A 214. magyar gyémánt története
Bár ez a beszámoló főleg a december 23-i eseményeket hivatott bemutatni, de engedjétek meg, hogy egy kicsit korábbi időpontról kezdjem a történetet. Mondjuk azzal, hogy hogy is kerültem a hullámtáborba. Az egész még talán nyár végén kezdődött, amikor Havasi Zolival beszélgettünk róla, hogy jó lenne elmenni a hullámtáborba, ha úgy alakul, hogy idén is megrendezik. Én már több éve folyamatosan érdeklődtem, hogy mikor/hogy lehetne menni, de vagy nem volt tábor az adott évben, vagy én nem értem rá a vizsgák miatt annyira, hogy értelme lett volna benevezni. De tudtam, hogy ezen a télen már csak államvizsga lesz, szóval nincs mese, ha lesz tábor, menni kell! Zoli először habozott egy kicsit, de végül sikerült meggyőznöm, hogy eljöjjön, hiszen ott az LS4, a nyáron megrepülte típusnak, az ideális lenne a célra. Vihettük még volna a klubos STD3-at is, de mivel abba nyáron is csak passzentosan férünk bele, ezért talpig eszkimóban valószínűleg nem lenne túl kényelmes a repcsi. Szerencsére nem sokára kiderült, hogy lesz tábor is, sőt októberben Wernertől is megkaptuk a gép új ARC-jét, ami így már nem csak december közepéig volt érvényes, úgyhogy minden akadály elhárult, mehettünk hullámba! Így esett, hogy november 29-én hajnalban felakasztottam a Brawo kocsiját, és elindultam Gyöngyösre. Mályiban felvettem az út szélén várakozó Zolit, aki kb. negyed óra álldogálástól is bucira fagyott, így gyorsan megállapítottuk, hogy ennél vastagabb szerelésre lesz szükség ötezren Szerencsére gond nélkül megérkeztünk Gyöngyösre. Már az is nagy élmény volt, ahogy a reggeli szürke, ködös vacak időben megpillantottam a repteret. Hihetetlen volt, hogy végre sikerült ide eljutni. -Ezt nem hiszem el! Marha jó! – mondogattam többször is hangosan, mire Zoli meg is kérdezte, hogy biztosan jól érzem-e magam Az elsők között érkeztünk, így még bőven volt időnk kimenni a reptér szélére eligazítás előtt, és körülnézni. Addig csak egyszer jártam Pipisen, de annak is jó pár éve volt már. Gyönyörű volt, ahogy a felhők úszkáltak a völgyben, teljesen beterítve azt. Aztán ahogy lassan kezdett oszlani a köd, előtűnt a felhőtenger túloldalán a Mátra oldala is: -Ja, hogy itt egy bazi nagy hegy! – tettem meg a – hullámtáborokban amúgy cseppet sem szokatlan – megállapítást. Szerencsére a nap folyamán azért ennél többet is megtudtunk a hegyről Andris és Csori előadásában: az addigra már vagy 20 fősre duzzadt csapattal kaptunk egy elméleti hullám oktatást, ami nagyon sokat segített, hogy átlássuk, mit is fogunk mi itt csinálni. Ezután összeraktuk a gépeket (mivel rekordszámú jelentkező volt, és természetesen a fagépeké az elsőbbség, ezért a Brawo maradt a kocsijában) majd kimentünk megnézni a terepeket. Ezek közül néhány a reptérről is látható volt, így csak a pálya szélére kellett kimennünk, hogy megnézzük őket: elmondható róluk, hogy igazából nem kifejezetten hosszúak, de cserébe legalább keskenyek és lejtenek, így picit meglepett, amikor Zoli azt mondta, hogy ő megnyugodott, látja, hogy ki van ez már találva! Hát, mondom… Nem tudom, milyen placc van még, de én látatlanban is inkább arra szeretnék leszállni! Szerencsére aztán kimentünk megnézni a „fő” placcot is, a bombatölcsérest. Ez már engem is megnyugtatott, hiszen itt láthatóan elfért volna akár több
leszálló vitorla is, nem is lejt, az iránya is jó, szóval tökéletes B reptér. (eltekintve attól a mérhetetlen mennyiségű sártól, ami a környéken van…na igen…Abasár…Sár-hegy…lehet nem véletlenül nevezték el így ezeket )
Épp eligazodunk. (Fotó: Repülőklub Gyöngyös)
Így, mire este teljes sötétségben elindultunk haza, két dolog vált biztossá: 1. Lesz tábor, és marha jó lesz! 2. Nem lesz vadpörkölt vacsorára – ezt az a tény indukálta, hogy satufékkel még épp sikerült megállnunk a hazafelé vezető úton elénk kiugró két őz előtt. Jó kis nap volt… A következő akcióra nem kellett sokat várni. December 18-án jött a figyelmeztetés, hogy hétvégére hullám várható! Azonnal hívtam Zolit, hogy látta-e a kiírást, de hamar letörte a lelkesedésemet, mert kiderült, hogy egyrészt nem ér rá, másrészt még nem sikerült elintéznie a barokamrát, így nem tud jönni. Nagyon sajnáltam, de mondta, hogy nem baj, repüljem meg, és legalább lesz egy szabad repülője a teljes szezonra, amit nem kell senkivel sem megosztania Így egyedül maradtam a gépre. Mivel hét közben Pesten voltam, de minden cuccom otthon volt, ezért kénytelen voltam hazamenni és Miskolcról menni másnap Pipisre. Annál is inkább, mivel az oxigénem is Miskolcon volt: Juhász Laci felajánlotta, hogy kölcsönadja az övét, amivel ő is megrepülte a magasságát 2005-ben. Azt beszéltük, hogy este 8-ra átmegyek, és akkor még bőven hazaérek úgy, hogy van időm összepakolni és kialudni magam, hiszen van két bontatlan palack oxigénje, csak össze kell őket dugni a maszkkal, és kész. Ebből természetesen az lett, hogy fél 11-kor még volt a konyhaasztalon 2 palack, 3 reduktor, valamint különböző csövek és csatlakozók tengere. Csak órák kérdése volt, és megszületett a megoldás, bár a reduktor csonkján lévő műanyag gyorskötözős csőrögzítést valamiért gyenge pontnak éreztem a rendszerben. De végül is működött – amit ezúton is köszönök Lacinak! – ráadásul elmondhattam magamról, hogy csak nekem van olyan gégecsöves szovjet katonai maszkom, ami miatt a volt MIG pilóták még ma is elmorzsolnának egy könnycseppet gyönyörükben! Így aztán egy gyors otthoni összepakolás után eltettem magamat másnapra, hogy hajnalban indulhassak a Hegyre!
Reggel aztán szerencsére még időben megérkeztem az eligazításra (BMRK tagoknak: na jó, késtem 5 percet ) ahol nem volt túl nagy kapkodás, nem vártak nagy időt. Nem baj, – gondoltam – legalább repülök egy ellenőrzőt. Azért összeakasztottuk a gépeket, belekészült mindenki. Lehúztunk minden repcsit a startra, kivéve a Brawo-t, ami azért volt rossz döntés, mert sikeresen benne hagytam mindkét pár kesztyűmet, amire csak akkor jöttem rá, mikor már benn ültem a nagyvasban az ellenőrző repülésre várva. Geda – miközben beült mögém - jól le is tolt, hogy hülye vagyok, hogy ott felejtettem. (ööö…lehet, hogy nem pontosan ezt a szót használta ) Közben, már ment az üzem, a szondát már elhúzták. Azt sajnos nem tudom mondani, hogy a „szonda már a levegőben volt”, ugyanis Sala már a bombatölcséres placc közepén süttette a hasát, pedig nem szokása terepre szállni. Ezek szerint tényleg nincs nagy idő, de legalább nem egy 5000 lehetőséget kell azzal elrontani, hogy ellenőrzőt repülök. De ettől nem áll le az üzem, már csukták is a dekket, befordult elénk a Cmelak Csorival, és pár pillanat múlva már robogtunk is felfelé. Kb. 20 percet repülhettünk, de legalább megtapasztalhattam az alacsonyan követést, és megnézhettem felülről is a placcokat. Hullám ugyan nem volt, de termikben tudtunk emelkedni párszáz métert. Ami viszont igazán hasznos volt, az a leszállás: nem minden nap csinál az ember olyan megközelítést, ahol 45 fokos szögben jön be! Itt viszont ez kell, mert a hegy mögött elég nagy leáramlás lehet, ráadásul a szél is totál szembe fúj, szóval muszáj így eljárni. (ennek a későbbiekben elég nagy jelentősége lett!) Összességében hasznos napot zártunk, mindenki repülhetett egy kicsit, jó felkészülés volt a következő üzemnapra. Apropó következő üzemnap: bár korábban a vasárnap jóval erősebbnek tűnt, mint a szombat, ezt végül mégis lefújták. Mondta viszont Csori, hogy a kedd marha jól néz ki, ha a fele igaz annak, amit előre jeleznek, akkor is 5000-et fogunk repülni. (Igaza volt…)
Tele a hangár a nap végén. Mondhatni Csorig van pakolva (Fotó: Repülőklub Gyöngyös)
Másnap már jött is a riasztás, hogy a kedd (23-a) „etalon” napnak néz ki. Nem volt kérdés, hogy mennem kell! Zoli problémája ebben a pár napban persze nem oldódott meg, így változatlanul egyedül voltam a
repcsire. Ez alkalommal viszont szerencsére nem kellett egyedül mennem, mivel sikerült megfűzni Annát, hogy jöjjön velem. Persze miért ne jött volna, minden barátnőt feldob, ha fél 4-kor kelhet, hogy 6-kor már sötétben, hidegben és szélben pakolhassa ki a hangárt 100km-rel arrébb. Ahhoz persze, hogy együtt mehessünk, fel kellett jutnom előző nap Pestre, ami megint érdekesre sikerült, mert tök sötétben, az autópálya közepén esett ki a tükör a Vectra bal visszapillantójából, amiben csak az a csoda, hogy nem hagytam el, így volt mit visszaragasztani a helyére egy rettentően esztétikus, piros szigszalaggal…szép lett…(Ifiknek: mint egy új traktor ) Miután megérkeztem, szerencsére egy adag pillanatragasztó segítségével azért sikerült permanens megoldást is találni a problémára, így kedd hajnalban simán indulhattunk el a Hegyre. A felkeléssel kivételesen nem volt gond, nagyon izgatott voltam! Gyöngyös közelében már az eget kémleltünk, hátha látunk hullámfelhőt, bár erre a vaksötétben nem sok esélyünk volt. Szerencsére időben sikerült megérkezni. (most tényleg! ) Az eligazításon aztán megtudtuk, hogy a szélviszonyok nem ideálisak az alsó rétegekben (nagyon nyugatias a szélirány), de azért még mindig nagy időre számítanak, így nagy erőkkel megindultunk a hangár felé kipakolni. A Brawo szerencsére múltkor össze lett rakva, és úgy is maradt, így csak bele kellett pakolni. Ekkor azért előjött egy-két probléma, ami abból fakadt, hogy múltkor nem repültem a géppel és nem gondoltam végig, hogy minek, merre kéne lennie a kabinban. 1. Az oxigénpalack tök jól becsúszott ugyan a jobb könyököm alatt lévő – az LS-ekben direkt erre a célra kialakított – csőbe, de az túl mély volt, így a palack hátra csúszott volna, ami nem jó, mert egyrészt nem tudom megnyitni a csapot, másrészt a reduktor fel fog koppanni a kabin hátfalán, ami valószínűleg nem fog jót tenni neki. Ezért gyorsan előkotortam a kocsiból pár felesleges pulcsit és betömködtem a csőbe, hogy pont annyira érjen ki a palack eleje, amennyire kell. 2. Már korábban is gondoltam rá – de elfelejtettem megoldani – hogy az oxigénmaszk így nem lesz jó, mert nem lehet rögzíteni a fejemen, szóval végig fognom kellene. Vakartuk a fejünket, de aztán találtam egy befőttes gumit, plusz kiszedtük az egyik cipőmből a fűzőt, majd néhány perc múlva a kettő egyesítéséből Anna keze nyomán meg is született az univerzális, állítható maszk rögzítés! Köszi Anna! Miután az oxigén rendben volt, felakasztottuk a gépet és gyorsan kihúztuk a startra: ez azért nem volt egy díjnyertes ötlet, mert így én kerültem a reptér széléhez, szóval megnyertem magamnak a sorban az utolsó helyet, de hát ez van, gondolkodni kellett volna… Fél órán belül állt a teljes grid, majd lassan el is húzták a szondát (ez a hálátlan szerep persze megint Salának jutott ) én pedig elvonultam a kocsiba átöltözni. A következő szettet sikerült magamra öltenem: alul-felül aláöltöző, polár pulcsi, melegítőnadrág, sínadrág, sídzseki, egy vékony-, és egy vastag zokni, egy plusz talpbetétes meleg bakancs, dupla kesztyű, egy hosszú sál, végül pedig egy sí maszkkal, és egy meleg, füles sapkával sikerült megkoronázni a kollekciót, így gyakorlatilag egy teljesen új személyiségként szálltam ki az autóból. Az egyik barátom meg is jegyezte, hogy úgy nézek ki, mint valami mesefigura…gondolkodtam rajta, hogy ha már mesefiguráknál tartunk, akkor én pedig felhívom a figyelmét a Micimackó és az Ő pocakja között felfedezhető hasonlóságra, de végül magamban tartottam ezt a gondolatomat
Eközben sorra húzták fel a gépeket, de érdekes módon nem hátra, Domoszlóhoz, ahogy azt anno az első megbeszélésen beszéltük, hanem előre, Gyöngyösoroszi környékére. Kivéve persze Salát, aki – mialatt a többiek zuhantak felfelé – továbbra is aktívan hajtotta azt a bizonyos rollert Domoszlónál
Égkép (Fotó: Kolos Ferenc)
Én ezalatt bekészültem, elhelyezkedtem a kabinban, de egyre idegesebb voltam. Pepéék már 5000 körüli magasságokat mondtak be a rádióban, miközben én még mindig ott hegyeltem a sor végén. Próbáltam kiszámolni, hogy nagyjából mikor kerülhet rám a sor, de a vontatógép köridejeit az előttem álló gépek számával felszorozva kb. az univerzum születése óta eltelt időt kaptam meg, így inkább nem számolgattam tovább…
Várakozás… (Fotó: Jaskó Attila)
Kiszálltam, még egyszer kinyújtóztattam a végtagjaimat, és elmentem még egy körre eldobni a vizet. (ezt nem lehet elégszer megtenni, tapasztalat ) Végül kis ácsorgás után visszaültem, mivel valami csoda folytán lassan elkezdtek fogyni előlem a gépek. Már csak 3 gép van…már csak 2…elment Bodrogközi Laci is a ZuluSierra-val…én jövök! Megkérem Szauer Zsoltit, hogy húzza le a hevedereket, hogy ne cirkuláljak a kabinban a vontatás alatt. Közben megérkezik Csori a Cmelakkal! Még egy utolsó bátorítás Annától, és már áll is be elém a vontatógép, záródik a dekk. Végre eljött a pillanat, amire annyit vártam! Irány a hullám! Megfeszül a kötél, Andris pedig felkiált a rádióban: -Pálya szabad! Csori rászúrja a nagygázt, én pedig pillanatok múlva már lobogok is a kötélvégen. (315LE mégiscsak 315LE, na ) A pálya végén van egy kis virbli, de mivel Zsolti előre szólt, hogy nyugodtan kövessek egy kicsit magasabban, nincs gond, messze a szárnyvég a földtől. Eltűnik alólunk a reptér…na bakker…”csak most ne akadjon le!” – gondolom magamban, és ekkor jövök rá, hogy itt elől egy darab placcot nem néztünk, ha bármi van, és nem érnék vissza a reptérre, improvizálni kell… Közben elérjük a 30m-t, lemegyek légcsavarszél alá. Nincs anyázás Csori részéről a rádióban, amiből levonom a következtetést, hogy vagy meghalt a rádió a Cmelakban, vagy nem teljesen rossz amit csinálok. Haladunk szépen előre a hullámtér felé, 300m…400m… eközben a rádión folyamatosan megy a duma, én meg reménykedek, hogy Csori talál majd egy kis szünetet, hogy szólni tudjon, amikor le akar oldatni. Sem a variót, sem az alattunk lévő placcokat nincs időm nézegetni, csak meredten bámulom a Cmelak hasát, és fülelek…500m…600…majd egyszer csak felharsan Csori hangja a rádióban: -Oldjál! Azonnal legombolok, majd - ahogy tanították - a sebességet elkoptatva húzott forduló, futó becsuk, az orra a Hegyre. (jelen esetben kivételesen nem a Kékesre, hanem a Galyára) Andris azonnal kérdezi, hogy mi maradt, én pedig riadtan állapítom meg, hogy nem sok semmi: a varió valahol 0 és plusz tű között, néha a minuszba is belever, én pedig itt vagyok, életemben először hullámban, és próbálok rájönni, hogy most mégis mi a maszatos jófrancot kéne csinálni, miközben megpillantom magam előtt a ZS-t! Na de mit keres itt a ZS? Amilyen átlagokat a többiek bemondtak, Lacinak már rég a sztratoszférában kellene lennie!! És hogy még jobb legyen, a gép is eszméletlenül zúg, mivel – bár Anna javasolta – nem ragasztottam le a szárnyat… A helyzet tehát csodás, több problémát ilyen rövid idő alatt nem igazán tudnék elképzelni… Muszáj lesz kitalálni valamit, mert nem kis égés lesz, ha mindenki fennmarad, én meg leperecelek... Azt mindenesetre elhatározom, hogy hiába mondtak 200m-t a keresgélés alsó határának Andrisék, nem most szeretném kitalálni, hogy hova lehetne itt leszállni, szóval ha csak egy kicsit is elmerülnék, befordulok hátszélbe és visszamegyek a reptérre, ilyen tomboló szélben 650-ről 6km-ről nem létezik, hogy ne érjen be. (9-es siklószám kéne) De a 0 szerencsére tartogat, picit emelget is a piskótázás közben, Laci pedig elindul előre, megnézni, hogy van-e jobb. Párrepülő üzemmód ON, azonnal megyek a jobbjára, együtt nagyobb területet tudunk átfésülni. Egy pillanatra mintha jobban is emelkedne, közelebb megyek hozzá, de semmi, ő is jön vissza jobbra. Ő végül marad előrébb, de nekem ez picit rosszabb, mint amit hátrébb otthagytam, így szívem szerint mennék vissza. Ekkor jut eszembe először, hogy talán nem ártana felnézni, hogy hol is van a
felhő, az sokat segít! És valóban, jóval a felhő előtt kolbászolunk, ami nem jó, így egy spirállal azonnal visszasodortatom magam az eredeti helyemre. De ahogy visszaérek, kb. 100m-re keletebbre a régi nyolcasok szélétől észreveszem, hogy itt van jobb is, 0.5-1 között a varió tűje. Átteszem ide a nyolcasokat, és valóban itt az emelés, másfélre is felmegy a tű. Kb. ekkor oldott 50-100m-rel alattam a következő gép: Lencsés Peti volt az a nagyvassal. Azonnal szólok Lacinak, hogy jöjjenek ide, Peti mozdul is gyorsan, de Laci inkább úgy dönt, hogy marad elől és keresgél, így szinte azonnal eltűnik az addig köztünk lévő 100-150m. Ahogy kinézek jobbra, meglepve látom, hogy nem csak hárman vagyunk. Itt van pont mellettünk egy Falke is…de nem akármilyen Falke! -De hát ez Pici bácsi! – kiáltok fel magamban. (klubtársam, Cserba István és valószínűleg vele van Juhász Laci is) Azonnal megpróbálom meghívni őket rádión, de nem válaszolnak. Utólag kiderült, hogy Pici bácsi egyedül volt, és sajnos rossz frekin is volt, ami nagy kár, mert rádión tudtunk volna egymásnak segíteni, és valószínűleg meglehetett volna az aranymagassága De sajnos a Falke nem emelkedik úgy mint az LS, így gyorsan fölé kerülök és többet nem is nagyon látom a repülés alatt… Közben próbálkozok még jobban jobbra tolni az ingát, stabil másfél, 2, néha 2 felett egy picit. Laci ekkor jön csak vissza, de már közénk ugrott 350m és Lencsés Petit se látom. Ahogy így az írás közben nézegetem a logot, ő picit még tovább ment jobbra, és egy kicsit mögém, ahol szintén nem volt ennyire jó és vele is lett 400m magasságkülönbség Így utólag már elmondható, hogy ezzel vége is lett a csoportos repülésnek, még talán egyszer láttam Gabzit valamikor, ahogy egyszer hátranéztem, de gyakorlatilag egyedül maradtam Nem baj, az emelés megvan, stabil másfél, így úgy érzem, áttérhetek a Zsolti által jegyzett-, és felszállás előtt általa röviden összefoglalt „Hogyan repüljünk hullámot?” c. kézikönyv második fejezetére: 1. Ha nincs meg az emelés, keresd meg! 2. Ha megvan, maradj ott! Így veszettül próbálom tartani a pozíciót, de néhány inga után mégis kicsit sodródok hátra, erősödik a szél, így korrigálok. Annyira bámulom a PDA-t, hogy megdöbbenek, mikor ránézzek a magmérőre, és az már 2000m-t mutat. Hogy a fenébe kerültem én ide? Pedig tényleg ilyen magasan vagyok, a felhő már régen alattam, és esek felfelé. A magasság csak nő, és nő, már 2800! Megvan az eddigi magasság rekordom…de hol van még a vége? Közben Andris folyamatosan, sorrendben kérdezi körbe a levegőben lévő gépeket, hogy mi a helyzet. Mindig várom, hogy most én jövök, de valahogy minden körből kimaradok… „hát, engem itt bizony elfelejtettek…” – gondolom magamban. Azért 3000-en beszólok, hogy kinyitottam és lepróbáltam az oxigént. Ekkor jövök rá, hogy a maszk rögzítés sajnos még sem lesz jó, mivel a rendszer demand szelepes, ami nem nyit ki, mivel a maszk nem illeszkedik rendesen az arcomra, így nem tudok belőle akkorát szívni, hogy nyisson a szelep. Se baj, lehámozom a nyakamból a rögzítést, akkor marad a kézi módszer. A varió megállapodik kb 1m-en, és haladok tovább. Nem sokkal később már 3600-at mutat a magmérő, ami azt jelenti, hogy megvan az aranykoszorú! Most azonban valahogy ez nem tölt el akkora örömmel, mint amit vártam, koncentrálok a feladatra, menni kell felfelé.
A 4000-et ismét jelentem, és innentől már tartom bal kézzel az arcom előtt a maszkot. Nem túl kényelmes, főleg mert így is a normál légzésnél picit erősebben kell lélegezni, hogy nyisson a szelep, de legalább nem pazarlom az oxigént. Továbbra is tartom a helyem, már ingázni sem kell, elég erős a szél, simán megállok egy helyben! Nagyon hülye érzés, amikor ránéz az ember a PDA-ra és azt mutatja, hogy 0 a groundspeed Igyekszem szemmel is megbizonyosodni róla, hogy nem csak a PDA kettyent meg, kinézek balra és látok két csillogó tavat…”ez jó lesz!” - gondolom magamban. Néhány percig figyelem, és valóban: csak nem akar megmozdulni, tényleg egy helyben állok! Már 4500! 5000-en elgondolkodok…talán tényleg meglehet a gyémánt? Már csak 600m kellene…de amilyen szerencsém van, tuti az utolsó 100m-en fog elgyengülni és úgy járok mint Viktor (Nikházy) és ott fogok a gyémánt alatt kolbászolni órákig. Bármi lehetséges, hiszen Pepéék már rég megrepülték a gyémántot és elindultak lefelé, így sejtem, hogy épp én járok a legmagasabban, szóval nem tudni, hogy mi van felettem. Lassan azonban kezdenek eloszlani a kételyek, kúszik felfelé a magmérő, a varió stabil egy-másfelet mutat…5400…5500….5600!!! Megvan a gyémánt!!! Egyszerűen hihetetlen… Igyekszem nem elszállni az örömtől, tudom, hogy még rá kell tenni a biztonságit, hogy tutira meglegyen. Andris ezúttal engem is megkérdez, és mikor bemondom a magasságot, gratulál. Megvan a +200m is…igazából elindulhatnék lefelé is…de minek? Nagyon keveseknek adatik meg, hogy ilyen perspektívából lássák a világot…ez pedig egyszerűen gyönyörű! Sajnálom, hogy ennyire zúg a gép, egyébként valami földöntúli nyugalmat lehetne itt fent tapasztalni. Teljesen más világba kerül itt az ember. Annyira megtetszik a látvány, hogy előveszem a telefont, elkezdek fotózni, videózni…ez persze lefoglalja a bal kezem, de a felvételek között mindig próbálok szívni pár nagyobb slukkot az oxigénből, hogy ne legyen baj.
Megvan a gyémánt!!!
Már 6000m. „Bakker…meddig emelhet?” Meg is kérdezem Andrist, hogy mi a légtér teteje, mire ő jófej módon megmondja flight level-ben, majd mikor visszakérdezek, rendezi a kérdést azzal, hogy ha nem tudom átszámolni méterbe, akkor szálljak le! Aztán persze tisztázzuk, hogy igazából még nagyon messze a vége.
Életkép 6km magasan…
Ekkor már 6200-at mutat a magmérő, és még mindig sima, stabil emelésben vagyok, annak ellenére is, hogy a fotózástól persze elment a pozícióm, és beindult az óriáskerekezés, az előre-hátra harc a széllel…De itt ez már nem számít Aztán hirtelen, mintha megütné valami hang a fülemet. Mintha sziszegne valami, de nem vagyok benne biztos, nehéz megmondani a gép zajától. Ez az a pillanat, amit ha a Légikatasztrófák c. műsorban örökítettek volna meg, akkor úgy kezdték volna, hogy „Paszternák László ekkor még nem sejtette, hogy szivárog az oxigénje”…én csak úgy mondanám, „kezdtek a dolgok rosszra fordulni” Egy darabig nem volt semmi gond, éreztem, hogy jön az oxigén, és a csőben lévő „úszó” is mozgott, amire Laci külön felhívta a figyelmemet, bár már nem volt annyira intenzív a mozgása. Mint később kiderült, az oxigén nem fogyott el, de elő lehetett állítani a cső olyan pozícióját, ahol a gyorskötöző nem zárt rendesen a reduktornál, és így ott elszökött a levegő. Ezt egyébként még akkor sem fedeztem fel, mikor leszálltam, csak már otthon, a palack kicserélésénél vettem észre a hibát. Kezdtem gyanakodni, hogy nem csak hallucinálok, és tényleg hallok valamit. Bár nem húztam azonnal féklapot, de elkezdtem gyakran ránézegetni a kioldóra és a kabintető eldobóra, mivel ezek élénk színűek és észre lehet rajtuk venni, ha elkezd elmenni a színlátás a hypoxia következtében, ahogy azt anno a barokamrában is tapasztaltam. Végül pár perc után az győzött meg, hogy tényleg megpróbáltam az Andris által mondott értéket feetről m-re számolni, és nem ment annyira gyorsan, mint szerettem volna. Így magammal szépen megvitattam, hogy ez valószínűleg tényleg kezdődő hypoxia, és ez valószínűleg csak rosszabb lesz, így nincs mese, itt a móka vége:
Magmérő szerint 6500m-en féklapot nyitottam és beszóltam, hogy megkezdtem a süllyedést, ami gondolom furcsán hatott a földön, mivel pár perccel korábban még a maximális magasság felől érdeklődtem. Azt már végképp nem számoltam bele, hogy ilyen magasságban már nagyon sokat csal a magmérő, (kb 150m-t) így valójában AMSL 7000m felett jártam egy picivel, mikor féklapot húztam. Innen már csak az volt a cél, hogy probléma nélkül leszálljak, de ezt sajnos nem sikerült abszolválni… A gondok ott kezdődtek, hogy szerettem volna gyorsan 4000 alá jutni az oxigén miatt, ám ezt a szándékomat nem egyeztettem előzetesen a dobhártyámmal, ami a -8-10m/s-es merülés hatására elkezdett fájni, és hiába fújtam az orrom befogott orral, nem lett sokkal jobb a helyzet. Néha-néha azért visszacsuktam a féklapot 4000 alatt, de nem eleget, így ez a probléma végig fennmaradt. Külön öröm volt, hogy a megváltozott hosszdőlés miatt a palack egyszer csak fogta magát, és kicsúszott előre, amit nem volt egyszerű mutatvány fél kézzel visszatolni a helyére, hogy leszálláskor lehetőleg ne kezdjen el cirkulálni a kabinban. Ezután sikerült elkövetni a következő hibát: már egészen leértem a hullámfelhő szintjére, amikor sajnos figyelmetlen voltam és közel mentem hozzá, amitől a dekk egyik oldala egy pillanat alatt lejegesedett…”remek” - gondoltam, és azonnal visszatoltam a féklapot, kimentem előre a napra és vártam, hogy eltűnjön a jégréteg. Ekkor kb. 1200m-en lehettem, de még süllyedni kellett, hogy át tudjak menni a felhő alatt, vissza a reptérre. 800m-en végre elfértem a felhő alatt, visszatoltam a féklapot, befordultam hátszélbe, és irány a reptér. Keresztül utaztam egy kis rázáson (ez volt a rotor) így meghúztam a hevedereket, majd behelyezkedtem iskolakörre. És itt sikerült a legnagyobb hibát elkövetni! Nem vettem ugyanis figyelembe, hogy fent hiába volt északias a szél, itt lent változatlanul nyugatról fúj, ami azt jelenti, hogy a Sár-hegy keleti oldalán ott lesz a jó nagy leáramlás, ahogy átbukik a hegy szélén a levegő. A búlóra ránézni meg ugye luxus, mert minek is, így sikeresen behelyezkedtem jobb iskolakörre, amit ráadásul sikerült azzal megfejelni, hogy eléggé hátra is utaztam. Ez először nem tűnt túl vészesnek, és már éppen kezdtem volna fordulni, mikor Zsolti hallhatóan eléggé ideges hangon beszólt a rádióba, hogy ne menjek annyira hátra. Így azonnal befordultam a reptér felé, ééés…. A gép azonnal megtorpant a szembeszélben, és hiába voltam 500m-en, ami máskor kevesebb mint másfél kilométerre a pályától röhögve elég, itt most hirtelen elkezdett nagyon kevés lenni: pár másodperc múlva belementem a merülésbe is, így tényleg kezdtek rosszra fordulni a dolgok Nem volt más megoldás, nyomni kellett amennyire lehet, különben ilyen szélben sosem fogok előrébb jutni, a magasságból pedig nagyon gyorsan ki fogok fogyni ebben a tempóban, amivel így nem feltétlen fogok beérni. Ez egy átlagos repülésnél nem jelent nagy tragédiát, max. a reptér előtti placcon dárdázom (mint ahogy ezt már sikerült párszor előadni ) de itt a nem-beérés azt jelenti, hogy Abasár borkultúrájával, illetve a Sár-hegy növényvilágával lehet közelebbi ismeretséget kötni. Így tehát, mivel a szőlőkarókon való leszállás nem tűnt túl vonzó alternatívának, be kellett érni és pont. Közben azért egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem is én lennék, ha egyszer nem azon kéne izgulni egy repülés végén, hogy beér-e… Utólag megnéztem, a logon látszik, hogy ugyan volt benne tempó rendesen, de a merülés is megvolt, ami ezt a nagy sebességet indokolta, mivel a legnagyobb merülés helyén sikerült egy -9.3m/s-os variót
produkálni, aminél külön jó, hogy csak 5m-ig volt skálázva a varióm, mert így nem kaptam infarktust ott helyben. Végül szerencsére nem lett akkora a baj, mint lehetett volna: kb. 80m-en értem be a reptér fölé ezzel a sebességgel, így még féklapot is húzhattam! A végén még egy kis féklap-visszacsukás, hogy átlebegjen a reptéren keresztül vezető út fölött, majd féklap ki, és szép puhán lehuppantam a biztonságot jelentő reptér füvére. A gép gyorsan megállt, én pedig megállapítottam magamban, hogy nagyon szép volt, nagyon jó volt , de azért ezt az utolsó 5 percet azért legközelebb skippelném, ha lehet Nagy az öröm, jön Anna, gratulál: megvan a gyémánt! Miután meggyőződtem róla, hogy a logger lezárta a fájlt, széthúzom, felakasztjuk a Brawot a kocsira és elindulunk a hangárhoz. Zsolti is gratulál, de megbeszéljük, hogy az ősz hajszálai számának minimalizálása érdekében talán jobb lenne, ha legközelebb odafigyelnék leszálláskor Nem kell kétszer mondani
Örömködés Annával leszállás után
Fájl letölt, nagy az izgulás, de kiderül, hogy nincs semmi baja, sőt ekkor tudom meg azt is, hogy 7000m fölött jártam, valószínűleg aznap én egyedül. Persze közben már „leadták a drótot” a srácok, így a telefonomon már ott vannak a gratuláló sms-ek, és facebook üzenetek. Én is felhívok, akit csak tudok: szülőket, tesómat, Havát, - aki eszi a kefét, hogy nem tudott ott lenni – és Viktort is, aki mielőtt megszólalhatnék, kapásból nekem szegezi a kérdést: -Na, alatta, vagy fölötte voltál, Junior? -Fölötte, fölötte! - válaszolom boldogan. De hidd el, hogy ha lehetne, azt a hiányzó 100m-t odaadnám… Elkezdjük pakolni a hangárt, de még ekkor is mennek vontatások, folyamatosan él az idő, Andris tényleg jól mondta, ez egy „etalon” nap lett! Egyedül Jaskó Attilát sajnáltam, mivel nagyon későn tudott csak beleülni a vasba és magasan is kellett oldania, így neki már nem adta ki az arany, de biztos vagyok benne, hogy legközelebb ki fogja!
Mint az az esti debriefingen kiderült, aznap 8 (+1 loggerhibás ) gyémánt született, melyek közül ki kell emelnem Lencsés Petiét. Jó érzés, hogy elmondhatom majd, hogy én is aznap repültem meg a koszorúm, mikor a valaha volt legfiatalabb magyar gyémántos pilóta koszorúja megszületett! Mit is mondhatnék, fantasztikus nap volt. Annát hazavitte Keszire Tóth Géza (köszi Géza! ) én pedig már vaksötétben, elindultam egyedül haza, de szinte egész úton csak a telefonon lógtam, meséltem az élményeket Havának. Remélem, még ebben a szezonban összejön Neki is a gyémánt, és nyáron együtt toljuk Miskolcról az 500-at! Hát, nagyjából itt a vége a történetnek, de nem szeretném úgy befejezni, hogy nem említettem meg külön azokat, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre: Andris, Csori, Geda! Köszönöm (köszönjük) a hullámtáborba ölt fáradtságos munkátokat, Nélkületek nagyon sok gyémántmagassággal lennénk most kevesebbek…
A magyar vitorlázórepülés 214., és a Borsod Megyei Repülő Klub 3. gyémántjának margójára