tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 271
A közvetítõ RABSÁG – ÖRVÉNY – KÚT – TITOK – HALÁL – TÚLÉLÉS – ISTEN – CSÖND – VÉGTELEN (JUHÁSZ GYULA VERSEIBEN)
„Látjátok feleim, hogy mik vagyunk, A honi föld sarává lesz agyunk, Szívünk magyar õskertbe süpped el S szavunkra majd egy más világ felel.” (Juhász Gyula: Magyar költészet epigrammokban, Halotti beszéd)
Ami egyszerûnek látszó, megszokott, materiálisnak tûnõ tapasztalat: születés, élet, betegség, elmebaj, félelem a haláltól – azt minden mitológia, választ keresve az emberi alapkérdésekre, kimozdítja mechanikus egymásutániságából. Ittlétünk minden pillanatában találkozunk velük: halál, végtelen, Isten elgondolásának jelenléte, mindezek bennünk válnak meghatározó lényeggé. Életpillanatunkba áthatolnak az egyetemesebb törvények, ezáltal vagyunk képesek eligazodni kaotikus önmagunk felett. Juhász Gyula, aki a középkorból szinte eleven botránynak itt maradt szerzeteslélek, költõ létére filozófiai rendszerré alkotja élet-betegség-halál alapvetõ értékeit. Életmûve darabjai meghatározott összefüggést alkotnak ebben a kérdésben. Az ismeretlen és magatehetetlen „végtelen szunnyadásától” a Krisztussal telített végtelen megpillanthatatlan csöndjéig terjed mindaz, ami velünk történik. Ez a tér eredendõen ember-látószögû; de kozmikus meghatározottságú. „Idõn, teren túl éktelen Üresség szunnyad végtelen És álmodik az Ismeretlen. És múlnak évek, milliók És minden, minden veszni fog És nem nyit rózsa több a kertben. Idõn, teren túl éktelen Éjfélt kondít a végtelen S alszik tovább az Ismeretlen.” (Per Omnia Saecula, 1922) A születés elõtti állapotra rávetül a halállal megkettõzött lét felismerése: „Miért nem maradtam szûz öledben, Szent semmiség, mért nem maradtam én még, Terülne rám a jövendõk szemfedõje, A szivárványszínt foganó fehérség”. (Epitáfium, 1905)
271
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 272
Élet és halál egymást átjáró, egymást erõsítõ pólusai nemcsak a visszahúzódást, az elrejtõzést, hanem az életigenlést, a megújulást is együtt hordozzák: „Hogy én is a tavaszi újulásnak Fia vagyok, ki síron is kihajt, Hogy engem is egy végtelen világnak Mély titka ringat, hol semmi part.” (Áldott e bánat..., 1910) Életrabság, betegség, õrület – békesség, végtelenség, jóság, csönd: a létezésben egymást kiegészítõ örvényekként forognak, keringenek, simulnak egymásba, egymáshoz. A teljes kérdéskör motívumait ikonográfiai csoportosítással, fokozatos kibontakozásukban vizsgáljuk. Az egyes kérdések tárgyalásához szükséges idézetekkel értelmezésrõl-értelmezésre haladva alakul ki az úgynevezett szemantikai-nyalábok összefüggõ vonatkozási rendje. A platóni és keresztény eredeztetésû rendszer XX. századi egzisztenciál-filozófiai vonásokkal egészül ki ebben a bensõséges, közvetlen világosságú költészetben. A középkori vándor-motívum és a siralomvölgy = élet alaphelyzetek az egész életmûre jellemzõ folyamatosság: „örvény és sírok fölött /Az égi táj felé tart csendesen”. I. A földi élet = rabság, fogság motívumvilága. A szerzetescsuhának, rabságnak, cella-magánynak tapasztalt földi élet hasonlatai alapvetõ lelki tapasztalásként neveztetnek meg. (Az idézetsorozatban elkülönített motívumok itt is együtt jelentkeznek a késõbbiekben bemutattakkal.) Ez az összetartozás, a szüntelen egységre való rákérdezés feszültsége – realitásként az I. világháború fogolytáborait, sõt a fehérterror börtöneit is jelzi. Az allegória elmélyültségét éppen az életszerû, mozgalmas leírások és átélt helyzetképek fejezik ki. A középkori mûvésszel együtt vallja a hithez, a szentséghez fordulás elsõdlegességét, ugyanakkor magát a mûvészetet is a közvetlen élettel szembeállított értékként nevezi meg: A középkori mûvésszel együtt vallja a hithez, a szentséghez fordulás elsõdlegességét, ugyanakkor magát a mûvészetet is a közvetlen élettel szembeállított értékként nevezi meg. (A versekben dõlt, kurzív szedéssel jelzem a kiemelt motívumokat, T. P.) „Mária, a titkos értelmû rózsa Szõkén, szikáran nézte gyermekét S a vértanúk és szüzek légiója Epedve látta az Úr szent egét. Fra Filippónak ez vala világa. Melyet saját képére alkotott, A föld csak cella, és igaz hazája Az arany menny, hol élnek boldogok.” (Gioconda, 1910) A Mennyei jegyesre, Jézus végtelenségére várakozik. Az ítéletre váró elítélt és a gyermek-magány hasonlat fejezi ki az írnok-sors allegóriáját: 272
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 273
„Én itt ülök és írok a magányban, A gyertya fogy, az örök fény közelget. Mint siralomház árnyán ül az árva Szegény rab s örvény párkányán a gyermek.” (Végtelenség verse, 1913) 1918-ban az I. világháború veszteségeinek és hadifogoly-táborainak áttételes megtapasztalásával történelmi vonatkozással nyer jelentõséget a keresztény dichotómia: „Hadifogoly vagyok e nagy világon, Hiába várom a szabadulásom. Idegen arcok néznek, mint a kémek, Mikor virággal és fûvel beszélek. Idegen ajkak zúgnak durva zajjal, Ha hallgatom, hogy halkan zeng a hajnal. Idegen öklök életemre ütnek És eltörnék, ha bírnák, hegedûmet. De az szívemben sír oly tiszta mélyen. Mint a zsolozsma szent karácsonyéjen. ––– És én felejtem és én áldva áldom Hadifogságom e kemény világon.” (Rab vagyok..., 1918) Egy-egy háború utáni versében közvetlenül is megnevezi a börtönöket: „Hisz ennyi rablánc még nem volt e földön S az ég alatt nem volt még ennyi börtön!” (Lord Byronhoz, 1924) A motívum négy másik kiemelése az egzisztenciális vonatkozásokat jeleníti meg. Az 1910-es, 1919-es, 1924-es, majd kései, 1933-as szakaszokban ismét az élet = rabság, és halál = égi szabadulás: „Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra Fölírva minden, mi szép idelenn És benned, mint rab él a Végtelen!” (Magamhoz, 1910) 273
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 274
„Oly furcsa ez: szavak zengésein túl Keresni titkot, mely bennük dereng. Oly különös: rímünk az égbe indul S örök jövõbe vonja a jelent. Oly szomorú: az élet erdejében Eltévedezni s nézni: hol kiút? Mint a szökõ rab, ki a ködben, éjben Reméli, hogy õrt téveszt és kijut.” (Révület, 1919) „E föld nekem csak tömlöcöm És végzetem vad porkoláb, Én túl e szûk és zord körön Szeretnék szállni már tovább! ––– A tömlöc mélyén nyugtalan, Ha néha elszunnyad szemem, Szabadnak érzem már magam Közöttetek, ott messze, fenn! ––– Csak egy fáj, hogy ha majd hazám Szabad egében szállhatok, Tovább zokogtok a bezárt Cellákban emberek, rabok.” (Rabság, 1924) „Dísztelen élet ez, a semmiségbe megy, Mint a füst, néma vád, vigasztalan panasz, Nem fogják érteni a boldog emberek, De mindegy neki már, örökre mindegy az. A börtön mélyibõl lehet szabadulás, A halál éjibõl föltámadás lehet, De, én lelkem, szegény, a lassú pusztulás Rabja, halottja, te, ki ad békét neked?” (Panasz, 1933)
274
Az ember mindenkor megõrizheti hitét és biztos lehet benne – de nem önmagában. A lélek misztikus szárnyalása és békétlen cellában-vergõdése egyszerre és egytermészetûen sajátja személyiségének. A Keresztelõ Szent János-i elbizonytalanodás, a tanítványait bizonyosságért küldõ, esendõ és szubjektív kétely teszi folytonosan megoldandóvá az erkölcs és a hit kérdéseit. A modern személyiség létideje: Heródes tömlöce.
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 275
II. Az idegbetegség = örvény, kút motívumvilága. A tartós érték-feszültségeket föloldani nem tudó ember: a két teli jászol között tanácstalanul álló, ótestamentumi Buridán szamara. A létezés világhelyzetére adott önkéntelen, sõt vegetatív idegrendszeri válaszként értelmezhetõk az idegbetegségek változatai, a fokozottabban érzékeny, jelentõs személyiség-erõk megtámadottsága. A depresszió letaglózó fejfájásától a léttel szemben magatehetetlen katatóniáig terjed az egyéni sorsként megélt egyetemes válság – „Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, / De nem mutat idõt...” A Szakolcára, majd Máramarosszigetre „számûzött” fiatal tanár melankolikus szorongásaiban jelentkezik elõször a késõbbi betegség. Önmagát halva látja maga elõtt, lelki örvényeivel szemben tehetetlen. 1907 õszén két, címében is jellemzõ versben jelentkezik a betegségében késõbb is visszatérõ tapasztalat. Az Én meghaltam és az Örvény címû vers számolnak be errõl az idegállapotról. Az utóbbi megdöbbentõen józan leírása jelenti a nyitányát a késõbbi örvény-kút-démon-rém motívumkör kibontakozásának: Félek. Nem a kísértetektõl, Mert a kísértetek nincsenek! Félek. A jövendõ rémektõl Lelkem beteg. Fázom. Egy örvény szája rémít, Irtózatos. Ott van szívemben, Baljósan szédít, egyre szédít És ismeretlen! Magamtól kell remegnem egyre, Futnék, de merre, hova térjek? Az örvény zúg minden eremben, Tõlem ki véd meg? Az 1917-es idegszanatóriumi kezelése után 1919-ben tud számot adni a visszavisszatérõ gyötrelmekrõl. Majd az 1929-tõl immár tartós szanatóriumi tartózkodása alatt – Szabó Lõrinc közvetlen biztatására – beszéli ki az „iszonyúság férgeit”. A kórtörténeti pontossággal megírt versek nyugtalansága, tehetetlensége mutatja meg a más versekben objektívebb betegség-számvetés idegállapotbeli hátterét. A kísértõ démon lét-tartományai szédítenek ezekben a költeményekben. A betegség mint büntetés önmagában is gyötrõ tévhite kísért. A világ hívó gazdagsága és a lélek hiú gazdagsága felé mozdulni nem képes lelki szegénység tehetetlenül tekint önmagába, mint egy szomorú, csupabõr-csupacsont szamárpofa. „Alszol, de élsz! Tudom, tudom jól. Te szálltál ki a mámoromból Egy szürke szerda hajnalán, Te gyújtogattál bús agyamban, Míg néztelek dermedt riadtan S jajgatva hívtam az anyám! 275
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 276
/– – –/ Alszol, de élsz! Az éji csendben Fölébredsz és megállsz felettem, Szívemre szorítod kezed. Rád ismerek, mester, követlek S a csöndes és bús õrületnek Pallóján indulok veled! Alszol, de élsz! Most néha ébredsz És versek lázas üteméhez Vered a taktust, csendesen, De egyszer, egyszer, szörnyû, tompa Taglóval sújtasz homlokomra S kioltod tündöklõ szemem...” (A démonhoz, 1919) „Figyeli néha, alszom-e? Figyelem néha: alszik õ? Fölöttünk ápolónk virraszt, A végtelen és bús Idõ. Hiába várok, nem pihen, Kopog, dobog, jár-kél a Rém, S álmomban is hallom, amint Föl és lejön-megy feketén.” (A rém, 1930) „Megborzadok magánytól, messzeségtõl, Magamtól s állok a múlás szelében: A rémülettõl nem tudok beszélni S a félelemtõl nem bírok dacolni. A megrontó kivette szívemet.” (Melankólia, 1930) A saját õrületébe tekintõ szem mindent örvénynek, kútnak lát. Alvatlanság, szorongás, tehetetlenség szól a vallomásokból. „Ó egyszer én is énekeltem S hallgattak is többen dalomra, Szép bánatoknak bujdosója, Be rút örvénybe tévelyedtem.” (Epitáfium, 1917)
276
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 277
„Ó viharom, én rettenetes évem, Elég volt nékem, több is mint elég. Mert rabja voltam gyilkos mélabúnak, És ültem mélyén a fekete kútnak, S hallgattam, amint sorsom varja károg.” (Egy virágért, 1918) Személyes sorsán túltekintve a volt háború és az eljövendõ háborúk rémlátásaival, kultúra és civilizáció elbukásának rémlátásával egészül ki a betegség gyötrelme. A kozmikus rend arányait elmosó Vízöntõ-korba léptünk. A költõ objektívebb, többes számban megszólaló hangja a század már meglévõ és elõlegezett veszélyezettségérõl szól. Az elhomályosult kozmoszra tekintõ ember sorstársainak végveszélyét látja. A mondatrészek rendje, a ritmus fegyelme az 1927-es datálású Kútba néztünk címû versben már egyetemes szimbólummá tágítja a „kutak örvényének” motívumát: Mi kútba néztünk hosszan, mélyen S hiába látjuk az eget, Kiábrándult tekintetünkben Kutak örvénye integet. Tenger könny és vér volt a kútban És fölfordítva az egek, Halál és kárhozat vigyorgott, Azóta sírni sem lehet. Mi kútba néztünk hosszan, mélyen, Reményünk mind beleveszett, Fölöttünk, mint a vész harangját, Halljuk kongatni az eget. XIX. századi elõdjét, Tompa Mihályt is ebben a „kútba nézõ” létpillanatban rajzolja meg. A költõtársról szóló hangnem erõsíti a „betegség” megjelenítését. „A kútba nézett fájdalmas szemével, A mély, sötét, fekete kútba nézett, Úgy vonta õt a szenvedés, a képzelt És a valódi, mint tündér igézet.” (Magyar költészet epigrammokban, Tompa, 1929) Derültebb, tiszta pillanatban mégis a nyugodt némaságot, a békét hirdeti számára a csillagok „világtörvénye”. A tragikus, a fájó tapasztalás már egy elfogadottabb rend törvényein „örvénylik”, onnan üzen az 1920-ban írott Harmónia címû szonettben: 277
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 278
A lomha gyász kútjából, melybe hulltál, S topogtál ájult fájdalommal ott, Emeld föl a fejed, míg megvakulnál, És összerogynál, bús élõ halott! A csillagok gyémántmezõje némán, Derûsen int feléd, – víg temetõ – És mély békét ragyog rád mind e gyémánt, Világtörvényt mosolygón hirdet õ! A fénye testvér a beteg sugárral, Mely mély szemedben ég fájó lilán S a végtelenbõl a szivedbe szárnyal. Sötét a kút, és a sors oly silány, De ég a fény, és épen él a törvény, S örök örömbe szédít át ez örvény. III. A transzcendens = titok motívumvilága. A betegséggel való megbékélés, a világiszonyat terhe alóli feloldozás érintkezik a kivezetõ és megnyíló TITOK evangéliumi híradásával. A matérián túltekintve kiszabadul a látomásokat, halált kísértõ ördöngösség hatalmából. Az ismeretlent – Jézus rendelése szerint Ismeretlennek fogadja el. A létezésen túli igazság nem terheli a megfáradt agyat. Jelenléte bizonyosság. 1920-tól immár az utolsó versekig jelen van a megbékélés Juhász Gyula költészetében. „A titok néz örök szemével Az ég azúrján át felém, A titok sír, mély õszi éjen, Ha hull a hervatag levél. ––– Én látom õt a vak sötétben, És hallom õt, ha zene zeng, Rám vár szelíden és fehéren, Mosolyog, int, és én megyek.” (A titok, 1920) „Az örökkévalóság Hullatja szirmait, miként a rózsák. De gyakran Ott van a tovatûnõ pillanatban.” (Harangjáték, 1934) 278
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 279
„A temetõben és a kocsmazajban, Egy néma angyal halkan áthalad.” (Magyar tél, 1924) „Az égi hírnököt nem látja senki, Mikor közöttünk halkan megjelen, Az üdvösséget hozza, vagy a semmit? Mindegy: túlvisz e fájó életen!” (Újabb dalok japán módra, 1926) „Elalvó mécses jeltelen síron, Így darvadozom életem felett, Már hallgatagon vár a nagy Titok, És az élet lassanként elfeled. Feledjen és lobogjon, tündököljön, Övé az ország, hatalom, jövõ. Enyém a bánat most és mindörökkön, Enyém a temetõ és szemfedõ.” (Hamu, 1932) „Van aki tévedésbõl jõ e földre És itt mindvégig idegen marad, Magányosan kószál és eltûnõdve Szeret kisétálni a temetõbe, Szívében a titok s a fájdalom És várják õt egy másik csillagon.” (Töredék, 1933-ból) Az Ismeretlen, éppen mert titok, a maga áttételezettségében szelídül az emberhez: antropomorfizálódik, de egyszersmind megõrzi embernél különb mértékét, mely nem más, min egész bensõnket érintõ, sõt átalakító lét-tapasztalás. Az élet-tények negatív sorozatosságával szemben az átélhetõ pillanat életen túli rendezõ elve. Még nem halál, sõt a pszichológiai feltételezések ellenére nem is halálvágy – de Minõség, amelynek nincs helye az élet-tények sötétedõ és erkölcstelen „csigalétráján”, nincs helye az önfejûséggel, hiúsággal, társadalmi és irodalmi karrier-eszközökkel beszennyezett jelen-idõkben. Minõség: a fájdalmas és elkeseredett lélek Krisztussal megpecsételt szövetsége Istennel. Minõség, amely minden negatív tényszerûség ellenére elvonhatatlan a világtól, amely felé mindenkor bizalommal fordulnak az emberben tetszhalottként lappangó értékek. Mikor az élet fogság, a betegség örvény, akkor a titok a mindenkor mindeneken áttûnõ örökkévaló. Ismeretében az élet abszurduma feloldható. A csak halállal bizonyos, leendõ tapasztalat elõlege az élet. A negatívan átélt lét-állapotok kifordulnak sarkaikból. A titok szellemi fénnyel szinte „átvakítja” az életet, feltételezett nézõpontjának minõsége átalakítja az embert (Sault – Pállá!): hogy mindenki egyénenként a legszebb arcával fordulhasson önmaga felé. E megkettõzöttség sajátos realitása minden transzcendenciától érintett léleknek. Juhász Gyula költészete a létezésben vesztes ember megnyert, megkínlódott és diadalmas valósága: eredendõ és
279
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 280
egyetemes Isten-hit. Halált és életet, természeti szépséget és társadalmi nyomorúságot, lelki kételyt és emberi esendõséget ölel magához – és éppen a költõ legszebb arcát megmutatva – a „nagy titok”. IV: A halál = békesség, örök fény, ítélet motívum-világa. A titok közelében, ahol ez a szó nem metafora többé – miként a Minden Titkok verseit kötetbe állító Ady Endre költészetében sem , hanem éppen tanúsítása ittlétünk bizonyosságának, a titok közelében végre felszabadulhatnak leghumánusabb magatartás-értékeink: a jóság, a szeretet, a részvét, az irgalom. A halál-tapasztalás kapuján átömlik a fényesség az életet titkon irányító alapminõségek felé. A további értelmezéshez egy feltételezhetõ életrajzi titok segíthet. A Juhász Gyula Összes Mûvei kötetek kritikai kiadását szerkesztõ Péter László írja A 13-as ágy címû vers jegyzetében: „az 1904. november 26-án történt megsebesülése utáni kórházi élményeit õrzi... az egyetemre bevonult rendõröktõl a fejére és a jobb kezére kapott kardvágást”. Az öntudatlan nyugalom leírásának tekinthetjük a versbeli visszaemlékezést: „A nagy kórházban végre béke hullt rám Sok vereség és vergõdés után: Nem bántott barna bánat, szürke kétség, Egy gonosz emlék jött velem csupán. De õ is szépen elcsitult a csöndben, Mely bársonyos és mind a párna, lágy, Tán legboldogabb pihenõm te voltál, Ingyen vaságy, te tizenhármas ágy!” Az eszméletvesztés, a közvetlen tetszhalál-tapasztalat személyes vallomásként nem jelentkezik más versekben. Depressziói, öngyilkossági kísérletei idején azonban mindig ott kísért a mindent feloldó, „fehér fényû” Ismeretlenhez vágyakozás. Áttétel nélküli, közvetlen beszédû versben ritkán, de annál pontosabban szól a felismerésrõl: a halálközelben él az Ismeretlen: „De láttalak már haldokló nyulacska Bocsánatkérõ pillantása mélyén, És láttalak már kolduló öregnek Tekintetén, ki ódon bérkaszárnya Mély udvarában, mint valami kútban, Kintorna mellett az eget kutatta, És láttalak beteg babák szemében, Melyek, mint eltört mennybolt kékje, fájtak, És láttalak egy revolvergolyóban, Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet, Mert akkor is téged kerestelek!” (Az Ismeretlenhez, 1925) 280
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 281
Áttételes, „függõ beszédes” ábrázolással sokkal érzékletesebben, részletezõbb módon ír a tetszhalottak lelki tapasztalatával azonos állapotról. Életen túli tapasztalás fejezõdik ki a burkoltabb vallomásokban. Az 1926-ban írt Isten lámpásai címû versben egy lámpatörölgetõ cseléd öngyilkosság utáni látomását írja le. A rejtõzködõ azonosulás legszemélyesebb tapasztalatát, a hosszú életen át megtartó értékválasztás indokait tárja fel: ,,...a Rókusba vitték, Hol már eszméletét nem nyerte vissza, S reggelre egy jobb létre szenderült... ...És ekkor szállni kezdett hófehér, Fénylõ szárnyakkal a felhõk fölött, Nagy messze, mélyen elterült alatta A nyomorúság és a mostoha, A külvárosi szürke bérkaszárnya A tüdõvész s éhség áristomával, Hová a nap még délben sem tekint be. S egyszerre csak nagy, tiszta fények égtek, Amerre szállott, ragyogó magasság Fogadta, eddig nem hallott zenével. A jó Isten maga vezette kézen, És szólt: Ezek az én lámpásaim, Ezeket nem kell tisztogatni. Mindig Itt fényeskednek felhõ, gyász fölött. Válassz közülük egyet, Varga Manci! És Varga Manci választott egyet, S mikor a fényes lámpást kézbe vette, Az elkezdett káprázatos dicsõen Tündökleni és melegíteni, Mint csak a jóság és a szeret, A részvét és az irgalom a szívben.” A felülnézeti látvány a tetszhalott lélek nézõpontja. A mitikus igazságszolgáltatás nem ábrándkép, hanem a tetszhalálról beszámolók közös tapasztalata. A meseszerû ábrázolás az egyetemes keresztény értékek „szívben élõ” törvényeit idézi elénk. A „tündöklés” és „melegség” a szentlélek elrendezõ jelenléte. A tapasztalássá vált hit közelében járunk. A bizonyosság kimondása kísért. „Lánc, lánc, örök tánc a gyönyör és a gyász, Egekben, rögökben csak életre találsz!” (Régi verseim elébe, 1918) A Testamentum címû versgyûjtemény Élet, halál ciklusának középpontjába is a túlvilág-evilág kettõsségének paradox kettõsségérõl valló versek kerültek. A kulcs-
281
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 282
versek fõhõse a kettõsséget Jézus keze által átélõ Lázár... (Fiktív narrációs helyzetek, a költõ rejtett és vallomásos Én-versei...) Imádság és könyörgés – elõbb a halál „mély nyugalmáért”, utóbb pedig – a kegyelem, az „üdvök üdve” kapujában – a továbbélés mégiscsak evilági aszkéziséért. Elõbb az „életen túli élet” visszatérõ zavarodottsága nyer kifejezést, utóbb az élõkkel közös sorsazonosság megmásíthatatlan élménye: „Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem, De ez az élet nem kell már nekem. Elhagytam egyszer, és jó volt, igen, Aludni sírom áldott méhiben. Hallgattam, hogy a fû nõ zajtalan, Ó, a síroknak mély nyugalma van. Már vártam, hogy virág meg rög leszek, Mikor e zajba visszavitt kezed. Úgy bánt e fény az örök fény után, S az ember, aki bámul rám bután. ......... Ki áment mondott, az mit kezdjen itt, Uram, bocsáss meg, engedj el megint. (A föltámadt Lázár, 1924) „Bíbor és bársony köntös lesz ezután az éked. Köszönöm, megszoktam már a darócot, mely éget. ......... Az angyalok danáját hallod majd mindörökkön. Köszönöm, az anyámét hallom, ringatva bölcsõm! Ábrahám kebelében az üdvök üdve vár rád. Köszönöm, engedjétek tovább is élni Lázárt!” (Lázár az égben, 1924) Az ellentétként megélt titok, az élet-halál határának ember által kísértés-számba menõ faggatása – az ítélet titka, az ítélet szentsége. „Az élet távol, a halál közel, Bûnt, balgaságot semmi sem föd el, Mikor az ember az Írás szerint Megméretik és megítéltetik. 282
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 283
Eltûnnek a boldog káprázatok, Minden, mi az életnek színt adott, Kialszik a remények csillaga; S a lélek van a pusztában maga.” (Venit summa dies, 1934) V. Isten és De profundis. Magány, szenvedés, békesség végtelensége fonódik össze az Istenre tekintõ pillantásban. A földi sorsot fogságként, börtönként megtapasztalt költõ a kiválasztottak küldetéstudatával lobogja át az életet, eggyé válva a gyászolókkal és szenvedõkkel. Új, tisztább értelmet tulajdonít a betegség, az õrület örvényeinek is. A „megbékülõ szív” „minden harcok minden elesõjét” emeli magához, miközben maga Istenhez fordul. A lélek minden helyzetbõl, mindenkor Isten bizonyossága felé tör: „Örvény az Isten! Szörnyû, mély, örök. Szédülnek tõle mind A gyöngék, gyávák, bûnösök! Örvény az Isten! Minden éjjelen S minden gyötrelmen át Ez örvény vár és végtelen! ............. Minden örvényen át híd a remény, A lélek odatör, Hol magasság, mélység zenél! Rózsáitokat vessétek bele, A nagy örvénybe mind, Hogy vígan várjon éjjele!” (A szerzetes hóráiból, 1910) „Én hirdetem ma nektek, Míg vér és könny esik, Az Ismeretlen Istent, Ki él szívünkben itt. A mélybõl jõ, a gyászból, Ezer kínban fogan, Szegények, szomorúak Üdvözlik boldogan.” (Deo Ignoto, 1920)
283
tp002-2.qxd
8/10/01
8:29 PM
Page 284
„Szent szenvedés, te égi, földi Cézár, Halálba induló fiad dalol Bú és magány mély boltíve alól.” (Fekete gyász, 1920) „De minden harcok minden elesõjét Megbékülõ szívemhez emelem, A szenvedõ mind egy testvér velem!” (Az én magányom, 1919) „Meghaltam sokszor, és nem élek én. De mindeneknek bánata enyém. Jövõ minden reményét ringatom, Mint a vihart és fészket a falomb. Így állok örök békeségbe már, S az Istent várom, aki földre száll.” (A várta, 1923) „Ó, gyújts ki engem, mint szent jegenyédet, Hogy égve égjek s a mély éjszakát Mint áldozati láng ragyogjam át. Mert égve égni: ez a földi élet, S beléd hamvadni boldog epedõn, Mint kísértet hajnalkor temetõn.” (Én Istenem, 1923) A legsötétebb ég alatt, Isten, téged találtalak. A legmélyebb örvény felett, Uram, én téged leltelek. A csillagtalan éjjelen Egy láng lobog a lelkemen, Mint reves fában gyönge fény, De mégis élet és remény. Isten némán hozzám hajol, S engem idéznek valahol. (De profundis, 1929, a teljes vers)
284
E fájdalmakból, gyötrelmekbõl kiszabadult himnuszokban átrendezõdnek az ember-lét alapértékei. Az Istenhez forduló elrendezõ pillantásokban újrafogalmazódnak az életmû alapmotívumai, megfordulnak és letisztulnak érték-polaritásai. A személyiség Istenben feloldódó tapasztalata körforgás-szerû folyamattal értékeli át az élet-betegség-halál ellentét-viszonylatait:
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
a földi sors ellentét-párjai + jóság szeretet részvét irgalom békesség
⇑
a lelki realitások ellentét-párjai
⇒
⇐
+ titok-élmény, Ismeretlen-élmény, magány
– kút-élmény, örvény-élmény betegség, szenvedés
a transzcendens realitás
⇒
⇓
– élet-rabság, cella-élmény, gyász
Page 285
+ halál
⇓ + Isten fény igazság béke
Elemzett motívumaink a lélek útjának Istenben megújuló körforgásában rajzolódnak fel. A lélek: az élet negatívumaitól eltávolodva, a magány, a betegség, az õrület megtisztító folyamatain túljutva a halálon túli jóság feltételezett tapasztalásával, hittel megerõsített bizonyosságával áramlik vissza az egzisztenciális és történeti idõbe, térbe és életbe. Ez az értékrend a praktikus, pragmatikus világkép teljes visszája, ugyanakkor az egyetemes értékek idõtlen és belsõ mozgástere egyben. VI. Kegyelem = béke, végtelen motívumvilága. A tiszai tájak csöndje, a természeti erõk békés játékának gyógyírja már az 1910-es évek verseit is átszövi. Mégis, csak az 1920-as évek nyugodtabb Isten-képe teremti meg a lélekkel azonosuló tájversek transzcendentális békességét. A Tápai lagzi és a Magyar tél rapszodikus életképei egyre nyugalmasabb, nirvána-közeli leírásokba váltanak. Közönyös, bölcs koldus „néz a semmiségbe” a Budapesti béké-ben; egy vidéki városvég ablakában öreg anyóka „bókol a világba”; „a júniusi napnak záporában / lyukas nadrágban és kehes kabátban / öreg csavargó alszik a padon” – „de õ most végtelen puhán, szelíden / bizton pihen az Isten tenyerén”; a végtelennel azonosuló, azt önmagában is megjelenítõ portrékat rajzol a költõ: „Elnézem vaksi, ideges szememmel Ez öreget, e tiszta mély nyugalmat, Melynek napáldozatja csupa csönd És béke, pipafüstje égbe száll, És gondolatja már a föld alatt jár.” (Szakállszárító, 1924) „Az emberek, az élõk és halandók” lassan-lassan kimúlnak a természeti táj elõterébõl. Még egy-egy versbe „beballag” egy csordájától elmaradó „fekete bika” vagy egy „elfáradt, utolsó komondor”. Még láthatjuk a „szunnyadó kácsák” delelõ csöndjét, de már egy egyetemesebb végtelen megszemélyesítõjévé válik a táj: 285
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 286
„Poros magyar nyár napja ver Szõke akácot, árva nyárfát, Köröskörül fény, csönd delel, S árokban szunnyadnak a kácsák. Az élet alszik, nem dalol, ......................................” (Alföldi utca, 1924) Dús õszi nap..., Darvadozás, Tájkép – a címekben jelzett pihenõ nézõpontok keresik a transzcendencia tetten érhetõ felmutatását. Ezek a tájversekkel leplezett szerzõi önkivetülések a „vox humana” vallomásai, a lélekkel minden részletében átitatott, végtelen életet sugárzó természet-azonosság hangjai. Lét-vallomások a történelmi idõ és tér legperiférikusabb pontjain. E szépségek megszólaltatásáért mindnyájan adósai maradunk az idõk végezetéig. „Az alkony kéken hamvazó ködében Most térnek nyugovóra mind a házak, A csöndbe bámulnak komoly fehéren, S tetõiket lehúzza az alázat. ................................................ S virraszt tovább az udvar jegenyéje. Mint régi csõsz, dúdolgat egymagában S a csillagokba nyújtózik didergõn, Alatta boldogabb a tyúkok álma, S ha elszundít, hát õ is egy az erdõn. Az országút elindul bandukolva Az éjszakában, tornyokat keresve, Fáradt utast és aranypénzt a porba, S egyszer csak eltûnik a végtelenbe.” (Este az Alföldön, 1926) Mint az árva nyárfa A temetõ elõtt, Úgy hallgatom a csöndet A rácsos ablak mellett, A zsongó némaságot, Mely a szívembe nõtt.
286
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 287
Sok volt a zaj, az ige, Ujjongtak a dalok, Most a nagy némaság szól, Mint örök orgonából A vox humana hangja, És én csak hallgatok. (Hangtalanul,1929, a teljes vers) „Szelíd békesség árad a világra, Meghalt a harc, a lárma, a panasz, Kinyílik a búcsú halvány virága...” (Béke, 1934) „Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erõk szent szövedéke...” (Fák, 1934) Isten nyugalmát felölti a lét. Az ember, a csodálatos közvetítõ megtette kötelességét. A létezés ellentmondásait körforgásba szelídíti Isten. Az elhallgatottban, a némaságban a végtelent mutatja föl a ember. Az egyén feloldja magát Isten törvényeinek éltetõ áramában. De a személyiség elbukott. Heródes tömlöce a kétkedés ördögtanyája. A bukott angyalok zuhannak a költõ 1930-ban részvéttel és átéltséggel írott versében: „Szemükben még az isteni egeknek Visszfénye csillog egyre elhalóbban, ...................................................... ..................................................... Az éj kell nekik a világtalan, Melynek szívükbe komor mása van.” Míg a világ rejtett, eldugott, megnyomorított tájain a költõ felmutatja Isten kegyelmét és a végtelent – addig önmaga végzetesen elszigetelõdik, végzetes egyedüllétbe szédül. A görögség óta kísértõ meddõ-létezést látja a társaitól becsapott és a magány szigetén felejtett lírikus. Philoktétés egyetlen „birtoka” az éj, sarkában a tudás és a kétely kígyói. A seb gyógyíthatatlan. A világ nem törõdik vele – ettõl szenved. Saját törvényét, végzetét éli. Itt és ekkor – a hit elhagyja, csak a költészetet, a kimondást birtokolja. Néha ezt is csak szétesetten, töredékeiben. Juhász Gyula 1929-es töredéke a személyiség botrányát hagyja ránk:
287
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 288
„Philoktétésként Lemnos szigetén Magányosan elvérzem lassan én, Még néznek rám az örök csillagok, Szemem sötétje még ragyog, A csönd és bánat tengerén Vitorla egy se leng felém S hiába sírok égre fel, A terméketlen hab felel.” (Philoktétésként...) 1937. április 6-án a költõ öngyilkos lett. Szenvedése, elzárkózása, katatóniája nem ismert határt. Megölte önmagát. Maga körül a kegyelem fénye és örömének hangja helyett „a teremtés óriás gyászindulóját” hallotta. Nem akart látni és nem akarta, hogy lássák. Sziget volt, amelyet elnyelt a kísértés örvénye. A kibírhatatlan kétely diadalt ült. Egy korábbi, 1933-as szanatóriumi kezelés alatt, több hónapos hallgatás után vetette papírra az örömtõl megfosztott ember démoni látomását: „...Ó, Szépen süt a nap, örüljön neki Minden diktátor s féreg, aki él És tud örülni. Bocsánat, de én Már nem tudok, csak engedelmesen Elismerem, ha mondják biztatón, Hogy szépen süt a nap. Jó emberek, Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne Mindenki lelkében, de valami Nagy hiba történt itt, az örömet Igen hibásan osztották, s ezért A költõ hiába fellebbez, hiába Imádkozik, avagy káromkodik, Nem tudja álmait beváltani, Mint a bankokban szoktak valutákat, Hogy jóvá tegye a nagy, nagy hibát. Sokszor úgy érzem, az egész teremtés Egy óriás gyászindulót dalol, S hiába zengenek víg gramafónok, E rejtelmes zene sokkal erõsebb, S ha mind elhallgat, õ tovább dalol!” (Egy szép vigasztalóhoz) A II. világháború elõérzetében vergõdik Lázár. A hit, a hitvallás (a vallomás), mint életmûvének sugárzó lényege – túléli õt. Remete-tisztaságú élete szinte példátlan a XX. század íróemberei között. A személyiség megroppant..., de az ítéletet nem ismerhetjük. „Uram, bocsásd meg...” – ismételhetõ a költõvel, a költõért – önmagunkért. 288
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 289
Egy különös verselésû költemény (ADALÉK A FRANCIA ALEXANDRINUS MAGYAR MEGÚJÍTÁSÁHOZ)
„Az egyezõ hangokkal összekötött gondolatok tartalmilag is egybevágjanak...” Kulcsár Endre, 1896 „Tengerem a világ, hajós az Úr maga, A testem a hajó, s a lelkem megy haza.” A Silesius: A lelki hajóút, Kurdi Imre fordítása
Szakolcán, csöndben, 1913-ban megszületik egy új zenei dallam, egy új verselési, ütemezési forma: a magyar költészetben a XVIII. században meghonosított úgynevezett francia alexandin egy huszadik századi változata. Juhász Gyula megírja az Isten háta mögött címû verset. A kilencszer kétsoros, párrímeket alkalmazó vers a jelenbõl való kitörés szimultán, többirányú léthelyzeteket és vágyképeket felsoroló, végtelenbe táruló spiráljait szerkeszti egybe: Oly únt ma a kisváros, oly szûk ma a világ, Úgy vonnak, úgy üzennek a távol Indiák. Oly bús a kaszinó s Gvadányi képe fáj, Úgy hí, úgy int keletrõl egy naphímezte táj. Talán Japánba kéne elmenni csendesen, Ott könnyû a halál és az élet nesztelen. Talán az új világban, õs erdõk szigetén Feledném, hogy milyen nyûtt az idegen, szegény. Talán a büszke Berlin zuhatag élete Lenne e kósza érzés zenekísérete. Talán az Óceánnak egy pontján él a táj, Hol kifáradt sirályként némán lehull a vágy. Vagy a komor középkor tömjéne kell neked Szívem s az égi ostya aranykehely felett? Vagy nincs a nap alatt már sehol tenyérnyi hely, Hol végtelenbe indult vágyam, te elpihenj? 289
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 290
Talán az éjbe omlott tájékok lelke hí S a kedves cimboráknak elporlott szívei? A 13 (egy kivételként 12) szótagú sorok két-két szólamra bomlanak. A szólamokon belül is megmarad a jambus-dallam. Kétszeri nekifutásos, két indulásos jambusi (néhol chorijambusi) sorokat kapunk. Egyetlen sor kivételével (a 2. szakasz 1. sora: 6/6 tagolású), amelynek gyorsított, szökkentett zenei futását indokolja „a kaszinó”-i hangulat megidézése). Egy, az akkori jambusi gyakorlatnál hosszabb jambusi sor így nyer a magyar szólam-hosszúságnak megfelelõ, a magyar ütemezéshez árnyaltan simuló sorfajt. A szimultán ritmus érezteti jelenlétét a többször elõforduló spondeusok és chorijambusok alkalmazásában is. A vers e szólamokba metszett tagolása mégsem hagy kétséget a jambusi sorkezelés elsõdlegessége felõl. A század elsõ harmada egzisztencialista filozófusainak nézeteit megelõzõ világkép nyílik meg a vers olvasásakor. Az elsõ két strófa finom ellenpontozással a kisvárosi kiindulóponttól lendíti fel a versgondolatot – a térbeli kalandozás motívuma is visszaköszön majd a kormosistváni versdaramaturgiában – a realitások terhei alól felszabadulni vágyó lelki és egzisztenciális szabadság távoli tereire. A 3., 6., és a 9. strófa halál-motívumai szabnak határt az egzisztenciális kalandozási vágynak. A 4. és 7. strófa más társadalmi és természeti rend vonzáskörébe vonja a kalandozó szellemet: atavisztikus õserdõ és átszellemült középkor várja az önazonosságát (identitását) keresõ, de – „nyûtt idegeivel” megterhelt úgynevezett lírai én-t. Az 5. és a 8. strófa a nagyváros és az elpihenni vágyó ember ellentétpárját mutatja. A kompozíció a következõ logikai szinteket járja be: korlátolt létezés – szabad létezés (teret és idõt is átlépni képes, személyiségrõl lemondó szabadság) – semmi-vágy. Lét – léten túliság – semmi hármassága rendezi e háromszor három strófás költeményt. Juhász Gyula tudatos formaválasztására jellemzõ, hogy a II. Világháború utáni országvesztés hangulatának gyászát (Emlékek útján, Vértanúink, Gyászinduló), majd ön- illetve nemzeterõsítõ verseit is gyakran párrímekben, 14 soros kompozíciókat alkotva, ötödfeles jambussorokkal „szonettszerûsítve” alakítja ki (Rab vagyok..., Békét!, Gazdag szegénység, Gyász, stb.). Késõbb Jékely Zoltán, Radnóti Miklós is ír hasonló verselésû, párrímes költeményt, de ez a verszene elsõsorban Kormos István költészetében lesz jelentõs, költészetének jellemzõ párrímes formát alakítva. Kormos István kiváló elemzõje (Kemsei István) pontosan ismeri fel és nevezi meg ezt a jelenséget egy korai Kormos-verssel kapcsolatban: „A dupla anakreóni versek ütemhangsúlyos felezõ heteseket is adnak, ami forma meglehetõsen ritka a magyar költészetben”. A „szimultán vers formai bravúrja” verselési szükségszerûségként jelentkezik már Juhász Gyula versében is. Sõt azonos licencia-szabadságot (a metszet elõtti félütem elhagyását) enged meg magának, mint Kormos a maga verselésében. A Szegény Yorick kötet azonos címû ciklusától kezdve értelmezhetetlen volna Kormos verselése, ha nem a kétszólamú, kettõs indíttatású jambusi sorok felismerésén alapulna: „mondtad farkas-vadászni / elmész szibériába északra ott a farkas / falkában vándorol”
7 / 7 szótagú jambikus szólamok 7 / 7 szótagú jambikus szólamok
(Farkasvadászat) 290
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 291
„Valaha magyarul / éneklõ nyelvemet árva ükunokáim / a kutyának se mondják”
6 / 6 szótagú jambikus szólamok 7 / 7 szótagú jambikus szólamok
(Szegény Yorick) Kormos István több híres, nemzedékek esztétikai érzékét formáló verse is e fontos verselési jelenség kombinálásaként, továbbfejlesztéseként értelmezhetõ. Az 1965-ben írt Orpheus panasza címû vers formaválasztása – még rímelhagyással is! – ikerverslábakkal bõvített alexandrinus-áthallásként értelmezhetõ – a jambikusnak sokszor alig is mondható verslábak hangsúlynyomatékkal erõsített, tomboló realizációival: / \ u u/ – – / –
/ u / u – /u
/ // – –
\ / \ / – – /u – / u – / u
„a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak / – – /
–
9/9
\ / / / – / – u/u – / u // u u / u u / – u/ u u
ikrás gyöngyöt sírt örömében az elhagyatott fügefa”
9/8
S a francia alexandrinus forma megidézésének és alkalmazásának még egy nagyszerû visszatérésével találkozunk Tornai József Az öregség és a halál párversei címû páratlan intenzitású, létösszegzõ költeményében. Formaválasztásában és egzisztenciális igényességében Angelus Silesius kifejezésmódját választja az ezredfordulói mester, ugyanakkor a vers leíró epikusságával, hangulatelemeivel szinte Az isten háta mögött vers-és léthelyzetét hívná-helyezné vissza – akaratlanul is – a lét- és lélek-centrum õt megilletõ helyére: „Még énekel a nap, szobámba lépve reggel, még megcsókolok mindent kevély, öreg szememmel, mindent, amit csak látok s amit nem, azt leginkább, a láthatatlan dolgok szövetében a mintát. És néha hív gyerekkorom: homokdomb, nyári ég, Duna, gömbakác ház elõtt és apámtól mesék. És zúg a nád s a réti sas a kezdetek elé visz, midõn egy sugallaté voltam, egy kozmikus jelé”.
6/7 7/7 7/7 7/7 8/6 8/6 8/6 8/8
Itt érdemes megemlítenünk, hogy – Szabó Lõrinc még kézfogással is megerõsített kapcsolata mellett – milyen kivirágoztató, jelentõs hatással volt és van Juhász Gyula költészete mindmáig Tornaira (szinte szerelmetes vallatással és vallomással szól Juhász Gyula kikezdhetetlen költõi és magatartásbeli örökségérõl A magyar Krisztus címû felejthetetlen tanulmányában!)
291
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 292
Metrikai többszólamúság Juhász Gyula költészetében (A VIGÍLIA CÍMÛ VERS ELSÕ SZAKASZA)
A különbözõ olvasati lehetõségek milyen folyamatosságát szakítja meg, változtatja meg a metrikai többszólamúság? A jelentés-kohéziókat tömöríti. A hangzásbeli párhuzamok szemantikai megfeleltetéseket (ekvivalenciákat) hoznak mozgásba. Ha különbözõ szavak valamely metrikai elv „vonzáskörébe” rendezõdnek (Arany János találó megjegyzése szerint „mint szétszórt vasreszelékek a mágneses erõtérben”), akkor közös jelentés-összetevõket erõsítenek föl egymásban. Ha egy vers valamely szava vagy mondateleme többféle metrikai elv „vonzáskörébe” rendezõdik, akkor több (legalább két) jelentés-megfelelés részesévé válik, két vagy több konnotációs rendszer alkotóelemeként lép be a versbe. Különbözõ jelentés-kohézióknak lesz másmás szemantikai komponense! A metrikai elvek – külön-külön szólamként – egymástól függetlenül is értelmezhetõ új jelentés-kapcsolatokat hoznak létre, de ebben az olvasati lehetõségben is szemantikai többletet tapasztalunk: az egyes szavak, mondatelemek jelentés-közeledései sok esetben erõsebb jelentés-összetartozást mutatnak akár a hasonlatnál, a metaforánál: a szavak kiterjedtebb, átfogóbb jelentés-összetartozásait hozzák létre. Az 1912-ben írt Vigília címû vers terjedelmes –15 soros – elsõ szakasza önállóan is összetett metrikai-szemantikai rendszert alkot: Künn a világ van. Künn van az idõ, Künn van a tér. Itt örökkévalóság, A mi életünk örök, rémítõ, A mi rózsáink a mennyei rózsák, A mi szivünkön az Isten szeme, A mi életünk az Isten kezében, A mi zenénk a mennyei zene, A mi országunk fönn az örök égen! Künn a világ van. A világ szabad, A világ tûnõ, a világ az élet. Mi vagyunk, ó jaj, a bús madarak, Kik az örök ég eresze alatt Várjuk, mikor zeng és mikor szakad Szegény, szegény szivünkre ama nagy, Amaz utolsó és örök ítélet!
292
(a sor 1. és 2. szólamnyomatéka iktust erõsít) (a sor 1. és 2. szólamnyomatéka iktust erõsít)
(a sor 1. és 2. szólamnyomatéka iktust erõsít) (a sor 1. és 4. ütemhangsúlya erõsít iktust)
(a sor sorvégi ütemhangsúly erõsíti az iktust) (a sor 2. szólamnyomatéka iktust erõsít)
A versrész arányosan eloszlott hangsúlyszakasz- és szólamnyomatékai (dõlt, kurzív szedéssel jelezve, a szerzõ) döntõ módon segítik, illetve háttérbe szorítják a különbözõ metrikai szabályozottságokat. Ezek a dallamot meghatározó, igen erõteljes nyomatékok többnyire és igen nagy számban névelõi vagy kötõszói ütemelõzõt kap-
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 293
nak a versrészben – amelyek itt az erõteljes gondolati párhuzamok miatt kivételesen inkább gyengítik, mint erõsítik a jambikus metrikát –, sorképzõ szerepük a szótagmérésnél erõsebb metrikai rendszerekben válik nélkülözhetetlenné. A szótagmérõ és szólamnyomatékos metrikát egyszerre alkalmazó szimultán ritmus sajátos jelentkezése ez a sajátos költeménynek is nevezhetõ versrész. De létrejöttében a legõsibb önálló metrikai szabályozottság: a parallelizmusok, illetve más gondolatalakzatok meghatározó szerepe is tagadhatatlan. A gondolatritmusok szabályossága révén kiegyenlített, kevés kivétellel azonos dallamú és tempójú szólamok összetartozó és helyenként szabályozottan-szétbontott sorozatosságát kapjuk. A jambus szétzilálódik, de egyes részletekben éppen zenei váratlansággal kap nyomatékösszegzést, sõt, hangsúly-erõsítést, például: / u – u –
/ u –
uu
A mi zenénk a mennyei... \ / \ u – – – – u u–
/ u –
A világ tûnõ, a világ az élet Nagyszerû megoldás jelzi a jelentésbeli ellentmondásosságot, a jelentésbeli kételkedést, hiszen jambusi lüktetõkön rövid szótagokat nyomatékosít a vershangzás! S csupán „az élet” sorzárlat ad teljes nyomatékösszegzést, hiszen e szó jelentésével kapcsolatban egyértelmû a költõ alázata. Az elsõ mondat 8 sorára a következõ 2 sor visszakeretezõ, visszatérés-szerû átmeneti része következik. Az elsõ sorra egy vallomásosan többes számú és személyes zárórész 5 sora válaszol. A mondattanilag mégis zártan, keretezetten szerkesztett fölvezetõ rész „égben” rímére az utolsó sor asszonánca, az „örökítélet” hoz könyörtelenül általánosító visszacsengést. A fölvezetõ részt kiegészítõ-gondolatritmus kezdi és zárja, a szinte névszóvá vált helyhatározószó (künn) és talán legáltalánosabb fõnevünk (a világ) egymással rokon értelmezése történik meg. Az elsõ rímpár ekvivalens kifejezései (idõ-rémítõ) negatív létélményt sugallnak. De éppen a rímválaszt tartalmazó 3. sorral veszi kezdetét a 6 soron át következetesen megtartott paralellizmus (a szimmetrikus paralellizmusok második tagjai kiegészítõ-folytonosságot is mutatnak, például „Isten kezében”, „fönn az örök égben”. Sõt, a második rímpár önmagában is egymást értelmezi: „örökkévalóság”, „mennyei rózsák”. Az elsõ 8 sor keresztrímei ABABCDCD egy szabadabb szerkesztésû ötös és ötödfeles jambus-sorú szonett-kezdést is konnotálnak, és a végül is 15 soros versrészegész sem áll távol a szonettformától. A 9-10. sor ED’ rímeit bontja ki a zárómondat önmagában csonka tercina-zárnak is felfogható rímrendje: E’EEE’D. Így tekintve a „Künn a világ van. A világ szabad” sor és folytatása valóban szabad és „szinte” fölösleg a szonetthez képest és borzongatóan jelzi e nosztalgikus formai „különállást”, a költõ költészetbe és „örökkévalóságba” zártságát, élettõl való gátoltságát. A versrész-egészben viszont éppen a 10. sorral keretezõdött, zárult le az egyetemesebb, egyértelmûen Istennel azonosulni vágyó többes számú tételezettség. Ép-
293
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 294
pen a kifejlethez közeledõ folytatásban vált személyesebbre, többes számban is individuálisabbá a versrész névmási meghatározottsága. Minden sorban új meg új verselési szaggatottságra, tépettségre bukkanunk: / u u
–
\ / – u u –
\ uu –
Mi vagyunk, ó jaj, a bús madarak, \ / u u uu
/ – uuu u–
Kik az örök ég eresze alatt 3/2//2/3-ra tagolódik az ütem, az eleddig csak a 3. sorban aszimmetrikus hangsúlyszakasznyomaték itt válik ismét aszimmetrikussá: 3/2/5 tagolásúvá, az öt verslábból 3 trocheikus a szótagmérõ metrika szerint, a hangsúly nyomatékosztó, bár a sorvég ugyan nyomatékkal erõsítve chorijambust alkot. A jambussal mit sem törõdve rövid lábakon gyorsul fel a 12. verssor és megszakad az egységes sordallam. Egy folytatásra váró alalárendelt mondatrész beiktatásával törik meg a parallelizmus is. A sorvégi enjambement riadtan „várja” a folytatást, míg éppen e bizonytalanságra adja meg a választ a versrészlet nagy ívû befejezése: / – – /
/ u – / –
/ –/ u – /u –
Várjuk, mikor zeng és mikor szakad / u – /
\ u – / u – /u
/ \ u /u u
Szegény, szegény szivünkre ama nagy, / \ / \ u u / u– / – – /u u /u –/u
Amaz utolsó és örök itélet! Háromsornyira bõvül a már-már szabadvers-indulatú mondat. A 14. sorban lesz versrészletünk – szinte csúfondárosan és mechanikusan – leginkább jambizálható. Ugyanakkor 2/2/3//3-tagolásúra szakad a mindvégig szimmetrikus szólamtagolás. Kiegészítõ, közbevetett mondatrészek feledtetik el a tiszta parallelizmust. E záró sorok jambusaiban nyomatékosztott szókezdetek csupán élesítik a mondattani, jelentésbeli és verselési disszonanciákat. E részben 11 (!) szókezdet a jambus gyenge ízére esik. Mindezzel szemben áll a jambus-lüktetõkkel egybeesõ „ama nagy” kifejezés a közel egyforma erõvel kiemelt szóhangsúlyaival. Éppen itt, eme elháríthatatlan jelentõségû utalásnál erõsíti kizárólagosan a jambus a nyomatékot: \ / u – /uu/u –
294
... szivükre ama nagy,
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 295
És mintha kis vers-mikrokozmoszunk formájában is az örök egyetemességhez térne vissza a háromjelzõs szerkezetû mondatzárral. Különös fordulattal áll helyre a parallelizmusok több évezres nyugalma: Amaz utolsó és örök ítélet! Az elemzett teljes versrész ugyanakkor páratlan szigorral érvényesítette sorainak 5/5, 5/6 szólam-, illetve már-már dallamtagolás igényét, az 5-ösök 3/2-es tagolhatása nem mond ennek ellent, ezzel a szólamtagolás teljes folytonosságát biztosította. Mivel a gondolatalakzatok szabályozottságát más ritmikai tényezõktõl függetlenül is versmeghatározó elvnek tartjuk, ezért ebben a zenei szempontokból is erõsen koncentrált költeményben háromszoros metrikai rendezettségrõl szólhatunk. A versrész kezdetének alanyi ismétlõdéseit a versközép névszói állítmányú ismétlései váltották fel, majd jelzõi ismétlések készítették elõ az egész verset meghatározó Világ (evilág) – Isten, végítélet – ellentétpár finalitását. A versrész mondattani elemzésében feltûnõ ûrre bukkanunk: éppen a mondattani tárgy hiánya hívja fel ebben a vers-kontextusban magára a figyelmet Juhász Gyula mélyebb humánumára! A lélek, a szív költõje, a korábban az eltárgyiasult emberlétre is figyelmeztetõ költõ itt még a tárgyiasulás nyomát sem engedi be jelentésszerkezeteibe. Betegség lenne ez? A realitás-érzék kiszorulása? Az is! De egyben himnusz, amely az ember ontológiai lényege felé tör, túl az individualitáson, túl az eltárgyiasuláson. Elemzésemmel a többszólamú metrika olvasati lehetõségére kívántam felhívni a figyelmet, különbözõ jelentés-dimenziók egymásra rétegzettségére. Itt a verselés maga válik szemantikailag feltárható „képpé”. A szó, a mondatelem olyan új jelentésviszonyok megalkotójává válik, amely metrikai-asszociatív megfeleltetései révén gazdag, komplex, új jelentés-sûrítéseket eredményeznek. XX. századibb, modernebb jelenség ez, mint a múlt századi romantikára visszavezethetõ metafora-kultusz, amely szinte azon méri meg költõinket, hogy miképpen segítették elõ a századközépre kialakuló metafora-robbanásos versdömping-hajcihõt. A metrikai többszólamúság – amely összetett és teljes gazdagságában éppen Juhász Gyula költészetében bontakozott ki – még a hagyományos metrikák keretei között is olyan szemantikai többrétegûséget tudott teremteni, amellyel majd csak a világköltészet szabadverseinek legjava tud lépést tartani.
295
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 296
Hangsúlyviszonyok nyomatékhullámzásai (A MAGYAR NYÁR, 1918 CÍMÛ VERSBEN)
296
„Nyomatékozhatónak tarthatjuk a több szóból álló szünetközi hangzásegységek kezdõ szótagját is” – állapítja meg Kecskés András, amikor a szólamnyomatékos ritmuselv egyik – de csak egyik – nyomatéktényezõjét jellemzi. Maga is megállapítja, hogy ez nemcsak az ütemhangsúlytól, de a szólamhangsúlytól (jelentésegységektõl) függetlenül is nyomatékot adhat, noha az utóbbival többnyire nyomatékösszegzõdik. Kecskés konkrét elemzéseiben arra is felfigyel, hogy e nyomaték-helyek többnyire a dallamcsúcsok hangmagasság-értékû pontjaival is egybeesnek. A nyomatékozhatóság különbözõ egybeesései révén létrejövõ hangzásszakaszokban fontos kísérõ tényezõnek tekinti a hanghordozás-nyomatéknak nevezett jelenséget. Mégis, az úgynevezett beszédritmikai hangzásszakaszok kisebb egységeire építi fel a szólamnyomatékos ritmuselv ideg-élettanilag indokolt periodicitását. Elekfi László a sok nyomaték közötti rendteremtés szándékával hívja fel figyelmünket a következõkre: – az ütem nagyságrendi helye a beszéd szakaszolásában a nagyobb egységektõl kezdve az utolsó (ezzel szemben a beszédüteménél nagyobb fonetikai rendezõ elv a hangsúlyozási szakasz, rövidebb kifejezéssel: a hangsúlyszakasz) – a szakasz, mint mondatfonetikai mûszó elsõsorban hangsúlyszakaszt jelent, ezzel párhuzamosan (egybeesve vagy nem egybeesve) a szólam pedig olyan hangsúlyszakaszt vagy többnyire ütempárt, amely szoros nyelvi egységet alkot – a hangsúlyszakasz állhat egy ütembõl is, sok ütembõl is. Prózában nagyobbak az ingadozások, több a hosszabb és összetett ütem, mint versben – a szabadversek két fõ csoportja a versszerû ütemrendet követõk (A) és a prózaszerû ütemrendet követõk (B). Elekfi fenti megállapításai körülírják azt a nem pusztán ütemalkotó tényezõként jelentkezõ hangsúlyszakasznyomatékot, amely önálló szabályozóként is meghatározza nyelvünk fonetikáját, sõt verselését is! Jelenléte ütemhangsúlyos és szótagmérõ verselésünkben is kimutatható, sõt, közeledve a „prózaszerû” beszéddallam intonációjához, egyre inkább szabályozottabbá válik. Fontosnak tarthatjuk, hogy a beszéddallamhoz közeledõ versmondatokban a hangsúlyszakasz-nyomatékok egybeesnek dallamcsúcsokkal, és az összetartozó „jelentésegységeknél”, szólamoknál sokszor tágabb értelmi vonatkozású egységeket szakaszolnak. Közeledhet a hangsúlynyomaték a beszéddallamhoz, prózaritmushoz, de – más poétikai irányból – az úgynevezett zeneiség hangsúlyozásához is: már Zlinszky Aladár fölfigyel arra, hogy a modern lírikus a nyelv zenei elemeinek kiaknázásával „rímet és mértéket gyakran mellõzve írja szabadverseit”, ilyenkor „annál jobban ügyel a szavak valõrjére, hangulati értékére és megfelelõ hangzására”. A hangsúlynyomaték tehát nem pusztán egyike a szólamnyomaték összegzõdõ tényezõinek, hanem önálló metrikai-ritmikai hullámzás nyelvi tényezõje. Jelenlétét, sza-
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 297
bályozó szerepét nem csupán a szabadversben és a próza-ritmusban, hanem még hagyományosabb verselésünkben is megtalálhatjuk. Az enjambement jelensége figyelmeztetõ lehet ebben a kérdésben is! Baudelaire és a magyar költészetben Reviczky éppen a hangsúlynyomaték meglepõ elosztásaival, beszédhez közeledõ, személyesebb intonációival hoz új, értékelésre váró sajátságot a versmondatokba. Még a klasszikus ütemezés igénylõ versformákban (ahol ütemek és szólamok kötik meg a hangsúlyszakaszok rendjét), de már az idõmértékes versformák modern (!) maszkjai alatt mutatkozik meg egyre szabályozottabban, egyre inkább kompozíciós hullámzást biztosítva a hangsúlyszakasz-nyomaték jelentõsége. A szimultán verselés az ütem és a versláb egységét hozta; de egyre erõsebben jelentkezõ arányai elvégzik a legteljesebb élõnyelvi áttörést a versmondat-alakítás folyamatában: szerves, új kompozíciós lehetõségei az anyanyelv-dallam új formáit hozzák, sokszor a még uralkodó, mechanikus metrikai elvárások mellett – azt erõsítve vagy gyöngítve – új verselési rétegezettségét mutatják költészetünknek. A hangsúlynyomaték önálló tényezõvé történõ elõlépése egy hosszú, még hagyományos versen belül jelentkezõ folyamat eredménye – ezzel magyarázható a szabadvers egyrészrõl beszédszerû, másrészrõl zenei ihletettségû kassáklajosi és füstmiláni jelentkezése. Nyílttá, önállóvá, sajátos szervezõerõvé lép a csak a fonetikában kiemelt szereppel bíró, de a verselésben addig még nem ismert hangsúlyszakasz-nyomaték, kissé pontatlan, de talán kifejezõbb megnevezéssel a dallam-nyomaték. A hangsúlyszakasz-nyomaték egyszerre több ütemet is magába foglalhat, ütemcsoportokat is egységesíthet, az ütemhangsúlyokat tompíthatja, a szólamoknál is átfogóbb egységeket teremthet. Megléte új periodicitást, új arányosságot, hullámzóbb építkezést biztosíthat, de hagyományosabb ütem- és szólam-egybeeséseivel kompozíciós kiemeléseket is végezhet, akár ugyanazon a versen belül is. Tágulnak a ritmus lehetõségei, de szigorúbb rendet alkotnak az arányossági tényezõk. Juhász Gyula 1923-ban írt A költõ címû versében az idõmérték lázán érvényesülõ „maszkjában” határozottan mutatkozik meg a dallam-nyomaték verslábakon és ütemeken túli vers-szervezõ szerepe: a) változat: /
\
\
/
Mélységes pusztaság éjén a meztelen \
/
\
3 / 3 / 3 // 3
/
Jegenyék zokogó panasza egy velem.
3 // 3 / 3 // 3
– Ebben a strófában a három szótag-alapú ütemeket még enjambement-es áttörést alkotva is erõsíti a teljes mondatdallam éles tagoltsága. b) változat: \
/
/
\
S melyeknek fénye már halott ûrbõl ragyog, /
/
3 / 3 // 4 / 2
\
Rokonaim a rég kiégett csillagok.
5 // 4 / 3
297
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 298
– Hosszú dallamívû, közbevetéssel bonyolított mondatszerkezetet emel ki az ütemezés ellenpontjaként a hangsúlyszakasz-nyomaték. A szimmetriába diszharmonikus nyomatékelosztást visz a versnyomatékok komplex rendszere. Juhász Gyula költészetében már korábban, 1918-ban is, nagyszerû többszólamúságot figyelhetünk meg a Magyar nyár, 1918 címû emlékezetes versben. A hangsúlyszakasz-nyomatékok elosztása (túllépve a nagy mértékû ütem-szabadságon) a vers jelentésében, üzenetében is meghatározó szerepet nyer. Pipacsot éget a kövér határra A lángoló magyar nyár tûzvarázsa.
3 / 3 // 2 / 3 4 / 3 // 4
A Tisza szinte forr, mint néma katlan, Mit izzó part ölelget lankadatlan.
3 / 3 // 3 / 2 4 / 3 // 4
Selyem felhõi sápadt türkiz égnek, Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.
3 / 2 // 4 / 2 3 / 2 // 4 / 2
S a végtelen mezõkön szõke fényben kazlak hevülnek tikkatag kövéren.
4 / 7 // 2 / 2 3 / 2 // 3 / 3 /
Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár, Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.
3 / 1 // 2 / 3 / 3 3 / 2 // 2 / 3 / 1
Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma És föllángol e táj, e néma, lomha?
3 / 2 // 4 / 2 4 / 2 // 3 / 2
Ha megutálva száz here pimaszt már, 1 / 4 // 3 / 3 vihart aratva zendül a magyar nyár? 3 / 2 / 2 // 4
298
– ütempáron belüli zenei elrendezõdés miatt
– ütempáron belüli zenei elrendezõdés miatt
– ütempáron belüli zenei elrendezõdés miatt
A bevezetõ elsõ két strófa azonos teltséggel lépi túl a hangsúlyos ütemezés tagolását, hogy ütem-zárlatával – önálló hangsúlyszakasszal – ellenpontozza a soron, szólamokon és ütemeken átlendülõ elsõ hangsúlyszakaszt. A zárlat üteme viszont egybeesik a hangsúlyszakasszal. S ez a kettõség megteremti a versben elõre várható dallamtényezõ kétféle viszonyát. A 3. és 4. strófa csöndes egységében szólamok és hangsúlyszakaszok harmonizálnak, ütemekhez simulnak a nyomatékok, sõt többnyire a jambust is nyomatéköszszegzéssel erõsítik. Az 5. strófa viszont mindent átrendez! Az eddig négyütemû sorok fojtó, fojtott feszültséggé, aszimmetrikusan tagolt ötütemû sorokká változnak. Érzelmileg teljesen indokolt ütem-lehetõségben, szólamot szaggatva, szokatlanul erõs szakaszolással lep meg a dallam. Önállóságot adva a kötõszónak; határozót az állítmánytól, jelzõt a fõnévtõl választ szét a hangsúlyszakasz-nyomaték. A 6. strófa megtartja a szakaszos dallamot, de itt már nemcsak kérdéssé oldódik a keserû kijelentés, hanem helyreáll a négy ütemes sortagolás, sõt a hangsúlyszakaszolás keménysége –amely szintén ütem-tagoló is egyben, de már nem szólam-törõ! – erõsíti a sor „várható” ütem- és jambus-rendjét. A nyomatékösszegzõ szótagok közül
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 299
jelentõs – keserû és idegesítõ – a nyomatékosztott rámutató szócska jelenléte. Ez a disszonancia jelzi, hogy az elõzõ strófa „görcsössége” még nem oldódhatott teljesen. S a 7. utolsó strófa nagy lendülettel tér vissza a kezdõsor ütemeken átlendülõ dallamához: a gyors, rövid szótagok 7:4-hez elosztása idõmértékében igazodik a hangsúlyszakasz töretlen íveléséhez. Majdnem teljesen párhuzamos dallamívû két sort alkot a strófa. Ütemtagolása, amelyet háttérbe szorít a hangsúlyszakaszok zártsága, 5/3/3 és 5/3/3-nak is értelmezhetõ volna, ha nyelvünk szólam-teljességére nem figyelmeznénk, de ilyen életteli vádat és magyarságot hangsúlyozó strófa esetében az utolsó sor 3/2/2//... tagolású szólama különválik az ebben a sorban már négy szótagú ütemet alkotó névelõs-jelzõs fõnév-szerkezetétõl. Micsoda zenei különbség a dallam-vezérelte ütemek és az ütemekbe fulladt dallam között! A vers 10. sorában még 3/2//3//2//1 tagolású volt az azonos mondatszerkezet, amely itt, az utolsó sorban, a hangsúlyszakasz nagy ívû soralkotását megõrizve 3/2/3//4 tagolást nyer. A verszárást különösképpen erõsíti a módhatározó + tárgy és a módhatározó + alany bontású gondolatritmus. A következõ táblázatban: H = hamgsúlyozási szakasznyomaték Ü = ütemrend Összefoglalva
H ésÜ
konkrét verselést szabályozó hatásait
1. és 2. strófa: ívelései 3. és 4. strófa: szerkesztése 5. strófa:
+ –
széles hangsúlyszakaszok ütemeket átfogó
+ +
hangsúlyszakasz és szólam párhuzamos
– –
6. strófa: 7. strófa:
– + + +
ütembe-szólamba beleavatkozó, kis hangsúlyszakasz-nyomatékok visszatérõ ütem-és szólam önállóság lendületes, hangsúlyszakaszokhoz igazodó szólam- és ütemrend.
A dallamnyomaték verselést szabályozó és szervezõ-funkciója a vers teljes szemantikájának tetten érhetõ megnyilatkozása. Az ötödfeles jambus-maszk talán a rímzárlatok súlyosabb hangszerelésében, illetve harmonizációs-disszharmónizációs funkcióban kap némi szerepet. A pirrichiusi gyorsítás dallamerõsítõ szerepe már Arany János óta tudott ismertetõjele a dallam-õrzés, jelen esetünkben a dallam-szabadság verselési céljainak. Ebben a versben – a szabadvers ritmusaiban és a prózaritmusban betöltött szerepén messze túlmutatóan – jelentkezik a hangsúly-nyomatékok ütemezéstõl is független és önálló verselés- és verskomponálói szerepe.
299
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 300
Mítoszok – dalban elbeszélve JUHÁSZ GYULA BALLADÁI
300
Juhász Gyula már a Dózsa feje címû balladában (1917) fölelevenít egy 1909-ben kipróbált versfajtáját. 1909-ben A váradi püspök lánya címû igricnóta-jelzetû versben jelentkezik a kétütemû hangsúlyos 8-as. Az a nóta még nem idézi meg õsénekeinket. A Dózsa feje ritmikáját viszont föllelhetjük balladáinkban! És nemcsak a ritmikáját, hanem a néphit lélekfölidézõ õsi vallásosságát is. Ritmus-õrzés tekintetében ebben a történeti természetû balladában születik újjá az õsi mûfaj magyar változata. Bálint Sándor a Szögedi nemzet III. kötetében írja az ide vonatkozó népköltészeti háttérrõl: „Kétségtelen, hogy Székelyföld és Moldva balladakincse mellett Szeged a legjelentõsebb, archaikus balladaõrzõ magyar tájunk, amely kitörülhetetlen képét õrzi a középkor és a törökvilág balladai párlatának, hagyatékának. Ennek az õrizetnek föltétele volt még a középkorba visszanyúló, hódoltságot átélõ töretlen tudati folytonosság és azonosság.” (Idekívánkozik, hogy Együd Ákos és Erdélyi Zsuzsanna somogyi-tolnai és Kallós Zoltán moldvai csángó magyar gyûjtései is hasonló archaikus és népi kultúra-megõrzõ képességrõl tanúskodnak). Továbbiakban a mindhárom – „tájhazában” föllelt és prozódiájában kétütemû nyolcasokat mutató Három árva címû balladát, mint Juhász Gyula ballada-költészetének elõzményét fogjuk tárgyalni. Megemlítésre méltó az a nem túlzottan közkeletû tény, hogy Arany János ballada-költészetének ritmikája és mûformája nem a közvetlen népköltészet titkaira és kincseire épült. Ezzel kapcsolatban – részletesebb indoklás helyett – Kodály Zoltán megállapításai lehetnek útmutatóak. Arany János népdal-gyûjteményét vizsgálva gondolkodik el a balladák hiányáról: – „Arany kézirata, illetve a balladák hiánya benne azt bizonyítja, hogy az õ gyerekkori környezete már nem találta kedvét a Királyfi vagy a Bátori Kalára õsnaiv daltípusaiban, melyek az ottani egyszerû nép között máig élnek. A »szalontai hajdú« nemesi öntudata nem talált utat az alsóbb néprétegek elzárt szellemi életéhez. Nem lehetett sok érintkezése a pásztorok szinte kasztszerûen elkülönült osztályával sem: a mai élõ õsi, eredeti pásztordalokból alig találunk nála... Általában a kézirat a földmûvelõsorban élõ köznemesség dalkészletének jellemzõ kivonata: mintegy középütt áll az újabb mûdalirodalom és a régi népköltészet közt.” A feltehetõen igen õsi, grammatikai párhuzamokat alkalmazó, kétütemû és páros rímû sorfajtákat nem fedezi fel a maga számára Arany János. Lássuk tehát a Dózsa feje legközvetlenebb elõzményét. A Három árva 8-asai kétütemûséget õriznek, néhol eltérnek a 4/4-es tagolástól, de ezt az eltérést a soron belüli ütem-párhoz igazodó hangsúlynyomaték-párosság és grammatikai párhuzam teszi úgynevezett „naiv” verselésében is zökkenõmentessé. A ballada helyszíne a Dózsa-vershez hasonlóan itt is a TEMETÕ, a lelkek megidézésére alkalmatos hely. A sírdomb megvesszõzésének õsi-babonás szokása Kálmán gyûjtésében halott-megidézõ és nem „megbotozó”, átkozódó értelmezést nyert. Nemcsak ritmikájában, hanem õsi hitvilágában is jellemzõ részt emelünk ki a balladából:
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 301
Elindult a három árva temetõnek kapujába. Mögállj, mögállj három árva: Vesszõt adok az kezedbe, Verögesd mög anyád sírját! Kelj föl. Kelj föl kedves anyánk, Mer mögrongyollott a ruhánk! Nem kölhetök három árvám, Mer leestek az karjaim, Elenyészlöttek hamvaim, Kemény trombita szavára, Majd fölkelek számadásra. A népballada befejezésének visszatérést ígérõ motívuma ítéletet, itt utolsó ítéletet jelzõ szavai az elõzõekkel fölismerhetõen rokon és mégis megújult tartalommal jelentkeznek Juhász Gyula Dózsa feje címû versében: Vár egy napot fölkelõben, Régi magyar temetõben! A két vers mitikus vonatkozásai rokonságot mutatnak. Mintha a népballada elõképe, keletkezési állapota volna Juhász Gyula balladáinak. Legfõképp formai elemeiben! Gáldi László módszerével a ritmizálás statisztikai eredményeit a következõ ritmus-statisztikában foglalhatjuk össze: szótag (verssor-pozícióban) hosszú szótag rövid szótag fõhangsúlyos mellékhangsúlyos hangsúlytalan + a hosszú magánhangzósak
1 6 6 12 – – 3
2 9 3 – – 12 4
3 8 4 – 9 2
4 7 5 – 3 12 2
5 9 3 9 – 2 6
6 3 4 2 1 10 3
7 8 7 – – 12 8
8 5 7 – – 12 4
A soronkénti második hangsúlynyomaték 9-szer az 5. szótagra esik. Az ezt követõ 6. szótagon a legmagasabb a rövid szótagok elõfordulása: 9 alkalommal! A hangsúlynyomaték és a szótaghosszúság egybeesése ugyan még egyáltalán nem következetes, de már határozottan kirajzolódó hullámzást mutat. A soreleji hangsúlynyomaték nem vonzza különösebben a hosszú szótagolást, viszont a sorközi ötödik szótagra esõ hangsúlynyomaték már többnyire szótaghosszal egybeesõ nyomatékösszegzést mutat! Az éneklésben leginkább érvényesülõ – hosszú magánhangzót tartalmazó – szótagok meglepõ következetességgel emelik ki az 5. és 7. szótagot. Az elsõ négy szótag hosszúságai elmossák a hangsúlyban ott is érzékelhetõ enyhe trocheizálást, viszont a sor végéig négy szótag megközelítõen követi a trocheikus zárlatmelódiát. (Mellékhangsúlyokban az élõ, paraszti elõadás hangsúlyainak feltételezésével számoltam, hiszen ilyenkor az ütemek kevésbé kapnak ütemközi mellékhangsúlyt.) A Három árva címû ballada tehát a következõ metrumképletet közelíti meg: 301
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 302
/ / – – – u u – u – u
Ez a képlet a tudatosabb verstechnikájú Juhász-balladákban is – a sarkítottabb trocheizálás ellenére – megõrzi érvényességét! Már itt, ebben a ritmikájában és mûfajában elsõ tiszta Juhász-balladában meggyõzõ jegyekkel jelentkezik a nép-, sõt õsköltészettel való rokonság és a már egyértelmûen Bartókra emlékeztetõ verstani-dallambeli továbbfejlõdés. Kialakul a trocheusra épített nyolcas metrum-váza és ritmikai árnyaltsága. Mielõtt a ritmikai tényezõk statisztikáját bemutatnám, már elõlegezem a Dózsa feje ballada megközelítõleg érvényesülõ metrum-vázat: / / – u – – u u – – u u
A népdalformától eltér az elsõ versláb erõsebb trocheusi karaktere, valamint a második hangsúlynyomaték-megosztottságra való hajlama. Az utóbbi disszonanciás szólamkezelést eredményez a verstényezõk között. Ugyanekkor a 3. és 4. szótag lassítása, szemben a záró ütem felgyorsulásával, még õrzi a népdal lassúbb elsõ ütemét és felgyorsultabb második ütemét. A nyomatékhangsúly tudatos szimultaneitása a nyomatékmegoszlás ellenére is biztosítja a trocheikus metrika érvényesülését. Ez a verselés a Nyugat költõi között is új, a népdalhoz közeledõ formakultúrára utal, hiszen a szimultán formák fõként a jambusra épülve alakultak ki és fejlõdtek. A ritmizálás statisztikai táblázata a következõ: szótag hosszú szótag rövid szótag fõhangsúlyos mellékhangsúlyos hangsúlytalan +a hosszú magánhangzós
302
1 19 9 20 – – 13
2 8 20 – – 21 6
3 16 10 5 5 23 12
4 16 10 1 1 27 12
5 13 15 28 – 28 9
6 6 22 – – 28 5
7 22 4 1 10 17 23
8 17 9 1 1 27 10
A hetedik szótag hosszú magánhangzói a népballadánál is erõsebben igazodnak a trocheusi zárlathoz. A hangsúlytalan szótagok tökéletes rendje – a népballadához hasonlóan – érvényesül itt is a páros szótagokon! A 2., 4., 6., 8. hangsúlytalan ízei a népdallal azonos hullámzást adnak. Ugyanakkor az egyedi eltérések is a népdalban csak alig-alig felsejlõ, merész komponálást nyújtanak. A két fõhangsúlyt két mellékhangsúly egészíti ki már az elsõ sorban: ez a nyitány a 4 szótag kétféle lehetõségû ütemezését mutatja, éppen a szokatlanabb 2/2//2/2-vel indítva a verset („Fehér gyolcsban, setét éjben”). Ez az aprózás az ötödik és a hatodik szakaszban is hasonló strófanyitást mutat majd: „Hej, a sírok egyre nõnek”; „Ó, de néha éjten éjjel”. És még ugyancsak az elsõ strófa tartalmaz a 3. sorban egy merészebb ütem-bontást: „A kakas épp harmadszor
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 303
szólt” – 3/1//3/1 ütemtagolása ritka ütem-bontása a két fõhangsúlyú 8-asnak. Vibráló dallami aláfestése a ballada nyitányának. A második szakasz szintén harmadik sorában tartalmaz új ritmikai fordulatot: „Lenn a sírban, némán, mélyen / alszik a fej vaksötétben”. A sor háromra növeli a fõhangsúlyok számát, mintegy 4/2/2 ütemképletet alakít ki. Szinte megállítja a versfolyamatot. Holtpontra vezeti a versgondolatot. És a megdöbbentõ fordulat, sõt lejtésellentét a vers 4. strófájában, a 15-16. sorban (éppen a 28 soros vers centrumát elhagyva)! Mintha felkavarodna a két sor idõmértéke, a sorzárlat jambus! Pirrichius, spondeus, chorijambus, jambus egymásba torkolló zenéje! Sehol máshol, de éppen itt jambikus rímpár, eltérés az egész vers rímtechnikájától. / / u u / – – // – – / u u –
Koponyák és szívek porán / / – –/ u u/ –
u u –
Új dalba fog új csalogány. Ha korábban a 8 szótagos ütemezés lehetõségeit vonultatta fel, most a vers kitüntetõ, tartalmilag is új motívumot és lendületet hozó pillanatában váratlanul alkalmazza a lejtésváltás idõmértékes lehetõségét, a verslábak tudatos kontrapunkt-technikáját! És ettõl kezdve nagyon kell figyelni a megvalósuló ritmusképlet idõmértékes vonatkozásaira. Az ötödik strófa elsõ két sora már a rövid hangok túlsúlyát hozza: 9 rövid szótag a 16-ból; „Hej, a sírok egyre nõnek / Szõnyegén a temetõnek”, s újabb kontrapunkt: a strófa másik felében 13 hosszú szótag a 3 rövid szótaggal szemben, az idõmértékben leghosszabban kitartott sorkezdõ ütemek az egész versben, gyászmeneti lassúság, bartóki staccato: „Elhervadnak mind a rózsák / Õskertedben, Magyarország” (tam-tam-tam-tam-tam-ta-tam-tam / tam-tam-tam-tam ta-ta-tamtam). A 6. strófában ismét a versben páratlan lebegés következik, megtörténik a lélekidézés, a strófában túlsúlyba kerül a rövid szótag: 19:17 arányban szorítja háttérbe a hosszú szótagokat. A záró strófa nyugodt méltósággal mutatja a vers metrikai képletének alaptulajdonságait: ütembontást és ütemen belüli szótagaprózást, a hoszszú magánhangzók nyomatékerõsítõ szerepét és a disszonáns nyomatékmegoszlást egyes üteméleken: Nézi más láng lobogását, Földi tüzek égi mását, Vár egy napot fölkelõben, Régi magyar temetõben.
/ \ / – u / – – // u u / – – / \ / – u / u u // – u / – – / \ / – u / u – // – u / – u / / – u / u – // u u / – u
303
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 304
Mielõtt a soron következõ Juhász Gyula-balladák másik vonását, az elveszett magyar hõsi énekkel való rokonságát mutatnánk ki tematikájában és ritmikájában egyaránt, jelzésszerûen meg kell említenünk a magyar ballada-költészet népi és õsi gyökereit újjá elevenítõ másik költõ-egyéniséget, Sinka Istvánt. Éppen a Dózsa-hagyomány újbóli feldolgozása mutatja meg nem csupán a verselésbeli, hanem a versnembeli rokonságot is kettõjük között. Történelmi hagyományaink mitikussá tágítása, hõsi ének a ballada mûfajában – ez a párhuzam mindennél jobban megvilágíthatja majd verselés és mûfaj, verselés és versnem egymáshoz- rendelését. Mindössze négy strófát emelek ki és elemzek a Krónika címû, 1963-ból kéziratban fennmaradt balladából: „Ezerötszáztizennégyben gyászmenet járt a Sárrétben. Ment a menet sok fakóval, kilenc gyászos sárhajóval. Jártak három napon belül, három koporsóval elül. Nem vittünk mink ezelõtt se egyetlenegy lápszövõt se. Halottaink egész mások, Nem bokoralja halászok. Nagy csata volt Délvidéken, füstje itt száll át az égen. Vízpára szállt köd úszott fent, S hetven fekete szûr lebbent. Haladt lassan a gyászmenet, S kiáltva szállt a felelet: Nem temetünk csíkölõket, sem lészával elveszõket. Vert csata volt, hírét vettük. A hírt koporsóba tettük, vasszegekkel leszögeztük, S el sehová nem temetjük. Gyászhír volt. Bús. Az valóban. Nem is fért egy koporsóban.”
304
Sinka prozódiája több vonatkozásban inkább a Három árva verselésére emlékeztet. Az idõmérték kevésbé hullámzik, sõt mintha jellegzetességei a második ütemrészben erõsítenék a hangsúlynyomatékot, legfõképpen a 6. és 7. szótagon – úgy látszik, ez egyaránt közös vonása a népballadának, Juhásznak és Sinkának. Egyébként a második ütemhangsúly a népballada-részletnél is gyakrabban vándorol: a 24 lehetõség közül 8-szor! Ez az arány régebbi, nem szótagszámtartó két ütemû énekeinkre emlékeztet, például Csáti Demeter Ének Pannóniáról címû énekének 8-11 szótagos részleteire, ilyen esetekben a 2//4/2 tagolás kétszer, a 2//3/3 tagolás egyszer fordul elõ, ezek erõsítik a trocheikus-ereszkedõ lejtést, de máshol a 3/5 és az 1/4/3 tagolás
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 305
csak a sorzárlattal õrzi a lejtést. Sinkánál elmosódott a vers idõmértékes teste, inkább az ütemezés uralkodik. Ezzel inverz módon bizonyosodik be Juhász Gyulánál a szimultán verselés kettõs folytonossága. Sinka költeménye a „hír” képletes temetésének látomása. Középkori ének-töredékeink felelgetõs párbeszédeire épül. (Részletünkben a halottvivõk monológját választottuk ki.) Juhász Gyula a szerelmesek szétválasztásának balladákból jól ismert motívumát szõtte bele történelmi látomásába „Pálfi bíró Piros lánya / Hófehér lõn nemsokára, / Mint viola rózsa mellett, / Hervad õ is Dózsa mellett. // Zsarátnok lesz, ami tûz volt, / Síri virág, aki szûz volt...” Ezzel szemben a Krónika epikussága jobban távolodik a balladától, de témája és a koporsóvivõk meghökkentõ cselekedete mégis az epikába sûrített és oldott drámaiság mûfajába sorolja. Népballadáinkban és mûköltészetünkben tovább él az õsi hitvilág túlvilágról alkotott képe: „...a sír nemcsak a földi élet záróköve, hanem egyszersmind az új élet kapuja” – foglalta öszsze többek között Róheim Géza ezt a szemléletmódot. Az 1919 áprilisában írt Juhász Gyula vers és az 1963-ban kéziratban följegyzett Sinka-költemény a túlvilági lélek és lelkek megidézésében, forradalmas feltámadásában és életünket segítõ jelenlétében hisz. A kiemelt versrészlet ritmikai statisztikájával zárom ezt a vers-összehasonlító kitekintést: szótag hosszú szótag rövid szótag fõhangsúlyos mellékhangsúlyos hangsúlytalan + hosszú magánhangzós
1 18 6 23 1 – 5
2 14 10 1 – 23 6
3 11 13 3 1 20 5
4 21 3 2 1 21 9
5 13 11 17 1 6 6
6 9 15 2 1 21 7
7 20 4 1 2 21 15
8 22 2 – – 24 6
Õrzi a sorlassító hosszú szótagok torlódását és a sorvégi trocheikus váltakozást. Elvont metrikai képlete egy árnyalattal ismét eltér az elõzõektõl: / / – – – u –u – –
Sinka sormetszeti fõhangsúlyai nagyobb szóródást mutatnak még a népballadánál is. A sorszimmetria megtörésével gyakran a négyes ütem sorközépre való betolásával él: 2 // 4 / 2-es, 2 / 4 // 2-es változatok születnek („írtak három napon belül”, „a hírt koporsóba tettük” vagy „három – koporsóval elül”). – A metrika legsajátosabb vonatkozása, hogy a négy ütemes indítású sorokban is túlsúlyba kerül a 4. szótag (!) hosszú lüktetõje, s ez a következetes sorközépi lassítás megint új ritmikai elemekkel bõvíthette a nyolcasok prozódiáját. Elõbb az 5 / 3-as tagolás jelentkezett: „Nem bokoralja halászok”, majd a 3 // 1 / 4 – és a 3 .../ 5-ös tagolás szinte áthelyezi a 4. szótagra a sor központi hangsúlyát is: „Gyászhír volt. / Bús. /Az valóban.” és „Nem is fért / egy koporsóban.” Ez utóbbiak példák a dallamelemek ritmikai önállósulására, mintegy a dallam és a ritmus õsi összefüggéseit keletkezésben mutatják meg. 305
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 306
A Dózsa feje címû ballada a TÛZ felidézésére adott lehetõséget Juhász Gyulának, de néhány év múlva folytatja ezt a balladasorozatot: az Árpád-ház eredetmondájának megéneklése következik. Az élet folytonosságának õseleme: a VÍZ. Éppen erre, a folyó-motívumra épül az Emese álma címû ballada. A trocheikus nyolcasok és a párrímes szerkesztés változatlan. Az epikai elemek itt is visszafogottak, a mítosz nem terjed regévé. A víz vérré válása drámai fordulat. (Népballadákból, sõt éppen a Három árva változataiból ismert ez a visszájára fordulás: „mosdóvized vérré váljon”...stb.) A hétszakaszos vers felépítése éppen erre az ellentétre épül: az elsõ 5 szakaszban az álmot látó anyát, majd az álmot idézi meg a XX. századi regös, – hogy az ellenpontozó 6-7. szakaszokban az álom továbbláttatása történelmi és társadalmi tragédiánk elvetélésének vérfolyamaivá változzék át! Nemzetlétünk anyaméhének, az életnek és a pusztításnak a látomása. A szimmetrikus nyolcasokat szakaszról szakaszra újabb és újabb ritmus-variációk árnyalják és teszik változatossá, szinte sorról sorra emelik át ritmikai-zenei szimbólumokká a sorok és szakaszok jelentésbeli tartalmait. Tiszta ringatással, a dallam szolgálatába állított ritmussal indul a vers, még a magas és mély magánhangzók is egyenlõ arányban, kezdetben ütemen belül, majd ütemízeken belül is harmonikus ringást hoznak: á-i-a-i/á-o-é-é//á-i-a-i/é-e-é-é//uó-i-a/é-e-e-e//á-o-o-o/i-e-e-e// ... Érdemes a legsematizáltabb módon megfigyelnünk az elsõ szakasz ütemezését. Weöres Sándort megelõzõen – Csokonait, Aranyt is beleértve – talán senki nem szólalt meg ilyen õsi és mégis modern variáció-gazdagsággal: 4//2/2, 4//2/2, 2/2//2/2, 3/3/2. Ázsiai sátor mélyén, Ázsiai éjek éjén Hulló csillag fénye mellett Álmodott Don vize mellett
/ / \ – u u u // – – / – – / / / – u u u // – u / – – / \ / \ – – / – – // – u / – – / / \ –u –/–uu/––
A második szakasz egyetlen sorban töri meg a 4/4 tagolást („álmodott föl-fölriadva”): 3/l //4 a sor tagolása, az ötödik szótagos érzelmi-logikai hangsúly, kiemelõ nyomaték igazít vissza a szimmetrikus szótagoláshoz. A harmadik szakasz – itt zárul le Emese megjelenítése – a nyomatékösszegzõ ritmusélek teljes harmóniáját adja, Juhász Gyula költészetében ritkán, vagy talán soha vissza nem térõen! A mondatrészek lágy kapcsolódásai tökéletesen simulnak az ütemezéshez. Az elsõ strófa variációgazdagsága szinte monometrikává szelídült a vers e leghimnikusabb strófájában: Szíve táján a jövendõ, Lelke mélyén õsi erdõ, 306
/ \/ – u / – – // u u / – – / \ / \ – u / – – // – u / – –
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 307
Napnyugatra terjedendõ, Melynek méhe sohse meddõ.
/ / – u – u // – u / – – \ / / \ – u / – u // – – / – –
Nem is csodálhatjuk, hogy ezt a harmóniát nem lehetett tovább folytatni. A negyedik szakaszban bemozdul, aszimmetrikusan dinamizálódik, új változatba csap, és a változat is tükör-ellentétével kap nyomatékot! 4//2//2,4//2// 2,3//2//3, és 3//2/3 a strófa ütemképlete. A megbolygatott négyes ütemezés alatt vészjóslóan kattog a „szótagmérõ ritmuselv”, a precíz trocheus... A ritmika gazdagodik, bõvül, új variációkká dagad, az idõmérték ellenben csontvázszerûen „fenyeget”. Hangsúly- és idõmérték nyomatékok egymás ellen fordultak. (Grammatikailag a tárgyi alárendelõ mondatrész is határozókkal, jelzõkkel árad.) Álmodott és látta kéjjel, Ágyékából messze, széjjel Hódító folyam dagadva Mint rohan borús Nyugatra.
/ / / – u / – – // – u / – – / / / – – / – – // – u / – – / \ / – – – / u – // u – u / / \ – u – // u –/ u – u
Mintha egészen új versre váltott volna a költemény. A strófa elsõ 19 szótagában vonyítanak-vajúdnak-ujjonganak a nyújtott, hosszú magánhangzók (á, é, á, é, á-é-áó, ó-i-ó...)! Szülés és születés hangszimbolikája ez. Ebben a részben még a trocheus erõs ízeit erõsíti a hangsúly, de a szakasz-folytatásban már a rövid szótag-pozíciójú részeket löki, nyomja – diszharmonikusan – elõre, a tiszta idõmértékelés ellenére széttöri az idõmértékes hangzást. Sõt, saját négyes tagolódását sem tartja érvényesnek a hangsúlyos ütemezési elv. Az álom kibontása, a büszke háborúság – az atyai oltalom nyugalmával teljesedik be. Visszatér a harmonikus 4/4 tagolás: Népek útján büszke haddal Söpri gátját diadallal, És föléje vén turulnak Védõ szárnyai borulnak.
/ / – u / – – // – u / – – / \ / – u / – – // u u / – u \/ / – u / – u // – u / – – / \ / ––/– uu/u–u
Csak az utolsó sor bontja a szimmetriát, félrevezeti a trocheizálást! Mintha a szárnyszerû oltalom kifejezése külön harmonizálást igényelne: tá-tá-tá-ti-ti-ti-tá-ti. A korábbi 4/4 tagolás is 5/3 ütemtagolásra változik, nem elõször ugyan a vers folyamán. A folytatásban is kifejezõdnek az alapritmustól eltérõ árnyalatok, azaz az ekviva307
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 308
lens ütem-formák. Ismét négyütemû sodrást kap a vers, mintha éppen itt válna balladává a mítosz! És az álom egyre mélyebb, Mélyebb, szörnyebb és sötétebb, Õsi folyam vérrel árad S égig nyúlnak szolgagátak! Álom, álom, terhes álom, Messze ázsiai tájon. Mikor érsz már boldog véget Anyaálma Emesének? uu –u/uu–u Visszatolakszik az „ázsiai” jelzõ is, éppen az alapritmust áttörõen (2 // 4 / 2). Ugyanakkor az utolsó sor szinte versláb-ismétlõ ütempárba (harmadik paneon-okba) ringat (u u – u / u u – u) Az ütemek magánhangzóinak magas-mély szétválása (a a á a – e e é e) szintén harmóniát erõsítõ mozzanat. De ebben az utolsó szakaszban ez a harmónia már csupán önmagában érvényesül, csak a sorhangzásban, a szakasz jelentés-sugalmazásában nem. A verszáró kérdõjel megválaszolatlan, feloldhatatlan marad. Az Emese álma ritmikai statisztikája a következõ: szótag hosszú szótag rövid szótag fõhangsúlyos mellékhangsúlyos hangsúlytalan + hosszú magánhangzós
1 26 2 28 – – 20
2 10 18 – – 28 5
3 24 4 4 3 21 17
4 16 12 1 3 24 7
5 21 7 25 – 3 11
6 2 26 3 1 24 –
7 28 – 1 2 25 16
8 16 12 – – 28 6
Szilárdabban, határozottabban mutatkozik meg a metrikai váz, a metrika és versdallam egymást erõsítõ harmóniája: / / –u – – – u – –
308
A hosszú szótagok ritmikus elrendezése szabályosabb és általánosabban érvényesül, sõt a hosszú magánhangzók eloszlása is követi némileg az ereszkedõ lejtést. Feltûnõ, hogy a sorkezdeti hangsúly erõs szótag-lüktetõ mellé rendelõdik, és a második ütemnél is – ellentétben a Dózsa feje címû versben tapasztaltakkal – 21:7-hez hoszszú szótag-lüktetõt nyert. Egyre tisztább, számbelileg sarkítottabb a metrum-váz dallam-karaktere. Éppen ezért meglepõ, de a korábban elemzett vers-funkciók szerint indokolt a fõhangsúlyok korábbinál szélesebb elszórtsága a 3.-tól a 7. szótagig, természetesen az 5. szótag ütemosztó szerepét ez nem veszélyezteti a vers egészében. Az ismétlési szerkezet feszesebb, a variálhatóság tudatosabb, kifejezõbb a korábban elemzett versekhez képest. Az elsõ ütem lelassuló és a második ütem gyorsí-
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 309
tóbb természete itt is megõrzõdik, de a korábbiaknál harmonikusabb, szinte kolonszerû, versláb-szerû párosodást tartalmaz, nemcsak az ütem, hanem az ütemdallam is páronként közelít egymáshoz. Mitológiai, mondabeli hagyományunk másik nagy témája nyer méltó éneket A szent szarvas címû költeményben. Ismét egy feltételezhetõen elveszett monda vagy ének helyett született meg ez a himnikus ballada. Ezzel a motívummal azonban könnyebb a motívumban a dolgunk, hiszen a regösének csodaszép hagyományaiban fennmaradt a csodafiú-szarvas, a témát nem kell oly régrõl rekonstruálni, mint az Emese álmában. Az ismert mondakörhöz kapcsolódva személyesebb lehetett az új regös hangja! A mondakört a szarvas utolsó megjelenésétõl, Szent László király látomásától pergeti vissza az ázsiai múltba, és teszi jelenvalóvá, legalábbis hiányában jelenvalóvá a mában. „A szarvasban rejtõzõ isteni lény rendkívüliségének kifejezése” éppen a Szent László legendában olvad egybe a keresztény szimbolikus gondolkodással: „a kor felfogásának jobban megfelelõ gímszarvas” ez, „melyben Krisztus rejtõzik, s mely az emberek lelki üdvössége érdekében jelenik meg” – írta Berze Nagy János abban a tanulmányában, ahol a regöséneket szarvasmondaként és a Szent László-i mondakör szarvasát mint két különbözõ hagyományt elemzi. A költõ ezt másképpen látja. Látomásában egymással megbékélve, de a történelem tragédiájába tûnve jelentkezik õsi táltos-állatunk, a pogányságról kereszténységre is áttérõ magyarság betörhetetlen „bús reménye”, a mitológiai önazonosság szimbóluma, népünk totemállata. A mitikus állat, amelynek „testén az égitestek az õ isteni hatalmának jelvényei”, miképpen a regösének még megmutatta, itt már eltûnõben, „arany gyertya sebzett szarván” „komor mogorván” jelenik meg. A Dózsa feje címû költemény „más láng lobogása”, – TÛZ-szimbolikája épphogy pislákol még az A szent szarvas nyitó versszakaszaiban: Vác fölött, vén erdõk alján, Vesztett harcok alkonyatján, Arany gyertya sebzett szarván Megjelent komor mogorván. Halvány volt a gyertya fénye Szép pogányság bús reménye, Sáppadó arany vak éjbe, Eltünt erdõk sûrûjébe. A megjelenítõ elsõ két szakasz után a felidézõk felidézése következik a centrális 34. szakaszban. Hatalmas, zeneileg erõteljes, õsi parallelizmusok uralják ezt a legtragikusabb igric-kesergõt: Látta László, aki szent lett, Látta Géza s elmerengett, Látta Sólom, aki vesztett, Látta igric s könnye pergett.
2 / 2 // 4 2 / 2 // 4 2 / 2 // 4 2 / 2 // 2 / 2
309
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 310
Ez a könny ég még szememben, Ez a bú él énekemben, Ez a gyász öl lassan engem, Ez a kín rág a szívemben.
2 / 1 / 1 // 4 2 / 1 / 1 // 4 2 / 1 / 1 // 2 / 2 2 / 1 / 1 // 4
Személyes hangon fedte fel magát az ének titkos névtelenje, a szerzõ, Juhász Gyula is. A vers záró két szakasza rapszódiába illõ, követelõ és önkínzó megidézés és kiáltozó, felelõsségrevonó kérdések sora: Szent arany gím Ázsiából, Mért tüntél el ez világról? Mért lõn lelkünk, régi bátor, gyönge, gyáva, aki vádol?
1 / 3 // 4 4 // 4 4 // 4 2 / 2 // 4
Szent arany gím, régi kedvünk, Aki fénylett, aki eltünt, Hol keressünk, hol felejtsünk, Borral, vérrel, hogy temessünk?”
1 / 3 // 4 4 // 4 4 // 4 2 / 2 // 4
Nem az élet és az erõ TÜZE, nem a termékenység áradó VIZE, nem is a pusztításból hátramaradó VÉR tragédiája, hanem az elemésztõ társtalanság sokkal többre és nagyobbra hivatott KÖNNYE lett e balladának meghatározó szimbóluma: a VÍZÖNTÕ-KORSZAK szomorúsága. A szarvas, a vakító tél tiszta LÉGIESSÉGE, a LEVEGÕvel azonos, az abban otthonos Szabadsághoz szól a sóhaj: „Miért tûntél el ez világról?” Miképpen a Dózsa-vers kísértetként megjelenõ tûz-lobogása a nyarat, az eredetmonda áradó folyóképe a termékenységet hozó tavaszt, ez a legsajátosabb szarvasmítoszunk a tragédiákkal terhes, de metafizikai erõt sugárzó telet, a legtisztább LEVEGÕ szoláris tragédiáját szelídíti a költészet „hárfa-hangjaihoz” (Juhász Gyula összegyûjtött verseinek címe éppen a Hárfa, azaz az orfikus tárgy). De józanodjunk vissza a mikrostilisztika és mikro-statisztika prozódiai törvényszerûségeihez. A vers ritmikai tényezõinek táblázata még új összefüggéseket hozhat napvilágra: szótag hosszú szótag rövid szótag fõhangsúlyos mellékhangsúlyos hangsúlytalan
310
1 28 6 24 – –
2 7 17 – – 24
3 24 – 6 5 13
4 16 8 2 1 21
5 24 – 21 – 3
6 3 21 2 1 21
7 24 – 5 4 15
8 20 4 – – 24
Csodálatosan tisztulnak Juhász Gyula – nyolcasai! Szinte elérhetetlen szimultanizmus a páratlan szótagok idõmérték-hosszúságainak – és a páros szótagok hangsúlytalanságának változatosságában! S miközben ennyire letisztul az ereszkedõ lejtés nyomatékösszegzõ harmóniája, addig az ütemaprózással, a mellékhangsúlyok növekedésével sokkal magasabbra ugrik az elõzõ versek arányaihoz képest a 3. és a 7. szótagra esõ ütem-eltolásos vagy ütem-bontásos hangsúly. A versben mindössze három
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 311
karakteres ütem-eltolást találhatunk, mindhármat a bevezetõ-fölvezetõ részben: 3 // 3 / 2: „Vác fölött, vén erdõk alján,”, 3 // 2 / 3: „Megjelent komor mogorván” és – 3 / 2 // 3: „Sáppadó arany vak éjbe” tagolással. Az ütem-bontás igen gazdagon és árnyaltan színezi legfõképpen a paralellizmusokat tartalmazó strófákat, fõként a „Látta László...” kezdetû részt (lásd fentebb, imént, a szerzõ). Szinte az ázsiai, a kínai nyelv szótag-szavaira szûkül itt a nyelv is, a ritmus is! A tõszavú alanyokhoz tõszavú állítmáyok tárulnak: könny-bú-gyász-kín ég-él-öl-rág. Talán – meg sem kellenne már említenem, hogy az Emese álma címû versben kialakult metrikai harmónia A szent szarvasban is következetesen, sõt még annál is tisztább realizálásban jelentkezik. / / – u – – – u – –
A metrikai viszonylatot a hosszú magánhangzók eloszlása is teljes arányban(!) – ebben a versben elõször(!) – szintén megismétli: szótag hosszú magánhangzó
1 9
2 3
3 10
4 9
5 7
6 3
7 8
8 7
Az A szent szarvas himnikus ballada. Négyszer azonos rímû szakaszai is a középkori himnuszokat idézik. „Veszett harcok alkonyatján” a dráma helyett itt a hiány van jelen. A történés helyett lélekállapot. Csak a XX. századból lehet így együtt láttatni mítoszait vesztett népünk tragédiáját – és éppen ettõl lesznek balladák ezek a költemények Már eligazodás nélkül vergõdik a lélek. Csupán Juhász Gyula, az „utolsó igric” látja még ennyire együtt az évszázadokat, évezredeket – tragédiák dalban elbeszélve, s az elbeszélés helyett a közös múlt összegzõ jelzései. Így egészül ki esztétikailag is ballada-fogalmunk: dallá sûrített tragédia. Három ballada áttekintése után elõlegezhetjük a Koppány megöletésérõl szóló negyedik ballada közös rendszerét is. E négy ballada együttesen kozmikus és természeti rendszerbe helyezi történelmünket, mítoszainkat. Dózsa feje: Emese álma: A szent szarvas: Az örök ballada:
TÛZ VÍZ LEVEGÕ FÖLD
nyár tavasz tél õsz
dél kelet észak nyugat
erõ termékenység szabadság jog
Az erõ titkos, éjszakai lidércként kísért meg bennünket. A termékenység folyója vérrel árad. Szabadságunk a felejteni nem tudás könnyeként „ég” szemünkben. Jogérzetünket, „Észak, kelet, nyugat és dél / Dögmadara mind kikezdték”. Csak a LÉLEK „sóhajtó” reménye „száll”: „földre”, „vízre” „szívekbe”, „jövõbe”. A léleknemzés nagy hitével íródtak ezek a balladák. A Testamentum-kötet után a Hárfa címû válogatásban jelent meg Juhász Gyula utolsó balladája, amely Koppány haláláról szól és a merészen kifejezõ Az örök ballada címet viseli. Halált, pusztítást, temetõket jelentenek ezek a tájak. A lélek nagyítólencséjéhez nagyon közel kellett emelni erõszakos pusztulásaink mítoszait. Egyedül
311
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 312
a Szent szarvast nem terítheti le a halál, neki – talán éppen ezért – el kellett tûnnie a tájról. (Juhász Gyula egy másik versében szinte megmosolyogni való szimbolikával beszél errõl a tájról: „Hogy láttam hajnalt hasadóban, / Fehér hattyút fekete tóban / Piros rózsákat, zöld mezõket / S mikor virul a temetõkert...”.) Mind a négy ballada jelzi a halál helyszíneit. Ebbõl a szempontból örök a soron következõ, a Koppányról szóló. Miképpen Sinka pusztai emberei képletesen „a hírt”, a lázadás jogát temették hármas koporsóba, úgy ebben a költeményben is kozmikussá nõ a halottvivõk útja Esztergom felé: nem pusztán történelmi, nem pusztán evilági jogérzeten esett itt sérelem, népünk igazságérzetét, kozmikus hitét pusztította el. Koppányról mindössze annyit tudunk meg a balladából, hogy õ volt az „utolsó”: Mikor Koppányt, az utolsót, Vitték büszke Esztergomba, Halottan is kimagaslott S fölnézett a csillagokra. E szótlan tekintet õsi hitvilágunk ismeretében azonosítható Krisztus utolsó mondatával: „Uram, uram, mért hagytál el engem? Csak kozmikus erõk pusztulásakor válik indokolttá a további szakaszok „eseménytörténete”: Sírt a föld, amerre mentek, Sírt az ég, amerre jártak. Virágai, csillagai Hervadoztak õsi nyárnak. Idegeni lovagoknak Tüzes vassá vált a páncél, Magyar máglyák mind kihunytak, Kár ezután ennyi lángér. Szüzek sírtak és a vének Vérharmatos sebe áradt, Ázsiai messze rónák Kútfeje is mind kiszáradt. Messze sírok fölzokogtak, Messze kanca fölnyerített, Vörös lõn a hold s a dombon Száz lidércnek lángja intett. Ég, föld, virág és csillag, máglyák és kútfõk, szüzek és vének, halottak és a mítoszbeli anyaállat, a fehér ló és a vérbeborult arcú hold – minden azonos gyászt visel, minden terméketlenné vált, csak a léleklidércek lángjai intenek a halott szellemének. És pereg a ballada-idõ. Elrettentõ példaként István király várára fölszegezik a halott testét: 312
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 313
Esztergomban kiszögezték Négy világtáj fele testét, Észak, kelet, nyugat és dél Dögmadara mind kikezdték. Beteljesült népünk jogérzetének megcsúfoltatása. „Elvégeztetett.” Koncra gyülekeznek az égtájak is. Siratás, meggyalázás, behódolás – mirõl dalolhat az utolsó vezér megszégyenülése után az utolsó igric, Juhász Gyula? Megszólítsa talán saját Istenét? Fölösleges a szó. Juhász Gyula lát, mint a táltosok, látja az „öreg Istent”, a „magyar Istent” és látja a lélek útját: Magyar Isten, öreg Isten Nézte némán, ült az égben. Koppány lelke szállt a szélben, Szállt az éjben, szállt a fényben. Szállt a földre, szállt a vízre, Szállt szívekbe, szállt jövõbe. Igric ajkán halhatatlan Sóhajtásunk lõn belõle! Juhász balladái között terjedelmében ez a leghosszabb: 32 soros. Verselése egyszerûbb a korábbiaknál. A kétütemû hangsúlyrend csak néhol aprózódik három ütemûvé, csak két alkalommal töri meg a négyes alapú ütemezést. S csak egyetlenegyszer kap különleges 2 / 1 // 2 / 3 tagolást a sor: /
\
/
\
Vörös lõn a hold a dombon A sorkezdeti hangsúlyok szótaghosszúsága is sokkal kevertebb az A szent szarvas hasonló szótagjainál, egyáltalában a trochaikus hullámzás kevésbé feltûnõ, jobban alárendelõdik a korábbiaknál egyértelmûbb tagoló ritmusnak. Az Örök ballada ritmus-statisztikai táblázata a következõ: szótag hosszú szótag rövid szótag fõhangsúly mellékhangsúly hangsúlytalan +hosszú magánhangzó
1 23 9 31 1 – 13
2 14 18 – – 32 –
3 21 11 3 1 28 11
4 16 16 2 – 30 7
5 23 9 30 – 2 7
6 1 31 – – 32 –
7 31 1 6 26 10
8 26 6 1 – 31 6
A szakaszok XAXA rímelése énekszerûbbé, oldottabbá teszi a költeményt. A sorok metrikai váza is kevésbé harmonizált. Az artisztikusabb szimultán ritmika helyett a lazább szerkezetû, elsõdlegesen tagoló ritmusú sorszerkezethez közeledik ez a ballada. / / – u – – uu – – –
313
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 314
A Testamentum kötet Magyar tájak címû ciklusában – találhatjuk meg az eddigieket mintegy összefoglaló Regõs az udvarban címû költeményt. Szabad-e regölni, Régi rónák, messzi puszták Boldogságos mélabúját, Érzitek-e még a vágyat, Újra látni vén hazánkat? Szabad-e regölni? Érzitek-e még a vágyat, Mely a szabad õsi sátrak Álmait áhítja vissza... Ki a Volga vizét issza! Szabad-e regölni, Hold ha feljõ, nap ha támad, Érzitek-e még a vágyat, Leborulni, le a földre, Az Anyára, az örökre? Szabad-e regölni? Emlékeztek Emesére, Arany gímre, fehér ménre, Világbíró Etelére, Kinek itt hullt drága vére? Szabad-e regölni? Öreg Isten népe voltunk, Európán átrobogtunk, Hadak útját égbe írtuk, E világot gyõzve bírtuk. /.../
314
A hat szakaszos vers az elsõ négy strófában minket, a hallgatóságot szólít meg, rákérdezõ kérdõszerkezettel, mintha mitológiai múltunk összefoglalására vállalkozna. A tagoló ritmus és a trocheizálás tiszta szimultanizmusban érvényesül. Három szakaszon keresztül a rímpárok különbözõ grammatikai pozícióban álló szavakat csendítenek össze. A 4. és 5. szakasz rímei viszont grammatikailag azonos sorzárást adnak, a parallelizmust erõsítvén ezzel, sõt a felidézõ vonatkozó névszókkal a vers fõ motívumai kerülnek rímhelyzetbe és a múlt idõbe helyezett igei állítmányok –ez a grammatikai gazdaságosság a vers legfontosabb irányultságát mutatja meg: a cselekvõképes múlt emlékét. Az ötödik strófa többes szám elsõ személyû alanya általánossá emeli, a kérdezõt és a kérdezetteket azonos névmási pozícióba hozva teljesíti ki a költeményt. A Koppányról szóló ballada elemeinek felsorolásából éppen a központi égitest, a
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 315
Nap hiányzott – itt a Föld és a Nap motívuma nyer pontosabb, nyugodtabb meghatározottságot. A regölés-szokás a népi hagyományunkban a téli napfordulóhoz kötõdik. A téli napforduló az év zárása is, az új év kezdete is. Összefoglalásra is alkalmas pillanat. A néphit babonái ekkor már a következõ esztendõ reményével, jókívánságaival telítõdnek. És éppen ezen a ponton, éppen ezzel a fordulattal marad adós Juhász Gyula költeménye, éppen itt fordul szorongató balladává, személyes vallomássá az utolsó strófáig kifelé, felénk forduló, sõt a mindnyájunk közösségét elõlegezõ tematika. Itt lesz érthetõvé a szorongásokat sejtetõ kérdés: „szabad-e”, a bizonytalanságot jelzõ idõhatározó: „még”. A felsoroltak és a jelen között tátongó szakadék az utolsó strófába sûrûsödik! Visszamenõleg értjük meg a ballada-felvezetés elégikus hangnemét –itt lesz ballada ez a költemény is. A ballada, a drámai történés nem az elbeszéltekben jelenik meg, hanem az utolsó szakasz maga válik drámává! Szabad-e regölni? Hej urak, haj, regö rejtem, Könnyemet mély kútba ejtem, Énekem mind elfelejtem, Úgyse ért már senki engem. A páros ütemû nyolcasok mindössze három alkalommal váltanak ütemet. Mintha egymásnak válaszolnának ezek a sorok: Álmait áhítja vissza...
3 // 3 / 2
Könnyemet mély kútba ejtem...
3 // 3 / 2
Énekem mind elfelejtem
3 : 1 // 4
A vers hangrendjében gyakori aprózást a hosszú magánhangzók dallamhoz igazodó harmóniája tartja egyensúlyban. A sorkezdõ ütemnél szokatlanul nagy arányban tartalmaz rövid magánhangzókat – ez a kirívó jelenség a népköltészet üteméleivel rokonítja ezt a különös regölést. A fenti magállapításokat jól mutatja meg a ballada ritmika-statisztikai táblázata: szótag hosszú szótag rövid szótag fõhangsúly mellékhangsúly hangsúlytalan +hosszú magánhangzó
1 10 20 30 – – 8
2 4 26 1 – 29 2
3 19 21 1 2 27 9
4 14 16 9 – 21 8
5 22 8 22 6 2 12
6 2 27 – – 30 2
7 24 – 2 2 20 13
8 10 14 – – 24 2
315
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 316
A 4. szótagra esõ fõhangsúly-arányt a strófakezdõ refrén hatszótagú ütempárja befolyásolja, egyébként nem volna feltûnõ. A vers 3., 4., 5. szótagján történõ magas lüktetõmegoszlással a szótaghosszak egy meghatározott dallam-csírához közelednek. Ezt a dallamot legtisztábban a népénekre emlékeztetõ 5., leghimnikusabb strófában kapjuk meg.Törésmentes, gyönyörû soronkénti dallamívvel és ehhez simuló hanghossz-pozíciókkal (soréleken a szépséges hangzású ionicus aminore): Öreg Isten népe voltunk, Európán átrobogtunk, Hadak útját égbe írtuk, E világot gyõzve bírtuk.
/ / uu––/–u–– / / uu––/–u–– / / uu––/–u–u / / uu––/–u–u
Juhász Gyula az Örök ballada után írta meg a Dózsa után címû szintén két ütemû nyolcasokban írt nótáját. Ez már nem sorolható a balladák közé. Versformája azonos a balladákéval, de versneme, mûfaja inkább Ady kurucénekeivel rokon. Többes szám elsõ személyben megénekelt helyzetdal. E versnek Juhász Gyula költészetében mindössze egyetlen párdarabját találhatjuk meg, a Dózsa feje címû balladával közel azonos idõben írt címválasztásában is beszédesen önreflektált Juhásznótát. Az egyes szám elsõ személyben írott helyzetdal szintén történeti távlatba ágyazódik, az Etele korabeli ükapáról énekel. Ez a két dal keretezi a balladákat, még idõrendi keletkezésük is, mûfajbeli különbségük is prológussá, illetve epilógussá teszi õket a balladák viszonylatában. Itt már nem élünk a verset fölelevenítõ elemzés eszközeivel. A két dal legszebb parallelizmusaiból, tiszta verszenéjébõl álljon itt két példa befejezésül: „Hogy a hadak járnak ma is? Lányok csillagszeme hamis? Juhászlegény sorsa bánat S átkoznom kell ükapámat?” (Juhásznóta) „Nagy uraknak vára fénylik, Nagy kutyáknak szava hangos, Kõ kunyhók csöndje rémes, Véres farsang tora van most.” (Dózsa után)
316
Még egyetlen versben szólal meg választott sorfajtánk, éspedig a Testamentum kötet Magyar tájak ciklusába is bekerült Magyar idill címû rímtelen költeményben. Az üteméli hangsúlyok helyett sorokon átindázó hangsúlydallam-nyomatékok vezérlik a vers szerkezetét. Messzemenõ verstani következtetések levonására adhat alkalmat ez a példa is! A sorfajta versfajtákat átlépõ, de csak mûfajonként, versnemenként elemezhetõ transzformációit mutatja meg ez a továbbalakulás. Közbeve-
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 317
tett mondatszerkezetek, nyugodt elbeszélõ hangnem, szakaszok nélküli, egy tömbbõl építkezõ költészet ez már, az õsi formákat õrzõ ütem a szabadvers oldott mondatdallamaihoz, oldott beszédhelyzeteihez érkezett el: „A napverte ablakokban A muskátli újra éled És a kertben harmatot sír A verbéna. A csicsergõ Fecske mind ereszre röppen. És a nap szelíd halállal Elköszön a barna tájtól. Esteledik...” A nyolcasok tompított dallamában az enjambement révén 4/2, 4/2 pörgetés is elvegyül, például „A csicsergõ fecske mind ereszre röppen”, és könnyen bomlik a folytatásban három ütemûvé a lassú beszéd-dallamot hordozó vers: „És a nap szelíd halállal / elköszön a barna tájtól”. És mámoros, magányos csendben megcsendülhetnek még a teljesen tiszta két ütemû és trocheikus nyolcasok is: „Homlokomon csókod érzem, Drága vendég, boldog ihlet És fölnézek áthitattal, Mint a gyermek, mint a táltos, Ázsiából õsi pásztor, Kerek égnek földerengõ Elsõ, halvány csillagára.” Ilyen nyugalommal búcsúzik végleg a balladákból ismert szépségû harmónia.
317
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 318
Juhász Gyula néhány versérõl, versfajtájáról
I. FLAUBERT EMLÉKÉNEK
Az önmegszólító vers-narrációnak van egy filozófiailag mélyebb megvalósulása: az egyes szám harmadik személyû narráció intencionálisan az egyes szám elsõ személylyel közös nevezõn mozgó kifejezésformája. Ez a megnyilatkozási mód régóta öntudatlanul hat a költészetben. A magyar költészetben történõ sorozatos felbukkanása mégis – 1906-tól egészen utolsó versei megírásáig – Juhász Gyula költészetéhez fûzõdik. A megidézett más: egy elborult béres, egy történelmi személyiség, egy volt író, egy volt költõ – mind-mind a szerzõ léthelyzetével közös intencionális igazságok kimondásának médiuma vagy párhuzama. A szerzõ elfojtott tudat-tartalmainak, Juhász Gyula esetében visszaszorított én-tudatának tör utat az egyes szám harmadik személyû narráció. Mivel mégis valamikori valós személy köré csoportosul a gondolat, ezért az értelem azonosságokra bukkanó tevékenysége egyszerre szólaltatja meg a lírai én-t és a más-ság által megerõsített interszubjektív léthelyzetet. Juhász Gyula szonettjeiben páratlan kifejlõdését találjuk ennek a bölcseletileg és pszichikailag is jelentõs versnemnek. Egyelõre két példa szolgáljon illusztrálásul. 1921-ben írta a Flaubert emlékének címû verset. Az elsõ két sort még egyes szám elsõ személyben kezdi, de a folytatásban úgymond már „csak” (?) „Flaubert”-rõl ír (a szonett zenei hangsúlynyomatékait, önálló melódiáját hangsúlyozva: kurzív szedéssel jeleztem, T. P.): Hogy szent az írás és hogy vér a tinta, Hogy könny és vér, ezt érzem és tudom S a gõg szavát is szíved sírva írja S nem tudsz megállani a bús uton. A mély uton, mely a magányba úgy visz Mint temetõbe özvegyet a gyász, Betûk a fejfák itt, és vértanúid Nyugosznak erre s nincs föltámadás.
318
Az élet láza és lármája hívhat, Te itt maradtál egy mohos padon, Egy kínpadon, veled a fájdalom.
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 319
A kimért, arányos kompozíciót meglepõ és hatalmas felszólítás zárja be, az írás és az író életét világirodalmi szinten megfogalmazó, de az élettõl mégsem búcsúzó tercinazár: Ó, adj nevet, adj hangot álmaidnak. Mert följönnek majd és kísértenek, Ha rádborul utolsó éjjeled! Kinek? A halott Flaubert-nek (vagy önmaga gyámolításra szoruló énjének) szuggerálja a leírtakat? A halott atavisztikus túlvilági megnyugtatásának Szeged környékén is ismert szokását idézi fel egy modern, áttételes érvelési móddal: az ember fogalmazza meg (élje ki?) legalább írásban az álmait, mert különben nyughatatlan, infernális lesz „halál utáni” léte. Ebben a versben a költõ egyes szám második személyû narrációs megszólítást alkalmaz, a vers mégis mutatja az áttörést a más-ság és Én-szubjektivitás intencionális azonossága felé.
II. BAUDELAIRE HALÁLA
Az egyes szám harmadik személyû narrációs hozzáállás tiszta és végigvitt megvalósulását példázza az 1929-ben írt Baudelaire halála címû vers. A katatóniás, az értelmes emberi beszédrõl, a verbális kommunikációról már életében lemondó Juhász Gyula vallomás-értékû vershelyzetet teremtett. A verskezdet: Még élt. A nyelv tökéletes mûvésze Már dadogott csupán és hebegett, Ki igéit örök márványba véste, Nem lelte a szót, az értelmeset. A színek és fények törött szemében Fakón ködlöttek és az illatok Elvesztek, mint Ádám mögött az éden. Még élt és búsabb volt, mint egy halott. Az oktáv-részt itt is halál-motívum zárja: „Még élt, és búsabb volt, mint egy halott”, hogy aztán a tercinákban újult erõre kapjon a kataton ideg- és „lét”állapotú, de önmagát föl nem adó emberi lélek: Derengett, néha elcsitult agyában Egy rím, egy csók, egy elmúlt kikelet. Még vonaglottak a nyûtt idegek. És este jöttén olykor a magányban Bámulta a felhõket messze, fenn, Hogy tünnek el a kihunyó egen.
319
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 320
A versben kifejezõ pontossággal záródnak a tiszta és manír nélküli rímek és közülük egy pillanatra kivibrál a három szótagon át kitartott kikelet – idegek rímpár tökéletességében már disszonáns hang-bravúrja. A vers rímei tudatos strukturálással, gondolati ellenpontozással és megerõsítéssel simulnak a szonett szerkezetéhez. Az 1. és a 3. sor rímei: mûvésze-véste kifejezései a mûvészi klasszicitást hordozzák. A 2. és a 4. sor rímei: hebegett-értelmeset rímpára szubjektív nyelvi és szellemi erõfelbomlás mélypontját jelzik. Az 5. és a 7. sor elíziumi vonatkozású rím-összképét csak a szövegkörnyezet visszájára fordító vonatkozásai csökkentik: szemében-éden. A 6. és 8. sor ellentétet rejtõ rímpárja: illatot – egy halott rímelés is csak ebben a visszavont elíziumi jelentéskörben lesz rokonított jellegû. A tercina rímhívója, amelyre a másik tercina nyitósorában érkezik a válasz , az oktávhangulat ellentétét hozza, amit tökéletes összhangban jeleznek az elcsitult agyában – olykor a magányban enjambement-folytatásra váró, de reményteljes várakozású sorvégek. E két rímet pozitív értékû szövegkörnyezet egészíti ki, amely jól érzékelhetõen a valós kegyelem távoli megjelenítésének hitét hozza a szonett-zár 13-14. sor rímpárjában: messze fenn – kihunyó egen. Az önmutogató, egyre individualizáltabb Nyugat rím-technikája helyett a „szürke, tompa” rímelés funkcionális ökonómiája a Juhász Gyula-szonettben. A halálcsönd-élet létfilozófiai hármasságában a Baudelaire halála címû vers mélylélektani adalék, a belsõ egyensúly idõleges visszaállításáért folytatott harc mûvészi kifejezése. Kirõl is beszél ilyenkor az Ars longa, a De profundis költõje? Magáról? Baudelairerõl? A minden fölösleges vonatkozást és elemet elvetõ, epochált és transzcendált interszubjektív gesztus mûvészetté formált megnyilatkozása ez. A XX. századi léthelyzet emberi-alkotói gesztusa.
III. A CSÖND FELÉ
Az elnémulás gondolata már korábban, de még „idõtlenebbül”, „történelmietlenül” jelentkezett 1909-ben A csönd felé címû versben. Lakásom lesz a hetedik magány, A halál felé nyílik ablaka. Kertjében csak emlékek teremnek S lakója csak a lelkem lesz maga. Kertjében örök emlékek teremnek, Nem érnek mérges vágyak már oda, Csak remény nélkül tüskétlen az élet, Ne várj csodát, az élet a csoda!
320
Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet, Csak népek nélkül népes a magány. A csönd elfojtott igéktõl beszédes, A föld csak ölelõ ölén anyám... A csönd csak megölt igéktõl beszédes, Ne mondd ki a szót és im megleled. Hagyd magára e látszatos világot És maga a világ lesz majd veled!
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 321
Töredezett verselés. 2×8 soros strófa-pár alkotja a költeményt. Az XAXAXBXB strófaképleten belül rondószerû bõvített gondolat-ritmus erõsíti a kezdõsor vershelyzetét. A kiegészítõ gondolatritmusú strófa-magvakat zárja le az aforizmatikus utolsó két sor. A verskezdet: „Lakásom lesz a hetedik magány. / A halál felé nyílik ablaka.” A második rész a vers gondolatának legmegformáltabb strófamagja: „A csönd elfojtott igéktõl beszédes, / A föld csak ölelõ ölén anyám. / A csönd csak megölt igéktõl beszédes, / Ne mondd ki a szót, és ím, megleled.” A halál-motívumra válaszadó két strófazárlat a halál-csönd-élet szemantikai hármasság élet-vonatkozását erõsíti. Az elsõ: „Csak remény nélkül tüskétlen az élet, / Ne várj csodát, az élet a csoda.” A második és befejezõ: „Hagyd magára e látszatos világot, / És maga a világ lesz majd veled!” Az egyes szám elsõ személyû vers-narráció és az önmegszólító vers-narráció átmeneti állapotát is mutatja az igealak változása. A vers két részét egy három sorban is jelentkezõ, azonos grammatikai képletet variáló gondolatritmus kapcsolja össze; harmadik, a fokozás által leghangsúlyosabb sora a költõ evilági szerzetes-sorsát fogalmazza meg: „Csak népek nélkül népes a magány.” Ez a vers a maga avuló kifejezéseivel is a XX. században többször visszhangzó gondolat megjelenését hozta a magyar költészetben.
IV. PER OMNIA SAECULA
Az 1922-es Per omnia saecula címû vers jellemzõi: filozófia, bölcsesség, kristályszerkezet. 4-es és 4 és feles jambus. A vers mindenhol tiszta csengésû, a spondeus, illetve a pirrichius többnyire enyhe hangsúlynyomatékkal erõsíti a sordallamot. Az elsõ sortól, szakasztól töretlen a verselési intenció egyértelmû tisztasága, a grammatikai lendület árama és a szemantikai modulációs-variációs hajlam jelenléte: Idõn, teren túl éktelen Süket csönd szunnyad végtelen És álmodik az Ismeretlen. Robognak lenn az autók És hálót szõ a lusta pók És rózsák szirma hull a kertben. Idõn, teren túl éktelen Vak semmi szunnyad végtelen És álmodik az ismeretlen. És így folytatódik a vers. Hol van itt a fellazult és devalvált jambus rendezetlensége? Az AAB CCB DDB EEB FFB GGB HHB rímképlet keringõ-szerû körkörösségre, talán a nap bolygóit idézõ hetességre is utal. A szakaszt záró rímek: Ismeretlen – kertben – Ismeretlen – rebben – Ismeretlen – kertben – Ismeretlen szemantikai sora a körkörösségen túl jelzi a verscentrum transzcendenciának alárendelt híd-jellegét is. A negyedik, a híd-(centrum-)strófa:
321
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 322
Lenn gyúlnak, hunynak a napok, És milliárd szurony ragyog, Ha a nagy úrnak szeme rebben.” A költõ az idõtlenség terébõl pillant vissza a még háborúval terhes életre, de a páratlan strófák kikezdhetetlen és szomorú metafizikai létélményt sugároznak. A végtelen (és megfeleltetõi a süket csönd, a vak semmi, az éktelen üresség) élményét inkább tágítják és nyomatékosítják az álmodó és alvó Ismeretlen megnevezett attribútumai. A második és a negyedik strófa a jelenbe vagy a közelmúltra pillant, de a hatodik strófa már ismét a végtelen terébõl világítja vissza a tényeket: És múlnak az évek, milliók, És minden, minden veszni fog, És nem nyit rózsa több a kertben. A páratlan strófák sorzárlatai háromszor ismétlõdnek, csak az utolsó, egyben verset záró sorban variálódik tovább a metafizikai motívum: Idõn, teren túl éktelen Éjfélt kondít a végtelen S alszik tovább az Ismeretlen. A rejtõzködõ narrátor (személyiség) és a szemléletmód nyüzsgésbe nem avatkozó tisztasága már Weöres Sándor ember- és léteszményét elõlegezi. A versegész jambusokra épülõ, áttetszõ szerkezete is a költõutód felejthetetetlen Szimfóniáiban tûnik majd elénk. Sajátosan, lomhán magyar „észjárású” és vonatkozású a vers szimultán-impresszionista képeinek egymáshoz rendelése. Az idõmérték árnyaltan kidolgozott. A hosszú versláb-pozíciókon (arsison) többnyire hangsúlnyomatékkal erõsített jambus és spondeus a versben csak egyetlen alkalommal vált lejtést: / / u u – / – – / u u – /– u u/u – /– u u –/ u
„Ha a nagy úrnak szeme rebben” Ez a zeneileg is kiemelt sor kétféle verselési módon értelmezhetõ: a) Babits intenciói szerint: anapesztus-spondeus-anapesztus-félláb. A közismertebb versláb-araszoló módszerrel: pirrichius-jambus-chorijambus-félláb. Impozánsabb, mondatdallamhoz simulóbb a babitsi változat...
322
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 323
V. A KÖLTÕ RÍMEI (DÖBLINGBEN)
Juhász Gyula nem a metaforák költõje. Juhász Gyula megszervezett forma költõje. A rímekben szervezett szonetté. Juhász Gyula nem az akusztikai csengés virtuóza. Juhász Gyula „tompább” rímei a bennük megmozduló új jelentés-dimenziókra figyelnek, mint anyai lélek a hasban rugdalózó gyermek elsõ megmozdulásaira. Juhász Gyula rímei nem az összecsengések leple alatt minél távolabbra szétszakadt, minél inkább egymás ellenére ható jelentések sunyi látszat-harmóniája: ahol a rím, mint a képmutatóvá lett keresztény morál maga, minél hangsúlyozottabb kirakatban ékszerkedik, annál jobban leplezi az egymásra fenekedõ szójelentések rosszindulatú anarchiáját. Juhász Gyula rímei a mûben föltárt metafizikai probléma mutató indexeivé teszik a rímnemek osztályait. Így szorítja, foglalja, zárja egységbe az azonos végzõdések jelentés-teli üzenetét. A rímnemükben megegyezõ sorvégzõdések így hordoznak új, de mégis mindjükben közösen lappangó és létrejövõ jelentésösszegzést: különbözõségükben is ekvivalenciát teremtve. DÖBLINGBEN
Fekete fuvoládon rítt a gyászod, Szegény, szorongó, legnagyobb magyar S a hideg párnád forró könnytõl ázott S az ágyad zord volt, mint a ravatal. Epével és ecettel így itattad Halálra bágyadt szomjas lelkedet, A tested és a véred néki adtad, Hazádnak, melynek elvégeztetett. És tavasz jöttén a nagy sárga házban, Míg tompa aggyal a szûk udvaron Az élõ holtak jártak esti lázban S a denevér s az éji fuvalom Megcsapta homlokod, s te eltûnõdve Babráltál pisztolyoddal, s vágyón néztél a csõbe. 1917-ben írta Juhász Gyula ezt a Széchenyi öngyilkosságát felidézõ páratlanul szuggesztív szonettet. Életében a szonett nem került közlésre, halála után is ritkán. (A Verstár ’98 CD-lemez sem tartotta beválogatásra érdemesnek, pedig ebben a költõ életrajza szerinti nehéz évben a beválogatott 3 költeménnyel szemben összesen nyolcról van tudomásunk.) Ugyanakkor a vers zárt formája és fájdalmasan pontos kifejezõeszközei – az öngyilkossággal és betegséggel küzdõ költõ lelkivilágáról is megdöbbentõen hiteles üzenetet formáznak. Nemzet és személyiség közössé lett gyásza és a megújulás kételye fogalmazódott meg a versben. De rímei mintha többrõl is vallanának, elmondhatatlan többletrõl!
323
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 324
Az ottava nõrímsora állítmányi szerkezetek részét alkotja, cselekvéseket idéz fel, noha múlt idõben: rítt a gyászod – könnytõl ázott – itattad – néki adtad. A cselekvõ világ feminitása a szubjektív fájdalmat hangsúlyozza. Az ottava hímrímsora végzet-telibb, objektívabb és tehetetlenséget sugárzóbb alanyi kifejezések összegzése: magyar – ravatal – lelkedet – elvégeztetett. A tercina rímnemei õrzik különbözõ grammatikai (állítmányi, illetve alanyi szerkezetû) meghatározottságukat. A cselekvõkészség – a nõrímek tanúsága szerint – a tavaszt felidézve mozgalmasabb lesz ugyan, de félelmetesebb is: sárga házban – esti lázban – eltûnõdve – néztél a csõbe. De különös módon oldódást, lelki-természeti tisztulást sejtet az egyetlen rímpárrá szûkült hímrím jelenléte: zárt udvaron – éji fuvalom. Ekvivalens gócok hullámzása, létet betöltõ mozgása a vers. Éppen a topológiai-jelentésbeli ellentét bíztat csekély lélekbéli nyitásra is. A rímpár összhatása tisztító erejû! Egy biztos, a költõ ekkor túlélte még melankóliáját.
VI. A KÖLTÕ
Juhász Gyula minden versében ott bujkál a magyar ütem és a jambusos idõmérték kettõs megvalósításának lehetõsége. Néhol csak bujkál, néhol szokatlan erõvel felborul a lehetõség akár egy jambusos versben is, néhol pedig teljesen egymásba simul. Az 1923-ban írt A költõ címû verse az utóbbi verselési szintézis megvalósulása: Öreg kolostorok mély árnyán kispapok Tömjénes bánata: én testvéred vagyok. Ifjú rebelliók friss barikádjain A megváltó igék: nekem rokonaim. Mélységes pusztaság éjén a meztelen Jegenyék zokogó panasza egy velem. Haragvó óceán dereglye-élein a bolygó Elm-tüzek tünõ testvéreim. Az én fohászomat kongatja a harang. S honvágyamat viszik a vándormadarak. S melyeknek fénye már halott ûrbõl ragyog, Rokonaim a rég kiégett csillagok. Múltak, jövõk között állok epedve én, heraldikus talány a Mérleg közepén. 324
A 12 szótagú 6-os jambus szimmetrikus kettõs nekifutása a cezúra és a szótagszám miatt is Arany alexandrin-osztataira emlékeztet. (Némileg Ráday Gedeon,
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 325
majd Dajka Gábor farancia alexandrinját is felidézni képes.) Sormetszet a hatodik szótag után. A jambizálható szólamokban itt is gyakori a chorijambikus vagy anapesztikus versláb. A chorijambus szinte fõdallamszerûen tér vissza a sorvégeken, hogy erõsítse a hangsúlyos ütemezés lehetõségét: hármas-hármas, négy-kettes, kettõ-kettõ-kettes ütemezési beosztásban is kihallhatóak a sorok. Szigorú gondolati rendben építkezik a hét versszakos, párosrímû, tizennégysoros költemény. A motívumok a vers linealitásán belül a gondolatok és utalások egyidejûségében alakítják ki a maguk egymást erõsítõ vonzásterét. A verssorok széles és kimunkált spektruma, a vers egyenletesen kitartott intenzitása ritka összegzõ pillanatot érzékeltet Juhász Gyula költészetén belül is. A Juhász Gyula költészetében gyakori természeti elemek, jelenségek helyett itt a természettudományi utalású költõi képek: az elm-tüzek (a légköri viszonyok miatt ritka pillanatban a „semmibõl” elõlobbanó tüzet hozzák a tengerekre), a „halott ûr”, a „kiégett csillagok” igazolható pontosság-igényével érkeznek (emeltetnek be) a vers hasonlat-rendszerébe. Ebben a versben is centrális híd-szerkezetet teremt a hét strófa. Itt is van valamilyen – egyelõre strukturálisan nem igazolható – körkörösség a strófák elrendezésében. Meglepetésszerûen hat ugyan az elsõ két strófa ellentétes vonatkozású önazonossága, de Juhász Gyula életének ismeretében, mintha e kettõs töltésû emberi attitûd kulcsát tartanánk a kezünkben. Ha körkörösen egészítem ki a strófákban feltûnõ motívumokat, akkor ez a kezdeti motiváltság is kiegészül. Mégpedig az elsõ strófát az utolsó strófa zárja teljessé: a bánatot a talány... A második strófát a hatodik: a megváltó igéket a kiégett csillagok. A harmadikat az ötödik: a zokogó panaszt a fohász és honvágy. Míg centrumban marad a kiszámíthatatlan, a bolygó elm-tûz. Ez az ikonszerû körkörösség mint kompozíciós eszmény talán nem idegen Juhász Gyula világlátásától és alkotói gyakorlatától. Hiszen már a korábbiakban is jeleztem, hogy a magyar verselés két fõ vonulata nem annyira két szólamban, hanem minden részletében is egymásba illeszthetõ félkörökként alkotja a költemény verselési megszervezését is. (A strófákon belüli betûrímek hangszerelési következetességérõl és páratlanul intenzív belsõ fokozásairól, már-már a reneszánszra emlékeztetõ hangszínek széles palettájáról, s mindennek versünkön belüli jelentésérõl és jelentõségérõl jelen írásomban nem szólok... Célom jelesül az volt, hogy fölhívjam olvasók és irodalomkutatók figyelmét erre a kivételes intenzitású, komplex és összegzés-igényû költeményre.)
325
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 326
Rímtelen verselés Juhász Gyula költészetében
A verselési szokások az irodalom fejlõdésének egyes áttekinthetõ szakaszaiban többféle változást mutatnak: – 1. Régebbi verselési szokások már-már háttérbe szorult formáinak felélesztése, – 2. a korábbi verselési szokások alig észrevehetõ módosulása, fantomizálása, – 3. éles szakításokban megnyilvánuló, meglepõen új verselési eszközök dominanciája és végül, de nem utolsósorban: – 4. a verselési formát következetesen átalakító retorikai, mûfaji elemek egyre következetesebb alkalmazása, például szakasztalanítás, rapszodikus beszédszakasz-kezelés, gyakori sorátvetések, a „függõ beszéd” térhódítása, anti-mûfajok keletkezése, stb. Juhász Gyula jambus-alapú verselésében – mindmáig nem megfelelõen elemzett és nem megfelelõen hangsúlyozott módon – megfigyelhetõ a fent nevezett verselési átalakulások 1., 2. és 4. típusa. Az életmû 43 jambikus verslábú és rímtelen költeményét kívánom megvizsgálni az átalakuló verselési technika és az új versnemi, mûfaji jelenségek összefüggésében.Két fontos szemantikai és mûfaji szempontot kell kiemelni ebben a kis bevezetõben. 1. A meglévõ költõi formák megújításában éppúgy, mint egészen új forma megteremtése esetében – sokszor egyetlen versre is lebontva – a „szemantikai gesztus” fogalmán azt a verselésen és irodalmon, sõt a formális esztétikán is túlmutató irányulást, forma- és értelemadó rendezõi elvet értem, amely a különbözõ létszférák (politika, társadalmi elv, egzisztenciális kérdések) metszéspontjaként, illetve eredõ-pontjaként határozható meg. Ezt az írói szempontból szubjektív gesztust versenként is ki lehet mutatnunk. 2. Az elemzõ rendezetlen halmazú költeményeket csoportosít saját irodalmi-esztétikai képessége és elképzelései szerint. E csoportosítás nélkülözhetetlen, hiszen a sok esetben csak kéziratban vagy újságokban fennmaradt versek világosabb áttekintését célozza. Idõrendben a következõ sorrendet mutatják ezek a rímtelen, túlnyomó többségükben rapszodikusan szakaszolt vagy szakasztalan versek:
326
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
1898: 1905: 1909: 1910:
Page 327
1 vers 1 2 1
majd nagy szünet
1922: 1 vers 1923: 2 vers 1924: 3 vers 1925: 12 vers (!) 1926: 5 vers 1927: 3 vers 1928: 2 vers 1929: 4 vers 1930: 1 vers 1933: 2 vers 1934: 3 vers
A versek sortartó, lejtéstartó jambusokban íródtak. 10-es és 11-es jambus-sorok váltakozása, megkomponálása, némi túlsúly mutatható ki a celeberrinum carmen (a versformák legnevezetesebbje, Dante szerint a legrangosabb forma) alkalmazásában. (Kivételt jelentenek az Augustus címû vers nyolcas-kilences jambusai.) Az 1924-25 körül bekövetkezett számbeli és minõségi fordulat szembeszökõ. Ezt a fordulatot Péter László Juhász Gyula bécsi látogatásával, a Kassákkal való személyes találkozással hozza kapcsolatba. Véleményem szerint két határozottan elkülöníthetõ vonulata van e verseknek és ezek közül a második versnem-periodika valóban ebben az idõben veszi kezdetét (a Szabó Dezsõnek írt A rab titán, a Szakállszárító 1924-ben, A régi kispap 1925-ben jelzi a személyesebb hangú szabadvers-formálódást, a megeresztett-szûkített beszédszakaszok rapszodikus rendezettségét, és más tekintetben is új verselési gyakorlat és verstípus kialakítását). Ezzel egyidõben a párrímes és keresztrímes, illetve füzér-alakítású rímes versekben is átlépi a költõ a hagyományos szakaszformálást, a hagyományos – sor = mondatszerkezeti egység – elvét, stb. Juhász Gyula korábbi verstípusai is megszólalnak majd ezekben a versekben. Jelentkezik az életkép, enyhe tájfestéssel. Jelentkezik a helytelenül „szereplírának” nevezett névmási szituálási mód: az 1. sz. 3. személyben ábrázolt mûvelõdési személyiségek sorsproblémáit megelevenítõ versnem – akárcsak a szonettjeiben – itt is jelentõséget nyer, mint az interszubjektív azonosulás utolérhetetlenül juhászgyulai alkotó módszere. Egy versben (A panorámás címûben) ismét fiktív monológot tapasztalunk, mintegy ellenpontozza a korábbi ódák magasztosabb stílusát. A másik rímtelen vonulatból ismert episztola mélységesen egzisztenciális lírává alakul (Névjegy, Egy kedves vigasztalónak), majd különös csavarral ismét fiktív monológban ölt alakot a Van Gogh-levélként írt Önarcképben. Az élet alapértékeihez szóló poszt-ódai gondolatok is hétköznapi, de szorongatóan egyszerûség-hangszerelést kapnak (Virágos barikádon, Az ismeretlenhez, stb.) És kialakul egy esendõen személyes, új versnyelv: lefokozott egyszerûség, kiszámíthatatlan-sorátvetéses mondathasználat, mellérendelõ mondatformák modern láncolata – új minõség a szubjektum önfeltáró munkájában. (A régi kispap; Én költõ vagyok; A gyermeket, ha alszik...; Melankólia; Zene; stb.) Elõzetes tájékozódásunk csak jelzi a rímtelen-jambusos versek szerves beépülését Juhász Gyula lírájába. A különösségek, az újdonságok, a részletesebb sajátságok és csoportosítások a további elemzésekben lesznek tettenérhetõek. Felosztásom szerint a következõ módon csoportosíthatóak Juhász Gyula rímtelen, szabályozatlan szakaszolású, jambusos költeményei:
327
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 328
I. A korai reformkor hagyományai (Berzsenyi Dániel episztolái, stb.) már meghonosították az óda és episztola egymásba átjátszó mûfaját, a jelzett kötetlenebb formakezelésben. Juhász Gyula ilyen típusú versei igen korán jelentkeznek és végigvonulnak egész költészetén: Modern „Divina Comedia”, Gotterhalte, Episztola Dutka Ákoshoz, Petõfi szellemének, Óda Germániához, Hódolat Jókainak, Jozephus szobránál, Vojtina új levele öccséhez a drámaírásról, Isten lámpásai. S az ezeknél modernebb, közvetlenebb, stilizálatlanabb, már-már egzisztenciálisan személyes versek – elhagyva az ódák episztolák hagyományosabb kompozícióit – jelzik az átmenetet újabb mûfajváltozatok felé: Gandhi, A panorámás, A rab titán, Jó szó, Névjegy, Egy kedves vigasztalónak. II. A XX. század fordulójára jellemzõ a szerelmi költészet és a magány-költészet közeledése az ódai formák felé. Az elsõ Anna-versként számontartott Vigasztalanul, majd az öntörvényûen kiemelkedõ Anna örök és a magány korai, szokatlan felépítésû ódája: a Versek rím és remény nélkül – címû mutatják a formaválasztás indokoltságát. III. A személyességnek az általánosban megszólaló, közvetlenebb, modernebb formái: A koldusnak, Ne bántsátok a lombokat, Látjátok feleim, Zsolozsma, Virágos barikádon, Mély az élet. IV. Az életképek felújított mûfajával rokonítható, fokozottan személyes érintettségû költemények: Szakállszárító, Unalom, A ceglédi parkban, Temetõ, Búcsúfia. V. A személyiség-azonosulásos verstípus új darabjai: Velazquez halála, Galilei, Önarckép (Vincent van Gogh levele testvéréhez, Augustus (az utóbbi ön-távolító ábrázolású költemény). VI. Imádságot, rapszódiát, áhítatot, egzisztenciális kételyt és a vágyott bizonyosságot kifejezõ költemények: Kérdések, A régi kispap, Én költõ vagyok. Az Ismeretlenhez, A gyermeket, ha alszik, Az öregségrõl, Búcsú, Melankólia, A jövõ vetése, Zene.
ÓDÁK, EPISZTOLÁK, A TRADICIONÁLIS HAGYOMÁNY FELÉLESZTÉSE
328
Juhász Gyula igen széles forma-skálán szólaltatja meg a nyugat-európai és antik verselési tradíciót. Mûfaj-érzékenysége is kiváló. A századforduló elsõ éveiben végérvényesen meghonosodott szonett ekkor nyer a magyar lírában személyekre szabott, természetes megnyilatkozási formát. Juhász Gyula vers-nyelvén szólal meg elõször természetesen a villoni ballada-forma. A terzina és a stanza is végig jelen van az egész életmûvében. Az inkább klasszikus-költõi hagyományként õrzött rímtelen-jambus – görög-római elõzményekre épülve – Berzsenyinél igazodott a magyar ódaköltészet természetes eszköztárához. Mégis csak ritkán alkalmazott forma maradt a romantikus strófa-kompozíciók elterjedésének idején. Juhász Gyula ezt a lehetõséget felismerve, éppen a tõle kissé idegen, pátoszt, emelkedettséget igénylõ témák esetében nyúlt e formai lehetõséghez. A kezdeti próbák, rátalálások és sikertelenségek után 1922-tõl újra használja ezt a már korai költészetében felismert formálási módot. Az emelkedett téma vonzásában születnek meg elsõ kísérletei. A Modern „Divina Comedia” még torzó, a háromsoros beszédszakaszok rím nélkül nem kapnak feszességet, renyhék maradnak, itt még a fantom-forma nem helyettesíti a minta-formát.
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 329
A Gotterhalte viszont funkcionális forma-kezelését tekintve jelentõs siker. Az úgynevezett „klasszikus összhangtól” való eltérést jelzi a formaválasztás. A forma a reformkor nyitányának szabadság- és igazság-vágyának visszatérését, feltámadását jelzi. A Vandál bölcsesség, A pesti magyar társasághoz, a Döbrentei Gáborhoz címû költemények Berzsenyijét oltja vissza a századforduló vérkeringésébe. Petõfit, Jókait, sõt Varga Manci szolgáló halálát is ezen a formanyelven idézi meg a Trianon utáni idõszakban. A józan rendezõelv díszítésmentes retorikája ad méltóságot ezeknek az ódáknak. Érdemes a juhászi életmû fontos elõjátékának tekintenünk az 1905 júniusában megjelentetett Gotterhaltét. Összegzõ anti-óda a Habsburg elnyomásról. Ez a 23 soros, jambusos, rímtelen költemény már kiforrott költõre jellemzõ kifejezõ értékeket, szerkezeti pontosságot, dallambeli és grammatikai „hírértékeket tartalmaz”; a korabeli hazafias ódáknál összetettebb, sûrítettebb kompozíció. (A vers elemezését ld. az Elõjáték az életmûhöz címû írásban.) Rímtelen episztoláiban – 1909-ben, pályájának elsõ szakaszában – inkább a még kiforratlan tartalmak és dallamok (!) keresik a formát. A Vigasztalásul címû költeményben a nõrõl és szerelemrõl „bölcselkedik”, de az Annáról szóló részek már a késõbbi nagy Anna-versek elsõ hangütései: „De a haja szõke, de a bõre bársony, De egy hajaszála mindörökre átfon, De tegnap este láttam a bokáját.” (Juhász Gyula verselés-technikai mûhelyében páratlan a fenti részlet elsõ két sora, többszöri javítás után is hangsúlyos 12-esben hagyta ezt a rész a költõ az egyébként már a következõ sorban jambusra visszaváltó versben. A hangsúlyos vers ritmusa tehát olyannyira élt a költõben, hogy a többszólamú verselésben rendre és rendre írhatta többnyire jambikus alapú költeményeit, hiszen kiváló dallamérzéke megtartotta a két metrikai rendszer egymásbajátszó egyensúlyát.) Az Episztola Dutka Ákoshoz címû versében késõbbi politikai magatartásának, nemzeti és nemzeteken túli szabadság-vágyának egyik elsõ megfogalmazására figyelhetünk fel. A rím nélküli, csapongóbb forma e próbálkozásokban váratlan összefüggéseket tár fel a költõ világnézetében. Csönd, magány és harc összefüggései nyernek értelmet: „Mert lesz – úgy-e mi tudjuk? – lesz idõ, Mikor a magyar bánat és magyar dal Erõre kap és marseillaise-be csap.” (A sorátvetés már erõsíti a mondatrész-kiemelést, már szerepet kap a versformálásban.) Mintha a Versek, rím és remény nélkül címû költeményben találná meg ez az episztolaszerûen megszólító forma a legkorábbi összegzését. Beszélgetések ezek? Kihez szól a költõ? Annához? A szerelemhez? A magányhoz? Az episztola egyszerre búcsúóda valakitõl és óda a magány elfogadásáról. A váltakozó szakasz-tagolás, a rímtelenség kivezeti a megszokott formák közül, így verselés és jelentés egymásrautaltabb, didergetõbb.
329
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 330
Telt, két hosszú szakaszra terjedõ párhuzamos szerkesztéssel búcsúzik szépségtõl, virágtól, sorstól, élettõl. A Halott mellé... címû elsõ részben a halottak mellé temetett holmikhoz hasonlítja saját tört életét. Ez a szélesívû, belsõ közlésekkel zárójelesen megszakított, láttató párhuzamosság már a szabadvers újfajta arányosságait elõlegzi. A Sok méreg által... címû második rész felsorolásai, ismétlõdõ szerkezetei, a „Jöttenek...”, „És jöttél...”, „És jöttél...” szakasz-kezdõ monotóniái, a táncos zeneiség emlék-foszlánya és a „versláb-hibát is ejtõ” fájdalmas kongás-kopogás egy mûvön belül – formátlan és formált ellenpontjai, izgalmas, modern, költészet: „És jöttél utoljára rút november, Magány, mely emlékektõl kong szegény, Magány, mely vádaktól – kong szegény. És jött a bor, a bánat, a felejtés. És régi nyomorok új bélyege... Sok méreg által pusztulunk mi el!” (Mintha csak a szentenciaként vonszolt, háromszor ismételt utolsó sorban ocsúdna fel jambus és hangsúly szimultán zeneisége, így felelget egymásnak a nyelv grammatikájából fakadó poétikusság a hangzásszerkezetbõl fakadó poétikussággal.) 12 évi szünet után, 1922-ben szólal meg újra rímtelenül és szinte gúnyosan jambizálva, de immár méltó, magyar és egyetemes tárgyat találva: a reformkorból fennmaradt ódai stílust. De mennyire juhászgyulai módon! Gondolatalakzatok tagolt rendjében. A kezdõsor tiszta jambusait mintegy elhagyja, feloldja a telt dallamok, sorokon áthullámzó hangsúlyszakaszok zeneiségében, méltóságában. „Lejárt egy század... Ó, mi az neked, Kire eónok várnak az öröklét Mély tengerében és kristály egében, Mi az neked, kit most kezd érteni Vak és süket álmából ébredezve Az ember és most kezd hódolni szóval, Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel, Koldus-király pompával ünnepelvén. De néked az szó mind, szellõ csupán .........”
330
A Petõfi szellemének címû költeményét kezdi így. Végtelen arányosságban épül a szûnni nem akaró mondat-folyam. Az új mondatot indító ellentét is a nyitó gondolat variálása, átmenet csupán az ellentétet kifejezõ gondolatokhoz. S ettõl kezdve hiába a három nagyszakaszra tagolt költemény fokozatos felépítettsége. A 11 felkiáltás egyetlen hozsannává alakítja a versfolyamatot. Hol jelzõket („vak és süket”), hol alanyt („az ember”), hol eszközhatározót („szívvel”) emel ki a soron átbukó mondattani egység röpke megszakadása, enyhe soréli nyomatéka. Késõbb az enjambement tárgyas szerkezetet választ majd szét célhatározós szerkezettõl: „... egész világot / Teremtettél...”,„... egész világért / Mentél halálba”,
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 331
majd egy 2-2 soron áthúzódó erõteljes gondolat-párhuzamban jelzõt az alanytól választ el és emel ki: „... szegény, beteg / emberiség...”. Közvetlen, emberhangú emelkedettség ez. A rímes-jambusos kompozíció rutinos lehetõségeit messze meghaladó forma: „Huszonhat évvel egy egész világot Teremtettél nekünk s egész világért Mentél halálba megváltó magyar! ................. Eperjes és Pozsony, Koltó, Kolozsvár, Palota, kunyhó, téged tündököl ma! S a te nagy árvád, a szegény, beteg Emberiség is téged ünnepel! .................” A prózaszerû újsághír-stílusú beszédnyelvet az áhítat és részvét emelkedettségével ötvözi az Isten lámpásai címû tragikus életképben. Az életkép továbbgondolása, vallásos igazságszolgáltatása teszi megindítóan szép, ódai formává a „zsírszódát ivó” Varga Manci történetét. Allegória és hasonlítás suta egysége, a feltûnõen lazán kezelt jambusok között alkalmanként nyomatékösszegzõ hatású hangsúlynyomatékok, ilyen szerény eszközökkel teremtõdik egy újfajta szépség: „S mikor a fényes lámpát kézhezvette, Az elkezdett káprázatos dicsõn Tündökleni és melegíteni, Mint csak a jóság és a szeretet, A részvét és az irgalom a szívben.” Eszköztelenség és metrikai gesztusok utolérhetetlen harmóniája. Bölcs és végtelen alázat a formák, a lélek és az egész lét elõtt. Mindez egyetlen hasonlat öt sorban kibomló végpontjai között.
IMÁDSÁG, HELYZETKÉP, RAPSZÓDIÁK ÉS CSÖNDES BESZÉLGETÉSEK ÚJ LÍRAI FORMÁI
a) A szakasztalanítás folyamata 1920-ban (!) Juhász Gyula két versében is szakít a szakaszokra bontott vers-építkezéssel. Elõször a Moziban címû életképben vonja össze a sorokat. A vers elsõ része a mozi „tarka képeinek” leírásával még az úgynevezett Színházi szonettekben megszokott, két mondatos, keresztrímes, nyolc soros felépítést követi. A 9. sortól viszont egyetlen, itt még rímekben formálódó mondat vezet a borzongató befejezéshez. A befejezõ négy sor ölelkezõ rímei még elõkészítik, tehát szolgálják a kiskompozíció lezárását. E második, hosszú részben a fõnévi igenév elõbb a tárgyas szerkezetekhez, majd záró fordulatként, mellérendeléssel a helyhatározós szerkezetekhez kapcsolódik. Ez a ki-
331
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 332
egyensúlyozott, szerény szerkesztésmód éppen a nem jelölt szakasz-határ átlépésével, a 12-13. sor közötti jelzõs felsorolás szétválasztásával, a sorátvetés alkalmazásával feszültebb, modernebb, rapszódikusabb a megszokott, szakaszosan felépített verseknél: 9. sor: És jó csodálni oly sok nagy szerelmet És kis kalandot, míg a félhomály Beföd száz gondot lágyan, mint a selymek És eltakar sok csókot a sóvár, 13. sor: Irigy szemektõl és oly bús dolog Magányosan ballagni haza végre A szürkeségbe és a kicsiségbe, Mint börtönükbe a kalandorok. 1921-ben a Két élõ halott címû vers 2. tételében még meglepõbb módon oldozza el a szakasz-határokat. Némaság és susogás ellentéte egy három szótagos nyitómondat és egy erre felelõ 16 soros mondat (!) feszültségébe zárva. Az elsõ rész még mondatrész-tagolással követi a keresztrímes sorok kompozícióját. 1. sor:
5. sor
Õ néma. Jár a kertben, mint a kisértet S hogy élete pecsétjét meg ne törje, nem látja, mint bámulja õt az élet, Õ néz örök merõn egy mély gödörbe: A hangok fájnak néki, mint a kések, A csönd kong benne, mint süllyedt harangok És várja szótalan, míg az itélet Utolsó, szörnyû trombitája harsog
A 9. sorban beálló fordulat egy önkívület ábrázolása: a sorvégeket áttörõ, nagy lélegzetû hangsúlyszakaszok vezetnek el egy különös, szürrealista hasonlathoz. A retorikus felépítés és szabályosság helyett kanyargó mondatforma: 9. sor:
És néha, mikor boldog alkonyat van S elnyomja õt egy szender akaratlan, Félig dalolva és félig zokogva Megnyílik ajka, mint a pince torka S valami régi és homályos emlék Kísértet gyanánt, mely visszaleng még, Pár szót susog, mely a szájára téved, Mint vén ereszre halk, bús denevérek.
Az ábrázoltra vonatkozó állítmányszerkezetek már-már spirálisan bomlanak ki: „Õ néma. Jár a kertben...”, „Nem látja...„, „Õ néz...”, „És várja...” az – 1., a 3., a 4. és a 7. sorokban, mintegy fokozatosan nyíló körökben! A 9. sor fordulatát jelzi egy tárgyias szerkezetû utalás az ábrázoltra: „S elnyomja õt egy szender akaratlan”. Majd újra az alanyhoz tartozó állítmányok lendítik tovább a mellérendelésekkel, közbevetésekkel épülõ mondatszerkezetet: „megnyílik ajka...”, „pár szót susog...” Az ábrázolthoz tar332
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 333
tozó állítmányi szerkezet a lineális elõrehaladásban jól mutatja a körkörös tágulást, a korábbi 7. sor után, itt elõbb közvetve a 12. sorban, majd egy „emlék” vonzataként a 15. sorban mutatkozik meg az ábrázolt alany cselekvés-folyamata! Ebben a versben már csak fájdalmas emléknek tetszik a választékos rímelés jelenléte. A vers-szerkezet „többet kíván”: csupaszságot, a lelki folyamat bensõségéhez jobban alkalmazkodó formát, rapszodikusan is sarkítottabb építkezést.
b) A rímtelenség új jelentkezése Elõször egy Szabó Dezsõnek ajánlott versben – talán a próza rímtelen poétáját ezzel is megtisztelõen – rímteleníti a jambus-vers. Itt a Görög szonettek rímtelen változatának tûnik a versindítás. A heroikus gondolathoz Prométheuszt választja ábrázolt alanynak. Az interszubjektív azonosulás hármas hátterével íródik a költemény: a szerzõ, Szabó Dezsõ és a címadó „Rab titán” feltámadás-vágyó pillanata az ábrázolt idõ. A versszerkezet egyértelmûen utal vissza az imént elemzett versre: 4 –4 –10 soros mondatok tagolják részekre a verset. Az alanyra vonatkozó állítmányok jelzik a belsõ folyamatot. És egy 6 soron átvezetett tárgyias szerkezettel magasztosul fel az ábrázolt alany a vers befejezésében. Nagyívû hangsúlyszakaszok, spirálos szerkesztés, sorátvetések, rímtelenség, többfajta metrikai gesztus alkalmazása a jambus-versen belül – elõttünk áll az új lírai kifejezésmód szinte teljes eszköztára. A Szakállszárító címû verssel egy másik versnemi folyamatot indít el a költõ. A rímtelen helyzetképek nyugodtabb, plasztikusabb belsõ formáit teremti meg. A 4 –4 –4 –5 –5 sortagolású mondatok harmonikusabb rendre utalnak. A „csönd” és „béke” formái ezek. Hasonlóan nyugodtabb szerkesztésmódú A ceglédi parkban és a Temetõ címû életkép (az utóbbi ismét szakaszos szerkesztésû: 4 –5 –5 –7 sorokban.) Mikor a helyzetkép nyomorultabb, békétlenebb, akkor ismét a már kialakított rapszodikusabb, aszimmetrikus formával találkozunk. A koldusnak címû versben a két aszimmetrikus szakaszra bontás éppen ezt a szerkesztésmódot emeli ki: 5 soros nyitómondatra válaszol a második szakasz 15 (!) soros mondata. Az Unalom címû költemény az alapformát mutatja. Szakasztalan, rímtelen jambus-sorai a következõ mondattagolást hozzák: 4 –5 –11. A parallelizmusok rendje, a hangsúlyok versláblüktetõn való elhelyezése, a verszáró hasonlat meglepetést keltõ váratlansága mutatja az egyre határozottabban kialakított verstípus erényeit: 12. sor: S úgy éreztem, hogy e szemek Nem láttak soha, soha napfényt, Nem láttak soha, soha kertet, Nem láttak soha, soha májust S üres és dermedt tükreikben Az élet szörnyû semmisége Úgy tükrözik, mint ólmos égnek Siralmas õszi rongyai A halott Brügge csatornáiban. 333
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 334
Az ütem-hangsúlyok nyomatékelosztása tökéletesen erõsíti a jambus-hullámzást, markáns jelenlétük az idõmérték megbicsaklását is átvezeti a szabályozott hullámzásba. Ez a szigorú keménység tökéletes zenei ellenpontja az ábrázolt anyóka nyomorúságos széthullásának, mégis nem más, mint a botrányt megláttató részvét szigora.
c) Az alanyi líra új kompozíciói
334
A keresztény személyiség vívódásai, imádságai, tanúságtételei is megfogalmazódnak ebben az új formában. Juhász Gyula metrikai képességeinek szerves fejlõdésérõl beszélhetünk. Az egyre gyakoribb és egyre szokatlanabb sorátvetések, a dallamos mondatformálás korábban is jellemzõ metrikai (!) szabályozottsága könnyebben fejlõdik, hiszen a rímektõl nem akadályoztatik. A szólamkapcsolatos hullámzás nem kötõdik a jambus-sor cezúra-osztataihoz, ezért önállóbb mozgásteret nyer. Juhász Gyula életmûvében domináns a jambus alkalmazása, de a fentebbi metrikai elvek színes összjátékával kifejezetten szemantikai gesztusként alkalmazza a szabályozás lazaságát vagy feszességét. A metrikai tényezõk szintetikus és szerves egységben alakítják ki a belülrõl – elemzésekkel kimutathatóan – oly gazdag és a kívülrõl (látszólag) igen szerény verselést. Az ábrázolási technika és a lírai önfeltárás egyként gazdagodik ezekben a költeményekben. Az egzisztenciális kétely és életvágy faggató kérdéseit elõször az 1923ban írt Kérdések címû versben, az Úrhoz intézett imádság formájában fogalmazza meg. Rímtelenül. Még alig különbözve a hagyományos szakaszolású formáktól. A négyszer háromsoros, szakaszokra bontott vers zárlat-rendje is szabályos: AAB, AAB, AAB, AAB. Talán éppen ez a vers jelzi azt a rapszodikus és mégis megszenvedett, de-profundis-szerû imádságos forma kialakulását, amelyet a késõbb írott 1. sz. 1. személyû alanyi versek fognak megvalósítani. Ciklusszerû sorozatot alkotnak ezek a sajátos formájú, új architektúrájú költemények, a személyiség önkifejezésének magasrendû formái. Megfigyelhetünk egy szubjektívebb, de vergõdõbb és hittel teltebb, szaggatóan aszimmetrikus vers-vonulatot: A régi kispap, Én költõ vagyok, Az Ismeretlenhez, A gyermeket, ha alszik..., Az öregségrõl, Búcsú, Melankólia, A jövõ vetése, Zene, és egy olyan vonulatot, amely az általánosabb emberi gondolatokról és érzésekrõl szólván nyugodtabb, veretesebb, testáláshoz-méltó harmóniákat nyújtanak: Zsolozsma, Virágos barikádon, Mély az élet..., Ne bántsátok a lombokat..., Látjátok feleim. Az 1925-ben írott A régi kispap címû verssel az új forma legjellemzõbb megvalósítását szemléltethetjük; szokatlan jelöléssel közlöm a verset: a grammatikailag indokolható nagy beszédhangsúly-szakaszokat az élhangsúlyok aláhúzásával jelölöm, oly módon, hogy több esetben az elsõ fõhangsúlyig több szótagot is aláhúzok (a nyitószótag mindig kap egy enyhe mellékhangsúlyt, de ha a második is megelõzné a fõhangsúlyt, akkor ezt külön nem jelölöm). A szólamkapcsolatok, a szólamok és az ütemek hangsúly-rendjét most nem kívánom jelölni, de természetesen ezek is döntõ részt vállalnak a szimultán vagy többszintû verselés kialakításában. Jelenleg a dallamvonalak vázlatos ábrázolásától is eltekintek, de a versnek ily módon létrejövõ tagoltsága mondatdallam természetû, és éppen e komplex metrikájú verselés legsajátabb szervezõdési formája!
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 335
Ki álltam egykor oltárod derengõ Kora reggeli fényében s a tömjént Égettem szent neved dicséretére És földre hulltam hófehér-pirosban A csengettyû szavára és szívemben Éreztem testedet repesni, Krisztus, Bocsáss meg, hogy az élet messze sodrott, Örvénybe és tengerre és hínárra, Én mindig, mindenütt sírván reád Gondoltam, téged hívtalak, neked Gyújtottam énekek és bánatok Mécsét és hófehér ruhámra hulló Minden sarat és szitkot letöröltem S a legmélyebb örvény mélyén, halálom Száz éjjelén és gyönyörömnek ágyán Feléd rebegtem egy múló fohászt, Egy örök sóhajt, és a régi kispap Ma új hitében, hitvallókeményen Azt hirdeti, mint evangélium: Hogy szent az élet és jóság az Isten S elmúlnak föld és ég, de az Ige, A Szeretet marad s gyõz. Ámen. Ámen. 22 soros mondat és a megismételt záróakkordok. Az invokáló elsõ nyolc sor zártabb, harmonikusabb. Az alanyi önmegjelölés hangsúlyozása után egy gáttalalanul kiáradó vallomás következik. Feszítés és kiáradás, több soron áttörõ dallamvonalak, a szaggatott, vibráló kompozíció – mint egy agytevékenységet regisztráló mûszer – õrzi még a fájdalom „legmélyebb örvényeit”, a hit és az elviselt szenvedések kontrasztja ad hitelt a záró soroknak. A lendületes beszédszakasz-komponálás szinte áthangszereli a sorközi verslábakat, de amikor nyomatékerõsítõ hatású, akkor annál tisztábban csendül a harmónia. A nyomatékerõsítõ ütem-hangsúlyok viszont szinte megszelídítik a szertecikázó verslábakat, néhol váratlan dallamcsúcs helyettesíti a versláb-lüktetõt: Azt hirdeti, mint evangélium: Hogy szent az élet és jóság az Isten. Az Én költõ vagyok címû vers a „nem szerettem” – „szerettem” ellentétére épülõ, gyónás-értékû költemény. Az elõzõ szerkesztéshez némileg hasonló felépítettségû, de a centrális részben harmonikusabb, nyugodtabb mondatrész-komponálású ez a vers. A zaklatott nyitású „nem szerettem” részre – az elsõ 5 sorra – válaszolnak a telten, négyszeres parallelizmussal kibontott következõ mondatok. 8,6 sornyi és 4,1 sornyi terjedelmû a középsõ rész. A zárás, megismételve-módosítva a „nem szeretem” – „szeretem” kontrasztot, immár imádsággá és öntudattá nyugszik. A középsõ részt a verselés apróbb eszközeinek megfigyelése végett is érdemes idéznünk. A nyugodt gondolatpárhuzamok dallama és ritmusa lehetõvé teszi dallam – ritmus – idõmérték hármas összhangzatát! Az éles, perdített, hangsúlyos dallamcsú-
335
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 336
csok gyakorta helyettesítik az elmaradt hosszú pozíciót az idõmértékben. Helyenként a fõhangsúlyok 4-5 szótagnyi egység idõmértékes metrikáját segítik át a döccenéseken; vagy egy-egy sorvégben kifutó dallamvonal csúcsa elõlegezve is egységes hangzásba tereli a sort. A funkcionálisan harmonikus részek a szemantikai mozgást kísérve erõsítik az érzelmi-értelmi ábrázolást. De van rész, ahol a pontos jambusnak ellentmond az ütemhangsúly – ekkor éppen a „dühös világ” nevezõdik meg. Én szerettem a nagy emberiséget Sok kis komisz embernek ellenére Én szerettem a fákat, füveket, A madarakat, csillagot, virágot, (A csillagok az ég virágai) És szerettem az Istent, aki egyszer A feszületrõl hozzám lehajolt Egy régi estén egy öreg kolostor Imádkozótermében. És szerettem Édes anyámat, aki régi szentek Szelídségével a dühös világ Ellen kivédett mindig. ... Az Ismeretlenhez címû költemény a Találkozás misztériumáról vall, imádkozik. Az ellentétpárokra épülõ versben inkább az „És láttalak...” élménye kerekedik felül. Most ötszörös – noha eltérõ mellérendelõ-szerkezetekkel kibomló – parallelizmust tartalmaz a vers kifejleti része. Az öngyilkossági kísérlet személyes értelmezése szintén gyónás-jelentõségû. A 16 soros verset 10-es jambus-sorok keretezik. A vers belsõ sorai 11-esek. Ez az apróság is a metrikai átgondoltságot mutatja és a szentenciaszerû állítások kifejezõ erejét növeli: „Én néha már találkoztam veled”, illetve „Mert akkor is téged kerestelek!” A személyiség – mélypontjának állapotát csak egy közbevetett kifejezéssel jelzi, vonuló fekete zászló és óriások menetét látva, a Búcsú címû versben. Végtelenség és „földhözragadtság”, „porba vertség” ellentétében parányi pillanat a panasz hangja. Ezzel ellentétben a Melankólia címû versben már a személyiség csõdje kap fájdalmas formát: „Reménytelenség lett a végtelenség”. Korábban számba vette az élet értékeit: az alvó gyermek tisztaságát, az öregség és a halál szelíd hatalmát, a jövõ reményét, az emlékezetbõl-kihulltakért is van szava. Míg a Zene címû versében a zenekarhoz hasonlító személyes gazdagságtól, lelki-szellemi teljességtõl is elbúcsúzva a bánathangjával azonosul. Az idetartozó versek õrzik, variálják, szelídítik a kialakult versnem belsõ formáit. Együtt, így alkotnak teljességet, ezek a költemények komor tónusú „jóság-virágok” a „gyûlölség-bogáncs” helyett. Fel-felcsillanó metaforái és metonímiái beépülnek a kortárs költészetbe, vagy némelyek késõbb bokrosodnak már-már ízléstelen bõségben. De verszenéje, a versek formális és belsõ kompozíciója végérvényesen az övé marad. Összetettsége, szervessége: egy gazdag költészet tiszta értéke – látszólagos eszköztelensége is csupán új formák meglelt teljessége. A mechanikusan alkalmazott, tradicionális verselési eszközök hanyatlása idején Juhász Gyula úgynevezett „rímtelen jambusai”, látszólagos eszköztelensége: új formák meglelt teljessége. 336
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 337
Juhász Gyula: Anna örök
Az 1926-ban írt Anna örök címû híres verse nemcsak üzenetvilága tartalmi elrendezettségében, hanem mondatszerkezeti komponáltságában is a magyar-, sõt a világirodalom legkiegyensúlyozottabb arányrendszerû verseinek egyike. A 18 soros, strófákra nem osztott vers mégis szabályosan 6 – 6 – 6 soros, a három többszörösen összetett mondattal harmonizáló szakaszokra bomlik. A nyitó szakasz öt sora sorátvetéssel (enjambement-nal) folytatódó bõvített mondatrészt vág el állítmányától, mielõtt a mondatzárásban némileg lecsillapodna a nagylendületû nyitány: Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimbõl lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. A középsõ szakasz tiszta kizengésû, háromsoronként ismétlõdõ, úgynevezett nyomatékosító parallelizmus, amelynek kiegészítõ mondatrészei különbözõ grammatikai pozíciójú részeket vonnak be a nyomatékosító gondolat-párhuzamokba. A tizedik sorban fordul a gondolatmenet, és az elmúlással szembeszálló „... ó de mégis” ellentét nyomán majdnemhogy ön-invokációs sorokra bukkanhatunk: Juhász Gyula – az Annához forduló kifejezésmód megtartása mellett – kacérkodik az önmegszólítással is. E kulcsfontosságú három sorban nemcsak a megszólítotthoz szól a megszólító, itt a versgondolat fordulatát jelentõ középpontban a költõ a szerelem mindenhatóságába vetett saját hitét is erõsíti: u –/–
ó de mégis u–/u–
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt / u –
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! E részlet ötös jambusú sorai, úgynevezett hím-kicsengésû végzõdéssel mindössze kétszer jelentkeznek a versben: a 2. és 4. sorban rímtelenül is ölelkezõ sorokat teremtve, itt viszont az aranymetszés-helyû 11–12. sorban önerõsítõ zenei ismétlés-
337
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 338
ként hozza létre a költõ! A tudatos verskomponálás jelen esetben is a versüzenetet nyomatékosítja. A harmadik 6 soros egység (a záró szakasz) az elsõ és a hatodik sorban („Mert benne élsz...” és „Élsz és uralkodol...”) igei állítmánnyal keretezi a sorátvetéssel induló, ötször ismételt (!) teljes gondolati-grammatikai párhuzamot. A vers az utolsó, független mondatértékû kifejezéssel (a modern költeményben páratlan verszerkezeti megoldással) imává transzformálja a költeményt. A vers mindhárom része parallelizmus-sorozatokat tartalmaz (az elsõ is, ahol sorvégi áttörésekkel fûszerezetten jelentkezik). A nyelv elemi szintaktikai egységeinek költészete! „Az ismétlésláncolat folyamatosságát az ismételt és az újonnan felvett tagok cserélõdése teremti meg” – határozta meg a többévezredes sumér költészet alapelvét Komoróczy Géza A grammatika költészete címû tanulmányában. Egy XX. századi szabadvers ismétlési rendszerei, azaz ritmusalkotó tényezõi az õsinek és újnak, a magyarnak és az európainak, a keleti hagyománynak és a Kereszténységnek az egységét teremtik meg. Mindennek összetevõi: 1. A grammatikai párhuzamok ismétlési rendszere, 2. A hangsúlyszakaszok sorral párhuzamos és sortól eltérõ rendezettsége (az enjambement gyakoriságával). A verselési-poétikai hatás formateremtõ szegmentumai közül további harmonizáltságot figyelhetünk meg: 3. a hangsúly és idõmérték komponáltsága terén: a) Az ütem-élek hangsúlyai az elsõ és a harmadik részben nyomatékösszegzõ pozíciókkal erõsítik a jambust, ugyanakkor feltûnõ, hogy a középsõ – elbizonytalanodó jelentésû – részben pedig következetesen gyengítik! Az itt elhelyezett négyszeres paralelizmus hangzásidejében összesen 13 nyomaték van, ebbõl – erõs diszharmóniát érzékeltetve – 9 (!) metrikailag rövid pozíciót igénylõ szótag-helyzetben: (Egyszerûsített jelöléssel a verslábazás fölött az erõs vagy fõhangsúlyt jobbra döntött, a mellékhangsúlyt pedig balra döntött vonalka jelzi, míg a hangsúlyt egységesen dõlt szedés mutatja.) / u –
/
/ \ / u – / u – /u u/ u – / u
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, / u –
/
/ –
/ – / u – /u–/u–/u
Ma már nem reszketek tekintetedre, / u
/ – / u –
/ / – /– –/ u–/–
/ u
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, u
/ / –/––/ u–
/–
Hogy ifjúság bolondság...
338
Ezzel szemben a záró rész ötszörös parallelizmusa alatt 11 fõhangsúly van, és mind a 11 metrikailag hosszú pozíciót erõsítõ helyzetben! Különös, hogy az öt mellékhangsúlyból három metrikailag hosszú pozíciót igénylõ, de hangzásában mégis
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 339
rövid szótagú helyen teszi jambikus dominanciájúvá a hangzást. Míg a fennmaradó egyetlen mellékhangsúly az „elvétett szavamban” kifejezésben „vétõdik” valóban el: metrikailag rövid pozíciójú helyen okozva fals és enyhe hangsúly felütést (Arsis-t), ugyanennek a sornak sajátossága, hogy a „félrecsúszást” is zeneileg egy sornyitóként ritka mellékhangsúlyos szó konnotálja – ez a sor a metrikai divergencia maga, a 11 szótagból csak a hetedik biztosítja verslábnyomaték és hangsúly egymáshoz rendeltségét, szokatlanul párját ritkítóan. –
/ –
/ / u – /u
/ / – / u – /u– /–
Mert benne élsz te minden félrecsúszott \ –
–
/ –
/ \ u/ – – /–– / u – / u
Nyakkendõmben és elvétett szavamban –
/ / \ – / u –/– – / – u /u –/u
És minden eltévesztett köszönésben –
/ / \ – / u – / u – / – u /u – / u
És minden összetépett levelemben / – u/–
/ – /u – / –
\ – /u – / u
És egész elhibázott életemben... b) A szótagmérõ, azaz jambusi metrika a kor átlag verselõi gyakorlatánál magasabb arányú következetessége, ismétlõdése figyelhetõ meg: a 90 teljes verslábból 57 (!) jambus, 25 spondeus, 4 trocheus, 4 pirichius. A versnyitány hangsúlynyomatékkal és mellékhangsúlyokkal erõsített tiszta jambus-sorokból áll, különlegesen szép a 4. sor, amelynek zenei összhangzását fokozza az enjambement-ba áttûnõ és élesen elpattanó sorvég: „A vállaidnak íve, elsuhant” kifejezés ugyanakkor a legnõiesebb „látványt” (Roman Ingarden kifejezése) hozza a versbe. A második strófában van a legtöbb idõmértékelhetõ jambus, de a hangsúlyok következetesen gyengítik hosszú pozícióit, sokszor gyenge pozícióit téve erõssé! Míg az utolsó strófában van feltûnõen a legkevesebb (15) tiszta jambus, itt viszont a fõhangsúlyok kivétel nélkül erõsítik az idõmértékes metrika erõs pozíció-helyeit. A vers jelentésrétegeivel és ritmikai tényezõivel harmóniában áll a strófák jambus-aránya is. c) Rímelés helyett a sorzárlatok nyernek meghatározó kompozíciós jelentõséget. A 18 sorból 14 nõrím-zárlat (ti-tá-ti vagy ti-tá-tá), s ez a megvalósult ritmikában sehol sem keveredik csonkaláb elõtti spondeussal. 4 sorvég pedig úgynevezett hímrímû, azaz ti-tá zárlatú, s ezek a vers elején és a vers aranymetszési súlypontján helyezkednek el: az 1. és a 3. sorban árnyék-keresztrímet, a 11. és 12. sorban árnyék-párrímet alkotva. 4. A vers mikroszegmentális magánhangzórendszere a mély és magas hangok arányos – soron belüli és sorok közötti – harmónia-eltolódásaitól nyer kifejezõerõt. a) A mély és magas hangok soron belüli arányos eloszlása a többnyire három
339
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 340
ütembe sorolható hangminõségek következetes arányosságait mutatja, például a már említett negyedik sor: „A vállaidnak íve elsuhant” sötét-világos-sötét, azaz rövidítve S-V-S arányt mutat, s ezt az arányt a kezdõrészben 3 soron át megtartja a költõ. (Az elsõ hat sor hangmagasság-aránya: V-V-S, V-S-S, S-V-S, S-V-S, S-V-S, VV-V. A középsõ rész négyszeres parallelizmusa alatt szinte teljesen elsötétül a vers! Hogy e besötétülést hangok fényszerû vibrálásával oldja fel a korábban már kiemelt önbátorítást hozó két és fél sorban: S-V-S, S-V-V, S-S-S, S-S-V, V-V-S, V-S-V. A sorok közötti megdöbbentõ harmonikusság elemzésére most nem térek ki. Csak e rész utolsó sorában emelem ki a mély hangrendû u-o és a magas é-i között harmonizáló akusztéma-szervezettséget: „És hogy egészen elmúlt ó ne hidd”. Minden ütemben hangzás polarizálódás: é-o / e-é-e e-u / ó-e-i. Az utolsó versrész teljesen hihetetlenül világos hangdominanciájú sorai válaszolnak az elsõ két rész vegyes és besötétült periódusaira: V-V-V, V-V-S, V-V-V, V-VV, V-S-V, V-S-V-SV. 15 világos ütem van ebben a szakaszban a három sötéttel szemben és a versvég („Ámen.”) vegyes hangrendû zárószava. Nem a szavak jelentéséhez „simul”, „igazodik” ez a hangzásvilág, hanem maga a vershangzás fényessége hozza közénk akár az életen túli lét e hozzánk szelídített ragyogását is. A hangok üzenetei a szavak akár zárójelbe is tehetõ jelentésein át közelednek felénk. Talán éppen így költészet a költészet és így öröklõdik át a magányos szigetre szorult Philoktétész kezébe Apollón lantja. b) Ebben a költeményben a szókezdõ magán- és mássalhangzók aránya sejtésem szerint nemcsak Juhász Gyula költészetében, de a magyar lírában is páratlan és feltûnõ magánhangzó-többséget mutat! (Statisztikámban az egyszer elõforduló j hang és a hétszer elõforduló h hang a magánhangzókhoz közeli hangképzés miatt külön arányszámot kapott). A vers 95 szavának kezdõhangjai a következõ arányban oszlanak meg: Magánhangzók : lehelethangzók (j, h) : 45 : 8 :
340
mássalhangzók 42
Az elsõ rész aránya: 17 : 2 : 9 = 28. A második részé: 12 : 6: 22 = 40. A harmadik részé: 16 : 0 :11 = 27. Az elsõ és a harmadik versrész aránya külön is egymáshoz közelítõ arányszámot mutat, míg a középsõ rész arányszáma visszájára fordul és erõteljes mássalhangzós túlsúlyt mutat. Az elsõ és különösebben a harmadik rész (öt névelõje és hat „és” kötõszava ellenére) kis híján megközelíti a három szótagra esõ szóátlagot. Az elsõ szakasz 64 szótagjára 28 szó oszlik el. A harmadik szakasz 66 szótagjára 27 szó. Velük szemben a középsõ szakasz sokkal jobban elaprózott: 64 szótagra 40 (!) szó jut. A 15 egy szótagú szó annak ellenére hoz létre e szakaszban alig másfél szótagnyi szóátlagot, hogy a vers két ötszótagú szava közül az egyik itt található. A mássalhangzók, szókezdetek többsége és az apróbb szavak túlsúlya a középsõ versrész álnyugalmát, ál-beletörõdését, ziláltabb jelentés-tartalmait fedi fel. A záró rész elsõ sorára is átsugárzik még ez a tagoltabb ritmus és mássalhangzós zsúfoltság, hogy innen jussunk el vagy vissza – szinte a szavak közvetlen jelentései ellenére is – harmonikus hosszúságú szavak sorharmóniáihoz. A szóarány kiegyensú-
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 341
lyozottságát a magánhangzós szókezdetek zeneisége hihetetlen erõvel fokozza (+ és – jellel jelölöm az utolsó rész mássalhangzós, illetve magánhangzós szókezdeteit): + + – + + + / + – – + / – + – + / – + – + / – – – – / – – – – – //. A szókezdõ magánhangzók páratlannak tûnõ sorozatossága az elégiából rapszódiába, majd imába emelkedik a költemény végén. (Csak itt, e két sorban tûnnek el teljesen a sorokból a mássalhangzós szókezdetek.) c) A vers alliteráló sorai is arányosító, kompozíciós szerepben tüntetik fel a hangokat. 2. sor: 6. sor: 11. sor: 12. sor: 17. sor:
„Emlékeimbõl lassan, elfakult”... „Az élet egyre mélyebb erdejében.” „Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt” „És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!” „És egész elhibázott életemben”...
A 18 sorból a 2. és 17. sor alliterációja a versnek mintegy alliteráló keretezést ad. A 6. sor (az elsõ rész záró sora) ölelkezõ, kettõs alliterációjú. A 11. és 12. sor alliterációi a vers legfeszültebb – az úgynevezett öninvokációs – soraiban jelentkeznek, az immár vers-sorrendben negyedik alliterációs sor (a 17.) szintén mondat-, azaz szakasz-zárásban szerepel. A keretezõ alliterációk enjambement-nal folytatódnak. A második alliteráció ismétli az elsõ sor e-e alliterációs hangjait, és kijelentõ mondattal záródik, ugyanekkor kicsit sántító-alliterálással bevonja az é-é kezdõszótagú ismétlõdését, ölelkezõ alliterációpárokat teremtve. A harmadik alliteráció a vers egyetlen mássalhangzós (h) alliterációja, de második hangként az i – emelve az alliteráció hangmagasságát, dallamcsúcsát! – szintén ismétlõdik. A negyedik alliterációban harmadszor alliterál az e hang – visszaidézve az elsõ két alliterációt és elõlegezve az utolsó nagyszerûen és teljesen ölelkezõ alliterációját – szintén mondatzáró sorban. Az utolsó alliteráló sorban elõször nyer minden egyes szó alliteráló élhangot: é-e-é-e. Ismét alliterál az e-nél kissé magasabb, de jelentõsen hosszabb é hang is, ily módon a hatodik sor ölelkezõ alliterációját idézi vissza, mégpedig azonos sorrendben. És... a sorátvetés után háromtagúra bõvül az é hangok alliterációs sora: „És egész elhibázott életemben / Élsz”... Az ölelkezõ alliterációs szólánc rokonságát még szorosabbá teszik az l kísérõhang ismétlõdései. A verszáró sorban – az elsõ és második versrész mondatzárásaihoz hasonlóan – ismét alliterációt várhatnánk. De e helyen az alliterációk statikailag kiépített rendszere már lezárult. Itt magasabb rendû – idáig aligha megfigyelt – stílushatást tartogat a vers. Szóéleken magánhangzók poláris (sötét –világos) váltakozása: hangmagasságrokonságok poláris (é, ö –vel szemben u, á) és ölelkezõ árnyék-megfelelései hangazonosság nélkül! A poláris hangéleket (és ütemeket) sorközépen-tájon (!) két magánhangzókat erõsítõ r-hang fûzi szorosabban (jin-jang-osan) egymáshoz: „Élsz és uralkodol örökkön, Amen.” 341
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 342
Testamentom – a teljesség könyve (FÖLJEGYZÉS)
Juhász Gyula kötetet teremtõ költõ. Nem ciklusokat csinál, nem szobákat bútoroz be; épületet komponál. Teremrõl teremre, tételrõl tételre, szólam szólamnak feszül, szólam szólamot vált és újra föltûnik. Hol ez a forma-szólam, hol az a forma-szólam irányítja az egyes ciklusokat, ciklus-részeket. Kompozíció-teremtõ. Architektúra-teremtõ. Jelentés-tömbökké súlyosodnak és átkötõ hajlatokba ívelõdnek a forma-szólamok. Pergõ, könnyed laza ütemezés szimmetrikus szólamai nyomatékkal erõsítik az áttetszõ világosságba emelt jambusokat, a párrímek erõs, öntudatos magabizonyosságával szóló kétsoros versszakokat. Spondeusokkal tömött jambusok és ütemtelen hatású, soráthajlásos dallamnyomatékok az összetett-rímképletû súlyos strófa-képletekben. Végérvényes sorstudatú, keresztrímelésû szimultán metrika a Magyar telet és a Tavaszvárást egyként magukba foglaló négysoros strófájú versekben. Enyhén, szintetikusan – az elõzõnél könnyedebben – állnak össze a két párrímbõl kialakított négysoros strófák. Beszédnyomatékos hangszakaszokat õrzõ, kemény szerkezetû szonettpillérek és egy helyütt a tökéletes tercinában megszólaló végítélet: „Egy tenger, egy gödör vár rád: az Isten!” A csak Juhász Gyulára jellemzõ, hangsúlyos tagolású balladák a Bartók Bélához címû versben még 3/3/2-es fõritmussal jelentkeznek, hogy késõbb a 4/4 tagolású nyolcasok – zárt és ismétlõdõ strófákba rendezve – nyissanak mélységes románkori ablakokat az örökös jelenû múltra, adjanak szigorú rendet a tragikus erõknek: Emese álmának, A szent szarvas szomorúságának, az énekét elfelejtõ, könnyeit kútba ejtõ regösnek... És japán módon titkos ereklyék, költészetünk elsõ, szigorúan zárt szerkezetû, modern négysorosai a legutolsó szobában. A sokszor megnyírbált, mások által összedobott, összekapott, a sok bábáskodás között szerkesztési intenciókban elvészõ kötetek után és mellett a Ránktestált Szentség; a megvalósításában egyetlen szerzõi védjegyhez méltó kötet-alkotása, az 1925ös év remekmûve: a Testamentom. Párja csak az élete utolsó nyolc évében, koponyavázlataiban készülgetõ De profundisa, a megfeszülõ mûvész utolsó és mégis tervszerû lendülete – éppen a Testamentom szerkezeti tanulságainak levonásával lehetne és kellene rekonstruálnunk –; amelyet leradírozott a lelkes és segítõkész kortársi jószándék, fiatalos önámítás és mohóság, hogy önmagának címezhesse meg a nem Juhász Gyula által adott címmel: „Fiatalok, még itt vagyok!” Ezt a kötetét –noha kórházi asztalán hevert felvágatlanul – már megtekintésre sem méltatta az életének önkezével véget vetõ költõ. 342
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 343
Példám és támaszom: Juhász Gyula
Névmások poétikája. Az „egyhangúnak, egyhúrúnak” lekicsinyelt szonettek milyen változatosságát mutatja meg az utókornak Juhász Gyula! Több mint félszáz szonettet! Vallomásos személyiséglíra és szerep-maszkok sokasága, fejedelmi gesztusok a Trianonban elcsatolt városoknak ajánlott szonett-címerpajzsokban, emberi kétségek a francia forradalom etikai ellentmondásait lajstromba foglaló koszorúban. Elõször törve szonettbe a magányos bérházak szomorúsága és elõször az Árpádházi királyok kunyhókat felkutató alázata. És a rejtélyes leíró-megszólaltató szonettek Hamlettõl Van Goghig, Anonymustól Kazinczyig. Amikor már tudjuk, hogy versben az egyes szám második személyes mondatszerkesztés önmegszólítást takarhat; amikor tudjuk a modern poétikákból, hogy az egyes szám elsõ személyû versbeszéd is értelmezhetõ szereplíraként, modorlíraként, akkor éppen a harmadik személyû vershelyzet maradna meg a közvetlen narráció naiv értelmezési szintjén? Juhász Gyula költészetének ez utóbbi sajátsága áttételesebb versmegközelítést követel. Követeli a kettõsségben rejlõ közös vonások felfedezését. A rejtõzködõ személyes én így vallja meg például öngyilkossági gondolatait 1917-ben, a Döblingben c. versben, a Széchenyi életének holtpontjával azonosuló vershelyzetben. És így tovább: õ dadog már értelmetlen hangokat a beteg Baudelaira-rel, õ kesereg a ház elõtti „kispadra”, mint „kínpadra” ülve Flaubert-rel, igen, õ van minden megidézett történelmi és kulturális hérosz árnyékában, az Adorno elõtti kor fájdalmát, pesszimizmusát és reményét õ komponálja egy teljes életmûvön keresztül a szonettek körmenetébe! Juhász Gyula poétikája csupa áhítat és felajánlás, az Úrfelmutatás elõkészülete. Sonnet consolant c. verse fölfedi a mindörökre szerzetesi komolysággal és aszkézissel alkotó mûvész titkolt arcát, titkolt szándékát. Szüntelen körmenet és áhítat és szolgálat a történelem és a mûvészet sorsfordító személyiségeinek megnevezésével, felidézésével, a személyközi értékigazságok kimondásával. Ez a Juhász Gyula az én Juhász Gyulám. És Weöres Sándoré, aki „hamleti anyám”-nak nevezte õt egyik legkomorabb költeményében. Õ valójában már a jövõ század embere és költõje, aki hatalmas egyéniségét a személyiségek közösségében mutatta fel szerzetesi csuhában. A következõ versek Juhász Gyula Vázlatfüzetében tervezett témák, illetve címek –általam – Juhász Gyula emlékére íródott alkotások, a költõ iránti tiszteletem jeléül (T. P.): AZ ERDÕ...
Paál Lászlóról Az erdõ, a sûrû, az éjdeli, a lombokon még lélekzõ hideg, kezében még a puha, gyors ecset, de csillagot már nem lát fényleni.
343
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 344
Egy tündér nyárfa lassan közeleg az õt dajkálta Olt partjairól, de itt csak sötétség és csönd honol szalonok, dicsfény és vagyon helyett. Az esti vázlatra sebzett homály kitépett tolla hull, s az emberek pompás kastélyban ülnek ünnepet: a dámák és a honfitárs Mihály hiába várják õt Chopin-zenékkel, a legsötétebb éjfélt festi éppen. SEM EMLÉK, SEM VALÓ
Ellesni azt a madárhangot, ami reggel kezdi és bírja még az alkonyati szürkületben is, az Újszülött trilláit fûzi rügyek tûfejébe s a fáradt déli órán át is kókadtan üzen, hogy este még a csönddel elvegyülve hangot adjon, csip, csip, csip, csip, túlérett virrasztásainknak is. Jaj, Istenem! Példának hogy adtad ezt a dallamot! Hogy bíbor égalj várva vár a szürkület mögött, levendulásba hogy hanyatlik sárga asztag árnya s egy kisfiú az iszapparton szedi lábait, siet haza paraszti kunyhó asztalához, s nem tudja már sem emlék, sem való, mi csordul itt: a tej az égen, vagy a hold az asztal síkjain. Tudom, tudom, mulandósággal küszködik, ki él, de múlhatatlanul, miként a messzi csillagok, s a mélybe veti hálóját a tiszta Isten-ember, hogy csillagokként, emberistenek, ragyogjatok.
344
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 345
A TAVASZ FELÉ
Szállanak a felhõk, marad a kút, marad a kútnak támasztott gereblye s a fohász a szálló felhõk felé, a napfelkelte és a naplemente. Szállanak vadludak, marad a sás, marad a partszél támasztotta csónak, s ad majd a hó újfent téli ruhát, a didergõ nyulak is vackolódnak. Szállanak az évek, marad a ház, fölsebzik oldalát a repedések, s repedésben az egér, házban az ember nem veszti el hitét az ébredésnek. (LYUKAS ÓRA, 1992)
345
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 346
Resumé (JUHÁSZ GYULA POÉTIKÁJA ÉS VERSELÉSE, TERV-VÁZLAT)
1. a vezérritmus megállapításának nehézségei szimultán sorozatosságú versekben 2. a versfajta fogalmának verselési-tematikai meghatározottsága (az Ifjúság babonás hitével és A csillag-lovas szekérbõl c. Ady-versek közös tulajdonságainak elemzésével) és a verselési hírérték sajátosságainak felvetése. 3. „a metrikai rendszer a kifejezés iránti attitûd megválasztása” (Lotz János) – a szótagmérõ ritmuselv és a szólamnyomatékos ritmuselv verselés-történeti dialektikája a magyar költészetben 4. az egymást váltó ritmikai rendszerek átfunkcionálódó ritmustényezõinek vizsgálata a század elsõ két évtizedében + ritmuselvek egymást erõsítõ, egymást kiegészítõ és egymás ellenében domináló verselési gyakorlatának szemantikai konnontációi 5. azonos verselési jelenségek (ritmuselvek) sokszor versenként is különbözõ, esetleg ellentétes szemantikája 6. a jambus-maszk alatt jelentkezõ, nem mechanikus periodicitású szólamnyomatékos ritmuselv szabadabb, önállóbb mozgásának lassan jelentkezõ térhódítása a XX. században 7. a szonett mélystruktúrájának új jelensége Juhász Gyulánál; különös tekintettel az 1. sz. 3. sz. névmás-szituálás ontológiailag is fontos jelentkezésére – az 1. sz. 3. sz. névmás-szituálás és a fiktív 1. sz. 1. sz. szituálás az egyéniségközi magatartás-értékek letisztult kifejezéseire ad lehetõséget (szonett-triászok korai jelentkezése) 8. Juhász Gyula (Zalai Bélával rokon) új ontológiai nézõpontja a Nyugatosoktól eltérõ szonett-szerkezetet eredményez (összehasonlító mélystruktúra-vizsgálat) 9. a „Goethe-féle fiatal költõ” (Oláh Gábor) fiatalkori verseiben (Építõmester éneke, Madách) tisztázza transzcendentális elhivatottságát – az elrendezõ szándék (intencionalitás) kezdettõl fogva tudatosan alakítja a magyar verselés ritmustényezõinek koordináta-rendszerében elhelyezhetõ versnemeit 10. egyetlen önállóan szerkesztett verseskönyve a Testamentum: kötetszerkezetében ciklus-vezérszerepet kapnak kedvelt versformái, versfajtái a) lendületes-egyszerû, szimultán verselésû, párrímes versszakok és a nehézkesebb-összetettebb, szótagmérõ vezérritmusú strófa-kompozíciók polaritása b) gondolat- és szintagma-ritmussal erõsített hangsúlyos vezérritmusú, többnyire négysoros strófájú balladái és a szótagmérõ ritmus-maszkban jelentkezõ szonettjeinek polaritása a szólamnyomatékos- és szótagmérõ-ritmuselv koordináta tengelyének centrum-közelében c) és verselésének szimultán „gyöngyszemei” a japán módra írt versek 11. végeredményben három ritmus-tényezõt követõ költészetének utolsó verselési fordulata: jambikus fonalakra épített szabadversei (Búcsú, Melankólia, Önarckép – Vincent van Gogh levele öccséhez –, Zene) 346
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 347
12. a három ritmus-tényezõ állandó jelenlétének bizonyítása Juhász Gyula életmûvében: a. szótagmérõ ritmustényezõ b. ütemalkotó szólamnyomaték-tényezõ c. ütemtelen, de dallamalkotó nyomatéktényezõ + mindezek különbözõ dominanciájú jelenléte szonettjeiben (A szonett-forma mélyszerkezeti vizsgálódásait tekintve úttörõ munkának tekinthetjük Kenyeres Zoltán: Tündérsíp c. Weöres-monográfiájában A szonett mélyszerkezete – és A magyar szonett útja c. fejezeteket.) (1984. JAN. 10.) [Juhász Gyuláról és költészetérõl szóló tanulmányaimat 1981 és 2001 között vetettem papírra, T. P.]
347
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 348
Az önelvûség találkozásai a magyar szabadversben IPIAPACS 1. 2. 3., KISKÁTÉ A MAGYAR SZABADVERSRÕL
I.
Következõ tanulmányommal a XX. századi magyar szabadvers kialakulását, kiforrását, útjait, helyenkénti útvesztéseit, lappangásait és fel-feltöréseit kívánom bemutatni és minõsíteni – elõbb kötelességemnek érzem megválaszolni azt a kérdést, hogy mi és milyen a magyar klasszikus verselés? Keresve sem találhatunk a kérdéskör tisztázásához jobb irodalomtörténeti pillanatot, mint a romantika magyarországi térnyerésének és a tudatos nemzeti költészet igényének metszéspontját. Ez a pillanat a reformkor, Vörösmarty Szózatának megszületése. A költemény már keletkezésekor klasszikussá vált, a kor nagyjai és az újra formát nyert magyar szellemiség egyként megérezte a hitvalló gondolat és a nyelviverselési megformáltság egymással rokon teljességét. A magyar nyelvnek a költészetben megformálódó törvényei, lehetõségei talán éppen e versben fejlõdtek elõször klasszikus harmóniává. A magyar nyelv és ritmus alapvetõ és sajátlagos meghatározóit ebben a költeményben már és még együtt, egyszerre szemlélhetjük, egymással harmonizáltan! (A XX. századi szabadvers és avantgarde majd ezen hangzás-szervezõ lehetõségeknek a szétválasztásával, az akkorra túlságosan mechanikussá vált sematizálás alól szabadul fel: öntörvényûen, új ritmustörvényeket keresve, de a magyar nyelv alapkészségeinek szellemében.) Hogy melyek a ritmusalkotó és nyelv-hangzásbeli költõi eszközök, szabályozható metrikai tényezõk, amelyek a múlt század harmincas éveiben összegzõdtek: azt a Szózat jól ismert vers-nyitányában vizsgáljuk.
348
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
/ u –/u
Page 349
/ – /u –/u–
Hazádnak rendületlenül / –
tompa – éles
3 // 3
éles – tompa
3 // 2 / 3
éles – tompa – vegyes
3 // 3
tompa – tompa
5 // 3
tompa – éles
2 // 3 / 1
éles – tompa – éles
2 / 3 // 3
tompa – éles – vegyes
3 // 2 / 1
éles – tompa – éles
/ – /u – / u –
Légy híve, oh magyar; / \ u – / –
/ – / –
\ – /u–
Bölcsõd az s majdan sírod is, u
3 // 5
/ –/–
/ – /uu
Mely ápol s eltakar. / / u – / u–/uu/u–
A nagy világon e kivül / / \ – – / – – / u u
Nincsen számodra hely; / – – / –
\ – / –
/ – / u u
Áldjon vagy verjen sors keze: / \ – – / –
/ \ – / – –
Itt élned, halnod kell.
1. A hang súlyainak megkomponálása a magyar nyelv õsidõkbe veszõ örök lehetõsége és tulajdonsága. Az ütempárokba, illetve ütemsorozatokba álló mondatrészegységek (szólamok és versszakon belüli szólampárok) szóél-hangsúlyos nyelvünk jóvoltából alapvetõen páros elrendezésben táncritmusainkra emlékeztetnek. Az aszimmetriás gyorsítást-lassítást is harmonizálni képes forma önelvûségét, variációgazdagságát és szépség-törvényeit magyaráznom sem kell. 2. A jövevény metrikai formákkal meghonosodott idõmérték jelenléte: nyelvünk sajátos zeneiségének megmutatásával oly nyomaték-elrendezésre képes, amelyre az európai kultúrák nagy többségének verselése-nem. A magánhangzók dinamikus terhelésétõl függõen erõs vagy gyenge harmonizáltság jön létre. A magyar hangsúly fõ-és melléknyomatékai fokozzák vagy csökkentik a verslábak zenei mozgását (például a Szózat sorainak negyedik szótagra esõ hangsúlyai nyomatékösszegzõek és ezzel ritmikailag tagolják a jambikus sort). A második szakasz utolsó sorainak erõs ízületei, nyújtott verslábai a verselésben is páratlan erõt és önuralmat fejeznek ki, zeneileg is.
349
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 350
3. Éles-tompa (világos-sötét) magánhangzó elosztásunk is arányosan jelentkezik a költeményben: az ütemek váltakozását erõsítve, komponálva, árnyalva: tompa – éles A hangszerelési készség – párhuzamos vagy tükörszimmetriás formáltsága is fokozza a harmóniát. Az õsi magyar szójelentés állapot-festõ színeit (világos-sötét) és anyagszerû (tompa-éles) viszonyításait õrzi ily módon újkori költészetünk nyelve. 4. A vers ritmus- és szólamtagolásához arányosan alkalmazkodik a dallamvonalak rendje (ld. a fentebbi vázlatos dallam-ábrát). A szótagoláson és a verssorokon is túlmutató rendezettség arányossága, az ereszkedõ mondatdallamok remekmívû megformálása ez a két szakasz!
350
Ugyanakkor például az ötödik sor (!) ütemtagolását egy sikoly- vagy kiáltásszerû dallamcsúcs fokozza zeneileg is váratlanná, emlékezetessé. (A hetedik sor kissé enyhébben ismétli meg e soron belüli, rendhagyó dallamcsúcsot.) A versrészlet szakaszvégi, mondatvégi ütemei a dallamvonal esésében is elviselhetetlen mélységûek: „eltakar” ..., „halnod kell.”...
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 351
Páratlan gazdagságú nyelvünknek szinte fizikális-anyagi fogantatását, hangzásbeli anyag-tér-idõ szerkezetét halljuk ki a Szózat verselésébõl. A következõ viszonypárok mozgatják az élõ versritmikát: szótaghangsúly és -súlytalanság, versízület-erõsség és -gyengeség, magánhangzó-élesség és -tompaság, mondatdallam-emelkedés és ereszkedés. Nyelvünk ritmusalkotó tényezõi egyszerre és már-már metrikai szabályozottsággal élnek és harmonizálnak Vörösmarty költeményében.
II.
Mi a szabadvers? Botrány, amit már elfeledtünk, vagy új mozdulat, új szándék az ember megújulásáért? Mindkettõ egyetlen összegzõ pillanatban. 52 év elteltével csak megismételni tudjuk Fülep Lajosnak a Lesznai Anna – új költészetét beköszöntõ sorait: „...a megszületõ új ember már mutatja arcának vonásait – ma még csak a költõ látja, s az új embert csak a költõben látod meg, mert az õ szeme a tervelõ és teremtõ Isten tükre, melyben önmagát szemléli, az õ lelke most-most ott libeg Vele, ajkán most formálódnak már az új szavak és új nevek, mellyel szólítja az új világ teremtményeit, mint legelõször Ádám, az õs, mielõtt elszakadt Istentõl...” Mi a szabadvers? Mindenhol ritmus és ritmus mindenekelõtt. Híjával a metrikai rendszernek, de mégis egészséges és hangsúlytörvényeinkhez illeszkedõ idõmértékkel (szótagnyomatékkal). A szabadvers a tettenérhetõ szabadság, a hangképzõ szervek teljes rendszerét szabályozó metrika. Szótagok, ütemek, hangsúlyszakasz-dallamok, nagylélegzetû-többmondatos vers-bekezdések önálló forma-rendje. Rend, de nem prekoncepció, nem az „ujjain gagyogva számlálgató” verselés. A teljesen melódiává simult ritmus, az elementáris ellentétek nélküli hangszerelés helyett a nyelv belsõ összetevõinek teljes megújítása. „Az új vers alapeleme a megkötetlen érzés, kifejezõ eleme a ritmus és a szó. Az új vers szavai nem az értelem szürke teherhordói, hanem a nyers, a költõ érzései szerint alakítható anyag. Az új költõ nemcsak mondatait alakíthatja érzései szerint, sokszor a sorait is, függetlenül minden értelemtõl, úgy válogathatja meg, sõt szerkeszti össze magánhangzókból és mássalhangzókból, hogy ezen az alakításon át minél maradéktalanabbul fejezõdjenek ki alkotó érzései.” (Kassák Lajos) A szabadvers a megújulni akaró élet – és életritmus! – kifejezésének költészete. Ez a ritmussal telt szabadvers a 10-es évek második felétõl, de fõleg a 20-as években a hagyományos témák helyetti új témák, új emberi magatartások és együttesen új költõi nyelv kimunkálását jelentette irodalmunkban (Füst Milán, Kassák Lajos, Pintér Ferenc, György Oszkár, Lesznai Anna, Palasovszky Ödön, József Attila, Bányai Kornél, Pán Imre, Kristóf Károly, Pásztor Árpád, Berda József, Illyés Gyula, majd késõbb Tamkó Sirató Károly, Sinka István és mások költeményeiben). A szabadvers kihívására a Nyugat vezetõ költõi (Kosztolányi, Babits, majd Szabó Lõrinc) elsõsorban a rímetlen, sorátvetéses, szabadsorú jambussal válaszoltak. Az enjambement alkalmazásával a jambus-sor és a hangsúlyszakasz új viszonyát teremti meg Juhász Gyula, például az Anna örök címû versében – ettõl a keresztezõdéstõl a hagyományos verselés már nem tud többé megszabadulni: a hangsúlyszakasz sorszervezõ és sorokon-túl, sorokon-át is szervezõ tulajdonsága túllép a jambus-sor belsõ tagolásának (cezúrálásának ) lehetõségein. Mégse tévesszen meg senkit ez a ki-
351
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 352
finomult asszimilálási kísérlet! A Nyugat verselési hagyománya valójában még a szóhangsúly-nyomatékos Ady-versek ritmus-szabadságát sem tudta beépíteni költészetébe! A „Négyessy-istálló” új színei stabil ízléskultúrát hoztak és hagyományoztak ugyan, de nem felszabadító, új poétikát; szinten tartottak egy, a világlíra közelében lihegõ élvonalat, de nem lépték át a XX. század új vershangzási és formai határmezsgyéjét – az Új Ritmusteremtés Rubiconját. A Nyugat legjobbjai még csak nem is sejtették a szabadvers új konstrukciós lehetõségeit. (Még Szabó Lõrinc úgynevezett expresszionista versei is csupán az élõbeszéd, a belsõ beszéd oldottabb – pirrichiusokkal tûzdelt – lendülete felé nyitották meg a szótagmérõ-elvû verselést.) A szabadvers nagy vívmánya a nyelv kifejezõeszközeinek önálló ritmus-rendben való megjelenése – a verssor egysége és feszességenem mechanikusan összetartozó verslábak vagy ütemhangsúlyok révén születik meg. De az egység, a feszesség, a „feloldódás nélkül maradt metrikai kihívás”, az ismétlõdések és belsõ verselési utalások (a párhuzamok, az ellentétek sokasága, a lélegzés és a dallamereszkedések összehangoltsága – mind-mind verstanilag felismerhetõ és felismerésre váró kérdése e korszak irodalmának. A szabadvers orosz kutatói közül elsõsorban Jurij Tinyanov tisztázta a szabadvers értelmezésével kapcsolatban felvetõdött alapvetõ nehézségeket. A verset a prózától és a hagyományos verset a szabadverstõl tisztán elvi alapokon választotta el: „a szemantikai elv a versbeszédben alárendelõdik a ritmus mozzanatának”. Ezzel szemben: „a ritmust a prózában asszimilálja a próza konstrukciós elve, melyben a nyelv szemantikai rendeltetése dominál”. A különbözõ irányú alárendelési mozzanat felismerése jelzi a határt vers és próza között! Mihail Bahtyin esztétikailag is továbbgondolja ezt a megkülönböztetést: „A költészetben nem a visszatérõ értelemben, hanem a – belsõ és külsõ, lelki és testi – mozgástevékenységnek a visszatértében van az alakító erõ, amely az értelmet létrehozza... A hasonló elemek visszatérésének, a ritmusnak, a teremtõ nyelvi aktivitás periódusainak egysége – önmagába visszatérõ, önmagát újra kitapintó aktivitás”. A vers libre voltaképpen nem más, mint a fel nem oldott elõkészítés metrikus egységekben érvényesülõ elvének következetes felhasználása... „metrum, amely dinamikus elvként valósul meg – írja Jurij Tinyanov – így válik kivételesen jelentõssé a verssor, a grafikai verssor, amely nem más, mint a ritmus jele”. A szabadvers a lélegzet megformálása és a rendszertõl megszabadult szótag felszabadult és érzékelhetõ hullámzása – vallja Whitman és Pound nyomán az amerikai Üvöltés-nemzedék...
4/2 3/1 3/3 3/1 „A történésektõl súlyos idõ belõlem verdesi ritmusait”
352
„A történésektõl súlyos idõ belõlem verdesi ritmusait” írja – a már címében is kettõsséget rejtõ – Öreg játék címû költeményében a 20-as évek egyik legjelentõsebb ritmus-teremtõ költõje: Bányai Kornél. A fenti verssor mintha egyetlen hahotával nyelné el verselési múltunk szentnek vélt ritmus-sablonjait. Ez a 20 szótagos – 6/4 )
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 353
(6/4 tagolású – vers-lélegzet szinte prófétikus zenével szorítja térdre a hagyományos prozódiát, a hagyományos vershangzást.
III.
„A vers összes komponense közti kölcsönhatás új versértelmet szül” – állapítja meg Tinyanov. A fenomenológus R. Ingardennel párhuzamosan M. Bahtyin fejti ki elméleti pontossággal a versben megformálódó új nyelvi erõknek a „szóban mint anyagban” lévõ megalapozottságát. A szóban a következõ teremtõ mozzanatokat különbözteti meg: – a hang teremtése (ide tartozik az összes motorikus mozzanat a hangképzõ szervektõl az arcizom periodikus mozgásáig stb.) – az értelem teremtése (a szó dologi, utalásos jelentése minden árnyalatával stb.) – az összefüggés teremtése (a nyelvi összefüggések, a grammatikai vonatkozások mozzanata stb.) – az értékelés teremtése (a szó intonatív, emotív-akarati mozzanata, értékorientációja, például a hasonlat vagy a metafora az értékelõ aktivitás belsõ egységére épül, a szavak intonatíven kapcsolódnak össze stb.). „A teljesen szabad vagy a már jól ismerteknél kissé szabadabb költemény és a kettõ között levõ ezer átmeneti út valamelyike fog vezetni a jövõben minden valamire való magyar tehetséget, s a fejlõdés a látók elõtt hideg bizonyossággal erre, csak ebbe az irányba mutat” –írja Szabó Lõrinc. Kassák, Füst, Lesznai, Pintér, Bányai, Palasovszky, Berda és mások – a sokszor tévesen klikknek tartott irodalmi áramlat valóságos szûkkörûsége ellenére – egységes áttörést, lendületet hoztak egész költészetünkbe. A szabadvers e térnyerése mellett a hagyományos költészet is megújult. Míg a szabadvers fõ (!) árama egyre költõibb, ritmusosabb verseket mutat fel, addig a Nyugat élvonala „vers és próza összeegyeztetésén” dolgozik, címében is elárulja ezt a törekvést Babits Dal, prózában címû verse. A szabadabb vers törvényeit Szabó Lõrinc elemezte Babits költészetében: „A tisztán formai versekben legfeljebb két szótag lehet egymás után rövid, ez megtanulható, neve is van: anapesztus, daktilus, ion versláb. Babits szabad verseiben nemcsak két rövid szótag kerül egymás után, hanem több is, akárhány. A rövid iktust (ízületet, T. P.) pedig nem okvetlenül a metrikai rövidség adja, hanem az, hogy az értelmi hangsúly nem ezekre a szótagokra esik (nyomatékosztottság, T. P.), s így felolvasáskor kiemelés nélkül át lehet s át kell siklani rajtuk. Ez egészen sajátos ütemet, szabályos-szabálytalan ringást hoz létre, és különösen jól alkalmazható nyugalmas hangulatú versekben... ittott tiszta formai részeket lop be verssoraiba... ezekhez járul még rímelésének tudatos egyszerûsége és a sor végi átvitelek gyakori és szokatlan helyeken való alkalmazása, ami nagy nyugtalanságokra igen kifejezõ eszköz... csodálatosan tudja egymáshoz fûzni nemcsak a szavak és szócsoportok, hanem a gondolatok külön-külön zenéjét is.” 353
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 354
„... csak tompán zengenek át a legfrissebb színek ütemei is – mit érdekel engem a szín? lombok sugarak görög romok, mit segít rajtam az idegen szépség? Danaida-lányok – mit érdekel engem ez már? Rímeket se fogok itt már csinálni – ne várd a rímeket olvasó. Mit érdekel engem a rím már? vidéki csöndes alkonyatok ríme, se városi rím, gépkocsi-tülkölés ríme, jaj, mit segít rajtam? – kis csirkéknek tengerit szóró falusi lányka, vagy messze kocsmából a hegedûszóló, vagy városi villanyos hangja mely egyre csak falja meg ontja meg ontja a meleg emberi húst – már mindez az eleven nyüzsgés lelkembõl kiesett és lelkem üres hangszerláda, mely zenés lemeze hijján csak prózai csikorgásokat ad – ...” (Babits Mihály: Az óriások költögetése) Vizsgálódásunk csak egy óriási rekonstrukciós munkával párhuzamosan folyhat. A szabadvers nagy vívmánya az egyénre szabott, noha egyetemes ritmuselvek önálló megteremtése. A verssor „egysége” és „feszessége” nem mechanikusan összetartozó verslábak vagy hangsúlyok fellazításával jön létre. „Punalua a dolgok új kedvét jelenti, Punalua tárgyak fiatalsága Punalua állatok tisztasága! Punalua erõk változó szája! Punalua elevenek gyorsasága, Punalua anyagok rohanó lelke! Punalua világok folytonossága Punalua világok legtelibb lelke!” (Palasovszky Ödön: Punalua-énekek, 1926) „Nekem már zenél az emberi test, s szívek dobogásán érzem az új kapuk kulcsának csikordulását. Teremtés, figyelj! Én már tudom, hogy rab vagyok.” Én már tudom, hogy nem vagyunk egy mezejére valók az idõnek én és derék kortársaim!” (Pintér Ferenc: A hang zsoltára)
354
„segítsetek hát testvérek európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai segítsetek! segítsetek! én csak együgyû költõ vagyok csak a hangomnak van éle mit ér ha valaki papírkarddal leszúrja a tumaromi boszorkányt” (Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kiröpülnek)
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 355
„Jaj, ember, ember, mért nem fogtál magadnál Jaj erdõ, erdõ, mért nem fogadsz haza. Mennék: de léptem kínja tépett gyökérnek. Megállnék: de álltam csapdája táncos bokának. Hívnék: de önnön hangom küldi a visszhang Ágak nem nyílnak, karok nem nyúlnak felém...” (Lesznai Anna: Bolyongó Meluznia) „Így állok itt kürtös riogással csillagokat sodró alkonyatban s míg hideg holdjával halálos régi csárdását duhaj rángással ropja nap körül a föld pörögve mint az orsó – a süket temérdek ég alatt hiába kérdezem: ringó bölcsõ a föld avagy ringó koporsó?” (Bányai Kornél: Új apokalipszis) „S hogyha viharok sok fáklyás gondolatok rohamozzák döngetik újra és újra koponyám csontjait – ó ez a szivárvány mely színnel szeretettel fonja övébe a távolt s világot forgató viharból szivárvány ívével kötözöm magamba minden régi dolgok engem mutató roppant létezését!” (Bányai Kornél: Ember a világban) „Élek és kiáltok, hogy halld – de vajjon még meddig kiáltok én? S vajjon kinek kiáltok én? S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt? S vajjon elbolyong e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el? S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében, Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább, Mint nagy viharban kis hullámfodor?” (Füst Milán: Egy egyiptomi sírkövön) „Nyelv, sugárzó anyanyelvem, szavak mélyen csendülõ hangversenye, te húsosan gömbölyû, már-már tapintható anyag: olyan vagy, mint a zsírral és fûszerrel teli étel, mint a legnemesebb ital, – szellemünket s vérünk ritmusát életre hívó! Néked hódol most a költõ, e kor senkifia! A költõ hódol neked, a büszke és alázatos, ki belõled formálja, önti szoborba a düh és öröm kitöréseit, ünnepi torokkal kiáltván: nincs ami szebb, izgatóbb s illattal telibb volna nálad! Hasonlatos vagy a fiatal szerelemhez, melynek üde zamata van még s mely csupa indulat, ellágyulás, ébredezése az éhes gerjedelemnek. 355
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 356
A lobogó képzelet, mely veled él, veled hal, együtt lélegzik a lélegzeteddel: érzi fenségességed hatalmát!” (Berda József: Óda) Az ütemekké feszülõ metafora, a hangsúlyszakaszok dallamába oldódó jambus, a szócsoportok szólamait külön-külön alakító szótagnyomatékok, az ütemcsoportok archaikus gondolatpárhuzamai, kérdések és felkiáltások dallam-építése, az elkezdett, de félbehagyott vagy váratlanul visszatérõ metrika verstanilag mind-mind felismerhetõ és felismerésre váró kérdései e korszak megújuló költészetének.
IV.
A szabadverset verstani fogalomként is értelmezhetõnek tekintem. Metrikája, ritmikája szerves vers-felépítésben dinamizálja a meglévõ verselési hagyományt. A verselési hagyomány esetleges teljes elutasításában is a nyelv átpoétizálása, átritmizálása történik meg. Versenként individualizálja, költõnként specializálja a vers, sõt a nyelv ritmikai tényezõit és „mozzanatait”, még a próza bekezdés-struktúráját is ritmikai tényezõknek rendeli alá, s ezáltal teszi megkülönböztethetõen szabadverssé, például: „Égre kapaszkodó városok fölött gyárkémények gyászos lobogói lengnek. Földek tetejére hullámzik a füst, s nehéz, vastag ködben imbolyog a havon. Kultúra füstje lobog le a mennyrõl, s beteg emberizmok izzadva robotolnak gépek csodáival.” (Bányai Kornél: Búzák születése és halála, 6.) – tiszta ütempárok architektonikus sorozatossága, az ütemezés folytonossága jelzõs szerkezetet is szétbont (az ütempárok szótagszámait, s az ütemsorozatokat jelölöm): 6/5/6/6 //6/5/6/6 //5/6/6/7/6. A bekezdés átpoétizálásának, átritmizálásának, hangsúlyszakaszainak gondolatalakzatokba foglalt kialakítására Pintér Ferenc Elõszó a birkabõrbe kötött emberhez címû szövegét ajánlom megvizsgálni. A hétköznapi szövegkörnyezet szomorúan tárgyilagos intonációs feszültséget nyer az ellentétes mondatrészek következetes alkalmazásával, már-már monoton felelgetéseivel... „Szeretem a földet, de nincs erre semmi különösebb okom, roppant örülök a törvényszerûségeknek, a gazdasági rendnek és a magántulajdonok tulajdonosainak: egészen érdek nélkül teszem ezt, bizonyára valaki meg is jutalmaz majd ezért. Szeretem az államot, ámbár nem vagyok polgára, és jólesik, hogy bizonyos fejlõdést emlegetnek vele kapcsolatban. Néha úgy érzem, nagyon megfeledkeztek rólam, de ez bizonyára csak sértett önérzet részemrõl, és valószínûleg az az oka az egésznek, hogy õseim nem jól viselték magukat, talán nem is verekedtek: földet túrtak és ekét kalapáltak.” 356
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 357
A szabadvers sajátos jegye nyilvánul meg abban is, hogy az interjút, esetünkben az öninterjút alakítja át Pintér hangzásában, mondatrész-dallamaiban és fõként az intonációban felismerhetõ ismétléses formává, véleményem szerint – verssé. A sorképletektõl elszabadított idõmértékes szótag-képzés lett megkülönböztetõ jegye Berda József költészetének. A mondatdallamnak alárendelt jambizálás erõteljes megformálása – Füst Milánnak. A szólamok és szólampárok önálló zeneisége – Lesznai Annának. A mondattest szabadon hullámzó szólamainak kiszakítása, önálló szólam-átalakítása jellemzi Kassák költészetét. A hagyományos mondatszerkezet vonatkozásainak egymásba csúsztatása, átalakítása is éles ritmikai hatásokkal jár, például ugyancsak Kassák költészetében: „Marx azt írta egyik röpiratában megkezdõdött a kommunizmus kísértetjárása azóta tisztában vagyunk a helyzet értelmével karcsú szociális gondolatokkal párnázzuk ki az ökleinket véka alá tesszük a szemeinket” (Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kiröpülnek) Szóösszevonások, új szójelentések alakításával a mondat teljes széttörése, illetve szokatlan rendû átalakítása éles, tiszta ritmussá teszi a nyelvet. Az ismétlõdõ szó-elemek szériális kompozíció részeivé válnak, például Kristóf Károly: Mosolymondás címû versében: Kocsizunk motozás tagután mohórezgõ motozás kocsizunk hajszálmosoly ajakásó kerékszerek mondd mondd motozás ne légy soros aranyvándor néz vár tengely az élményünk csõrszirom kolompmutató verekedés, ajtaink marnak tõled, gyöngytükör szökdécsel mosolymondás mohórezgõ motozás kocsizunk tagután ajtómaró kocsizás tengelynyelõ vándorélmény elhullajtja néz vár, elhullajtja mosolyoknak závárjait (1925) – a 6 ütemû sorképzés változó, majd visszatérõ szólamszerkezettel, ütemrendje zeneileg felismerhetõ: 3/3/3 //4/3/3 // 4/4/4 //1/1/4 // 3/4 //1/1 //3/3 // 3/5 //2/4 //3/4 // 3/3 // 4 // 4/3/3 //4/3 // 4/4 //4/1/1 //4 4/4 //
357
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 358
Weöres Sándor: Az áramlás szobra címû versében ismétlõdnek-összegzõdnek majd késõbb a szabadvers e tényezõi, a mondatszéttörésen kívül a szótörés ritmusteremtõ jelenségére is ebben a versben figyelhetünk fel: „nyugmozgás siethez indul sietben ablakik feje istenek árnyékszéke vágtat árnyékvillámszék nyers tündérhús csepeg ló puszta paripa sivatag pulószta sipavaritagpa forró arany zivatar” A nyelv, a vers tényezõi és mozzanatai ily módon szabadulnak ki a hagyományos forma-kánonok kalodáiból... Meglétükkel nem kis feladatot adva éppen a verstan mûvelõinek.
V.
A szabadvers nemzetközi forma. Pontosabban: a verselés nemzetközi megújulása. Az egyes nemzeti költészetek saját verselési hagyományuk élettelenedése, automatizálódása ellenében alakították ki – nemzetközi áramlatokhoz kapcsolódva – a saját nyelvük lehetõségeire jellemzõ szabadvers-formáikat. A szabadvers „modern kori” fejlemény. A századforduló még szociológiai értelemben is megváltoztatta az irodalom alkotóinak közösségeit. A szabadvers az elidegenült létezési formákkal párhuzamosan elidegenült költõi formák kritikája. A nyelv teremtõ mozzanatainak felülvizsgálása, megtalálása, föllelése. A rím mindig visszatekintés, visszafordulás. A szabadvers sosem fordul vissza. Orfeusz visszafordulása a hagyomány, a szépség végzetes elárulása. De Orfeusz maga „szabadvers” volt, éneke szabadító ének. Orfeuszhoz már nincs visszatérés, de a visszafordulás nélküli ének vezet ki az alvilágból. A szabadvers hangzásbeli ismertetõjegyei: – a ritmus szabálytalanabb, de élesebb alakítása, a „fel nem oldott metrikai várakozás” – a nagyobb hangsúlyszakaszok, a mondat és mondatrész-dallamok elsõdleges komponálása – ütem-tompítással a vers és a próza egymáshoz közelítése, az úgynevezett szabadabb vagy lazított versben – a különbözõ metrikai elvek felismerhetõ szintetizálása a szólam, a verssor vagy a versszakasz kialakításában. A szabadvers hangzásszerkezete egyébként a hagyományos verselési formáknál fokozottabban egyénített! Ezért költõkként és szabadvers-típusonként külön-külön vizsgálandók. 358
A szabadvers már kezdeteitõl jól elkülöníthetõ grafikai sajátosságokat mutat.
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 359
Mallarménál a sorok, szavak lapon való elhelyezése önálló jelentés-összefüggésekre figyelmeztet, ezáltal kompozíciós tényezõ. A nyomtatott vers bekezdésekre tagolása is jelzi a versszakos felépítéssel történt szakítás. Az írásjelek többségének elhagyása melódikai-szemantikai vonatkozásokkal telíti a verset, grammatikai és ritmikai többértelmûséget hordoz. Élõbeszédszerûbb, expresszívebb nyomtatási formák kerülnek elõtérbe: a gondolatjel, a kérdõjel, a felkiáltójel stb. A nyomdatechnika átpoétizálása történt meg a képvers esetében – vizuális ritmusba épül a nyelvi-hangzási ritmus, még az egy-két sor-értékû nyelvi közlések esetében is! Ez a törekvés nem azonos az antik vagy a középkori rajzvers-hagyománnyal. Ritmus-tényezõk médiumává alakul a könyv lapja, a betûjel maga is. Majd a 30-as években a dimenzionalizmus elve fokozza ezt a törekvést, lásd például Tamkó Sirató Károly villanyújság-tervezeteit. Majd a happening és a koncept fogja rituális szituációba helyezni a még mindig nyelvileg formált vershangzást. Ezekben az esetekben a költészet hangzó formatára más esztétikai üzenetekkel közösen elemzendõ. Minden megújító eszközével együtt sem mondhatjuk, hogy a szabadversnek önálló nyelvi (például mondattani) ismertetõjegyei volnának. A szabadvers a nyelvi megújulás maga. A lépcsõzetes soralkotás, a hosszúsorok sorozatossága kiemeli a hangzó szólamcsoportokat, más esetben nyomatékosítja a mondattani párhuzamosságot, gondolat-alakzatokat stb. De éppígy feszültséget is teremt az olvasás és értelmezés között, például a sor végi átvitelek esetében kettõs olvasati lehetõségre utal, amely szintén a szabadvers többdimenzionáló törekvésével mutat rokonságot. A mondattani egységek kiemelése, erõsítése, sajátos szólamokra tördelése az egyik oldalon és hangzásig felbontott többértelmûség például Cummings vagy Tandori és mások szövegeiben: több-betûs vagy betûkihagyásos olvasatok. Sarkítás, nyilvánvalóság, magától értetõdés helyett figyelemfelhívás, önállósulás a nyelvi megformálás minden rétegében, így a mondatszerkesztésben, a nyelvi törvények átalakításában is – ez a szabadvers folyamatosan megújuló vívmánya. De sohasem a kánonok, sohasem a már egyszer volt szolgai megismétlése. A szabadvers a reprodukálható irodalmiság folyamatos megkérdõjelezése. Jelentõs alkotók még a szabadvers korábbi fázisait sem kívánják megismételni. A szabadversben minden látszólagos divattól függetlenül egy egyetemes, egy megszokottságokra nem támaszkodó világkép keresi esztétikai formáit. A szabadvers metrikai törvények megszakított jelenléte, metrikai elvárások felfüggesztése vagy sokszor távoli visszatérése, visszacsatolása. Rendszer-építkezésû metrumok helyett az érzéshez, gondolathoz, szövegrészlethez erõsen kapcsolódó metrikai elemek jelenléte, a konkrét és változó ritmus elsõdleges szolgálata, a hangsúlyszakaszok ismétlõdõ kombinálása. A szabadvers: vers. Saját megfogalmazásával inkább: költemény, ének. A hagyományos versnél inkább vers, mert a verselési tényezõk: idõmérték, hangsúly, sor, azaz hangsúlyszakasz-dallam nem pusztán mechanikus beidegzettségén alapul! Az esztétikai kommunikáció közvetlenebb és egyénibb formáit teremti meg. A szabadvers nem mûvészi próza. A vers és a próza ma is az egyetemes esztétikum különbözõ megnyilatkozási formája.
359
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 360
VI.
A szabadvers líratörténeti elõzménye és mindmáig kísérõ társa a prózavers. Ennek semmi köze nincs a sorokba tördelhetõ novellákhoz, regényrészletekhez! Ez a forma elõször a XIX. századi romantikával, majd annak heroikus és sokszor szkeptikus folytatóival nyerte el esztétikai arculatát. Magyar elõzménye is van, már 1840ben írt Vajda Péter ilyen prózai mondattagolású, prózában és a modern szabadversben egyaránt föllelhetõ laza ritmus-rendû költeményeket. A próza szemantikai terheltségénél, szemantikai rendezettségénél sokkal önelvûbb hangzásában, felépítettségében. A rövidebb forma közelebb áll a prózaisághoz, de sûrûsége, önmagára utaltsága, mondatainak belsõ ritmusa, határozott felépítettsége ezt is verssé teszi. Rimbaud, Baudelaire, Michaux stb., illetve a magyar költészetben Bányai Kornél, Illyés Gyula, Kassák Lajos számos remekmûvet írt ebben a formában. Elemezni persze csak a szövegegész ismeretében szabad, de egy részlet is jól jellemzi önállóságát: „Elhurcoltak, mert bebizonyították, hogy ártatlanságom valóságos lázadás az emberek általános életmódja ellen. Igazuk van. Acélpenge az ártatlanságom, hosszú évezredek alatt kiagyalt méreg és modern golyószóró, fõképpen pedig olyan néma jelkép, amely éjjel és nappal egyformán vádol.” (Kassák Lajos: Példabeszéd helyett)
360
A hosszabb, epikusabb forma a modern epika megújulását hozta már a XIX. század második felében. Lautréamont nehezen követhetõ iskolát, mûfajt nyitott a Maldoror énekeivel. XX. századi folytatója Saint John Perse. A költõi próza: próza. Legjelesebb képviselõje és kimunkálója Lermontov. Ez a forma bizonytalanabb, átmenetibb a prózaversnél, van költõi filozófia is – például Nietzsche Zarathustrája –, mindkettõ a próza, illetve a filozófia sajátos, átmeneti formája – nem a versé. A költemény prózában és a verspróza kifejezések alkalmazása helytelen. Nem fed sem irodalomtörténeti, sem mûfaj-elméleti meghatározást. A képvers véleményem szerint vers, még akkor is, ha hangzásképe másodlagos. A képvers a már említett többdimenzionálási folyamat része, amelyet éppen a szabadvers térhódítása indított el útjára. Önállósulása a szabadvers fattyúhajtása, de ritmikai elemei – bekapcsolva a vizuális ritmus esztétikai tényezõit is – felismerhetõek. Hlebnyikov, Apollinaire, Kassák, Tamkó Sirató Károly, Voznyeszenszkij képversei verstanilag is elemezhetõek. A sumér vers, amely „nyelv elemi szintaktikai összefüggéseivel” (Komoróczy Géza) áll kapcsolatban, valamint a héber „parallelizmus membrorum”, illetve a liturgikus szövegek mondatvégi metrumai és retorikai tagoltságai éppenséggel két végletet képviselnek! Az elõbbiek epikus-szakrális költemények – így a nyelv metrikai elrendezettségét éppenséggel megvalósító, elsõdlegesen éppen azzal kifejezõ vers-formák, a maguk idejében határozottan kanonikus hangzásformákban megtestesülõ törvényszerûségekkel. Míg az utóbbiak a deákos stílus eszközei, retorikai elemek prózai szervezõdésû szövegekben, amelyek ekkor még próza létükre közelebb álltak a versszerûséghez a mai prózánál. Például a Halotti beszéd – Balázs János mûfaji besorolása szerint – rímes próza. Ebben váltakozva ismétlõdõ ritmikus típusok mutathatók ki, a szabályozottan rendezett kolonok és gondolatalakzatok együtt alkotnak egy retorikailag jól
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 361
megalapozott próza-formát a középkori keresztény Európában. Iskolákban tanulható és tanított formáról van szó. Az õskultúrák epikája viszont megint csak – költészet. Vers a mai értelmezés szerint is, a törzsi-nemzetségi énekhez hasonlóan: itt is a ritmus elsõdlegessége határozza meg a hangszerkezetet. A liturgikus szövegrészek többsége a középkorban már próza, de még költõi formákkal, ritmussal, helyenként már rímmel nyomatékosított próza. Míg a kultikus szövegek, ráolvasások, varázsoló imádságok egy, az epikánál is korábbi õsmûfaj-állapotot õriztek meg, ahol a természetfölötti erõvel, erõkkel történõ kommunikáció csak versben, ritmus-törvények mérték-nélküli, de mágikus hatásával volt elképzelhetõ. A szabadvers létrejötte és a szerkezeti felépítése ezen kulturális formákkal nem magyarázható, ezek semmiképpen sem tekinthetõek a szabadvers utólag felismert, utólag megállapított elõzményeinek, eredeteinek! Még akkor sem, ha merített is formatényezõikbõl a szabadvers – ily módon éppen jelenidejûségétõl, heroikus teremtõ tevékenységétõl fosztanánk meg a szabadverset. A váltakozó sorszerkezetû idõmértékes vers sem szabad vers. Ez az idõmértékes formáknak a magyar költészetben sokszor és sokáig mellõzött megvalósítása. (Noha a szabadvers magyar mestereinél is alkalmazást nyernek elemei, például Bányai Kornél: Öreg játék címû versében a negyedik strófától a hetedikig anapesztus, majd trocheus, majd daktilus, majd félütemmel cezurált jambus alakítja a ritmust, a 8 szakaszra osztott vers 5. szakasz trocheikusra épült magyar alexandrin, az egész vers rímtelen. A kiemelt négy szakasz filozófiai teljessége tartalmi szimbólummá emeli a különbözõ verslábak használatát: levegõ – víz – tûz – föld viszonyát fejezik ki: 4. sz. „Viharok feketülnek idõs hegyek ormán. Levegõzuhogás. Menekülnek a felhõk. Remeg ott a fa lombja. Kifordul a szikla. Szenesedve bukik zuhan arcra az erdõ. Ez a hang ami bõgve kicsattan az ûrbõl szeliden dudorász ha szememre szivárvány simul és nefelejcs csupa álom az ég. 5. sz. Körbe jár a víz mint öntözõ keréken égbe száll ragyogva s tömlõs fellegekbõl újra földbe surran altató zenével. Víz zenéje ódon ritmus dajkaének. Csillag újra támad s mindig egy a dallam s hogyha nap hunyorgat: jégbe fagy a forgás csillagos pihében alszik a gyönge víz. 6. sz. Tûz kavarog kacagó lobogással a rónán. Rágja a fákat. Igázza a dombokat. Kiklopsz egyszeme villan az égnek. Hörögve morajlik meghal a messze – tölgyeket ingat a villám. Égi mezõkön ezüst utak oldala mellett tûz körül pásztorok népe vigyáz fütyürészve – csöndesen roppan a fû üde csillagos nyáj legelész.
361
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 362
7. sz. Göröngyös földünk gyöngyös felhõt izzadva hajlik. Mélyén halottak erdõk nyugosznak esti csöndben. Morzsolt idõk porából derengve jött az ember rögökbe ront kezével s a csillagokba bámul. Ó mennyi mennyi élet akar sugárt a porból! Ó mennyi mennyi minden sok régi rejtelemmel fejemben búgó éggel bújok a föld alá!” (Ugyanennek a versnek 1., 2., 3., és 8., szakasza viszont nem hagy kétséget afelõl, hogy a fenti versláb-tartó strófákat egy lélegzet-ritmusra épülõ szabadvers forma hívta életre.) A XX. századi rímtelen jambusvers, vagy a szótagszámváltó jambusvers sem szabadvers, mégha a Nyugat költõi rímtelen szabadversnek nevezték is. Szabadabb vers – oldásai, lazább kombinálásai a nyugat-európai verselésnek. (Az enjambementtal megoldott, tehát a verssorok között is átívelõ hangsúlyszakaszok periodikus jelenléte közelítheti ezt a verselést is a szabadvershez, például Juhász Gyula rímtelen verseiben.) Az expresszív szólam-tagolást, illetve a szabályozott ütem-sorozatosságot erõteljes szimultaneizmussal megvalósító idõmértékes formákra – rímes vagy rímtelen változataikban is – a szintetizáló vers elnevezés a legmegfelelõbb.
VII.
A verselési tényezõk ritmusalkotó tevékenységének megfelelõen egy önállósulási, felszabadulási folyamatnak látom a hagyományos verselés lazulásából a szabadversig kialakuló változatokat (Oszip Brik orosz kutató már 1920-ban hasonlóan vélekedett). Folyamatnak, amely a hagyományos formák leépülésével vagy pedig a velük való drasztikus szakítással jött létre. a) szabadabb vers – lehet rímes is, rímtelen is, lehet szótagszám-tartó is, közeledhet a hangsúlyszakasz-periodikussághoz vagy a prózailag oldott laza ütem-kapcsolatokhoz (Szabó Lõrinc: A föld panasza; Juhász Gyula: Annak örök stb.) b) szintetikus vers – hangsúlyos és idõmértékes ritmuselv váltott vagy együttes jelenlétével (József Attila: Téli éjszaka stb.) c) mondathangsúly alá rendezett hangsúlyszakaszok – másodlagosan szólam-sorozatosságot, versláb-sorozatosságot is õrizhetnek (Pásztor Árpád Withman fordításai és szinte a teljes Füst Milán életmû.) d) szólamnyomatékos sorképzés – a legjobban megismert szabadvers forma. Méltán. De az esetlegesen, vagy máshol periodikusan több szólamból álló hangsúlyszakasznyomatékos sorokkal együtt alkot önálló ritmuselvet! A kiemelt hanghordozás-nyomaték változó alkalmazása a nyelvi teremtés és hangsúlyrend alapvetõ szervezõdési formáját emeli ritmuselvvé. (Kassák Lajos, Tamkó Sirató Károly, Tolnai Ottó leggyakrabban alkalmazott sorképzése.) Ismerünk hangsúlyszakasz-tartó, vagy szólamtartó sorképzést is. Hangsúlyszakasz-tartó sorképzés például Tamkó Sirató Károly: Igen címû verse: 362
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 363
„te rõthangú acél-falu te selyem sirály a vizek hajában te szerény másodvirágzása az évezredes barackfának te tinta-éden ablaka az abroszon te smaragd harangozó a kétszemélyes toronyfeljáratban te jól kivágyott nászmatiné te sistergés az erjedõ szódavízben te félelmetes tüdõtágulás a próféták bordái alatt te virrasztó szénsav-glória a kézfogások aléltságán te könnyek elektromos hóolvasztó készüléke te hiánya telt kimondás lehetõségének ...............................” Szólamszám-tartó aszimmetrikus és szimmetrikus hangsúlyszakaszra példa Lesznai Anna: A mozdulatlan Rajpoothoz címû versének befejezése. A lélegzet-szabályozással kiemelt szólamhangsúlyok (a versszöveg szedésében kurzívan) a sorok szemantikai elrendezését erõsítik, a szólamokat vezérelvvé teszik, ütemezhetõségük és szótagnyomatékaik háttérbe-rendezésével is: „Hûsajkú ivó: tudd meg, vágyam az ittas kehely, Italunk: bennem borrá erjedt világbor Nedve szent, áldott súlyú világ-gerezdnek. Mert a nap, meg a hold, meg a föld is Egy-egy szem csupán a mámoros fürtön S mindenik szemnek tavában istenek szeme nevet. De szemed tavából te visszatekintesz rájuk S mulandó álomként siklik benned a kép: Egy világ képe ezer álom közül. Királyfi láss meg, láss egy álmot reám.” Ismerünk többféle hanghordozás-nyomatékkal sorokba rendezett verselést. Ilyenkor egyetlen versen belül a verssorrá vált hangsúlyszakasz tartalmazhat: – hangsúlyszakaszt – szólamokat vagy szólamot – ütempárt – kiemelt ütemet, például egyetlen rövid szót – és szótag-értéket is! – (határesetként írásjelet is...) Példa a fentiek versen belüli alkalmazására: Kassák Lajos EGYSÉG
A távol és a közel egy kenyéren él bennem. Kitárulkozás.
363
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 364
Odaadtam magam egészen azt sem tudom ki vagyok. Semmi esetre sem az üldözõ. Szétosztottam magam és megbonthatatlan maradtam elszántan fegyelmezetten a kemény nyersanyaghoz hasonlóan. Olykor átváltozom virággá vagy fegyverré. A verssorrá vált hangsúlyszakaszok nyelvi eredet szerinti elrendezése: 1. sor-szólam 2. sor-szólam 3. sor-mondathangsúlyos ütem 4. sor-szólam 5. sor-szólam 6. sor-versszakértékû hangsúlyszakasz 7. sor-szólam 8. sor-szólam 9. sor-ütem 10. sor-ütem 11. sor-hangsúlyszakaszról erõteljesen leválasztott ütem 12. sor-hangsúlyszakaszból megmaradt ütempár (szólam) 13. sor-szólam 14. sor-ütem 15. sor-ütem (ütemízzel az elején) Íme a szabadvers verssorai – a természetes hangsúlyviszonyok átrendezésével, harmóniába alakításával így teremtenek új, átrendezett ritmus-viszonylatokat, a nyelv legmeghatározóbb hangsúlyviszonyainak „egységbe” foglalásával. A következõ példa: Tolnai Ottó VIZESNYOLCAS-TÜZESNYOLCAS
364
csak homályosan emlékszem a kanizsai zsidótemplomra hatéves lehettem
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 365
amikor lebontották csak homályosan emlékszem az újvidéki örménytemplomra húszéves voltam amikor lebontották csak homályosan – hiába is erõlködöm nyolc lebontott kis egzotikus templomra még homályosan sem emlékszem de nyolc pontosan nyolc lebontott kis egzotikus templomban miséztem egyszerre Az ismétlések, eltérések, hangsúly-átalakítások teljes rendszere ez a kis vers is. Hangsúlyviszonyainak sorképzõ elemzését mindenki maga elvégezheti. A szótag hangsúlyszakasz-értékû elõfordulását Oravecz Imre következõ versén mutatom be, minden részletesebb verstani elemzés nélkül: FÖVENY, élettelen szárak csupaszon egymásra csavarodva elvirágzott mozdulatok gyûjteménye elázott nyúlós részek tapadnak lehántva a kéreg elszínezõdött bomlásnak indult megállíthatatlan csúszik lefelé az egészrõl leválasztva levágva csak ülsz szótlan elõtted homok (A szerzõ Héj címû kötetébõl) e) A sorképzésen túli szabadvers-forma – a bekezdéses szabadvers. Lautréamont Maldoror énekeli címû könyve új szakaszt nyitott a szabadvers történetében... Ezekben a bekezdésekben a mondathangsúly rendezõdik a prózától átvett bekezdések ismétlõdõ zuhatagába. A hangsúlyszakaszok és mondathangsúlyok ritmikai kiképzése, a gondolatalakzatok sokasága ad keretet a legtisztább költészetnek. A folyamatosság 365
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 366
arányos tagoltsága. Dallamok tiszta rendje. Legjelentõsebb magyar költeményünk ebben a formában Weöres Sándor Tizedik szimfóniája. „A fákon csillagok fakadnak, a szirteken édes szél terem. Csilingelõ zsombék fölött kering sok lábatlan madár. Fényes tavak mélyében dajkanép lakik, a gólya ideszáll és jajveszékelõ csecsemõt rabol. .................. Nincs semmi, csak a zengés. A néma zengés, mely az emberkoponya fátyolán átszûrõdve és lecsökkenve, hanggá, tánccá, festett képpé, faragott pillérré porlik az eleven nyomorúságban.” (részletek) f) hangsúlyszakaszok sorokba tördelt, mérték-váltakoztató, illetve változó idõmértékeket mozgató szabadversek – a szólam-részek belsõ szótagnyomatékai mintegy kolon-elemeket görgetnek. Berda József életmûve áll e szabadvers-forma mögött. A hangsúlyszakaszokat vibráló és kiszámíthatatlan szótagnyomatékok vezérlik a legtobzódóbb ritmusok felé. Például a Vizafogó címû, gyerekkorára emlékezõ versben mintha többszer elelindulna egy-egy jambusi sor, aztán beékelõdne egy ditirambusokra emlékeztetõ daktilis-trocheus variáció, hogy újra csendesedve a jambizáli lehetõségek után még egyszer visszatérjen a kiválasztott rész végén: „Gyermekkorom hajdan boldog vidéke, szomorú látni, mily szegény, mennyire csupasz lettél. Hová lett a sötét Duna-parti erdõ, hol oly sokat fürödtem nyaranta a piócákkal teli állóvizekben játszótársaim víg seregével?...” Figyeljünk csak az összeillõ szólamok mérték-kiképzését: Gyermekkorom hajdan boldog vidéke, szomorú látni, mily szegény, mennyire csupasz lettél.. jambizálható sortagok Hová lett a sötét Duna-parti erdõ, hol oly sokat fürödtem nyaranta a piócákkal teli állóvizekben játszótársaim víg seregével!?
daktilus-domináns ereszkedõ verslábak tiszta jambuslábak verslábazhatatlan szép hangsúlyszakasz daktilusos zárlat: – – / – u u / – u u / – –
– Az l., 2., 3., 5. és 6. szólam jambikus kiképzése és a 4. és 8. szólam daktilusos kiképzése komponált, természetes egyensúlyban tartja a szólamok belsõ, szótagnyomatékos viszonyait.
366
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 367
g) ütemegységekre, ütempárokra épült szabadvers – itt is bele kell avatkozni a sorképzésbe, a sor végi áttörések többdimenzionálják a sorértelmet, de nem sértik a hangzásszerkezetet. Ez a forma rímes és rímtelen formájában nagyerejû hangsúlyszakaszokat, mondatdallamokat épít! A már Németh László által is félreértelmezett ritmikájú Sinka István éppen a szabad komponálású költeményeiben bontakoztatja ki legszebben a maga hangzásvilágát. A Mózes víz után kesereg címû versét tagolom ütempárokra és háromütemû szólamkapcsolatokra: „Nincs víz a pusztában / s elalél a bárány, / a gyermek, a gida, // s szénné szárad a fû, // a madár nem dalol, / és alig tud megállani lábán / a szamárcsikó. // S bús szolgád, Uram, / én is az értelmen túl, / valahol a káprázat határán / bolyongok az õs-csillagok között, / ahol a nagy víziók lobognak; / elhoztam elibéd, / hogy szenteld meg a pálcám, / s egész életemet, / mi, tudod: láng és / álom. // Mutass vizet, hova / a vadkecske inni jár / e kövek között, itt / e rózsaszín világon. // Az ütempárok, illetve a háromtagú ütemsorozatok stabilan építik a verset. Sorokon áttörõ, megállíthatatlan folyamatosság – dinamikus elõretörés. A strófa kibontakozásában alig feltûnõ, szinte sorvégek között meglapuló négyes rím fogja gyeplõre a végtelenbe tartó ritmust (bárány – lábán – határán – pálcám), és csak a strófa-záráskor lesz visszakerekített a hangzásvilág, amikor a két utolsó nagy hangsúlyszakasz záró szótagjain jelentkezik a rím (álom – világon). Dinamizmus és regresszió egyensúlya. Különös, hogy ebben a szakaszban igen magas – az általam jelöletlenül hagyott – ütemízületek száma, nem minden szólamél kap szólamnyomatékot – ez is a nyughatatlan, sóvárgó ritmikai elõretörést szolgálja. Ily módon kifejezhetetlen erõvel fakad fel az utolsó elõtti sor mondatkezdéssel egybeesõ nyitó-hangsúlya: Mutass vizet... Nem nehéz felismerni, hogy a három mondatot tartalmazó szakasz legnagyobb lélegzetû sóhaj-hangsúlya a nincs – bús – mutass mondatkezdõ szók öszszefoglaló csúcspontja. (A „mutass” kifejezésben láthatatlan szemantikai sûrítésben jelentkezik az út, az utas és a szárazságban már-már remélhetetlen kút kifejezések fantomképe.) Az ütemélek tompítása, a kanyargós, hosszú, de az ütemekkel végtelenbe vezetõ mondatszerkezet éppen a 3. mondat élén nyeri el szimbolikus értelmét. A 2. és egyben záró strófa ismét rejtõzõ ütempárokkal indul, hogy majd négyszer ismételt három ütemû szólamok vezessenek el a megnyugvó, elnyújtott utolsó sor kettõs ütempárjához. A szólamok ütemtagjait elválasztó sorvégek feszültséget fejeznek ki, ugyanakkor a sorokon belülre kerülõ szólam-élek különös „ragyogást” kapnak, már-már „száll” ilyenkor a megkaphatatlan, az elérhetetlen. Az utolsó rövidebb szólamtagolás készíti elõ a teltebb tagolású befejezést: 367
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 368
„Már este jõ, ím, / s a tenger tükreiben / ragyog nagy képe: / kárminszín és arany közé / elkeverve lila. // S tüzes kígyó sziszeg; a szél; / nem esõ illata száll, / nem forrás peng, / nem víz csobog, / csak könnyeim ömlenek le / orcám árkaiba.” h) Ütemsorozatokra épült, ún. „hosszú vers” – a kanásztánc-ritmus megduplázott, megtöbbszörösített változata, közelebb áll a hagyományos hangsúlyos, hangsúlynyomatékos magyar vershez. Juhász Ferenc és Nagy László alakította ki legszebb formáit. „Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.” 3 / 4
//
3/2
// 2 / 3
//
4
(Nagy László) Inkább zenei, mint beszédnyelvi fogantatású. Az ütemegyenlõségre és sorozatos dallam-építkezésre alkalmas versforma. „Fõleg a népköltészet ritmusát tekintettem megvalósítandónak tán magasabb fokon is, nem a prozódiai ritmusát, hanem inkább az énekritmusát” (Nagy László). Nagy László késõbbi verseiben egy sokkal diszharmonikusabb, ütem-tördeltebb, sor végi áttörésekkel szabdaltabb szabadvershez közelebb álló versfajtát alakított ki. Ez a Versben bújdosó címû kötettõl számítható, példa rá maga a címadó vers. „...Nem vették észre, hogy a szabadversszerû verseimben azért ezek a ritmusok jelen vannak, csak nem olyan szabályosan, nem annyira kanonizálva, mint a régibb versekben. Én minden verssoromat ilyen szempontból manapság is megmunkálom.” (Részletek a Holtig a hûségtõl címû riportból.) i) A grafikai és nyomdatechnikai eszközök hatása a szabadversre – a betûcserékkel megvalósított több-olvasatúság, a grammatikai szabálytalanságokból alakítható szemantikai több-vonatkoztatás már a 20-as évek óta jelen van a felsorolt szabadvers-típusokban. A nyelvi eltérések önálló ritmust hoznak létre, az eltérítések ritmusát. A lineárisan elõrehaladó vershangzást sorozatosan gátolja a szétrobbant tér (képvers) és a többféle párhuzamosan induló hangzás-fantom (betûeltérítéses elemek). Példának sorolhatnánk a párizsi Magyar Mûhely költõit, a magyarhoni VER(S)ZIÓK kötet jónéhány versét, Zalán Tibor második kötetének java darabjait. Elemzés nélkül álljon itt egy Kanadában élõ magyar költõ versének részlete:
368
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 369
„fûszerezett oltárok illatában kisiklanak az imák tehervagonok szántháromságra torlódnak szégyennel fûtött indulatok gátulnak –idegen S –ineken teregnek –intérek latinovitsába szállt a tántorságunk golgotikus pilledvények esztétikulnak kálVÁR-iánk ekle-zisztikus frontjain ....................” (Mózsi Ferenc: Elhomályosult lélekkel; részlet) Vagy akár álljon itt e tanulmány szerzõjének egysorosa: Téariszonya (A két egymásnak feszülõ szó-jelentés ebben az összevont szó-kép-ben ellentétes hanglejtésû szavakat (ti-tá-ti és tá-ti-tá) ötvöz az angol rímelésben ismert – „para-rím” eljárással, ahol csak a mássalhangzók sorrendje kötött. Vándorlás – megérkezés – döbbenet riasztóan kimerevült pillanatképe. A hangzás visszatérít a grafikai jelhez.)
VIII.
Történetileg a magyar szabadvers fejlõdésében nem típusok, inkább korszakok határolhatóak el. 1910-30-ig nagy térnyerés az irodalomban 1923-tól mindmáig – konzervatív válasz a hagyományos vers mûvelõi részérõl = asszimilálódási kísérletek – az ún. szabadabb vers 1930-1965-ig – a szabadvers mentése (a „nagy öregek” életmûve folyamatos ezekben az években is, Weöres, Füst, Tamkó, Déry) 1954-tõl – ritmus-sorozatosság a hangsúlyos verselésben. 1960-tól mindmáig – a szabadvers második generációjának jelentkezése (Kárpáti Kamil, Marsall László, Balaskó Jenõ, Tolnai Ottó, a párizsi Papp Tibor, Tandori Dezsõ, Oravecz Imre, Papp Árpád Kaposvárott stb.) 1973-74-tõl – a hazánkon túli avantgarde mûhelyek hatása, megemésztetlen importja fiatalabb költõink többségénél. Ezenkívül a vers és próza egyeztetésének újabb kísérlete (Tandori, Kovács István, Kodolányi Gyula és Oravecz Imre, majd mások verseiben).
369
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 370
A vázlatos történeti áttekintés kibontása óriási feladat volna. Inkább a szabadvers közelmúltját és jelenidejét vizsgáljuk meg ismét csak vázlatosan. A történeti tagolás nem mutatta tisztán a szabadvers megõrzésének és asszimilálódásának folyamatát. A hagyományos verseléssel kialakult viszonyát azok az életmûvek mutatják meg, amelyek hagyományos, szótagmérõ-elvû ritmust és szabadverset egyként felölelnek. Elsõsorban Weöres Sándor életmûve. De Illyés Gyuláé is, aki mindvégig megõrizte a szabadvers-technikát, a szintetizáló vers formateremtõ invencióit, a szólamokra épülõ szimultán-sorú szabadvers rímtelen formáit és a prózavers igényes ritmikai megformáltságát. Vas István is természetesen ötvözte a hagyományos és a szabadvers formanyelvét. Rákos Sándor a hatvanas évek közepétõl közel egy évtizeden át (a Kiáltásnyi csönd és az Emlék jelene címû könyvében) a rímtelen, feszes metrum, feszes ritmusú rövidverstõl a rímtelen, nagy lélegzetû, mikroelemekbõl épített hosszú vers-kompozícióig szinte kizárólag szabadverset írt. Szilágyi Domokos – Weöreshez hasonlóan – poéta doctusként több módon teremtette a verset. Nagy László és Juhász Ferenc más úton indult el. A szólamnyomatékos verselés kizárólagosságával újították meg költészetünket. Ritmus-sorozataik zenei építkezésében nem volt szükség az idõmértékes, szótagnyomatékos formákra. Hagyományos ütem-és szólam-hangsúlyos verselésükre biztonságosan épült fel a szabadabb szólamnyomatékú, ütem-sorozatos költészet – akár rímekkel, akár rímtelenül. Nagy Lászlót 60-as évekbeli verseiben a már említett énekritmika közelítette az idõmértékesség sorozatszerû versépítési elvéhez! De fellépésüktõl kezdve féloldalas lett a magyar költészet. Egyrészt szabadosabb szólamhangsúlyos ritmikák lazították a verset, másrészt éppen ellenhatásként a konzervatívabb vershagyomány is erõsödött. Buda Ferenc, Ratkó József és Tóth Bálint feszes és pontos ritmusai inkább a hagyományos, hangsúlyos verselést, rímes megoldásait fejlesztették. Csoóri Sándor a hatvanas évekre kialakította a maga sajátos, de Kassákékhoz képest lazább ritmikájú szabadversét. Feszültségmentesebb ez a vershangzás. A nyelv élõbeszéd-eredetû hangsúlyszakaszait, szólamait, ütemeit tördeli sor-hangsúllyá. Nem átalakul ilyenkor a nyelv, hanem kiemelõdnek egyes elemei. Szólamnyomatékos sorképzés ez, idõmértékes belsõ kiképzés nélkül. „Szikár fácánok lépegetnek a hantok fölött. Megállnak, fölsikoltanak, mintha fatojás koppanna ki belõlük a repecskes földre. Véreres szemük idelátszik.” (Csoóri Sándor: Aszályos, bibliai év; részlet)
370
A 70-es évek elején történt meg a szabadvers összetettebb formáinak áttörése. Oravecz Imre Héj címû kötete, Tandori Dezsõ Egy talált tárgy megtisztogatása, Marsall László Vízjelek címû kötete és Bálint István Arthur és Franz címû kötete jelzi e folyamatot. A szabadvers honi áttörésének értékelésében mindmáig óriásiak a fehér foltok, a hangsúly-eltolódások. Márpedig ez költészetünk folytatásának és megújulásának ma is döntõ kérdése. Marsall László köteteinek jelentõs darabjai, dinamikus hangzásvi-
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 371
lága, többirányú verselési biztonsága, a sokak által elhanyagolt, de nagyon is jelenünkbe vágó „témák” iránti érzékenysége, öniróniája, transzcendenciát valló önfaggatása (például A rekviem megtagadása stb.) avatott elemzõk nélkül maradtak. Kárpáti Kamil Ördöggolyó címû kötetétõl rendszeresen él az avantgarde líra leghatásosabb eszközeivel. Sajnos, szinte visszhangtalanul! Nemzedékek veszítik el így tájékozódási és megmérettetési pontjaikat. A kerülõ úton beérkezõ újítási törekvések éppen a szabadverssel együtt járó erkölcsi tartás lejáratásához vezetnek – ezekkel szemben honi alkotók életmûve szolgálhatna ékes ellenbizonyságul. A 60-as évek óta folyamatosan alkotó Balaskó Jenõ Miniciklon címû elsõ kötete csak 1985 decemberében jelent meg. A nyelvnek, a „szó teremtõ mozzanatainak”, a ritmus-és dallamteremtés állandó megújulásának törvényei éppen az õ költészetében tanulmányozhatóak. (Például Élet titokban, Fasiszta vasárnap stb.) A nyelv több rétegének megformálása, idõmértékes kolonok és hangsúlyos szólamok meglepõ párosítása és alkalmazása jellemzi költészetét. Idézet-technikájában – az úgynevezett Konzerv-versekben – az emotív-akarati értékelés intonációs szintjeit tartja éber mozgásban. Határainkon túl Tolnai Ottó és az Új Szimpozion költõi, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba és több romániai magyar költõ, a Csehszlovákiában élõ Cselényi László már a 60-as évektõl következetesen új szabadvers-formákban ír. A már említett párizsi Magyar Mûhely – a német és francia képvers-törekvések mellett – az úgynevezett „látható” vers jelentõs európai centrumává vált. Mózsi Ferenc körül Kanadában alakult ki kiváló költészeti mûhely. A szintén francia líratörténeti hatásokkal élõ Somlyó György – próza és versszerûség egyeztetésével – Tandori, majd Kálnoki prózaszerû szabadversei elõtt törte föl az utat irodalmi közvéleményünkben. Hármójuk ilyen típusú szövegeiben a ritmus annyira háttérbe szorul, hogy valóban kétséges a mûfaji elhatárolódás. Orbán Ottó terjedelmesebb, oldottabb ritmikája egészíti ki ezt a vonalat. Majd Kodolányi Gyula élet-transzcendenciát vizsgáló prózaversei, Kovács István történelemfilozofikus prózaverse és Oravecz Imre egzisztenciális napló-versei mutatják e formálás tisztább, gazdagabb lehetõségeit. Rába György szikárabb, pontosabb nyelvi megoldású szabadverse is tágítja az összképet. Petri György hétköznapibb, belsõ beszéd-szerûbb vers-monológjai, versfintorai is nehezen tûrik a hagyományos formákat. A szólamnyomatékos, mondatrész-tagolásos Csoóri-vers nagyobb lélegzetû megoldásokat nyert Tornai Józsefnél (elõször talán a Síkság címû költeményben) és darabosabb, metaforátlanabb formákat Takács Imrénél. A 70-es években induló fiatalabb költõk írásaiban sokféleképpen csócsálódik az egyre kevesebb ritmikai feszültséget tartalmazó mondatrész-tagolásos szabadversváltozat. Folyóiratokban, majd verskötetekben lassan elfogadottá vált a rímtelenség, az idõmérték-nélküliség, hovatovább az ütemtelenség is. Fõleg az imént említett szólamnyomatékos-mondatrésztagolásos verstípus ütem-lazítottabb, össze-vissza sorokba tördelt álkompozíciói kerültek terítékre. Majd a mondathangsúlyos formák szélesebb sorú, egyre prózaibb változatai láttak napvilágot. Az újabb kötetekben már-már kötelezõen megtalálhattuk a szabadvers valamely átgondolatlan elemeinek ál-formáit és a rímes-hagyományos formák kötelezõ szólam-vagy szótagnyomatékos gyakorlatát. Így lett „arctalan” a fiatalok költészete... Ide is – oda is – sehova se. Ez volt a helyzet a Ver(s)ziók antológia megjelenéséig. Azóta felerõsödött a nyomda-
371
tp002-2.qxd
372
8/10/01
8:30 PM
Page 372
technikai trükkök és szokatlan írásjelzések nyugat-európai importja. Sajátos és következetes szabadvers-típust igen kevés költõnek sikerült megvalósítania. Korábban – szinte teljesen társtalanul – Papp Árpád versnyelvében jelentkezett egy intenzív, erõsen ritmikus, igényes szólam-kialakítás, de a kiváló újgörög-fordító elsõ kötete óta saját verset alig publikált. Kiss Anna a prózaversnek teremtette meg egy tiszta, szokatlanul erõs intonációjú formáját. Kemenczky Judit nagy lélegzetû, belsõleg váratlan törésekkel tagolt verssorai, élesen komponált hangsúlyszakaszai új változatát hozták a magyar szabadversnek, újabban gyakori vizuális és nyomdatechnikai elképzelései szervesen épülnek a maga alakította formára. Rakovszky Zsuzsa az idõmértékes vers és a szabadvers váratlan kombinációjával okozott szép meglepetést irodalmunkban. „Konzervatív” versépítkezése mégis, a hagyományos formákban alkotók közé sorolja õt. Bratka László szinte visszatért az „õsképhez”, Whitman eljárásaihoz, a megemelt beszéd, a retorikailag tisztán formált óriásmondatok – iróniával ellenpontozott – egyre áttekinthetõbb felépítését választja, kezdettõl fogva következetesen. Körmendi Lajos az éles hangsúlyú ritmust és Kassák konstruktivista építkezését egységesíti jelentõs költeményekben. Zalán Tibor érzelmesebb, melodikusabb verssorai a szabadvers összetettebb formáin iskolázódtak, de a vers belsõ egysége sínyli meg ezt a többféleséget: a szabadversek eklekticizmusát. Szõcs Géza is magas szabadvers-kultúrával lépett az irodalomba, retorikailag pontosan felépített versei és a jambusvers háttér-zenéje, nyelvi ötletei erõsebb egységet hordoznak. A beszéddallam különbözõ megtöréseibõl kialakult sorképzés és a prózavers váltakozása egységes hangzásvilágot eredményez Rácz Péternek a hagyományos formáktól teljesen elszakadt elsõ kötetében. Pálfi Ágnes több mint tíz éve egy szótagnyomatékkal erõsített, a hanglejtés-változatokat gazdagon beépítõ szólamsoros szabadvers hûséges formálója. A szótagnyomatékos kolon-képzés: idõmérték-ütem-hangsúlyszakasz fegyelmezett egységét hozta Téglássy Imre Leletmentés címû kötetének hangzásvilága, sajnos, motívumvilágának zártkörûsége visszafogja ritmusformáinak sokrétûségét. Kasza Béla ritmuselveket szintetizáló, szótagnyomatékos ütemeket, hangsúlyszakasz-töréseket arányosan, dinamikusan alakító verseiben újra értelmet nyer a folyamatosan kisbetûs, írásjel nélküli versképzés; megcsillanó „halpikkelyként” szakaszhatárokon átlépve is jelentkezik egy-egy metafora, a sorvégi áttörés természetes hangsúlyszakaszokat választ ketté, dinamizálja a vershangzást (sokszor Tolnai Ottóhoz méltó módon): mozgásábrává, folyamatábrává válik a vers-szemantika (ez utóbbi Marsall László nagyszerû versmegoldásaival mutat azonos nyelvi eredetû rokonságot): „a ház / a lépcsõsor fölfelé / aztán a háztetõk // Budapest ázott szárnyai / s odabenn poharak bögrék fazekakban / kongat csörög a csönd //”... „fényesedik a hétmérföldet járó / csizma talpa világosodik / magányod világfala világol / a közelség / kívül és belül ///” (Kasza Béla: egy éjszaka története). Költészetünk és szabadversünk jelenlegi divatjairól egyébként ismét egy Szabó Lõrinc-féle összefoglaló kiskátét lehetne írni (lásd Divatok az irodalom körül címû tanulmányát). Ocsú és gabona szétválasztása nagyobb fegyelmezettséget és pontosabb verselésbeli tájékozottságot róna költõkre és kritikusokra egyaránt. Sokfelé mutatnak korunk verselésének szálai, csak sajnos elméleti és kritikusi „vaskalaposságunk” és másrészrõl „barbárságunk” igencsak lemaradva és vakon követi vers-jelenidõnket. Szerencsés módon a szólamtagoló, hangsúlyos vers hagyományosabb formái is rokonságot mutatnak a szabadvers tagolóbb lélegzetegységekbõl épülõ szerkesztésmódjával. Nagy László késõbbi versei, Ratkó József, Buda Ferenc, Kalász László, az
tp002-2.qxd
8/10/01
8:30 PM
Page 373
erdélyi Kányádi Sándor, Páll Lajos, Farkas Árpád versei õrzik a feszes, hangsúlyos magyar hagyomány sokszor diszharmonikusabb formáit is. Baka István (Döbling) és Szöllõsi Zoltán (Ballada boldogasszonyhoz) a hangsúlyos vers belsõ formai elemeinek az imént felsorolt költõkhöz hasonló megújítói. Lezsák Sándor, Szervác József és Hell István a szólam-tagoló vers hol kötöttebb, hol variációgazdag – sokszor idõmértékkel erõsített – formáit alakítják és õrzik legszebb verseikben. Ez a folyamat az ütem-lazulásos, laza és sokszor egyre ritmustalanabb, egyre devalváltabb hangsúlyos verselésnek belülrõl szabja meg a gátjait!
IX.
A mûvészet esztétikum. A szabadvers költészet, tehát mûvészet, tehát esztétikum. Kérdéses, hogy a kötött versnek – amely belsõ megújulása nélkül: jobb esetben kultúrtörténeti regresszió – lehet-e még más esztétikai szerepe, mint a nosztalgia, érték-fájdalom, a verselés elégiája? Ugyanakkor megszívlelendõ figyelmeztetés a szabadvers alkotói számára is: a kivívott önelvûség nagy veszélye az unalomba, érdektelenségbe torkolló önismétlés. A szabadvers egyéni és önelvû alkotásmódja erkölcsi választás és magatartás kérdése. A szabadvers a költészet, a verselés, a ritmustényezõk önálló feltámadása – a hagyományos vers tömegáruvá silányulásának hazug, nosztalgikus automatizálódása idején. A szabadvers megjelenése felkészülés volt a XX. századra és ma is a század legjelenidejûbb esztétikuma. A szabadvers ritmus, a költõi formanyelv mozzanatainak új összefüggése, új összekapcsolódása. A szabadvers a nyelv hangsúlytényezõinek teljes megformálása. Egyéni átformálás és egyéni formateremtés nélkül nincs szabadvers. A magatartás nem utánozható és nem divatjelenség; a szabadvers sem. A szabadvers kihívó, korlát nélküli metrikája: várakozás – hiány – beteljesülés – hármasságának elõírhatatlan szabadsága és rendje. (MTA Verstani Munkabizottság Kecskés András áltel elkészített 1985 II. 27-i körlevelének válasza.
(BUDAPEST, 1985, MEGJELENT POLISZ, 1993.)
373