SIMOR ANDRÁS
Egy másik haza
VERSEK 2011-2012
BUDAPEST Z-füzetek / 144 Sorozatszerkesztő SIMOR ANDRÁS © Simor András
Ennek a kötetnek a versei egy másik hazáról szólnak. Petőfi, Ady, József Attila hazájáról. Ezt a másik hazát el akarják venni tőlem. Petőfi, Ady, József Attila helyett Tisza Istvánt és Horthy Miklóst állítanák népem elé nemzeti szimbólumként. Nem tettem mottót könyvem elé. Ha tettem volna, József Attila négy sorát írtam volna e kötet első oldalára: S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad! Apám, Strausz Ernő, szenvedélyes magyar volt. Magyarságától 1944 sem tudta megfosztani. A másik hazát, amelyben ő hitt, tőlem sem vehetik el.
Letölthető: [ PDF formátumban ] [ EPUB formátumban ]
Tépelődő Felhőt nézek zsiráf volt most inkább elefánt aztán cethalat látok úszik a kéken át zsiráf elefánt cethal keresi otthonát úszik a felhő meghal nem folytatom tovább játszik az álnok égbolt trükköző idegen hazát látok enyém volt már felhő az egen úszik a felhő meghal úszik a kéken át zsiráf elefánt cethal keresi otthonát
Sirató Nekem hazám ez itt, mit tönkretesznek ők, a huszonegyedik századi ébredők, árvalányhaj, fokos, vonul az új menet, nem oszt és nem szoroz nekik, mi elveszett,
a másik, az enyém, a gyűlölt, Adyé, halott a televény, ami már senkié. Bennem él, ami volt, a tegnapi haza, a megölt, kirabolt, Petőfié, az a föld, mely ma senkié, Józsefé volt, az ám, holnapután kié, nincsen másik hazám, ha pusztul, pusztulok, mit ér a kegyelem, felfordul a tulok vágóhíd sírhelyen.
A szobor mondja Legszívesebben magam mennék el innét, mert ezekhez, kik odabent szavaznak, döntenek, törvénykeznek semmi közöm. Én a dolgozó nép okos gyülekezete előtt akarok szoborrá lenni, nem itt. Itt hazugok, rablók, könyvégetők tanácskoznak. Vezetőjük nemrég ideült mellém,
és nem tudtam fémkezemmel elpofozni innét. Ezért akarok elmenni magamtól, önként.
Kis magyar történelem Hiteles képet ölt a tér, a geszti bolond visszatér. Örvendezik, ki jó magyar. Ezután jön a Don-kanyar. Szelek smirglizik kedvem Üres a szoba nappal, üres a szoba este, üres, mikor a hajnal az ablakain les be. Eső kopog a házon, kopog az eső bennem. Tavasz-időben fázom, szelek smirglizik kedvem. Futnak szavak, futnak, fogason lóg az árnyék. Nincs ereje az útnak. Pedig lehetne másképp! Hívhatna kéklő égbolt, várhatna dél vagy észak, ha mindent, mi enyém volt, tudhatnék magaménak.
Agyamhoz Hozd létre újra
emlékeimet, ne adjam őket soha senkinek, hozd létre újra tegnapjaimat, mert ha elhagynak, lelkem megriad, a semmi ágán várok hajnalig, kérdezem: élek, vagy már csak alig? Kérdezem: volnék, vagy más valaki beszél helyettem? Agyam vallja ki, teremtsen újjá hullámaival, kezdjen tombolni, mint a szélvihar, mi kitép fákat, leránt háztetőt, éljek, mint tegnap, mint tegnapelőtt.
Május Télidő ez voltaképp, feketedik, holt az ég. Külhonba megy a gyerek. Itthon a szív didereg.
December Gonosz jégcsapok
szíven, ereszen. Egyedül vagyok. Fiam keresem. Fiam keresem. Egyedül vagyok. Szíven, ereszen gonosz jégcsapok.
Ajándékkosár Ízlett a karácsonyi bor? – érdeklődik a monitor. Üdvözlet és outlook-levél, egy pillanat, és ideér. Internetezni jó dolog. Jönnek vidám karácsonyok. Külföldön él a két gyerek. Szkájpolok. Az élet remek.
Egy rajzra Huba, nem tudtam, hogy ez az angyal te vagy. Ladányi bőrébe bújva rejtőztél el. Fejed fogod, lábadon nincs cipő. Ezen a rajzon tudod, hogy a Kibaszott Rák
már készülődik benned. Ott vannak a szárnyak, eredetileg repülésre valók. De hová, miért repüljünk? A sárból, legyen Csemőn vagy Pesten, nem lehet felrepülni. Fogod a fejed, elrejted arcod. Nézz ránk, segíts nekünk!
Éjszaka Bitófa készül odakint, fáját lidércek szögelik, bejönnek, át a kulcslyukon, levelet írnak outlookon. Veszendő világ, vesszen el, jöjjenek, kiknek jönni kell, nézzen szemükbe a halott, kinek szeme tovább ragyog, és belátja az éjszakát, útra kel a Tejúton át, keres egy bolygót, másikat, úgy érkezik, mint vádirat, bőszen örvénylik, mint a szél, rettentő dolgokat beszél,
egyetlen kiáltó torok, hallják a rémült csillagok.
Jövendő Az égi villanykörte, a nap lobban, kiég. Vonítanék a holdra, holdam ha volna még.
Őskor Az utolsó dinoszaurusz ormótlan testéből szomorúság áradt Túlélte társait harminc millió évvel Még legelte a füvet de annak se örült ha egy buja rét friss zölddel villogott előtte Egykedvűen hörpölte az ősóceán kéklőn bugyogó vizét Nézte az előle menekülő apró mamutokat és kicsiny agyában különös jövőkép
derengett A kréta kor legvégén két lábra állt egy hatalmasat bődült Aztán helyet keresett Észak-Amerika felső jura rétegei között Letelepedett farkcsonti nyúlványát töviseit szarvait óvatosan elegyengetve Ott várta takaróját a jeget
Egyetlen rímre Halottak között élek, jaj, ez a Huba, mondom, meghalnod miért kellett, többé Imre sincs otthon, az unatkozó hangú, élek-e, vagy halódom, jaj, Katalin, te kezdted, tünedezik az ózon világunk légköréből, jobb lenne fenn a holdon, futni innét a Marsra, lakni a vörös bolygón, olyan színű, mint zászlóm, szívemben ha kibontom, a spájzban őrzött zászló, jöjjön akármi, zordon tél, viharokkal dörgő, gonosz felhő-hajókon,
igaz, diribdarabban, rajta vérfolt, golyónyom, a halottak markából kell titokban kilopnom, de szakadtán is megvan, rúdját kézbe kell fognom, szélbe mártani vásznát, ez legyen végső dolgom, hirdesse, amit hajdan, jaj, Huba, neked mondom, Imrének, Katalinnak, lengjen megint, lobogjon, veletek, velem, itt van, vérem színével szóljon.
Vers Radnótival Az erdő vetkezik és síkos már a rét. Hervad az ibolya, kökörcsin, margarét. Sötétben bukdosóm a szittyós partokig. A lélek kóborol, éjjel rémálmodik. Árnyékom rám tekint, borong a téli nap. Mi készül? Védekezz. Silány a vádirat. Tollamból vers szivárog, bár minden egyre megy. De nem övék az ég, a patak, se a hegy. Vigyázz magadra, – hallom, hogy mindent megtorolj! Nem békülök velük, szám körül nincs mosoly.
R. M. mondja Nevemmel ékes Házban nyilast dicsérnek. Onnan nevemet vegyétek le. Ne gyalázzatok holtan.
Kéne egy haza Van Horthy Miklós tér ismét. Az értelem szökik innét. Agy gyötrődik, lélek vásik. Kéne egy haza. Egy másik.
Elvehetik-e? Elvehetik-e tőlem Szent Istvánt (fránya új hit!), Koppányt tukmálnák énrám, ki kalandozni buzdít? Károlyira cserélnék Rákóczi fejedelmet, és a sort folytathatjuk, sose lesz vége ennek. Tormay Cecile-t tennék Majakovszkij helyére, nem való őközéjük, kinek vörösük vére. A Duna árterére József Attilát, hátha, mint dinnyehéj elúszik, sóhajod küldd utána. És még mit cselekednek, mielőtt dörgő villám viszi messzire őket,
repülnek felhő-hintán egész a magas égig, és a pokolba onnan, élni majd akkor kezdek, ha főnek egy bugyorban.
Marx a szakállába somolyog Hogy nem valósult meg hetven vagy negyven év alatt, ezért temetni? Történelmileg? Az emberhangya bolyra vágyik, ha az nincs, össze-vissza futkos. Nézzétek éjjel a holdat, nappal a napot, mosolyognak. Az Univerzumban bujdokol a csillag. Otthonra hol talál? Ha a Föld nevű égitestnek őt befogadni nem akaródzik, keres másikat. Mi került válságba? Véglegesbe? Hangyabeszéd ez, mintha összezsugorodott volna a homo sapiens. Marx a szakállába somolyog, igaza van.
Emlék Jan Drda Magasabb szempontból
tanár urát a hatvanas évek elején ismertem meg Egy budapesti gimnázium párttitkára volt Az iskola lázongó diákjai fáklyás felvonulást terveztek tiltakozásul a görög fasizmus ellen A felsőbbség (kerületi KISZ kerületi MSZMP) gyanúsnak találta a dolgot megtorló eljárást tervezett Jan Drda Magasabb szempontból tanár ura pártfegyelmit kért maga ellen A felsőbbség (kerületi KISZ kerületi MSZMP) zavarba jött Ez nem szerepelt számításaikban Az ügy további intézését a Belügy illetékeseire bízták Magasabb szempontból tanár úr megvédte diákjait
Magamat nem találom Már az életet veszik el. Az ébredést, Az álmot. A napokból valami jót. Mit ébren nem találok. Mint zenész, ha a hegedűn a húrok meglazulnak, kapkodok a hangok után. Lármává silányultak. A dunyha alá bújni jó. Aludni lök a semmi. Már az életet veszik el. Egyre nehezebb lenni. A napokból valami jót. Az ébredést. Az álmot. Mint zenész, ha a hegedűn minduntalan hiányt fog. Őt irigyelem. A fenyőt. Órjássá nőtt a kertben. Tűlevelekkel verset ír, vitatkozik helyettem. Kik az életet elveszik, legyenek átkozottak. Hogyan várjam a holnapot? Nézem a napot, holdat. Amiért éltem, elveszett. A bolyba kéne futni. A hangya hogyan menekül? Legyen út, bár egy lyuknyi. Ébredni. Várni valamit. Holnaputánig lenni. A dunyha alá bújni jó. Aludni lök a semmi. A szerelem is elveszett. Almafán nincsen alma. Mint a házába a csiga, belebújok magamba. Fölöttem a semmi ege, kinevet, hazugul kék. El kéne menni innen, el. Legszívesebben futnék. Valami zugba, mi haza, avagy hazának látszik.
Oda, hol otthon lehetek. Várni holnaputánig. De nincs élet. Nincs ébredés. Se éjszaka. Se álom. Kilök az ágy. És fölkelek. Magamat nem találom.
Egy tanácsra „Itt nem forgatni kell, hanem ordítani." Jancsó Miklós
Ordítani kellene, ordítani, de kinek, belém mar kegyetlenül kívül, belül a hideg, hallja meg a föld, az ég, ordítani jó nagyot, ha nem hallja senki meg, hallják meg a csillagok, hallja meg a hold, a nap rémületes éjjelen, ordítani jó nagyot, mert másképp nincs kegyelem, halálig ordítani, míg a tüdő kiszakad, rémületes éjjelen, részvételen fák alatt, szálljon tőle a madár, ússzon tengerben a hal, forogjon a földgolyó, haljon, aki belehal, ordítani jó nagyot, míg meghallja valaki, nem is tenni semmi mást, halálig ordítani.
Fohász Lopakodik a hideg.
A fákat dér üli meg. Kutya nyüszít, nem ugat. Jég borítja az utat. A lélek is bujdokol, égre pislog fák alól, keresgéli, hol a nap, szél marja, belé harap. Várlak, gyere tavaszom, lépegess az avaron, érkezz ide jégen át, ijeszd el az éjszakát.
Évértékelő 2011 Viktória ez, nem haza. Naszád, mi elmerül. Megrendültén híve ne légy, se rendületlenül.
Átok „Sírt-rítt, visított minden lélek ottan" – ezt írta Dante, és én oda küldöm ezeket, hogy ott tengődjenek holtan égetve testet-lelket maró füstön, megérdemlik a legundokabb lángot, lelkük mélyéből rettenetes bűz jön elárasztva az egész Alvilágot, hol hallani borzongató beszédek elegyét, ami förgeteggé vált ott, mikor ezekből odaért a lélek, mert szagukat az Alvilág se állja, hiába annyi ott a bűn, a vétek,
a reterát-maradvány és a trágya, ám ezek bűze mindegyikénél több, kínlódásukat nincs ördög, ki szánja, lángot kívánok, májat, szívet tépőt, keselyű-tüzet nékik örökétig, míg vérük útját elállja a vérrög. Nincs átok, amit ne mondanék végig itt találva őket e pokol-körben, hol lelküket lakájaik se védik, égjenek eztán időtlen időkben, feloldozás nélkül örökös lángban, tetemüket okád ki, drága földem, miattuk lettem hazámban hazátlan.
Kommentár Az államtitkár nem tud arról mennyiért dolgoznak földjén a rabok Arról sem értesül hány óra munkát sajtol ki belőlük egy nyugdíjas rendőr Nem hallja amikor a kurvanyjukat szidják Azt se tudja hogy hamarosan tizenéves cigánygyerekek szedik a cigánymeggyet fáiról
Az államtitkár vak süket néma csak tapintó és szaglószerve ép pénzt szimatol tapint
Kétezertizenkettő Mintha az élet veszne el mióta ezek itt vannak A napnak melege fénye a holdnak Lopnak földet levegőt ágait jegenyéknek Félek itt maradnak sokáig Hiányzik mit úgy hívtam haza nép Lép sonkoly hiányzik így a méhnek
Vérzek mint meglőtt farkas Siralmas világ völgyében állok Árok nyílj szét ahány van nyeld el Mint tenger tüntesd el nyomukat innét
Helyzetjelentés Támad a dudva, a muhar, és velük a magyar Ugar. A féreg mindent kirág. Ady úr, hol a virág?
Jegenye-lándzsák Jegenye-lándzsák, földbe szúrva, hazátlanul, mivé legyek, nehéz ma embernek maradni, úgy éljek, mint a levelek. Hiénák ólálkodnak itten, holtjáig retteg a szegény. Jegenye-lándzsák, földbe szúrva, ez a haza nem az enyém. A másikat ti őrizzétek, felhők mögött rejti a kék. Vigyázzatok rá, el ne vesszen, földbe szúrt lándzsák, jegenyék!
Menet Ladányi-versre emlékezve
Ki bolt előtt ácsorog, az esőlé rácsorog, eltűri, nem háborog. Ki büdös proli nekik, ritkán hajt le féldecit, mivel arra sem telik. Öleli a téli fagy hitetlen házban, avagy kíméletlen ég alatt. Indulj, genny sebezte láb, míg tudsz, lépjél legalább, azt üzenve, ne tovább. Az éhező vánszorog, de haragszik, háborog. Kiabálj, rekedt torok. Nekiindul fagyon át, kergeti az éjszakát, hol a nap kél, odalát. Igazáért majd pöröl, mint az összezárt ököl, haragja, mint a pöröly, ahova kell, odavág, belerendül a világ. Indulj, genny sebezte láb.
Álom-vers Verset fordítok éjjel, Miguel Hemández versét. Vagyunk a végtelenben két elválasztott emlék.
A foglár ízű csendből ideér, közelebb lép. Ezt a verset én írom, mintha Miguellé lennék.
Híd-avatás Miféle csontok bújnak elő a Dunából hét évtized kört körre hány a barna hullám miféle csontok vén Dunánk mélyéből itt vagy ott miféle csontok Árnyék a habon ősz gyermek ifjú ki kezdje a galamb-pár a harmadik a negyedik cipővel cipőtlenül miféle csontok Lyukak a medencén lábszáron lyuk a mellcsonton tisztes agg szurtos fiú a Duna győzi miféle csontok miféle csontok Seregben
cikázva némán „engem vittek" „én az anyámmal mentem" „én a cipőmet bogoztam" miféle csontok Mint röpke hal a tengerekben vagy mint csoportos madarak föl-fölreppenve a mélyből vén Dunánk mélyéből új híd avatni mind miféle csontok miféle csontok hívatlanul hívatlanul
Buta zsidó monológja a harmincas évek elején Adolftól nem kell félni, nem fog ő minket gettóba zárni rabszolgamunkára se kényszerít Az orosz terjeszkedés ellen hasznunkra lesz az erős Németország egy keleti háború esetén netán támogatandó Az altengernagy semmiképp se engedné
hogy a hungaristák átvegyék a hatalmat vitatársaság az jelentéktelen népség Aggodalomra nincs ok az üzlet virágzik nyáron az Adriára megyünk gyönyörű a horvát nap félig-meddig miénk volt perszonálunióban Bár egyszer visszakapnánk! Csak néhány firkász retteg oktalanul de én nem
Várom a szelet Hallom a holtak csontjait zörögni egész éjszaka. Nem élhetek máshol, csak itt, hol szégyenem lett a haza. Mint Vörösmarty, Kölcsey idejében, ma Háza nincs, amit hallok, fáj hallani, undokság, bárhová tekints. Itt félbehagyni volna jó, és nem vijjogni, mint kuvik. Kapitány nélkül a hajó elsüllyed, mint a Titanic. Kérdezed, mi mondatja ezt? Csak fájdalom, nem is harag. A szelet várom, fújni kezd, hintáztatja az ágakat.
Vihartól lobbanjon az ég, vesszen, kinek vesznie kell. Helyemre másvalaki lép, és boldogabb dalt énekel.
A lélek éji dala Kire várok, kire nem? Segíts, édes istenem! Ücsörgők a háztetőn, akit várok, sose jön. Fagyok jönnek, hidegek. Gyönyörű jégcsap leszek!
Epilógus Idejében kell búcsúzni, nehogy elpatkoljunk közben, égen libegő felhőként búcsúzkodni nem tanácsos. Nem szerencsés hangyaként sem, vagy burukkoló galambként. Trappoló elefánt lennék szívesebben, ezt bevallom. Lapátfülű, jó ormányos, aki semmit sem felejt el, hogyan élt emberalakban, kit szeretett és kit útált a huszadik század földjén végigbotorkálva, aztán idejutva, hol még rútabb időt jelez horizontunk új abdákkal, de ne túlozz,
hiszen ágyban fogsz kimúlni egy pisiszagú kórházban, honnét elment minden orvos. Búcsúzz el hát idejében, ne hangyaként, ne galambként. Hisz trappoló elefánt vagy, nyomaidat látni fogják.
Rozi kérdezi Miért nyávog a macska? Miért mekeg a kecske? Milyen légy az észnéllégy? Vagy nem is légy, méhecske?
Szonett Lope de Vegához Sessa herceg, Malpica márki, ki emlegeti őket mostan, emlékszik-e még rájuk bárki, és Fülöp, a felséges hol van? Mai nyikhajok, sok mihaszna, kiket itt kevélykedni látok, millióitoknak mi haszna, hamar feledés tapos rátok. A száműzött, a dutyi foglya vihog hercegen és királyon évszázadok gőgjén kifogva, gúnyolódva tudós irályon. A nagy kerítő biztat engem, hogy kicsiny bajaim feledjem.
Biztató
Enyém a Duna, enyém a sziget, nincs olyan erő, mi innen kivet. Látok jelenést, hajdani időt. Jön a dinnyehéj, úszik és kiköt. Attila, igen, itt ült a kövön, Nézte az eget, kaszák odafönn. Köszörülni kell, fenőkő a vers. Széthull, ami van, holnap vége lesz. Annak, ami nincs, bokra nő, rügye, virág föld alatt, mindnyájunk ügye. Enyém a Duna s fölötte az ég. Nem lesztek ti itt urak semmiképp.
Útravaló A holnapig, Rozi, még aludni kell párszor, de te eljutsz oda, ha agyad, szíved bátor. Magához tér e nép, bár megeshet, sokára, elűzi urait, akármi lesz is ára.
És indul új menet, jönnek fiúk és lányok, mint rügyek ághegyen, mint tavaszi virágok. Én már rég nem leszek, a verset szélként írom, nem konyhaasztalon, engedelmes papíron, de teveled leszek, ha szíved, agyad bátor, a holnapig, Rozi, még aludni kell párszor.
A nyomda dicsérete Jó itt nézni hogyan születik meg a számítógép monitorján az Ezredvég vagy valamelyik Z-könyv Korrektúrára várni mikor előbújik a nyomtatóból Lesni a kinyomott belső íveket vagy a borítót Örülni az elkészült könyvnek Aztán elölről kezdeni mindent Nézni
várni lesni örülni
A látogató Ez ő, itt van, nem álom, idejött, hallom, látom. Szól este, szól reggel, beszélget Bért Brechttel. Kérdez, vádol, hol a csillag a gyárról, s maga a gyár hol van, elrejtették a holdban? Ezt kérdi zordul, hol nap kél, arra fordul, lát messzi láthatárig, mi sehonnét se látszik, a szemét oda szegzi, ahová nem lát senki, hacsak ő nem,
Marx Károly, ki fenn ül egy felhőben és mennyköveket számol, őt kérdi, mit hiányol? Ezért jött, itt van, megszólít, hallom, látom, ez ő, Györe az, nem álom.
Délután Petúnia muskátli erkélynyi haza ez fecsegnek a kert fái szellő is lengedez Kezemre ül egy hangya vigyázva leteszem már szalad a mihaszna jobb neki odalenn A szemközti fenyőre madarat képzelek ő délutánom őre az idő elpereg Netán olvasni kéne vagy írni valamit nézek inkább az égre báránynép jár ma itt Hát ne csináljunk semmit függőágy hívogat gyűjtsük csokorba estig
az éji álmokat
Beszélgetés a macskával A macska csodálkozva néz rám, mikor levetem a cipőt, furcsák ezek a kétlábúak – gondolja – a lábuk egy részét mindig levetik, azt se érti, amit este csinálok, mikor lekerül rólam nadrág, pulóver, ing, trikó, és belebújok a pizsamába, mennyi bőre van ennek, és ráadásul váltogatja is őket, elképedésében nyávogni kezd, mintha azt mondaná, mire jó ez, nézz meg engem, milyen jól elvagyok bundámmal, legföljebb nyalogatom, azt bezzeg te nem csinálod, helyette inkább bőröket cserélgetsz.
Menni Aludni. Álom nélkül. Semmibe hullni éjjel. A napot befejezni. Kiegyezni a Rémmel, aki odakint kuksol, netán a holdra néz fel? Reményt, ha csak csipetnyit, mondjuk, legalább annyit, mennyi a kiáltásra valahonnét visszhangzik, eljutni egy folyóhoz, rajta át másik partig. Menni, út nélkül, menni,
át ismeretlen tájon, legyen az éjnek vége, vele úgysem jött álom, menni, út nélkül, menni, menni, akármi várjon. Oda, hol boldog őzek futnak a réten átal, madár kiált a napnak, rikoltani se átall, egedre száll a csillag, világít sugarával. Egedre száll a csillag, menni, út nélkül, menni. Lépted a semmi varját, a rútat, elijeszti, át ismeretlen tájon, menni, bár nincs út, menni.
Pápaszem Pápaszem, pápaszem, fölveszem, leteszem, holtomig keresem. Melyik zug rejti el, netán a frizsider, érjük be ennyivel. Vagy a spájzban lapul, egy polcon, legalul, és vihog gonoszul. Viccelődik velem, fölveszem, leveszem, pápaszem, pápaszem.
Nyárvég
A füge még nem érik, kicsinyek zöld bogyói, közeledik a nyárvég, e nyárvég nem valódi. Levelet küld Yolanda, de nem ül itt a kertben. A füge keserű lesz. Varjú repül felettem. Fekete szárnyak röpte, mint a kései bánat. Szerelemtelen élek. Nézem a kerti fákat. Ismétlem: még nem érik a füge. Bogyók hullnak éretlenül a földre, örvényébe a múltnak. Mikor itt volt Yolanda, másféle volt a nyárvég. A füge érni kezdett, és mosolygott az árnyék.
Bujdosó vers Itt a bója, ott a gólya, és velük a Balaton, csobbanását a part ója, meg én, aki hallgatom. Mindent elvenni nem tudnak, kik a hazát veszik el, lesz még kezdete az útnak, és ki nekivágni mer. Most csigává kéne lenni, aki a házával egy, a hazáját odarejti, bujdosni bárhova megy.
Üzen a dal Néger ujjamból spanyol ősök üzenik, itt vagyunk veled, hiába futnak nyarak, őszök, érkeznek jégcsapos telek. Élnek kurjongató dalokban ragyogó ibér nap alatt, bárhová űzték őket onnan, megtalálták hazájukat. Az élet él, élni akar, akármit tesz sok gyászmagyar, kik temetőbe küldenének. Enyém e bolygó, száll a dal, néger, zsidó, cigány, magyar, mindenképpen győzelmes ének.
Usánkában Medvefejem van, mézet nyalnék. Csordul a légből édes tajték. Már bizseregnek a föld sói, jó most a szélbe szimatolni. Búvóhelyére nem tér vissza, medve a szellők ízét issza. Rügyeket nyitnak bús, kopasz fák, kihajt a földből a szabadság.
Sürget, induljunk nyíló útnak, vele végezni sose tudnak.
Hatodik ecloga Én Illene mottót tennem a versek elé Öntől, mióta itt a régmúlt, kapun, ajtón zörömböl, s a hazát visszaűznék odáig, ahol hajdan munkatáborba zárták, és ott lett halhatatlan. R.M. Halhatatlan? Kevély szó. Élni akartam, nézni Fanni haját a szélben, a méhekkel beszélni, míg hűl a szilvalekvár, árnyékot ír az este a verandára hulló, hunyorgó levelekre, kvaterkázni a fával, ki bimbót, levelet hajt néhány napig kivágva, nem hiszi el, hogy meghalt… Én. Szavait hallom nappal, szavait hallom éjjel, árnyékát nőni látom, egész az égig ér fel. Tovább írni a verset, ezt tanulom el Öntől, miközben itt a régmúlt, kapun, ajtón zörömböl. R. M. Tovább írni a verset? Írok, mit is tehetnék, mikor az életében lesz az emberből emlék, a lélegzet megáll, az ég is émelyeg, és kitömi készülnek a lila vérerek. Én A nyugalmát irigylem, a költő ír, a macska miákol, és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Egy vers milyen veszélyes!
R. M: Én hozzátettem azt is, mily kényes és szeszélyes. Én Mit tudok hozzátenni, érkezni látom őket, megismétlem a szót, itt vannak, zörömbölnek, vadásznak a cigányra, a faluvégi házak rémülten összebújnak, forró nyárban is fáznak, apa fut gyerekével, de nem jut ki az útra, és Ésaiás sem jön, fekszik a földre bukva. R. M. Már Ésaiás sincsen? Ki mond rettentő szókat? Napnak nincs melege, nincs hidege a hónak, s a kavargó ködökre ismét kegyetlen köd jön… Én Dermeszt a szó, mint egykor, de vagyunk még a földön, emberek és virágok, fák is, levelet hajtok, mialatt ijedtükben becsukódnak az ajtók, és a kapuk se nyílnak... Ne jöjjön ide vendég. Hajdani harag, mintha éreztük volna nemrég. R. M. Tovaszállnak a felhők, már egy sincs odafönt. Csak a kék. írj az égre, ha minden összetört!
Reggeli strófák ...tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó,— várja, de addig is új levelet hajt. (Radnóti Miklós: Első ecloga)
Álomhalálból ébredek, mintha volnék kötözve gúzsba. Kivégeznek a reggelek.
Az idő ajtaja becsukva. Kávét iszom. Vajat kenek a kenyérre, és rája lekvárt. A macskákkal beszélgetek. Mi történik ma? Jó? Rossz? Nem várt? Hírek az újságban. Legyek. El kéne hessegetni mindet. Aludni még. Hogy ne legyek. A polcon unatkozó ingek. Koporsó az üres lakás, rám csukva benne ajtó, ablak. Uram, kéne valami más, földbe dugj, hogy onnét kihajtsak. Olyanná legyek, mint a fák, kiket kivágni kijelöltek, holnap törzsükbe fejsze vág, de addig nőnek, egyre nőnek.
Mint a mag Madár menekül, elrepül, fölfelé száll, felhőre ül, el- kivándorol messzire, nem tér többé vissza ide. Én menekülni nem fogok, legyek bár ziháló torok, fojtogasson néma harag, élek, mint föld alatt a mag. Duzzad, nem adja meg magát, holnap fatörzs lesz, rajta ág, virágokat a szélbe nyit… Most drága nedvek éltetik.
Szigligeten Ropog a tűz, jó itt. A fiú begyújtott. Melegszik a lélek. Tegnap még hó hullott, de mára fölenged a fagy kint is, bent is. A fiú begyújtott. A lélek melegszik.
Bukolikus Vár a lent hagyott pizsama, Jancsi kályhában a hamu, árnyékokkal az éjszaka, noszogat az útilapu. Nem kék térkép-darab ez itt, ébred, nyújtózkodik, beszél, kacsák őrzik nádasait, partjaira csobban a szél. Eszegetem a keszeget, a stégnél horgászok, de sok, mind műgilisztát szedeget, de halat egyikük se fog. Lesem a fűben a csigát, amikor éppen mászni kezd, virágzik sok tavaszi ág, váratlanul hull ránk az est. Fönt az égbolton kifli hold, beleharapni volna jó, a kertben ugrál egy kobold, ősszel érni fog a dió, az ágak még kesze-kuszák, nézem az alvó árnyakat, virágzanak az almafák, salétromot a házfalak, légy döngicsél, fűszálra ül, füstöl a kémény, tűz ropog, az égbolt ponyvája mögül
kiragyognak a csillagok. Májusodik, közel a nyár, virágkelyhekre száll a méh, holló se mondja: „soha már!", hangya iramlik boly felé. A pókokat is szeretem, buzgón szövik hálójukat, van éjszakám, van reggelem, a szomszédban Pamacs ugat, ide még a halál se jön, vagy úgy érkezik, mint barát, belép az ajtón, rám köszön, hogy velem igya meg borát.
Tűnődő Furcsa dolog, hogy nem leszek, suttogják különös neszek, mikor reggel ébresztenek. Üregébe bújik a rák, élnek a bokrok és a fák, ízesedik a kerti mák. Almafáink alatt ülök. „Nyári koncertre készülök" – ciripeli egy víg tücsök. Érik ház végén a dió, azt mondja, ágon lenni jó, ne jöjjön másik stáció.
Fiamhoz, aki autóvá változott Szervusz, Peti, mi van veled, merre forog a kereked, csalafintán, gyorsan forog, én lassabban bandukolok.
Ahová most kormányozol, piroslik mindhárom bokor, a nap süti bogyóikat, érettjét leszedtem minap. Beléd ülök, ha engeded, kicsit se zavargók neked, ne bánd. ha lefulladsz, Peti, csak másiknak ne menj neki. Hosszú az út kilencvenig, avagy tovább, de eltelik, mi hátra van, kicsiny idő, apád majd a földből kinő, vagy csiga lesz, és vándorol, terád pislog háza alól, üléseden foglal helyet, veled van, hát elégedett.
A pillangóról Égen és földön hány titok, pillangónak ajtót nyitok. Még köröz egyet, majd bejön, unatkozott kinn a mezőn. Olvasni nyitott könyvre ül, ne lapozgassak egyedül. Aztán széttárja szárnyait, mintha nem is lett volna itt. Virágok kelyhén megpihen, nem látja többé senki sem.
Levél a kerthez
Hol van a kertbeli nyár, hova bújt el, mászik a fű közt, földre lehullott, almafa ejti el így a gyümölcsét, hogyha lehúzza az ágat, metszeni kéne időben. Drága virágok szirma lehajlik, jaj, lekonyulnak, nincs zubogó víz, csak ragyogó nap, száraz a földjük. „Merre, bolyong, aki minket nemrég annyi örömmel vett hajtásként", kérdi a mályva a málnabokortól, már a ribiszkét férgek eszik, most ők lakomáznak. „Nincs jól!", ezt panaszolják, fák szava sír, idehallik, hervadt bokrok táviratoznak, küldik e-mailjük, nézem a gépben, mennyi SOS, szólni, felelni kéne azonnal, rögtön, most odamenni közéjük: „Itt vagyok!", akkor vígan nyílna, nevetne a szirmuk, szilva teremne, nem egy, sok, várnak a szedrek, az almák rám mosolyognak, mennyire szépek fenn a faágon. „Itt van a gazdánk, eljött, itthon van miközöttünk!", mondják, és igazuk van, jól tudom, ott vagyok otthon.
Szonett Majd azt mondják: „Apa nagyon szeretett Szigligetre járni." Virágozik a két muskátli. Jó kinézni az ablakon. Örvendeznek az almafák, meg lettek metszve márciusban. A felhőkből a nap kibukkan, nem incseleg, mint télen át. A fűben csiga kóborol. Ribiszkét kínál a bokor, szellő érkezik, kerti vándor. Szúnyoghálón darázs dönög. Ha lejönnek, velük jövök, szólítom őket fűből, fából.
A másik haza
Nem felhő, nem madár, megkötöz, mélybe húz, számkivet, visszavár, beléd mar, mint a csúz. Álmodból felriaszt, nem alszol másnapig, ütlegel, mint pimaszt, mikor képen verik. Kinevet, eltaszít, hiába szereted. Virrasztasz hajnalig, nincs boldog reggeled. Halálodig gyötör visszavár, számkivet, lesújt, mint a pöröly, körmönfont és rideg. Mégis őt akarod, keresed mindenütt, kicsavarja karod, földre ránt, agyonüt.
Elégia A halottaim egyre ritkábban válaszolnak, hol a mobil merül le, hol e-mail-levél vész el, bele kell hát nyugodnom, ide egyik se vágyik. Miért jönnének vissza, élőnek lenni nem jó, látni, miképpen pusztul Hungária, a drága, végez vele a kormány, mindenféle miniszter, és aztán törzsi gyűlés állja körül a sírhelyt, hol nemzet süllyed el, de népek őt nem siratják. Európa, a részvét küblije ugyan telve nyilatkozattal, van mit illemhelyen lehúzni, ám itt a nép nem mozdul, ki tudja, mire vár még. Nehéz ezt elviselni, a hírek légypiszokkal hullnak ki a lapokból, unom olvasni őket. A nap nehezen múlik, csak az eget, a fákat szeretem nézni, mást nem. Lassan az élet elhagy,
mielőtt elhagynám én. Humoros ez a helyzet, avagy olyannak látszik, miközben látszattá lesz körülöttem, mit nemrég úgy hívtunk: Magyarország.
Buta nóta – Csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki! – Ha ég házam odaki, majd eloltja valaki. Ha nem oltja senki el, vele együtt égek el.
Rejtőzködő Gyíkagyam noszogat, bújjak el a fűben, rejtőzzek fák alatt, az embert kerüljem. Fölöttem szánjanak dongók, méhek, lepkék, feledjem magamat, aki voltam nemrég. Egy másik életet próbáljak ki ottan. Várjam az éjeket, mikor telihold van. Rajzani odafenn,
hol a szelek szállnak. Üljek leveleken, tartsanak az ágak, mint hajdan vadakat bújtattak a vermek. Mikor fölkel a nap, újra élni kezdjek.
Búcsú A gólyák már elrepültek. A fészek üres. Süt még a nap, de a nyárnak hamar vége lesz. Egyik télre jön a másik. Megdermed a szív. Visszatérek? Fű kiégve, Almafa se hív. Őz iramlik át a réten, ő is menekül. Gyümölcsét az ág leejti, rajta féreg ül. Indulni kell. A hold sürget. Megyek, de hova? Víz csöpög a nádtetőről, fecske száll tova. Bámész róka ül a kertben, látogatni jött. Azt mondja, nemcsak tegnap van, meg tegnapelőtt. Holnap is lesz, szeme csillog, aztán elszalad, rókanyomot hagy utamnak őszi fák alatt.
Kérdések Hol a kék? A remény hol van? Vízbe ugrik, nagyot csobban. Hol az ég? Most felhők rejtik. De elúsznak jövő keddig. Hol a föld? A virágokban, kiket táplál, nem a gyomban. Hol vagyok? Vízben és földben. Szelek szállnak énfölöttem. Hol leszek? Hol a víz csobban, halak úsznak kék habokban.
Ez a 258 példány ISBN 978-963-893446-5-9 ISSN 0866-4420 Felelős kiadó Simor András Felelős szerkesztő Tabák András
2012 Vasas-Köz Kft. nyomda Felelős vezető Badó Géza Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság 250 Ft
