A szakma felügyelt, a politika tartózkodott Dusza Éva főiskolásként érkezett a galériába és innen ment nyugdíjba
Dusza Éva 1967-től 1999-ig – különböző beosztásokban – dolgozott a Miskolci Galériában. Az első munkakönyvi bejegyzése szerint hivatalosan fűtőként alkalmazták, bár kiállításszervező volt, majd volt művészeti, főelőadó, megbízott igazgató és közel 20 évig igazgatóként vezette az intézményt. Pályájára visszaemlékezve a legnagyobb eredménynek tartja, hogy kiváló művészek hozták el alkotásaikat a városba, és az itt élők is lehetőséget kaptak a megmutatkozásra. Véleménye szerint a politikai hatalom befolyása nem ért el a művészekig, a szakmai felügyelet pedig nem cenzúrázott, hanem zsűrizett. – A Déryné utcai galériát 1966 decemberében adták át, akkor még Miskolci Kiállítási Csarnok néven, de jogilag nem volt önálló intézmény. A miskolci szimfonikusokkal egy épületben kapott helyet. A zenekar költségvetésében volt egy kis pénz a működtetésre. Így került a munkakönyvembe az első miskolci bejegyzés: fűtő, gondnok.
onnan került egykori alma materébe, a Földes Ferenc Gimnáziumba. Én egy évvel később végeztem, és természetesen jöttem utána Miskolcra. Korábban nem ismertem ezt a várost. Debrecenben nőttem fel, ott jártam iskolába, ott éltek a rokonaim, barátaim. Idegenként érkeztem Miskolcra.
– Végzős főiskolásként nyilván nem erre készült. – Kezdjük ott, hogy eredetileg nem is a főiskolára készültem. Érettségi után a debreceni egyetemre, magyar–népművelés szakra felvételizem, de nem sikerült bejutnom, így egy évig a GÖCS-ben, a debreceni csapágygyárban dolgoztam a futószalag mellett meósként. Egy kis pénzt is kerestem, és közben készülhettem a felvételire. Akkor már a tanítóképzőbe, népművelés–könyvtár szakra jelentkeztem, és oda fel is vettek. Akkor még nem tudtam volna pontosan megmondani, mivel szeretnék foglalkozni, de a könyvtártudományi ismeretek mellett alapos felkészítést kaptunk művészettörténetből, esztétikából, művelődés szociológiából, rendezvényszervezésből… Az évfolyamtársaim közül volt, aki színházhoz került, volt, aki zenekarhoz, a legtöbben művelődési házakban vagy könyvtárakban dolgoztak. Az én sorsom, pályám alakulását nagymértékben befolyásolta, hogy elsőéves koromban megismertem Dusza Árpádot, és 1965-ben összeházasodtunk. Árpád a Kossuthon, a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen matematika–fizika szakon tanult, és miután lediplomázott, Miskolcon kapott állást – előbb az 1. Számú Ipari Szakközépiskolában tanított, majd
– De már biztos állásra?! – Akkoriban sem volt egyszerű a pályakezdés, az elhelyezkedés. Az volt a rend, hogy elsősorban a kiírt állásokra pályázhattak a végzős egyetemisták, főiskolások. Miskolcon egyetlen állást sem hirdettek. Véletlenül hallottam meg, hogy van a főutcán, a színház mellett egy képcsarnok, és ott keresnek kiállításszervezőt. Gondoltam, megpróbálom. Teljesen ismeretlenül, vadidegenként bementem az utcáról, és jelentkeztem a munkára. Mindjárt ki is derült, hogy ők bizony nem keresnek senkit. Viszont a hölgynek, akit megszólítottam, eszébe jutott, hogy a közelben, a Déryné utcában nemrég nyílt egy kiállítóhely, arról lehet szó. Azonnal telefont ragadott, és kiderítette, hogy tényleg van állás, megtudakolta: kihez kell mennem, mikor mehetek. Tehát végül is a véletlennek köszönhetem, és Moldován Gyulánénak – mert később megtudtam, a képcsarnok vezetőjével beszéltem –, hogy rátaláltam a Miskolci Galériára, és mindjárt fogadott is Seres tanár úr, majd Tok Miklós, a galériát fenntartó Városi Tanács művelődési osztályának vezetője. Seres János festőművész volt akkor a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Észak-magyarországi
43
Területi Szervezetének az elnöke. A szervezőtitkár Siklósi Laci bácsi volt. Emlékszem, ő javasolta, hogy vasárnap délelőtt 11-kor tartsuk a megnyitókat, mondván a miskolci polgár szépen felöltözik, elmegy a misére, és onnan jön hozzánk. Ünnepi esemény volt minden megnyitó. Aztán megváltoztak a szokások. Amikor már minden szombat szabad lett, és hétvégén kiürült a város – sokan elutaztak, kirándultak, mentek a telekre – áttettük a megnyitókat hétköznapra, előbb hétfőre, mert akkor nem volt tévéadás…
– Emlékszik-e még az első találkozásra a miskolci képzőművészekkel? – Hogyne emlékeznék?! Mindjárt az első munkanapomon történt, hogy a kassai művészek érkeztek Miskolcra. Az itteni kollégák meghívták őket az Avasra. Természetesen engem is vittek magukkal. Ott volt mindenki: Seres János, Lenkey Zoli, Feledy Gyuszi... Jó volt hallgatni a történeteiket, örültem, hogy megismerem őket. Aztán bizony éjfél elmúlt, mire hazaértem. Mi tagadás, Árpád mondott egy cifrát, majd megkérdezte: Ez most már mindig így lesz?!
– A szakmai háttérnek ott volt tehát Seres János és a szövetség. Elegendő volt az ő segítségük a mindennapi munkához? – Seres Jánossal nem sokáig dolgozhattam, miután az egri főiskolán tanszékvezető lett, Mazsaroff Miklós vette át ezt a tisztséget. Ő és a többi miskolci művész is támogatta a galéria szakmai munkáját, de segítettek a Herman Ottó Múzeum munkatársai, művészettörténészei: Végvári professzor, Goda Gertrúd. Az első időben, egy-két évig a Műcsarnok hozott ide kiállításokat, az ottani szakemberek rendezték a tárlatokat. De több nagy, országos múzeum – a Magyar Nemzeti Galéria, az Iparművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Kelet-Ázsiai Múzeum, a Ludwig Múzeum, a Szépművészeti Múzeum – rendezett itt csodálatos, értékes anyagából kiállítást. Évente egy-két ilyen „vendégtárlat” is volt a galériában. Hosszú lenne felsorolni, de nagyon szép volt például a Keleti szőnyegeket bemutató sorozat. Az önálló kiállítások esetében gyakran maga a kiállítóművész rendezte meg a tárlatot, máskor pedig vendégrendezőket, művészettörténészeket hívtunk. Többször dolgozott itt például Nagy T. Katalin, Supka Manna, Sümegi György. Az én feladatom elsősorban az előkészítés, a szervezés volt. A Miskolci Galériának évekig nem volt se kiállításrendezője, se művészettörténésze. Csak 1983-ban szerződött hozzánk Jurecskó László művészettörténész.
– Nem lehetett könnyű összeegyeztetni a munkát és a magánéletet... – Nem lehetett könnyű, de nekem akkor nem okozott gondot ellátni a családot és elvégezni a munkám, ami nem az a tipikus 8 órás kötelezettség volt. Gyakran nyúlt az éjszakába egy-egy megbeszélés, volt úgy, hogy hajnalig rendeztük a kiállítást. Persze fiatalon könnyebben veszi az akadályokat az ember, és én kimondottan szerencsésnek mondhatom magam: mindennap örömmel mentem a munkahelyemre, és örömmel mentem haza is. Viszonylag hamar jöttek a gyerekek. Emese lányunk megszületett 1968. május 1-jén, de szeptemberben már mentem vissza dolgozni. Reggel én vittem a bölcsődébe a kicsit, délután általában Árpád ment érte, de ha valami elfoglaltsága volt, és én sem tudtam elszabadulni, besegített a házinénink. Akkor még albérletben laktunk. Majd az első miskolci házgyári épületben 1969 szeptemberében megkaptuk a szövetkezeti lakásunkat, és októberben megszületett Erika lányunk. Nem volt könnyű megszervezni a mindennapjainkat, mert nemcsak én voltam elfoglalt, de a férjem is: a tanítási órák mellett tehetséggondozó szakköröket vezetett, szakfelügyelő volt, majd szakértő, tankönyvet írt, versenyre vitte a tanítványait. De szerencsére, ahogy tudtak, a szüleink is segítettek bennünket.
– Arra nem gondolt, hogy igazgatósággal járó feladatai mellett elvégezze a művészettörténész szakot? – Érdekelt a művészettörténet. Miután már a gyermekeink is nagyobbak lettek, mehettem volna az egyetemre, de akkor még nem volt levelezőn ilyen szak. Így a debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen végeztem el a közművelődés szakot. Ma már úgy mondanák, hogy menedzserigazgatóként vezettem az intézményt.
44
– Azokban az években a galériában is nagy változások történtek: a Diósgyőri Vármúzeumhoz csatolták az intézményt, majd szervezetileg idekapcsolták a Miskolci Képtárat. Közben sikerült feljebb lépnie a ranglétrán: művészeti főelőadó, majd megbízott igazgató lett. – A megbízott igazgatóság – 1972–73-ban – borzalmas volt. Addig nem is lett volna semmi bajom ezzel az összevont intézménnyel, amíg Czeglédy Ilona volt az igazgató. A három helyen – a képtárban, a galériában és a várban – mindenki tette a dolgát. Diósgyőrbe leginkább csak akkor mentem, ha a várban tartotta a munkaértekezletet az igazgatónő. Olyankor meghallgattam a tájékoztatóját, feljegyeztem a feladataimat, élveztem a gyönyörű környezetet, szedtem egy csokor
virágot – és volt egy szép napom. Viszont amikor Ilona, aki eredetileg mint régész került Miskolcra, illetve Diósgyőrbe, elment aspirantúrára, rám szakadt a vár összes gondja-baja: az évszázados kövekkel, a történelem súlyával, az idegenforgalommal, a tűz- és balesetvédelmi előírásokkal, a szigorú leltárkönyvekkel, az elismervényekkel együtt. Ez volt az az időszak, amire nem szívesen emlékszem. Nagyon megkönnyebbültem, amikor önálló intézmény lett a galéria. Önálló költségvetéssel, gazdaságvezetéssel, szakemberekkel. – Ekkor, 1974-ben lett a Miskolci Galéria igazgatója. Abban az időben a vezetőktől elvárták a párttagságot… – De én nem voltam párttag. Senki sem erőltette. Később kiderült, hogy azért maradtam ki a mozgalomból, mert nem kellettem a statisztikához. Azt is meghatározták, hogy a vezetők hány százaléka legyen párttag, és arra is ügyeltek, hogy a vezetők között legyenek – direkt – párton kívüliek is. Engem egyébként nem igazán érdekelt a politika. Igaz, a férjem, Árpád párttag volt, és én elfogadtam az ő érvelését a világ dolgairól. Tehát ha megszólítottak volna, hogy lépjek be a pártba, valószínűleg nem tiltakoztam volna. Abban az időben tényleg az volt a természetes, hogy egy intézményvezető egyben párttag is. Végül, talán 1987-ben igent mondtam. Már valószínűleg kellettem a statisztikához. Én lettem a sajtófelelős, nekem kellett volna a Kossuth Kiadó könyveit terjesztenem. Néha sikerült beszednem a pénzt, máskor meg fizethettem saját zsebből. Észre sem vettem, mikor fogytak el a könyvek, és mikor ment ki alólam a párt. Ennyi volt az én összes mozgalmi munkám. – De a galériától, a képzőművészettől nehéz lett volna távol tartani a politikát! – Nem éreztem különösebb nyomást. – Arra gondolok, hogy amikor a szocialista embertípus volt a követendő példa, és a szocialista realizmus volt az elfogadott stílusirányzat, akkor leginkább csak a szocialista realista műveket díjazták! – Az 1970-es években már kifelé mentünk abból a korból, amikor a hatalom erőltette a szocreált. Persze én is hallok olyan visszaemlékezéseket, amikor arról panaszkodnak az emberek, hogy micsoda nyomást kellett elviselniük. Biztos voltak ilyenek. Talán a nagyobb kiállításokra, az országos jelentőségű rendezvényekre jobban odafigyelt a kultúrpolitika. Feltételezem, hogy a nagyobb intézmények munkájába gyakrabban beleszólt a hatalom. Én egy kezemen meg tudnám
számolni, hogy a közel 30 év alatt hányszor kellett megfelelnem az úgynevezett felsőbb utasításnak. Előfordult, hogy valamit vagy valakit be kellett mutatnunk. „Szóltak” az érdekében, és ellenvetés nem lehetett. Ilyen volt, és attól tartok, ma is vannak, akik „hátszéllel” próbálnak a pályára kerülni. – Ha a szocreált, meg a párttagságot nem is erőltette a hatalom, de abban az időben is voltak tematikus pályázatok, szocialista szerződések, testvérvárosi kapcsolatok. Egy-egy „felszabadulás-kép” nehezen képzelhető el csillag nélkül, és a szocialista ipar megfestése is igényelt megszépítő optimizmust! – A tematikus pályázatok általában szövetségi felhívások voltak. Nyilván a város, a megye vezetői, a pártbizottságok emberei kérték, hogy így emlékezzünk egy-egy évfordulóra. A művészeink részt is vettek ezeken a pályázatokon, de az ilyen felhívásokra sem politikai tartalmú képeket készítettek. Senki sem várta tőlük, hogy vörös lobogókkal fessék tele a vásznat, vagy felszabadító szovjet csapatokat rajzoljanak. Mindenki beadott egy-egy újabb munkát, megmutatta a kollégáknak és a közönségnek: mit gondol, hogy látja a világot, mi foglalkoztatja éppen, milyen technikával kísérletezik... Esetleg valahol a képen megjelent egy ötágú csillag, vagy egy galamb, de leginkább csak a címekben volt valami utalás a pályázat tematikájára. Aláírta például, hogy Tavasz vagy Újjászületés – és kész. – Azok sem szóltak bele, mi legyen a képen, akik fizettek érte?! – Az úgynevezett szocialista szerződésekhez nem volt köze a Miskolci Galériának, de tudom, hogy volt olyan időszak, amikor talán minden miskolci művésznek volt ilyen kapcsolata valamelyik gyárral, üzemmel, termelőszövetkezettel. Mazsaroff Miklós a szövetség elnökeként szorgalmazta is ezeket a szerződéseket, hiszen a megélhetés miatt szüksége volt erre mindenkinek. A művész kapott egy kis apanázst, ezért cserébe évente rendezett egy kiállítást a támogató cégnél, és adott ajándékba néhány képet, plasztikát. Ezek az alkotások bekerültek a tanácstermekbe, igazgatói irodákba. Ha valaki elemezné a műveket, nyilván felismerné rajta a helyi utalásokat, de nem gondolom, hogy ezek miatt bárki is feladta volna elveit. – Működött az öncenzúra?! – Vagy mindenki tette a dolgát – Reményik Sándor után – „ahogy lehet”.
45
– Azért abból adódhattak kínos helyzetek, amikor művészeinknek a szocialista ország követeként kellett képviselniük hazánkat mondjuk a Szovjetunióban! – Ezeknek a szocialista testvérvárosi kapcsolatoknak nyilván volt egy kis kényelmetlen protokollja, de ha a kezdeti feszengés után magukra maradtak a művészek, már nem volt téma a politikai megbízhatóság. Onnantól kezdve munkáról, művészetről, barátságról szólt a kapcsolat. Új élményekkel, szebbnél szebb vázlatokkal tértek haza művészeink Vologdából, Lengyelországból, Bulgáriából... A politika tartózkodó volt, nem szóltak bele művészeti kérdésekbe, azt meghagyták a szakmai zsűrinek. – Arról ki döntött, hogy ki zsűrizhet? – A Képző- és Iparművészeti Lektorátus kiadott mindig egy szakértői névsort. A szakmai zsűri tagja csak profi művész lehetett. Olyan, aki tagja volt a képzőművész-szövetségnek vagy a művészeti alapnak. Ahogy a közterekre sem kerülhet ki bármilyen szobor, a közösség szépérzékét bántó, vagy sértő tartalmat megjelenítő alkotás, ugyanígy a kiállítások esetében is szükséges volt a zsűrizés. A művészek elfogadták, várták a kollégák véleményét, nekik is segítséget jelentett a hozzáértő, külső szemlélő véleménye, esetleg kritikai megjegyzése. De több úgynevezett kísérleti kiállításunk is volt, azokat zsűriztetni sem kellett. Nagyon sok minden rejthetett az a bűvös kísérleti szó. Ország Lili- vagy Anna Margit-kiállításunk volt. Olyan programokat, szociológiai elemzésekkel összekapcsolt képzőművészeti bemutatókat rendeztünk, amilyeneket tényleg nem lehetett volna megcsinálni a 60-as években. – Pedig annak idején többször elhangzott a Miskolci Galériával kapcsolatban az a kritika, hogy nem elég karakteres. – Szerintem attól volt karakteres profilja, hogy igyekezett minél átfogóbb képet adni a kortárs képzőművészetről. Úgy érzem, ez sikerült is. Hiszen a képzőművészet mindig is sokszínű volt, és ma is az, így a bemutatása is természetesen az. – Az intézmény munkatársaként, majd első embereként mennyire befolyásolhatta, hogy kit – és kitől mit – mutasson be a galéria? – Az első években a szövetségnek jelentős szerepe volt az éves program összeállításában. Elkészítették a tervezetet, ezt egyeztették az országos szövetséggel és a Műcsarnokkal. Kezdetben a Műcsarnokból kaptuk a kiállításokat, a biennálékat is az ottani szakemberek rendezték. A helyi
46
alkotók kiállításáról a képzőművészeti szövetség döntött, majd később létrejött a művészeti tanács, és ez a testület hagyta jóvá a következő év kiállítási tervét. A művészeti tanácsban voltak művészettörténészek, képzőművészek és képviseltette magát a fenntartó, városi tanács is. Ebben az időszakban az én feladatom az előkészítés volt. Igyekeztem úgy összeállítani a tervezetet, hogy egy-egy művészről minél több információt, referenciát megkapjon a grémium. A döntést nem én hoztam, de az előterjesztéssel, a „tálalással” egy kicsit talán tudtam hatni a testületre. Ha volt valaha befolyásom, remélem, jó irányba tereltem a folyamatokat. A biennálék zsűrizésénél is mindig jelen voltam. Igyekeztem segíteni a szakembereket, megteremteni az optimális körülmények, de még gondolatban sem vindikáltam magamnak a jogot, hogy beleszóljak szakmai kérdésekbe. Persze volt véleményem, ha valaki megkérdezte, el is mondtam – de csak magánemberként. – Akkor most a véleményét kérdezném! Kik voltak azok a művészek, akikre ma is emlékszik? – Munkámnak köszönhetően nagyon sok jeles művésszel és nagyszerű emberrel találkoztam. Közülük többel jó barátok is lettünk. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan kiválóságokat ismerhettem, mint Schaár Erzsébet, Szalay Lajos, Schrammel Imre, Kokas Ignác, Anna Margit, Rékassy Csaba, Csohány Kálmán, Kass János, Szabados Árpád, Cserny József, Reich Károly, Ágota Margit, Bálint Endre, Lossonczy Tamás... És még sokáig tudnám folytatni. Persze igazán szoros kapcsolatom az itteni művészekkel volt: Feledy Gyulával, Lenkey Zoltánnal, Mazsaroff Miklóssal, Seres Jánossal. Sajnos, ők már nem élnek, így rájuk csak emlékezhetek. – Emeljünk ki néhány emlékezetes kiállítást! – Az első, Ficzere László kiállítása mindenképpen emlékezetes lett. Ő egyébként nyugdíjba vonulásáig mozdonyvezetőként dolgozott, de komolyan foglalkozott a festészettel is. Nagyon tehetséges, elismert művész volt, én is ámulva néztem a képeit. Korábban volt már több önálló tárlata Miskolcon, Budapesten, számtalan komoly csoportos kiállításon, színvonalas pályázaton szerepelt, és eljutottak művei külföldre is. Az előkészítés, a szervezés során megismerkedtem és jó barátságba kerültem a feleségével, Klárikával is. És ami miatt szomorú ez a történet, hogy 1967. május 13-án meghalt Ficzere László. Élt 57 évet. Így a gyűjteményes kiállításból emlékkiállítás lett.
– Gondolom, az igazgatósága idején nyílt első kiállításra, Schaár Erzsébet Utcájára is emlékszik. – Hogyne emlékeznék! Szép, számomra szép, személyes történet jut eszembe Schaár Erzsébetről. Nagy élmény volt, hogy láthattam a műtermét. Az egyik nap teherautóval elhoztuk azokat a hungarocellből kifaragott, hatalmas és rendkívül sérülékeny tömböket, amelyekből fel kellett építeni az Utcát. Szerencsésen hazaértünk. Nagy nehezen lepakoltunk. Másnap jött a művésznő és elkezdődött a munka. Én is ott segédkeztem, igyekeztem a keze alá dolgozni, kiszolgálni. Aztán valamiért ki kellett mennem a városba, és amikor jöttem vissza, már állt a kapu. Nem vettem észre a vékony damilt, amivel kifeszítették, megbotlottam benne, és majdnem összedőlt az egész építmény, alig tudták elkapni a kollégák. Én is nagyon megijedtem, de Erzsébet is, hiszen ha eltörik egy ilyen darab, oda az egész kiállítás. Ebből nem volt még egy példány. Ekkor ez a kemény, feszes, szigorú hölgy elkezdett velem kiabálni, én pedig szóhoz sem tudtam jutni. Nagyon bántott, hogy ilyen figyelmetlen voltam, de az is, ahogy beszélt velem. Életemben ekkor sírtam először és utoljára a galériában. Nem tudtam visszamenni az irodámba, a mosdóban zokogtam, majd egy kis idő múlva bejött utánam Erzsébet – és bocsánatot kért. Bármilyen nagy művész volt, és bármennyire is igaza volt, bántotta, hogy kifakadt. Azt mondta: ne haragudj, de muszáj volt ordítanom. Hozzá képest egy rossz gyerek, egy figyelmetlen csitri voltam, mégis képes volt lehajolni hozzám. Számomra ebben a kis történetben mutatkozott meg igazán emberi nagysága. – Igazgatósága idején sokat változott, gyarapodott a galéria: itt működött a művészklub, a Csabai kapui régi művésztelep műtermes lakásaiból alkotóház lett, megnyílt a Feledy-ház, a Petró-házban a Szalay-kiállítás, elkezdődött az új épület, a Rákóczi-ház felújítása, kibővítése. Vegyük sorra a házavatókat! – Miután 1975-ben átadták a Derkovits utcai műteremlakásokat, és odaköltözhettek azok a művészek, akik addig a Csabai kapui épületben laktak, a megürült villa a galériához került. A város folyamatosan újította fel az épületet, lettek itt vendégszobák, és műtermek is szépen gyarapodtak. Igyekeztünk beszerezni, megújítani a sokszorosításhoz szükséges berendezéseket. Ide már hívhattunk vendégeket. Ösztöndíjakat hirdettük, és jöttek is szívesen a művészek. Minden feltétel adott volt a nyugodt munkavégzéshez. Nagyon sokan itt készítették el azokat a munkáikat, amelyeket beadtak a grafikai biennálékre.
Mivel minden művész hagyott az alkotóházban ajándékként egy-egy alkotást, szépen gyarapodott a galéria gyűjteménye is. – Feledy Gyula nem egy képet, egy egész kiállítást adott a városnak! – Szép gesztus volt a várostól, hogy Feledy Gyula 60. születésnapja tiszteletére, 1988-ban megnyílt a Feledy-ház. Nagy öröm volt ez mindenkinek. Ezzel már a város is büszkélkedhetett: méltó helyre kerültek a Munkácsy-díjas miskolci művész alkotásai. Szívesen fogadta itt a vendégeket Feledy Gyula is, és ha kérték, tartott a diákoknak tárlatvezetéseket, rendhagyó képzőművészeti előadásokat. Többször is „megmozgattuk” az eredeti kiállítást: például azért, hogy bemutathassuk az újabb Feledy-képeket, de az is előfordult, hogy a grafikai biennále miatt ideiglenesen lebontottuk az állandó kiállítást. – Megnyílt a Feledy-ház, és ugyanabban az évben, 1988-ban Miskolcra költözött Szalay Lajos… Ekkor már lehetett tudni, hogy a Petró-házban kap helyet a Szalay-gyűjtemény? – Nem tudnám pontosan megmondani, naphoz, évhez kötni, hogy mikor dőlt el, hogy a Hunyadi utcai épületben kapnak állandó helyet a Miskolcra került Szalay-képek. A lényeg, hogy tudtuk: ha befejeződik a néhai műgyűjtő, Petró Sándor orvos egykori házának felújítása, itt lesz az állandó Szalay- és Kondor Béla-kiállítás. Így is történt, 1992-re elkészült a felújítás, és az ünnepélyes megnyitón ott volt Szalay Lajos is. Azóta sok minden megváltozott, de az intézmény történetében mindenképpen jelentős esemény volt, hogy új épülettel és új állandó kiállításokkal gyarapodott a galéria és a város. – Gondolom, Szalay Lajossal nem ekkor találkozott először?! – Szalay Lajos és felesége már az 1970-es években is rendszeresen járt Miskolcra. Érdekes: akkor nem verték nagydobra, nem volt különösebb visszhangja, de nyaranként visszatérő vendégek voltak a városi tanács vendégházában. A galériában, még a Déryné utcai épületben korábban is voltak Szalay Lajosnak kiállításai, sőt, 1988-ban a Téli Tárlat nagydíjasa lett. – Látta még Szalayt munka közben? – Miután 1988-ban feleségével, Jucikával véglegesen hazatértek, és beköltöztek a Hunyadi utca 4. szám alatti ház földszinti lakásba, már nem dolgozott a mester. Fizikailag elég gyenge volt, viszont szellemileg rendkívül friss. Nekem minden találkozás különleges élményt
47
jelentett. Már az is nagy ajándék volt, hogy hallgathattam. Gyönyörűen beszélt magyarul. Ez volt az egyik vesszőparipája: a tiszta beszéd. De visszatérő témája volt a művészet, a művészek helye, szerepe. „A művész kötelessége az erkölcsi bátorság” – figyelmeztetett, és ezt a mondatát választotta a vele készült interjúkötet címeként Sümegi György művészettörténész.
48
– Mennyire ismeri mai fiatalokat, követi az új képzőművészeti irányzatokat? – Itt Miskolcon igyekszem elmenni a galériába minden kiállításra. De bárhol járjak az országban vagy külföldön, én nem a műemlékeket keresem először, hanem a kortárs képzőművészeti kiállításokat. Nem mondanám, hogy ugyanúgy ismerem a fiatalokat, mint a kortársaimat, de mindenképpen odafigyelek rájuk.
