józansága és csiszolt formaisága. A magyarságon belül ismét két alapélménye van, mert gyermek- és ifjúkorát egy tiszántúli udvarházban és egy fővárosi öreg házban élte le. Megérezte a házak sorsát, megérezte a föld igézetét; a falu és a város ellentétét és összetartozandóságát, a végzetes magyar sarkiasságot. Ennek megfelelően rendkívül érdekelte a német középkor, az emberi civilizációnak ez a hősies és vallásos korszaka, Európa legmélyebbre ható tapasztalása az átélt keresztyénség végső következményeinek levonásában. De a barátai és rokonai révén korán elkerül Olaszországba, módja van személyesen találkozni a korszak nagy olasz és francia íróival. Elbűvöli a latin szellem, a római humánum és az olasz renaissance, s mint szőlőlugasból a távol kék hegyeit, úgy nézi és látja innen a görög világot. A latin szellem Tormay Cécileben a művészben, a germán középkor Tormay Cécileben a költőben, a végső magyar összefüggések, ezer éven túli gyökerek megrendülései Tormay Cécileben a sorsmagyarázóban jelentkeznek, s együtt adják a magyar szellemi életnek ezt a különös és csodálatos jelenségét, amely finom, mint egy genovai filigrán, komoly és elragadtatott, mint a gótika, babonásan mély, gyökérszaggató és sudárzúgató, mint a hagyományok és hitregék italától megmámorosodott táltos szent részegsége. Ha semmi közbe nem jön, ez az asszony tovább írta volna elbeszéléseit és regényeit. Tíz, húsz, ötven olyan könyve jelent volna meg, mint „A régi ház”, „Az ősi küldött” vagy „A viaszfigurák”. Már korán nemzetközi értékké vált, s benne talán egészen új kapcsolatok létesültek volna a magyar irodalom és a világiroda-
lom között, de róla most csak irodalmi társaságok emlékeznének meg. Azonban más történt: kicsiny, de szimbolikus formában megismétlődött Tormay Cécileben az egész magyarság végzete, az nevezetesen, hogy amikor a legmagasabbrangú művelődési értékek termelésében Európa élére kerül a magyar, ott kell hagynia mindenkit, mindent, mert a végveszedelembe jutott nemzeti életet kell megmenteni. Tudós a lombikját, költő a lantját, művész a szerszámát, bölcs a gondolatát eldobja és szétszórja, rohan ki a gátra, mert jön az árvíz és elsodrással fenyegeti a házat, a templomot, a földet, mindent. S az árvíz elleni kétségbeesett, roppant küzdelemben, tépett ruhájú, véresszemű, sáros kubikus arcok között ki látja meg az odajutott művészt, tudóst, bölcset? Ez történt Tormay Cécilevel is. Jött a világháború. Tormay Cécile nagyon jól érezte, hogy ez a nemzet élet-halál harca. Félt és reménykedett, vigasztalt és készült. Amitől félt, az bekövetkezett százszorta nagyobb mértékben, mint ahogy a rémlátás sejtette; amiben reménykedett, az egyszerre köddé és párává foszlott, szinte csúfsággá lett; minden készülete egy rettentő készületlenség szívet gyilkoló meglátását szülte s biztatásának távolodó fehér galambjai belevesztek a véres alkonyatba és suhogó, halálos céltudatossággal növekedő árnynyal közeledtek és szálltak alá a kétségbeejtő Vég dögkeselyűi. Ó, milyen omlás volt ez! Az irtózatos véráldozat azzal a szörnyű csalódással, hogy hiábavaló volt, jaj, hát ez a véres magvetésnek aratása? Földön hevert az erőfeszítés alatt gerincében megroppant, csontjaiban összetört magyar; jaj, ki emeli fel? S ez még mind semmi, de a kicsinyességnek, a könnyelműségnek, a gondatlanságnak, a lelkiismeretlenségnek, a széthúzásnak az a októberi képe, amelynek láttára ott kezdődött a becsületes magyar, amikor halálosan szégyelli, hogy magyar. A hadsereg fegyverét elhányja, csőcselékké válik; megölik az egyetlen magyart, aki megmenthetett volna. S a pohár még ezzel sem telt be. Még meg kellett érni, hogy Magyarországon kezébe vegye a főhatalmat húsz, vagy ötszáz gonosztevő, akik között vérbeli magyar, ha mutatónak akadt. Ez a társaság halálra keresett minden becsületes magyart, piacra dobta a szentkoronát, paráznaságra tanította az iskolás leányokat és rablásra az iskolás fiúkat, megtiport és leköpött min-
87
PoLíSz dent, amit egy szomorú és nagylelkű nemzet ezer esztendeig szentnek tartott. Csúfság volt az Isten szent neve, mulatóhelyeknek akarták berendezni a templomokat, szétdúlták és megfertőzték a családot, prostituálták a magyar asszonyideált, magyar férfiak helyett cinikus kéjenceket és agyafúrt kufárokat akartak nevelni. Végül darabokra törik az ezeréves ország. Miképpen hatott mindez Tormay Cécilere? Ő mélyebben érezte és tisztábban látta: mit jelent ezen a földön a múlt, mit jelent ebben a világban az örökkévaló erkölcsi érték, milyen fontos számunkra az ezeréves keresztyén nemzet folytonossága. Hamarább látta meg a pusztítást, s már az első csákányütésben végigszenvedte az utolsó oszlop szétrombolásának a kínját. Micsoda elszánt undorral tölthette el a lelkét a tiszta és megszentelt életformák papnőjének az az ocsmány csatornaár, amely akkor elözönlötte egész világunkat, s iszapjával be akarta lepni édesanyánk fejkötőjét, leányunk menyasszonyi fátyolát, fiaink kardbojtját, oltárainkat és úrvacsoraosztó kelyheinket. Nem férfi volt Tormay Cécile, tehát nem tanácskozott, nem habozott, nem végzett előzetes tanulmányokat, nem kellett pártszempontokat érvényesíteni, vagy leszámolni, rá nem tartozott a kritika, a megvitatás és kompromisszum; asszony volt, ősi, örök asszonyi ösztönnel megérezte azt, hogy életről, becsületről, emberi méltóságról van szó, megérezte: nem ér az élet semmit, ha nem lehet magyar, nem ér a magyarságom semmit, ha nem vagyok keresztyén; s üres jelszó a keresztyénség, amely nem ad etikai értékeket, s nem biztosítja, hogy a magyar asszony olyan tiszta lehessen, mint amilyen az édesanyja volt. Felsikoltott, mint egy vészmadár, szárnyait kiterjesztve átrepült az ország felett, átrepült a szíveken, ébresztő, vádoló, csodálatos sirály. Megérezte, hogy ebben a teljes pusztulásban, ebben az infernális mélységben vissza kell térni az ősi, egyszerű igazságokhoz, fel kell ébreszteni az élet ősi, egyszerű ösztöneit, új szeretet, új áldozat, új hit, új akarat kell. Nem egyletet alapított, nem politikába kezdett, nem az utcára ment ki, nem a politikusok előszobájába ült be: a női lelket ragadta meg, kereste a magyar hitvest, kereste a magyar anyát. És megtalálta. Az asszonyok ráismertek: ez az ő lelkiismeretük szava és az ő hivatásuknak a tudata és az asszonyi méltóság örök hite, ez
88
az asszonyi szolgálat örök törvénye. Megmozdult bennük az, ami jó, ami nemzetépítő, ami örökkévaló, az amelyik elfogadja és megszüli a gyermeket, életét eltékozolja a szolgálatban, amelyik tud névtelen maradni, el nem fárad a tűrésben és a reménységben, s mikor a legerősebb férfiak összeomlanak, akkor helytáll, hisz és engedelmeskedik és végül győz. Nem egyik vagy másik társadalmi réteget mozgatta, neki az örök magyar asszony volt a testvére, barátja, betege és munkatársa, akár napszámos volt, akár hercegné. Megteremtette a magyar egység egyik alapfeltételét: a magyar asszonyok lelki közösségét eszményekben és szolgálatban. Szavára és példájára a magyar asszonyok megtalálták önmagukat, és újra hozzáláttak ahhoz a munkához, amely éppen olyan nemzetépítő, éppen olyan hősies és éppen olyan értékes, mint a honfoglalás, a törvényadás, a hadvezetés. Minden ilyen munka veszedelmes, sőt halálos vállalkozás. Ezelőtt ötszáz esztendővel Franciaországban egy fiatal pásztorleány szintén erre az útra tért, s bár koronás főket mozgatott és csatákat nyert dőre és önmagát mégis igazoló hite, ő máglyán veszett el. Annak a máglyának a zsarátnokából még mindig van egy-két parázs a tenyerébe tenni annak a nőnek, akinek hite megszégyeníti nemzedékét. Ez a törvény betelt Tormay Cécilen is. Küldetésének áldozatul kellett dobnia meg nem írt könyveit, el nem mondott gondolatait. Van-e még valaki, aki ekkora árat fizetett azért, hogy kicsúfolják, lekicsinyeljék, tőrbe csalják? Ajkával itta a keserű pohár zúduló mérgét, magasra tartott szívből gyöngyözött a piros vér, s ajkától a pohár csak akkor véteték el, amikor a másik kehelyből kihullott az utolsó csepp is. Talán sikerült rámutatnom, hogy Tormay Cécile egyénisege Magyarország legszomorúbb időszakában a Gondviseléstől vett nagy jótétemény volt. Ez a jótétemény az egész nemzetnek szól, de csak úgy lehet a nemzeté, ha minden egyes magyar asszony elfogadja és magáévá teszi a Tormay Cécile életének nagy tanítását: a nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok. Azért kell a magyar asszonynak hívőbbnek, nemesebbnek és önfeláldozóbbnak, tehát a szó igazi értelmében nőiesnek lennie, hogy a nemzet magyarabb, emberibb és férfiasabb legyen. (Napkelet, XVIII. évfolyam 5. szám; 1940 május 1.)
Tájoló
Madarász Imre
„Uszítás” Petőfi-verssel, avagy Szeleczky Zita, a „háborús bűnös” Szeleczky Zitát (1915–1999) a mai fiatalok alig ismerik. A középkorúak többsége nagyjából annyit tud róla, hogy a második világháború előtt népszerű és ünnepelt színművész volt, utána viszont háborús bűnösként bélyegezték meg, ítélték el és kényszerítették évtizedekig tartó emigrációra, derékba törve itthoni karrierjét. Pályafutására azonban az idősebbek közül sokan úgy emlékeznek vissza, mint a honi színház- és filmművészet egyik legdicsőségesebb fejezetére. Pusztaszeri László Szép magyar élet. Szeleczky Zita pályaképe című, a Kairosz Kiadónál megjelent könyve minden idők egyik elismerten legszebb, legtehetségesebb és leghíresebb magyar színésznőjének állít végre méltó irodalmi emléket, a róla elnevezett alapítvány és nekézsenyi emlékház, valamint a fővárosi Budafoki úti szülőházán elhelyezett emléktábla után. Vajon mindez helyreállíthatja Szeleczky Zita jó hírét, ellensúlyozhatja a pártállami időszak több évtizedes propagandáját a „szélsőjobboldali”, „fasiszta” „antiszemita” Szeleczkyről, akinek az 1964-ben kiadott Film kislexikon még „játékerejét” is megkérdőjelezte, „hatását” a „külső megjelenésével” indokolva? A jelen írás az új életrajzi monográfiának arra a központi elemére fókuszál, amely a főszereplő életútjának és pályájának is meghatározó – stílszerűen szólva legdrámaibb és legtragikusabb – mozzanata volt, életpályáját kettétörte, két merőben különböző, ellentétes előjelű korszakra osztotta: egy kivételesen sikeres „előtt”-re és egy, bár aktív, mindazonáltal fájdalmakkal, megaláztatásokkal, kudarcokkal teli „után”-ra. Szeleczky Zita bűnösségének az őt ért vádaknak kérdéséről, elítélésének és megbélyegzésének problémájáról lesz szó. A jelenkori olvasó – kivált, aki ifjúként, demokratikus rendszerben született és nőtt fel – már azt sem igazán érti meg, hogyan lehetett egy országos, sőt nemzetközi elismertségű művészt pusztán „gondolatvétségek” vagy „véleménybűnök”, magyarán nézeteinek kinyilvánítása miatt beperelni és megbüntetni. Azt ugyan-
is soha senki nem állította – még Szeleczky Zita legádázabb ellenségei, sajtó- és jogi fórumokon való legeltökéltebb vádlói sem –, hogy „a nemzet kishúgá”-nak nevezett hölgy erőszakos, egyáltalán köztörvényes bűncselekményeket követett volna el, bármi olyasmit tett volna, ami ma egy jogállamban bűntettnek minősülne. S azt sem, hogy a vérzivataros esztendőkben közfunkciót látott volna el, hatalmat birtokolt vagy politikai tevékenységet folytatott volna. Az életrajzíró kutatásai alapján még azt is kérdésesnek tartja, hitelesek-e a „szélsőjobboldali”, „nemzetiszocialista” és hasonló definíciók és öndefiníciók, amelyek a világháborús években egynémely lapokban Szeleczky Zitával kapcsolatban nyomdafestéket láttak, s menynyiben írhatók az újságírói nagyotmondás és a pártos elfogultság számlájára. De még ha lenne is valóságalapja, igazságtartalma az innenonnan Szeleczky Zita hívei és haragosai által terjesztett minősítéseknek, véleményeknek, besorolásoknak, akkor sem került elő semminemű bizonyíték arra, hogy politikai szimpátiái, világnézetinek, ideológiainak alighanem csak jókora túlzással nevezhető nyilatkozatai és megnyilvánulásai bárkinek bármiféle kimutatható kárt, hátrányt, veszedelmet, veszteséget okoztak volna. A Szeleczky-per a mi magyarországi és európai jogértelmezésünk, jogérzékünk szerint nem volt korrekt, tisztességes, jogszerű. Tanúk, ismerősök, kollégák, pályatársak egymásnak s olykor önmaguknak is ellentmondó, bizonytalan visszaemlékezésein alapult, a vallomástevők, tanúskodók, emlékidézők között nyilvánvalóan elfogult és megfélemlített emberek, riválisok és börtönfoglyok is szerepeltek. A jogállamilag jószerével értelmezhetetlen „népellenes bűntett”, amely miatt Szeleczky Zitát távollétében három esztendei börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, a „háborús uszítás” volt. Vajon azt mivel követte el? Azzal, hogy elszavalt egy verset. Ugyan kitől? A magyar irodalom első számú klasszikusától, a „par excellence” nemzeti
89
PoLíSz költőtől, Petőfi Sándortól. A szabadságharcos vátesz utolsó előtti, 1849. június 20–30-án írott Föl a szent háborúra! című költeményéről van szó, melynek a szentszövetségi-cári orosz csapatok elleni honvédő harcra buzdító soraiból, elszavalásukból a Népbíróság – felfoghatatlan anakronizmussal – szovjetellenes-háborús célzást vélt kihallani: „Itt a próba, az utósó / Nagy próba; / Jön az orosz, jön az orosz, / Itt is van már valóba’. / […] / Ki a házból, ki a síkra, / Emberek, / Most az egész Magyarország / Legyen egy nagy hadsereg! / […] / Feleségink, kedvesink, ne / Sírjatok, / Idegenek ölelése / Nem tesz csúfot rajtatok. / […] / Minden, ami szent előttünk, / Kockán van, / Ha a világ támad is meg, / Győznünk kell e csatákban;” Petőfit szavalni fasizmus? Akármilyen szövegkörnyezetben a Petőfi-versmondás minősülhet háborús uszításnak? A rendszerváltozás utáni, 1994-es felmentő ítélettel maga a Legfelsőbb Bíróság adta meg a fenti költői, szónoki kérdésekre a nyilvánvaló nemleges választ. Csakhogy túlságosan kései
volt az elégtétel. Szeleczky Zitát „vagyonelkobzás” címén szabályosan (korabeli büntetőjogi értelmezésben is) kirabolták, dél- és észak-amerikai, Argentína- és Egyesült Államok-beli magyar emigráns színész emberként, előadóművészként ihletett versszavaló honleányként is minduntalan „utána nyúltak”, saját szavaival élve, „internacionális karrierjét” ellehetetlenítették a szélsőjobboldaliság, háborús-népellenes bűnösség szakadatlanul ismételgetett vádjaival, hiteltelenítő szégyenbélyegével, hogy ne is beszéljünk itthoni megbillogozásáról (mely bizonyos körökben mindmáig tart). Egyedülálló voltában is jellegzetes magyar csillagsors az övé: a már idős és beteg művésznő 1989 után haza-hazajöhetett. Köztársasági Érdemrendet, vitézi címet és Érden, a polgármestertől ajándékházat kapott – túl későn! – „a magyar szó ápolója, őrizője”, aminek önmagát mindig is vallotta. Ám a legszebb jutalom Szederits Jenő hozzá írott gyönyörű verse volt: „Bárhol vagy és bármit teszel, / Csillag voltál, csillag leszel!” (Pusztaszeri László: Szép magyar élet. Szeleczky Zita pályaképe. Bp., Kairosz Kiadó, 2011.)
Antónia Opitz
A folytatás ígérete Kismonográfia Herta Müllerről Herta Müller gazdag életművével több évtizede foglakozik a tudományos kutatás. Az egyes európai országokban megjelent tematikus monográfiák, disszertációk, tanulmánykötetek és esszék száma ma már alig tekinthető át, ezt a kivételes és sokoldalú érdeklődést számos nemzetközi konferencia is bizonyítja. Eddig azonban viszonylag kevés olyan munka jelent meg, amely szélesebb olvasóközönség számára írt, összefoglaló monográfia formájában tekintené át az alkotói pálya egészét. Éppen ezért nyúl az olvasó különös érdeklődéssel Balogh F. András Herta Müller útja a Nobel-díjig című kismonográfiájához, amely – kifejezetten a magyar olvasóközönséghez fordulva – pontosan ennek az igénynek a kielégítését ígéri. Az érdeklődést fokozza, hogy a szerző a Kár-
90
pát-medence németnyelvű kisebbségi irodalmának kiváló ismerője – mint ezt számos publikációja (legutóbb az Argumentum Kiadónál 2009-ben megjelent Német–magyar együttélések a Kárpát-medencében című könyve) meggyőzően bizonyítja. Mindjárt elöljáróban megjegyzendő, hogy a nemrég megjelent kismonográfia nem váltja be teljességgel a cím által keltett elvárást. Már a kötet első, futólagos áttekintése alapján kiderül: valójában nem szisztematikusan felépített kismonográfiáról van szó, amely lépésről lépésre követné Herta Müller művészi kiteljesedését 2009 végig. A szerző jelentős mértékben korábbi munkákat dolgoz át és szerkeszt nehezen követhető egységbe. Ennek az eljárásnak igen kedvezőtlen következményei vannak, közülük
Tájoló talán a legzavaróbb az állandó önismétlés, noha a feladat – a ma már világirodalmi jelentőségű életmű alig százoldalas terjedelemben történő bemutatása – éppen a legszigorúbb gondolati fegyelmet követelné meg. Miért kell például az olvasónak kétszer is megtudnia, hogy Herta Müller művészi teljesítménye Kertész Imréével hasonlítható össze, vagy miért kell több tanulmányban is részletesen az írónő indulásáról olvasnia? Végezetül: miért illeszkedik egy Herta Müller útjáról szóló kismonográfiába egy húszoldalas, már a szerző 2009-es könyvéből ismert tanulmány Richard Wagnerről, amikor a két író személyes és irodalmi kapcsolatát kétoldalnyi terjedelemben is kimerítően össze lehet foglalni. Ha ehhez a húsz oldalhoz hozzászámítja az olvasó a dunai svábok bevándorlásának részletesen felvázolt történetét, valamint a migráció, kivándorlás, áttelepedés és emigráció problematikájának kifejtését, akkor egyértelműen arra a következtetésre kell jutnia, hogy az írónő művészi kibontakozásáról sokkal kevesebb szó esik, mint működésének történeti, kultúratörténeti és politikai hátteréről. Milyen kép alakulhat ki tehát az olvasóban Herta Müller – a Nobel-díjig terjedő – alkotói útjáról Balogh F. András egységbe szerkesztett esszéi alapján? Nem véletlen a műfaji megnevezés, hiszen itt – ha csupán a stílus szempontjából nézzük is – egyértelműen esszékről, és nem szigorú objektivitásra törekvő tanulmánysorozatról van szó. A könyv szerzője – zárszavában – kijelenti, hogy az írónő indulásának elemzésére fektette a hangsúlyt (107). Ilyen kiemelés elvileg elképzelhető, ám egy monografikus igénnyel fellépő mű mégsem mondhat le Herta Müller művészi kibontakozásának legalább is a döntő momentumokra szorítkozó bemutatásáról. A bánáti származású írónő valóban gyökereiben hordja szűkebb hazájának társadalmi és történeti múltját, specifikus kultúráját és német nyelvét, útja onnan vezet – ebből a kincsből, tudatos útipoggyászként, számos elemet megtartva – a németországi irodalmi életbe és végül a világirodalomba. De ez a Nobel-díjig ívelő út lényegében mégis művészi kiteljesedés, amely esztétikai szempontból releváns és esztétikai kategóriákkal írható le. Herta Müller munkásságával szorosabban véve a Mítosz születik: A tehénpásztorkodástól a Nobel-díjig című bevezetőn kívül a könyv következő fejezetei foglakoznak: az Írás és felelősség,
a Herta Müller történeti olvasatban, valamint a Németországi évek. A korábban keletkezett tanulmányokba iktatott pár soros betoldásokat nem számítva, tehát körülbelül ötvenoldalnyi szöveg áll rendelkezésre, amelyből összeállítható a Herta Müller pályájáról rajzolt kép. Balogh F. András három szakaszt jelöl ki a Nobel-díjig vezető úton. Az elsőt – jogosan – a pályakezdéstől az 1987-ben bekövetkező, Németországba történő áttelepedésig számítja, a második a berlini irodalmi közegben átélt éveket fogná át, míg a Lélegzethinta és a Nobel-díj ismét egy új időszak, a világirodalomba való belépés kezdetét jelentené. Amennyiben kizárólag életrajzi cezurák alkotják a periodizáció alapját, akkor mindezt elvileg lehet így látni, de még ebben az esetben is feltűnik, hogy e beosztás aránytalan, mert a jelzett mű Romániában keletkezett, lényegében a kezdeteket felölelő része ugyanolyan értékűnek tűnik, mint a berlini évek közel negyedszázados termése. A többnyire Temesváron, a bánáti németnyelvű írók körében eltöltött éveket Balogh F. András széles tényismeret alapján mutatja be, s ezúttal kitér az ebben a periódusban keletkezett művek elemzésére is. De a pályakezdés bemutatása itt sem egészen átfogó. Hiányzik például annak kiemelése, hogy az írónő eredetileg lírikusként lépett be az irodalomba, noha ez a tény döntő fontosságú annak a feltűnően egyéni képalkotásnak a megértéséhez, amely későbbi epikai műveiben is állandóan megfigyelhető. Hiányzik továbbá annak jelzése, hogy bármennyire meghatározó is a fiatal Herta Müller számára az őt körülvevő bánáti német irodalmi kör és kultúra, korántsem egyedül innen meríti a döntő impulzusokat az induláshoz. Már akkor is – mint életének és munkásságának minden későbbi szakaszában − fontos mértéke a kortársi, többnyire osztrák, francia, olasz, vagy latin-amerikai irodalom, amelyet nemcsak alaposan ismer, de könyveibe – utalások formájában – gyakran be is épít. Az itt említettek természetesen megbocsájtható hiányosságok, ha figyelembe vesszük, hogy Balogh F. András egy (különben nem egészen következetesen) meghatározott régió szemszögéből értékeli az életművet. Nehezebb ugyanakkor megbékélni mindazzal, amit a kismonográfia szerzője – több fejezetre elosztva, de még összességében is túl rövid terjedelemben – az írónő sokoldalú és sikeres
91
PoLíSz
németországi tevékenységéről mond. Balogh F. András képe a berlini irodalmi életről inkább feltételezéseken – néha előítéleteken is – alapul, mint kiterjedt ismereteken. A recenzens különben azokhoz tartozik, akik már azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán létezik-e Berlinben egy valamennyire is koherens irodalmi közeg. Ez persze vitatható, a szerző azon állításai viszont vitathatatlanul nem helytállóak, amelyek Herta Müller egyre növekvő németországi sikerét azzal magyarázzák, hogy az írónő alkalmazkodott volna a német értelmiség világlátásához, és átvette volna a német gondolati rendszer törvényeit (80). Herta Müller indulásától kezdve kivételesen önálló gondolkodó, nem véletlenül elidegeníthetetlen alapvonása művészetének a dekonstrukció. Nem átvesz, hanem lebont, hogy az elemekből újat teremthessen. Ellentétben az írói pálya első szakaszát tárgyaló fejezetekkel, a berlini korszakkal foglalkozókban gyakoriak a tárgyi tévedések. A könyv 88. oldalán például a következőt olvashatjuk: „Müller nem tematizálta műveiben a kivándorlás tényét”. Valójában kitelepedésével
92
egy időben az írónő Reisende auf einem Bein címmel megrázó könyvet írt, amelyben a haza elvesztését, az idegen környezet otthontalanságát tematizálja, igen jellemző módon Italo Calvino és Cesare Pavese rokon témájú műveire tett utalásokkal. Abból a tényből, hogy Balogh F. András erről az elbeszélésről nem tud, egyenesen következik egy második tévedése. A szakirodalom nagyjából egységesen képviseli azt a véleményt, hogy Herta Müller első két elbeszéléskötetének többszöri átdolgozása után végleg rátalált kiforrott, egyéni látás- és írásmódjára, amelyek a későbbi évek folyamán alapjában nem változtak, viszont tovább bővültek, gazdagodtak. E gazdagodás egyik első jelensége a kollázs mint új kifejezési mód felfedezése. A Nobel-díjas írónő – az áttelepedés után elsőként megjelent – könyvében ez a felfedezés le van írva, így azután lépésről lépésre követhető. A kép- és szóanyaggal való tudatos kísérletezés tehát 1987 óta állandó mozzanata a mülleri életműnek, és korántsem a tematikus beszűküléstől való félelem terméke az ezredforduló tájáról – amint ezt a szerző állítja (103). Hasonló tévedések bőven találhatóak a könyv ezen részében, ami nem is csoda, hiszen egy több évtizedet átfogó, sokszínű életmű esetében a monografikus igény maradéktalan beváltása hosszantartó kutatómunkát igényel. Balogh F. András jól tudja ezt, s zárszavában már jelzi is a kutatás folytatását. Könyvének olvasója jogos érdeklődéssel nézhet az ígéret beváltása elé, mert Herta Müller munkásságával kapcsolatban jócskán maradt még fontos mondanivaló. Ilyen beváltásra váró adósság elsősorban a Lélegzethinta részletes bemutatása, amelyhez Herta Müller legújabb esszékötetében Immer derselbe Schnee und immer derselbe Onkel (München, Carl Hanser, 2011) bőséges anyag található. Elengedhetetlen továbbá az írónő egyre jelentősebb esszéinek, beszédeinek és előadásainak alapos elemzése, mert igazán belőlük bonthatók ki Herta Müller – az emberiségért felelősséget vállaló – etikájának, valamint korunk esztétikai tudatának megfelelő poetológiájának alapelvei. A most megjelent kismonográfia képmelléklete érdekes, részben eddig ismeretlen fotódokumentumokat közöl, amelyek jelentősen növelik a publikáció értékét. (Balogh F. András: Herta Müller útja a Nobeldíjig. Kismonográfia. Bp., Littera Nova Kiadó, 2011.)
Tájoló
Bágyoni Szabó István
Toronygombi feljegyzések „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzenő Időt toronygombok világegyetemet sejtető gömbjei őrzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon miről is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly
Cipó alapítvány – és diákjövő Aranyosszéken 4. Az adomány, a „collecta” révén összekalapozott segély, jobb módú polgár vagy egy-kacros jobbágy tarisznyába tett könyörülete szívesen fogadott volt századok során Erdély majd minden scholájában. Bár a könyörület édestestvére a könyörgésnek, mégis hasznosnak kellett bizonyulnia, annak is bizonyult. A százszor feldúlt és reformált eklézsiák kasszája az idővel szikárult. Darab kenyér, csupor gabona, kikopott bocskor, agyonhordozott katonaláda, jó élű bicsak, kés vagy más apróság – nem egy fiatalt mentett meg a földbebutulástól. (Ha megmentett. Ha úgy nem jártak, mint a bágyoni két késes studiosusdeák.) „A várfalvi ekklézsia a pincze padlására adott elég tutaj deszkát, és a bágyoni ekklézsia egy tölgyfát” – olvasom a tordai unitárius iskola 1743-as újraépítésének adatait összehordó iratokból; Berde Mózes uram 1888-i végrendelkezésében „czipó alapítvány”-t tesz, ilyeténképpen: „Kis-Küküllömegyében N.-Bunon és ennek határában fekvő birtokaimat minden jogaimmal [...] örökli a vallásközönség és ennek jövedelmeiből ezennel kenyér, illetőleg czipó alapítványt teszek és pedig: kolozsvári főiskolánkban 100 (száz), tordai iskolánkban 50 (ötven), sz.-keresztúri iskolánkban 50 (ötven) [...] jó erkölcsű, igazán szegény, jó tanuló, a törvényeket tisztelő [...] tanuló részére úgy, hogy minden tanuló kapjon naponként három jó, egészséges, tápláló kenyeret vagy czipót; ilyen czipót egy 16 kupás erdélyi vékából szokás sütni 60 darabot...”* Az alamizsnára szorult „igazán szegény” tanuló akadt elég Aranyosszéken, túl sok is, oly-
annyira, hogy kalapolásra, collectálásra minden évben egyszer-kétszer sor került: „Karácsonyban kéregetnek éspedig úgy, hogy mikor elég studiosus van, négy csoportba osztatnak kettenkint. Mikor ezeknek Torda városában befejeződött a kéregetésük, egyenkint átmennek a saját vidékükre. Egy vidéket képeznek: Bágyon, Sinfalva, […] Mihai Viteazul;** másodikat: Kövend, Rákos, Várfalva; harmadikat: Toroczkó; negyediket: Toroczkószentgyörgy. [...] Mikor a mondott ekklézsiák-ban karácsonykor befejeződött a kéregetés, új évben más ekklézsiákhoz mennek kéregetni [...], a bágyoniak Mészkőre, Szindre, Turba, Komjátszegre. A kövendiek Kolozsra, Szovátra; a toroczkóiak Járába, a toroczkószentgyörgyiek Csegezbe [...]. Ezek a diákok prédikálnak is a saját vidékükön.” Nem illett csak amúgy zsebre vágni az adományt, tudásából kellett csipetnyit fizetnie a kéregető alumnusnak, egy-egy senki által nem értett – de fülnek és áhítatnak szép – latin idézettel, karácsonyi istentisztelettel, utcasarkokon összeverődött fiataloknak elmondott történetecskékkel. Véres időkben hírvivőkké, falvak követeivé váltak. Mondják, így tett az a két bágyoni diák is, az „a két késes”. Nevüket senki sem jegyezte meg, ha maguk a „CSM ET JG 1707”-et be nem vésik a tordai uniterek templomát körülvevő kőkerítésbe, még az a – már mondai köntöst öltött – mesécske sem jutott volna el fülünkig, amit az ötvenes évek derekán magyarázott el a harangozó-iskolaszolga négyünknek, ötünknek, bámészkodó diákoknak. Azóta sem hallottam senkitől, ezért tűnik gyanúsan igaznak. Akkorácska lehettem, mint most ti. Apám is harangozó volt, de csak az, egy egész mes-
* Varga Dénes: A tordai unitárius gimnázium története. Torda, 1907. ** Szentmihályfalva.
93
PoLíSz terség volt, nem kellett kipótolni iskolát-szolgálással, jócskán megéltünk a fizetésből meg az adományokból. Mondom, akkora lehettem volt, amekkorácskák ti vagytok, amikor újjáépítették, újrafedték a templomot, s vele ezt a kőkerítést is. Apám nagyapja Szentiványi Bartók János rektorsága idején szolgálta volt e falakat, de kenyéradó urát is annyira, hogy amikor annak idején három, dánokkal kevert lovas- és gyalogezred lepte el a várost és Keresztesmezőt egyaránt, ővele a védettebb bágyoni és kercsedi szegbe menekült. Az iskolaharangot – mind a kettőt – magával hurcolta; a nagyobbikat szekérre eszkábálva, „szekértoronnyal” tartották meg „lármafa” funkciójában, a kisebbiket alumnusok hordozták hol kabátjuk, hol kalapjuk alatt, hogy a kellő időben (s akkor éppen nagyon kellett a felharangozás!) megkongathassák. Hogy mindent össze ne zavarjak, akkor történt meg ez az eset avval a két bágyoni késessel. Az egész vidék felperzselt udvarhoz volt hasonlatos. A kenyér eltűnt az asztalról, a tűz pedig kialudt a kemencékben. Akiket el nem ért a perzselő labancok kardéle vagy golyója, azok az erdőkbe menekültek. Itt folytatódott az élet, erőgyűjtés a megmaradásért. Hogy meddig kellett az unitárius diákoknak a bágyoni erdőben hittant tanulni, nem tudhatni, elég az hozzá, hogy hitükben mindenképpen megerősödve, ha számbelileg megcsappanva is, visszatérhettek mesterükkel ide, e falak közé. Kettő kivételével. A két bágyoni késes kivételével. Hogy mindent össze ne zavarjak, a ma is Aranykút árkának nevezett erdőrészben húzódtak meg annak idején a diákok. Hatalmas árokforma e hely, a Bágyonnal szomszédos Kercsedre néz, úgy Nagyenyed felé. Felső része tölgyes és imitt-amott akácos. Na, itt ütötték fel „iskolapadjaikat”. Hogy mi végre? Nem aritmetikát, nem latint bifláztak, az szent... Úgy magyarázták nekem is, hogy kisebb csapatokra oszlott az osztály. Kettő vagy három a harangokkal járt, mások élelmet szereztek; éjszakánként pedig mindenik felkereste azt a faluhelységet, ahová addig járatos volt, ahol kéregetett vagy prédikált alkalomadtán. Így esett aztán, hogy annak a két bágyoninak Mészkőre kellett átjönnie megtudakolni a fehér templomtornyok bajátbánatát. Mert ez volt bőviben. A falu kántoránál bujkált valamelyik tordahasadékbeli kuruc, ha nem éppen maga Balika volt, akitől „leckét kaptak”, történelmi idő diktálta házi feladatot. Két-
94
százvalahány furcsa verekedő szerszámot kellett összegyűjteniük: kétszázvalahány bágyoni kést. Azt mondják, szőlőkarókra kötözve lándzsa gyanánt használták a sebtében innen-onnan összefutott környékbeli szegénylegények. Karókat a rákosi meg várfalvi szőlősből szereztek, persze mások, így szervezték meg. Elég az hozzá, hogy az én két bágyoni diákom eredményes munkát végezhetett, mert röviddel azután kés-lándzsás kuruc csapat tűnt fel az iskolát körülvevő Rákos patak partján, hogy az ott fogva tartott tordai polgárokat kiszabadítsák, no meg szétrebbentsék a tétlenül amúgy sem ülő idegen katonaságot. Bartók János rektor urunk feljegyzése szerint az iskola 14 diákja vett részt ebben a különös, de cseppet sem egyedülálló vállalkozásban... A két bágyoni sóbányásznak öltözve, nagy sódarabokat cipelve jutott be a várszerűen körülépített udvarba. Ők nyitották ki a hátsó kaput a kimenekülők számára. Az éjszakára várva, mert így volt bizonyára alkalmatosabb, a templom kőkerítésének támaszkodó raktárhelyiségben tartózkodtak, akkor véshették be a kőfalba a „CSM ET JG 1707”-et, amint itt láthatjátok. A patakon túliak szerint a szegénylegények a diákok kalauzolásával kiszorították a dánok lovasezredét az iskola udvaráról, akkor égett volt le a patak melletti alsó kis torony a secessussal és a templomfalnak épített faraktárral együtt. A raktárban rekedt a két bágyoni diák is... Majd később az ő emléküket megőrizendő, vésték be ismeretlen kezek és vésőlapok ezeket az iniciálékat. (Talán valamikor a toronygombokat felfeszítők az ő nevükre is rábukkannak majd…) De, jaj, fiaim, túl kevés lehetett annak az ideje, aki vésett, mert hiszen – bizonyára – nemcsak kettőt kellett volna megörökítenie az emlékezetnek... Meglehet, új ellenség zavarhatta megint ki őket saját ereszük alól... Hej, Csegezi Márton, hej, Jenei Gábor, Hej, Csipkés Mihályom, hej, Józsa Gergelyem, hej, ezer gyermekem, merre, miként vagytok! Merre, miként vagytok, kőbe mért némultok? Az Aranyos vize se tudja hangotok. Mert hangotokat se, nevetek se tudja. Vajon ha valaki eszébe megtartja. Én Csiki Menyhértem, én Járai Gézám, dicsőségtökről csak korpaszemnyi néz ránk, merre, miként vagytok!? „Megunta két kezünk hírharangot húzni, tintás pennánk helyett véres kést forgatni, megun-
Tájoló ta a lelkünk német hurrogását, választottuk inkább zöld hegyek zúgását. Föld vagyunk alattad, jó eső feletted, puha ágy alattad, madárdal feletted. Késeket élező... Nyugtalanító...”
5. Kiélezett kések érdekesen félelmetes villogása a legkülönbözőbb jeleket rajzolja emlékezetem palatáblájára. Néha megfoghatókká válnak, mint ostorok nyele, máskor meg tovaköröznekcikáznak, akár tizenhárom fonatú ostorpattogtatások. Hogy megfognók néha az ostor nyelét! Hogy fáj időnként bőrünkön a tizenhárom fonat..., az urmó, ahogy szerte vidékünkön hallani. Ha már egyre távolodnak időben, nem éppen baj, ha fájnak is. Legalább tudunk róluk. A történelem sebei, rokonaink hátán éktelenkedő urmók csak emígyen gyógyulhatnak be, különben el-fenésednek. S a rákfenét még kígyóméreggel sem lehet gyógyítani. Lelkek nyavalyáját nem is ajánlatos méreggel. Öt fertályszázaddal ezelőtt, amikor Kossuth és Avram Iancu követei már elindultak egymás irányába, hogy kibékítsék Erdély népeit: a nyugati havasok Torda felőli kapujában, a Jára–Várfalva vonalon rövid ideig összefutott a szegényes házak szemöldöke. Mondják, hogy három járai fazekas család a helybeli tanítóval és református pappal egyetemben szamárhátra rakta cókmókját, és Várfalván, a régi Jósika-uradalomban húzódott meg, várván az ég tisztulását. A letelepedést követő éjszaka rettenetes vérfürdőt hozott. A lélek utólagos magyarázkodása szerint talán, vagy a falu enyhítő emlékezete szerint a mócvidékről megszökött uradalomkezelők egy csoportját vélték a Várfalvára jött járaiakban. A társadalompszichológiailag jogosnak mondható elégedetlenség így vált amúgy is elégedetlen – csupán nem ugyanazon a nyelven beszélő és érző – lelkek kioltójává. A düh magjává. Emlékezet szerint 23 holttestet számláltak, köztük hét gyerek. Szent és semmit nem sejtő hét, védtelen és érintetlen, akár a sarjúszál. Hogyan is történhetett? Sose fogja megtudni senki. Sose fogja megtudni, talán azért, mert a nagy emóciót maga az élet vezette le. Alighogy a vidék papjai-kántorjai eldúdolták az ,,E föld lett az én szívemnek kősziklája és az én örökségem mindörökké”-t, alighogy a hantok megszáradtak a Vár alatt: favágók hozták a hírt, miszerint
Iancu vezér megrekcumozta volna a parancsszó és lélek nélkül cselekedőket. Néhány akasztott móc fehérlett napokig Borév felső kapujában. Mint valami fehér, könnyes zsebkendők… A várfalvi bíró a falu magyar halottainak neve után bediktálta a „magyarázat”-ot, mert a halálnak oka-foka vagyon, ugye, s ezt az anyakönyvnek is tudnia kell, hogy: „megholt lándzsa által”, „megholt kés által”… Hogy kinek a lándzsája, hogy kinek a kése? Holt lovon patkó! Ma már csak ezzel az egyetlen írott dokumentummal bizonyít az Idő. Az 1848-as év helyi matriculuma forgatható még a várfalvi néptanácsnál. Arról faggatom G. Domokost, a falu kinevezett elöljáróját, hogy ugyanbiza jobbra fordult-e a „termés” bölcső ügyben, vagy maradt minden a régi? E régi anyakönyv eléggé meggondolkoztató számokat mutat. Megtudom, a község hét falujából, hét, ama szentistváni tíz felső-aranyosszéki faluból (Várfalva, Rákos, Kövend, Bágyon, Kercsed, Hidas, Csegez) többen manapság is hadilábon állnak a szaporulattal. Öregedik és ráncosodik a vidék. Talán a nemrég megindított autóbuszjárat helyrebillenti az egyensúlyt. Ebben bízik Vásárhelyi Géza költőbarátom is, a község egyik körzeti orvosa. Öt-hat szülés évente – panaszkodik – nem igazán ad dolgot az orvosnak. A kántornak több teendője akad. S hogy legalább szellemiekben gyarapodjon a falu népe: orvos, mérnök, tanár, költő Balázs Ferenc módjára népfőiskolákba gyűjtik téli estéken az embereket. Hogy megértsék-megismerjék saját gondjaikat… Az egykéről még lehet beszélni – folytatja a lépést a bizakodó polgármester –, a község központja azonban már más jövőt sejtet: népes az I. osztály, s a 19–20 évesek már itthon „telepednek le”… Kint, a június eleji verőfényben néhány hat év körüli bumfordi kölök játszadozik – a homokos földre rajzolt kereszt közepét célozgatják bicskájukkal. Hüvelykujjal méri ki-ki a maga „előrehaladását”: ahány ujjnyira süpped földbe a bicsak éle, annyival léphetsz előre a neked kiszabott ágán a keresztnek. Aki előbb „ér ki”, a sorsvonalak végére illesztett gombot vagy pénzdarabot az nyeri el. Odébb mogyoróágból farag valamit az egyik gumicsizmás emberke. Most érkezett a Rákos patakról. Azt mondja, nem pitykézik, nem késez: inkább farag. Valamelyik estén a költő-főszerkesztő Létay Lajos, Aranyosrákos szülöttje, a falu új népfőiskolájá-
95
PoLíSz nak a mindenese, kolozsvári barátját, Gy. Szabó Béla grafikusművészt mutatta be hallgatóinak. Azóta farag a falu apraja-nagyja. Innen, valahonnan innen indulnak nagy művészeink: egészen lentről, patakok partjáról, homokba rajzolt keresztek világba ágazásának a központjától, ahol a bicska kezelésének mesterségét anyatejével szívja magába a gyermek. Ahol ingyen osztogatják a ’sorsot megélni becsülettel vagy felrúgva azt – becsülettel’ mármár értelmezhetetlen verdiktjét. A becsületét. Ha már minden a böcsület dolga. Különben az élet nem teketóriázik. Mint ahogy Styefán, a helyi gazdaság nyolc gyermekes pakulárja sem vacillál – látva látjuk. Bátyám, aki néptanítói diplomával a kezében (egyetlen lánygyerekére is büszke!) már
tizenöt éve falujegyzőként „jegyzi” Várfalva ügyes-bajos dolgait, magyarázza széles gesztusokkal Styefán emlékezetre méltó dolgait. Míg a történteken derülünk-okulunk, Torockó felől, a Székelykő irányából kővel rakott szekerek ereszkednek alá: az új iskola alapjába hordják a hegy lelkét. Valaki megjegyzi: ha a gyerekeket leköltöztetjük majd új padokba, nehogy az istenért kollektív-raktárnak rendezzék be ismét a Jósika-kúriát, mert egyik vetéstől a másikig kieszik fehér falait az egerek... A história egerei? – kérdem én. Szükség esetén vigyázni fogja majd az utókor, a toronygombba zárt emlékezet. (Folytatjuk)
KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN
Bemutatjuk Bolyki Lajos festőművészt Szegváry Károlytól festészetet, Macskássy Jánostól grafikát, Kóthay Nándortól szobrászatot tanult. Munkái 1971-től rendszeresen szerepelnek kiállításokon Budapesten, számos vidéki városban, az elcsatolt területek városaiban és Európában. Festményei megtalálhatók Kanadától Ausztráliáig magángyűjteményekben. Tíz alkalommal nyári alkotótábort szervezett Kalocsán, ahol a művészi
pályára készülő fiataloknak grafikát tanított. Szobrai közt kiemelkedő fontosságú a Bártfai kezek című köztéri alkotás, amelyet Jánosi Andrással közösen készítettek tölgyfából. 2002-ben a Visegrád számára ajándékba készített márványszobra a helyi lakosságot és a műemlékeket fenyegető árvíz elleni összefogásnak állít emléket.
A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: GerencsérAnna, Budapest Kocsis Csaba, Kecskemét Szőke Eszter, Ártánd Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.
96
PoLíSz
Segítsen, hogy folytathassuk! Szépirodalmunk jövőjének szüksége van Önre: olvasóként és támogatóként!
Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja
Férfiszemmel – asszonyszemmel: Wasss Albert és Kosáryné Réz Lola lélekformáló regényei
„Nem ér az élet semmit, ha nem lehet magyar, nem ér a magyarságom semmit, ha nem vagyok keresztyén, s üres jelszó a keresztyénség, amely nem ad etikai értékeket, s nem biztosítja, hogy a magyar asszony olyan tiszta lehessen, mint amilyen az édesanyja volt.”
a Kráter Műhely Egyesület választékában! 40 képes mesekönyv kortárs grafikusok illusztrálásával!
Ravasz László: Tormay Cécile
Adószámunk: 19667348-2-43
RAVASZ LÁSZLÓ megemlékezése a 75 éve elhunyt TORMAY CÉCILE-ről • HANKISS JÁNOS 60 éve megjelentetett írása JÓZSEF ATTILA költészetéről • TURCSÁNY PÉTER Kánon-váltás és pedagógia című írásával szól hozzá a készülő új nemzeti alaptantervhez • NOVÁK IMRE interjúja DÖRÖMBÖZI JÁNOS tankönyvíróval • LUKÁTS JÁNOS KODOLÁNYI JÁNOS Julianus barát című regényétől • az EGYÜTT JOBB rovatunk vendége a magyarországi ruszin nemzetiség irodalma • MADARÁSZ IMRE a jogtalanul megtámadott SZELECZKY ZITA jó hírének védelmében • ANTÓNIA OPITZ a Nobel-díjas HERTA MÜLLERről írt monográfiáról • Bolyki Lajos festőművész munkái
Kérjük, hogy segítse adója 1 %-ának fölajánlásával a magyar regény- és meseirodalom páratlan értékeinek megjelentetését!
Könyvújdonságaink Újra ajánlott nemzeti irodalmunk: Aranyrög regénytár Kulturális folyóiratunk: a PoLíSz Wass Albert Életműve Németh László Regénysorozata Kosáryné Réz Lola Regénytára Gyurkovics Tibor 7fátyol életműsorozat Képes mesekönyv-sorozataink
Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu
A lap ára: 500 Ft
PoLíSz 142. – 2012 MÁRCIUS
Böngésszen a Kráter honlapján: www.krater.hu
2012 március
142. megjelenés
A PoLíSz a Szellem városa
A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Juhász Kristóf
anyatej apafej senki helyett senki semmit se csinálhat mindenki annyi amennyi magának ahogyan gyermek nő vízben anyában úgy nő felnőtt magában világban
talán gyűlöl hogy nem lehetett állat talán fél hogy hiába lesz ember anya nedves lesz és apa száraz könnyel se vérrel se csak anyatejjel
meleg eső esik legbelül anyában hideg szél fúj apa gerincoszlopában nagy kígyó harap felvisít a gyermek könnyei könnyeink mindent visszanyernek
apa nedves lesz és anya száraz a gyermek lesz az ami ő magának anya és apa nem lesz már maga egymás lesz meg apa és anya
A PoLíSz című lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) •
[email protected]
Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter
[email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem)
[email protected] • Szervező titkár Máté Zsuzsa-Enikő Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321
[email protected] • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) lukatsjanos@freemail. hu, Bágyoni Szabó István (vers)
[email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika)
[email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás)
[email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb rovat)
[email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu
Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321,
[email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182