E G Y K O R I JUHÁSZOKRÓL Valamikor, még a múlt század derekán, errefelé Zentán és környékén is igen sok volt a pásztorfamília, hogy csak a Czakó, Gracza, Balázs, Hanesz, Dulic, Gere, Boca, Huszka, Banka, Baker családokat: azaz a legne vezetesebbeket említsük. A Juhász és Szűcs családnevek gyakori előfordulása is azt bizonyítja, hogy egykoron igen virágzó foglalko zás lehetett a birkatartás. A mezőgazdaság fejlődésével azonban apránként kop tak ki járások és a legelők a birkanyájak alól. Emiatt a birkával való törődést is lassan-lassan abbahagyták az emberek, és ma már ha látunk is vásártéren, ugaron le geltető juhászt, annak a nyáját már könnyű megol vasni, könnyű átlátni rajta... A régi juhászokkal együtt kihal lassan a róluk szóló szájhagyomány is, de ennek töredékét itt-ott még őrzi a fakuló népi emlékezet.
A JUHÁSZ MEG A KUTYÁJA
A Tisza menti ártereken és vízjárta gyepes részeken legeltető feles j u hásznak volt egy messze földön híres pulikutyája. Szürke kis gubancos jószág volt, a szőre tele belecsimbókosodott gizgazzal, s csak az orra meg a két szeme csillogása látszott k i a szőrkupac közül. A juhásznak mégis gyönyörűsége tellett a kutyájában. No, telhetett is! Olyan rendet szabott az a birkák között, hogy öröm volt nézni. Ha legelés közben nagyon szét terült a nyáj, vagy ha valamelyik öreg meddő birka előgyelgett jobb lege lő után, a juhásznak csak a szemével kellett intenie, a puli máris odafor dította, illetve, terelte, ahova kellett. Csendeshajtáskor, amikor a juhász megfektette kérődzni a falkát, akár oda is hagyhatta a nyájat, csak a bot ját kellett a csacsi elé keresztbe tennie. A füles azt át nem lépte, a puli meg leült a bot mellé, s azt senki ember fiának föl nem hagyta volna ven ni. Kérték is a juhásztól a kutyát, ígértek érte fűt-fát a juhásztársak, de az nem adta. Azt mondta, hogy többet ér neki az a kutya, mint két lusta bojtárgyerek. Hanem abban azért csak megegyeztek - mivelhogy a kutya nőstény volt -, ha a p u l i lefial, egy-egy birkát adnak mindegyik kölykéért. Össze is szedett a juhász így vagy hat rendelést, s utána nem győzött tervezgetni, amíg a nyája békésen legelészett: - Ha lenne hat kiskutya, az már hat birka. Annak jövőre hat báránya, az már tizenkettő... Neki magának is volt a falkában tizennyolc birká ja, az már harminc, s ha a rákövetkező esztendőben újra születik harminc bárány, az már hatvan birka. Hamarosan magatarti juhász lehet belő le... - révedezett el messze néző tekintettel. Történt, hogy egy alkalommal két-három napra dolga akadt a város ban, s ez idő alatt a nyájat suttyó fiára meg a pulira hagyta. Amíg a juhász odavolt a nyájtól, az alatt a pulira rájött a koslatás. Annyi kankutya verődött össze, csaholt, morgott körülötte, hogy a gyerek nem győzte botolni őket. Kiérve a városból, örült a juhász a hírnek, becézte, simogatta a pulit, kedvezett neki, s amikor elérkezett a kölykezés ideje, nem hagyta, hogy a kutya kaparjon fészket magának, hanem kosárba vackolt meg neki, hogy
a p u l i szalmára fialjon le. Hát meg is tette: kilenc (!) kölyket vetett, a j u hász nagy-nagy örömére. - Kilenc kiskutya! Kilenc b i r k a ! Az megint kilenc bárány!... Micso da falkája lesz is őneki hamarosan! - dagadt a mája a boldogságtól. Kedvezett is a pulinak, jó világ járt a kutyára, mert - nyár lévén - kergült a birka, s a p u l i m i n d i g húst kapott, s úgy élt, m i n t a püspök. Kövér is volt - egy darabig. Kisült ugyanis, ahogy a kiskutyák pendültek, s kinyílt a szemük, hogy egy sem az anyjára ütött, kivétel nékül korcs lett valamennyi, ilyenfor mán az üzletből sem lehetett semmi. Bántotta szörnyen a juhászt a dolog, s amikor legközelebb a p u l i farkcsóválva kérte tőle az ennivalót, csak o l dalba rúgta szegényt: - Csiba te, ördög bújjon a fajtádba bele! Összeszűrted a levet m i n d e n féle ócska döggel, csak éppen p u l i v a l nem! De hát - tette hozzá szomorú an - így van ez, ha nem maga csinálja az ember...
JUHÁSZ A TANÍTÁSON
Nősülni akart az egyik Zenta környéki juhászivadék, s egyházi szo kás szerint, esküvő előtt, tanításra rendelték be a fiatalokat doktor Nacsa Lajos plébános úr elé. A legény afféle szilaj, szókimondó pásztor lévén, amikor az első taní tás alkalmával a plébános úr megkérdezte tőle, hogy tud-e imádkozni, önérzetesen válaszolta: - Hát hogy az Istenbe ne tudnék, tisztelendő úr! 'Szen vallásos aszszony volt a m i édesanyánk. Megtanított az bennünket még m i n t gyere keket a különböző imádságra! Népi pap volt a plébános úr is, s dehogy rótta volna meg a legényt a szava járásáért. Ehelyett inkább arra biztatta, hogy mondja el a miatyán kot. A vőlegény eleget tett a felszólításnak. A miatyánk után az üdvöz légy..., majd a hiszekegy következett. Ment mindegyik hibátlanul, akár a vízfolyás. Elégedett volt a plébános úr nagyon, s még csak egy kérdést adott fel a katekizmusból: - Azt tudod-e fiam, hogy hány szentség van? Ráncba szaladt a legény homloka, váltogatni kezdte a lábát, h o l az egyiket, h o l a másikat helyezve előbbre, pirosodott, izzadt, látszott rajta, hogy gondolkodik erősen.
— N o , m o n d j a d csak! — b i z t a t t a szelíden a lelkipásztor. — A hétszentségit! E z t meg — lássa, plébános úr - n e m e'felejtettem!
JUHÁSZ-VENDÉGLÁTÁS
F o g a h u l l o t t , öreg felsőhegyiek meséltek egy régi v i r t i g l i pásztorról, K i s P a l i bácsiról, a k i — a m i k o r a múlt század végén m e g f o g y a t k o z t a k e r refelé a szabad mezőségek - Bánátban, Padén árendált legelőt a birkái nak. A k k o r i b a n még gatyás bíró állt a f a l u élén, s hogyan, h o g y a n nem, ép pen ennek a búzájában m e n t t i l o s b a P a l i bácsi falkája. H o g y az öreg akarta-e, vagy hogy tán a bojtárgyerek a n d a l o d o t t el, ezt már nehéz v o l n a kideríteni, elég az hozzá, hogy a vén juhász szép szóval a k a r t a a kárt eligazítani. Bíró u r a m előbb berzenkedett, fenyegette a juhászt, de aztán — m i v e l n e m vetette m e g a jót - kiegyeztek egy kiadós birkapaprikásban. Mesélik: másnap estére v o l t h i v a t a l o s a juhásztanyára a gatyás bíró. P a l i bácsi aznap délután e l k a p o t t a gamójávai egy öreg, szőrférges birkát, kirántotta a bőréből, és már készült is a jó vacsora. Karikára vágott vöröshagymát t e t t a hús tetejére a r r a paprikát szórt, s többször is megriszálta a bográcsot, hogy a hús körbe-körbe h a l a d j o n . O l y a n szaga v o l t annak, h o g y még M i s k a , a csacsi is odaténfergett a szolgafához, s b e le-bele szagolt a bográcsba, amíg a juhász és a bojtár a birkák körül foglalatoskodott. Később megjött a bíró is, és körülülték a vacsorát. Este v o l t már, de n e m gyújtottak világot, m e r t holdtölte lévén, akár szag után is beletalál t a k a bográcsba. Jócskán benne v o l t a k már az evésben, no m e g a beszédben is, a m i k o r a bíró - két f a l a t között - tele szájjal érdeklődni kezdett: - U g y a n g a z d u r a m , hány veséje szokott egy birkának lenni? - H á t kettő. - Én is úgy t u d t a m vóna, de már az ötödiket eszem... Pilácsot gyújtanak hát, s a k k o r látják, hogy a gatyás bíró b i c s k a h e gyén szamárgaluska fénylik a zsírtól. - Híjnye, a teremtésit ennek a Miskának! - zsémbelt az öreg pásztor. - M i a k a r t u k megvendégelni bíró u r a m a t , oszt e h u n e: a csacsinak s i k e rült!
PÁSZTORFURFANG
B o l d o g u l t Csikós J a n i csantavéri juhász is belevaló furfangos észjárá sú ember volt. Szegény juhászként, a l i g néhány birkával kezdte, fokozatosan vergő dött zöld ágra, és a végén úgy megtollasodott, hogy 100 láncos nagygazda l e t t belőle. Róla emlegették a szellemes szólásmondást is, hogy: „Bocs k o r b a n kezdte, csizmában végezte." No, értette is a módját, hogyan lehet m i n d i g előbbre j u t n i . Kezdő juhász v o l t még, de már a k k o r kieszelte, hogyan lehet lóvá t e n n i az éber csőszöket, a k i k n e m restelltek még éjszaka is utána nézni, n e m legel-e t i l o s b a n a jószág. N a p p a l n e m m o z d u l t e l őkelme a falkával a gyepről, m e r t t u d t a jól, hogy szemmel tartják. Éjszaka aztán a sötétség leple a l a t t odaterelte a birkáit v a l a m e l y i k vetésre, ám előbb leakasztotta a vezérürü nyakáról a k o l o m p o t . De nehogy gyanút fogjon a kerülő, a k o l o m p p a l maga m e n t el a határ másik sarkába, s o t t k o l o m p o l g a t o t t egymagában egész éjszaka, amíg a f a l k a szétterülve a t i l o s b a n , n y u g o d t a n legelészett.
JUHÁSZ A BÍRÓ ELŐTT
A juhászok szelíd, kezes népek v o l t a k , de ha meg találtak v a d u l n i , a n nál veszettebbek t u d t a k l e n n i , s a b o t j u k igencsak messzire elért. A z egyik Czakó ős egyszer egymaga v e r t széjjel egy lacikonyhát, v a l a m e l y i k adorjáni vagy felsőhegyi búcsún. A k i r e az ráejtette a kampót, azt meg kalapálta pogányul, o l y a n n y i r a , hogy az áldozat hazamenni is csak úgy bírt, h a vitték - lepedőben. Egy i l y e n régi, jeles birkásgazdáról mesélik, hogy egyszer, a m i k o r t i losban k a p t a a csősz a nyájat, s a m i k o r patáliát csapott érte, a juhász ugyancsak hamar „megszelídítette" a handabandázó hivatalos közeget. Persze pallóra - úgy esik m o n d v a , - bíró elé állították érte, a k i aztán v a l latóra fogta: igaz-e, hogy e k k o r meg e k k o r sértegette, szamárnak, ökör nek meg m i n e k n e m nevezte a panaszost, sőt még meg is verte? - T e k i n t e t e s bíróság, én eléggé kapatos vótam, így osztán nemigen emlékezek semmire. De ahogy e'nézem a főjelentőmet, könnyen lehetsíges, hogy ökörnek tituláltam. - M i t t u d felhozni a mentségére? - faggatta tovább a bíró.
- Instálom - felelte egy kissé b i z o n y t a l a n u l a juhász —, főhozhatok a bíró úrnak húsvétra egy szép bárányt. - Figyelmeztetem - méltatlankodott a bíró - , hogy a hatóság meg vesztegetéséért is büntetés jár! Inkább azt m o n d j a meg, hogy m i v e l t u d védekezni? - Hát... a komám odalent támaszkodik a kampóján a kijáratnál. L e mehetek a fokosért, ha már mindenáron védelemről köll gondókoznom...
A JUHÁSZ MEG AZ ŐRMESTER
A megszállás idején egyszer a zentai kaszárnya végénél terelte az egyik juhász a falkát a külső legelő irányába. Úgy látszik, sok celeculát p a k o l h a t o t t a csacsira, m e r t a füles megmakacsolta magát, és semmiféle nógatásra n e m v o l t hajlandó e l i n d u l n i . A bojtárnak végül is a fokoshoz k e l l e t t nyúlnia, hogy j o b b belátásra bírja a csökönyös szamarat, az o t t gyakorlatozó katonák nagy derültségére. A foglalkoztatást irányító k a r paszományos őrmester, hogy megmutassa, m i l y e n szellemes ő, alázatos közröhejt fakasztva a legénység között, így szólította meg a birkás gaz dát: - Hé a t y a f i , miért püföli úgy a feleségét? — Már hogyne püfölném, vitéz úr - replikázott a juhász - , m i k o r m i n d i g a katonák után mászkál. Most is azért állt meg, hogy az őrmester úrban gyönyörködjön!
