6. fejezet KULTÚRA, SPORT ÉS HAGYOMÁNYÕRZÉS AZ MH REK-NÉL

6. fejezet KULTÚRA, SPORT ÉS HAGYOMÁNYÕRZÉS AZ MH REK-NÉL

Kalandozások. MH REK nõnapok — felhõtlen öröm és kacagás Kulturális élet, rendezvények Sportolás, testedzés Kalandozások. Spartakiádok — amikor nem a gyõzelem a fontos Nyugdíjastalálkozók Szakszervezeti mozgalom az intézetnél Az események megörökítése Múzeum (szakgyûjtemény) a Daróczi úton Kalandozások. Túl az Óperencián — távol-keleti úton A rehabilitált katonák ruházati ellátása Kalandozások. Konzultáció két nagyhatalom hadseregénél Átszervezések, létszámcsökkentések, az MH REK megszûnése Búcsúzó — búcsúszó. Személyes emlékek a 100 éves Daróczi úti intézetrõl Az MN (MH) ruházati szolgálatának vezetõ beosztású tisztjei 1949 és 2000 között

143

A Ruházati Ellátó Központ társadalmi, intézeti munkacsoportokon belüli és személyes évfordulók sokaságát élte meg fennállása során. A vezetés és a munkatársak törekvése arra irányult, hogy az évfordulók, a kulturális, sport- és a hagyományõrzõ rendezvények az ott szerzett élmények hatására emlékezetesek maradjanak a résztvevõk számára. A kulturális és sportrendezvények hangulatát idézik fel a Kalandozások következõ részei.

KALANDOZÁSOK MH REK nõnapok — felhõtlen öröm és kacagás Az MH REK-nél a nõnapok rendezvényei egy katonai szervezet egyedileg kialakult, folyamatosan formálódó, ünnepi kulturális rendezvénysorozatát jelentették. Célzott közönsége az intézet nõdolgozói voltak, akik mintegy felét tették ki az állományi létszámnak. Kiváló alkalom a nõnap, amikor a férfiak hagyományosan köszöntik kolléganõiket, szeretteiket. „Elkövetõi”, a mûsorok szervezõi, írói, a díszletek elkészítõi, a szereplõk, a rendezõk és a technikai személyzet mind, mind a helyi férfiak körébõl került ki. Voltak benne „rangos” katonák, polgári alkalmazottak és kiskatonák egyaránt. Az évek során derült ki, mennyi tehetség, ötlet, gondolat és vállalkozó kedv van az egymás mellett dolgozó emberekben. Ha ezek a rendezvények nem lettek volna, talán soha nem ismerhettük volna meg a szunnyadó tehetségeket. Mindez szigorúan amatõr szinten — talán így is volt jó, mert a csetlõ-botló, szövegét néha elfelejtõ szereplõ a legkedvesebb, és minden megbocsátható neki. És a közönség, a kedves, drága közönség, a sikító, tapsoló, kacagó közönség — feledve a gondot, nehézségeket, bút és bajokat — örömmel fogadja a produkciókat, melyek sokasága összemosódik a képzeletükben. KÉPZELETBELI RIPORT EGY NÕNAPRÓL Már kora reggel a kapunál õgyelegve lehet látni, hogy ünnepre készül a Daróczi úti ellátó központ apraja-nagyja. A lányok, asszonyok friss frizurával, ünnepi ruhában érkeznek, de ünneplõben jönnek a férfiak is. Az irodák mélyén a lányok összesúgnak, vajon milyen lesz a mûsor? Közben felidézik a tavalyi nõnap legemlékezetesebb pillanatait. Többen tudni vélik, hogy papi ruhát kölcsönöztek, meg fatehenet készítettek a fiuk, találgatják, mit akarhatnak vele? Nagy bánatukra, más sajnos nem szivárgott ki, merthogy olyan titoktartóak a fiuk. Aztán nagyon lassan, de eljön a délután, a szereplõk után az ünnepeltek is elindulnak a kultúrterem felé. A bejáratnál virággal köszöntik õket, majd elfoglalják helyüket a nézõtéren, és hallgatják Steffer Miklós bevezetõ zenéjét. Azután vidám dallamokra, a közönség tapsa közben bevonulnak az ünnepség szereplõi, a konferanszié, hogy feladatuknak megfelelõen köszöntsék a jelenlevõket, mondjanak humoros összekötõ szövegeket a mûsorszámok között. Végre jön az igazi mûsor. Barna Tibor verset mond a nõi szépségrõl, plakátemberek népszerûsítik a Schimmer—Galambosné boltot, majd robban az elsõ bomba: Semperger Imre nõi szerelésben adja elõ monológját, amely pici Cici kalandjairól, követeléseirõl szól. A siker frenetikus. S máris jönnek a törpék: Szigeti — Tudor, Szûcs L. — Hapci, Vazsinka — Kuka, Zankó — Morgó, Biki — Vidor, Imre F. — Szundi, Põsz — Szende szereposztásban, és mondják el panaszaikat Hófehérkérõl. Majd Moór János következik. Kissé komolyabb témával foglalkozó novellát olvas fel „Kórházi történet” címmel, nagyszerûen. Néhányan a szemüket törlik a meghatottságtól, de máris jön a „Gyónás” jelenet, ahol az öregasszony (Zankó József) vallja meg bûneit a papnak (Semperger Imre), majd a közönség ösztönzésére és örömére kap feloldozást, és persze nagy-nagy tapsot. A hangulat még mindig fokozható, egy újabb vers után nõi ruhában és parókában, kifestve, rózsaszín 51 M bundabugyogóban érkezik Szilasi—Török—Kisõrsi—Hamvai összeállításban a kánkán tánccsoport. Apróbb sikolyok, ütemes taps kíséri táncukat. És még mindig nincs vége. Põsz József szájharmonikán ad elõ bús és vidám számokat, majd arab ruhában érkeznek hárman a színpadra. A kígyóbûvölõ (Biki Imre) és segítõi (Fülöp Lajos és Szûcs László) úgy bûvölték a papírhüllõt, hogy az a furulyaszóra mozgott — rendesen. Hogyan csinálták? Még mindig nincs vége, mert Németh Imre érkezik kisfiával, aki pingponglabdákat dob a közönség soraiba. Aki elkapja, világító sodrófát, repülõseprût és más hasonló tárgyakat vehet át a mûsorve-

144

zetõtõl. És miért kellett a bánatos szemû két tereptarka TEJFOR tehén? Hát a versenyhez, amelyben két asszony küzdött meg — a közönség ovációja közepette — a fejési tudományokban. Volt még tv-hírek Radosiczky Péter módra, menetdal-csasztuska a helyi fonákságokról tereptarka-ruhás raj elõadásában, majd következett a finálé, ahol a szereplõk ismét felvonultak. A lányok, asszonyok kis szoborral köszönték meg a színvonalas mûsort: Szeretettel adjuk, megillet Titeket. Sok beszéd helyett ez legyen a köszönet. A nõi szobor azt szimbolizálja: A szép nõnapnak örül a REK minden lánya. Átadjuk a díjat, neve SZERÉNKE, ez legyen a nõnapi hála emléke”. (Empergerné, Ibike) FIÚK NAPJA Több mint tízévi mûsorfolyam után már kínos volt, hogy mindig csak a fiuk szolgáltatnak mûsort a lányoknak, asszonyoknak. Hosszú gondolatérlelés után eljött az õsrégi „sérelmek” megtorlásának ideje is. Az intézet nõi illetõségû katonái és polgári dolgozói elhatározták, hogy nem hagyják magukat, megrendezik a „fiúk napját”. Õk is megmutatják, mire képesek a kultúra csatamezején. Meg viszonzásnak is szánták a mûsort a soha el nem feledett nõnapokért, mûsorokért, virágokért és a fiúk kedvességéért. A rendezvényre 1995. május 15-én került sor. A mûsort a szakszervezet elnök-asszonya, Varga Gyuláné, Ani konferálta, és részt vett benne a REK lányainak, asszonyainak vállalkozó szellemû csapata, kortól függetlenül. A rendezvény bizonyította a nõk találékonyságát, ötletgazdagságát. A nõi kedvesség azonban tartózkodott a vaskos tréfáktól még a helyenként döcögõ rímsorokban is, amelyek kellõ bátorsággal állították pellengérre a nevezetes férfi vezetõk hibáit. Volt katonákat eligazító kihallgatás nõi szereplõkkel, a közönség férfitagjait versenyeztetõ vetélkedõ, melynek gyõztese megkapta a királyi koronát. Nemkülönben a lányok tették fel az egyik vezetõt a magas lóra. Volt nõi egyenruha-bemutató, vad cigánytánc és egyenruhában felvonuló lányok fehér zászlóval, közepén felirattal: MH Ruházati Ellátó Központ, FIUK NAPJA 1995. Végül pohárköszöntõ, virágok és nagy-nagy taps. Sok munkát fektettek a lányok a mûsorba, de örömmel tették: „MERT VÉGRE MI IS CSINÁLTUNK VALAMIT”...

Tudósok mondják, hogy egy ember életében 5-10 olyan nap van, amikor minden tényezõ összejön, amikor az egyén felhõtlenül boldog és jól érzi magát a bõrében. A REK-nõnapok összessége talán kitesz egy ilyen napot. Ha így van, már megérte… (REK-évkönyvek és személyes emlékek alapján. U. M.)

Kulturális élet, rendezvények A REK kulturális élete többnyire két forrásból táplálkozott. Az egyik a belsõ erõk és tehetségek mozgósítása, a másik a külsõ lehetõségek felhasználása, illetve ezek kombinációja volt. A külsõ lehetõségek túlnyomórészt a Honvéd Mûvészegyüttes mûvészeti csoportjainak meghívásában és sikeres szerepléseiben testesült meg, de elõfordult, hogy más színházak mûvészei is felléptek. Sokszor szerepeltek a rendezvényeken az intézettel együttmûködõ iskolák és társadalmi szervezetek mûvészeti csoportjai is, maradandó élményeket hagyva maguk után. Ez a módszer a kultúra megjelenítésének egyszerûbb változatát jelentette. Sokkal jelentõsebben hatott a kulturális programok helyi megszervezése és megvalósítása. Ilyenkor helyi szerzõk mûveibõl, helyi forgatókönyvek alapján, saját dolgozók adtak mûsort a többieknek. A helyi mûsorok legmarkánsabban a nõnapi rendezvényeken csúcsosodtak ki. Hosszas elõkészületek, gyakorlások, próbák folyamatában és eredményeként alakultak ki az intézet nagy számú férfi tagságát megmozgató mûsorok, amelyek a kilencvenes évek elején érték el csúcspontjukat. A rendezvények folyamatosságát és stílusát a parancsnoki vezetés alakította ki. A vezetõk személyes részvételének meghatározó szerepe volt a színvonalas mûsorok kialakításában és levezetésében. A rendezvények alapoztak a közös munkára, élményekre, az intézeti élet eseményeire, miközben ráhangoltak a nõi közönség reagálására, alkatára, hangulatára. A mûsorok szinte az elõadó mûvészet minden ágát: prózát, zenét, táncot, vetélkedõt és a vizuális kifejezésmód megannyi válfaját megjelenítették. Olyan helyi amatõrök voltak a szereplõk, akik benne éltek az intézet min-

145

Nõnap, fiúk napja — vidámság

146

dennapjaiban, ismerték minden rezdülését és bátran, tehetségesen adták elõ a mûsorokat. A mûsorok külsõségei a vidámságban, az önfeledt tetszésnyilvánításban mutatkoztak meg, hosszú idõkre emlékekkel gazdagítva az intézetnél töltött éveket. 1995-ben aztán férfinap is volt az intézetben. A lányok, asszonyok egyszer legalább viszonozni akarták a fiuk sok éven át tartó kedvességét. Kiderült, hogy õk is legalább olyan ügyesek, tehetségesek, mint férfi társaik. A kulturális rendezvények erõsítették az intézet dolgozóinak összetartozását, közösségi szellemét és keretet adtak az állami és katonai ünnepségeknek.

Sportolás, testedzés A sportolás mindenkire szóló követelményének — mint minden katonai szervezetnél általában — az ellátó központban is volt kényszerû hatása. Az egyik a kötelezõen elõírt sportfoglalkozásokban jelentkezett és paszszivitást váltott ki, a belsõ kényszer pedig az ülõmunkát végzõk mozgásszegény életmódjából adódott és szinte követelte a mozgást. Persze voltak olyanok is, akik mindig szívesen sportoltak és kihasználták az adott lehetõségeket. Az intézetnél a korábbi évtizedek hagyományai alapján elsõsorban a kispályás labdarúgás, a röplabda és a tenisz sportágakat ûzte az érintettek többsége. Az intézet hátsó udvarának felújítása során kialakítottak egy többfunkciós pályát, amelyen mindezen sportágakat lehetett gyakorolni. A csapatok a helyõrségi bajnokságokban indultak (foci, tenisz) és az elõdökhöz méltó jelentõs sikereket nem értek ugyan el, de a mozgás jót tett a résztvevõknek. A sportolásnak és sportvetélkedõknek kialakult a REK-nél egy sajátos gyakorlata, amely spartakiád elnevezéssel vonult be a szóhasználatba és az intézeti élet történetébe. A spartakiádokat többnyire évenként, változó helyszíneken, elõször inkább Budapesten, majd a vidéki raktárak bázisán rendezték meg. A sport és egyéb programok 2-3 napos idõtartama lehetõvé tette, hogy a rendezvényekbe besorolják — a sport mellett — a kollektívát erõsítõ, egymás megismerését elõsegítõ egyéb mûfajokat is (tábortûz, szalonnasütés, zenetánc, vetélkedõk, közös fõzés, szórakozás). A spartakiádok rendezvényei így váltak az egészséges életmódra ösztönzõ szerepen túl, az összetartozást, a közösségi szellemet erõsítõ rendezvényekké. (Ma már a multik is rendeznek hasonlókat: közös tréningnek hívják.)

147

KALANDOZÁSOK Spartakiádok — amikor nem a gyõzelem a fontos Az MN REK vezetése már a nyolcvanas évek elején érzékelte, hogy a sok szervezetet magába foglaló központban az egyes területek elkülönülten, elszigetelve mûködnek. Nincs meg az az összetartó erõ, amely egy intézet jó mûködéséhez feltétlenül szükséges. Amikor a hadiruházati részlegek is a REK-hez kerültek, világossá vált, hogy megfelelõ lehetõséget kell találni ahhoz, hogy az ország területén szétszórtan elhelyezkedõ szervezeti elemek dolgozói megismerhessék egymást, létrejöjjenek a csapatmunkához szükséges személyi kapcsolatok. Hosszas gondolkodás után úgy gondolta a vezetés, hogy a sport keretei a legmegfelelõbbek a cél eléréséhez. Ha az olimpiai eszmét sikerült elterjeszteni szerte a világon, miért ne lehetne kicsiben a spartakiádokkal erõsíteni az összetartozást és a barátságot. A gondolatot tett követte. Úgy alakult, hogy a spartakiádok mindenkori szervezõje a parancsnokhelyettes volt. Az elsõ vetélkedõket — a Hajógyári-szigeten — még Bugyáki Attila alezredes szervezte, majd a helyébe lépõ Jósvai György alezredes folytatta. Közben a résztvevõk köre, az események programja is egyre növekedett, gazdagodott. A 90-es években már külön sportfelelõs — Fuchs Ernõ százados — szervezte a viadalokat, nagyszerûen. Az események rendezõi ekkor már a vidéki raktárak voltak. A rendezvények egyre inkább kulturális és ismeretterjesztõ jelleget is öltöttek. Ízelítõ két jól sikerült rendezvény hangulatából. TÁBORFALVA — SÁTORVÁROS, 1990 1990-ben a táborfalvai raktár volt a REK-spartakiád vendéglátója. Önként vállalták a feladatot, és nem volt kétséges, hogy kitûnõ szervezõk lesznek. Az elõkészítés során építettek egy kis „olimpiai falut”, benne nagy kultúrsátor, étkezõsátrak, berendezett pihenõsátrak, öltözõk, mobil mosdók, segélyhely, bográcsozó, szalonnasütõk sorakoztak. Mivel õk voltak a honvédség fõ sátorellátói, volt mibõl megépíteni a sátorvárost. A résztvevõk egy csoportja és a szervezõk már a verseny elõtti este megérkeztek a fõvárosból és más vidéki városokból. Az esti programban sportként csak egykaros söremelés és kétkaros szalonnasütés szerepelt. A már akkor szépszámú résztvevõ mindkét versenyszámban helytállt. Kulturális betétként népszerû magyar népdalok hangjai szálltak a nagy alföldi síkságon. Persze jóízû beszélgetésekre is sor került a résztvevõk között. Pénteken megérkeztek a „fõerõk” is. Feltûnõ volt, hogy a lányok, asszonyok száma elérte a férfiakét. Hát még azok a szép melegítõk, mezek és sportfelszerelések, amelyeket a látványos felvonuláson és megnyitón viseltek. Persze abban az idõben a KRB-k még sok sportruházatot árusítottak. A felsorakozott résztvevõket a parancsnok köszöntötte — külön üdvözölve az elsõként részt vevõ karcagiakat —, majd rövid eligazítás után lekerültek a melegítõk, és elkezdõdtek a sportversenyek. Az eseményekrõl a számítógépesek „MH REK Olimpia, 1990” címmel elkészített újságjában a következõ sorok olvashatók: „Romantikus környezetben, a táborfalvai raktár területén rendezett spartakiád résztvevõit kegyeibe fogadta az idõjárás. A dolgozók és családtagjaik lelkes hozzáállása, sport- és játékszeretete erõsítette a kollektívák összetartozását, az új dolgozók beilleszkedését a REK nagy családjába. A csütörtök esti hangulatos szalonnasütés és énekpárbaj után pénteken már pattanásig feszültek az izmok a kötélhúzó versenyen, amelyet a lehengerlõ túlsúlyban lévõ karcagi ex-tüzérek nyertek. A folytatásban a változó vezetéssel folyó váltóverseny is karcagi gyõzelmet hozott. Már úgy tûnt, hogy az „új családtagok” hengerelnek, de jött a foci és a röplabda, valamint a kapura rúgások, ahol már nem termett számukra babér. Este jól esett a résztvevõknek az õz- és birkapörkölt, utána pedig a hideg sör. Az estét a zene, a tánc és a tombola mellett a debreceni raktár kultúrmûsora tette emlékezetessé. Külön említésre méltó az a szatirikus katonai ruha „divatbemutató”, amely a régi és új ruházat összekeverésével, sajátos egyedi öltözeteket mutatott be a közönség nagy ovációja közepette. Másnap folytatódtak a versenyek, ahol néhány számban kiemelkedõ és látványos küzdelmek alakultak ki. A legnagyobb sikert mégis a 7 m-es rugóverseny hozta, mert a parancsnokok álltak a kapuba, és a csapatok tagjai bátran lõhettek — a hálóba. Végül a kötélhúzást és a váltót Karcag, a kapura rúgást Táborfalva, a labdarúgást a Törzs-II., a nõi röplabdát Debrecen, a férfi röplabdát a Törzs-I. csapatai nyerték. A táborfalvai röplabdacsapat és Deák Józsefné fair play díjat, Vámos Józsefné pedig gólkirályi címet kapott.” Szép volt lányok, szép volt fiúk. Köszönet a táborfalvai rendezõknek. Feledhetetlen élmény volt.

148

REK SPARTAKIÁD — NAGYKÚNSÁGI SPORT- ÉS KULTURÁLIS NAPOK, KARCAG, 1992 A rendezvény, bár sportversenyekre utalt, abban az évben többet, sõt váratlant, egyedit is nyújtott. Benne volt a sportolás erõpróbája az együttlét élménye, de az is, hogy a vendéglátó Karcag mindezeknél gazdagabb programmal várta a résztvevõket. A sport és kirándulás élményét kiterjesztették a magyaros vendéglátásra, a tájismeretre és tájtörténetre is. A rendezvény illeszkedett a Nagykunsági Sport- és Kulturális Napok rendezvénysorozatába, volt egyfajta alföldi légköre, nagykunsági kisugárzása. A szokásos versenynap elõtti esti szalonnasütés és tábortûz után az elsõ napon voltak a versenyek, amelyek a már begyakorolt külsõségekkel kezdõdtek. Majd a versenyek izgalma, a gyõztesek eufóriája, a vesztesek bosszúsága jelezte: sportverseny volt a javából. Folyt a veríték gyõztesnek, vesztesnek egyaránt az alföldi táj több mint 30 fokos kohójában. A díjkiosztás már az esti vacsora része volt, melyen a karcagi és debreceni városvezetés is képviseltette magát, részt vett rajta az MH RSZF is. A vendéglátók gondosságára utaltak a verseny díjai, a kerámia és üveg dísztárgyak, amelyek talán még ma is a gyõztesek vitrinjeit díszítik. A vacsorát érdemes külön is megemlíteni, mert a magyar illatokhoz, ízekhez „svéd asztal” is járult. Mindenki kívánsága szerint fogyaszthatott a finom falatokból. A „feszes” melegítõket aztán a következõ meglepetés: a magyar nóta és operett est oldotta, vagy inkább feledtette, amit a környék neves mûvészei szolgáltattak — nagy sikerrel. A karcagiak a következõ napon a sokak által elõször látott fazekas tájházat, a nagykunsági tájtörténeti múzeumot mutatták be a szülõföldjüket szeretõ szakemberek tolmácsolásával, majd üveggyári termékeket is láthattak és vásárolhattak az érdeklõdõk. A nagy forróság miatt elsõsorban nem a sportversenyekre, hanem az esti szórakozásra és a másnapi kulturális programra emlékeznek szívesen a résztvevõk. Köszönjük Nagykunság, köszönjük Karcag, köszönjük 4. raktár a rendezést és az élményeket.

(Az MH REK 1990—1992-es évkönyvei, a „REK Olimpia, Táborfalva” címû számítógépes újság és személyes emlékek alapján. U. M.)

Nyugdíjastalálkozók Az intézetnél egy megbízott folyamatos feladatként és felelõséggel foglalkozott a nyugdíjasok helyzetével, ami természetesen kiterjedt a nyugdíjasok életkörülményeinek egészére. A központ ez irányú tevékenysége azonban sokkal szélesebb területet ölelt fel. A nyugdíjastalálkozók kétévenként közvetlen keretet és közvetlen kontaktust jelentettek az aktív és nyugdíjas, az idõsebb és ifjabb kollégák között. A nyugdíjastalálkozók adott alkalmakra készített forgatókönyvének természetesen volt egymáshoz hasonló oldala, amely magában foglalta a volt munkahelyek felkeresését, a parancsnoki köszöntõt és tájékoztatást, az ünnepi vendéglátást, a kedvezményes vásárlás lehetõségét és az ifjabb munkatársak szíveket melengetõ, vidámságot adó, emlékeket idézõ produkcióját is. A találkozók emellett sohasem voltak egyformák, mindig volt új vagy váratlan elem, amely a megszokott helyére lépett. A találkozók egybefûzött ívének azonban az adta meg a hangsúlyát, hogy a régebben itt dolgozók érezték a feléjük sugárzott törõdést, megbecsülést, szeretetet, tiszteletet. A kilencvenes években a segítségnyújtás anyagi segítésben is megnyilvánult. A segélyek, a kedvezményes vásárok, a több évig mûködõ „nyugdíjasbolt” baráti árai anyagilag is segítették a rászorulókat. Az intézet vezetése levélben köszöntötte a kerek évfordulót ünneplõ nyugdíjasait. Gyakran segített az elhunyt nyugdíjasok családtagjainak az egészségügyi ellátásban vagy a sajnálatosan elõforduló temetés megszervezésében is. 1994-ben megrendezte az MH REK a régi ruhások találkozóját, amelynek egy teadélután adott keretet. Talán akkor voltak utoljára együtt a szakma „nagyjai”, akik elindították a nagy reformokat, melyeket az utódok folytattak. Dr. Balázs György, Nátrán György, Keszthelyi László, Miskolczi Sándor, Tasnádi Lajos, Petyovszky Imre, Lantos Gyõzõ, dr. Boros László, Juhász István, Szilágyi József, Lajkó István, Németh Sándor, Ceglédi Ferenc, Demény Ferenc, Kiss Sándor, Darók János arca tûnik elõ a régi képekrõl. A rendfokozatok már nem fontosak, viszont aki ismerte munkásságukat, tudja, ki mennyit tett a szolgálat felemelkedése, elismertsége érdekében. (Az MH REK 1995. évi évkönyve alapján.) Érdemes a beérkezett sok-sok levélbõl felidézni néhányat, amelyek a nyugdíjasoktól érkeztek a REK parancsnokának, illetve a szakszervezeti vezetõknek.

149

Szilágyi József nyugállományú alezredes levelébõl: „Köszönet a figyelmes, jól szervezett kedves ünnepi megemlékezésért, amelyet az ellátó központ a nyugdíjasok tiszteletére szervezett. A vezetésnek és minden kedves munkatársnak a legjobbakat kívánom, külön köszönetem a szakszervezeti vezetésnek.” Tóth Lajosné nyugdíjas levelébõl: „Hálásan köszönöm azt az anyagi támogatást, amiben az Önök javaslata alapján részesítettek. Önöktõl néhány év óta több segítséget kaptam, mint a korábbi években bármikor. A küldemény átvételekor kicsordult a könnyem. A most juttatott összegbõl kabátot vettem, amely nekem már egy életre szól. Amikor magamra veszem, hálával gondolok Önökre.” Demény Ferenc nyugállományú õrnagy levelébõl: „Meghatódva olvastam a születésnapi köszöntõt, amit hálás szívvel köszönök. Kívánom, hogy munkatársaiddal együtt sok sikert érjetek el erõben, egészségben. Kívánom, egészségben éld meg a nyugállományba vonulás napját, és kívánok gazdag, boldog nyugdíjas éveket.” Kovács György nyugállományú alezredes levelébõl: „Nagyon szépen megköszönöm a születésnapomra küldött jókívánságokat... Jólesõ érzéssel fogadtam a levélben megfogalmazott visszaemlékezõ gondolatokat, melyeket még a feleségem is megkönnyezett... A születésnapi elsõ pohárnál rátok gondolok, és azokra az idõkre, amelyeket együtt töltöttünk... Köszönöm a megemlékezést és sok sikert kívánok.” Kár, hogy az ellátó központok összevonása után ez a folyamat megszakadt. A jogutód szervezhetett volna nyugdíjastalálkozót, de ismeretlen helyen, idegen vezetõkkel találkozni már nem lett volna az igazi...

Vendégségben a nyugdíjasok

150

Szakszervezeti mozgalom az intézetnél Az intézet történetének része volt a tömegszervezeti mozgalom is. A REK elõtti idõkben a mozgalom magán viselte a felülrõl kiépített struktúra jegyeit. Bár a korábbi szakszervezeti vezetõk igyekeztek közvetíteni a dolgozók és a vezetés között, ezek nem mindig vezettek sikerre. Abban az idõben a szakszervezeti munka ezen a szinten fõleg a kulturális, sport- és kollektív rendezvényekre való mozgósítást és részvételt jelentette. A MN REK megalakulása után a szervezeti változásokhoz idomult a szakszervezeti munka is. A tagság nem mindig volt elégedett az érdekképviselettel, érdekérvényesítéssel. A véleményekben gyakran kifejezõdött a mozgalomban tapasztalható mesterkéltség, az irányítás direkt módszereinek helytelenítése. A nyolcvanas évek közepétõl, különösen a Honvédségi Dolgozók Szakszervezetének (HODOSZ) megalakulása után a REK-nél folyó szakszervezeti munka jelentõs változáson ment keresztül. A parancsnoki és a szakszervezeti vezetés jó kapcsolata közös eredményekhez vezetett mind az érdekképviselet, mind a közös rendezvények szervezésében. A szakszervezet egyre erõteljesebben vett részt a béremelések, a jutalmak, a segélyek, a szociális juttatások odaítélésében, sõt a munkakörülmények javítása érdekében végzett munkák elõkészítésében is. Általában közösen szervezték a parancsnoksággal a gyermeknapi, a nõnapi, a nyugdíjas-összejöveteleket, kirándulásokat, kedvezményes árusításokat és egyéb rendezvényeket. Az üdültetésben különösen kedvezõ helyzet alakult ki a kilencvenes évek elején. A REK-parancsnokság visszaigényelte a berekfürdõi csapatpihenõt, bevonta a közös üdültetésbe a tõserdei csapatpihenõt, felújított és átalakított egy nagyméretû lakókocsit és két selejtezett táborimosoda-kocsit. (Elõbbit a gárdonyi, utóbbiakat a balatonszabadi-sóstói kempingben állították fel.) Így négy helyen lehetett olcsón pihenni a dolgozóknak és családtagjaiknak az általános honvédségi üdültetésen túl. A beutalásokat a szakszervezet szervezte, például 1993-ban Tõserdõn 10 család 27 fõvel, Berekfürdõn 58 család 133 fõvel, Gárdonyban 13 család 41 fõvel, Balatonszabadi-Sóstón 11 család 39 fõvel, összesen 92 család 240 fõvel jutott rendkívül kedvezményes üdülési lehetõséghez. Az üdülés önellátással történt, de mindenütt — a közelben — elõ lehetett fizetni étkezésre is. A lakókocsik, a faházak is teljes felszereléssel voltak ellátva, és nagyon népszerûek voltak a dolgozók körében. (Az MH REK évkönyvei alapján). A kilencvenes évek elején — a létszámcsökkentés ellenére — nõtt a szakszervezeti tagok száma, mivel a különbözõ lehetõségek növekedésével vonzóvá vált az intézet nyugdíjasai számára is a tagság. A szakszervezeti tagok egyetértésével a helyi szakszervezet csatlakozott azokhoz a törekvésekhez, amelyek a foglalkoztatási törvénnyel, a végkielégítés intézményével, a munkaerõ-közvetítéssel, a korkedvezményes nyugdíjjal és hasonló törekvésekkel igyekeztek a dolgozók érdekeit képviselni. A szakszervezet közvetlenül is hozzájárult tagjai segélyezéséhez, üdültetéséhez és kedvezményes ellátásához. A REK idõszakának szakszervezeti vezetõi közül — a teljesség igénye nélkül — Kaszab Gyula, Hamvai István, Horváth István, Barna Tibor, Varga Gyuláné külön említést érdemel.

AZ ESEMÉNYEK MEGÖRÖKÍTÉSE Az intézet tevékenységét, életét és az egész szolgálat szakmai tevékenységét örökítette meg az utókor számára az a kilenc évkönyv, amely tíz év történéseit örökítette meg 1989 és 1998 között. Utólag látható, milyen fontos szerepet töltött és tölt be a rendszerváltás és a honvédség átalakítása idõszakában leírtakról az évkönyvek sora. Olyan eseményeket, történéseket, hangulatokat örökít meg a jelzett idõszakról, amelyek egyedülállóak. Amíg más szervezetek történései lassan feledésbe merülnek, addig ezek a könyvek egy intézet sorsán keresztül megõrizték egy történelmileg is fontos átalakulás minden mozzanatát, a változások eredményeit, gyötrelmeit. Az évkönyvek az egy évtized alatt is óriási változáson mentek keresztül. Elõször csak az intézet belsõ életérõl szóltak, majd fokozatosan kiterjedtek a szolgálat egészének bemutatására. A „Szakmai információk” fejezetei lehetõséget adtak az átfogó fejlesztések elemzésére, a szállító vállalatok bemutatására, a nemzetközi szakági tapasztalatok ismertetésére, az új gazdálkodási és más fejlesztések bemutatására. Az általános rész elõször sajtófigyeléssel, a szakmát érintõ írások ismertetésével, az intézethez érkezett fontosabb írások, levelek közreadásával, majd egyes nyugdíjba vonult személyek portréival bõvült, és gyakorlatilag az élet minden lényeges területének ábrázolásával foglalkozott. Mivel a könyveket a saját dolgozókon túl a csapatok, intézetek szakszolgálatai, a polgári partnervállalatok, a társfegyveres testületek, a tanintézetek, a hadtörténeti inté-

151

zetek is megkapták, ismereteket szerezhettek az intézet életérõl, tevékenységérõl. Az évkönyvek az ellátó központ nyitottságát, tevékenységének és belsõ életének demokratikus szellemét is megjelenítették. Az évkönyvek ma már a honvédség ruházati szolgálata történetének értékei és emlékei. Egyre inkább megbecsült emlékek, melyek egy kor, egy idõszak munkásságát, világát örökítették meg az utókor számára. Az évkönyvek létrehozása az MH REK vezetésének egyedülálló érdeme, mivel olyan kiadványt indítottak útjára, amelyre abban az idõben nem volt példa. A központ vezetésén, a szerzõkön, nyilatkozókon túl nagy érdemeket szerzett a könyvek szerkesztõje: Szilágyi László nyugállományú alezredes. Munkássága nélkül ilyen színvonalú könyvek nem jöhettek volna létre. Az évkönyvek összeállításában és kiadásában közremûködõk érdeme leginkább mégis abban van, hogy a kiadványok hasznosságát és értékét egyetértõ elismeréssel fogadta az érintett katona- és civil közvélemény.

Múzeum (szakgyûjtemény) a Daróczi úton A HM hadtápvezetése 1995-ben elhatározta, hogy az 1996-os millecentenáriumi rendezvénysorozathoz kapcsolódva létrehozza a hadtáp valamennyi szakágát reprezentáló múzeumát, szakkiállítását. Az 1970 óta gyûjtött és a Hadtáp Kiképzõ Központban kiállított gyûjtemény új helyéül a Daróczi úti MH REK egyik épületét választották, miután az ellátó központ vezetése is vállalta és elõsegítette a befogadást. Falai történelmi légkört árasztottak, és az épület lényegében katonai mûemléknek volt tekinthetõ. A korábbi kiállítás 1945-tõl a nyolcvanas évekig mutatta be az ellátás történetét. A Daróczi úti új kiállítás viszont a „Honfoglalástól napjainkig” ölelte fel a történetet, amit az MH Szárazföldi és Kiképzési Fõfelügyelõ 58/1993. számú intézkedésében országos szakgyûjteménynek, a Hadtörténeti Múzeum fiókgyûjteményének nyilvánított. Az elhatározást — hogy a kiállítás a Daróczi úton legyen — az is alátámasztotta, hogy ez az objektum látszott a legbiztosabban megmaradó intézetnek az átszervezések és leszervezések közepette. Százéves történet során sok minden történt, de a Daróczi út maradt. Elkezdõdött tehát a munka, amelyet természetesen dr. Zimonyi István nyugállományú ezredes irányított. Fáradhatatlanul szervezett, kocsit, embert, pénzt szerzett a kiviteli munkákhoz. Közben hetente módosította az igényelt épületrész területét. Törekvése kudarcba fulladt volna, ha a REK vezetése, elhelyezési szolgálata és fejlesztési osztálya nem segíti a munkában. Az elhelyezésiek a korábbi kiállítások, bemutatók tapasztalataira alapozva kitûnõen megépítették a kiállítótermeket, megoldották azok világítását és felállították vitrinjeit. A fejlesztõk legyártották a korhû ruhákat, segítettek a bábuk felöltöztetésében és a kiállítás berendezésében. A többi szolgálati ág is segített, de a munka dandárja az ellátó központé volt. Vazsinka Ottó, a ruházati ellátó központ elhelyezési szolgálatvezetõje így emlékezik vissza arra az idõre: „A sors összehozott az idõsebb kiadású önmagammal, és ez nem jelentett kis problémát. Megismerkedtem, munkakapcsolatba kerültem dr. Zimonyi István nyugállományú ezredes úrral, Pista bácsival. Két konok, makacs, önfejû ember. Sok vita, éles szóváltás és ajtócsapkodás. De a végeredmény mindkettõnk számára a kölcsönös elismerés, egymás megkövetése volt. Mert közös munkával egy esztétikus, igényesen kialakított múzeum, szakkiállítás jött létre. Egy örök emlék — úgy gondolom — mindkettõnk számára.” A kiállítás gyönyörû lett, különösen az egyenruha-történeti és az egészségügyi rész. Az avatás közönsége és a felsõ vezetõk elismeréssel szóltak róla. Tetszésüket fejezték ki azok is, akik késõbb látták. A szakgyûjtemény hírét elvitték külföldre azoknak a delegációknak a tagjai — Kínától az Egyesült Államokig —, akik a Daróczi úton megtekintették. Avatóbeszédében dr. Lugosi József ezredes, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója többek között azt mondta: „A kiállítás megnyitása azért is ünnepi esemény, mert ezzel a létesítménnyel nemcsak a katonai ellátás szakágazatai, hanem a Hadtörténeti Múzeum mûtárgyállománya is gazdagodik, gyarapodik. Mindezen túl — feltehetõen — valamennyi idelátogató is gyarapodik ismeretekben, tudásban, és követendõ példát talál mai tennivalóihoz az elõdök erõfeszítéseit, áldozatait látva...”

152

KALANDOZÁSOK Túl az Óperencián — távol-keleti út Magyar katonai csoport járt 1991 és 1992 tavaszán Szingapúrban és Indonéziában, illetve a pakisztáni Karacsiban és ismét Szingapúrban, hogy felmérje a távol-keleten a textil alapanyagok és késztermékek gyártatásának és beszerzésének lehetõségeit. Mivel a külkereskedelem állami monopóliuma a rendszerváltáskor megszûnt, a magyar könnyûipar kapacitása pedig rohamosan csökkent, más beszerzési források után kellett nézni. A nemzetközi kötelezettségek miatt egyre többször fordult elõ, hogy a magyar katonák külföldön teljesítettek szolgálatot, ezért más éghajlati körülmények között is felhasználható anyagok beszerzése is indokolttá vált. A KRB-hálózat áruval való feltöltése pedig azonnali beszerzéseket követelt. A két utazáson — különbözõ összetételben — az MH RSZF, az MH REK parancsnoka és az áruforgalmi osztályvezetõje vett részt az importot konkrétan bonyolító cég képviselõivel együtt. SZINGAPÚR — INDONÉZIA A „távol” már az odavezetõ repülõút alatt valóságos és a magyar mértékektõl eltérõ értelmet nyert. Hosszú órák múlnak el a felhõk felett, a repülõgép monoton zúgását csak idõnként szakítják meg kisebb széllökések vagy a stewardessek kínálásai. Közben tízezer méteres mélységben kontinensek, tengerek tûnnek tova a nyugati égtáj párás látóhatárán. Rövid üzemanyag-feltöltés és takarítás Dubaiban, ahol a repülõtéren megcsodálhattuk a kirakatokban a mesés gazdagságot, az ékszereket, aranyat és vagyont érõ autókat. Majd folytatódik az út. Az Indiai-óceán fölött liftezés a viharzónában, majd reggeli érkezés Szingapúrba. Szigorú ellenõrzés a reptéren, majd simogató meleg, trópusi forróság fogad a városban. Modern felhõkarcolók, építkezések, korszerû közlekedés, magabiztos, szorgalmas emberek, nyüzsgõ sokaság, fegyelem és szembetûnõ gazdagság, jólét ragadja meg a külföldi utazó figyelmét. A világ talán legmodernebb és egyik leggazdagabb városállama, ahová érkeztünk. Egzotikus világ. Szép és kényelmes szállodában laktunk a város közepén. Naponta mentünk egy irodaházba, amelyben a kereskedelmi cég alapanyagokat és késztermékeket mutatott be, elképesztõ bõségben. A magyar csoport a cikkeket megvizsgálta, megállapodott az árban és a szállítandó menyiségben. Ez így ment több napon keresztül. Délben ebéd egy gyorsétteremben, majd folytatódott a munka. Esténként és hétvégén ismerkedés a város szépségeivel, a kevés meghagyott régi épülettel, a régi Kis-Kína és Kis-India negyeddel. Kirándulás a Santoza-szigetre a tenger felett átívelõ drótkötélen mozgó lanovkán, múzeum- és panoptikumlátogatás, fürdõzés a tengerben, vásárlás a bazárban — ez jelentette a kikapcsolódást. No meg a tipikus kínai, indiai vacsorák, melyek során sikerült pálcikával enni olyan ételeket, amelyeket azelõtt távolról elkerült az ember. A tárgyalások szakmai eredményét jelezte, hogy a beszerzéseket a hazainál mintegy 5-25%-kal olcsóbban sikerült megvalósítani. Kiderült, a térség vállalatai rendszeres szállítói az amerikai és nyugat-európai hadseregeknek. Nyilvánvalóvá vált, érdemes a térségbõl alapanyagokat és késztermékeket is importálni. Ezután háromnapos látogatásra Indonéziába repült a csoport. Jakartába kétórás repülõút után érkeztünk egy 350 fõs légibuszon. Majd ötórás autóút következett Bandungba, a térség textilipari központjába. A gyárlátogatások során fõleg szingapúri és japán tulajdonban lévõ gyárakat látogattunk meg. Itt találkoztunk a viszonylag korszerû gyártósorok és késztermékek között a kapitalizmus természetének — nálunk akkor ismeretlen — negatív jelenségével, melyet a tömeges gyermekfoglalkoztatás, a három egymás feletti priccses tömegszállás és az alacsony bérek jeleztek. Az elegáns szállodák után ez különösen groteszknek tûnt. Aztán utazás következett volna vissza Jakartába repülõgéppel, amelyre azonban elfogyott a jegy. Közben kiderült, olyan a közbiztonság, hogy autók, utasok tûnnek el nyomtalanul a hegyekben. Rövid tanácskozás és a szingapúri központtal való egyeztetés után két hivatalos taxit fogadtunk, melynek adatait a sofõrével együtt megadtak a központnak. Közben telt az idõ, és az út közepén ránk sötétedett. Feltûnt, hogy a sofõrök lámpa nélkül vezetnek. Ezt azzal indokolták, hogy jobban látnak a sötétben a kanyargós hegyi utakon. Késõbb derült ki, hogy így akarták kicselezni az esetleges támadókat. Ezzel együtt a jakartai autópályára szerencsésen eljutottunk, és a sofõrök bekapcsolták a lámpákat. Akkor csapott be a mennykõ, azaz a trópusi vihar. Pillanatok alatt özönvízszerû esõ, vízfüggöny vett körül bennünket,

153

a vihar ide-oda dobálta a kocsit az autópályán. A sofõr azonnal megállt, és a volánra dõlve imádkozott. Mi pedig — balga európaiak — tanácstalanul, kétségbeesetten vártunk. Amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan el is múlt. Fáradtan érkeztünk a szállodába. Gyors, késõ esti — egzotikus ételekbõl álló — vacsora után pihenés következett. Másnap, egy jakartai irodában folytatott alapanyag-tárgyalás után Török Tibor kollégánknál megkezdõdött az elõzõ este elfogyasztott japán nyers hal alattomos aknamunkája. Ez hasmenéssel, hányással kezdõdött, majd teljes rosszulléttel, csaknem eszméletvesztéssel folytatódott. Indonéziát el kellett hagynunk, mert lejárt a háromnapos vízum, de féltünk, hogy betegen nem engedik fel a gépre, majd Szingapúr területére. Ezért eljátszottuk „a sok whiskyt vedelõ európai” címû játékot, és felvonszoltuk társunkat a gépre. Nagy nehézségek közepette átvészeltük az utat, és megérkeztünk Szingapúrba, ahol gondos orvosok gyorsan meggyógyították. A záró tárgyalások után vásárlás a családnak, majd visszautazás Budapestre. Szép, érdekes, hasznos és veszélyekkel teli út volt, életre szóló élményt jelentett. Mégis örültünk, amikor leszálltunk Ferihegyen. PAKISZTÁN — KARACHI A következõ évben Pakisztán legnépesebb városában járt a szakmai küldöttség. Az ország akkor az ötödik legnagyobb gyapottermelõ volt a világon. Éves termelésének 60%-át szövött méteráruként értékesítette a világpiacon. Mivel a pamutszövet alapú hadiruházat volt abban az idõben is a legkedveltebb a világon, érdemes volt körülnézni, alapanyagokat vásárolni a gyapotot termelõ országban. A karachi repülõtéren mindjárt érezhettük, hogy egy más világba csöppentünk. A bõröndöket ismeretlenek kitépték a kezünkbõl és elrohantak vele. Mi kétségbe esetten futottunk utánuk, a taxiknál utolértük õket. A taxisok pénzt adtak nekik a fuvarszerzésért. A nagyváros hatalmas területen fekszik, csak részben csatornázott, és a szemétszállítás megoldatlan. A szemét a tereken halmokban folyamatosan égett, bûze állandóan ott volt mindenhol, még a színvonalas szálloda úszómedencéjénél is. Ez volt a szegénység „illata”. Az utcákon éjszaka hajléktalanok tömege feküdt, a gyerekek tömegesen kértek, követeltek baksist az idegenektõl. A jobb módúak külön városnegyedekben laktak, melyek bevezetõ útjait éjszakára lezárta a hadsereg, mivel az éhséglázadások során többször megtámadták õket. A házakat magas falak vették körül és a jobb módúak fegyveres õrt is tartottak. Este csak taxival vagy konflissal ajánlották a közlekedést. A körülmények ellenére a szakmai tárgyalások zavartalanul és eredményesen folytak, többféle alapanyagot rendelt a küldöttség, többek között tereptarka szöveteket is. Ez lett késõbb a sivatagi ruházat alapja. A kereskedelmi kamara helyi elnöke vendégségbe hívott bennünket a házába. A nagy család 35 fõbõl állott és négy generációt képviselt. A 16 fõs ebédlõben csak a kijelölt családtagok vehetettek részt a közös vacsorán. A család ifjabb tagjai zene- és táncszámokkal szórakoztatták a vendégeket. Igazi, szívbõl jövõ vendéglátás volt, mert az ország és a város ellentétpárként egyszerre volt gazdag és szegény, borzalmas és gyönyörû, baráti és ellenséges, rokonszenves és idegen, európai szemmel nézve furcsa és megszokhatatlan. A tárgyaló partnerekre, a szakmai egyeztetésekre, a vendégül látó családra azonban ma is jó szívvel emlékezünk...

(Az MH REK évkönyvei és személyes emlékek alapján. U. M.) Karachi — a Kereskedelmi Kamara helyi elnökénél

154

A rehabilitált katonák ruházati ellátása A rendszerváltás utáni szakmai munkában új feladatot jelentett a korábbi évtizedekben elítélt, a hadseregbõl jogellenesen eltávolított, leszerelt és még élõ egykori hivatásos katonák — rehabilitáció utáni — tiszti ruházati ellátása. A kijelölt bizottságok által kiállított dokumentumok alapján a REK feladata volt a rehabilitáltak térítésmentes ellátása katonai egyenruhával. A többnyire idõs embereket 30-40 év után rehabilitálták és az erkölcsi elégtétel mellett a többnyire magasabb rendfokozatú új egyenruhák elkészítése és felöltése, család elõtti bemutatása jelentette az igazi kárpótlást számukra. A Daróczi útra sokan szorongva érkeztek, de a REK dolgozói a méretvétel és a ruhapróbák során olyan empátiával és szeretettel foglalkoztak velük, hogy feloldódva elmesélték saját történetüket. Ennek során felidézték egyéni sorsukat, az akkori viszonyokat. Az elbeszélések során könnyes szemmel beszéltek ifjúságukról és — sok esetben — kettétört életükrõl. Szinte érzékelhetõ volt, ahogy szemükkel és kezükkel simogatják az egyenruhát, melyet egykor levettettek velük, és most idõsen, sokan betegen visszakaphatták. Többen úgy fejezték ki az ellátók iránti hálájukat, hogy a kész ruha átvételekor egy üveg hazai borral jelentek meg, sokan pedig levélben fejezték ki köszönetüket az emberi fogadtatásért és megértõ magatartásért. Ez a feladat nemcsak a szakmáról, hanem inkább az emberségrõl szólt. Az ellátás során több rehabilitált katona felkeresett az irodámban. Kéri Kálmán egykori vezérkari ezredes, második világháborús veterán, akit rehabilitálása után altábornagyi, majd vezérezredesi rendfokozatba léptettek elõ, többször meglátogatott. Elbeszélgettünk a régi idõkrõl, a történelemrõl és a honvédségrõl. Egyszer mintegy összefoglaló intelemként így szólt hozzám: „Jegyezze meg fiam: háborúba csak jól kiképzett és jól felszerelt katonákkal szabad elindulni.” Egyszer aztán nem jött többé. Nekem még mindig visszacseng az intelem a fülemben. Jó, hogy öregen, hajlottan, de büszkén viselhette az új egyenruhát, amelyet a REK szabászai készítettek neki. Egy másik alkalommal idõs, zömök, õsz férfi kopogott be az irodámba. Bemutatkozott: — Kocsis József vagyok, valamikor és voltam ennek az intézetnek a parancsnoka, de 1956-ban el kellett hagynom az országot, mert féltem a megtorlástól. Gondoltam, hazajövök, és tájékozódom a helyzetrõl. Mivel ismertem az intézet történetét, rögtön tudtam, hogy az illetõ különbözõ visszaélések miatt bíróság, majd becsületbíróság elé került; lefokozták és eltávolították a hadseregbõl. Kéznél volt dr. Boros László A Központi Ruházati Anyagraktár története címû könyve, amelyben részletesen leírta a történteket. Elõvettem, kinyitottam a megfelelõ résznél, és odaadtam az egykori parancsnoknak: — Kérem, olvassa el. Néhány perc alatt átfutotta a vele foglalkozó részt, visszaadta a könyvet, és így szólt: — Köszönöm, parancsnok úr! Ön e könyv megmutatásával sok kínos helyzettõl óvott meg. Külön köszönöm, hogy nem szóban mondta el a leírtakat. — Aztán elbúcsúzott. Azóta nem hallottam róla. Volt olyan egykori katona is, akit hadnagyként távolítottak el a hadseregbõl, és õrnagyi rendfokozattal rehabilitáltak. Megkeresett az egyenruha méretvétele alkalmával. Jól elbeszélgettünk a múltról, és arról, hogy majd egyenruhában lepi meg osztálytársait a következõ évben esedékes ötvenéves érettségi találkozón. Néhány hónappal késõbb írt egy levelet, melyben elnézést kért, hogy még nem vette át az egyenruhát, de sajnálatos módon — betegsége miatt — amputálták egyik lábát, emiatt nem tudott érte jönni. Azt gondoltam, hogy ezek után lemondja az egyenruhát, de legnagyobb meglepetésemre így folytatta: — Most gyakorolok a mûlábbal, de az érettségi találkozón mégiscsak egyenruhában szeretnék megjelenni. Végül állhatatosságát siker kísérte. Én pedig elfelejtettem szólni neki az egyenruha-viselés korlátairól...

155

Vezetõi értekezletek a Ruházati Ellátó Központban (1990-es évek) A Parlament Honvédelmi Bizottságának ülése, 1993

Kéri Kálmán vezérezredes a REK parancsnokánál

Képviselõk, vezetõk látogatása a REK-ben

HM vezetõi értekezlet Deák altábornagy vezetésével

156

A bábuk „bemutatják” az új öltözetet a bemutatóteremben

KALANDOZÁSOK Konzultáció két nagyhatalom hadseregénél A rendszerváltás után megélénkült a NATO-országok érdeklõdése a megszûnt Varsói Szerzõdés tagállamainak hadseregei iránt. Elõször inkább nyugatról érkeztek delegációk a volt szocialista országokba, majd meghívásukra magyar katonai szakemberek utaztak a nyugati országokba, hogy konzultáljanak, tapasztalatokat cseréljenek általános katonai és szakmai kérdésekrõl. Az US Army ruházati projekt menedzsere budapesti látogatása során olyan benyomásokat szerzett az MH Ruházati Szolgálatfõnökségen és az MH REK-nél, hogy úgy érezte, a rendkívüli felkészültségrõl tanúbizonyságot tevõ szakmai vezetõkkel érdemes további konzultációkat tartani, de már az Egyesült Államokban. Az angol látogatásra az új hadiruházat kifejlesztése kapcsán kért a szolgálat lehetõséget, melyet a britek szívesen vállaltak és fogadták a magyar szakmai küldöttséget. Mindkét konzultáció jelentõs hatással volt a tereptarka hadiruházat fejlesztésére, a közbeszerzés kísérleti beindítására és más területek fejlesztésére is. US ARMY RUHÁZATI KUTATÓ KÖZPONT — BOSTON, NATICK, 1993 A Böröcz Ferenc ezredes (MH RSZF) vezette küldöttség — tagjai: Kakuk László alezredes, az MH ruházati fõmérnöke, Ujvári Mihály alezredes, az MH REK parancsnoka, Török Tibor alezredes fejlesztési osztályvezetõ — hosszú repülõút és kétszeri átszállás után érkezett Bostonba. A kényelmes szállodai szobák elfoglalása után megérkezett Rick Grube ezredes, meghívónk is, akit a kölcsönös üdvözlések után némi vilmoskörte pálinkával emlékeztettünk magyarországi látogatása ízeire. Másnap megkezdõdött a konzultáció a kutató központ elegáns tanácstermében. Az intézetben egyébként 300 fõ kutató, fejlesztõ munkatárs dolgozott 45 millió dolláros költségvetéssel, kitûnõ technikai felszereltség mellett. Megnyitó beszédében Grube ezredes óvta az egyes témák amerikai elõadóit attól, hogy félvállról vegyék a konzultációt: „Budapesti látogatásom során meggyõzõdtem arról, hogy a magyar szakemberek sok tekintetben felkészültebbek nálunk. Kevesen vannak, ezért sok területhez értenek, és látják az összefüggéseket is. Ezt majd Önök is tapasztalhatják.” Ezután egy héten keresztül folytatódott a fejlesztésekkel kapcsolatos konzultáció, fõleg a hadiruházatok területén. Az általános hadiruházatok tereptarka alapanyagának megismerése, formai kivitele mellett tájékozódott a küldöttség a felderítés elleni védelem, a csapadék és a tüzek elleni védelem egyes kérdéseirõl is. Külön témaként ismertették a haderõnemi és a fegyvernemi követelmények szerint készülõ speciális ruházatok fejlesztését és a velük kapcsolatos alapanyag-kutatási eredményeket. Így a nomex lángálló szövetet, a melegtartó goratex közbélést és a többrétegû kevlár szövetbõl készült golyóálló sisakokat, mellényeket. Láthatta a küldöttség a fejlesztés alatt álló 250-1200 fõt befogadó sátorkórház, a felfújható sátrak, a tábori mosógép, a lézersugár ellen védõ szemüveg stb. mintadarabjait is. A továbbiakban a köznapi, társasági öltözetek (ünnepi és díszruházat) bemutatása következett. Külön érdekességként bemutatták — a növekvõ katonanõi állomány miatt — kifejlesztett ún. terhes egyenruhákat és más érdekes, pl. sivatagi, sarkvidéki öltözeteket, illetve az ez irányú fejlesztéseket. A munka mellett alkalom nyílt a városban levõ érdekességek, nevezetességek megtekintésére is. Többek között láttunk olyan hatalmas, régi gyárépületet is, amelyben sétálóutcákat építettek, és ezek mentén — pavilonokban — mintegy száz nemzet étel- és italkülönlegességeit árulták a szépszámú érdeklõdõnek. Voltunk Henry Ford egykori házában is, amelyben étterem és klub mûködik. A búcsúvacsorán átvehettük a legmagasabb rangú logisztikai tábornok emlékérmét. Mi magyar emléktárgyakkal és italokkal köszöntük meg a konzultációt és a fogadtatást. Különösen hálásak voltunk a magyar származású paszománygyártó Bende András úrnak, aki profi módon segített a szakszövegek fordításában. US ARMY BESZERZÉSI ÉS ELLÁTÁSI KÖZPONT — PHILADELPHIA A philadelphiai beszerzési és ellátási központ a személyi állomány életéhez kapcsolódó anyagok és eszközök beszerzésével, tárolásával és a haderõnemek ellátásával foglalkozott. Az intézet logisztikai központja tervezte a ruházat, az élelmezés, a felszerelés és egészségügyi cikkek beszerzését, megszervezte a pályáztatásokat, azok elbírálását, ellenõrizte a beszállított anyagok minõségét, és raktározta, majd ellátta a felsorolt anyagokkal a honi és a külföldön állomásozó csapatokat. Az in-

157

tézet területén egy katonai konfekcionáló vállalat is mûködött, sürgõs esetekben itt gyártották a feltétlenül szükséges öltözeteket. A küldöttséget leginkább a közbeszerzési eljárások érdekelték, mivel Magyarországon az ezt követõ években kellett a közbeszerzési törvény megalkotásával és bevezetésével számolni. A helyi vezetõk készségesen elmondták és bemutatták a közbeszerzés modelljét, és beszámoltak sokéves tapasztalataikról. A küldöttség fõleg az itt szerzett ismereteket és dokumentumokat használta fel a kísérleti közbeszerzési eljárás bevezetésénél az MH Ruházati Ellátó Központban. A városban tett sétán láthattuk a Függetlenségi nyilatkozattal kapcsolatos tárgyi emlékeket, a felhõkarcolókat, az óriási limuzinokat, a sportcsarnokot és számos más különlegességet. Érdekes volt egy hadikikötõben tett látogatás: a hatalmas hadihajók és atom-tengeralattjárók látványa lenyûgözte a résztvevõket. Leginkább a csoportot kísérõ õrnagy családjánál töltött este emlékezetes a csoport számára — szívbõl jövõ fogadtatásban, családias ellátásban, szeretetben részesültünk... NAGY-BRITANNIAI KONZULTÁCIÓ, 1993 A Magyar Honvédség delegációja Szenes Zoltán ezredes, MH HTP csoportfõnökének vezetésével Londonban tájékoztatót hallgatott meg a Brit Védelmi Minisztérium Beszerzési Hivatalához tartozó Export Szervezet munkájáról. Elmondták, hogy export-import tevékenységet folytatnak a NATO-tagállamokkal és más országokkal. A hivatal folytatta le a közbeszerzési eljárásokat és végezte a hadsereg feleslegessé vált eszközeinek és anyagainak értékesítését. Összevetve az amerikai tapasztalatokkal, a delegáció REK-es tagjai már kellõ információkat kaptak a közbeszerzésrõl. A tájékoztató után mikrobuszos városnézés Londonban, fotókészítés a Tower Bridge-rõl és a Parlamentrõl, díjnyertes felvétel a Tower börtönérõl, s máris robogtunk vidékre. Ott egy laktanya nõtlenszállásán helyeztek el bennünket. (Volt is morgolódás a vaságyak és a pokrócok miatt). A kényelmetlenséget végül legyõzte az angol tisztek kedvessége, de fõleg a nemzeti italok (whisky és pálinka) megismerésére tett eredményes kísérletek. A következõ napokban azután egyre magasabb szintû szállodai és egyéb szolgáltatások várták a küldöttséget, végül egy álomszerû kastélyszálló következett, csodálatos környezetben. Az angolok betartották a fokozatosság elvét. A legfontosabb mégiscsak a konzultáció volt. A következõ napokban a Ruházati Fejlesztési Központban járt a delegáció, ahol mintegy 170 fõ végezte a brit fegyveres erõk ruházatának, felszerelési cikkeinek, tábori pihentetõ eszközeinek fejlesztését — 1,7 millió font éves költségvetéssel. A csoport fõleg a fejlesztés alatt álló 95 mintájú harci ruházattal és a perspektivikus, 2005 M harci ruházattal és felszerelésekkel ismerkedett meg, mivel a hazai hadiruházatban váltás küszöbén állt a honvédség. Ezután látogatást tett a küldöttség a 2700 fõt foglalkoztató és közületek részére gyártó Remploy ruhagyárban, és máris eltelt a rövid hét. Megint sokat tanultunk, tapasztaltunk. Az MH REK a következõ évben már kísérleti jelleggel közbeszerzési eljárással szerezte be a fõbb cikkeit, évekkel megelõzve a törvény hatálybalépését. A tereptarka ruházat fejlesztése terén is hasznosultak a külföldi konzultációk tapasztalatai.

(A küldöttségek beszámolói, az MH REK évkönyvek cikkei és személyes élmények alapján. U. M.)

158

ÁTSZERVEZÉSEK, LÉTSZÁMCSÖKKENTÉSEK, AZ MN REK MEGSZÛNÉSE Az ellátó központ a kilencvenes évek elsõ felében sok gazdasági, költségvetési nehézség közepette, de eredményesen és fejlõdõ pályán végezte tevékenységét. Szervezete stabillá vált, objektumai a korszerûsítéseknek köszönhetõen jó állapotban voltak. Kialakult az intézet teljes körû számítógépes rendszere, új módszerek honosodtak meg az ellátás és a szolgáltatás területén. Elsõként az országban — kísérleti jelleggel — megvalósult az intézetnél a közbeszerzés gyakorlata, mûködött a csomagküldõ szolgáltatás. A történéseket évkönyvek örökítették meg az utókor számára, a külföldi katonai delegációk pedig elvitték a szolgálat és az intézet jó hírét a távoli országokba is. Bár a változások miatt szervezeti elemek szûntek meg, s újak jöttek létre. A korábban megszûnt gyöngyösi, miskolci, zalaegerszegi és kiskunfélegyházi boltok helyére újak léptek, így a tatai, majd a ceglédi KRB lépett rendszerbe, több boltot pedig korszerûsítettek. A tartalékosoktól és a megszûnõ katonai szervezetektõl bevont anyagok tárolására pedig ideiglenes raktárakat hoztak létre. A haderõreform elõkészítése és bevezetése, majd a sorkatonai szolgálat megszûnése és a hivatásos hadsereg létrehozása során látszott, hogy a honvédség ellátását végzõ szervezetek számát és állományát is folyamatosan csökkenteni kell. Sokévi tapasztalat mutatta, hogy a költségvetés csak lényegesen kisebb haderõ finanszírozására képes. A szolgálatnál és az ellátó központban is folyamatos feszültség forrása volt a költségvetés alulfinanszírozottsága. A csökkentett költségvetés alapján készített beszerzési tervek sem nyugodtak azonban biztos alapokon, mert a pénz folyósítása akadozott, labilissá változtatva, fellazítva a gazdálkodás rendjét. A kialakult helyzetben a központi készletek, tartalékok tervszerû lefogyasztása jelentette az egyetlen járható utat. Megoldást azonban ez sem mindig hozott, ugyanis a felszabadított készletek és a csapatigények csak részben fedték egymást. A fizetésképtelenség miatt az intézet folyamatos gondokkal küzdött és a szállító vállalatok nyomása alatt állt az elhúzódó fizetések miatt. A csapatok pedig az egyes cikkek kiadásának elmaradása avagy késõi kiadása miatt elégedetlenkedtek. Az intézet dolgozói körében nõtt a feszültség, mert

159

féltek munkahelyük elvesztésétõl, ugyanakkor a létszámcsökkentések miatt egyre nagyobb terhet kellett magukra vállalniuk. Mindemellett a kilencvenes évek második felében is voltak szép feladatok. Az új társasági ruházat, a tereptarka ruházat, az új pulóverek beszerzése, az állomány ellátása folytatódott, zökkenõk nélkül sikerült csatlakozni a kincstári rendszerhez, a hivatalosan is bevezetett közbeszerzési rendszerhez, valamint a pénzkeretgazdálkodás megvalósításához. Az intézet önálló léte azonban egyre inkább veszélybe került. 1996-ban a debreceni raktár megszûnése volt az elsõ lépés, majd 1997 végén következett be a nagy fordulat, melynek során mintegy 240 fõs létszámcsökkentés jelezte, hogy az intézet napjai (évei) meg vannak számlálva. A létszámcsökkentés szinte minden területet érintett, a hadiruházati osztály például teljesen megszûnt. Nyugállományba vonult az intézet parancsnoka és több vezetõ beosztású tisztje. Mások magasabb beosztásokba kerültek. 1998-tól Parázsó Lajos alezredes lett a parancsnok, aki közel két évig irányította a szervezet munkáját. A központok összevonásának közeli terve miatt azonban az üdültetési ágazatba kérte áthelyezését. A parancsnoki beosztásban Hegyes Ferenc alezredes következett, aki az MH Ruházati Ellátó Központ 2001. június 30-i megszûnéséig vezette az intézetet. A Daróczi úton a következõ években még az összevont ellátó központ raktára (központi felszerelõ hely) mûködött. Aztán az intézet megalakulása századik évfordulója környékén — központi döntésre — kiürítették, és értékesítési listára tették. Az anyagokat, az embereket gyorsan átcsoportosították. A gyönyörû múzeum anyagai konténerbe kerültek, hogy azután Budapesten, a Lehel utcában újra megnyissák a kiállítást Katonai Logisztikai Szakgyûjtemény elnevezéssel. A Daróczi úti épületegyüttesre azonban nem érkezett vevõ. A százéves objektum a könyv írása idején üresen állt. Ma már csak az emlékeket õrzi... 100 év, egy évszázad ért véget a katonai ruházati ellátás szolgálatában. Az intézet munkájának, a katonák ruházati ellátásának, szolgálatának emlékeit emberek ezrei õrzik. Azok, akik az intézet állományában szolgáltak egy ügyet, és azok is, akik valaha valamilyen kapcsolatban voltak ezzel az intézettel. A késõbbi idõkben a tettek õrzõi ezek a lapok lesznek, amelyek a katonai élet egy szegmensét mutatják be a 20. század történetének viharos vagy békés szakaszában... (A könyv nyomdába adásakor jött a friss hír: a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat a volt intézet területén, épületeiben régészeti központot és kalandparkot tervez létrehozni. Lehet, hogy egy újabb évszázad kezdõdik, ezúttal a kultúra szolgálatában?

BÚCSÚZÓ — BÚCSÚSZÓ Személyes emlékek a 100 éves Daróczi úti intézetrõl A Daróczi úti katonai ruházati intézet százéves mûködés után megszûnt. A létszámcsökkentések, átszervezések után épületeit kiürítették és a tárca vezetése az eladásra kijelölt objektumok körébe sorolta be. A ruházati anyagok és a nyomtatványok tárolása ezt követõen mostohább körülmények között folytatódott. Az intézet talán azért került „eladó sorba”, mert jó helyen terül el, „agg kora” ellenére jó állapotban van, és így magas áron, gyorsan értékesíthetõ. A döntéshozók fõleg ezt vehették figyelembe. Hogy mi lesz a sorsa? Erre a kérdésre majd a múló idõ válaszol. A következõ oldalakon a régi munkatársak közül emlékeznek vissza néhányan: az intézetben töltött évekre, a közös és egyéni sikerekre, a Daróczi úti életre.

Jelen Károlyné, volt beszerzési fõelõadó Nagy szeretettel gondolok vissza a Daróczi úton töltött több mint negyed évszázadra. Aktív munkával töltött életem javát, 28 évet töltöttem el az ellátó központban. Ha nem szûnik meg a munkaköröm és az intézet, valószínûleg innen mentem volna nyugdíjba. Szép emlékek fûznek az ellátó központhoz, mert olyan munkát végezhettem, amit szeretek. Jó kapcsolatot ápoltam a kollégákkal és a munkámhoz kapcsolódó szállító vállalatokkal. Sok közös siker részese lehettem, és egyéni munkámat is elismerték. Az intézet családias légköre, a munkatársakkal és a vezetõkkel kialakított jó kapcsolat is hozzájárult ahhoz, hogy örömmel jártam be dolgozni. A közösségi élet is mozgalmas volt. Még mindig szeretettel gondolok vissza a közösen szervezett gyermeknapokra, Télapó-ünnepélyekre, vetélkedõkre, melyek során Török Tiborral rajzversenyt, lepényevõ vetélkedõt, libikókát stb. szerveztünk a gyerekeknek. Örömet okoz, ha visszagondolok a nõnapokra, spartakiádokra, nyugdíjastalálkozókra is, amelyeknek az volt a lényege, hogy saját munkával, ötletekkel elõrukkolva szereztünk örömet egymásnak. A Katona-karácsony vásárban részt venni pedig igazi kuriózum volt. Boldog vagyok, hogy ilyen munkahelyen, ilyen közösségben dolgozhattam.

160

Lajkó István nyugállományú alezredes, az MN RSZÜ volt parancsnoka A Hadtáp Tiszti Iskolán 1952-ben végeztem, és négy év csapatszolgálat után kerültem a Daróczi útra, hadnagyként, majd 1987-ben alezredesként vonultam nyugdíjba — az MN RSZÜ parancsnokaként. Csodálatos három évtized volt, sok munkával, nehézséggel, de sikerekkel és eredményekkel is. Több fontos beosztást töltöttem be, de munkásságom csúcsát mégis az jelentette, hogy kineveztek a beszerzési alosztályvezetõi, majd a szolgáltató üzem parancsnoki beosztásba. Utóbbiban kamatoztathattam az évtizedek során szerzett tapasztalataimat, szakmai ismereteimet. Sikerült a munkát úgy megszervezni, hogy a bolti ellátás, a méretes mûhelyek munkája, a polgári KTSZ-ek méretes szolgáltatásai és a tanintézeti ellátás területén egyre kevesebb hibával és egyre több elismeréssel végeztük a munkát. Kiemelkedõ volt a katonai vezetés részére végzett méretes szolgáltatás, mely Török Mihály fõszabász, Kovács Antal, a „cipõk szobrásza” és munkatársaik alkotásait dicsérték. Szívesen gondolok vissza a csomagküldõ szolgáltatásra, a Vám- és Pénzügyõrség, a Malév, a BM ruházati ellátására is. Tiszteltem elöljáróimat, munkatársaimat. Büszke vagyok, hogy dr. Szabó Márton és Ujvári Mihály ezredes urak parancsnoksága alatt dolgozhattam. Tisztelettel gondolok dr. Balázs György és Nátrán György ezredes, Völgyesi István, Miskolczi Sándor és Juhász Sándor alezredes urakkal közösen végzett munkánkra is. Szeretettel gondolok közvetlen munkatársaimra: nélkülük nem érhettünk volna el sikereket. Összességében, jó szívvel gondolok vissza a Daróczi úton töltött három évtized minden percére...

Barna Tibor volt fõelõadó és szakszervezeti titkár Ha visszagondolok a Daróczi úton töltött hosszú idõre, megjelennek lelki szemeim elõtt a régi munkatársak, szinte érzem, hogy sétálok a gesztenyefák lombjai alatt és simogatja arcomat a lengedezõ szél. Utolér a nõnapok sajátos varázsa, szinte látom magam elõtt a tapsoló közönséget, érzem a felém áradó szeretetet az elmondott versemért. Félre az ellágyulással. Büszke vagyok, hogy a Daróczi úton dolgozhattam. Különösen az ellátás területén végzett munkám tölt el szép emlékekkel, melyet a többi ellátóval együtt végeztünk a honvédség és a határõrség érdekében — közmegelégedésre. Ellenõri beosztásom során bejártam az országot, sok felügyeleti szemlén és miniszteri szemlén vettem részt, melyeken — úgy érzem — öregbítettem a REK hírnevét. Legbüszkébb mégis a törzsbéli munkámra vagyok, amikor a parancsnok közvetlen alárendeltségében láttam el feladatomat. Jó érzéssel tölt el a szakszervezeti területen végzett munkám is, hiszen sok embernek sikerült segíteni mind az érdek-képviseleti munka, mind az egyes juttatások: segélyek, üdültetés stb. intézése területén. Már 14 éve nyugdíjban vagyok, de a régi emlékek viszsza-visszatérnek. S ez mindig örömmel tölt el...

Szilágyi József nyugállományú alezredes, az MN KRAR volt parancsnoka A néphadseregbe önkéntesként jelentkeztem 1948-ban, majd 1950-ben avattak tisztté általános hadtápszakon. A Daróczi úti intézetbe helyeztek tároló tiszti beosztásba, majd 36 évi szolgálat után az MN KRAR parancsnokaként, alezredesi rendfokozatban, 14 kitüntetés birtokosaként vonultam nyugállományba. Közben két évet csapatnál szolgáltam, de valójában szolgálati idõm egészét a raktárban töltöttem. A hosszú idõn át végzett szakmai munkának köszönhetem, hogy hadseregszerte ismertek a szakmai körökben. Büszke vagyok arra, hogy elsõ tiszti beosztásom során részt vehettem a Daróczi úti raktár újjáépítésében, a szakmai munka színvonalának emelésében, a törzsgárda kialakításában. Irányíthattam a raktári munka korszerûsítési munkálatait, részt vehettem az életkörülmények javításában, a csapatok és intézetek ellátásában. Több évtizedes tevékenységem idõszakában a kitûnõ kollektíva segítségével mintegy fél millió tonna anyagot mozgattunk meg. Részt vettem a Pongrác úti telep létrehozásában, majd Táborfalvára történõ áttelepítésében is. Jelentõs volt, a hadsereg leszervezése idõszakában, az ideiglenes raktárak létrehozása és az ott dolgozók munkájának megszervezése is. Ifjúsági vezetõként részt vettem az intézet kulturális és sporttevékenységének irányításában és a társadalmi szervezetek munkájában. Legnagyobb kihívást mégis a parancsnoki teendõk ellátása jelentette számomra. Abban az idõszakban valósult meg a központi kiszállítás, a folyamatos ellátásra való áttérés, a belsõ feladatokhoz illeszkedõ munkarend kialakítása. Érdekes esemény volt a Szabó István által rendezett Redl ezredes címû film forgatása az intézet falai közt, melynek során érdekes embereket ismerhettünk meg. Sok év eltelte után is szeretettel gondolok a Daróczi útra, az ott végzett munkára, a régi munkatársakra...

Pásztiné C. Mária nyugállományú alezredes, az MH REK 2. Ruházati Raktár volt parancsnoka Közvetlenül a középiskola elvégzése után, 1973-ban jelentkeztem a táborfalvai raktárhoz nyilvántartó munkakörbe, és 2007-ben alezredesként, az intézet parancsnokaként vonultam nyugállományba. A három és fél évtized alatt több beosztást is betöltöttem. 1994-ben neveztek ki hivatásos állományú tisztnek, és lettem — századosi rendfokozatban — a raktár parancsnoka. A beosztást Juhász István alezredestõl vettem át, aki addig a leghosszabb és legeredményesebb idõszakot töltötte vezetõként Táborfalván. Parancsnokként a raktár igazi felelõsének, gazdájának éreztem magam, igyekeztem hírnevét óvni, fejleszteni és hagyományait megõrizni. Próbáltam elõdömtõl, elöljáróimtól ellesni, megtanulni a szakma irányítási, vezetõi módszereit, hogy mielõbb az intézet jó gazdája, a nehézségeket megoldó, problémákat leküzdõ vezetõjévé válhassak. Munkám során számos nagy horderejû változás, esemény történt a honvédségnél, melyet személyesen az intézet vezetõjeként éltem meg, de gyakran közremûködõként is. Ilyenek voltak: a NATO kötelékébe való belépés, a sorkötelezettség megszûnése, a hivatásos, önkéntes haderõ létrehozása, a honvédség karcsúsítása, a külföldi katonai fel-

161

adatvállalás stb., amelynek sok szakmai területet érintõ kihatása volt. Tevékenységünk kiterjedt a csapatok munkájának minden fázisára: a bevonulás, a kiképzés, a gyakorlatok, a különleges feladatok, a külföldre induló katonai kontingensek felszerelésére, ellátására, utánpótlásának biztosítására. Büszke vagyok arra, hogy sikerült az állományt úgy összekovácsolni, hogy a raktár jó hírnevét, seregen belüli elismertségét megõrizzük. Szívesen emlékszem az ellátó központtal közösen szervezett kulturális és sporteseményekre, a kirándulásokra és a csapatüdülõben pihenéssel töltött idõre is. Szeretettel gondolok vissza elöljáróimra és a közös munkában osztozó munkatársaimra, az intézet alapító és törzsgárdatagjaira is.

Deák Józsefné, volt pénzügyi elõadó A mi családunk, úgy látszik, igazi katonacsalád, amely ráadásul kitart az eredeti választása mellett. Édesapám „Visszaemlékezéseim” címû írásából tudom, hogy 1949-ben vonult be a Daróczi út 1.-be az akkori Haditechnikai Intézetbe, és alezredesként onnan helyezték nyugállományba. Én menyasszonyként vállaltam munkát a Daróczi út 5.-ben, és nagymamaként hagytam el az intézetet. Az ellátó központban voltam gépi könyvelõ, számlaellenõr, pénztáros és pénzügyi elõadó. Munkámat, munkatársaimat szerettem, és igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. (Hogy ez mennyire sikerült, azt talán igazolja a több kitüntetés és elismerés is, melyeket a hosszú évtizedek munkája során kapott. U. M.) Szívesen gondolok vissza a munka mellett a kulturális programokra, kirándulásokra, sportrendezvényekre és a nyugdíjastalálkozókra is. Kár, hogy egyszer minden véget ér...

Bóné Lajos nyugállományú õrnagy, az MH REK 3. Ruházati Raktár volt parancsnoka 1982-ben más területrõl érkeztem a ruházati szolgálatba, és kineveztek a debreceni raktár parancsnokának. Az elöljárók és közvetlen munkatársaim segítségével rövid idõ alatt megismertem a szakmai teendõket, igyekeztem a feladatokat jól teljesítõ parancsnokká válni. Közel másfél évtizedes tevékenységem idõszakában sikerült a tárolásban, majd a csapatellátásban és a pihentetõ anyagok gyártásában is elõrelépni. A laktanyai együttélés során korrekt kapcsolatokat alakítottunk ki a szovjet alakulattal. Hozzájárultak ehhez a közös kulturális és sportrendezvények is. Folyamatosan részt vettünk a REK kulturális és sportéletében, több kupát, érmet, vándorzászlót és oklevelet sikerült nyernünk. A közös munka, a kulturális és sportsikerek összekovácsolták az állományt. Ennek tulajdonítom, hogy a raktár elnyerte a szolgálat „Élenjáró Tároló Intézet” címet. Sajnos a leépítéseket, létszámcsökkentéseket követõen 1997-ben a raktárt felszámolták, nekünk már csak az emlékezés maradt. Jó szívvel gondolok vissza a másfél évtized eredményeire, elöljáróimra, akkori munkatársaimra, a közös sikerekre.

Pásztói Ferenc nyugállományú alezredes, a MH REK hadiruházati osztály volt vezetõje 1982-ben polgári életbõl, tartalékos tisztként kerültem az MN REK tervezõ tiszti beosztásába, majd rövid ideig az MN KRAR parancsnokhelyettes beosztást töltöttem be. 1986-ban Kollár Ferenc alezredes hirtelen halála után neveztek ki a hadiruházati osztály élére, ahol 1997-es nyugállományba vonulásomig szolgáltam. Az osztály 53 fõs szervezete 19 megyei és egy fõvárosi HER-bõl és 7 fõs osztálytörzsbõl állt. A HER-ek a tartalékosok fel- és leszerelését, a kárügyek rendezését, az osztálytörzs pedig a tervezési, szervezési, ellátási, ellenõrzési és kártérítési ügyeket intézte. Az osztály fennállása során több százezer tartalékos le- és felszerelését, több tízezer kárügy rendezését végezte el. A monumentális tennivalókat csak a munkatársak odaadó munkájával lehetett eredményesen elvégezni. Adminisztrációs munkájukat nagyban segítette, amikor a parancsnokság számítógépeket (laptop) vásárolt a részlegeknek. A 15 év alatt megkedveltem a Daróczi úti kollektívát, és szívesen emlékezem az ott töltött évekre. Végül a történeti hûség kedvéért örökítsük meg a hadiruházati ellátó részlegek vezetõinek névsorát: Gombás Kálmánné, Mihajlovits László, Asztalos Sándor, Berényi Rudolfné, Kondor Endre, Braun János, Dalmadi János, Cs. Horváth János, Balázs Béláné, Kertai Valéria, Löki István, Bujáki Sándor, Sárközi László, Menczel László, Gyürky Györgyné, Szentmiklósi János, Illés Géza, Kobzos László, Szûcs Sándor, Mucsi László, Bauer János, Takács Tibor, Horváth István, Magyar Ferenc, ifj. Magyar Ferenc, valamint a fõ kárügyes, Erdész Ferencné nevét.

Parázsó Lajos nyugállományú alezredes az MH REK volt parancsnoka 1986-ban neveztek ki az MN REK ellenõrzési alosztályvezetõi beosztásába. Hamarosan osztályvezetõ lettem, majd a katonai akadémián folytattam tanulmányokat. Visszatérésem után a beszerzési alosztályt, majd az áruforgalmi osztályt vezethettem. A megbízatás jelentõs feladatnak bizonyult, mivel a beszerzett anyagok értéke több milliárd forintot tett ki. Sikerült a beszerzéseket, a szállítások nyilvántartását is számítógépre vinni, és a beszerzõket a használatára megtanítani. Ezt követõen a területi raktárak számítógépes rendszerét egy hálóba szerveztük, és biztosítottuk az adatok folyamatos lekérdezésének lehetõségét. Létrehoztuk a csapatellátás számítógépes rendszerét és megkezdtük mûködtetését. Mindezt Balogh András és Nagy Ildi szakmai segítségével valósítottuk meg. Ezután következett a közbeszerzési törvénynek megfelelõ számítógépes feldolgozási rendszer létrehozása, amely elõsegítette a bizottsági döntést, a nyertes pályázó kiválasztását. A következõ lépés a pénzkeret-gazdálkodás számítógépes modelljének kialakítása volt, amely lehetõvé tette a csapatok kereteinek nyilvántartását és a csapatellátást — pénzügyi mozgás nélkül.

162

Az eredményes korszerûsítõ munka után, 1995-ben — pályázat útján — kerültem a balatonkenesei üdülõbe a parancsnok anyagi-technikai helyettesi beosztásba. 1997 végén felkértek a REK parancsnoki beosztás betöltésére, amelyet elfogadtam. Az MH REK parancsnokaként az általános haderõcsökkentés folyamatában és ahhoz igazodva biztosítottuk munkatársaimmal a katonai szervezetek folyamatos ellátását, a külföldön tevékenykedõ kontingensek felszerelését. Utóbbiak ellátását saját állományból létrehozott „mobil” részleg végezte. A feladatok elvégzése érdekében sokszor nyújtott mûszakban, sõt hétvégén is tevékenykedni kellett. Közel kétéves munka után egyértelmûvé vált, hogy az ellátó központokat összevonják és a beosztásom meg fog szûnni. Ezért élve a lehetõséggel, Mátraházán újra az üdültetéssel kapcsolatos vezetõi munkát vállaltam. Onnan mentem nyugdíjba. Most — a sors ajándékaként — két pici lányom nevelése a fõ feladatom, hiszen a már felnõtt fiam gyermekkorában sokat voltam távol, így nevelésébõl nem tudtam teljes odaadással kivenni a részem. Néha eszembe jutnak a régi kollégák, a Daróczi út, az ott végzett munka. A tíz év kitörölhetetlen életembõl. Mert csapatmunkával olyan maradandó értékeket, korszerû rendszereket hoztunk létre, amely segítette a mindennapi munkát, az eredményes tevékenységet.

Török Tibor nyugállományú alezredes, volt REK osztályvezetõ, MH ruházati fõmérnök 1971-ben vettek fel a Daróczi úti intézet fejlesztési osztályának állományába. Abban az idõben a katonai ruházat fejlesztése kiemelt feladat volt. Gyakran mondogatták szakmai körökben, hogy a „nagy hadsereg fegyverkezik, a kis hadsereg öltözködik”. A személyi állomány kiválasztása és a technikai színvonal kialakítása is ennek megfelelõen történt. Az osztályt a nagy szakmai tekintélynek örvendõ dr. Tilajka Sándor mk. õrnagy (alezredes), a mûszaki tudomány doktora vezette. Munkatársait is az ipar élvonalából választotta ki. Az osztály akkoriban a csúcstechnológiának megfelelõen fejlesztette ki az új katonai ruházatokat és felszereléseket. Megvolt a megfelelõ technikai háttér is. Az intézet laboratóriuma egyedülálló volt az országban, eszközei és berendezései már az elsõ napokban lenyûgöztek. Klímakamrájában különbözõ idõjárási viszonyokat lehetett szimulálni, a szövetek, bõrök mechanikai vizsgálatát az akkori idõk legkorszerûbb berendezésein végezték. A szakmai fejlõdés garantált és folyamatos volt. Tilajka Sándor az állomány továbbképzését úgy szervezte meg, hogy mindig jutott idõ a legfrissebb szakmai információk megismerésére. Az volt a kialakult módszer, hogy egy-egy kolléga felkészült saját területe legújabb eredményeinek ismertetésére, majd elõadást tartott a többieknek. Ezt követõen a kollektíva megvitatta az elhangzottakat, és javaslatot tett arra, mit lehet az új ismeretekbõl az osztály munkájában hasznosítani. Az osztály fejlesztette ki korábban a 65 M hadi, gyakorlóruházatot, a 70 M kimenõruházatot, és már az én közremûködésemmel hoztuk létre a ballon felsõruházatot, a finomkonfekció-program cikkeit, a módosított kimenõruhát, a különleges ruházatokat és számtalan más, új cikket is. Kialakítottuk a katonai ruházatok új méretrendszerét, és megvalósítottuk a finomkonfekció cikkeinek ipari gyártását. A fejlesztési osztály akkori állományából szeretnék még egy kiváló szakembert megemlíteni. Hídvégi Sándort, aki koránál fogva rövid ideig dolgozott velünk, mégis mint nagyszerû ember és vezetõ, megérdemli, hogy munkásságáról pár szót írjak. Már a háború elõtt is egyenruhakészítéssel foglalkozott, több könyve jelent meg az egyenruhák szerkesztése témakörben. A tábornoki mûhely létrehozásakor õ volt az elsõ fõszabász és mûhelyvezetõ. A mûhely és a fejlesztési osztály fiatal kollégáit is gyakran segítette nagy tapasztalatával, tanácsaival. Ma is jó érzéssel tölt el, hogy 25 évet dolgozhattam a MH ruházati szolgálatában elõször beosztottként, késõbb vezetõként. A negyed évszázad során sok kiváló kollégát ismertem meg, akiktõl sokat tanultam, és közös munkával jelentõs eredményeket sikerült elérni mind a fejlesztés, mind az áruforgalom területén. Szeretettel gondolok a közös munkára és eredményekre.

Tasnádi Lajos nyugállományú alezredes, az MN RSZF-ség tervezési alosztályának volt vezetõje Az MN-ben 1951-tõl 1987-ig szolgáltam, mindvégig a ruházati szolgálatban. Rövid ideig ruházati szolgálatvezetõi beosztást töltöttem be, majd egy kisebb kitérõ után az 5. hadseregnél dolgoztam hadbiztosi osztályvezetõ-helyettesként. Leghosszabb és legeredményesebb idõszakomnak azonban az MN RSZF-ség tervalosztály vezetõjeként eltöltött közel 20 évet tartom, melybõl 14 évet a Daróczi úti elhelyezésben dolgoztam. Nyugállományba helyezésem után nyugdíjasként további tíz évig segítettem az MH REK parancsnokság munkáját. Érthetõ nosztalgiával gondolok vissza a Daróczi úti évekre, hiszen ez volt a legtermékenyebb idõszaka életemnek, majd ez volt a „levezetõ” szakasz is nyugállományba helyezésem után. Büszke vagyok arra, hogy alkotó részese lehettem a szolgálat által bevezetett reformoknak, amelyek gyökeresen megváltoztatták mind a felsõ szintû, mind a csapatgazdálkodás addigi menetét, és teljesen új szemléletet vittek a szakmai munkába. Külön említést érdemel a tartalékosok ellátásának új rendszere, amely egyedülálló volt abban az idõben. A számviteli rendszerben a komplettek bevezetése is újszerû kezdeményezés volt. Szakmai munkám csúcsának mégis a teljes körû pénzgazdálkodás rendszerének, szabályozásának kidolgozását tartom. Nagy örömmel töltött el, hogy úgy éreztem, döntõ részese, alkotója vagyok új tervek, gondolatok megvalósításának. Volt olyan idõszak, amikor napokig töprengtem egy-egy megoldáson, még álmomban is foglalkoztatott a téma. Majd jött egy kora hajnal, amikor belém hasított a megoldás. Felkeltem, leírtam. Telitalálat volt. Szívesen emlékszem a Tiszti Házban megtartott kiképzésre, amelyen ismertettem a teljes körû pénzgazdálkodás szabályait a szakma egésze elõtt. Tudtam, hogy olyan korszerû, új rendszert ismertetek, amelynek kidolgozásában meghatározó szerepet vállaltam. Ez ma is jó érzéssel tölt el.

163

Kakuk László nyugállományú alezredes, volt REK osztályvezetõ, MH ruházati fõmérnök Több mint 20 évet töltöttem el a Daróczi úton. Bejártam a szakmai ranglétrát: fõelõadóként kezdtem és az MH ruházati fõmérnökeként mentem nyugdíjba. Közben igen sok fejlesztési témában vettem részt kidolgozóként és vezetõként. Egy idõben a katonai ruházatok minõségi átvételét is irányítottam. Mégis, a fejlesztés területén elért eredményekre vagyok a legbüszkébb, amely felölelte a katonai ruházatok, lábbelik, felszerelések és tábori pihentetõ eszközök teljes körét. Átfogta a mintázást, a csapatpróbákat, a rendszeresítési eljárást, a dokumentálást, a bemutatókat és a gyártás minõségbiztosítását is. Rendkívül sokoldalú, felelõsségteljes munkát végeztünk kollégáimmal együtt. Legnagyobb sikernek mégis a tereptarka hadi-, gyakorlóruházat, az új társasági ruházat, a díszelgõ- és zenészruházat fejlesztését, majd rendszeresítését tartom. Igazi csapatmunka volt, amelyben a kormány, a minisztérium képviselõi, a történészek, az egyenruha-szakértõk is részt vettek, és lépésrõl lépésre haladva alakult ki a végleges forma, amelyet kormányülésen hagytak jóvá. Jelentõs feladat volt az új Öltözködési Utasítás kidolgozása is, amely már az új öltözetek viselésének szabályait is magában foglalta. Szerencsésnek érzem magam amiatt is, hogy szolgálatom utolsó idõszakában részt vehettem az Egyesült Államokban egy szakmai konzultáción, amelyen nemcsak új ismereteket szereztünk, de bizonyítottuk azt is, hogy egy kis ország honvédségének szaktisztjei felkészültségben, szaktudásban felveszik a versenyt a legnagyobbakkal is. A Daróczi úton töltött két évtizedre emlékezve, az ellátó központ kellemes és jó munkahelyi légkörét emelném ki. Kitûnõ emberekkel, kollégákkal, barátokkal dolgozhattam együtt, akiknek a szakmai elkötelezettség, a nagyfokú segítõkészség volt a legjellemzõbb tulajdonságuk. Szeretettel gondolok rájuk.

Szûcs László nyugállományú alezredes, az MH REK kereskedelmi és szolgáltató osztály volt vezetõje Mindig jó érzéssel gondolok vissza a Daróczi úti objektumban eltöltött mintegy másfél évtizedre. Az intézet légköre, hangulata lenyûgözõ volt számomra. Szerettem ott lenni és dolgozni. 1989-ben kerültem a REK állományába, ahol az elsõ években a tervezési, majd a áruforgalmi területen dolgoztam, szereztem tapasztalatokat. 1992-ben a parancsnok megtalálta az egyéniségemnek, érdeklõdési körömnek leginkább megfelelõ beosztást: a KRB-hálózat és a mûhelyek irányítását bízta rám. A kereskedelmi és szolgáltató osztály vezetõjeként nagy lelkesedéssel és odaadással igyekeztem a munkát végezni, mivel úgy éreztem, ez a terület áll legközelebb a szívemhez. Itt dolgoztam 2007ig, nyugállományba helyezésemig. A hosszú idõ alatt — a kiemelkedõen jó kollektívát alkotó munkatársakkal együtt — számos kiemelkedõ munkát kellett elvégezni, sok nehézséget kellett leküzdeni. A tevékenység során sok sikerben, de néha kudarcban is volt részünk. Nagy örömmel gondolok vissza a varázslatos „Katona-karácsony” vásárra, az új társasági ruhával való ellátásra, a repülõnapi vásárokra, az Okucaniban telepített bolt mûködésére, az elsõ KFOR-alegység felszerelésére, a bolti számítógépes pénztárgép-rendszer beindítására, a nyugdíjasbolt mûködésére, hogy csak a fontosabbakat, az egyedieket említsem. Nagy szeretettel gondolok vissza régi munkatársaimra, akik nélkül én sem lehettem volna sikeres vezetõje a REK kiskereskedelmi ágazatának. A történeti hûség kedvéért felsorolom azokat a bolt- és mûhelyvezetõket, akik nagymértékben hozzájárultak a közös eredmények eléréséhez: Koncos Lajosné, Hortyi Károlyné, Szûcs Mihályné, Bíró Lászlóné, Puskás János, Tóth Vincéné, Fekete Károly, Kántorné F. Mária, Bognárné Gy. Ágnes, Ruff Ferencné, Apagyi Gáborné, Szûcs Sándor, Sarkadi Györgyné, Király Imréné, Mosonyiné K. Karola, Makai Lászlóné, Galambos Jánosné, Süveges Balázsné, Gallina Györgyné, Majoros Mihályné, Hatvágner Mártonné, Borsits Lászlóné, Rába Imréné, Schimmer Lajos, Fehér Gyula, Fegyveres Ernõné, Parragh Dezsõné, Kádár Józsefné, Vígh Gabriella, Pólányi Petra, Török Mihály, Tüzes Mihály, Wittinger László, Radosiczki Béla, Hadzsi Borbála, Sütõ Lajosné.

Horváth Ferenc nyugállományú õrnagy A polgári életbõl érkeztem az MH REK állományába. Elõször polgári alkalmazottként, majd hivatásos állományba vételem után szaktisztként dolgoztam az MH RSZF-ség és az MH REK fejlesztési osztályának állományában. Mindvégig a katonai ruházatok és felszerelések fejlesztése volt a fõ területem. Munkám során foglalkoztam többek között az új kimenõruházat, a tereptarka ruházat, a különleges (ejtõernyõs, repülõhajózó, repülõszerelõ, hadihajós) ruházat, a katonai középiskolai öltözetek, az ünnepi ruházatok, a díszelgõ- és zenészöltözetek, a posztóköpeny, a rendfokozati és karjelzések fejlesztésével. Jelentõs feladat volt az esõ- és csapadékvédelem, a javítási technológia, a közbeszerzések minõségi elbírálása, az új minõség-biztosítási rendszer kialakítása terén végzett munka is. Életre szóló élmény volt a jemeni kiküldetés során végzett munka és a világ egy más szögletének megismerése is. Büszke vagyok arra, hogy a Daróczi úton szolgáltam, és részt vehettem a katonai ruházatok legnagyobb fejlesztési munkáiban. A kollégákra, munkatársakra és a közös munkára, sikerekre szívesen emlékezem vissza.

Vazsinka Ottó kpa., fõtanácsos, az elhelyezési szolgálat volt vezetõje Áthelyezéssel lettem 1980-ban az MN REK tûzvédelmi elõadója. 1981 és 1984 között — a beosztás ellátása mellett — tanultam, felsõfokú képesítést szereztem tûzvédelmi vezetõi szakon. 1985-ben neveztek ki az objektum elhelyezési szolgálatának vezetõjévé. Az akkor ott uralkodó zavaros viszonyokból kellett rendet, szolgáltató-szolgálatot létrehozni. Olyan munkatársakat kellett értelmes munkára késztetni, akiknek korábban az volt a hitvallásuk, hogy mit, miért nem lehet elvégezni. Nehéz feladat elõtt álltunk. Az épületek és az objektum egésze magán viselte az elhanyagoltság jegyeit, nem feleltek meg az elvárható követelményeknek, miközben nem volt pénz sem a felújításra, sem a karbantartásra. Az ellátó központ vezetése elhatározta, hogy a következõ tíz évben döntõ változásokat ér el az élet-

164

és munkakörülmények javítása területén. Ehhez a pénzügyi hátteret is biztosította. Megkezdõdött a Daróczi úti raktár „aranykora”. Indulhatott a konyha és az étterem, a parancsnoki épület, az út és tûzivíz-hálózat, a liftek, az átjáróhidak, a vizesblokkok, a fürdõk és öltözõk, a legénységi körletek, a kultúr- és tanácsterem, a sportpálya, az udvari világítás teljes felújítása, illetve megépítése. A felsoroltak csak a nagyobb munkákat ölelik fel. Megújult az udvar és a parkosított terület is, esztétikus zöldövezet jött létre, amolyan kis „oázis a kõrengetegben”. A munkálatok az épületek mûemlék jellegéhez is jól illeszkedtek. Ilyen követelmények alapján készültek az épületek stílusához illõ lámpatestek vagy a kultúrterem világítása is. A külsõ cégek és saját munkatársak által végzett munka eredménye jó hatással volt az intézet dolgozóinak hangulatára, a szolgálat megítélésére, ami meglátszott a dolgozók anyagi, erkölcsi elismerésében is. Javult a szakállomány gépi felszereltsége, egyre több olyan munkát végeztünk, amely nem kimondottan elhelyezési szakfeladat volt, de az intézet valós igényeihez tartozott. Ilyenek voltak a termék- és öltözeti bemutatók, kiállítások, honvédelmi napi rendezvények, a katona-karácsony árusítása, az ellátástörténeti szakkiállítás vagy a repülõnapi öltözeti bemutató installációinak elkészítése stb. Ebben kiélhettem végre tervezõi, szervezõi, kivitelezõi hajlamaimat, megmutathattam, mit tudok. Én is megfogtam ilyenkor a szerszámokat, együtt dolgoztam a többiekkel. Szép feladatok voltak, megmutathattuk ország-világ elõtt szakmai képességeinket. A munkák során tanultam meg: gyakran azonnal dönteni kell, mert a halogatás csak káoszt okoz, nem vezet sehova. A 90-es évek közepén megkezdõdött haderõreform a Daróczi utat sem kímélte. Az MH REK 2001. június 30-án megszûnt. Az intézet „agóniája” megkezdõdött. Ez a nap keserédes emlékeket ébreszt bennem. Elcsukló hangon és könnyes szemmel búcsúztam el közvetlen munkatársaimtól. Azzal a nyári nappal véget ért életem egy jelentõs korszaka, a tanulás idõszaka. Megtanultam az elhelyezési szakmát, emberismeretre tettem szert, megtanultam megköszönni a jól végzett munkát, megtanultam ellentmondani és becsületesnek maradni. Megtanultam, hogy az igazságot el kell mondani, de nem mindegy, kinek és mikor. Megtanultam, hogy a vezetõnek meg kell védeni a munkatársait, de tudni kell követelményt támasztani és elmarasztalni is. A Daróczi út jó iskola volt. Remélem, tanítóim jó szívvel gondolnak rám, mert én hálával gondolok rájuk. Ha végiggondolom a huszonegy évet, szerencsés embernek érzem magam. Jó idõben jó helyen voltam. Mindig volt feladat, cél, és megvoltak a feltételek is. A jól végzett munkát megbecsülték. Amikor utoljára kiléptem a Daróczi úti kapun az MH fõtanácsosaként, az I. o. Honvédelemért kitüntetõ cím tulajdonosaként távoztam. Szép volt, jó volt, de ahogy a sanzon is mondja: „Minden elmúlik egyszer”!

Szilágyi László nyugállományú alezredesnek, a könyv szerkesztõjének vallomása és ajánlása Az nem hátrány és nem teremthet pótolhatatlan hiányt, ha a szerkesztõ kívülállóként tekint a könyv szakmai elkötelezettségére, a megjelenítések céljára, értelmére. Hiszen ebbõl a pozícióból válhat hasonlóvá azzal az — úgymond civil — olvasóval, aki a könyvet kézbe veszi, benne új ismereteket, tanulságokat, építõ és formáló erõvel bíró gondolatokat talál. Hátrány és hiány akkor keletkezik, ha a szerkesztõ és a kívülálló olvasó felülrõl vagy egy másik dimenzióból tekint az írásra és mondanivalójára. A téma és a tartalom idegen szemekkel nézve közömbössé, érdektelenné válik a hibásan közelítõ hátrányára. A szerkesztõ a katonai szolgálata kezdetén nem kötõdött a katonai ruházathoz, ámbár 1 év híján 40 évig azt az egyenruhát viselte, amit a katonai ruházat biztosított a mindenkori katonának. A parolin más fegyvernemi jelzések voltak, más csapatokhoz, intézetekhez kapcsolódott viselõje. A nevezett szolgáltatást végzõket viszont nagyrabecsüléssel, de távolságtartással szemlélte, ám törekvéseiben nem mutatkozott meg az oda történõ besorolás szándéka. A katonai szolgálat befejezõ szakaszában mégis adódott egy meglepõ fordulat, amely fél évtizedig, majd nyugállományba helyezés után a hadtápszolgálat két ágához vitt felelõs beosztásba és teendõkbe. (Az utóbbi esetben e könyvben visszatérõen említett Évkönyvek szerkesztõjeként is.) A visszatérõ késõi szerkesztõi próbatétel megélt évtizedeket és különbözõ pozíciókat is túllépõ feladatként mutatkozik meg a kézben tartott könyv formájában, immár nem kívülálló, idegen témaként. Lenyûgözõ a történelem és ebben a hadtörténelem tükrében végigtekinteni azon a létszámában is jelentõs, többrétegû és funkciójú apparátuson, amely száz évre visszatekintve ellátta a honi hadseregeket ruházattal és egyéb kiegészítõ felszerelésekkel. A legnagyobb élmény a könyv azok számára, akik e körben éltek, tevékenykedtek katonaként vagy polgári dolgozóként. Akiket a szükség vagy a szolgálat érzése vitt és tartott a másokon segíteni szándékozók és akarók táborába. A könyv bemutatja a mindenkori hadseregek ellátó szolgálataiba tartozó ruházati szervezetek felépítését, mûködését száz év távlatában. Bemutatja a katonai egyenruhával összefüggõ követelményeket, a fejlesztés, a gyártás, a raktározás, a szállítás, az ellátás rendjét, háború esetén eltemetését, viselõjével együtt. A katonai egyenruha, bármiféle misztikum is övezi, mégiscsak egy tárgy, holt anyag. A katonai egyenruha fõszereplõje az ember, a katona, aki az egyenruhát viseli. A könyv mégis elsõsorban azok munkájának állít emléket, akik az egyenruhák tervezésében, kivitelezésében, a katonák ellátásában vállaltak szerepet, és segítették szolgálatukat, életben maradásukat mind béke, mind háborús viszonyok között. A könyv egyaránt foglalkozik a száz éve történtekkel és a közelmúlt eseményeivel. Szomorú és derûs oldalak egyaránt találhatók benne, ahogy az élet más területein is. A könyvet érdemes volt összeállítani, megírni. És érdemes elolvasni.

165

AZ MN (MH) RUHÁZATI SZOLGÁLATÁNAK VEZETÕ BEOSZTÁSÚ TISZTJEI 1949 ÉS 2000 KÖZÖTT A HM ruházati osztályvezetõi, az MH ruházati szolgálatfõnökei: 1950—1954 1954—1955 1955—1957 1957—1977 1978—1988 1988—1990 1990—1997 1997—1998 1998—

Detrich Ernõ alezredes Kocsis József ezredes Dr. Boros László alezredes Dr. Balázs György ezredes Nátrán György ezredes Dr. Szabó Márton ezredes Böröcz Ferenc ezredes Hazuga Károly ezredes Horváth Tibor ezredes

Az MH Ruházati Ellátó Központ parancsnokai: 1973—1979 1979—1997 1998—1999 1999—2001

Dr. Szabó Márton alezredes Ujvári Mihály ezredes Parázsó Lajos alezredes Hegyes Ferenc alezredes

Az MH REK parancsnokhelyettesei: 1973—1974 1974—1979 1980—1984 1986—1993 1993—1998 1999—2001

Pogány Tibor alezredes Pánisz József alezredes Bugyáki Attila alezredes Jósvai György alezredes Vilner Péter alezredes (ezredes) Németh Imre õrnagy (mb. h.)

Az MN REK parancsnok politikai helyettesei: 1973—1988 Ferencsik Imre alezredes 1988—1989 Gonda István alezredes Az MH REK parancsnok gazdálkodási helyettesei: 1974—1991 1991—1993 1993—1997 1997—2001

Moór János alezredes Major Antal õrnagy Hazuga Károly alezredes Aradi Nándor alezredes

Az MN KRAR, az MH REK 1. Raktár (Budapest) parancsnokai: 1946—1947 1947 1948 1949—1953 1953—1957 1957—1977 1977—1982 1982—1986 1986—1989 1989—1996

166

Kulifai József ezredes Szentandrási János alezredes Dezsõ Zoltán mk. õrnagy Bencze József õrnagy. Kocsis József ezredes Sós Béla alezredes Dr. Boros László alezredes Raskó Elemér alezredes Szilágyi József alezredes Balogh András õrnagy (alezredes) Szigeti Sándor õrnagy

1996—2001 2001—

Poór Sándor százados Fejes Tamás alezredes

Az MN Ruházati Szolgáltató Üzem parancsnokai: 1973—1976 1976—1978 1978—1987 1987—1989

Kósa Kornél alezredes Rofrics Imre kpa. (megbízott) Lajkó István alezredes Semperger Imre õrnagy (hõr. alezredes)

Az MN KRAR táborfalvai kirendeltség, az MH REK 2. Raktár parancsnokai: 1954 1955 1955—1967 1967—1994 1994—2007 2007—

Albert Márk törzsõrmester Fürj János alhadnagy Vöcköndy László õrnagy Juhász István alezredes Pásztiné Cinkotai Mária alezredes Kelemen Károly õrnagy

Az MN 1 RAR Debrecen, MH REK 3. Raktár parancsnokai: 1952—1955 1955—1960 1960—1974 1974—1982 1982—1996

Ugron Gyula alezredes Lanka László alezredes Akurátni Sándor alezredes Magyar István õrnagy Bóné Lajos õrnagy

Az MH REK 4. sz. ideiglenes Raktár parancsnokai: 1990—1996 1996—1998 1998—2004

Sándor Mihály alezredes Czibere András alezredes Rab János õrnagy

A Honvéd Központi Gõzmosoda (HGM), az MN Gõzmosodák Parancsnoksága parancsnokai, vezetõi: 1950—1951 1951—1952 1952—1957 1957—1961 1961—1968 1968—1974

Pölöskei Pál százados Báthory Pál százados Széles Sándor százados Dr. Fehérvári Tibor alezredes Király József alezredes Farkas Ede alezredes

Az MN Textiltisztító és Javító Üzem, a Centrál Mosodák Rt. igazgatói, elnök-vezérigazgatói: 1974—1986 1986—2002 2002—2009

Danics Ferenc alezredes Dr. Ivanovics Iván mk. ezredes Erdélyi Tibor

167

FELHASZNÁLT IRODALOM Józsa György Gábor: Ferenc József zászlai alatt, (1848—1914). Szigeti László: Háborúból háborúba, békétõl békéig. 1914—1947. IKVA 1994. Galántai József: Magyarország az elsõ világháborúban. Korona Kiadó, 2001. Bonhardt Attila — Sárhidi Gyula — Winkler László: A Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Barczy Zoltán: Évszázadok egyenruhái. MH RSZF-ség. 1991. Barczy Zoltán — Somogyi Gyõzõ: Királyért és hazáért. Corvina, 1990. Barczy Zoltán — Somogyi Gyõzõ: A szabadságharc hadserege. Budapest, 1986. Besnyõ Károly: (szerk.) A Magyar Népköztársaság kitüntetései. Budapest, 1979. Katona Tamás: A korona kilenc évszázada. Budapest, 1979. Lázár István: An Illustrated History of Hungary. Corvina, 1990. Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Budapest, 1993, Zrínyi. Helgert Imre: A Budapesti Honvédhelyõrség Parancsnoksága, 1849—1999. 2000, Honvéd Kiadó Dr. Boros László: A Központi Ruházati Anyagraktár (Ruhatár) története, I—II. MN Ruházati Ellátó Központ, belsõ kiadás. Ferwagner Péter Ákos: A második világháború történelmi atlasza. 2008, Szalai könyvek. Nemeskürthy István: Requiem egy hadseregért. 1972, Magvetõ Kiadó. Sipos Péter: Adattár a II. világháború történetéhez. Henry Hamilton: A második világháború titkai. Puedlo Kiadó. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 1999, Osiris Kiadó. Balázs György: A Fegyveres Erõk egyenruházatának és személyi felszerelésének fejlesztése. Kandidátusi Értekezés 1972. Zachar József: „Egy ezredévi szenvedés”. Fejezetek a magyarság hadi történelmébõl. 2003, Heraldika kiadó. Davidson, Edward — Manning, Dale: A II. világháború krónikája. Szeged, 2004. Issermann, Maurice: A második világháború. Debrecen, 2003. Eisenhower, Dwight D.: Keresztes háború Európában. Budapest, 1998. Gergely Jenõ: Magyarország a századfordulótól az ezredfordulóig. 2004, Új Palatinus Könyvesház. Izsák Lajos: A koalíció évei Magyarországon 1944—1948. 1986, Kozmosz könyvek. A Magyar Honvédség Ruházati Ellátó Központ évkönyvei. Budapest, 1989—1997. Hadtudományi Lexikon, I—II. Budapest, 1995, Magyar Hadtudományi Társaság. Hadtápbiztosítás (ruházati szakmai száma) Budapest, 1983, MNHF-ség.

168