1848. szeptember 29-én a Velencei-tó északi partján, Pátka, Pákozd és Sukoró térségében került sor az 1848–49-es szabadságharc első komolyabb csatájára. A Móga János altábornagy vezette magyar hadsereg szembeszállt Jelačić horvát bán, cs. kir. altábornagy seregével, s a délelőtt 10 órától alkonyatig tartó harcban megtartotta állásait. A csata után a két fél fegyverszünetet kötött, majd Jellačić október 1-jén megindította csapatait Győr felé. Pákozd faluban 1890 óta emlékmű, a csatatéren 1951 óta obeliszk hirdeti az összecsapás emlékét. Ez utóbbi az 1848–49-es szabadságharc csatatéri emlékművei közül mindmáig a legnagyobb. Mitől vált ilyen jelentőségűvé ez a csata, amely 1848. szeptember 29-én reggel 9 és délután 3 óra között a Velencei-tó északi partján, a Pákozd–Sukoró–Pátka háromszögben lezajlott?
H e r man n Ró b e r t
PÁKOZD 1848.s zeptember2 9.
S
zeptember 11-én Jellačić csapatai, közel 50 ezer fő, Varasdnál átkeltek a Dráván, elfoglalták a Muraközt, majd néhány nap múlva a Murán átkelve benyomultak a Dunántúlra. A bán hadseregének csak a létszáma volt jelentős. Csapatainak közel felét teljesen használhatatlan, csak rabolni tudó, kaszával-lándzsával felszerelt népfelkelők alkották. Frissen szervezett báni huszárezrede csakhamar kiérdemelte a „Jézus-Mária huszárok” elnevezést; általában ugyanis hozzájuk fohászkodott, valahányszor „igazi” huszárokkal került szembe. A lovasság hiányát a Dunántúlon állomásozó, nem magyar kiegészítésű s cs. kir. lovasalakulatok (vértesek Horvát és könnyű könny lovasok) csatlakozászerezsán sával sikerült pótolni. Ugyanszázados akkor tüzérsége többnyire kis űr űrméretű t lövegekkel rendel-
4∞&£∞§™
4∞&£∞
70
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
kezett, amelyek hatályos lőtávolsága alatta maradt a magyar tüzérség lövegeiének. A Dráva vonalát védő magyar haderő a támadók elől kénytelen volt visszavonulni, annál is inkább, mert a ma gyar reguláris csapatok létszáma 4-5000 fő között lehetett. A többnyire cs. kir. tisztekből álló tisztikar hűségét biztosítandó Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 15-én elérte, hogy István nádor vállalja el a magyar sereg parancsnokságát. A nádor megpróbált érintkezésbe lépni a bánnal, ám ő szeptember 21-én nem volt hajlandó megjelenni a tárgyalások színhelyéül szolgáló Kisfaludy gőzös fedélzetén. A nádor látta, hogy Jellačić még azt is megengedheti magának, hogy így megalázzon egy cs. kir. főherceget. Mivel V. Ferdinánd arra utasította, hogy fegyveres összeütközésben sem-
mi esetre se vegyen részt, átadta a parancsnokságot a mellette lévő Móga János altábornagynak, majd elhagyta a tábort. Ezt követően visszatért Pestre, majd Bécsbe távozott, ahol lemondott nádori tisztéről. (Ő volt Magyarország utolsó nádora.)
A LAMBERG-KÜLDETÉS ÉS A SUKORÓI HADITANÁCS Amikor kiderült, hogy Jellačić aligha fog parádéban bevonulni a magyar fővárosba, Bécsben is a józanabb erők kerekedtek felül. Szeptember 25-én az uralkodó – István nádor javaslatára – min den, Ma gyarorszá gon ta lál ha tó fegyveres erő főparancsnokává nevezte ki Lamberg Fe renc gróf, al tá bornagy, pozsonyi hadosztályparancsnokot. Batthyány Lajos miniszterelnök abban reménykedett, hogy Lamberg meg fogja állítani Jellačićot, s mivel úgy tudta, hogy az altábornagy a táborba megy, ő maga is odasietett, hogy ellenjegyezze Lamberg kinevezését. Mivel a magyar táborban nem találta Lamberget, szeptember 27-én futárt küldött a bán székesfehérvári főhadiszállására, s ez a futár magával vitte Lamberg kinevezésének nyomtatott példányát. Jellačić – az előző hetek Bécsből kapott biztatásai után – nemigen hitt a küldetésben; azonban a futár ahhoz időben érkezett, hogy a bán visszavonja a másnapra már kiadott támadási parancsot. „Holnap nem menetelünk” – szólt a rövid visszavonó utasítás. Lamberg kinevezésének hitelességét tisztázandó abba is beleegyezett, hogy 24 órás fegyverszünetet kössenek. A 24 óra azonban anélkül telt el, hogy Lamberg a táborba érkezett volna. Így Jellačić vezérkari főnöke, Karl Zeisberg vezérőrnagy szeptember 28-án délután megküldte a 29-re szóló diszpozíciókat a csapatoknak. Lamberg azonban a fővárosba utazott, ahol – miután Batthyány távollétében az országgyűlés Kossuth indítványára törvénytelennek nyilvánította kiküldetését – szeptember 28-án a hajóhídon a felbőszült tömeg áldozatául esett. Ennek híre csak szeptember 28án este érkezett meg a magyar táborba, a horvát hadsereg pedig szeptember 29-én, a sukorói dombok felé tartva értesült az eseményről. Szeptember 27-én a magyar képviselőház a dunántúli sereget a harc felvételére utasította. A szeptember 28-i sukorói haditanácson az országgyűlés által
kiküldött biztosok követelték a megütközést. Olyan szenvedélyes vita bontakozott ki, hogy már-már attól lehetett tartani, a hadsereg harc nélkül felbomlik. A Zrínyi-szabadcsapat parancsnoka, Perczel Mór egyenesen „fekete-sárga mételynek” nevezte a seregben szolgáló cs. kir. tiszteket, mire mind Móga, mind tisztjei lecsatolták kardjukat. A helyzetet Batthyány mentette meg. Javaslatára Móga vállalta, hogy ha Jellačić másnap támadna, visszaveri a horvát sereget. A haditanács után két tiszt hozta a hírt, hogy Lamberget meggyilkolták. A hadsereg vezetése és a kormánybiztosok attól tartottak, hogy a hír megzavarja a sorezredi tiszteket, s a másnapi csata előtt elhagyják alakulataikat. Ám csupán egyetlen törzstiszt jelezte kilépési szándékát. Batthyány – Lamberg haláláról értesülve – szeptember 29-én hajnalban Sukoróról Székesfehérvárra utazott, s igyekezett rávenni a bánt, hogy Lamberg megérkezéséig álljon el a további előrenyomulástól, Lamberg halálhírét viszont nem közölte vele. Jellačić azonban elutasította a felhívást, s megindította csapatait a pátkai és sukorói dombokon felállított magyar sereg ellen. Ebben az is közrejátszott, hogy Székesfehérvár környékén sem tudta folyamatosan élelmezni csapatait, hiszen az előző hetekben a magyar hadsereg alaposan felélte a környéket.
4∞&£∞ § ™
A HORVÁT
FŐ FŐVEZÉR
4∞&£∞ § ™
4∞&4∞ £∞ § £™
ÉS A HORVÁT ELŐRENYOMULÁS
J O S I P
Móga jól állította fel seregét. A Josef Milpökh alezredes vezette, 6630 főnyi magyar jobbszárny a Velencei-tó északi partján, a lovasberényi úttól délre állt fel. Móga ide helyezte gyalogsága több mint egyharmadát, közte két sorezredi zászlóaljat. Az átszegdelt terep lehetetlenné tette a lovasság mozgását, viszont várható volt, hogy a horvát hadsereg itt indít nagyobb gyalogsági támadást. Az itt bevetett erők harcát mindössze két század huszár és nyolc löveg támogatta. A kb. 3800 főnyi, Franz Holtsche vezérőrnagy által vezényelt centrum a Pákozd és Sukoró közötti magaslatokon foglalt állást. Ezen a szakaszon haladt át a Székesfehérvárról Budára vezető postaút, amelynek két oldalán vizenyős, mocsaras terep akadályozta a gyalogság mozgását. Az ellenség itt csak a lovassá gát vethette be. Móga ezért ide helyezte tüzérsége több mint
Josip Jela Jelačić čić báró 1801-ben született, s nyolcéves korától a bécsi Theresianumban nevelkedett. 1819-ben egy dragonyosezredben kezdte meg szolgálatát. Innen az ogulini határőr gyalogezredhez került. Itt több ízben vett részt különböző boszniai büntetőakciókban. 1837-től őrnagyként szolgált a 48. (Gollner) gyalogezredben (ugyanabban az alakulatban, amelyikben Petőfi Sándor), majd 1841-től az 1. báni határőrezred alezredeseként, 1842-től ezredeseként folytatta szolgálatát. 1845-ben egy boszniai akcióban Bihácsnál súlyos vereséget szenvedett, s 70 emberét veszítette el. Ismert volt róla, hogy verseket ír, és atyáskodó megnyilvánulásai miatt nagy népszerűségnek örvendett alárendeltjeik örében. V. Ferdinánd 1848. március 23-án nevezte ki horvát bánná, másnap vezérőrnaggyá léptették elő, s kinevezték zágrábi főhadparancsnokká, azaz a horvátországi és hozzá tartozó határőrvidéki katonaság parancsnokává. Április 8án már altábornagyi kinevezését is megkapta, 1849-ben táborszernagy lett. Kitűnő szervezőkészsége és személyes varázsa révén gyorsan megnyerte a horvát közvélemény jelentős részét. Hihetetlen ambíciói azonban nem párosultak katonai tehetséggel. 1848. októbertől Windisch-Grätz főseregének egyik hadtestparancsnoka volt, 1849 áprilisában rövid ideig ellátta a cs. kir. fősereg fővezéri teendőit, majd hadtestével a Délvidékre küldték, ahol átvette az ottani cs. kir. és szerb erők parancsnokságát, de kezdeti sikerek után, július 14én Kishegyesnél vereséget szenvedett. Ezt követően augusztus közepéig nem vett részt a hadműveletekben. 1855-ben grófi rangra emelték. 1859. május 20-án Zágrábban halt meg.
A MAGYAR FELÁLLÍTÁS
J E L L A Č I Ć
4∞&4∞ £∞ § £™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
71
felét, 28 löveget. Két sorezredi, egy honvéd- és egy önkénteszászlóalj alkotta a gyalogságot, két század huszár a lovasságot. A 2600 főnyi balszárny Répásy Mihály őrnagy vezetésével szeptember 28-án a Velencei-tó déli partján, Gárdony és Agárd környékén állomáso zott. Ezen a szakaszon is út haladt át, s a terepadottságok hasonlóak voltak az északi partéhoz. Móga itt szükség esetén aktív védelemre gondolt, erre mutat, hogy a hat lövegen és egy-egy honvéd-, illetve önkénteszászlóaljon kívül közel 600 huszárt vonultatott fel. Ugyanakkor szeptember 29-én reggel az egész balszárnyat visszavonta Agárdig, s Dinnyés községnél csupán a Zrínyi-szabadcsapatot hagyta 950 fővel. A Teleki Ádám vezérőrnagy vezette, Velencénél álló, kb. 4450 főnyi tartalékot egy sorezredi, egy honvéd- és három önkénteszászlóalj (összesen kb. 4050 fő), 400 huszár és négy löveg alkotta. A tartalékot Móga röviddel az ütközet kezdete után előrevonta a magyar centrum mögé, amelynek ereje így 8250 főre növekedett. (Más kérdés,
72
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
hogy az alakulatok egy része már csak a harcok végeztével érkezett meg.) A bán – hadserege két és félszeres létszámfölényben lévén – szeptember 28-ra egyszerű menetparancsot adott ki, amely azonban már számolt a magyar ellenállással. Johann Kempen von Fichtenstamm vezérőrnagy hadosztályát a lovasberényi útra küldte azzal, hogy még aznap érje el Vált és Kajászószentpétert. A másik két, a Schmidl- és a Hartlieb-hadosztálynak, valamint a Sedelmayer ezredes alatt egyesített lovasságnak a Székesfehérvár–Pákozd– Velence postaúton kellett előrenyomulnia. A tó déli partjára egyetlen egységet sem küldött. Úgy tűnik, azt hitte, hogy egy átkaroló támadással szétzúzza a magyar jobbszárnyat, majd a Velencei tóba szoríthatja vagy legalábbis a főváros felé űzheti vissza a magyar sereget. Aznap Martonvásárig akart előnyomulni. Kempen és Schmidl hadosztályának, valamint a lovasdandárnak reggel hat, a Hartlieb-hadosztálynak reggel hét órakor kellett elindulnia. A bán az indulást megelőzően, reggel hét órakor fogadta Batthyányt, s
egyórás „tárgyalás” után ő maga és főhadiszállása is elhagyta Székesfehérvárt. Hozzáteendő, hogy vezérkari főnöke, Karl Zeisberg vezér őrnagy a Hartlieb-hadosztálynak elfelejtette kiküldeni az útba indítási parancsot, így az csak jóval a csata után érkezett meg a csatamezőre.
KÖZELHARC A JOBBSZÁRNYON Először, reggel fél 10 és 10 óra között a Kempen vezérőrnagy vezette horvát balszárny került tűzbe. A szerezsánokból álló elővédet vezető Roknić százados tűzharcba bonyolódott a magyar előőrsökkel, majd rövidesen azt jelentette Josef Neustaedter vezérőrnagynak, hogy ha nem kap erősítést, nem tudja magát tartani. Kempen erre utasította Neustaedtert, hogy küldjön erősítést Roknićnak. Ez meg is történt, s a horvát gyalogság a magyar csatárokat szemből megtámadta, két magaslaton át a magyar jobbszárny főerejéig visszanyomta, s élénk tűzharcba elegyedett velük. Két horvát zászlóalj és egy há-
4∞&£∞§™
romfontos üteg a magaslatokra hágott, hogy a ma gyarok jobb oldalába kerüljön. Erre mindkét oldalról dőtüzérségi tüzelés kezd dött, a magyarok kartáccsal llőtték a tömegben álló bródi zászlóaljat, amely visszavonult. Kempen délután két órakor Pátkáról írott hadijelentésében arról számolt be, hogy röviddel a harc kezdete után jelent meg nála Szapáry Antal gróf, „és tiltakozott az ellenségeskedések folytatása ellen, biztosítván, hogy azok le lesznek állítva, és Batthyány gróf éppen evégből utazott Székesfehérvárra”. Szapáry nyomatékosan kérte Kempent, „hogy kerüljünk el minden vérontást, biztosítván arról, hogy az ellenségeskedések mindenféleképpen leállíttatnak, amennyiben itt is befejeztetnek”. Kempen nem volt ellene ennek az ajánlatnak. Ám éppen a „tárgyalás” közepette mind ő maga, mind a közelében álló egységek kartácstűzbe kerültek, mire ő is bevetette a tüzérségét. „Azonban az
Magyar katonák
4∞&£∞
előnytelen terepviszonyok közül folyamatos tűzben egy oldalállásba kellett visszahúzódnom – írta –, amelyben jelenleg is vagyok, és pedig az ellenség által meg nem támadva, miután az, úgy tűnik, Velencén túl éppen ütközik.” Neustaedter emlékirata szerint Szapáry megjelenése után nem sokkal Tallián százados, a bródi határőrzászlóalj tisztje figyelmeztette Neustaedtert, hogy tőlük 50 lépésnyire egy magyar üteg lemozdonyozott, s lőni készül. Miután a bródi zászlóalj a magaslaton állva remek célpontot nyújtott, Neustaedter féljobbot vezényelt, s utasította az alakulatot, hogy vonuljon le a völgybe. A magyar üteg első kartácssortüze azonban így is vagy 50 főt megsebesített, illetve megölt az alakulatból. Miután a zászlóalj elhagyta a magaslatot, a magyar üteg a völgyben vezető országúton lévő horvát poggyászszekereket kezdte el lőni ágyúgolyóval. Ezek hanyatt-homlok menekültek Pátka felé. A helyzetet a Lončar hadnagy vezette 3. horvát háromfontos gyalog-
üteg mentette meg, amely nem messze a magyar ütegtől tüzelőállást foglalt, kereszttűzbe fogta azt, s ezzel visszatartotta a horvát csapatok és poggyász további lövetésétől. A magyar források szerint a két gyalogság között hullámzó harc folyt, amelyben a magyar gyalogság az időlegesen beálló lőszerhiányon segítendő sikeres szuronyrohamot indított a horvátok ellen. Az erőteljes magyar visszacsapás miatt a horvátok sem próbálkoztak itt újabb arctámadással. Kempen ezért a 7. (bródi) határőrezred 2. zászlóaljával, a 3. háromfontos gyalogüteggel s a magyar hadműveleti napló szerint egy osztály lovassággal (ez a hadosztály mellé beosztott két báni huszárszázad lehetett) a lovasberényi úton megpróbált a magyarok hátába kerülni. A bekerítés sikere érdekében Kempen újabb és újabb támadásokat indított az erdőben, hogy ezáltal a magyarok szélső jobbszárnyát meggyengítse, és a figyelmet elterelje róla. Az újabb támadást nagy valószínűséggel a Rez-
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
73
A MAGYAR FŐVEZÉR
MÓGA JÁ NOS Móga János a Nyitra megyei Bockón látta meg a napvilágot 1785-ben. 17 évesen lépett be a cs. kir. hadseregbe, s részt vett a Na pó leon el le ni há bo rúk ban. 1809-ben a francia–osztrák háborút eldön tő wagrami csa tá ban a lá bán és a mellén életveszélyesen megsebesült, s 1810-ben nyugállományba helyezték. Móga azonban kérvényezte visszahelyezését a tényleges állományba. 1848. június 21-én kapta meg altábornagyi és pesti hadosztály-parancsnoki kinevezését. Pákozd után hűség nyi lat ko za tot adott a magyar országgyűlésnek, az október 30-i schwechati csata után viszont korára és egészségi állapotára hivatkozva beadta lemondását. 1849. január elején jelentkezett a fővárosba benyomuló cs. kir. csapatok főparancsnokánál, Alfred zu Windisch-Grätz tábornagynál, aki hadbíróság elé állíttatta. A hadbíróság megfosztotta rangjától és kitüntetéseitől, s öt év várfogságra ítélte. Móga ezt Ol mützben töltötte le, majd szabadulása után a szintén várfogságot szenvedett veje, Lázár György szászerkedi birtokán élt 1861. november 10-én bekövetkezetth aláláig.
74
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
niczek őrnagy vezette, a 3. (ogulini) és a 4. (szluini) határőrezredek 3. zászlóaljaiból alakított zászlóalj hajthatta végre. Ám a 60. (Wasa) gyalogezred 1. zászlóalja oldalba kapta az erdőben támadókat, még a melléjük beosztott 1. hatfontos üteget is megtámadta, de miután közben ez az alakulat is súlyos veszteségeket szenvedett, kénytelen volt visszavonulni, sőt a lőszerhiány miatt – Perczel Miklós naplója szerint – eredeti állását is elhagyta. A helyzetet a Perczel Miklós őrnagy vezette tolnai önkéntes nemzetőrök mentették meg. „Én gyors léptekkel előrenyomultam a hegy élére – írta utóbb Perczel Miklós a történtekről. – Három osztályra osztottam zászlóaljamat; két századot Sándor testvérem, kettőt magam vezettem, kettőt tartalékul a hegy élén, én pedig a lóról leszállva szintén két századdal a már a hegy felénél magasabbra hatolt két ellenséges zászlóaljat megtámadtuk. Csak egy sortüzet adtunk, ami nem tehetett valami nagy kárt bennük, mert tétovázás nélkül folytatták elő nyomulásukat. De midőn mindketten szuronyt szegezve megrohantuk, aránylag csekély ellentállás után hátat fordítottak, és oly sebesen rohantak lefelé, hogy alig bírtunk néhányat elérni. Ekkor Strakonitzki is, ki eddig az ellenség ágyúival volt elfoglalva, a szaladó tömegre fordította ágyúit, ami aztán vad futássá változtatta a már amúgy is rohamos visszavonulást.” A tolnaiak nem üldözték az ellenséget, hanem elfoglalták eredeti állásukat. Közben a bekerítést végrehajtó két horvát zászlóalj akadálytalanul előrejutott a fennsíkig, „ám feltűnésükkor a szélső jobbszárnyon álló hatfontos félüteg kartácsokkal, a huszárosztály rohammal fogadja őket, mire a szurdokon keresztül a főúton megállás nélkül az oldalt fekvő malomig hátrálnak, gyülekeznek, s végre az elöl fekvő halmok fedezetében állnak meg”. Az említett fél (vagy egész) üteget és a 9. (Miklós-) huszárezred újabb két századát Andrássy Gyula hozta a centrumból, s éppen időben érkezett ahhoz, hogy a horvát előrenyomulást megállítsa. Milpökh ekkor, valamikor délután négy óra után általános támadást rendelt el, s a horvátokat minden ponton visszavetette. A magyar előrenyomulás olyan heves volt, hogy a horvátok mindenütt menekültek, s a ma gyar zászlóaljak Pátkáig űzték a támadókat, sőt majdnem az ott lévő tóba szorították őket. Ekkor azonban hirtelen megszakadt a küzdelem.
A magyar csapatok már megközelítették Pátkát, amikor Kempen egy fehér kendőt lobogtató tisztet küldött át a ma gyar oldalra, s kérte a tüzelés leállítását, mondván, most látja, hogy a nemzet áll ellenük fegyverben, s a császári hadsereg rendes csapatai állanak és küzdenek soraikban, ő nem akar a hadseregben szakadást előidézni. Ivánka Imre őrnagy erre azt felelte, hogy ő nem fővezér, neki is nehezére esik volt bajtársai ellen harcolni, de nem a magyarok törtek be Horvátországba; egyébként pedig jelentést tesz a fővezérnek. Ezt követően jelentést küldött Milpökhnek, illetve Mógának a történtekről, majd az ismét megjelenő horvát határőrtiszt elé lovagolt. A 2. pesti zászlóalj 6. századának néhány katonája elkísérte őt. A katonák beszédbe elegyedtek a horvát tisztet követő szerezsánokkal. Ivánka szerint ekkor történt, hogy az Andrássy Gyula által a jobbszárnyra hozott félüteg lőni kezdte Kempennek a völgyben lévő csapatait, mire a szerezsánok lefegyverezték és magukkal vitték Ivánkát. Ezzel az itteni ütközet alkonyatkor kurtán-furcsán véget is ért.
KIÜTÉSES GYŐZELEM A CENTRUMBAN A centrumban még rosszabbul alakult a támadók helyzete. A Székesfehérvárról a postaúton, Kisfaludon át Pákozdra induló Schmidl-hadosztály déli 12 óra tájban bontakozott ki Pákozdról, s indult támadásra a magyar centrum ellen. A támadást élénk tüzérségi tűz előzte meg: a horvát ágyú- és röppentyűütegek ezáltal próbálták megingatni a magyar csapatokat. A röppentyűk azonban nemigen tettek jó szolgálatot. Jellačić utóbb arról számolt be Latour cs. kir. hadügyminiszternek, hogy az egyik röppentyűüteget azért kellett kivonnia a tűzvonalból, mert az képtelen volt elérni az ellenséget lövedékeivel, miközben igencsak ki volt téve az ellenséges tűznek. A tüzérségi párbajt egyértelműen a magyarok nyerték meg. A bán azonban abban bízott, hogy nagy tömegű gyalogságának bevetésével áttörheti a magyar vonalakat. Elkövette azonban azt a hibát, hogy a nagy létszámú, fegyelmezetlen népfelkelő-zászlóaljakat a rendes határőrzászlóaljakkal együtt küldte rohamra. Noha a támadók a magyar csatárokat sikeresen visszaszorították, rövidesen olyan tüzérségi tűz
zúdult a magyar ütegekből, hogy kis híján Jellačić is otthagyta a fogát. Egyik segédtisztjét közvetlenül mellette találta el egy ágyúgolyó. Az egymás után háromszor támadó horvát gyalogság mindenütt kénytelen volt hátrálni, a magyar gyalogság vonaláig el sem jutott. A magyar tüzérség a postaúttól jobbra előrenyomuló cs. kir. lovasságot is megfutamította. Egy horvát népfelkelő-zászlóalj futni kezdett, s a csapatokat csak hátrébb, Pákozdon lehetett rendezni. Itt egy népfelkelő-zászlóalj feltört egy birkahodályt, s a kitóduló állatokra kezdett vadászni. A kaotikus epizódnak több sebesültje és halottja volt. Délután három órára a küzdelem ebben a térségben véget ért. Közben Jellačić semmilyen hírt nem kapott a Kempennél történtekről, s tökéletes bizonytalanságban volt saját balszárnya helyzetével kapcsolatban. A Hartlieb-hadosztályról sem tudott semmit. Lefújta a támadást, s csupán ezután értesült a sajátos fegyverszüneti ajánlatról. Késő délután, négy és öt óra között érkeztek meg a Hartlieb-hadosztály zászlóaljai, de a bán ekkor már nem gondolt a csata újrakezdésére. A csata történetét áttekintve szembetűnő, hogy milyen célszerűnek bizonyult a Móga és táborkara által elrendelt felállás. A magyar jobbszárny nemcsak visszaverte az ellenséges balszárnyat, hanem kimondottan kritikus pillanatokat is okozott neki. A centrumban pedig az ellenség a tüzérség célszerű felállítása miatt képtelen volt még csak megközelíteni is a magyar állásokat. A jobbszárnyra éppen időben sikerült erősítést irányítani, s a tartalék előrevonására is időben került sor. Ha Jellačić a Hartlieb-hadosztály megérkezése után netalán újabb támadást rendel el, lett volna erő ennek visszaverésére is. Akárhogy is nézzük, a bán a Hartlieb-hadosztály elmaradása dacára is közel 23 000 embert alkalmazott (vagy alkalmazhatott volna) a csatatéren, s ha a magyar balszárny és a tartalék létszámát levonjuk, Móga kb. 10 500 emberrel védte meg állását, és verte vissza az ellenséget.
az esti órákban a magyar fővezérség elrendelte a visszavonulást. Ám a visszavonulás a lehető legszerencsétlenebb módon történt, a sötétben az alakulatok összekeveredtek, egymásra lőttek, s a Martonvásárra megérkező csapatok mindenre hasonlítottak, csak győztes seregre nem. Így aztán a fővezér és a kormánybiztosok is örömmel fogadták Jellačić fegyverszüneti ajánlatát. Ez ugyanis időt adott a sereg rendezésére. A szeptember 30-án megkötött egyezmény a szeptember 29-én elfoglalt állások vonalát jelölte meg demarkációs vonalként, s megtiltotta az ezeken túlra irányuló csapatmozgásokat.
A fegyverszünet megkötése azért is figyelemre méltó, mert a bán szeptember 30-án már tudta, hogy a magyar hadsereg visszavonult Martonvásár felé, s ennek ellenére nem szándékozott folytatni a támadást. Segédtisztjeinek naplóiból tudjuk, hogy ekkor vált nyilvánvalóvá számára: serege lassan felmorzsolódik, ha nem hagyja el rövid időn belül Székesfehérvár környékét. Pest felé nem mehetett, maradt tehát a győri irány. Magához akarta vonni a Dunántúlon és a FelviIvánka Imre déken állomásozó, nem maŒrnagy gyar nemzetiségű cs. kir. alakulatokat, s helyre kívánta ál-
4∞&£∞§™
4∞&£∞
A CSATA UTÁN A magyar oldalon nagy volt az öröm, de az aggodalom is. A siker ellenére attól lehetett tartani, hogy a bán átkarolja és elvágja Budapesttől a magyar sereget. Mivel a fővárosba vezető utakat csak Martonvásárnál lehetett fedezni, RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
75
4∞&£∞§™
lítani az összeköttetést Bécscsel. Ezért döntött úgy, hogy október 1-jén elhagyja korábbi állásait, és seregével megindul északnyugati irányba. Abban reménykedett, hogy a Dunántúlon és a Felvidéken lévvő cs. kir. csapatok csatlakoztatása, illetve a Bécsből remélt erősítések révén serege a következő támadást a siker reményében indíthatja. Ki nyerte meg a csatát? A kérdés eldöntéséhez a két fél szándékait kell tisztáznunk. A magyar hadsereg meg akarta állítani a horvát előrenyomulást, s e célját lényegében el is érte. Ezen az sem változtat, hogy a csatát követően visszavonult Martonvásárig, hiszen a fegyverszünettel a horvát sereg lemondott az újabb támadásról. Jellačić célja a főváros bevétele volt. Ezt a szándékát pedig Pákozd után fel kellett adnia, s a fegyverszünettel elismerte kudarcát. Pákozd egyben a Batthyány Lajos és munkatársai által megteremtett új hadsereg sikere is volt. A hadseregben a gránátosokkal együtt öt „régi” cs. kir. zászlóalj, három honvédzászlóalj, kilenc önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj és egy szabadcsapat alkotta a gyalogságot; a
Gróf Teleky Ádám (balra) és Perczel Mór (jobbra)
4∞&£∞
76
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
lovasságot teljes egészében a cs. kir. hadsereg régi huszárai képezték, összesen 15 század. Az oly kitűnően szereplő tüzérség kétharmadát új, honvédvagy önkéntes mozgó nemzetőri, egyharmadát pedig cs. kir. ütegek tették ki. Tehát nem csupán az derült ki, hogy a Batthyány-kormány képes volt a régi haderő bázisát is felhasználva új tömeghadsereget szervezni, hanem az is, hogy ezek az eltérő jellegű egységek képesek együttműködni a harcmezőn. Erre a délvidéki hadszíntéren már többször volt példa, ám ott a magyar haderő mindig harcászatilag alacsonyabb rendű s általában gyengébb ellenféllel állt szemben. Itt azonban a hadsereg egy nála erősebb, reguláris hadsereget kényszerített meghátrálásra.
A KATONAI BECSÜLET SZEREPE Megszegte-e Jellačić a fegyverszünetet? Erre már csak azért is válaszolnunk kell, mert az 1848–49-es események egyik sajátos aspektusát, a katonai becsület kérdéskörét érinti. A korabeli magyar politikusok és publicisták szemében Jellačić maga volt az ördög, s
hasonlóképpen vélekedtek a horvát hadsereg tisztjei is a magyar politikusokról, beleértve István nádort és Batthyány Lajos miniszterelnököt is. Jellačić szeptember 11-én megkezdődött támadása és az október 3-i manifesztum kibocsátása között a magyar és a horvát fél több ízben folytatott félig-meddig hivatalos tárgyalásokat. Noha a horvát és cs. kir. inváziós hadsereget vezető Jellačić többször is kijelentette: a magyar kormányt nem tekinti legitimnek, maga is érzékelte, hogy saját küldetésének legitimitása szintén megkérdőjelezhető. Csak ezzel magyarázható, hogy a közbeeső időben valamennyi hozzá indított magyar küldöttséget fogadta, ám érdemi tárgyalásokra, azaz politikai megoldásra nem volt hajlandó. Így az őt szeptember 16-án felkereső magyar tiszti küldöttségnek csak a fegyverbarátságról és a cs. kir. hadsereg vitézségéről tartott hangzatos szónoklatokat; nem jelent meg az István nádorral folytatandó tárgyalá sok színhelyéül szolgáló Kisfaludy gőzösön szeptember 21-én; szeptember 28-án pedig Lamberg altábornagy főparancsnoki kinevezésének hírét véve sem volt hajlandó leállítani csapatai-
nak a főváros felé történő előrenyomulását. Szeptember 30-án is csak katonai feltételekről állapodott meg a magyar hadsereggel kötött fegyverszüneti egyezményben. Miután az uralkodó október 3-án Jellačićot nevezte ki a magyarországi csapatok főparancsnokává és Ma gyarország teljhatalmú királyi biztosává, a bán már katonai természetű tárgyalásokat sem volt hajlandó folytatni a magyarokkal. Ugyanakkor érdekes mindaz, amit Roth és Philippovich hadosztályának október 7-i ozorai fegyverletételéről értesülve tett. A megegyezés értelmében Roth lefegyverzett csapatait úgy bo csátották haza Szlavóniába, hogy nem harcolnak többé a magyarok ellen, ezért Jellačić utasította helyettesét, Dahlen al tá bor na gyot, hogy a hazabocsátott alakulatokat megfelelő felszereléssel ellátva Laibachba vezényeljék. A zászlóaljak jövendő alkalmazásánál figyelni kell arra, írta, hogy a konvenció azon pontja, mely szerint a ma gya rok el len nem harcol nak, ér vényben maradjon. A bán két zászlóaljat a szlavóniai állapotokra való tekintettel Szlavóniában hagyott azzal, hogy ezek saját területüket védik, s magyar támadás esetére a konvenció nem terjed ki. E kitérő azért fontos, mert rávilágít arra, hogy a katonai természetű megállapodások betartását a ma gyarokat egyébként lázadóknak és pártütőknek tekintő ellenfél is fontosnak tartotta. Jellačić – a rendelkezésünkre álló források alapján – bámulatosan népszerű volt tisztikara körében. E népszerűséget részben atyáskodó, bajtársias megnyilvánulásai magyarázzák (ugyanúgy együtt élt csapataival, mint a magyar oldalon Bem, Damjanich vagy Görgei), a másik ok azonban abban rejlett, hogy tisztjei a bánt a lovagiasság és becsületesség mintaképének tartották. E személyiségkép fenntartása pedig nem engedett meg lovagiatlan, becstelen magatartást – még a lenézett ellenséggel szemben sem. A hadicsel a korszakban is a bevett és megengedett eszközök közé tartozott, de egy írásos szerződést – márpedig a pákozdi fegyverszünet az volt – nem lehetett megszegni. Ha tisztjei úgy érzékelik, hogy a bán megszegte szavát az elvonulással, ennek nyilván nyoma marad naplóikban vagy leveleikben; azonban ilyen feljegyzést eleddig nem ismerünk. Miről volt tehát szó? Valószínűleg arról, hogy a fegyverszüneti egyezmény szövege olyan általános megfogalma-
A SZEMBEN ÁLLÓ FELEK Csapat
Parancsnok
ember löveg
Csapat
Móga János altábornagy
Parancsnok
ember löveg
Josip Jelačić altábornagy
A csatában részt vevő erők Jobbszárny
Josef Milpökh alezredes
6630
8
2. hadosztály
Centrum
Franz Holtsche 3814 vezér őrnagy
28
3. hadosztály
Összesen
10444
Johann Kempen von 12061 Fichtenstamm altábornagy Christoph Schmiedl von Seeberg lovag, vezér őrnagy
12
10689
36
22750
48
Karl Vinzenz Hartlieb von 16259 Wallthor báró, altábornagy
12
36
A csatában részt nem vevő erők Balszárny
Répásy Mihály 2607 őrnagy
6
Tartalék
Teleki Ádám vezér őrnagy
4445
4
Összesen
7176
10
16259
12
17521
46
39009
60
Összesen
zást tartalmazott, amely lehetővé tette a bán elvonulását. A szerződés ugyanis csak a demarkációs vonalakon túli mozgásokat tiltotta meg, a demarkációs vonalak mögött végrehajtandókat nem. Gondatlan volt a magyar fegyverszüneti küldöttség? Aligha. A magyarok számára ugyanis az volt a fontos, hogy Jellačić ne folytassa támadását Buda felé, s ezt az egyezmény szavatolta is. Minden megnyert nap újabb és újabb erősítések beérkezését hozhatta magával. Jellačić viszont a már említett ellátási nehézségek miatt nem várhatott sokáig Székesfehérvár környékén. Amikor Jellačić csapataival elvonult Győr irányába, nyilvánvalóan beismerte kudarcát, s egyben sorsára hagyta a Székesfehérvár környékére várt, Roth és Philippovich vezette tartalék hadosztályát. Ez a hadosztály aztán október 7-én Ozoránál kénytelen volt megadni magát a magyar csapatoknak. Ezzel a horvát támadás teljes kudarccal ért véget. Jellačić elvonulása azt is lehetővé tette, hogy a magyar fél szerződésszegéssel vádolja meg „a lovagias bánt”. Maga Csány László, a feldunai hadtest kormánybiztosa október 2-án így fogalmazott: „A fegyvernyugvást megszegte a gazember, arra, ami foglalt föld nem volt, vonulnia szabad nem volt.” Mint láttuk, a fegyverszüneti egyezmény nem tartalmazott ilyen kikötést. A jól hangzó argumentum révén azonban a magyar fél a katonai siker mellett a közvélemény megnyeréséért folytatott harcban is győzelmet aratott. A bán szerződésszegését taglaló kiáltványok és újságcikkek nagy
1. hadosztály
A VESZTESÉGEK halott sebesült eltűnt fogoly összesen
MAGYAR 7+? 37+?
44+?
CS. KIR. 49 ? ? ? 49+?
száma azt mutatja, hogy a magyar politikusok tisztában voltak a háborús propa ganda jelentőségével is. Nem utolsósorban ez tette lehetővé azt, hogy a magyar hadsereg 1848 októberétől egyre nagyobb elszántsággal vegyen részt a horvát, majd a cs. kir. csapatok elleni hadműveletekben.
MILYEN ÜNNEP? „Ez volt az első nap, mely a körülményekhez mérve teljesen kielégítő, részint mert meggyőzött bennünket, hogy a seregekre bízvást lehet számolni, és azok tisztikarára, részint mert valamint a mi seregünknek a szerencsés eredmény morális erejét nevezetesen felemelte, úgy lehangolta büszke magabízottságát az ellenségnek” – írta 1848. szeptember 29-én, közvetlenül az aznapi csata után Csány László, a dunántúli magyar haderő kormánybiztosa a végrehajtó hatalmat gyakorló Honvédelmi Bizottmánynak. Hasonlóan értékelte az eseményeket a nemzetgyűlés képviselőháza által kiküldött három biztos, Luzsénszky Pál báró, Bónis Sámuel és Asztalos Pál is: „Egyébiránt, aggodalmaink, ha lehettek volna is eddig, a tegnapi nap által eloszlattattak, mindenki megtette kötelességét a vezértől kezdve az utolsó emRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
77
berig, minden különbség nélkül. Szeptember 29-e kiszámíthatatlan következésű nap; e csata döntött hazánk sorsa felett, nemzeti önállásunk első alapköve tegnap tétetett le, az elestek vérével erősítve, minden ármány és viharok ellen.” Móga fővezér pedig így fogalmazott: „Ámbár seregünk egy teljes győzelmet vívott ki, és ma gát állásában megtartotta, mégis ezen harcnak eredménye kevésbé stratégiai előnyű, ám annál nagyobb erkölcsi hatást tesz a fiatal seregre, amely állását az első összecsapás alkalmával diadalmasan megtartotta.” A fentiekből kiderül, hogy már a kortárs résztvevők tisztában voltak a csata jelentőségével. A magyar politikai vezetés elismerését a táborba érkező Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke tolmácsolta a katonáknak. A képviselőház, illetve a felsőház október 1jén határozatban mondott köszönetet a hadseregnek, a hadsereg vezetőinek, Kollmann József táborkari (vezérkari) főnöknek, több tisztnek és alakulatnak a győzelemért. A szabadságharcot követő szakirodalom is kiemelt jelentőségűnek tekintette az összecsapást, bár eleinte nem annyira pákozdi, inkább sukorói vagy pákozd-sukorói csatának nevezték. Klapka György 1851-ben, Irányi Dániel 1860-ban, Wilhelm Rüstow svájci hadtörténész ugyanekkor, Horváth Mihály 1865-ben, Gelic Rikhárd [sic!] 1880ban, Márki Sándor, Breit József pedig 1898-ban mind-mind az önvédelmi harc fontos fordulópontjának tekintették. Ugyanakkor a császári-királyi (osztrák) történetírás igyekezett bagatellizálni vagy egyenesen negligálni az itt történteket, a Jellačić-életrajzok pedig a csatát követő magyar visszavonulás alapján megpróbálták elvitatni a győzelmet a magyaroktól (azt azonban a feledés jótékony homályában hagyták, hogy ha a bán megnyerte a csatát, miért nem folytatta előrenyomulását Buda felé). A csata első emlékművének Pákozd községben történő felállítását 1874. március 15-én kezdeményezte egy kis csoport. A pénzadományok azonban igen lassan gyűltek, így az emlékművet csak 1890. május 26-án adták át. Felirata így szólt: „Az 1848. évi szeptember hó 29-én, a jogtalanul megtámadott ország és nemzet védelmében e község Katonai határában szerencsésen víEmlékpark vatott csata emlékére kegyePákozd, Mészeg-hegy letes hazafiak közadakozásból emelték.”
4∞&£∞§™
4∞&£∞
Amikor 1951-ben az akkori párt- és állami vezetés elhatározta, hogy – akárcsak a szovjet Vörös Hadseregnek – a Magyar Néphadseregnek is legyen saját napja, a megfelelő dátum kijelölése nem volt könnyű feladat. A rendszer ugyan – Rákosi Mátyás szavai szerint – „Dózsa keresztesei, Bocskai hajdúi, Rákóczi kurucai és a negyvennyolcas vörössipkások” egyenes utódjának tartotta ma gát és hadseregét, ám a négy nagy előd közül csupán egy, a negyvennyolcas hadsereg büszkélkedhetett jelentős győzelmekkel. Volt azonban még egy probléma: a győzelem helyszínének lehetőleg az ország határán belül kellett lennie. Ennek a követelménynek a tavaszi hadjárat győzelmei – Nagysalló kivételével – minden további nélkül megfeleltek; ám e győzelmek dátuma „sajnálatosan” közel esett a rendszer legnagyobb ünnepéhez, április 4-hez. (A tápióbicskei ütközeté napra megegyezett vele.) 1848 őszén viszont a honvédcsapatok két jelentős sikert mondhattak magukénak az 1945-ös országhatárokon belül: a pákozdi csatát és az október 7-i ozorai diadalt. Ám ez utóbbi – amelynek során 10 000 horvát határőr volt kénytelen letenni a fegyvert a magyar reguláris erők, szabadcsapatok, mozgósított nemzetőrök és népfelkelők előtt – problematikus dátum volt. A győzelem kovácsai között ugyanis ott volt az 1948 óta ismét árulóvá „avanzsált” Görgei Artúr – egy árulót pedig mégsem lehetett ünnepelni a néphadsereg napján. Ma radt te hát Pá kozd, amely nek még két jelentős előnye volt. Egyrészt a magyar hadsereg az új ellenség, a titói Ju go szlá via had se re gé nek „jog elődjét”, Jellačić ármádiáját állította meg a sukorói dombokon; másrészt a nagy nap egybeesett az aktuális honvédelmi miniszter, Farkas Mihály névnap já val. A mi nisz ter ta nács te hát szeptember 29-ét nyilvánította a néphadsereg napjává. Az indoklás a következő volt: „Az idegen elnyomás, az évszázados jogfosztottság ellen felkelt magyar nép fegyveres ereje, a dicsőséges emlékű szabadságharcos magyar honvédsereg 1848. szeptember 29-én a ve len ce-pá koz di üt kö zet ben vív ta meg első csatáját a hazánk területére betört ellenséggel. A honvédsereg győzel met ara tott eb ben a csa tá ban a számbeli túlerőben lévő ellenség felett, és megmentette hazánk fővárosát, Budapestet, és ezzel lehetőséget biztosított Kossuth Lajosnak és a szabadságharc töb bi ve zé ré nek, hogy to vább
szervezzék a forradalom és szabadságharc szent ügyét.” Ezt követően egészen 1992-ig ez a nap volt a néphadsereg, majd a fegyveres erők, végül a Magyar Honvédség napja. Az ünneplésekben viszonylag kevés volt a történeti elem, a beszédek nagyobbrészt csak a szerzőjüket veszített Rákosi-idézetre és a határozat indoklásában szereplő passzusokra korlátozódtak. Az ünnep történetiségét volt hivatott erősíteni az obeliszktől nem messze, a Mészeg-hegyen 1978-ban rohammunkában felhúzott múzeum. A hetvenes évek végétől kezdve egyre gyakoribbá váltak a pákozdi csatával kapcsolatos ironikus megjegyzések. „Milyen csata az, amelyiknek nincsenek halottai?” – hangzott el gyakran a kérdés. Ám amikor a kormány 1992-ben a honvédelem napjává május 21-ét, Buda bevételének évfordulóját tette, többen politikai döntést emlegettek, s nem értették, mi baj volt a régi ünneppel. A döntés okát egyelőre nem tudjuk: lehetséges, hogy az akkor javuló magyar–horvát kapcsolatok miatt vált szükségessé az ünnep áthelyezése más napra, de az is elképzelhető, hogy a rendszerváltást követő időszak megújítási-lecserélési buzgalmának esett áldozatul a pákozdi emléknap. Pedig mindkét nap joggal lehet a Ma gyar Honvédség emléknapja. Pá kozd a honvédsereg dicsőségének kezdete, Buda visszavétele pedig e dicsőség zenitje volt. Pákozd azonban így is megmaradt honvédségi ünnepnek: szeptember 29. jelenleg a szárazföldi haderőnem napja. A Honvédelmi Minisztérium az obeliszket és a hozzá tartozó 1,6 hektáros területet átadta Pákozd község önkormányzatának. Mivel a település – mint a legtöbb hasonló nagyságú település – nem volt éppen tőkeerősnek mondható, az a veszély fenyegetett, hogy az emlékhely szép lassan az enyészeté lesz. Az 1995-ben megalakult Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete egyebek mellett az emlékmű és az emlékhely megóvását tűzte ki célul. Ennek köszönhetően 1998-ban nagyszabású ünnepséget rendeztek Pákozdon, 35 ezer látogatóval, felújították a kiállítást, majd 1998–99ben megindult egy modern látogatóközpont kialakítása. 2002-re felújították az emlékművet, s a jelenleg Katonai Emlékpark Pákozd nevet viselő, folyamatosan fejlesztett komplexum immáron a Magyar Honvédség 160 évének állít emléket. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
79