Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben
A délmagyarországi szerbek. Hadzsics Antaltól
A szerbek egyik ágát képezik a nagy szláv törzsnek, mely ősidőkben általánosan is szerbnek nevezte magát, de lassanként a szláv név vált mind közönségesebbé az egész népcsalád megjelölésére. Az ősi szerb nevet csak a Magyarországon, az osztrák tartományokban, Boszniában és Herczegovinában élő szerbek, továbbá Szerbország, Montenegró, Ó-Szerbia és Maczedonia lakói, meg a lausiczi szlávok csekély számú maradványai (Szász- és Poroszországban) őrizték meg.
A szerbek bevándorlása Dél-Magyarország vidékeire főleg az 1390-diki rigómezei ütközet óta történt nagyobb mértékben. Az ország és a királyok egész készséggel fogadták a bevándorolt szerbeket, kiket lakhelyeikből kiüldözött a török, s a kik utóbb, úgy is mint harczosok, úgy is mint földmívelők és kereskedők, hasznos polgáraivá váltak az országnak. 1404-től kezdve a délkeleti végekből átszállított szerb telepeket a Csepelszigeten is találunk. A Vég-Szendrővel átellenben fekvő Keviből (a mai Kubin) kiköltözött és a Csepelszigeten, Szent-Ábrahámon letelepedett szerbek ez új helységüket Kevi emlékére Rácz-Kevinek nevezték el. A szerbek e letelepedéséről az ottani szerb egyházközség levéltárában őrzött régi verses krónikában ezeket olvassuk: „Hallj szép dolgot immár a Ráczokrúl, Mert fölkelvén önnön hazájokbúl, A sok megvett várak romlásábúl Budát érték mind egy akaratbúl Azon fölűl Esztergomot érték, Innét Váczot nem messze ismérték. Hajójuk, hogy alá igazodék, Csepelinek szigetét úgy érék. Kovin vala Szenderő megyében. Honnan valók első kijövésben. Város nevét hozának közinkbe, Mert falu az, Ábrahám teleke, Várossá lőn és Kis-Kevi neve, Azután lőn Ráczkeve ő híre. A derékon helyeket vevének És hamar kű házakat szerzének, Gazdagsággal mert bővelkedének, Többen is azután érkezének.” Zsigmond király jelentékeny szabadalmakkal ruházta föl a bevándorolt szerbeket. Az 1404., 1428., 1455. és 1464-ki királyi oklevelek megerősítik a csepelszigeti szerbeknek mindazon szabadságait és kiváltságait, melyekkel „ama régi Kovin városban éltek volt”. 1459-ben a Murad török szultán által szeme világától megfosztott Brankovics István, Brankovics György szerb deszpota fia, nagy számú szerb néppel költözött be Magyarországba és a Szerémségben telepedett meg. Mátyás király szívesen látta a beköltözötteket, meghagyta deszpotáikat és megengedte, hogy ütközetekben saját vajdáik és kapitányaik vezérlete alatt harczoljanak, s a déli vidékek védelmét rájok bízta. Ugyancsak szerbekből állott a királyi naszádosok zöme is. Ezt a bevándorlást csakhamar egy újabb követte 1465-ben. Brankovics Zmáj-Vuk ugyanis megint több ezer szerb családot hozott magával, kik Bács-, Torontál- és Temesmegyékben telepűltek meg. E bevándorolt szerbek nagy szolgálatot tettek új hazájuknak a törökök elleni harczokban. Maguk az országos rendek is méltányolták kitűnő szolgálataikat. Az 1481-ki országgyűlés III. és IV. törvényczikke kimondta, hogy a szerbek egyelőre mentesek legyenek a tizedfizetéstől. 1525-ben ismét tízezer szerb harczos vándorolt be Magyarországba. Öt évvel később Bakics Pál, a „nagy szerb vezér” fölhívására, ki Bécsnek 1529-ki ostrománál is kitűnt, újolag nagy számú hajós (naszádos és sajkás) és egyébféle szerb népség vándorolt Komáromba, onnét Győrbe, Pozsonyba, Sellyére s onnét ismét dél felé, Szombathelyre. De legtömegesebben 1690-ben vándoroltak be hazánkba a szerbek. Lipót király ugyanis a szerbek vitéz fegyvereit föl akarván használni a törökök ellen, 1690. évi április 6-án felhívta „Albania, Szervia, Mysia, Bulgaria, Szilisztria, Illiria, Maczedonia, Rasczia” és „Magyarországtól függő más tartományok népeit”, hogy ragadjanak fegyvert, csatlakozzanak seregéhez, viszonzásúl
megigérvén, hogy „vallási és vajdaválasztási szabadságukat, kiváltságaikat és jogaikat” fentartja, a török járom megszűntével pedig „mindent kellő rendbe és formába fog mindnyájuk megelégedésére önteni”. A török jármot azonban nem sikerűlt lerázni, mert a hadjárat Lipót seregeire nézve szerencsétlen fordúlatot vett; így Csernovics Arzén, ipeki szerb patriarcha, ki a keresztény hadat támogatta, 1690 nyarán 39.000 szerb családdal, azoknak egyházi és világi előljáróival, minden megmenthető vagyonával, Magyarországba jött. I. Lipót kegyesen fogadta a jövevényeket. Megengedte nekik (1691 augusztus 20), hogy a görög keleti vallás szokása szerint az ó naptárt használhassák, maguk közűl, világiak és egyháziak együtt, szerb nyelvű és vallású érseket választhassanak, a ki összes egyházi ügyeiket kormányozza. Hozzá tette még: „Azon is leszünk a lehetőséghez képest, hogy diadalmas fegyverünk, Isten segítségével, a szerb népet arra a földre, melyet az előtt bírt, minél előbb, az ellenséget kiverve, visszavezesse, és akaratunk, hogy a szerb nemzet saját magistratusának kormányzata és rendelkezése alatt megmaradhasson, és a felségünk által neki engedélyezett régi kiváltságainak és szokásainak örvendezhessen”. A régi hazát azonban nem sikerűlt visszafoglalni, s így a „vitéz karú szerb jövevények” a király rendeletéhez képest Szerém- és Bácsmegyében, továbbá Aradon, Szegeden, Pécsett, Mohácson, Székes-Fehérvárott, Budán, Szent-Endrén, Egerben, Nagy-Váradon, Esztergomban, Komáromban és Győrött helyeztettek el. Ezekből a szerbekből alakíttatott később az úgy nevezett bácsszerémi, a tiszai és marosparti határőrség is. A törökök kiűzetése és a béke helyreállítása után nem sokára virágzásnak indúltak a délmagyarországi vidékek. A hol mocsarak és erdőségek, homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok terűltek el azelőtt: ott most virágzó helységek emelkedtek, zöld vetések hullámzottak és kövér gulyák legeltek; s a hol előbb csak vad állatok üvöltése verte föl a csendet: ott most a harang szava szólítá a híveket Isten házába. A szerbek mind e mai napig híven megőrizték az őseiktől örökölt jellemet, testi és lelki tulajdonságokat és sajátságokat, erényeket, nyelvet, jó és rosz szokásokat. A szerbek történetének összefüggő áttekintése e műnek azon része számára van föntartva, melyben Horvát- és Szlavonország leírására kerűl a sor és pedig azért, mert a magyar korona alá tartozó szerbek többsége az említett társországok területén lakik, s ugyanott van a szerbek egyházi, iskolai és nemzeti életének góczpontja s patriarchájuk székhelye is, ott tartatnak a szerb nemzeti egyházi kongresszusok. Azért e helyütt a szerbek bevándorlásának e rövid áttekintése után csak a nép életének leirására szorítkozunk. *** A szerbeket hazánk legszebb népfajai közé sorozhatjuk. Színre nézve többnyire barnák. A világos szőke haj ritkán fordúl elő; de kék szemet gyakrabban találunk náluk barna testszín és fekete haj mellett. Fej formájuk inkább kerekded, mint hosszúkás; orrtövük mélyen ül nyílt és domború homlokuk alatt; arczuk élét kivált az ívelt sasorr éles metszésűvé teszi. A férfiak magas növésűek, vállas, izmos termetűek s nagy részt deli testtartásúak. A nők általában szépek; tojásdad arczúak, nemes arczélűek, fínom metszésű állúak, mandula alakú, mély tüzű, fekete szeműek; arczszínük fehér-piros; termetük karcsú; kezök, lábok kicsiny, hajzatuk dús.
Jellemére nézve a szerb bátor, harczias, nemzetiségeért élő-haló, szabadságszerető, a patriarchalis intézményeket tiszteletben tartó, sok képességgel megáldott népfaj. Szabadságszeretetét jellemzi e közmondása: „Inkább a sírba, mint rabigába”. (Bolye u grob nego rob.) E mellett nyiltszívűség, természetesség, becsületérzés, gyorsan fellobbanó heves indúlat, nagylelkűség és igaz vendégszeretet a szerb jellemek kiválóbb vonásai. Egész valóján ünnepies, méla komolyság vonúl át. Szeretetben és gyűlöletben, barátságban és boszúban egyaránt szenvedélyes. „Megboszúlom magamat, még ha nem üdvözűlök is!” (oszvétityu sze, ma sze ne poszvétio) tartja a szerb közmondás. Ki természetét ismeri és tud vele bánni: jóra, roszra könnyen ráveheti. Általában józanság, takarékosság, a valláshoz, az ősi szokásokhoz és hagyományokhoz való ragaszkodás, de a mellett a megváltozott körűlményekhez való alkalmazkodás is tapasztalható náluk. Szemlélődő természetű, s inkább tapasztalatból, mint könyvből meríti ismereteit. Szereti a kényelmet, de meg tudja fogni a dolog végét is, mikor sürgős a munka, vagy érdekei úgy kivánják. A családi életben a ház feje az úr. A család tagjai közt általában gyöngédség és szeretet uralkodik, a társalgásban pedig általánosan dicsérendő tisztelettudás, illedelmesség, sőt a köznapi társalgásban is virágos, gyakran költői nyelvvel élnek. A nők családi állásuknál fogva engedelmesek, a házbelieknek kedvében járnak; serények, nyájas kedélyűek, korán kelők, későn fekvők, otthon ülők, alázatosak és szemérmesek. Gyöngédség, szelídség és hév egyesűl kedélyökben. A mint férjhez mennek, hamar öregszenek, mint minden keleti népfaj. „A leányka szép rózsaszál, De csak addig, a míg leány. Ha férjhez megy, nem sokára Jut hervadt virág sorsára” – mondja a szerb népdal. A szerb nők szeretik a piperét, ügyesek a kézimunkákban; a házi ipar minden ágát szorgalmasan mívelik s a régi hagyományokat nemcsak gondosan föntartják, hanem tovább is fejlesztik. A szerb házi ipar legkiválóbb tulajdonsága az, hogy benne a család minden tagja közreműködik. A szerb házi iparban a dolgozó kéz mögött játszi képzelem és ízlés mutatkozik, s ez az ilyen készítményeket műipari, sőt olykor művészi jellegűekké teszi. Kiváló ügyességet és ízlést tanúsítanak a kendők hímzésében. Arany-, ezüst- és selyemszálakat vegyest használnak. Néha tisztán arany- és ezüst-, máskor csupán selyemszálakból készítik az egész munkát. A selyemből vagy félselyemből készített ingeket is a legszebb és legdrágább hímzésekkel látják el. Ez ingek többnyire fínom, átlátszó, patyolatszerű szövetből valók, de vannak fínom selyem- és aranyszálakkal vegyesen átszőtt szövetek (szádi, tyertyelija), melyek különösen alúl és felső szegélyöknél gazdag aranyhímzésekkel vannak ékítve. Ügyesek továbbá a szerb nők a csipkeverésben is, mit ők rég óta házi iparilag űznek, gyakran
különböző színű fonalak alkalmazásával, és meglepő az, hogy ezen egyszerű technika és ízlés a művelt nyugaton is mindinkább utánzókra talál. Az ily munka könnyű és tetszetős, mintha oda volna lehelve. Aesthetikai becse főkép a szövet fínomságában és lágyságában s az árnyalás gyöngédségében rejlik. Egy-egy ilyen csipke olyan, mint egy selyemből alkotott szép költemény: szögletei a rímek, virágai az eszmék. A szerb népnek általában nagyon eleven érzéke van az ének és a költészet iránt s ajkain a népdalok és egyéb költemények egész kincstára él. Dallal teszi magának a napi munka terhét is könnyebbé. Az egész természetet is költői szemmel nézi. A pacsirta – dalaiban – dolgozni hívja a földmívest, a fürj kicsúfolja a rest munkást, a fülemile hű szerelemre tanítja a legényt és leányt, a sólyom vadászatra buzdítja a vadászt, a holló vészhírt hoz.
A szerbek a legszebb szláv dialektust beszélik, mely zengzetességénél, dallamosságánál fogva igen alkalmas a költészetre és dalra. A szerbek ruházata vidékenkint különbözik. Nyáron a férfiak rendesen csak bő fehér vászongatyát és inget viselnek, melyet öv szorít a derékhoz. Az ingre kék posztómellényt s a különböző időjárás szerint újjast (dolama) vagy ködmönt öltenek. Az újjas sötétkék vagy
fekete posztóból készűl. Fejükön kisebb-nagyobb karimájú kalapot vagy bőrsapkát, lábukon bocskort vagy hosszú szárú csizmát viselnek. Felső öltönyük a báránybőrből készűlt suba vagy bunda, melyet gyakran s különösen esőben és a szegényeknél más időben is a fehér abaposztóból készűlt szűr helyettesít, melynek négyszögletű gallérja veres vagy kék posztóval van beszegve. A módosabb gazdák többnyire sötétkék vagy fekete színű posztóruhát viselnek, mely dolmányból, ezüstgombos mellényből, szűk nadrágból áll, mely a csizma szárába nyúlik be. A dolmány rendesen a csípőig ér. Hasonló dolmányt bőrből is készítenek, vagy a posztódolmányt báránybőrrel bélelik és prémezik. – A nők ruházata pazarúl ékes, s átalában a nők fényűzésre hajlók. A ruha szabása, varrása, ékítése és sujtásozása csinos. A színek rikítók, de a díszítés jó ízlésről tanúskodik. Aranyhímzéssel gazdagon ékített fehér ing, öv és díszes rojtokkal szegett kötény (pregacsa, keczelya) az egyszerű és leggyakoribb öltözet; a fejdísz az öltözetnek kiegészítő része s virággal és gyöngyökkel ékítik. A nyakék fényes és gazdag, csupa aranyból (aranypénzekből) és gyöngyökből áll. Hajukat a leányok simára fésűlve kontyba kötik; a fiatal asszonyok ünnepnapon aranycsipkékből készítet fejkötőt (ubradacs) tesznek föl, hétköznap ellenben fekete selyemkendővel kötik be fejüket.
A ház berendezése igen egyszerű: egy asztal, székek, ládák, ágyak és nehány szekrény, ennyiből áll a bútorzat. A fal meg a kemencze mellett széles padok vannak, melyek télen gyakran fekvő helyűl is szolgálnak. A két ablak közt áll az asztal, fölötte a védszent képe, mely alatt a szent neve napján vagy nagyobb ünnepek alkalmával mécses ég. A gazdagabbaknak vendégszobájuk is van. A szerbek társadalmi szervezetének alapja az összes szláv népek különböző fejlődési korszakaiban föltalálható azon sajátságos intézmény, mely zádruga (házközösség) név alatt a délszláv törzseknél még mai napig is fönnáll. A zádruga olyan szövetkezet vagy egyesűlet, mely rendesen vérségi kötelék által egymáshoz kapcsolt több vagy kevesebb egyént foglal magában. Az ily zádrugában az összes vagyon közösen kezeltetik s az egyes tagok munkája és szerzeménye a közösség javát mozdítja elő s annak vagyonát öregbíti. Közösek az egyesűlet föntartási költségei is, s valamennyien, kik egy zádrugához tartoznak, ugyanazon helyen élnek együtt. A zádruga ügyeit majdnem korlátlan hatalommal vezeti egy férfi, kit a többiek e tisztre szabadon választanak. Bármelyik tagra, a legfiatalabbra is, eshetik a választás; de a dolog természeténél fogva, miután a főnöknek kell bírnia a legtöbb tapasztalattal, rendesen a legidősebbet szokták megválasztani, s onnét eredt a sztaresina elnevezés, mely öreget jelent, s mely a szlávoknál még jelenleg is a nagyobb hatalom birtokosát jelzi. Döntő szóval bír az egész házközösség ügyeire a sztaresina. Ő osztja szét az egyes lakrészeket a családtagok között, ő osztja be a munkaidőt. A zádruga tagjai a közösség és a sztaresina nagy hatalma
mellett sem vesztik el sem személyes önállóságukat, sem birtoklási jogukat. A közös vagyonban minden tagnak egyenlő része van, s e mellett még mindenik magánvagyont is szerezhet, melylyel aztán tetszése szerint rendelkezhetik. A zádruga nem mereven elzárkózó társaság; lehetséges a kilépés, valamint új tagok befogadása is. A házközösségben nagyon egyszerű az élet s csaknem minden szükségletet a házi ipar fedez. Ez intézmény most már hanyatlófélen van. A volt magyar-horvát határővidéken virágzott az leginkább egészen a legújabb időkig, midőn hazai törvényeink újabb intézkedései a házközösség megszűntetését elrendelték.
Lássuk már a szerb nép élete folyását és kezdjük a családi ünnepeken. Keresztelő (krsténye). Mihelyt a nő észre veszi, hogy áldott állapotba jutott, kötelességének tartja azt a háznép valamely tagjának nyomban megsúgni, mert különben születendő magzata a titkolódzás miatt néma lenne. A mint az új családtag világra jön, a csecsemő atyja rendesen a volt násznagyához siet, tisztelete mellett bocsánatért esedezik, hogy alkalmatlankodik, s arra kéri, hogy legyen tanúja az újszülött megkereszteltetésének. A meghívást, ha nem szívesen is, elfogadják; nincs példa reá, hogy visszaútasítanák, még akkor sem, ha a legszegényebb sorsú ember, hogy pártfogót nyerjen, vagyonosabb s így tekintélyesebb családot kér is föl. Meghívás utána a koma a házhoz megy keresztvízre vinni a gyermeket. A csecsemőt, mikor keresztelni a templomba viszik, a koma vagy komaasszony előbb háromszor a ház küszöbe fölött meg szokta himbálni. A keresztelés után a koma a házhoz megy s ott az úgy nevezett
keresztelési pénzt (korozsma) átadja, mely egészen a gyermekágyas asszony tulajdona, ki azon leginkább ingre való vásznat szokott venni gyermekének. A tehetősebbek gyermekök keresztelője alkalmával közelebbi rokonaikat, jó barátaikat is meg szokták vendégelni; ezek ismét viszonzásúl keresztelő ajándékot, pénzt adnak a gyermeknek. Fölösleges említeni, hogy a lakoma poharazás, tréfák, dévajkodások, kaczagás közt vígan, sokszor estig eltart. Minden vendégnek minden ételből kell valamit ennie, hogy a gyermek, ha majdan fölserdűl, ételben-italban finnyás és válogatós ne legyen. A családapa, különösen ha a gyermek fiú, a pazarlásig bőkezű, kinálásban fáradhatatlan. Csodálható-e tehát, hogy a lakomázók végre nekihevűlnek s többnyire dalolás közt, a vagyonosabbaknál néha dudaszó mellett ( a bőjti heteket kivéve, mert szilvájuk lehullana) tánczra kelnek, hogy nagyra nőjön a kender. Ily alkalomra a legszegényebb is legalább egy akó bort szerez be. A vendégek kedvükre kimulatván magukat, az anyára és gyermekére, az atyára és az egész házra pazarúl szórt áldáskivánatok közt dalolva szétoszlanak. A keresztkoma távozik el utoljára. Mikor a gyermeket először fürösztik, a fürdőbe nehány pénzdarabot vetnek, hogy utóbb ne legyen pénzben fogyatkozás. Tollat is vetnek a fürdőbe, hogy majd jól tanúljon. A gyermek kezére és nyakára szalagot kötnek, a melybe sót vagy hagymát tekernek, hogy a gonosz szem ne lehessen ártalmára, s ha többen megbámúlják a gyermeket, a ház legöregebb asszonya azonnal parázsszenet ólt, hogy minden gonosztól és bajtól megóvja. A betegágyas anya lepedőkkel körűlfüggönyözött ágyban fekszik; ki ritkán, akkor is óvakodva megy. Leginkább őrizkedik idegen férfiak szemeitől, melyek, közhiedelem szerint, megverhetnék, s mind magát, mind gyermekét mindenféle veszélylyel környezettnek hiszi mindaddig, míg avatásra nem megy. Avatás után az ágy körűl függött lepedőket leveszik, jeléűl, hogy a rosz szellem nem gyakorolhat már hatalmat a gyermekágyas fölött s így szabadon, félelem nélkűl járhat-kelhet. Leányvásár (jabuka, veridba). Némely helyeken évenként, egy vasárnapon, még pedig az úgy nevezett szent rózsafűzér-ünnepén, valóságos vásárt csap az e czélból összejött legények és leányok csoportja, kiknek, mivel a szállásokon szétszórva élnek, egyébkor nem igen van alkalmuk találkozni, egymást megismerni. S e vásár neve: leányvásár. A leányok teljes díszben jelennek meg. Csak úgy ragyog az aranyhímzéstől a ruhájok, az aranypénzekből fűzött ékszerektől a nyakuk. Egy-egy leányra egész kis vagyon van rárakva. Szoknyájuk kék, vagy más színű selyemből van. Derekukat ugyan ilyen színű bársony mellényke szorítja össze. Szélei tenyérnyi szélességű arany csipkével vannak díszítve. Ugyanily szegélyzetű fehér selyemkendő van a nyakukon. Hajuk szépen be van fonva s hátúl ügyesen kontyba csavarintva. A legények ránczos, hosszú szárú csizmákban, kék posztó nadrágban s ugyanilyen színű zeke-forma kabátban, vagy kék, vagy meggyszínű bársony mellényben vannak, a mely alól ingök kifehérlik. Rövid társalkodás után egyszerre megcsendűlnek a kolo melódiái. A kolo közepén több dudás áll. Ki-ki párt keres magának, s komolyan, némán, olykor-olykor egyet pillantva egymásra, járják nagy körben, derékon átölelkezve, a tánczot. Tánczolgatnak s cserélgetik egymást
mindaddig, míg szivök választottját meg nem találják. Köröskörűl szorong a néző közönség, tréfálódzva, nevetgélve. Táncz közben megjelennek a házasúlandó legények szüléi, vagy legközelebbi rokonai s a kolo közepére menvén, ott fiaik számára jövendőbelit szemelnek ki, és azt egy alma átadásával, melybe arany- vagy ezüstpénz van benyomva, fiok számára eljegyzik. Így tánczolnak késő estig. S a melyik leány már almát kapott, örömtől ragyogó szemmel siet az anyjához, megcsókolja örömében s meg újra vissza tánczolni. A legény pedig vesz hímzett papucsot, keszkenőt s más egyéb ajándékot s viszi a leánynak. Mert most már szabad, sőt mintegy kötelessége is figyelemmel elhalmozni, dédelgetni a választottját. S egy hétre reá meg is kéreti. Ha a leánynak adott alma ketté van vágva az asztalon, akkor a leány az övé. Tehát megosztja vele az élet minden örömét és bánatát. Ha pedig egészben marad, akkor visszaadja, vagyis a legényt elútasítja. Leányrablás (otmicza). Némely szerb vidékeken előfordúl még a leányrablás is. Ha a falu ifjúsága a korcsmában tánczra összegyűlt, öt-hat jó barát kinéz egy leányt, aztán hirtelen körűlveszik s elrabolják valamelyikök számára. Ha a nő egyetért velük, könnyű a dolog; de alig is hihető, hogy nőrablás történjék a nélkűl, hogy a nő félig-meddig bele ne egyeznék. A nőrablók erdőségekbe, vagy más rejtett helyekre vonúlnak, nyolcz napig ott maradnak s valamely környékbeli papot fölkérnek, hogy eskesse össze a szökött párt. Természetesen egy pap sem találkozik, a ki ezt megtegye. Akkor egyik haza megy a leány családjához s tudósítja azt a történtekről. Ha a leány szereti a legényt és csak azért nem adták hozzá, mert szegény, de utólag beleegyeznek: szép csendesen haza viszik s összeesketik őket; de ha nem akarják odaadni, haza viszik a gyászhét után s azzal vigasztalják magukat, hogy majd akad később valaki, aki elveszi. Ha ily rablás oly leánynyal történik, a kit a legény megkért, de kosarat kapott tőle, vagy a ki el volt neki jegyezve, de más többet igérő miatt elhagyta: akkor rendesen pör támad belőle, mert a szülők törvényesen keresik gyermeküket és szigorúan követelik a leányrabló megbűntetését. Ha a rablás nem a leány akaratából történt, vérboszú éri az elrablót. Sokszor azonban csak a lakodalmi költségek megkimélése végett történik a rablás, s ilyenkor természetesen nincs semmi következése. Szerb lakodalmi szokások. A női életben legnevezetesebb idő a hajadonságból a házaséletbe való átmenetel. A szerb leányka szívét is ez a lépés foglalkoztatja leginkább. A népdal is ekkép szól eről: Leány. Falunkon egy ifjú ment át, Este meg se’ láthatám jól. Hadd szűnjék utána vágyam: Hívd be, jó anyám, szállásra, Hívd, anyám, az Istenért, be! Anya. Soh’se bánd; hagyd menni, lányom, Büszke város büszke ifját! Égett bort kiván, ha fölkél,
Gazdag vacsorát, ha fekszik, És városi puha ágyat. Leány. Hívd be, oh anyám, szállásra, Hívd, anyám, az Istenért, be! Két szemem lesz égett bora, Piros orczám a kenyere, Hó nyakam a csemegéje. Bársonyos fű puha ágya, Csillagos ég takarója, Lágy karom lesz feje alja. Hívd be, oh anyám, szállásra, Hívd, anyám, az Istenért, be! Ha az atya nem él, akkor a férfi testvér rendelkezik a leány keze fölött, s ha testvér sincs, akkor a nagybátya vagy valamelyik férfi rokon teljesíti e tisztet. A leány, nem maga választhatván férjet magának, meg tudja vígasztalni lelkét, ha a választás nem szíve szerint történt is. A szerb leány azért, hogy a szerelem érzése nélkűl megy a számára kijelölt férfihoz, jó fogadtatásra számíthat, mert minden ház örűl két új dolgos kéznek. A szerbek rendesen igen korán nősűlnek, s a fiatal leányok nagy kedvvel mennek fejkötő alá, annálinkább, mert a lakodalom az egyetlen ünnepély, melyben a nőnek főszerepe van, s mert a szerb nőnek, mint hitestársnak, nagyobb a szabadsága, mint leánykorában volt; mehet bárhová, járhat-kelhet szabadon s e mellett az ifjú nőnek, kinek otthon az apai házban csak a szófogadás volt a tiszte, jól esik, ha nehány fiatalabb családbelinek és cselédnek most ő parancsolhat. Az apák őszszel mennek leánynézőbe. Ha a leány s körűlményei megtetszenek, azonnal nyilatkoznak; ha nem, odább állnak. Első esetben kijelölik együtt a leánykérő napot, melyre mindkét részről meghívják a rokonokat. A megkéréskor elhatározzák azt is, mikor lez az esküvő napja, s hányan és kik lesznek a vendégek. A lakodalmat gyűrűcsere (prszten) előzi meg. Ez alkalommal a menyasszonyt egy nagy piros almával (jabuka) tisztelik meg, melybe, a kérő tehetőssége szerint, egy vagy több aranypénzt rejtenek s ez menyasszonyi ajándéknak, minden más ajándék pedig közönséges jabukának – almának – neveztetik. Hajdan szokásban volt, hogy a házasúlandók gyűrűje vasból legyen, azzal a jelentőséggel, hogy a házasok közti szeretetnek és hűségnek is ily erősnek kell lennie. Most ezüstből vagy aranyból van, s a balkéznek a nevendék újjára vonják, mert ezen újjtól egy ér megy fel a szívig, hol a szeretet székhelye van: A jgygyűrűd azért kerek, Azért nincsen vége-hoszsza: Hogy hűséged hitvesedhez A jegygyűrűd’ utánozza. A jegyváltás után, két-három nappal a lakodalom előtt, a csaus (nászhírnök), vagy a dever (vőfély, rendesen a vőlegény testvéröcscse) virággal, ezüst- vagy aranypénzekkel beaggatott csutorával hívogatni megy. Vendéghívás közben a csaus minden vele találkozót megkínál kulacsából s nem búsúl rajta, ha kiürűlt, hisz a meghívott vendég családja megvizsgálja a
csaus kulacsát s tele tölti, mert a világon a legnagyobb szégyen lenne a csaust üres kulacscsal bocsátani ki a házból. A kit otthon talál, feléje nyújtja csutoráját s így szól: „Közöntet a vőlegény, légy jelen holnap lakodalmán”. A meghívott vagy „igen”-t mond, vagy kimenti magát, azután a csutorát elveszi s egyet húzván belőle, köt rá a többihez egy ki ezüstpénzt. Ezalatt a vőlegény házánál kiosztják a lakodalmi tisztségeket, melyek a következők: az esküvői tanú (debeli kúm, vagy kúm vencsáni), a násznagy (sztári szvat), a vezér (vojvoda), a vőfély (dever), az esküvői tanú segédje (prikumak), a társaság mulattatója (csaus) és a dudás; a többiek tányérnyalóknak (oblaporuse), vagy együtt futóknak (pusztovszvati) neveztetnek. Ide tartoznak még ama hangos torkú leányok is, kik a nászmenet alkalmával dalolással mulattatják a vendégeket s kik szerbűl deveruse (leánykisérő), törökűl jengyebule nevet viselnek. A kit esküvői tanúnak (kúmnak) fölkérnek, annak rendesen szó nélkűl mennie kell, s ha régi koma, akkor tudja is már a szokást; de ha valakit első ízben szólítanak föl kúmúl, annak azt „Isten és Szent János nevében” kell elfogadnia; a keresztkoma helyébe mást választani nincs megengedve, hanem előre föl kell szólítani s beleegyezését kieszközölni. A kúmnak nagy hatalma van a lakodalom alatt. Jaj annak, a ki parancsának ellenszegűl; hát még annak, a ki megsérti! Azt tovább a sértés helyén meg nem tűrik, többé a faluban meg nem vendégelik. A dever (vőfély) a lakodalomnál segítségére van házasúló testvérének, unokatestvérének vagy más atyafiának; ha a dever nem rokon a vőlegénynek, akkor legalább ismerőse, kivel bizalmas lábon áll. Dever lehet tíz éves gyermek is; de felnőtt legényeket szokás választani. A dever veszi át a leányt annak fitestvérétől és elvezeti a kúmhoz, hogy annak, valamint a sztári szvatnak kezet csókoljon. Tiszte továbbá a menyasszonyt addig őrizni s mindenben segíteni, míg férjének át nem adják. A sztári szvat (násznagy) a lakodalomnál mintegy előljáró, a rendre ügyel s nagy hatalommal bir. A prikumak (esküvő tanú segédje) a kúmmal együtt megy s viszi a zászlót. A csaus (nászhírnök, bohócz) a lakodalmasok mulattatója. Ő szólítja föl a násznépet, hogy készűljön az útra. Tréfálkozik, beszél össze-vissza mindent, mi nyelvére jön; vendégséget indítványoz és ajándékokat osztogat; de folyvást igen nevettetően és tréfásan kell magát viselnie. Kezében egy nadzsak (fokos) vagy buzdován (buzogány) van, melylyel mindenkire rá üt, kit elől-utól talál; kalapjához hátúl farkas- vagy rókafarkat szokott tűzni, néha pedig kanalat. A legnagyobb lármát ő csinálja s habár tréfái néha nyersek, de míg e hivatalban van, senki sem érezheti magát megsértve általa. A vőlegény házától való elindúláskor a nászvendégek ezt éneklik: Ízibe, kúm, és ízibe, násznagy. Vőlegényünk anyja kér esengve, Hozzátok meg a menyét sietve, Kebelében hozzon napvilágot, Ingújjában hozzon holdvilágot. Ha a menyasszony a szomszéd helységben lakik, rozmarin-bokrétákkal és törűlköző kendőkkel földíszített lovakkal mennek érte, melyeket könnyű és csínos kocsik elé fognak.
Elől megy a kúm, a vőlegény és a dudás; utána a következő kocsin a dever és a vőlgény rokonai; ezeket követi aztán a sok más kocsi leányokkal és asszonyokkal. Mikor aztán a menyasszony részéről az elfogadó lakodalmas nép eléjük érkezett: leszállnak kocsijaikról, összeölelkeznek, csókolódznak, mintha mindnyájan rokonok volnának, s a dudást az út közepén körűlállva, a kolót annak rendje és módja szerint eljárják; annak végeztével ismét szekérre ülnek s úgy mennek duda- és énekszóval a menyasszony házához, ott leszállnak s a küszöbön a reájuk várakozókkal ismét összeölelkeznek és csókolódznak. A menyasszony fitestvére karján, rendesen kisírt szemekkel jön elő s átadatik a devernek. Erre a leányt barátnői és a meghívott lakodalmas leányok következőleg búcsúztatják: Hallgass, ne könnyezz, lelkem leányka! Jobban fog szülőanyád zokogni, Jobban zokogni, téged síratni, Majd a társnőid vízért ha mennek S Rózsa leánya nem lesz a kútnál, Sem Rózsa lánya, sem víz a háznál. Az örömanyához fordúlva: Édes drága anyám, ne epeszd magadat! Bocsáss el engemet, kedves leányodat. Tiszta szeretettel hálaadást tészek, Midőn, kedves anyám, tőled búcsút vészek. Isten fizesse meg sok fáradságodat, Mindig javamra tett buzgólkodásodat! Ily dalok dalolása mellett a dudások fújják mélabús dalaikat, majd a dever kocsira ülteti a menyasszonyt s a többiek is elfoglalják helyeiket, s bús dalok és szűnni nem akaró rivalgások között érkeznek a templomig, hol leszállva, a dever a menyasszonynyal, a kúm a sztári szvattal és vőlegénynyel az oltárhoz mennek. Ott a pap a jegyesek gyűrűit fölcseréli. Az oltárt először a pap hagyja el, utána a házasúlandók, azután a kúm és sztári szvat. Nagy égő viaszgyertyákkal és egyházi énekek éneklése mellett a templom közepére mennek, hol az egyházi jelvényekkel ellátott asztalnál a pap a házasúlandók kezeit a dever vásárolta selyemkendővel összeköti, s a nyoszolyólányok az új pár fejét és vállait betakarják a kúm, sztári szvat és dever által vett prevesz-ekkel (egész vég, ruhának való selyem vagy más szövet). Ezután a pap először a vőlgény fejére teszi föl a koronát e szavakkal: „Istennek szolgája, megkoronázlak Isten szolgáló leánya számára”. Majd a menyasszony fejére teszi föl a koronát e szavakkal: „Isten szolgálója, megkoronázlak téged e férfi nejévé; légy kisérője és társa az életen át!” Ezért a szerbeknél az esküvést házassági koronázásnak is nevezik. A koronák a szertartás befejezéseig az ifjú pár fején maradnak. E koronák régebben virágból vagy fiatal galyból font koszorúk voltak és a hervadatlan ifjúságot és szűzességet akarták velök jelképezni; most a gazdagoknál aranyból vagy ezüstből, a szegényeknél más érczből készűlt valóságos koronákat használnak. Az esketésnél a pap az új párnak vörös borral telt s a dever által vásárolt pohárból háromszor ad inni áldozáskép, nemcsak emlékeztetésűl a kánai menyegzőre, hanem hogy a közös ivás az öröm és üröm közösen ürítendő poharának jelképe legyen. Midőn a pap ezeket a szavakat mondja: „A zsena da bojitszja szvojego múzsa”, azaz „Az
asszony félje férjét”, a vőlegény a menyasszony lábára lép, annak jeléűl, hogy ezentúl neki ura és gazdája. A pap esketés után ezt mondja a jegyeseknek: „Az Istennek egyháza örűl, hogy ti tagjai közé léptetek”. A kúm és sztári szvat tanúkúl állnak, égő gyertyát tartva kezökben a jegyesek mögött. A szertartás bevégeztével ezek hozzájok fordúlnak és kezöket megcsókolják. Esküvés után víg énekszóval a menyasszony házához, az őket váró szülőkhöz megy a násznépség, hol mindenféle nemzeti eledelekkel bőven megvendégelik. A lakoma alatt a csaus igen nevettető és tréfás módon sorolja el azon étkeket, melyeket egyik vagy másik meghívott vendég ajándékozott. Ha valaki példáúl malaczot vitt, arról így szól: „Ez a vendég víz mellett lakik és vízi poczkot fogott”. Ha tyúk az ajándék, úgy adja elő, mintha az varjú, vagy más madár lenne; ha pedig nagy szarvú élő kos, kérdezi: „Vajjon miféle állat ez: szarvas-e vagy ökör?” Minden ilyféle bemutatásoknál a csaus végűl mindig oda mondja: „Magának (az adónak) dicsőségére s minden testvérének tisztességére” (t. i. adta). Ezután az ajándékokat zászlónyélen, vagy valamely más rúdon rendesen két legény viszi be; sántítva mennek be, mintha a nagy teher miatt lépni is alig bírnának. A menyaszony a kúmnak, sztári szvatnak, devernek egy-egy inget tartozik adni, a többi vendégnek, a mi jut: kendőt, törülközőt, harisnyát, stb. Az ajándékokat a csaus oly nevettető módon osztja ki, mint a hogy az ételeket elősorolta. Példáúl: „A mi menyecskénk – nézzétek meg jól – itt hozza a kúm ingét; olyan fínom, hogy egy gyűrűn is át lehet húzni, ha a gyűrű pating (ekekötelék) volna, s egyszersmind ketten tolnák, négyen meg húznák rajta által felé”. A menyasszony e közben szótlanúl ül és folyvást hajlong.
Elkövetkezvén az ebéd ideje, a csaus tréfálkozva üdvözli a vendégsereget s az étel fölhordásnál is versel. Ha ügyes felköszöntő a kúm, az arát a szülőktől igen szépen tudja elbúcsúztatni. A násznagy ilyenkor elmondja, a gyermek születésétől a jelen ideig mennyit kellett a szülőknek, s főleg az anyának, szenvedniök, míg leányukat fölnevelték; s most, midőn már oly korba lép, hogy szorgalmas munkálkodása által tartozásának egy kis részét leróhatná: kénytelenek őt másnak engedni át s még azzal sem vígasztalhatják magukat biztosan, hogy ezen nagy áldozat után
nem fogják-e újabb gondok szomorítani az anyai szívet. A lakodalmasok folyton kolóznak, majd ebéd után, ismét szekerekre ülve, elviszik a menyasszonyt a vőlegény házához, hol a kúm a menyasszonyt addig le nem bocsátja szekeréről, míg ipja neki egy üszőt nem ajándékoz. A napa is ott áll, menyére várva, jobb karján egy figyermeket, a bal karja alatt egy vég vásznat tartván, melyet csókok közt ad át menyének, ki a vászon egyik végét földre bocsátja, a ház küszöbéig húzza, hol a fiút és vásznat tőle elvevén, helyébe guzsalyt, hóna alá egy-egy kenyeret, szájába czukrot, egyik kezébe palaczk bort, a másikba vizet adnak. Ezekkel a szobába megy s miután a sok holmit az asztalra lerakta, magát meghajtotta, először ipa és napa arczát, kezét, aztán a többieket megcsókolja. A vőlegény házánál folytatódnak a vígságok, kolók, énekek, evés-ivás, s mindenféle pajkosságok. A ki a lakodalomra elmegy, tartozik a menyasszonyt megajándékozni, ha az t. i. feléje közeledik, vagy kezét megcsókolja; de a lakodalmi vendégek mindig tudnak kitalálni valami tréfát, melylyel a menyecske számára pénzt gyűjthetnek. Példáúl az egyik meg akarja ölni a kutyát, csak hogy azt kiváltsák tőle; a másik malaczot fog s duda helyett hóna alatt szorongatja, hogy az minél jobban visítson; többen meg az ökröt nyergelik meg s úgy mennek azzal együtt a házba; ezeket csak ajándékkal lehet visszaterelni; mások kalugyer (szerzetes) mezt öltenek magukra s úgy koldúlnak alamizsnát; végre mások leányoknak öltöznek föl és sorba csókolnak mindenkit, hogy ajándékot kapjanak, stb. A násznép igen csíntalan, úgy, hogy példabeszéddé lett: „Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom”. Agyonverik a tyúkokat, malaczokat, pulykákat, ludakat, kacsákat, széttörik a fazekakat, ellopják a kanalakat s mindazt, a mit könnyen eldughatnak. Ha a kúm megengedi, szétrombolják a kályhát; néhol, mint Bácskában is, fölteszik a kocsit a ház födelére, töltenek másnak bort és isznak maguk, kurjongatnak, zajongnak s több efféle. Éjfél körűl előáll a kúm, a menyasszonyt kolo-tánczba viszi s úgy intézi a dolgot, hogy őt táncz közben a szobából ügyesen kiszöktesse a vőlegénynyel együtt. Ez megtörténvén, az új párt észrevétlenűl a hálószobába vezeti, de a násznép tovább mulat reggelig. A menyecske másnap reggel vizet és törülközőt vesz elő és sorban minden vendégnek vizet tölt; egy tálban vagy medenczében (kárlicza) megmosdanak a vendégek s pénzt vetnek a tálba. Ezt a pénzt polivacsiná-nak (mosdópénzt) nevezik. Ekkor hozzák dudaszóval a kraváj-t is, mit egész ünnepélyeséggel adnak át a menyasszonynak. Ez pedig nem egyéb, mint a kúm, sztári szvat, dever és csaus által küldött s különféle süteményekre rakott holmi, mint selyemkendők, czipők, kötények, pénz, stb. Végre következik a párnatáncz, melynél a náznép körbe áll, s a csaus egy párnát kezébe véve, azt, míg a kör körűltánczolja, valamelyik leány elébe leteszi, ki gyorsan reá térdel, ha a csaus a párnát hirtelen el nem kapja. Ha a lány ügyesen térdel a vánkosra, a körben levőtől csókot kap s helyébe bemegy a körbe. E párnatánczot a csaus sokszor azzal fejezi be, hogy a vánkost
felvágja s a tollat a körűlállókra szórja. A szerb lakodalom eltart egész hétig is. Már két nappal az előtt, hogy a menyasszonyért mennek, elkezdenek inni és ez így tart a kúm eltávoztáig. A szerb család, akárhány tagból álljon is, ritkán válik el egymástól. Az apa, nagyapa és unokái mind együtt maradnak; a leányokat elviszik férjhez, de a fiúk haza házasodnak. Csak oly családnál veszik a vőt a házhoz, hol egyetlen gyermek a leány. A fiatal menyecskék, házasságuk első évében, minden ünnepélyes alkalommal művirágokból készűlt nagy fejdíszt (ubradács) hordanak, mely majd még egyszer akkora, mint a fejük; nyakukon függ a sok ezüst- és aranypénz, mit nászajándékúl kaptak. Az ilyen fiatal menyecske, ha útjában találkozik valami öreg emberrel a rokonságból, annak kezeit, ha fiatallal, annak szemeit, száját és orczáját megcsókolja. Az esküvő után egy hétre kezdődnek a rokonok látogatásai az új párnál, mi három napig tart folytonos lakmározás között. Ez idő alatt folyton szól a duda, melynek hangja vidítja a lakomázókat s ragadja az ifjúságot folytonos tánczra. Temetési szertartás (pogreb). Mikor valaki meghal, a családhoz tartozók és ismerősök, vagy fogadott sirató asszonyok síránkoznak fölötte s egykori jó tulajdonságait rögtönzött énekekben magasztalják. Mielőtt eltemetnék, a templomba viszik, ott végzik a temetési szertartást, beszentelést s aztán kiviszik a temetőbe. A temetés után a halotti tor sohasem maradhat el. A temetés követő napon az asszonyok ételt és italt visznek a temetőbe, azt a boldogúlt lelki üdveért a koldúsok és szegények közt kiosztják, a sírt pedig borral megöntözik. A szerb néphit és babona. A szerbek, különösen a nők, nagyon hisznek a bűbájosságban és egyéb természet fölötti dolgokban. A babonás hit a születéstől a halálig minden családi eseményhez hozzá fűződik. Mindez nyilván még a pogányság maradványa, mit a keresztény hit nem volt képes teljesen megszűntetni; sőt a keresztény szenteket is pogányosítják. Így lett Szent Illés a mennydörgés istene, Szűz Mária a villám istennője, Szent Panthelemon a viharok parancsolója, Szent Miklós a vizek ura. Ha a szerbek háborgó hullámok között hajóznak, Szent Miklóshoz fordúlnak segélyért, kiáltván: „Bozse pomozi i szveti Nikola!” (Segits Isten és Szent Miklós!) Általánosan el van terjedve a vilá-kban való hit is. A vila a nép képzelete szerint szép, fiatal, fehérbe vagy arany napsugárba öltözött, csillagokkal ékített, hosszú szőke hajú nő; termete karcsú, mint a jegenyefa; teste könnyű, szárnyai aranyból valók; szemei villognak, mint a villám; hangja oly kellemes, hogy a ki egyszer énekelni hallotta, az emberi szót nem hallgat többé; a ki egyszer meglátta, búskomorságba esik és elsorvad. Ereje csodás, varázshatalmú. A nemzeti hősök azonban kegyeltjei a viláknak. Nagyon hisznek a boszorkányok, kisértetek és gonosz szellemek létében is. A boszorkány vén banya, kinek lelke denevér vagy éjjeli lepke alakjában repdes ide-oda; fölszakítja az alvó ember mellét s megeszi a szívét. Nappal gyógyfüveket szed, melyekkel gyógyít, s melyeknek
legtöbb esetben nagy bűverőt is tulajdonítanak. – A boszorkányok külön fajához tartozik a mora (lidércz), a ki éjjel megnyomja, sőt néha agyon is nyomja az alvó embert. – A végzet három asszonya (szugyenicze) mindjárt a gyermek születésekor beállít s eldönti annak jövendő sorsát. A vukodlak vampir, vagy sírjából kijáró gonosz lélek. Az ebben való hit a szlávoknál általánosan el van terjedve. A vampir a sírban nyílt szemekkel és merev nézéssel alszik; körme és haja nő; ereiben hideg vér foly. Sírját csak holdtöltekor hagyja el; ekkor elmegy az élőkhöz. Nincs emberi érzése, mert a rokonokat és jó barátokat bántja leginkább. A vampir az embernek hátereit megnyitja és a vérét kiszívja, vagy pedig a torkát szakítja ki. Az ember isteni büntetés következtében válik vampirrá; más vélemény szerint a fatum teszi azzá. A vampir csípését arról ismerhetni föl, hogy a testen vörös és kék foltot hagy. Ha valaki a vampir csípése következtében meghal, maga is vampirrá lesz. A vampir sírját arról lehet fölismerni, hogy borzasztó zajt üt benne, mindent összemar, önmagát is. Ha valamely halottra ráfogják, hogy vampir, mindjárt kiássák. Ha a hulla rothadásba ment át, a pap szentelt vízzel megöntözi; ha pedig a tetem vörös, tőrt döfnek szívébe, hogy többé föl ne kelhessen, vagy pedig fejébe pisztolygolyót lőnek, a hullát megégetik, hamvát vízbe szórják. A nép lelkében e babona oly erős gyökeret vert, hogy hosszú időbe fog kerűlni, míg a népnevelés végkép kiirthatja; s ez a beteges képzelődés a szerb népköltészetben is hangot talál. Minden szerb ünnepnek vagy vígadalomnak elengedethetetlen kelléke a guszla és a kolo. A guszla és guszlárok. A guszla (guszle) egyszerű hangszer. Alakjára nézve leginkább a mandolinhoz hasonló; kecskebőrrel van bevonva s hosszú fogantyúval ellátva, a melyre lószőr húr feszűl. Leghíresebbek a juharfából készűlt guszlák. A guszlán nem könnyű játszani. A ki nem ért hozzá, valami nyöszörgő hangnál egyebet nem tud belőle kicsalni; de, a ki tudja a módját, annak annyiféle hangot ád, a mennyit csak kiván: sír, buzdít, kesereg, újjong, majd megint panaszra fordúl a szellősuttogásig. Szép zene a szerbnek; meg is érti minden szerb. Soha sem szedte hangjegyre senki, tetszés szerint játszható. A szerb nép ifja és véne, nagyja és apraja körűlüli és körűlállja a guszlárt, a ki a dümmögő hangszert térdei közé fogva, csalja ki belőle nyirettyűvel a búskomor hangokat, s hozzá illő mélabús hangon énekli a hősregéket. A guszlárok rendesen ősz öreg emberek. Olyanok, mint a próféták: maguk is hiszik, hogy mind szent igaz, a mit énekelnek. A gyakran vak dalnokok régi népdalokat énekelnek régi dicsőségről a guszla mellett, hol hegyi patakok partján, százados tölgyek lombjai alatt, hol sziklabarlangok szája előtt, hol országos vásárokon, sátoros ünnepeken vagy búcsújáró helyeken, hol pedig csendes téli estéken a számos taggal megáldott család barátságos tűzhelyénél. Ez énekben van a szerb nép élete, története, törvénye, vallása, politikája; ezekben vannak a szerb czárok és királyok, fejedelmek és vezérek hagyományai, a nemzeti jósok kinyilatkoztatásai, a költők édes és keserű, fényes és sötét álomképei: a múlt, jelen és jövő. A kolo (körtáncz). A kolo-táncz nagyon egyszerű. Férfiak és nők összefogódznak körben, dudaszóra háromszor balra, egyszer jobbra lépve haladnak és különféle kolo-dalokat énekelnek. Az összefogódzott férfiak közé fehér kendővel övezett nők állnak. Előtánczos
(kolovogya) vezetése alatt az egész tánczoló társaság egy fűzéré válik, majd lassanként egész koszorúvá fejlődik. A kolo-táncz lassú ütemben kezdődik, enyelegve, csevegve folytatódik s mind tüzesebbé válva, végre lázas gyorsasággal végződik. Lépése jobbra és balra mozogva, majd egész félkörrel előre nyomúlva, mondhatni csendes, de itt-ott erős, kitörő. A kolónak „titkos törvényét mesterség nem szedi rendbe, csak maga szab törvényt s lelkesedése határt”. A kolót tavaszszal vagy nyáron terebélyes fák árnyékában az isten szabad ege alatt, búcsúk alkalmával a templom udvarán, télen szobában, de néha hófödte téren is tánczolják s énekelnek is hozzá. Példáúl a legények: Hej leányka, szép virág, A búbánat érted rág. A leányok: Menj el tőlem, csapodár, Hízelkedő rosz madár. A legények: Mondd meg, mikor csaltalak: Tán hogy megcsókoltalak? Csókolódzásom alatt Szám képeden nem maradt. A kolo-fűzér fél- vagy egész kör, a dudűs középre áll s a tánczosok körűl tánczolják. A dudás fejével és jobb lábával egyúttal az ütemet is veri, s mikor már nekimelegszik, egyúttal dúdolja is, a mit dudáján fú. A kolózás eltart 2–3 óráig s két-három táncz betölt egy délutánt és egy éjjelt. A nők nyakán csüngő gyöngy- és arnypénz-sorok a táncz üteme szerint csengenek belé a koloba. Néha a fiatal legények bele is kurjantanak a tánczba; tréfás verseket mondanak, úgy azonban, hogy a táncz zenéjének ütemét ne rontsák.
Ily közbekiáltások: Kitöröm a derekamat, Még se hagyom én magamat. Vagy: Ha a nyelvem peregne, Az én rózsám szeretne. Vagy: Bokrétás legényke, Legyen arczod barna, Barna, mint a hószín S oly jégvette szíved, Mint a tiszta napfény! Vannak dévaj kurjantások is, melyek azonban nem illetlenek. Vegyük immár sorba azokat a szokásokat, a melyek az év bizonyos szakához vannak kötve. Aratási ünnepek (zsetva). A módosabb szerb gazdáknál az aratók pénz helyett bizonyos részt kapnak a termésből, s egyszersmind az aratás ideje alatt ételt és italt. Dél felé a szerb menyecskék hátukon, kezükben vagy szamárra rakva viszik ki a mezőre a meleg ételt és friss kenyeret. Az aratást vezető hirdeti ki a delet s azt úgy eltalálja, mintha óra volna nála. Mikor vége van az aratásnak, fölosztják: mi a gazdáé, mi a munkásoké. Az utolsó nap ünnep.
Az aratók összeszedik a határ minden vadvirágát, azokból és gabnaszálakból koszorút kötnek, arra két jó magas és fönt egymást keresztben metsző ívfonatot tesznek, s ezt a korona-alakú fejéket a hideg víztől legkevésbbé iszonyodó arató fejére helyezik, aztán körmenetszerű ünnepélylyel, a fölkoszorúzott arató vezetése alatt, az „Isten megsegítet immár”, „Dicsőség legyen Istennek az egekben”, Istent dicsőítő, gazdát dicsérő, sokfélekép változó éneket énekelve haza felé indúlnak a mezőről s a falu utcáin végig a gazda udvaráig vonúlnak. A helységbeliek kiváncsi összecsődűlése mellett az örömrivalgással érkezőket a házi gazda fogadja, a megkoszorúzott vitézt a házi szolgáló kötelességszerűleg készen tartott dézsa vízzel nyakon önti a végből, hogy a búza esőben hiányt ne lásson. A megtisztelt gazda iparkodik jó áldomással kitenni magáért, mit az aratók áldáskivánatok közt jó kedvvel költenek el. Az áldomást táncz követi, mely néha eltart estétől reggelig. Ha a gabona jól fizetett, jó dolga van az aratónak; de ha nem, akkor még koszorút sem kötnek.
Kalászjáték (kad sze hvataju szlámke). Sajátságos aratási mulatság a kalászjáték. A legényekből és leányokból álló aratókat megszámlálják. Egy közűlök félannyi kalászt vesz a kezébe, mint a hányan vannak, még pedig úgy, hogy a kalászcsomót középen markolja meg. Ekkor a kiálló végek közűl mindenki megfog egyet-egyet s miután a kalászjátékdalt, vagy más effélét elénekelték, a csomótartó a kalászokat elereszti. Azoknak, kik ugyanazon szalmaszálnak két végét fogják, szabad a csók. Kalászjáték-dal. Rajta, fogjunk vékony kalászt, véknyat, vékonykát! Rajta, lássuk, ki kivel lesz, csókot kinek
ád. Fogjátok a vékony szalmát, véknyat, vékonykát! Lássuk, ugyan a szerencse hogy kinek kit ád; Kinek vénet, kinek ifjat, a mint esni fog. Legyen éltes, legyen ifjú, csókom rányomom. A ki csókot adni késik, Isten verje meg! Verje őt meg a szent Petka Paraszkevija. Most bocsád el, kéz, a szalmát, többé azt ne tartsd. Kik egy szalmaszálat fogtak, csókolódzanak! Dodola. Szokás a szerbeknél, hogy a száraz esztendők tavaszán, vagy nyarán tíz-tizenöt leány házról házra jár s mindenik előtt dalocskákat énekelnek, melyekben esőért könyörögnek. A leányok egyike ingre levetkezik, aztán köntös helyett réti füvekkel, falevelekkel, fűzágakkal, virágokkal úgy elborítja egész testét, hogy még a szeme sem látszik ki. Az így beburkolt leányt dodolá-nak nevezik. Nagy gyorsasággal szokott jobbra-balra forogni s a többiek ugrándoznak, dalolnak körűle: Oh dodola, dodola Mi kellene te néked? Egy jó kanna vizecske, Jó Istentől esőcske. Addig énekelnek, míg valaki ki nem jön a házból s a dodolára egy csöbör vizet nem önt. Ezután vigadozva, hujjázva tovább mennek. A dodola-járásnál így énekelnek még: A ház előtt: Kérjük, lányok, a nagy Istent, Oj, dodo, oj, dodola! Hogy az eső harmatozzék. Harmatozzék réten, szántón, Hogy búzánk és zöld leveles Tengerink termékenyűljön. Út közben: Mi megyünk a falun által, Fenn a felhők égen által; Mi sietve, ők sietve; De ők gyorsabban futottak, Bort, búzát beharmatoztak.
Ezt a dodola elnevezést csúfolódásra is használják, pl. ha a gyermek bemocskolta magát, az dodola; ha a felnőttek vagy öregek magukra nem illő ruhát vesznek, mely elcsúfítja őket, azokra is azt mondják: dodola. Az oly férjet is dodolának nevezik, kinek a neje parancsol. Szüret (berba). A szüret átalakúlási ünnep, melyet a szerbek azért neveznek így, mert az édes szőlő tüzes itallá változik. A szüret a szerb vidékeken mindig kedélyesen, vígan folyik. Víg dalok kiséretében szedik a szőlőt, kicsomaszolják, hordóba szűrik és e mellett lakomáznak. Majd minden szőlőben szólnak a víg szüreti dalok: Szedjük azt a vörös dinkát, A dús nedvű szép kadarkát, Hadd teljék a puttonyunk, Ki elsőűl végzi rendét És felönti telt edényét, Annak csókot is adunk. A csöbrösök kellőleg fölpálinkázva, bodor pipafüst között czipelik a megtelt csöbröket. Szól a duda, szól az ének, közbe-közbe durran a puska, száz torok rivalgásától kisérve. Ha az est félbeszakítja a munkát, mindenfelé tüzet gyújtanak tavalyi rőzsékből, tűzijátékkal mulattatják a szüretelőket, a szedők szüreti dalt zengenek, foly a dáridó: „Bort ittam én, boros vagyok” stb. Rajta, fiúk, hadd ürűljön a pohár! A pohárral a jó kedv is sorra jár. Duda szóljon a javából, tánczra fel, A jó kedv bor, táncz, zene közt ünnepel. Öljük el ma gondjainkat a tánczba, Járja ki-ki örömébe’, bújába’; Ha a tánczban elfárad majd a kedvünk, Egy honfidalt, a javából, elzengünk. „Éljen a hon, a szerb ének, a szerb táncz, E lelkünket összetartó rózsaláncz!” Fonó (prélo). A késő ősz beálltával, mikor a fonás ideje van, a szerb leányok ma egyik,
holnap másik háznál gyűlnek össze fonni, s ezen összejövetelt préló-nak nevezik. A prélók fesztelen, egyszerű és ártatlan mulatságok. Alig áll be a szürkület, a leányok ugyan nem ünnepiesen, hanem a szokottnál mégis csinosabban felöltözködve, összegyűlnek prélóra s helyeiket elfoglalván, szorgalmasan fonnak 10–11 óráig folytonos tréfa, kaczagás, dalolás, mesélés, találós mesék feladása közben; orsójuk pereg, szájuk cseveg, unalmat kerget, jó kedvet gerjeszt. A legények sem késnek sokáig. A mint megérkeznek, a leányok legott helyet adnak nekik az asztal körűl, a kisebb leányokat a zugba vagy zsámolyokra szorítva; ezt a legények azzal viszonozzák, hogy pénzt adva össze, nehány szál gyertyát vesznek a fonóba s dalolnak. A legények dalban kérdezik a fonó leányoktól: Szép leányka, kedves rózsaszálom, Nem vetett, nem ültetett virágom, Hűs forrás vizével öntözetlen, Nem szakított, nem szagolt virágom, Csókolatlan gyenge rózsaszálom: Nyujtsad ajkad, hadd csókolja ajkam. A fonó leányok így felelnek: Csókolj ifjú, hogyha tetszik, úntig! Kertünk a ti rétetek mögött van, Majd öntözni elmegyek virágim És te jőjj el a lovad pányvázni. S akkor csókolj, szép napom, levente, Addig csókolj, míg szíved kivánja; Csakhogy meg ne karczold gyenge orczám, Mert megtudná s majd kiszidna anyám! Majd a leányok, enyelegve, incselkedve a legényekkel, éneklik: Három leány egy kis kertbe Rózsát ültetett a földbe; Egy legényke oda szokott, Nyílt rózsákat lopogatott. De a lánykák hálót fontak, Rózsáik mögé elbújtak. A legényke beléakadt, A leányok rabja maradt. Mind a három lett birája, Ítéletet hoztak rája: Egyik mondá: perzseljük fel, Másik mondá: kergessük el, A harmadik: akaszszuk fel! De a legények sem maradnak a válaszszal adósok: Nem vagyok én arany – tűzre, Sem gonosz – az elűzésre, Vitéz vagyok, megérdemlem, Hogy felakaszszatok engem Egy zöldelő termő fára, Egy szép lánynak a nyakára! Dalaik, meséik, találós meséik közé társasjátékokat is vegyítenek. Találós meséik közűl bemutatunk nehányat: „Kisebb az egérnél, magasabb a háznál, keserűbb a méregnél, édesebb a méznél”, – mi az? (dió). „Erdőben nőtt, réten legelt, vas szája van”, – mi az? (duda). Találós meséik többnyire rímbe foglalvák. Lássunk nehányat a szokottabb prélói játékok közűl. Szeretővallatás. Egy leány tányérba vizet önt s azzal körűljárja a szobát; minden guzsalyból
egy kis kendert vagy szöszt húz, azt a tányér vizébe mártja, a gyertyánál szárítja és a csomóból mindegyiknek ad azon parancscsal, hogy egye meg ezzel meg ezzel (kedvesét nevezvén meg). Kiosztván így csomóját, ott, a hol elkezdte az osztogatást, vallatni kezdi a leányt, kivel ette meg a kenderét, s a többit kaczagtatva, addig faggatja a leányt, míg az be nem vallja. Így folytatja sorba mindazon lányokkal, kiknek szöszt adott. Bárányölés. A legnagyobb leányoknak egyike jobbjában kést, baljában vízzel telt csuprot tartva, zsámolyra áll s egy kisebb leánykát állít maga elé segédűl, ki azon fonószakban kezde hozzájuk járni s a bárányölés tréfáját még nem látta. A kés képviseli a bárányt, a víz annak vérét. A nagyobbik leány leejti többször a kést és segédével fölvéteti; midőn ez a kés után lehajol, amaz a csupor vízzel nyakon önti. Ezen s más prélói játékoknál főkellék, hogy a szereplők a jelenlevőket derűlt kedvben tartsák. E játékoknál csak nehányan szerepelhetnek, részint mert kevés szereplőt kivánnak, részint pedig azért, hogy a többiek dolgozhassanak. Vannak ezen játékok közt olyanok is, melyeket a leányok csak a legények távollétében játszanak. Farsangban minden leány legalább egyszer egy kevés lisztet és egy kevés zsirt visz a prélóba; az ilyen összehordott készletből aztán pogácsát sütnek, „farsangi pogácsát”, melynek elköltésekor tánczolnak is. Így töltik a szerb leányok és legények a fonóban a hosszú őszi és téli estéket. Fonnak a leányok, mesélnek a legények, játszva kiismerik egymást, kitanúlják egymás természetét és hajlamait. A házasodni akaró legények ott tartanak szemlét a falusi szépek felett, ott mutatják be magukat a leányoknak, ott választanak maguknak feleséget. Munka után az elváláskor ily dalt énekelnek: Felfutott a szőlővessző, zöldelő, Fényes Buda, fehér Budavár falán. Nem is volt az szőlővessző, zöldelő. Két szerelmes volt az, egymást kedvelő. Összejöttek ifjúságuk hajnalán, Most egymástól elszakadnak, búra, lám! Elváláskor így szólott az egyike: „Menj előre, édes, én szívem szive. Zöld kertet találsz majd bekerítetten, Piros rózsabokrot ott a zöld kertben. A pirosló tő rózsáit szedd csak le, Kösd bokorba és tűzzed hű szívedre; Mint a rózsa, szép bokréta, hervadoz, Szívem érted, kedves, szintúgy hervadoz!” És a másik elváláskor ekkép szól: „Fordúlj vissza, édes lelkem, útadról, Majdan erdőt fogsz találni, zöldelőt, Zöld erdőbe kútat, kútba’ hűs vizet, Márványkő van a hűvös kút mélyiben, A márványon színaranyból szép pohár, A pohárban egy marék hó, jéghideg, Tedd szívedre, hű szívedre a havat; Mint szívednek táján a hó olvadoz: Szívem érted, kedves, szint’úgy olvadoz!” Végűl szóljunk a naptári év folyásához kötött szerb ünnepekről. Első nagy ünnep a szerbeknél a karácsony (bozsity). A családapa kimegy az erdőre s egy fiatal tölgyet vágván ki, midőn haza tér, abból egy tuskót (badnyák) ezen szavakkal visz a házba: „Jó estét, boldog karácsonyt!” A fát a tűzre teszik. Ez ünnep estéjén (badnyi dán), mikor már setétedik, a
családapa szalmát hint el a szoba földjére egyházi énekek éneklése mellett. A házinő ráűl a szobában elhintett szalmára, hogy kotlós tyúkja szépen kiköltse a tojást. Aztán az asztalra búzát önt s azt piros szalaggal átköti s annyi foghagymát tesz reá, a hány tagja van a háznak; majd istállójába megy s a marhákkal sót nyalat. Ha méhei vannak, minden kasba annyiszor fú bele, a hány rajt kiván, mit madzagra kötött csomókkal jelez. Korán reggel templomba mennek hajnali misére, s midőn a pap ünnepélyes hangon megszólal: „Krisztosz sze rodi” – „Krisztus megszületett” – a jelenlévők mennydörgő hangon kiáltják: „Va isztinu rodi” – „valóban megszületett”. Ezután egymást megölelik. Még az ellenfelek is fölkeresik egymást, hogy ez ünnepélyes pillanat kibékítse őket. Haza menvén, az egész család összeölelkezik. Mise után a család tagjai a vendégekkel, kiket „polazsájnik”-nak (karácsonyi vendég) neveznek, ebédhez ülnek, mely a kibékűlés, szeretet vendégségének nevezhető, mert az, kinek tiszteletére a vendégséget ülik, az örök szeretetnek vala jelképe. Azon nap reggel minden háznál megjelenik egy látogató; egyik kezével gabonát vet be az ajtón s ezt kiáltja: „Krisztus megszületett”; a házból valaki hasonlókép gabonát szórva ki, ezt viszonozza: „Valósággal megszületett”. Ezután a látogató közelebb lép, pálczájával a még égő tölgyfára üt, hogy szikrázzék s ezt mondja: „A hány szikra, annyi lovat, ökröt, juhot, kecskét, disznót, méhkast, annyi szerencsét és áldást kivánok”. A hanglejtésből sokat következtetnek az áldás teljesedésére nézve. A háziasszony a látogatót megvendégeli. Az üszköt kioltják és a gyümölcsös kertbe viszik, fölteszik a fiatal gyümölcsfaágra, mert azt hiszik, hogy attól jobban fog termeni. Ebéd alatt viaszgyertya ég a karácsonyi kalácsba tűzve s a család tagjai egymást folyton e szavakkal üdvözlik: „Istennek békessége velünk! Krisztus valóban megszületett!” Ekkor megtörik a csészniczát (nagy pogácsát), melyben egy pénzdarab van elrejtve, kinek ez jut, annak szerencsésebb esztendeje lesz, mint a többinek. Az asztalt három napig nem takarítják el; vendéget szívesen látnak; még a szobát sem söprik ki három napig. Egészen újévig megmarad az üdvözlet: „Krisztus megszületett”, s a viszonzás: „Valóban megszületett!” A virágvasárnap (czvéti), midőn a természet a téli ruháját kezdi levetni, jellemző ünnep a szerbeknél. Az ünnep előtti este a leányok egybegyűlnek és énekelnek Lázár föltámadásáról. Másnap reggel a leányok a szabadban összegyűlnek napfölkelte előtt, énekelnek, a folyóban megfürödnek, eljárják a kolót és meg vannak győződve róla, hogy az erdőket megnépesítő vilák e napon hagyják el búvó helyeiket és a közönséges halandó által nem hallható és nem látható zene és táncz mellett vígadnak. A titokzatos erdőzúgás az ő beszédük, a patakok csörgedezése az ő csevegésük, a füvek és virágok illata az ő leheletük. Csak a burokban született (vilovnyák) láthatja s hallhatja e bűvös-bájos dolgokat. Ez ünnep a szerbeknél a természet megújúlását jelenti. A természet megújúlására vonatkozó népszokás van Szent-György-napkor is (Gyúrgyev dán). E nap estéjén a nők virágokat, növényeket szednek. Fölfogják a malomkerékről lezuhogó vizet, a virágokat abba teszik s másnap e vízben megfürödnek, a mitől, hitük szerint, egészségesek maradnak.
Karácsony után a második nagy ünnep a húsvét (uszkrsz). Ez akkor kezdődik, mikor a pap a templomban kora reggel misére összegyűlt híveinek ezt kiáltja: „Krisztosz voszkresze” – „Krisztus föltámadott!” Ezen szavakra a hívek viszonozzák: „Va isztinu voszkresze!” – „Valóban föltámadott!” Az összegyűltek piros tojást adnak egymásnak, összeütik, s az összetört tojás azé, ki azt a magáéval összetörte, a miből életének tartósságára következtet. Húsvét második napjának reggelén a szerb legények csapatonként dudás és tamburás kiséretében, vagy a nélkűl, házról-házra járnak leányokat öntözni. Ha a házba lépnek, a legények egyike így szól: „Hallottuk, kedves bátyánk (nénénk), hogy a kegyelmetek virágos kertjében egy szép liliom- (vagy rózsa-) szál virúl, de kevéssel ez előtt hervadásnak indúlt. Mi azért jöttünk, hogy e szép virágot megöntözzük, mire, kedves bátyánk (nénénk), kegyelmetektől ezennel szabadságot kérünk”. A házigazda vagy háziasszony erre így felel: „Szívesen köszönjük drága öcséinknek virágunkról való megemlékezését; de úgy tartjuk, hogy elég frissen nő. Azonban a virág amott van, s ha drága öcséink fáradságukat nem sajnálják, a szabadságot örömest megadjuk”. Ekkor a ház valamelyik zugába elvonúlt leány előjön s így szól: „Inkább megváltom magamat, hogysem leöntsenek”. A megváltás ára annyi csók s annyi piros tojás, a hány legény van. Míg a legények a leányt öntözik, az alatt a gazdasszony az asztalt szilvapálinkával, kalácscsal, piros tojással elhalmozza, mihez a legények letelepednek s van evés-ivás. Asztal után kolóznak s megint más lányos házhoz mennek. Húsvét hétfőjéhez egy hétre a temetőben ismét jellemző népszokás gyakorlását láthatjuk. Ez a testvériség ünnepe (druzsicsalo). Ekkor szokták ugyanis a szerbek a sírt fölhantolni, s ekkor a fiatal emberek és nők a temetőben összegyűlnek, koszorút fonnak. Azok, kik egymás iránt vonzalommal viseltetnek, egy koszorút fonnak, azzal egymást átövezik, megcsókolván egymást, testvériséget (pobratimsztvo, poszesztrimsztvo), azaz egymás iránti örök hűséget esküsznek. Ez a testvériségi fogadás nem sarkallik ugyan a vallásban, mindazáltal vallásos színezettel bír, mert Isten és Szent János nevében történik. A szerbeknél szokás, hogy testvérűl azt választja az ember, kiről álmodott, vagy a kitől segélyt kért. Az ily fogadott testvérek egymást választott testvéreknek (pobratim, poszesztrima) nevezik. Ezen testvéresűlés, testvéri szövetség történhetik férfiak és nők közt egyiránt, sőt fogadott atyát (poocsim) és anyát (pomájka) is választhatnak. Az ily testvérek kötelessége egymást mindenben segíteni; de ezen testvéri kötelék egy esztendő múlva föloldható s ekkor új frigyet lehet kötni. Egyébiránt e testvéri frigy szent, s ha a szerb fogadott testvérére esküszik, esküjében nincs kétség. A szerbeknek majdnem minden vallási ünnepével a szeretetet és testvériséget tanúsító népszokást látjuk kapcsolatban. A pünkösd (duhovi), az úgy nevezett királynők (kralyicze) ünnepe. Tíz–tizenöt czifrán felöltözött, fölbokrétázott és fölkardozott leány házról-házra jár, mindegyik előtt kolót tánczolva és dalolva. A királyné, arczra és termetre legszebb, hosszan lefüggő fehér fátyollal és virágkoszorúval van díszítve. A király fején virágos süveg, kezében kard van. Zászlótartó is van, ki fehér vagy vörös lobogót tart kezében; az udvarhölgy a királynő követője. Ha valamely ház elébe mennek, dalt kezdenek, a háziakat fölszólítván, hogy a királynőnek zsámolyt hozzanak. A királynő erre leül, háta mögé áll az udvarhölgy, a többiek pedig körbe állnak körűlötte. Mindenik leány kendőt köt a derekára, melybe két szomszédnője fogódzik s így jobbra vagy balra topogva forognak, a mint azt a kotovogya – körvezér – intézi. A király
és zászlótartó nem fogódznak össze, hanem a király kivűl a kolo bal oldalán, szemeivel szűntelenűl az előtánczosnőt kisérve, hátrálva tánczol, s kardjával ide-oda vagdos; a zászlótartó pedig szintén kivűl a kolo jobb oldalán, szemeit a kolót berekesztő leányra szegezve s lobogójával a levegőt hasítva, járja a tánczot. Kevés vártatva mindketten megfordúlnak helyükön, az egész kolót körűlfutják s ismét helyükre térnek vissza. A királynők (kralyicze) indúlásakor e dalt éneklik: Király, fényes király! Királyné és bánné, Kelj fel és lépegess Udvartól udvarig, A czári asztalig, Hol a czár bort iszik, S a czárné töltöget Aranyos kupából. Az ily dalok száma a szerbeknél oly nagy, hogy bármely rangú ház minden tagjának kijut belőle. Elszunnyadt az asszony Narancsfa tövében, Férje keltegette Csókolgatva szépen Édes szemepárját. „Ébredj fel, galambom, Itt vannak királynék, Ime ajándékot Kell nekik ma adnunk; Nem kell többet adnod: Holló mént királynak, Koszorút nejének S arany fülönfüggőt, A zászlótartónak Hó selyemből inget, Udvarló leánynak Színarany gyűrűcskét.”
A pünkösd után következő Szent Iván napja (Ivan-dán) a pásztorok ünnepe. A megelőző este a pásztorok nyírfahéjból fáklyákat készítenek, ezzel előbb a juh és egyéb jószág aklának kerítését megjárják, aztán a fáklyákat pásztori játékok közt elégeti. – A Szent-Iván-nap előtti estén tüzet raknak, kiviszik a leányokat s azokkal a lobogó tüzet átugratják; a ki közűlök sérelem nélkűl tette meg az ugrást, azt, mint legügyesebbet, kiszemelik és a következő farsangon férjhez viszik. Mások a mező szélén raknak tüzet s égő üszökkel megkerűlik a vetéseket. Ismét mások az erdő vagy hegy tövében raknak tüzet s dalolnak, kolóznak körűlötte, az égő üszköt elviszik a házakhoz, a kertbe teszik, hogy a hernyó el ne pusztítsa a gyümölcsfákat, vagy a vetés közé, hogy az élet meg ne üszögösödjék. A Szent-Iván-nap estéjét dallal és kolóval ünneplik. Szalmarakásokat gyújtanak meg örömtől riadozó dalolás,
ugrálás és táncz között s a föllobogó lángokat egyenként átugorják. Úgy vélik, hogy a tűzre tett illatos füvekkel a sárkányokat és ördögöket elűzik, hogy ártalmas fergeteggel a vetésben kárt ne tegyenek s a kútakat, forrásokat meg ne mérgezzék. Néhol e czélra csontból, szemétből, ringy-rongyból büdös füstöt támasztanak, hogy az az ördögöt elűzze. A tűzhöz a koszorúkkal és csengetyűkkel földíszített marhákat is odahajtják, hol szájukat fölnyitják, a tűz lángja felé tartják, hogy mindennemű nyavalyától mentek legyenek. A leányok körűltánczolják a tüzet, melyet a pásztorok élesztenek. Ha a tűz sokáig, három napig is eltat, abban az évben jó eztendő és sok lakodalom várható. Következő dalt is énekelnek: Szent Iván virágos Éjszakád világos. Míg előtted leszünk, Tiszteletet teszünk, Addig légy világos, Azután homályos! Minden szerb családnak van védszentje. Ennek ünnepét szlavá-nak vagy szvecsársztvo-nak nevezik. A védszent nevenapján (krszno ime) vendégek mennek a szlavát vagy szvecsársztvót ünneplő házhoz, hol nagy lakoma van, melyre bárhova hívás nélkűl bekopogtathatunk s szívesen látnak bennünket. A szlava a szerbek egyik legfontosabb ünnepe. Nem lármás, hanem komoly és méltóságos. Bárhol legyen valamely családtag, e napra haza siet, hogy részt vegyen az ünnepen. A szlavára érkezett vendégek a házigazda bíztatására helyet foglalnak a négynyüstös rojtos abroszszal borított asztal körűl. Az asztalfőn a védszent tiszteletére egy nagy viaszgyertyát illesztenek egy kalácsba. A házigazda szilvapálinkás palaczkot vesz elő s tölt abból mindenkinek sorra egy-egy pohárkával, melyet a nők szeméremből csak félig isznak ki. Midőn a palaczk kiürűlt, hordják az ételeket. Ekkor a házigazda s vele mindnyájan fölállnak, keresztet vetnek magukra, imádkoznak, a védszent dicsőítésére éneket zengenek s ismét leülnek, azok t. i., a kiknek szék jutott, vagyis a férfiak, mert a fiatalabb fehércselédek nem igen szoktak ilyen rendkivűli megtiszteltetésben részesűlni.
Mikor a pecsenyét az asztalra teszik, meggyújtják a kalácsba illesztett viaszgyertyát, tömjénfüsttel megfüstölik az asztalt, fölállnak, imádkoznak, egyházi énekeket énekelnek, főtt búzát (kolyivo) esznek és a házigazda a pappal a kalácsot négy részre töri. Az első negyedrész a papé, a második a házigazdaé, a többit a vendégek kapják, miközben dalokat énekelnek, melyekben fölemlítik, hogy nincs szebb dolog a világon, mint Isten dicsőítése, az igazságosan szerzett bor megivása és az ebéd megevése. Az ily vendégség eltart másnap reggelig víg dalok dalolása és czifrábbnál czifrább felköszöntők mellett. Minden szerb, még a legszegényebb is, megünnepli védszentjének napját, – „a ki ezt nem teszi, Isten áldását tőle elveszi”.
Hadzsics Antal: A délmagyarországi szerbek. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország II. kötet. A Magyar Királyi Államnyomda kiadása, Bp., 1891. 619-656. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/ch14s23.html
