A szövődmény természetrajza CÉLSZEMÉLY: CSONGOR GYŐZŐ

1 / 14

http://www.terasz.hu/include/nyomtat.php?cikk_id=6863

PÉTER LÁSZLÓ

A szövődmény természetrajza CÉLSZEMÉLY: CSONGOR GYŐZŐ

Reguli Ernőné (1932–1988), a Somogyi-könyvtár osztályvezetője egzaltált, szélsőséges nő volt; harcos marxista, ateista; előnytelen külseje miatt irigy minden nála vonzóbb nőre; féltékeny mindenkire, aki többet tudott vagy alkotott, mint ő. Férje, a jóvágású Reguli Ernő (1929–2002), az egyetemi könyvtár munkatársa, József Attila kitűnő bibliográfusa, gyűjtő típus volt: gyűjtött ex librist és – urambocsá! – aktfotókat is. Ebben társra akadt a nála jóval idősebb és szenvedélyesebben gyűjtögető Csongor Győzőben (1915–1997), a szegedi múzeum igazgatóhelyettesében. Passziójuknak úgy szolgáltak, hogy a múzeum fotólaboratóriumában együtt hívták elő új és új szerzeményeiket, másolt aktképeiket. A NÉVTELEN LEVÉL

Ezt Reguliné nem tűrhette, és 1960 karácsonya előtt névtelen levélben följelentette Csongor Győzőt. Az 1961. január 7-i rendőrségi jelentés szerint: „A levél tartalma arra hívja fel figyelmünket, hogy a múzeum igazgatóhelyettese ízléstelen, meztelen női képeket fényképez. Ez és más indokok alapján több személy keresi fel munkahelyén, és ott a kommunisták ellen szervezkednek.” „A levélíró szerint újévkor fognak az irányítójuknál összejönni, és ott fogják megkapni a további feladatokat. Leírja továbbá, hogy lakásán titkos dolgokat őriz, és azokat nem engedi megnézni senkinek sem.” „A levél végén azt írja, hogy 1956-ban ott volt az SZDP (szociáldemokrata párt) újraszervezésénél, és ezért nem vonták felelősségre. Alattomos, veszedelmes embernek tartja, aki a rendszer ellensége, és nagyon sérelmezi, hogy felesége vagyonát, a Virág-cukrászdát elvették.” Ezzel indult el a lavina Csongor Győző ellen. Lantos László rendőr főhadnagy kifaggatta a múzeummal egy épületben, a Közművelődési palotában működő Somogyikönyvtárban a párttagokat, Tóth Bélát (*1924) és Szabó Imrét (1918–1999). A Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum 1950-ig perszonális unióban, közös vezetés alatt, egy intézményként működött, s egy ideig utána is közös maradt a pártalapszervezete. A könyvtárban raktárosként dolgozó Szabó Imre volt a titkára. Mind a ketten csak jót mondtak Csongor Győzőről. A prímet nyilván Tóth Béla adta, Szabó Imre, aki az értelmiséggel szemben általában kevésbé volt jó indulatú, és valójában nem is

2010.08.19. 1:07

2 / 14


látta át Csongor munkásságát, csak kontrázhatott neki. Elmondták a nyomozónak: Csongor apja, Czibula Antal (1879–1953) ügyvéd 1919-ben mint a szegedi direktórium tagja érdemeket szerzett, utána börtönt ült. Fia nem politikus, szenvedélyes muzeológus. 1956-ban ő nem engedte elbocsátani a múzeumi dolgozók közt egyetlen kommunistát, a fűtő Börcsök Pált. „Csendes, zárkózott embernek ismerik, aki csak a munkájának él, és azt hivatásának tekinti. Mindent gyűjt, ahogy az elvtársak jellemezték: a cincér állkapcsától a papírszalvétáig.” Ez a megfogalmazás Tóth Bélára jellemző. Megvédték aktgyűjtő szenvedélyét is. Apósa kezdte a gyűjtést, tudta és elmondta Tóth Béla, Csongor pedig sok szép reprodukcióval egészítette ki. Látták: nagyon szép művészi képek vannak benne. Elmondták: az előző évben volt olyan „láz” a múzeumi dolgozók közt, hogy belépnek a pártba. Csongor is jelentkezett, de nem vették föl, nem tartották erre alkalmasnak. A rendőrtiszt kérdésére derült ki, hogy Csongor Reguli Ernővel együtt fotózik aktképeket. Így terelődött a gyanú Regulinéra. „Nevezett azért is haragszik férjére, hogy Csongorral együtt a múzeum laboratóriumában meztelen női képeket fényképez, és ilyenkor nincs otthon. Több esetben szidta Csongort, hogy az miért vonta bele férjét ilyen munkába.” A főhadnagy kérésére Szabó Imre pár nap múlva bevitte a rendőrségre Reguliné valamiféle kézírását, és összevetve a névtelen levéllel, a nyomozó „kétséget kizáróan” megállapította szerzőjét. Intézkedési javaslata szerint: „konspirált körülmények között behívatom Regulinét, és az általa írt névtelen levéllel kapcsolatban kihallgatom...” Valószínűleg így is tett. Mert ugyan az aktfényképezésből nem lett bűnügy, de amit Reguliné összepletykált Csongor Győzőről, az elégséges volt a nyomozók képzeletének fölkeltésére. Az itt még csak érthetetlen utalás Csongor barátainak újévi találkozóira, a szóbeli kihallgatáskor értelmet kaphatott: a szabadkőművesek maradék kis társasága szokott összejönni újév napján legidősebb, legtekintélyesebb tagjuknál, ekkoriban Erdélyi Jenő főorvosnál, egykori főmesternél. Ez elegendő volt, hogy Csongort figyeljék, figyeltessék. Személyi dossziét nyitottak számára, és jellemző fedőnevet is adtak neki: Kőműves. Dossziéja számára a Tisza fedőnevű informátor (ügynök, besúgó) 1961. március 8-án kelt „kapcsolatait tartalmazó füzetből” másolatot készítettek. Tisza, a-hogy jelentéseinek mozaikjaiból látom, félreérthetetlenül Deák Bárdos Menyhért (1897–1988) volt. Mind a múzeumból, mind Csongor lakásáról voltak – meglehetősen fölületes és primitív – ismeretei. (Pl. Csongor apját, Czibula Antalt „idősb Csongornak” nevezte, holott ő nem magyarította meg a nevét; nem tudta a levéltár-igazgató Oltvai Ferenc nevét; a duplumot duplungnak mondta stb.) A nyugalmazott tűzoltó százados eleinte műkedvelő gyűjtőként járogatott be Csongorhoz a múzeumba, és közvetítésével lett a vármaradványban rendezett várostörténeti kiállításon teremőr. A múzeumnak 1970 óta igazgatója, Trogmayer Ottó ezt írta nekem: „Deák Bárdos Menyust a hatvanas évek elején ismertem meg, Győző révén, akihez mindenféle különös emberek jártak csencselni. Menyus bácsi rázta a fejét, mert elmondása szerint Doberdónál sokkot kapott, amikor úgy ásták ki a ráomlott fedezék alól. Fegyverek gyűjtésével szeretett volna foglalkozni,

2010.08.19. 1:07

3 / 14


de nagyon silány vackai voltak. Egyszer voltam megnézni; Győzőék mellett lakott egy- vagy kétháznyira.” A 10. sz. házban. Csongor a József Attila sugárút 14. sz. családi házban lakott, és sokféle tárgyat tartalmazó magángyűjteménye is ott volt. Menyus bácsi szomszédsági alapon lett jóba Győzővel, s lett bejáratos a múzeumba. Menyus bácsi jelentése újabb tápot adott a politikai nyomozó osztálynak. Tudta mindazt Csongorról, amit még én sem, bár az előbbi események után kevéssel, 1961. június 1-jén a Somogyi-könyvtárba kerültem. Csongor Győzővel már az ötvenes évek elején, amikor az egyetemi könyvtárban dolgoztam, barátságban és munkakapcsolatban voltam. Többek közt szerkesztettem A Szegedi Egyetemi Könyvtár Kiadványai című sorozatban Móra Ferenc munkássága (18. sz.), Beretzk Péter munkássága (25. sz.) és Szeged és környéke élővilágának alapvető irodalma (27. sz.) című bibliográfiáit. Erről Győző dedikációi tanúskodnak. „Péter Lacinak szeretettel s barátsággal tekintettel későbbi közös munkásságunkra. Szeged, 1954. VII. 19. Dr. Csongor Győző.” „Péter Lacinak – barátsággal. Szeged, 1954. X. 27. Dr. Csongor Győző.” „Lacinak – szeretettel s barátsággal. Szeged, 1955. III. 23. Győző.” Ez utóbbi példányomba ragasztott képről a dedikáció alatt még ezt írta: „A tavi rózsa kézzel festett képe Csongor Győzőné és Boros Ilona munkája.” Ha valaki elhinné Menyus bácsinak, hogy barátságunk Győzővel idővel (ráadásul állítólag [120. l.] az én hibámból?!) megromlott volna, ellenérvül még idézem a rotaprintes sokszorosításban, Győző saját kezű címlapjával kiadott Serlegvacsorai emlékbeszédek (Szeged, 1991) című füzetének dedikációját is: „Lacinak szeretettel – egyet »szamizdat« kiadványaim közül. Szeged, 1991. III. 19. Győző.” Egyébként kapcsolatunkat elmondtam a városháza dísztermében a 2002. március 16-i emlékülésen, és hiteles dokumentumokkal közöltem a Szeged című folyóirat májusi számában, majd Szegedi számadás (2002) című könyvemben. „A második világháború előtt – írta Győzőről Menyus bácsi – a mai Kárpát-Ukrajna területén tevékenykedő úgynevezett »Rongyos Gárda« egyik tagja volt. Állítólag egy híd robbantása alkalmával sérült meg kezének egyik ujja is.” Nem egy, hanem két-három ujja is kacska volt; sohasem kérdeztem tőle, mitől. Egyáltalán: „rongyosgárdai” tevékenységéről nem tudtam, nem beszélt. Érthetően nem írt Önéletírásában (1985) sem, amelyet én közöltem a Szegedi Műhely 2002. évi 3–4. számában. Ellentétben is láttam volna rajongásig szeretett édesapjának, Apukának, szociáldemokrata szellemével. Czibula Antal elfogultan szerette Victor Hugót: ezért adta fiának az utóbb magyarrá változtatott Viktor-Győző nevet, s ezért vitte keresztül 1945-ben, amikor befolyása volt a Város ügyeire, hogy az Aradi utca Victor Hugo utca legyen. Menyus bácsi jól tudta, hogy Győző a szociáldemokrata párt tagja volt, de azt rosszul, hogy a munkáspártok egyesülése – erőszakos egyesítése – után „a Kommunista Pártból kitették”. Ahogyan az egyesítést ellenző Czibula Antalt, „a jobboldali szociáldemokratát” nem vették föl az új pártba, a Magyar Dolgozók Pártjába, úgy a fiát sem. Ez – és Apuka megítélése a hatalom részéről – nagy tehertétel volt Győző pályáján. Joggal kesergett mellőzése miatt. Ez azonban később enyhült, mutatja,

2010.08.19. 1:07

4 / 14


hogy igazgatóhelyettes lehetett a múzeumban, de Győző panaszai, sikeresebb pályatársai elleni kifakadásai nem szűntek. Sokat dolgozott, de erejét, érdeklődését szétforgácsolta. Botanikusnak indult, de minden érdekelte: várostörténész, munkásmozgalom-történész is lett; a Dankó Pistáról írt könyvecskéje (1958) után tréfásan a legkiválóbb dankológusnak neveztem. Könyvének bővebb változatát már csak a halálos ágyán láthatta. Polihisztornak, sőt költőnek, írónak is tartotta magát. Írhatott volna viszont növénytanból kandidátusi értekezést, és az egyetemen folytathatta volna tudós pályáját. Hiányzott azonban belőle az összefogás, az önfegyelem képessége. KÖNYV CSONGOR GYŐZŐRŐL

Mindezt most a magánkiadásban, Berényi Zsuzsanna Ágnes-nak (*1935), a történelemtudomány kandidátusának összeállításában Szeged szürke eminenciása címmel mindössze száz példányban megjelent dokumentumkötetből veszem. A cím eredete is roppant érdekes. „Diós” informátor – saját bevallása szerint Polner Zoltán – minősítette így Győzőt (139. l.), mondván, hogy „legtöbbször a háttérben marad, s maga helyett másokat irányít, mozgat. Nagyon titokzatos, kiismerhetetlen. Széles kapcsolatokkal rendelkezik a város felszabadulás előtti vezető köreivel”. A jellemzés minden mondata alaposan eltúlozza Csongor Győző szerepét, jelentőségét. A könyv szerkesztője – akár Csongor Győző – soktudományú: jelvénykészítő, nyelvész, matematikus, történész. Szüleinek hagyományát követve az 1899-ben alapított Első Magyar Tűzzománc Jelvénygyár tulajdonosa. 1956-ban Kossuth-címert készített. Az USA Missisipi államában levő Kossuth város díszpolgára. 1963-ban matematikai nyelvészetből szerzett doktorátust. A hazai szabadkőművesség szorgos kutatója. Kandidátusi értekezését 1996-ban Kossuth Lajos és a szabadkőművesek (2002) címmel írta. Könyvének bibliográfiájából és a Who is who Magyarországon új kiadásából (2004) ismerjük meg egyéb idevágó írásait. Iratok a magyar szabadkőművesség történetéhez (2001). Az ismeretlen Pfeiffer Ignác (1991), Szabadkőműves páholyneveink (1992), Türelem és Testvériség szabadkőműves „vegyes” páholy Budapesten” (1992), A „Comenius” páholy (1992), Szabadkőműves nők (1993), A nagymester (1998), Beke Manó, a szabadkőműves tanár (2000). Kéziratban levő művei: Az „Ehlers” páholy története. A magyarországi szabadkőműves lapok története. Kőművesfalva. A szabadkőműves Liszt Ferenc. A könyv értékes, a Történeti Hivatal csonkításai, törlései miatt ugyan korlátozott hasznú, de gazdag anyagot tartalmaz. Szerencsére mi, szegediek, helyismeretünkből adódóan e hiányok egy részét pótolni tudjuk. Kár azonban, hogy a dokumentumok szerkesztetlenek, vasvillával vannak összehányva. Tisztességes címlapja sincs. A dokumentumok és a kommentár nincs tipográfiailag elkülönítve. Ez legalább annyira a Heraldika Kiadó gondatlansága. Az utolsó lapon Berényi Zsuzsanna Ágnes köszönetet mond a kiadó vezetőjének, Tellér Tivadarnénak, „a kötet gondos kiadásáért”, L. Nagy Zsuzsának „szíves és értékes lektorálásáért”. Sajnos, egyikük sem állt hivatása magaslatán. L. Nagy Zsuzsa, a

2010.08.19. 1:07

5 / 14


történelemtudomány doktora, ugyan a magyar szabadkőművességnek kétségtelenül legjobb ismerője, de nem akadémikus, mint címezték, és a szegedi szabadkőművességről csekély ismeretei vannak. A szerző fütyül az időrendre, ezért nehéz az események logikus sorrendjének rekonstruálása, a post hoc, propter hoc (utána: miatta) egyedül célravezető módszerének követésére. Pl. a 68. lapon közli Bácskay János titoktartási nyilatkozatát, de csak a 127. lapon ezt: „A meghallgatás befejeztével Bácskai [!] Jánostól titoktartási nyilatkozatot vettünk, melyet mellékelten csatolunk.” Bonyolítja a dolgot a sok sajtóhiba. Pl. a javaslat a Csongor munkahelyén tervezett titkos házkutatásra 1960. március 21-én kelt (163. l.), holott a későbbi iratokból, beszámolóból kiderül, hogy 1968-ról van szó (169. l.). A sok sajtóhiba, botrányos elválasztás szerencsére az értelmet ritkán zavarja. Sajnos, a könyvnek nincs névmutatója, pedig nem csak a kezelését könnyítené meg, de a szerzőt a hibás nevek tisztázására is szorította volna. Néhány nevet bizonyára a rendőrök írtak el. Pap Róbert egy p-ével írta a nevét. Végh Sándor helyesen Vág Sándor. Kormányos István apja Kormányos Benő volt. Kelemen András helyesen Kelemen Endre. Reguli Endréné helyesen Reguli Ernőné. A Tömörkény Gimnázium nem Tömörkényi. Szabó Lajos helyesen Szabó Imre. Patzauer pedig nem Rezső, hanem Dezső. Csongor Győző édesanyjának neve nem (ahogy tucatszor le van írva) Bakos, hanem Babós Karolina. INFORMÁTOR: PETRI GÁBOR

A kötet akaratlan szenzációja: Petri Gábor (1914–1985) állami díjas egyetemi tanárnak, akadémikusnak, a sebészeti klinika igazgatójának, a Magyar Sebész Társaság elnökének, az Elnöki Tanács tagjának beszámolója 1970. február 7-én Czene Mihály rendőr ezredesnek, a megyei rendőr-főkapi-tányság politikai osztályán a III/III. ügyosztály vezetőjének rögzítésében. Ezt a szerző úgy vezeti be: „Fényes nevű besúgó...” Petri Gábor nem volt közönséges besúgó, ügynök sem. Informátor volt, kétségtelenül. Ám meglehet, ezen az egy beszámolón kívül nem is adott több jelentést a rendőrségnek. Különleges meghallgatását mutatja az is, hogy maga az osztályvezető, Czene ezredes fogadta. Az első hazai veseátültetést Petri Gábor klinikáján Németh András (1924–1999) adjunktus végezte 1962. december 21-én. A beteg 79 nappal élte túl. A második veseátültetést tíz évvel később végezték – Miskolcon. Petri Gábor ugyanis leállította Németh Andrást: félt, hogy klinikájára rossz fényt vet a kedvezőtlen halandósági statisztika. Ez azonban nem zavarta őt abban, hogy Németh András kockázatosan úttörő vállalkozása révén a klinikának szerzett hírnév előnyeit learassa. Nem Németh Andrást küldte, hanem ő ment az egészségügyi világszervezet, a WHO ösztöndíjával tanulmányútra 1969 őszén Angliába, Kanadába, az Egyesült Államokba, végigjárva azokat az intézményeket, amelyekben szervátültetést végeztek. Hazatérve minden bizonnyal Czene ezredes invitálta őt a főkapitányságra, hogy számoljon be tapasztalatairól. A terjedelmes beszámoló (50–61) alapjában véve elfogulatlan.

2010.08.19. 1:07

6 / 14


Stílusa nem jellemző az ebben is igényes Petrire, hanem a rendőri átírást tükrözi, de a lényeget nem hamisítja meg. A nyugati viszonyok bírálata ma is megállja a helyét. Nem félt elismerni a tőkés államok egészségügyének fejlettségét, főként gépesítettségét. „Óriási ellentmondás van az amerikai technikai fejlettség és a politikai fejlettség között.” Nem tapasztalta, hogy provokálták volna, csomagját földúrták volna. „A szervezett munkásság – úgymond – olyan jól él, hogy annak bármi változás csak rosszabb lehet.” „Amerikában van demokrácia, de az úgy értendő, hogy a kisember, a közönséges halandó teljes korlátlannak, szabadnak érzi magát. Odamegy, ahova akar, senki nem kérdez tőle semmit, azt mond, amit akar, senkit nem érdekel semmi...” A beszélgetés vége felé átmenet nélkül áttért az orvosegyetemi viszonyokra. Itt árulta el azonosságát: „1958-tól 1962-ig volt rektor...” Egyébként ez után, 1975 és 1984 közt másodszor is ő volt az orvosegyetem rektora. Amit kollégáiról és munkatársairól (Cserháti Istvánról, Benkő Sándorról, Földi Mihályról, Geréb Györgyről, Julesz Miklósról, Karády Istvánról, Kelemen Endréről, Tényi Máriáról, Tóth Károlyról, Varró Vincéről) elmondott, bizonyára az egyetemtörténet számára érdekes szempont lesz. Petri Gábort a politikai nyomozók keverték a besúgó látszatába. Az ő mániájuk volt minden kapcsolatuknak fedőnevet adni. Föltételezem, Petri Gábor nem is tudta, hogy amit elmondott, úgy veszik jegyzőkönyvbe, hogy a „Fényes fn. személlyel” folytatták. Meggyőződésem, hogy ő mint pártonkívüli, ám az uralkodó politikának haszonélvezője, erkölcsi kötelességének érezte, hogy Czene ezredes hívásának eleget tegyen, és beszéljen. Nem lehetetlen, bár erről a jegyzőkönyvben szó sincs, hogy szabadkőműves kapcsolataira célozva meg is félemlítették. Nem tagadta, hogy Kanadában találkozott Patzauer Dezsővel (1899–1989), de nem mondta, hogy szabadkőműves kapcsolatuk révén. A könyv közli Patzauernek Torontóból Bach Lászlóhoz (1899–1980) Szegedre 1969. szeptember 17-én kezdett, 24-én folytatott levelét (270–273). Ezt a rendőrség elfogta, lemásolta, és Csongor dossziéjába tette. Ebből kiderül, hogy Petri Gábor szeptember 1-jén érkezett New Yorkba, de – Bach László révén küldött ígérete ellenére – sokáig nem adott hírt magáról. „Gabi végül is Bostonból jelentkezett, igen nagy örömömre. Tegnap este kaptam levelét, és nyomban hívtam Bostont telefonon, de újból siker nélkül, így most írtam neki. Csak utolsó állomásáról, Clevelandból tud idejönni, ez december elején lesz.” Repülőjegyet küldött neki, s azt javasolta, Torontóból repüljön haza Szegedre, „így hosszabb időt tölthet nálunk”. Bár beszámolót nem ismerünk róla, minden bizonnyal így is történt. Egyébként Patzauer Dezsővel 1975-ben Torontóban én is beszéltem – szemrehányását elviselve, nem személyesen, csak telefonon, és jóllehet nem voltam szabadkőműves. Bár Bach László egyszer nálam járva a Somogyi-könyvtárban megtiszteltetésül azt mondta rólam: „kötény nélküli testvér” vagyok. Ez olyasmi volt, mint a „pártonkívüli bolsevik”, csak más előjellel. Más műszóval: útitárs vagy társutas. Egyébként Patzauer Dezsőnek szegedi lokálpatriotizmusa volt számomra rokonszenves. Egyrészt az Anna-vízzel kapcsolatban kaptam tőle fölvilágosításokat, másrészt a szabadkőművességről. A

2010.08.19. 1:07

7 / 14


szabadkőművesség Szegeden címmel írtam is az 1980-ban megjelent múzeumi évkönyvben. (Dolgozatom olvasható A szerette Város (1986) című kötetemben. Berényi Zsuzsanna Ágnes hasznát vehette volna.) Kiadtam utószavammal Nagy Töhötöm (1908–1979) Jezsuiták és szabadkőművesek (Buenos Aires, 19651 ; Szeged, 19902 ) című könyvét. Patzauer Dezső elküldte nekem Nagy Töhötömmel folytatott levelezését; a Somogyikönyvtárban őrzöm. Csodálom, hogy az én levelezésem Patzauer Dezsővel nem keltette föl a politikai rendőrség figyelmét. Pedig mint ellenforradalmárt nyilvántartottak, és Bálint Sándorral kapcsolatos egyik levelemet gondosan megőrizték. A kötetben még szereplő Dudás, Fenyves, Herceg, Muzeológus, Székely, Történész kiléte rejtve marad. Pedig azonosításuk – az általam kiderítettek (Diós, Fényes, Mannlicher, Mauser, Segítő, Tisza) példája mutatja – számos új összefüggés földerítésére adna lehetőséget. Az utókornak tudnia kell a történelmi igazságot. A SZABADKŐMŰVESEK

A szabadkőművesek megfigyeléséről a könyvben először a Bálint Sándor ügyében elhíresült ügyvédnek, Kormányos Istvánnak (1903–1978) Mauser, majd később Mannlicher fedőnéven adott 1961. május 17-i jelentéséből értesülünk. A Bálint Sándor-üggyel kapcsolatban már kellőképpen elálmélkodtam azon, hogyan lett a húszas évek elején József Attila legszűkebb baráti társaságába tartozó, a költészettel is kacérkodó, eszes, de bogaras ügyvédből – besúgó. Az érdekes az, hogy Kormányos édesapja, a híres szegedi ügyvéd, Kormányos Benő (1871–1944) szintén városszerte ismert szabadkőműves volt. Kormányosnak Kardos Györgytől szerzett értesülései hitelesek voltak: Erdélyi Jenőt (1881–1971) nevezte meg vezetőjüknek (hibásan nagymesternek mondva a főmestert); a tagok közt említve Csongor Győzőt; Beretzk Péter (1894–1973) főorvost, a hírneves ornitológust; Madácsy László (1907–1983) egyetemi docenst; Magyar István ügyvédet (elmondva róla, hogy kilépett a páholyból, mert belépett „a pártba”!); Vág Sándor (Végh-nek írva) gimnáziumi tanárt, az 50-es évek elején nyugdíjasként az egyetemi könyvtárban kollégámat. Az iratokban és a könyvben fölbukkannak még a következő nevek: Bach László ügyvéd; Baracs Marcell (1896–1974) orvos; Cserzy Mihály (1899–1965) iparkamarai titkár; Czibula Antal ny. ügyvéd, ny. városi tiszti ügyész; Gergely Miklós (1889–1960) gyógyszerész; Greguss Pál (1889–1984) egyetemi tanár; Grüner István (1887–1976) ügyvéd; Hadnagy Béla (1898–?); Herédi József (1905–?); Keil Artúr; Klebniczki József (1916–1994) főiskolai adjunktus, 1978-tól tanár; Kúp László (1895–1990) ügyvéd; Magyar Márta (1920–?) tanárnő; Markovits Miksa (1882–?) kereskedő; Menning Mihály (1886–1975); Méder Dániel (1898–1975), ekkor már Pesten élő építész, a SZUE építője; a To-rontóban élő Patzauer Dezső nagykereskedő, az Anna-víz palackozója; Petri Gábor sebészprofesszor, klinikai igazgató; Székely László

2010.08.19. 1:07

8 / 14


(*1932) díszlettervező; Vágás Mátyás (1894–1971) festőművész, a főiskola gyakorló általános iskolájának rajztanára. Meglepő, hogy az 1956 előtt városi pártbizottsági másodtitkár, Vereska András (1911–?) is kiérdemelte, hogy személyi törzslapot állítsanak ki róla mint szabadkőművesről! Menyus bácsi jelentette róluk, amit Győzőtől én is tudtam, hogy a megfogyatkozott társaság újév napján összejön a korelnöknél; eleinte Erdélyi Jenő lakásán, utóbb Petri Gábor klinikai igazgatói szobájában. Jelentette azt is, hogy Czibula Antal és Gergely Miklós temetésén a szabadkőművesek egymás kezét fogva, „láncot” alkotva körülfogták a sírt. KÜLÖNÖSEN FONTOS, MEGFIGYELÉS

SZIGORÚAN

TITKOS,

KÜLSŐ

Mindez elég volt, hogy Bach Lászlót és társait óriási fölhajtással figyeljék, fényképezzék. A célszemélyeknek fedőneveket adtak. 1970. május 17-én szegedi barátai a nagyállomáson várták a nagymestert, Takács Györgyöt. Ezt a sok pénzért tartott nyomozók percről percre követték, fényképezték, leírták. 9.15-kor „Huszár” (Bach László) és Beretzk Péter sétált a peronon. 9.45-kor megérkezett a pesti gyorssal Takács György. Villamoson jöttek a Széchenyi térig. 10-kor bementek a Tisza Szállóba. Később Takács (logikusabb volna, hogy Bach László) és Beretzk elhagyta a szállodát. Itt megszakadt a figyelés, de délután folytatták: 14.30-kor „külső megfigyelés alá vonták” Greguss Pál professzor Bécsi körút 11/A számú házát. 16.40-kor itt jelent meg a részletes személyleírással jellemzett „Szelíd” fedőnevű célszemély. (A figyelés végén Menning Mihállyal azonosították.) 17-kor megérkezett „Kocsis” és „Segítő”. (Kocsis valószínűleg Petri Gábor, az utóbbi pedig, mint majd kiderül, Vágás Mátyás volt.) A három férfi kezet fogott egymással, pár percig beszélgetett, majd becsöngetett. 17.03-kor mindhárman bementek. 17.08-kor megérkezett „Agg”, Erdélyi Jenő főorvos Beretzk Péterrel. Ők is bementek. 17.10-kor csomaggal a kezében (nyilván a szegedi páholy vendégkönyve volt benne) jött „Kőműves”, azaz Csongor Győző; csöngetett és bement. 17.20-kor jött és bement Bach László, Takács György és Baracs Marcell. 18.45-kor Kocsis elhagyta a házat, és a Boldogasszony sugárúti (akkor Április 4-e úti) villamosmegállóba ment. Rövid várakozás után leintette a CN 69-45 rendszámú, világoskék Volkswagen gépkocsit, s elhajtottak a Hősök Kapuja felé. A nyomozó sajnálattal jegyezte meg, hogy gépkocsi híján nem követhette. A jelentés margójára kézzel bejegyezte valaki: „Ez volt a »Gabi«”. Föltételezésem szerint ez nem a gépkocsivezetőre, hanem „Kocsisra” vonatkozott: Petri Gáborra. Az autót vezető fiatalember talán a fia, az akkor húszéves egyetemi hallgató, Petri András (*1950) lehetett. 19.37-kor valamennyien elhagyták Greguss professzor házát, és sétálva, beszélgetve mentek a villamosmegállóba. Fölszálltak. Baracs Marcell már a Hősök Kapujánál leszállt. (Nem követték.) A Somogyi utcai megállónál Vágás Mátyás „levette a villamosról Aggot”, azaz Erdélyi Jenőt. Őket követték. De a többieket is, akik tovább utaztak a Széchenyi térig, majd elsétáltak a Károlyi u. 2/A sz. ház, Beretzk Péter lakása elé.

2010.08.19. 1:07

9 / 14


Menning Mihály kézfogással elköszönt a társaságtól, és a Bajcsy-Zsilinszky (most újra Fekete Sas) utca felé távozott. A megfigyelőkből futotta, hogy őt is kövessék. A többiek (Bach, Beretzk, Csongor és Takács) 19.50-kor fölmentek Beretzk lakására. Erdélyi Jenő – Vágás Mátyás támogatásával – lakásához, a Klauzál tér 8. sz. házhoz ment. Vágás még fölsegítette a lépcsőn, és eltávozott. Erdélyi Jenő „felbotorkált a fenti ház I. emeletére”, és 19.50-kor bement a lakásába. „Figyelést ekkor befejeztük.” De nem Vágás tanár úr figyelését! Hányan lehettek a figyelők? Követték őt, amint a Lenin (most ismét Tisza Lajos) körút 50. sz. házba ment be. „Itt liftbe szállt, a II. emeletre utazott, és a 6. sz. lakást kulccsal kinyitotta, oda 19.55-kor bement. A lakónévjegyzék szerint a lakásban dr. Málly Ferenc és Vágás Mátyás lakik.” Málly Ferenc (1876–1955) gimnáziumi tanár, egyetemi olasz lektor régen elhunyt; ekkor már csak özvegye volt Vágásék társbérlője. Figyelték Menning Mihály útját is: ő is 19.55-kor ért a Bajcsy-Zsilinszky (Fekete Sas) u. 11. sz. házba. „Az udvaron levő falépcsőn felment az I. emeletre, és a folyosón az utolsó lakásig sétált, feleségével együtt, aki a folyosón csatlakozott hozzá. Mindketten bementek a fenti lakásba. A névtáblán Menning Mihály név van kiírva.” Hány dolgozó aznapi munkájának bére ment rá erre a teljesen fölösleges cirkuszra? Miért féltek néhány jámbor állampolgár baráti összejövetelétől? A LEHLLGATÁS KUDARCBA FULLADT

Ugyancsak 1970-ben, november 28-án le akarták hallgatni az Erdélyi Jenő lakásán lezajlott összejövetelen elhangzottakat. A lehallgató-készüléket a III/III. technikai alosztályának operatív tisztje és a Herceg fedőnevű ügynök juttatta be a lakásba „az alábbi legenda alapján”: „Az összejövetel céljára szolgáló lakásban a telefonkészüléket működésképtelenné tesszük, majd a hiba bejelentése után a technika (értsd: a poloska) elhelyezésére kijelölt elvtársak kimennek a hiba kijavítására. A telefonkészülék javításával egy időben – alkalmas helyzetet teremtve – elhelyezik az operatív technikát, majd biztosítják a kiemelés lehetőségét is azzal, hogy a készülék végleges rendbehozása céljából a következő hét első napjaiban visszatérnek.” De melléfogtak. Dán István őrnagy és Földvári László hadnagy csalódva jelentette: „A beszélgetés kezdetén a X. pártkongresszus sajtóvisszhangjával foglalkoztak, azonban további részleteket nem tudtunk venni beszélgetésükből, tekintettel arra, hogy a társaság férfitagjai a lakás másik szobájába vonultak át. Arra lehet következtetni, hogy beszélgetésüket nem akarták a jelenlevő két-három nő előtt folytatni, s mivel a nappali szoba kényelmesebb – ide építettük be a rendszabályt – a nőket itt hagyták, s ők mentek át a hálószobaként használt helyiségbe. Emiatt a további beszélgetést nem tudtuk venni, és így nem szereztünk adatokat a csoportosulás összetartó politikai koncepcióiról, célkitűzéseiről.” 30-án leszerelték a poloskát. A MÁSODIK FÖLJELENTÉS

Az elhagyott szeretőnél nincs bosszúállóbb. A Tömörkény Gimnázium párttitkára, a Délmagyarország olvasószerkesztőjének, Sz. Simon Istvánnak felesége 1967.

2010.08.19. 1:07

10 / 14


március 6-án értesítette Vass Antal századost, hogy szeretne vele beszélni. A nyomozó még aznap fölkereste a lakásán, ő pedig elmondta, hogy két éve kolléganője, Kiss Magdolna (*1922) „szigorú titoktartás mellett” bevallotta neki, hogy Csongor Győzővel 1952 óta viszonya van. Azaz: volt. Kiss Magda nemrég MSZMP-tagjelölt lett, s ekkor közölte a párttitkárral, hogy nem bánná, ha az általa elmondottakat illetékesek tudomására hozná. Április 10-én nem Vass százados, hanem a Győző ügyét már régebbről, Menyus bácsi folytatólagos jelentései alapján vizsgáló Molnár József és Dán István százados faggatta ki Kiss Magdát. Ő pedig kitálalt. Az „ellenforradalom” után – úgymond – megszakította a kapcsolatot, azóta a köszönését sem fogadja... Elmondta mindazt, amit Győzőtől a szabadkőművességről hallott, jócskán elferdítve, eltúlozva. Ez újabb tápot adott a nyomozóknak, hogy alaposabban tanulmányozzák a gyanúba vett szegedi szabadkőművesek tevékenységét. Kiss Magda kettejük vitáiból azt szűrte le: Csongor Győző „ellenséges politikai beállítottságú”. A nyomozók kezdeményezték Kormányos István és Deák Bárdos Menyhért segítségével tisztázni a szegedi szabadkőművesek, főként Csongor Győző „politikai beállítottságát, korábbi és jelenlegi ellenséges tevékenységét”. Ezért „hálózati ellenőrzés alá kell vonni, és ügyében feldolgozó munkát kell kezdeményezni”. Érdekes, hogy Kormányos nem ismerte Csongort, de ígérte, hogy a kapott föladat szerint az én közvetítésemmel hozzáférkőzik. 1968. november 1-jén azt jelentette, hogy október 27-én találkozott Bálint Sándorral, szóba hozta Csongort, és őt kérte meg, hogy ismertesse őket össze. „Mire mondotta Bálint S.: készséggel fogom közvetíteni kérelmedet, miután én amúgy is bejárok a múzeumba.” Eszerint nem én hoztam őket össze. Bóka István őrnagy a nyomozók indítványát még kézírással megtoldotta: Tisza informátor, azaz Menyus bácsi szerint Csongor Győző neki elmondotta, hogy tagja volt a Rongyos Gárdának. „Egyetértek azzal, hogy Csongort vonjuk hálózati alkalmazásba.” „Kőművesnek” hasonmásban közölt személyi dossziéján (34. l.) a megnyitás dátuma: 1968. november 25. Nem siették el. Sőt van egy másik is, azon a keltezés: 1970. március 6. A REJTJELEZŐ

A nyomozók szimata utóbb kiterjedt Győző nyugatos múltjára is. Firtatták, hogy mit csinált 1944/45-ben Németországban mint a Vezérkari Főnökség (VKF) rejtjelezője. Érdekes, hogy nekem erről soha nem beszélt, holott mások előtt kiadta magát. Említett Önéletírásában is csak annyit mond, hogy 1942-ben haditudósítóként a keleti frontra irányították, de lázas betegsége miatt itthon maradt, és egy Budapest környéki rádióalakulatnál teljesített szolgálatot. Többször leszerelték, újra behívták. Utoljára Sopronba vezényelték, majd áttelepítették Ausztriába, onnan Németországba. „Szinte egyfolytában gyalogoltam Bécsújhelytől Bajorországig, Eggenfeldbe, ahol 1945. május 1-jén egyetlen puskalövés nélkül amerikai hadifogságba estem. Bajorországi fogságomban kézzel sokszorosított lapot szerkesztettem Repeta címmel, amelyben kiálltam a

2010.08.19. 1:07

11 / 14


magyar katonák hazatérése mellett. Emiatt a magyar hatóságok – akkor ott még Szombathelyi vezérezredes volt az úr – üldöztek. Előlük egy zárt táborba, Pockingba kellett szöknöm, ahonnan az első fogolyszállítmánnyal kerültem haza Magyarországra.” Ezt azért is idéztem, mert a könyvben közölt jelentésekben erről is bőven esik szó. A nyomozók nem sajnáltak költséget, fáradságot, és nem voltak restek: ketten-hárman (Dán István őrnagy, Magyar József százados, Földvári László alhadnagy) 1967. november 20-án elutaztak Szolnokra, hogy az ottani rendőrkapitányság épületében kihallgassák dr. Haám Sándort, a Magyar Nemzeti Bank főelőadóját, egykori VKF/2 híradóshadnagyot, Csongor Győző katonatársát; 21-én Salgótarjánba, hogy hasonlóan meghallgassák Bácskay János tanárt, szintén hajdani rejtjelezőt; 29-én Mohácson Józsa Gyula könyvtárost. Egyik sem mondott Győzőről semmi terhelőt. Józsa „csak a legjobbakat tudta mondani”. „Már abban az időszakban is demokratikus magatartást tanúsított.” Munkájukról annyi derült ki, hogy Csongor is csak rejtjelezett, általa nem ismert szövegeket továbbított (128. l.). HÁROM TITKOS HÁZKUTATÁS

Dán István őrnagy és Magyar József százados 1968. március 21-én javasolta titkos kutatás lefolytatását Csongor Győző múzeumi munkahelyén. 31-én, vasárnap hajnalban kezdték a hadműveletet. Az épületet éjszaka munkásőrök őrizték. Tárgyaltak vezetőjükkel, tisztázták, hogy az őrök nem zavarják őket. Vázlatot készítettek a Közművelődési Palota alagsori részéről, Csongor szobájáról és a hozzávezető útról. A személyzeti bejáró mellett lakott az épület gondnoka, a már említett Szabó Imre párttitkár. Őt is beavatták. Ezúttal ő kapta a Segítő fedőnevet – nem tévesztendő össze a célszemély Vágás Mátyással. Utóbb Szabó Imrét „kisebb tárgyjutalomban” részesítették. Szabó Imre engedte be őket még a hajnali sötétben, 4 óra 10 perckor. Utána Szabó Imre és Magyar József bezárta az ajtót, és „biztosította a bal oldali épületszárny zárt folyosóját egy esetleges visszavonuláshoz”. „A brigád” két csoportban az alagsori folyosó hátsó részén, ahol villanyt lehetett gyújtani, várakozott 5 óráig, amikor már a beszűrődő világosság lehetővé tette Csongor szobájában a kutatást. A Belügyminisztérium III/V-1. osztályáról, Pestről jött műszaki munkatárs, bizonyos Kádas elvtárs kinyitotta a szoba ajtajának fölső Wert-heim-zárát, szabaddá tette az utat. Szabó Imre és Kádas elvtárs fölment a magas földszinten levő igazgatói irodába, megkeresni a már fölnyitott szoba kulcsait mintavételre (azaz másolásra), de csalódottan állapították meg, hogy Csongor szabályellenesen hazaviszi szobájának kulcsait, nem adja le. A jelentés részletesen leírja a szobát, berendezését. Az egyik szekrényben Győzőnek aforizmaszerű jegyzeteit megtalálták, lefényképezték. Bele is tették a dossziéjába, s ennek alapján a könyv közli. Sajnos csonkán, mert sok szavát Berényi Zsuzsanna Ágnes nem tudta elolvasni. „A fentiekkel egy időben átkutattuk nevezett íróasztalát, melynek középső fiókja nyitva volt, s a nálunk levő kulcsokkal ki tudtuk nyitni a jobb oldali felső kis fiókot is. Tekintettel arra, hogy az íróasztal is egy

2010.08.19. 1:07

12 / 14


muzeális darab, a régi zárakat a szakalosztályból itt levő Kádas elvtárs sem tudta felnyitni. Így nem tudtuk ellenőrizni, hogy mi van az íróasztal kétoldali ajtós részében, valamint a bal oldali felső kis fiókjában. A fiókokban egyébként operatív értékkel bíró anyag nem volt. Az íróasztal bal oldali részén több iratborító volt teljesen szabadon. Ezek átvizsgálása során megtaláltunk három ellenforradalmi verset gépelt példányban, melyekre rá volt nyomtatva nevezett névbélyegzője. A versek címei: Hungary is absent... (Magyarország nincs jelen), Néma hadsereg és Népek hazája nagyvilág. Az első verset nevezett 1956. nov. 5-én írta, az akkor ülésező ENSZ-hez.” A másik két verset ismerték, mert 1967 őszén Kiss Magdolna már beszolgáltatta nekik. Még textológiai tanulmányozásra is fanyalodtak a nyomozók: megállapították, hogy a most talált verseket később gépelték, mert eltérnek a korábbiaktól, a Kiss Magdának adott eredetileg 1956-ban írottaktól. „Ez alátámasztja azt a véleményünket, hogy nevezett később foglalkozott az ellenforradalmi témájú versek sokszorosításával.” Az asztalon talált határidőnaplóból 15 címet másoltak ki. Az írógépről betűmintát, néhány talált kulcsról is mintát vettek. Kiszerelték az ajtó biztonsági zárát, és a lemezek sorrendjét följegyezték, hogy ennek alapján a szakalosztály elkészíthesse az ajtó mindkét zárjához a kulcsot. „A kutatás befejezése után a helyiséget újból átvizsgáltuk, és ellenőriztük a helyszínt. Miután mindent rendben találtunk, az ajtót a felső zárral Kádas elvtárs bezárta, és feltűnés nélkül elhagytuk az objektumot.” Október 6-án megismételték a titkos házkutatást. Reggel fél 6-kor Szabó Imre („Segítő”) megint beengedte Magyar József századost és Laczik Imre őrnagyot. A könyv csak a tervet közli, a jelentést nem, de ebből elégségen látható, hogy az elsőhöz hasonlóan bonyolították le. Most már nem kellett Kádas elvtárs, mert a kulcsokat hozták magukkal. 1971. március 1-jén harmadszor is betörtek Csongor Győző múzeumi szobájába. A rendelkezésükre álló kulcsok segítségével Dán István alosztályvezető, Bóka István alosztályvezető és Földvári László hadnagy ment be. Kovács József főhadnagy az Őrző fedőnevű „társadalmi kapcsolatukkal”, nyilván a szolgálatban levő munkásőréjjeliőrrel kint maradt. Megállapították, hogy a legutóbbi házkutatás óta Győző rendet csinált. Az íróasztal fiókjában csak egy cédulát találtak, amely fölkeltette érdeklődésüket: „Küldi Patzauer Dezső – átadja Méder Dániel.” Telefonlehallgatásból már tudták, hogy ez a Torontóból küldött dél-amerikai szabadkőműves-jelvényre vonatkozott. Egyébként ez a Méder Dániel nem a szabadkőműves testvér volt, hanem a fia, ifjabb Méder Dániel (*1931). Nem találták az „ellenforradalmi” verseket. Sajnálattal állapították meg, hogy a titkos kutatás ezúttal nem hozta meg a várt eredményt, nem sikerült megtalálni a remélt anyagokat. Föltették, hogy Csongor hazavitte őket. Íróasztalának kulcsait sem hagyta munkaköpenyének zsebében, nyilván azokat is hazavitte. CSONGOR GYŐZŐ MEGZSAROLÁSA

Vajúdtak a hegyek, és egeret szültek! A fáradhatatlan nyomozók végül rájöttek, hogy Csongor Győzőt és társait nem

2010.08.19. 1:07

13 / 14


tartóztathatják le. Földvári László hadnagy és Molnár István alezredes 1971. november 19-én javasolta az ügy lezárását. Megismételte mindazt, amit Győzőről összegyűjtöttek (rejtjelező múltját, szabadkőműves tevékenységét, ’56-ban írt verseit). „A bizalmas nyomozás során felderített adatok súlya nem alkalmas büntetőeljárás kezdeményezésére, a szabadkőműves laza csoportosulás társadalmi veszélyessége csekély – a tagok célszemélyünk kivételével 70-80 év feletti idős emberek – ezért az operatív feldolgozó munka folytatását, kiszélesítését, további operatív eszközök lekötését nem tartjuk indokoltnak, ugyanakkor operatív érdekeink a nyílt rendőri intézkedések megtételét is szükségtelenné teszik.” Győzőről külön megállapították: „A szegedi szabadkőműves páholy titkára volt, laza csoportosulásként a tagok jelenleg is tartják a kapcsolatot, azonban jelenlegi tevékenységük nem ellenséges. »Rongyosgárda« tagjára vonatkozó op.(eratív) adatunkat nem tudtuk dokumentálni” (254). Ám nem mondtak le arról, hogy hasznot húzzanak az éveken át folytatott nyomozásukból. „Dr. Csongor Győzőt mint a VKF/2 rejtjelező távírászát javasoljuk kutató nyilvántartásba venni” (uo.). Még előbb elhatározták Csongor Győző beidézését a rendőrségre. A terv így szólt: „A meghívás akadályba nem ütközik, mert (Trogmayer Ottó,) a Móra Ferenc Múzeum igazgatója jelenleg hosszabb időre az NSZK-ban tartózkodik, s helyette nevezett irányítja a múzeum munkáját. Eltávozását, többórai távolmaradását így senki előtt nem kell igazolnia. Meghívását Földvári László r. hadnagy hajtja végre – akit nevezett személyesen ismer – azzal, hogy szervünk személyével kapcsolatban olyan jellegű bejelentést kapott, melynek tisztázása nem tűr halasztást, s ez feltétlenül az ő érdekeit is szolgálja. A meghívás eredményességét úgy biztosítjuk, hogy előtte való napon telefonon felhívjuk nevezettet azzal, hogy tudomásunk szerint a távollevő igazgatót ő helyettesíti, s a múzeummal kapcsolatosan hosszabb időt igénybe vevő beszélgetésre szeretnénk felkérni a következő napra, ezért kérjük, hogy így alakítsa programját. Határidő: 1971. június 20.” (250. l.) A meghallgatást a főkapitányság 211. sz. szobájában Dán István alosztályvezető és Földvári László hadnagy hajtotta végre. Bár nincs beszámoló a könyvben, nem kétséges, hogy a tervet szó szerint megvalósították. Mégpedig: „Megérkezése után közöljük vele, hogy szervünk milyen névtelen bejelentést kapott, s megkérjük, hogy ismertesse velünk 1956-ban kifejtett tevékenységét, a versek keletkezésének körülményeit, azok terjesztésének módját. Tisztázzuk, hogy azokat az ellenforradalom után is megőrizte-e, hol tartotta őket, mások hozzáférhettek-e azokhoz. Ennek kapcsán kikérdezzük kollégáiról, érdeklődünk arról, hogy munkatársaival milyen viszonyban van. Vannak-e ellenségei, haragosai, olyanok, akik hozzáférhettek írásaihoz. A beszélgetés e részének az a célja, hogy valóban névtelen feljelentőre gondoljon, felderítsük az írások jelenlegi rejtekhelyét, lemérjük őszinteségét, megállapítsuk, hogy vannak-e olyan haragosai, akiktől esetleg személyéről szükség esetén bővebb információkat szerezhetünk, illetve rajtuk keresztül lejárathatjuk nevezettet. A beszélgetést úgy igyekszünk irányítani, hogy az esettel kapcsolatban röviden mondja el életrajzát, a háborús évek alatt végzett tevékenységét s katonai szolgálati helyeit. Ezzel összefüggésben – ha szükséges, az általa készített katonai nyilvántartólap felhasználásával – VKF/2-es múltjának előadására kényszerítjük, s a beszélgetést arra a kettősségre tereljük, ami apja politikai tevékenysége és az ő VKF/2-es szolgálata

2010.08.19. 1:07

14 / 14


között mutatkozik. Érdeklődést tanúsítunk az iránt, amit apjáról elmond, kikérdezzük arról, hogy milyen üldöztetésekben részesült, majd ezt követően váltunk a következő témánkra” (251). A következő téma a szabadkőművességre és az ezt tiltó Horthy-korszakra vonatkozott. Most a szabadkőműves múltat úgyszólván dicséretesnek állították be. „Ebben a színezetben nevezett esetleg úgy értékelheti a mi érdeklődésünket, hogy szimpatikus számunkra egy ilyen »Horthy-ellenes« titkos szervezet, s ebből kiindulva beszélni kezd a mozgalomról, jelenleg is élő tagjairól” (252). A beszélgetést úgy folytathatták, hogy Csongor „az eddig titokban tartott, rá nézve kompromittáló tények hatása alatt” fölismerje: ezek nyilvánosságra kerülése veszélyezteti munkásmozgalmi kutatásainak hitelességét, sőt: „a kutatások folytatására vonatkozóan személye alkalmasságát, politikai megbízhatóságát és így bizonyos egzisztenciális és tudományos bizonytalanság alakuljon ki benne”. „Ugyanakkor mindvégig figyelmességet, segítőkészséget tanúsítunk vele szemben, s ezzel érzékeltetjük, hogy van lehetőség arra, hogy megkérjen bennünket (!) a felszínre került, rá nézve kompromittáló tények titokban tartására” (uo.). „Nevezett meghallgatását követően az eredménytől függően a meghallgatási tervben, illetve a (kihúzva!) javaslatban foglalt célkitűzéseknek megfelelően járunk el” (252). A kihúzott szöveg Csongor Győző beszervezését tartalmazhatta. Erre ugyan itt nincs irat, de nálam, sajnos, van. A megfélemlített, egzisztenciálisan is megfenyegetett Győző ugyanis 1977-ben Makai fedőnéven rólam is jelentett. Tóth István főhadnagy augusztus 26-án találkozott vele, és másnapi jelentésében ezt írta: „beszélgetésünk közben közös ismerősünkről, dr. Péter Lászlóról is szó volt, akiről Iliának is hasonló véleménye van: egy akarnok, törtető típus, mindenről maga szeret publikálni, ezért a városban már nagyon kevesen fogadják el, természetesen szakmai körökre értve”. December 16-án pedig Tóth főhadnagy ezt írta a „Makai fedőnevű titkos megbízottal tartott találkozóról készült jelentésben”: „Dr. Péter Lászlóval összefüggésben az alábbi értesülései vannak. Megérkezett az USA-ból a Vasváry-hagyaték egy része, és Péter László minél többet szeretne foglalkozni az anyag feldolgozásával. Makai elmondta, hogy nevezett járt a lakásán, és Dettre Józsefről (helyesen Jánosról) – egykor a szegedi munkásmozgalommal rokonszenvező újságíró – kért tőle három könyvet. Ezekre azért van szüksége, mert egy Déri (helyesen Dér) Zoltán nevű szabadkai újságíró kíván Dettréről írni, és ennek a személynek nyújt segítséget munkájában. Péter László említette, hogy Déri Zoltán gyakran jön át Szegedre gépkocsival, s ilyenkor mindig felkeresi őt. Ígéretet tett Makainak, hogy egyszer bemutatja, illetve megismerteti Déri Zoltánnal...” Semmi főbenjárót nem jelentett rólam Győző, legföljebb már említett féltékenységének adott itt is hangot. Nem őt hibáztatom, hanem azt a gyalázatos rendszert, amely a Petri Gáborokat és Csongor Győzőket ilyen gerincropogtató magatartásra kényszerítette. Illyés Gyula írta: „Hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban...” 2004-12-09 05:32:00

2010.08.19. 1:07

A szövődmény természetrajza CÉLSZEMÉLY: CSONGOR GYŐZŐ

Recommend Documents