Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet
A Lusitania elsüllyesztésétől az Egyesült Államok I. világháborúba való hadba lépéséig
Készítette: Kondor Tamás
Konzulens: Sziszkoszné Dr. Halász Dorottya
Miskolc, 2015. április 21.
Tartalomjegyzék: 1. Bevezetés
4
2 A Lusitania megépítése
6
3. A „Portyázó szabályok”
9
4. Churchill stratégiája
12
5. A korlátlan tengeralattjáró háború
15
6. Az incidens és az azt megelőző tényezők
17
6.1 A lőgyapot
17
6.2 A Lusitania figyelmeztetés
17
6.3 Az elsüllyesztés
19
7. Az elsüllyesztést követő amerikai és német diplomáciai levelezés
21
7.1. A Bryan és Lnasing közötti vita gyökerei
22
7.2. A Lusitania jegyzékek
22
8. Amerika hadba lép
28
9. Összefoglalás
30
10. Irodalomjegyzék
32
11. Idegen nyelvű összefoglaló
33
2
"...nem kevesebbet javasolok a tisztelt Kongresszusnak, mint azt, hogy nyilvánítsa ki a hadiállapotot a birodalmi Németország kormánya, illetve az Egyesült Államok kormánya és népe között..." - Woodrow Wilson hadüzenete a Kongresszusban 1917. április 2-án
Köszönetnyilvánítás Ezúton szeretnék köszönetet mondani témavezető tanárom, Dr. Sziszkoszné Halász Dorottya, egyetemi adjunktusnak szakmai segítségéért, tanácsaiért és rám fordított idejéért.
3
1. Bevezetés Szakdolgozati témám kiválasztása elsősorban szubjektív indíttatású volt. A brit Lusitania első világháború alatti elsüllyesztésének körülményei mindig is érdekeltek, azonban sosem jutottam odáig, hogy alaposan utánanézzek és ne csak az internetről szerzett tudáson alapuljon a véleményem. Kiskoromtól kezdve rengeteg I. és II. világháborús dokumentumfilmet, mozifilmet láttam, s ez kialakított nálam egy egyetemes érdeklődést a modern, 20. századi hadviselést illetően. Azt hiszem az nyűgözött le leginkább, hogy e két háborúban, de elsősorban az I. világháborúban rengeteg új technológiai újítást vezettek be a hadviselésbe. Azt a filmfelvételt, melyen először mutatják be, ahogy egy mai szemmel kezdetleges tank próbál átgázolni a sáncokon, sosem felejtem el. A tankok mellett még ott volt a repülőgépek harci alkalmazása, a tengeralattjárók rendkívül nagy és váratlan sikere, de még az egyetemesen elítélt és manapság háborús bűnnek számító vegyi hadviselést is érdekesnek találtam. Ezek közül mindegyik vitathatatlanul átformálta az addigi hadviselés szabályait. Ahogyan azt Szun Ce is mondta: "Az indirekt taktika hatékonyan alkalmazva kimeríthetetlen." Úgy ezek a technológiai felfedezések új taktikához vezettek, és kombinálva a már régről ismert taktikákkal szinte végtelen új lehetőséggel szolgáltak, az egyetlen változó a technológia fejlődése volt. Mindezen hadviselési formák a mai napig a 21. században is gyakorta használatosak, még a modern, pilóta nélküli drónok hadviselési taktikája sem változott sokat az első harci repülőkhöz képest. A tankok, bár sokkal szélesebb körű célt tudnak szolgálni, alapjaiban véve még mindig lánctalpakon haladó páncélozott járművek, a tengeralattjárók nagyobbak, gyorsabbak és tovább tudnak a víz alatt maradni, de a céljuk, mely szerint a vízfelszín alatt rejtőzve, farkasként lesik áldozatukat, továbbra sem változott, a vegyi hadviselés alapelvei is ugyanazok, csak a vegyületek változnak. Ezen gépek és hadviselési alkalmazásuk a mai napig ugyanazokon az alapokon nyugszanak, mint ahogy az az első világháborúban volt. Időközben rengeteget fejlődtek, de már korábban is annyira hatékonyak voltak, hogy a mai napig ezek a járművek állnak egy világhatalom katonai élén. Persze ezek alapján jogos a kérdés, hogy miért épp a Lusitania elsüllyesztését választottam szakdolgozati témámnak, hiszen annak csak annyi köze van a fentebb írtakhoz, hogy egy tengeralattjáró süllyesztette el. Kutatásom előtt és közben is a következő kérdések merültek fel bennem témámmal kapcsolatban: Valóban lőszert vagy egyéb csempészárut szállított a Lusitania? Miféle szándék 4
vagy politikai játszma (ha van ilyen) rejtőzik az elsüllyesztés mögött? Kit terhel a felelősség? Mi vezetett az Egyesült Államok belépéséhez az I. világháborúba és ez valóban visszavezethető a Lusitania elsüllyesztésére? A legnagyobb problémát számomra az jelentette, hogy elkülönítsem a tényeket a hivatalos álláspontoktól, ugyanis a kettő gyakorta nem fedi egymást, és a hivatalos álláspont olykor az egyén vagy egyének célját szolgálta, nem pedig az igazság bemutatását, felderítését. Kutatásaim során nagyon egyszerű módszereket használtam, a témát érintő szakirodalmat tanulmányoztam magyar és angol nyelven, valamint az interneten kutattam egyéb források, irodalmak után. A témát érintő szakirodalmat olvasva rájöttem, hogy a tények ismerete nélkül nem szabad levonni elsődleges véleményeket, mert azok befolyással lehetnek a kutatásunk végeredményére. A tények ismerete fontosabb, mint a szubjektív megközelítés. Dolgozatomban először szerettem volna kitérni a Lusitania megépítésének körülményeire, ugyanis már ekkor el volt döntve a hajó sorsa azáltal, hogy könnyen átalakítható felfegyverzett cirkálónak építették meg. Továbbá azt is egyértelművé szerettem volna tenni, hogy a nemzetközileg is elismert, angol uralkodó által lefektetett Portyázó Szabályok milyen szerepet töltöttek be a britek és a németek hadviselési technikájában. A csempészett lőgyapotot és lőszert is kiemelkedőnek tartom, mivel vélhetőleg ez okozta az egész katasztrófát. William Jennings Bryan, amerikai külügyminiszter és Robert Lansing, Bryan helyettese közti vitát is fontosnak véltem, illetve a két személy bemutatását, mivel az egyik racionális érvekkel a békéért és a közös megegyezésért viaskodott, míg a másik elképzelte, hogy milyen következménye lenne annak, ha a Központi Hatalmak nyernének Európában. Ezt a feltételezett háború utáni világképet nem más hajtotta, mint a félelem, és a félelem által félrevezetve Lansing amellett érvelt, hogy Amerikának be kell avatkoznia az európai hadszíntéren, hogy a világ békéjét fenntarthassák.
5
2. A Lusitania megépítése
A 19. század végén és a 20. század elején az Atlanti-óceán északi térségében a hajózási forgalom nagy része európai kézben volt, főleg brit, francia, illetve német kézben. Németországnak két nagy hajózási társasága létezett, a Hamburg-Amerika és a Norddeutscher Lloyd, utóbbi ráadásul birtokolta a leggyorsabb Atlanti-óceánon való átkelésért járó Kék Szalagot. Az amerikai J.P.Morgan megpróbálta megbontani az Atlanti-óceán északi részén uralkodó kiegyensúlyozott hajózást azáltal, hogy privatizálta az ottani tengeri utakat. 1902 márciusában Morgan már minden nagyobb hajózási vállalatnál részvényes volt, kivéve a francia Compaigne Générale Transatlantique és a liverpooli Cunard Társaságot. Morgan már vezető szerepre tett szert a szakmában, mintegy 25 millió fontos piaci tőkével.1 1902 decemberében Morgan bekebelezte a Cunard legnagyobb angol riválisát, a White Star Társaságot, s később vásárlási szándékkal jelentkezett a Cunardnál. Ez a lépése felkeltette a brit Admiralitás figyelmét, ami lassan egy évszázada támogatta a nagyobb utasszállító hajók építését, természetesen közvetve. A felajánlott jelentős pénzsegélyért cserébe elvárta, hogy háború esetén ezeket a hajókat csapatszállításra vagy cirkálóként használhassa. Morgan privatizálásaival majdnem megfosztotta az Admiralitást ettől a jogtól.2 A brit kormány H. O. Arnold-Forster beszámolója alapján, aki az Admiralitás akkori államtitkára volt, semmiképp sem szerette volna az ország utolsó nagy hajózási vállalatát privát kézben látni. 1903 nyarán a kieli és a wilhelmshaveni német támaszpontokon tett látogatásáról készített feljegyzésében a következőket írta le: „Meg vagyok győződve róla, hogy az új, nagy német hadiflottát egy ellenünk vívandó háború céljaira fejlesztik nagy gonddal ... nem volna biztonságos dolog tudomást sem venni a német nép rosszindulatú gyűlöletéről vagy a német flotta nyilvánvaló fejlesztéséről...”. Jelentésében azt is említette, hogy az első osztályú német utasszállítókat úgy tervezték, hogy háború esetén felfegyverzett cirkálóként is funkcionálhassanak.3 Az Admiralitás a feljegyzés hatására úgy döntött, hogy létrehoz egy bizottságot, melynek az lesz a feladata, hogy megállapítsa azokat a számadatokat, melyek útmutatásul szolgálhatnak pénzalapjai jövőbeli felhasználásához. Az Admiralitás célja olyan hajó építése 1
Colin Simpson: A Lusitania elsüllyesztése, Budapest, 1986, Árkádia, 19-20. Simpson: op.cit. 20. 3 Simpson: op.cit. 21. 2
6
volt, ami közepes időjárási viszonyok között is képes a 24,5 csomós átlagsebességre. Összehasonlításképpen az addigi leggyorsabb óceánjáró, az akkori Kék Szalag birtokos, a német Kaiser Wilhelm II volt, a maga 23,5 csomós átlagsebességével. A Kék Szalagot mindig az a hajó kapta meg, amely a leggyorsabban tudott átkelni az Atlanti-óceánon. Ehhez a gyorsasághoz a németek egy 38 000 lóerős motort szereltek be. Ha az Admiralitás tartani akarta a kitűzött átlagsebességet, akkor az 1 csomónyi különbséget egy plusz 30 000 lóerős motorral tudta volna megoldani. A bizottság ezt figyelembe véve számította ki a hajó megépítésének a költségét, melyet 1.250.000 fontra becsültek, nem beszélve az éves fenntartási költségről, amit mintegy 204.000 fontra rúgott. Ezeket a számításokat vette alapul az Admiralitás, mikor tárgyalásokba kezdett a Cunarddal. Az Admiralitás átvállalta két óceánjáró teljes építési költségeit 2.600.000 font erejéig, 2,75%-os kamatláb, azaz évi 71.500 font kamat mellett, és hajónként 75.000 fonttal szálltak be az évi fenntartási költségekbe. A két épített hajó a Mauretania és a Lusitania volt.4 Az Admiralitás előírta, hogy minden tervezési, illetve kivitelezési kérdésben a Cunard köteles alávetnie magát döntéseinek. Egész pontosan a hajókat az Admiralitás kikötéseinek megfelelően és annak a felügyelete alatt kell megépíteni. Illetve háború esetén, a hajókat azonnal ki kell vonni a forgalomból és felfegyverzett cirkálókká kell átalakítani. A szerződésbe az is bele tartozott, hogy háború esetén mindkét hajót az Admiralitás számára át kell engedni, továbbá az Admiralitás arra is biztosítékot akart a Cunardtól, hogy mindig brit kézen marad, így a két óceánjáró tisztjeinek és legénységének egy részét mindig a Királyi Haditengerészet tartalékosai közül választják. A Cunard elfogadta a feltételeket és 1903. július 30-án aláírták az egyezményt.5 Erről a megegyezésről a nyilvánosság 1913. június 19-én értesült, mikor a New York Tribune a következőket közölte: „A bejelentés szerint a Lusitania első osztályú óceánjáró azért vesztegel oly sokáig Liverpoolban, mert turbináit teljesen kicserélik, de a Cunard tisztviselői ma beismerték a Tribune tudósítója előtt, hogy az agarat nagy teljesítményű fedélzeti lőfegyverekkel szerelik fel, ami összhangban van az utasszállító hajók felfegyverzésének Anglia által kezdeményezett gyakorlatával.” 6 A tervezés során eldöntötték, hogy nagyjából 2500 vendég és 900 főnyi személyzet számára kell biztosítani a kényelmet. A hajó 231 méter hosszú és 26 méter széles lett. 31550 4
Simpson: op.cit. 23. Simpson: op.cit. 23. 6 New York Tribune, 1913 június 19., 1. old. 5
7
bruttó regisztertonnával, ami a hajók befogadóképességének és a szállítóképességének az űrmértéke (a regisztertonna a hajóknál nem a tömeget, hanem a térfogatot jelenti). A hajónak körülbelül 6600 tonna szénre volt szüksége, melynek már nem maradt hely a rendelkezésre álló térben, mivel azt a gépek, a kazánok és a két vízhatlan rekesz teljesen kitöltötte, így a szenet a hosszanti rekeszekben tartották. Ez megegyezett az Admiralitás 1858-as szabályzatával. Úgy tartották, hogy a szén felfogja az ellenséges ágyúgolyókat, de arra nem gondoltak, hogy milyen is lehet a hatása egy aknának, illetve egy torpedónak, amik a felszíni sérülés mellett még be is gyújthatták a szenet.7 A Lusitania első útjára 1907. szeptember 7-én került sor, Liverpool és New York között, és meglepő módon sikerült elérnie a 25, 88 csomós rekordsebességet, mellyel azonnal megkapta a Kék Szalagot.8
7 8
Simpson: op.cit. 26. Simpson: op.cit. 28.
8
3. A „Portyázó szabályok”
1512 óta a Királyi Flotta, VIII. Henrik utasítására pontosan úgy járt el, ahogy azt az első világháború alatt is tette, vagyis az ún. Portyázó Szabályok szerint. Ez a szabályrendszer egyfajta íratlan megállapodás volt, amelyet minden ország betartott, legalábbis a nemzetközi vizeket illetően. E szabályok szerint egy fegyvertelen hajó megállítására a helyes eljárás az, hogy a hajó orra fölé lőnek egy figyelmeztető lövést, majd ezt követően átkutatják, és amennyiben a rakományát illetően semleges, akkor a hajót útjára kell engedni. Ha az említett hajó kereskedelmi jellegű és az ellenséges fél tulajdona, akkor a legénység és az utazók túszoknak minősülnek, a hajó a rakománnyal együtt pedig zsákmánynak. Hogyha a zsákmányolt hajó elfoglalására nincs megfelelő számú legénységtöbblet, illetve ha nincs a közelben baráti kikötő, akkor a hajót rakománnyal együtt elsüllyesztették. Ezek a szabályok csak a fegyvertelen kereskedelmi hajókra vonatkoztak, hadihajókra nem.9 Amikor a későbbiekben (1913) Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordjaként felfegyverezte a kereskedelemi hajókat, megfosztotta őket az előbb említett jogaiktól. Mindez arra a feltételezésre ad okot, hogy semmibe vette a korábbi angol uralkodó által lefektetett szabályokat. Az Admiralitás ott is hibázott, hogy nagyon alábecsülte a tengeralattjárók stratégiai értékét, hiszen úgy vélte, hogy egy tengeralattjáró nem tudna megállítani egy felfegyverzett cirkálót, és a legénységgel sem tudna mit kezdeni, egy tengeralattjárón ugyanis nincs hely a kimentésükre. Lord Fisher, aki 1914 és 1915 között volt az Admiralitás Első Lordja úgy vélte, hogy a tengeralattjáró csak úgy süllyeszthet el egy kereskedelmi hajót, ha előtte alkalmat ad a legénységnek, illetve az utasoknak annak elhagyására. Ezért NagyBritannia nem is számított támadó tengeralattjárókra, abban bízva, hogy felszíni hajóikkal el tudják majd fogni a kereskedelmi hajókat. Az Admiralitás azt feltételezte, hogy a német tengeralattjárók csak a Doveri-szoroson át közelíthetik meg az Ír-tengert, fogalmuk sem volt arról, hogy ezek a tengeralattjárók akár Skócia északi és Írország nyugati partjait is gond nélkül elérhetik. E tények ismerete nélkül elsősorban a Csatorna védelmére összpontosítottak. Az Admiralitás kárára Nagy-Britannia a trafalgar-i ütközet óta nem vett részt nagyobb csatában, csak kisebb-nagyobb tengerparti bombázásokban a Pax Britannica támogatására. Kétségbeesettségüket mi sem tükrözné jobban, mint az, ahogyan a tengeralattjárók ellen próbáltak védekezni. Még az 1913-as felfegyverkezések idején úgy vélték, hogy a legjobb 9
Daniel Allen Batler: The Age of Cunard: A Transatlantic History 1839-2003, 2004, ProStar Publications, 214.
9
megoldás a tengeralattjárók ellen az, ha a La Manche csatornát széltében, egy zárólánccal lezárják. Ez lényegében egy a Csatornán keresztbe feszített háló lett volna, amelyhez aknákat erősítenek, de e terv kivitelezése kudarcot vallott a magas költségvetés miatt. Ezután a már hatvanegy éves Sir Frederik Inglefield tengernagy parancsnoksága alatt jachtokat, illetve motorcsónakokat vontak be járőrszolgálatra. Ezek közül is csak minden tizedik jármű volt felfegyverezve, illetve a nyolcvanöt hajó közül csak egyet láttak el rádióval. Később még ennél is tovább merészkedtek a tengeralattjárók megállítására való törekvésekben, így a motorcsónakok legénységében helyet kapott két úszó is. A két úszónak az volt a feladata, hogy amint észrevettek egy, a vízből kimagasló periszkópot, odahajtottak a motorcsónakkal, az úszócsapat pedig szó szerint ráugrott a periszkópra, majd az egyikük egy fekete zacskót húzott rá, a másik pedig megpróbálta kalapáccsal szétverni a periszkópban lévő üveget. Inglefieldnek ez nem volt elegendő, így elhatározta, hogy sirályokat fognak betanítani azzal a céllal, hogy a periszkópra ürítsék ki a salakanyagukat. Természetesen ez a terve kudarcot vallott.10 A "Portyázó Szabályokat" a britekkel ellentétben a németek igyekeztek betartani. Közvetlenül a Lusitania elsüllyesztése előtt az U-30-as tengeralattjáró öt darab hajót süllyesztett el az angol és francia partok között, köztük április 28-án a Mobile-t és április 29én a Cherbourg-ot, a Fulgen-t, Edale-t, ás a Europe-t . Az elsüllyesztések előtt mindegyik hajó legénységének lehetőséget adtak a mentőcsónakokba való átszállásra, egyedül a Fulgen nevű gőzös próbált menekülni, ám az U-30-as kapitánya belelőtt a hajó parancsnoki hídjába, ezzel megölve a kapitányt és a kormányost. A legénység többi tagja még ezek után is megkapta a lehetőséget a mentőhajókba való átszállásra. Még ugyanazon a napon az U-30as megállított egy holland kereskedelmi hajót és okmányainak az átvizsgálása után útra is bocsájtotta őket. Ez nagyjából negyven mérföldnyire történt a Seilly-szigetektől (kb. 45km-re a Lizardfélszigettől, Anglia dél-nyugati csücskétől), ekkor egy brit Clara Alice nevű halászhajó észrevette őket és kapcsolatba lépett a Filey és Iago haditengerészeti járőrhajókkal, mire azok keresni kezdték az U-30-at. Ám a keresés nem tartott sokáig, mivel találkoztak az amerikai Gulflight nevű tankerhajóval, melynek kapitányát azzal gyanúsították, hogy titokban üzemanyaggal látja el a német tengeralattjárókat, ezért megparancsolták, hogy kövesse őket a legközelebbi kikötőbe, a Seilly-szigeteken lévő St. Marybe. Az U-30 megállította a konvojt, és mivel a brit kísérlet miatt azt feltételezte a tengeralattjáró kapitánya, hogy a tankerhajó is brit, kilőtt rá egy torpedót. Sajnos csak ezután vette észre, hogy a Gulflight tatján amerikai 10
Simpson: op.cit. 43-45.
10
zászló van és azonnal abba hagyta a támadást. A hajó csak minimális károkat szenvedett, de sajnos néhány tengerész pánikba esett, vízbe ugrott és megfulladt, a kapitány pedig szívroham következtében hunyt el. Ez az incidens is hozzájárult a Lansing és Bryan közötti vita kiéleződéséhez.11
11
Simpson: op.cit. 144-145.
11
4. Churchill stratégiája
Az első világháborús korszakáról Churchill a Világválság c. önéletrajzi művében a következőket írja: „Minél magasabbról nézzük, annál inkább elmosódik a különbség politika és stratégia között. ... A csúcson az igazi politika és stratégia egy és ugyanaz. Az a hadművelet, amely egy szövetségest állít csatasorba, ugyanúgy célravezető, mint az olyan akció, amely egy nagy csata megnyerését eredményezi. Az a hadművelet, amely jelentős stratégiai előnyt szerez, talán nem is ér annyit, mint egy veszedelmes semleges lecsillapítása, vagy megriasztása.”12 Ezen állítása alapján kétségtelen, hogy be akarta vonni az Egyesült Államokat a háborúba. Az egyetlen olyan nagyhatalom, amely ekkor még nem vett részt a háborúban, az Egyesült Államok volt. Továbbá jelentős utánpótlási forrás is volt egyben, amely egyre nélkülözhetetlenebb volt a britek számára. Churchill stratégiája arra irányult, hogy egymás ellen fordítsa az amerikaiakat a németekkel, hogyha azonban az Egyesült Államok mégse lépne be a háborúba, a britek számára ekkor is biztosítva lenne a hadianyag utánpótlás.13 1914 októberétől a brit kereskedelmi hajók utasítást kaptak, mely szerint vétséget követ el az a hajó, mely engedelmeskedik egy tengeralattjárónak, amikor az megállásra szólítja fel. Ráadásul a kapitányok kötelesek harcba szállni az ellenséggel, lehetőség szerint fegyverekkel, ha pedig a hajó fegyvertelen, akkor legalább meg kell próbálnia elgázolni a tengeralattjárót. A Világválság ez ügyben is leszögezi a stratégiát, és a felelősségvállalást is: „Az első brit ellenintézkedés, amelyért én vállaltam a felelősséget, ... arra irányult, hogy elijessze a németeket a felszíni támadástól. A lemerült tengeralattjáró egyre inkább víz alatti támadásokra kényszerült, vagyis egyre többször kockáztatta, hogy semleges hajót néz brit hajónak, semleges legénységet fojt vízbe, és így viszályt támaszt Németország és más nagyhatalmak között.” Churchill szándékában volt, hogy megnövelje a német tengeralattjárók tévedési arányát. Egy olyan rendeletet adott ki, melyben minden brit hajónak megparancsolta, hogy fesse át a hajó és az illetőségi kikötő nevét, ráadásul azt is parancsba adta, hogy ha éppen brit vizeken tartózkodnak, akkor semleges zászlót tűzzenek ki. Ezt a parancsot az Admiralitás minden hajózási társaságnak eljuttatta, a Cunard Társaságnak küldött példányon
12 13
Simpson: op.cit. 44-45. Simpson: op.cit. 45.
12
egy kézírásos megjegyzés is szerepelt: „Értesítsenek mindenkit, hogy amerikai zászlót kell használni.” 14 Továbbá egy olyan parancs is megszületett, hogyha netán egy kereskedelmi hajó sikeresen elfogna egy tengeralattjárót, akkor annak legénységével ne hadifoglyokként bánjanak, hanem úgy, mintha közönséges bűnözők lennének. Churchill keményvonalas politikája itt nem ért véget, elrendelte az ún. Q-hajók bevetését, melyek kereskedelmi hajónak álcázott hadihajók voltak, és parancsba adta nekik, hogy a túlélőket foglyul kell ejteni, vagy agyon kell lőni attól függően, hogy melyik megoldás célszerűbb. A Q-hajók legénysége civil ruhába öltözött haditengerészekből állt, akiknek az volt a taktikája, hogy a német tengeralattjárókat közelről pár ágyúlövéssel elpusztítják. Ez a módszer a korabeli terminológia szerint „népjogellenes bűntett” és a konvenciók megsértése volt. Egyik leghíresebb és talán a legkíméletlenebb parancsa az volt, hogy a harc közben, a megadást jelző fehér zászlós hajókra azonnal lőni kell. Ezt a módszert sem a francia, sem a cári orosz flotta nem alkalmazta.15 Churchill tervének megvalósítása érdekében 1914. október 3-án Sir William Graham George tengerészeti államtitkár hivatalosan értesítette a Cunardot, hogy bár nem kívánják a Lusitania eredeti terv szerinti felfegyverzését, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között közlekedő hajó rakodóterét az Admiralitás kereskedelmi főosztályának a rendelkezésére kell bocsátani. A többi hajó nyílt tengeri irányítását is átvették, pontosabban a Liverpool - New York járatokét. Alfred Booth, a Cunard akkori főnöke, így írt unokatestvérének, George Boothnak: „Lényegében az történt, hogy Sir William elvitt engem a saját klubomba, és rám parancsolt, hogy közérdekből csapjak fel nagyvonalú hadianyagcsempésznek.”16 Churchill stratégiája akkor csúcsosodott ki, amikor egy brit Q-hajó, a Baralong, amerikai lobogó alatt süllyesztette el a német U-27-es tengeralattjárót, a vízbe ugró legénységet pedig kézifegyverekkel ölték meg 1915. augusztus 19-én. Az eset ellen az Egyesült Államok is tiltakozott, de azt a brit kormány figyelmen kívül hagyta, ráadásul a Baralong kapitányát Szolgálati Érdemrenddel tüntették ki. A másik esetben 1915. szeptember 24-én a Wyandra nevű Q-hajó süllyesztette el az U-41-es tengeralattjárót, a túlélők mentőcsónakján pedig átgázolt. Mint később kiderült, a Wyandra az átkeresztelt Baralong volt, mivel minden akció után lecserélték a Q-hajók neveit. Ezen esetek után a német császári kormány felhívta Nagy-Britannia figyelmét, hogy a brit foglyok száma a tízszerese a 14
Simpson: op.cit. 46. Sárhidai Gyula: Tengerek szürke farkasai, PETIT REAL Könyvkiadó, 2001,Bp. 84. 16 Simpson: op.cit. 33. 15
13
németekének és amennyiben az efféle akcióikat nem fejezik be, úgy komoly megtorlásban fognak részesülni a foglyok. A hasonlóan kirívó esetek ezzel abba is maradtak, de a Q-hajókat egészen a háború végéig igénybe vették. 17
17
Sárhidai: op.cit. 84.
14
5. A korlátlan tengeralattjáró háború
A sorozatos szárazföldi vereségek, melyeket az antant elszenvedett arra buzdította a brit Admiralitást, hogy nyilvánítsa hadiövezetnek az Északi-tengert Észak- Skócia és DélNorvégia között, melyre 1914. november 2-án került sor, továbbá hadiövezetnek nyilvánította Izland térségét, és lezárta a La Manche csatornát is. A semleges országok hajói csak a brit Farne-szigetek és a Lindesnes-fok (Norvégia déli csücske) közötti vonalon hajózhattak. Ezeknek a törekvéseknek az volt a célja, hogy Németország ne kaphasson hadi minősítésű árut külföldről. Ez a kereskedelmi zár a háború végéig fenn állt. A probléma csak abban rejlett, hogy Angliának is szüksége volt a gyarmatairól származó nyersanyagok és élelmiszerek behozatalára.18 Ezért a brit kormánynak el kellett döntenie, hogy a háborús körülmények közötti nemzetközi kapcsolatokra való tekintettel, milyen jogszabályokat fog figyelembe venni. A háborús körülmények tengeri kereskedelmének a védelmét az 1856. április 16-i Párizsi Konvenció és az 1909. február 26-ai Londoni Tengeri Hadijogi Egyezmény biztosította. Az egyezmény megtiltotta a fegyveres támadást fegyvertelen kereskedelmi hajók ellen, legyenek azok semleges vagy egymással hadban álló felek tulajdonában. Az egyezmény ráadásul külön védte a semleges, nem hadviselő államok jogát a korlátozás nélküli forgalomra. Ezeket a törvényeket akkor hozták, amikor még nem voltak tisztában a kereskedelmi hajók forgalmának stratégiai befolyására a háborúk egészét tekintve.19 A Párizsi Konvenció és a Londoni Tengeri Hadijogi Egyezmény mellé a brit kormány egy újabb nyilatkoztatott is tett. Az 1914. augusztus 2-ai és október 29-ei a The Declaration of London Order in Council című nyilatkozatában az összes élelmiszert és nyersanyagot hadiárunak nyilvánította, ezáltal semmiféle áru nem érkezhetett hajón Németországba. A kereskedelmi hajókon nem tarthattak fegyvert, a hadihajóknak joguk volt ezeket megállítani és annak rakományát ellenőrizni, de mindeközben a hadihajóknak garantálniuk kellett a tengerészek védelmét, továbbá a hajókat figyelmeztetés nélkül nem lőhették. A gazdasági korlátozáson kívül ennek a lépésnek az is a célja volt, hogy hadba léptessék a semleges államokat, mint az Egyesült Államokat, Portugáliát, Spanyolországot, Norvégiát, Hollandiát, Dániát és Svédországot. A tengeri hadijog tiltotta a hamis lobogó használatát, illetve a hadi 18 19
Sárhidai: op.cit. 81. Sárhidai: op.cit. 81.
15
lobogó nélküli küzdelmet, előírta a mentési kötelezettséget és a sebesültek, foglyok védelmét, illetve a Hágai Konvenció paragrafusainak betartását. Ezeket a parancsokat Portyázó utasítások címen adta ki az Admiralitás. A Portyázó utasítások nem összekeverendőek a Portyázó Szabályokkal, bár mindkettő a hajók és a legénység védelméért ált ki, a Portyázó Szabályok nemzetközileg is ismertek voltak és a 16. században keletkeztek, míg a Portyázó utasítások a brit haditengerészet számára lettek írva a 20. században. Idővel a Portyázó utasítások egyre több részletét helyezték hatályon kívül maguk a britek.20 A németek ezeket a lépéseket nyilvánvalóan nem hagyhatták válasz nélkül. 1915 elején elrendelték, hogy minden német tengeralattjáró fedélzetén egy 88 mm-es ágyú legyen és a tengerészeti vezérkar parancsa szerint minden felfegyverzett cirkálót hadihajónak kell minősíteni. Németország a semleges államokra való tekintettel csak a brit és ír szigetek körüli 30 mérföldes tengerrészt és a francia partokat helyezték blokád alá. Az első brit kereskedelmi hajó, melyet egy német tengeralattjáró küldött hullámsírba a Glitra volt, 1914. október 20án.21 A korlátlan tengeralattjáró-háború kiötlője Henning von Holtzendorff tengernagy volt. Ez a stratégia megengedte a tengeralattjáró-parancsnokoknak, hogy saját belátásuk szerint járjanak el a kereskedelmi hajókkal szemben. Von Holtzendorff érvei szerint ily módon a brit tengeri utánpótlás-szállítást megakadályozva kedvezőbb pozícióba helyezheti Németországot, még mielőtt a britek kereskedelmi blokádja kimerítené és a szárazföldi egységeiket felőrölné.22 A Lusitania elsüllyesztését követően a németek az amerikaiakkal való diplomáciai levelezés eredményeképpen felhagytak a korlátlan tengeralattjáró háborúval, ám később, amikor a korlátozások bevezetésével a háború kimenetele a britek javára billent, a németek 1917. február 1-én felújították a tengeri hadviselés ezen formáját.
20
Sárhidai: op.cit. 82. Sárhidai: op.cit. 83. 22 John Keegan: Az első világháború, Akadémiai Kiadó, 2014. Bp. 511. 21
16
6. Az incidens és az azt megelőző tényezők
6.1 A lőgyapot
1915. április 26-án Guy Gaunt sorhajókapitány jelentést tett a Dupont de Nemours lőgyapotgyártó cégnél szállítmányuk becsomagolásáról és hajóra rakásának a részleteiről. Erről a beszélgetésről számolt be egy bizonyos Ritter Von Retteghgel, aki feltehetőleg az osztrák-magyar nagykövetségen amerikai ügynökként dolgozott. Erről a beszélgetésről Von Rettegh
eskü
alatt
tett
nyilatkozata
megtalálható
az
Igazságügy
Minisztérium
nyomozóosztályának az irattárában. Lansing utasítására ezt a nyilatkozatot nem hozták nyilvánosságra.
A nyilatkozatban Von Rettegh arról számol be, hogy a Gaunttal való
társalgás közben robbanószerekről beszéltek. Gaunt kikérte Von Rettegh véleményét arról, hogy van-e annak valamilyen hatása, ha a lőgyapot tengervízzel érintkezik, erre Von Rettegh rákérdezett ezen jellegű kérdésének okára, mire Gaunt a következőt felelte: "Azt kérték tőlünk, hogy pár napon belül küldjünk egyik leggyorsabb gőzösünkkel hatszáz tonna lőgyapotot, amit a Dupont Lőporgyártó Társaságtól vásároltunk." Rettegh ekkor elmagyarázta, hogy kétféle lőgyapot van, az egyik a cellulóztrinitrát, melyre a tengervíz nincsen hatással, a másik meg a piroxilin. A piroxilin felszívja a vizet és a nedvességet. Rettegh így fogalmazott: "... ha a tengervíz érintkezik a lőgyapottal (a piroxilinnel), azonnal vegyi változás áll be. A lőgyapotban lévő szabad kénsavat vegyileg megtámadja a tengervízben lévő bróm, jód és konyhasó, ami hőmérsékletnövekedéssel jár, és hirtelen robbanást idéz elő." Ekkor Gaunt megkérdezte, hogy mit lehet ez ellen tenni, mire Von Rettegh azt felelte, hogy száraz helyen kell tartani a lőgyapotot.23
6.2 A Lusitania figyelmeztetés
A német származású újságírót és költőt, George Viereck-et a New York-i német kolónia értekezletén felhatalmazták, hogy az általa kiválasztott ötven újságban adasson ki egy 23
Simpson: op.cit. 120-121.
17
közleményt, mely felhívja a háborús övezetbe hajón utazó amerikai lakosság figyelmét az esetleges veszélyekre. A Német Birodalmi Konzulátus a figyelmeztetést 1915. április 23-án, egy héttel a Lusitania new yorki indulása előtt szerette volna megjeleníteni. Az említett figyelmeztetést igyekeztek a Cunard menetrendi tájékoztatója mellé berakni. Úgy vélték, hogy hét nap nyilvánosság elég lesz arra, hogy az esetleges utazni vágyók meggondolják magukat. 24 Az üzenetben a következő állt: "Azok az utasokat, akik az Atlanti-óceánon akarnak átkelni, ezúton emlékeztetjük, hogy egyrészt Németország és szövetségesei, másrészt NagyBritannia és szövetségesei hadban állnak; hogy a Brit-szigeteket övező vizek is a hadiövezethez tartoznak; hogy a Német Császári Kormány hivatalos közleményének értelmében a Nagy-Britannia vagy bármely szövetségese lobogóját kitűző hajókat pusztulás fenyegeti ezeken a vizeken, és azok az utasok, akik Nagy-Britannia vagy szövetségesei hajóin utaznak a háborús övezetben, ezt saját felelősségükre teszik."25 A Külügyminisztérium úgy ítélte meg, hogy veszélyes lenne megjeleníteni ezt a figyelmeztetést az újságokban, mivel azt rágalmazó jellegűnek lehet minősíteni, előbb szerették volna ellenőriztetni a szöveget a német nagykövetséggel. Április 26.-án, George Viereck a Külügyminisztériumban érdeklődött Bryannél, hogy miért nem tették közé a hirdetést. Vierick elmondta Bryannek, hogy a Lusitania eddig egy alkalom kivételével mindig szállított lőszert. Ezt az állítását a kiegészítő rakományjegyzék másolatával támasztotta alá, amely nyilvánosan elérhető volt a vámhivatalban. Bryan erre engedélyezte a hirdetés megjelenését és ígéretet tett arra, hogy megpróbálja rászedni Wilson elnököt, hogy nyilvánosan is figyelmeztesse az embereket. Wilson nem adott ki ilyen figyelmeztető nyilatkozatot, de a leírtak alapján abban biztosak lehetünk, hogy Wilson tudott arról, hogy lőszert szállítottak a Lusitanián. Az elsüllyedés napján beismerte, hogy az előzetes értesülései sok álmatlan órát szereztek neki.26
24
Simpson: op.cit. 113. Simpson: op.cit. 114. 26 Simpson: op.cit. 122. 25
18
6.3 Az elsüllyesztés
1914 szeptembere óta az Admiralitás birtokában volt a német haditengerészet rejtjelkulcsának, és 1915-től kezdve egy lehallgató hálózat létesült az angol és ír partok mentén. Minden egyes üzenetet el tudtak fogni és ezen felül az üzenet leadásának a pontos helyszínét is meg tudták határozni. Más szóval gyakorlatilag minden ellenséges hajó és tengeralattjáró pontos helyzetét ismerték.27 1915. május 7-én délután 13 óra 20 perckor Schweiger, az U-20-as tengeralattjáró kapitánya egy füstfelhőre figyelt fel, a tengeralattjárótól alig tizennégy mérföldnyire. Ekkor alámerült és olyan irányban kezdte megközelíteni a célpontot, hogy arra merőlegesen tudjon rálőni, ha a hajó Queenstown felé fordulna. Így szinte tökéletesen oldalba tudhatta lőni. A révkalauz szerint a a célpont vagy a Lusitania vagy a testvérhajója, a Mauretania volt, mindkettő csapatszállításra használt felfegyverzett cirkálóként volt ismert a németeknél. Délután 15 óra 10 perckor adta le az U-20-as a lövést, mely Schweiger beszámolója szerint "jobboldalt, közvetlenül a parancsnoki híd mögött érte", az U-20-as torpedója a Lusitaniát pontosan a kazánház helyén találta el, a robbanás révkalauz szerint meglepően erős volt. A torpedó robbanását azonnal egy második robbanás is követte, a hajó ekkor megállt, majd gyorsan jobbra dőlt és szokatlan módon, mindössze tizennyolc perc alatt elsüllyedt. A torpedó egészen pontosan azt a válaszfalat találta el, amely a tartalék széntartályt és a hajófenékben lévő alsó raktárt választotta el. A széntartály így az utazás vége felé szinte már üres volt, és a kazánban dolgozó túlélők is azt mondták, hogy a kazánok sem robbantak fel, tehát bármi is okozta a második robbanást, annak az alsó raktérben kellett lennie. Egy G típusú torpedó, mellyel az U-20 lőtt rá a hajóra, semmiképpen sem okozhatott ekkora robbanást, ebből kiindulva arra a következtetésre lehet jutni, hogy valószínűleg a lőgyapot és a lőszerek robbantak fel, amiket a hajó szállított. Évekkel később derült ki a búvárok beszámolója alapján, hogy a raktérben történt robbanás kifelé hatott, nem pedig befelé, ahogy azt egy torpedónak tennie kellett volna, pontosabban a fém kifelé volt elhajlítva, nem befelé.
28
Mivel
csak egyetlen egy torpedót lőtt ki a tengeralattjáró, és a kazánok sem robbantak fel, így megítélésem szerint jogos a kérdés, hogy mi okozhatta azt a bizonyos második robbanást, ami a hajó gyors elsüllyesztéséhez vezetett.
27 28
Simpson: op.cit. 157. Simpson: op.cit. 187-192
19
A támadást megelőzően volt egy kritikus pont, ugyanis ha akkor az Admiralitás másképpen döntött volna, akkor talán nem úgy alakul a történelem, ahogy azt ma ismerjük. Ez a bizonyos döntés a Juno cirkáló visszahívása volt. Oliver tengernagy azt javasolta Churchillnek, hogy a cirkálónak nem kellene egyedül járőröznie, inkább a milfordi öbölben tartózkodó rombolóflotta egységeiből kellene küldeni néhányat a támogatására. Az Admiralitás háborús naplója sajnos ezen a ponton megszakad, azt nem lehet tudni, hogy szándékosan vagy véletlenül, így nem tudjuk meg, hogy tartalmazza-e a cirkáló visszahívásának a parancsát.29 Véleményem szerint, ha közvetve is, de az Admiralitás elősegítette a Lusitania elsüllyesztésének a katasztrófáját ezzel a lépésével, hiszen ha egy cirkáló arra járőrözik, akkor nagy valószínűséggel a tengeralattjáró nem kockáztatott volna egy támadást, vagy inkább a hadihajót vette volna célba. Figyelembe véve a fentebb írtakat, tehát, hogy az Admiralitás pontosan tudhatta, hogy hol helyezkedik el az U-20, a Lusitania viszont nem kapott értesítést a Juno cirkáló visszahívásáról. Csupán feltételezni lehet, hogy mi lehetett a Juno cirkáló visszahívásának oka, de minden szempontot mérlegelve, mindössze két lehetőség közül lehet választani. Az egyik, hogy Churchill egyszerűen rosszul ítélte meg a helyzetet és rossz döntést hozott, vagy ez is Churchill stratégiájának a része volt, hogy egy semleges hatalmat bevonjon a harcokba a britek oldalán.
29
Simpson: op.cit. 159-160.
20
7. Az elsüllyesztést követő amerikai és német diplomáciai levelezés
1915. május 10-én, három nappal az elsüllyesztést követően Németország az Egyesült Államokhoz intézet üzenetében, a legmélyebb együttérzését fejezte ki az elhunyt amerikai életekért, de a katasztrófáért nyíltan a briteket okolta. A britek által illegálisan elkobzott élelmiszerek és nyersanyagok Németország kezét "megtorló intézkedésekre" kényszerítették. Tengeralattjárói nem kezelhették "közönséges kereskedelmi hajókként" a brit kereskedelmi hajókat, amelyekre a "átkutat majd elkoboz" szabályok vonatkoztak, mivel ezek a hajók "általánosan fel voltak fegyverezve" és a brit hajók többször is megpróbálták elgázolni a német tengeralattjárókat. Sajnálatos módon az amerikaiak az angolok ígéretében bíztak és nem a németek figyelmeztetésében. Az amerikaiak a britek elleni vádakat feltehetőleg a legjobb esetben is pontatlannak vélték, a legrosszabb esetben meg egy nagy baklövésnek. Ekkortájt a kereskedelmi és az utasszállító hajókat az Admiralitás még nem fegyverezte fel, és a tengeralattjárókat sem gázolták el olyan gyakran, mint ahogy azt a később tették. Az egyik philadelphiai újság a következőképpen foglalta össze a németek bocsánat kérését: "Sajnáljuk, de újra meg fogjuk tenni." Úgy vélem ez elég pontosan leírja a hangulatot, melyet az üzenet váltott ki.30 Az amerikai külügyminiszter, Bryan válaszul azt javasolta, hogy az amerikaiakat figyelmeztetni kellene, hogy ne vegyenek jegyet olyan hajóra, amely csempészárut szállíthat, az elnök viszont ezt elutasította. Lansing, Bryan helyettese azzal vágott vissza, hogy az államtitkár javaslata csupán kockáztatná a polgárok életét, akik így semmiféle védelmet nem kapnának az államtól. Ugyanakkor Arthur S. Link történész szerint Wilson szimpatizált Bryan nézetével, azonban a Lusitania elsüllyesztése a helyzetet annyira rémületessé és drámaivá tette, hogy nagyon nehéz volt józanul eljárnia az ügyben. 31
30
Justus D. Doenecke: Nothing Less Than War: A New History of America's Entry into World War I, The University Press of Kentucky, 2011, Kindle Edition, 1060-1066. 31 Doenecke: op.cit. 1083-1088.
21
7.1. A Bryan és Lansing közötti vita gyökerei
1914-ben az amerikai bankárok felismerték, hogy az európai háború nagymértékben károsíthatja az exportkereskedelmüket, illetve, hogy az európai nagyhatalmaknak egyre több pénzre és hadianyagra lesz szüksége. Az amerikai kormány azonban kijelentette, hogy sem a kölcsönt, sem a hadianyag támogatást nem engedélyezi. Az ügyben két nagy bank volt érintett, akik szívesen adtak volna kölcsönt az antantnak: a National City Bank és a J.P. Morgan & Co. E két bank vezetősége közösen elhatározta, hogy rábírja az Amerikai Egyesült Államok elnökét álláspontja megváltoztatására. Először az akkori pénzügyminisztert, William Gibbs McAdoo-t keresték fel, ám megítélésük szerint egyáltalán nem értett a pénzügyekhez, és csak az elnök pártfogoltjaként került a pozíciójába. Így a külügyminiszterrel, William Jennings Bryan-el vették fel a kapcsolatot, ő azonban elutasította őket azzal az indokkal, hogy az amerikai bankárok által nyújtott kölcsönök összeegyeztethetetlenek az amerikai semlegességi
politikával.
Így
a
két
bank
képviselője
Bryan
helyetteséhez,
a
Külügyminisztérium jogtanácsosához, Robert Lansinghez fordult. Bryan Lansinget többször is korrupcióval vádolta, pontosabban azzal, hogy pénzügyi juttatásokat fogadott el a kereskedelmi érdekeltségektől. Lansinget a bankok képviselőjének sikerült meggyőznie. Azt, hogy most megvesztegették-e, esetleg Lansing tényleg szimpatizált-e a két bank nézeteivel azt sajnos nem tudni, azonban a két bank képviselője által írt levelet sajátjaként olvasta fel a Fehér Házban, és ezzel meggyőzte Woodrow Wilson elnököt arról, hogy ne ellenezze az antantnak kibocsátandó hitelt.32
7.2. A Lusitania jegyzékek
Május 13-án Wilson elnök válaszolt a német üzenetre, ezt a választ az első Lusitania jegyzéknek is nevezik. Előbb egyéb hajók, a Falaba és a Cushing elsüllyesztését kommentálta, utána bővebben is kitért a Lusitaniára is. Mindegyik esetben kijelentette, hogy Németország tette "teljes mértékben ellentmond a modern hadviselés szabályzatának, gyakorlatának és szellemének." A németeket szigorú elszámoltathatóságnak vetette alá, az elnök azt követelte, hogy teljesen hagyjanak fel az amerikai és a hadviselő felek hajói ellen irányuló 32
Simpson: op.cit. 65-69.
22
tengeralattjárók által viselt hadviseléssel, legyen szó kereskedelmi vagy utasszállító hajókról. "Nyilvánvalóan a tengeralattjárókat nem lehet kereskedelmi hajók ellen bevetni, ahogy azt az elmúlt hetek is bizonyították, anélkül, hogy elkerülhetetlen módon megszegjék az igazság és az emberségesség szent elveit." Berlinnek el kell ítélnie a a Lusitania elsüllyesztését és kárpótolnia kell az elvesztett amerikai életeket. Ez volt az első alkalom, hogy az elnök félreérthetetlenül támogatta a semleges államok polgárainak a hadviselő felek hajóin való utazásjogot. Azzal érvelt, hogy "Az amerikai állampolgároknak vitathatatlanul a jogukban áll, hogy olyan hajóra szálljanak fel és, hogy oda utazzanak, ahova a jogszerű üzletük hívja őket a nyílt tengeren." A németek előzetes, az újságokban leadott figyelmeztetésére hivatkozva úgy reagált, mely szerint nem szolgálhat mentségnek az, hogy egy figyelmeztetésben jogtalan vagy embertelen tettet előre meghirdetnek. Röviden ez az üzenet annyit tesz, hogy Németország vagy teljesen elhagyja a tengeralattjárók általi hadviselést, vagy az Egyesült Államokkal megszűnik a diplomáciai kapcsolatuk.33 Bryan vitában itt felülmúlta Lansinget, gondoskodott arról, hogy az elnök válaszában a tilalmat a felfegyverzetlen kereskedelmi hajók ellen irányuló tengeralattjáró támadásokra korlátozza. Bryan meg volt győződve arról, hogy egy tengeralattjárónak jogában áll megtámadnia egy felfegyverzett kereskedelmi hajót, mégpedig figyelmeztetés nélkül. Mindezek ellenére elfogadta az elnök pozícióját, mivel félt, hogy így Amerika részrehajlóan foglalna állást az ügyben. Legalább annyit sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államok egyúttal tiltakozását fejezze ki a britekkel szemben, pontosabban az amerikai zászlóval való visszaélés ellen, továbbá a semleges hatalmakkal folytatott amerikai kereskedelembe való beavatkozás ellen, a német civilek éheztetésére tett erőfeszítések ellen és az ellen, hogy kihasználták az amerikai civil utasokat a saját szállítmányaik védelmezésére.34 Június 6-án, II. Vilmos német császár megtiltotta a tengeralattjáróknak, hogy nagyobb személyszállító hajókra bármilyen körülmények között tüzet nyissanak, még akkor se, ha a hajó ellenséges nemzethez tartozott. Mivel a Birodalom nem akart gyengének látszani e döntése miatt, így ezt a parancsot titokban tartották. Az efféle titoktartásnak megvolt a hátránya, ez megfosztotta Bryant a Lansing elleni vita fölényétől és ezáltal Németországot is a kedvező publicitástól. Wilson így olyan győzelmet aratott, amelyről nem volt tudomása. 35
33
Doenecke: op.cit. 1090-1097. Doenecke: op.cit. 1097-1101. 35 Doenecke: op.cit. 1118-1121. 34
23
Gottlieb von Jagow, a Német Birodalom külügyminisztere május 28-án válaszolt Wilson első Lusitania jegyzékére. Miközben sajnálatát fejezte ki az elveszett életek ügyében, hozzátette, hogy a hajó fegyvereket szállított, és hogy a brit admiralitás azt javasolta a kereskedőhajóinak, hogy semleges lobogóval közlekedjenek és gázolják el a német tengeralattjárókat. Ugyanakkor Jagow több hamis állítást is tett, mégpedig, hogy a hajó fel volt fegyverezve, és kanadai katonákat szállított, illetve azt is állította, hogy a brit admiralitás kisegítő cirkálónak építette a hajót és, hogy a gyors elsüllyedést a fedélzeten lévő muníció felrobbanása okozta, ez utóbbi, mint azt tudjuk, később igaznak bizonyult, de néhány héttel az elsüllyedést követően ezt a briteke kívül senki sem bizonyíthatta be.36 Bár Wilson ezt tudta, hivatalosan nem ismerte el, ezért továbbra is amellett foglalt álláspontot, hogy a hajó nem szállított lőszert. Wilson késztetést érzett arra, hogy megtámadja Jagow üzenetét, még akkor is, ha ezzel a lépésével meg kellett volna szakítania külügyminiszterével a kapcsolatot. Bryan továbbra is azt hangsúlyozta, hogy felelőtlenség amerikaiaknak utazniuk hadviselő fél hajóján. Az külügyminiszter továbbá azt szerette volna, ha nemzetközi bizottság vizsgálja a Lusitania incidenst, egyidejűleg a brit blokád elleni tüntetést is pártolta. Azon blokád volt ez, amely nem engedte be a Németországba érkező élelmiszereket, ezzel éheztetve a német civil lakosságot. Wilson szimpatizált Bryan óhajával, miszerint meg kell akadályozni az amerikaiak olyan hajókon való utazzását, amelyek muníciót szállítanak, de úgy hitte, hogy az azonnali végrehajtása egy ilyen tilalomnak csak aláásná a további tiltakozásokat. Mivel Wilson felülbírálta, Bryan június 8-án lemondott. Rá kellett jönnie, hogy Lansingnek sokkal nagyobb befolyása volt az elnökre, mint jómagának.37 Bryan lemondását követően, június 9-én Wilson elküldte a második Lusitania jegyzéket. Az elnök tagadta a német vádaskodásokat, miszerint a Lusitaniát a britek felfegyverezték volna és, hogy a britek a hajót kisegítő cirkálónak építették volna. Az ügyben, hogy a hajó csempészárut és lőszereket szállított, a következőket felelte: "...az elsődleges tényező az az, hogy a nagy gőzös, elsősorban és főként utasok szállítására volt hivatott, és több mint ezer embert szállított, akik nem vették ki részüket a háborúból, és mégis figyelmeztetés és kihívás nélkül megtorpedózták és elsüllyesztették őket, és ezek a férfiak, nők és gyermekek a modern hadviselésben páratlan körülmények között lettek a halálba küldve." Továbbá hangsúlyozta azt is, hogy az amerikai polgároknak jogukban áll utazni 36 37
Doenecke: op.cit. 1130-1135. Doenecke: op.cit. 1139-1146.
24
hadviselő felek hajóin. Azt is hozzá tette, hogy az amerikai kormány nem pusztán a tulajdonjog és a kereskedelmi kiváltságok miatt pereskedik, hanem az "emberségességhez való szent jogért is". Ebben a jegyzékben Wilson eltért a korábbi álláspontjától, véleménye most már az volt, hogy Németország nem nyithat tüzet a védtelen kereskedelmi hajókra, legyen az felfegyverzet, vagy fegyvertelen, korábban ez csak a felfegyverezetlen hajókra volt érvényes. Lansing ezáltal megnyerte a Bryannel vívott küzdelmét.38 Június 23-án Wilson elnök Robert Lansinget tette meg külügyminiszternek. Wilson tanácsosai úgy vélték, hogy Lansing majd végrehajtja a neki adott parancsokat, és nem fog saját politikát kezdeményezni. Ugyanakkor a Lusitania krízis miatt az idő is sürgette a kinevezést. Lansing az emlékiratában kimutatta valódi álláspontját, miszerint erősen antantpárti volt, úgy vélte, hogyha Berlin közel lenne e győzelemhez, akkor az Egyesült Államoknak be kellene lépnie a háborúba. Következtetése szerint, ha a németek nyernének a háborúban, akkor Németország lenne Európa, Afrika és Amerika ura, szövetségre lépne Oroszországgal, ami Nyugat- és Dél-Ázsiát uralná Skandináviával együtt, később szerinte még Japán is csatlakozna ehhez a koalícióhoz és így uralná a Távol-Keletet, illetve a Csendesóceánt és ezáltal Észak-Amerika nyugati partját is.39 Jagow csak július 8-án válaszolt a második Lusitánia jegyzékre. A külügyminiszter nem kommentálta azt, miszerint felhívás nélkül lőnének hajókat. Azt mondta, hogy az U-20as kapitánya nem figyelmeztethette a Lusitaniát, mivel ebben az esetben az átgázolt volna rajta. Ugyanakkor, ha elengedi a hajót, mely lőszert szállított Németország ellenségeinek, akkor több ezer német katona esett volna el. Kijelentette, hogy a német tengeralattjárók tiszteletben fogják tartani a törvényes amerikai szállítást és védelmezni fogják az amerikai életeket a semleges hajókon, feltéve, ha a hajó nem szállít csempészárut és amerikai zászló alatt utazik. Ráadásul négy ellenséges személyszállító hajónak megengedték az átjárást. A külügyminiszter azt is hozzá tette, hogy az amerikai polgárok nem jogosultak arra, hogy "a saját jelenlétük tényével védelmezzenek egy ellenséges hajót."40 Wilson olyan alapelvek elfogadását várta a németektől, melyekben az áll, hogy a hadviselő felek nem támadhatnak meg védtelen kereskedelmi hajókat. Jagow pedig olyan gyakorlati megoldást kínált neki, ami biztosította volna az amerikai utasok és hajók épségét, feltéve, ha néhány korlátozásba beleegyeznek. Jagow nem jelezte, hogy bármiféle változást 38
Doenecke: op.cit. 1166-1175. Doenecke: op.cit. 1183-1190. 40 Doenecke: op.cit. 1199-1205. 39
25
hajtanának végre a tengeralattjáró hadviselésben, így Wilson tanácsosai óvatosságra intették őt, Lansing pedig kezdeményezte, hogy ellenőrizzék a "német törekvéseket a világuralomra." Wilson sokkal visszafogottabb volt ennél, július 20-án így írt az ügyről az egyik barátjának: " Úgy tűnik, az ország véleménye két ellentmondásos dolgot követel, keménységet és a háború elkerülését, de remélem, hogy ezek nem feltétlenül mondanak ellent egymásnak és, hogy a keménység hozhat békét."41 Wilson meggyőződése az volt, hogy a konfliktusok elhárításának és elkerülésének a legjobb módja a nyílt diplomáciával folytatott tisztességes alku a nemzetek között. Nem vallott a valóságtól elrugaszkodó elveket, ugyanakkor az erő alkalmazásától sem határolta el magát, csak a később is említendő extrém német lépések (a Zimmermann-távirat, a korlátlan tengeralattjáró háború megújítása) kényszerítették a háború belépésébe.42 Az elnök hozzáállását a következő tényezők befolyásolták: a személyéből fakadó óvatosság és a békére való hajlam; a tudat, miszerint a nemzete katonailag gyenge; a vágy a világ béketevőjének szerepére; és a hite, melyben a katonai tanácsadói is támogatták, miszerint az amerikai közösség az ország középnyugati és nyugati részén a háború ellen van. Továbbá attól is félt, hogy az Amerikában élő németek elég erősek ahhoz, hogy polgárháborút robbantsanak ki. Arról is meg volt győződve, hogy a Lusitania esete a német népre sokkolóan fog hatni, és hogy a tengeralattjáró hadviselés többnyire szimbolikus, mintsem valóságos, és hogy Berlin majd idővel észreveszi Amerika lappangó erejét.43 Július 21-én az elnök elküldte a harmadik Lusitania jegyzéket. Bizonyos szempontból ebben a jegyzékben lépett fel a legkeményebben. "Nagyon nem kielégítőnek" nevezte a németek válaszát, megismételte a korábban követelt elítélést és jóvátételt. Azt mondta, hogy az amerikaiak utazáshoz való joga "megváltoztathatatlan alapelveken"nyugszik, és így a hadviselő feleknek kell hozzájuk alkalmazkodni, nem pedig fordítva. A tengerek szabadságát illetően közölte, hogy "Az Egyesült Államok kormánya továbbra is küzdeni fog ezért a szabadságért ... kompromisszum nélkül és bármi áron." Visszautasította a németek javaslatát, mely szerint meg kellene jelölni a hajókat. De ugyanakkor Wilson azt állította, hogy "minden ésszerű lépést meg kell tenni azoknak az érdekében, akik számára a tengeren történő háború váratlan és új dolog." Továbbá azt is elismerte, hogy a tengeralattjárók valóban képesek a
41
Doenecke: op.cit. 1225-1230. Keegan: op.cit. 509-510. 43 Doenecke: op.cit. 1206-1218. 42
26
kereskedelmi hajók elleni, hagyományos "portyázó szabályok"-kal összhangban sikeresen helyt állni.44 A figyelemre méltó ebben az üzenetben az volt, hogy az elnök már nem követelte a tengeralattjárók általi hadviselés beszüntetését, hanem elismerte, hogy bizonyos körülmények között, a tengeralattjáró egy igazolt háborús jármű kereskedelmi hajók ellen. Amit Wilson májusban "gyakorlatban lehetetlennek" bélyegzett, az júliusban már "nyilvánvalóan lehetséges" volt. A problémákat már le lehetett egyszerűsíteni a kártérítésre és az amerikai utasok hadviselő felek hajóin való közlekedésre.45
44 45
Doenecke: op.cit. 1225-1230. Doenecke: op.cit. 1230-1232.
27
8. Amerika hadba lép
Végül két fontosabb esemény volt az, amely arra késztette Wilson elnököt, hogy belépjen a háborúba az Antant oldalán. Az egyik az úgynevezett "Zimmermann-távirat" volt, melyben Németország arra kérte Mexikót, hogyha esetleg Amerika mégis hadba lépne a németek ellen, akkor az üzenjen hadat Amerikának, cserébe felkínálták Mexikónak Texas, Arizona és Új-Mexikó visszacsatolását, továbbá hadi támogatást is kínáltak. A másik esemény pedig az volt, hogy Németország újra bevezette a korlátlan tengeralattjáró háborút. 46 Alfred Zimmermann német külügyminiszter az 1917. január 19-én elküldött táviratát Németország mexikói követéhez intézte. Az angol hírszerzés elfogta, s ezt azonnal az Egyesült Államok kormányának tudomására hozta. Mexikó az ajánlatot visszautasította. Részlet a Zimmermann - jegyzékből: "...Február 1-én szándékozunk megkezdeni a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ennek ellenére meg akarjuk tartani semlegességében az Amerikai Egyesült Államokat. Ha a kísérlet nem sikerülne, szövetséget ajánlunk Mexikónak a következő alapon: együtt indítunk háborút, és természetes, hogy Mexikónak vissza kell foglalnia elvesztett területeit New Mexico, Texas és Arizona államokban. ...mihelyst biztos lesz a háború kitörése az Egyesült Államokkal, javasolja, hogy Mexikó elnöke saját kezdeményezéssel vegye fel a kapcsolatokat Japánnal, indítványozza azonnali csatlakozását e tervhez... Kérem, hívja fel Mexikó elnökének figyelmét arra, hogy a korlátlan tengeralattjáróháború alkalmazása kilátásba helyezi, hogy Anglia néhány hónap alatt kénytelen lesz békét kérni."47 1917. január 31-én a németek felújították a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Kijelentették, hogy minden további értesítés nélkül, minden rendelkezésre álló erejükkel megakadályoznak minden tengeri kereskedelmet az angol szigeteket körülvevő övezetben és a Földközi-tengeren. Azonban az amerikai utasszállító hajók közlekedése nem volt korlátozva,
46
Keegan: op.cit. 510.
47
Németh István: A német császárság 1871-1918 - Összegzés és dokumentumok, L'Harmattan Kiadó. 2009. Bp.323.
28
így bizonyos feltételek mellett tovább közlekedhettek. Két feltétel volt: a hajóknak a németek által kijelölt útvonalat kellett követniük és megkülönböztető jelet kellett viselniük.48 Henning von Holtzendorff tengernagy, a német haditengerészeti vezérkar főnöke úgy vélte, hogy Németország számára az egyetlen kedvező végkifejlet a brit tengeri utánpótlási vonalak teljes megtámadásával érhető el. Érvelése szerint: "A félelem (az Egyesült Államokkal való) szakítástól nem tarthat vissza minket ennek a sikert ígérő fegyvernek az alkalmazásától."49 Ezen okok végett végül Wilson nem tehetett mást és 1917. április 2-án összehívta a kongresszust azzal a céllal, hogy hadat üzenjen Németországnak. Amikor Wilson arra kérte a Kongresszust, hogy ismerje el a háborús állapot fennállását az Egyesült Államok és a birodalmi Németország között, akkor egyesítette az amerikai semlegességi jog fenntartásának a szükségét és az egyetemes célok előrehaladását.50 Mint mondta: "Most tisztán látva a puszta tényeket, örülünk, hogy így küzdhetünk a világ végső békéjéért s népei felszabadításáért, beleértve a német népet is, hogy így egyaránt küzdhetünk a kis és a nagy nemzetek jogaiért és az emberek mindenütt érvényes kiváltságáért, hogy megválaszthassák maguknak életük és állampolgári engedelmességük módját."51
48
Németh: op.cit. 324. Keegan: op.cit. 511. 50 Doenecke: op.cit. 4159-4162.. 51 Németh: op.cit. 326. 49
29
Összefoglalás
Dolgozatom témaválasztása személyes indíttatású volt. A Lusitania elsüllyesztésével kapcsolatos tények és érdekességek nagyon sokszor megragadták a figyelmemet, de még soha nem volt alkalmam részleteiben megfigyelni és elemezni ezt a témakört. Dolgozatom hét fő fejezetből áll. Először kitértem a Lusitania megépítésének körülményeire, továbbá véleményem szerint azt is egyértelműsítettem, hogy az angol uralkodó által lefektetett Portyázó Szabályok hogyan hatottak a britek és németek hadviselési technikájára. Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett a katasztrófa kialakulásához, mindenképpen ismertetnem kellett Churchill stratégiáját, s csak utána foglalkozhattam magával az incidenssel és az azt megelőző tényezőkkel. Valószínűleg a katasztrófáért a lőgyapot és a lőszer a felelős, tehát kulcsfontosságúnak tartottam megemlíteni az ezzel kapcsolatos körülményeket. Bryan és Lansing vitáját is fontosnak véltem, ami megkívánja a két személy bemutatását is. Érdekfeszítő, ahogyan Bryan racionális érvekkel a békéért és a közös megegyezésért viaskodott, míg Lansing azt képzelte el, milyen következménye lenne a Központi Hatalmak győzelmének Európában. Ahogyan azt a bevezetésben is említettem, a kutatás során számos kérdés foglalkoztatott. Úgy vélem, ha teljesen nem is, de részben megtaláltam rájuk a választ. Elsőként azt próbáltam meg kideríteni, vajon lőszert vagy egyéb csempészárut szállított a Lusitania?
Erre a válaszom az, hogy egyértelműen igen. a torpedó becsapódása utáni
második robbanás okozója logikus érveléssel csak is a szállított lőszer vagy lőgyapot lehetett, mivel sem a kazán, sem a szállított szén nem robbant fel, vagy kapott tüzre. További kérdéseim között az is szerepelt, hogy vajon miféle szándék vagy politikai játszma (ha van ilyen), rejtőzik az elsüllyesztés mögött és kit terhel ezért a felelősség? Churchill szándéka egy semleges személyszállító hajó elsüllyesztésében az lehetett, hogy hadba kényszerítse a még semleges nemzeteket, esetünkben az Egyesült Államokat. Kutatásom során a felelőség terhelését egyértelműen lekövetkeztettem Churchillre. Az ő stratégiai játszmájának volt a végeredménye a Lusitania elsüllyesztése. Utolsó, egyben talán az engem legjobban foglalkoztató kérdésem a következő volt: vajon mi vezetett az Egyesült Államok belépéséhez az I. világháborúba és ez valóban visszavezethető a Lusitania elsüllyesztésére? Az elsüllyesztést követő amerikai-német
30
diplomáciai levelezés szerintem jelentős szerepet töltött be a későbbi hadba lépéskor mivel az erősen békepárti elnök és az erősen antant párti külügyminiszter végül megtalálta a közös hangnemet, amely a későbbi német baklövések eredményeképpen hadüzenetbe torkollott. Amerika hadba lépése végül két fontosabb eseményhez köthető. Az egyik az, hogy a németek titokban szövetséget ajánlottak Mexikónak és megígérték neki az elvesztett amerikai területek visszaszerzését, ha az Egyesült Államok hadba lépne Németország ellen. Ezt az üzenetet azonban a németek elfogták és továbbították Wilson elnöknek. A másik esemény az volt, hogy Németország újra bevezette a korlátlan tengeralattjáró háborút, mivel vesztésre álltak, és a haditengerészeti vezérkar szerint ez lehetett az egyetlen esély Nagy Britannia legyőzésére. Szakdolgozatomban tehát megpróbáltam felkutatni, vajon mi vezethetett a Lusitania elsüllyesztéséhez és hogyan köthető össze ez a szomorú esemény az Egyesült Államok I. világháborúba való hadba lépésével. Véleményem szerint a feltett kérdéseket megválaszoltam és a kutatás során pedig nagyon sok érdekes tényre bukkantam, ami további kutatásokra sarkallhatja a szakdolgozat olvasóit.
31
Irodalomjegyzék:
1. Colin Simpson – A LUSITANIA elsüllyesztése, Árkádia, Bp., 1986 2. Sárhidai Gyula – Tengerek szürke farkasai, PETIT REAL Könyvkiadó, Bp.2001 3.Daniel Allen Batler - The Age of Cunard: A Transatlantic History 1839-2003, ProStar Publications, 2004 4. New York Tribune - http://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn83030214/1913-06-19/ed1/seq-1/ , letöltve Szeptember 14, 2014 5. Justus D. Doenecke - Nothing Less Than War: A New History of America's Entry into World War I, The University Press of Kentucky, 2011, Kindle Edition 6. John Keegan - Az első világháború, Akadémiai Kiadó, Bp. 2014 7. Németh István - A német császárság 1871-1918 - Összegzés és dokumentumok, L'Harmattan Kiadó, 2009, Bp.
32
Idegen nyelvű összefoglaló
The British Governement, based on the report of the State Secretary of the Admiralty during his visit of German naval bases came to the conclusion that the Germans are preapring for war against Great Britain. The Admiralty commissioned the construction of the fastest steam liners ever built, which could do the Liverpool-New York voyage in record time to the Cunard shipping company. The Admiralty stated that they will have a say in every aspect of the construction of the ships and the ships have to be built under their supervision and in time of war the ships will serve az armored cruisers in the service of the Admiralty. The two ships where the Mauretania and the Lusitania. Winston Churchill, the First Lord of the Admiralty in his autobiography, The Crisis stated that, there is no difference between politics and strategy, a military operation that involves a new ally into the war is as equally expedient, than a tactic which results in the winning of a battle. From the beginning Churchills plan was to include neutral states, notably the United States, into the battles of the First World War on the side of the Allied Powers. Churchills goal was a strong alliance, which could win the war, and even if the United States won't join the war, the supply of war materials would still be secured. The Cruiser Rules were unwritten naval rules laid down in the 16th century by Henry VIII of England, which were respected by every nation on neutral waters. Basically it served as means to preserve lives on the sea. Parts of these rules like theprohibition of voyage without a flag and the preservation of the enemy ships crew were increasingly neglected by the British. However the Germans respected the Cruiser Rules. The Germans could not tolerate this unprecedented British behavior on the open sea, therefore the British and Irish islands came under blockade. On May 7th, 1915 the German U-20 submarine near the Irish coasts launched a torpedo at 15:10 in the afternoon to the direction of the passanger steamer Lusitania, which was on her way to Liverpool. The explosion was surprisingly strong, and the primary explosion caused by the torpedo was immediately followed by a second, bigger explosion, than the ship stopped, suddenly tilted to the right and sank unusually quickly, just in under 18 minutes. The torpedo hit the bulkhead which separated the coal reserve tank and the lower
33
cargo area in the bilge. At this part of the voyage the coal reserve tank was almost empty and the workers in the boiler room stated that the boilers did not explode either, so whatever caused the second explosion, had to be in the lower cargo area. We may conclude that most likely it was the gun cotton and the ammunition, that the ship transported, caused the explosion. Presumably the gun cotton reacted with the sea water and caused a sudden explosion or the ammunition exploded due to the torpedo, or both at once. On May 10th, 1915, three days after the sinking, Germany sent a message to the United States in which he expressed it's deepest sympathy for the deceased american lifes, but blamed the British for the catastrophe. The only viable option against the blockade which was established by the British was if they sunk every British ship that transported war material. The war materials were often contrabands aboard passenger liners, so the avoidance of civilian deaths was inevitable. The diplomatic correspondence follwing these events in my opinion played a leading role in the later entry into the war, because the strongly peaceminden president and his strongly pro-Entante Secretary of State finally found a common tone, what escalated during the later German blunders which resulted in the declaration of war. In the end, Americas entry into the war can be tied to two events. The first was that the Germans secretly offered an alliance to Mexico to regain its lost territories, if the United States would declare war on Germany. This telegram was however captured by the British and they immediately forwarded it to president Wilson. The second event was that Germany re-introduced the unrestricted submarine warfare, because they were close to losing the war, and according to the naval staff this was the only chance to defeat Great Britain.
34