A VÁLLALATOK IRÁNYÍTÁSA ÉS SZERVEZÉSE A jó vállalati teljesítmény állandósításának feltételei A jó teljesítmény csak nagyon ritkán tartós; ezt támasztják alá a legnagyobb európai részvénytársaságokról készült összehasonlító elemzések. A részvényeseket és vállalatvezetőket már régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a vállalat jó (vagy rossz) teljesítménye mennyire tartós vagy múlékony. A vállalati teljesítményt nem lehet kielégítően megítélni olyan abszolút értékek alapján, mint a forgalom, a foglalkoztatottak száma vagy a tőkepiaci érték, más tényezőket is figyelembe kell venni, pl. a kockázatot. Csak azok a vállalatok tudják teljesítményüket stabilizálni, amelyek céltudatosan felkészülnek minden lehetőségre, és rendszeres kockázatkezelést folytatnak. Tárgyszavak: Európa; kockázatkezelés; tartós; vállalat; vállalati siker.
A relatív teljesítménymutatók jelentősége A vállalati teljesítmény mércéje mindig relatív mutató, sosem abszolút. Miért? A magyarázatot kissé távolról kell kezdeni. Kézenfekvő, hogy a vállalakozók és menedzserek össze akarják hasonlítani vállalkozásaik teljesítményét más vállalatokéval. A vállalat részvényesei és a vállalat működésében érdekelt más csoportok is érdeklődnek az ilyen összehasonlítások iránt, mert azokból a vállalat fejlődésére tudnak következtetni. Sok összeállítást várnak el véleményük kialakításához. Ennek megfelelően a gazdasági folyóiratok újra meg újra közzétesznek vállalati rangsorokat. Ezeknek az összeállításoknak az osztályozási kritériumai abszolút értékek, mint pl. a forgalom, a foglalkoztatottak száma és a tőkepiaci érték. Aki ott az első helyeken jelenik meg, az bizonyára nagyon hosszú idejű növekedést tudhat maga mögött, és ezáltal tört előre a legnagyobbak közé. Ilyen listák alapján azonban nem lehet kielégítően megítélni, hogy ezek a vállalatok az utóbbi években is jól gazdálkodtak-e? Bár gyakran a nyereség vagy a veszteség abszolút
nagyságát is kimutatják, ezeket azonban még viszonyítani kell a felhasznált tőkéhez. Felmerül a kérdés, hogy a nyereségszámítás hagyományos módja egyáltalán célravezető-e? Időközben ugyanis elfogadottá vált az a nézet, hogy nyereségről közgazdasági értelemben csak akkor lehet beszélni, ha a vállalat a saját tőke költségét már fedezte. Ennek a tételnek különös jelentősége van a svájci vállalatok számára, amelyek nemzetközi összehasonlításban saját tőkével jól ellátottak. Egy rosszul felállított mérce jelentős hibákat okozhat a hatékony tőkeallokáció területén. Ez arra enged következtetni, hogy az abszolút eredmény helyett sokkal inkább a relatív teljesítmény számít.
A „puha” tényezők szerepe Thomas Peters és Robert H. Waterman már jó 20 esztendeje felismerték, hogy a teljesítményben nemcsak a „kemény”, hanem a „lágy” tényezők is szerepet játszanak. 1982-ben megjelent In search of excellence (A kiválóság keresése) című bestsellerükben a két szerző 20 éves időtávban mutatta be a legjobb vállalatokat a hozam és a növekedés alapján – mindkét értéket viszonylagosan mérve. Egy ilyen eljárásban a kis és közepes vállalatoknak is esélyük van arra, hogy megjelenjenek a legjobbak között. Ehhez Peters és Waterman kidolgozták a legkiválóbb vállalatok nyolc ismérvét; amelyek között olyanok vannak, mint pl. a gyakorlatban is érvényesített értékrendszer, a vevőközelség és a vállalati mozgástér. Egy későbbi időpontban Peters és Waterman 80-as évekből származó listája alapján újra megvizsgálták, hogy mi lett a „legjobbakból”. Az 1982. évi kiválósági lista 32 tőzsdén jegyzett vállalata 2002-ig többletet tudott elérni az ún. S&P 500 Index átlagos hozamához képest. A Standard & Poor's 500 Index 500 USA-beli részvényt foglal magában, amelyeket az egyes társaságok forgalomban lévő részvényeinek értékével súlyoznak. Kiderült azonban az is, hogy a nekik tulajdonított „kiváló vállalat” minősítést csak rövid ideig érdemlik meg. Azokat a kritériumokat, amelyeket Peters és Waterman a sikeres vállalatok meghatározásához alkalmaztak, kritikusan kell szemlélni. A szerzők ugyanis elhanyagoltak egy fontos elemet, amely nagy szerepet játszik a mai pénzvilágban: a kockázatot. A hozam- és növekedési stratégiát ki kell egészíteni a biztonságra törekvéssel, hogy hosszú távon is lehetővé váljon az átlagon felüli vállalati növekedés. Ez a célok összeüt-
közéséhez vezethet, mivel a túlzott növekedésre és a biztonságra törekvés nehezen egyeztethető össze. A Kieli Egyetemen kifejlesztettek egy teljesítménymérési módszert, amelyben a vállalatok számára az éves mérlegadatok hozam (Rendite), növekedés (Wachstum) és biztonság (Sicherheit) mutatószámainak kombinációjával, átfogó mutatóként egy súlyozott pontértéket számítanak ki (RSW-módszer). A különféle mutatószámok összehasonlíthatóságát és ezáltal aggregálhatóságát a standardizálás statisztikai módszerével érik el. A vállalatokat így teljesítményük alapján ágazatok és/vagy országok szerinti rangsorba lehet állítani; ezen túlmenően a teljesítményt idősorokban is össze lehet hasonlítani. Az RSW-módszert 1994-ben kiegészítették a tőzsdei teljesítmény összetevőivel. Azóta e módszer szerint a vállalati teljesítmény két azonos súlyú mérőszámból tevődik össze: egy alapvető, a konszern mérlegadataiból levezetett és egy másik, a tőzsdei árfolyam alakulásából levezetett összetevőből. Az alapvető teljesítmény inkább visszafelé irányul, és értékelési manipulációkkal befolyásolható. A tőzsdei összetevő jövőorientált; de minthogy a tőzsdei érték erősebben ingadozik, a túlzott kilengések felfelé vagy lefelé torzíthatják ezt a mérőszámot. A két értékelés egy teljesítményértékben való kombinációja tendenciáját tekintve megalapozottabb minősítést eredményez.
Érték a részvényesek számára? A teljesítménymérés módszerét végül 1998-ban újrafogalmazták, és következetesen a tulajdonosi (részvénytulajdonosi) értékre (shareholder value) koncentrálták. Ettől kezdve a német Manager Magazin megbízásából Európa 500 legnagyobb konszernjét évente megvizsgálják, abból a szempontból, hogy értéket állítottak-e elő a részvényesek számára, vagy ellenkezőleg, értéket romboltak (Euro-500-Test). Az európai vállalatoknál időközben bevezetett új módszerek, mint az EVA (Economic Value Added, gazdasági hozzáadott érték) és a CFROI (Cash Flow Return on Investment – befektetés hozama) az ún. Überrendite (többlethozam) fogalommal dolgoznak. Eszerint csak akkor termel a vállalat értéket a részvényesek számára, ha a pénzügyi eredmény meghaladja a tőkeköltségeket. A menedzserek és a befektetők számára a részvényesek vagyonának növelése lett az eredmény legfontosabb mércéje, és az így felváltotta a hagyományos nyereségmaximalizálást.
Külső és belső teljesítménymutatók bevonása Egyébként a befektetett tőke hozama és a súlyozott átlagos tőkeköltség (Weighted Average Cost of Capital, WACC) közötti különbségként értelmezett többlethozam a bankok és biztosítók számára értelmesen nem számítható, az iparvállalatok és a pénzügyi szolgáltatók egymás közötti összehasonlítására azonban a vállalati teszt minden vállalatnál a saját tőke mutatószámait használja fel, és többlethozamként a saját tőke hozama és a sajáttőke költsége (cost of equity) közötti különbségként számítja. Minthogy a pénzügyi elemzők a vállalatok értékének növekedését általában a total shareholder return (teljes részvényesi hozam) alapján értékelik, a fenti Euro-500-Test-ben tőzsdei többlethozamként a total shareholder return és a saját tőke költségének különbségét veszik figyelembe. A részvényes még a tőzsdén is csak akkor elégedett, ha a hozam minimum fedezi a saját tőkéhez szükséges kamatot. Ezáltal az Euro-500 ranglistába mind külső, mind belső teljesítményértékek bekerülnek. A standardizált fundamentális többlethozam és a standardizált total shareholder return középértéke képezi a vállalati teszt végső teljesítményértékét, amelyet shareholder-value-performance-nak (tulajdonosi érték teljesítménynek) neveznek. Ha összehasonlítjuk több ilyen vállalati teszt eredményeit, látható, hogy milyen nehéz a vállalatoknak akár csak néhány éven át is azonos szinten fenntartani a teljesítményt. E cikk megírásához a szerző 5 vállalati tesztet hasonlított össze és értékelt az 1998–2002 üzleti évekre. Az évente vizsgált 500 vállalatból 242 szerepelt a tesztekben mind az öt évben. Az 1. táblázat az eredménylistából kivonatot mutat be a tőzsdén jegyzett legnagyobb svájci részvénytársaságokra. Ebből leolvashatók a ranglistán azok a helyezések, amelyeket a svájci vállalatok az adott években elfoglaltak, szembeállítva azokat a tőkepiaci értékkel. Már ötéves időszakon belül is csak kevés vállalat fejlődése stabil. Bár az „instabil” fejlődés a rosszabb helyezésekről a jobbak felé – mint pl. a Nestlé, Novartis és a Ciba esetében – pozitívan értékelhető, az azonban kérdés, hogy a vállalatok az elért szintet meg tudják-e tartani. Emellett más trendek is vannak, pl. a Clariantnál a folyamatos romlás. Az ABB példája pedig arra figyelmeztet, hogy milyen gyorsan és erősen meg tud változni egy vállalat helyzete, és ez hogyan mutatkozik meg a tőkepiaci érték alakulásában.
1. táblázat Svájci részvénytársaságok teljesítménye európai összehasonlításban, 1998–2002 (A vállalatok helyezése már öt éven belül is erősen ingadozik) Helyezés a vállalati tesztben 242 európai vállalat között
Tőkepiaci érték, millió euró
1998
1999
2000
2001
2002
1999
2003
75
67
16
25
40
68 849
71 146
Novartis
116
82
48
46
46
102 156
93 589
Ciba Spez.chemie
242
224
155
75
91
4 867
3 480
Swatch
136
32
12
124
99
3 780
4 816
Adecco
235
184
237
231
103
8 888
6 703
UBS
165
178
60
115
106
59 896
60 846
94
3
49
156
156
19 390
7 349
166
64
46
120
197
95 602
65 112
99
158
141
172
199
25 731
15 538
126
148
116
189
213
45 667
27 269
76
162
101
155
224
4 855
1 566
Zurich Finan. Serv.
191
231
217
213
225
45 903
14 951
Clariant
101
175
183
239
232
5 815
1 223
Swiss Life
162
191
140
210
233
6 905
1 913
81
26
52
233
235
27 421
3 433
Részvénytársaság
Nestlé
Richemont Roche Swiss Re Credit Suisse Bâloise
ABB
Nem stabil relatív teljesítmény Az Euro-500 ranglista 168 nem pénzügyi vállalatánál egy második lépésben azt vizsgálták, hogy egy adott év teljesítménye hogyan függ össze az előző és a következő év teljesítményével. A 2. táblázat mutatja a shareholder-value-performance korrelációs együtthatóit. A mátrix értékei az átló mellett szerepelnek, úgyhogy minden érték kétszer tűnik fel. A korrelációs együtthatók, amelyek a statisztika szabályai szerint mínusz egy és plusz egy közötti értékek lehetnek, nagyon egységesen viselkednek, egy meghatározott minta szerint. Egy adott év körül, tehát az átlótól balra és jobbra, a korreláció eleinte jobboldalt magas, azután balra és jobbra folyamatosan csökken. Az 1999-es év teljesítménye – a táblázatban világosan szedett sor – pl. erősen korrelál az előző évi teljesítmény-
nyel, de csak gyengén az 1997 évivel. 2000-től 2002-ig a korreláció ráadásul negatív (–0,238 és –0,128), tehát azok a vállalatok, amelyek 1999-ben jól teljesítettek, két vagy három évvel később a többi vállalaténál rosszabb eredményt értek el. 2. táblázat 168 európai részvénytársaság (pénzügyi szektor nélkül) shareholder-value-performance (tulajdonosi érték teljesítmény) korrelációs együtthatója Év
1997
1997
1998
1999
2000
2001
2002
0,532
0,232
0,216
0,081
0,083
0,638
0,136
–0,130
–0,051
0,302
–0,238
–0,128
0,481
0,299
1998
0,532
1999
0,232
0,638
2000
0,216
0,136
0,302
2001
0,081
–0,130
–0,238
0,481
2002
0,083
–0.051
–0,128
0,299
0,814 0,814
Ezek az eredmények világossá teszik, hogy a vállalatok számára nehéz feladat teljesítményük stabilan tartása. Ennek oka nem a változó konjunktúrában keresendő, mivel a vállalatok sorrendjét minden évben újra meghatározzák. Sokkal jelentősebb a vállalat relatív helyzete az összes többi vállalathoz viszonyítva. Valamely vállalat megváltozott relatív helyzete többnyire azáltal jön létre, hogy váratlan változások befolyásolják fejlődését, vagy a tőzsdén erősen megváltozott várakozásokhoz vezetnek. Néha viszonylag jelentéktelen események vagy tények is előidézhetik a változást. Célirányos nyereségmenedzsmenttel meg lehet próbálni ugyan egy bizonyos nyereségküszöb – pl. a híres nullvonal – átlépését, amely, mint az előbb láttuk, közgazdasági szempontból még csak nem is elfogadható. Végül a nyereségkimutatásnál már nem sikeres a nyereségmenedzsment, mivel a manipulációs tartalékok kimerültek. Ugyanakkor az ún. várakozásmenedzsmentben, amelyet a tőzsde, különösen a pénzügyi elemzők számára működtetnek, hiányoznak a lehetőségek a vállalati prognózisok további javításához. Így a tőzsdén hirtelen csalódás érheti a vállalatot. Hogyan érhető el a vállalati teljesítmény stabilizálódása? Ezt a kérdést csak azok a vállalatok teszik fel, amelyek jó teljesítményt értek el. Az ilyen cégek többnyire kerülik a gyökeres újításokat, bízva a választott
vállalati stratégia sikerében. Ezzel szemben a többi vállalat, amelyeknek jobb teljesítményért kell fáradozniuk, kénytelenek változtatni. Szóba jöhetnek részleges radikális stratégiaváltások és intézkedések, amelyek eszközei közé sorolható a Hammer és Champy (1994) által javasolt folyamatközpontú újraszervezés (business reengineering). Ebben az esetben a vállalati folyamatokat nemcsak tökéletesítik, javítják, hanem alapvetően megkérdőjelezik – lehetőleg egészen az egyes üzleti területek feladatáig és új területekre való behatolásig.
Tervek a fióknak – előre nem látott esetekre A vállalati teljesítmény stabilizálásában különleges jelentősége van a kontrollingnak, a szakszerűen és kellő időben történő ellenőrzésnek és elemzésnek. Még a gyenge jeleket (weak signals) is figyelembe kell venni, azok ugyanis még időben jelzik a lehetséges változásokat. Ajánlatos ehhez egy előrejelző rendszer működtetése. Egy ilyen rendszernek kapcsolódnia kell a tudásdokumentációhoz és tudásmenedzsmenthez, hogy gyorsan és hatékonyan lehessen alternatívákat előállítani. A vállalatoknak mindenekelőtt rugalmasnak kell lenniük, hogy viszonylag gyorsan és vállalható költséggel tudják végrehajtani a szükséges változtatásokat. Ki kell dolgozni terveket az előre nem látható eseményekre – akár az íróasztalfióknak is. A bizonytalanság szakszerű kezelése általában a kockázatkezelés keretén belül történik; amely magában foglalja a kockázatok és lehetőségek számszerű rögzítését a költségtervezésben. Ezen a téren a megfelelő szoftver alkalmazásában az USA messze megelőzi Európát. A teljesítmény veszélyeztetettségének mérséklésére általában az állandó költségek részarányának csökkentését javasolják. A tevékenységek kihelyezése is – kibővítve hálózatok keretében – lehetővé teszi a rugalmas alkalmazkodást.
A rugalmasság megteremtése és megőrzése A vállalatok alkalmazkodási képessége tovább fokozható, ha a jövőre vonatkozó különféle forgatókönyvekhez céltudatosan opciókat, vagyis választási lehetőségeket dolgoznak ki. A reálopciók elmélete, bár nehezen megvalósítható, megmutatja, hogyan tud magának a vállalat ilyen cselekvési mozgásteret biztosítani, és hogyan lehet ezekhez az alternatívákhoz értéket rendelni. Csak azok a vállalatok tudják teljesítményüket
hosszú távon fenntartani, amelyek tudatosan felkészülnek a váratlan lehetőségekre, rendszeres kockázatkezelést végeznek, és fenntartják, ill. megteremtik rugalmasságukat. Összeállította: Kaposi Mária Schmidt, R.: Gut sein und gut bleiben ist nicht das Gleiche.= io new management, 73. k. 11. sz. 2004. p. 10–13. Raturi, A. S. : Creating a volume-flexible firm. = Business Horizons, 47. k. 6. sz. 2004. nov./dec. p. 69–78.
