A magyar ejtõernyõsök lovagkora. 1938-1941. (Kanadai Magyar Szárnyak 1, 1985. p.37-46.) Írta:
Szokolay Tamás A kísérleti keret elsõ tisztjeinek egyike 1983. tavaszán Szokolay Tamás leánya elküldte édesapja „Emlékiratait” Múzeumunk számára. Ennek a sürün gépelt 35 oldalas munkának itt közöljük az elsõ nyolc oldalát. A vázlat Múzeumunk archívumából származik. Készült 1945-ben. Szerkesztõ.
1
A felszabadulás elõtti Magyar Szárnyak cimü folyóirat folytatásaként a volt légierõ tagjainak egy csoportja Kanadában létrehoztak egy egyesületet, majd a tárgyaikból, irsaikból egy magánmuzeumot, amely az éves találkozókra kiadott - folyamatos évfolyamszámozással - Magyar Szárrányak cimmel jelezve a folyamatosságot, évkönyvet. Ahogyan fogytak az emlékek, a hajózók, ugy kezdték el befogadni az ejtõernyõsöket is. A Kanadai Magyar Szárnyakat a Hadtörténeti Könyvtárban lehetett megtalálni, s a Közlekedési Muzeum részére is érkezett évente, de ugy tudom, azokat „elprivatizálták” a megérkezés után. A rendszerváltás után Simóné Avarosi Éva „Uj magyar szárnyak” cimmel inditott folyóiratot (marakodás volt a visszatérõk szószólõival a Magyar Szányak név használatáról), de ez a lap hamar megszünt. A szellemiséget a Top Gun cimü folyóirat folytatja tovább. (1997.)
EJTÕERNYÕS Erdélyi József verse Ejtõernyõs, amott ni,
de kiugrani, esni,
Lebeg egy katona!
zuhanni mint a kõ
Mintha egy óriási
míg megtölti az ernyõ
napernyõt tartana,
öblét a levegõ.
csipkés, fehér napernyõt, pedig az tartja õt.
Kirúgni a repülõ
Ereszkedik az ember,
hidat a láb alól,
messze van még a föld.
ahhoz már vakmerõ ész, elszánt ember való,
A gép, az emberejtõ
ejtõernyõs bízva
simán repül tovább,
ami, majd, megtelik,
s ereszkedik az ember
ha az ember az égbõl
lassan alább, alább.
zuhan egy ideig.
Mit érezhet magában, mikor maga alatt
Ahhoz akarat, élet
nincs föld? . . . Ott érzem én is
és halálmegvetés
lebegni magamat.
kötelességtudás kell. Könnyû a lebegés,
Úgy érzem azt az érzést,
de a beérkezés már
hogy a talpam sajog.
nem egyszerû dolog,
Hisz ember, aki ott csüng,
mert emberek vagyunk ám
s én is ember vagyok.
nem szárnyas angyalok.
De annál szebb a látvány, minél bátrabb a tett.
Kéz - láb könnyen kitörhet,
Az ejtõernyõs útja
nyak is törhet talán.
felséges út lehet.
Hány szem függ féltve ott fenn azon a katonán!
Felséges út az égbõl
Isten segítse szép sík
a földre lengeni.
mezõre szállani,
Repülõgépben ülni
s ép testtel ép lélekkel
az még csak emberi,
fel, talpra állani. Megjelent a Pápa és Vidéke XXXVIII. évfolyam 40. számában.
(1941. október 5. vasárnap, 3. oldal.) Egy hazáját és népét nagyon szeretõ lelkes, kis csoport történetét szeretném megírni, egy olyan bajtársi közösség történetét, melyben az ép test mellett valóban ép lélek uralkodott. Az összetartó, bajtársi szellem a levegõben járó emberekre mindig jellemzõ volt. Ez a szellem hatotta át ezt a bajtársi közösséget is, rendre, rangra és iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Mi ezt természetesnek tartottuk. Tudtuk, hogy a légjárás veszélyei is egyenlõ mértékkel mérik az embereket. A háború vérzivatara - mint oly sok mindent - ezt a bajtársi közösséget is szétszórta. Legyen ez az írás emlékoszlopa élõknek és holtaknak egyaránt. Ennek a történetnek a megírása nem az én feladatom lett volna. Bajtársam és talán egyetlen. igazi barátom, Makray Ferenc, akihez közel ötven éves szoros barátság fûzött, kezdte el az emlékek rendezését naplójegyzetei alapján. A ma oly gyakori hirtelen szívhalál vetett véget munkájának. Ekkor határoztam el, hogy - mint a háborúban az elesett bajtársak helyét - elfoglalom az ó helyét a történet megírásában. Most, mikor naplójegyzeteinek összeállításával és a történet kialakításával küszködöm, úgy érzem, itt áll mellettem. Rám néz, azzal a nagyon ismert. kicsit gúnyos mosolyával és azt mondja : "Ugye most téped magad, de eddig nem sokat törõdtél vele! " Nem, öreg barátom, valóban, eddig nem törõdtem ezzel a munkával, csak mióta elmentél érzem, hogy folytatni kell a megkezdett munkát valakinek. Talán nekem megadja a sors, hogy be tudjam fejezni. 1938 nyarán határozta el a Honvédelmi Minisztérium, hogy megkezdi az ejtõernyõs fegyvernem szervezését. Az elsõ lépés egy kísérleti keret megalakítása volt. Erre azért volt szükség, mert sem ejtõernyõs ugrásban, sem ily csapatok kiképzésében nem volt senkinek az országban semmilyen tapasztalata. Az ejtõernyõs ugrás világszerte úgy élt a köztudatban, mint egy igen veszélyes akrobatika. Csak a harmincas évek elején kezdtek az európai országok foglalkozni az ejtõernyõ katonai hasznosításával. Minden ország a maga emberi és természeti adottságának megfelelõen igyekezett kikísérletezni ennek a fegyvernemnek a kialakítását. Mikor 1938 nyarán megérkezett a felhívás a csapattestekhez, hogy jelentkezzenek fiatal tisztek az ejtõernyõs kísérleti keretben való munkára, az idõsebb tisztek hitetlenkedõ mosollyal olvasták a rendeletet. Szinte kötelességüknek érezték, hogy a fiatal tiszteket lebeszéljék errõl a nyaktörõ vállalkozásról, amit öngyilkosságnak tartottak. Így jártam én is a kiskunhalasi 4. kerékpáros zászlóaljnál, ahol, mint annak legfiatalabb hadnagya teljesítettem szolgálatot. Csak véletlenül tudtam meg a rendeletet egy fiatal századparancsnoktól, aki tudván, hogy síversenyzõ vagyok és gondolván, hogy a síugrás és az ejtõernyõugrás rokon szakma felhívta rá a figyelmemet. Már másnap jelentkeztem a zászlóalj segédtisztnél. Ma is emlékszem a nevére, Urhegyi Antal százados volt. Szerettük, mert gyakran vállalta a villámhárító szerepét a parancsnok és a fiatal tisztek között. Atyailag figyelmeztetett a vállalkozás veszélyes voltára, de továbbküldte a jelentkezésemet. 1937-ben három jóbarát végezte el együtt a Ludovika Akadémiát: Makray Ferenc, Kiss Zoltán és én. Mindhárman hasonló gondolkodású emberek voltunk és reméltük, hogy a jószerencse majd ismét összehoz bennünket. Egyenlõre messze voltunk egymástól: én a Duna-Tisza közén, barátaim meg a Dunántúl messze esõ részein kezdték meg a tiszti szolgálatot. Az ejtõernyõs jelentkezésre való felhívás után Kiss Zoltán felvette velem és Makrayval a kapcsolatot. Megelégedettséggel állapítottuk meg, hogy mind a hárman jelentkeztünk és így remélhettük, hogy rövidesen ismét együtt leszünk. 1938. augusztus 16-ra rendeltek minket Budapestre, ahol a Mária Terézia laktanyában kellett jelentkeznünk. Itt találkoztunk elõször Bertalan Árpád századossal, aki a kísérleti keret megbízott parancsnoka volt. Kemény, katonás embernek látszott. Röviden közölte velünk, hogy repülõ orvosi vizsgán kell átesnünk, majd utána Szombathelyen ejtõernyõs ugrást kell végeznünk. Ezek elvégzése után történik a döntés, hogy ki kerülhet be a kísérleti keretbe. Összesen tízen jelentkeztünk hadnagyok erre a szolgálatra és az orvosi, majd az azt követõ pszichológiai vizsgálat után heten maradtunk. :Miután hét fiatal tisztre volt szükség, most már csak a sikeres elsõ ugrás volt hátra, hogy mindenki bekerüljön a kísérleti keretbe. Így aztán Bertalan Árpád vezetésével hét hadnagy: Vértes Béla, Mátray Károly, Lédeczy László, Pataky Géza, :Majthényi Imre, Kiss Zoltán és én utaztunk Szombathelyre az elsõ ugrás elvégzésére. Megérkezésünk után jelentkeztünk Orosz Béla alezredesnél, a repülõtér
parancsnokánál és azt hittük, mindjárt ugrani is fogunk. No persze nem ment ez ilyen gyorsan. Elõször 2-3 napon át szoktató repüléseket kellett végeznünk különbözõ típusú gépeken, hogy megszokjuk a levegõt. Ezután több napon keresztül esett az esõ és így a mi elsõ ugrásunk egyre csak késett. Közben repültünk sokat. Repülõ bajtársaink minden lehetõt elkövettek, hogy megtréfáljanak minket a levegõben végrehajtható meglepetésekkel. Telbisz Imre fõhadnagy engem egy kétüléses Bücker Jungmann géppel hátonrepülve vitt Szombathelyrõl Pápára és vissza, egy kiadós dugóhúzóval fejezte be ezt a nem mindennapi szoktatórepülést. A többiek is kaptak hasonló kóstolókat a repülés örömeibõl, de mi álltuk a sarat. Még inkább örültünk is neki, mert részben már untuk az utazó repüléseket, részben meg tudtuk azt is, hogy még sokkal izgalmasabb helyzetekbe kerülhetünk, ha majd egyszer kilépünk a gépbõl és csak magunkra számíthatunk. Így aztán hamarosan elnyertük a pilóták megbecsülését, miután látták, hogy milyen hamar otthon vagyunk a levegõben. Eddig is bizonyos tisztelettel tekintettek ránk, mert mi az ejtõernyõ ugrást választottuk hivatásul. Pilóta körökben nem nagyon bíztak az ejtõernyõben. Az volt az általános vélemény, hogy csak akkor használják az ejtõernyõt, ha a gép kigyullad. Egyébként, ha csak egy kis esély is van az életbenmaradásra, nem bízzák "repülõ-rongy"-ra az életüket. Így telt el egy hét Szombathelyen. Tevékenységünk inkább szórakozás volt, mint munka, de arra nagyon jó volt, hogy szinte játszva szokjuk meg a levegõt. Augusztus 28-án Bertalan ugrás nélkül távozott, mert a kísérleti keret legénységi tagjainak kiválasztását kellett intéznie. Lelkünkre kötötte, hogy ha ugrásra kerül a sor, azt ésszel és körültekintéssel végezzük. Csak semmi vagánykodás, ez volt búcsúszava. Kezdtük megszeretni parancsnokunkat. Kemény, katonás ember volt, de emellett egy vígkedélyû és igen jó bajtársat ismertünk meg benne. Megnyerõ egyénisége és szinte atyai gondoskodása lassan feloldotta bennünk azt a visszatartó érzést, aminek oka a közöttünk lévõ nagy kor- és rendfokozati különbség volt. Ezt az érzést csak még fokozta az a tudat, hogy Bertalan százados a legmagasabb háborús kitüntetés, a Mária Terézia Rend Lovagkeresztjének tulajdonosa volt. Ezt a kitüntetést Bertalan Árpád még az elsõ Világháborúban. az olasz fronton szerezte. Nem volt még 20 éves sem. Egy bosnyák rohamalakulatnál teljesített akkor szolgálatot mint rohamszakasz parancsnok. Egy éjjeli vállalkozás során sikerült annak a tüzércsoportnak teljes tisztikarát a tisztiétkezdében foglyul ejteni, mely tüzércsoport már régen akadályozta a hadsereg támadását. A tisztek foglyulejtése után az éj leple alatt megtámadta a lövegek kezelõlegénységét is. A rajtaütés eredménye az olaszok fejvesztett menekülése lett. A szemben álló magyar csapatok ezt észrevették és így sikerült a híres Tolmein-i áttörés. Ezekután a kis kitérõ után, most térjünk vissza szombathelyi munkánkhoz. Az idõ most már megjavult, de az elsõ ugrás még mindig váratott magára. Lassan rájöttünk arra, hogy azért történik ez az idõhúzás, mert féltenek bennünket és remélik, hogy majd elõbb-utóbb meggondoljuk magunkat. Kiképzõ parancsnokunk, Czékus Ferenc százados. a 2/1 éjjeli bombázó század parancsnoka volt. Azért osztottak be bennünket hozzá, mert õ egyszer ejtõernyõvel menekült meg az égõ gépbõl. Szerény, kedves, nagyon csendes, de jó humorú ember volt és féltett minket. Elmondta ejtõernyõs ugrása történetét is. Mikor a gép motorja kigyulladt, felrántotta az ülés fedelét és kidobta magát a gépbõl, mert a lángok már elérték a pilótafülkét. Utolsó gondolata az volt, hogy látott maga alatt néhány szalmakazlat... jó volna azokra esni, mondta magában. mert az ejtõernyõben nem bízott. A következõ másodpercben azonban kinyílott az automatikus kioldású ernyõ és õ baj nélkül földet ért. Mosolyogva mondta, hogy ennyivel tudja csak segíteni kiképzésünket, ha ez segít valamit, hát használjuk fel. Mi is csak jót nevettünk a történeten, mert a tapasztalatnak nem sok hasznát vettük. Annál többet tanultunk tõle a levegõben való tájékozódás, a navigáció és a meteorológia terén. Rövidesen elhelyezték Szombathelyrõl, s néhány évvel késõbb megdöbbenéssel hallottuk a szomorú hírt, hogy a keleti fronton lezuhant és repülõ halált halt. Lehet, hogy még akkor sem bízott az ejtõernyõben. Szeptember 1-én aztán mind a heten puskavégre kaptuk Czékus, mondván, hogy elég volt a huzavonából, ne spulnizzák tovább az idegeinket. Õ is belátta, hogy nem lehet tovább halasztani az elsõ ugrást és megígérte, hogy másnap, ha az idõjárás megfelelõ lesz, ugrani fogunk. Másnap gyönyörû nyárvégi reggelre ébredtünk: mindenkiben szorult egy kis izgalom. de nem mutattuk. Azzal hecceltük egymást, hogy szépen meg kell borotválkozni. mert lehet, hogy még ma kihallgatáson kell jelentkezni az Úristennél. A repülõtéren tartózkodtak a székesfehérvári Repülõgépjavító Mûhely ejtõernyõs részlegének szakemberei. Ezek hajtották át újra az ernyõket és illesztették ránk azokat. Két különbözõ típusú ernyõt szereltek fel: hátunkra egy, az elsõ Világháborútól származó Heinecke gyártmányú önmûködõen nyíló ejtõernyõ került: biztonsági okokból kaptunk még
egy hasra szerelhetõ, kézi kioldású ernyõt is. Ez már egy korszerû, olasz gyártmányú Salvator típusú ernyõ volt, amilyent akkor a repülõk használtak mentõernyõnek - fõleg olaszgyártmányú repülõgépekben. A szakemberek elmagyarázták azt is, hogy ha a háternyõ nem mûködne, miként kell egy az ernyõ hevederzetén elhelyezett fogantyú segítségével - azt kinyitni. Ezt a fogantyút mi egyszerûen "vészfék"-nek neveztük el, gondolom elég találóan. Ezután két csoportba osztottak bennünket, hogy, ne legyünk túlságosan összezsúfolva a Caproni Ca. 101-es típusú repülõgépben. Vértes. Mátray, Pataky és Majthényi hadnagyok ugrottak az elsõ fordulóban. Az ernyõk jól mûködtek az enyhén gomolygó felhõs idõben. Az ugrás - biztonsági okokból 1000 méter magasságból történt, hogy ha valami hiba történne, legyen a kezdõ ugrónak ideje magán segíteni. Ilyen hiba nem történt, csak azon lepõdtünk meg egy pillanatra, hogy Majthényi az ernyõ kinyílása után kivált a többiek közül és elindult fölfelé. Mint késõbb elmondta, õ is igen meg volt lepõdve, nem tudván mire vélni a dolgot. Én jöttem rá a különös jelenség okára leghamarabb, azért, mert az Akadémián vitorlázó repüléssel is foglalkoztam. E jelenség oka egy úgynevezett "termik" kémény volt, :mely a talajszinten felmelegedett levegõ felfelé áramlása következtében jön létre. Ezeket a termik kéményeket használják fel a vitorlázó repülõk magasságnyerésre. Egy hosszú percig vitorlázott Majthényi a termik kéményben, míg valamelyik oldalra kicsúszott belõle. többiek már a földön voltak. mikor õ még több száz méterre volt a repülõtér fölött. A lengedezõ enyhe szél a talaj felett kissé meghimbálta az ugrókat. Talán ez volt az oka annak - amihez minden bizonnyal hozzájárult a gyakorlatlanság és a szokatlan feladat okozta izgalom is, - hogy Mátray és Vértes a lábukat törték. Mentõvel kellett õket a kórházba szállítani. Ezzel be is fejezõdött pályafutásuk. Majthényi és Pataky baj nélkül értek földet. Czékus le akarta állítani a további ugrást, mondván, hogy nem alkalmas a levegõ az ugrásra. Mi akkor hárman a sarkunkra álltunk és kijelentettük, hogy ha nem engednek ugrani, akkor visszavonjuk a jelentkezésünket és hazamegyünk. közben az enyhe légáramlat hol megindult, hol leállt. Némi tanakodás után Czékus százados mégis csak starthoz állt velünk és mi is nekiindulhattunk életünk elsõ ugrásának. A kiugrás végrehajtását még a földön pontosan meg kellett beszélni, mert a levegõben a Caproní három motorjának fülsiketítõ dübörgése közben egy szót sem Iehetett érteni. Csak elõre megbeszélt kézjelekkel tudta a pilóta az ugrókat irányítani. Felszállás után a gép egy nagy kört írt le és lassan felkapaszkodott 1000 méterre. Mikor a kellõ magasságot elérte, a szél irányával szemben egyenes vonalon repült a repülõtér felé. Már a repülõtér túlsó széle felé jártunk, mikor a motorok dübörgése csendesedni kezdett. Tudtuk, hogy most már közeIedik a kiugrás ideje. Most Czékus százados felemeli a kezét, ez volt a jel a felkészülésre és az ajtó kinyitására. A nyitott ajtón zúgva vágódik be a levegõ, s nekem hirtelen az jut az eszembe, hogy nem is lesz olyan könnyû kijutni a gépbõl. De már látjuk Czékus erélyes intését, ami a gép elhagyására ad parancsot. Az elõttem álló két ugró eltûnik a mélyben és én is nagy lendülettel kidobom magam a levegõbe. Érzem, hogy a Iégcsavarszél egyet fordít rajtam és eszembe jut a "vészfék", aminek fogantyúját a kiugráskor elengedtem. Mire keresni kezdeném, erõs rántást érzek és fejem felett robbanásszerû hanggal kinyílik az ejtõernyõ. Társaimat keresem: ott lógnak õk is alattam a nyitott ernyõkön. Eddig hát nincs semmi baj. Nagyszerû érzés volt a gép dübörgõ zaja után a hirtelen beállt csendben lassan szállni a föld felé. Az ejtõernyõ suhogott felettem mint egy nagy madár szárnya és én idõnként hintáztam néhányat rajta mint az óra ingája. Az elsõ 500 méteren alig vettük észre, hogy közeledünk a földhöz, de az ezután már rohamosan kezdett közeledni felénk és fel kellett készülni a földetéréshez. Szerencsétlenül járt társaim jutottak eszembe és elhatároztam, hogy vigyázni fogok a Iábaimra. Síedzéseken megtanultam, hogy az elkerülhetetlen bukásnál igyekezni kell a terhelést egyenletesen elosztani a testrészek között. mert csak így van meg a valószínûsége annak, hogy a végtagok éppen maradjanak. De már itt is van a föld és az utolsó pillanatban a talajszél meghimbál. Látom, hogy egy jobbról balra haladó ingamozgással fogok talajt érni. Lábaim földet érnek és én engedem, hogy testem balra dõljön. Guruló mozgással és a bal vállammal fogom fel a talajérzés zökkenését, de már talpon is vagyok, húzom be az ejtõernyõt, nehogy az erõsödõ szél elvonszoljon. Körülnézek és látom. hogy társaim is talpon állnak és ejtõernyõjükkel veszõdnek. Ez tehát sikerült, mind a hárman sérülés nélkül talajt értünk. Néhány nap múlva megérkezett Bertalan is toborzó útjáról. Most már õ is minél elõbb ugrani akart. Erre szeptember 9-én került sor, kissé szeles idõben. Az ernyõ szabályosan mûködött. de az erõsödõ szél alaposan földhözvágta Bertalan századost. Egyik bokáját alaposan meg is rándította, de az egy-két nap alatt magától is meggyógyult. Bertalan elsõ ugrása után mindjárt rájött arra, hogy a gyakori lábsérülések oka a meg nem telelõ Iábbeli. Szorosra fûzhetõ, a bokát biztosan tartó lábbelire van szükség. Addig is, míg ilyen beszerezhetõ lesz, megtiltotta a Iovaglócsizmában való ugrást és
elrendelte, hogy mindenki rugalmas pólya felcsavarásával óvja bokáját az ugrásoknál. Megállapította azt is, hogy 10 km/óra-nál nagyobb sebességû szélben nem szabad gyakorlóugrást végezni kezelö ugrókkal, mert a szél sebessége nagy mértékben fokozza az ugró Ieszállósebességét. Ez pedig súlyos sérülések okozója lehet. Ezekkel a tapasztalatokkal gazdagabban végeztük eI, most már Bertalannal együtt, második ugrásunkat minden hiba és sérülés nélkül. Néhány nap múlva Lédeczy hadnagy bejelentette Bertalannak, ugy érzi, hogy nem tudja megszokni az ugrással járó izgalmakat és kérte elbocsátását. Bertalan azonnal teljesítette kérését és visszahelyeztette eredeti csapattestéhez. Velünk pedig közölte, hogy a majd megírandó ejtõernyõs szabályzat elsõ pontja ez lesz: miután ide mindenki önként jött, bármikor szabadon távozhat is, ha úgy érzi, hogy idegei nem bírják ezt a szolgálatot. Mert gyenge idegzetû ember hamarább kerülhet halálos veszedelembe. Ez a szabály jellemzõ volt Bertalan humánus gondolkodására. Lédeczy távozása után Bertalan pótlásul Tassonyi Edömér hadnagyot hívta be, aki elkésve jelentkezett, de már átesett az orvosi vizsgán. Tassonyi hamarosan meg is érkezett. Már régebbrõl ismertem õt, miután kiváló síversenyzõ volt és így gyakran találkoztunk versenyeken. Szeptember 30-án már õ is teljesítette elsõ ugrását minden baj nélkül. Tassonyi bevonulása után eszünkbe jutott, hogy vajon miért nem jelentkezik Makray Ferenc? Tanakodtunk Kiss Zoltánnal, s elhatároztuk, hogy végére járunk az ügynek. Kiss Zoltán tudta Makray címét és írt is neki. Közölte vele, hogy még van egy hely a tisztikarban, és így ha nem gondolta meg magát, hát igyekezzék a jelentkezéssel. Postafordultával kaptunk tõle egy keserves levelet, melyben elpanaszolta, hogy ezredparancsnoka nem hajlandó továbbítani jelentkezését. Mi ezzel a levéllel Bertalanhoz mentünk és kértük, hogy segítse hozzá barátunkat az áthelyezéshez. Bertalan válasza rövid volt és jellemzõ: "Elég jól ismerlek már benneteket ahhoz, hogy ha azt mondjátok ez az ember ide való, akkor az úgy is van." Megígérte, hogy ha legközelebb a minisztériumba megy, ezt az ügyet is elintézi. Közben tovább folytak a kísérletezések. Csináltattunk egy emberformájú fababát és azt dobáltuk le különbözõ ernyõkkel. Felmerült ugyanis egy olyan nézet, hogy ha két ernyõt nyit az ugró, akkor azok összekeverednek és egyik sem nyílik ki. Ezt fontos volt tudni, mert elõfordulhatott, hogy a kezdõ ugró idegességében a kiugrás után mindjárt kinyitja a hasernyõt is. Sokszor ledobtuk a babát két ernyõvel, de mind a kettõ hibátlanul kinyílt. Persze azért nem tartottuk kizártnak, hogy lehet olyan rendkívüli szerencsétlen véletlen eset, amikor ez elõfordulhat, dehát nemcsak a levegõben, másutt is fordulnak elõ szerencsétlen véletlenek. Közben végrehajtottuk az elsõ kézikioldású ugrást is. Ezt már nem a régi ejtõernyõkombinációval, hanem kimondottan gyakorló ugrásra készült kettõs ernyõvel végeztük. Ez a Schrõder típusú ernyõ már úgy volt megszerkesztve, hogy egy hevederzetre volt ráépítve a hát- és hasernyõ is, és így sokkal kényelmesebb volt benne a mozgás. Ezek az ernyõk selyembõl készültek, mint az akkori korszerû ernyõk általában. A selyem síkos anyaga megkönnyítette az ernyõ kibontakozását és így növelte a biztonságot. A kézkioldású elsõ ugrás ismét egy kis izgalmat hozott, mert most már nekünk kellett gondolnunk a megfelelõ idõben való nyitásra. Már az elsõ ugrás után egyöntetûen megállapítottuk, hogy ez sokkal kellemesebb, mint a bekötött ugrás. Nem kell az elõttünk lévõ ugró kötelén átbotladoznunk, szabadabban mozgunk a gépben és nem utolsó sorban szerepet játszott az is, hogy nem vagyunk kényszerítve az ugrási sorrend minden körülmények között való betartására. Nem is ugrottunk soha többet bekötött ernyõvel. Miközben mi a kísérletezést folytattuk, szeptember 11-én bevonult a kísérleti keret legénységi csoportja, akiket a múlt hónap végén Bertalan kiválasztott: húsz fõ, majdnem mind tisztesi rendfokozattal. Õk voltak hivatva arra, hogy a majdan felállításra kerülõ században rajparancsnokok legyenek. Ebben az idõben kaptunk öt darab Irvin gyártmányú angol, öt darab Salvator gyártmányú olasz és egy darab Schrõder típusú kettõs gyakorló ernyõt. Most tehát huszonhatunknak volt tizenöt ernyõje, ezenkívül az öreg Heineckék és a kölcsönkapott mentõernyõk. Elsõsorban a kettõs gyakorló ernyõkre kellett építeni, mert ezek voltak a korszerûek, de elég gyakori volt az ernyõ anyagának a meghibásodása, fõleg kisebb-nagyobb szakadások formájában. Ezek ugyan nem okoztak veszélyt, de azonnal javítóba kellett õket küldeni. Így két-három kettõs ernyõ mindig úton volt a székesfehérvári javító üzembe és vissza. Kivételt képezett az öt darab angol ernyõ. Ezek japán kéziszövésû selyembõl készültek és szinte hihetetlenül strapabírók voltak. Még évek múlva is szívesen használtuk õket, mikor már az igen jó magyar gyártmányú ernyõkkel voltunk felszerelve.
Szeptember 20-án ugrott elõször a keret legénysége. Most már nem repülõtisztek, hanem mi végeztük az ugratást és sikerült is a megfelelõ helyen talajt érniök. Ezek az ugrások sem végzõdtek baleset nélkül: egy lábtörés és egy agyrázkódás történt a 20 ugrás közben. Egyik sem volt súlyos, de a sérültek már nem tértek vissza. Az elsõ komoly izgalmat is ezek az ugrások hozták meg. Csordás Károly szakaszvezetõ Heinecke típusú háternyõje nem nyílt ki. Az ernyõ szabályszerûen kijött tokjából, de nem terült szét, hanem zászlóként lobogva követte a zuhanó ugrót. Aggódva figyeltük az elsõ ugrását végzõ katonát. Nagy megkönnyebbülésünkre, mintegy 200 méteres zuhanás után kipattant a mentõernyõ tokja és lefékezte az ugró zuhanását. Nem messze tõlünk ért talajt, de nem állt fel. Azt hittük, hogy megsérült és szaladtunk hozzá, de aggodalmunk felesleges volt. Csordás a földön ülve öngyújtójával veszõdött, mert sehogy sem sikerült rágyújtania. Mint elmondotta, már a levegõben rá akart gyújtani mentõernyõje kinyílása után, de ez az erõs légáramlás miatt sehogy sem sikerült. Bertalan mindjárt 10 Pengõt adott neki, ami akkoriban egy hadnagy egynapi fizetése volt (és egy rendfokozat-nélküli egyén ötvennapi zsoldja). Természetesen azonnal hozzákezdtünk az ejtõernyõ különös viselkedésének kivizsgálásához. Elõször azt hittük, hogy hajtogatási hiba történt. Volt egy fából készült emberformájú babánk, amit Juliskának becéztünk. Ezt használtuk fel a különbözõ új és javított ernyõk kipróbálásánál. Ezzel a babával dobtuk le a furcsa viselkedésû ernyõt, talán egy tucatszor, elõször szabályszerûen hajtogatva, majd mind hanyagabbul. A végén már csak belegyûrtük a zsákba az ernyõt, de ennek ellenére is kinyílt. Ekkor született meg az a mondás, hogy az ejtõernyõ mindig kinyílik... ha akar. Késõbb persze rájöttünk arra, hogy a korszerû ernyõk azért készülnek selyembõl, hogy az összehajtogatott ernyõ ne tapadjon össze és azért van az ernyõk kupoláján az a parányi, rugó hatására kipattanó ernyõcske, hogy az ernyõkupolát egyenesbe húzza és ne engedje zászlószerûen lobogni, mert ez megakadályozhatja az ernyõkupola kinyílását. Ugyancsak a késõbbiek folyamán szomorúan tapasztaltuk, hogy modern ernyõvel és a legnagyobb körültekintés mellett is fordulhat elõ baleset, ha a szerencsétlen körülmények sorozata találkozik. Még szerencse, hogy az ilyen balesetek gyakorisága csak tízezrelékben volt kifejezhetõ. Október hó elején az egyre élesedõ felvidéki helyzet miatt a repülõszázadok kitelepültek hadirepülõtereikre, és így az ejtõernyõs keret gép nélkül maradt. Ezt az idõszakot használta fel Bertalan arra, hogy megpróbálja a keret helyzetét valamiképpen törvényesíteni. Mi ugyanis csak úgy lógtunk a levegõben, mint Mohammed koporsója, mert valójában nem volt közvetlen parancsnokságunk. Fizetésünket és a legszükségesebb legénységi ruházatot a szombathelyi gyalogezredtõl kaptuk. Repülõ felszerelést - ugyancsak a legszükségesebb mértékben - a repülõtér parancsnoksága adott. A harcgyakorlatokhoz és lövészetekhez szükséges fegyvert és lõszert úgy kellett összekoldulni. Mindezek rendezése ügyében utazgatott Bertalan ebben az idõben igen sokat, de kevés eredménnyel. A Honvédelmi Minisztériumban nem akarták belátni, hogy az ejtõernyõsnek nem csak ugrani kell tudni. Pedig a földi harckiképzés igen fontos része ennek a szakmának. Itt minden embernek mesterlövésznek, gyakorlott kézigránátdobónak és robbantómesternek kell lennie, mert csak ilyen tudás birtokában tudják a háborúban a kihelyezett kisebb egységek feladataikat ellátni. Egy ilyenirányú intenzív kiképzés indult meg a repülõk távollétének idejében. Bertalan, mint volt árkász, igen jól értett a robbantáshoz, és most azon dolgozott, hogy minden embere megtanuljon ezen a téren önállóan tevékenykedni. Meg is tanult mindenki - tisztek és legénység egyaránt - töltetet kiszámítani, szerelni és robbantani. A lõkiképzés is szorgalmasan folyt és mind többen érték el a mesterlövész szintet. Mindez nem volt könnyû, megfelelõ anyag és felszerelés hiányában. A legénység egy része is kicserélõdött: négy-öt fõ elment, majd ugyanannyi vonult be ezek pótlására. Az újak kiképzését elõlrõl kellett kezdeni. Október végén visszatértek a repülõk és november 2-án megtörtént az elsõ komoly csoportos ugrás négy Caproni Ca. 101-es típusú repülõgépbõl. Sajnos csak 13 fõ tudott ugrani, pedig majdnem az egész létszám belefért volna a gépbe. De csak 13 használható gyakorló ernyõnk volt. Az öreg Heinecke ernyõket nem használtuk már, mert két ízben fordult elõ, hogy az ernyõ nem nyílt ki. Baleset ugyan nem történt, mert mind a két ember idejében észbekapott és nyitotta a mentõernyõt. ennek ellenére nem akartuk tovább az istent kísérteni és kiselejteztük az ernyõket. A csoportos ugrás szépen, balesetmentesen sikerült. Igen nagy élmény volt mindenki számára, még a repülõk sem láttak ezelõtt ilyet. November 3-án végre bevonult Makray Ferenc hadnagy, egy õrmester és három szakaszvezetõ társaságában. Ezzel ismét teljessé vált a létszám, ami aztán, csekély változással, végleges is maradt.
Ez a változás is csak annyi volt. hogy, ketten idõlegesen kiváltak, majd néhány hónap múlva vissza is tértek. Talán nem lesz érdektelen, ha most itt megörökítem az állandóvá vált keret névsorát: 1. Bertalan Árpád százados 2. Tassonyi Edömér hadnagy 3. Pataky Géza hadnagy 4. Majthényi Imre hadnagy 5. Kiss Zoltán hadnagy 6. Makray Ferenc hadnagy 7. Szokolay Tamás hadnagy 8. Szalay János õrmester 9. Kemenes Sándor szakaszvezetõ 10. Balogh Miklós szakaszvezetõ 11. Ferencz Gyula szakaszvezetõ 12. Elek Gábor szakaszvezetõ 13. Váradi János szakaszvezetõ 14. Czakó János szakaszvezetõ 15. Csordás Károly szakaszvezetõ 16. Antal Sándor szakaszvezetõ 17. Szurgyi Mihály szakaszvezetõ 18. Logodi Gyula szakaszvezetõ 19. Szabadvári Antal szakaszvezetõ 20. Derschner Henrik szakaszvezetõ 21. Pados Pál2 szakaszvezetõ 22. Gondor Benda József tizedes 23. Szabó Márton tizedes 24. Nagy Károly tizedes 25. Kristóf János tizedes 26. Gosztola József tizedes 27. Kámi Dezsõ õrvezetõ A további ugrókiképzés két irányban folyt. Az egyik: tömeges ugrás, lehetõleg kis magasságból, hogy az ejtõernyõs minél rövidebb ideig legyen kitéve az ellenséges elhárító tûznek. Ezt a magasságot háborús esetre 100-200 méter között állapítottuk meg. Ugyanekkor határozat született. hogy gyakorló ugrást 300 méternél alacsonyabban - biztonsági okokból - nem szabad végezni. Ezeket a kötelékben végrehajtott ugrásokat már harcgyakorlattal és menetgyakorlattal kapcsoltuk össze. A másik kiképzési irány a zuhanóugrás kikísérletezése és begyakorlása volt. Ez az ugrásfajta részben kísérleti célokat szolgált, hogy mi módon viselkedik az emberi szervezet a többszáz, illetve többezer méteres zuhanás után. Hosszabb zuhanás után az emberi test lényegesen felgyorsul és elérheti a 240/óra sebességet is. Ilyen sebesség mellett a nyíló ernyõ rántása nem közömbös az emberi szervezetre. Elõször csak 100-200 métereket zuhantunk, majd fokozatosan mind többet. Így jutottunk el
2
A Magyar Néphadsereg tisztjeként vonult nyugdijba, résztvett az elsõ Nemzeti Ejtõernyõs Bajnokságon.
az 1500 méteres zuhanáshoz, ami már tekintélyes teljesítmény volt, miután nem rendelkeztünk semmilyen eszközzel, amivel a magasságot zuhanás közben mérni tudtuk volna. Valamilyen külföldi újságban találtunk támpontot arra vonatkozólag, hogy másodpercre átszámítva milyen az emberi test gyorsulása zuhanás közben és mikor éri el a maximális (vég-) sebességet. Még ma is emlékszem ezekre az adatokra az alábbiak szerint: Az elsõ 100 métert 4.6 másodperc alatt teszi meg a zuhanó emberi test. A második 100 métert 2.4 másodperc alatt. A harmadik 100 métert 2.2 másodperc alatt. A negyedik 100 métert 2.0 másodperc alatt. S az ötödik 100 métert 1.9 másodperc alatt teszi meg a zuhanó emberi test. Ötszázméteres szabadesés után (kisebb magasságokban) a szabadon esõ emberi test eléri a végsebességet, és minden további száz méter szabadeséshez 1.9 másodperc szükséges. Ötszáz méter szabadesés után ugyanis a négyzetesen növekvõ légellenállás megszünteti a további gyorsulást. Ezek az adatok - amint már említettem - mintegy 2000 méter magasságig érvényesek. Nagyobb magasságban. ahol ritkább a levegõ, a zuhanás végsebessége is nagyobb. Tehát ha valaki 10,000 méter magasságban ugrik ki, annak zuhanósebessége óránkinti 300-400 kilométerre is felgyorsulhat, de ez a sebesség a földhöz közeledve mindinkább csökkenni fog. Meg volt tehát a magasság zuhanás közbeni mérésének módozata, most már csak valami mérõeszköz kellett hozzá. Bertalan ezt is hamar megszerezte. Egyszer felment a Minisztériumba és estére megérkezett hét darab stopperes karórával. Ettõl kezdve már mértük az ugrásoknál a magasságot. Most láttuk csak, hogy milyen hosszú idõ az a 10-20 másodperc zuhanás közben. November 17-én történt egy érdekes és izgalmas eset, ami a végén mégis szerencsésen végzõdött. Makray hadnagy, aki a késõbb érkezett három fõvel együtt második ugrását hajtotta végre, együtt ugrott Szurgyi Mihály szakaszvezetõvel. Automatikusan nyíló, Salvator rendszerû bekötött ernyõvel ugrottak. ami kézzel is nyitható volt. Bertalan irányította az ugrást. Szurgyi, Makray után, másodiknak ugrott. :Makray ernyõje azonnal nyílt, míg Szurgyi csukott ernyõvel zuhant a föld felé. Bertalan azonnal berántotta a kioldó köteleket és látta, hogy az egyik elszakadt. Ez volt Szurgyié. 800 méterrõl ugrottak: Szurgyi már a fele úton járt és még mindig zuhant. „Itt az elsõ halál", mondta Kiss Zoltán szomorúan. De ebben a pillanatban kipattant, nem is a mentõ, hanem az üzemi háternyõ és az ugró minden baj nélkül földet ért. Az, hogy mitõl szakadt el a kötél, rejtély maradt. A kötél új volt, nem látszott rajta kopás, csak a szakadás helyén volt egy erõs horzsolás, aminek az okát nem tudtuk kideríteni. A gépen sem találtunk semmi olyan alkatrészt, ami a horzsolást okozhatta volna. Mindenesetre ezután más helyre kötöttük be az ernyõket, illetve a köteleket. Szurgyi nem volt egy kicsit sem megilletõdve ettõl a légi kalandtól. Azt mondta, úgy hitte, hogy meg akarták tréfálni és nem kötötték be az ernyõt: azért nyitotta ki kézzel, mert arra nem is gondolt, hogy az ernyõ nem mûködik. Látta, hogy van még alatta elég "levegõ", kivárt a nyitással. Most visszatérek a zuhanó ugráshoz. Erre az idõszakra esik az új órákkal való zuhanó ugrások kipróbálása. Néhány rövidebb-hosszabb zuhanás után azzal az elhatározással szálltunk fel ketten Majthényi Imrével, hogy 2000 méterrõl 500 méterig fogunk zuhanni. Szigorúan tilos volt ennél alacsonyabban nyitni az ernyõt zuhanó ugrásnál a gyakorlatok során. Ezt Bertalan nagyon szigorúan vette és az ez ellen vétót fél évig nem engedte repülni, ami a repülõ pótdíj elvesztését is jelentette. Az a 80 Pengõ pedig akkor igen nagy pénz volt, fizetésünknek egy harmada. Szép, késõõszi napsütéses idõben, majdnem teljes szélcsendben startoltunk. Csak a pilóta és a gép hajózó szerelõje repült velünk. Az utóbbival megbeszéltük, hogy figyel minket és amikor intünk, jelt ad a pilótának, hogy vegye le a gázt. Erre azért volt szükség, mert erõs gázadásnál az ugyancsak erõs légcsavarszél nagyon megforgatja az ugrót a gép elhagyása után. Az öreg Caproninak vagy 20 percre volt szüksége, míg felkapaszkodott 2000 méterre. Majthényi a nyitott ajtóban ült, lábait a semmibe lógatva. Én a pilóta mellett álltam és figyeltem a magasságmérõt. Elérve a kellõ magasságot, én is az ajtóhoz mentem és figyeltük a földön a repülõtér szélzsákját, ami a szél irányát és erõsségét mutatta. A szélzsák alig mozdult, így hát a szél nem erõsödött felszállásunk óta. A szél irányával szemben, a repülõtér széle felé közeledtünk. Látom, hogy Majthényi készül, intek a pilóta felé, a motorok csendesednek. Most Majthényi eltûnik, én is, fejjel elõre, utána. A kiugrás pillanatában megnyomom a
stopperóra gombját. Már elõre kiszámítottam, hogy 32 másodpercig kell zuhannom, míg elérem az 500 métert. A kiugrás pillanatában még a csökkentett légcsavarszél is fordít rajtam egyet. Két karomat oldalt kinyújtom, a forgás erre lassul, majd megszûnik és én fejjel lefelé zuhanok tovább. Most meglátom alattam Majthényi, aki hasonfekvõ helyzetben lassan forog körbe. A szél a hátamra fordít. Ez nem jó, mert nem Iátom a földet. Karjaim és lábaim mozgatásával sikerül ismét hasra fordulni. Most ránézek az órára, mert - bár a föld nem közeledik -, úgy érzem, hogy egy örökkévalóság telt el, mióta elhagytam a gépet. Az óra azonban könyörtelenül 15 másodpercet mutat. Most a testem egy egyre gyorsuló ventillátorszerû mozgásba kezd, amit mi ,,lapos dugóhúzó"-nak nevezünk. Ez igen kellemetlen, sõt veszélyes is lehet. mert ha ilyenkor kell nyitni az ernyõt, összecsavarodhat a zsinórzat és az ernyõ ennek következtében lassan és nehezen nyílik. Felhúzom a lábaimat, néhány erõteljes rúgás és csillapodik a forgás. Ránézek az órára : még öt másodperc van hátra. Megragadom a kioldó fogantyúját, és már látom, hogy Majthényi ernyõje kirobban alattam. Még várok egy másodpercet persze ezt már nem az órán nézem -, és meghúzom a kioldó fogantyúját. Hatalmas durranással nyílik az ernyõ, vállaim felfogták a rántást és már lábbal lefelé lógok az ernyõn. Majthényi majdnem egy magasságban és talán 30 méterre tõlem utazik velem együtt a föld felé, ahová néhány perc múlva éppen megérkezünk. Nagy élmény volt, de igen el is fáradtunk. A talajérés után körülbelül tíz perccel az orvos megmérte pulzusunkat, az még mindig 150-et vert. Azt mondta az orvos, hogy ez a zuhanás jobban igénybeveszi a szervezetet, mint a pilótákét a mûrepülés. Nem is engedett Bertalan egy hónapban Iegföljebb egy ilyen ugrást. De elég is volt ebbõl ennyi.