A muravidéki magyarok néprajza Narodopisje prekmurskih Madžarov
1
2
Muravidéki Magyar Tudományos Társaság Društvo prekmurskih madžarskih znanstvenikov in raziskovalcev Slovenska akademija znanosti in umetnosti Znanstvenoraziskovalni center Inštitut za slovensko narodopisje
A muravidéki magyarok néprajza Narodopisje prekmurskih Madžarov
Szerkesztő Urednik
Halász Albert
Lendva–Lendava Ljubljana 2009 3
Kiadók © 2009, Muravidéki Magyar Tudományos Társaság/ Izdajatelji © Društvo prekmurskih madžarskih znanstvenikov in raziskovalcev; Slovenska akademija znanosti in umetnosti, Znanstvenoraziskovalni center, Inštitut za slovensko narodopisje; Združenje za znanost Lendava/ Tudományért Egyesület, Lendva Szerkesztő Halász Albert Urednik Recenzensek dr. Bence Lajos Recenzenta dr. Katalin Munda Hirnök Lektorok Lektorja A kiadást támogatták Lendvai Községi Magyar Önkormányzati Nemzeti Izid knjige sta podprla Közösség/Madžarska samoupravna narodna skupnost občine Lendava in Lendva Község/Občina Lendava. ................................................... ................................................... ................................................... ISBN ..........
4
Tartalom Vsebina
9 11
17
27
39
51
55
65
73
81
Előszó Predgovor Halász Albert Bevezető a konferenciához Uvod h konferenci Lendvai Kepe Zoltán A muravidéki magyarság néprajzi gyűjteményei / Etnološke zbirke prekmurskih madžarov Kepéné Bihar Mária Néprajzi kutatások a muravidéki magyarság körében/ Etnološka raziskovanja med prekmurskimi madžari Halász Albert Magyar néprajzi források a 19. század végéről, 20. század elejéről Muravidéken / Madžarski etnološki viri s konca 19. st. in z začetka 20. st. v Prekmurju Göncz László Általános adatok dióhéjban a Muravidék néprajzi sajátosságairól és értékeiről / Splošni podatki na kratko o etnoloških posebnostih in vrednotah Prekmurja Slavec Gradišnik, Ingrid Vilko Novak – med regionalno in splošno etnologijo, med prekmurjem in svetom / Vilko Novak – a regionális és általános néprajz között Voigt Vilmos Vilko Novak (1909-2003) emlékezete / Spomin na Vilka Novaka (1909 – 2003) Küllős Imola Etnikus kisebbség és/vagy kulturális régió. A muravidéki néprajzi/folklorisztikai gyűjtések tanulságai. Ötletek, javaslatok / Etnična manjšina in/ali kulturna regija. Poučnost prekmurskih etnoloških/ folklorističnih raziskav. Ideje, predlogi Munda Hirnök, Katalin – Rožman, Helena Zamejska problematika in etnologija – na primeru 5
91
97
109
117
121
129
147
6
programov slovenskega etnološkega društv / A határon túli problematika és a néprajz – A Szlovén néprajzi társaság programjainak példáján Kropej, Monika Raziskovalna dejavnost Inštituta za slovensko narodopisje Znanstvenoraziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti v Prekmurju in Porabju / A Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Tudományos és Kutatási Központ Szlovén Néprajzi Kutatóintézetének kutatási tevékenysége Muravidéken és Rábavidéken Juhász Katalin Kerecsényi Edit muravidéki kutatásai az MTA Néprajzi Intézete, a Néprajzi Múzeum, valamint az OSZK adattárainak tükrében / Raziskave Edite Kerecsényi v Prekmurju v luči arhivov Etnološkega zavoda Madžarske akademije za znanost, Etnološkega muzeja in knjižnice Országos Széchenyi Könyvtár Szarka László A muravidéki magyarság közösségi önszerveződésének történeti, kulturális sajátosságai / Zgodovinske, kulturne značilnosti organiziranosti skupnosti prekmurskih madžarov Pšajd, Jelka Etnološke zbirke in raziskave Pokrajinskega muzeja Murska Sobota o madžarski skupnosti v Prekmurju s poudarkom na zbirki hetiških tkanin in vezenin / A muravidéki magyar közösség néprajzi kutatásai, gyűjtemények a Muraszombati Területi Múzeumban Vándor László A Göcseji Múzeum és a muravidéki néprajz / Göcseji Múzeum in prekmurska etnologija Barna Gábor – Simon András A Muravidék néprajzi vizsgálata a szegedi egyetem néprajzi tanszéke határon túli kutatásaiban / Raziskave etnologije Prekmurja v okviru zamejskih raziskav oddelka za narodopisje univerze v Szegedu Kozar-Mukič, Marija Ohranjanje izročila v Porabju
155 M. Kozár Mária Hagyományőrzés a Rábavidéken 163 Liszka József A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja. Egy tíz éves intézmény eredményei és tapasztalatai / Center za etnologijo zavoda Fórum Kisebbségkutató Intézet v Komarnu. Rezultati in izkušnje deset let stare institucije 175 A kötet szerzői Avtorji zbornika
7
Pillanatkép a konferenciáról Utrinek s konference
8
Előszó Predgovor
A kiadvány, melyet kezében tart az olvasó, a 2008. január 25-én és 26-án Lendván a Városházán megszervezett, A muravidéki magyarok néprajza/Narodopisje prekmurskih Madžarov című nemzetközi néprajzi konferencia előadásait tartalmazza. A résztvevők négy országból érkeztek, Szlovénián és Magyarországon kívül még Szerbiából a Vajdaságból és Szlovákiából. Szervezője a Muravidéki Magyar Tudományos Társaság volt, társszervezője pedig a lendvai székhelyű Muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődási Intézet. A konferencia felkért vezetői Göncz László (a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója, elnök), Voigt Vilmos (az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar Néprajzi Intézetének professzora, magyarországi elnök) és Monika Kropej (a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Tudományos és Kuatói Központ Szlovén Néprajzi Kutatóintézetének vezetője, szlovén elnök) voltak. A konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében Görömbei András akadémikus köszöntötte és nyitotta meg, aki az elnöklői munkában is közreműködött. A konferencia nyelve szimultán tolmácsolás biztosításával a szlovén és a magyar volt. Ezen kívül az angol nyelv használatára is lehetőség nyílt. A rendezvény támogatói a Lendva Község, a Lendvai Községi Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség, az MTA Határon Túli Magyar Tudományosságért Ösztöndíj Program, az MTA “Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség és a Szülőföld Alap voltak. * Publikacija, ki jo drži bralec v roki, vsebuje predavanja mednarodne etnološke konference z naslovom A muravidéki magyarok néprajza/Narodopisje prekmurskih Madžarov. Konferenca je bila organizirana 25. in 26. januarja 2008 v Lendavi v prostorih Mestne hiše. Udeleženci so prišli iz štirih držav, in 9
sicer razen iz Slovenije in Madžarske, še iz Srbije, iz Vojvodine in iz Slovaške. Organizator konference je bil Društvo prekmurskih madžarskih znanstvenikov in raziskovalcev, soorganizator pa Zavod za kulturo madžarske narodne skupnosti s sedežem v Lendavi. Vabljeni voditelji konference so bili László Göncz (predsednik, direktor Zavoda za kulturo madžarske narodne skupnosti), Vilmos Voigt (predsednik iz Madžarske, profesor Inštituta za narodopisje Filozofske Fakultete Univerze Loránd Eötvös v Budimpešti) in Monika Kropej (slovenska predsednica, predstojnica Inštituta za slovensko narodopisje Znanstvenoraziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti). Konferenco je v imenu Madžarske akademije znanosti pozdravil in odprl, ter pri delu predsedstva pomagal akademik András Görömbei. Jezik konference je z zagotovitvijo simultanega tolmačenja bil slovenski in madžarski. Razen tega je bila dana možnost uporabe angleškega jezika. Podporniki prireditve so bili Občina Lendava, Madžarska samoupravna narodna skupnost občine Lendava, Sklad za štipendije Madžarske akademije znanosti, Odbor predsednika Madžarske akademije znanosti za madžarsko znanost v tujini, Pomurska madžarska samoupravna narodna skupnost in sklad Szülőföld Alap.
A szerkesztő Urednik
10
Halász Albert Bevezető a konferenciához Uvod h konferenci
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves kollégák! A Muravidéki Magyar Tudományos Társaság két konferenciát is szervez az idén. Az egyik a könyvtárosokat szólítja majd kerekasztalhoz, a másik a néprajzosokat. Ez utóbbin vagyunk most jelen. Mint az a meghívó programjából is kiderül, több témát pendítünk ma meg. Kiváncsiak vagyun, milyen néprajzi gyűjtemények léteznek a magyar nemzeti közösségről Szlovéniában, milyen egyéni és hazai intézményes kutatások folytak a múltban e vidéken és milyen források állnak rendelkezésünkre jelenleg. Személy szerint is szólunk a néprajz helyi vonatkozású nagy neveiről, mint Vilko Novak, Kerecsényi Edit, vagy éppen Szúnyogh Sándor. Továbbá beszámolóikkal jelen vannak azoknak az intézmények a képviselői, melyek kutattak, kutatnak, vagy kutatniuk kellett volna (többet), kutatniuk kellene itt. Reményeink szerint ezt meg is teszik majd a jövőben. Kitekintést teszünk a szlovén helyi és határon túli kutatásokra, különösen Rábavidékre és az ottani szlovén közösség kutatásaira, tapasztalataira fókuszálva. Az egykoron közös ország, közös sors elvén kiváncsiak vagyun, lettünk volna, a horvátországi és a vajdasági magyar közösségekben folyó munkára, azonban sajnos Horvátországból nem tud jelen lenni szakember. De örömünkre, minden schengen ellenére, Vajdaság képviselteti magát. Másik irányban nyilván a közelség miatt is, a Szlovákiai magyarokkal vannak szorosabb intézményközti, de személyes kapcsolataink is, így az ott folyó munkába is betekintést nyerünk. Sajnos nem Ausztria esetében, mondjuk úgy, objektív okok miatt. Távolabbra viszont nem merészkedtünk, mert ez majd egy következő, nagyobb konferencia dolga lesz. A tanácskozásnak a szakmai beszámolók, helyzetkép megrajzolása mellett több célja is van. A közös szakmai társalgáson, ismerkedésen, újratalálkozáson, a Muravidékkel való találkozáson, vagy újbóli találkozáson kívül nem rejtett szándékunk az sem, hogy a Szlovéniai magyar közösség néprajzát nagyobb betűkkel írjuk fel a magyar, de az egyetemes néprajz térképére is, hogy 11
továbbra is ösztönözzük, vagy új érdeklődést keltsünk az itteni néprajzi tevékenységhez. Vannak ugyan, szerencsére egyre többen, egyetemi néprajzi (és más tudományos) végzettséggel rendelkező hazai kutatók is, akik, minden csábító lehetőség ellenére, érthetetlenül bár, de kitartanak a szakmai gyarapodás és tevékenység lehetőségeiben koldusbotra jutott környezetben. Ez a kitartás, félek, kevés kellő intézményes háttértámogatás nélkül. Tehát intézmény. Vannak-e, akik felvállalnák a segítséget? Lennének ilyenek. Van-e lehetőség arra, hogy saját, helyi intézményt hozzunk létre a néprajz, de más tudományág számára is magyar, de inkább helyi, vagy regionális, sőt többnemzetiségű kiterjedéssel? Lennne rá lehetőség. Kezdeményezhetnénk-e rendszerezett kutatási tevékenységet? Kezdeményezhetnénk. Azért a feltételes mód a kérdésekre, mert a szándék nem elegendő mindehhez. Meg kell teremteni hozzá az anyagi hátteret is. Folynak törekvések ebben az irányban, ezeket most nem részletezném, azonban fölhívom mindenki figyelmét, hogy közös összefogással többet érhetnénk, érünk is majd el. És a közös összefogás első lépését ezzel a konferenciával meg is tesszük. Mert lennie kell majd egy következőnek és még soknak más szakterületen is, hogy azon a képzeletbeli térképen egyre jobban látszódjon Lendva, hogy megnyíljanak azok a kapuk, ahonnan segítséget kaphatunk. A konferencia tárgya nem szűk szakterület bemutatkozása, nem kutatási irányelvek kijelölése, nem kutatási program megalapozása, hanem számvetés az eddigiekkel. Hogy innen továbbléphessünk. És a következő lépés a muravidéki magyar közösség még alaposabb vizsgálata kell hogy legyen. Nem csak a kultúrája múltjának, mert a felgyorsult életmódváltással eltűnik, azaz megváltozik (egyébként úgy mint mindenhol máshol), hanem múltjának és jelenének is, hiszen (a puszta statisztikai tényt említve, hogy a legutóbbi népszámlálás tizenegy éves periódusában szinte negyed részével csökkent a magát magyarnak valló személyek száma Szlovéniában) nap mint nap tapasztaljuk, egy közösség tűnik el szemünk láttára. És ennek nem csak az általános népességcsökkenés az oka. Van rá példa, nem is kell messzire mennünk, ahol hasonló folyamat már szinte véghezment. További érvelésre szerintem nincs is szükség. Természetesen, a néprajz mibenléte miatt nem arra hivatott, hogy beavatkozzon ezekbe a folyamatokba, de arra igen, hogy felgyorsítsa, egyáltalán elkezdje a kellő színvonalú kutatásokat. És itt már tudunk konkrétan közösen is cselekedni. 12
A Szlovén Köztársaság állami, kormányzati szervei, pl. a Nemzetiségi Hivatal, az illetékes minisztériumok, a kisebb-nagyobb alapítványok, intézetek, nem utolsó sorban a ma bennünket vendégül látó polgármester és hivatala, a meghívón feltűntetett támogatók, a nemzetiségi szervezetek, az akadémiai intézmények, azaz részben az utánam felszólaló egyének és képviselt intézményeik is tudnának hathatósabban segíteni. És itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy megköszönjük mindegyik támogatónknak, hogy első szóra, ki-ki lehetősége szerint a segítségünkre sietett. Köszönjük a három, illetve négy elnöklőnek is, hogy vállalták a konferencia levezetését: dr. Monika Kropej asszonynak, a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Tudományos és Kutatási Központ Szlovén Néprajzi Kutatóintézete vezetőjének, dr. Voigt Vilmos úrnak, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Néprajzi Intézete egyetemi tanárának, kutatócsoport-vezetőjének és a Doktori Iskola vezetőjének valamint dr. Göncz László úrnak, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatójának, Valamint dr. Görömbei András akadémikus úrnak. Köszönjük továbbá az előadást vállaló szakembereknek, hogy előadásaikkal Lendvára fáradtak. * Spoštovane dame in gospodje, dragi kolegi! Društvo prekmurskih madžarskih znanstvenikov in raziskovalcev letos organizira kar dve konferenci. Eden bo k okrogli mizi sklical knjižničarje, drugi pa etnologe. Sedaj smo prisotni na slednji. Kakor je to razvidno tudi iz programa na vabilu, se bomo danes dotaknili več tem. Zanimalo nas bo, kakšne etnološke zbirke obstajajo v Sloveniji o madžarski narodni skupnosti, kakšne individualne in domače institucionalne raziskave so potekale na tem področju v preteklosti in kakšni viri nam stojijo na razpolago sedaj. Spregovorili bomo tudi posamezno o velikih imenih etnologije na lokalnem področju, kot so Vilko Novak, Edit Kerecsényi, ali npr. Sándor Szúnyogh. Nadalje, s svojimi poročili so prisotni predstavniki tistih institucij, ki so raziskovali, raziskujejo, ali bi morali (več) raziskovati v preteklosti, oz. v sedanjosti. Po naših pričakovanjih bodo to v prihodnosti tudi storili. Pogledali bomo tudi na slovenske lokalne in zamejske 13
raziskave, s povdarkom predvsem na Porabje in tamkajšnja raziskovanja in izkušnje slovenske skupnosti. Na podlagi nekdanje skupne države, skupne usode nas bo, oz. bi nas zanimalo delo, ki poteka v madžarskih skupnostih na Hrvaškem in v Vojvodini. Na žalost strokovnjak iz Hrvaške ne more biti prisoten. V naše veliko veselje pa je, kljub vsemu shengenu, prisotna Vojvodina. V drugo smer, razumljivo tudi zaradi bližine, imamo tesnejše institucionalne, pa tudi osebne stike z Madžari iz Slovaške. Tako bomo dobili vpogled v delo, ki poteka tam.Kar se tiče Avstrije, zaradi objektivnih razlogov, to ne bo mogoče. Naprej pa si nismo upali, saj bo to naloga ene naslednje, večje konference. Posvetovanje ima ob strokovnih poročilih, izrisu dejanskega stanja več ciljev. Ob skupnem strokovnem druženju, sklenitvi spoznanstev, ponovnem snidenju, srečanju, oz. ponovnem srečanju s Prekmurjem, je naš očitni cilj tudi, da na madžarski oz. splošni zemljevid etnologije napišemo etnologijo madžarske skupnosti v Sloveniji z večjimi črkami. Namen tega je, da še naprej vzpodbujamo, ali vzbudimo novo zanimanje za tukajšnjo etnološko dejavnost. Sicer obstajajo tudi domači raziskovalci, na srečo vedno več takih, ki razpolagajo z univerzitetno etnološko (in drugo znanstveno) izobrazbo. Ti kljub vsem vabljivim možnostim, sicer nerazumljivo, a vztrajajo v tem okolju, ki je na beraški palici, kar se strokovnega razvoja in možnosti delovanja tiče. Bojim se, da je to vztrajanje brez primernega institucionalnega zaledja premalo. Potrebna je torej institucija. Ali so taki, ki bi nudili pomoč? Mislim, da so. Ali obstaja možnost za to, da bi ustanovili lastno, domačo institucijo za etnologijo ali tudi za druge znanstvene discipline z madžarsko, ali bolje z lokalno, ali regionalno, celo večnacionalno razsežnostjo? Menim, da je možnost. Ali bi lahko bili pobudniki sistematizirane raziskovalne dejavnosti? Mislim, da bi lahko bili, čeprav k vsemu temu ni dovolj le namera. K temu se mora ustvariti tudi finančno zaledje. So težnje v to smer, te sedaj ne bi specificiral, a opozarjam vse, da bi lahko in tudi bomo skupaj dosegli več. In prvi korak k sodelovanju bomo s to konferenco tudi naredili. Morali bomo narediti še mnogo korakov tudi v drugih strokovnih disciplinah, da bi se na tistem zamišljenem zemljevidu Lendava vedno bolje videla in da bi se odprla tista vrata, od koder lahko dobimo pomoč. Tematika konference ni predstavitev ozkega strokovnega področja, ni določitev raziskovalnih smernic, ni položitev temeljev 14
raziskovalnega programa, ampak bilanca z dosedanjimi dejavnostmi, da bi lahko od tu stopili naprej. In naslednji korak mora biti še bolj temeljita preiskava prekmurske madžarske skupnosti. Ne le preteklosti njene kulture, ker s pospešeno menjavo življenjskega sloga ta izginja, oz. se spremeni (kakor vsepovsod drugje), ampak preteklosti in tudi sedanjosti, saj iz dneva v dan opažamo, da nam izpred oči izginja ena skupnost (naj omenimo le golo dejstvo statistike, da se je v Sloveniji v zadnjem enajstletnem periodu popisa prebivalcev število tistih oseb, ki so se izrekli za madžare, zmanjšalo skoraj za eno četrtino). In za to ni kriv le splošen upad prebivalstva. Obstaja primer, niti ne tako daleč, kjer se je podoben proces že odvil. Nadaljnja argumentiranja po mojem niti niso potrebna. Seveda, zaradi njenega bistva, etnologija ni poklicana za to, da poseže v te procese. Da pospeši, sploh začne raziskovanja na nivoju, pa seveda je. In tu lahko tudi skupaj konkretno ukrepamo. Lahko bi bolj učinkovito pomagali tudi državni, vladni organi Republike Slovenije, npr. Urad za narodnosti, pristojna ministrstva, manjše in večje fundacije, instituti, nenezadnje župan in njegov urad, ki nas danes gostijo, podporniki navedeni na vabilu, narodnostne organizacije, akademske institucije oz. delno tudi instituti, katerih predstavniki bodo spregovorili za mano. In tu izkoristimo priložnost, da se zahvalimo vsem našim podpornikom, da je vsak po svojih zmožnostih na prvi klic prihitel na pomoč. Hvala tudi trem, oz. štirim predsedujočim, da so sprejeli vodenje konference: gospi dr. Moniki Kropej, predstojnici Inštituta za slovensko narodopisje Znanstveno-raziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti, gospodu dr. Vilmosu Voigtu, profesorju, vodji raziskovalne skupine in vodji doktorske šole Inštituta za narodopisje Filozofske Fakultete Univerze Loránd Eötvös v Budimpešti in gospodu dr. Lászlóju Gönczu, direktorju Zavoda za kulturo madžarske narodne skupnosti s sedežem v Lendavi, ter gospodu akademiku dr. Andrásu Görömbeiju. Zahvaljujemo se nadalje strokovnjakom, ki so sprejeli vabilo za predavanja, da so s svojimi prispevki prišli v Lendavo.
2008, pálfordulás napján Na dan Pavlovega spreobrnenja 2008 15
16
Lendvai Kepe Zoltán A muravidéki magyarság néprajzi gyűjteményei
A muravidéki magyarság muzeológiájának sorsa nagyon is összefonódik az itteni magyarság sorsával és nemzetiségi jogainak alakulásával. Egy nemzetiség életében az iskolák, a könyvtárak és kulturális egyesületek mellett a múzeumoknak is fontos szerepet kell játszaniuk. A muravidéki magyarság életében a jövőbe tekintés mellett kulcsfontosságú szerepe van az emlékezésnek, az emlékezetnek is. A múzeum pedig egy olyan tudományos műhely, ahol az emlékezet gyűlik, őrződik és újjászületik. Az emlékezés az öntudatot erősíti, erős öntudat nélkül pedig nincs remény a közösség megmaradására. A muravidéki magyarság gazdasági és szellemi központja Lendva városka, amelynek gazdasági, kulturális és közigazgatási jelentősége a 20. században a Trianon utáni időszakban folyamatosan sorvadt. 1920 nagy törést jelentett a Muravidék tudományosságban is, hiszen nem volt a városnak saját tudományos intézménye, múzeuma, a régi Dél-Zalához kötődő gazdasági és kulturális szálak pedig elvágásra kerültek. A sok sarkalatos politikai és gazdasági fordulat az évszázad második felére vidékünket szinte egészében megfosztotta az értelmiségi rétegtől. Mindez természetesen erősen kihatott a tudomány több ágára, így a muzeológiára is. Megállapítható, hogy ezen időszakban a néprajzi, helytörténeti és a régészeti kutatásokat vidékünkön szinte egészében mellőzték, így azok messzemenően lemaradtak az európai tudományos eredményektől és követelményektől. A második világháború után létrejött Muraszombati Területi Múzeum,1 amelynek hatásköre a szlovéniai magyarlakta vidékre is kiterjed, sem tudta tudományos szempontból megfelelően fölkarolni a Szlovéniában rekedt magyarság helytörténeti és néprajzi igényeit, elsősorban nyelvi, anyagi és – ma már nyugodtan kimondhatjuk – politikai okok miatt. Saját értelmiségnek, tudós társaságnak kellett kinevelődnie a szlovéniai magyarság körében ahhoz, hogy újra kibontakozhasson a tudományosság, amely a nyelvészetben, irodalomtudományban, helytörténetben vette kezdetét és a néprajzban, kisebbség- és társadalomkutatásban folytatódott.2 17
A Lendvai Galéria és Múzeum és a muravidéki magyarság első állandó néprajzi kiállítása Lendva városának és járásának jelképe a lendvai várkastély. Az impozáns épület 1973 óta ad otthont a Lendvai Galéria és Múzeum intézményének, ami immár három évtizede arra törekszik, hogy összegyűjtse, megőrizze, kutassa és bemutassa a vidék régészeti, történelmi, néprajzi és képzőművészeti értékeit. Ebben a három évtizedben több ezer muzeális értékű tárgy halmozódott fel annak köszönhetően, hogy az eddigi vezetői, Király Ferenc és Gerics Ferenc szívügyüknek tekintették az értékes néprajzi és történeti tárgyak összegyűjtését, még akkor is, ha a közelmúltig múzeumi szakembert nem volt lehetőségük foglalkoztatni. A szlovéniai néprajzkutatók csak az 1960-as évek közepe táján jelentek meg magyarlakta vidékünkön. A nyelvismeret hiányában azonban csak egyes reprezentatív tárgyak gyűjtésére összpontosítottak. Így kerültek a Muraszombati Területi Múzeum tulajdonába és raktárába a Lendva-vidéki és hetési népviselet egyes darabjai. Éppen ezen hiányosság orvoslására kellett az 1985-től segítségül hívni dr. Kerecsényi Edit, nyugalmazott nagykanizsai múzeumigazgatót. Ma már megállapíthatjuk, hogy hét évtized elteltével ezzel újra kibontakozott a vidékünkkel foglalkozó tudományos igényességű néprajzi kutatómunka. Edit néni, ahogyan mindenki hívta, régészi, történészi és néprajzkutatói végzettsége révén új lendületet és főleg szakmaiságot hozott a lendvai múzeum intézményébe, mégpedig annyira, hogy céltudatos tárgyés adatgyűjtéseinek köszönhetően idővel megérett benne az állandó néprajzi kiállítás megvalósításának terve is.3 Ennek létrejöttét 2006 áprilisában bekövetkezett halála miatt sajnos már nem érhette meg.4 Ennek, és párhuzamosan a diktatórikus kommunista rendszer megszűnésének köszönhetően az 1990-es években egy új kapcsolat is kialakult a néprajztudomány terén, méghozzá a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszéke, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és a Lendvai Galéria és Múzeum között. Dr. Bellon Tibor egyetemi tanár és néprajzkutató vidékünk még fel nem tárt értekei iránti érdeklődésének köszönhetően 1995-től kezdve napjainkig gyümölcsöző kutatási kapcsolat bontakozott ki. Az említett egyetem néprajzi tanszékének 18
hallgatói Bellon professzor úr vezetésével minden nyáron néprajzi terepmunkát végeztek vidékünkön.5 Ennek egyik eredménye a Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény létrehozása. A Lendvai Galéria és Múzeum szempontjából pedig mintegy 1000 néprajzi tárgy összegyűjtése Lendva-vidéken és Hetésben, majd azok beleltározása és számtalan néprajzi adat rögzítése, valamint több néprajzi tanulmány születése.6 A 2005. esztendő folyamán az addig oly sokat emlegetett szakemberhiány valamelyest orvoslásra került azzal, hogy a Lendva Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség és a Lendvai Galéria és Múzeum támogatásának köszönhetően muzeológusi és néprajzkutatói kinevezést nyert ezen tanulmány szerzője. Újra kellett indítani az évekig szünetelő nyilvántartást, meg kellett alapítani a múzeum szakmai könyvtárát, adattárát, rendszerezni és bővíteni a fotótárát, a néprajzi tárgygyűjteményt pedig át kellett költöztetni nagyobb raktárba. Számos rövid- illetve hosszú távú szakmai terv kialakítása, majd többé-kevésbé sikeres pályázatok megírása után 2006 augusztusában a lendvai várban megnyílt a Hetési népi textilkultúra című első állandó néprajzi kiállítás. A hetési népi textilkultúrát bemutató állandó kiállítás hét tematikus fejezetben mutatja be Hetés egyik legértékesebb kincsét. A kiállítási termet nagyított archív fényképek sorozata övezi, amelyek közül a legrégebbi hetési viseletbe öltözött férfiakat és nőket ábrázol 1895-ből. Az archív felvételek a budapesti Néprajzi Múzeum, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum, a nagykanizsai Thúry György Múzeum, a bajai Türr István Múzeum és a Lendvai Galéria–Múzeum Fotótárából származnak. Vendégeink magyar, szlovén, német és angol nyelvű kiállítási szakszöveg alapján ismerkedhetnek Hetés kincsével. A kiállításhoz kötődően indítottuk útjára múzeumi folyóiratunkat Lyndvamuseum címmel.7 A Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény A muravidéki magyarság másik jelentős gyűjteménye annak a széleskörű együttműködésnek köszönhető, amely a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, a Hodos Önkormányzata, a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszéke és a Vas Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete között jött létre.8 Hosszabb előkészületek után a ma Szlovéniához tartozó Kapornakon 1997 júniusában nyílt meg az első helytörténeti és néprajzi gyűjte19
ményt a muravidéki magyarság területén. A kiállítást Dr. Nagy Zoltán, a Körmendi Múzeum akkori igazgatója rendezte.9 A lakóház folyosóján a történeti Őrséggel ismerkedhetünk meg levéltári anyag segítségével, a konyha pedig eredetien tükrözi vissza a 20. század közepi állapotokat. A nagy portán különböző rendeltetésű épületek sorakoznak, úgy mint egy berendezett faragókamra, vele szembe pedig a boronás méhes és a présház. A Skerlák-ház lakótérében kialakított gyűjtemény idővel kiegészült még egy hagyományos pálinkafőző rekonstrukciójával az épület pincéjében, a pajtában pedig hagyományos földművelő eszközök bemutatatásával. A Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény egy évtizeden át minden éven valamely részletében bővült. Azt mondhatjuk, hogy 2006 júniusában befejeződött a kapornaki gyűjtemény gyarapodása, amikor egy újabb kiállítóteremmel gazdagodott, mégpedig az őrségi háziipart szemléltető kiállítással.10 A dobronaki helytörténeti gyűjtemény A Dobronak Község Önkormányzata és a Dobronak Községi Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség kezdeményezésével és támogatásával 2003-ban vette kezdetét a néprajzi gyűjtőmunka, amely a leendő, Dobronoki Györgyről elnevezett helytörténeti és néprajzi gyűjtemény tárgyi anyagának összegyűjtését tűzte ki célul. A három éven át zajló munkában a helyi fiatalsággal összefogva a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének munkatársai és hallgatói, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, valamint a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum néprajzkutatói vettek részt. Az első két évben folyó tárgygyűjtés eredményeként a népélet szinte minden területét reprezentáló gazdag tárgyi anyag, számos dokumentum és archív fotó került elő. A kiállításokat és az enteriőröket befogadó épület a 20. század folyamán jegyzői lak, valamint orvosi lakás volt, majd egy ideig kocsmaként üzemelt. Az épületet a táj népi építészetének hagyományait figyelembe véve, kódisállással toldották meg. Itt meg kell jegyezni, hogy az így kialakított épület egészében nem tükrözi az eredeti állapotokat: elsősorban a kódisállás hasas oszlopai és a lépcsőzet azok, amelyek Lendva-vidék népi építészetére ebben a formában nem jellemzőek és eklektikusan, kissé szabadon lettek kialakítva. 20
Az előtérben a látogató a település építkezési kultúráját és az abban bekövetkező változásokat ismerheti meg a település egyegy részletét ábrázoló képeslapok segítségével. A dobronaki gyűjtemény legnagyobb, utcafrontra néző helységében a helytörténeti anyaghoz szervesen kapcsolódva a néprajzi tematika is felvillan a tablókon, valamint a vitrinekben elhelyezett tárgyak kapcsán. Ebben a teremben jelennek meg a katonaéletre, az iparosságra, a vallási életre, az iskolára és az emberélet fordulóira vonatkozó rövid szövegek, fotók, iratok és tárgyak. Az előtérből jobbra nyíló helyiségbe lépve a látogató egy polgári ízlést tükröző, az 1950-es évek világát idéző szobabelsővel ismerkedhet meg. Az enteriőrként berendezett szoba kínálja a legtöbb eredeti fotográfiának a helyet. Itt láthatjuk egy teljes rend női viselet darabjait is. A bejárattal szembeni helyiségben a kézműves tevékenységek tárgyi anyaga kapott helyett. Meg kell említeni, hogy a 18. és 19. század folyamán Dobronak is jelentős Lendva-vidéki kerámiaközpontnak számított. A dobronaki helytörténeti és néprajzi gyűjtemény padlása is kiállítótérként, azaz bemutató-raktárként szolgál. Itt főként a térségben jelentős szalmafonó háziipar termékei láthatók, valamint különféle ládák és gazdasági eszközök. A ház végében és az udvarban álló gazdasági melléképületekben a nagyobb mezőgazdasági munkaeszközök kaptak kiállítási helyet. Ugyancsak az udvari melléképület ad helyet egyes mesterségek szerszámainak és termékeinek.11 A lendvai polgárság múzeuma A Lendva város polgárosodása, nyomdászata és ernyőgyártása című helytörténeti kiállítás csak áttételesen közvetít néprajzi vagy kultúr-antropológiai üzeneteket. Vidékünk legújabb, 2007 augusztusában megnyitott múzeumi gyűjteményének létrejöttéhez széleskörű társadalmi összefogás szükségeltetett. A gyűjteménynek méltó helyet adó impozáns neobarokk épületet városunk Fő utcáján Lendva Község újítatta fel, a kiállítás anyagi kiadásaihoz pedig a Muravidéki Magyar Önkormányzati Közösség, a Lendva Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség és a Nemzeti Kulturális Alap nyújtottak hathatós segítséget. Elmondhatjuk, hogy ezen állandó kiállítás megvalósítása is újabb 21
bizonyossága volt azon gyümölcsöző együttműködésnek, amely az elmúlt években a budapesti Országos Széchenyi Könyvtár és a Lendvai Galéria és Múzeum között alakult ki.12 Az épület a Muravidék egyik legimpozánsabb neobarokk építménye, amelynek első termében lehetőség nyílik városunk polgárosodásának néhány emlékével megismerkedni. Az 1867 és 1914 közötti időszak Lendva egyik fénykorának tekinthető. A polgári életmód illusztrálására a terem jobboldalán egy dolgozószoba és egy szalon mintájára elkészített enteriőr szolgál. A terem bal oldalán kiállított, a 19. század végéről származó patika berendezése pedig nemcsak gyógyszerészet-történeti, de kultúrtörténeti és iparművészeti szempontból is értékes. A 19. századi lendvai nyomdászat kezdete Kardos Gábor nevéhez fűződik. A későbbiekben Balkányi Ernőnek és családjának Lendván megalapozott nyomdászata az 1910-es évek végére már igen jelentőssé vált. Az itt bemutatott lendvai és muraszombati nyomdászati tevékenységük, valamint papír- és könyvkereskedéseik nem csak a Muravidéken, de a korszak szlovén területeinek vonatkozásában is megkerülhetetlenek. Ezen nyomdában készült helyi újságok számos néprajzi adatot rögzítettek, amelyek kigyűjtve megjelentek Halász Albert által szerkesztett kötetben is.13 Városunk büszkélkedhet az Osztrák–Magyar Monarchia területén elsőként, 1904-ben alapított ernyőgyárral is, a Hungária Hazai Ernyőgyár Rt.-vel. Gyűjteményünkben a gyáralapítás fotódokumentumai mellett az ernyőgyártás folyamatának modernebb eljárásaival, gépeivel is megismerkedhetnek látogatóink. Kiállításunkban az ernyő, mint öltözék-kiegészítő viseleti darab kultúrtörténetébe is bepillantási lehetőséget kínálunk látogatóinknak. Ebben Plesa István budapesti magángyűjtő, az Antikea régiségbolt tulajdonosa sietett segítségünkre, aki ernyőgyűjteményét ajánlotta fel városunknak.14 A szlovéniai magyarság muzeológiájának jövőképe a helytörténeti és néprajzi gyűjtemények tükrében A Lendvai Galéria és Múzeum annak ellenére, hogy önkormányzati alapítású, a szlovéniai magyarság térségében egyetlen intézmény, amely az örökségvédelmi tevékenységnek feladatát, azaz a gazdag örökségünk gyűjtését, megőrzését, dokumentálá22
sát, kutatását, bemutatását és népszerűsítését átfogóan végezi. A nemrégiben megalakult Muránia régió az ausztriai Regede, a magyarországi Lenti, a szlovéniai Lendva és a horvátországi Muraszerdahely térségét öleli fel. Ezen együttműködés újabb lehetőségeket kínál civilizációs és természeti értékeink tudományos felkutatásához és megőrzéséhez, valamint a művelődés és a turizmus szolgálatába való állításához. Terveinkben szerepel, hogy létrehozzuk a térség helytörténetét átfogóan bemutató állandó kiállítást a lendvai várban, valamint fel kívánjuk újítani múzeumunk régészeti gyűjteményét, amelynek anyagát az épülő autópálya nyomvonalán előkerült leletek szolgáltatják. Mindemellett reméljük, hogy a városunk Fő utcai épülete a közeljövőben a lendvai polgárság teljes értékű múzeumává alakul, hiszen az épület emeleti helységeiben méltó állandó kiállítást alakíthatnánk ki a Lendva és vidéke kisiparáról, sportéletéről és a legkülönbözőbb egyesületekről. Az elmúlt évben felvetett ötlet, azaz a szlovéniai magyarság kisebbségtörténetét bemutató állandó kiállítás a Bánffy Központ keretében ugyancsak aktív együttműködéssel valósítható meg. Akármennyire is törekszünk apolitikussá tenni mindennapjainkat és tudományos életünket, nem lenne reális azt mondani, hogy a kisebbségben élő nemzetiségek társadalmi életét el lehet képzelni politikai döntésektől függetlenül. Valamely, eddig még meg nem magyarázott okból az ország mindmáig nem biztosít a szlovéniai magyar nemzetiségnek anyagi és jogi kereteket az intézményesített múzeumi kutatómunkához, a szellemi és tárgyi örökségének szakmai összegyűjtéséhez, megőrzéséhez és bemutatásához. Így a szlovéniai magyar közösség parciális muzeológiai megoldásokra kényszerül: elsősorban a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és a Lendvai Galéria és Múzeum intézmények, mondhatnánk kényszerből és lelkiismeretből vállalnak a szlovéniai magyarságra vonatkozó muzeológiai feladatokat, másrészt a Szlovén Köztársaság tudományos kutatásokkal foglalkozó intézményein belül születnek ideiglenes megoldások a muravidéki magyarság muzeológiai feladataival kapcsolatosan. A szlovéniai új örökségvédelmi törvény értelmében meg szeretnénk változtatni a múzeumunk státusát olyan értelemben, hogy intézményünk hivatalosan is a muravidéki magyarság múzeumi tevékenységét elláthatná. Összefogva a lakossággal, a szomszé23
dos önkormányzatokkal és rokonintézményekkel Európai Uniós pályázatok elnyerését tűztük ki célul az örökségvédelmi terveink megvalósítása érdekében. A különböző meglévő és létrehozandó turisztikai utak mentén új helytörténeti, néprajzi és természetvédelmi falusi gyűjteményeket szeretnénk kialakítani, valamint új turisztikai utak létrehozását kezdeményezzük a Muránia térségében. A már meglévő borútakat, kerékpárutakat és lovasutakat olyan hálózatba kívánjuk összekötni, amelyek mentén helytörténeti és néprajzi gyűjtemények, helyi érdekességek és turisztikai létesítmények érhetőek el. Azonban ezek sikeres üzemeltetéséhez széleskörű együttműködés és komoly népszerűsítés szükségeltetik. Most, hogy életbe lépett a schengeni egyezmény, mindenképpen szükséges mielőbb összekötni aszfaltos utakkal a határmenti falvakat, valamint Lenti- és Lendva-hegyet. Különösen fontos lenne a szőlőtermő térségben a szőlészet, borászat és a gyümölcstermesztés történetének bemutatása tájház formájában. Ám ezen tervek többsége nem valósítható meg a helyi kezdeményezés, a politikai tényezők és a szakintézmények vezetői összefogása, valamint sikeres, de tartalmas uniós pályázatok nélkül. Másoldalt pedig be kell ismernünk, hogy mindaddig nem végeztük el munkánkat, ameddig a Muránia térségében található oktatási intézményeknek megfelelő múzeumpedagógiai programokat nem tudunk nyújtani, ameddig a Muránia térségébe évente sok 10 ezer idelátogató vendéget nem tudjuk közösen és nagyon minőségesen tájékoztatni élvezhető kincseinkről és rávenni őket, hogy „fogyasszanak” abból valamit, és ameddig a várva várt autópályán közlekedő milliókat nem fogjuk korszerű technikával informálni meglátogatható értékeinkről. Irodalom: Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2003 „Nagy Jó Uram” a muravidéki magyarok között – Dr. Bellon Tibor (1941–2002). In: Muratáj 2003. I. 163–171. Lendva. Ferkov J. – Mód L. – Simon A. – Szabó M. 2006 Dobronakon 2006 szeptemberében nyitotta meg kapuit a helytörténeti gyűjtemény. In: Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. 126–131. Lendva. 24
Halász Albert 1994 Az alsólendvai sajtó és a néprajz 1889–1914. Budapest. Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2006 A hetési népi textilkultúra. Kultura hetiškega ljudskega tekstila. Lyndvamuseum 1. Lendava– Lendva. Lendvai Kepe Zoltán 1998 a A néprajzkutatás gyakorlati nehézségei Muravidék magyarlakta területén. In: Muratáj I. Lendva. 154–158. 1998 b Radamos, a hetési néprajzi gyűjtemény állandó kiállítóhelye. In: Naptár 1999. A szlovéniai magyarok évkönyve. 86–89. Lendva. 1999 Korona Múzeum. In: Muratáj 1998. II. 44–46. Lendva. 2003 A muravidéki magyarság művelődési intézete a néprajztudomány szolgálatában 1994 és 2003 között. In: Muratáj 2003. Különkiadás. 111–118. Lendva. 2004 A muravidéki magyarság múzeumalapítási kísérletei. In: Naptár 2005. A szlovéniai magyarok évkönyve. 107–112. Lendva. 2006 a Lendva első állandó néprajzi kiállítása. In: Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. 122–125. Lendva. 2006 b Tízéves a Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény. In: Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. 142–145. Lendva. 2007 a Kerecsényi Edit néprajzi munkássága Lendvavidéken. In: Zalai Múzeum 16. Zalaegerszeg. 171–174. 2007 b A lendvai Galéria–Múzeum. In: Magyar Múzeumok 2007/2. 18–21. 2008 a Meščanstvo, tiskarstvo in dežnikarstvo Lendave. Obrtništvo Lendave I. Lendva polgárosodása, nyomdászata és ernyőgyártása. Lendva ipartörténete I. Lyndvamuseum 2. Szerk. Lendvai Kepe Zoltán. Lendava – Lendva. 2008 b A lendvai polgárság múzeuma. In: LINDUA 4/ 2008. Lendava. 118–122. 142–145. 25
Nagy Zoltán 2005 Állandó néprajzi kiállítás Kapornakon. In: Benczik Gy. – Göncz L. – Kerman B. – Nagy Z. – Papp J. – Pivar Tomšič E. – N. Szabó M.: Hodos és Kapornak története. Zgodovina Hodoša in Krplivnika. 299– 320. Lendva. Jegyzetek: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14
26
Pokrajinski muzej Murska Sobota Lendvai Kepe Zoltán 1998. 154–158. Lendvai Kepe Zoltán 2007 a. 172–173. Lendvai Kepe Zoltán 2006 a. 122–125. Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2003. 163–171. Lendvai Kepe Zoltán 2003. 111–118. Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2006. 163–171. Lendvai Kepe Zoltán 2003. 111–118. Nagy Zoltán 2005. 299–320. Lendvai Kepe Zoltán 2006 b. 142–145. Ferkov J. – Mód L. – Simon A. – Szabó M. 2006. 126–131. Lendvai Kepe Zoltán 2008 b. 118–122. Halász Albert 1994. Lendvai Kepe Zoltán 2008 a.
Kepéné Bihar Mária Néprajzi kutatások a muravidéki magyarság körében Írásomban a muravidéki magyarság néprajzi kutatástörténetét szeretném áttekintő jelleggel bemutatni. Nem tudománytörténeti, hanem elsősorban kutatástörténeti bemutatásra törekedtem, így a térségünkben huzamosabb ideig terepmunkát végző és annak eredményeit publikáló kutatók munkásságára helyeztem a hangsúlyt. A muravidéki magyarság néprajzi megismerésének folyamatát igyekeztem szakaszokra bontani, annak tudatában, hogy ezek között természetesen nincsenek éles határok és sokszor párhuzamosan zajlanak egymás mellett. A muravidéki magyarság néprajzi kutatástörténete lényegében a Hetés és az Őrség valamint a Lendva-vidék néprajzi kutatástörténetéből tevődik össze. 1. szakasz A ma szlovéniainak vagy muravidékinek nevezett magyarság néprajzi kutatásának első szakasza a 19. század végén a déldunántúli, ezen belül is a dél-zalai területek és az Őrség etnográfiájának kutatásával forrt szorosan egybe. Elsőként Szántó Károly közölt rövidebb tanulmányt a Földrajzi Közleményekben Alsólendva és vidéke jellegzetességeiről,1 majd Udvarhelyi Gyula A magyar írásmód című kötetben.2 Szente Arnold pedig 1898ban Lendva-vidék néprajza címmel jelentetett meg írást az Ethnographiában.3 Az első időszak kutatói közül Bellosics Bálint és Gönczi Ferenc neve emelkedik ki. A Hetés szomszédságában született Bellosics Bálint alapos helyismeretének és széles körű tudományos érdeklődésének köszönhetően már az 1890-es évek elején sorra jelentette meg a Hetés népéletéről szóló igen gazdag tematikát felölelő dolgozatait.4 Gönczi Ferenc pedig már az 1880-as években néprajzi gyűjtéseket végzett a nyugat-dunántúli térségben. Neki köszönhető a máig is felbecsülhetetlen forrásértéket hordozó, első monografikus jellegű néprajzi feldolgozás Hetésről, amely Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb is27
mertetése címmel 1914-ben jelent meg Kaposváron.5 Ehhez a szakaszhoz kapcsolva mindenképpen említést kell tennünk a zalai sajtóban megjelenő néprajzi témájú írásokról is. Az alsólendvai sajtó és a néprajz kapcsolatát Halász Albert kutatásaiból ismerhetjük.6 2. szakasz A muravidéki magyarság néprajzi kutatásának második szakasza a Trianont, de különösen a II. világháborút követő időszakban igen sajátos mederbe terelődött, hiszen a mesterséges határokkal szétszabdalt, több államhoz tartozó Hetés, Őrség és Lendva-vidék vizsgálata számos nehézségbe ütközött. Egyfelől az új határok meghúzása után a vidéknek nem volt se saját néprajzkutatója, se tudományos intézménye. Az akkori Jugoszláviában pedig nem volt sem tanácsos, sem lehetséges a nemzetiségi területek vizsgálata. A jugoszláviai magyarságnak csak a Vajdaságban volt olyan szintű tudományossága, amely alkalmas lett volna a Muravidék kutatására is, de főként a nagy távolság ennek hosszú ideig teljesen gátat vetett. A szlovén kutatók pedig főként a nyelvismeret hiányában nem a nemzetiségi, hanem a saját területük kutatásával foglalkoztak. Így azt mondhatjuk, hogy az 1920-as évektől egészen az 1960-as évekig lényegében szüneteltek a kutatások.7 3. szakasz A kutatások harmadik szakasza a Jugoszláviában 1956-tal bekövetkező politikai enyhülési folyamat következtében indulhatott meg. Ebben mérföldkövet jelentett, hogy 1958-ban megjelenhetett a szlovéniai magyarság hetilapja, a Népújság. Itt már lehetőség nyílt kisebb, népéletre vonatkozó cikkek megjelentetésére is. A publikálási lehetőség tovább bővült, amikor 1960ban évente egy alkalommal kiadásra került a mai napig élő Naptár című évkönyv. Erre a korszakra főként az volt jellemző, hogy a néprajzi és helytörténeti kutatásokkal, a vidéknek hivatásos néprajzkutatója és múzeuma nem lévén, a lokálpatrióta értelmiségiek, főként tanárok, újságírók kezdtek foglalkozni. Itt Varga Sándor, Pivar Ella, Kercsmár Rózsa, Szúnyog Sándor, Szabó Mária és Pozsonec Mária nevét kell megemlítenünk, valamint 28
más tudományterületekről Varga József nyelvész, Bencze Lajos irodalomtörténész és Göncz László történész munkásságát.8 1979-ben hosszú szünet után elsőként látott napvilágot Varga Sándor és Pivar Ella tollából a Dobronak, Göntérháza és Kót helytörténete című munka.9 Ezek a „szűk esztendők” olyan lelkes és elhívatott „amatőr” kutatói gárdát neveltek ki, amelynek hatása máig igen erős. Különösen úgy, hogy az 1993-ban létesült lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet a későbbiekben felkarolta a helytörténeti és néprajzi kutatásokat és jelentős kiadói tevékenységbe kezdett.10 1960 augusztusában Penavin Olga vajdasági magyar néprajzkutató végezett nyelvjárási kutatásokat Lendva-vidéken. A Végh József Őrségi és hetési nyelvatlaszából11 kimaradt 20 határon túli, muravidéki, akkor még Jugoszláviához tartozó magyar település nyelvjárását vizsgálta. Penavin Olga munkáját a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1966-ban adta ki A jugoszláviai Muravidék magyar tájnyelvi atlasza címmel.12 Penavin Olga itt gyűjtött folklóranyagát, főként a népmeséket később más írásaiban is publikálta.13 Az 1960-as években, az akkoriban alakult Muraszombati Területi Múzeum figyelme a Muravidék magyarok lakta területére is irányult, mélyrehatóbb vizsgálatokat azonban nem végeztek. Kutatóik közül Koren Vlasta munkássága emelkedik ki, aki a reprezentatív tárgyak gyűjtése mellett néhány cikket is publikált a Naptárban, egyebek között a vízimolnárság és a szőlészet témakörében.14 Az 1970-es években a Göcseji Múzeum igazgatója, Szentmihályi Imre volt az, aki a Hetés kiterjedésére vonatkozó minden addigi megállapítást összegzett és ebben figyelmet fordított az akkor még határon túli területekre is. Kutatásait az 1977-ben megjelent A történeti Hetés,15 valamint Hetés és Lendva-vidék néprajzi sajátosságai16 című munkáiban hozta nyilvánosságra. 4. szakasz Az 1980-as évek végén új fejezet kezdődhetett a szlovéniai magyarság kutatásában is. Ekkor a hazai lokálpatrióta kutatók mellé felsorakoztak a magyarországi néprajzkutatók is, akik nemcsak úgy, mint eddig egy-egy alkalommal, eseti jelleggel, hanem szervezettebb formában és rendszeresebben kutatásokat 29
végeztek a muravidéki magyarság körében. Itt elsősorban Kerecsényi Editnek, a nagykanizsai Thúry György Múzeum nyugalmazott igazgatójának a munkásságát és a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszéke kutatócsoportjának vizsgálatait kell megemlítenünk. Kerecsényi Edit néprajzi tevékenysége Lendvavidéken 1988-ban kezdődött.17 Munkásságát lényegében 1998ig tudta kifejteni, ezen termékeny egy évtized alatt az óriási muzeológiai munka mellett folyamatos terepmunkát és levéltári kutatásokat végzett. Több publikációja is született vidékünk fazekasságáról,18 a kivándorlás társadalomnéprajzáról,19 de főként a textilkultúra és a viselettörténet20 témakörében.21 1995-ben vette kezdetét a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszéke és tanszékvezetője Dr. Bellon Tibor,22 valamint a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet együttműködésének köszönhetően a Muravidéki Magyar Néprajzi Táborok sora.23 A Tanár Úr által vezetett 8 néprajzi tábornak köszönhetően a hallgatók több ezer néprajzi tárgyat gyűjtöttek össze és leltároztak be, valamint több helytörténeti gyűjtemény létrehozásában, illetve megalapozásában közreműködtek.24 Emellett terepmunkájuk eredményeit is publikálták, aminek a muravidéki folyóiratok mellett a Szegedi Egyetem folyóirata, a Néprajz és Nyelvtudomány is helyet adott.25 A lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet kiadásában és Bellon Tibor szerkesztésében 2001-ben jelent meg a vidék nevezetes naiv festőjének, Göncz Jánosnak a könyve Gyermekkorom faluja címmel.26 2002ben pedig két egykori tanítványának, Mód Lászlónak és Simon Andrásnak került kiadásra műve a szőlő és bor ünnepeiről Lendva-vidéken A hajtástól az újborig címmel.27 A Tanár Úr 2002-ben bekövetkezett halála után is folytatódott az együttműködés. Ekkora már az egykori hallgatókból elismert szakemberek lettek. Közülük Ferkov Jakab, Mód László, Simon András és Szabó Magda vállalta a 2003-ban Dobronakon útjára induló Őseink nyomában elnevezésű helytörténeti és néprajzi kutatótábor szakmai vezetését. Ennek hozadékaként 2006ban nyitotta meg kapuit a Dobronaki György Ház is, ami magában foglal egy helytörténeti és néprajzi gyűjteményt.28 Ezen időszakra a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet könyvkiadási tevékenysége is megerősödött olyan mértékben, hogy több néprajzi témájú könyv, paraszti önéletírás, visszaemlékezés, falukrónika kiadására is vállalkoztak.29 30
A Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény kapcsán meg kell még említenünk Nagy Zoltánt, a körmendi múzeum igazgatóját is, aki néprajzi és történeti kutatásaival szakmailag segített megalapozni ezen gyűjtemény létrejöttét.30 5. szakasz Ezen szakasz jellemzője, hogy úgymond saját, helyben élő és működő néprajzkutatókhoz jutott a Muravidék, akiknek nem jelent gondot a távolság, hogy kutatási terepüket megközelítsék. Ezáltal megszűnt az esetlegesség és esetiség, ami többször jellemezte az előző kutatásokat. A legújabb, az előzőtől élesen semmiképpen sem elkülöníthető korszak lényegében azzal vette kezdetét, hogy Halász Albert, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar és néprajz szakán megszerzett diplomái után 1994-ben hazatért és ezzel a muravidéki magyarság saját köreiből kikerült néprajzkutatóval gyarapodott. Még ebben az évben megjelent Az alsólendvai sajtó és néprajz 1889–1919 című néprajzi és sajtótörténeti munkája.31 Az 1990-es években pedig amellett, hogy publikált a szaklapokban, több néprajzi témájú cikkét közölte a Népújság, a Naptár és a Muratáj. 1999-ben védte meg doktori disszertációját, amelynek anyaga még ebben az évben kiadásra is került Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken címmel.32 Ez a korszak azzal folytatódott, hogy 2004-ben a Szegedi Tudományegyetem Néprajz Tanszékén diplomát szerzett Lendvai Kepe Zoltán, aki néprajzkutató feleségével szintén hazaköltözött Lendvára. Lendvai Kepe Zoltán jelenleg a Lendvai Galéria és Múzeum néprajzkutató muzeológusa és doktorandusz. Egyetemi szakdolgozatát a Hetés településnéprajzából írta,33 amelynek egyes részei 2007 végén Boldogulás Hetésben címmel könyv formájában is megjelentek.34 2006-ban Lyndvamuseum címmel útjára indította a lendvai múzeum tudományos folyóiratát, amelynek első kötete Hetési népi textilkultúra címmel jelent meg, az általa rendezett kiállítás vezetőjeként.35 2003 óta heti rendszerességgel megjelenő néprajzi ismeretterjesztő sorozat szerzője a Népújságban, amelynek társszerzője Kepéné Bihar Mária. Lendvai Kepe Zoltán a múzeumban néprajzi szakkönyvtár, adattár, fotó- és DVD-tár létrehozásával igyekszik megalapozni a jövőbeni néprajzi és antropológiai kutatások sikerességét. A fotótár már most több ezer fotót tartalmaz, amelyek főként a vidék 31
pincehegyi építészetének és népi vallásosságának kutatásához nyújtanak segítséget.36 Kepéné Bihar Mária néprajzi kutatási területei pedig elsősorban a népi vallásosság,37 a társadalom néprajz38 és a népművészet39 köréből kerülnek ki. A kutatók napjainkban a muravidéki magyarsággal kapcsolatos publikációikat az anyaországi és nemzetközi tudományos és művészeti folyóiratok mellett a helyi kiadású Népújság, Naptár, Lendvai Füzetek, Muratáj, Lyndvamuseum, Lindua folyóiratokban hozhatják nyilvánosságra.40 Emellett a modern kor technikai eszközeit és kifejezés módjait is használhatjuk, hiszen a Szlovén Rádió és Televízió Lendvai Stúdiója és a Muravidéki Magyar Rádió is állandóan igényt tartanak néprajzi ismeretterjesztő műsorok és dokumentumfilmek készítésére, amellyel meg is bízzák a helyi néprajzkutatókat. Az említett kutatók közül Pivar Ella, Halász Albert, Lendvai Kepe Zoltán és Kepéné Bihar Mária foglalkoznak néprajzi filmezéssel. A jelen taglalása után óhatatlan, hogy ne tekintsünk a jövőbe, és ne vessünk számot azzal, hogy milyen feladatok várnak még ránk, vagyis milyen lesz majd a muravidéki magyarság néprajzi kutatásának következő korszaka? Lényegében a kutatástörténetet, a szőlészet-borászatot, a településnéprajzot, a textilés viseletkultúrát, a jeles napokhoz kötődő népszokások világának kutatását leszámítva óriási hiányosságok mutatkoznak a gyűjtögetés, a földművelés, az állattartás, halászat, vadászat, méhészet néprajzi vizsgálatának területén. Nem született még átfogóbb jellegű társadalom néprajzi munka. A népi építészet kutatása is fehérfoltszerűnek mondható. Foglalkoznunk kellene a kézművesség kutatásával, a népi táplálkozással is. Nagy adósságunk az emberélet fordulóihoz kötődő szokásoknak, a népköltészetnek, a népi gyógyászatnak és a népi vallásosságnak a kutatása. Ugyancsak nagy szükség volna a népzene és a néptánc gyűjtésére is, nem is beszélve a jelenkutatásról és az antropológiai szemléletű vizsgálatokról. A szlovénai magyarság néprajzának vizsgálatát tekintve a kutatókra hatalmas munka vár, számos még alig kutatott területet, témát kell sorravennünk, hogy újra megbecsülést szerezzünk vidékünknek mind a tudományos világ előtt, mind az egyre nyítottabbá váló európai közgondolkodásban. S mi más lehetne erre alkalmasabb, mint Gönczi Ferenc nyomdokait követve egy újabb nagy, az egész tájegységet minél teljesebben bemutató 32
monográfia. Persze nem lehetnek illuzióink, hiszen ehhez óriási lemaradást kell behoznunk. S egy megfelelő színvonalú nagymonográfia megszületéséig akár évtizedeknek kell eltellnie és több tucat kismonográfiának, több száz előtanulmánynak kell megszületnie. Források: Galéria–Múzeum Lendva Etnológiai Adattára, GML EA 007– 2006. Jelentés Kerecsényi Edit néprajzkutató 1988. szeptember 7-én Lendva környékén megkezdett 5 hónapos posztgraduális ösztöndíjas tevékenységéről. 4–6. Irodalom: Bellon Tibor 1998 Hetés a tájban. In: Muratáj 1998/1. Lendva, 140–142. 1999–2000 Karácsonyi asztal. In: Néprajz és Nyelvtudomány XL. évf. 279–286. Szeged Bellosics Bálint 1891 a Zalamegyei községek gúnynevei. In: Ethnographia II. 271–272. 1891 b Az Alsó-lendvai vásár. In: Vasárnapi Újság. XXXVIII. 28. szám. 457–459. 1892 Zalamegyei helynevek. In: Ethnographia III. 127. 1897 A hetési faház. In: Ethnographia VIII. 88–103. 1902 A halászó hetési ember. In: Néprajzi Értesítő III. 29–32. Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2003 „Nagy Jó Uram” a muravidéki magyarok között – Dr. Bellon Tibor (1941–2002). In: Muratáj 2003/1. 163–171. Lendva Ferkov Jakab 1999–2000 Téglavetés Radamosban. In: Néprajz és Nyelvtudomány XL. 289–295. Szeged Ferkov Jakab – Mód László – Simon András – Szabó Magdolna 2006 Dobronakon 2006 szeptemberében nyitotta meg kapuit a helytörténeti gyűjtemény. In: Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. 126–131. Lendva 33
Göncz János 2001 Gyermekkorom faluja. Szerk.: BELLON Tibor. Lendva. Gönczi Ferenc 1914 a Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár. 1914 b A göcseji s hetési falvak, házak elhelyezkedései. In: Néprajzi Értesítő XV. 109–124. Halász Albert 1994 Az alsólendvai sajtó és a néprajz 1889–1919. Budapest 1999 Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken. Lendva. Kepéné Bihar Mária 2002 A vízenjárók és rágalomtól tartók védelmezője: Nepomuki Szent János. In: Naptár 2003. A szlovéniai magyarok évkönyve. 189–194. Lendva 2007 a A tiszta forrás őrzője. In: Naptár 2008. A szlovéniai magyarok évkönyve. 119–123. Lendva 2007 b Akit elvarázsolt a hímestojás. In: Naptár 2008. A szlovéniai magyarok évkönyve. 124–128. Lendva Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2001 A kóti “Pepik körösztyik”. In: Naptár 2002. A szlovéniai magyarok évkönyve. 115–121. Lendva 2002 “Ige-mige madárnak szárnya alatt...” Archaikus imák Hetésből. In: Muratáj 2001/2. 184–195. Lendva 2005 a A szlovéniai magyar reformátusok a változó időben. In: Muratáj 2004/2. 126–135. Lendva 2005 b Útmenti keresztek a magyar-szlovén nyelvhatáron. In: Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. In: Múzeumi Füzetek 53. Szerk.: Klamár Zoltán. 227–233. Aszód 2006 a Drezda leégése egy hosszúfaluhegyi levente szemével. In: Muratáj 2005/1–2. 180–192. Lendva 2006 b A hetési népi textilkultúra. Kultura hetiškega ljudskega tekstila.In: Lyndvamuseum 1. Lendva– Lendava. 2007 Az őrszentvidi forrás különleges reneszánsza. In: Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7. 237–243. Sepsiszentgyörgy–Veszprém, 34
Kerecsényi Edit 1994 a Radamos benépesedése, gazdasági és társadalmi viszonyai a XVIII–XIX. században. In: Gráfik Imre (Szerk.): Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből. 19–90. Budapest 1994 b Adatok az Alsólendva (Lendava) vidéki fazekasság XVIII–XIX. századi történetéhez. Zalai Történeti Tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 35. 47–92. Zalaegerszeg 1994 c Távol a hazától... Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások. Lendva. 1999 Hetési női viseletek és hímzések a Muraszombati Múzeum gyűjteményében. Zalaegerszeg. 2002 A lendvavidéki (hetési) magyar férfiak vászonviselete. Zalaegerszeg. Lendvai Kepe Zoltán 1998 A néprajzkutatás gyakorlati nehézségei Muravidék magyarlakta területén. In: Muratáj I. 154– 158. Lendva. 2000 Hetés a népszámlálási és gazdasági adatok tükrében. In: Néprajzi Látóhatár IX. 1–2. 147–154. 2003 A muravidéki magyarság művelődési intézete a néprajztudomány szolgálatában 1994 és 2003 között. In: Muratáj 2003. Különkiadás. 111–118. Lendva. 2004 Hetés falvainak településnéprajza. (Szakdolgozat) SZTE Szeged. 2005 a Adalékok Hetés településnéprajzához. In: Bárkányi Ildikó – Fodor Ferenc (Szerk.): Határjáró. Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére. 235–255. Szeged. 2005 b EU-FÓRIA, avagy az Európai Unióhoz való csatlakozás a muravidéki magyarok és szlovének körében. In: Klamár Zoltán (Szerk.): Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. 215–226. Aszód. 2006 Lendva első állandó néprajzi kiállítása. In: Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. 122–125. Lendva. 2007 a Boldogulás Hetésben – Blagor v Hetésu. Hetés falvai a történelem, a néprajz és az ökológiai antropológia tükrében. Lendva 35
2007 b
Kerecsényi Edit néprajzi munkássága Lendvavidéken. In: Zalai Múzeum 16. 171–174. Zalaegerszeg. Mód László – Simon András 2002 A hajtástól az újborig. Lendva. Nagy Zoltán 2005 Állandó néprajzi kiállítás Kapornakon. In: Benczik Gy. – Göncz L. – Kerman B. – Nagy Z. – Papp J. – Pivar Tomšič E. – N. Szabó M.:Hodos és Kapornak története. Zgodovina Hodoša in Krplivnika. 299– 320. Lendva. Penavin Olga 1966 A jugoszláviai Muravidék magyar tájnyelvi atlasza. In: A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 116. Budapest. 1980 A népmesék nyomában Muravidéken. In: Naptár 1981. A szlovéniai magyarok évkönyve. 97–108. Lendva. Szántó Károly 1883 Alsó-Lendva és vidéke. In: Földrajzi Közlemények XI. 144–154. Szente Arnold 1898 A Lendva-vidék néprajza. In: Ethnographia IX. 62–67, 118–128. Szentmihályi Imre 1977 a Hetés és Lendva-vidék néprajzi sajátosságai. In: Zalai Gyűjtemény 7. Zalaegerszeg. 1977 b A történeti Hetés. In: Ethnographia LXXXVIII. 144–154. Udvarhelyi Gyula 1897 Alsó-Lendva és vidéke. In: A magyar írásmód. 181–186. Budapest. Varga Sándor – Pivar Ella 1979 Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete. Lendava. Végh József 1959 Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest Zágorec – Csuka Judit 2006 A szlovéniai magyar könyvkiadás-, sajtó- és könyvtártörténet 1945-től 2004-ig. Lendva. 36
Jegyzetek: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40
Szántó Károly 1883. 144 –154. Udvarhelyi Gyula 1897. 181–186. Szente Arnold 1898. 62–67 és 118–128. Bellosics Bálint 1891a. 271–272, 1891b, 1892. 127, 1897. 88–103, 1902. 29–32. Gönczi Ferenc 1914. Halász Albert 1994. Lendvai Kepe Zoltán 1998. 154–158. Zágorec-csuka Judit 2006. 158–177. Varga Sándor – Pivar Ella 1979. Lendvai Kepe Zoltán 2003. 111–118. Végh József 1959. Penavin Olga 1966. Penavin Olga 1980. 97–108. Koren, Vlasta 1979. 103–109. 1982. 98–107. Szentmihályi Imre 1977 b. Szentmihályi Imre 1977 a. Jelentés Kerecsényi Edit néprajzkutató 1988. szeptember 7-én Lendva környékén megkezdett 5 hónapos posztgraduális ösztöndíjas tevékenységéről. GML EA 007–2006. 4–6. Kerecsényi Edit 1991 a, 1991 b, 1994 b. 47–92. Kerecsényi Edit 1994 a, 1994 c. Kerecsényi Edit 1999 b, 2002. Lendvai Kepe Zoltán 2007. 171–174. Bellon Tibor 1998. 140–142. Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2003. 163–171. Lendvai Kepe Zoltán 2003. 11–118. Bellon Tibor 1999–2000. 279–286. és Ferkov Jakab 1999–2000. 289–295 Göncz János 2001. Mód László – Simon András 2002. Ferkov Jakab – Mód László – Simon András – Szabó Magdolna 2006. 126–131. Lendvai Kepe Zoltán 2003. 147–154. Nagy Zoltán 2005. 299–320. Halász Albert 1994. Halász Albert 1999. Lendvai Kepe Zoltán 2000. 147–154. 2004. 2005 a. 235–256. 2006 b. 215–226. Lendvai Kepe Zoltán 2007 a. Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2006. és Lendvai Kepe Zoltán 2006. Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2001. 115–121. 2002. 184–195, 2005 a. 126–135, 2005 b. 227–233. 2007. 237–243. Kepéné Bihar Mária 2002. 189–194. Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán 2006 a. 180–192. Kepéné Bihar Mária 2007 a. 119–123. és 2007 b. 124–128. Zágorec-csuka Judit 2006. 224–293.
37
38
Halász Albert Magyar néprajzi források a 19. század végéről, 20. század elejéről az alsólendvai sajtóban1
Alsólendva rohamos fejlődésének felfelé ívelő korszakában, 1889 januárjában, kiadják a város első hírlapját, az Alsó-Lendvai Hiradó I. Mutatvány számát. Megjelenése nem rendkívüli esemény e korban, hiszen a meginduló polgárosodás következtében minden föltétel adott a gyorssajtó működtetéséhez, akárcsak más vidéki városokban, főleg a járási székhelyeken. Alsólendvának megvan a saját értelmiségi, hivatalnoki, kereskedő rétege. Az első nyomdász, aki megvetette itt a lábát, Kardos Gábor keszthelyi nyomdatulajdonos. Amint azt az első számban hirdetésként közzé is tette, ügyfeleit Keszthelyen és Lendván is várta.2 Ez azt jelenti, hogy két helyen is működtet üzemet. Például előtte is 1887–88-ban Balatonfüreden működik,3 úgyszintén Kiskunhalason, ahol 1887 október 16-tól 1888. március 25-ig kiadja a Halasi Híradót. Itt Farkas János volt a nyomda vezetője,4 aki később keszthelyi nyomdászként az Alsó-Lendvai Hiradó kiadójaként és tulajdonosaként tűnik fel.5 Mivel Kardos nyomdái igen rövid ideig működnek egy helyen, arra következtethetünk, hogy a nyomdász nem találta meg számításait. Úgy tűnik utódja Szabó György sem, aki 1889-ben április 10-én veszi át a lendvai nyomdát6 , vagy Farkas János, aki az Alsó-Lendvai Hiradó hasábjain közli, „kellő pártolás hiányában” 1890. augusztus 18-án Alsólendváról Keszthelyre költözteti a nyomdáját, ezt látszik alátámasztani.7 E sajtó – fontos kordokumentumon kívül – az első néprajzi közlések lelőhelye is. Neki is köszönhetően Alsólendván és környékén a néprajzi tevékenység szinte egy időben indul meg a budapesti néprajzi társaság megalakulásával és az első megalakulási fölhívásaival. Első lapjaitól számot ad a néprajzi tevékenységről és az első világháborúig folyamatosan közöl néprajzi témájú cikkeket is.8 Ez azonban már indulásakor sem véletlen. Az első szám felelős szerkesztői Pataky Kálmán (dézsfalvi) és Vachott Károly, kezdetben mindkettejük, majd hol az egyikük, hol a másikuk neve van feltüntetve a fejlécben a lap életének ma fellelhető két évfolyama alatt. A későbbi kiadásokban természetesen több felelős szerkesztő is sorakozik. 39
Patakyról gyorsan kideríthetjük, hogy annak a Pataky Kálmánnak az édesapja, aki operaénekesként tett szert világhírnévre. A tenorista már Alsólendván született, ám apja 1857-ben még az erdélyi Maros-Torda vármegyében és csak 1882-ben telepedett a városba. Előtte Pesten volt nevelő, majd Alsólendvára az állami polgári iskolába nevezték ki tanárnak, ahol huszonöt évig tanított történelmet. Feleségével, a Szentgyörgyvölgyi származású Molnár Máriával 1889-ben kötött házasságot. Az AlsóLendva nagyközség milleniumi emlékkönyve 1896 című díszes kiadvány társszerzője, a Visszapillantás a magyar nemzet és AlsóLendva történetére című fejezetének szerzője.9 1907-ben a vallás- és közoktatási miniszter Csáktornyára helyezi át és a polgári iskola igazgatójává nevezi ki.10 Ez azonban a sajtó néprajzos tárgyköréhez még nem hoz közelebb bennünket. Lássuk a másik szerkesztőt! Vachott Károlyról annyit tudunk, hogy Vachott Sándor (vachottfalvi)11 költő fia.12 Vachott Sándor kortársa, jó viszonyban lévő patrónusa volt Petőfinek, pl. akit segédnek öccséhez, Vahot Imre13 író, lapszerkesztő mellé protezsált be, ahol verseivel többszörösére növelte a Pesti Divatlap példányszámát. Károly nagybátyja, Vahot Imre tevékenysége is érinti a néprajzot. A néptáncot, népdalokat kutatta, kiadványban is közreadta gyűjtéseit. A néptánckutatás egyik ma is számon tartott első közlője.14 A Vachott család harmadik tagja Vachott Kornélia15 , Erdélyi János16 felesége. Ebben az összefüggésben is találunk néprajzi vonatkozást, közvetlenül Erdélyi János tevékenysége révén, akit a magyar népköltészet úttörő kutatójaként tartunk számon. Már 1837-ben írásban foglalkozott a népköltészettel,17 majd több jelentős kiadványa is megjelent ebben a tárgykörben.18 Megemlítendő, hogy Erdélyi János volt 1842-ben Garay Jánossal a Regélő Pesti Divatlap alapítója, amit sógorának, Vahot Imrének 1844-ben egy hosszabb nyugat-európai útjára készülődve, távolléte idejére ad át.19 A három Vachot testvért illetően még csupán annyit mondjunk el érdekességként, hogy anyjuk, Hercsuth Zsuzsanna révén Kossuth Lajoshoz fűzik rokoni szálak Kossuthot pedig nem csak forradalmárként tartjuk számon, hanem lapszerkesztőként is. Ő alapította és szerkesztette ugyanis egy ideig pl. a Pesti Hírlapot.20 Vachott Károly apja, Sándor és Kossuth közeli rokonok, ami azért is fontos adat, hogy megérthessük, miért a nagy szimpátia a forradalom iránt Vachott Sándor részéről, aki emiatt bör40
tönbe is kerül, ott megtébolyodik és rövidesen meg is hal.21 Ez után felesége, Vachott Sándorné, leánykori nevén Csapó Mária kénytelen saját maga ellátni családját. Az irodalommal és a lapszerkesztéssel próbálkozik.22 Ugyan még nem néprajztudós szakember, de a szakma számon tartja mint a gyermekfolklór egyik első közreadóját.23 A 19. sz. ötvenes éveitől több lap szerkesztője is volt, fia Károly innen nyerhette el a szerkesztői ismereteket, de legalábbis az irodalom iránti ihletet. Anyja több szépirodalmi írását is közölte az Alsó-Lendvai Hiradóban, aki pl. Hadik Mihály legendájával, történetével is foglalkozott,24 sőt, Ida nevű elhunyt hugának egyik szépirodalmi szövegét is megjelentette a Tárcza rovatban.25 Vachott Károly alsólendvai tevékenységéről nem sokat tudunk, több mint valószínű, rövid ideig tartózkodott itt, mert 1896ban már apja származási helyén, Gyöngyösön adják ki angolból fordított A Herkules vize című regényét – amiből egyébként folytatásokban 1889-től26 az Alsó-Lendvai Hiradóban is közöl részletet ill. itt közli egyéb szépirodalmi írásait, fordításait is.27 Sírja a Budapesthez közeli Tahitótfaluban található, halálának éve 1913, ott jegyzői tevékenységet végzett.28 Az alsólendvai sajtó léte azonban itt nem ér véget.29 Több kiadó, szerkesztő és nyomdász neve sorakozik 1919-ig, amikor egy időre megszűnik a folytonosság. A két világháború közben és a 2. világháború alatt és után főleg a politika szolgálatában teljesen más tartalmú lapok, kiadványok jelentek meg. A legismertebb és a legtovább működő szerkesztő, nyomdász, könyvkereskedő közülük Balkányi Ernő30 volt, aki 1898-ban kezdi nyomdász tevékenységét Alsólendván.31 A 19. századi nyomdák azonban több mint valószínű nem a hetilapok kiadásával jelennek meg, hiszen számolnunk kell az előttük viszonylag élénk, főleg vallásos irodalom terjesztésével foglalkozó könyvkereskedőkkel, könyvkötőkkel is, akikről esetleg azt is feltételezhetjük, hogy nyomdászati tevékenységgel is foglalkoztak. Alsólendván már 1852-től folyamatosan találunk adatot arról, hogy pl. Balogh Andrásnál, Balogh Árpádnál, ill. Balogh Endrénél, majd özvegyénél, vagy 1888-től Muraszombaton pl. Árvai B.-nél (Ascher B. i szinovi) könyvkötőknél könyveket lehet vásárolni, ami annyit jelent, hogy a könyvterjesztésnek, könyvkötészetnek, könyvkészítésnek gazdag hagyománya van a 19. században a vidéken.32 Az újság neve, kiadójától függően, többször változik: az első 41
két évben Alsó-Lendvai Hiradó, majd hatévnyi szünetelése után Alsó-Lendva és Vidéke,33 rövid ideig Délzala, majd 1899-től megszűnéséig ismét Alsó-Lendvai Hiradó a címe.34 Ez tehát Alsólendva sajtótörténetének kezdeti időszaka. Vegyük most szemügyre, milyen néprajzi közlemények láttak napvilágot e sajtóorgánumban, és kik voltak a szerzői. Már az első próbaszám vezércikke Pataky és Vachott tollából Programmunk! címen mindjárt az elején kiemeli a vidék néprajzi jelentőségét: „Városunk ugy forgalmi, mint culturai tekintetben már magában is elég jelentős központot képez, hogy vidékének ebbeli érdekei mellett külön organum harczoljon: de amellett ethnográfiai tekintetben oly hely, hol egy feladata magaslatán álló vidéki lap a magyar nemzetiség magyar állameszme érdekében valódi missiót teljesit.”35 . Munkatársai közül elsőként emeli ki az egyik szerkesztő édesanyját „Vachott Sándorné ő nagyságát, mint országosan ismert jeles irónőt” és másokat, főleg a helyi értelmiségi képviselőit,36 pl. K. Hajós Mihályt, vagy Dervarics Kálmánt. Utóbbi 1889-ben előfizetési felhívást tesz „Történeti és ethnográfiai ADATOK Alsó-Lendva s tágasb vidéke történetéhez ugy egyes tört. alakok életrajzához sat. Hiteles források alapján összegyűjté E. Dervarics Kálmán kir. aljárásbiró.” fényképekkel illusztrálva 15. ívre tervezték,. Az előfizetéssel Farkas János nyomdásznál kellett jelentkezni.37 A fölhívást többször megismétlik, azonban ilyen tárgyú kiadványról nincs tudomásunk, több mint valószinű a szerző terve meghíusult. A kiadókhoz intézett, Budapesten január 28-án keltezett, egy Bárd. állnéven jelentkező szerző reagálását hamarosan, már a 4. számban közzé teszik. A szerkesztőkhöz címzett levelében megköszöni, hogy felkérték a lap munkatársának és felhívja a figyelmet, hogy „Programmjának az Ethnographiára vonatkozó része épen időszerü, biztató körülmény, hogy a lap születése egy időbe esik a „Magyarországi Néprajzi Társaság” alakulásának idejével.” Vállalja a felkérést, „De hogy Alsó-Lendván senki semmiféle különöst ne kereshessen közremüködésemben, ne illethessen a feltünni vágyás mai napság nagyon divatos vádjával: kérem tekintetességteket incognitom figyelemben tartására.” – írja Bárd,38 akinek kilétéről nem tudunk biztosat. Több ízben is közlik szépirodalmi műveit,39 melyeknél témánkhoz közelebbiek és fontosabbak néprajzi vonatkozású cikkei.40 Az első közlés, mely „súrolja” a néprajz határát, már az első 42
kiadványban, az Alsó-Lendvai Hiradó I. Mutatvány számában olvasható, Megkezdődött a farsang címen, a szépirodalmi rovat ehhez kapcsolódó verset is közöl. A cikk jelentősége csupán annyi, hogy hírt ad a farsangi időszakról, a párválasztási szokásokról, a lakodalmak idejéről.41 A februári szám azonban már a Magyarországi Néprajzi Társaság (azaz mai nevén a Magyar Néprajzi Társaság) megalakulására tett fölhívást is közli, igaz, némi késéssel, mert mire közreadják a cikket, a társaság január végén már megalakul.42 Az egyik májusi szám hosszabb írást is közöl a felhívás kapcsán Bárd.-tól.43 Hosszan ecseteli, miért is fontos a néprajzi tevékenység, főleg Alsólendván és környékén. Már akkor, 1889-ben kitér arra, hogy a három nép, a horvát, a szlovén és a magyar érintkezése milyen fontos feladatot ró a kutatókra, és hogy nincs, aki mindhárom nép körében egyszerre végzett volna kutatásokat. Az interetnikus kutatásokat tehát már akkor is fontos feladatnak tekintette a kialakulóban lévő szakma. A néprajzi társaságról még az egyik júliusi számban is értekezik Bárd.,44 ahol főleg a társaság tevékenységének tervezetét részletezi. A Magyarországi Néprajzi Társaság első rendes közgyűlését még októberben megtartja. Tagjai között, amint azt a társaság folyóiratának, az Ethnographiának első számában láthatjuk, ott találjuk Murkovics János alsólendvai tanítót is, vagy Bellosics Bálintot, aki ekkor Budán tanul.45 Ezekben az első számokban más néprajzi tárgyú, vagy gyakran csak a néprajzhoz közel álló írásokat is találunk, pl. a Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához fűződő hiedelemről, amikor megfigyelik a medvét, meglátja-e az árnyékát, azaz hideg, vagy melegebb idő következik; az említett Szente Arnold Lendva-vidéki néprajzi kutatásairól, a farsangról és a hozzá fűződő népszokásról, a farsang temetéséről, amikor tréfásan, nagy mulatozás közepette megülik a farsang halotti torát – amit, mint számos más szokást, ma már nálunk nem tartunk számon. Közöttük találjuk Bellosics Bálint több írását, E. Dervarics Kálmán, vagy pl. Sági János hosszabb, folytatásokban közölt tanulmányait. A „neveseket” a huszadik század elejétől rövidebb néprajzi közlések követik. A háziiparról értekezik Darnay Kálmán, Tóth Béla Sági János néprajzi füzetét méltatja. Oszeszly M. Victor, a lap felelős szerkesztője 1907-től többször a polgári farsangi szokások említése kapcsán közöl néprajzi értékű adatokat, ill. a decemberi ünnepekhez kapcsolódó szokásokról, pl. a disznóvágás idejéről, a krampuszról és a betlehemesekről ír rö43
viden. Többször kerül terítékre a boszorkányokról akkor még élő hiedelem az általa szerkesztett lapban. A lap többször latolgatja a háziipari, néprajzi kiállítás lehetőségeit is a városban. A legtöbbször szerző nélküli cikkek, melyek több mint valószínű a felelős szerkesztő tollával íródtak, ill. csupán iniciáléval aláíró szerzők cikkei jelentek meg. A lap vásárlói olvashattak a karácsonyi, újévi szokásokról, a karácsonyfa történetéről és hasonlókról. 1913-ban Bartucz Lajos tanulmányát, a „Göcsej és népének anthropológiájáról” című írását mutatja be ebben a témakörben utoljára. A közeledő világháború szele érződik a sajtóban is, 1914-től pedig már csak főleg háborús hírek kapnak helyet benne. Az Alsólendvai Hiradó utolsó ismert száma 1919 nyarán jelenik meg.46 Három személyt had emeljünk ki külön is. Bellosics Bálint, E. Dervarics Kálmán és Sági János az ismertebb néprajz iránt érdeklődők, kutatók körébe tartoznak, az utóbbi kettő hosszabb szövegközlésük miatt emelkednek ki a többi szerzőtől. Gyűjtésével 1890-ben jelentkezik Bellosics Bálint néprajzkutató is, az egyik februári számban vend, azaz szlovén népballadát közöl. Bellosics rédicsi születésű, levelezéséből tudjuk, anyja szlovén származású volt, innen ered szlovén nyelvi tudása és gyűjtési indíttatása a szlovén néprajz irányába. Rövid pályafutása alatt több tanulmányt közöl a közeli szlovén, azaz ahogy ő fogalmaz, vend néprajzról, illetve a helyi magyarok néprajzáról Hetésből és a környékéről.47 A vendekről48 és Hadik Mihályról akinek feltehetően a Szentháromság kápolnában üvegkoporsóban látható a mumifikálódott teste, több legenda is szól. Róla, 1890-ben folytatásokban közölt főleg történelmi tárgyú cikkeket Dervarics Kálmán, aki ugyan a Lendva és Zalaegerszeg közt található Gutorföldén született 1827ben, de gyermekkora óta Alsólendván élt és tevékenykedett.49 Dervarics mellett néprajzi tevékenysége miatt fontos Sági János neve is, aki 1904 októberétől „Zalamegye néprajzi kincsei” címen közölt nyolcrészes, hosszú értekezést a néprajzi gyűjtés fontosságáról. Ezek egy év múlva Keszthelyen könyv formájában is megjelennek. Sági János 1874-ben született Keszthelyen, a Balaton környékén végzett néprajzi kutatásokat. Még fiatal korában kezdi újságírói pályáját, alig huszonkét évesen társszerkesztője a Keszthelyi Hírlapnak, több lapban is közli cikkeit. Mivel az alsólendvai nyomdászoknak keszthelyi vonatkozásai is vannak, nem meglepő, hogy keszthelyi közlők is akadnak e lapokban.50 44
Irodalom: Albert Zsuzsa – Erdélyi Ilona, T. 2001 Örökségünk a XIX. századból. Erdélyi János hagyatéka. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 12. szám. Bánfi Szilvia 2006 Rövid összefoglaló Alsólendva nyomdászatának történetéről. In Magyar Grafika 2006. Jubileumi szám. A Magyar Grafika 50 éve. 110-126. p. Berčič, Branko 1968 Tiskarstvo na Slovenskem. Zgodovinski oris. Ljubljana, Odbor za proslavo 100-letnice grafične organizacije na Slovenskem. Brumen, Nikica 1961 Tiskarne v Pomurju. Pregled tiskarn v Murski Soboti, Lendavi, Gornji Radgoni in v Ljutomeru. In Kronika, 82–92. p. Brumen, Niki 1971 Knjigarne in papirnice v Pomurju. In Kronika, 105-109. p. Brumen, Niki 1974 Tiskarske znamenitosti in tiski iz Lendave 1573-1973, A könyvnyomtatás és sajtótermékek Lendván 1573 és 1973 között. In Lendavski zvezki–Lendvai Füzetek. Lendva, Temeljna kulturna skupnost Lendava / Lendvai Művelődési Érdekközösség, 35–46 p. Csáki S. Piroska 1975 Az alsólendvai nyomda és nyomdáink szerepe a reforáció korában. Naptár ’76. Murska Sobota. 86-98. p. Erdélyi Ilona, T. 1982 Az észak-európai balladaköltészet és Erdélyi János. In Kriza Ildikó (szerk.): Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikából. Budapest, Akadémiai Kiadó, 165–194. p. Fúss Nándor – Pataky Kálmán (szerk.) 1996 Alsó-Lendva nagyközség milleniumi emlékkönyve 1896. 2. kiad. Győr–Lendva, Hazánk Könyvkiadó – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. 45
Göncz László 2000 Hadik Mihály története. Dervarics Kálmán helytörténeti író kutatása nyomán. In Naptár 2001, Lendva, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet. Halász Albert 1994 Az alsólendvai sajtó és a néprajz 1889-1919. Budapest–Lendva, Hunga-Print – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. Hoppál Mihály (szerk.) 1990 Magyar Néprajz VI. Népzene, néptánc, népi játék. Budapest, Akadémiai Kiadó. Horváth Etelka – Modok Balázs 2005 A kiskunhalasi nyomdászat, sajtó és könyvkiadás történetéről. In Ö. Kovács József, Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig. Kiskunhalas, Kiskunhalas Város Önkormányzata, 420. p. Horváth Ferenc 1978 A Zala megyei hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1861-1973. Zalaegerszeg, Zala megyei Könyvtár. Istvánovits Márton (szerk.) 1988 Magyar Néprajz V. Magyar Népköltészet. Budapest, Akadémiai Kiadó. Kenyeres Ágnes (főszerk.) 2001 Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990. Budapest, Arcanum. Kókay György (szerk.) 1979 A magyar sajtó története I. 1705–1848. Budapest, Akadémiai Kiadó. Lichtneckert András 1999 A polgárosodás eredményei. In Lichtneckert András (szerk.): Balatonfüred és Balatonarács története. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 14. Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 413–468. p. Papp József é. n. Magyar könyvek muravidéki szlovén tájnyelven. 1715 – 1919. (http://www.ms.sik.si/PJMagyar_ ford_bibl_1920.htm). 46
Papp József 2002 Lendvai nyomdatörténet. In Muratáj, 1–2. sz. 82– 89. p. Somogyi Vilmos – dr. Molnár Imre 1968 Pataky Kálmán. Budapest, Zeneműkiadó. Szalai István, G. 2006 Sírkőfeliratok és -töredékek a tahitótfalui református temetőben. 2006. szeptemberében. In Tahitótfalu, Községi Tájékoztató. Tahitótfalu, Tahitótfalu Polgármesteri Hivatala, 171. sz., 8–9. p. Szinnyei József 2000 Magyar írók élete és munkái. Budapest, Arcanum. Szőnyi Zsuzsanna – Wegroszta Gyula 2006 Csörgő Mihály Munkás-igazolványa. In Tahitótfalu, Községi Tájékoztató. Tahitótfalu, Tahitótfalu Polgármesteri Hivatala, 162. sz., 7. p. Vachott Sándorné 2007 Rajzok a múltból. Emlékiratok. (Szemelvények). Vál. szerk. Fülöp Lajos, Lisztóczky László. Gyöngyös, Vachott Sándor Városi Könyvtár. Varga Sándor 1989 A lendvai nyomda 1889-1947 között. Muratáj ’89. Lendva, 47–58 p. Jegyzetek: 1 2
3 4 5 6
7 8
A jelen tanulmány az elhangzott előadás bővített változata, Muravidék néprajzi kutatástörténetének része. Alsó-Lendvai Hiradó 1889. január 12-én, Horváth – Modok 2005. A 4., utolsó lap alján is a következő szöveg áll egyfolytában: Ny. Kardos G.-nál AlsóLendván. Lichtneckert 1999. Horváth – Modok 2005. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. július 14. »…helyben a már régebben fennálló és a kor igényeinek megfelelően berendezett KÖNYVNYOMDÁT f. hó 10-én átvettem s azt tovább az igényeknek teljesen megfelelően – saját czégem alatt – szakavatottan vezetni fogom.« Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 4. 21., 4. p. Alsó-Lendvai Hiradó, 1890. augusztus 17. Részletesebben Halász 1994. E kiadványnál megjegyzendő, hogy a nyomdai munkálatok során számos hiba keletkezett, pl. hiányoznak a feltűntetett fényképek, lapok fejlécei, cikkek, stb. A javított és bővített kiadása majd remélhetőleg helyreigazítést tesz.
47
9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19 20 21
22 23 24
25
26
27 28
48
Fúss – Pataky 1996., Szinnyei 2000., Somogyi – Molnár 1968. Somogyi – Molnár 1968., 7. p. L. m.: Bánfi 2006.110–126 p. Szinnyei 2000., Kenyeres 2001. Szinnyei 2000. Ezt az is bizonyítja, hogy az általa szerkesztett hetilapban folytatásokban jelenteti meg A Herkules vize c. angolból fordított, 1897-ben Gyöngyösön kiadott regényét, anyja, Vachott Sándorné pedig több ízben szépirodalmi művek szerzőjeként bukkan fel, többek között pl. a lendvai híres Hadik-múmiával is foglalkozik ezekben az írásaiban. Szinnyei 2000. Kenyeres 2001. A család többi tagjától eltérően ő a vezetéknevét így írta, bár a családban használták pl. a Wachott formát is. L. m.: Hoppál 1990. 131., 187., 242., 387., 665. p., Szinnyei 2000. Ill. Cornélia. Szinnyei 2000., Kenyeres 2001. A népköltészetről címmel. Albert – Erdélyi 2001. Egyik unokája a néprajztudós Erdélyi Zsuzsanna. L. m. Albert – Erdélyi 2001., Erdélyi 1982., Istvánovits 1988., stb. L. m.: Albert – Erdélyi 2001. L. m. Kókay 1979. Vachotték elsőszülött gyermeke a Károly nevet tiszteletből Arday Károly, gróf Teleki József pomázi jószágigazgatója után kapta. Vachott Sándor ugyanis az 1848-as forradalom bukása után bújdosni kényszerült és terhes feleségét régi diáktársára, legjobb barátjára Ardayra bízta, akinél felesége és annak családja menedéket talált. L. m. Vachott 2007. 16–17. p. Szinnyei 2000., Kenyeres 2001. Hoppál, 1990. 533. p., 679. p. Wachott Sándorné néven pl. A karbunkulus torony. Kérpáti monda. Idéz Petőfi,Garay, már halott férje Vachott Sándor, Tompa és mások verseiből. Folytatásokban, Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 1. 27. 1–3. p. Itt jelenteti meg egyik fontosabb művének, a kétkötetes Rajzok a múltból. Emlékiratok. című munkájának részleteit: Rajzok a multból. A költő mint gazda. Mutatvány Vachott Sándorné „Emlékiratai” nyomtatás alatt levő második kötetéből. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 3. 17., 2–3. p. Továbbá Karácsonyi nem tő. – Vachott Sándornétól. – Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 12. 29., Karácsonyo melléklet az »Alsó-Lendvai Hiradó«hoz. 1–5. p., vagy a Holdvilág mellett. – Monda. – Irta: Elemér közleménye után Vachott Sándorné. Alsó-Lendvai Hiradó, 1890. 11. 23., 1–2. p., Göncz 2000. 82–94. p. Folytatásban közölte prózáját: Két téli est. Írta: Győrffyné Vachott Ida. Vachott Sándor korán elhunyt szellemdús leányának hátra hagyott irataiból. Alsó-Lendvai Hiradó, 1890. 9. 21., 1–2. p. Katzenjammer. Mutatvány a »HERCULES VIZE« czimü regényből, angolból forditotta Vachott Károly. Első rész: Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 4. 28., 1–2. p., utolsó rész: Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 10. 13., 1–3. p. A szerző neve, a mű címe azonban a következő írásmódban is megjelenik: »A Hercules vize« czimü regényből. Angolból forditotta: Wachott Károly. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 5. 12., 1. p. Pl. Modern házas élet. Franczia eredeti után. V. K. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 1. 12., 1–3. p. Szalai 2006. 8. p., a helyi temetőben a sírkövén a következő felirattal: „Vachotfalvi Vachott Károly (1849-1913). De mind hijába! Pájád véget ére! Örökre hűvös álom szálla rád. Szent béke lengjen sirod gyász helyére. Nyu-
29
30 31
32
33 34 35 36 37 38 39
40
41 42 43 44 45 46 47 48 49 50
gossza Isten hű szived porát. „Vachott Sándor Kornélia emlékezete.” Jegyzői tevékenységét még 1908-ban is gyakorolta: Szőnyi – Wegroszta 2006. 7. p. Többen is megkísérelték összefoglalni a 19. századi, 20. század eleji alsólendvai sajtó történelmét, átfogó munka híján l. m. néha ellentmondásos adatokkal: Brumen 1961., Berčič 1968., Brumen 1971., Brumen 1974., Csáki 1975., Horváth 1978., Varga 1989., Halász 1994., Papp 2002., Bánfi 2006., stb. És fia Elek, majd a 2. világháború utáni államosításig annak felesége, Erzsébet. A mai Szlovákiából, Berkiből származik, Budapestről kerül Alsólendvára. L. m. pl. Berčič 1968. 183–184. p. A Délzala című hetilap második évfolyamának kiadását folytatja 1896 júniusától, ahogy hirdetésében közzé is teszi, a „Bogdán-féle”, már két éve működő nyomdát vette át. Délzala, 1898. 6. 12., 4. p. Az 1897-es évfolyam példányai nem őrződtek meg. Brumen 1971. L. m. a Muraszombati könyvtár honlapját, Papp József: Magyar könyvek muravidéki szlovén tájnyelven. 1715 – 1919 (http:// www.ms.sik.si/PJMagyar_ford_bibl_1920.htm). Csáktornyán nyomtatták Fischel Fülöp (Strausz Sándor) könyvnyomdájában. Halász 1994. 9–18. p. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 1. 12. U. o. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 9. 15., 3. p. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 2. 2., 3. p. Pl. Mi a világ? (vers). Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 3. 3., 3. p., A fogoly-madarak. Irta Bárd. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 3. 10., 1. p. – a próza történése Kapornakon kezdődik, ami Alsólendvától nem messze, Őrségben, az akkori Vas megye dél-nyugati részén található. Budapesti keltezéssel Magyarországi »Néprajzi Társaság«. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 5. 12., 1–2. p., alsólendvai keltezéssel A magyarországi néprajzi társaság. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 7. 14., 2–3. p. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 1. 12., 4. p. Alsó-Lendvai Hiradó, 1889. 2. 10., 3–4. p. I. m. I. m. Tanárjelölt, budai paedagogium – áll a neve mellet. Ethnographia 1890. 1. 1., 61. p. Bővebben a cikkek eredeti utánnyomatával: Halász 1994. Alsó-Lendvai Hiradó, 1890. 2. 9., 1–2. p. Alsó-Lendvai Hiradó, 1890. 6. 1. – 1890. 6. 29. Alsó-Lendvai Hiradó, 1890. 8. 10. – 1890. 8. 17. Alsó-Lendvai Hiradó, 1904. 10. 23. – 1905. 1. 1.
49
50
Göncz László Általános adatok dióhéjban a Muravidék néprajzi sajátosságairól és értékeiről
Ha néprajzi tekintetben jellemezzük a Kárpát-medence legnyugatibb részét, megállapítható, hogy a Nyugat-Dunántúlra, és ezen belül az első világháború után a szlovén régióhoz, majd később a Szlovén Köztársasághoz tartozó Muravidékre a sokszínűség a jellemző. Amikor azonban a Muravidék vonatkozásában általánosan szólunk a néprajzi értékekről, akkor azok keretét, jellegét államhatárokkal semmiképpen nem korlátozhatjuk, és nemzeti szempontból sem választhatunk kirekesztő módszert. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a következőkben ugyan néhány vonatkozásban általános magyar regionális érték-együttesről lesz szó, bár értelemszerűen elsősorban a muravidéki sajátosságokra próbálom helyezni a hangsúlyt. Amikor a magyar nyelvterületen leggyakrabban Muravidékként számon tartott kisrégiót néprajzilag tagoljuk, akkor mintegy három-négy magyar néprajzi tájegységről szólunk, hiszen ennyinek a sajátosságai, értékei találkoznak a mintegy ezer négyzetkilométernyi terülten. És akkor még nem említjük a földrajzilag legnagyobb szlovénok lakta tájegységet, amelyet egykor magyar nyelvterületen Vendvidéknek is neveztek (a megnevezés a 20. században pejoratív hangzásúvá vált, ezért manapság e terminus-technikus alkalmazását mellőzzük). A Muravidék magyarok lakta részének legészakibb települései az Őrséghez tartoznak. Ezúttal nem a valamennyire közismertebb Őrvidékre kell gondolni, ami alatt manapság elsősorban az Ausztriához tartozó, egykori magyar fennhatóságú terülteket értjük. Az Őrség sajátos, szeres építkezési stílusáról jellemző vidék, amely szorosan kapcsolódik az említett Őrvidékhez, és bizonyos értelemben annak a történelmi Vas megyei folytatását képezi. A tájegység területének majdnem egésze ma is Vas megyében található. A Muravidék azonban valamennyire délebbre a Göcsejhez is kapcsolódik, amelyik a térségen belül viszonylag nagy néprajzi tájegységnek számít. Főleg Zala megye észak-nyugati részét karolja fel, de a mai Mura mentére is benyúlik. 51
A Hetést azért fontos említeni, mert kicsinysége ellenére rendkívül fontos és sajátos tájegysége a magyar néprajznak és a népművészetnek. A trianoni határ kettévágta e markáns tájegységet, ezért sajátos fejlődésen ment át az elmúlt nyolcvan esztendőben. A hetési falvak közül néhány a tájegységre jellemző “háza” szótaggal végződik (pl. Göntérháza, Gáborjánháza, Bödeháza stb.), azonban legalább ennyire fontos hangsúlyozni markáns építészeti örökségét és szőttes motívumait. A Muravidék keretében különálló mikro-egységként szokás emlegetni a Ledva-vidéket, bár az ilyen csoportosítás a tárgyi néprajz kritériumai szerint nem állja meg a helyét. A Ledva-vidék ilyen vonatkozásban ugyanis számtalan hasonlóságot mutat a hetési és a göcseji településekkel. Van még egy szempont, amit fontos említeni, főleg multietnikus, illetve multikulturális vonatkozásban. Legalább három, vagy inkább négy nemzeti kultúra találkozási pontját képezi a Muravidék, ami meghatározza a népművészetét, a teljes hagyományvilágát, valamint egyéb néprajzi értékeit is. Kulturális-népművészeti tekintetben domináns a magyar. Az állítás annak tudatában is igaz, hogy az elmúlt 85 esztendőben jelentős nemzeti-nyelvi átrendeződés történt a térségben. Nem lehet azonban mellőzni sem a szlovén (ez van erőteljesebben jelen), sem a horvát, sem a német etnikumot, illetve az említett nemzeti hatások szerepét a vidék néprajzi értékei szempontjából. A fent említett nemzeti-nyelvi sajátosságok benne vannak a Mura menti hagyományokban. A különböző etnikumokat illetően fontos megemlíteni, hogy – szinte tekintet nélkül nyelvi, kulturális, néprajzi és egyéb különbözőségeikre – a Trianon előtti korszakban nagyon erős hungarusz-tudattal rendelkezett. Ez a vidéknek fontos, a néprajzi értékekre is kiható sajátossága volt. Amikor 1975-ben a Muravidéken létrejöttek az első, önálló magyar érdekvédelmi szervezetek, akkor az egyik szempont az volt, hogy a magyar néprajzi és népművészeti hagyományokat meg kell őrizni. Bár a népi építészet értékei akkorra már jelentős mértékben elpusztultak, a hetési háztípusok és gazdasági épületek markáns példáját mégiscsak sikerült átmenteni az utókornak. Később, a kilencvenes évek közepére tudták létrehozni a nemzetiségi intézményrendszer korszerűbb, szakosított formáját, aminek néprajzi vonatkozásban is fontos szerepe volt. Egyebek mellett akkor alakult meg a Magyar Nemzetiségi Művelődé52
si Intézet is, amely – az általános magyar kulturális értékteremtés mellett – a néprajzra, a népművészetre és a hagyományok ápolására nagy hangsúlyt fektetett, fektet. Az említett szervezet ilyen jellegű tevékenysége révén is érvényesült a teljes Kárpátmedencei térségben. A néprajzi én a népművészeti értékek felkarolásánál és megmentésénél, valamint a hagyományápolásnál általában a vidékünkön jelentős szerepet vállaltak a művelődési egyesületek is. Fontos megemlíteni, hogy a Muravidéken a 20. század hetvenes éveitől mintegy két tucat magyar egyesület alakult, és ezeki közül néhányan néprajzi szempontból is fontos küldetést vállaltak. Az is fontos, hogy a műkedvelés terén a Muravidéken jelenleg a népdalkörök dominálnak, amelyek többsége hetési, göcseji, és egyéb muravidéki jellegű népdalokat is énekel. Egy rendkívül értékes és fontos dolgot külön kell hangsúlyozni. Korábban úgy nézett ki a helyzet (még a kilencvenes évek elején is), hogy gyönyörű textíliáink kiveszőben vannak. Ma már örömmel állítjuk, hogy a hetési motívumvilág, a zalai fehér hímzés stb. – a kilencvenes évek közepétől hímző-szakköreink nagyszerű munkája révén – nem csak átmentődött az utókorra, hanem manapság „tömegesen” készülnek hagyományos viseletek, abroszok, terítők. E jellegű népművészeti motívumainknak volt egy kiváló kutatója, aki már a nyolcvanas évek elején nagyon intenzíven dolgozott e téren. A nagykanizsai múzeum egykori, ma már sajnos megboldogult igazgatóasszonyáról, Kerecsényi Edit néprajzkutatóról van szó. Jelenleg mintegy tíz hímző szakkör aktívan működik vidékünkön, és e műfaj révén ma már népi iparművészeink is vannak. Fontosnak tekintjük, hogy a népi építészet, és általában a tárgyi néprajz szempontjából sikerült néhány tájház-jellegű helytörténeti-néprajzi gyűjteményt létrehozni. Az őrségi Kapornakon egy rendkívül értékes, szépen berendezett gyűjtemény működik, amely markánsan elébünk tárja az őrségi parasztvilágot. A közelmúltban Dobronakon megnyílt az ún. tájház, amely nevét Dobronoki Györgyről, az egykori mezőváros nagy szülöttjéről, a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetem első rektoráról kapta. Jelentős munkára került sor a különböző szokások begyűjtése terén is. A Gergely-járás például egy sajátos, a Mura mentére különösképpen jellemző érték volt. Legfőképpen a hetési falvakra, 53
Göntérházára, Kámaházára, Szijártóházára mondhatjuk ezt el. A fazekasságról sem szabad megfeledkezni, aminek a vidékünkön nagy múltja volt (Szerdahely, Dobronak, valamint a szlovénok lakita Filóc és Kebele stb.). Azonban őszintén el kell ismerni, hogy a fazekasság „visszaidézése” terén még jócskán van teendőnk és adósságunk. Fontosnak tekintettük, hogy a hagyományainkat, kultúránkat, néprajzi értékeinket – élve a mai technikai lehetőségekkel – filmen is megörökítsük. Így készült el az elmúlt esztendőkben három fontos, múltunkat és magyar hagyományainkat is visszaidéző film. Ezek között külön említést érdemel a Szlovén RTV Magyar Szerkesztőség keretében készített, “Lakodalom lesz a mi utcánkban” című, a hagyományos muravidéki lakodalmat megörökítő dokumentumfilm. A népdalkincsünk megőrzése szempontjából úgyszintén fontos, hogy több hanghordozón őrizzük e jellegű értékeinket. Az elmúlt mintegy két évtizedben kiadott, kb. kétszáz könyvünk, kiadványunk legalább egyharmada hagyományainkkal, néprajzi és népművészeti értékeinkkel foglalkozik. Külön említést érdemel Halász Albert monográfia-jellegű munkája a muravidéki (magyar és szlovén) jeles napokhoz és ünnepekhez kötődő szokásokról, hagyományokról, Szabó Mária néhány kisebb műve, Lendvai Kepe Zoltán Hetéssel foglalkozó tanulmánya és Pivar Ella számos írása. Végezetül említést kell tenni a lendvai Galéria-Múzeum Intézet keretében, valamint a muraszombati Területi Múzeumban folytatott, immár tervszerű néprajzi tevékenységről, amelyek keretében több jelentős kiállítás (pl. egy állandó jellegű a lendvai múzeumban a hetési szőttesről) és kiadvány jött létre, valamint az említett intézményeknek és a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek a szélesebb térségben végzett, a néprajzi és népművészeti értékeink népszerűsítését szolgáló munkájáról.
54
Ingrid Slavec Gradišnik Vilko Novak – med regionalno in splošno etnologijo, med prekmurjem in svetom Za Vilka Novaka, zaslužnega profesorja Filozofske fakultete v Ljubljani, etnologa, slavista, kulturnega zgodovinarja, publicista, prevajalca, pesnika, ambasadorja slovensko-madžarskih kulturnih stikov, je njegov profesorski naslednik zapisal: »Malokoga je v njegovi znanstveni, strokovni, publicistični, tudi umetniški in še kakšni dejavnosti rodna pokrajina določila do te mere, kot je profesorja Novaka opredelilo Prekmurje. Sodil je v generacijo, ki si je naložila nalogo, približati slabo poznano Prekmurje ostali Sloveniji. Za Prekmurje in Porabje se je čutil v določeni meri odgovoren … tako rekoč do smrti. Delo … je bilo tako etnološkega, jezikoslovnega, narodnoobrambnega in še kakšnega značaja. Ta vidik Novakovega življenja in dela bo treba bolj podrobno pregledati in oceniti. Prepričani smo lahko, da bo ocena visoka.« 1 – Več je še mest, ki govorijo o Novakovi vkoreninjenosti in zavezanosti rodnemu Prekmurju, in še veliko več, kar je o njem zapisal sam. Danes bi bila imenitna priložnost podrobneje pregledati in oceniti Novakovo »prekmuriano«, ta neprecenljiv in še v celoti neocenjen opus, razviden iz njegove obsežne bilbiografije.2 Žal premalo poznam duha in življenje te pokrajine, pa tudi ne v celoti Novakovega opusa o njej, zato se ustavljam ob tistem njegovem znanstvenem delu, s katerim je osmislil regionalne raziskave v primerjalnih etnoloških okvirih. In za konec sledi še omembna nekaj del, ki se dotikajo Prekmurja.3 I. Za Vilka Novaka se zdi, kakor da mu je bila znanstvena pot položena v zibel. Rojen je bil 28. aprila 1909 v Beltincih, na narodno in kulturno mešanem območju. V večkulturni družini, kjer so govorili slovensko, madžarsko in nemško, so bili jezik, slovenstvo, knjige, narodna samozavest, osebna klenost in pokončnost, delavnost, iztanjšan čut in dar za opazovanje rodne pokrajine in odprtost do sočloveka zelo pomembne vrednote. Tako lažje razumemo Novakova predštudentska poznanstva s pomembnejšimi možmi tistega časa, domačini in gosti, njegove prve terenske obhode, tako značilne za etnologe, objavljene 55
strokovne zapise, prevode, zapise v verzih in predvsem strokovni katalog domače knjižnice, tj. knjižnice starega očeta, kmeta Jožeta Baše, ki je nastajala od leta 1880; pripravil ga je kot gimnazijec.4 V Ljubljano ga je leta 1928 pripeljala odločitev za študij južnoslovanskih jezikov in slovenistike na filozofski fakulteti, s katero je ostal povezan kar pol stoletja.5 Po uspešni slavistični diplomi 1933 je bil poldrugo desetletje srednješolski profesor v več krajih (Maribor, Murska Sobota, Kranj, Sent in Ljubljana) in se že v tistih letih raziskovalno posvečal filološkim in etnološkim temam. K tem ga je še bolj približalo znanstvo s takratnimi narodopisci (F. Marolt, S. Vurnik, F. Baš, B. Orel, R. Ložar, v Zagrebu M. Gavazzi), ki so poleg slavistov (zlasti prof. Kidrič) in drugih kulturnikov zarisovali njegovo kulturno in znanstveno obzorje. Ker mu je manjkala formalna etnološka izobrazba, je bil ob ustanovitvi univerzitetnega študija etnologije 1940 eden prvih študentov. Zaradi vojnih razmer je bil študij že v drugem semestru pretrgan. Novak je odšel na Madžarsko, se v Budimpešti dobro seznanil z madžarsko etnologijo in tam leta 1944 dosegel slavistični doktorat z obravnavo Štefana Küzmiča. Etnološki študij v Ljubljani je končal takoj po vojni in leta 1947 še doktoriral z disertacijo »Ljudska prehrana v Prekmurju«. Prof. Niko Županič ga je leto pozneje sprejel za asistenta, leta 1955 je postal docent, 1965. izredni in 1972. redni profesor. Po upokojitvi prof. Županiča leta 1957, dokler ni leta 1960 naposled dobil asistenta, je bil etnološki oddelek oddelek Vilka Novaka, moža, ki je moral skrbeti za njegovo organizacijo in vsebino študija. II. Ko se je Novak v predvojnih in vojnih letih približeval vedi, ki jo danes imenujemo etnologija, je bila ta pod imenoma narodopisje, etnografija na Slovenskem zelo marginalna. Pred ustanovitvijo univerzitetnega oddelka je bila edina delujoča ustanova kadrovsko šibak Etnografski muzej, svoj Folklorni inštitut – inštitut enega moža je od leta 1934 imel F. Marolt. V prvi polovici 20. stoletja se je današnja etnologija razvijala v dveh obzorjih ali na dveh ravneh: z raziskavami kultur t. i. primitivnih ljudstev zunaj Evrope in v etnografski tradiciji raziskav ljudskih kultur evropskih narodov. Na Slovenskem je bila prva smer v bistvu neistitucionalizirana,6 druga pa razdrobljena, saj so bili njihovi nosilci strokovnjaki različnih ved (filologi, geografi, zgodovinarji, arheologi, umetnostni zgodovinarji). 56
Novak je bil prepričan, da vedo najbolje spoznamo in utemeljimo z njeno zgodovino. Zato se je že zgodaj, precej pred zaposlitvijo na univerzi, posvečal zgodovini etnologije, sprva vsem vsem virom in literaturi, ki so razkrivali oz. izražali interes za ljudsko kulturo. Poleg tega je bil od začetka 40. let že dobro seznanjen z značilnostmi etnologije drugod po Evropi. Za etnologijo v Sloveniji je bil prepričan, da potrebuje trdne institucionalne temelje, predvsem v izobraževanju. To je bila ena njegovih glavnih skrbi na fakulteti. Tedanji kurikulum (Županičeva obča in slovenska etnologija, pri čemer so bili poudarjeni interesi za najstarejšo zgodovino, etnogenezo in fizičnoantropološke teme, Škerljeva antropologija s kulturno neevropskih ljudstev, t. i. »ljudstev brez kovin«) je dopolnil s sistematičnimi kurzi o Južnih Slovanih in evropskih narodih, poglobil slovensko in občo problematiko – njen pomemben del sta bili etnološka sistematika in metodika terenskih raziskav, ki jo je študentom ponazarjal v živo na številnih ekskurzijah. Spremembe v predmetniku v 50. letih so bile odsev potrebe in njegove osebne in akademske odgovornosti za izobraževanje v širših primerjalnih razsežnostih. Oporo so imele v takratni evropski etnologiji, ki se je vse bolj transformirala v enovito vedo o ljudeh, kulturi na splošno in posamičnih kulturah, v vedo, ki je povezovala spoznanja študija neevropskih in evropskih ljudskih kultur, od njihove lokalne, regionalne, narodne ravni. Novak je v tem duhu redefiniral slovensko narodopisje v evropskem kontekstu.7 Ta načela oz. izhodišča je najeneposrednje predstavil v razpravi »O etnografiji in njeni metodi« sredi 50. let.8 Na eni strani je besedilo ponudilo odgovor za neogibno konceptualno in metodično osmislitev, na drugi strani pa je postavilo slovensko ob bok evropskim disciplinarnim tradicijam, kar je bilo razvidno že iz Novakovega poročila o evropskem etnološkem kongresu v Stockholmu leta 1951, v katerem je najbolj apostrofiral predavanje Sigurda Erixona »Regionalna etnografija in folklora«. Švedski etnolog je v njem etnografijo (tj. regionalno etnologijo) definiral kot vejo obče etnologije, aplicirano na civilizirana ljudstva, na njihovo razporejenost in kompleksne kulturne razmere, skratka – kot študij človeka s primerjalnim in zgodovinskim raziskovanjem kulture na regionalni in sociološki podlagi, ki pa mora upoštevati tudi nekatere biološke in psihološke vidike. Takrat so opozarjali tudi na velike terminološke 57
razlike v imenu vede in predložili poenotenje različnih izročil z imenom »etnologija«, kar je Novak sprejel in to uveljavil na univerzitetni ravni. Ob pomanjkanju teoretičnih premislekov je bila takrat ta Novakova razprava pomemben korak v razpravljanju o predmetu, metodah in ciljih etnologije, s katero je želel preseči narodopisno deskriptivnost in druge pomanjkljivosti. Novakova definicija predmeta (etnologija preučuje človeka kot kulturno bitje in vsebino in obliko njegove kulture) je, z današnjega stališča, antropološka. Tako lahko beremo njegovo opozorilo, da so v preteklih raziskavah »prvine ljudske kulture … raziskovali ločeno od človeka in njih funkcije v celotnem življenju.« Videl je, da je to mogoče preseči z drugačnim pogledom, ki ga je razen pri Erixonu našel še pri švicarskem etnologu R. Weissu in avstrijskem etnologu Leopoldu Schmidtu, ki sta oba govorila o posebni drži, naravnanosti ali vezivu, ki povezujejo sestavine kulture v enovito celoto. To duhovno-duševno zadržanje se izraža v značilnih razmerjih med človekom, skupnostjo in kulturnimi fenomeni, ki so utemeljeni v tradiciji in skupnostnem življenju kot konstantah človeških družb; Novak jih je označil s pojmom »ljudskost«, ki pa ni atribut, ki bi bil povezan z določenim tipom kulture, npr. izključno z ljudsko kulturo, ali ljudskim življenjem. Ljudskost, ljudske poteze ali lastnosti je namreč videl v vsakem posamezniku, bodisi da živi na podeželju ali v mestu, saj označujejo njegovo odvisnost od tradicije in okolja, ki ju sam ohranja in nenehno soustvarja. Ne da bi se posebej dotikali neizostrenosti ljudskosti kot koncepta oz. nekakšne psihološke ali socialnopsihološke determinante v razmerju med človekom in kulturnim okoljem, je pomembno, da je bil s tem, za takratne nazore v Sloveniji, skoraj revolucionarno razširjen predmet etnologije, ki je narekoval raziskave ne zgolj preteklosti in rezidualnih ostankov ljudske kulture, kolikor jih je pač bilo, temveč je pozornost usmerjal tudi v sodobno kulturo, in sicer vseh plasti prebivalstva. Katerokoli skupnost etnolog raziskuje, prispeva k globljemu poznavanju in razumevanju človeka. S tem so regionalne etnologije temelj in veje splošne antropologije, saj jih samo prostorska omejitev loči od splošne etnologije: bistveno je skupna osredinjenost na kulturo v vsej materialni, socialni in duhovni pojavnosti. 58
Tako je bila utrjena vez med splošnim in posebnim (regionalnim), ki je zahtevala tudi izostrenejšo raziskovalno metodologijo in izrazite primerjalne uvide na vseh ravneh – historični, geografski, socialni in funkcijski. Poleg tega in koncepta »ljudskosti« splošno in regionalno povezujeta v Novakovi raziskovalni praksi še kulturnoprostorsko usmerjeno raziskovanje9 (vključno z etnološko kartografijo kot pripomočkom) in splošen kulturnozgodovinski interes. Konkretno: Novak je imel za eno pomembnejših nalog predstavitev slovenske ljudske kulture (historično pojmovane, torej podvržene procesu sprememb) z njenimi glavnimi elementi, v genetskem in geografskem nastanku in razvoju. Opozoril je na notranjo kulturno dinamiko (stiki med različnimi družbenimi plastmi) in medetnične kulturne stike in prepletanja.10 Na podlagi inventarja ljudske kulture, kolikor je bil raziskan v 19. in prvi polovici 20. stoletja, je genetično in analitično predstavil njeno plastno sestavo (praslovanska, sredozemska, alpska, panonska plast), nato pa »kulturna ali etnološka območja« – alpsko, sredozemsko, osrednjeslovensko in panonsko, v katera se povezujejo manjše enote in katerih meje so prehodne. – S tem je pokazal, da za slovensko ljudsko kulturo v nobenem pogledu ni značilna enovitost, temveč prav nasprotno: raznovrstnost s številnimi posebnostmi, ki so posledica tako geografskih danosti kakor različnih zgodovinskih poti in načina ustvarjalnega sprejemanja kulturnih dobrin od drugod. V tem pogledu tudi nobena druga kultura, če jo razumemo kot sestavo vsega, s čimer (se) človek (pre)živi, snovnih in nesnovnih značilnosti, ki spremljajo njegovo življenje kot posameznika in pripadnika različnih skupnosti, ni nikakršna vase zaprta in enovita celota. Ljudje so se od najstarejših dob selili, se premikali, se srečevali s kulturno drugačnimi, se seveda tudi razmejevali drug od drugega, a so se ob tem tudi zgledovali drugi pri drugih, si menjavali, sposojali kulturne dobrine, navade, nazore o tusvetnem in pozemskem. Ko so bile mednje postavljene administrativne meje in nadnje centralizirane oblasti, je postalo pomembno, kaj je v kulturi »naše« in kaj ne. Kulturni dosežki so bolj kakor poprej postali markerji naroda, medsebojne tekmovalnosti, polaščanja in odrekanja. Instrumentalizacija kulture za dnevnopolitične rabe je etnologom domač fenomen. Če nanjo pogledamo s kulturnorelativističnega stališča, pa ne more imeti legitimne 59
moči, da bi skupnostim odrekala njihove kulturne specifike, saj to stališče v osnovi vsebuje spoštovanje in priznjanje. Novak je za na kulturi, zgodovini, jeziku temelječo narodnozavedno držo, ki je intimna in kolektivna, imel preštevilne strokovne argumente – kot zgodovinar, filolog, etnolog. Zato ni presenetljiv njegov strokovni in publicistični angažma, ko je šlo odrekanje »slovenskosti« kulture pod pritiskom močnejšim (vindišarska teorija, vendska teorija), kar je pomen njegovega dela dvignilo na narodnoobrambno raven, ko je bilo to vitalnega pomena za preživetje majhnih skupnosti. V najžlahtnejšem pomenu si je prizadeval za »vzajemnost raznoterosti«. III. Novakova spoznanja in dognanja ne bi bila mogoča, če ne bi bil izjemen poznavalec terena: poznal je vse slovenske pokrajine, sam je najintenzivneje raziskoval v alpskem in panonskem svetu.11 Njegovo delo je bilo odprto za primerjave, zasledovanje kulturnih tokov in vzporednic, povezovanje rodne pokrajine s Slovenijo, slovenske kulture s slovansko in srednjeevropsko, posebej še s sosednjimi in med njimi seveda z madžarsko. Večkulturnemu okolju na slovenskem severovzhodu je posvetil številne spise, ki potrjujejo kulturna prežemanja na obeh straneh današnje slovensko-madžarske državne meje. Brez ambicije po izčrpnosti je tu navedenih v ponazorilo le nekaj del, ki se posebej nanašajo na to območje in na slovensko-madžarske stike. Prvi poglobljenejši stik z etnologijo tega območja nakazuje Novakov prevod razprave Avgusta Pavla (Odprta ognjišča v kuhinjah rabskih Slovencev, Etnolog 1931), v istem letu je dopisoval v Slovenca (Božič v Slovenski krajini, Nekaj o Slovenski krajini, Pri rabskih Slovencih) in v Slovanskem přehledu objavil prispevek o prekmurskih Slovencih. V 30. letih je sledila vrsta spisov, ki jih je objavljal v ČZN, Novinah, Slovencu (o prebivalstvu tega območja, šegah obrteh, raziskovalcih, kulturnem dogajanju), prispevke o pomembnih Prekmurcih v Slovenskem biografskem leksikonu, leta 1935 je uredil zbornik Slovenska krajina, leta 1936 je pripravil Izbor iz prekmurske književnosti, leta 1938 ocenil delež zgodovine in narodopisja v prekmurski publicistiki, komentiral hungarico med Slovenci in slovenico med Madžari, spisal opombe h Küharjevemu Narodnemu blagu vogrskih Slovencov. Na začetku 40. let je v budimpeštanski Ethnographii poročal o slovenskih etnografskih raziskavah po letu 1920 in o šegah prekmurskih 60
Slovencev ob rojstvu in smrti, v Etnologu je pisal o pridelavi lanu v Slovenski krajini, v Ljubljani je leta 1945 izdal knjigo Slovensko Porabje in dve leti pozneje etnografsko študijo Ljudska prehrana v Prekmurju. V prvih letnikih Slovenskega etnografa je objavil razprave o Avgustu Pavlu, o etnografskem značaju Slovenskega Porabja, gradivo Jožefa Košiča za etnografijo Prekmurja, o lončarstvu v Prekmurju, pozneje je v drugih znanstvenih revijah, zbornikih pisal o kmečkem vinogradništvu v Prekmurju, spet v Budimpešti o slovenskih etnografskih raziskavah v letih 1945– 1955, spet v domačem tisku o današnji madžarski etnografiji, Jožefu Košiču, o izviru prekmurskega starišinstva in zvačinstva, o etnoloških stikih Madžarov s Slovenci in Hrvati, o Avgustu Pavlu in slovenskem ljudskem pesništvu, o prvi prekmurski knjigi, o odgovornem prevajanju iz madžarščine, pomenu narečja za ohranitev narodnosti v Prekmurju, o slovanskih izposojenkah v madžarščini, o prekmurskih rokopisnih pesmaricah. Leta 1967 je uredil in komentiral Pavlov prevod Slovenskih ljudskih pesmi v madžarščino, 1976. je pripravil Izbor prekmurskega slovstva, obravnaval etnološke spise o Porabskih Slovencih (1977), 1978. pripravil izdajo Škafarjeve Bibliografije prekmurskih tiskov od 1715 do 1919, pisal o slovenskih pesnikih v madžarščini, 1985 je dopolnil in uredil Slovar beltinskega prekmurskega govora (2. dop. izd. 1996), pisal o Ivanociju, Škafarju, Zelku, Barbariču, Smeju, Košiču, pripravil 1988. poskusni snopič Slovarja stare knjižne prekmurščine in zbral in uredil delo Štefana Küharja Ljudsko izročilo Prekmurja, objavil sestavek Madžari v Prekmurju in Slovenci v Porabju, 1996. uredil Zelkovo Zgodovino Prekmurja in 1997. Martjansko pesmarico. Posebej se na problematiko Prekmurja nanašata posthumni izdaji: dvojezična zbirka polemik pod naslovom Zgodovina iz spomina (2004) in njegov, dodatno redakcijsko obdelan Slovar stare knjižne prekmurščine (2006). O vseh naštetih temah in še marsičem je poročal in najpogosteje kritično komentiral v osrednji slovenski in regionalni prekmurski publicistiki in tudi na tujem. Kontinuirano je slovensko znanstveno in širšo javnost seznanjal z madžarskimi in drugimi publikacijami, madžarsko pa s slovenskimi. Mdr. je prevedel madžarske pravljice (1956) in je soavtor Madžarskoslovenskega slovarja (1961). Ni bil, brez razloga, poleg drugih deležen tudi nagrad »Pro cultura Hungarica« (1992) in »Pro ethnograhia minoritatum« (1999). 61
Profesorju se je nekje zapisalo nezadovoljstvo ali, bolje, skrb, da morda ni vzgojil naslednikov za raziskave v Prekmurju in Porabju, vendar njegove spodbude in mentorstvo vendarle presevajo v študiju, v raziskovanju in širši kulturni dejavnosti etnologov, posebej tudi v Slovenskem Porabju. Tudi svežih dognanj, načrtov in pripravljenosti za poglobljene raziskave o vseh vidikih madžarske kulture na slovenskem severovzhodu bi bil Vilko Novak izjemno vesel. Tako kakor je bil nepričakovano navdušen nad publikacijo Podobe pokrajin,12 ki je bila leta 2001 pripravilljena na podlagi njegove fotografske dokumentacije (1956–1970), v kateri so v obsežnem deležu dokumentirani sledovi kulture, ki je brez njegovega pogleda skoz fotografski aparat danes ne bi poznali.13 Takrat na njegovem obrazu ni bilo ostrega profesorskega pogleda, ki smo si ga vsak po svoje udomačili; z mehkobo je povedal, da ga je vedno po malem skrbela prihodnost slovenske etnologije, izid te knjige pa ga je prepričal, da bo živela naprej. Najbrž bi se mogel izraziti enako ob tej priložnosti, ko se sproščeno in brez vsakršnih spon in zadreg, omejitev in mej, postavljenih od zunaj, predvsem pa »znanstvenih pristranostih«, pogovarjamo o raziskavah zgodovinskega, jezikovnega, literarnega in širšega kulturnega bogastva njegove od nekdaj multikulturne pokrajine. Opombe: 1 2
3
4
62
Kremenšek, Vilko Novak (1909–2003). V oporo še v visokih letih. Delo 14. 10. 2003: 8. Gl. Franc Kuzmič, Bibliografija Vilka Novaka. V: [Bogataj, Janez idr.], Kolesar s Filozofske. Zbornik v počastitev 90-letnice prof. dr. Vilka Novaka. Ljubljana: Oddelek za etnologijo in kulturno antropologijo, Filozofska fakulteta, 2000 (Županičeva knjižnica; 4), 21–73. Zgoščeno je to njegovo delo ocenila Marija Kozar Mukič, Raziskovalec Prekmurja in Porabja Vilko Novak (1909–2003) = A Murántúl es a Szlovén rábavidék kutatója Vilko Novak (1909–2003). V: Novak, Vilko, Zgodovina iz spomina. Polemika o knjigi Tiborja Zsige Muravidéktől trianonig = Történelem emlékezetből. Polëmia Zsiga Tibor Muravidéktől trianonig cimű könyvéről (ur. O. Luthar in J. Ložar – Podlogar). Ljubljana: Založba ZRC, ZRC SAZU, 2004, 6–11 In mimogrede: dobro poznavanje rodne pokrajine in krajev je pričakoval tudi od svojih študentov in večini je v štirih letih pokazal, kako pravzaprav o njih ničesar ne vedo. Pri tem je bil na Prekmurce še posebej pozoren. Gl. 3. op. v prispevku Brumen, Borut, Uveljavitev britanske »anthropology at home«. V: [Bogataj, Janez idr.], Kolesar s Filozofske. Zbornik v počastitev 90-letnice prof. dr. Vilka Novaka. Ljubljana: Oddelek za etnologijo in kulturno
5 6 7
8 9
10
11
12 13
antropologijo, Filozofska fakulteta, 2000 (Županičeva knjižnica; 4), 118. Kot redni profesor etnologije se je upokojil leta 1976, vendar je imel zadnje redno predavanje za študente leta 1978. Če izvzamemo predavanja dr. Lamberta Ehrlicha oz primerjalnega veroslovja na teološki fakulteti. Podrobneje o tem: Ingrid Slavec Gradišnik, Redefinicija slovenskega narodopisja v objemu evropske etnologije ali ‘O bistvu etnografije in njeni metodi’ – še enkrat. V: Bogataj, Janez idr. (ur.), Kolesar s Filozofske. Zbornik v počastitev 90-letnice prof. dr. Vilka Novaka. Ljubljana: Oddelek za etnologijo in kulturno antropologijo, Filozofska fakulteta, 2000 (Županičeva knjižnica; 4), 79–103. Gre za besedilo nastopnega predavanja ob imenovanju za docenta leta 1955, objavljeno je bilo 1956 v Slovenskem etnografu 9. O tem gl. Hudelja, Mihaela, Vito Hazler in Ingrid Slavec Gradišnik, Podobe pokrajin 1956–1970. Etnološka fototeka Vilka Novaka. Ljubljana: Slovensko etnološko društvo, 2001 (Knjižnva Glasnika SED; 33) Pri tem je imel svojega teoretskega predhodnika že v Matiji Murku, ki je takole zgostil univerzalni in partikularni značaj kulture: »Vsa novodobna kultura je večstletno delo vseh narodov in vpraša se le, koliko je kdo ima, kaj je kdo v njo prinesel in kako je ono, kar je od drugih sprejel, ipak po svoje prenaredil. V tem pogledu ima pa vsak narod svoj značaj.« (Murko, Matija, Narodopisna razstava češkoslovanska v Pragi l. 1895. V: Letopis Matice slovenske. Ljubljana, 1996, 76.) Pregled dokumentacije na etnološkem oddelku FF Univerze v Ljubljani kaže, »da se je Novak na terenu najraje gibal po rodnem Prekmurju, sledijo alpsko, osrednjeslovensko in sredozemsko območje.« Gl. Hazler, Vito, Vilko Novak, dokumentalist in raziskovalec ljudskega stavbarstva. V: N. d. pod op. 10, 65. Gl. op. 10. Konkretno gre za izbor fotografij o stavbni kulturi; iz Prekmurja so to pritlične lesene ometane hiše, hiše z gospodarskim poslopjem na L, ob breg prislonjena vrhkletna delno zidana in ometana hiša, pritlično leseno gumno s parno, pritličen lesen (pleten) koruznjak, pritličen lesen svinjak, pritlično leseno gospodarsko poslopje. na L in samostojno.
63
Vilko Novak (1909–2003)
64
Voigt Vilmos Vilko Novak (1909–2003) emlékezete
A szlovén és a magyar néprajztudomány klasszikus tanára hosszú élet végén távozott el körünkből. 1909. április 28-án született Beltinci községben, a Mura-vidéken, akkor még az osztrák-magyar monarchiában. Ezen a tájon, Muraszombatban kezdte és Ljubljanában végezte középiskoláit, majd a ljubljanai egyetemen (akkor már a szerb–horvát–szlovén királyságban) szlavisztikát tanult, különös tekintettel a néprajzra. 1933-ban végzett. Mariborban majd Muraszombatban volt középiskolai tanár. Doktori értekezését viszont a budapesti egyetemen készítette el, 1944-ben, „Štefan Kuzmić szlovén bibliafordítása” címmel. Ekkorra ugyanis Hitler (és csatlósai) már szétverték a délszláv államot. Ám ennek újraszületése után, Tito marsall népi Jugoszlávijában, a ljubljanai egyetemen is megvédett egy doktori disszertációt (1947) „Ljudska prehrana v Prekmurju” tárgykörből. 1948-tól ugyanezen az egyetemen volt a néprajzi tanszék tanársegédje, docense, 1957-től professzora. Nyugalomba vonulása (1975, illetve1978) után is részt vett az egyetemi életben, például a posztgraduális képzésben. Természetesen minden más szlovén néprajzi intézményhez (múzeumok, kutató intézetek) és tudományos kutató programhoz is ezer szállal kapcsolódott: vagy kortársai, kollégái, barátai, vagy volt tanítványai révén. Hosszas, inkább elgyengülésnek nevezhető betegség után 2003. október 8-án halt meg, Ljubljanában. Temetésén földije, Dr. Jožef Smej püspök mondta a búcsúbeszédet. Nemcsak a szűkebb szakmai körök gyászolták, az országos lapok nekrológjai is a szlovén nemzeti öntudat nagytudományú, nemzetközi távlatokat mindig figyelembe vevő megalapozói között helyezték el. Az előbb azért is említettük, mikor melyik állam határain belül működött, mivel tudományos munkásságában és szemléletmódjában nézeteit nem cserélgette: ha nem néznénk az évszámokat, rá sem jönnénk, melyik műve melyik impériumban született. Csak a tények tudományos tisztelete és bemutatása, főként pedig a népi kultúra alapos ismerete és őszinte tisztelete volt ezekben a fontos. Azért a történelem fordulatai, az etnikai és politikai határoknak új meg új államokban való megvonása minden itt élő ember életét messzemenően befolyásolták! 65
Novak mindig is rendkívül hevesen utasította vissza, ha valaki tagadta, hogy a Mura és a Rába között élő szlovénok is szlovénok (azaz szlávok), és azt állította, hogy e lakosság valamilyen másik nép (pl. „vend” – vagy az egykori kelták átalakulásai) lenne. E nézetét családjában, legalábbis nagyapjától már hallhatta, maga pedig már az 1930-as években félreérthetetlenül leírta. Magánkiadásban jelentette meg 1935-ben a Slovenska krajina című tanulmánykötetet, amely a „vendeket” a szlovénoktól elválasztó nézetekkel határozottan szembeszálló írásokat gyűjtött egybe. A Muramentére 1941-ben előbb a német, majd a magyar katonaság vonult be. Ekkor ismét kiadták Mikola Sándor A vend kérdés c. füzetét, amely e vidék szlovénjainak önállóságát hirdette. (A kiváló matematika-tanár és nevelésügyi tekintély, egykor a trianoni magyar delegáció muravidéki szakértője, ekkor Budapesten a Főrendiház tagja volt.) Novak 1942-ben szenvedélyes cikket írt e nézet ellen a budapesti katolikus hetilapban (Élet). Erre válaszul a Muraszombat és Vidéke hetilap igen élesen válaszolt, a szerkesztő. Ifj. Szász Ernő egyszerűen megfenyegette Novakot. Már 1941-ben „a magyar megszálló hatalmak” (ahogy visszaemlékezésében Novak írja) „elbeszélgettek vele”, 1942-ben pedig Muraszombatban munkatáborra ítélték. Innen egy (nem szlovén) plébános mentette ki. A Muraszombati Magyar Királyi Állami Gimnáziumból áthelyezik a zentai magyar gimnáziumba, ahol „állandó rendőri felügyelet alatt állt”. Innen viszont nem volt oka a világháború végén elmenekülni, hanem Ljubljanába tér vissza, előbb középiskolában tanít, majd megkezdődik már említett tudományos pályafutása. Egyébként mindebben még szerencséje is volt, hiszen mondjuk zentai gimnáziumi tanársága más véget vagy vádakat is érhetett volna… Számos tanulmányában az egész szlovén néprajzot áttekintette, különös tekintettel a 19. századi interetnikus kapcsolatokra. Sokan magyar eredetűnek tartották, nemcsak kristálytiszta beszéde, hanem részletekig menő szakismereteinek és általános műveltségének magyar mélysége miatt. Volt tanítványai máig emlegetik, hogy egyetemi óráin szinte mindig hivatkozott a magyar néprajz tényeire, olyannyira, hogy többször is nekirugaszkodtak a fiatalok, hogy tanuljanak magyarul. Ám németül (osztrákul) ugyanilyen jól beszélt, és ugyanilyen áttekintése volt a Keleti Alpok (Alpes Orientales) népi kultúrájáról. Tőlem még legközelebbi kollégái – a világhírű folklór-kutatók Niko Kuret és 66
Milko Matičetov – is megkérdezték, hogy Novak professzor csakugyan olyan gyönyörű és klasszikus nyelven beszél-e magyarul, mint szlovénul, és hogy magyarul is írt-e verseket? (Szlovénül írt, és ő volt 1940-ben Madách Imre Az ember tragédiájának a fő fordítója. De fordított Illyés Gyulától és Füst Milántól is. Érdekes, hogy később éppen Veres Péterrel volt kapcsolatban.) Minthogy volt szerencsém vele (Matičetov és Valens Vodušek etnomuzikológus professzor szervezésében) mind Gorenskoban, mind Dolenskoban „gyűjteni”, csak csodálhattam, hogy a helybeli „parasztok” is rögtön vele „találták meg a hangot”. Nem is „gyűjtött”, csak beszélgettek… (Soha annyi beteg és hipochonder parasztot nem láttam – minthogy Novak, aki maga is beteges, főként azonban hipochonder volt, ilyen témákra is hamar ráterelte a szót.) Régivágású, és így is öltözködő, születetten kedves, sőt szívélyes, csendes és hihetetlenül szerény ember volt. Fanyar humorára is emlékszem. (Egy példa: „nemcsak a magyar, hanem az egész monarchia asszimilációs erejének talán legjobb példája, ahogy az operettben egy Heltai Jenő gyönyörű versével énekli az ifjú Fedák Sári, mint Kukorica Jancsi: Én a pásztorok királya…” Amit persze rögtön el is dúdolt.) Ugyanakkor szívós, alapos és nézeteiben megingathatatlan ember volt. Igazi muravidéki. Gyűjtőútjai során mindvégig, iskolai füzetbe, ahogy ő mondta, „irkába”, jegyzetelt, még a fényképezés modernebb fortélyait sem használta. Ám egyenrangúként beszélt „adatközlőivel”, akik voltaképpen a maguk közül valónak tartották. Minden írása pontos, didaktikus, logikus, áttekintő jellegű. Nem hiszem, hogy egyetlen adatát valaha is megcáfolták volna: ám maga mindig új kiegészítéseket adott ezekhez. Hihetetlen, ám igaz, ő készítette el először a szlovén népi kultúra áttekintését külön kiadványban. Szívesen dolgozott másokkal együtt, és maga ugyan a modern néprajzi témákat igazán nem kedvelte, ám ezeket is fontosnak tartotta, támogatta kutatásukat. Az egyetemi katedrán utódja (kedves tanítványa) Slavko Kremenšek professzor viszont az 1960-as évek végén éppen ebbe az irányba vitte a tanszéket, talán még túlzottan is – amit Novak professzor nekem is mintaként ajánlott, hozzátéve: „maguknál biztosan beválik”. Gondolom, ebben azért volt irónia is. Majd rögtön e megjegyzés után átadott nekem egy hazulról hozott szendvicset, és mondta, ezt útközben együk meg, minthogy nem vesztegethetünk időt, hiszen most megmutatja Emona római emlékeit. (Amely különben 67
kőhajításnyira volt a tanszék épületétől.) Szemlénk végkifejlete ez volt: „Szombathely is római város – noha nem ennyire!” Érzelmeit ritkán árulta el, ám ha Prekmurje vagy a Slovensko Porabje (Muravidék, Rábavidék) került szóba, csakhamar kiderült, hogy ez nemcsak a világ néprajzilag legfontosabb, hanem legszebb vidéke is, ahol a legeslegjobb emberek éltek. Magyar kollégáival kétharmad évszázadnyi (!) kapcsolat fűzte össze. Legtöbbször Pável Ágostont emlegette. Ám Gunda Béláig, Balassa Ivánig és Kerecsényi Editig mindenki munkásságát számon tartotta. Azt hiszem, személyiségük hasonlósága miatt Tálasi Istvánnal értették meg egymást a legjobban. Tálasi (egyébként rendkívül ritkaságszámba menő) meghívására adott elő 1979-ben a pesti egyetem Néprajzi Intézetében a szlovén népi kultúra struktúrájáról. (Ugyenezen útja során a Magyar Néprajzi Társaságban pedig a magyar–szlovén néprajzi kapcsolatokról adott elő.) A Magyar Néprajzi Társaság tiszteleti tagjává választotta. 1999-ben pedig (ugyancsak e társaságtól) a nemzetiségekre vonatkozó kutatásaiért Pro ethnographia minoritatum emlékérmet kapott. Rejtőzködő vallásosságának is monumentuma a szlovén laikus imákat közlő időskori könyve, Erdélyi Zsuzsanna tevékenységétől elválaszthatatlanul. Erdélyi Zsuzsanna elmondta, hogy a budapesti nyelvészek asztaltársaságába (a nevezetes „kruzsokba”) Novák Vilmos – ahogy itt hívták – többször eljárt, és itt vetődött fel az az ötlet, hogy külön kötetben adja ki a szlovén népi imádságokat. Ehhez fontos történeti forrásokat is talált, és a kötet méltóképpen reprezentálja a nem olasz, nem is magyar, mégis mindkettőhöz hasonlító népi imahagyományt. Magam életem fontos ajándékaként tartom számon 1969-ben történt megismerkedésünket, majd későbbi kapcsolatunkat. 2003 májusában, Lendva-vidéki tanulmányi kirándulásunk során még meglátogathattuk őt egy, a katolikus idősek számára létesített otthonban. Fáradt volt, ám három nyelven is friss olvasmányok voltak a szobában. Nem is öregesen, inkább fiatalosan mosolyogva beszélgetett, természetesen Arany János nyelvén. „Panaszkodott”, hogy ő a legidősebb a házban, és a többiek nem érdeklődnek sok minden iránt, ami őt még érdekli, nincs kivel miről beszélgetnie. Viszont búcsúzóul azt mondta (ezt sem panaszképpen, inkább érdeklődve, morfondírozva): „Elfáradtam. Most már az a bajom, hogy nem tudok meghalni”. Szerencsére már életében mind a szlovén, mind a magyar nép68
rajztudomány elismerte kiválóságát. Úgyhogy ezzel nem most tartozunk neki: ám műveiért, személyes tisztességéért még most is, és még sokáig hálásak lehetünk. 2000-ben Janez Bogataj professzor és mások szerkesztésében egy, a ljubljanai tanszék által szerkesztett ünnepi kötet jelent meg a 90. születésnapra: Kolesar s Filozofske. Zbornik v počastitev 90-letnice prof. Dr. Vilka Novaka címmel (Ljubljana: Oddelek za etnologijo in kulturno antropologijo, Filozofska fakulteta). Ebben több, a szlovén néprajztudomány helyzetével foglalkozó, számottevő írás olvasható, és sok, Novak professzor működésére való életrajzi és személyes utalás, fényképek is találhatók. A kötetben Franc Kuzmič állította össze Novak bibliográfiáját (a 21–73. lapokon, az 1924-es tárgyévtől a 2000. tárgyévig). A bibliográfia elején diákkori művek, köztük versek és széppróza is olvashatók. Ám 1931-től már valódi néprajzi cikkek következnek. Természetesen a magyarul írott, a magyar publikációkban megjelent, illetve magyar kiadványokat ismertető írásai is helyet kaptak. Ez után a róla szóló írások jegyzéke is megtalálható. Ebben is van magyar vonatkozás, nem is egy. Közülük talán a legérdekesebb az a híradás, amely az 1956. márciusában Szombathelyen tartott előadásait mutatja be. (Ma már ide kell írni, hogy a hivatalos Magyarország által „láncos kutya” korszakként jellemezhető Jugoszlávia-ellenesség ekkor igazában még véget sem ért nálunk, és bizony „bátorság” is kellett a Szombathelyre – ahogy ő is mondta – „haza”-utazáshoz!) Novak Szombathelyen a Pável Ágoston /Avgust Pavel Művelődési Ház megnyitásán vett részt, Pável munkásságáról beszélt – prekmurjei szlovén dialektusban. Maga Novak írja: „Ezért az otthoni prekmurjei környezetben támadások értek. Ezt egy kétéves fegyelmi vizsgálat követte, amelynek során semmi rosszat nem tudtak rám bizonyítani, de ez akadályozott szakmai előreléptetésemben”. A kötet végén a ljubljanai egyetemen 1947 és 1999 között megvédett néprajzi doktori értekezések jegyzéke található. Ezek sorában az első éppen az ő már említett értekezése a Muravidék népi táplálkozásáról. 1975 óta magiszteri munkák is készültek, ezek jegyzékét is hozzák. Minthogy mindkét jegyzék közli a nyugalomba vonulása után megvédett értekezések címeit és a témavezetők nevét is – voltaképpen a szlovén néprajz két nemzedékének tükrét adják, bizonyítva, milyen sokoldalú is volt a professzor hatása. Mindennek akár napjainkig történő kiegészítése 69
sem lenne túl munkaigényes feladat. Ma is érvényesek Vilko Novak művei, és bárha személyiségének érvényességét is sokan felismernék! 1992-ben Pro cultura Hungarica kitüntetést kapott. Ezt nálunk a kultuszminisztérium szokta kezdeményezni. Váratlan fordulatnak tűnhet, hogy amikor 1996-ban megjelent Zsiga Tibor Muravidéktől Trianonig című könyve, amely a muravidéki szlovénokat vendnek (és nem szlovénnak) tartja, Novak Obtožujem! Napad na slovrenstvo Prekmurja! (Vádat emelek! Támadás a prekmurjei szlovénság ellen) címmel valóságos filippikát tett közzé a muraszombati Vestnik hasábjain (1997. május 3.), amelyet más szlovén helyi és országos lapok is átvettek. Ugyancsak a Vestnik számaiban (júliustól szeptemberig) 8 cikkből álló sorozatot tett közzé, amelyben részletes kiigazításokat és kommentárokat ad Zsiga Tibor könyvében a Prekmurjénak a Szerb–Horvát–Szlovén államhoz kerülése kapcsán leírtakhoz. A hírlapi polémia még ez után is folytatódott, interjúk, válaszok jelentek meg. Ezekben egyre nagyobb teret kapott Prekmurje/ Muravidék a délszláv államhoz kerülésének története, ide értve az akkori (és későbbi) fontos szereplők élettörténetét és későbbi megítélését is. Az éles és bonyolult vita egyik tanulsága az, hogy az első világháborút lezáró párizskörnyéki békék máig forrongó és ellentétes állásfoglalásokat váltanak ki. Az is kiderült a cikkekből, hogy e vidék történelmi eseményeit, a résztvevők életútját egyre kevesebben ismerik, és még az ausztriai, horvátországi, magyarországi etnikus csoportok és kisebbségek történetéről és művelődéstörténetéről a kelleténél mennyivel kevesebbet tudunk – és olykor, széles körben hozzáférhető, megbízható adatok vagy szakmunkák hiányában szinte nem is tudhatunk. Még inkább ez a véleményünk, ha kézbe vesszük azt a könyvet, ami e vita írásainak legtöbbjét tartalmazza. A Szlovén Tudományos Akadémia kiadója jelentette meg 2004-ben a Zgodovina iz spomina – Történelem emlékezetből c. könyvet, címlapján Vilko Novak nevével és Polemika o Knjigi Tiborja Zsige Muravidéktől Trianonig – Polémia Zsiga Tibor Muravidéktől Trianonig című könyvéről alcímmel. A 232 lapos könyv gyakorlatilag kétnyelvű, minden olvasható szlovénül és magyarul is. Több mint 30 írást tartalmaz, köztük tizenkettőt Novak írt. Közli a kötet Göncz Lászlónak, a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet 70
igazgatójának (ők jelentették meg Zsiga könyvét) válaszát, és a szerző, a szombathelyi Zsiga Tibor reflexióját is. E könyv terve már a vita során felmerült, és Vilko Novak 1999 őszén már előszót is írt e cikkgyűjteményhez. Nyilván a fordítás is elhúzódott, úgyhogy csak öt évvel később, látott a mű napvilágot. Most Mukicsné Kozár Mária (szintén kétnyelvű) életrajzával kezdődik, aki az akkorra már elhunyt professzor életművét tekinti át. Biztos vagyok benne, hogy az utókor is érdeklődéssel olvashatja e könyvet, amelyből igen sok személyes és személyeskedő mozzanat – bizony kortünet, ami nélkül nem érthetjük meg a XX. század eseményeit sem. De nem ezzel szeretném befejezni megemlékezésemet. Meg kell említenem, hogy Kósa László Televíziós beszélgetés Vilko Novakkal c. írása olvasható a budapesti Néprajzi Hírek XXII (1993) 3–4. számában, a 123–128. lapokon. A magam nekrológja ugyanezen folyóiratban, a Néprajzi Hírek XXXIII (2004) 3–4. számában, a 157–158. lapokon, további kiegészítéssel a XXXIV (2005) 1–2. számában, a 129. lapon Ehhez képest a mostani szöveget az időközben megjelent (és fentebb említett) művekből egészítettem ki. A Zsiga-könyv nyomán kirobbant vitáról ugyan tudtam, de magát a könyvet csak most láttam. Igazán tanulságosnak tartom, és semmi okom nem volt arra, hogy hallgassak róla. Ugyancsak nagy örömmel állapíthattam meg, hogy szlovén kollégám (Ingrid Slavec Gradišnik) előadása ugyanazt a képet sugallta Vilko Novakról, mint amit én is megfogalmaztam. Bíztattam is jelen levő kiváló szlovén kollégáimat, addig írják össze személyes élményeiket egykori professzorukról, amíg van, aki e történeteteket tudja – és értékeli. Egy mára végképp eltűnt Európa darabja volt ő is: egy az olyan régivágású középiskolai tanárok és egyetemi tanárok közül – akik a maguk helyén mindent tudtak, diákjaik atyjának képzelték magukat, sőt olykor jobban érezték magukat a múltban, mint jelenükben. Novak említett pesti egyetemi előadása után hármasban falatoztunk valamit a Kárpátia étteremben (amelynek történetét hármunk közül persze hogy ő ismerte a legjobban), és Tálasi professzorral a zentai gimnáziumról beszélgettek (amit Tálasi is személyes tapasztalatból ismerhetett meg (mint a Bácskába bevonuló géhás katonatiszt!). Kiderült, hogy a később közismert magyar nemzetiségkutató, Kővágó József ebben az iskolában volt – Novak szavaival – „pedellus”. Sőt, arról is szó esett, 71
hogy el kellene látogatni (az egyébként református lelkész-fiú) Tálasi szülőfalujába, a dél-baranyai Laskóra, ami akkor még Jugoszlávia volt. A látogatásból sem lett semmi, és azóta Jugoszláviából sem. És egy még ehhez képest is anekdotikusabb módon azzal fejezem be mostani írásom, amit csak a napokban tudtam meg. Vilko Novak természetesen foglalkozott Corvin Mátyás királynak a magyarban is és a szlovénben is közismert hagyományával. Legutóbb pedig egyik fia, Bogdan (természetesen szlovén nyelvű) verses eposzt írt a magyar reneszánsz uralkodóról. Íme, a kapcsolatok azért fél évezredet is túlélhetnek…
72
Küllős Imola Etnikus kisebbség és/vagy kulturális régió. A muravidéki néprajzi/folklorisztikai gyűjtések tanulságai Ötletek, javaslatok
A Magyar Néprajzi Társaság alelnökeként mindenek előtt elnökünk, Paládi Kovács Attila akadémikus és a választmány köszöntését szeretném tolmácsolni a konferencia szervezőinek és résztvevőinek. Termékeny ötletnek tartjuk az efféle térbeli és tudományos határokon átnyúló tanácskozásokat, amelyek a jobb szakmai együttműködésen túl tartalmas baráti találkozásokat is eredményeznek. A legutóbbi, magyarországi és határokon kívüli intézményvezetőket összehozó ún. néprajzi Fórum 2006 májusában Kolozsvárott volt. (Kár, hogy ezen szlovéniai magyar kutató nem volt jelen.) Emlékeztetni szeretnék arra is, hogy a Magyar Néprajzi Társaság támogatásával alakultak meg a határon kívül élő magyarok kutatását koordináló néprajzi társaságok Szlovákiában, Romániában és a szerbiai Vajdaságban. Továbbá a kisebbségi sorba került magyarok néprajzi vizsgálatainak bemutatását szolgálja az 1990-ben létrehozott tudományos kiadvány, a Néprajzi Látóhatár, amelyet manapság a Győrffy István Néprajzi Egyesület gondoz és finanszíroz. Úgy gondolom, most, amikor Szlovénia állami függetlenségének 15 évfordulóját ünnepli, érdemes azon töprengenünk, itt, Lendván, hogy a jelenlévő szaktudományok és intézmények képviselői mivel, hogyan járulhatnak hozzá a muravidéki, gyorsan asszimilálódó magyarság megmaradásához, nemzeti/etnikus identitásának erősítéséhez. Fontos ez a kérdés, már csak azért is, mert az Európai Unió politikájában jelentős szerepet kap a regionális együttműködés és a nemzeti/nemzetiségi kultúrák védelme. Evvel a gondolatisággal összhangban hadd idézzem Gaál Károlyt, aki a burgenlandi magyarok kutatásakor egy nagyobb kulturális közösség, az “Ethnographica Pannonica”-jellegű (tehát a regionális, összehasonlító, nemzetek és országhatárok feletti) néprajzi vizsgálatok létjogosultsága mellett ily módon érvelt már a ’70-es évek elején:”Mint európai tudománynak, a néprajznak azt 73
kell kutatnia, ami Európa népeit egymással összeköti, és nem azt, ami ezeket a népeket egymástól szétválasztja.”1 Az összehasonlító vizsgálatok ugyanis hozzásegítenek ahhoz, hogy felismerjük a nemzeti,vagy a lokális kulturális sajátosságokat. Köztudott tény, hogy Mura-vidék mint földrajzi fogalom gyakorlatilag csak 1920 után honosodott meg. Azt a területet nevezzük így, amely a történelmi Vas és Zala vármegyékből azaz Vas vármegye muraszombati járásából és az egykori alsólendvai járásból keletkezett a trianoni döntés következtében. Kialakulását tekintve tehát ún. kényszerkisebbségnek, települési sajátosságait tekintve pedig regionális kisebbségnek is nevezhetjük a muravidéki magyarokat.2 Néprajzi szempontból az Őrség és a Hetés hagyományos népi kultúrájának vonzáskörzetébe, tehát két némileg különböző néprajzi csoportba tartoztak azok a Szlovéniához került falvak, amelyek magyar anyanyelvű lakossága lélekszámát tekintve Trianon óta kb. 35–40 %-ára csökkent, a 20. század végén készült különböző statisztikák szerint 7 és 9 ezer fő között mozog. Sajnos, néprajzkutatóként sohasem végeztem terepmunkát ezen a vidéken, így adataimat, ismereteimet csak a területre vonatkozó szakirodalomból merítettem.3 Ezért inkább néhány megállapítással és ötlettel szeretnék hozzájárulni ahhoz a munkához, amelyet a helybeli értelmiségiek és (részben magyarországi egyetemeken képzett és doktoráló) kollégák tesznek és tehetnek az anyaországi intézmények szakszerű támogatásával azért, hogy ez a maroknyi magyarság továbbra is (mi több: egyre tudatosabban) vállalja nyelvi és kulturális kötődéseit, nemzeti identitását. Az 1993-ban létrehozott Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet jelenlegi igazgatója Göncz László azt írta 2000-ben, hogy az egykori Jugoszlávia “elnemzetietlenítő politikája” következtében, tehát az 1970-es évek előtt, “még nem bontakozott ki olyan jellegű honismereti munka, amely kimondottan a magyar értékeket, a magyar hagyományokat helyezte volna előtérbe és azokat próbálta volna tudatosítani a Mura vidéki magyarság körében. Az 1970-es évek végén történt egyfajta áttörés. 4 Göncz László az etnikus kultúra helyi sajátosságait feltáró, úttörő kutatók között nem említette meg a hetési néprajzi táj kutatóját Bellosics Bálintot (1867–1914), és a szlovén-magyar 74
kulturális kapcsolatok építésében még jelentősebb Pável Ágostont (1886–1946), aki szombathelyi tanítóként, majd muzeológusként sohasem tagadta meg szlovén identitását és a szlovén/ magyar nemzeti kultúra első szakértő néprajzi gyűjtője és propagátora volt.5 Azért idézem én az ő nevüket, mert úgy gondolom, azt a szellemiséget érdemes folytatni, amelyet ők, különösen Pável Ágoston munkássága képviselt. Csak néhány napja került a kezembe Lendvai Kepe Zoltán Hetésről készült monografikus igényű, információgazdag könyvecskéje (Boldogulás Hetésben)6 , amely sokat segített a térség történetének, demográfiájának, néprajzi jellegzetességeinek megismerésében és 20– 21. századi problémáinak megértésében. Viszonylag kevés benne a szigorú értelemben vett néprajzi anyag, tehát ez még csak preludiuma, kerete egy olyan összesítő monográfiának a muravidéki magyarokról, amilyent pl. Pozsony Ferenc írt nemrégiben a moldvai csángókról.7 Átnézve a térségre vonatkozó néprajzi és folklorisztikai gyűjtéseket, – amelyek valóban csak az utóbbi negyedszázadban szaporodtak meg – , bizonyos hiányérzetem támadt. Úgy látom, a muravidéki magyarság anyagi kultúrája és annak gazdaságtörténete, viszonyrendszere a régió magyarországi falvaival mélyebben és alaposabban feltárt, mint a folklórja. Állítom ezt annak ellenére, hogy tudomásom van arról, hogy közel 50 hagyományőrző művészi együttes működik itt; és Halász Albert könyve (PhDfokozatra benyújtott disszertációja)8 a térség kalendáris szokásairól kiemelkedő jelentőségű, a vonatkozó szlovén hagyományokat is megemlítő munka. Tudom, hogy 2000-ben egy helybeli népdalkiadvány9 is megjelent. Mégis keveslem a folklór-gyűjtéseket, hisz a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában elsősorban tárgyi néprajzi, tehát a hagyományos gazdálkodásra, építkezésre, fazekasságra, kenderfeldolgozásra és viseletre vonatkozó adatokat találtam. Kisebb számban vannak a hiedelmekre, halotti és lakodalmi szokásokra fókuszáló adatközlések, melyek között néhány vőfélyverset is találtam. Szembetűnően kevés a szöveges folklór, azon belül is a narratív anyag. S itt elsősorban nem is a klasszikus meséket, mondákat hiányolom, sokkal inkább az ún. igaztörténeteket, élményelbeszéléseket, vicceket, szólásmondásokat. Egy ilyen soknemzetiségű területen egészen biztosan voltak és élnek még etnikus sztereotípiákat megfogalmazó, esetleg más nemzetiségeket, népeket kifigu75
rázó viccek, szentenciák, ahogyan azt 2007 szeptemberében a Szekszárdon, az I. Interdiszciplináris Humorkonferencián egy horvát származású pécsi tanárnő szerb, horvát, bosnyák viszonylatban bemutatta.10 A magyar nemzeti/etnikus identitás megerősítésében bizonyára jelentőséggel bírna (valamint az elszenvedett történelmi sérelmek, traumák feldolgozásában is segítene), ha az oral history szóbeli és írott változatait a Muravidéken is elkezdenék gyűjteni és feldolgozni a néprajzkutatók. Jómagam a Kárpátalján élő magyar kisebbség hadifogság- és láger-élményei, ill. verses költészete kapcsán eszméltem rá: ez a személyes- és csoport-emlékezetben megőrzött, variánsokban élő, de a tematikája miatt évtizedeken át tabunak számító anyag a térség 20. századi folklórjának fontos része. És – sajnos –, elevenebb, mint a klasszikus népmesék, népdalok, történeti mondák és balladák. Hasonló háborús és katona-történetei bizonyára az egykori Jugoszláviához tartozó szlovéniai magyaroknak is vannak. Úgy gondolom, itt is össze kellene szedni a II. világháború, a “visszacsatolás” évei, a Tito-korszak és az 1992-es jugoszláviai háború emlékanyagát, – amíg nem késő.11 Ez a téma-javaslat egyszersmind azt is jelenti, hogy a “klasszikus” néprajzi jelenségek, hagyományok és folklorisztikai műfajok ismételt felgyűjtése, regisztrálása helyett – egyre inkább – , a jelenkutatásra, a változásvizsgálatra kellene fókuszálni, mert ezáltal a régió együttélő népeinek gazdasági és kulturális kölcsönhatásaira, illetőleg etnikus/lokális sajátosságaira is fény derülhetne. E tekintetben tartom fontos előrelépésnek a szlovéniai magyarok három hullámban történő kivándorlásának foto-dokumentációval kísért feldolgozását.12 (Erről az anyagról Kerecsényi Edit munkássága kapcsán még Juhász Katalin előadása is tájékoztatni fog.) Az inkább antropológiai, mint hagyományos néprajzi aspektusú vizsgálatok számos új, helyi és etnikai csoport-identitást megerősítő mai folklorizmus-jelenséget regisztrálhatnának, ahogyan azt legutóbb Mód László és Simon András “A hajtástól az újborig” c. könyvében bemutatta máshonnan adaptált hagyományok, ünnepségek kapcsán. (A Csentei Szőlőtermelők Egyesülete a Szent György napi újhajtás-rajzolást kőszegi példa nyomán honosította meg; a Szent Orbán kultusz honosítása, szoborállítás a szőlőhegyen Csentén és Dobronakon egy ausztriai kirándulás hatására 76
történt; de említhetjük az augusztusi kelepelő-állítást vagy a fesztiválszerűen, turisztikai látványosságként megrendezett Lendvai Szüretet, ahol a vegyes lakosságú falvak saját, egyéni arculatukat próbálják megmutatni. stb.) A fiatal szerzőpáros könyvének és a helybeli honismereti szakirodalomnak olvastán erősödött meg bennem az a felismerés, hogy ilyen történelmi-politikai helyzetben milyen nagy jelentősége van a különböző civil szerveződéseknek, vallásos és világi egyesületeknek, művészi és folklór-csoportoknak. Ezek történetének, tevékenységének feltárása, ill. laikus vezetőik szakszerű bemutatása szintén hozzájárulhat a nemzeti és regionális identitás erősítéséhez. A paraliturgikus vallásos szokások és azok változásának vizsgálata ebben a soknemzetiségű, de zömében katolikus környezetben ugyancsak a regionális sajátosságokra világíthat rá. A foto-dokumentáció, vizuális antropológia kapcsán hadd említsek meg egy követésre méltó példát, egy kétnyelvű kiadványt. “Elődeink öröksége képekben – Naslijeđe naših predaka u slikama”, címmel jelent meg 2006-ban a horvátországi polgárháború után a szó szoros értelmében romokban heverő drávaszögi és szerémségi falvak magyarságának fényképanyagából készült válogatás. A hagyományok, az emlékezés értékét és a lokális csoporttudatot erősíti ez a míves képeskönyv, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszéke adott ki a horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségének támogatásával. Bár a fotókat tudományos igénnyel kommentálták, a másfélszáz oldalas könyvecske elsősorban a nemzeti/lokális hovatartozásukat vállaló helyi közösségeknek készült, “akik számára fontos a múltjuk és magyarságuk, akik tudnak és akarnak is emlékezni elődeikre, életükre, egykor volt fájdalmaikra és örömeikre.”– írta a bevezetőben a néprajzkutató Vargyas Gábor, aki nem hallgatta el, hogy kiadványuk modellje a Benedek Katalin és Iancu Laura “Magyarfalusi emlékek”13 c. moldvai és Magyarországra áttelepült csángókról szóló “fényképalbum” volt. Célravezető és üdvös lenne hasonlót előállítani a Muravidéken is, ahol gazdag forrásanyag birtokában vannak még a helyi lakosok és a kutatók. Bár a már elkészült néprajzi falumonográfiák, helytörténeti összefoglalások némiképp “megelőlegezik”,14 a régió egészét tekintve mégsem pótolják az efféle gyűjteményt. Tudjuk, a szájhagyományban és népi írásbeliségben (is) fellelhető szöveges folklór (pl. a manapság újra divatos vőfélyvers) 77
kevésbé kötődik néprajzi csoportokhoz, területekhez, mint a gazdálkodási formák meghatározta tárgyi kultúra, az építkezés vagy a viselet. Arról nem is szólva, hogy kisebbségi sorban és ilyen multikulturális környezetben, ahol a nemzetalkotó szlovén mellett muraközi horvát, olasz, esetleg szerb, osztrák hatások is érvényesülnek, az etnikus (nemzeti) identitás felülírja a korábbi kulturális és néprajzi, nyelvjárásbeli, társadalmi csoport-tudatot. Úgy gondolom, a muravidéki magyarság megmaradása érdekében a néprajzos, hely- és művelődéstörténész kutatóknak, valamint a folklorizmust képviselő hagyományápóló intézményeknek, együtteseknek a történeti-regionális (hetési, őrségi) kötődések felmutatása és őrzése mellett (tehát a tanítható: gyűjteményekbe, múzeumokba kiállítható, színpadra vihető és könyvekbe megörökített múlt mellett) a tágabban értelmezett magyar nemzeti kultúrához, történelemhez és művészethez való kötődés erősítésén (is) kellene fáradozniuk. Jegyzetek: 1
Gaál Károly: Gondolatok az Ethnographia Pannonica kérdéséhez. (1971) In: uő:Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok. Fontes Castriferriensis ą 3. Szombathely 2006, 62–68. 2 Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek, közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép európai nemzetállamokban. Lucidus Kiadó, Budapest 2004, 114. 3 Kiemelkedő helyet foglalnak el Kerecsényi Edit e témáról szóló tanulmányai, pl. A szlovéniai magyar néprajzi kutatások újabb eredményei. In: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások II. Budapest, 1989, 32–37.; továbbá: Szentmihályi Imre:Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai. Zalai Gyűjtemény 7.sz. Zalaegerszeg 1977.; Székely András Bertalan: A Rábától a Muráig. Nemzetiségek egy határ két oldalán. Püski, Budapest 1992. Göncz László: Magyarok a Muravidéken és a közösség nemzeti tudatának alakulása 1920 után. In: Népek a Mura mentén 1. Zalaegerszeg 1996, 239– 244. Lendvai Kepe Zoltán: Boldogulás Hetésben. Lendvai Füzetek 20. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva 2007. 4 Göncz László, Honismeret 2000/1. 5 L. Székely András Bertalan: Pável Ágostonról öt tételben. In: A Rábától a Muráig. Nemzetiségek egy határ két oldalán. Püski, Budapest 1992, 14–29. 6 Lendvai Kepe 2007. (l. a 3. lábjegyzetben) 7 Pozsony Ferenc:Moldvai csángó magyarok. Európai Folklór Intézet, Bp. 2005. 8 Halász Albert:Jeles napok, népi ünnepek a Muravidéken. Studio Artis kiadó – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva ,1999. 9 Horváth Károly: Lendva környéki népdalok, 1992. 10 Bockovac Tímea: A posztjugoszláv viccek sztereotípiái. (sajtó alatt) 11 Sajnos, az előadás elkészítésekor még nem ismertem Göncz László e témá-
78
ban megjelent valóságfeltáró könyvét: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia – Budapest, 2006. 12 Vö. Kerecsényi Edit: Lendvavidéki kivándorlók. In: Népek a Mura mentén 2. Zalaegerszeg 1998,239–248. 13 MTA Néprajzi Kutatóintézet, Bp. 2005. 14 Vö. Varga Sándor – Pivar Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete. Lendva 1979.; Varga Sándor – Pozsonec Mária – Pivar Ella:Hosszúfalu, Hodos és Lendvahegy múltja és jelene. Lendva 1982.; Varga Sándor:Csente történeti krónikája. Lendva 1988.
79
80
Katalin Munda Hirnök, Helena Rožman Zamejska problematika in etnologija – na primeru programov slovenskega etnološkega društva
I. Uvod Povezovanje oz. združevanje držav znotraj Evropske skupnosti in še zlasti premik schengenske meje v zadnjih letih, postavlja evropske meje na nove temelje. Če se ozremo v evropsko zgodovino zadnjih petdesetih let, lahko ugotavljamo, da so bili narejeni koreniti premiki od stanja hladne vojne do danes. Posledice se bodo gotovo odražale tudi v nadaljnjih razmerjih med večinskimi in manjšinskimi skupnostmi znotraj posameznih državnih okvirov, kakor tudi v odnosu držav »matičnih narodov« do svojih manjšin, ki živijo zunaj državnih meja. Da je tematika še kako pomembna, kažejo nenazadnje številne direktive Sveta Evrope, tudi aktualna, o razglasitvi letošnjega leta za leto medkulturnega dialoga.1 Slovensko etnološko društvo skuša skozi svoje programe spremljati te trende in jim skozi svojo dejavnost, kot bo razvidno v nadaljevanju prispevka, dati ustrezno težo. II. Programi slovenskega etnološkega društva Slovensko etnološko društvo je bilo kot stanovsko društvo slovenskih etnologov in folkloristov ustanovljeno leta 1975 z združitvijo Slovenskega etnografskega društva (ustanovljeno 1957) in slovenske podružnice Etnološkega društva Jugoslavije. Cilj delovanja društva je: - povezovati vse strokovnjake, ustanove in prijatelje etnologije na slovenskem ozemlju; - spodbujati razvoj etnološke vede (pospeševanje raziskav na slovenskem etničnem ozemlju, sodelovanje pri obravnavi metodoloških in organizacijskih vprašanj v etnologiji, pomoč pri zaposlovanju etnologov, prizadevanja za varstvo etnoloških spomenikov in kulturnega okolja, utrjevanja pomena etnologije v družbi). 81
Skozi delovanje svojih delovnih skupin je Slovensko etnološko društvo razvijalo številne dejavnosti in bilo nato nosilec pomembnih akcij, kot npr. priprava vprašalnic za Etnološko topografijo slovenskega etničnega ozemlja, pospeševanje dela za topografske elaborate, poenotenje dokumentacije v etnoloških ustanovah, skrb za bibliografijo, spodbujanje priprave etnološkega slovarja oz. leksikona in enciklopedije, razvoj etnološkega filma, etnologijo konservatorstva in muzeologije, prizadevanja za uvedbo etnoloških vsebin v šolske programe, organizacija posvetov o etnologiji in drugih vedah (arhitektura, slavistika, zgodovina, geografija, domoznanstvo). V sodelovanju s Hrvaškim etnološkim društvom od leta 1981 izmenično (praviloma v dvoletnih razmakih) organizira Vzporednice med slovensko in hrvaško etnologijo (prvotno so se srečanja imenovala Zgodovinske vzporednice med slovensko in hrvaško etnologijo). Naj na tem mestu izpostavimo dejstvo, da smo uspeli skupna strokovna srečevanja, ki so bila zasnovana v želji, da strokovnjaki z obeh strani proučujejo vzporedne pojave v razvoju etnološke misli pri Hrvatih in Slovencih, v letu 2004 na pobudo hrvaških kolegov po 13 letnem premoru obuditi in smo tako na slovenski strani izvedli uspešen posvet Mesto in trg na meji, ki je 2006 potekal na Kozjanskem. V teh dneh se zaključuje poziv obeh društev za prijavo referatov na posvet, ki ga med 29. majem in 1. junijem letos, organizirajo kolegi iz HED-a.2 Ob tem naj dodamo, da so marca 1991 potekale sedme Vzporednice v Lendavi in z njimi smo se »vrnili na geografsko in kulturološko konkretna območja, na območje Prekmurja s Slovenskim Porabjem in Medžimurjem s hrvaško manjšino na madžarski strani« (Kremenšek, 2006: 12) […] »Podobno tretjim Vzporednicam v Portorožu je bila problematiki slovenskohrvaških interetničnih odnosov dodana še tretja sestavina, v Portorožu italijanska, v Lendavi madžarska. S tem je bil predmetno obogaten teoretični vidik tega posveta, ki je bil v razkrivanju razmerja med lokalnimi, regionalnimi in nacionalnimi pojavnostmi.« (Kremenšek, 2006: 12, 13). Posvet Etnologija in sodobna slovenska družba, ki je potekal 1978 v Brežicah, je, z izpostavljenimi dilemami o tem, kaj in kakšna je slovenska družba ter kaj in kakšna je slovenska etnologija (Muraj, 2006: 89), vplival tako na zasnovo Vzporednic, kot tudi zasnovo t.i. regijskih posvetov, o katerih govorimo v 82
nadaljevanju ob predstavitvi delovnih skupin. Predstavljenim temam pa se pridružujejo tudi številni etnološki raziskovalni projekti na slovenskem etničnem ozemlju zunaj matične države. V društvu vsa leta organiziramo številne strokovne ekskurzije tako znotraj državnih meja, kot tudi v zamejski prostor in tujino. Stalnico našega vsakoletnega programa pa pomenijo tudi etnološki večeri, s katerimi se skušamo odzivati na vsakokratne aktualne teme znotraj stroke in društva. Slovensko etnološko društvo od leta 1975 izdaja Glasnik SED3 , v letu 1980 pa je začela delovati tudi Knjižnica Glasnika SED4 , ki s svojo izdajateljsko »politiko« prinaša članom in celotni strokovni javnosti tehtna monografska dela kolegov pa tudi številne zbornike strokovnih in znanstvenih posvetov in simpozijev, ki jih organizira SED. Od leta 1988 podeljujemo Murkova priznanja in listine oz. nagrado, priznanja in listine, ki predstavljajo našo osrednjo stanovsko nagrado. V SED deluje štirinajst delovnih skupin 5 med katerimi izpostavljamo delovno skupino za ljubitelje etnologije (ustanovljena je bila lani in pomeni odziv društva na problematiko zbiranja, hranjenja in predstavljanja zlasti etnološke dediščine znotraj pobud zasebnikov oz. ljubiteljev) ter delovno skupino za regionalizacijo – skrbi za delovanje društva tudi v novih razmerah, ki jih v naš prostor prinaša regionalizacijska politika. Znotraj tega programskega sklopa potekajo tudi strokovni posveti Etnologija in regije, katerih niz smo v društvu začeli leta 2002 v Brežicah, nadaljevali leta 2006 na Koroškem in leta 2007 v Ljubljani, kjer smo v decembru izvedli dvodnevni strokovni posvet Ljubljana – mesto medkulturnega dialoga, s katerim smo v društvu na simboličen način počastili tako slovensko predsedovanje EU kot tudi leto medkulturnega dialoga, ki je v prvih dneh januarja doživelo svoj uradni uvod z mednarodno konferenco, ki je 7. in 8.1. potekala v Cankarjevem domu – na kateri pa slovenske nevladne organizacije nismo aktivno sodelovale. Slovensko etnološko društvo je posvet pripravilo v soorganizaciji z Znanstveno raziskovalnim centrom SAZU in Mestnim muzejem Ljubljana. Pogledi na problematiko Ljubljane so bili predstavljeni skozi 32 referatov6 , ki so bili umeščeni v štiri programske sklope. V prvem smo dobili vpogled v raziskave na področju urbane etnologije in urbane antropologije, ki so bile izvedene v preteklih 83
desetletjih oz. potekajo tudi še danes, osvetljene so bile raziskave meščanstva ter pozicija Ljubljane znotraj Slovenski etnografski muzej (SEM) ter vloga etnologije znotraj osrednje mestne muzejske ustanove. V drugem sklopu, ki smo ga poimenovali Identiteta, smo obravnavali Ljubljano tudi z vidika drugih znanstvenih disciplin – arhitektura, arheologija, zgodovina, umetnostna zgodovina, pedagogika, etnologija in kulturna antropologija. V sklopu o filmski podobi Ljubljane smo se seznanili s filmsko produkcijo na temo mesta (kolažem najstarejših posnetkov) ter novejšimi prizadevanji na področju etnografskega filma. Zadnji sklop pa je spet prinesel različne poglede na Ljubljano kot prestolnico, na njene možnosti, da bi že v preteklosti postala medkulturno središče ter stanje na tem področju danes. Dotaknili smo se problema priseljencev in različnih programov za azilante ter odnosov mesta in njegovih prebivalcev do migrantov. Skozi razprave je bilo izpostavljeno vprašanje moči in nemoči historične usmeritve stroke: ob sodobnih problemih, ki jih zaznamuje transnacionalnost, se pojavljajo nove potrebe po raziskavah urbanih prostorov z vso njihovo kulturno kompleksnostjo. S tem pa so se odprla vprašanja, ki jih bo moralo reševati tudi etnološko oziroma antropološko raziskovalno delo v bodoče. Zelo izrazito je bila izpostavljena potreba po takojšnjem odgovornem interdisciplinarnem delu in etični drži raziskovalcev v nadaljevanju pa izražena pobuda, da bi Slovensko etnološko društvo lahko postalo formalni okvir znotraj katerega bi se izraziteje posvečali pripravi celovitih interdisciplinarnih raziskav in skrbeli tudi za močnejšo promocijo in prodornost dobljenih rezultatov. V letu 2008 načrtujemo izid zbornika, ki bo skozi poglobljene prispevke gotovo tudi že odgovarjal na posamezne dileme, ki so bile izpostavljene znotraj posveta. S pričujočim pregledom smo želeli okvirno predstaviti delovanje Slovenskega etnološkega društva v celoti, ob tem pa ugotavljamo, da SED do sedaj znotraj prostora Prekmurja še ni pripravilo nobenega samostojnega programa. Da se to spremeni, je v veliki meri odvisno od članov in njihovih pobud, saj je društvo in njegovo delovanje ter odmev le-tega v določenem prostoru, v veliki meri tudi odraz aktivnosti njegovih članov.
84
III. Obravnava zamejskega prostora v okviru SED Slovensko etnološko društvo že od samega začetka delovanja posveča strokovno in znanstveno pozornost zamejski problematiki 7 , natančneje problematiki etnološke dediščine Slovencev v sosednjih državah. S tem namenom smo pri SED ustanovili delovno skupino za Slovence zunaj meja RS. Že strnjen pregled nekaterih preteklih vsebin oz. dejavnosti, zlasti tistih od sredine devetdesetih let 20. stoletja kažejo, da je bilo zanimanje za zamejski prostor in za ljudi, ki bivajo v njem, precejšnje. Za ilustracijo bomo navedli le tiste pomembne aktivnosti, ki so privedle do projekta »štirih zamejstev« oz. do niza posvetovanj in izida treh zbornikov: - vključevanje v reševanje konkretnih pobud s strani slovenskih etnologov iz Italije (npr. potreba po zaposlitvi poklicnega etnologa, pobuda za ureditev etnološke knjižnice pri Narodni in študijski knjižnici v Trstu in za vizualno dokumentiranje etnološke dediščine v Italiji); - organizacija kongresa z naslovom Razvoj slovenske etnologije od Štreklja do Murka do sodobnih etnoloških prizadevanj leta 1984, katerega sestavni del je bil vsebinski razdelek Etnologija in Slovenci zunaj Slovenije; - organizacija posvetovanja o etnološkem delu pri Slovencih v Avstriji, Italiji, na Madžarskem in Hrvaškem, leta 1998. Namen posveta je bil podati strnjen pregled etnoloških raziskav na območjih ob slovenski državni meji, izmenjati metodične in metodološke izkušnje in razmisliti o možnostih medsebojnega sodelovanja. Na tem posvetu je prišlo do pobude, da bi bilo primerno takšno srečanje ponovno organizirati v eni izmed sosednjih držav, kjer živijo Slovenci. Glede obravnavane vsebine posveta so bili udeleženci mnenja, da bi v prihodnje lahko organizirali vsebinsko poglobljena in usmerjena posvetovanja, ki bi prinašala konkretne odgovore na konkretna vprašanja (Sketelj 2003: 8). Pri realizaciji omenjene pobude je imela pomembno vlogo mag. Polona Sketelj, sodelavka Slovenskega etnografskega muzeja in vodja delovne skupine, ki je bila v stiku s skupino strokovnjakov in kulturnikov iz Italije. Ti so opozarjali na vprašanje fizičnega in vsebinskega ohranjanja etnološke dediščine v muzejskih zbirkah Slovencev v Italiji. Sketljeva je vprašanja ohranjanja 85
dediščine v zbirkah v Italiji predstavila Slovenskemu etnološkemu društvu in spodbudila zamisel za niz posvetov o materialni etnološki dediščini, ki bi obsegal celoten zamejski prostor, ne le Italijo (Sketelj 2003: 8–9). Projekt in prošnjo za podporo je Slovensko etnološko društvo predstavilo Ministrstvu za Kulturo RS v letu 2000 in ga vključilo v program za leto 2001. Rezultat omenjenih prizadevanj je, da je v letih 2001 – 2005 prišlo do uspešne izvedbe petih posvetovanj o slovenskih manjšinah v sosednjih državah: - leta 2001 na Tržaškem v Italiji (na posvetovanju v Ljubljani so bili predstavniki vseh treh dežel, kjer živijo Slovenci v Italiji), leta 2002 v Porabju na Madžarskem, leta 2003 na Koroškem, leta 2004 na Štajerskem v Avstriji in leta 2005 v Zagrebu na Hrvaškem. Pri organiziranju posvetovanj so aktivno sodelovale številne etnološke in manjšinske organizacije. 8 Vključitev lokalnih manjšinskih ustanov, društev, kulturnikov iz omenjenih držav se je pokazala za zelo koristno pri koncipiranju vsakokratnih tem za posvetovanja. Posvetovanja so bila dvodnevna, prvi dan je bil namenjen ekskurziji, drugi posvetovanju. Rezultat omenjenih posvetovanj so trije zborniki. Prispevki prvih treh posvetovanj so objavljeni v zborniku Odstrta dediščina. Etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji (2003).9 Zbornik odstira pogled na muzejske zbirke, zbirke zasebnih zbiralcev in kulturnih ustanov, ki hranijo snovno dediščino, vzporedno s tem pa ponuja tudi pregled nad raziskovalnim in dokumentacijskim delom, povezanim z ohranjanjem, raziskovanjem, evidentiranjem, strokovno dokumentacijo in raznovrstnimi predstavitvami materialne dediščine. Prispevki s posveta na Štajerskem v Avstriji so objavljeni v zborniku Etnološka dediščina in kulturna podoba štajerskih Slovencev (2005).10 Referati prinašajo spoznanja o rezultatih novejših terenskih raziskav na področju besedišča slovenske skupnosti, o literarnem ustvarjanju, glasbenem ustvarjanju in ohranjanju glasbene podobe ter o politoloških dilemah manjšinske narodne biti med slovenskim življem v Radgonskem kotu. Referati s posveta Etnološka dediščina in kulturna podoba Slovencev na Hrvaškem pa so objavljeni v zborniku Slovenci na Hrvaškem – dediščina in sedanjost (2006).11 86
Vsebina zbornika je zelo raznolika tako glede obravnavanih tem kot glede strok, ki jih zastopajo posamezni avtorji, od zgodovine, etnologije, jezikoslovja, literarne in umetnostne zgodovine, antropologije do konservatorstva in arhitekture. Zbornik je razdeljen v razdelke: Iz zgodovine in etnologije; O društvih; O izobražencih in umetnikih; Iz kulturne dediščine; Stiki in prepletanja. Projekt »štirih zamejstev« nudi možnost primerjav, ugotavljanje podobnih in različnih izhodišč pri obravnavi omenjenih tem v vseh štirih državah. Posvet o Slovencih v Italiji in na Koroškem v Avstriji je pokazal na eni strani na pestrost materialne dediščine (muzejske zbirke), na drugi strani pa na probleme v zvezi z reševanjem, ohranjanjem in ustreznim predstavljanjem tako v domačem okolju kot v matični domovini in širše (razstave, katalogi ipd.). S posvetom v Monoštru na Madžarskem je porabska etnološka dediščina postala po dolgem zatišju spet predmet zanimanja strokovnjakov iz Slovenije in tudi nekaterih posameznikov iz Italije in Avstrije. Tu moramo pripomniti, da je od zadnje večje raziskovalne akcije v 70.-ih letih 20. stoletja zanimanje iz Slovenije za ljudsko kulturo in način življenja porabskih Slovencev za daljše obdobje zamrlo in šele v začetku 90.-ih 20. stoletja smo priča sporadičnim etnološkim raziskavam v Porabju.12 Posvet o štajerskih Slovencih priča o tem, da »skrita manjšina« s svojim interkulturnim delovanjem postaja vse bolj vidna, ne le v Radgonskem kotu, temveč tudi v širši evropski regiji.13 S posvetom o Slovencih na Hrvaškem je delovni skupini za Slovence zunaj RS uspelo privabiti strokovnjake različnih znanstvenih disciplin. Z interdisciplinarnim pristopom smo uspeli etnološko dediščino in kulturno podobo Slovencev na Hrvaškem obravnavati dokaj célostno. Naj ob zaključku prispevka izpostavimo še projekt »Etnologija obmejnih regij« za naslednji dve leti. Glede na uspešno izveden projekt »štirih zamejstev«, smo se v delovni skupini za Slovence zunaj meja RS odločili, da nadaljujemo s strokovnimi srečanji med SED in sodelujočimi akterji. Na ta način želimo ne samo ohraniti kontakt z omenjenimi kolegi in ustanovami, društvi v obmejnih regijah, temveč sproti vključevati etnološko problematiko obmejnih regij v slovensko etnologijo. Strokovno srečanje v letu 2008 bo sestavljeno iz dveh sklopov: prvi bo 87
namenjen analizi stanja, delu ustanov, društev, ljubiteljske dejavnosti, možnosti predstavljanja rezultatov ipd., drugi pa bo potekal kot okrogla miza z uvodnim referatom: »Šege in navade kot lokalna, regionalna in nacionalna dediščina«. Literatura: Kremenšek, S. Uvodne besede. Mesto in trg na meji: 9. vzporednice med slovensko in hrvaško etnologijo = Grad i trg na granici: 9. hrvatsko-slovenske paralele, (ur. A. Černelič Krošelj, Ž. Jelević, T. Roženbergar Šega, H. Rožman), (Knjižnica Glasnika Slovenskega etnološkega društva 38). Ljubljana: Slovensko etnološko društvo, 2006, str. 12–14. Munda Hirnök, K. (ur.), Sketelj, P. (ur.). Odstrta dediščina. Etnološka delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji. Zbornik s treh posvetov. (Knjižnica Glasnika Slovenskega etnološkega društva, 35). Ljubljana: Slovensko etnološko društvo, 2003. 159 str. Munda Hirnök, K. (ur.), Weitlaner, S. ur.) Posvet s strokovno ekskurzijo Etnološka dediščina in kulturna podoba štajerskih Slovencev, Laafeld/Potrna, Avstrija, 23.– 24. september 2004. Etnološka dediščina in kulturna podoba štajerskih Slovencev : zbornik predavanj k istoimenski konferenci s strokovno ekskurzijo, 23.– 24. septembra 2004 = Ethnologisches Erbe und Kulturkreis der steirischen Slowenen : Sammelband mit Vorträgen zur gleichnamigen Konferenz mit Fachexursion, 23.–24.September 2004, (Wissenschaftliche Schriftenreihe des Pavelhauses, Bd. 9). 1. Aufl. Graz: Artikel-VII-Kulturverein für Steiermark; Laafeld = Potrna: Pavelhaus: = Pavlova hiša, 2005. 176 str. Munda Hirnök, K. (ur.), Ravnik, M. (ur.). Slovenci na Hrvaškem : dediščina in sedanjost : [zbornik referatov s posveta “Etnološka dediščina in kulturna podoba Slovencev na Hrvaškem”], (Knjižnica Glasnika Slovenskega etnološkega društva, 39). Ljubljana: Slovensko
88
etnološko društvo, 2006. 276 str. Muraj, A. Slovenci i Hrvati u poslednjom desetljeću života u Jugoslaviji: »Hrvatsko-slovenske etnološke paralele« 1981 – 1991. Slovenci na Hrvaškem : dediščina in sedanjost : [zbornik referatov s posveta “Etnološka dediščina in kulturna podoba Slovencev na Hrvaškem”], (ur. K. Munda Hirnök, M. Ravnik). (Knjižnica Glasnika Slovenskega etnološkega društva, 39). Ljubljana: Slovensko etnološko društvo, 2006, str. 89–93. Ravnik, M. Družina in sorodstvo v slovenskem Porabju, v Prekmurju in slovenski Istri. Traditiones 28 (1999), št. 1, str. 331–342. Sketelj, P. Zborniku na pot. Odstrta dediščina. Etnološka delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji. Zbornik s treh posvetov. (ur. K. Munda Hirnök, P. Sketelj), (Knjižnica Glasnika Slovenskega etnološkega društva, 35). Ljubljana: Slovensko etnološko društvo, 2003, str. 7–10. Slovar slovenskega knjižnega jezika, peta knjiga T–Ž. Slovenska akademija znanosti in umetnosti, Znanstvenoraziskovalni center SAZU, Inštitut za slovenski jezik Frana Ramovša. Ljubljana: Državna založba Slovenije, 1991–, str. 695–696. Stergar, J. Zamejski Slovenci. Javornik, M. (ur.), Voglar, D. (ur.), Dermastia, A. (ur.). Enciklopedija Slovenije. 1. natis. Ljubljana: Mladinska knjiga, 1987–2002, 2001, zv. 15 : Wi–Ž, str. 60–62. Opombe: 1
2
Odločba št. 1983/2006/ES EVROPSKEGA PARLAMENTA IN SVETA z dne 18. decembra 2006 o Evropskem letu medkulturnega dialoga (2008), http:/ /www.interculturaldialogue2008.eu/fileadmin/downloads/documents/240 officialdocuments/legal_basis/legal_basis_SL.pdf Posvet bo potekal v dveh delih, prvi del bo namenjen okrogli mizi, drugi pa simpoziju. Okrogla miza bo izpostavila tematiko Možnosti za prijavo mednarodnih projektov (četrtek, 29.5. med 17.00 – 19.00); za razpravo so predlagana naslednja izhodišča: Institucionalno sodelovanje, sodelovanja v kulturi, znanosti, izobraževalni programi (skupne poletne šole /tabori; teme: muzealizacija, arhiviranje, pridobivanje strokovnih znanj – vse kar obe etnološki društvi prepoznavata kot kvalitetno ponudbo). Obstoječi in planirani bilateralni raziskovalni projekti, tako tisti, ki se ukvarjajo z idejo meje, kot
89
3 4 5
6 7
8
9 10 11 12
13
90
tisti, s pomočjo katerih se uresničuje transnacionalni prostor. Status strokovnih društev pred in po vstopu v Evropsko skupnost, financiranje strokovnih društev, delovanje društev, dostop do fondov Evropske skupnosti. Simpozij v petek in soboto, 30. in 31. maja pa prinaša referate v treh tematskih sklopih: Pogled čez mejo; Kulturna regija Evropa – kulturni regionalizmi; Ženske – meja in obrobje. Glej: http://www.sed-drustvo.si/?pid=3&pid1=13 Glej: http://www.sed-drustvo.si/?pid=3&pid1=14 DS za muzealstvo, DS za konservatorstvo, DS za etnografski film, DS za strokovne sestanke in ekskurzije “rajže”, DS ŠEG (študentsko etnološko gibanje), DS za dokumentacijo in bibliografijo, DS za raziskovalna področja, DS za kadre, DS za etiko, DS za etnologijo v šoli, DS za spremljanje dogajanj v stroki, DS za ljubitelje etnologije, DS za regionalizacijo in DS za Slovence zunaj meja Republike Slovenije. Med njimi so štirje predstavljali mestne ustanove, ki s svojimi programi v Ljubljani soustvarjajo medkulturni dialog. Ne glede na različna teoretska razhajanja uporabljamo termin »zamejstvo«, kot ga opredeljuje Slovar slovenskega knjižnega jezika: »ozemlje, dežele za državno mejo z Avstrijo, Italijo, Madžarsko, kjer živijo pripadniki slovenske narodne skupnosti […]« (SSKJ 1991:695–696) in termin »zamejski Slovenci«, kot ga definira Enciklopedija Slovenije: »pripadniki slov. narodne skupnosti (avtohtonih slov. narodnih manjšin), ki živijo na tradicionalnem slov. poselitvenem ozemlju neposredno za državno mejo RS […] (Stergar 2001: 60). Narodna in študijska knjižnica in Inštitut za etnologijo iz Trsta, Muzej Savaria iz Sombotela, Zveza Slovencev na Madžarskem iz Monoštra, Slovenski narodopisni inštitut Urban Jarnik, Krščanska kulturna zveza in Slovenska prosvetna zveza iz Celovca, Kulturno društvo člen 7 za avstrijsko Štajersko iz Potrne, Svet slovenske nacionalne manjšine Mesta Zagreb in Slovenski dom iz Zagreba. Glej Munda Hirnök, K., Sketelj, P. 2003. Glej Munda Hirnök, K., Weitlaner, S. 2005. Glej Munda Hirnök, K., Ravnik, M. 2006. Sodelavka Inštituta za slovensko narodopisje ZRC SAZU je l. 1991 raziskovala družino in sorodstvo v porabskih vaseh, izsledki raziskave so bili objavljeni v inštitutski reviji (glej Ravnik, M. 1999, 331–342). O delovanju štajerskih Slovencev glej: http://www.pavelhaus.at
Monika Kropej Raziskovalna dejavnost Inštituta za slovensko narodopisje Znanstvenoraziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti v Prekmurju in Porabju
Raziskovanje Prekmurja in Porabja v okviru Inštituta za slovensko narodopisje Znajstvenoraziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti (ISN ZRC SAZU) sega že v same korenine njegovega nastanka, ko so bili pri Akademiji znanosti in umetnosti postavljeni temelji te osrednje etnološke ustanove z ustanovitvijo Komisije za slovensko narodopisje leta 1947. Štiri leta pozneje – 1951 – se je Komisija preimenovala v Inštitut za slovensko narodopisje in njen prvi upravnik je postal akademik Ivan Grafenauer, strokovni sodelavci pa so bili Alojzij Bolhar, Niko Kuret, Milko Matičetov, Vilko Novak in Sergij Vilfan. Skozi desetletja se je inštitut s širjenjem raziskovalnih področij in zaposlovanjem novih sodelavcev razvil v ustanovo, ki namenja svoje temeljne in aplikativne raziskave vsem področjem sodobne etnologije. Delo poteka v okviru štirih oddelkov: Sekcije za šege in igre ter družbene odnose, Sekcije za ljudsko slovstvo, Sekcije za materialno kulturo in v okviru Avdiovizualnega laboratorija sekcija za vizualno antropologijo. Inštitut ima obsežne zbirke arhivskega gradiva, bogato zvočno in slikovno dokumentacijo, vizualno dokumentacijo in filmsko gradivo, ter obsežno etnološko knjižnico. Raziskovanje Prekmurja se je začelo že z raziskavami in delom Vilka Novaka, ki ima velik opus na tem področju.1 Kmalu po ustanovitvi Inštituta pa je tudi dr. Niko Kuret, ki je raziskoval širše področje šeg, pritegnil k svojim raziskavam Prekmurje in Štajersko. Ob tem je leta 1963 opravil tudi obsežnejšo raziskavo velikonočnih pirhov oz. »remenk« v Prekmurju. Izsledki njegovega terenskega dela so izšli nekaj let pozneje v ‘Etnografiji Pomurja’ leta 1967.2 Niko Kuret se je v tem obdobju odzval tudi vabilu za sodelovanje v treh jubilejnih zbornikih. In sicer je za zbornik posvečen Paulu Nedu, ki je izšel v Budvšinu leta 1968, napisal študijo ‘Prvi in zadnji v pomladanskih šegah Slovencev’,3 za 91
zbornik posvečen Gerhardu Heilfurthu, ki je izšel leta 1969 v Gottingenu, je napisal razpravo ‘Tri slovenske žetvene šege’4 in za zbornik posvečen Matthiasu Zenderju, ki je izšel v Bonnu leta 1972, razpravo o ‘Simboliki velikonočnih jedi v Sloveniji’.5 V vseh treh razpravah je pisal tudi o prekmurskih šegah in običajih. Poleg tega je Niko Kuret sodeloval tudi v ciklu predavanj o panonskem narodopisju pri ORF-Studio Burgenland, na Dunaju leta 1971. V teh predavanjih je govoril o slovenskem deležu v panonskih ženitovanjskih šegah: ‘Der slowenische Anteil am pannonischen Hochzeitsbrauchtum’, kar je nato z drugimi predavanji vred izšlo v zborniku ‘Ethnographia Pannonica’.6 V Porabje se je leta 1970 odpravil tudi Milko Matičetov, kmalu za njim pa še ekipa Glasbenonarodopisnega inštituta. Med porabskimi Slovenci so zbirali pripovedno in pesemsko izročilo. Milko Matičetov je zapisal in tudi posnel na magnetofonske trakove pravljice in povedke, ki so mu jih pripovedovali med drugimi na Gornjem Seniku Jožef Krajcar, Ana Deutsch in Jožef Sulic, v Ritkarovcih pa Ana Oreovec. Tako je v Prekmurju in Porabju zbral preko sto enot ljudskih pripovedi in drugega izročila.7 Med njimi je kar lepo število pravljic in povedk o kralju Matjažu, te je tudi objavil v svoji razpravi, pripovedovali pa so mu jih Martin Berden v Filovcih (23. 1. 1950), Vinci Lopertov v Bogojini (11. 12. 1952), Lajči Gutmanov – kovač iz Bogojine (12. 12. 1952). 8 Nekateri med njimi, ki so sicer pripovedovali v slovenščini, so tu in tam začeli govoriti kar po madžarsko, pa so se kmalu spomnili, da jih poslušalec ne razume. Na terenu je Milko Matičetov odkril tudi dela znamenitega porabskega »bukovnika« Alojza Gašparja (Gaspar Alois), ki je umrl ok. leta 1920. Prav tako je med ljudstvom našel rokopisno knjigo »Sibilinske knjige ali Prorokivanje od Kralicze Mihalde«, ki so pomemben dokument te vrste pri nas. Marija Kozar Mukič je v letih 2005 in 2006 Matičetove porabske trakove presnela na zgoščenke, popisala in nekatere pripovedi in pesmi, ki so bile posnete tudi transkribirala.9 V osemdesetih letih je Inštitut skušal vzpostaviti mrežo informatorjev, s pomočjo katerih bi lažje zbirali etnološko gradivo na terenu, po celi Sloveniji, seveda tudi v Prekmurju in Porabju. Na ta način so želeli pridobiti čim več etnografskega gradiva za svoje razisakve in dokumentacijo. Dogovorili so se s Krajevnimi kulturnimi skupnostmi, ki naj bi anketno mrežo z denarno 92
nagrado informatorjem tudi podprle. S tem so skušali sodelavci inštituta vzpodbuditi informatorje k večji dejavnosti pri posredovanju etnografskih podatkov in izpolnjevanju vprašalnic. Ker pa inštitut ni imel denarja, so iskali rešitev pri Krajevnih kulturnih skupnostih po občinah. »Honorar« naj bi bil precej minimalen (500 din). Nekatere občine so se odzvale, redke so celo kar nakazale potrebne zneske, večina pa na vloge inštituta ni reagirala ali pa se je izgovorila s pomanjkanjem sredstev. Ker pa je sledila upravna reorganizacija, ki je prenesla pristojnosti finansiranja po občinah na nove Temeljne kulturne skupnosti, so morali člani inštituta s trudom in stroški izvedeno prvo akcijo ponoviti. Prav zaradi tega je Niko Kuret novembra 1972 obiskal Temeljne kulturne skupnosti v Prekmurju in na Štajerskem. Čas mu ni dopuščal, da bi opravil podobne koristne obiske še po drugih pokrajinah. Stanje ankete je bilo skromno: Vseh informatorjev je ostalo 214, od teh jih je gradivo oddalo le 92. Do konca 1eta 1972 je bilo na ta način izpisanih 16 zvezkov oz. 16 terenov. Gradivo iz anketnih zvezkov so na Inštitutu prenesli na posebne perforirane kartone, ker takrat še niso imeli možnosti za računalniško obdelavo gradiva. Že jeseni 1eta 1970 – kmalu za Milkom Matičetovim – je pripravil raziskovalno akcijo v Prekmurju tudi tedanji Glasbeno narodopisni institut. Ekipa raziskovalcev se je odpravila v slovensko Porabje na Madžarskem. Raziskovalne ekspedicije pa se je udeležila tudi Helena Ložar z namenom, da se seznani s porabskimi ženitovanjskimi šegami. Helena Ložar je obiskala številne porabske vasi in navezala koristne stike z ljudmi. Nato je v času od 19. do 24. februarja leta 1971, ko je Glasbeno narodopisni institut ekspedicijo ponovil, ponovno obiskala Porabje. Bil je pustni čas, oznanjeno je bilo ženitovanje in obetal se je nastop pustnih šem. Ekspediciji se je zato pridružil tudi Niko Kuret. Helena Ložar je zbrala zelo bogato dokumentacijo o ženitovanjskih šegah, Kuret pa je imel manj sreče, ker je raziskoval pustne šeme, ki pa jih skoraj ni bilo na spregled, kljub temu je fotografiral redke nastope našemljencev (»fašenkov«). Zbral pa je tudi precej gradiva o letnih šegah. Pozneje je pripravil pregledno razpravo o »Obrednih obhodih pri Slovencih«, kjer je zaobjel tudi Prekmurje in Porabje, objavil jo je v prvi številki Traditiones leta 1972.10 Milko Matičetov je na pedagoški akademiji v Mariboru, maja 93
1971 podal bodočim učiteljem kratek pregled ljudskega slovstva Slovencev v Porabju. Sodeloval pa je tudi pri drugih podobnih počitniških prireditvah: slovenskim učiteljem iz Porabja je leta 1971 na Bledu predaval o narečju in ustnem izročilu porabskih Slovencev. Leta 1975 je Helena Ložar-Podlogar skupaj z Nikom Kuretom sestavila vprašalnico o šegah za Etnološko topografijo slovenskega etničnega ozemlja. Uredila in katalogizirala je tudi gradivo o ženitovanjskih šegah za celotno štajersko ozemlje, pri tem je začela pripravljati monografijo o spremembah v vsebini in obliki ženitovanjskih šeg na Slovenskem Štajerskem. Začela se je sistematična obdelava po pokrajinah. Raziskave ISN v Prekmurju in Porabju so se nadaljevale šele leta 1990, ko je Mojca Ravnik zbirala in preučevala gradivo o družinsko-sorodstvenih odnosih v vaških okoljih na obrobju Slovenije, največ v Istri, odpravila pa se je tudi v Porabje. Zbirala je gradivo o družinsko-sorodstvenih odnosih ter posnela številne pogovore z informatorji. Vse to gradivo je tudi transkribirala in pripravila za inštitutski arhiv, prav tako je uredila tudi zbrano fotografsko gradivo. Večkrat je šla na teren skupaj z Naškom Križnarjem, Sašom Kuharičem in Mihom Pečetom, ki sta posnela bogato videodokumentacijo. Našk Križnar pa je v Prekmurju in Porabju posnel tudi več etnografskih filmov. Leta 1990 se je Mojca Ravnik udeležila tudi etnološkega raziskovalnega tabora v Turnišču, kjer je vodila skupino, ki je raziskovala družino in sorodstvene vezi. Vse gradivo je transkribirala, uredila in arhivirala. Na osnovi raziskav tabora v Turnišču je Mojca Ravnik pripravila referat o ‘Družini in sorodstvu (sondažna raziskava na Kobilju, v Gornji Bistrici, Kamovcih in Petišovcih)’ za posvetovanje ‘Vzporednice slovenske in hrvaške etnologije’ v Lendavi leta 1991. Predavanje je bil istega leta tudi objavljeno.11 Pozneje, leta 2002, je Mojca Ravnik raziskovala tudi borovo gostüvanje v Predanovcih, nato pa med leti 2002 do 2006 raziskavo še dopolnjevala z dodatnim gradivom. Svoje izsledke in zbrano gradivo je strnila v članku, ki je bil napisan za ‘Zborniku vasi Predanovci’.12 Mojca Ravnik je opravila tudi raziskavo o ‘Primorskih beguncih, kolonistih v Prekmurju – Z meje na mejo’ in jo objavila v knjigi ‘Poti in usode : selitvene izkušnje Slovencev z zahodne meje’.13 94
Nekatere razisakve inštitutskih sodelavcev so bile tudi vizualno dokumentirane. Kot je bilo že omenjeno, so sodelavci Avdiovizualnega laboratorija (AVL) Inštituta za slovensko narodopisje posneli na terenu tudi nekaj filmov, poleg tega imajo v Arhivu AVL filme še drugih snemalcev. Tako hrani danes Zbirka AVL ISN ZRC SAZU sledečo vizualno dokumentacijo posneto v Prekmurju in Porabju: Film TV Ljubljana »Beltinška banda« (1984). Naško Križnar: gradivo in film »Postavljanje mlaja v Gančanih« (1991). Film »Vrt spominov in tovarištva v Petanjcih« (1995). Naško Križnar: Gančki majuš, 2006. Naško Križnar, Nataša Konestabo: gradivo in film »Borovo gostüvanje v Monoštru in Slovenski vasi« (1996). Mojca Ravnik: gradivo in film »Borovo gostüvanje v Predanovci« (2002). Film TV Slovenija »Zgodba o prekmurskih Primorcih« (2002). Naško Križnar: gradivo »Proslave v Prekmurju ob vstopu Slovenije v EU, tromeja Kuzma, Žitkovci, Dobrovnik (2004). Ob tem je bil pripravljen tudi film: Naško Križnar, Miha Peče, Nadja Valentinčič Furlan, Sašo Kuharič: »Bili smo tam« (2006). Mojca Ravnik: Posnetek pogovora o borovem gostüvanju v Predanovcih (2005). Sodelavci Avdiovizualnega laboratorija še naprej tekoče spremljajo dogajanja v Prekmurju in Porabju. Prav tako pa skušajo tudi drugi raziskovalci Inštututa za slovensko narodopisje, kljub maloštevilnosti, še dalje raziskovati raznoliko etnično in kulturno podobo teh krajev. Opombe: 1 2 3
Več o tem gl.: Ingrid Slavec Gradišnik, Vilko Novak – Med regionalno in splošno etnologijo, med Prekmurjem in svetom v tem zborniku. Niko Kuret, Reménke, remeníce. Etnografija Pomurja 1 (ur. Vlasta Koren), Murska Sobota: Pomurska založba 1967, str. 159–172. Niko Kuret, »Erster« und »Letzter« in den Frühlingsbrächen der Slowenen. Lětopis (Jahresschrift des Instituts für sorbische Volksforschung) 11–12, Budvšin 1967, str. 130–138.
95
4
5
6
7 8
9 10 11
12
13
96
Niko Kuret, Drei slowenische Erntebräuche. Kontakte und Grenzen. Probleme der Volks-, Kultur- und Sozialforschung. Festschrift für Gerhard Heilfurth zum 60. Geburtstag (Herausgegeben von seinen Mitarbeitern). Göttingen: Otto Schwartz & Co. 1968, str. 361–366. Niko Kuret, Die Symbolik der Osterspeisen bei den Slowenen. Festschrift Matthias Zender. Studien zur Volkskultur, Sprache und Landesgeschichte, (ur. Edith Ennen, Günter Wiegelmann),. Bonn: Ludwig Röhrscheid Verlag 1972, str. 515–518. Niko Kuret, Der slowenische Anteil an pannonischen Hochzeitsbrauchen. Ethnographia Pannonica. Burgenländische Forschungen 61, Eisenstadt 1971, str. 111–117. Magnetofonski trakovi 14: A, B, C, posneto v Bogojini 25.–28. 1. 1964; trakovi I–VIII, Porabje, 1970. Milko Matičetov, Kralj Matjaž v luči novega slovenskega gradiva in novih raziskovanj. Razprve / Dissertationes SAZU, Classis II, 4, Ljubljana 1958, str. 101–156; na straneh: 128–133. Posnetke presnete s trakov I–VIII (1970) hrani Arhiv ISN ZRC SAZU. Niko Kuret, Obrednih obhodih pri Slovencih. Traditiones 1, Ljubljana 1972, str. 93–112. Mojca Ravnik, Družina in sorodstvo (sondažna raziskava na Kobilju, v Gornji Bistrici, Kamovcih in Petišovcih). Vzporednice slovenske in hrvaške etnologije (ur. Irena Keršič, Slavko Kremenšek, Nena Židov) 7, Ljubljana 1991, str. 35–52. Mojca Ravnik, Borovo gostüvanje v Predanovcih (Elektronski vir). Besedilni in slikovni podatki. Ljubljana: Zalpžba ZRC, ZRC SAZU 2008 (http://isn.zrc-sazu.si/q=node/107. Aleš Brecelj, Inga Miklavčič-Brezigar, Irene Mislej, Mojca Ravnik, Riccardo Ruttar, Rozina Švent, Milica Trebše-Štolfa: Poti in usode : selitvene izkušnje Slovencev z zahodne meje. Knjižnica Annales majora (ur. Aleksej Kalc), Koper: ZRS, Trst: Narodna in študijska knjižnica 2002.
Juhász Katalin Kerecsényi Edit muravidéki kutatásai az MTA Néprajzi Intézete, a Néprajzi Múzeum, valamint az OSZK adattárainak tükrében
Alábbi írásomban a nemrég elhunyt neves néprajzkutató – Kerecsényi Edit – Muravidékre vonatozó kutatásait szeretném áttekinteni, a címben megjelölt intézményekben őrzött anyag tükrében. Ez a fajta megközelítés azért is lehet tanulságos, mert rávilágíthat arra, vannak-e eltérések, hiányosságok a szóban forgó gyűjteményekben, és milyenek a különbségek szakmánk e jeles képviselőjének esetében a rendelkezésre álló anyagok között. A Muravidék Szlovénia északkeleti részében, a szlovén-magyar határ mentén, Hodostól Pincéig egy kb. 50 km hosszú és 3–15 km széles sávban élő magyarokat – főleg 1945 után – a „muravidéki magyarság” névvel jelölik. A 19. század első felében Fényes Elek hatkötetes statisztikai munkájában is megtaláljuk a muravidéki magyar településeket. A muravidéki magyarok két nagy csoportja a „lendvavidéki” és az „őrségi” magyar tömb. A lendvavidéki magyarok a Dobronaktól Pincéig elhelyezkedő, a történeti Zala megyéhez tarozó falvak – Dobronak, Zsitkóc, Kámaháza, Göntérháza, Radamos, Hídvég, Bánuta, Hosszúfalu, Hosszúfaluhegy, Lendva, Lendvahegy, Alsólakos, Felsőlakos, Gyertyános, Kapca, Kót, Csente, Petesháza, Hármashalom, Völgyifalu és Pince – magyar lakosai. A terület kulturális és gazdasági központja Lendva (egykor Alsólendva). Hodos, Kapornak, Domonkosfalva, Szerdahely, Pártosfalva, Kisfalu, Csekefalva és Szentlászló települések magyar lakosai az őrségi magyarok csoportjához tartoznak, s Szentlászló kivételével a történeti Vas vármegye részét képezték. Meg kell még említenünk a két legnagyobb lélekszámú szórványmagyarságot, akik Muraszombatban és Ljubljanában élnek. A muravidéki magyarlakta terület néprajzi szempontból színes 97
képet mutat. A történelmi Őrség ma Szlovéniához tartozó falvai az Őrség hagyományos paraszti kultúráját őrzik. A történeti Zala megye települései részben a Hetés, részben a Göcsej tájegységekre jellemző kulturális jegyeket viselik, sajátos változatokban, amelyek alapján Lendvavidék elnevezéssel egy önálló néprajzi mikrotájról is beszélhetünk. Kerecsényi Edit Az 1926-ban Nagykanizsán született, 2006-ban elhunyt Kerecsényi Editet még egyetemi hallgató korában bízták meg szülővárosában a múzeum megszervezésével és vezetésével. Ezt a munkáját a rendkívül nehéz körülmények ellenére is sikeresen végezte: 1963-ig egyetlen hivatalsegéd állt rendelkezésére, egyszemélyben volt néprajzos – régész – művészettörténész, fotós, adattáros, gyűjteménykezelő, népművelő, könyvtáros és nem utolsó sorban igazgató. (Ennek ellenére a gondjaira bízott, kezdetben mintegy 2800 tárgyból álló gyűjtemény 1961-ben már több mint 13 ezer tárgyat számlált, s a múzeum is újabb épületeket kapott.) Valószínűleg ez a sokféle feladat is hozzájárult ahhoz, hogy Kerecsényi Edit kutatói területe is nagyon széles körű volt: foglalkozott a gazdálkodással, kismesterségekkel, népviselettel, építkezéssel, népi díszítőművészettel, lakáskultúrával, a nők helyzetével a paraszti társadalomban, nemzetiségi és magyarságkutatással, helytörténettel és régészettel. Kutatói módszere is ezt a komplexitást tükrözi: Egyaránt otthonosan és éles szemmel járt a terepen és a levéltárakban. Gyűjtései során számos olyan apróságra is figyelmet fordított, amelyre mások esetleg nem. Nemcsak a sablonos néprajzi kérdéseket tette fel, hanem hosszasan beszélgetve az adatközlőkkel a különböző tárgyak használatáról, életéről, valamint a családi fotókkal kapcsolatban is részletes jegyzeteket készített, amelyek nemcsak a néprajzosok, hanem történészek, szociológusok, kultúrantropológusok érdeklődésére is számot tarthatnak, mint források. A Mura vidéki horvátok kutatása Kerecsényi Edit a Mura vidéki lakosság történeti és néprajzi kutatását az 1970-es években kezdte a határ innenső oldalán élő horvátok körében. Ennek első jelentős eredménye A Mura 98
menti horvátok története és anyagi kultúrája című, először 1982ben horvát nyelven megjelent könyve, mely az eddigi legalaposabb e népcsoportról szóló munka. A mű új kérdéseket vetett fel a dél-zalai horvátság eredetével kapcsolatban. Kerecsényi Edit kötetében és az azonos témában 1985-ben megvédett kandidátusi értekezésében számba vette a horvátság etnikai hovatartozását erősítő (muraközi rokonság, házasságkötés egymás között), illetve a gyorsabb asszimilációhoz vezető (vasút megépítése, tisztviselők beköltözése, a térség két egyházmegyéhez való tartozása) tényezőket. Részletesen szólt a Mura menti horvátság hagyományos tárgyi kultúrájának három szembetűnőbb jellegzetességéről: a bútorzatról, a népviseletről és a szőttesekről. A kötet 1983-ban magyarul a Zalai Gyűjtemény sorozatban látott napvilágot. A határon túli muravidéki magyarság kutatása Kerecsényi Edit számára az 1980-as évek közepétől nyílt lehetőség, hogy kutatásait a határon túlra, a Muravidéki magyarokra is kiterjessze. Kezdetben a kishatárforgalmat kihasználva járt át rövidebb gyűjtések céljából. Király Ferenctől, a Galéria és Múzeum vezetőjétől ekkor tudta meg, hogy az általa 1975 óta gyűjtött értékes néprajzi anyag még leltározatlan, mert a szakmúzeumoktól nem kapott hozzá szakembert. Kerecsényi Edit az ott tartózkodásának költségei fejében vállalta a leltározást, amelyet lelkiismeretesen el is végzett. A leltározási munka folyamán derült ki, hogy számos tárgy esetében helyszíni utógyűjtésekre lenne szükség, mivel azokról a tárgy-gyűjtés alkalmával nem készült kellő részletességű feljegyzés. Ennek alapján kért Kerecsényi Edit még 1986 februárjában az MTA Néprajzi Kutatócsoportjától a helyszíni gyűjtésekhez kiküldést, amelyet a szlovén-magyar együttműködési egyezmény keretében meg is kapott. „A lendvai néprajzi kutatások indoklása” című írásában megfogalmazott tudományos célok teljességre törekvőek voltak: gyűjtőmunka, nyilvántartási feladatok, restaurálás és konzerválás, kiállítások és kiállítási katalógus készítése, valamint a néprajzi anyag tudományos feldolgozása és közlése kötetben. E kitűzött célok közül sok megvalósult, azonban a legnehezebb feladat – a hetési és Lendva-vidéki magyarság összefoglaló néprajzi monog99
ráfiájának megírása – még hátra van. Ehhez azonban már a Muravidék és Zala vármegye néprajzkutatóinak kollektív munkájára lesz szükség. Kerecsényi Edit tudományos munkássága a Muravidék néprajzi kutatásában bizonyára az egyik alapvető kiindulópont e kötet összeállításához. Természetesen egy vérbeli muzeológus a tárgyaknak is mindig nagy figyelmet szentel. Kerecsényi Edit kiváló tárgyismerettel rendelkezett és sohasem mulasztotta el a múzeum számára megszerezni az eltűnő hagyományos paraszti életmód valamennyi fontos tárgyi emlékét. Kerecsényi Edit tárgyakkal kapcsolatos körültekintő, alapos munkájáról szemléletesen tudósítanak a Galéria és Múzeumban végzett leltározási munkáról papírra vetett alábbi sorai1 : A néprajzi kiállítást lebontva a tárgyakat 1975-től, az alapítás évtől kezdődően lelőhelyek és házak szerint csoportosítottuk, majd a legkorábban vásárolt darabokkal kezdve a gyűjteményt folyamatosan leltárba vettük. Nehezítette a munkát, hogy az azonosítás – főleg az egymáshoz hasonló daraboknál – gyakran gondot okozott. A leltárba 415 tárgyat tudtunk felvenni a rendelkezésre álló egy hét alatt. Közülük 320-ról férjem 2 példányú felvételt s mintegy 60 színes diát is készített: egyet az alsólendvai, egyet a nagykanizsai múzeum részére. Ő vállalta a fotóleltárkönyv vezetését is. Ezek egy példányát a lendvei múzeum szlovén nyelvre fordíttatja, azaz a magyar vonatkozású kartonok kétnyelvűek lesznek. A leltárkönyvekbe is két nyelven kerülnek be a tárgyak adatai... Kerecsényi Edit a leltározást és a gyűjtést a következő években is folytatta és leltározáshoz szükséges további információkat is nagy buzgalommal gyűjtötte. Erről egy későbbi beszámolójában2 így emlékezik meg: A korábban gyűjtött mintegy 400 tárgy nyilvántartási munkálatait már befejeztük, sőt 1987–88-ban a gyűjteményt több, mint 500 újabb néprajzi tárggyal is gyarapítottuk, főleg Radamosról és Kámaházáról. Múzeumba került a hetési viselet és szőttes számos értékes darabja, ácsolt és tulipános ládák sora, a házberendezés és a konyha különféle bútorai és használati tárgyai – köztük egy 100 éves vesszőfonatos lésza is –, a halászat és földművelés, valamint a kismesterségek számos eszköze. Ugyancsak múzeumba kerültek az e vidéken oly nagy múltra visszatekintő fazekasmesterség kellékei és eszközei, sőt csaknem 200 különféle, a 100
környéken készített kerámia is. Közülük soknak ismerjük a készítőjét is. Sikerült tisztáznom a hetési hosszútörölközők stílusperiódusainak sorrendjét, és találkoztam még néhány öreg hímzőasszonnyal is. Tudom már, kik készítették az első subrikás, „gyöngilises” és magyar címeres-galambos kendőket, s azt is, miért terjedtek el azok rohamos gyorsasággal. A leltározást kiegészítő terepmunka során jutott Kerecsényi Edit tudomására, hogy sok régi viseletdarab a muraszombati múzeumba került. Külön engedéllyel az e múzeumba jutott női és férfi viseletdarabokat és hímzéseket is egytől egyig sikerült feldolgoznia. E munka nyomán születtek azok a kötetek, amelyek nemcsak megmutatják a hagyományos viseletdarabokat, vagy hímzésmintákat, hanem azok elkészítéséhez gyakorlati útmutatással is szolgálnak. A hetési női viselet és hímzések című kiadványhoz 42 mintalapot mellékeltek. A Muraszombati Múzeum anyagát bemutató kötetben a darabok részletes leírása és az 54 színes fotó mellett 23 mintarajz ad segítséget az elkészítéshez. Az Muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet vezetősége megalakulásától fogva támogatta a térségben dolgozó Kerecsényi Edit és Bellon Tibor – a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, azóta elhunyt vezetőjének – kutató munkáját. 1995-től évente 10–15 egyetemi hallgató tölti itt nyári terepgyakorlatát. A Muravidéki Magyar Néprajzi Kutatótábor keretében több ezer tárgyat gyűjtöttek a Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény, a leendő Hetési Néprajzi Gyűjtemény és a Lendvai Galéria–Múzeum részére. Kerecsényi Edit tudományos hagyatéka a budapesti adattárakban Kerecsényi Edit a kutatás helyzetéről, eredményeiről rendszeresen tájékoztatta tudományos közéletet a néprajz különböző fórumain – írásban és szóban is. Kutatásai során készített feljegyzéseit a teljes fotódokumentációval együtt igyekezett több adattárban is biztonságba helyezni. Természetesen a Nagykanizsai Thúry György Múzeumban őrzik tudományos hagyatékának túlnyomó részét, azonban talán érdemes tudni, hogy mi az, ami a budapesi intézményekben fellelhető. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában Kerecsényi Edit 101
neve alatt 101 leltári tétel (3185 oldal) található. Ezek közül 24 tétel (654 oldal, terjedelemben a kézirattömeg mintegy egyötöde) vonatkozik a muravidéki magyar falvakra. Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének adattárában 8 tételt találtam, amelyből 7 muravidéki gyűjtések alapján készült. Ezek közül két tétel azonos a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára anyagával (az OTKA Délnyugat-dunántúli mikrotájkutatás). 1986–87-ben Kerecsényi Edit is résztvett az OTKA által támogatott, Barabás Jenő által irányított grandiózus Délnyugat Dunántúli Mikrotájkutatási programban, melynek keretében azonos szempontok szerint (négy kérdéscsoportban mintegy 100 kérdésből álló kérdőív alapján) 540 falu néprajzi kutatását végezte el 15 néprajzos 20 külsős munkatárssal. A kutatás célja az volt, hogy a gyűjtött adatok alapján kirajzolhatók legyenek a nagyobb és ezeken belül a kisebb néprajzi tájegységek kulturális határai. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének adattárában is megtalálható Radamos, valamint Alsó- és Felsőlakos teljes anyaga. A kéziratok messze túlmennek a kérdésekre adott puszta válaszokon: Kerecsényi Edit szokásához híven számos olyan adatot is lejegyzett e településeken, amely a mikrotájkutatási program kérdőívében nem szerepeltek. Talán ez a program volt az, amely felkeltette figyelmét a néprajzi csoportok, mikrotájak kulturális különbségei, valamint a térség kutatása iránt. Erről tanúskodik az alábbi beszámolórészlet3 is: A legrégiesebbnek látszó Radamoson esténként kitöltöttem azt a kérdőívet, melyet Barabás Jenő irányításával a Vas megyei kollégákkal együtt állítottunk össze Délnyugat-Dunántúl mikrotájainak néprajzi kutatásához. Meggyőződtem arról, hogy Radamoson, Göntérházán és környékén él még a hetési etnikai tudat a magyar lakosságban, sőt a szó eredetére újszerű magyarázatot is adtak. A Kerecsényi Edit által kutatott 2 falu és a fiatal néprajzosok – Halász Albert, Szövényi Katalin, Sajti Zsuzsa – 7 további falura vonatkozó adattári anyaga még bizonyára kiaknázatlan lehetőségeket is rejthet a térség elkészítendő néprajzi monográfiájának készítéséhez. A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában a Muravidéki magyarokkal kapcsolatosan tehát 24 Kerecsényi-féle kézirat található. Ezeknek mintegy fele nyomtatásban is megjelent munkák kéz102
irata, másik, a kutatás számára nyilvánvalóan fontosabb része a néprajzi gyűjtőutak részletes feljegyzéseit tartalmazza. E kéziratokban szinte valamennyi muravidéki magyar településre vonatkozóan igen változatos adattömeget találhatunk, amelyek közül kiemelkednek a fazekasságra, a gazdálkodásra, a társadalmi kapcsolatokra, egyéni életutakra, családtörténetre vonatkozó leírások, de a viselettel, vagy pl. a kukoricacsuhé-fonásról is külön tételek szerepelnek a nyilvántartásban. A kivándorlásról gyűjtést és tanulmányt is őriznek az Ethnológiai Adattárban. Kerecsényi Edit szinte valamennyi megjelent munkája hozzáférhető az Országos Széchényi Könyvtárban és a Néprajzi Múzeum könyvtárában. Ez utóbbiban néhány idegen nyelven, nem magyarországi kiadásban napvilágott látott tanulmány is megtalálható. Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének könyvtárában ha nem is a teljes lista, de a művek többsége szintén hozzáférhető. A legegyszerűbb a Néprajzi Múzeumot felkeresni, mert ott az adattári és a könyvtári anyag is a leggazdagabb. Ugyanakkor nem hagyható ki az MTA Néprajzi Kutatóintézetének adattára és könyvtára sem, mert néhány tétel meg csak ott van meg, A leírtak alapján – ha vázlatosan is, de remélhetőleg – képet kaphattunk e fáradhatatlan és sokoldalú tudósegyéniség muravidéki kutatásairól, amelyek a térséggel foglalkozók számára alapvető szakirodalomként, illetve forrásként szolgálnak. Csak remélni tudjuk, hogy hamarosan sor kerülhet a Muravidék összefoglaló néprajzi monográfiájának megjelentetésére is. Kerecsényi Edit felhasznált művei: Adatok egy régi murakeresztúri horvát ház építéséhez és berendezéséhez. (Podaci o gradnji i unutarnjem uredenju jedne stare hrvatske kuce u Murakeresturu) Zbornik za narodni život i običaje Južnih Slavena. 45. (1971) p. 379–393. Zala megye néprajzi csoportjai TIT, Budapest, 1979. (Néprajzi füzetek) A Mura menti horvátok története és anyagi kultúrája = Geschichte und Kultur der Kroaten an der Mur. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. A Mura menti horvátok házassági kapcsolatai : Adatok egy néprajzi mikrorégió kialakulásához. = Ehe103
Beziehungen der Kroaten an der Mur. Zalai Gyűjtemény. 18. (1982–83) p. 243–258 A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája. Zalaegerszeg, 1983 Zalai gyűjtemény A Mura menti horvátok házassági kapcsolatai. = Die Heiratsverbindungen der Kroaten längst der Mur. Etnografija Juznih Slavena u Madarskoj 6. = Balassa Iván (szerk.): A magyarországi délszlávok néprajza 6. = Etnografija Južnih Slovanov na Mađarskoj 6. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. p. 7–47., Beszámoló az Alsólendva környéki, szlovéniai gyűjtőutakról : 1986. május és június. Néprajzi Hírek (1986) 15:2 p. 67–68. The population of Croat villages in Zala County as reflected in historical demography. Review of historical demography 5. (1986) p. 7–53. A szlovéniai magyar néprajzi kutatások újabb eredményei. = Newest results of the Hungarian ethnographic researches in Slovenia. Petercsák Tivadar (Szerk): A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. 2. : Az 1989. okt. 17–18-án Egerben tartott országos konferencia anyaga = Hungarian ethnographic researches beyond the boarders. TIT Orsz. Néprajzi Választmánya, Budapest, 1989. p. 32–37. A kender termelése és feldolgozása Letenyén : 1. Az elvetett kendertől a fonálig. = Die Hanfproduktion und – verarbeitung in Letenye : 1. Vom ausgesäten Hanf bis zum Garn. Zalai Múzeum 2. (1990) p. 231–254. Adatok Nagykanizsa benépesedéséhez: a polgárok lajstromába 1745–1825 között bejegyzett személyek foglalkozás és születési hely szerinti összetétele. Nagybákay Péter, Németh Gábor (szerk.): VI. Kézművesipartörténeti Szimpózium Veszprém, 1988. november 15–16. Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottsága, Veszprém, Budapest 1990. p. 225–232. A Lendva-vidéki (szlovéniai) magyarok népi kultúrájának ápolása. Nemzetiség – identitás : Ujváry Zoltán, Eperjessy Ernő, Krupa András (szerk.): A IV. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia 104
előadásai, Békéscsaba 1990. okt. 5–7 = 4th International Conference on Ethnographic Nationality Research. Ethnica, Debrecen–Békéscsaba, 1991. p. 256–258. A dobronaki, kebelei és filóczi (egykor Zala vm. ma Szlovénia) parasztfazekasok termékértékesítése az 1900-as években. (Die Produktenverwertung der Bauerntöpfer von Dobronak, Kebele und Filócz (ehemals Komitat Zala, heute Slowenien) in den 1900er Jahren) Nagybákay Péter, Németh Gábor (szerk.): VII. Kézművesipartörténeti Szimpózium : Veszprém, 1990. november 12–14 = Handwerkgeschichtliches Symposium, 7 : Veszprém 12–14. November 1990. Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottsága Veszprém, Budapest, 1991.p. 35–39. Stoletne ljudske dragocenosti v Hetéski hisi v Kamovcih (Kámaháza). = 100 Jahre volkskundliche Werte in einem Hetéscher Haus in Kámaháza. Kersic, Irena – Kremensek, Slavko (szerk.): Vzporednice slovenske in hrvaske etnologije, 7. vol. : Lendava, 14.–16. marec 1991. Slovensko etnolosko drustvo, Ljubljana, 1991. p. 109–115. Iz zgodovine loncarstva lendavskega obmocja (18.–19. stoletje) = From the history of pottery in the Lendava region (18. and 19. centuries). Etnolog. (1)52 (1991) p. 130–163 A kender termelése és feldolgozása Letenyén. 2. A szövés és a késztermék = Hanfbau und- verarbeitung in Letenye, Ungarn. 2. Weberei und Endprodukte Zalai múzeum 4. (1992). p. 269–301. Lendva-vidéki magyar kivándorlók. Honismeret. 22:4 (1994) p. 41–46. Távol a hazától... Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások. = Far from the mother coutry...: Dalec od domovine.. : Hungarian emigrants and guest workers from the region of Lendva = Madzarski izseljenci in zdomci iz Lendave in okolice : Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1994. 105
Radamos benépesedése, gazdasági és társadalmi viszonyai a XVIII–XIX. században. = The Population, Economical and Social Conditions of Radamos in the 18th and 19th Century. Gráfik Imre (szerk.): Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből. Teleki László Intézet, Budapest, 1994. p. 19–90. A kapcai “fakonty” : Miként kontyolták a hetési asszonyokat? = “Holzknoten” in Kapca : Wie der Haarknoten der Frauen in Hetés gemacht worden sind? Vasi Honismereti Közlemények 2 (1997) p. 57–61 Adatok az Alsólendva (Lendava) vidéki fazekasság XVIII – XIX. századi történetéhez. Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 1997. p. 47–92. Ženska noša iz 19. stoletja iz madžarskih vasi v okolici Lendave v etnološki zbirki pokrajinskega muzeja Murska Sobota In: Zbornik Soboškega Muzeja 5/ 1998, Muraszombat, 1998, p. 37–63. Lendva vidéki kivándorlók. H. Simon Katalin (szerk.): Népek a Mura mentén 2. a Nagykanizsán 1997. május 15– 17. között megrendezett nemzetközi konferencia előadásai. Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, 1998. p. 239–248. Hetési női viselet és hímzések a Muraszombati Múzeum gyűjteményében Zala Megyei Népművészeti Egyesület, Zalaegerszeg, 1999 Kerecsényi Edit : Lendvavidék néprajzi kutatása. Honismeret. 1999/3 XXVII. Kerecsényi Edit: A lendvai néprajzi gyűjteményről és a gyűjtőutak eredményeiről. Néprajzi látóhatár. 8. 1999. 1–4. 61–73. A muramenti horvátok népművészete és annak ápolása. Ando György (szerk): A nemzetiségi kultúrák az ezredfordulón, esélyek, lehetőségek, kihívások; a VII. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai, Békéscsaba, 2001. október 2–3–4. Magyar Néprajzi Társaság, Békéscsaba – Budapest, 2001. p. 568–570. Prilagodjavanje nevjeste životu u zadruzi u hrvatskim selima na Muri. Žena u seoskoj kulturi Panonije. p. 59–66. 106
Hetési női viseleti hímzések a lendvai-, a muraszombati-, a zalaegerszegi múzeumok és magángyűjtők anyagából. Honvéd Kaszinó Kulturális Egyesület, Zalaegerszeg 2001 Közlemények Kerecsényi Editről 75 éves a múzeumalapító Kerecsényi Edit : Emlékfüzet Kerecsényi Edit etnográfus, a nagykanizsai Thúry György Múzeum első igazgatójának 75. születésnapja tiszteletére Zalaegerszeg, 2002, ZMMI Németh József: Emlékezünk. Kerecsényi Edit (1927–2006). Kanizsa Dél Zalai hetilap 2006. 05. 18. 19sz. 9. old. Horváth Attila: Emlékülés Dr. Kerecsényi Edit tiszteletére. DIGIFOT http://www.nepujsag.net 2. oktober 2007, 51. évf. 40. sz. Tisztelet a múzeumalapítónak Zalai Hírlap 2007. szeptember 08.04:27.00 Balogh László: Kerecsényi Edit múzeumalapító emlékére. Megnyitó beszéd. (Elhangzott a Thúry György Múzeumban a Kerecsényi Edit Emlékkiállítás megnyitóján.) Jegyzetek: 1 Kerecsényi 1986. 68. 2 Kerecsényi 1989. 3 Néprajzi Hírek, 1986.
107
108
Szarka László A muravidéki magyarság közösségi önszerveződésének történeti, kulturális sajátosságai
Fontos kezdeményezés a Muravidéki Magyar Tudományos Társaság konferenciája, mert egyrészt átfogó áttekintést ad az elvégzett néprajzi kutatásokról, másként kijelölheti a további munka irányát. A szervezők leltárkészítő, összegző igénye a kétségkívül időről időre szükségessé váló tudományági és interdiszciplináris feladatkijelölésekre utal, amit valójában minden régióban el kell végezni. Alábbiakban az etnikai, kisebbségi tárgyú kutatások felől közelítve szeretnék néhány megjegyzést tenni, s ezzel hozzájárulni a közös munka sikeréhez. A Magyarországon immár 20 éve, a Juhász Gyula által a Széchenyi Könyvtár keretei közt működött Magyarságkutató Intézet létrehozása óta intézményesen folyó kisebbségkutatás a külhoni magyarok vonatkozásában mindig is igyekezett építeni az egyes tudományterületek eredményeire. Ezek közt a néprajz, együtt a történelem- és a földrajztudománnyal – kétségkívül a legnagyobb múlttal és a legtöbb eredménnyel rendelkező diszciplínának számít a kisebbségi magyar közösségek vizsgálatában. Ez a mostani alkalom jó kiindulópontot kínál az eddig is eredményes, sokszereplős kutatómunka folytatásához, a kívánatos irányok, az érdemi – bevált és új – témakörök kijelöléséhez, új kutatási területek feltárásához. Előadásomban a témakör és a feladat szűkítése érdekében az MTA Kisebbségkutató Intézetben a muravidéki magyarsággal kapcsolatos kutatási, együttműködési tapasztalataink, eredményeink alapján három területről – a kisebbségi közösség sajátos történeti, nyelvi és közösségépítő jellemzőinek vizsgálatából – szeretnék egy- két a néprajzi vizsgálatok szempontjából is fontos jelenséget bemutatni. Ezeknek a figyelmen kívül hagyása a magyar és a szlovén kutatók számára eleve lehetetlenné teszi, hogy a muravidéki – őrségi, hetési és Lendva-vidéki – magyarság 20. századi közösségi fejlődésének legfontosabb sajátosságait kellő kutatói alázattal és empátiával értelmezni lehet. Történeti – táj-, nemzetiség- és közigazgatás-történeti – megközelítésben a 20. századi Muravidéket többszörösen összetett, 109
egymást átfedő és osztott kistérségekből, mikrorégiókból szerveződő tájegyüttesként határozhatjuk meg. Tájtörténetileg az őrségi-goricskói tájegységnek, illetve a hetési–Lendva-vidéki kisrégiónak sajátos találkozási, érintkezési területéről van szó, amelyen néprajzi, dialektológiai, mentalitás- és művelődéstörténeti szempontból egyaránt izgalmas kontaktusjelenségek egész sorát tárták fel a kutatások. Közigazgatásilag a történeti Magyarországból, Vas- és Zala megye délnyugati járásaiból a trianoni határmeghúzás véglegesítésével a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz és annak szlovén régiójához került részeit értjük a Muravidék alatt, amelyet a szlovén köznyelvben ma is Prekmurjénak, azaz Murántúlnak neveznek. Nemzetiségtörténeti szempontból az évszázadokon át szlovén–magyar kétnyelvű, vegyes nemzetiségű területet értjük alatta, ahol a 14–15. század óta állandósult etnikai vagy nyelvhatár mentén sűrű kapcsolatok alakultak ki a magyar és a szláv népesség között, amit a török jelenlét is csak ideiglenesen tudott megzavarni. A dualizmus kori magyar nemzetállami erőfeszítések ugyan a magyar nyelv ismeretének viszonylag jelentős elterjedéséhez, s ezáltal erős kétnyelvűsödéshez, illetve különösen a városi közegben a nyelvváltási folyamatok beindulásához vezettek, a kettős etnikai szerkezet egészét inkább csupán felszínesen érintették. Hasonlóan a történeti Magyarország több más multietnikus térségéhez, itt is a nem magyar népesség, tehát esetünkben a muramenti szlovénség a hungarus patriotizmus keretei közt fejlesztette kulturális identitást. Az 1918. évi muravidéki szlovén autonómia-elképzeléseknek tehát volt történeti előzménye, de a világháborús összeomlás érthető módon nem kedvezett ezeknek a minden tekintetben megkésett, kísérleti jellegű kezdeményezéseknek. Ez a tartósan stabilizált etnikai szerkezet csak a 20. századi nemzetállami fejlődés során, főként a második világháborút követő évtizedekben, a pártállami demokráciadeficites közegben alakult át radikálisan, aminek utóhatásait most szenvedi el az itteni magyar közösség. Az integrálódó kelet-közép- és délkelet-európai térben a Muravidék Magyarország és Szlovénia egybenyíló határrégióját jelenti, ahol az összehangolt infrastrukturális vasúti, autópálya-fejlesztéseknek köszönhetően a régió gyors ütemben felzárkózóban van a legfejlettebb nyugat-magyarországi eurorégiós övezetekhez. 110
A fentieket szem előtt tartva a muravidéki magyarság 20. századi kisebbségtörténeti fejlődésének sajátosságai közül két szempontot emelhetünk ki. A kisebbségi közösségépítés a két világháború közt gyakorlatilag változatlan etnikai bázissal, ugyanakkor az erőteljes szlovén betelepítések nyomán teret veszítve próbálta a kisebbségi körülményekre áthangszerelni oktatási, kulturális, egyházi intézményeit. Bár a királyi Jugoszlávia nem tanúsított megértést az ilyen regionális nemzeti közösségépítő gyakorlatokkal szemben, Bencze Lajos, Göncz László, Kovács Attila kutatásai azt jelzik., hogy az első két kisebbségi évtized nem okozott túlságosan nagy törést. Ami azonban már ekkor elkezdett változni, az a muravidéki régió etnikai, kulturális önmeghatározása és kohéziója. A régióba kívülről, a Mura túlpartjáról érkező szlovén nemzeti kultúra alapvetően másként, Murántúli szlovén, veszélyeztetett peremterületként kezdte meghatározni ezt a térséget. A régió egyik természetes központja, Muraszombat fokozatosan teljes egészében kikerült a magyar kultúra, közélet látóköréből, a regionális funkciók ellátásában mindig is inkább gondot, sem előnyt jelentett az oda telepített magyar intézmények, funkciók működtetése. Ez a nemzeti szempontból veszélyeztetett határzóna-elképzelés bizonyos értelemben minden szomszéd nemzet közigazgatási és nemzetiségpolitikai gyakorlatában megfigyelhető. A beés kitelepítések, a kényszerasszimilációs tendenciák megjelenése részben persze válasz volt a két világháború közötti integrális és etnikai magyar revíziós elképzelésekre, előkészületekre. Másrészt viszont éppen itt, a 30 településből álló kicsi magyar jellegű határ menti településsávban volt a legjobban megfigyelhető ennek a határ menti helyzetnek a nemzetállami logika szerint is kontraproduktív kezelése. A régió a rendkívüli rendszabályokkal, telepítésekkel nemcsak hogy nem vált erősebbé, fejlettebbé, hanem ellenkezőleg elindult a periferizálódás irányába. A kisebbségi közösség fejlődésében megkülönböztethető hosszabb-rövidebb korszakok gyakran egymást kizáró vagy éppen irreális és ambivalens eszményeket, célokat állítottak a kisebbségi közösségépítés elé. a) 1918–1940: Revíziós csodavárás és a kisebbségi jogvédelmen alapuló közösségépítés Csonkaország, fantomfájdalmak, revíziós sugalmazások 111
A „Nem lehet” ideológiája Muravidéken nem kapott visszhangot, a kis lépések taktikája volt a jellemző kisebbségpolitikai orientáció, magatartás. A kisebbségi „muszáj-Herkulesek” elkötelezettsége és a „túlélést” célul kitűző sérelmi politizálás lokális, regionális és országos szinten mindenütt jelen volt. A központi kormányzattal megkötött rövidtávú pragmatikus paktumok keveredtek a kisebbségi utópiákkal, illúziókkal. b) A határok revíziója és a „magunk revíziója” 1941 –1944, 1944–1948 – Háborús, konfliktusos periódus c) A titói és Tito utáni korszak 1948–1974, 1974–1980, 1981–1991: a jugoszláv állam demokratikus, centralista, nacionalista korszakai, a jugoszláv pártállam lehetőségei, lehetetlenségei és korlátai 1980–1991 A kommunista internacionalizmus helyett szerb többségi államnacionalizmus, a tíznapos háború, Kis-Jugoszlávia és az utódállamok létrejötte. d) Az önálló szlovén állam keretei közt 1991–2004: demokratikus jogkiterjesztés, a kisebbségi önkormányzati közösség megteremtése, politikai közösségépítés, az autonomista és a konszociális modell ötvözése 2004 EU integráció, a regionalizációs alternatíva megfogalmazódása 2007 Az euró bevezetése és csatlakozás a schengeni rendszerhez. A titoi Jugoszlávia legfejlettebb régióját alkotó Szlovénia keretei közt a muravidéki magyarok jórészt osztozkodtak a vajdaságiakkal, szlavóniakkal közös jugoszláviai kisebbségi helyzetben: Belgrád erőteljes nyitása a világ, a nyugat felé mindenütt rokonszenvet váltott ki az el nem kötelezett politika iránt, ugyanakkor a kisebbségek anyaországi kapcsolatait mindvégig korlátozni próbálta. Mindez a szigorúan ellenőrzött határ- és sok hátránnyal járól peremhelyzetből adódóan, a jugoszláv és magyar pártállam részéről egyaránt tudatos befagyasztott államközi kapcsolatok hátterével a muravidéki magyarságot a 112
burgenlandihoz hasonló vasfüggönyeffektussal különítette el a magyarországi Őrség és Hetés rokon falvaitól, az ott élő rokonoktól, magyaroktól. Az elmúlt tíz-tizenöt évben jelentős muravidéki magyar monográfiák, összefoglalások születtek, s jelentek meg magyar és részben szlovén nyelven. A két nemzet történetírása közt közvetíteni próbáló lendvai kollégák dolga azonban semmivel sem könnyebb, sőt az időről-időre megjelenő politikai színezetű támadások láttán, talán a magyar-román helyzethez is hasonlítható ez a meddőnek tűnő mediátorkodás. A mai meglehetősen képlékeny muravidéki magyar közösségi identitás talán legjobban feltárt területének a szlovéniai magyar nyelvhasználatnak, a hivatalos és iskolai kétnyelvűségnek, a nyelvjárások a magyarországi köznyelv és a muravidéki magyar kontaktusváltozat sajátos, részben egymást felerősítő, részben a kétnyelvűség muravidéki gyakorlatában egymást semlegesítő kölcsönhatásainak a vizsgálata számít. Kiváló nyelvészek egész sora – pl. Bartha Csilla, Bernják Elizabeta, Bokor József, Kolláth Anna, Varga József, Vörös Ottó – tárták fel komoly apparátussal a magyar nyelv szlovéniai állami vagy kontaktusváltozatának jogi, oktatási, nyelvhasználati, működési, kulturális sajátosságait. Az elmúlt években talán a legkiélezettebb szakmai viták két nagyon gyakorlatias kérdés körül sűrűsödtek össze. Egyrészt nincs megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy vajon a 2002-ben magát magyar anyanyelvűnek valló 6 273 muravidéki személy, illetve az egész Szlovénia területén magát magyar anyanyelvűként identifikáló 7 713 fő kétnyelvűségében hogyan alakulnak a dominanciaviszonyok. Mint ahogy a fennmaradó 1025 muravidéki, illetve 1470 szlovéniai magyar anyanyelvű, de szlováén nemzetiségű személy esetében sem tudjuk megmondani, hogy különböző nyelvhasználati színtereken melyik nyelvet tekinti a maga domináns nyelvének. Például generációs metszetben vagy a nyilvános, hivatalos, munkahelyi nyelvhasználatban, vagy éppen a gyermekek nevelésében, iskolaválasztásában. Alighanem Kolláth Anna megállapítása tükrözi a legjobban azokat a kétnyelvűségi tendenciákat, amelyek immár 4–5 évtizede a szlovén nyelv pozícióinak megerősödését, a kétnyelvűségi gyakorlaton belül a magyar visszaszorulását mutatják. A maribori egyetem magyar tanszéknek a vezetője több szinten folyó kutatásai alapján arra következtetés113
re jutott, hogy a szlovén nyelv a magyarénál egyértelműen erősebb kommunikatív funkcióinak, illetve a muravidékiek által beszélt kontaktusváltozat magyar részről történő stigmatizálása miatt a szlovéniai magyarok bilingvizmusa egyre több esetben szubtraktív, azaz felcserélő kétnyelvűség. A kelet-közép-európai országok kisebbségi nyelvi jogi gyakorlatát, jogfilozófiáját elemző közös kutatási programunkban – Hajós Ferenc kiváló elemzései alapján – a szlovéniai helyzet páratlan jogi opcióit kiemelve méltattuk. Ugyanakkor az elemzésben megjelent annak megállapítása, hogy az évtizedeken keresztül az egyetemes magyar nyelvtől, kultúrától részben elzártan, részben kapcsolataiban ellenőrzötten élő muravidéki magyar közösség tagjainak mind nagyobb része a szlovént tartja domináns nyelvének. A lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézettel közösen elvégzett oktatásszociológiai kutatásunk pedig a Muravidék kéttannyelvű iskoláiban tanítók és tanulók, illetve a szülők kérdőíves felmérésével jutott el hasonló következtetésekre. Több más elemzésből is kiderült, s a mi közös elemzésünk is megerősítette azt a tényt, hogy a muravidéki vegyes nemzetiségű községekben működő kéttannyelvű iskolák igen nagy mértékben hozzájárultak ennek a szubtraktív kétnyelvűségi tendenciának a megjelenéséhez és folyamatos felerősödéséhez. Ez az iskolatípus, amely természetesen komoly lehetőségeket, mozgásszabadságot kínál az ott tanító tanárok számára, alapvetően a többségi nyelv pozícióit erősíti, még akkor is, ha a kötelező kéttannyelvű rendszert az iskolába beíratott szlovének és szüleik többsége szintén rossznak tartja. Az alapvetően kiegyensúlyozatlan családi, környezeti kétnyelvűségi háttérrel ezek az oktatási intézmények a jelenleginél lényegesen kedvezőbb okatástechnikai, tankönyvi helyzetben sem lennének képesek magukra hagyatva megbirkózni. A kéttannyelvű oktatási rendszer tehát minden tekintetben zsákutcás intézménynek tűnik, hacsak nem a nyelvváltás menedzselését tekintik legfőbb célnak. Ugyanakkor illúziónak látszik bármilyen radikális irányváltástól azonnali fordulatot remélni. Az érintett települések, községek, önkormányzatok, iskolák, szülők, muravidéki magyar és szlovén szakértők, s végső soron persze a politikusok dolga az lehet ebben a nehéz helyzetben, hogy legalább kísérleti jelleggel ésszerű, reális alternatívát teremtsenek a magyar anyanyelvű vagy a magyart mint egyenrangú második nyelvet tanulni kívánó diákok számára. 114
Ebben a nem könnyű szakmai döntési folyamatban fontos kezdeményező, ellenőrző szerepe lehet a muravidéki magyar önkormányzati közösség intézményeinek, községi és központi vezető testületeinek. Ez a sajátos szlovéniai kisebbségpolitikai intézményrendszer, amelnyek számos elemét a magyar önkormányzati rendszer is átvette és alkalmazza, az elmúlt másfél évtizedben változó hatékonysággal birkózott meg a közösségépítés mindennapi és stratégiai feladataival. A belső viták, az egymással szembenálló részérdekek nem egyszer nehezítették meg a jó döntések meghozását és végrehajtását. Rövid áttekintésemet három – a további közös kutatások megtervezése, előkészítése szempontjából is mérlegelendő – mozzanat hangsúlyozásával zárom. A kis lélekszámú muravidék magyar kisebbségi közösség a schengeni rendszeren keretei közt aktív részese lehet a dinamikus fejlődési pályára álló határrégióknak, amelyek fizikai, infrastrukturális, gazdasági értelemben vélhetően rövid időn belül felszámolják a periférialét legtöbb hátrányos következményét. Az a kiváló, sokoldalú kapcsolatrendszer, amely a Muravidéket a szomszédos magyarországi megyékkel és városokkal az 1980asévek óta összeköti, érdemes lenne az éppen most kibontakozó integrált kulturális, oktatási, közművelődési intézményfejlesztés logikája mentén kiteljesíteni. Ezzel lehetne pl. a kisebbségi helyzetben óhatatlanul szűkösebb oktatási kínálatot fokozatosan kibővíteni. Ezt a lehetőséget nyilvánvalóan össze kell kapcsolni a Szentgotthárd környéki magyarországi szlovén kisrégió számára hasonlóképpen felkínált szlovén nyelvű oktatási, kulturális kínálattal. Ezt a folyamatot csak a most működő intézmények bevonásával, nem pedig ellenükben lehetne elindítani. Az elmúlt tizenhét év szlovéniai és magyarországi kisebbségpolitikáját a szlovén-magyar relációban érintett két kisebbség igényei felől érdemes lenne áttekinteni és kezdeményezni az illetékes kormányhivataloknál a két kisrégióra vonatkozóan a schengeni rendszerben vagy éppen a kétnyelvűségi gyakorlatban szükségesnek látszó kiegészítő szabályozást. A muravidéki magyar és a magyarországi szlovén kisebbségi közösség nemzeti és állampolgári kettős identitását, közösségépítésében meghatározó jelentőségű, hogy az etnikai, nemzeti közösségtudat kiemelten fontos feltétele, hogy az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra megfelelő jogi és társadalmi státusszal rendelkez115
zék. Minthogy a kisebbségek számára a 20. század második felében a többség nyelve kötelezően elsajátítandó nyelv volt, ami több közösségben, illetve az egyes közösségeken belül kisebb csoportok esetében az anyanyelv dominanciáját is megkérdőjelezte, az uniós integráció és a határrégiók schengeni adottságainak körülményei között érdemes lenne újragondolni a kisebbségek anyanyelvének védelmét szolgáló praktikus lépéseket.
116
Jelka Pšajd Etnološke zbirke in raziskave Pokrajinskega muzeja Murska Sobota o madžarski skupnosti v Prekmurju s poudarkom na zbirki hetiških tkanin in vezenin
Zbirka Hetiških tkanin in vezenin oziroma razstava »Jeza, skrbi, solze, veselje, žalost … vse je notri zašito«. V davnih 50-ih letih 20. stoletja je takratna direktorica Pokrajinskega muzeja Murska Sobota in etnologinja Vlasta Koren začela hoditi v vasi z madžarskim prebivalstvom in kupovati posamezne kose ženskih in moških oblačil, tako imenovano hetiško nošo, skupaj z njimi pa tudi brisače, pregrinjala in prte. V muzejskih depojih so ležali, dokler ni prišla etnologinja dr. Edit Kerecsényi in jih s sodelavci začela sistematično raziskovati. Izsledki so bili objavljeni v muzeju Thúry Györgyy Múzeum v Veliki Kaniži v madžarskem, delno pa tudi v slovenskem jeziku. Pokrajinski muzej Murska Sobota tako hrani 227 kosov zbirke hetiških tkanin in vezenin. Do 1. svetovne vojne je v zgodovinski pokrajini Hetés živela ena najbolj arhaičnih madžarskih etničnih skupin v Prekodonavju. Značilnosti te kulture so beli tip noše; natančno in umetnostno vezenje (posebnost je skrivni vbod, imenovan bujtatásos öltés); uporaba bele, rdeče in modre prejice za vezenje prazničnih delov na moških in ženskih srajcah; ročno tkanje trakov oziroma pasov za zavezovanje srajc, hlač in kril; priprava ženitovanjskega kruha fúmu in izdelava ženske pričeske, imenovane »konty«. Na kulturo pokrajine sta vplivali sosednji madžarski pokrajini Göcsej in Őrség, viden je pa tudi vpliv sosednjega hrvaškega in slovenskega prebivalstva. Vpliv hrvaškega Medžimurja in tudi slovenskega dela Prekmurja ter obratno se kaže med drugim v nošnji industrijsko izdelanih ženskih pregrinjal iz kašmirja, v uporabi tovarniško izdelanega rdeče tkanega traku, ki je služil kot okras na zapestjih moških in ženskih srajc ter prtih, in v nošnji ženske naglavne rute péče (pasca). Meje pokrajine Hetés niso točno določene. V eni izmed različic gre za štiri vasi na slovenskem ozemlju (za Genterovce, 117
Kamovce, Žitkovce, Radmožance) in tri na madžarskem (za Gáborjánházo, Szijártóházo, Bödeházo), ki se končujejo na -háza, kajti ime pokrajine verjetno izvira iz številke sedem. Po ljudskem izročilu gre za enajst vasi, južno od Dobrovnika. Vsekakor pa so to vasi z večinskim madžarskim prebivalstvom v okolici Lendave. Glede na predmete, ki jih prištevamo k hetiški kulturi ter se hranijo v Pokrajinskem muzeju Murska Sobota in v Galeriji-muzeju Lendava, so to naslednje vasi: Petišovci, Dolina, Radmožanci, Žitkovci, Dobrovnik, Kamovci, Genterovci, Mostje, Gornji Lakoš, Kapca, Kot, Pince, Gaberje, Banuta, Dolga vas, Čentiba, Hodoš in Motvarjevci. V omenjenih vaseh gre za prepletanje in vplive pokrajine Hetés. Hetiška ljudska noša je začela po prvi svetovni vojni pospešeno izginjati. Med obema vojnama in prva leta po vojni, tja do 50-ih let 20. stoletja, hetiške noše niso več nosili. Izjema so bile slavnostne cerkvene priložnosti, kot so bile otvoritve mrliških vežic in kapelic, posamezne kose pa so nosili v gledaliških ljudskih igrah. Starejše ženske in moške so v hetiški noši pokopavali oziroma polagali v krsto kose oblačil. Konec 80. let 20. stoletja so začeli hetiško kulturo ponovno oživljati v veziljskih krožkih na Madžarskem in v vaseh v okolici Lendave. Krožki vezenja so v Pincah, Čentibi, Genterovcih, Petišovcih, Dolgi vasi, Dobrovniku, Radmožancih in Kapci. Za potrebe razstave smo raziskovali: - Vrste vbodov na moških in ženskih kosih oblačil, okrasnih brisačah, namiznih prtov, posteljnih pregrinjal ter prtičkov. Poseben in manj znan je skriti vbod, ki ga ostali pomurski in širši slovenski prostor ne pozna. - Pridelavo in predelavo lanu. Posebnost prekmurskega prostora je ta, da so v »hetiških« vaseh tkale na statve ženske, v slovenskih vaseh Prekmurja pa moški. Zaradi tega je tudi lahko ločiti takšne izdelke: tkanine izpod ženskih rok so veliko bolj bogato okrašene kot tkanine od moških tkalcev. Zanimivi in redki v zbirki so mrtvaški prti, ki so jih z mrličem polagali v krsto. - Pomen praznične obleke in njen pomen skozi rojstvo, poroko in smrt. Skozi otrokovo krstno opremo, žensko in moško svatbeno obleko ter balo in obleko ob smrti smo v ta namen raziskali in muzeološko prikazali šege življenjskega ciklusa. Dokumentirali in transkribirali smo pet pripovedovalk in 118
pripovedovalcev iz Dobrovnika, Genterovec, Lendave, Petišovec, Čentibe. Posneli smo dokumentarni film o izdelovanju ženske pričeske »konty«. Razstavo je pospremil katalog z opisom posameznih kosov celotne zbirke in voščilnice s tremi različnimi motivi, ki si jih lahko odtrgal kot knjižno kazalo. Za obiskovalce, predvsem pa otroke, smo izdelali leseni model za odtiskavanje hetiških vzorcev s pomočjo katerega so si lahko izdelali voščilnico ali že odtiskane vzorce pobarvali. Ženske iz Čentibe so po naročilu za muzejsko trgovino in prodajo izvezle knjižna kazala in robčke. S projektom in razstavo smo na novo ovrednotili vrhunsko izdelane tkanine z različnimi tehnikami okraševanja, hranjene v našem muzeju, hkrati pa postavili poustvarjalke te dejavnosti in njihove ročno izvezene izdelke tja, kamor sodijo – med kvaliteto sodobno izdelanih tkanin. Zaradi vrhunskih muzealij in sodobnih izdelkov ter promocije tega projekta je Tehniški muzej Slovenije v Bistri naročil od čentibskih žensk za svojo muzejsko trgovino ročno vezene prtičke in knjižna kazala, razstava pa od 1. aprila 2008 gostuje na gradu Strmol v Rogatcu, konec novembra 2008 pa se za tri mesece seli še v Slovenski etnografski muzej v Ljubljano. Druge etnološke raziskave Muzej hrani terenske prostoročne risbe o kmečki stavbni dediščini (tlorisi domačij, hiše, švisli, zidanice), izrisane za potrebe muzeja, ki so nastale med leti 1960 – 1980 iz vasi: Motvarjevci, Dolnji Lakoš, Lendavske gorice, Čentiba, Dobrovnik, Gaberje, Radmožanci, Kamovci, Krplivnik ter arhitekturni načrt zidanice z detajli iz Lendavskih goric (Új Tomázs-a). Terenski avdio posnetki, nastali v: Dobrovniku (o pomenu menstruacije, šegi vpeljevanja in uporabi krnice, AV, št. 3, 2002); v Lendavi (o življenju v vasi iz prve polovice 20. stoletja v Genterovcih, o vlogi ženske v družini, politično življenje madžarske manjšine v Lendavi po drugi svetovni vojni, AV, št. 113, 114, 115, 128 in 129, 2004). Od leta 2002 načrtno zapisujemo oziroma zbiramo (dokumentiramo, snemamo) življenjske zgodbe prekmurskih Madžarov. V projektu Craftattract – tradicijske obrti kot izziv za kulturni 119
turizem v sklopu Interreg-a Slovenija – Hrvaška – Madžarska dokumentiramo v letih 2007 in 2008 tradicijske obrti in domače dejavnosti ter nesnovno kulturo (pevce/skupine ljudskih pesmi, folklorne skupine) v celotnem Pomurju, torej tudi prekmurskih Madžarov. Izvajamo tudi rokodelske delavnice z namenom, da se zainteresirani posamezniki naučijo nekaj izbranih rokodelskih dejavnosti. V teh delavnicah sodelujejo tudi ženske iz Čentibe, kjer so prikazale kako so v njihovi vasi nekoč izdelovali rože iz krep papirja, s poudarkom na nagrobnih vencih ter gospa iz Petišovec, ki je pokazala in učila udeležence plesti iz koruznega ličja uporabne izdelke (podstavek, cekar). Naslednja delavnica bo veziljska, kjer bo posebej prikazan hetiški bujtatásos öltés – skriti vbod, namen pa je vzpodbuditi vezilje k izdelovanju uporabnih in prodajnih izdelkov. Delavnice smo tudi video posneli s komentarji izdelovanja udeleženk. Literatura: Edit Kerecsényi, Hetési női viselet és hímzések, Zalaegerszeg, 1999 Edit Kerecsényi, A lendvavidéki, hetési magyar férfiak vászonviselete, Zalaegerszeg, 2002 Jelka Pšajd, Hetiške tkanine in vezenine, Murska Sobota, 2005 Matija Slavič, Naše Prekmurje, Murska Sobota, 1999 Ferencz Gönczi, Göcsej, Kaposvár, 1914 Katalog stalne razstave, Pokrajinski muzej Murska Sobota, Murska Sobota, 1997 Albert Halász, Hetés, v: Slovenski etnološki leksikon, Ljubljana, 2004 Albert Halász, Madžari, v: Slovenski etnološki leksikon, Ljubljana, 2004 Martin Ivanič, Narodnostno mešano območje, v: Enciklopedija Slovenije 16, Ljubljana, 2002 Judit Király, Medetični odnosi in etnična identiteta v slovenskem etničnem prostoru, v: Népújság, Lendava, 2000
120
Vándor László A Göcseji Múzeum és a muravidéki néprajz
Nincs könnyű helyzetben az, aki arra kap felkérést, hogy a Göcseji Múzeum és a muravidéki néprajz c. témát elemezze. Emellett egy néprajzi konferencián a zömmel néprajzos előadók között kell ezt középkoros régészként és történészként megtennem. Mivel azonban ennek a több évtizedet felölelő témának ma nincs szakavatott kutatója intézményünkben, abban a sajátos helyzetben vagyok, hogy csak én foglalkoztam az utóbbi időkben ennek a területnek a kutatásával, természetesen történeti, régészeti témákban. Emellett az én feladatomhoz tartozik a mai napig a Göcseji Múzeum és a lendvai Galéria Múzeum közötti kapcsolatalakítás, kutatásszervezés, a kiállításpolitika összehangolása. Így elkerülhetetlenül meg kellett ismerkednem a terület egészével, annak történeti, néprajzi problematikájával is. Természetesen ebből fakadóan elsősorban a Göcseji Múzeum számára a terület szempontjából fontosnak vélt kérdéseket, kérdésfelvetéseket taglalom, utalni szeretnék a 11–17. század közti időszak kutatásának fontosságára, és felhívni a figyelmet azokra a forrásokra, melyek ennek a vidéknek a kutatása szempontjából fontosak, ugyanakkor felhasználásuk sajnálatos módon még alig történt meg. A témába belevágva a helyzet egyrészről azért nehéz, mert a Muravidék szlovénül Prekmurje mint fogalom kialakulására az utóbbi 90 évben Zala és Vas megyéktől elcsatolt vidéken került sor, az 1918-ban közigazgatásilag addig alsólendvai és muraszombati járásnak a Jugoszláviához került részein. Az itt élők a Szlovéniához került egykori magyar területeket értik alatta. Nehezebb értelmezni ezt a magyar kutatás oldaláról, hiszen történetileg magyar, zalai vagy vasi területekről lehet a 20. század elejéig beszélni. Ezt a Muravidék kifejezést a magyar szakirodalom csak az utóbbi években ízlelgeti. E tájon a közigazgatási elnevezés mellett létezett, léteznek és elterjedten használatosak még a szakirodalomban néprajzi és etnikai alapú elnevezések erre a tájra, így pl. a Hetés és a Vendvidék. Az előbbi a magyarlakta zalai vidék egy részét, az utóbbi a szlovének lakta területek egészét fedte le. Mivel azonban a Göcseji Múzeumnak, mint Zala megye köz121
ponti múzeumának gyűjtésileg köze csak az egykori alsólendvai járáshoz lehetett, a Muravidék alatt szűkebben csak ezt a vidéket érthetem. Ezen belül történetileg egyszerűbb a helyzet, mert mint történeti-gazdasági egység az egész érintett terület az egykor alsólendvai Bánffy, később Nádasdy majd Eszterházy birtoktest egy részét jelenti, amely Délnyugat-Zala legnagyobb uradalmának része volt. A zömmel magyarlakta területen belül, mint Szentmihályi Imre a Göcseji Múzeum tudós néprajzos igazgatója foglalkozik a témával 1977-ben, és állapítja meg, hogy „Hetés mint nyelvjárási és néprajzi sajátosságokban gazdag etnikai csoport a magyar–jugoszláv (ma szlovén) határ két oldalán, Alsólendva és Lenti vidékén. Területe, az etnikai sajátosságok jellege és elterjedése vitatott”. Anélkül, hogy a Hetés problematikát mélyebben érinteném, ott kell folytatnom, hogy létezik még egy elnevezés, melyet a 19. század végének első, e környéket kutatói használnak, amikor Alsólendva vidékéről, vagy Lendvavidékről írnak. Ezt a fogalmat Szentmihályi Imre Bellosics nyomán elfogadja és 23 magyar települést tekint a lendvavidéki magyar etnikumhoz tartozónak. Ebből ő 11-et tekint hetésinek (közülük ma Bödeháza, Szijjártóháza, Gáborjánháza és Szombatfa ma a Göcseji Múzeum gyűjtőterületén van), két falut a Szlovéniához tartozó Pincét és a ma Tornyiszentmiklósba olvadt Újfalut (szintén a mi gyűjtőterületünkön) átmenetinek tart a szomszédos néprajzi vidékek felé. Továbblépve, másrészről azért sem egyszerű a téma megközelítése, mert a Göcseji Múzeum a területtel foglalkozó kutatások első nagy hulláma idején nem is létezett. Csak 1950-ben alakult, utolsónak a megyeszékhelyi múzeumok közül. Egyszemélyes múzeumként kiterjedt gyűjtőterületet kapott, melynek legtávolabbi része Lenti környéke és a hetési terület. Emellett a magyar-jugoszláv kapcsolatok az alakulást követő években olyanok voltak, hogy nem volt tanácsos erre a területre jönni, a határon túlra jutni pedig a muzeológus számára elképzelhetetlen volt. A Göcseji Múzeumban ennek a vidéknek a kutatása azonban az enyhülés első jelére elkezdődött, és Szentmihályi Imre már az 1950-es évek végétől gyűjtött a határ menti községekben. A téma iránti elkötelezettségét jelzi, hogy a 19-20. század fordulójának néprajzkutatói után a Göcseji Múzeum néprajzos igazgatója, Szentmihályi Imre fordul először átfogó kutatási igénnyel ezen 122
terület felé. 1977-ben a Zalai Gyűjtemény 7. számában adta közre a ”Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai” címmel önálló kötetét, melyet a nagy előd, Bellosics Bálint emlékére ajánlott. Szentmihályinak az 1970-es évek elejétől már volt lehetősége, hogy személyesen is gyűjtsön a határ túloldalán. A Göcseji Múzeum néprajzosát a tanulmány címe ellenére nemcsak a néprajzi sajátosságok, hanem a történeti táj eredete és fogalma is komolyan foglalkoztatta.1 Sajnos Szentmihályi Imrének a későbbiekben sokáig nem akadt követője. Igaz, a múzeumnak sokáig nem volt stabil néprajzosi gárdája sem. Új lendületet a Muravidékkel kapcsolatos kutatásnak Kerecsényi Edit, a nagykanizsai múzeum egykori igazgatójának munkássága adott. Kerecsényi nyugalomba vonulása után fordult kutatásával a terület felé, és ebben a munkájában fő patrónusa, egyben az anyagi-technikai háttér szervezője a megyei múzeum, azaz a Göcseji Múzeum volt. Az örvendetesen fejlődésnek indult határ menti kapcsolatokba illeszkedhetett bele ez a kutatás, melyet a Zala megyei vezetés támogatott a Göcseji Múzeumon keresztül. Mivel Kerecsényi Edit múlhatatlan érdemeit a konferencián önálló előadás is taglalja, ezen összefüggés ismertetésén túl ezzel a témával részleteiben nem foglalkozom. A kapcsolatok újraéledésének fő terepe a magyar rendszerváltozás után megindult új lehetőségekre alapozódott. A muraszombati múzeum (Pokrajinski Muzej Murska Sobota) és a Göcseji Múzeum között kialakuló jó kapcsolatok voltak a máig ható újraindulás alapjai. Erre alapozódtak a formálódó lendvai múzeum körüli kezdeményezések, a gyűjtemény kialakításától a meginduló közös kutatásokig. Kerecsényi Edit említett tevékenysége ebbe a közegbe ágyazódott bele éppúgy, mint a lendvai múzeumnak otthont adó Bánffy-vár közösen elkezdett kutatása. Az ásatásokat Branko Kerman Muraszombatról és személyem irányításával kezdtük el a vár déli védműveinek kutatásával. Ennek folytatása volt az a Göcseji Múzeum részvételével zajló együttműködés, amely a magyar műemléki szervek bekapcsolódásával folytatódott. Ennek keretében egy komplex történeti, építészettörténeti kutatás zajlott, amely számos új adatot tárt fel a lendvai várral kapcsolatban. Csak a legfontosabbat említem meg, azok az Országos Levéltárban lappangó tervrajzok, melyek a 18. századi átépítés kapcsán rögzítik a vár 17. századi állapotát, és megismertük azokat az elképzeléseket, melyeket 123
az Eszterházyak az átalakítással kapcsolatban fontolgattak. Ezen túlmenően a magyar műemlékvédelem szakemberei, Káldy Gyula és Sebestyén József közreműködésével készültek el a várdomb talajának megerősítési tervei, és készült koncepció a vár rekonstrukciójára és hasznosítására. A munkában régészként és történész kutatóként is részt vettem.2 A Lendvavidék szempontjából kulcsfontosságú Bánffy kutatás országos szintűvé válását segítette az ekkor Zala megyében a Magyar Tudományos Akadémia és a Zala megyei múzeumok által közösen végzett két kutatássorozat, mely a Hahót-Buzád nemzetség ősi szállásterületein zajlott, mégpedig a Hahóti-medencében és a Felső-Kerka völgyben, Csesztreg környékén. A Hahótok első kolostorainak és várainak és az általuk birtokolt falvaknak a kutatása alapvető segítséget jelent a muravidéki anyag elemzéséhez. Az ezen kutatásokban előkerült késő középkori kerámiaanyag ismerete alapvető a muravidéki gelencsérség történetének tanulmányozásához. Emellett a Kerka-vidéki kutatások egyértelműen összekapcsolódnak ennek a térségnek a népvándorlás és középkori problematikájával, azzal szerves egységet jelentenek.3 Ezek a kutatások és az összefoglalás, melyet a Nagykanizsa monográfiában foglaltam össze először a térség gyepűvidékével és betelepedésével kapcsolatban, a muravidéki magyarság története szempontjából fontosak.4 Az együttgondolkodás szép példája volt annak a konferenciasorozatnak az elindítása, amely a „Népek a Mura mentén” címet viselte. A Göcseji Múzeumból elindult gondolat, a közös kutatásokra alapozódva a muraszombati múzeum és a lendvai Magyar Művelődési Intézet nagymértékű támogatásával valósult meg. Az 1995-ös első konferencia itt Lendván, az 1997-es pedig Nagykanizsán zajlott, és mindkettő kötetté is formálódott. A kötetek a muravidéki horvát, magyar, osztrák és szlovén kutatásokat megismertető fórumokká váltak, és a megjelent két kötet alapmunkának tekinthető a ’90-es évek térségi múzeumi munkája szempontjából. A régészeti, történeti, művészettörténeti és néprajzi tanulmányok a történelem során ezer szállal összekapcsolódó négy nemzet kutatói számára alapvető új információkat hordoznak.5 Sajnálatos, hogy a jó kezdeményezés a radkersburgi konferencia után elhalt, bár szelleme tovább él abban a hasonló nevű népművészeti fesztiválban, melyet a Göcseji Múzeum harmadik éve valósít meg Zalaegerszegen a szabadtéri múzeumban. Itt a nagy124
közönség számára a Mura menti népek élő népművészetével ismerkedhet a látogató. Úgy véljük, hogy a fesztivál segíti annak az együttgondolkodásnak a folytatódását, amely az itt élő nemzetek folklórjában a közös és eltérő jegyek szintézisében jelentkezik. Végezetül, de nem utolsósorban pár gondolatot szeretnék elmondani a Göcseji Múzeum adattáráról, annak használhatóságáról a muravidéki kutatások számára. Elemezve adattárunkat, 87 olyan tételt találtam, amely ennek a térségnek a kutatása szempontjából elsődlegesen használható. Megjegyezném, hogy ezek a tételek kizárólag a határmenti falvak neve és a Hetés címszó alatt jelentkezők kigyűjtései, a más nevek alatt rejtőzködőkkel nem foglalkoztam. Így a térségre vonatkozó adatok száma bizonyosan lényegesen nagyobbá tehető. Az általam kigyűjtöttek elsősorban a határ magyar oldalán lévő településekre vonatkoznak. Ennek az anyagnak, melynek egy töredéke Szentmihályi Imre említett könyvében, valamint Bíró Friderika könyvében megjelenik, jórészt feldolgozatlan.6 Különösen hasznos a lendvai múzeum számára, mely most már rendelkezik néprajzos kutatóval, s akinek tevékenysége a néprajzi, történeti összefüggések alapján a Göcseji Múzeum határmenti területeire ki kell, hogy terjedjen. Sajnálatos, hogy pl. Lendvai Kepe Zoltánnak a Boldogulás Hetésben című, a közelmúltban megjelent kiváló kötete sem támaszkodik erre a forrásanyagra, jegyzeteiben a Göcseji Múzeum Adattára említve sincs.7 Visszatérve erre a forráscsoportra, megpróbáltam tematikusan csoportosítani ezeket a tételeket. Legnagyobb számban (38) a régészet jelentkezik. Relatíve sok az újkori témák száma (11), így is marad 38 adattári egység amely néprajzilag hasznosítható. Az építkezést, nép építészetet 15, a mezőgazdaságot 6, a történeti visszaemlékezés kategóriát 3, a népszokásokat 2, az életmódot 2, a viseletet 1, a nyelvészetet 2, a táji adottságokat, természetet 3, a kézműipart 2 dosszié képviseli, további kettő vegyes, több témát tartalmazó anyag is található. Közülük a legértékesebbeket figyelem felhívásként külön is említeném, Szentmihályi Imre gyűjtését a mángorlásról a hetési községekben 1960-ból, mely az eszköz használatával részletesen foglalkozik, a gyűjtése adatokkal jól dokumentált.8 A népi építészeti felmérések közül is számos felmérés és dokumentáció található a Göcseji Múzeumban. Közülük a teljesség igénye nélkül hivatkozhatunk rédicsi, bagladi, gáborjánházai, mumori anyagokra.9 125
1963-ból származik Virágh Bélának a kis albumba összerakott anyaga, amely a „Hetés szőttesművészete” címet viseli. Virágh Bélának elévülhetetlen érdemei vannak a hetési népművészet tradícióinak, a hetési szőttesnek a megmentésében és továbbélésének biztosításában. Nagyszámú adatközlőre támaszkodva részletesen foglalkozik a készítés hagyományos módjával, emellett olyan fotókat gyűjtött össze, melyek pótolhatatlanok.10 Az egyik legjelentősebb anyag Horváth Károly jeles népzenegyűjtőnk könyvecske formájában összedolgozott munkája, amely a „Lakodalmi szokások a lenti járásában” címet viseli. A 414 oldalas gépelt, kézzel kottázott dalokat és eredeti fényképeket tartalmazó, 1969-ben készült kötetet ma is megérné publikálni. Emellett nélkülözhetetlen anyag az egész térség számára. Horváth Károly 50 évre visszanyúló, pontos adatközlésekkel dolgozik, néha azonban mélyebben nyúl vissza a történetiségbe. Elsősorban a házassági szerződések kapcsán, ahol a Zala Megyei Levéltár anyagaival is foglalkozik. Amellett, hogy a szerző természetes módon kiemelten foglalkozik a dalokkal, az egész folyamatot részletesen feldolgozza az ismerkedéstől az eljegyzésen, lakodalmon át a hozományig. Hét fejezetre és számos alfejezetre osztott műve a témában a megyénkben is mindmáig a legrészletesebb feldolgozás. A nagyszámú fényképfelvétel segítségével a 20. század első felének családi életére vonatkozóan alapgyűjtésnek tekinthető.11 A kötet hasznosulásának szép példája a közelmúltban a szlovén televízió muravidéki stúdiójában készült, a terület hagyományos lakodalmas szokásait feldolgozó film, melyben a Göcseji Múzeum néprajzos munkatársa az említett anyagra támaszkodva aktív munkát végzett. A film kerettörténetének hiteles hátterét a Göcseji Múzeum szabadtéri részlege, a falumúzeum adta.12 A hasznosulás és az együttműködés másik szép példája Kocsisné Koszorus Anikó és Konrád Lajos „Hetési női viseleti hímzések” című albuma, mely a lendvai, a muraszombati és a zalaegerszegi múzeumok és magángyűjtők anyagából készült. A számos szerv támogatásával létrejött anyag elé az előszót Kerecsényi Edit írta, aki „E gazdag hímzésanyagot a tudományos kutatók és a hímzőasszonyok” számára egyaránt nélkülözhetetlennek jellemezte. Maguk a szerzők pedig elsősorban a szakkörök és hímzők munkájához ajánlják.13 A Muravidék megismeréséhez jelentős mennyiségű anyag ta126
lálható még főleg a határmenti községek anyagából fotótárunkban, és ugyancsak szép számú tárgyi anyagunk is van a néprajzi gyűjteményben. Ez a kis írás a Muravidék és a Göcseji Múzeum kapcsolatáról nem lehet teljes, Hiszen ezek a kapcsolatok napi szintűek és sokrétűek. A lendvai múzeummal közös kutatások, kiállításcserék, pályázati együttműködéseken túl önálló előadás szólhatna a képzőművészeti kapcsolatokról, kiállításokról, katalógusokról, melyekben aktív partnerek vagyunk. Elsősorban a néprajzi kutatások szempontjából legfontosabb, vagy az én kutatási területem számára legfontosabb témákat emeltem ki. A közös munka folytatódik, egyeztettük a 2008, sőt a 2009. évi együttműködés kereteit is. Jegyzetek: 1 2 3
4 5
6 7 8 9 10 11 12 13
Szentmihályi Imre: Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai. Zalai Gyûjtemény 7. Zalaegerszeg, 1977. Lendva vára. A közös munkáról 1998-ban Lendván készült kiállítás forgatókönyve, megtalálható a Göcseji Múzeum irattárában. Vándor László: Csesztreg és környékének középkori történeti topográfiája. (A FelsõKerka völgy zalai szakasza.) In.: Fejezetek Csesztreg történetébõl. Zalai kismonográfiák 2. Zalaegerszeg, 1996. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a városi török alóli felszabadulásáig. In: Nagykanizsa Városi Monográfia I. kötet, Nagykanizsa, 1994. 217–222. Népek a Mura mentén I. (1995. május 10–12. között Lendván rendezett nemzetközi konferencia elõadásai) Murska Sobota – Zalaegerszeg 1996. Népek a Mura mentén II. (1997. május 15–17. között Nagykanizsán rendezett nemzetközi konferencia elõadásai) Zalaegerszeg, 1998. Bíró Friderika: A szegek világa. Göcsej néprajza a 18–20. században. Zalaegerszeg, 2003. Lendvai Kepe Zoltán: Boldogulás Hetésben. Szentmihályi Imre: A Göcseji Múzeum mángorlógyûjteménye. A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950–1960. Zalaegerszeg, 1960. 331–358. Göcseji Múzeum Adattára 22. és 169. sz. Virágh Béla: Hetés szõttesmûvészete. 1963. Megtalálható a Göcseji Múzeum Adattárában 163. sz. Horváth Károly: Lakodalmi szokások a Lenti járásban. Lenti, 1969. Megtalálható a Göcseji Múzeum Adattárában 216. sz. Lakodalom lesz a mi utcánkban. Egy letûnt kor muravidéki magyar lakodalma. Film. Készítette: RTV Slovenija, Lendvai Tévéstúdió Lendva, 2006. Kocsisné Koszorús Anikó és Konrád Lajos: Hetési nõi viseleti hímzések. Kiadta a Honvéd Kaszinó Kulturális Egyesület, Zalaegerszeg 2001. Megtalálható a Göcseji Múzeum Adattárában 2435–2002. sz.
127
128
Barna Gábor – Simon András A Muravidék néprajzi vizsgálata a szegedi egyetem néprajzi tanszéke határon túli kutatásaiban
Mindenek előtt köszöntet szeretnék mondani a meghívásért a szervezőknek, s jelzem, a vállalt feladatot úgy oldjuk meg Simon András kollegámmal, hogy én általában beszélek tanszékünk Magyarországon kívüli kapcsolatairól, kutatásairól, ő pedig a most már bő évtizedes itteni munka eredményeit ismerteti. A világ felé nyitás tanszékünkön kétirányú. Jelenti egyrészt az I. világháború után az ország határain kívülre kényszerült honfitársaink kutatását, s jelenti a szomszédos vagy távolabbi népekkel és kultúrákkal való kapcsolatokat is. A kettő ugyanis szorosan összekapcsolódik, s akkor a leghatékonyabb, amikor a környező országok tudománypolitikája a magyar kisebbségek kutatását nem aknamunkaként fogja fel. Ezért örülök annak, hogy konferenciánkon szlovén kollegáink és barátaink jelen vannak, jelezve, hogy az együttműködést ebben a formában is fontosnak tartják. Szeged földrajzi fekvése és társadalomtörténeti helyzete révén ma a magyar-szerb-román hármashatár közelében fekszik, történetileg pedig a keleti és a nyugati kereszténység, s az iszlám, valamint nyelvek, kultúrák találkozási sávjában. Ez a körülmény a tanszék megalapításától kezdve hatással volt az oktatói - kutatói gyakorlatra és tervekre. Első professzorunk, Solymossy Sándor Szegeden töltött időszaka (1929–1934) rövid volt ahhoz, hogy kiterjedt külföldi kapcsolatrendszert hozzon létre a tanszék körül. Utódja, Bálint Sándor azonban az 1920-as évek végétől nemcsak az Alföld-kutatásban elengedhetetlen, országhatárokat átlépő szemléletet alkalmazta, de vallási néprajzi kutatásaiban mindig, Közép-Európára (az egykori Habsburg-birodalom egészére) tekintett. Ljubljanában, majd Zágrábban 1939 nyarán járt. Mindkét helyen a néprajzi múzeumok anyagát tanulmányozta. Felderítésre vár még, hogy a zágrábi Kniewald Károly mellett kikkel tartott még személyes kapcsolatot pl. Szlovéniában. Eljutott a Bánság néhány szegedi kirajzására, ezáltal „feltérképezte” a „szögedi nemzetet”. Járt tehát az egykori Jugoszlávia területén is, legtöbbször a Vajdaságban. 129
1964-ben került Szegedre Ferenczi Imre, aki fokozatosan alakította ki szűkebb szakterületének (mondakutatás) nemzetközi kapcsolatrendszerét. A be- és elzárkózó szocializmus azonban nem sok teret engedett neki a kapcsolatok ápolására. Járt a SZU-ban (1961), Csehszlovákiában (1964), 1968-tól rendszeresen végzett terepmunkát a Vajdaságban, illetve kapcsolatokat épített ki az Újvidéki Egyetemmel. 1970-ben Kolozsvárra, Temesvárra és Bukarestbe látogatott, 1972-ben Kárpátaljára utazhatott. Útjairól számos közlést jelentetett meg. 1973-ban három hónapos tanulmányutat tett Jugoszláviába, meglátogatva Zentát, Újvidéket, Eszéket és Zágrábot. Rendszeres kapcsolatot tartott fenn az Újvidéki Egyetem Hungarológia Tanszékével illetve más határon túli magyar intézményekkel és kutatókkal. A néprajzi képzés 1992/1993-as újraindulásával együtt járt a nemzetközi kapcsolatrendszer átgondolása, tudatos megszervezése. Ezek elsősorban személyes ismeretségeken alapultak, ám kezdettől fogva segítették a szegedi tanszék nemzetközi beágyazódását, hallgatók és kollégák külföldi utazásait, s külföldiek szegedi fogadását is. Nézzük először a határon túli magyarok kutatását! Az Újvidéki Egyetem Hungarológia Tanszékével illetve a kolozsvári Babeș-Bölyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és kulturális Antorpológia Tanszékével való kapcsolatok a vendégoktatásban, illetőleg a Vajdaságban, a Bánságban és Erdélyben végzett terepmunkában öltöttek testet. A szegedi és a kolozsvári egyetem között rendszeresek a hallgatócserék, s szinte mindig vannak vajdasági hallgatóink is. Rendszeres kontaktus van a szabadkai és a zentai Városi Múzeum etnográfus munkatársaival. S immár több mint egy évtizedes a kapcsolatunk a szlovéniai Muravidékkel. Ez úgy kezdődött, hogy Göncz László levélben kérte a Magyar Néprajzi Társaság segítségét néprajzi kutatómunkához. Ekkor én voltam a Néprajzi Társaság főtitkára. Úgy döntött tanszékünk, hogy vállalva a feladatot, megkezdi a térség kutatását, és segít mind múzeumi gyűjtemények, mind tanulmánykötetek elkészítésében. Ennek részleteiről, évtizedes eredményeiről, benne Bellon Tibor szerepéról Simon András fogunk hallani előadásában. Jó kapcsolatokat ápolunk a vajdasági Kiss Lajos, és az Erdélyi Kriza János Néprajzi Társasággal. Szlovákia Kilépve az összmagyar keretekből elmondhatjuk, hogy a nemzetközi tudományos életben annak intézményes keretei közt ve130
szünk részt. Legfontosabb a Societé Internationale d’Ethnologie et de Folklore (SIEF), amelynek az Ethnology of Religion munkacsoportját 1999–2006 között vezettem. A munkacsoport utolsó összejövetelét Vilko Novak centenáriumával összekapcsolva épp Szlovéniában, Celje-ben rendezte 2006-ban, s a házigazda a Monika Kropej vezette Szlovén Néprajzi Kutatóintézet, személy szerint Jurij Fikfak és Ingrid Slavec Gradišnik volt. Az intézet mellett jó a kapcsolatunk a Ljubljanai Egyetem Néprajzi és Antropológiai Tanszékével. 2000-ben meghívásukra vettem részt egy munkamegbeszélésen a néprajz közép-európai oktatási lehetőségeiről és esélyeiről. Kiterjedt kapcsolatainknak inkább csak felsorolására van lehetőségem most, s nem elmélyült tartalmi elemzésére. Csak jelzem tehát, hogy több német, finn, valamint török, és spanyol egyetemmel van Erasmus, s mindegyik közép-európai, észak-balkáni országgal CEEPUS oktatói és hallgatói cserekapcsolatunk. Igyekszünk ezeket a kétoldalú kapcsolatokat kihasználni, és nagyobb nemzetközi konferenciákon is ápolni. Ilyen volt az elmúlt évben a zágrábi néprajzi tanszék alapításának 80. évfordulós konferenciája, amelyen szlovén kollegákkal is találkozhattunk. A tanszék oktatói az elmúlt évtizedben számos nemzetközi konferencián vettek részt előadással. Nemcsak én, hanem egyre inkább fiatalabb munkatársaink: Simon András, Mód László, Peti Lehel és Varga Sándor is. S a nemzetközi konferenciák sorozatához mi is hozzátettük a magunkét: 1992 óta páros években működik a vallási néprajzi konferencia-sorozatunk, amelynek nemzetközi szekciójában angol, horvát, osztrák, szlovák, cseh, olasz, finn, német, spanyol, szerb, orosz, stb. előadók vettek részt. Idei ülésszakunkat a szakrális kisemlékek témakörében tartjuk. E kapcsolathálóban talán legfontosabbnak a Seminarium Ethnologicum Szegediense, a szegedi nyári diákszeminárium tanszékünk 1995 óta megrendezett elméleti és módszertani nyári egyetemét, szeminárium hangsúlyú, a közös terepkutatást központba állító át tartjuk. Ezeknek a kiterjedt kapcsolatoknak következménye, hogy több ösztöndíjas hallgatónk is volt az elmúlt években Finnországból és Németországból, és nagyon sok vendégoktatónk. S ezért lehettünk mi is jelen vendégtanárként több európai egyetemen. Továbbra is jelen akarunk lenni mind az összmagyar, mind az európai néprajzi közéletében. Ezt segítik a kétnyelvű (magyar il131
letve angol/német), illetőleg idegen nyelvű (angol, német) tanszéki kiadványaink, s a jövőben angol nyelven is indítani tervezett képzéseink a vallási néprajz, a táncfolklorisztika területén. Rövid összegezést készítve: az elmúlt szűk évtizedben előadással vagy kurzussal Szegeden járt nem-magyar külföldi oktatók száma valamivel több mint 50, a tanulmányi céllal Szegedre érkezett külföldi hallgatók száma közelíti a 100 főt. Közöttük kiemelkedő arányú a közép-európai látogatók száma, amit – figyelembe véve, hogy olyan humán diszciplínáról van szó, mely erősen etnikus kötődésű volt, Közép-Európában pedig nem minden esetben sikerült elszakadnia a politika befolyásától – különösen fontos eredménynek tartunk. Úgy érezzük, hogy az évek során Szegeden felhalmozódó kapcsolatrendszer, szakmai ismeretségek, a nemzetközi kapcsolatokban résztvevő hallgatók egymás között szerzett tapasztalatai és kölcsönös barátságai messze túlmutatnak az egyetemi órákon megszerezhető ismereteken. Jó alap jelentenek, amelyre a jövőben is lehet építeni. A nemzetközi kutatási kapcsolataink bővítésével egyáltalán nem szeretnénk feladni lokális kötődéseinket: Szegednek és környékének, az Alföldnek, a magyarságnak, a Kárpát-medence népeinek kutatását. Sőt, oktatásunk és kutatásaink ilyen jellegét még erősíteni szeretnénk. Bálint Sándorral valljuk ugyanis, hogy az embernek „igazán ott érdemes élnie – akár falu, akár város, akár egy tanyai környezet vagy a főváros legyen az – , ahol csakugyan otthon érzi magát, és emberségében a legbiztosabbnak és legteljesebbnek ismeri magát. És ez nem jelent – hangsúlyoznám – nem jelent bezárkózást, elidegenedést, hanem egyszerűen: még abból a biztos emberi-szülőföldi pozícióból táplálkozik, amin az ember áll és él, és így talán még biztosabban és még nagyobb szeretettel fogja megközelíteni azt a világot is …” Tovább is idézem Bálint Sándor: „Az én igazi testvéreim a szerbek, horvátok, [szlovének], szlovákok és románok, akkor is, ha nem értjük egymás nyelvét; akkor is, amikor szembe kerülünk egymással. Nekünk tudnunk kell, hogy ugyanaz a föld táplál bennünket és ugyanaz a világ tekint le ránk. Nekünk tehát rendbe kell tennünk dolgainkat békésen, tisztán, türelemmel és teljes megértéssel.” Nyilván ez a szándék vezette e konferencia megszervezőit is, s ez hajt minket, résztvevőket is munkánk során. Egy ilyen közép-európai világot szeretnénk építeni tudományszakunk eszközeivel, tanszéki kereteink között. 132
A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke és a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) közötti szakmai együttműködés 1995 nyarán (júniusában) indult az első néprajzi kutatótábor megszervezésével. Ekkor a tanszék három oktatója, Barna Gábor, Bellon Tibor és Juhász Antal, valamint 7 egyetemi hallgató alkotta a kutatócsoportot. Egy hetes jelenlétünk legfőbb eredményének azt tartjuk, hogy megismerkedtünk a tájjal, Lendva-vidék néhány településével: Kapcán, Völgyifaluban, Radamoson és Dobronakon végeztünk egy-egy napos tájékozódó gyűjtést. Eljutottunk olyan helyekre is, melyek később egy-egy kutatási helyszínné, témává váltak (pl. Lendva-hegy, radamosi Mária-fa). Hosszú távú, máig tartó szakmai és személyes kapcsolatok kezdetét is jelentette az első néhány esztendő: egyrészt a muravidéki magyar értelmiség képviselőivel (Bence Lajos, Gerics Ferenc, Göncz László, Szúnyogh Sándor, Varga József), másrészt az akkor még többnyire tanulmányaikat végző, de a vidék kultúrája iránt elkötelezett, s ma már kutatóként tevékenykedő kollégákkal (Halász Albert, Kepe Zoltán, Kovács Attila). A szakmai kapcsolat és munka Bellon Tibor vezetésével és évente 8–10 egyetemi hallgató részvételével folytatódott a Muravidék különböző településein, különféle témaköröket, célokat érintve és megvalósítva. A nyári táborok és egyéb szakmai események kronologikus felsorolását és leírását, valamint a kutatások eredményeként megszülető publikációk jegyzékét Bihar Mária és Lendvai Kepe Zoltán közölte a Muratáj 2003/1. számában, azon írásukban, amelyben a 2002 őszén váratlanul elhunyt Bellon Tibor muravidéki tevékenységének állítottak emléket.1 A következőkben – természetesen a kronologikus rendet is figyelembe véve – elsősorban tematikusan tekintjük át a szegedi néprajzi tanszékhez kapcsolódó muravidéki szakmai munkát 1995től napjainkig. A muravidéki magyarok néprajza című nemzetközi konferencián elhangzott előadások (és azok tanulmánnyá formált változatai) közül több is megkerülhetetlenül és szükségszerűen érint olyan kutatástörténeti tényeket, adatokat és neveket, amelyek ezen írásnak is elhagyhatatlan részei. Áttekintésünk során azonban arra törekszünk, hogy elsősorban olyan szempontokat, módszertani elveket, esetenként személyes emlékeket idézzünk föl, illetve emeljünk ki, amelyek más előadásokban és tanulmányokban talán kevéssé hangsúlyosan kerülnek szóba. 133
Muzeológiai munka A szakmai együttműködés egyik hangsúlyos vonala a tárgygyűjtés és a gyűjtött tárgyi anyag szakszerű adatolása, leltározása, állagmegóvó kezelése (konzerválása), múzeumi raktározása és kiállítása volt. Állandó kiállítás, kiállítóhely (gyűjtemény) az első években (1995–1996) nem volt a vidéken, de állandó néprajzos szakember sem, aki szervezte és végezte volna a szakmai munkát. Kerecsényi Edit nyugalmazott néprajzkutató, a nagykanizsai múzeum egykori igazgatója folytatott tárgy- és tematikus gyűjtéseket korábban Hetés, illetve a Lendva-vidék falvaiban. Munkájával a lendvai várban működő múzeum (Galéria– Múzeum) néprajzi tárgyi anyagát alapozta meg. A szegedi egyetemisták nyári gyűjtései minden esztendőben a tárgyak felkutatására is irányultak, s ugyancsak részben a nyári táborok keretében, részben pedig egy-egy őszi alkalommal, néhány fős hallgatói csapat munkája révén történt meg az összegyűjtött anyag múzeumi elhelyezése és nyilvántartásba vétele. 1996-tól ez utóbbi munka keretében az általunk gyűjtött tárgyi anyag és a még fel nem dolgozott korábbi anyag nyilvántartásba vétele (tárgyleíró kartonok készítése, tárgyfotózás, leltárkönyvbe való bejegyzés) indult és zajlott a későbbiekben folyamatosan. Ebben Bellon Tibor mellet nagyrészt Kerecsényi Edit útmutatása alapján jártunk el, aki szakmai elhivatottságával és alaposságával mindannyiunk számára példát mutatott. Említett szakmai alaposságát felidézve, a tárgyleíró kartonok készítésére emlékszem vissza. Több magyarországi múzeum anyagába is betekintve, láthatjuk hogy a leíró kartonok azon pontja, ahol a tárgy „életére” vonatkozó adatok (használat és annak változása) szerepelnek, több esetben igen szűkszavú, vagy éppen teljesen hiányos. Kerecsényi Edit gondosan ügyelt arra, hogy ezek az információk a lehető legteljesebben szerepeljenek a kartonon. Ha kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló, a tárgy gyűjtésekor rögzített információ, kiegészítő adatfelvétel céljából ő maga is újra felkereste az adományozó családot, háztartást – és számos esetben erre sarkallt minket is – hogy pontosítsa, gyarapítsa ezeket az ismereteket, amelyek végső soron egy múzeumi tárgy (forrás)értékét adják. Amikor az elmúlt években a vidék szőlőés borkultúrájának vizsgálatát végezve a lendvai és a nagykanizsai múzeumokban a témához kapcsolódó tárgyak leíró karton134
jait vettem sorra, igen értékes és bőséges adatközléseket találtam bennük. A tárgyak használatára vonatkozó információk sok esetben az életmód és a gazdálkodás tágabb kontextusát is megvilágították. Az egyes településeken végzett általános tárgygyűjtéseket megelőzően a nyári táborok időpontját és célját a helyi média tudatta a vidék népével, így a házaknál többnyire már számítottak is a néprajzos megjelenésére. Mint általában minden terepen, a Muravidék településein is találkoztunk nehezebben megnyíló emberekkel, családokkal, de az általános nem ez volt, a nagy többség esetében barátságos, nyílt fogadtatásban volt részünk. Jónéhány olyan adatközlővel kerültünk szorosabb, személyesebb viszonyba, akiket évről-évre felkerestünk, rendszeresen meglátogattunk. Több ízben tapasztaltuk azt is, hogy az éppen kutatott faluban többen is jelezték, hogy ha ehhez vagy ahhoz a családhoz ellátogattak a kutatók, hozzájuk miért nem kopogtattak még be, mikor érnek már oda. A gyűjtések tárgyi anyaga – kivéve az alább bemutatandó helyi gyűjteményeket – a lendvai vár padlásán kialakított raktárban kapott helyet. Tanulságos felidéznünk az 1996. évben Dobronakon végzett gyűjtés tapasztalatait. A múzeumi leltárkönyv bejegyzései alapján bárki meggyőződhet róla, hogy az egy hetes tábor ideje alatt félszáz tárgy sem gyűlt össze a faluból. Ez kevésnek számít, viszonyítva a következő évek eredményeihez, amikor egy-egy helyi gyűjtemény kialakításának céljából egy tábor alkalmával néhány száz tárgy is összegyűlt. Mint a későbbi dobronaki gyűjtések is igazolták – erről a Dobronaki György-ház kapcsán még szólunk –, ennek oka a helyi érdekekben gyökerezett, azaz nem arról volt szó, hogy a házaknál ne lett volna már néprajzilag értékes tárgyi anyag, hanem arról, hogy a gyűjtött tárgyak nem maradtak helyben, Lendvára kerültek, s ez a tény, ez a tudat jelentősen visszavette a lakosok adományozó kedvét, szándékát. Az általános tárgygyűjtés mellett a néprajzi tárgyi anyag gyarapítása a Muravidéken létrehozott vagy létrehozni kívánt helytörténeti-néprajzi gyűjteményekhez kapcsolódik: 1. Kapornaki (őrségi) helytörténeti és néprajzi gyűjtemény 1997-ben a Vas megyei múzeumi szervezet szakemberei Nagy Zoltán néprajzkutató, a körmendi múzeum igazgatója irányítá135
sával kezdték meg a munkát, melyhez a szegedi egyetem néprajzos hallgatói közül azok csatlakoztak, akik a korábbi muravidéki kutatások állandó résztvevői voltak: Szabó Magdolna (akkor már végzett hallgató), Ferkov Jakab, Mód László és Simon András. A csoport helyi tagja volt Lendvai Kepe Zoltán. Az állandó (hely)történeti és néprajzi kiállításnak a 20. század első harmadában épült kapornaki Skerlák-ház adott otthont. A tárgygyűjtés áprilisban folyt, földrajzilag az Őrség Szlovéniába került magyar falvait: Hodost (Őrihodos), Kapornakot, Domaföldét és Domonkosfát érintette. A kiállítás megnyitása még ugyanez év júniusának végén, az őrségi napok alkalmával megtörtént.2 A meglehetősen szűkös időkeretek miatt „rohammunka” folyt, csupán a tárgyak konzerválására és restaurálására, a kiállítás-szövegek megírására, s végül a kiállítás berendezésére jutott idő, ugyanakkor az összegyűjtött tárgyak helyszíni adatolásán túl nyilvántartásba vételük (tárgyleíró karton, fotó, leltárkönyvbe vezetés) elmaradt. Ezt a 2002. évi nyári néprajzi tábor keretében pótoltuk, amikor a folyosó, a szobák, a konyha, valamint az udvaron álló méhes és faragókamra tárgyait egyenként kézbe véve, megtisztítva, újra konzerválva frissítettük, újítottuk meg a kiállítást. A kiállítási anyag igen értékes része az a dokumentumokból, berendezési és használati tárgyakból álló együttes, amit a hodosi Könye család romos, elhagyott házában éppen a szegedi csapat fedezett fel. A családnak olyan korú élő leszármazottja, aki az épületben található anyagról részletes és hiteles adatokat tudott volna közölni, nem volt. Így a tárgyak adatolása azzal a közvetett módszerrel történt, hogy kapornaki és hodosi idős embereket kérdeztünk használatuk módjáról. A Könye-ház padlásáról 217 darab ép üvegnegatív is előkerült, amit a család egyik tagja, az amatőr fényképészként tevékenykedő Könye Lajos készített zömmel az 1930-as években. A népélet mozzanatait, az őrségi ember küllemét mutató fotókból számos nagyítás a kiállítás részeként megtekinthető.3 A kiállítás 2003-tól még 3 lépcsőben bővült. Részben az 1997. évi tárgygyűjtésből megmaradt, a Skerlák-ház kiállítótermeiben, helyiségeiben el nem helyezett, illetve el nem helyezhető tárgyak, valamint az őrségi falvak lakói által a következő években adományozott tárgyak vártak még bemutatásra. Elsőként a ház egyik alagsori helyiségében – ahol eredetileg pálinkafőző működött – rendeztünk be kiállítást a szőlő-, bor- és gyümölcskultúra, valamint a pálinkafőzés témakör136
ében. A következő években aztán a pajtában megnyílt a mezőgazdasági eszközök kiállítása, majd egy ugyancsak pajtaszerű, nagyobb gazdasági melléképületben a kézművesség–háziipar tárgyi anyagát bemutató kiállítás. A ház mellet még helyett kapott egy eredetileg pálinkafőző kunyhóként használt boronafalú épület, amelyben egy a vidékre jellemző hagyományos fa préstípust (főfás vagy bálványos szőlőprés) állítottak össze. Az őrségi gyűjtemény turisztikai helyszínként is működik, a kiállítások megtekintése mellett pálinkakóstolási és kerékpárkölcsönzési lehetőséggel. 2. Radamos – tervezett hetési gyűjtemény „Egy folyamat elkezdődött, amely a népi kultúra tárgyi és szellemi hagyatékának összegyűjtésével, publikálásával, saját kebelen belüli bemutatásával, az önismeret lehetséges formáinak felhasználásával példát mutat.” – hangzott el Nagy Zoltántól a Hetés – sziget a magyar nyelvhatár peremén című tanácskozáson, illetve jelent meg írásban az előadásokat közreadó Muratáj folyóirat hasábjain.4 Az Őrség Szlovénia területéhez csatolt magyar falvainak történetét és népéletét bemutató kapornaki gyűjtemény – mint első ilyen jellegű kiállítóhely a vidéken – mintaként és ösztönző erőként is állt a muravidéki magyar falvak körében. Másodikként ugyancsak helyi kezdeményezésből kiindulóan, helyi támogatással, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet közreműködésével és a szegedi néprajzi tanszék szakmai részvételével folyt 1998-tól két éven át Radamosban a tárgygyűjtés, azzal a céllal, hogy egy hetési magyar tájház, illetve gyűjtemény jöjjön létre. Mind számát, mind tematikai gazdagságát tekintve sokszínű, egy színvonalas kiállítás alapjait megadó tárgyi anyag gyűlt össze.5 A tárgyak állagmegőrző konzerválása, ideiglenes leltári számmal való ellátása a gyűjtéssel párhuzamosan megtörtént. A gyűjtemény a tervek szerint az egykori iskola épületében kapott volna helyet. Sajnos azonban – általunk részleteiben nem ismert helyi konfliktusok és ebből adódó pénzügyi gondok folyományaképpen – a kiállítás nem valósult meg, sőt az említett épület rendbehozása is elmaradt. A tárgyak a mai napig a tűzoltószertár és kultúrotthon épületének padlásán fekszenek. A gyűjtést követően néhány év múlva, főként a fa tárgyak szuvasodása miatt, szükségessé vált újbóli konzerválásuk, amit el is 137
végeztünk. Sajnálatos – mind az ügy iránt elkötelezett helyieknek, mind pedig nekünk, a munkában legjobb tudásunk és szándékunk szerint résztvevő kutatóknak –, hogy ez az ígéretesnek induló szakmai munka a szakmaiságon kívül álló tényezők miatt nem vált valóra. Pedig a kapornaki gyűjtemény létrehozása során adódó tanulságok is jól hasznosulhattak volna egy az őrségit követő hetési gyűjtemény kialakításánál. Minderről 1998-ban Nagy Zoltán még így szólt: „Úgy gondolom, Radamos esetében sem érdemes pusztán tájház jellegű kiállítást készíteni, hanem arra kellene törekedni, hogy az itt élő magyar közösség történetét – talán a táj történetével együtt – kellő mélységben tudjuk bemutatni. A társadalom története, nyelvészet, néprajz, talán régészet is helyet kaphatna itt a kiállítási falak között, de felvetődhet az is, hogy a falu középpontjában lévő egykori iskola udvarán rekonstruált gazdasági épület típusok is felállításra kerüljenek közösségi célú felhasználással. Az a bemutatási mód látszik legéletképesebbnek, mely a látogatót elmélyült, tanulságos szemlélődésre készteti: jó programokkal, múltidéző rendezvényekkel, tájhoz illő vendéglátással, s az itt élők magyarságtudatának közvetítésére vállalkozik.”6 Mindezek a célok és gondolatok bő fél évtized elteltével az alább bemutatott dobronaki gyűjtemény munkálataiban, megnyitásában és működésében látszanak igazolódni. 3. Dobronaki György-ház – dobronaki helytörténeti és néprajzi gyűjtemény Ugyancsak helyi kezdeményezésre, helyi támogatással 2003-ban vette kezdetét a tudatos néprajzi gyűjtőmunka, mely egy Dobronakon létrehozandó helytörténeti-néprajzi gyűjtemény tárgyi anyagának megalapozását tűzte ki célként. A három éven át folyó munkában a helyi fiatalsággal összefogva, a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének munkatársai és diákjai, valamint a kapornaki gyűjtemény munkálataiban közreműködő egykori szegedi diákok, ekkor már néprajzkutató–muzeológus szakemberek (szegedi Móra Ferenc Múzeum, szentesi Koszta József Múzeum, mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum) vettek részt. Az első két évben zajló tárgygyűjtés eredményeként a népélet szinte minden területét reprezentáló, gazdag tárgyi anyag, számos dokumentum és archív fotó 138
került elő a padlásokról, s a fiókok mélyéről. Fontos, s egészen a gyűjtemény megnyitásáig munkát adó feladat volt a tárgyak konzerválása és nyilvántartásba vétele. A munka oroszlánrészét a korábbiakhoz hasonlóan nyári néprajzi táborok keretében végezték az imént említett résztvevők. A gyűjtemény 2006 szeptembere óta fogadja az érdeklődőket.7 A kiállításokat és az enteriőröket befogadó épület a 20. század folyamán jegyzői lak, orvosi lakás volt, majd egy ideig kocsmaként üzemelt. A házat az 1940-es években a Gönc család vásárolta meg. Az épületet a táj népi építészetének hagyományait figyelembe véve, kódisállással ellátva állították helyre. A gyűjtemény a település népéletében, hagyományvilágában egykor fontos szerepet betöltő jeles napi ünnepek, társasmunkák hagyományőrző szándékkal történő felelevenítésének, bemutatásának is helyet ad (szép példa volt erre a húsvéti hímestojás kiállítás). A Dobronaki György-ház így a hetési és Lendva-vidéki magyarság épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségének is foglalata lehet. Látogatottsága a megnyitás óta élénk. A gyűjtemény mind földrajzilag, mind pedig az általa közvetített értékek és szellemiség tekintetében jól illeszkedik a táj kulturális és turisztikai egységébe. Tematikus kutatások A muzeológiai tevékenység mellett az elmúlt több mint egy évtizedben számos témakutatás is folyt a vidéken. E vizsgálatok eredményei egyrészt konferencia-előadásokban kerültek a szakmai nyilvánosság elé, másrészt egy-egy rövidebb, adatközlő írás, esetenként hosszabb elemző igényű tanulmány, vagy önálló kötet formájában láttak napvilágot – részben helyi kiadványokban (Muratáj, Naptár), részben a Szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék kiadványaiban, sorozataiban, vagy más, országos szakmai tanulmánykötetekben, folyóiratokban. Bellon Tibor, aki nyolc esztendőn át vezetője volt a szegedi néprajzosok muravidéki szakmai ténykedésének, maga is számos témában gyűjtött. Résztvevője volt a fentebb már említett Hetés – sziget a magyar nyelvhatár peremén konferenciának, ahol Hetés a tájban (tárgytörténeti tanulságok) címmel adott plasztikus és a rövid terjedelem ellenére is nagyívű áttekintést a tájegység törté139
neti és néprajzi folyamatairól, s a néprajztudomány itteni jelen feladatairól. A következőkben az előadás tanulmánnyá formált szövegéből idézünk: „Közel járunk tehát az igazsághoz, ha a hetési tájat egy itt megmaradt középkori európai gyöngyszemnek tartjuk. Olyan örökségnek, amelyik megismerésével sokat megérthetünk a paraszti Európa örökségéből, életformájának sajátosságaiból. Egységes, egyben sokszínű kulturális örökség ez, amelyik minden oldala sok tanulsággal szolgál. Kifelé egységes, belül tagolt társadalom ez, amelyik megnyilvánulásaiban közösségi érdeket képviselt és fejezett ki. Tárgyi világa is ezt az egységet igazolja vissza. […] Segítőként hívunk mindenkit, akinek fontos a hagyomány, az örökség, hogy tanúskodjanak tetteikkel is a megmaradásunk mellett, az összegyűjthető tárgyakkal a hetési tájmúzeumban őrizzük ezt a múltat, a közösségeknek emléket állító szándékkal.”8 Bár Bellon Tibor kutatói érdeklődése elsősorban a tárgyi néprajz felé fordult, a gyűjtések során felbukkanó minden más adatot is rögzített. Így született meg írása a karácsonyi ünnepkör egyik fontos eleméről a karácsonyi asztalról.9 A hetési magyarok népéletét, gazdálkodását kutató Bellon Tibor egyik adatközlője volt a hídvégi naiv festő, Göncz János, aki nem csupán szavaival, de képeivel is számos fontos ismeret mondott el gyermekkorának falusi életmódjáról. A képek és szavak szoros tartalmi összefüggését felismerve határozta el Bellon Tibor, hogy a festmények alapján „mesélteti” Göncz Jánost, vagyis a képek minden részletére, személyére aprólékosan, a néprajzi hitelességet keresve kérdez rá. Így formálódtak ki azok a történetek, amelyek az adott kép alapján idézik fel a több mint fél évszázaddal korábbi paraszti valóság egy-egy szeletét. A sokszor éjszakába nyúló beszélgetések során magnószalagra került interjúk képezték tehát az alapját a festményeket és a szövegeket együttesen közreadó önálló kötetnek, amely egy sok évtizedes kutatói tapasztalattal és emberismerettel rendelkező néprajzkutató és a saját pátriájának népéletét értékként átélő paraszti gyökérzetű, az ecsettel és a szavakkal egyaránt bánni tudó naiv festő közös munkájának eredményeként született meg.10 Terjedelmes muravidéki néprajzi anyag: fotók, lejegyzett interjúszövegek maradtak hátra – zömmel a gazdálkodás, azon belül is a hajdinatermesztés témakörében – publikálatlan formában Bellon Tibor hagyatékában. Közzétételük tovább gazdagíthatná a muravidéki néprajzi ismeretanyagot. 140
A fentebb bemutatott gyűjtemények létrehozásában szakmailag közreműködő szegedi hallgatók és/majd kutatók témagyűjtéseikből is publikáltak. N. Szabó Magdolna fotótörténeti tanulmányára korábban már utaltunk. Ferkov Jakab még az első, 1995. évi kapcai gyűjtés során rögzítette egy idős asszony élettörténetét. A néhány évvel későbbi látogatás során, amikor az asszony sajnos már nem élt, a kutató birtokába került az az imakönyv, amit élettörténete felidézésekor szinte az emlékezés fonalaként használt az asszony. A téma tanulmánnyá érett. Érdemes idéznünk azon bekezdését, mely kutatás körülményeiről és a témáról szól: „Adatközlőmmel, Herzsenyák Katica nénivel Kapcán (Szlovénia) találkoztam még 1995 nyarán. Másodszor 2003-ban kerestem fel, de a találkozás már nem jöhetett létre: az előző évben, 2002-ben elhunyt. Valamikori kis házában, szomszédjával beszélgetve megpillantottam azt az imakönyvet, amelyet akkor lapozgatott, amikor 1995-ben életéről mesélt nekem. Emlékei felidézéséhez használta, segítségképpen. Segítették a benne elhelyezett fényképek, szentképecskék a szövegeikkel, újságból kivágott gyászjelentés és más papírdarabkákkal bejelölt imádságok vagy énekek. Mindezek valamilyen szinten érzelmileg kötődtek hozzá, kódolt üzeneteket hordoztak, életének egy-egy darabját juttatták eszébe, a nehéz pillanatokban reményt sugalltak és főleg megnyugvást hoztak számára. A lapok közti helyük egy kívülről szemlélődő számára véletlenszerűnek tűnhet, de valójában tulajdonosa többnyire tudatosan jelölt, kódolt velük egy-egy eseményt. Élettörténetét nem az események időrendjében mesélte el, hanem az imakönyv kódolt emlékeinek sorrendje szerint haladva. A mesélő az egykor megélt eseményekkel, a bennük szereplő személlyel/személyekkel, a megjelölt imádságon vagy éneken keresztül teremt egyfajta érzelmi kapcsolatot. A hit és az esemény belső átélése, a szent tartalom és a profán cselekmények állandóan keresztezik egymást. Gyakran előbb belefogott a megjelölt imádságba, vagy az ének kezdősorával idézte fel az eseményeket, és csak utána kezdte életének egy-egy szakaszát elmesélni.”11 A radamosi kutatások során Ferkov Jakab a téglavetés mesterségéről gyűjtött és publikált adatokat.12 Ugyancsak a radamosi terepmunka tematikus hozadéka Törőcsik István tanulmánya a folklórszövegek egy típusáról, a világvége-jövendölésekről.13 A muravidéki néprajzi gyűjtéseknek a kezdetek óta résztvevője 141
e tanulmány egyik szerzője, Simon András, aki Mód Lászlóval két témakörben végzett és végez közös kutatásokat. Az egyik a szőlő- és borkultúra, annak hagyományos és mai megnyilvánulásai, az anyagi kultúrában és a folklórban tapasztalható jelenségei. Több tanulmány mellett a szőlő és bor ünnepeiről, s ebben a megalkotott hagyományok, illetve a hagyományteremtés mai folyamatairól önálló kötetünk jelent meg14 , illetve a témáról néprajzi dokumentumfilmet készítettünk. Másik témaként 1998 óta vizsgáljuk módszeresen a Radamos melletti Fekete-erdőben álló ún. Mária-fa kultuszát, s annak változásait. A történet kezdőpontja az 1947. esztendő, amikor a csordát őrző idős pásztornak, Füle Józsefnek egy fa fölött megjelent Szúz Mária. A hír hallatára a környező magyar, szlovén és horvát falvakból – a korabeli hatalom tiltása ellenére – sokan ellátogattak a csodás helyre, s többen a jelenés élményében is részesültek 1947-ben. Az apokrif szent hely napjainkig fennmaradt, a hozzá fűződő kultusz pedig folyamatosan él és alakul. Adatközlőink többsége olyan idős személy volt, aki 1947-ben maga is átélte a jelenés élményét, vagy gyermekfejjel külső szemlélőként tapasztalta mások Mária-látását. A fontosabb Mária-ünnepeken és a jelenés évfordulóin több ízben jelen voltunk, az interjúkészítés mellett megfigyeléseket végeztünk, fotóztunk, videóztunk. A kutatás eredményeiről több konferencián is beszámoltunk, két tanulmányt adtunk közre15 , illetve több magyar és egy angol nyelvű szövegünk van megjelenés alatt. A videofelvételekből néprajzi film készítését tervezzük. Lendvai Kepe Zoltán a szegedi tanszék muravidéki ténykedésének kezdete (1995) óta – mint a vidék népi kultúrájának feltárása iránt elkötelezett, helyi személy – résztvevője volt a terepkutatásoknak. A már korábbról fakadó néprajzi érdeklődése mellett az itt tapasztalt szakmai munka és nagyrészt Bellon Tibor bíztatására jelentkezett a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékére, ahol 2004-ben szerzett diplomát, majd hamarosan a lendvai várban működő Galéria–Múzeum néprajzos munkatársa lett. Az állás elnyerésével, betöltésével állandó, főállású helyi kutatója lett a muravidéki magyarság kultúrájának. Egyetemi hallgatóként az egyes kurzusokra készített referátumai szinte kivétel nélkül saját, Lendva-vidéki, illetve muravidéki gyűjtéseken alapuló munkák voltak, ezek egy része aztán helyi kiadványokban meg is jelent. Szakdolgozatának témája a 142
hetési falvak településnéprajzi vizsgálata volt. Lendvai Kepe Zoltán és felesége, Kepéné Bihar Mária – aki ugyancsak Szegeden szerezte néprajzos diplomáját – muravidéki munkássága e konferencia/kötet több előadásában/tanulmányában is megemlítésre, bemutatásra került, illetve az interneten elérhető Muravidéki Életrajzi Lexikonban olvasható.16 Itt csupán két önálló kötetre hívjuk fel a figyelmet: a kettejük társszerzőségében megjelent munkára, mely a lendvai múzeumban a hetési népi textilkultúráról rendezett kiállítás anyagához kapcsolódva mutatja be e témakört17 , valamint Lendvai Kepe Zoltán könyvére, mely az ökológiai antropológia szempontrendszere szerint vállalkozik Hetés néprajza több részterületének bemutatására.18 Összegzésképpen elmondható, hogy a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke nagy hangsúlyt fektet a trianoni határokon túli magyar és vegyes lakosságú, illetve többnemzetiségű területek kultúrájának vizsgálatára. Mint ez a kutatástörténeti vázlat is mutatja, nem csupán a szegedi „vonzáskörzet” földrajzi területe, vagyis a Bácska, illetve a romániai és szerbiai Bánság területe kap kiemelt szerepet, hanem egyéb határon túli régiókban is zajlott illetve zajlik folyamatosan terepmunka, sőt az elkövetkezendő néhány évre vonatkozó kutatási tervekben is körvonalazódnak újabb témák és földrajzi egységek. Úgy érezzük, a muravidéki kapcsolat szép példája egy hosszú távú, folyamatos, sokszínű, konkrét eredményeket felmutató szakmai munkának. A további vizsgálatoknak új kereteket adhat az a tény, hogy a schengeni határ kitolódásával a szlovén–magyar határ átjárhatóvá vált. Ennek a határmenti települések, családok kapcsolatrendszerére és a kultúra számos területére kiható következményei izgalmas kutatási témaként kínálkoznak. Irodalom: Bellon Tibor 1998 Hetés a tájban (Tárgytörténeti tanulságok). Muratáj ’98/1. Lendva, 140–142. 1999–2000 Karácsonyi asztal. Néprajz és Nyelvtudomány XL. Szeged, 279–286. Bellon Tibor (szerk.) 2001 Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből. Lendva 143
Bihar Mária –Lendvai Kepe Zoltán 2003 „Nagy Jó Uram” a muravidéki magyarok között – Dr. Bellon Tibor (1941–2002). Muratáj 2003/1. Lendva, 163–171. 2006 A hetési népi textilkultúra (Kultúra hetiškega tekstila). Lendva Ferkov Jakab 1999–2000 Téglavetés Radamosban. Néprajz és Nyelvtudomány XL. Szeged, 289–295. 2005 Egy szabadkai imakönyv Lendva-vidéki emlékekkel. In: Barna Gábor – Mód László – Simon András (szerk.): „Szent ez a föld…” Néprajzi írások az Alföldről. Szeged, 133–141. Ferkov Jakab – Mód László – Simon András – N. Szabó Magdolna 2006 Dobronakon 2006 szeptemberében nyitotta meg kapuit a helytörténeti gyűjtemény. Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. Lendva, 126–131. 2007 A Dobronaki György-ház. Helytörténeti–néprajzi gyűjtemény nyílt Dobronakon (2006. szeptember 17.). Néprajzi Hírek 36. évf. 3–4. sz; 20–23. Göncz László – Nagy Zoltán 1998 Őrségi végeken (Na robovih Őrséga). Lendva Lendvai Kepe Zoltán 1998 Radamos, a hetési néprajzi gyűjtemény állandó kiállítóhelye. Naptár ’99. A szlovéniai magyarok évkönyve. Lendva, 86–89. 2003 A muravidéki magyarság művelődési intézete a néprajztudomány szolgálatában. Muratáj 2003. Különkiadás. Lendva, 111–118. 2006 Tízéves a Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény. Naptár 2007. A szlovéniai magyarok évkönyve. Lendva, 142–145. 2007 Boldogulás Hetésben (Blagor v Hetésu). Hetés falvai a történelem, néprajz és az ökológiai antropológia tükrében. Lendva Mód László –Simon András 2002/a A hajtástól az újborig. A szőlő és bor ünnepei Lendva-vidéken. Lendva 2002/b „Így támad egyre jobban híre a Mária-látásnak…” A 144
radamosi Mária-fa és mai kultusza. In: Lackovits Emőke – Mészáros veronika (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. II. kötet, Veszprém, 205– 212. 2005/a A szőlő- és borgazdálkodás helyzete a Lendvavidékenaz 1990-es évektől. In: Schwarcz Gyöngyi – Szarvas Zsuzsa – Szilágyi Miklós (szerk.): Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken. Budapest, 363–378. 2005/b „Vannak, valóságosan vannak, akik látták...” A radamosi Mária-jelenés. In: Barna Gábor (szerk.): Idő és emlékezet. Tanulmányok az időről az ezredfordulón. Szeged, 151–165. Nagy Zoltán 1998 A kapornaki (őrségi) helytörténeti–néprajzi gyűjtemény értékesíthető tanulságai a radamosi tájház létrehozásánál. Muratáj ’98/1. Lendva, 166–168. 2005 Állandó néprajzi kiállítás Kapornakon. In: Göncz László (szerk.): Hodos és Kapornak története. Lendva, 299–310. Szabó Magdolna, N. 2005 A hodosi Könye Lajos amatőr fényképész felvételei. In: Göncz László (szerk.): Hodos és Kapornak története. Lendva, 270–292. Törőcsik István 1999 „Aztán elsőben sötétség lesz…” Világvége-jövendölések Radamosból. Néprajzi Látóhatár VIII. 1–4; 415–424.
Jegyzetek: 1 2 3 4 5 6 7
Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán 2003; A szegedi tanszék és a lendvai MNMI szakmai kapcsolatára vonatkozóan ld. még: Lendvai Kepe Zoltán 2003. A gyûjteményrõl részletesebben ld.: Göncz László–Nagy Zoltán 1998. 38–52; Nagy Zoltán 2005; Lendvai Kepe Zoltán 2006. A fotóanyag ismertetését és elemzését ld.: N. Szabó Magdolna 2005. Nagy Zoltán 1998. 166. A gyûjtésrõl és a tervekrõl részletesebben ld.: Lendvai Kepe Zoltán 1998. Nagy Zoltán 1998. 168. A gyûjtemény részletesebb bemutatását ld.: Ferkov Jakab–Mód László–Simon András–N. Szabó Magdolna 2006; 2007.
145
8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18
Bellon Tibor 1998. 142. Bellon Tibor 1999–2000. Bellon Tibor (szerk.) 2001. Ferkov Jakab 2005. 133. Ferkov Jakab 1999–2000. Törõcsik István 1999. Önálló kötet: Mód László – Simon András 2002/a; A témában újabban megjelent tanulmány: Mód László – Simon András 2005/a Mód László – Simon András 2002/b; 2005/b www.ms.sik.si/Biolex/LendvaiKZ.htm; www.ms.sik.si/Biolex/BiharM.htm Bihar Mária –Lendvai Kepe Zoltán 2006. Lendvai Kepe Zoltán 2007.
146
Marija Kozar-Mukič Ohranjanje izročila v Porabju
Po podatkih ljudskega štetja iz leta 2001 je živelo na Madžarskem 3000 Slovencev.1 (Po oceni manjšinskih organizacij se njihovo število suče okrog 5000). Po statistiki živi polovica Slovencev v Porabju (v okolici Monoštra v Železni županiji), polovica pa zunaj območja avtohtone poselitve (predvsem v Szombathelyu, Mosonmagyaróváru in Budimpešti).2 Število slednjih je naraslo najbrž zaradi tega, ker so se nekateri ljudje zunaj Porabja ponovno odločili za slovenstvo. Na to pa je verjetno vplivalo desetletno uspešno delovanje slovenskih političnih in kulturnih organizacij.3 K odseljevanju iz Porabja so ljudi prisilile neugodne ekonomske okoliščine, pa tudi t. i. železna zavesa. Ta je ločila Madžarsko od Jugoslavije in Avstrije, Porabje od zunanjega sveta. Ohranjala pa je način življenja, izročilo iz 19. stoletja skoraj do leta 1990. Dokler so porabski Slovenci živeli v svojem zaprtem svetu – v tradicionalni kmečki družbi – je izročilo prehajalo iz roda v rod. V teh vaseh namreč ni bilo kmetijskih zadrug. Pri kmečkih opravilih so si ljudje vzajemno pomagali. Ob skupnem delu se mladi niso naučili le različnih kmečkih del, ampak tudi z njimi povezane šege in navade, verovanja in pesmi. Generacije so živele skupaj, ali so se druževale vsaj pri večjih delih. Pozimi so sosedje skupaj lupili bučno seme, česali perje še v 70. letih 20. stoletja. Niso imeli pri vsaki hiši televizije, telefona pa sploh ne. Telefonirat so hodili na pošto in v gostilno. Sporočila med sabo so pošiljali z otroki ali izmenjali po nedeljski maši. Življenje je potekalo po kmečkem koledarju. Življenjska raven družin je bila približno na istem nivoju. Za dodatni zaslužek so imeli možnost na sezonskih delih, med 60. in 80. leti 20. stoletja pa v monoštrskih tovarnah. Z odpravo železne zavese leta 1989 so se odprle tudi vasi ob njej. Pojavile so se prve javne telefonske celice sredi vasi, ki so imele svojo klicno številko. To je bil pravi čudež. Kaj takega smo videli do takrat samo v ameriških filmih. Danes več skoraj ni hiše brez telefona, precej je tudi mobilnih telefonov. Tradicionalnih kmetij je zelo malo. Zaradi divjačine, ki uničuje pridelek na njivah, 147
so opustili poljedelstvo in tudi živinorejo. Ni skupnih del, ki bi ljudi združevali, ni večgeneracijskih družin. Zaradi tega izročilo več ne prehaja iz roda v rod. Vlogo tradicionalne družbe skušajo prevzemati razne institucije, organizacije. Z revitalizacijo nameravajo mladim posredovati izročilo. Otroci se domačih pesmi ne učijo od mamic ali babic, ampak v vrtcu in na šoli. Nekateri odrasli pojejo v pevskih zborih, ostali pa jih poslušajo na raznih prireditvah. Če po prireditvi zbor in občinstvo sproščeno skupaj poje, je to že skoraj podobno kot v tradicionalni družbi. Kot etnolog nikakor nočem konservirati preteklosti. Rada bi samo opozarjala na nevarnosti globalizacije in na možnosti, kako bi se jim lahko izognili. * Za ohranjanje izročila Slovencev na Madžarskem skrbimo na več načinov. Institucionalno na znanstvenem in šolskem področju. Na znanstvenem področju v muzejih in na razstavah ter v znanstvenih in poljudnoznanstvenih publikacijah ter na konferencah. Pri pouku se mladina sreča z izročilom pri predmetu Spoznavanje ljudstva ali slovenstva.4 Predmete hranijo muzeji in so predstavljeni tudi na raznih drugih rastavah. V Szombathelyu, v Muzeju Savaria hranijo predmete in fotografije iz slovenskih vasi z območja med Rabo in Muro skoraj sto let. (Stavba muzeja je bila zgrajena leta 1908). V Skansnu je bila leta 2002 postavljena brunarica-dimnica z Gornjega Senika. Slovenska hiša je tudi hiša Slovencev, v kateri sombotelski Slovenci organizirajo svoje prireditve. Teh se udeležujejo tudi Slovenci iz Porabja, Budimpešte in Mosonmagyaróvára ter matične Slovenije. Pred 25. leti je bil ustanovljen v Monoštru Muzej Avgusta Pavla, ki je edini slovenski muzej na Madžarskem. V osmih prostorih muzeja so postavljene tri razstave (Najdbe iz monoštrskih grobov, Slovenci v okolici Monoštra in Lončarstvo v jugozahodnem Prekodonavju). Razstava o Slovencih želi predstaviti okoliščine naselitve Slovencev v okolici Monoštra, njihovo gospodarjenje, stavbarstvo, prehrano, nošo, šege, skratka njihovo posebno narodnostno kulturo.5 Za 30. obletnico bi radi obnovili stavbo in stalno razstavo s pomočjo unijskega natečaja, na katerega bi se prijavili skupaj z muzejem v Murski Soboti. Razstave so še: v starem župnišču na Gornjem Seniku (v 148
spomin slovenskim duhovnikom, predvsem zadnjemu, Janošu Küharju), od decembra 2007 je na ogled razstava o Jožefu Košiču na tamkajšnji dvojezični osnovni šoli, ki je poimenovana po njem. Tam so razstavljene tudi pustne maškare (že od 90. let 20. stoletja). Na števanovski osnovni šoli so razstavljene prav tako pustne maske, pa še božični koledniki. Od 2006 je na Oddelku za slavistiko v Szombathelyu6 »Pavlova soba«, od 2007 pa na Verici »Spominska soba Karla Dončeca«, zadnjega porabskega lončarja. V Andovcih – kjer je bil rojen – stoji vitrina, ki predstavlja turistom in domačinom njegovo življenje in delo. Leta 2007 so v najmanjši porabski vasi obnovili hišo, ki je bila zgrajena med dvema svetovnima vojnama, in kjer je sedaj sedež »Porabskega kulturnoturističnega društva«. Na dvorišču te hiše stoji t. i. »Mali Triglav« (manjša skala iz Triglavskega narodnega parka), obdan s kamni iz krajev, kjer živijo Slovenci na Madžarskem. Tako je »Mali Triglav« postal simbol Slovencev, ki živijo na Madžarskem in se zavedajo tega, da je njihova matična domovina tam, kjer stoji gora Triglav. Ohranjanje in revitalizacijo tradicionalne slovenske kulture in maternega jezika spodbujajo in podpirajo tudi Zveza Slovencev na Madžarskem, Državna slovenska samouprava ter ostale krajevne slovenske samouprave, slovenska društva in kulturne skupine.7 Kot zadnjo publikacijo, ki sta jo podpirali tudi obe krovni organizaciji, bi omenili 5. zvezek zbornika Etnologija Slovencev na Madžarskem, ki ga je izdalo Madžarsko etnološko društvo pred božičem leta 2007. 8 V zborniku so objavljeni rezultati raziskave z naslovom »Položaj Slovencev na Madžarskem zunaj območja avtohtone poselitve (v Sombotelu, Budimpešti in Mosonmagyaróváru)«, ki je bila izvedena v letih 2002–2003 v zvezi z načinom življenja, ohranjanjem identitete in tradicionalne kulture. Raziskava je bila izvedena kot skupni projekt ljubljanskega Inštituta za narodnostna vprašanja in Muzeja Savaria v Szombathelyu.9 Na koncu vseh petih zbornikov je kronološka bibliografija, izbor etnoloških publikacij o Slovencih na Madžarskem, ki so izšle med 1735 in 1990. Etnološka konferenca je bila v Porabju (v Monoštru) dvakrat. Leta 1999 je organiziral posvet in ekskurzijo v Porabje Oddelek za narodnosti pri Madžarskem etnološkem društvu z naslovom: Etnološko raziskovanje manjšin ob tromeji.1 0 Etnologi, raziskovalci 149
manjšin z vseh koncev Madžarske so na posvetu lahko prisluhnili osmim referatom o porabskih Slovencih, gradiščanskih Hrvatih na Madžarskem in v Avstriji, gradiščanskih Madžarih, Nemcih in Romih na zahodnem Madžarskem. Udeleženci konference so ugotovili, da niti na Madžarskem niti v matičnih državah ne obstaja strokovna institucija, ki bi koordinirala etnološke raziskave manjšin. Malo je tudi etnologov, ki govorijo narečje manjšin. Nekateri raziskujejo samo tradicionalno ljudsko kulturo in želijo le zbrati vse, kar se še le da. Drugi etnologi vključujejo v svoja raziskovanja tudi nove pojave. (Gradiščanski Hrvati v Avstriji na primer raziskujejo tudi rock in pop glasbo v lastnem jeziku.) Leta 2002 so Slovensko etnološko društvo v Ljubljani, Muzej Savaria v Szombathelyu in Zveza Slovencev na Madžarskem organizirali v Monoštru posvet s strokovno ekskurzijo z naslovom »Etnološko delo med porabskimi Slovenci s poudarkom na muzejskih zbirkah«. Udeleženci ekskurzije so bili zadnji etnologi iz Slovenije, ki so osebno lahko videli Karla Dončeca na Verici med delom in poslušali njegovo pripovedovanje, kajti zadnji porabski lončar je umrl še istega leta. Razen obravnavane teme je bil posvet pomemben tudi zaradi tega, ker so se na njem srečali etnologi iz zamejstva (Avstrije, Italije in Madžarske) in Slovenije. Tako je bil posvet tudi priložnost za strokovna srečanja, pogovore in izmenjavo izkušenj. Tak posvet v zamejstvu pa ni samo strokovnega pomena, ampak tudi krepi narodno zavest tamkajšne manjšine.1 1 * Kot primer revitalizacije neke šege bi vam rada predstavila borovo gostüvanje, ker se konferenca odvija ravno v pustnem času. Borovo gostüvanje – ki je bilo največkrat na pustno nedeljo – na šaljiv način osramoti mladince, ki so že godni za ženitev ali možitev. Prvotno je bilo v navadi izključno tedaj, kadar v predpustnem času v vasi ni bilo nobene poroke. Prve podatke o borovem gostüvanju porabskih Slovencev smo našli v starih časopisih, ki pričajo o tem, da so imeli borovo gostüvanje v Andovcih leta 1904, v Slovenski vesi pa 1906. Med vojnama, leta 1932 so vlekli bor spet v Slovenski vesi in tudi v Števanovcih. Po drugi svetovni vojni leta 1955 na Dolnjem Seniku, leta 1958 v Andovcih in Števanovcih ni bilo poroke in so kaznovali mladino na ta način. Po desetih letih se je spet zgodilo, da ni bilo poroke v pustnem času v Andovcih in Slovenski vesi (1968). V 150
70-ih letih je bilo trikrat, v 80-ih letih pa samo enkrat borovo gostüvanje v Porabju. (Na Verici ga ni bilo nikoli.) V tistih časih so se še strogo držali pravila, da se borovo gostüvanje lahko priredi samo takrat, če se res nihče ne poroči v pustnem času. V 90-ih letih se tega več niso držali, skoraj vsako drugo leto je bilo v eni od porabskih vasi borovo gostüvanje. Šega je postala turistično-folklorna prireditev.1 2 Februarja 2002 so člani Društva porabskih upokojencev iz Slovenske vesi in Monoštra organizirali „parodijo parodije”. Bor so vlekli – namesto mladine – penzionisti. Marca 2003 je bilo borovo gostüvanje v Monoštru, pri katerem so sodelovali Slovenci iz vseh porabskih vasi in drugih krajev na Madžarskem. Leta 2005 pa so vlekli bor – iz Čepincev v Sloveniji v Števanovce na Madžarskem –, čez mejo, ki nas v Evropski Uniji ločuje samo še simbolično. Šega je postopno postala navada, potem pa prireditev. Za šego je značilno, da se v ustaljeni obliki ponavlja (iz roda v rod) ob določeni človekovi dejavnosti, dogajanju. Je podedovano ali prevzeto, družbeno priznano, obvezujoče ravnanje posameznika ali skupnosti ob določeni priložnosti, z namenom, da se vzdigne nad vsakdanjost. Obliko šeg določajo prvine, ki simbolno izražajo prvotno čarno, obredno vsebino in namen šeg. Ko se simbolna vsebina izgubi, pozabi ali jo drugače razumejo, se ohrani le v določenem času in okoliščinah kot navada. Šege se spreminjajo, dobivajo nove oblike in pomene, pogosto so le zabava, prireditev.1 3 Če primerjamo tradicionalno borovo gostüvanje v 20. stoletju kot šego z novim v 21. stoletju kot prireditvijo, odkrijemo določene razlike. Pri šegi so sodelovali prebivalci le ene vasi. V letih 2003 in 2005 so sodelovali prebivalci več naselij iz Porabja in drugod na Madžarskem ter celo iz sosednje države Slovenije. Člani organizacijskega odbora so bili do 90. let 20. stoletja samo moški določene vaške skupnosti. Po drugi svetovni vojni so borovo gostüvanje organizirali občinski svet, kulturni domovi in mladinske organizacije. Od 90. let 20. stoletja pomagajo pri organizaciji Zveza Slovencev na Madžarskem in lokalne ter manjšinske samouprave. Člani organizacijskega odbora so tudi ženske, ne samo moški. Nekoč so »hodili podaraj« (zbirali darove), da bi iz daril (jajca, denar) kupili bor, ki so ga vlekli. Leta 2003 in 2005 daril niso zbirali, le goste so vabili na prireditev. Za glavne vloge (nevesta, ženin, priči, drugi in družice) so iskali primerne 151
osebe tudi med Slovenci v Budimpešti in Szombathelyu. Za ostale sodelujoče (gostüvančare) so vabili ljudi preko časopisa Porabje, Radia Monošter in vabil. Največ ljudi se je prijavilo iz Slovenske vesi (90). Iz Szombathelya je sodelovalo osem Slovencev, iz Budimpešte pa trije. Iz Slovenije, s Čepinec je prišlo 15, iz vesi Šalamenci pa 20 ljudi. Tudi glasbeniki, ki so spremljali povorko, so bili iz Slovenije. Več kot teden dni je šest žensk pripravljalo papirnate cvetlice in druge okrase. Družic in drogov (svabic in drüžbanov) je bilo 29 parov (polovica iz Slovenske vesi). Sodelovale so ljudske pevke iz Števanovcev, Monoštra, plesali so člani folklorne skupine v Sakalovcih. Tradicionalno je bilo pri prireditvi, da sta ženin in nevesta bila še neporočena. Med spremljajočimi maskami (fašenki) so imeli nekateri visoko stožčasto pokrivalo (štük) s šopom pisanih trakov na vrhu, kar predstavlja klico, ki prihaja iz zemlje. To je sredstvo za analogno čaranje, za pričaranje pomladi. Vseslovensko borovo gostüvanje leta 2003 v Monoštru ni bila le prireditev.1 4 Po nekaterih kriterijih so ljudje izvajali šego, ker je vsebovala »podedovano ali prevzeto, družbeno priznano« ravnanje posameznikov in skupnosti »ob določeni priložnosti«. Kakor to definira Slovenski etnološki leksikon. 1 5 Slovenci na Madžarskem lahko ohranjajo svojo materinščino in identiteto tudi s pomočjo revitalizacije ljudskega izročila na raznih prireditvah. Na znanstvenem področju se trudimo, da bi pri tem sodelovali. V načrtih imamo obnovitev stavbe in stalne razstave Muzeja Avgusta Pavla v Monoštru s pomočjo unijskih sredstev in v sodelovanju s Pokrajinskim muzejem v Murski Soboti. Sodelovanje na podobnih slovensko-madžarskih konferencah, kot je sedanja in pri raznih publikcijah ni pomembno samo iz znanstvenega vidika, ampak tudi zaradi krepitve identitete slovenske in madžarske manjšine na obeh straneh – zdaj že simbolične –meje. Literatura: Eperjessy, Ernő: Borovo gostüvanje pri porabskih Slovencih. V: Kozar, Marija (ur.): Etnologija Slovencev na Madžarskem 2. Budimpešta, 1999. 9–54. Kozar, Marija: Etnološki slovar Slovencev na Madžarskem. = A magyarországi szlovének néprajzi szótára. Monošter 152
– Szombathely, 1996. Mukics, Mária: A magyarországi szlovének. Változó világ 56. Press Publica. Bp. 2003. Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003 Opombe: 1
Po novem popisnem kriteriju – rabi slovenskega jezika v družini in med prijatelji – jih je bilo 3119. Gl. Népszámlálás 2001. 4. Nemzeti kötődés. A nemzeti, etnikai kisebbségek adatai. Budapest, KSH, 2002 (ljudsko štetje) 2 prim. Kovács, Attila: Številčni razvoj Slovencev v Sombotelu, Budimpešti in Mosonmagyaróváru v luči statističnih podatkov in pričevanj intervjuvancev. V: Etnologija Slovencev na Madžarskem 5. Budimpešta, MNT, 2007, 41–54. 3 prim. Munda Hirnök, Katalin: Institucionalna podpora slovenske manjšine na Madžarskem – na primeru Slovencev v Sombotelu, Budimpešti in Mosonmagyaróváru. V: Etnologija Slovencev na Madžarskem 5. Budimpešta, MNT, 2007, 75–87. 4 Kozar–Mukič, Marija: Pregled etnološkega dela pri Slovencih v Porabju v zadnjem desetletju. V: Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003. 48–55. 5 Munda Hirnök, Katalin: Predstavitev Muzeja Avgusta Pavla. V: Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003. 42–47. 6 Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ (Univezitetno središče Savaria Zahodnomadžarske univerze) 7 Podatki o porabskih odraslih kulturnih skupinah Zveze Slovencev na Madžarskem ter njihovih nastopih v letu 2007. V: Slovenski koledar 2008. Monošter 2007, 285–293. in Podatki o porabskih otroških kulturnih skupinah Zveze Slovencev na Madžarskem ter njihovih nastopih v letu 2007. V: Slovenski koledar 2008. Monošter 2007, 294–302. 8 Kozar, Marija – Munda Hirnök, Katalin (ur.): Etnologija Slovencev na Madžarskem 5. Budimpešta, 2007 9 Munda Hirnök, Katalin: Metodološka izhodišča k raziskavi »Položaj Slovencev zunaj območja avtohtone poselitve«. V: Kozar, Marija – Munda Hirnök, Katalin (ur.): Etnologija Slovencev na Madžarskem 5. Budimpešta, 2007, 31–34. 10 Kozár Mária: Nemzetiségi néprajzi kutatások a hármas határ mentén (Szentgotthárd, 1999. április 27–28.) V: Néprajzi Hírek 1999/1–4. 47–49. p. 11 Gl. Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003. 35–66. 12 prim. Eperjessy, Ernő: Borovo gostüvanje pri porabskih Slovencih. V:
153
Kozar, Marija (ur.): Etnologija Slovencev na Madžarskem 2. Budimpešta, 1999. 9–54. 13 prim. SSKJ 4. Ljubljana, 1985. in Slovenski etnološki leksikon. Lj. 2004, 600. 14 Kozar, Marija: Šega ali/in prireditev?! V: Porabje 2003/9. 4–5. 15 Slovenski etnološki leksikon. Lj. 2004, 600
154
M. Kozár Mária Hagyományőrzés a Rábavidéken
A 2001. évi népszámlálás szerint Magyarországon 3000 szlovén élt.1 (A kisebbségi szervezetek által becsült számuk 5000 körüli). A statisztika szerint a szlovének fele a Rábavidéken (Szentgotthárd környékén, Vas megyében), fele pedig az autochton letelepedési vidékükön kívül (elsősorban Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott és Budapesten) él.2 Utóbbiak száma valószínűleg azért nőtt meg, mivel a Rábavidéken kívül élők közül néhányan ismét szlovéneknek vallották magukat. Ez a szlovén politikai és kulturális szervezetek tíz éves sikeres tevékenykedésének is köszönhető.3 A Rábavidékről való kitelepedésre a nehéz gazdasági körülmények, és az ún. vasfüggöny is hatással volt. Ez elválasztotta Magyarországot Jugoszláviától és Ausztriától, a Rábavidéket pedig a külvilágtól. Megőrizte viszont a 19. századi hagyományos életmódot majdnem 1990-ig. Amíg a rábavidéki szlovének zárt világukban – hagyományos paraszti társadalomban – éltek – hagyományuk generációkon át öröklődött. Ezekben a falvakban ugyanis nem voltak termelőszövetkezetek. A paraszti munkáknál az emberek kölcsönösen segítettek egymásnak. A közös munkák során a fiatalok nemcsak a különböző paraszti munkákkal ismerkedtek meg, hanem az azokhoz kapcsolódó szokásokkal, hiedelmekkel és népdalokkal is. A generációk együtt éltek, vagy legalább a nagyobb munkák során együtt voltak. Télen a szomszédok együtt köpesztették a tökmagot, fosztották a tollat még az 1970-es években is. Nem volt minden háznál televízió, telefon pedig egyáltalán nem. Telefonálni a postára vagy a kocsmába jártak. Gyerekek voltak az üzenetek közvetítői vagy a vasárnapi mise után beszélték meg a közös munkák időpontjait. Az élet a parasztkalendárium szerint folyt. A családok életszínvonala hasonló szinten volt. Jövedelmüket idénymunkával egészítették ki, a hatvanas és nyolcvanas évek között pedig a szentgotthárdi gyárakban tudtak elhelyezkedni. A vasfüggöny 1989. évi eltávolítása után az árnyékában élő falvak is nyitottabbá váltak. Megjelentek az első nyilvános tele155
fonfülkék a falu központjában, amelyeket vissza is lehetett hívni. Ez akkoriban szinte csodának számított. Addig ilyet csak az amerikai filmekben láttunk. Ma már szinte nincsen ház telefon nélkül, elég sok a mobiltelefon is. Hagyományos parasztgazdaság már alig található a vidéken. Az erdei vadak miatt, melyek tönkreteszik a termést a földeken, felhagytak a földműveléssel és az állattenyésztéssel. Nincsenek közösen végzett munkák, nincsenek több generációs családok. Ezért a hagyományt egyik generáció a másiknak nem családon belül adja át. A hagyományos társadalom szerepét különböző intézmények, szervezetek próbálják meg átvenni. A hagyományok újjáélesztésével szeretnék azokat a fiatalabb generációnak átadni. A gyerekek a helyi népdalokat nem anyjuktól vagy nagyanyjuktól tanulják, hanem az óvodában. Néhány felnőtt énekkarban énekel, a többiek pedig hallgatják őket különböző rendezvényeken. Ha a rendezvény után az énekkar és a közönség kötetlenül együtt énekel, az már majdnem hasonlít a hagyományos társadalom szokásához. Néprajzkutatóként nem az a célom, hogy konzerváljam a múltat. Csak szeretném felhívni a figyelmet a globalizáció veszélyeire és arra, hogyan kerülhetjük el ezeket a veszélyeket. * A magyarországi szlovének hagyományos kultúrájának megőrzésére többféle módon törekszünk. Intézményesen tudományos és oktatási területen. Tudományos feldolgozással a múzeumok, kiállítások, tudományos és ismeretterjesztő írások és konferenciák foglalkoznak. Az oktatás során a diákok a Népismeret tantárgy keretében ismerkednek a magyarországi szlovének hagyományos kultúrájával.4 A tárgyakat múzeumok őrzik és más kiállításokon is bemutatásra kerülnek. A szombathelyi Savaria Múzeumban a történeti Vas megye szlovén falvaiból találunk tárgyakat és fotókat közel száz évre visszamenőleg. (A múzeum 1908-ban épült.) A Vasi Múzeumfaluban 2002-ben került átadásra a felsőszölnöki boronafalú füstösház. A szlovén ház a szlovének háza is, a szombathelyi szlovének itt szervezik rendezvényeiket, amelyeken a rábavidéki, budapesti, mosonmagyaróvári és anyaországi szlovének is részt vesznek. 25 éve nyílt meg a szentgotthárdi Pável Ágoston Múzeum, amely az egyetlen szlovén múzeum Magyarországon. A múzeum 156
nyolc helyiségében három kiállítás látható (A szentgotthárdi sírlelet, A Szentgotthárd környéki szlovének, Délnyugat-Dunántúl fazekassága). A szlovénekről szóló kiállítás a letelepedés körülményeit, gazdálkodásukat, építkezésüket, táplálkozásukat, viseletüket, szokásaikat, vagyis jellegzetes nemzetiségi kultúrájukat kívánja bemutatni.5 Az alapítás 30. évfordulójára szeretnénk felújítani az épületet és az állandó kiállítást uniós pályázat segítségével, a muraszombati múzeummal közösen. Kiállítások látogathatók még: a felsőszölnöki régi plébániaházban (a szlovén papok, elsősorban Kühár János, emlékének szentelve), 2007 decembere óta az ottani kétnyelvű általános iskolában a névadó Kossics József életét és munkásságát mutatja be egy kis kiállítás. Szintén az iskolában láthatók farsangi maskarák (már az 1990-es évektől). Az apátistvánfalvi iskolában a maskarák mellett a betlehemesek csoportja is megtekinthető. 2006-ban a szombathelyi szláv tanszéken »Pável emlékszoba« nyílt, 6 2007-ben Kétvölgyön Doncsecz Károly, az utolsó szlovén fazekas műhelyével és munkáival ismerkedhetnek meg az érdeklődők. Orfaluban – ahol született – egy vitrin emlékeztet a vidék utolsó fazekasára. 2007-ben ebben a legkisebb szlovén faluban felújítottak egy – a két világháború között épült – portát, ahol a Rábavidéki Kulturális és Turisztikai Egyesület működik. A ház udvarán áll az ú. n. »Kis Triglav« (egy kisebb szikla a Triglav Nemzeti Parkból), amelyet a magyarországi szlovének lakta településekről származó kövekkel raktak körbe. A »Kis Trigláv« így a magyarországi szlovének jelképe lett, akik tudják, hogy ott van az anyaországuk, ahol a Triglav hegység található. A hagyományos szlovén kultúra és a szlovén anyanyelv megőrzését és ápolását ösztönzi és támogatja a Magyarországi Szlovének Szövetsége, az Országos Szlovén Önkormányzat, illetve a helyi kisebbségi önkormányzatok, szlovén egyesületek és kulturális egyesületek.7 A két szervezet legutóbb a Magyarországi Szlovének Néprajza 5. kötetének kiadását támogattta, amely a Magyar Néprajzi Társaságnál jelent meg 2007 karácsonya előtt. 8 A tanulmánykötetben a »Szlovének helyzete az autochton területen kívül (Szombathelyen, Budapesten és Mosonmagyaróváron)« c. kutatás eredményeit ismerhetjük meg. A 2002. és 2003. év folyamán az életmóddal, identitással és hagyományos kultúrával kapcsolatban folyt adatgyűjtés a ljubljanai Nemzetiségi Intézet 157
és a szombathelyi Savaria Múzeum közös projektje keretében.9 A szlovén néprajzi kötetek végén a magyarországi szlovénekkel kapcsolatos – 1735 és 1990 között megjelent – néprajzi írások időrendbe szedett bibliográfiáját olvashatjuk. Néprajzi konferencia a Rábavidéken (Szentgotthárdon) kétszer volt. 1999-ben a Magyar Néprajzi Társaság Nemzetiségi Szakosztálya szervezett tanulmányi kirándulással egybekötött tanácskozást Nemzetiségi néprajzi kutatások a hármas határ mentén címmel.1 0 A Magyarország különböző tájairól érkezett nemzetiségi néprajzi kutatók nyolc előadást hallgattak meg a rábavidéki szlovénekről, a magyarországi és ausztriai grádistyei horvátokról, ausztriai magyarokról, valamint a nyugat-magyarországi németekről és romákról. A konferencia résztvevői megállapították, hogy sem Magyarországon sem az anyaországban nincs olyan tudományos intézmény, amely koordinálná a kisebbségek néprajzi kutatását. Kevés azon néprajzkutatók száma is, akik beszélik a kisebbségek nyelvjárását. Néhányan csak a hagyományos népi kultúra tárgyait és adatait gyűjtik, „mentik, ami menthető”. Vannak, akik újabb jelenségekkel is foglalkoznak. (Az ausztriai grádistyei horvátok például a nyelvjárásuk szövegével megjelenő rock és popzenével is foglalkoznak.) A ljubljanai Szlovén Néprajzi Társaság, a szombathelyi Savaria Múzeum és a Magyarországi Szlovének Szövetsége 2002ben Szentgotthárdon tanulmányi kirándulással egybekötött tanácskozást szervezett »Néprajzi kutatás a rábavidéki szlovéneknél, különös tekintettel a múzeumi gyűjteményekre« címmel. A tanulmányi kirándulás résztvevői voltak az utolsó szlovéniai néprajzkutatók, akik Kétvölgyön Doncsecz Károlyt láthatták munka közben és hallgathatták történeteit. Az utolsó rábavidéki szlovén fazekas még abban az évben meghalt. A megvitatott témákon kívül azért is volt fontos ez a tanácskozás, mert találkozhattak a határon túli (ausztriai, olaszországi és magyarországi) és az anyaországi néprajzosok. A tanácskozáson szakmai találkozó, megbeszélés és tapasztalatcsere is volt. A határon túli területeken rendezett tanácskozások nemcsak szakmailag fontosak, de az ottani kisebbség nemzeti öntudatát is erősítik.1 1 * Egy szokás újjáélesztésének példájaként a rönkhúzásról beszélnék, mivel konferenciánk éppen farsang idején zajlik. A rönkhúzás – ami legtöbbször farsang vasárnapján volt – 158
mókásan szégyeníti meg a fiatalságot, akik már megérettek a házasodásra. Eredetileg csak akkor rendezték meg, ha farsang idején a faluban nem volt esküvő. A rábavidéki szlovéneknél az első adatokat a rönkhúzásról újságokban találjuk. Ezek szerint Orfaluban 1904-ben, Rábatótfaluban pedig 1906-ban volt rönkhúzás. A két világháború között, 1932-ben ismét Rábatótfaluban és Apátistvánfalván sem volt esküvő és így büntették a fiatalokat. A második világháború után, 1955-ben Alsószölnökön, 1958-ban pedig Orfaluban és Apátistvánfalván nem volt lakodalom és ezért így büntették a fiatalokat. Tíz év után megint nem volt lakodalom farsang idején Orfaluban és Rábatótfaluban. Az 1970-es években háromszor, az 1980-as években pedig csak egyszer volt a Rábavidéken rönkhúzás. (Kétvölgyön nem volt soha.) Abban az időben még szigorúan betartották azt a szabályt, hogy csak akkor lehet rönkhúzást tartani, ha tényleg senki nem házasodott farsang idején. Az 1990-es években már nem ragaszkodtak ehhez. Majdnem minden második évben volt mókaházasság valamelyik faluban. A szokásból turisztikai-folklór rendezvény lett.1 2 2002 februárjában a Rábavidéki Nyugdíjas Egyesület rábatótfalui és szentgotthárdi tagjai megrendezték a „paródia paródiáját”. A rönköt nyugdíjasok húzták a fiatalok helyett. 2003 márciusában a szentgotthárdi rönkhúzáson az összes környékbeli faluból és Magyarország más vidékeiről is szerepeltek szlovének. 2005-ben a rönköt a szlovéniai Čepinciből a magyarországi Apátistvánfalvára húzták át. Át a határon, amely az Európai Unióban már csak jelképesen választ el bennünket. A népszokás fokozatosan hétköznapi szokássá, majd rendezvénnyé alakult. A szokást az jellemzi, hogy egy meghatározott formában ismétlődik (generációkon át) az ember egy meghatározott tevékenysége, egy esemény során. Öröklik vagy átveszik, a társadalom által elismert. Az egyén vagy a közösség számára kötelező gyakorolni meghatározott alkalmakkor, azzal a céllal, hogy azokat a hétköznapok közül kiemelje. Megjelenési formáik jelképesen kifejezik a szokás eredeti célját, a szertartásos varázslást. Amikor jelképes tartalma elvész, elfelejtődik vagy másképpen értelmezik, akkor csak meghatározott időben és környezetben marad fenn hétköznapi megszokott tevékenységként. A szokások változnak, új formákat és jelentéseket kapnak. Gyakran csak szórakoztató rendezvények.1 3 159
Ha a 20. századi hagyományos rönkhúzást – mint szokást – összehasonlítjuk az új, 21. századival, jelentős különbségeket találunk a kettő között. A régi szokásnál csak egy település lakói működtek közre. 2003-ban és 2005-ben a szereplők több rábavidéki faluból és Magyarországon máshol élő szlovének köréből kerültek ki, sőt a szomszédos Szlovéniából is érkeztek. A szervező bizottság tagjai az 1990-es évekig csak az adott falusi közösség férfi tagjai lehettek. A második világháború után a rönkhúzásokat a tanácsok, kultúrházak, ifjúsági szervezetek (KISZ) rendezték. Az 1990es évektől a szervezésnél segít a Magyarországi Szlovének Szövetsége, a helyi települési és kisebbségi önkormányzat is. A szervező bizottság tagjai újabban nők is lehetnek, nemcsak férfiak. Régen azért jártak a fenyőlakodalom előtt »ajándékokat kérni« (podaraj), hogy az összegyűjtött adodmányból (tojás, pénz) vegyék meg a rönköt, amit húztak. 2003-ban és 2005-ben adományokat nem gyűjtöttek, csak személyesen hívták a vendégeket a rendezvényre. A főbb szerepekre (menyasszony, vőlegény, násznagy, koszorúslány és vőfély) megfelelő személyeket a szombathelyi és budapesti szlovének között is kerestek. A többi résztvevőt (násznépet) a Porabje újságban és a szentgotthárdi Szlovén Rádióban közzétett felhívással toborozták. Legtöbben Rábatótfaluból jelentkeztek (90 fő). Szombathelyről nyolc, Budapestről három szlovén vállalt főbb szerepeket. A szlovéniai Čepinciből 15, Šalamenciből pedig 20 maskarás jött. A fenyőlakodalmasokat kísérő zenekar is szlovéniai volt. Hat asszony több mint egy hétig készítette a papírvirágokat és egyéb díszeket. A rönköt 29 pár koszorúslány és vőfély húzta (ezek fele rábatótfalui volt). Közreműködtek még az apátistvánfalvi és szentgotthárdi szlovén népdalkör és a szakonyfalui néptánccsoport tagjai. A régi hagyomány szerint választottak hajadon menyasszonyt és nőtlen vőlegényt. A kísérő maskarák (fašenki) között néhányan színes szalagokkal díszített süveget (štük) is viseltek, amely a földből kikelő csírát jelképezi. Ez az analógiás mágia eszköze, amellyel a tavaszt szeretnék előcsalogatni. A 2003-ban szervezet szentgotthárdi össz-szlovén rönkhúzás nemcsak rendezvény volt.1 4 Néhány kritérium alapján szokásnak is nevezhetjük. Tartalmazott „öröklött vagy átvett, társadalmilag elismert” viselkedést az egyén és a közzösség részéről „egy meghatározott alkalomkor”. Ahogyan ezt a Szlovén Néprajzi Lexikon definiálja. 1 5 160
A magyarországi szlovének anyanyelvüket és identitásukat megőrízhetik úgy is, hogy a néphagyományokat különböző rendezvényeken újjáélesztik. A tudományos kutatók ebben szívesen segítenek. Terveink között szerepel a szentgotthárdi Pável Ágoston Múzeum épületének és állandó kiállításának a felújítása uniós pályázati anyagi fedezettel a muraszombati múzeum szakmai segítségével. A maihoz hasonló szlovén-magyar nemzetközi konferenciák és különböző publikációk nem csak a tudomány szempontjából fontosak, hanem a szlovén és magyar kisebbség identitásának erősítése érdekében is a – most már jelképes – határ mindkét oldalán. Irodalom: Eperjessy, Ernő: Borovo gostüvanje pri porabskih Slovencih. V: Kozar, Marija (ur.): Etnologija Slovencev na Madžarskem 2. Budimpešta, 1999. 9–54. Kozar, Marija: Etnološki slovar Slovencev na Madžarskem. = A magyarországi szlovének néprajzi szótára. Monošter – Szombathely, 1996. Mukics, Mária: A magyarországi szlovének. Változó világ 56. Press Publica. Bp. 2003. Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003 Jegyzetek: 1
2
3
4
A legújabb népszámlálási kategória – a szlovén nyelv használata a családban és baráti társaságban – szerint számuk 3119. Ld. Népszámlálás 2001. 4. Nemzeti kötődés. A nemzeti, etnikai kisebbségek adatai. Budapest, KSH, 2002. vö.: Kovács Attila: A szombathelyi, budapesti és mosonmagyaróvári szlovének számának alakulása a statisztikai adatok és a megkérdezettek válaszainak tükrében. In: A magyarországi szlovének néprajza 5. Budapest, MNT, 2007, 57–73. vö.:. Munda Hirnök Katalin: A magyarországi szlovének intézményei támogatottsága – a szombathelyi, budapesti és mosonmagyaróvári szlovének esetében. In: A magyarországi szlovének néprajza 5. Budapest, MNT, 2007, 91–105. Kozar–Mukič, Marija: Pregled etnološkega dela pri Slovencih v Porabju v zadnjem desetletju. V: Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003. 48–55.
161
5
6 7
8 9
10 11
12
13 14 15
Munda Hirnök, Katalin: Predstavitev muzeja Avgusta Pavla. V: Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003. 42–47. Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ (Univezitetno središče Savaria Zahodnomadžarske univerze) Podatki o porabskih odraslih kulturnih skupinah Zveze Slovencev na Madžarskem ter njihovih nastopih v letu 2007. V: Slovenski koledar 2008. Monošter 2007, 285–293. in Podatki o porabskih otroških kulturnih skupinah Zveze Slovencev na Madžarskem ter njihovih nastopih v letu 2007. V: Slovenski koledar 2008. Monošter 2007, 294–302. Kozar, Marija – Munda Hirnök, Katalin (ur.): Etnologija Slovencev na Madžarskem – A magyarországi szlovének néprajza 5. Budimpešta, 2007 Munda Hirnök, Katalin: A „Szlovének helyzete az autochton területen kívül” c.kutatás metodológiai alapjai. In: Kozar, Marija – Munda Hirnök, Katalin (ur.): A magyarországi szlovének néprajza 5. Budapest, MNT, 2007, 35–39. Kozár Mária: Nemzetiségi néprajzi kutatások a hármas határ mentén (Szentgotthárd, 1999. április 27–28.) In: Néprajzi Hírek 1999/1–4. 47–49. p. Ld.: Munda Hirnök, Katalin – Sketelj Polona (ur.): Odstrta dediščina: etnološko delo in muzejske zbirke Slovencev v Italiji, na Madžarskem in v Avstriji: zbornik s treh posvetov. Ljubljana, 2003. 35–66. vö.:. Eperjessy Ernő: Rönkhúzás a Rába menti szlovéneknél. In: Kozár Mária (szerk.): A magyarországi szlovének néprajza 2. Budapest, 1999. 77–128.. vö.:. SSKJ 4. Ljubljana, 1985. in Slovenski etnološki leksikon. Lj. 2004, 600. Kozar, Marija: Šega ali/in prireditev?! Porabje 2003/9. 4–5. Slovenski etnološki leksikon. Lj. 2004, 600.
162
Liszka József A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja Egy tíz éves intézmény eredményei és tapasztalatai
1. Az 1989-es rendszerváltást megelőzően nem volt olyan központi intézmény, amely a szlovákiai magyarok néprajzi kutatásának koordinációs feladatait el tudta volna látni, noha próbálkozások, (féllegális, illegális) tervezgetések, szervezgetések évtizedeken keresztül folytak (vö. Liszka 1990; Liszka 1998). A rendszerváltást követő bürokratikus (és ideológiai) megkötöttségek szűntével viszont már 1989 decemberében megalakult a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság (1993-tól Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság), amely a feladatának tekintette a szlovákiai magyar néprajzi kutatások koordinálását, a néprajzos utánpótlás biztosítását, az eredmények közzétételét, s egyáltalán a népi kultúra propagálását. 1990-től Szanyi Mária irányításával a Társaságon belül Pedagógiai Munkacsoport működött, amely a pedagógusok fokozottabb bevonását célozta meg a néprajzi gyűjtőmunkába, illetve a néprajzi kutatás eredményeinek az iskolai oktatásban való hasznosítását szorgalmazta. Csaknem fél évtizedig (1992–1997) Pusko Gábor vezetésével Tornalján a Társaság Gömöri Helyi Csoportja, illetve 1993-tól Dunaszerdahelyen Ág Tibor irányításával Népzenei Munkaközössége fejtett ki tevékenységet. A (Cseh)Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság tudományos kutatásokat, konferenciákat, továbbképző tanfolyamokat szervezett, kiadványsorozatában (Népismereti Könyvtár) kismonográfiákat, tanulmányköteteket jelentetett meg (1–9. köt.). Hírharang címen néprajzi tájékoztató füzetet adott ki 1990– 1999 között; a fiatal, kezdő gyűjtők eredményeit az Utánpótlás című füzetekben (1–3. füzet) adta közre. 1994-től a kisebb terjedelmű tanulmányokat közlő Néprajzi Tanulmányok c. füzetsorozatát (1–22. füzet) jelentette meg (vö. Juhász 1999a; Liszka 1998). 2. A néprajzi kutatás „kő intézménye” csak szűk egy évtized múltán jött létre, mégpedig az 1996-ban megalapított Fórum 163
Társadalomtudományi Intézet (2002 őszétől Fórum Kisebbségkutató Intézet) szervezeti keretei között, az 1997-től annak komáromi részlegeként működő Etnológiai Központ formájában. Tevékenységét a nevében szereplő „etnológia“ kifejezés alapján, „európai etnológia” értelemben fejti ki. A néprajztudomány hagyományos kutatási területeinek vizsgálata mellett nagy hangsúlyt helyez az interetnikus/interkulturális kapcsolatok kutatására éppúgy, mint a változásvizsgálatokra, valamint a történeti (főleg településtörténeti) aspektusok figyelembevételére. Hiánypótlónak indult a szakrális néprajz területén kifejtett aktivitása. A problémakör vizsgálatát mára már több intézmény is feladatának tekinti, miközben például a szakrális kisemlékek dokumentálásában és tudományos vizsgálatában az Etnológiai Központ szlovákiai viszonylatban úttörőnek számít (Buganová 2004, 83). Intézetünk tevékenységét három nagyobb csomópontban jelölhetjük ki: 2.1. Koordinációs központ: kutatási projektumokat dolgoz ki, szervez meg és bonyolít le. Évente átlagosan 10–15 külső munkatársat foglalkoztat ezen projektumok lebonyolítása során. A teljesség igénye nélkül most csak néhányat említsünk itt meg: A szlovákiai magyarok néprajza (1998–2002); Interetnikus kapcsolatok Pozsony térségében (1997–1998); Rudna temetkezési szokásainak és temetőkultúrájának változásai a 20. században (1998–2002); A kopjafa mint nemzeti szimbólum a szlovákiai magyarok körében (1997–); Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1997–); Dél-Szlovákia szakrális kisemlékei (1997–); Délszlovákiai temetődokumentáció (1997–); Az impériumváltások hatásai a szlovákiai magyarok népi kultúrájára (2002–). Lezárt projektumaink végeredménye rendesen egy-egy monográfia, tanulmány, tudományos előadás formájában kerül be a hazai és nemzetközi tudományos vérkeringésbe (vö. Botík 2002; 2006; Botíková 2002; Kósa 2002; Paríková 2004; Silling 2003; Verebélyi 2004). Eredményeink ezen kívül beépülnek a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karán folyó oktatómunkába is (vö. Liszka 2006). 2.2. Dokumentációs hely: „kő intézmény” mivoltából fakad, hogy a szlovákiai magyar tájak néprajza iránt érdeklődő kutatók rendelkezésére áll a csaknem 7000 kötetes könyvtára. Itt 164
elsősorban magyar és szlovák néprajzi, továbbá helytörténeti és honismereti irodalmat talál az érdeklődő. Megjegyzendő, hogy az állomány nagyobbik része adományból (az adományozók közül említsük itt meg köszönettel Barabás Györgyi, Görcsös Mihály, Morvay Judit és Sima Ferenc nevét!), publikációs cserepéldányokból, s kisebb része vásárlás útján került birtokunkba. Mindenképpen említésre méltó a jórészt publikálatlan gyűjtéseket tartalmazó, mintegy 50 ezer lapnyi Néprajzi Adattára, a kb. 22 ezres Fotótára, a Szakrális Kisemlék Archívuma (állományában a 2000-et jóval meghaladó adatlappal és kísérő dokumentumokkal rendelkező objektumot tartunk nyilván), továbbá a Temető Dokumentáció (benne többek között Rudna, Kuntapolca, Nagytárkány, Andód, Köbölkút, Kisújfalu, Sajóháza stb. temetőinek teljes dokumentációjával1 ) és végül a Nemzeti Szimbólumok Adattára. 2.3. Publikációs tevékenység: tágan értelmezve ide tartozik a kutatási eredmények közreadásának minden módja. Mégpedig: 2.3.1. Konferenciák, előadások: az Etnológiai Központ munkatársai saját kutatási eredményeiket egyrészt különféle, belés külföldi tudományos konferenciák, ismeretterjesztő előadások keretében adják közre. Másrészt maga a Központ is szervez időről-időre tudományos tanácskozásokat. Az elmúlt időszak legjelentősebb ilyen rendezvényei a következők voltak: A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Központ (1998); 12. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia (2000); A Kisemlékkutatók 15. Nemzetközi Konferenciája (2002); Öt éves az Etnológiai Központ (2002); Jelek a térben (2006); Hagyomány – migráció – változás (2007) 2 . 2.3.2. Kiállítások: a szakrális kisemlékek kutatásának és dokumentációjának eredményeit egy közel száz nagyított fotóból álló kiállítás keretében mutattuk be, először 1998-ban Komáromban, azóta csaknem két tucatnyi helyen (Aszód, Budapest, Bad Aussee, Csorna, Győr, Kassa, Mezőkövesd, Pozsony, Ráckeve, Székesfehérvár, Szombathely, Tata, Tőketerebes, Veszprém stb.). A tárlat a dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket mutatja be a maguk tipológiai sokszínűségében és táji variánsaiban (vö. Erdélyi 2000; Szacsvay 2007; Voigt 2007). 165
2.3.3. Könyvek: a kutatási eredményeink közreadásának legfontosabb eszközei. Évkönyvünk, az Acta Ethnologica Danubiana 2000 óta jelenik meg, és elsősorban nem kisebbségi fórum, hanem a Duna-medencei népek egyik néprajzi orgánuma kíván lenni. Ebből adódóan többnyelvű: hazai magyar szerzők munkáit lehetőleg valamilyen idegen nyelven, a szlovák, cseh, osztrák, német stb. kollégák dolgozatait pedig lehetőleg magyarul hozza (vö. Voigt 2002, 228–231). Lokális és regionális monográfiák című sorozatunkban a szlovákiai magyar tájakra, településekre vonatkozó monografikus igényű kutatási eredményeinket adjuk közre (vö. Selmeczi Kovács 2002). A Notitia historico-ethnologica című sorozat az összehasonlító és történeti néprajz, a folklorisztika tárgykörébe tartozó kismonográfiákat, tanulmánygyűjteményeket közli (vö. Hála 2000), míg az Interethnica a szlovákiai nemzetiségek (magyarok, németek, ukránok, romák stb.) néprajzi problémáinak a bemutatására vállalkozik – utóbbi keretében a magyar mellett szlovák és német nyelven is jelentek meg kötetek (vö. Voigt 2002, 231–233). Az Etnológiai Központ műhelyében, L. Juhász Ilona munkájának eredményeként készül a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia, amelynek egyes kötetei, némi muzeológiai előzmények után (L. Juhász 1995) a somorjai Bibliotheca Hungarica sorozata, a Miscellanea Bibliothecae Hungaricae keretén belül látnak napvilágot (L. Juhász 1998; 1999b; 2000a; 2000b; 2003; 2004. Vö. Lukács 2000; 2002).3 3. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha a Fórum Kisebbségkutató Intézet (s ezen belül az Etnológiai Központ) elmúlt jó egy évtizedes tevékenységét amolyan sikertörténetként értelmezem. Látszólag gyakorlatilag a semmiből4 létrehozott intézet valóban szolid eredményeket tudhat magáénak, miközben – mint kőintézmény – a tágabban értelmezett tudományos közéletet is kiszolgálja. Ehhez a korábbi kezdeményezéseken túlmenően egy, még ha nem is nagy, de megbízható kutatói bázis és jó menedzsment kellett. Illetve olyan hozzáállás, amely korunkban talán már anakronizmusnak tűnhet, de egy jó induláshoz mégis nélkülözhetetlennek tűnik. Az tudniillik, hogy az induláskor (s lényegében még ma is) egy-egy kutatás beindítását nem a rendelkezésre álló financiális forrásoktól tettük függővé. Nem azt a témát kutattuk tehát, amire pénz volt, hanem ahhoz igyekeztünk anyagiakat előteremteni, aminek kutatását szükségesnek 166
láttuk egyrészt, másrészt meg szívesen is csináltuk. A lelkesedésre hosszú távon természetesen nem lehet egy intézmény jövőjét építeni, de az indulásnál, az alapok lerakásánál, meggyőződésem, hogy szükség van rá. Intézetünk nem kíván „kisebbségi” intézet lenni. A néprajzot, európai etnológiát a kor európai színvonalán igyekszünk művelni, legfontosabb eredményeinket a magyar mellett szlovákul és németül, angolul is közreadjuk. Ennek szellemében széleskörű együttműködésre törekszünk egyrészt a hazai szlovák kollégákkal, intézményekkel, másrészt a környező országok és a német nyelvterületet testvérintézményeivel. Irodalom: Botík, Ján 2002 A magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézishez. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 3, 165–167. p. 2006 „Fába róva, földbe ütve…” Slovenský národopis 54, 135–136. p. Botíková, Marta 2002 A szlovákiai magyarok néprajza. Slovenský národopis 50, 2, 271–272. p. 2008 Desať rokov Etnologického centra vo Fórum inštitúte. Slovenský národopis 56, 81–83. p. Buganová, Klaudia 2004 Metódy skúmania a spracovania drobných sakránych stavieb na Slovensku. Etnologické rozpravy 2, 82– 89. p. Erdélyi Zsuzsanna 2000 „Az Istennek dicsőségére…” Szakrális kisemlékek a Kisalföldön. Acta Ethnologica Danubiana 1, 147– 149. p. Hála József 2000 Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. Acta Ethnologica Danubiana 1, 144–145. p. Juhász Ilona, L. 1995 Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1992. Komárom: Duna Menti Múzeum. 167
1998
Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1987–1988. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. 1999a A (Cseh)szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság 10 éve. Hírharang 10. évf. 2. sz., 5–17. p. 1999b Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1989–1990. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. 2000a Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1991–1992. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. 2000b Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1993–1994. Galánta: Fórum Intézet. 2003 Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1995–1998. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. 2004 Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1999–2002. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. L. Juhász Ilona – Liszka József 2007 Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. Bewahren – Forschen – Dokumentieren – Vermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas – Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim, 19–28. p. /Langheimer Schriften 2./ Kósa László 2002 Gondolatok Liszka József monográfiája olvasásakor. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 3, 169–172. p. Liszka József 1990 Magyar néprajzi kutatás Szlovákiában. 1918–1938. Bratislava: Madách Könyv- és Lapkiadó. 1998 „Tudománynak kezdetiről”. Magyar néprajzkutatóként Szlovákiában 1979–1998. Budapest–Dunaszerdahely: Ister Könyvkiadó – Nap Könyvkiadó. 2002 Institut für Sozialwissenschaft „Forum” – Forschungszentrum für Europäische Ethnologie. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 37/ 38. Marburg, 130–134. p. 2003a A szlovákiai magyar néprajzi tudományosság publikációs lehetőségei a rendszerváltás után. In Viga 168
Gyula – Holló Szilvia Andrea – Cs. Schwalm Edit (szerk.): Vándorutak – Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkalmából. Budapest: Archaeololingua, 603–609. p. 2003b Archív drobných sakrálnych pamiatok. Dokumentácia drobných sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51, 515–523. p. 2006 Bevezetés a néprajzba. A néprajz/európai etnológia alapjai. Dunaszerdahely: Lilium Aurum. Lukács László 2000 Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia. Acta Ethnologica Danubiana 1, 146–147. p. 2002 A szlovákiai magyarok néprajzi bibliográfiájának négy kötetéről. Acta Ethnologica Danubiana 4, 223– 228. p. Paríková, Magdaléna 2004 Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Slovenský národopis 52, 4, 473–476. p. Selmeczi Kovács Attila 2002 A Lokális és regionális monográfiák megjelent köteteiről. Acta Ethnologica Danubiana 4, 234–237. p. Silling István 2003 A szlovákiai magyarok néprajza. Híd 67, 1, 130–133. p. Szacsvay Éva 2007 Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Dél-szlovákiai szakrális kisemlékek. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, 266–267. p. Verebélyi Kincső 2004 Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Acta Ethnologica Danubiana 5–6, 222–225. p. Voigt Vilmos 2002 Az Acta Ethnologica Danubiana és az Interethnica köteteiről. Acta Ethnologica Danubiana 4, 228–233. p. 2007 A szakrális kisemlékek tanulmányozásáról. Acta Ethnologica Danubiana 8–9, 263–266. p.
169
Függelék A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja kiadványai Acta Ethnologica Danubiana 2000– Notitia historico-ethnologica (Sorozatszerkesztő: Liszka József) 1. Liszka József szerk.: Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998 2. Nagy Endre: Tardoskedd és Udvard földrajzi nevei. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000 3. Puntigán József – Puntigán Tünde: A losonci református temető. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2003 4. Cs. Nagy Lajos: Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2003 Interethnica (Sorozatszerkesztő: Liszka József) 1. Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2002 2. Sopoliga, Miroslav: Ukrajinci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, ľudovej architektúry a bývania. Komárno – Dunajská Streda: Fórum inštitút, Spoločenskovedný ústav – Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002 3. Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása – különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2002 4. Horváthová, Margaréta: Nemci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, remesiel a odievania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín – Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002 5. Liszka József: Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno– 170
Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín – Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003 6. Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!“ Somorja– Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2003 7. Varjú Katalin: „V piatok doobeda je otvorené nebo!“ Šamorín – Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín – Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003 8. L. Juhász Ilona: „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2005 9. Schriefer, Andreas: Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschsprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei. Komárno: Forum institute 2007 10.Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében. Komárom– Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2007 Lokális és Regionális Monográfiák (Sorozatszerkesztő: Liszka József) 1. Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000 2. L. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2002 3. Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000 . Komárom – Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2002 4. Bukovszky László szerk. Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó 2005 5. Viga Gyula szerk.: Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006 Sorozaton kívül: A Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Passaui Egyetem Népraj171
zi Tanszéke közös kiadásában: Liszka József: Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde 2003 /Passauer Studien zur Volkskunde 22./ L. Juhász Ilona – Liszka József: Jelek a térben 1. – Znaky priestore 1. – Zeichen im Raum 1. Szakrális kisemlékeink – Malé sakrálne pamiatky – Sakrale Kleindenkmaler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006 Jegyzetek: 1
2
3
4
A teljes dokumentációba a temető összes sírfelirata, az összes síremlék fotója, a sírok és azok gondozásának a leírása, valamint temetőtérkép tartozik. A Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia német, illetve angol nyelvű előadásai az előadás nyelvén (magyar és szlovák rezümékkel) az intézet évkönyvének (Acta Ethnologica Danubiana) 2–3-as összevont számában jelentek meg. A többi tanácskozáson elhangzottaknak is igyekeztünk tágabb nyilvánosságot biztosítani. Egyrészt évkönyvünkben adtunk közre belőlük egy-egy csokorra valót, illetve a Fórum Társadalomtudományi Szemle, valamint az Eruditio–Edicatio (a Selye János Egyetem Tanárképző Karának tudományos folyóirata) hasábjain. A Fórum Kisebbségkutató Intézet háromnyelvű (magyar, szlovák, angol) honlapján (www.foruminst.sk) az intézet összes publikációja és a legkülönfélébb adatbázisai (szlovákiai települések adatbázisa a 20. századi statisztikai adatokkal, néprajzi és történeti bibliográfiák, az intézet könyvtárának, a Bibliotheca Hungaricanak az állománya, szlovákiai magyar történeti kronológia stb.) is megtalálhatóak. Azért csak „látszólag”, mivel a valóságban már évtizedekkel korábban is folytak informális egyeztetések, tervezetek készültek, elkezdődtek kutatások, amelyeket „csak” egy mederbe kellett terelni egy igazi intézet keretében (vö. Liszka 1998).
172
173
A résztvevők Udeleženci
174
A kötet szerzői Avtorji zbornika • dr. Barna Gábor, tanszékvezető, Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, Magyarország / predstojnik oddelka, Filozofska fakulteta Univerze v Szegedu, Oddelek za narodopisje in kulturno antropologijo, Szeged, Madžarska • dr. Göncz László, igazgató, Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, Szlovénia/ direktor, Zavod za kulturo madžarske narodnosti, Lendava, Slovenija • dr. Halász Albert, elnök, a Muravidéki Magyar Tudományos Társaság, Lendva, Szlovénia / predsednik, Društvo prekmurskih madžarskih znanstvenikov in raziskovalcev, Lendava, Slovenija • dr. Slavec Gradišnik, Ingrid, višja znanstvena sodelavka, Inštitut za slovensko narodopisje Znanstveno raziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti, Ljubljana, Slovenija / tudományos főmunkatárs, A Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Tudományos és Kutatási Központ Szlovén Néprajzi Kutatóintézete, Ljubljana, Slovenija • dr. Juhász Katalin, tudományos főmunkatárs, Magyar Tudományos Akadémia, Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, Magyarország / višja znanstvena sodelavka, Raziskovalni inštitut za narodopisje Madžarske akademije znanosti, Budimpešta, Madžarska • Kepéné Bihar Mária, néprajzos, Lendva, Szlovénia / etnologinja, Lendava, Slovenija • Kozar–Mukič, Marija, višja kustosinja, Muzej Savaria, Sombotel, Madžarska / custos, tudományos főmunkatárs, Savaria Múzeum, Szombathely, Magyarország • dr. Kropej, Monika, predstojnica, Inštitut za slovensko narodopisje Znanstveno-raziskovalnega centra Slovenske akademije znanosti in umetnosti, Ljubljana, Slovenija / igazgató, Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia, Tudományos és kutatói Központ, Szlovén Néprajzi Kutatóintézet, Ljubljana, Szlovénia • dr. Küllős Imola, alelnök, Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 175
• •
• •
•
•
• •
Magyarország / podpredsednica, Madžarsko društvo etnologov, Budimpešta, Madžarska Lendvai Kepe Zoltán, néprajzos munkatárs, Galéria–Múzeum, Lendva, Szlovénia / etnolog, Galerija–Muzej Lendava, Slovenija dr. Liszka József, igazgató, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Etnológiai Központ, Komárom, Szlovákia, / direktor, Zavod Fórum za narodnostna raziskovanja, Center za etnologijo, Komarno, Slovaška dr. Munda Hirnök, Katalin, Slovensko etnološko društvo, Ljubljana, Slovenija / Szlovén Néprajzi Társaság, Ljubljana, Szlovénia Pšajd, Jelka, višja kustodinja etnologinja, Pokrajinski muzej Murska Sobota, Slovenija / custos, tudományos néprajzos főmunkatárs, Területi Múzeum, Muraszombat, Szlovénia dr. Simon András, tanszékvezető helyettes, Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, Magyarország / namestnik predstojnika oddelka, Filozofska fakulteta Univerze v Szegedu, Oddelek za narodopisje in kulturno antropologijo, Szeged, Madžarska dr. Szarka László, igazgató, Magyar Tudományos Akadémia, Etnikainemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, Magyarország / direktor, Madžarska akademija znanosti, Zavod za raziskave manjšin, etničnih in narodnih skupnosti, Budimpešta, Madžarska dr. Vándor László, igazgató, Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, Magyarország / direktor, muzej Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, Madžarska dr. Voigt Vilmos, a doktori iskola vezetője, kutatócsoport-vezető, Eötvos Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Néprajzi Intézet, Budapest, Magyarország / vodja doktorske šole, vodja raziskovalne skupine, Filozofska fakulteta Univerze Loránd Eötvös, Inštitut za etnologijo, Budimpešta, Madžarska
176
177
