140 ÉVES AZ INTÉZMÉNYES MAGYAR MÛEMLÉKVÉDELEM Érdekes társaság gyûlt össze 1872. február 8-án csütörtök napján a Belváros egy csendes lakásában. A Vasárnapi Ujság híradása szerint a város a báli szezon lázában égett, egymást érték a bálok – amit még az esôsre fordult idô sem hátráltatott –, sôt, a Duna jege engedni kezdett, s egy 200 ölnyi jégtábla megindult a Lánchíd budai oszlopától. A hat tekintélyes úr azonban igencsak másféle lázban égett: ôk ugyanis bizottságot alapítottak. Bizottságot a mûemlékek védelmére; a mai Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elôdjét. Hegedüs Candid Lajos, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Rómer Flóris, Schulek Frigyes és Szalay Ágoston: tudósok, jogászok, politikusok vegyest. Találkozásuk után alig telt el két hónap, és Pauler Tivadar miniszter 1872. április 4-én „a hazai történelmi mûemlékek felkutatása, osztályozása és lajstromozása céljából »Magyarországi mû emlékek ideiglenes bizottmánya« cím alatt” létrehozta az intézményes magyar mûem lékvédelem szervezetét. E rendelet a bizottság feladatául tette: „megtudni, mennyi és miféle nemzeti emlék létezik még Magyar-
országon”, s hogy ezeket feljegyezze, „lajstromozza és osztályozza”, továbbá, hogy részt vegyen az emlékek megóvásában és helyreállításában, de „mindez történjék úgy, hogy amellett a magány jog, ha netalán valamely emlék ez alá esnék, csorbát ne szenvedjen. Legnehezebb feladata tehát az lesz, oly törvényt javallani, mely e kettôs célnak egyaránt megfeleljen.” Habár az eszközök és módszerek változtak az elmúlt 140 év alatt, a feladat változatlan maradt. És mindeközben az intézményes magyar mûemlék védelem szervesen beágyazódott az európai mûemlékvédelembe, lépést tartott és lépést tudott tartani annak szemléletével és gyakorlatával – jóval nehezebb körülmények között is – úgy, hogy e kapcsolat nemcsak a magyar, de az európai mûemlékvédelem gazdagodását is jelentette hosszú idôn keresztül. 2012-ben tehát – folyóiratunk jelen dupla számával is – az intézményes magyarországi mûemlékvédelem születésének 140. évfordulóját ünnepeljük. (Szerk.)
A nagyôri Mednyánszky-kastély. Myskovszky Viktor rajza, 1866. KÖH Tervtár, ltsz.: 12564
1
Szentesi Edit
AZ INTÉZMÉNYES MÛEMLÉKVÉDELEM KEZDETEI MAGYARORSZÁGON* AZ ELSÔ LÉPÉSEK: CIVIL TUDÓS SZERVEZETEK KEZDEMÉNYEZÉSEI (1848 elôtt)
A XIX. század közepéig csupán a véletlenül elôkerült, nemesfémbôl készült tárgyakkal, az ún. kincsleletekkel történô bánásmódot igyekeztek szabályozni az állami hatóságok.1 Az elsô olyan közlemény, amelyben egy testület szólított föl a hazai, minden korból való „régiségek” legszélesebb körének (ma úgy mondanánk: mûemlékek, mûtárgyak, történelmi tárgyi emlékek és régészeti leletek) megbecsülésére, Jankovich Miklós (1772– 1846)2 vezetéknevének kezdôbetûjével jelölve jelent meg a Tudományos Gyûjtemény 1818. decemberi füzetében Esedezés a’ Magyar Régiségek iránt címmel.3 Jankovich a folyóirat szerkesztôbizottságának elnökeként – és ez a szerkesztôbizottság egyszersmind egy rövid életû, nádori jóváhagyással mûködô tudós társaság-kezdemény is volt4 – sorolta föl megismerendô és védendô régiségekként az építészeti és szobrászati, faragott és feliratos emlékeket, a mindenféle anyagból készült mû- és használati tárgyakat, valamint a régészeti leleteket, okleveleket, ôsnyomtatványokat, pecséteket és pénzeket. Jankovich egy olyan korpusz tervét is vázolta, amely e Magyarországon és Erdélyben, sôt a valaha Magyarországhoz tartozott területeken található régiségeket pontos rajzokban, de legalábbis részletes leírásokban mutatná be. Ehhez kérte az olvasóktól az emlékek leírásának beküldését, a
rajzok készítéséhez pedig költségtérítést is ígért, külön megnevezett összeget tûzve ki a kassai dóm és a zágrábi székesegyház felsorolt külsô, illetve belsô nézeteit megadott léptékben ábrázoló 5–5 lapos sorozatért. Noha a Tudományos Gyûjteményben, ahogyan más lapokban is, számos régiségrôl, illetve régi épületrôl szóló ismertetést adtak ki a következô években,5 az értesülések rendezett gyûjtésének programja közel három évtizeddel késôbb bukkant föl újra. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók – ismét egy civil tudósszervezôdés tehát – évenkénti vándorgyûlésein kezdettôl igyekezett megismerni a felkeresett országrész természeti viszonyait, történetét és aktuális állapotait. 1842-ben a III. besztercebányai nagygyûlésükön vetette föl Kubinyi Ferenc (1796–1874), hogy az archaeologiának alakítsanak külön szakosztályt. (Fontos tudnunk, hogy e megnevezés alatt, még ha régészetként fordították is magyarra, az 1870-es, 1880-as évekig nem a mai értelemben vett régészetet értették, hanem mindazt, amivel az ún. antikváriusok, azaz a régiségbúvárok foglalkoztak.) Végül az V., 1844-es kolozsvári összejövetelen bôvítették ki a természettani, földrajzi és csillagászati szakosztályt az archaeológiával,6 és dr. Fodor András, Hunyad vármegye Déván lakó fôorvosa (utóbb a Central-Commission konzervátora) meg is tartotta az elsô ilyen témájú elôadását a Déva környéki római emlékekrôl. Különösen fontosnak bizonyult a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók VII.,
* Ez a tanulmány 2009-ben, a MTA Mûvészettörténeti Kutatóintézetében a magyarországi mûvészet történetérôl készülô ún. kézikönyv XIX. századi kötetébe íródott, de oda túl hosszúnak bizonyult. Összefoglaló jellege és érvelés nélküli, sommás megállapításai e mûfajból fakadnak. A szöveg alaptónusán nem változtattam, csupán jegyzeteit bôvítettem, illetve aktualizáltam némiképpen. A képanyag ellenben nem az eredetileg tervezett, a történet súlypontjait arányosan kísérô, hanem kizárólag a Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmalénál magyarországi emlékekrôl felgyûlt rajzok (vö. a 30. jegyzettel) közül válogatott olyan lapok reprodukciói, amelyek alapján a Central-Commission kiadványaihoz nem készültek metszetek. Ez az összeállítás egyáltalán nem tükrözi tehát a bécsi bizottsághoz Magyarországról és Erdélybôl beérkezett értesülések arányait, és alig mutatja a legszínvonalasabb részt (hiszen azt a bizottság kiadványaiban többnyire kiadták), inkább ízelítôt ad az akkoriban is feldolgozatlanul maradt, de érdekes és/vagy tanulságos többibôl. (A képaláírásokban szereplô adatok közül azok, amelyek nem magukon a rajzokon olvashatóak, a Central-Commission iktatóköny vébôl származnak.) A reprodukált rajzok lelôhelye: Wien, Österreichische Bundesdenkmalamt, Planarchiv
2
Anton Wazulik segédmérnök felmérése és rajza: A nyitrai (Nitra, Szlovákia) székesegyház korai oldalkápolnájának felmérése; toll és akvarell, 1855. (A kerületi építési hivatal részérôl láttamozta Michael Sztankovánszky fômérnök, a CentralCommissionnak beküldte Florian Menapace, az országos építési igazgatóság vezetôje.)
1846-ban Kassán és Eperjesen tartott ván dorgyûlése. Henszlmann Imre (1813–1888) e gyûlés ajándékkönyveként tudta végül kiadatni a kassai Szent Erzsébet-templom és a Szent Mihály-kápolna felmérésekkel illusztrált leírását – az elsô magyarországi épületmonográfiát;7 majd hosszú, részletes vezetést tartott a helyszínen. Ennek hatása alatt testületi határozattal írt levélben kérték az egyébként a gyûlés szervezésében és lebonyolításában házigazdaként is szerepet, illetve Henszlmann könyvének megjelentetésében anyagi részt vállaló Ocskay Antal (1795–1848) kassai püspököt (1839tôl) és a kegyurat, Kassa városát, a két épület – ma úgy mondanánk – kutatására és helyreállítására. A javasolt program a dóm tetôszerkezetének átalakítását, falkép feltárást, ásatásokat, a szentségház kiszabadítását és a fôoltár tisztítását, valamint a kapuk dombormûveinek gipszbe történô másolását tartalmazta. Ez volt az elsô kísérlet Magyarországon arra, hogy szakemberek testülete próbálja egy épület tulajdonosát, illetve kezelôjét konkrét mûemlékvédelmi intézkedések megtételére rábírni.8 Ráadásul a ván dorgyûlést alelnöklô Pulszky Ferenc (1814– 1897) indítványára elhatározták, hogy az országgyûléshez fordulnak majd azért, hogy az állami tulajdonban lévô történeti épületek átalakítását elôzze meg felmérés, publikáció és a tervek felülvizsgálata. Addig is kérték
a Magyar Tudományos Akadémiát (MTA), hogy „tartsa szemmel az érdekes régi épületeket”, hívja fel a nagyközönség figyelmét ezekre, illetve támogassa majd a Magyar Orvosok és Természetvizsgálókat abban, hogy az ügy országgyûlés elé kerüljön. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók levelét a MTA történettudományi osztályának az 1847. február 22-i ülése tárgyalta, amelyen Henszlmann értekezett a máramarosszigeti (Sighetu Marmaţiei, Románia) templom falképeirôl, és felolvasása végén, az idôközben lemeszelt képek példájával alátámasztva – ezúttal ismét Pulszky, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) igazgatója, Kubinyi Ágoston (1799–1873) támogatásával –, sürgette, hogy a MTA forduljon az országgyûléshez a „hazai régiségek” törvényi védelmének megteremtéséért.9 Az ülés felhívás kiadását határozta el, amely Schedel (Toldy) Ferenc (1805–1875) titkár (1835–1861) aláírásával 1847 februárjának végén jelent meg Felszólítás minden, a’ nemzeti becsületet szívén viselô magyarhoz a’ hazai mûemlékek ügyében cím alatt az Académiai Értesítô mellett a napi- és hetilapokban is. A Felszólítás... tartalmában és retorikájában is sokkal adósa az 1818-as Esedezés-nek. A MTA azt kérte a „hazafiaktól”, hogy írjanak levelet mindennemû, az 1818-as felhívásnak megfelelôen, de modernebb szóhasználattal felsorolt régiségrôl,
3
Michael Donhoffer rajztanár: A körmöcbányai (Kremnica, Szlovákia) Szentháromság-oszlop; ceruzarajz, akvarell, 1855. (A Central-Commis sionnak beküldte gróf Keglevich János konzervátor.)
amely – és ez új elem – „a’ XVIII. század eleje”: „név szerint a’ szatmári béke” elôtt készült. A bejelentések alapján össze lehet majd állítani a hazai régiségek jegyzékét, és azután el lehet majd kezdeni ezek leírását, felmérését és lerajzolását, illetve a rájuk vonatkozó történeti adatok összegyûjtését, amelyeket utóbb egy korpuszban, a „magyar mûtörténeti gyûjteményben” kell kiadni. Az akadémiai felhívásra 1848 tavaszáig mintegy húsz bejelentés érkezett a legkü lönbözôbb személyektôl, helyekrôl és emlé
4
kekrôl,10 fele részben rómaiakról. A legrendszeresebb Gyurikovits György (1780–1848) három közleménybôl álló sorozata volt Pozsony megyei templomokról, különös tekintettel az azokban található XVI–XVII. századi síremlékekre, illetve Vidák Ôse soproni bencés tanár ismertetése Sopron középkori templomairól. Küldtek zavaros írásokat is, közülük a legérdekesebb Lichtenstein József pécsi festôé, amelyben dunántúli barokk falképek és oltárok sorát sorolja föl, Donner és Messerschmidt pozsonyi mûveit említi.11
A MTA bizottsága tett néhány kísérletet a beérkezett, nagyobbrészt meglehetôsen esetleges értesülések ellenôrzésére és kiegészítésére. Például miután Anton Doležalek (1799–1849) elküldte a Ján Kollárral (1793– 1852) együtt tett, 1841-es zalavári látogatásáról szóló bécsi sajtóbeszámolóját azzal a kéréssel, hogy a MTA támogassa egy emlékkápolna emelését, amellyel Magyarország legrégibb keresztény temploma fel szentelésének 1000. évfordulóját szerették volna megörökíteni 1850-ben, az osztályülés kimondta, hogy az új épület állítása kívül esik az Akadémia tevékenységi körén, de a zalaapáti konventet felkérték, hogy készíttesse és küldje el a romok felmérését és leírását, valamint keresse össze a rájuk vonatkozó levéltári forrásokat.12 A Felszólítás... utolsó mondata „szivére köti” az ország lakosságának, hogy az emlé kek megmaradásáért és pusztulása ellen te gye, ki mit tehet. Az osztályülésbôl ilyen értelemben írtak a magyarországi egyházfôknek is,13 és kérték a MTA nagygyûlését, hogy „a régi mûemlékek fentartása és megismerése végett” forduljon a kormányszervekhez és az országgyûléshez. Az Akadémia V. nagygyû lése 1847. december 24-én már együtt tár-
Ismeretlen rajzoló: Garamszentbenedeki templombelsô, ceruza, 1856. (A CentralComissionnak gróf Keglevich János konzervátor által beküldött rajzsorozatból.)
Ismeretlen rajzoló: A garamszentbenedeki (Hronský Beňadik, Szlovákia) apátság; ceruza, 1856. (A Central-Comissionnak gróf Keglevich János konzervátor által beküldött rajzsorozatból.)
5
Egy lap a zólyomi (Zvolen, Szlovákia) vár felméréssorozatából; toll, dátum nélkül. (A kerületi építési hivatal részérôl Joseph Lenhart fômérnök, hivatalvezetô láttamozta.) gyalta az osztály felterjesztését a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók az év augusztusában tartott VIII., soproni vándorgyûlésének újabb levelével, és úgy döntött, hogy a tör ténettudományi osztály dolgozzon ki törvényjavaslatot, és azt a következô akadémiai nagygyûlést be nem várva terjessze az Aka démia igazgató tanácsa elé.14 A jogvégzett Pulszky nyilván azért akarta 1846-os javaslatában a leendô törvény hatályát az állami és köztulajdonú emlékekre szûkíteni, hogy a kodifikáció ne ütközzék rögtön az elsô lépés megtétele elôtt abba a mûemlékvédelmi törvénykezést és gyakorlatot máig kísérô alapkérdésbe, hogy a tulajdonos rendelkezési joga ingatlana vagy ingósága fölött milyen mértékben és milyen feltételekkel korlátozható a közérdek nevében. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók VIII. vándorgyûlésén kiküldött választmány javas lata szerint is a középítkezésekre hozható kö telezô törvény; azoknak a leleteknek a köre
6
is meghatározható törvényileg, amelyeknek a MNM-ba kell kerülniük, de ezeket meg kell vásárolni, míg a történeti épületek magántulajdonosait csupán kérni lehet arra, hogy óvják és jó karban tartsák azokat. Henszlmann, úgy tûnik, kezdettôl radikálisabb, az emlékek védelmét ultima ratio-nak tekintô állásponton volt, minden eszközzel harcolt, és kevéssé volt hajlandó elfogadni jogi szempontokat. De a folytatást, így e vita lefolytatását is egyelôre elsodorta a történelem. A k.k. CENTRAL-COMMISSION ZUR ERFORSCHUNG UND ERHALTUNGM DER BAUDENKMALE MAGYARORSZÁGI MÛKÖDÉSE (az 1850-es évek)
1850-ben Bécsben megalakult az osztrák császárság állami mûemlékvédelmi szerve, a k. k. Central-Commission zur Erforschung
und Erhaltung der Baudenkmale, amely mûködését végül 1853-tól kezdte meg.15 Az ipari-, kereskedelmi és középítésügyi miniszternek alárendelt, havonta ülésezô bizottságba e minisztérium mellett másik ket tô: a bel és a kultusztárca, valamint a két akadémia – a képzômûvészeti és a tudományos – is két-két tagot delegált, tizenegyedikként pedig Albert Camesina (1806–1881), Bécs ún. konzervátora járult hozzájuk. A bizottság elnöke az ipari minisztérium egyik osztályvezetôje volt, az ügyeket vivô titkára ellenben kezdettôl a kultusztárca miniszteri titkára: Gustav Heider (1819–1897), majd 1859-tôl a bizottságot magát is a kultuszminiszter fennhatósága alá sorolták át. A Central-Commission felkérhette felmérésre, rajzolásra az állami építésügyi hivatalok elsôsorban jól képzett mérnökökbôl és mûszaki szakemberekbôl álló személyzetét szerte a birodalomban, rajtuk túl azonban önkéntes segítôkbôl kellett létrehoznia a konzervátorok, illetve levelezôk hálózatát. Elôbbiek a közigazgatási rendszer egy-egy területi egységében képviselték a bizottságot; az utóbbiak területi megkötés nélkül értesüléseket küldtek be. A Central-Commission célja – szintén – mûemlékjegyzék összeállítása volt, amelyet – ôk is – a történeti épületekrôl, illetve ezek berendezési és felszerelési tárgyairól, valamint a rájuk vonatkozó forrásokról a bizottsághoz érkezô írások és rajzok rendszerezé sétôl reméltek. Az anyaggyûjtôk orientálására, munkájuk szakszerûbbé tételére, a
Anton Kackl mérnökgyakornok felmérése és rajza: A miskolci avasi templom déli homlokzata és alaprajza; toll és akvarell, 1856. (A Central-Commissionnak beküldte Michael Haas konzervátor.) bejelentések referálására és közlésére a bizottság kiadványai szolgáltak. Az 1856-tól havonta megjelenô közlemények,16 az ugyan ebben az évben elindított évkönyv,17 illetve a Mittelalterliche Kunstdenkmale des Öster reichischen Kaiserstaates címû reprezentatív könyvsorozat, amelybôl végül csupán
Anton Kackl mérnökgyakornok felmérése és rajza: A miskolci avasi templom keresztmetszete és részletei; toll és akvarell, 1856. (A CentralCommissionnak beküldte Michael Haas konzervátor.)
7
F. Vyhnal segédmérnök felmérése és rajza: A gyulai vár; ceruzarajz, lavírozással, 1855. (A csanádi kerületi építési hivatal részérôl láttamozta Karl von Kosztka fômérnök.) két kötetet adtak ki, és amely hangsúlyozottan „a külföld” számára volt hivatva bizonyítani az Osztrák Császárság történeti és aktuális kulturális egyenrangúságát. A Cent ral-Commission kiadványainak szerkesztôi ként a feldolgozás és rendszerezés munkájának oroszlánrészét Heider mellett Karl Weiß (1826–1895) és Rudolf von Eitelberger (1817–1885) végezte. A bizottságnak lehe tôsége volt arra, hogy ôket, illetve mellettük elsôsorban a bécsi egyetem, illetve a császári régiséggyûjtemény szakembereit kiküldje olyan, a beérkezett hírek alapján különösen érdekesnek tûnô épületek, régészeti leletek helyszíni tanulmányozására, amelyek esetében a helyi erôktôl nem volt remélhetô megfelelô híradás. A rajzi dokumentáció elkészítése ezekben az esetekben is az építészeti hivatalokra hárult. Bécsi építészeket csak kivételes esetben bíztak meg egy-egy felméréssel. A Central-Commission jogot kapott arra, hogy az állami tulajdonban lévô történeti épületek átalakításáról, illetve a középít kezéseknél elôkerülô maradványokról, le
8
letekrôl tudomást szerezzen és véleményt mondjon (rendelkezési és persze szankcionálási lehetôség nélkül). A magántulajdonosokat azonban csupán kérhette, tanácsot adhatott nekik, vagy a nyilvánosság erejével próbálhatott rájuk nyomást gyakorolni. Állagvédelemre, restaurálásra pénzügyi kerete nem volt, ilyen javaslatait, kivételesen indokolt esetekben, egyenként terjeszthette fel a megfelelô hivatali úton császári jóváhagyásra. Ezért mind a központi bizottság, mind a konzervátorok legfontosabb feladatai közé tartozott az ismeretterjesztés, a közvélemény meggyôzése a történelmi emlékek megôrzésének fontosságáról és elônyeirôl, valamint a helyi kezdeményezések támogatása. A Central-Commission magyarországi önkéntes-hálózatának kiépítése nehézkesen kezdôdött, és mindvégig nem járt teljes sikerrel. Részben azért, mert a régiségek iránt elkötelezetten érdeklôdô, eleve rendkívül kevés személyiség közül néhányan emigráltak, mások a passzív rezisztencia éveiben nem voltak hajlandók hivatalt vállalni, le-
gyen az bár tiszteletbeli, többek kinevezé sének pedig a kötelezôen megkérdezendô belügyi szervek véleménye állta útját. Így 1856-ra mindössze hét konzervátort tudtak állítani, akiknek száma utóbb tovább csökkent gróf Keglevich János (1786–1856)18 hamaros halálával (felsô-pozsonyi kerület), illetve azzal, hogy Maximilian Siemianowszky lovagot, Szepes megye elöljáróját és konzervátorát 1860-ban áthelyezték. Mind az öt további konzervátor a római katolikus (fô)papsághoz tartozott. A doyen, Bitnicz Lajos (1790–1871) szombathelyi kanonok, a MTA római régiséggyûjteményérôl is ismert matematikus és nyelvész tagja19 (soproni kerület); Fogarasy Mihály (1800–1882), nagyváradi kanonok, a Szent István Tásulat alapítója és egyházi alelnöke (nagyváradi
kerület); Haas Mihály (1810–1866),20 aki, akkor még a szeminárium dogmatika-professzoraként, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pécsi vándorgyûlését pécsi és baranyai régiségekrôl tudósította; ekkor már kanonok és Pesten élô népiskolai tanfelü gyelô, aki szatmári püspöki kinevezésekor, 1859-ben mondott le a budai kerület konzervátorságáról, és levelezôként folytatta mû ködését; Stummer (Ipolyi) Arnold (1823– 1886), fiatal zohori plébános (alsó-pozsonyi kerület), akit Haas Mihály ajánlott Rudolf von Eitelberger figyelmébe, és akinek érdeklôdését éppen a konzervátori feladatok terelték a szellemi néprajz felôl a tárgyi emlékekre; valamint Fábry Ignác (1792–1867) kassai püspök (1852-tôl) (kassai kerület a Szepesség kivételével), akinek fôvédnöksé
Josef Bainville városi fômérnök: Dombormû a szegedi vár falában; akvarell, 1858. (A Central-Commissionnak beküldte Michael Haas konzervátor.) Magyarázó felirata Haas kézírásával arról szól, hogy mivel ôfelsége parancsára a várat hamarosan lebontják, a bizottságot talán érdekelni fogja a rajz, amely mutatja, hogy a vár a XIII. század óta áll fenn. (A reliefet az 1930-as években a Szent Demeter-toronyba építették be timpanon dombormûként.)
9
Josef Bainville városi fômérnök felmérése és rajza: A szegedi alsóvárosi ferences templom; akvarell, 1858. (A megyei építési hivatal részérôl láttamozta Várnay; a Central-Commissionnak beküldte Michael Haas konzervátor.)
ge alatt 1857-ben alakult meg a kassai dóm helyreállítását célul kitûzô Szent Erzsébet Társulat (ennek élenjáró voltát jelzi, hogy a bécsi Dombauvereint is ugyanebben az évben alapították a Stephansdom helyreállítására és „befejezésére”) – az ô kinevezése tehát elsôsorban székesegyháza reménybeli restaurálásának támogatását fejezte ki. (Sok kal jobb volt a helyzet a Magyarországtól elkülönítve igazgatott Erdélyben, ahol nagyszámú, többnyire a szász értelmiségbôl ki került 11 konzervátor tevékenykedett, köztük az erdélyi középkori építészeti emlékek korai ismertetéseinek sorában máig számon tartott publikációk szerzôi, mint például Ludwig Reissenberger nagyszebeni gimnáziumi tanár, Martin Samuel Mökesch foga rasi evangélikus lelkész, Friedrich Müller, a segesvári evangélikus gimnázium profes�szora és Traugott Müller besztercei evangélikus lelkész, illetve Kôvári László kolozsvári „literátor”.)
Josef Bainville városi fômérnök felmérése és rajza: A szegedi alsóvárosi ferences templom; tollrajzok, 1858. (A megyei építési hivatal részérôl láttamozta Várnay; a Central-Commissionnak beküldte Michael Haas konzervátor.)
10
Levelezôbôl az induláskor mindössze három akadt Magyarországon: Florian Me napace, az országos építési igazgatóság ve zetôje (Landesbaudirektor); dr. Zipser András/Endre (Christian Andreas Zipser), egy besztercebányai leánynevelô intézet igazgatója, aki korábban már a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyûléseinek is egyik legaktívabb résztvevôje volt, javaslatára alakult például a VIII. ülésében a Magyar Földtani Társaság; és báró Balassa Antal Nógrád megyébôl. Az ô számuk utóbb gyarapodott ugyan: a következô években kinevezést kap(hat)ott például Storno Ferenc (1821–1907), Paur Iván (1806–1888), akkor már a Széchenyi-család levéltárosaként szintén Sopronban,21 Wenzel Merklas lôcsei gimnáziumi tanár és Rómer Flóris (1815– 1889) is, de még így is mindvégig tíz alatt maradt.22 A bizottság megbízásából a középkor elôtti tárgyleletekrôl rendre Joseph Arneth (1791–1863), a császári régiséggyûjtemény igazgatója írt szakvéleményt. Az óbudai Ha jógyári-szigeten mûhelyépítés közben elô bukkant újabb római falmaradványok megvizsgálására Eduard von Sacken (1825–1883), Arneth helyettese szállt ki.23 A CentralCommission magyarországi mûködésének köszönhetjük a magyarországi román kori építészeti emlékek elsô rendszeres és szak szerû ismertetését, amelyet Rudolf von Ei telberger tett közzé két nagy tanulmányban24 1854-es helyszíni látogatásai és elsôsorban Haas Mihálytól szerzett értesülések, adatok és rajzok alapján.25 A Central-Commission közleményeiben jelent meg az akkoriban az osztrák állami vasúttársaságnál tevékeny kedô August Essenwein (1831–1892) épí tésztôl (késôbb a nürnbergi Germanisches Nationalmuseum igazgatójától) a lébényi templom saját felméréseivel és rajzaival illusztrált ismertetése. Császári, illetve bizottsági megbízásra vizsgálta meg az ekkoriban Kölnben élô (jóval utóbb aacheni kanonok) Franz Bock (1823–1899) a koronázási ékszereket. Bock ismertette a császárság jelen tôsebb egyházi kincstárait, köztük az esztergomit és a zágrábit is, majd az általa készí tendô tanulmányokhoz rajzoltattak Bécsben középkori egyházi textileket és ötvösmûve ket, például a Fábry püspök által Kassáról küldött nyolc miseruhát, és végül ô írta le a MNM középkori tárgyait is.26
A Central-Commission számára (is) járta be Ipolyi Arnold a Csallóközt (1856),27 és készült ugyanô a pannonhalmi fôapátság történetének és épületegyüttesének részletes ismertetésére. Utóbbi illusztrációs anyagát elkészítendô a bizottság küldte a helyszínre Robert Onderka építészt (1859).28 Haas Mihály számos középkori templomról jelentett, sokszor (noha részben igen gyenge) rajzokat is mellékelve, és számos váci és óbudai római kôfaragványt is az ô konzervátori közbejárására ajándékoztak tulajdonosaik a MNM-nak. Ugyancsak az ô konzervátori kérésére állította össze Varásdy Lipót, Buda fômérnöke, Buda elsô mûemlékjegyzékét 1857-ben. Wenzel Merklas saját rajzaival kísért tanulmányok hosszú sorában írt le szepességi gótikus emlékeket.29 A bizottság kiadványaiban az említetteken túl is számos nagyobb tanulmány és kisebb közlemény ismertetett magyarországi emlékeket, sokszor gazdagon illusztrálva. Ezek jelentôségét elégtelenül számon tartott kánonalkotó szerepük és tudománytörténeti helyük mellett az adja, hogy az épületeknek többnyire évtizedekkel késôbb, már az önálló magyarországi mûemléki szervezet égisze alatt megvalósult, sokszor gyökeres megújítása elôtti állapotát rögzítik. Ráadásképpen a CentralCommissionhoz beérkezett magyarországi emlékeket ábrázoló fennmaradt felmérések és rajzok között sok olyan lap is van, amelyek alapján nem készült publikáció – az írásomat kísérô képanyag ezekbôl ad ízelítôt.30 A Central-Commission jóváhagyásával zajló legnagyobb szabású helyreállítás a kassai Szent Erzsébet-templom elsô restaurálása volt. A tervezô pedig a kassai születésû Gerster Károly (1819–1867) pesti építész,31 Henszlmann barátja, aki már az 1840-es évek elsô felében is segédkezett a templom felmérésében. A terveket Fábry püspök a bizottság elé terjesztette, és az – a korszak legelismertebb bécsi építészei közé tartozó Eduard van der Nüll és August Siccard von Siccardsburg, valamint Josef Kranner (ekkoriban a Votivkirche építésvezetôje, 1861tôl prágai Dombaumesiter) véleménye alapján – „lényegében” elfogadta azokat.32 Az 1858-ban kezdett és 1865-ben még biztosan folyó munkák során az addigi zsindely helyett mázas cseréptetôket készítettek, és kijavították a zárópárkányokat. A dóm teljes, kívül kôszínûnek szánt, belül színes
11
Baptist Dokinger kapitány: A harinai (Herina, Románia) templom; ceruzarajz, 1856. (A Central-Commissionnak beküldte Friedrich Müller kozervátor.) festést kapott. A finom kôfaragványok és szobrászati részek hiányait gipsz rámintázással egészítették ki, és újonnan is készültek szobrok, valamint letisztították a fôoltárt. A munkák elôrehaladtával kibontakozó konfliktusokról alább még szólunk. Összességében az egészrôl csupán hiányos elképzeléseink vannak, részben azért, mert a késôbbi restaurálás sokkal mélyebben nyúlt bele az épület állagába, eltörölve az elsô helyreállítás nyomait. Érzésem szerint a fôszentély falpillérein elhelyezett szobrok, valamint mindkét oldalkapu bélletében és környékén a jelenleg is folyó újabb helyreállítás tisztítása után jól láthatóan elváló, más kôanyagú, a középkori és a Steindl-féle rétegek között elhelyezkedô sávok tartoznak biztosan a mai épületállagból a XIX. század
12
közepi helyreállításhoz. Utóbbiak mutatják, amire amúgy is vannak utalások, hogy az oldalkapuk bélletének fülkeszobrai is újonnan készültek ekkor, de ezeket a XIX. század végén még újabbakra cserélték. (Az északi kaput már Henszlmann 1846-os könyvének táblája is fülkeszobrokkal ábrázolja, és Henszlmann a szövegben – miközben megállapította, hogy ott fülkeszobrok nemhogy a felmérés idején nem voltak, „hanem, mint talapzatuk sima volta mutatja, nem is léteztek soha;...” (!) – ezekhez már akkor teljes ikonográfiai programot jelölt ki.33 Storno Ferenc saját, a soproni Szent Mihály-templom restaurálására készített terveit vitte a Central-Commission elé, amely ezeket is helyesnek találta (ennek kifejezése szóhasználatukban rendre „stylgemäß”,
azaz stílszerû); csupán a tervezett (nyilván figurális) színes üvegablakokat kifogásolták, mondván egyszerû szônyegmintával grisaille üvegezés készüljön.34 Haynald Lajos (1816–1891) erdélyi püspök (1851/52– 1863) tudósította a Central-Commissiont a gyulafehérvári (Alba Julia, Románia) székesegyház 1853 és 1856 közötti helyreállításáról, de nem véleményeztette a munkák terveit35 (új tetôk, ablakok, a belsô kô láthatóvá tétele, a kôfelületek stokkolása és a sérült részeken gipszpótlásos kiegészítése – a fôszentély kivételével36). Az építési igazgatóság végzett néhány állagmegóvó beavatkozást, például javított tetôt Jákon, és a konzervátorok, illetve a bizottság igyekeztek néhány tulajdonost, kegy urat is rávenni szükséges munkálatok elvégeztetésére, így az osztrák gôzhajózási társaságot az óbudai Hajógyári-sziget római maradványainak konzerválására, az esztergomi érseket a garamszentbenedeki (Hronský Beňadik, Szlovákia) apátság templomának restaurálására, a lébényi kegyurat a templom, Esterházy herceget a vezekényi csata emlékmûve helyreállítására és – legkitartóbban – a helyi és központi kormányszerveket a vajdahunyadi (Hunedoara, Románia) vár legszükségesebb állagvédelmére az 1854-es tûzvész után.
tartozók, illetve „az általános régiségtan” körébe tartozó tárgyak „amennyiben fôképp hazánk múltjával összefüggenek”.38 Az alapító akadémiai határozatban azt ígérték, hogy a MTA költségvetésébôl jutni fog a bizottság illusztrált kiadványainak kiadására, és 1859-ben, Toldy Ferenc szerkesztésében, meg is jelent az Archaeologiai Közlemények39 elsô kötete, lényegében a bizottság tagjai által írt nagyobb dolgozatokból. Rendszeres ülésezés és munka azonban lényegében csak azután kezdôdött, hogy gróf Andrássy Manó (1821–1891) 1860ban székfoglaló elôadásként benyújtott bírálat- és reformcsomagjából ún. ügyrendet dolgoztak ki,40 amely 1861 februárjától volt hatályban. Ez megjelöli az értesülések gyûjtésének célját és feldolgozásuk módját, és ettôl világosan elválasztva kijelöli a bizottsághoz tartozó, illetve általa megbízott szakemberek mûködési területét. Az „ügyrend” ugyanis egy „hazai régészeti repertórium” készítését nevezi a bizottság feladatának, azaz a hazai régiségeknek egy olyan teljességre törekvô összeírásáét, amelynek Baptist Dokinger kapitány: A harinai templom belsô nézete; ceruzarajz, 1856. (A Central-Commissionnak beküldte Friedrich Müller kozervátor.)
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA ARCHAEOLOGIAI BIZOTTSÁGA (az 1860-as évek)
A MTA 1858-ban kezdhette újra szélesebb körû nyilvános mûködését, és ezzel szinte egyidejûleg – Wenzel Gusztáv (1812– 1891) történész javaslatára – Archaeologiai Bizottságot alapított.37 Az Akadémia ezzel (hivatkozottan) az 1847-es programot újította föl, és az új bizottságot arra delegálta, hogy gyûjtôhelye legyen a hazai régiségekrôl érkezô információknak, gondoskodjék ezek tudományos feldolgozásáról és közzétételérôl, valamint a publikációk és a sajtó útján igyekezzen a közhangulatot az „ásások, kutatások és nyomozások” és a helyreállítások érdekében befolyásolni. Megismételve a hazai régiségeknek az 1847-es felhívásban közölt felsorolását, ezeket most így osztották két csoportra: „a tulajdonképi nemzeti régiségtan” körébe
13
Ismeretlen rajzoló: Az óradnai (Rodna, Románia) romok rajza; ceruza. (A Central-Commissionhoz 1858-ban érkezett be.) tételei felsorolják, sôt forráskritikai szempontból annotálják az illetô régiség addig megjelent leírásait, ismertetéseit és ábrázolásait. A bizottságnak a hozzá beérkezett és bármilyen úton gyûjtött „magántudósítások” mellett az egykorú sajtóközlemények regisztrálásával is igyekeznie kellett tudomást szerezni minden tárgykörébe vágó újdonságról és ezeket összegyûjtve publikálnia. Emellett a bizottságnak egyes jelentôsebb emlékek, leletek helyszíni vizsgálatára, ásatására, felmérésére és lerajzolására, illetve az ország egyes területeinek rendszeres mûemléki terepbejárására szakembereket kellett kiküldenie. Az állami és kormányszerveknél pedig meg kellett kísérelnie elérni, hogy tegyék kötelezôvé hivatalnokaiknak a leletek bejelentését, minden más tulajdonost és kezelôt pedig meg kellett próbálnia arra rávennie, hogy kérje ki az Archaeologiai Bizottság szakértôi véleményét építési és bontási terveirôl. Ha a tulajdonosokkal az Archaeologiai Bizottság nem jut dûlôre, a veszélyeztetett emléket közadakozásból szerezzék meg a MNM számára, illetve állítsák helyre – így az „ügyrend”. A bizottság ismeretterjesztô kiadványokat is fog írni, amelyekben egyrészt a történeti stílusokat, a tárgytípusokat, a leírásokban
14
használandó szakkifejezéseket, másrészt a mûemlékek megóvásának praktikus, olcsó módszereit mutatják be, és kérdôívet is ös�szeállít a bejelentôk sorvezetôjéül. Az „ügyrend” elfogadásával a MTA éves önálló költségvetést is biztosított a bizottságnak. A továbbiakban e keret felét költötték a kiadványok illusztrációs anyagának készíttetésére (rajzoltatás, metszés, klisék), szerzôi honoráriumára és nyomdaköltségeire, másik felét pedig a bizottság tagjainak, valamint legtöbbnyire megbízott felmérôinek, rajzolóinak kiszállási költségeire és a helyszíni munkájukból adódó további kiadások fedezésére, például ásatási munkások napszámának fizetésére. A bizottság elnöke az alapítástól kezdve Kubinyi Ágoston, a MNM igazgatója volt, „a hatékonyabb mûködés” elindítása jegyében mellé egy ügyvivôt, a kiadványokat is szerkesztô „elôadót” választottak Ipolyi Arnold személyében. Ô a régészeti repertóriumon folyó munkára (is) támaszkodva, a következô évek akadémiai nagygyûlésein tartotta meg azokat az úttörô jelentôségû elôadásokat, amelyek a magyarországi középkori építészet, szobrászat és falfestészet akkor ismert emlékanyagát összefüggô történetté fûzve igyekeztek bemutatni.41 1863
közepétôl, egri kanonoki kinevezését követô költözése után azonban csupán ritkásan ér kezô levelekkel tartott kapcsolatot a bizottsággal. Helyét Rómer Flóris vette át, aki hitt abban, hogy a kiterjedt levelezés alkalmas a bizottság alapvetô céljainak megvalósítására, azaz arra, hogy érdemleges arányban és minôségben gyûljenek adatok és értesülések az ország régiségeirôl és arra, hogy a mû emlékek, mûtárgyak és leletek pusztulását megakadályozó közhangulat teremtôdjék. Rómer képes is volt egy ilyen hálózatot létrehozni, és fáradhatatlanul dolgozott mû ködtetésén. (A kinevezett levelezôk rendsze rének intézményesítésérôl azonban mind végig csupán szó esett olykor-olykor).
Csak és kizárólag a szakértôi munkában hitt, ellenben a Párizsból 1860-ban hazatért Henszlmann Imre,42 aki e munka zömét maga is végezte el. Ô a következô évtizedben szer zôi honoráriumokból élô magántudós volt, így gyorsan és akár hosszabb idôre is ki tudott szállni, a régiségtan minden területére kiterjedô alapos bölcsész tárgyismerete és szakirodalmi tájékozottsága mellett felmért és rajzolt. Építészeti terveket kedvvel véleményezett, sôt készített, ha nem is feltétlenül, és az évek múltán egyre kevésbé volt övé a kéz, amely megrajzolta ôket. Habozás nélkül merészkedett egy számára új területre, szinte azonnal ásatni is kezdett, és kutatási eredményeit rövid idôn nagyszabású publikációk és kéziratok hosszú sorában írta meg.
Ismeretlen rajzoló: Az óradnai romok rajza; ceruza. Magyarázó felirata szerint a rajz a romokat még 1842-ben fennállt állapotukban ábrázolja, azóta a vörös vonallal jelölt részen már eltûnt a kapu fölötti ablak, és omladoznak a boltozatok. Egy másik kéz 1856-os dátummal hozzáírta: a kerületi építési hivatal rendeletére részben lebontották, és anyagát felhasználták. (A Central-Commissionhoz 1858-ban érkezett be.)
15
Ebben az évtizedben Rómer és Henszl mann kiválóan mûködött együtt. Rendre egyforma arányban osztották el egymás között a helyszíni kutatásra, illetve a rajzoltatásra rendelkezésre álló éves költségkeretet. Rómer ügyintézéssel segítette Henszlmann törekvéseit, míg ô például a bizottság kiadványai illusztrációinak gondozásából vállalt át. Hogy mennyire az ô kettejük munkája alkotta az Archaeologiai Bizottság tevékenységének gerincét, jól mutatja, hogy 1867ben, amikor a párizsi világkiállítás miatt mindketten az év nagy részét ott töltötték, az Archaeologiai Bizottság mûködése szinte teljesen leállt. Távollétükben a bizottság nem ülésezett, és egyébként mindig kevesellt éves költségvetési kerete is szinte teljes egészében felhasználatlanul maradt. A kívánt „régészeti repertóriumot” Ipolyi már az Archaeologiai Közlemények második kötetében, az elsô általa szerkesztett számban, egy közel 400 emlék korábbi irodalmát és ábrázolásait referáló monumen tális anyaggyûjtésben kiadta.43 Ugyanakkor az új leletek és felfedezések regisztrálására kezdett Magyarországi régészeti krónika címû rovatot pedig Rómer Flóris folytatta és továbbfejlesztette, és azt hamarosan a szöveg közé nyomott illusztrációk is kísérték. Ebbôl nôtt ki utóbb a friss kutatási beszámolókat, híreket közreadó, a levelezôk fórumául szolgáló közlöny, az Archaeológiai Értesítô, amelyet Rómer a nagyobb, „lektorált” tanulmányokat közlô, táblákkal illusztrált Közlemények szüneteltetése árán is elindított 1868 ôszén.44 A bizottsági szóhasználatban kiskátéknak nevezett, hivatalosan Mûrégészeti kalauz címû ismeretterjesztô kiadványok közül az ôskori leleteket bemutató kötetet Rómer, a középkori építészetrôl szólót Henszlmann írta (megjelentek 1866ban). Az ikonográfiáról, középkori luxus mûvészetekrôl és tárgykultúráról szóló harmadik kötettel Ipolyi nem készült el. Az Archaeologiai Bizottság „ügyrendjében” lefektetett célkitûzés-sorozat szinte pontos tükörképe a Central-Commission hasonló dokumentumaiban szereplô céloknak. Az Archaeologiai Bizottság leképezte a Central-Commission kiadványszerkezetét is, noha a három sorozatot párhuzamosan nem tudta megjelentetni, és a CentralCommissiontól ismert alapelveket hallunk vissza újra és újra az Archaeologiai Bizott-
16
ságtól is. Az Archaeologiai Bizottság tagjai gyakori szerzôi voltak a Central-Commis sion kiadványainak, és a két szervezet együttmûködött kiadványai illusztrációinak készíttetésében is. Ez gyakorlatilag legtöbb esetben azt jelentette, hogy a Central-Commis sion fizette a németül Bécsben, magyarul az Archaeologiai Bizottság kiadványaiban megjelenô közlemény-változatok megegyezô illusztrációs anyagának metszését és a klisék, nyomódúcok készítésének költségeit, illetve átengedte további felhasználásra az 1850es években a Central-Commission kiadványaiban megjelent képeket. (Meglehetôsen nagy részben az utóbbiak közül kerültek ki a Mûrégészeti kalauz ábrái, és az után is folyamatosan használták ôket. Még a XX. században is utat találtak magyarországi és nem is csupán ún. mûemlékes kiadványokba.) Henszlmann pedig magánlevekben is kért Eitelbergertôl bécsi segítséget, például a pécsi püspök és káptalan meggyôzéséhez.45 Mindennek magyarázata csupán részben keresendô a személyes kapcsolatokban, nagyobb részben abban, hogy mindkét bizottság szellemi vezetôi európai tájékozottsággal törekedtek a mûemléke(in)k európai nívójú megismerésére és védelmére. Hatáskör-vita a két bizottság között már csak azért sem folyhatott, mert egyiküknek sem volt hatósági jogköre, és a velük való együttmûködés csupán önkéntesen vállalt lehetett. Ennek ellenére az Októberi Diploma után felállított, illetve újjászervezett magyar államigazgatási szervek (a kancellária és a Helytartótanács) között hosszú bizonytalankodás kezdôdött arról, hogy szükséges-e létrehozni a Central-Commission külön magyarországi megfelelôjét, és ha igen milyen formában. A Helytartótanács szívesen látta volna ebben a szerepben az Archaeologia Bizottságot magát, a MTA viszont többször határozottan kinyilvánította, hogy alapszabályai szerint nem teheti és nem is óhajtja, hogy a tudóstársaságon belül kormányszerv, illetve kormányszerveknek (is) alárendelt bizottság mûködjön. Ehelyett az Akadémia a maga részérôl elôbb 1861-ben egy valóban a Central-Commission magyarországi megfelelôjeként elképzelt nagyobb helytartósági bizottság felállítását javasolta, amely a Helytartóság különbözô ügyosztályainak képviselôibôl állt volna akadémiai szakemberekkel, valamint saját levelezôkkel ki-
egészítve. 1863-ban viszont egy újabb tervezetben lényegében egy szakember (vö. inspecteur général) által vezetett – a francia és porosz mintát követô – kis irodát javasolt, amely megint csak a Helytartóságon belül mûködött volna, további szakértôknek adhatott volna ki megbízásokat, és az AB éves költségvetésének mintegy háromszorosából gazdálkodhatott volna.46 A szervezetrôl szóló részében, aligha kétséges, Henszlmann személyére átszabott második javaslat sem helyez azonban kilátásba engedélyezési és felügyeleti jogköröket, pedig ezek szükségességét a hatékony mûemlékvédelem érdekében Henszlmann az 1860-as évek eleje óta újra és újra fejtegette publikációiban.47 A legmeglepôbb, hogy az egész aktafolyamban éppen arról nem esik szó, ami vitatható és rendezendô lett volna az állami tulajdonú, illetve kezelésû épületek és területek átalakításairól és leleteirôl (az Archaeologiai Bizottságnál minden esetre egyetlen ilyen ügy sem fordult meg az 1860-as években),
Ismeretlen rajzoló: Szent Simon-templom déli nézete; akvarell, dátum nélkül. (Azonosítása kérdéses, az ábrázolt épület bizonyosan nem a ma Ózdhoz tartozó Szentsimon középkori temploma.)
Ismeretlen rajzoló: Szent Simon-templom alaprajza, metszete és részletei; tollrajz, dátum nélkül.
17
valamint az állami építési hivatalok közre mûködésérôl a rajzi dokumentálásban és állagvédelemben. Hatályba lépô döntés mindvégig nem született,48 a kiegyezés után pedig az elôké születek más keretek között folytatódtak. Elsô valódi lépésként az Archaeologiai Bizottság 1867-tôl akadémiai költségvetésén felül évi 4000 forint állami pénzt kapott „a mûemlékek díszkiadványaira”. Ebbôl készítették elô, majd indították meg az 1818tól kívánt, most a legfontosabb emlékek nagymonográfiáinak soraként felfogott korpusz-sorozatot Monumenta Hungariae archaeologica / Magyarországi régészeti emlékek címen,49 amelyet ugyan itt is „a külföld” meggyôzésére is szántak. Immár Magyarország kulturális egyenrangúságáról, de amely végül – a céllal ellentmondásban, de az Akadémia nyelvápoló alapfeladatára tekintettel – magyar nyelvû szöveggel jelent meg. * Ami a rendszeres mûemléki terepbejárást illeti, 1861-ben Rómer a Balaton-vidék, Ipolyi a Szabolcs megyei téglaépítészet50 tanulmányozására kapott pénzt. 1863-ban Rómer Zala megyét járta be önkéntes segítôivel, Bergh Károly (1838–1889) és Hencz Antal (1839–1910) építészekkel.51 Ekkor fedezték föl Johannes Aquila falképeit Veleméren és Bántornyán (Turnišče, Szlovénia), és szereztek tudomást a mártonhelyiekrôl (Martjanci, Szlovénia). A bizottság még az év ôszén kiküldte Storno Ferencet a képek másolására, a bántornyaiktól pedig elkérték Telepy Károlynak (1828–1906) a Nemzeti Színház részére készült másolatait.52 1864 tavaszán Rómer és Henszlmann együtt szállt ki, immár Nagytótlakra (Selo, Szlovénia) is, további feltárást is sürgetve – még akkor is, ha a feltárt képek lerajzolása után azokat ismét le kell meszeltetni. Rómer nagy publikációja ezekrôl azonban csupán tíz évvel késôbb jelent meg, falkép-korpusza részeként.53 1864 nyarán Henszlmann és Rómer együtt tett eleget a megyéspüspök – egykor a Central-Commission legaktívabb konzervátora – Haas Mihály régi meghívásának. A szatmári egyházmegye régiségeit tanulmányozták a helyszínen. Haas kezdettôl küldött beszámolókat és rajzokat az Archaeologiai Bizottságnak is. Egy 1860-as levelében azt
18
javasolta (elsôsorban a középkori falusi templomok rohamos pusztulása miatt), hogy az Archaeologiai Bizottság a Szent István Társulattal összefogva küldjön szerte az országba rajzolókat, akiket az egyházfôk és plébánosok majd vendégül látnak.54 Végül ez csupán saját egyházmegyéjében valósult meg ezzel az úttal. A rajzolással Schulcz Ferenc (1838–1870) fiatal építészt bízták meg (Schulcz kiszállási költségeit az Archaeologiai Bizottság fizette, rajzainak metszését a Central-Commission).55 1865-ben Henszlmann folytatni akarta a szatmári munkát, végül azonban tavas�szal az osztrópataki (Ostrovany, Szlovákia, Eperjes mellett) lelet hírére oda sietett ásatni, és hazaútja során Kassától Lôcséig szemlézett56 (költségeit, minthogy bizottsági pénz nem volt, Kubinyi Ágoston maga fedezte). Majd nyáron a felsô-magyarországi bányavárosokat járta be.57 Kubinyi Ferenc Zólyom megye mûemlékeinek ismertetéséhez58 a bizottság csupán Kubinyi saját rajzainak metszését fizette. Az 1860-as évek második felében Rómer a nyári szünidôkben a római emlékek feltérképezésére összpontosított (1866-ban a római limes kutatása Tolna és Somogy megyében, 1868-ban ugyanez a Maros-vögyében). 1869-ben Storno Ferencet Erdélybe küldték középkori emlékeket rajzolni,59 és ugyanekkor (részben Stornóval együttmûködve) a már Vajdahunyadon dolgozó Schulcz Ferenc is számos erdélyi épületet felmért60 (rajzait már hagyatékából vették meg). 1870 nyarán Rómer Stornóval együtt járta be Vas megyét. Az 1860-as évek második felében jelentkezett a bizottságnál két szívesen utazó rajztanár, a bártfai, majd kassai Myskovszky Viktor (1838–1909)61 – aki a Central-Commissionnak már 1855ben is küldött akvarelleket – és a pozsonyi Ellenbogen (Könyöki) József (1829–1900),62 akiknek adtak is felvidéki megbízásokat, illetve vettek felkínált rajzaikból. A magyar vonatkozású külföldi mûvészeti emlékek helyszíni tanulmányozására 1863ban a MTA immár kormányzati támogatással szervezte Kubinyi Ferenc, Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold magánemberként tett elôzô évi közös athéni és törökországi útjának, az ún. konstantinápolyi Corvina-expedíciónak folytatását. Mátyás király egykori könyvtára darabjainak azonosítására most a török diplomácia is megígérte, hogy minden segítséget megad az akadémiai küldöttség számára.
Franz Bock: Részletrajzok a magyar királyi koronáról; ceruza, akvarell. A magyar koronázási ékszereket bemutató a Mittheilungen der Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale második évfolyamában, 1857-ben megjelent közleménysorozat illusztrációinak egyik rajzelôzménye. Kubinyi Ferenc helyett másodszorra Rómer Flóris ment volna, azonban az útra a MTAnak végül nem volt pénze, ezért a kódexek további átnézését, listázását és 1869-es „vis�szaajándékozásának” elôkészítését Anton von Prokesch-Osten (1895–1876) konstantinápolyi osztrák fôdiplomata, és kérésére Philipp Anton Dethier (1803–1881) a konstantinápolyi osztrák gimnázium, majd utóbb az Oszmán Múzeum igazgatója végezte (a MTA mindkettôjüket külsô taggá választotta).63 Rómer pedig a következô évtizedben szorgalmas levelezéssel gyûjtött adatokat nyugateurópai gyûjtemények corvináiról. 1869-ben – a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók az évi fiumei nagygyûlése köré szervezve – a „magyar királyok” dalmáciai emlékeinek tanulmányozására kért pénzt a bizottságtól, és útja során számos horvátországi helyet is bejárt.64 *
Egy-egy jelentôsebb emléknek a bizottság költségvetésébôl támogatott helyszíni vizsgálatát, felmérését Henszlmann Imre kezdte meg 1861-ben a kisbényi (ma: Bíňa, Szlovákia) templommal (itt saját maga mért fel és rajzolt);65 és ugyanekkortól több éven át vissza-visszajárt Bélapátfalvára Gerster Károllyal.66 1862 ôszén pedig az egykori székesfehérvári királyi bazilika területén nekivágott saját és az Archaeologiai Bizottság elsô ásatásának: Pauer János (1814–1889) kanonok és akadémikus kezdeményezésére, közadakozásból (amelyre a várakozásokat mélyen alulmúlóan érkeztek adományok). Végül csupán a város tulajdonában lévô részen (miután a püspök többszöri és késôbbi kérésre sem engedte meg a munkák folytatását kertjében). Itt a dokumentálásban Szász Ferenc városi építômester segítette.67 1863-ban Henszlmann Gerster Károllyal a pécsi székesegyház altemplomának felmé-
19
Victor Miskovszky, a Sáros megyei építési hivatal napidíjasa: A bártfai (Bardejov, Szlovákia) Szent Egyed-templom déli homlokzata; akvarell, 1855.
résén, az altemplomi lejárók feltárásán és lerajzolásán dolgozott.68 Ide 1866-ban, majd 1870-ben tért vissza, másodszor rajzolóként immár unokaöccsével, Doby Jenôvel (1834– 1907). 1868-ban Csanádon (ma: Cenad, Románia) a régi templom lebontásához kapcsolódó ásatás következett,69 azután 1869-tôl a Haynald Lajos kalocsai érsek (1867-tôl) által finanszírozott további három.70 Henszlmann elôbb a kalocsai székesegyház körül tárta föl a középkori székesegyházak maradványait.71 1870 nyarán a bácsi (Bač, Szerbia) várban kereste a bács-kalocsai érsekség régi székesegyházát, amelyet nem talált meg, de részben feltárta és értelmezte a vár gótikus és reneszánsz építési periódusából származó falazatokat.72 1871-ben pedig Bátmonostor XIII. század elsô felében épült, a XIV. század közepén újjáépített és bôvített templomát73 (mindezen munkáknál Henszlmann maga mért fel és rajzolt). Rómer Flóris újra és újra Óbudán külön bözô helyszíneken és a Hajógyári-szigeten kutatott és szakértett római maradványokat, kôfaragványokat és leleteket (felmérések és ásatások Zsigmondy Gusztáv mérnökkel). valamint halomsírokat tárt fel, utóbbi munkák vezetését egyre inkább egykori kedvenc gimnáziumi tanítványára, Hampel József (1849–1913) fiatal jogászra bízva.74 *
20
Henszlmann rendre megjelent a jelentôs középkori épületeknél folyó munkáknál. Ezekben az ügyekben lesújtó ítéletét kendôzet lenül ismertetve kért akadémiai támogatást. A MTA rendre megpróbálta ôt szakértôként elfogadtatni az építtetôkkel, ez azonban egyetlen esetben sem sikerült. A kassai dóm helyreállításába rögtön hazatérése után megpróbált bekapcsolódni. Fábry püspök, noha hivatkozott a Central-Commission jóváhagyására, nem zárkózott el az akadémiai megkereséstôl, de azt kérte, hogy Henszl mann helyett inkább Ipolyit küldjék. Ô viszont útjáról visszatérve csupán azt indítványozta, hogy az északi homlokzatról levett három királyszobrot szerezzék meg a MNM számára, ami meg is történt (1862–1863).75 Az ügyben nem látunk tisztán, mindenesetre a tervezô Gerstert eltávolították vagy már be sem vonták a kivitelezésbe. Henszlmann pedig eleinte az épületszerkezeti beavatkozások hogyanját, majd – a munkák elôrehalad tával, 1865-ben – a kivitelezés színvonalát, a részletmegoldások átgondolatlanságát és egyáltalán a szakember általi vezetés teljes hiányát kifogásolta. Henszlmann Pécsett is hevesen támadta a püspök és a káptalan beavatkozásait, itt azonban – második próbálkozásakor, 1866-ban – a püspök egyenesen visszautasította, sôt károsnak nyilvánította a Heszlmann által javasoltakat. „Sajnos tudomásul szolgál” – regisztrálták az ülésjegy
zôkönyvben az Archaeologiai Bizottság tehetetlenségét. Az 1861-ben Kisbényben történt átalakításokról szóló erôsen kritikus beszámolójában Henszlmann megkülönböztette az állagmegóvást („szükségleti restauratió”) és a valódi restaurálást, amin ô „az emlék eredeti jellemének visszaállítását” (magyarul: a középkoriaknál késôbb épült részek lebontását és a középkoriaknak megfelelô stílusú új kiegészítések létrehozását, sôt a kikövetkeztethetô „eredeti terv” kései ún. megvalósítását) értette. Hozzátette, hogy a második féle helyreállítás megtervezésére csupán olyan építész képes, aki egy személyben „archaeolog” is és hozzáfûzte, hogy Magyarországon még egyáltalán nincs ilyen építész. Nyilván éppen ezért kellett magának csinálnia ezt is (építészbarátjával). 1863-ban, amikor Rómer közadakozást szervezett a veleméri templom helyreállítására, ezen alapelvnek megfelelô kétféle tervet és költségvetést dolgoztatott ki a Hencz és Bergh építészpárossal.76 Eközben a bizottság a szombathelyi püspökkel, majd a kegyúrral is levelezett – mint általában – nem sok sikerrel. Ebben az évtizedben egyetlen az Archae ologiai Bizottság jóváhagyásával elvégzett mûemlék-helyreállítás sem történt. Még ha be is mutatta véleményezésre valaki az átépítési terveket – mint ritkán – sôt, még ha el is fo-
gadta a bizottság javaslatait, a tervezett munkából akkor sem lett semmi. A máriafalvai (Mariasdorf, Ausztria) gótikus templom nyugati homlokzata elé tornyot akart emeltetni a plébános. A Rómer által bemutatott terveket véleményezô Archaeologiai Bizottság inkább huszártornyot javasolt („tetôtoronyka” / Dachreiter), amit a plébános el is fogadott, de kérte, hogy akkor küldjenek neki terveket is. Henszlmann vállalkozott rá, hogy ezeket megrajzolja (1861–1862), de az építkezés mégsem történt meg.77 1865-ben br. Vay Miklós kegyúr kért segítséget a karcsai templom helyreállítására. A bizottság fölajánlotta, hogy közadakozást szervez, ha a kegyúr némi pénzt és vendégszeretetet ad az elôkészítésre, arra, hogy Henszlmann és Gerster felmérjék a templomot, kidolgozzák a restaurálási terveket, és költségvetést készítsenek, de az ügy ezzel elaludt. Több falusi templomot próbáltak megmenteni a bontástól vagy teljes átépítéstôl sikertelenül. Ilyenkor végül legalább az épület rajzi dokumentálására igyekeztek haladékot szerezni az illetékes fôpapoktól, kegyuraktól, mint például a nemespécselyi templom (Pécsölyként is; akkor Zala, ma Veszprém megye) esetében, amelynek azonban a felmérni és rajzolni érkezô Hencz és Bergh már csupán keleti részét találta állva (1862).78 Megvalósult, nagyszabású restaurálások sorának ügye ellenben nem fordult meg az
„Victor Myskóvszky professzor”: A bártfai Szent Egyed-templom; részlet, tollrajz, 1871. Részlet
21
Archaeologiai Bizottságnál. Lippert József (1826–1902) a Central-Commisson által fel mérôként és rajzolóként is sokat foglalkoztatott építész volt, aki elsô épületrestaurálási munkáit is a Central-Commisson ajánlására kapta Stájerországban. Magyarországon elôbb Simor János (1813–1891) gyôri püspök (1857–1867) megbízására a gyôri püspöki palota házi kápolnáját (ún. Dóczykápolna, 1860), majd a gyôri székesegyház Szenth ár oms ág-(Hédervári)-kápoln áj át „regótizálta” (1861): neogótikus karzat, stokkolt felületû, kváderezett vakolat, színes üvegablakok, oltárszerû építmény a Szent László-herma kitételére,79 azután pedig az 1864-ben alakult pozsonyi Dombauverein által gyûjtött adományokból a pozsonyi dóm szentélyét (1865–1867). Az Archaeologiai Bizottságot az utóbbiról sem kérdezték meg,80 de Henszlmann egy 1865-ös akadémiai osztályülésen tartott felolvasást Lippert végül meg is valósított terveinek védelmében. Az egytónusú, kôszínû belsô festést kívánókkal szemben külföldi és hazai emlékek sorát felvonultatva érvelt a szentély színes, virágmustrás kifestése mellett, illetve amellett, hogy távolítsák el Georg Raphael Donner (1693–1741) fôoltárát, amelynek „mûvészi jelentéktelenségét” lehetetlen összhangba hozni „nagyszerû és komoly stylû környezetével”.81 Storno Ferenc a soproni Szent Mihály-templom (1862–1867) után Kruesz Krizosztom (1819–1885) fôapát (1865-tól) megbízására megtervezte és vezette a pannonhalmi bencés kolostor templomának 1868-ban meginduló restaurálását (a kváderek anyagának színkülönbségeit láthatóvá tevô tisztítás a korai részeken az architektonikus tagoló-elemek színezésével és figurális programmal festett boltozatokkal, teljes polikróm festés a gótikus kápolnákban; színes üvegablakok és középkori záló berendezés),82 amelynek menetét Rómer lelkes beszámolókkal követte az Archeolo giai Értesítôben. * A kiegyezés után – jelentôs fordulat – állami költségvetésbôl került pénz mûemlék-hely reállításra. Egyrészt az inkább szimbolikus királyi lakhelyek hálózata kiépítési programjának keretében elkezdôdött a vajdahu nyadi vár restaurálása, amelynek tervezésé-
22
re Friedrich Schmidt (1825–1891), a bécsi képzômûvészeti akadémia professzora, a császárváros legelismertebb „Nurgotiker” építésze maga helyett tanítványát, Schulcz Ferencet ajánlotta.83 (A munkák 1868 ôszén indultak, a terveket az Archaeologiai Bizottság nem látta. Schulcz utóbb a munkák folyásáról, és azok közben tett építéstörténeti megfigyeléseirôl rendszeresen érkezô levelekben tájékoztatta a bizottságot). Másrészt az 1870. évi költségvetéstôl kezdve felvettek a kultusztárca büdzséjébe egy az elsô két évben 16 500, majd 20 000 forintos összeget a mûemlékek kutatására és „felügyeletére”, valamint mûemlékjegyzék készítésére.84 Noha az 1869–1872-es parlamenti ciklusra országgyûlési képviselôvé választott Henszlmann a költségvetés alsóházi vitájában kihúzatta a cím megnevezésébôl a helyreállítást – mondván, arra ennyi pénz nevetségesen kevés –, a kultuszminiszter mégis leginkább ilyen munkák segítésére osztotta ki a keretet, de odaítélését a tervek bizottsági jóváhagyásához kötötte. Ezért ekkortól sorra érkeztek véleményezésre a restaurálási tervek, illetve kérések; támogatási javaslatába pedig a bizottság rendre beleírta, hogy felügyelni óhajtja a megvalósítást. Így például az illetékes református szuperintendens terveket kért a szamostatár falvai templom restaurálására, amelyek elkészítésére – kivételképpen – fel is kérték a templomot korábban felmérô Schulcz Ferencet az Archaeologiai Bizottság költségére (1869).85 Lôcse (Levoča, Szlovákia) városa a Szent Jakab-templomot kívánta restaurálni. Elôbb Henszlmann szállt ki az elképzelések véleményezésére,86 majd Stornót küldték, hogy a falképek másolására és restaurálására költségvetést készítsen, végül az Archaeologiai Bizottság javaslatának megfelelô 5000 forint állami támogatást sikerült külön költségvetési tételként elfogadtatni az országgyûléssel 1871-ben.87 Az ôraljaboldogfalvai (Sîntămăria-Orlea, Románia) lelkész a templom szélvihar által elvitt teteje helyett kért újat (1870), a demsusi (Densuş, Románia) görög katolikus egyházközség pedig bôvíteni akarta templomát. Az Archaeologiai Bizottság leszögezve, hogy az utóbbi ugyan sem nem római, sem nem dák, hanem a XIII–XIV. században épülhetett, de mint ilyen értékes és nagy pusztítás nélkül nem bôvíthetô. Azt
javasolta a kultuszminiszternek, hogy a régi templomot vegyék állami tulajdonba, a híveknek pedig adjanak támogatást egy másik, új templom építésére (1870). Moson vármegye a lébényi templom homlokzatainak August Essenwein tervei szerinti restaurálásához kért és kapott éveken át pénzt 1871-tôl,88 a munkát végül már a Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottságának felügyeletével végezték (noha így is az Essenwein által tervezett toronysisakok arányainak Henszlmann javasolta korrekciója nélkül).89 A Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottsága felügyelte a harinai (Herina, Románia) templom helyreállítását Henszlmann az Archaeologiai Bizottságnak írt szakvéleményében itt csak majd „idôvel” nevezte kívánatosnak „illô” toronysisakok készíttetését is.90 A visegrádi együttesrôl a terveket és költségvetéseket is kidolgozó Zsigmondy Gusztáv bevonásával azt javasolták, hogy elôször is a fellegvárat kell a törmeléktôl megtisztítani, állagvédelmérôl gondoskodni, a kaputornyot egy ôr lakásává alkalmassá tenni és a hozzá vezetô utat rendbe hozni, valamint a Salamon-tornyot tetô alá hozni. E munkák részeként Henszlmann 1871-tôl ásatott a fellegvárban. (Harinát és Visegrádot az 1872-es országos költségvetésbe sikerült külön sorként felvétetni.) 1872 márciusában arról értesítették a következô kérvényezôt, hogy a mûemlékek ügyeinek intézésére hamarosan országos bizottság fog alakulni, forduljon tehát ahhoz, és áprilisban – miután mûemlékvédelmi tör vényjavaslatot nem sikerült átvinni az or szággyûlésen91 – a kultuszminiszter saját hatáskörében megalakította a Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottságát. Elnöke Szalay Ágoston (1811–1877),92 az ügyeket vivô elôadója pedig Henszlmann Imre lett. Ettôl fogva az országos költségvetésben mûemlékügyre szereplô 20 000 forintot a Bizottság kapta meg, noha ebben benne volt az Archaeologiai Bizottság kiadványainak finanszírozására szolgáló éves állami támogatás is. Ez végleges szakításhoz vezetett Henszlmann és Rómer között. Rómer lemondott az Archaeologiai Bizottság elôadói posztjáról, valamint kiadványainak szerkesztésérôl. A következô évben Kubinyi Ágoston meghalt, az Archaeologiai Bizottság vezetése teljesen kicserélôdött. Az elnök ismét a MNM hivatalban lévô igaz-
gatója Pulszky Ferenc lett; az elôadó pedig Henszlmann, mindketten halálukig. Az új vezetés alatt az Archaeologiai Bizottság lényegében a kiadványok megjelentetésére korlátozta mûködését, Henszlmann pedig átvette azok szerkesztését is. JEGYZETEK 1. Az 1792-ben kiadott királyi resolutióban rögzített, 1813-tól következetesen alkalmazott, de a magyarországi jogalkotási rend szerint valójában mindvégig szószerint törvénytelen szabályozást részletesen ismerteti: Forster Gyula: A mûemlékek védelme a magyar és külföldi törvényhozásban. Budapest, 1906. XV–XIX. és 5–31. Ennek helyébe a XX. századig nem lépett az ún. „ingó mûemlékek” védelmérôl rendelkezô törvény. 2. Az olyan közismert személyiségekrôl, mint Jan kovich Miklós, a Kubinyi testvérek, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris és id. Storno Ferenc szóló szakirodalmat nem sorolom fel. 3. Újra kiadva többször, pl.: A magyar mûvészettörté net-írás programjai. Válogatás két évszázad írásaiból. Szerk. Marosi Ernô. Budapest, [1999]. 15–17. 4. A Tudományos Gyûjtemény eleinte hol az alapítók, hol a belsô szerzôk coalitiójának nevezett grémiumának mûködését hosszú viták után éppen 1818. november 21-én elfogadott alapszabályban rögzítették, amely szerint Jankovich Miklós a „Tudományos Gyûjtemény Szerzôinek Egyesülete” elnöke. Gyakorlatilag valószínûleg kezdettôl ô elnökölt az összejöveteleken, de miután Fejér Györgytôl Thaisz András vette át a folyóirat szerkesztését, 1819 márciusától a testület szerepe megszûnt, és egy bô évtizedre Jankovich maga is, szerzôként is, háttérbe vonult. Mindezt a hiányos források alapján a lehetséges mértékben rekonstruálta: Krom pecher Bertalan: Jankovich Miklós irodalmi törekvései. Budapest, 1931. 25–41. 5. Papp Júlia: Hazai mûvészeti, régészeti és építészeti emlékek ismertetése a felvilágosodás és a kora reformkor sajtójában. Adalékok a mûemlékvédelmi gondolkodás kialakulásához. Magyar Mûemlékvé delem, 11. 2002. 31–78. 6. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók szerepé rôl ld.: Cs. Plank Ibolya – Csengel Péter: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága és a magyar mûemlékvédelem kezdetei. A magyar mûem lékvédelem korszakai. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, 1996. 21–45. 7. Henszlmann Imre („rajzolá és magyarázá”): Kassa városának ó német stylû templomai. Pest, 1846.; reprint kiadása: Marosi Ernô: Henszlmann Imre és Kassa városának ó német stylû templomai címû kísérôfüzetével: Budapest, 1996. 8. A konkrét kassai programot tartalmazó testüle-
23
ti felhívás elôjátékaként is értendô Henszlmann Imrének magánemberként publikált cikke, amely általában szólított föl a magyarországi „ónémet (gót) stílben épült templomok”, illetve a Pest-Buda környéki „bizánci”, azaz XI–XIII. századi épületek (nevezetesen az ócsai templom és a zsámbéki rom) megôrzésére, „hogy ha már nem törekszünk is éppen a tisztes maradványok teljes kijavításán”, ld.: Henszlmann Imre: Figyelmeztetés a mûvészet maradványai megôrzése iránt. Pesti Hírlap, 1845. szeptember 19. – újraközölve: Henszlmann Imre: Válogatott képzômûvészeti írások. Szerk. Tímár Árpád. Budapest, 1990. 191–192. 9. Magyar Académiai Értesítô, 7. 1847. 32–39. – különösen: 38–39. 10. A beérkezett leveleket részben teljes szövegükben, részben különbözô mélységû kivonatokban közölte a Magyar Académiai Értesítô 1847-es évfolyama, de néhány küldeménynek csupán tényét regisztrálták. Az MTA hiányosan fennmaradt iktatott (fô)titkári levelezésében: MTA Könyvtára, Kézirattár, Régi Akadémiai Levéltár [a továbbiakban: MTAKK, RAL] szintén csupán néhány található meg közülük, részleges átfedésben a publikáltakkal. A legfájdalmasabbnak tûnô hiány Pongrácz Lajos Hont vármegyei régiségeket (várakat, halmokat, festményeket, fegyvereket, ékszereket) felsoroló (?), vagy ismertetô (?) levele, amelyet a MNM igazgatójának küldtek át. (A MNM igazgatói irattára elpusztult; a RAL-ba letett iratanyagot nem néztem még össze Toldy Ferenc kötetekbe kötött, illetve másolt titkári levelezésével.) 11. MTAKK, RAL, 141/1847.; magyar fordításban kivonatos közlése: Magyar Académiai Értesítô, 7. 1847. 91–92.; ugyanez, Lichtenstein más, hasonló irományai társaságában, újra: Lichtenstein József 1848-as javaslata egyházmûvészeti emlékeink állapotának megôrzésérôl. Közzéteszi: Valkó Arisztid. Ars Hungarica, 16. 1988. 189–200. 12. Doležalek levele: MTAKK, RAL 143/1847.; a mellékelt írás az Oesterreichische Blätter für Literatur und Kunst 1847-es 35. számából ma nincs ott, vö.: Magyar Académiai Értesítô, 7. 1847. 90–91. 1841es zalavári tapasztalataikról inkább Doležalek cikkének magyar nyelvû közlését: Honderû, 5. 1847. I.: 153–154 és Ján Kollár önéletrajzának megfelelô részét szokás számon tartani. 13. E körlevél szövegét nem ismerjük. 14. Magyar Académiai Értesítô, 7. 1847. 403. 15. A Central-Commission megalakításáról és összbirodalmi mûködésérôl ld.: Frodl, Walter: Idee und Verwirklichung. Das Werden der staatlichen Denk malpflege in Österreich. Wien–Köln–Graz, 1988. – vö. még: Springer, Elisabeth: Zur wissenschaft lichen und kulturpolitischen Tätigkeit Eduard Mellys. Mitteilungen des österreichischen Staats archivs, 30. 1977. 67–96. A Central-Commission magyarországi tevékenységérôl: D. Mezey Alice – Szentesi Edit: Az állami mûemlékvédelem kezdetei Magyarországon. A Central-Commission zur
24
Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale magyarországi mûködése (1853–1860). A magyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, 1996. 47– 67. (Az alábbiakban csupán az utóbbiban nem említett adatok forrását, illetve az újabban megjelent irodalmat adom meg.) 16. Mittheilungen der kaiserl. königl. Central-Com mission zur Erforschung und Erhaltung der Bau denkmale [a továbbiakban: MitthCC], 1. 1856. – 19. 1874., valamint 20. Registerband (1874); új folyam: Mitteilungen der K. K. Zentral-Kommis sion zur Erforschung und Erhaltung der Kunstund historischen Denkmale, 1. 1875. – 28. 1902., majd további címváltozásokon át mai utódja az 1947-ben indított legújabb sorozat, amelynek címe 1962-tôl Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denkmalpflege. 17. Jahrbuch der kaiserl. königl. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale [a továbbiakban: JbCC], 1861-ig 5 kötet (1856, 1857, 1859, 1860, 1861); új sorozata 1903-tól indult Jahrbuch der K. K. Zentral-Kommission für Erforschung und Erhaltung der Kunst- und historischen Denkmale címmel; majd többszöri címváltozásokon át mai utódja az 1923-ban megjelentetett 1921/22-es évfolyammal indított, és 1923as 2. évfolyamától kezdve a Wiener Jahrbuch für Kunstgeschichte címet viselô évkönyv. 18. Róla építtetôként ld.: Sisa József: Alois Pichl (1782–1856) építész Magyarországon. Budapest, 1989. 13–15. 19. Róla legújabban: Papp Júlia: Bitnicz Lajos és a régiségtudomány. Bitnicz Lajos emlékezete. Szombathely, 2007. 105–233. és Papp Júlia: Bitnicz Lajos és a régiségtudomány. Budapest, 2009. 20. Róla: Galambos-Göllner, Franz: Michael Haas Hochschulprofessor und Pfarrer. Suevia Panno nica. Archiv der Deutschen in Ungarn, 27. 1999. 81–113.; Galambos Göllner Ferenc: Haas Mihály püspök és egyháztörténész (1810–1866). Pécsi Szemle, 4, 2001, 3. 32–51. 21. Róla ld.: Szentesi Edit: Bekezdések a magyarországi mûemlékvédelem elôtörténetébôl III. Egy másik nagybácsi könyvtára. Mûemlékvédelmi Szemle, 2, 1992, 2. 72–81. 22. A tárgyalt korszak végén, 1872-ben a CentralCommissionnak magyarországi konzervátorai ér telemszerûen már nem voltak (a korábbi konzervátorok közül még élôket levelezôvé tették), és magyarországi levelezôi közé tarozott Fogarasy, Ipolyi, Reissenberger, Paur, Rómer és Storno mellett például Torma Károly, Ellenbogen (Könyöki) József, Henszlmann Imre, gróf Mikó Imre, Myskovszky Viktor. 23. Sacken fürdôként azonosította azokat a maradványokat, amelyeket Szilágyi János nyomán az 1940-es évektôl a helytartói palota keleti szárnyaként értelmeznek, vö.: Szilágyi János: Az aquincumi helytartói palota. Budapest Régiségei, 14. 1945.
29–154. és több tanulmány ugyanezen periodika 18. 1968. kötetében. 24. Ld.: Szentesi Edit: A jáki nyugati kapu historiográfiája és restaurálástörténete 1904-ig. A jáki apostolszobrok / Die Apostelfiguren von Ják. Szerk. Szentesi Edit, Ujvári Péter. Budapest, 1999. 79–88. 25. Haas elôkészítô munkájáról ld.: Szentesi Edit: Bekezdések a magyarországi mûemlékvédelem elôtörténetébôl II. Haas Mihály levelei Rudolf von Eitelbergerhez az 1850-es évek közepérôl. Mûemlékvédelmi Szemle, 2, 1992, 1. 68–76. – vö.: még egy Eitelbergerhez írt Szumrák Emil levéllel, idézve: Szentesi Edit: Néhány megjegyzés az 1840–50-es évek építészeti ornamentikájához. Ars Hungarica, 20. 1992. 78., 46. jegyzet. 26. Bock, Franz: Die ungarische Reichsinsignien. MitthCC, 2. 1857. 146–151., 171–174., 201–211.; Der Schatz der Metropolitanerkirche zu Gran in Ungarn. JbCC, 3. 1859. 105–146. A kassai miseruhákról: JbCC, 5. 1861. XII.; Das ungarische National-Museum in Pest”. MitthCC, 12. 1867. 81–128. Esztergomban és a MNM-ban is Winfried Zimmermann (1830–1881) bécsi építész rajzolt neki. Ld. még ismertetését az aacheni palotakápolna kincstárának Anjou-címeres tárgyairól: MitthCC, 7. 1862. 113–119. 27. Elôször Csallóközi uti-képek címen a Vasárnapi Újság 1858-as évfolyamában. Innen önálló könyvként újra: Koncsol László rendezte sajtó alá Pozsony, 1993. Az ehhez készült (igen gyarló) rajzsorozat eredeti lapjai részben (a Central-Com missiontól): Österreichisches Bundesdenkmalamt (ÖBD), Planarchiv, részben (Ipolyi hagyatékából): Esztergom, Keresztény Múzeum. A lapok „F. K.” szignóval jelzettek, de a rajzoló kiléte ismeretlen. Tudományos formában: Beschreibung der Bau denkmale der Insel Schütt (Csallóköz) in Ungarn. a MitthCC, 3. 1858. évfolyamában, illetve az Archae ologiai Közlemények, 1. 1859. kötetében. 28. Ld. JbCC, 4. 1860. XXI.; JbCC, 5. 1861. XI. (a Central-Commission forrásaiban az építész mindig Anderka néven). Onderka lapjai ma a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tervtárában. A sorozat reprodukálva: Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996. II.: 220–235., No IX.37 (Verô Mária – Takács Imre). 29. Lôcse, Szt. Jakab-templom: épület, falképek, oltárok, felszerelési tárgyak; Csütörtökhely, kettôs kápolna; Szepeshely, székesegyház és annak Anjoufalképe; Szepesvár. 30. A Central-Commission magyarországi vonatkozású aktái (személyi fondokba besorolt csekély töredékektôl eltekintve) megsemmisültek. A bizottsághoz beérkezett rajzok közül a római emlékeket ábrázoló, véletlenül elôkerült mintegy 50 lapról 1990-ben vettem föl listát az ÖBD Archívumában, részletesebben ld.: Szentesi Edit: Bekezdések a magyarországi mûemlékvédelem elôtörténetébôl I. Egy kérés a Central-Commission magyarországi vonatkozású anyagai ügyében.
Mûemlékvédelmi Szemle, 1, 1991, 2. 47–51. Ez az anyag azóta fellelhetetlen. Közöttük volt – egyetlen olyanként, amelyrôl akkor fénymásolat készült – az a Haas Mihály által beküldött rajz, amelyen a székesfehérvári püspökkertben található római és középkori kôfaragványok láthatók – közölve: Mentényi, Klára: Romanische Steinmetzarbeiten der Stiftskirche der Jungfrau Maria in Székesfehérvár. Die Geschichte der Skulpturen im 19. Jahrhundert. Acta Historiae Artium, 52. 2011. 31–148., Abb. 29. A középkori és késôbbi emlékeket ábrázoló lapokról 1994-ben Mezey Alice-szal készítettünk jegyzéket az ÖBD Planarchiv-jában. 2011-re, amikor viszontláttam ôket, számuk jelentôsen megszaporodott. Hans Scheifele úr tájékoztatása szerint a tervtár rendezése befejezôdött, további lapok felbukkanása tehát már nem várható. Bemutatásuknak nem itt a helye, de közülük néhány különösen érdekes vagy tanulságos rajz reprodukcióját közöljük. 31. Róla ld. pl.: Komárik Dénes: Építészképzés és mesterfelvétel a XIX. században. Pesti mesterek és mesterjelöltek. Építés- Építészettudomány, 3. 1971. 399. 32. A pénzügyi háttérrôl, a tervezett munkákról és a Central-Commission bíráló bizottságáról: Fabry, Ignaz Bischof und Conservator: Die Restauration des Elisabeth-Domes zu Kaschau. MitthCC, 4. 1859. 201–203. – vö.: JbCC, 4. 1860. XIV. „Dieselben [értsd – a Central-Commissionnál notóriku san Gerstnerként emlegetett – Gerster tervei] wurden genau geprüft und in der Wesenheit für zweckmässig anerkannt.” 33. Újabb kérdôjelek Henszlmann szerepérôl a tervezésben: Marosi, Ernô: Die Reproduktionstechnik zu Anfang der Kunstgeschichte in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Kunstdenkmäler wis senschaftlich dokumentiert und am Beginn des „technischen Zeitalters” zur Schau gestellt. The Nineteenth-Century Process of „Musealisation” in Hungary and Europe. Eds. Ernô Marosi, Gábor Klaniczay, Ottó Gecser. Budapest, 2006. 331, 34. JbCC, 5. 1861. XXI–XXII. Az 1862 és 1867 között elvégzett munkáról: Askercz Éva: Storno Ferenc Pannonhalmán. Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996. II.: 182–192. – különösen: 183. 35. JbCC, 4. 1860. XXII. 36. Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Budapest, 1958. 126. 37. Az Archaeologiai Bizottságról: Az Archaeologiai Bizottság (1858–1890). Akadémiai Értesítô, 1. 1890. 474–490.; Forster 1906. i. m. 32–61.; Hekler Antal: A Magyar Tudományos Akadémia és a mûvészettörténet. A Magyar Tudományos Akadémia elsô évszázada. Budapest, 1928. II.: 152–167. és külön kiadványként is – újraközölve: A magyar mûvészettörténet-írás programjai. Válogatás két évszázad írásaiból. Szerk. Marosi Ernô. Budapest, [1999]. 174–188.; Forster Gyula: A Magyar Tu
25
dományos Akadémia és a mûemlékek védelme. A Magyar Tudományos Akadémia elsô évszázada. Budapest, 1928. II.: 168–256. és külön kiadványként is; Fráter Jánosné: A Magyar Tudományos Akadémia állandó bizottságai 1854–1949. Budapest, 1974., 217–228.; „A Magyar Tudományos Akadémia és a régiségtan” címû fejezet Marosi Ernô, Szabó Júlia, Rózsa György, Beke László és Szentesi Edit írásaival és katalógustételeivel. A Magyar Tudományos Akadémia és a mûvészetek a XIX. században. Szerk. Szabó Júlia, Majoros Valéria. Budapest, 1992. 85–117; Valter Ilona: A Magyar Tudományos Akadémia Archaeologiai Bizottsága és annak mûködése (1858–1872). A ma gyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, 1996. 69–78.; Ciulisová, Ingrid: Historismus a moderna v pamiatkovej ochrane. Obnova stredo vekej cirkevnej architektúry Slovenska, Bratislava, 2000. 9–65.; Szentesi, Edit: Die Anfänge der ins titutionellen Denkmalpflege in Ungarn (Die 1850– 1860er Jahre). The Nineteenth-Century Process of „Musealisation” in Hungary and Europe. Eds. Ernô Marosi, Gábor Klaniczay, Ottó Gecser. Budapest, 2006. 235–248. Mindazonáltal az itt követke zô összefoglalás elsôsorban a bizottság publikációin, ülésjegyzôkönyvein (1858–1872: MTAKK, K 1850–1854), valamint hiányosan, illetve sokszoros át- és újrarendezések következtében széttagoltan fennmaradt rajzanyagán (MTAKK, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, MNM Történelmi Képcsarnok) alapul. 38. Kinyomtatva pl.: Archaeologiai Közlemények, 1. 1859. V–XI. 39. Archaeologiai Közlemények, 1., 1859; 2. 1861.; 3–22. = Úf. 1–22. 1862–1899., amibôl az itt tárgyalt idôszakra esik: 3. = Úf. 1. 1862. a továbbiakban az egyszerûség kedvéért csupán a teljes soro zatbani kötetszámot adom meg; 4. 1864., 5. 1865., 6. 1866., 7. 1867/1868., 8. 1871., 9. 1873/1874. szerkesztése. 40. Kinyomtatva: Archaeologiai Közlemények, 2. 1861. III–VIII. 41. Magyarország középkori emlékszerû építészete (1861); Magyarország középkori szobrászati emlékei (1863); Magyarország középkori festészete emlékeibôl. A szepesváraljai XIV. századi történeti falfestvény (1864). Megjelentek elôször a Magyar Tudományos Akadémia Évkönyveiben (1862, 1863, 1864); majd Ipolyi Arnold kisebb munkái I. Ipolyi Arnold magyar mûtörténelmi tanulmányai. Szerk. Bunyitay Vince. Budapest, 1873.; és innen újra: Ipolyi Arnold: Tanulmányok a középkori magyar mûvészetrôl. Szerk. Verô Mária. Budapest, 1997. 42. Hellebrant Árpád: Henszlmann Imre levelei Toldy Ferenchez. Akadémiai Értesítô, 26. 1915. 615– 625.; Komárik Dénes: Henszlmann Imre „emigrációja”. Ars Hungarica, 18. 1990. 57–64. 43. Ipolyi Arnold: Magyar régészeti repertórium. Archaeologiai Közlemények, 2. 1861. 187–282. Az
26
Archaeologiai Közlemények, 4. kötetétôl Rómer a magyarországi mûemlékekrôl frissen megjelenô cikkeket és kiadványokat fölsoroló vagy hosszabban-rövidebben ismertetô rovatot indított és írt, elôször „Adalékok az újabb magyar archaeologiai könyvészethez, majd Adalék a magyar régészeti irodalomhoz” címen. 44. 1. sorozat: 1–14. 1868–1880. Úf. 15–52. 1881– 1939. III. sorozat: 1–9. 1940–1948. Újraindult 1952-ben a 79. kötettel. Az elsô füzet 1868. nov. 15-i dátummal jelent meg, s kéthetenként követték a továbbiak; a korszakunkra esô kötetek: 1. 1868. nov. 15. – 1869. júl. 15. 15 szám; 2. 1869. aug. 1. – 1870. jan. 15. 12. szám; 3. 1870. márc. 15.– 1870. okt. 15. 15 szám; 4. 1870. nov. 1. – 1871. ápr. 15. 12 szám; 5. 1871. máj. 15. – 1871. dec. 15. 11 szám; 6. 1872. jan. 15. – 1872. júl. 1. 12 szám. A Henszlmann-szerkesztette elsô kötet: 7. kötet 1872. okt. 15. – 1873. dec. 15. 17 szám. 45. Ld. pl.: Henszlmann Imre levele Rudolf von Eitelbergerhez, Pest, 1863. október 3. Wiener Stadtund Landesbibliothek, Handschriftensammlung, I. N. 22.815.: Henszlmann a Lieber Freund-ként megszólított Eitelbergernek beszámolt a pécsi altemplomi lejárók szobordíszérôl, majd arról, hogy a fôszentélyben nem hagyták folytatnia a kutatást, mert annak csupán tíz évvel ezelôtt készült új márványozása, pedig korábbi szemtanúk szerint ott hasonlóan gazdag szobrászati díszítésû fülkék vannak. Ehhez teszi hozzá: „Ich werde in dieser wie in der Stuhlweissenburger Ausgrabungs Angelegenheit nicht ruhen, vielleicht erreiche ich mein Ziel dennoch, u. einstweilen dieses durch eine Anzeige in der Wiener Zeitung zu fördern.” Majd más aktuális ügyek állásáról való tudósítás után hozzátette még: „Herr Canonicus Troll læsst Sie freundlich grüssen von ihm hængt es ab den Bischof von Fünfkirchen für die Restauration zu stimmen, die Kirche hat eigene Fundationen u. Kapital genug das Werk durchzuführen, u. ein Aufruf von Wien aus, mit Anerkennung des guten Willens der Geistlichkeit würde schwerlich seine Wirkung verfehlen.” 46. Az aktafolyam újratárgyalásának – ha, tekintve hogy semmilyen gyakorlati következménye nem volt, ez egyáltalán szükséges – nem itt a helye, minden esetre erôs fenntartással kezelendô Forster 1906. i. m. és Forster 1928. i. m. (amelyekre minden késôbbi publikáció támaszkodott). Vö. pl. a MTA-nak az Archaeologiai Bizottságban kidolgozott 1863-as javaslatával, közölve pl. Budapesti Szemle, 8. évf. 19. köt. No 62/63. 1864. 347–352. Megjegyzendô: mint azt éppen a Central-Com mission egyik véleményében fejtették ki, az egész ügy okafogyott, mert a Central-Commissionban ugyan képviseltetik magukat minisztériumok, de a bizottság nem része az államigazgatásnak, így Magyarország kivétele a birodalmi államigazgatásból ôket nem érinti; de ha ettôl eltekintünk is, megosztandó hatósági jogosítványok híján a két bizottság
párhuzamos mûködésének akkor sem lett volna akadálya, ha a Helytartótanács valóban alakít egy külön magyarországit. 47. Pl.: Az 1861-es kisbényi átalakításokat tervezô, de Henszlmann által itt meg nem nevezett Hild József pesti építészt – akinek pesti épületeirôl húsz évvel korábban elismerô cikksorozatot közölt a Pesther Tageblatt 1839-es évfolyamában, ld. újra Henszlmann 1990. i. m. 373–377. – egyenesen azzal fenyegette meg, hogy a megalakuló magyar mûemléki bizottság elsô dolga lesz lebontatni, amit Hild ott épített, ld. Henszlmann Imre: A kis-bényi román ízlésû egyház. Archaeologiai Közlemények, 3. 1863. 1–32. – 32.: „Ellenben az 1861-iki építész másképen okoskodott, neki az üres helyt valamivel be kellett töltenie; ha archaelog, megint nem gyötri képzelôtehetségét oly alak feltalálásával, mely visszaijesztô copfos idomával az egyszerû román stíl alakjaiból kirí, hanem használja Francia- és Németország ismert megoldásait, és megkíméli az építkezôt a költségek nem csak hasztalan, hanem célellenes szaporításától, megkíméli az alakítandó országos középponti bizottmányt attól, hogy az építész mûve megsemmisítésével kezdje munkálkodását, és megkíméli saját személyét azon megrovástól, mellyel munkámat befejezni az ügy érdekében elkerülhetetlennek tartottam.” 48. Henszlmann (késôbb) a magyar törvénytervezet indoklásában és vitáiban mindig arra hivatkozott, hogy 1861-ben szûnt meg a Central-Commission magyarországi mûködése. Az újabb, kimondottan jogtörténeti szempontú osztrák áttekintés szerint egy 1866-os császári rezolúció a magyarországi ügyeket az Archaeologiai Bizottsághoz rendelte, de a Central-Commission magyarországi konzervátorait csupán 1870–1871-ben mentették föl: Brückler, Theodor: Vom Konsilium zum Imperium. Die Vorgeschichte der österreichischen Denkmal schutzgesetzgebung. Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denkmalpflege, 45. 1991. 160–173.: 162. és 25. jegyzet. A császári rezolúcióban foglaltakat nyilvánvalóan nem lehetett megvalósítani, ha az MTA belement/mehetett volna ebbe a megoldásba, azt már 1861-ben megtette volna. 49. A sorozatból az itt tárgyalt idôszakban a következô kötetek jelentek meg: Henszlmann Imre: Pécsnek középkori régiségei I–III. Pest, 1869–1870., illetve Budapest, 1873. (Magyarországi régészeti emlékek, I/1–2; II/1); Rómer Ferencz Flóris: Régi falképek Magyarországon. Budapest, 1874. Magyarországi régészeti emlékek, III/1.) 50. Ipolyi Arnold: Magyar téglaépítészeti mûemlékek. AK, 2 (1861), 126–162. 51. Róluk pl.: Komárik 1971. i. m. 391; Komárik Dénes: A zalaszántói rk. templom bôvítési terve 1865-bôl. Mûemlékvédelem, 22. 1978. 60–62.; Kiss Ákos: Bergh Károly koraeklektikus mûve. Gregersen Gulbrand Két Nyúl utcai egykori családi palotája. Mûemlékvédelem, 26. 1982. 304–310. 52. Vö.: Kerny Terézia: Viselettörténeti adalékok a
bántornyai freskók körül kialakult vitához. In: Johannes Aquila und die Wandmalereien des 14. Jahrhunderts. Tagungsbeiträge und Dokumente aus der Sammlung des Landesdenkmalamts Budapest / Johannes Aquila és a 14. század falfestészete. Tanulmányok és dokumentumok a budapesti Országos Mûemléki Felügyelôség gyûjteményébôl. Red. Marosi, Ernô. Budapest, 1989. 129–145. 53. Rómer 1874, i. m. Megjegyzendô, hogy ez volt a Monumenta-sorozat egyetlen valóban korpusz-jel legû kötete. 54. MTAKK, RAL, 487/1860. 55. Henszlmann Imre: A Szathmári püspöki megyének középkori épitészeti régiségei. Archaeologiai Közlemények, 4. 1864. 127–157.; Haas, Fr. [sic!]: Die Holzkirchen im Bisthume Szathmár I. Historischer Theil; Schulcz, Franz: II. Architektonische Bemer kungen. MitthCC, 11. 1866. 1–14. Schulcz rajzainak egy részébôl a Wiener Bauhütte-sorozatban is készültek táblák. A rajzok jó része újabban közölve: Németh Péter: A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. Nyíregyháza, 2008., illetve: Középkori egyházi építészet Szatmárban. Szerk. Kollár Tibor. Nyíregyháza, 2011. 56. Vö.: Henszlmann Imre: Archaeologiai kirándulás Abaúj és Sáros vármegyékbe. Archaeologiai Közlemények, 5. 1865. 88–108., illetve az osztrópataki leletrôl külön többször, legrészletesebben: Die Alterthümer von Osztrópataka. MitthCC, 11. 1866. 39–52. 57. Henszlmann Imre: Jelentés a bányavárosokba 1865ben tett régészeti kirándulásról. I–III. Archaeologiai Közlemények, 5. 1865. 145–154.; 6. 1866. 125– 144.; 7. 1868. 3–18. 58. Végül csupán az I. rész jelent meg: Archaeologiai Közlemények, 4. 1864. 17–46. 59. Ld.: Storno Ferenc jelentése erdélyi archaeologiai útjáról. Archaeologiai Értesítô, 2, 1869, 1. (Au gusztus 1.) 1–6., 2. (Augusztus 15.) 21–23. 60. Ld.: Schulcz Ferenc építész jelentése erdélyi útjáról. Archaeologiai Értesítô, 2, 1869, 8. (November 15.) 141–145., 9. (December 1.) 157–162., 10. (December 15.) 177–181., 2, 1870, 10. (Január 1.) 201–205. 61. Róla ld.: Miškovský a súčasná ochrana pamiatok v Srednej Európe / Myskovszky Viktor és a mai mû emlékvédelem Közép-Európában. Nemzetközi konferencia Myskovszky Viktor születésének 160. évfordulója alkalmából Kassa, Bártfa – 1998. május 18–21. Szerk. Jozefina Čorejová, Bardoly István, Váliné Pogány Jolán. Bratislava, 1999. 62. Róla ld.: Váliné Pogány Jolán: Az örökség hagyományozása. Könyöki József mûemlékfelmérései 1869–1890. Budapest, 2000. 63. A további irodalommal: Szentesi Edit: Szobrászattörténeti másolatgyûjtemények a Magyar Nemzeti Múzeumban a 19. század utolsó harmadában I. Pulszky Ferenc görög szobrászattörténeti másolatgyûjteménye. Mûvészettörténeti Értesítô, 55. 2006. 19–21. valamint az elsô expedícióról
27
újabban még: Emôdi András: A Corvina-könyvtár kutatástörténetének ismeretlen forrásai a Nagyváradi Egyházmegyei Levéltárban. Magyar Könyvszemle, 122. 2006. 315–337. 64. Hampel Józseffel, ld. elôbb név nélkül, majd jegyezve: Rómer Flóris: Horvátországi Uti-Nap lómból. Arhaeologiai Értesítô, 2: 6–9. füzetben, majd a folytatás a 3. évfolyam 7–15. füzetében és a 4. évfolyam 1–6. füzetében. 65. Henszlmann 1863. i. m., illetve: Die romanische Kirche zu Klein-Bény in Ungarn. MitthCC, 7. 1862. 233–237., 261–273. 66. A publikálást azt hátráltatta, hogy Ipolyi sokáig nem készült el az épületegyüttesre vonatkozó történeti források ismertetésével, végül: Ipolyi Arnold: A kunok bél-háromkuti, máskép apátfalvi apátsága és XIII. századi egyházának leirása, valamint ennek kiadatlan oklevelei. Arhaeologiai Közlemények, 6. 1866. 1–60.; Henszlmann Imre: A bél-háromkuti máskép apátfalvi egyháznak épi tészeti arányai. Archaeologiai Közlemények, 6. 1866. 61–82. 67. Henszlmann Imre: A Székes-fehérvári ásatások eredménye, Pest, 1864. és ezt megelôzôen számos rövidebb publikáció. Vö.: Mentényi Klára: A székesfehérvári Szûz Mária prépostsági templom román kori faragványai I. A faragványok története a 19. században. PhD-disszertáció, Budapest, ELTE, 2007. és Mentényi 2011. i. m. 65–99. 68. A rajzok egy részét itt is – mint a publikált bélapátfalvi táblákat felmérôként – Benkó Károly (1837– 1893) szignálta. Benkó ekkoriban a Gerster–Frey társulás irodájának munkatársaként dolgozott, illetve Gerster „teljhatalmú” építésvezetôje volt, ld.: Komárik 1971. i. m. 391. NB.: Schulek Frigyesrôl az elsô és egyetlen említés az Archaeologiai Bizottság jegyzôkönyveiben mint Benkó Károly immár saját irodájának fiatal munkatársáról történik (1869). Vö.: Szentesi Edit: Benkó Károly eperjesi tervei. „És az oszlopok tetején liliomok formáltattak vala”. Tanulmányok Bibó István 70. születésnapjára. Szerk. Tóth Áron. Budapest, 2011. 203– 211. a további róla szóló újabb irodalommal. A pécsi – csakúgy, mint a székesfehérvári – táblákat már Doby Jenô metszette (ahogyan a bélapátfalvaiak közül, legelôször, egyet, mert azok többségét Henszlmann Párizsban készíttette). 69. Henszlmann Imre: Archaeologiai kirándulás Csanádra. Archaeologiai Közlemények, 8. 1871. 1–49. Csanádról Henszlmann Egresre és Aracsra is elment. 70. Mindegyikrôl beszámoló az érsekség az ásatásra következô évi sematizmusában, valamint: Henszl mann Imre: A kalocsai érsek ásatásai. Archaeo logiai Értesítô, 6, 1872, 1. (Január 15.) 1–8., majd elôadások és kisebb publikációk után: Henszlmann, Emrich: Die Grabungen des Erzbischofs von Kalocsa. Leipzig, 1873. 71. Vö.: az érseknek küldött heti jelentéseivel és rajzaival, a Kalocsai Érseki Levéltárból közölve:
28
Kôhegyi Mihály – Kozák Károly: Henszlmann Imre kalocsai ásatásai. Archaeologiai Értesítô, 102. 1975. 101–116. és László Gergely Máté: Henszlmann Imre és a kalocsai székesegyház 1869-es régészeti feltárása. Kalocsa történetébôl. Szerk. Koszta László. Kalocsa, 2000. 75–95. 72. Ld. még: Henszlmann Imre: Régészeti uti jegyzetek. Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 14. (Október 1.) 289–293. (a Bács felé út közben egy festett pécsi ó-keresztény cubiculum maradványainál megejtett ásatásról); valamint: Henszlmann Imre: Bács. Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 15. (Október 15.) 309–314. és 4, 1870, 1. (November 1.) 2–9., 2. (November 15.) 25–31., 3. (December 1.) 49–56., 4. (December 15.) 85–93. (Az utolsó rész a bácsi ferences templom és még néhány környékbeli középkori épület, pl. az erdôdi vár leírása.) 73. Vö.: Biczó Piroska: A bátmonostori ásatások. Középkori régészetünk újabb eredményei és idôszerû feladatai. Szerk. Fodor István, Selmeczi László. Budapest, [1986]. 363–368. 74. Hampel önállóan elôször 1869-ben, a szentistván baksai halomsír közösen kezdett feltárásának befejezésén dolgozott Mester Antal abaújszántói mérnökkel, aki felmérôként és a munkások felügye lôjeként mûködött közre. 75. Ma a Magyar Nemzeti Galériában. A szobrok szállításáról a további levelezést a MNM irattárából ismerteti: Mihalik József: Három kassai kôszobor. Archaeologiai Értesítô, 30. 1910. 213–220. – a szobrokról vö.: Marosi Ernô: Tanulmányok a kassai Szent Erzsébet-templom középkori építéstörténetéhez III. Mûvészettörténeti Értesítô, 20. 1971. 285–286. 76. Rómer Flóris: A veleméri puszta templom. Vasárnapi Ujság, 1863. november 1. 389. 77. Amikor, két évtizeddel késôbb, a Mûemlékek Országos Bizottsága restaurálta az épületet, az öntöttvas huszártornyot kapott (Steindl Imre). 78. A még Ipolyi elôadósága alatt folyt levelezés kiadva hagyatékából: Prokopp Gyula: Adatok az elpusztult nemespécselyi templomról. Mûemlékvé delem, 7. 1963. 203–212. 79. Vö.: Prokopp Gyula: A fertôrákosi üvegfestômûhely és Wilfing József. Soproni Szemle, 10. 1956. 179–182.; Kozák Károly – Levárdy Ferenc – Sedlmayr János: A gyôri székesegyház Szentháromság-(Héderváry-)kápolnája. Arrabona, 14. 1972. 137–138.; Kerny Terézia: Két fôpapi mecénás. Adatok Zalka János és Ipolyi Arnold Szent László-tiszteletéhez. Ars Hungarica, 22. 1994. 117–124.; Cséfalvay Pál: A mûgyûjtô és építtetô Simor. Simor János emlékkönyv. Szerk. Beke Margit. Budapest, 1992. 57–63. 80. Wurzbachnak az egykorú bécsi sajtón alapuló ös�szefoglalása szerint Lippert pozsonyi terveit ô maga Viollet-le-Duc-kel véleményeztette, ld.: Wurzbach, Constant von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich XV. Wien, 1866. 228–229.
81. Az idézetek forrása egy beszámoló a történettudományi osztály július 11-i ülésérôl Budapesti Szemle, 9. évf. Úf. 2. köt. No 6. 1865. 309–310. – ld. még: Pester Lloyd, 1865. július 12. 2–3.; Új Korszak, 1865. augusztus 21. 136–137. – vö.: Marosi Ernô: Lippert József pozsonyi fôoltára. Ars Hungarica, 22. 1994. 125–132. (A magyarországi egyházmûvészeti mozgalom kezdeteirôl szóló, alapvetô tanulmány Henszlmann húsz évvel késôbbi ítéletét idézi a Donner-oltárról, amely éppen az ellenkezôje volt 1865-ös véleményének.) 82. Dávid Ferenc: A pannonhalmi fôegyház múlt századi helyreállításáról. Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996. II.: 162–181. és Askercz Éva 1996. i. m. 83. Sisa József: Vajdahunyad várának 19. századi restaurálásáról. Ars Hungarica, 28. 2000. 97–108.; Sisa József: Egy eltûnt vadászlak nyomában. A galgamácsai királyi vadászlak. Mûemlékvédelem, 30. 1986. 15–20. 84. 1870. évi XI. törvénycikk, A/XVII. fejezet, 5. rovatban. A cím neve pontosan: „Magyarországi és erdélyi történelmi mûemlékek felkeresésére, felásatására, felvételére, lajstromozására, osztályozására és felügyeletére”. 85. Bizottsági felterjesztés a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, közölve: Archaeologiai Értesítô, 1, 1869, 8. (Április 1.) 160–162. 86. Henszlmann és Ipolyi elsô szakvéleménye közölve: Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 11. (Augusztus 15.) 234–236. Henszlmann szakértôi vé-
leménye helyszíni szemléje után: Archaeologiai Értesítô, 4, 1871, 6. (Január 15.) 145–151. 87. Henszlmann mûemlékügyekben tartott képviselô házi beszédei (valamint a törvényjavaslata és annak indoklása) részben újraközölve: Henszlmann 1990. i. m. 263–278. 88. Az iratok részben kiadva: Kôhegyi Mihály: Henszlmann Imre és a lébényi templom elsô restaurálása. Ars Hungarica, 18. 1990. 123–128. 89. Henszlmann szakvéleménye közölve: Archaeolo giai Értesítô, 4, 1871, 11. (Április 1.) 275–278. 90. Henszlmann szakvéleménye közölve: Archaeolo giai Értesítô, 5, 1871, 5. (Július 15.) 121–124. 911. A törvényjavaslat(ok) elôkészítésének és bukásának története nincs megírva. Országgyûlési tárgyalásáról újabban egy ’s más: Becher, Martin: Imre Henszlmann und die Denkmalpflege in Ungarn 1846–1881. Diss. phil. München, 2007. 178–199., 285–288. Henszlmann 1869-ben benyújtott törvénytervezetét megelôzte az a javaslat, amelyet a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1865ös pozsonyi vándorgyûlésébôl kiküldve dolgozott ki Érdy János, Henszlmann Imre és Kubinyi Ferenc, és amelyet 1866 nyarán be is nyújtottak az országgyûlésnek. Ezt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kérésére 1867 végén – 1868 elején véleményezte az Archaeologiai Bizottság, néhány szövegváltoztatási javaslat mellett különösen hiányolva a minisztériumtól a végrehajtási utasítások tervezetének mellékelését. Azután Eötvös Ipolyitól kért újabb törvénytervezetet, és ez is elkészült. 92. Elnökként elôbb Ipolyiról volt szó, de ô idôközben megkapta a besztercebányai püspökséget.
29
Bardoly István
„Kellô személyzettel és némi hatalommal” Adalékok a Magyar Mûemlékvédelem történetéhez III. [Az] „ember sohasem mondhat eleget, s minél inkább követi a részleteket, annál jobban elágaznak, mint a fa gyökere, mely földszínt három-négy ágban egyesül, de ha az ember mindenik ágnak végére akar menni, ezer meg ezer apróbb szálra, majd számtalan gyökérrostra talál, melyekbôl nincs kiigazodás.” Arany János1
1872. április 14-én Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter közigazgatási úton – törvényi megerôsítés nélkül, korlátozott felhatalmazással – létrehozta a Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottságát a „magyarországi történelmi mûemlékek felkutatása, osztályozása és lajstromozásuk eszközlésére”,2 ahogy azt Rómer Flóris évek kel korábban megsejtette: „Kellô személyzettel és némi hatalommal”.3 A mûemlék védelem hivatalos szervezetének története azonban nem itt kezdôdik, ez csak a kezdet vége volt. Toldy Ferenc (1805–1875), 1868-ban
30
„A TÉRT EL KELL FOGLALNI, AHOL LEHET”
A történeti emlékek törvényes és intézményes védelmének igénye hazánkban legkorábban a reformkor megélénkülô szellemi életében merült fel, következményeként a régiségek iránti érdeklôdés, illetve az azokkal történô egyre szakszerûbb foglalkozás humanizmus óta tartó, eredményeiben kitel jesedô és gazdagodó folyamatának.4 Esetünkben egy csak viszonylagosan önálló országban, ahol a Deák Ferenc által 1860-ban találóan megfogalmazott program, hogy „a tért el kell foglalni, ahol lehet, s ezen elfoglalt pontokról továbbhaladva, visszanyerni igyekezni az egészet”5 – nemcsak nagy múlt ra tekintett vissza, de még nagyobb jövô elôtt állt. A térnyerés legális fórumaivá a hatalom árgus figyelmével kísért reformkori egyesületek váltak, mint amilyen a Trefort Ágoston kezdeményezésére alakult s a reformellenzék jeleseit tömörítô Pesti Mûegylet volt. 1839. november 11–12-én tartott nagygyû lésükön a mûvészek támogatására szánt ös�szeget részvénykibocsátás útján remélték elôteremteni, de kikötötték szabályzatukban, ha a részvényesek száma meghaladja az ezret, akkor a felhalmozott alaptôke ötödét mûemlékek helyreállítására fordítják.6 Politikai felfogását tekintve lényegesen szélesebb kört ölelt fel a több száz tagot tömörí tô Magyar Orvosok és Természetvizsgálók, ahol a tudomány – esetünkben a régiségek iránti érdeklôdés – már önmagában is képes volt egyébként egymástól felfogásban távol álló embereket összehozni. 1844-ben Kubi nyi Ferenc alelnök javaslatára Kolozsváron,
„a két testvérhaza” szétválaszthatatlan tudományossága jegyében tartott gyûlésükön önálló régészeti szakosztály létesítését határozták el, mégpedig a „minden tudományok iránti érdek” összpontosításáért, melynek az oktatáson kívül „a múltnak és jelennek raktárai, a nemzet szellemi és anyagi haladásának fokozatai”7, a múzeumok legfôbb leté teményesei. A múlt elôkerülô emlékeinek szétszóródását megakadályozandó, s azok tudományos hasznosítását elôsegítendô kérték a régészeti leletekre vonatkozó törvény mielôbbi megalkotását az országgyûléstôl.8 Utóbb, 1846. augusztus 12-én a Kassán és Eperjesen tartott gyûlésükön lényegében állami feladattá kívánták tenni a régi épületek esetében ezt azzal, hogy „kérelemlevél” kül dését javasolták a legközelebbi országgyû lésnek „azért folyamodván, hogy a közmunkák elôterveinek készítése között fogadja be az érdekes régi épületek szigorú felvételét, kiadását, és azoknak megújítására szoruló tervezeteket is”, ami persze kimondatlanul is valamilyen ezt intézô szervezetet feltételez, de – tán nem bízva ennek gyors elfogadásában – azt is javasolták, „hogy addig míg az országgyûlés intézkedéseit e tárgyban megteendi” az Akadémia „tartsa szemmel az érdekes régi épületeket”.9 Bár a jegyzô könyv nem nevesíti, de a határozat megszületésében feltehetôen Pulszky Ferenc alelnöknek és Henszlmann Imrének, a szakosztály jegyzôjének lehetett döntô szerepe, hiszen Henszlmann már egy évvel korábban felhívta a figyelmet a mûvészeti maradványok megóvásának fontosságára, felemlítve a hagyományozás kötelességét: „ôrizzük meg azokat tehetségünk szerint oly kor számára, melytôl méltán várhatjuk, hogy a külföld példája szerint az ó kor mûvészete iránt tisztelettel fog viseltetni.”10 Az Akadémián 1847. február 22-én tartott osztályülésen Henszlmann Imre elôadást tartott a máramarosszigeti ref. templomról. Ott volt Bajza József, Bártfay László, Eötvös József, Érdy János, Tasner Antal, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály is. Elôadása végén kérte, hogy az osztály csatlakozzék a kassai javaslatokhoz. A felszólaló Pulszky Ferenc és Kubinyi Ágoston „több rendbeli fájdalmas és pirító példáit beszélték el azon vandalismusnak, mely hazánkban a régi ségek legérdekesb maradványait folyton, s majdnem szemünk elôtt pusztítja.” Az ülés
azonban egyelôre csak egy felszólítás meg jelentetésérôl döntött, s az „országgyûlésnél teendôk”, illetve a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók soproni vándorgyûlése felé teendô lépésekrôl csak a felszólítás „foganatja” után kívánt dönteni.11 Ennek nyomán jelent meg a Felszólítás minden, a nemzet becsületét szívén viselô magyarhoz a hazai mûemlékek ügyében.12 A retorikus fordulatokban gazdag írás elsôsorban az „emlékek létezésérôl” várt értesítéseket, az építészeti emlékektôl a „a régi öltözetek minden nemeit” beleértve, 1711-ig bezárólag, mert ennek nyomán lenne összeállítható „az említett osztályokbeli régiségek lajstroma”; de felszólított mindenkit, hogy „a fennlévôk megmaradását, elromlás vagy legalább elrontását és elvesztését gátolni hazafiúilag törekedjék.” Megfogalmazója valószínûleg Toldy Ferenc volt, erre enged következtetni az 1711-es korszakhatár, ugyanis Toldy szerint a magyar irodalom elsô virágkora az 1606–1711 közötti idôszak volt, s utána 1772-ig hanyatlás következett.13 1847. augusztus 11-én Sopronban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók köz gyûlésén11 Kubinyi Ágoston alelnök ajánlatára javaslatot fogadtak el – visszautalva a Kassán hozott határozatra –, hogy „a históriai maradványok épentartására, sôt a már félig elpusztultaknak helyreállítására is” „hathatósb országos rendszabályok fogana tosíttassanak”. A tervezet elkészítésével az archaeologiai szakosztályt bízták meg. Ennek augusztus 14-én rendezett vitáján már az egymással ellentétes elképzelések is határozottabb körvonalat kaptak. Kubinyi Ferenc „a tulajdon jog eszméjébôl indulva” elégtelennek tartotta a tulajdonosok felszó lítását a régi épületek fenntartására, de – kimondatlanul is visszautalva Pulszky és Henszlmann korábbi javaslatára – (egyébként egyikük sem volt jelen Sopronban) – reálisan figyelembe véve a fennálló jogrendszert és erôviszonyokat, a megyéket vélte felszólítani, hogy az országgyûlésen kezdeményezzék a törvény megalkotását. Amikor Kubinyi Ágoston egy „részint ajánló, részint rendelô” törvény szükségességérôl szólt: rendelô „minden nyilvános vagy országos költséggel vitt építkezések” során fellelt régiségeknél, s ajánló „egyéb régi épületekre nézve, milyenek az egyházak, várak”, joggal jegyezte meg Rohonczy Ignác Sopron
31
vármegye alispánja: „hogy törvény csak parancsoló lehet, nem pedig ajánló; de parancsoló törvény e tárgyban a tulajdon-jog sérelme nélkül nem képzelhetô”. Felmerült a vitában az épületek kijavítás nélküli fenn tartása, nehogy „koruk formájából kivetkeztessenek”, vagy az, hogy kijavításuk „korukhoz illô alakban” történjen, de egy a „ré giségekre felügyelô” vagy „archaeologiai társulat” létrehozása is. A határozat végül is Sopron vármegyét kérte fel, hogy intézzen felhívást a megyékhez, városokhoz és egyházakhoz „részint birtokaikban létezô egyházak és várak, úgy szintén egyéb régiségek fenntartására terjesszék ki figyelmöket”, sôt kérjék az országgyûlést arra is, hogy Visegrád várát, illetve „egyéb a magyarok történeti korszakában jeles épületeket […] nem csak a végenyészettôl megóvni, de azokra némi gondot is fordítani” szíveskedjenek, másrészt követei útján javasoljon törvényt, hogy „minden a föld gyomrából napfényre kerülendô régi maradványok és kincsek belsô becsök megváltása mellett a nemzeti múzeum számára hivatalosan megszereztessenek.” A gyûlésen még egy fontos indítvány elhangzott. Érdy János olyan társulat létrehozását javasolta, melynek feladata töb bek között a „régiségek kikutatása, ásatások, s a nemzeti emlékek fölkeresése s megmentése által”, a „valódi nemzeti archaeolo gia” megteremtése. A javaslatot pártolták, s megvalósítása érdekében elhatározták az Akadémiával a kapcsolatfelvételt.14 Az Akadémia 1847. december 24-én tartott XVIII. nagygyûlésének ötödik ülésén „elhatároztatott, hogy a hazánkban létezô régi mûemlékek fenntartása és megismertetése végett a kormányszékek és hatóságok, nem különben az ország rendeinek segedelme és közrehatása” kéretik. A kérelem kidolgozását a kisgyûlés feladatává tette s kérte annak felterjesztését az Akadémia igazgatóságához. Egyúttal a Kubinyi Ágoston által ismertetett soproni határozatokat is odautalta.15 Az óvatosság indokolt volt. Az Akadémia és a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók jogalkotói felhívása a megyei követutasításos rendszerben mûködô rendi ország gyûlésen, támogatásuk nélkül nem sokat nyomott volna a latban, másrészt a magán és testületi tulajdon minden korlátozására tett javaslat – még enyhébb formában is –
32
érzékeny reakciót váltott volna ki akkor, amikor az ellenzéki erôk egyben tartása és kiszélesítése, érdekek egyesítése állt a középpontban. Ráadásul egy ilyen törvény sok más törvény meglétét feltételezte, illetve a meglevôk megváltoztatását igényelte volna. A kérdés még a forradalom idején is terítékre került. Henszlmann Imre valószínûleg 1848 áprilisában javasolta Eötvös József vallás- és közoktatási miniszternek „a mû emlékek védelmével foglalkozó régészeti bizottság” felállítását, mégpedig Franz Kuglernek16 a francia kormány alá rendelt bizottságról szóló ismertetése alapján.17 A be következett események és az, hogy májusban Bécsbe, diplomáciai szolgálatra történt kinevezése miatt Henszlmann sem tudta kérését kellôen képviselni, meghiusították e tervet. Még ha csak csírájában is, de a mûem lékvédelem minden alapproblémája meg fogalmazódott 1848-ig, és az elkövetkezô években, noha lassan kibontakozva, de karakterisztikusan meghatározták a gyakorlati cselekvés irányait, lehetôségeit és kereteit, és nem egy közülük napjainkig is vitákat gerjeszt. „SZÁRAZ ÉS FANYAR” TUDÓSKÁK
A szabadságharc bukása után a testületek mû ködését betiltották. Legkorábban Andrássy György másodelnöknek és Toldy Ferenc titoknoknak köszönhetôen az Akadémia kezdhette meg mûködését, 1850. június 10étôl ismét tarthattak kisgyûléseket és osztályüléseket. Toldy a csendes munkálkodást, a tudományos munkát, a nemzeti múlt emlékeinek feltárását s ápolását tartotta a térnyerés akkor egyedül lehetséges formájának, mert az Akadémia vállalta, hogy „csendesen és ártatlanul” fog mûködni.18 Ennek je gyében indította meg Toldy az Új Magyar Muzeumot, s egy a címlapon megjelenô Claudianustól vett mottóval jelezte, hogy a folyóirat „a problémák nyugodt megtárgyalásának orgánuma akart lenni, nem a súlyos csendé, mely inkább a korszak másik jel szavának, a passzív rezisztenciának lehetett volna találó metaforája”.19 Az Akadémia nagygyûlést és tagválasztást csak 1858-tól tarthatott, de elôbb kénytelen volt elfogadni autonómiájának csökkentését, az oktrojált
alapszabályt, amikor is – Toldy szavaival – „cs. kir. magyar tudományos akadémia” lett, mert „nem lehetett az akad. veszélyeztetése nélkül azt el nem fogadni”.20 Toldy Tudományos nagy szükségletek c. 1849 után készült, a magyar tudomány fejlesztése érdekében fontos munkákat összefoglaló feljegyzésében ott szerepelt a „Mû emlékek mûvészi rajzainak gyûjtése” is.21 Toldynak e programhoz munkatársakra is szüksége volt. Két korábbi – utóbb ismét fontos – szereplô elhagyta az országot. Pulszky Ferenc kényszerûen emigrált, Henszlmann Imre pedig 1852-ben érvényes útlevéllel lépte át a határt, s csak 1860 augusztusában tért haza, mert közben itthon gyanúba keverték, akadémiai tagságát is megszüntették, s ügye csak 1858 elejére rendezôdött.22 Nem feledkeztek meg azonban róla, hiszen munkásságával két hos�szabb írás is foglalkozott az Akadémia folyóirataiban.23 Toldy révén két újabb fôszereplô lépett színre: Rómer Flóris és Ipolyi Arnold, akik feltehetôen Ráth Károly révén ismerkedtek meg egymással 1857 körül; elsô személyes találkozásukat Rómer 1860-ban megjelent A Bakony c. könyvében is megörökítette.24 Rómer Ipolyi bíztatására kezdett archae ologiával foglalkozni, s késôbb is mindig Ipolyit vallotta mesterének.25 (Sôt Ipolyit kérte, hogy ismertesse össze Henszlmannal is.26) Toldyt egymástól függetlenül és ré gebbrôl ismerték. Rómer még pannonhalmi kispapként került kapcsolatba vele s kérésére a bencés könyvtárban található mûvekrôl és mûvekbôl küldött adatokat. 1837-ben közölte Toldyval, hogy lerajzolta a „Sz. Mártoni Székes-Egyház” katakombáját is, melyet felajánlott rézbemetszésre is. 1842-ben Toldy kérésére felkereste Téten Kisfaludy Károly szülôházát, de már csak egy gödröt s benne néhány téglát talált a helyén. Viszont a fô jegyzô elmondása nyomán lerajzolta az egy szerû parasztporta alaprajzát, s megküldte Toldynak.27 Ipolyival valamivel késôbb, 1846 után ismerkedett meg Toldy, de bizalmas kapcsolatuk 1851 körül alakult ki az akkor már a Magyar Mythologián dolgozó szerzô vel; több tucat levelet váltottak a készülô mû minden részletérôl.28 A megjelent mûvet Toldy két alkalommal is méltatta: „páratlan munkának” nevezve, amely történelmünknek „új ágát” alapította meg,29 de alapítónak
nevezi majd Ipolyit annak 1861-ben és 1863ban tartott nagy programadó elôadásai után is, melyekben már állandó végszó a mûem lékek megóvásának feladata.30 Ipolyit úgy ütötte egy tudomány felkent papjává Toldy, ahogy egykor ôt fogadta íróvá Kazinczy Ferenc és Virág Benedek. Mind Ipolyi, mind Rómer magáénak érezte Toldy tudománypolitikai programját s a maguk módján reagáltak is rá, Ipolyi Magyar Mythologiájának nyitómondatával: „Ha a zivatar elviharzott a férfi karok új erô vel fognak a munkához”, és Rómer egy Toldy tanulmányhoz fûzött jegyzetével: „Üdvünk most csak a tudományban van.”31 A maguk elé tûzött programot saját egyéniségükre szabták. Rómer szerényebbet, Ipolyi nagyvonalúbbat, de mindkettôjüket a megoldandó problémák sokasága, a megismert vagy felismert kérdések és összefüggések megoldásának vágya hajtotta. „Könyv- és levéltárnokság volt minden vágyaim tetôpontja, – azon hivatalok, melyekre oly kevesen vágyódnak!” – írta Rómer,32 s Ipolyi közbenjárását kérte Toldynál, hogy elnyerhesse az Akadémia Kézirat- és Éremtára ôrének állását. Mátray Gábor Rómert egyenesen hozzá utasította, mert „Toldynál legnagyobb befolyással bírsz.”33 1860-ban Rómer az Akadémia levelezô tagja lett s 1861-ben elnyerte az áhított állást is.34 A „nyugalom, tétlenség, nekem a halál!” írta életének summájaként. Az ô tere az állandó terepmunka, a múzeumi gyûjtemények és a régészeti, utóbb a múzeumi mozgalom életben tartása, szervezése volt.35 Mindig minden alkalmat megragadott ismereteinek bô vítésére.36 1870. június 15-én Toldy Ferenc azoknak a híreknek kapcsán, hogy Rómer tábori püspök lesz, írta: „Rómernek a régészet a világa: a régészet a múzeumban, a tanszéken, az akadémiai bizottságban. […] mostani állásában ásat, szerez, utasít, gyûjt, tanít, ír, izgat, jutalmaz, kér és buzdít, pro selytákat szerez, éleszti mindenfelé személyesen (alig van hónap, hogy 2–3 utat ne tenne) és levelei által a régészet iránti figyelmet és kedvet: mindaz nem mehetne így…”.37 Ipolyiban, aki magát tréfásan „száraz és fanyar”38 tudóskának jellemezte, nagyobb ambíció munkált, nem csak tudományos tekintetben: „sajátlag az elvnél fogva, mely tôl vezéreltetve e térre léptem, a nemzeti archaeologia teljes megalapítása lévén”,39 de
33
egyházi pályáján is.40 A szerény és nagy te hetségû munkálkodás, a romantikus érzékenység,41 a szép élet vágya42 mögött feszülô ambíciókat Toldy ismerte fel elsônek – ké sôbb, mint még látni fogjuk, mások is43 – amikor Ipolyi meredeken felívelô pályáját egyengette. Ipolyi Toldyt „egyik legfôbb tengelyének” tartotta,44 s kétségbeesetten írt neki, amikor Toldy lemondott akadémiai titoknokságáról: „Hogy hatnak hát most az örvendezések, midôn elborulnék inkább, hogy árván hagysz, kilépve – mint bánatos s aggódó meglepetéssel értem beszédedbôl – akadémiai állásodból, hogy a csekély szerepet is, melyet vállaltam, csak gyámolításod reményében vállalhattam. Ki lészen kinek segélyére, nem én, de az ügy támaszkodjék, melyet képviselve nagyban kicsinyben hozzád kötöttem. Hozzád, ki minden nemest méltányolni oly nemesen tudtál, mint kívüled kevés mindenki más”, majd néhány hónappal késôbb: „Igaz, már titkár sem vagy és ilyennek alkalmatlankodom! Hozzá szoktam már, de így lesz ez még egy ideig, én és sokan nem fognak nélkülözhetni bizonyára és talán soha.”45 Ipolyi kultúrpolitikus is lett, de elképzelései, programjai, intézmény alapításai mindig összhangban voltak a kormány kultúrpolitikájával, amit utóbb Eötvös Ipolyi Arnold (1823–1886) 1873-ban
34
Józsefhez és Trefort Ágostonhoz46 fûzôdô bensôséges kapcsolata is garantált; inkább partneri mint alárendelt szerepet töltött be mellettük. A határozott külsô azonban nagy érzékenységet takart, ami nem csak a mûvé szeti jelenségek értelmezésében, de lefojtott sértettségben is megnyilvánult, ami mögött persze világnézeti különbségek is meghúzódhattak, mint pl. Csengery Antal Magyar Mythologiáról szóló recenziója kapcsán írt soraiban, amikor az Eötvös, Henszlmann, Pulszky, Trefort, illetve Gyulai generációval megbékülni nem tudó Toldy véleményét is visszhangozza: „Én az embert máskép csak egyszeri látásból ismerem, soha semmi okot nem adtam netán személyes bántalomra; s barátim az egészet csak úgy magyarázzák, hogy ezen néhány – mint ôket Toldy jól nevezi – lépkóros bús vitéz, világfájdalmú pessimista csupán májbajban szenvedve és saját irodalmi publicistai mûködésükbôl egé szen kinôlve s kikopva, ezen az úton igyekeznek érvényességre jutni, mindent rosz szalva, kicsinyelve, mi nem ezen szûkkörû cotteriától jô. […] Mondja valaki, hogy ez csak egy-két írócska, criticaster stb., igaz, a nevet sem érdemlik; valóban a criticától nekem nincs mit iszonyodnom, de igen az alacsony, nyomorú szennyes gúnytól.”47 A nemzeti archaeologia (régiségtudomány),48 a magyar múlttal foglalkozó tudományok korabeli gyûjtôneve volt (ahogy a mûemlékvédelem49 fogalma is), számukra még megkérdôjelezhetetlen egység, annak ellenére az, hogy korszakuk már az egyes tudományszakok elkülönülésének ideje is, önálló nyelvezetének kialakulása, a tudományszakok közötti határok lecövekelése, nem minden veszteség nélkül, mert a nemzeti jelzôvel ellátott tudományok múltról alkotott felfogásuknak megfelelôen tessékeltek ki tárgykörükbôl minden olyat, ami az általuk vélt nemzeti jelleggel, a nemzet önigazolásával nem fért össze. Ipolyi és Rómer a régiségtudomány sokágú mûvelésébôl soha nem engedett, nem korlátozták érdeklôdésü ket kizárólag egy tudományszakra; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint életmûvük ma is csodálatot keltô gazdag sokszínûsége. Ezért tartja számon ôket alapítói között nem is egy tudományág. Szinte mindent elölrôl kezdtek, vagy elölrôl kellett kezdeniük. Az anyaggyûjtô szenvedély közben mindenre „Csak úgy
magunktól, saját szorgalmunkból jöttünk rá, tudás- és tanulásvágyból vagy éppen a vé letlenbôl.”50 Eközben elôfordult, hogy párhuzamosan dolgoztak. 1856 novemberében Toldy Ipolyival meglátogatta Nagy Ivánt, aki éppen családtörténeti mûvét írta: „Ipolyi meglátva készletemet, buzdított, folytassam és majd adjam ki, és ámbár ô is tervezett hasonlót, most már nem bajlódik vele, sôt amije van, ha kell segít vele. De biz neki hiteles nem volt, csak afféle Trophaeum Estorisia num és egy-két okleveles jegyzet, nem is használtam.”51 Néhány hónap múlva Ipolyi kesernyés szájízzel számolt be testvérének: „a tárgy becsének megfelelô fénnyel egy nagyszerû magyar stemmatographiát és he raldicat kiadni, mely minden magyar család nak címerét színezve foglalá magába ki merítô genealogiai táblákkal stb. Ez volt régi kedves tervem, melyre nézve lassan és csendben gyûjtöttem a többiben azon idôre számítva, melyben tán oly tekintélyre juthatok, hogy könnyû munkába fogna jönni az adatokat összeszervezni. Mindebben most némileg megelôzött Nagy az ô munkájával”.52 Mind Ipolyi, mind Rómer levelezôje, illetve conservatora lett a bécsi székhelyû mûemléki szervezetnek a Central-Commis sionnak (Központi Bizottmánynak).53 Hogy Rómert ki ajánlotta, ma még nem tudjuk, de
honvéd múltja ellenére, 1856. február 5-én kelt felségfolyamodványa nyomán rehabilitálták,54 s 1859-ben kinevezték a Központi Bizottmány levelezôjéül.55 Ipolyit illetôen eltérôek – vagy csak az összefüggést nem látjuk még – a források. Ô 1859-ben annyit írt, hogy a Központi Bizottmány kérte fel és bízta meg a Pozsony környéki mûemlékek ismertetésével.56 Pór Antal Ipolyi életrajzában57 – bizonyosan Ipolyitól származó adatok alapján – arról írt, hogy Toldy javasolta Ipolyit a Pesten járó Rudolf von Eitelber gernek; mikor Ipolyi elvállalta a megbízatást, Toldy ezt írta neki: „oly szakmának áldozza most Kegyed idejét és munkásságát, mely nemzeti becsületünkre oly fontos és mégis annyira elhagyatva fekszik mindeddig. Kegyed most végre elsô magyar mûtör ténészünk leszen.”58 1855. április 10-én Ipolyi azt írta Révész Imrének, s korábban Mednyánszky Dénesnek is: „Talán írtam már, hogy Magyarország volt kormányzója b. Gehringer, kit én mindeddig csak nevérôl ismertem, mûvem elolvasta után a legélénkebb érdekkel viseltetett irántam s mint most utólagosan tudom, hosszas kutatás után tudá meg kilétemet hivatalos parancsra; erre azonnal meghagyá a subventionált bécsi irodalmi lapnak, hogy ismertesse meg; parancsolatot adott a pozsonyi helytartó tanácsnak s a centralis commissiónak, hogy
Ipolyi Arnold dolgozószobája a zohori plébánián
35
a pozsonyi kerületben építészeti emlékek conservátorává elsô helyre candidáljanak, minek nyomán ki is neveztetett; s most végre egymásután kéz alatt már második tudományos, egy könyvtári s egy professori állomással kúráltatom eszközlésére, de melyek másodikát semmi esetre, – nem lévén ilyesmire sem kedvem, sem hivatásom – az elsôt pedig eddigi csekélyebb jövedelme miatt családom: anyám s kis húgom miatt, kik rám szorulvák s nálam laknak, el nem fogadhattam, bármint óhajtok s reménylek is még ily állást.”59 Bécsben azért sok mindent megpróbáltak Ipolyi megnyerésére,60 de végül is „Stummert megbuktatta Ipolyi” – ahogy állítólag Toldy felkiáltott, meghallva, hogy Ipolyi visszautasította az ajánlatokat. (Toldy e felkiáltásában mintha öntudatlanul is felidézôdne egykori saját/új, identitástudatát hangsúlyozó névváltoztatása.61) Toldy és Ipolyi kapcsolatát nem árnyékolta be a politika, bár más-más utat jártak be, az 1850-es években közös volt bennük a kettôs elkötelezettség, ami hazájukhoz és a birodalomhoz fûzte ôket; a hangzatos hazafiság igen távol állt tôlük. Toldy nem rokonszenvezett a forradalommal, s távol tartotta magát az eseményektôl, de ôrá – mint láttuk – nem minden ok nélkül tekintett bizalmatlansággal sok kortársa, ôszintétlenség gel vádolva. Ipolyit megérintette a forradalom szele. Tanítványa, Mednyánszky Dénes említi Ipolyi egy 1848. július 27-én kelt levelérôl: „Elsô része érdekes mint psycho logiai rajza levélíró akkori lelki állapotának, kedélyhangulatának. Félreesô falusi zugában az európai mozgalom áradata, hullámverése csak lelki látkörét érinti, hevíti, az ifjúkor ábrándjait újból lángra gerjeszti, mohón felöleli, mit bel- és külföldi hírlapok olvasásából a forrongó áramlat fejlôdése felôl feszült figyelemmel követhet.”, de ô szûk közösségének szolgálatában s elárvult anyja támogatásában lelte meg hivatását.62 Rómer nyíltan kiáll a forradalom mellett, bebörtönzik, majd Pannonhalmára és Gyôrbe kell visszavonulnia; soha nem tagadta meg múltját, de alighanem Fraknói Vilmosnak volt igaza, amikor azt írta: „Utolsó éveiben fôpapi keresztje és a vaskorona-rend63 jel vénye mellett büszkén viselhette a 48-as honvéd emlék érmét. A szív, mely alatta dobogott, hû volt a kereszthez, a koronához és a honhoz.”64
36
Ne legyenek azonban illúzióink, a mû emlékvédelem és régészet egy szûk kör mozgalma volt, lényegében a társadalom érdektelenségétôl övezve. (Toldy is panaszkodott, hogy az Új Magyar Muzeum a meg szûnés határára jutott, mert míg 1850-ben 372, addig 1854-ben már csak 170 elôfize tôje volt, és az Archaeologiai Értesítônek is csak 173 volt 1872-ben.65) Pedig tiszteletreméltó, heroikus munkát végzett. E zárt körön belül azonban a jelentéktelen apróságok is felértékelôdtek. Nemcsak egymással, de a társadalmi–politikai közeggel is meg kellett küzdeniük. A PALOTA FOGLYAI66
1858. január 4-én az Akadémia összes ülésén Wenzel Gusztáv – aki aktív résztvevôje volt a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók soproni gyûlésének – javaslatot tett egy „állandó régiségtani bizottmány” felállítására „melynek teendôje legyen […] mindenre kiterjeszteni figyelmét, mi a hazában levô bármely korbeli régiségek kikutatására és megismerésére szolgál.” A javaslat elfogadása után szabályzatuk kidolgozására bizottság küldetik ki.67 Az Akadémia Történelmi Osztályának 1858. február 22-i ülésén elfogadták az állandó régiségtani bizottmány „utasításjavaslatát”. Az Archaeologiai Bizottság feladata lényegében megegyezik az 1847-ben közzétett felhívásban foglaltakkal, de határozottan leszögezi azt is, hogy feladatának ellátásában „azon korlátok között intézkedhetik, melyek az akademia mûködésére nézve általában léteznek.”68 Ez az óvatos és korlátozó kitétel azért szerepelt a szabályzatban, mert az 1852 ôszén megjelent egyesületi pátens nyomán ekkor már folyamatban volt az Akadémia alapszabályzatának felülvizsgálata, ami végül 1858-ban a Helytartótanács ellenôrzése alá helyezéséhez vezetett. Választott elnökét az uralkodó, tagjait pedig a Helytartótanács elnöke (or szágfejedelmi biztos) nevezte ki.69 Az 1858 decemberében tartott nagygyûlésen választották levelezô taggá Ipolyi Arnoldot, alig egy év múlva pedig rendes taggá. Hamarosan további lépésekre is sor került a változásokat kikényszerítô, feszült politikai légkörben. Ennek egyik motorja épp Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke, a kon-
zervatív csoport szellemi vezére és „tervkovácsa” volt. Az évek óta folyó alkuk eredményeként, az elmélyülô válság elhárítására került sor az Októberi Diploma, lényegében a birodalmi centralizációt egy korlátozott jogkörû országgyûléssel legalizáló rendelkezéseinek életbeléptetésére; a félalkotmányosság azonban komoly ellenállást szült az országban, elsôsorban az ismét meginduló, megyei közéletben.70 A reménykeltô változások légkörében került sor az Archaeologiai Bizottság feladatainak kibôvítésére 1860. június 11-én a Philos. törv. és történettudományi osztályülésén gr. Andrássy Manó székfoglalója végén elôadta az „Archaeologiai Bizottmány köre kitágítása körüli nézeteit” is, és e célra 2000 Ft-ot ajánlott fel.71 A javaslatot az Akadémia Philos. törv. és történettudományi osztálya 1860. július 23-án tartott ülése Kubinyi Ferenc elnöklete alatt elfogadta „s egyben Bizottsági elôadóul és szerkesztôül Ipolyi Arnold levelezô tagot választá”.72 Természetesen változatlanul az emlékek megismerése és feldolgozása, az adatgyûjtés állt az elôtérben, de a határozat egyrészt lehetô séget adott az Archaeologiai Bizottságnak, hogy megkeresse a „kormányt és hatóságokat”, hogy az „alattok levô orgánumoknak” tegye kötelezôvé az elôkerült régiségekrôl adandó jelentést, továbbá, hogy azt az Ar chaeologiai Bizottság is megkapja. Másrészt kimondta, hogy minden szükséges esetben „viszonyba helyezi magát mindazon világi és egyházi hatóságokkal, községekkel, egyházi védnökségekkel […] akiknek felügyelése alatt vagy birtokán nevezetesebb mûvagy csak történeti, különösen pedig építé szeti emlékek vannak”, annak megóvása, fenntartása végett, hogy „meggátolja azok lerombolását, befoly a netán elôveendô újításokon és változtatásokon. Ezen irányban is kikéri a kormánynak és hatóságoknak a fôfelügyelését, melynek közbenvetése által is igényt tart rá, hogy minden egyes fölme rülô esetben az ily emlékek fenntartását, azoknak változtatását vagy éppen megsemmisítését illetôleg eleve értesíttessék; tudta és közbenjárása nélkül semmi ily emlékeket érdeklô nevezetesebb határozatok, munkálatok s változtatások foganatba ne vétessenek, sôt igyekezni fog kieszközölni, hogy ahol ezen emlékek hasonló eljárás által veszélyeztetve volnának, az ily munkálatokat
bôvebb tárgyalásig felfüggesztesse. Valamint az újításoknál és változtatásoknál minden befolyását oda intézendi, hogy azok a mû emléknek lehetô legnagyobb kíméletével s mindenkor csupán eredeti styljének megfe lelô idomban történjenek.” Sôt ha más megoldás nincs „igyekezni fog az ily emlékeket, az illetôk birtokából számára kinyerni, azokat tehetsége szerint helyreállítani, javítani vagy csak fenntartani s amennyire tehetsége nem volna, a nemzet segélyéhez is folyamodni fog s azokat köz nemzeti birtok és adakozás tárgyává igyekszik tenni.” „Megint egy lépés az akademia gépezetének javítására! […] az archaeologiai bizottság újra lôn szervezve” – üdvözölte Csengery Antal a határozatot.73 A megfogalmazott célok az Archaeologiai Bizottságot a közigazgatás mellett mûködô s befolyását azon keresztül érvényesítô, elsôsorban kez deményezô és szakértôi feladatkörrel ru házta volna fel. Mindez merész elmozdulás volt, hiszen nemcsak megszabta szûken vett tudományos feladatait, de a gyakorlati cselekvés területére lépett. Bizonyos értelemben hatáskört kért s ezzel az Akadémia amúgy is sérült autonómiájának határáig merészkedett el, ráadásul egy olyan közigazgatást kívánt cselekvésre bírni, amely eddig még nem nyilvánította ki valójában semmilyen formában felelôsségét a mûem lékek védelmét illetôen. A szabályzat kimondatlanul is magában foglalta a Central-Com mission negligálását, feladatainak átvételét. Ez még inkább kiérzôdik abból a levélbôl, amelyet Ipolyi intézett az Archaeologiai Bizottság nevében 1861. február 11-én Desseffy Emilhez az Akadémia elnökéhez, az elfogadott utasítás költségtervét illetôen.74 Erôsen letompítja az utasítás hatóságokkal történô érintkezést tárgyaló kitételeit – „Levelezésre hatóságokkal s magányosokkal, hogy tudomást vehessen az idônként felme rülô felfedezésekrôl, sôt ilyekre buzdítson és utasítson; sôt: Mûemlékek fenntartására, javítására indítványokat tegyen, tanácsokat, terveket adjon.” –, de annál inkább felerô síti – szinte szó szerint átvéve az Akadémián elmondott programadó tanulmányai egyes megállapításait – a régiségek feltárásának és megóvásának nemzeti célját és kötelességét: „Ez eltemetett mûvilágnak fel kell költetni halottaiból. Költik is szomszédaink, kik már nem egy régi magyar mûemléket meglepet-
37
Henszlmann Imre Rómer Flórisról készült rajza, 1870 körül. KÖH Tudományos Irattár, Rómer Flóris-hagyaték, ltsz.: 454/19
ve és meglepve mutattak fel a világnak. De amely nemzetnek a nemzet által pártolt aka demiája van, méltán kívánhatja, hogy becsülete dolgában az járjon el, s megmutassa, hogy ha a múltban mûpártfogói és mûvészei voltak, a jelenben legalább mûértôi vannak. Hogy ezek nem úgy haladnak elôkora romjain, mint a buta már az egyiptomi mû föld emlékein, tompán és értetlenül.75 S kettôs hazánk több részei egyszersmind egy classi cai nép másodhazája voltak. Meddig engedjük meg, hogy idegenek írják le gyûjtemé nyeink legnevezetesebb kincseit, túrják fel földünket, megmondani a világnak mi hever szemünk elôtt s van lábunk alatt, mintha nekünk mind ehhez érzékünk, mind errôl sejtelmünk sem volna.” Hogy a CentralCommission hatásköre meddig terjedt ki Magyarországra, nézôpont kérdése, mert Októberi Diploma megjelenése után, poli tikai oldaltól függetlenül, annak a problémának vitatása uralta a közjogi kérdésekre különösen érzékeny politikai közéletet, hogy mi az, ami levezethetô e rendelkezésbôl és az országgyûlés ismételt összehívásából, és mi az, ami nem. Nem jogelméleti, hanem jogértelmezési vita folyt, aminek a gyakorlati politikai cselekvésben meg is volt a következménye mindkét oldalon. A fennálló hatalom szerint mindenesetre túl sok következtetést vontak le belôle.
38
A kérdés már csak az volt, hogy a Helytartótanács hajlandó-e elfogadni a felelôsség és végrehajtás túlnyomó részét reá testáló szerepet, és mit hajlandó elfogadni az Akadémia. A válasz nem késett sokáig. 1861. január 21-én megjelent a körrendelet az országgyûlés április 2-ára történô összehívására.76 A politikai helyzet szinte napról-napra változott, a megosztottság egyre érezhetôbbé vált a politikacsinálás és az államigazgatás szerveiben is; a konzervatív és ellenzéki táborban egyaránt élénk vita folyt az alkotmányosságot érintô kérdések rôl, lényegében az 1848-as alapok értelme zésérôl, az összbirodalomhoz fûzôdô viszony jellegérôl és mikéntjérôl, a kormány és a végrehajtó hatalom jogkörérôl és viszonyáról. Ebben a helyzetben érkezett meg a Helytartótanácstól 1861. február 23-án – 6218 sz. alatt – az Akadémia elnökségéhez intézett leirat, melyet Ipolyi Arnold ismertetett az Archaeologiai Bizottság 1861. április 9-i ülésén. A Helytartótanács „az építészet és mûemlékek fenntartása és megôrzésére felállítandó országos központi bizottságra nézve felhívja az Akadémiát véleményének beadására; miképp lehetne az Akadémia Archaeologiai bizottmányának mûködésével egybe kapcsolni s annak eljárását a Nemzeti Múzeum régiségtárának gazdagítása szempontjából legszükségesebben szervezni.”77
Ipolyi Arnold könyv kiadási javaslatának részlete. KÖH Tudományos Irattár, Rómer Flórishagyaték, ltsz.: 619/34
Az ügy elôzménye az volt, hogy a Magyar Kancellária továbbította a Helytartótanács hoz a bécsi kultuszminisztérium óhaját, hogy a mûemlékeket érintô ügyekben továbbra is a Central-Commissiohoz, mint „véleménye zô közeghez” forduljon. Forster Gyula szerint a Helytartótanács elôadójának, Pápay Istvánnak köszönhetô,78 hogy az Akadémiához intézett leirat megszületett, mert Pápay szerint a bécsi minisztérium óhaja „Magyarország jelen közjogi” viszonyaival nem összeegyeztethetô, nem célravezetô, s nem idôszerû.79 A leiratra adandó válasz tervezetét Ipolyi készítette el, mint arról beszámolt Toldy Ferencnek 1861. április 24-én írt levelében: „Kívánságodra, és reménylem még jókor ím itt küldöm az Archaeologiai bizottmány által az Akademia összgyûlése elébe terjesztendô választ s operatumot a Htartó tanács felhívására. Csakúgy tumultuaria manu írtam biz én azt hamarjában összve; de hiszen a te mester kezed majd elrendezi; s hol szükséges jobb formába önti. Arról azonban biztosíthatlak, hogy mind a Htartó tanács intentióihoz, mind az Archaeologiai bizottmány tervezetéhez, mind pedig a bécsi Centralis comissio szabályaihoz annyira igyekeztem alkalmazni, hogy nem csak ezeknek a dologra tartozó lényeges pontjait tökéletesen kimerítettnek vélem, de még saját szavaikkal és kitételeikkel is éltem – a
miért meglehet kevésbé confususabbnak és érthetetlenebbnek látszik talán elsô tekintetre, mintha az magam belátása szerint egy öntetûleg alkotom. Hízelgek azonban magamnak, hogy a Centralis comissiójánál tervezetünk sokkal, nem csak egyszerûbb, világosabb, de praktikusabb is.”80 Ipolyi az Archaeologiai Bizottság 1861. május 14-ei ülésén ismertette javaslatát; hosszas vita után „lényegében helyeseltetik”, „csupán idôszerû kivitele iránt keletkeztek eltérô vélemények”. Úgy határoztak, hogy „a javaslatokat kísérô felirat végén következô záradék tétessen: Mindaddig azonban míg az ide mellékelt javaslat törvényes megerôsítést és alkalmazást megnyerheti, felkéri az Akadémia a helytartótanácsot, hogy részérôl is nyilatkozzék, mily módon volna hajlandó az Archaeologiai bizottság ezen mûködésének elômozdításához járulni.” Az átdolgozott javaslatot az 1861. június 4-ei ülésen elfogadták, s az osztályülés elé terjesztették. 81 1861. június 10-én az Akadémia Philos. törv. és történettudományi osztályának ülése megtárgyalta az Archaeologiai Bizottság javaslatát.82 Az elsô pont határozottan kimondja az állam felelôsségét: „Az országban található mûrégiségeknek és emlékeknek, különösen mûvészeti vagy történeti fontosságú építményeknek, melyek mintegy a hazai történelemnek emlékoszlopát és mûvésze
39
tünk kitûnô tényezôit képezik, a mûvészet, tudomány és nemzeti történelem érdekében való fenntartását, s az ezen célra irányzott törekvéseknek elômozdítását, a kormány egyik különös feladatának tekinti. Ennél fogva az építészeti és történeti mûemlékek hathatósabb fenntartása, megôrzése és vizsgálata eszközlésére a Magy. nemzeti Tudományos Akademiának ezen célra alakult Archaeologiai Bizottmányával egyesülve az építészeti és történeti mûemlékek vizsgálatára és megôrzésére egy, a kormány különös gondja alatt levô állandó kir. középponti Bizottmányt alakít.” A Bizottmány a kormány – belügy, pénzügy, építészet és vallás- és nevelésügyi „osztályait” – képviselôkbôl, az Archaeologiai Bizottság tagjaiból és esetenkénti felkért szakértôkbôl áll. A kormány képviselôi „a Bizottmány tanácskozásában elhatározandó intézkedéseket, amennyire azok saját osztályaik támogatását vagy segélyét kívánják, illetô osztályaikban elôter jesztik és sükeresítik, valamint a kormány kívánalmait a Bizottmányban képviselik és határozatait közlik.” A Bizottmány elnökét, titkárát és jegyzôjét saját kebelébôl választja a kormány megerôsítési joga mellett. A Bizottmány feladata: „Felügyelni a hazában létezô és feltalálható minden ó- és középkori mû és történeti becsû emlékre és maradványokra”; majd a továbbiakban részleteiben ismerteti azokat, lényegében az Archaeolo giai Bizottság 1860-ban elfogadott kibôvített feladatkörének értelmében. A munka elôse gítésére egyrészt „mint nemzeti régiség s emlék-ôröket, Conservatorokat, s ezek mellett levelezô tagokat is fog a kormánynak kinevezés végett felterjeszteni”, másrészt a múzeumi és régészeti egyletek szervezését kívánja elôsegíteni. Külön pont foglalkozik az egyházakkal tartandó kapcsolat fontosságával, s itt elô kívánja segíteni, hogy „a mû velt külföld példája szerint, egyletek (Dom bauverein) alakuljanak. Igyekezni fog hasonlón elômozdítani, egyház mûegyleteknek (Kirchlichen Kunstvereine) az egyes egyházmegyék székhelyein való szervezését, melyek mintegy iránytadólag hassanak nemcsak az egyház mûrégiségeknek fenntartására, de ennek alapján az újabb mûem lékek kifejtésére is.” Részletesen szól a mû emlékek összeírásának, az ún. „Monumen talis statisticá”-nak összeállításáról, illetve a mûemlékek osztályozásáról, mely a tervsze
40
rû munka alapja lehet, és el kívánja készíteni az összeírás szempontjait tartalmazó kérdôívet is. A Bizottmány éves költségvetéssel mûködne, s gondoskodna munkálatai közzétételérôl is. A conservatorok és levele zôk tiszteletdíj nélkül, kiküldetés esetén költségtérítéssel végzik feladatukat, ahogy a Bizottmány vezetôje is. Fizetést csak a titkár és a jegyzô kapna. A javaslatot az osztályülés elfogadta, s felterjesztette a Helytartótanácshoz. Kérdés, mennyiben vált volna a felállítandó Bizottmány a közigazgatás részévé? Miután a tervezet határozottan kimondta az állam felelôsségét, a többi logikusan következik ebbôl, hogy a létrejövô bizottság a Helytartótanács kebelébe tartozott volna, és annak tisztviselôibôl, illetve az Archaeolo giai Bizottság tagjaiból állt volna. Döntései testületi szinten születtek volna, nem csak kezdeményezett, de utasításokat is végrehajtott volna, titkára és jegyzôje pedig állami alkalmazott. Része lett volna a közigazgatásnak, de alárendelt része. Hogy a felügyeleti jogkör mit takart volna, nem tudjuk. Szándékait csak a Helytartótanácson keresztül érvényesíthette, ahogy majd a Magyarországi Mûemlékek Országos Bizottsága és utóda a Mûemlékek Országos Bizottsága 1867 után is csak – az 1848. évi III. tc. 4. §-a alapján a miniszteri felelôsségbôl követke zôen – a vallás- és közoktatásügyi miniszteren keresztül tehetett lépéseket egészen 1945-ig (annak ellenére, hogy 1881-ben megszületett az elsô mûemléki törvény). De a felállítandó Bizottmányt az Akadémia is a közigazgatás részének tekintette, mint az hamarosan ki is derült. A politikai légkör ismét nagyot változott. Az 1861. február 26-án kibocsátott februári pátenssel ismét a birodalmi centrali záció elvei és gyakorlata került elôtérbe. Augusztus 22-én Pestre érkezett gróf Haller Ferenc tábornok az országgyûlést feloszlató leirattal, s november 5-én életbe lépett a rendeleti kormányzás újabb korszaka, az ún. provizórium. A magyar helytartó gróf Pálffy Móric lett. A bekövetkezett politikai változást a mûemlékügy további sorsa is tükrözi. A Helytartótanács ugyan elfogadta a javaslatot, s 1861. augusztus 29-én felterjesztette jóváhagyásra. A Magyar Kancellária is támogatta, de elôbb kikérte az újonnan szervezett, Anton Schmerling vezette állammi-
nisztérium véleményét, s bár az sem ellenezte, de átküldte a Central-Commissi onhoz véleményezésre, akik szintén nem ellenezték. A Magyar Kancellária azonban mégis evvel ellentétes utasítást küldött a Helytartótanácshoz 1862. március 6-án, mégpedig a Central-Commission elutasító álláspontjára hivatkozva: „a régi emlékek fenntartása s illetôleg idomítása iránt csak véleményével s tanácsával szolgálni óhajtván.” Forster – aki e dokumentumok ismere tében foglalta össze az eseményeket – tudni vélte azt is, hogy ebben Korizmics Antalnak volt komoly szerepe.83 „HA NEM CSALÓDOM: INSPECTEUR”
Miközben itthon reményteljesen, de türelmetlenül várták a kedvezô döntést. 1861. október 22-én Eötvös József egy korábbi beszélgetésükre hivatkozva írta Toldynak: „Nem válaszolhatok kérdésére. A tisztvise lôk, kikrôl minapi ülésünkben szóltam, nem az archaeologiai bizottmányok, hanem a közoktatás- és belügyminisztérium által neveztettek ki Franciaországban. A címet nem tudom, emlékezem azonban, hogy 1836-ban Mérimée neveztetett ki ezen hivatalra, s ha a bibliothékában (mint hiszem) újabb Ismerettár létezik, itt a címet Mérimée nevénél megtalálja. Ha nem csalódom: inspecteur.”84 Majd néhány nappal késôbb, október 28-án Henszlmann javasolta, hogy az Akadémia sürgesse a Helytartótanácsnál a tervezett „archaeologiai központi bizottság” mielôbbi felállítását, mert „több hazai mûemlék megújítása körül valódi vandalismussal járnak el”. Miután a felterjesztést elhatározták, Henszlmanntól további, a vandalizmust igazoló tényeket kértek, s ô a Kassa85 és Kis bény temploma „körül tapasztalt eljárásra hivatkozott”, további indokul a bizottság mielôbbi felállításához. Ezek beleszövését is elhatározták a felterjesztésbe. Mi több a november 4-ei ülésen Rómer szolgált további indokokkal felhozva, hogy a tagosítások miatt az elhagyott romok pusztulásnak és pusztításnak vannak kitéve.86 Az Archaeologai Bizottság 1862. április 26-i ülésén a Helytartótanácsnak a mûemlé kek felügyeletére felállítandó bizottság ügyé ben intézett újabb leiratára Ipolyi Arnold elôadó „kész javaslatot” nyújtott be, ezt el-
fogadása után az Akadémia ülése elé terjesztették.87 Ipolyi, illetve az Archaeologiai Bizottság javaslata a Helytartótanács azon kérdésére, hogy „nem lehetne-e egy külön társulat felállításának mellôzésével […] a fölterjesztett alapszabály tervezetben foglalt teendôk lényegét csak a m. t. akademia keretében létezô archaeologiai osztályra ruházni?”, az volt, hogy csak akkor, ha az „alapszabályok többi pontjai egész terjedel mökben megtartatnak, […] s a nevezett bizottság a történeti és mûemlékekre felügyelô bécsi központi intézethez hasonló országos hatósági tekintéllyel ruháztatik fel Magyarországra nézve.” Abban pedig, hogy „bécsi központi bizottság oda nyilatkozott, hogy a tudomány érdekében s az általános áttekintet végett kutatásait Magyarországban az e célra kiküldendô szakértô levelezôk által jövendôre is folytatni s az eredményt közzétenni kívánja”, az Archaeologiai Bizottság nem lát kifogásolni valót. Az Akadémia költségeire pedig a „tanulmányi, sôt részben talán a vallási alap is nem célszerûtlenül vétethetnék igénybe”. Az ülés azonban az Archaeologiai Bizottság javaslatának mellô zése mellett döntött, mert „a m. tud. akade mia ugyanis más akademiáktól eltérô szer vezeténél s az eredeti alapítók szándékánál fogva, se maga, se kebelében mûködô bizottságok, se most, se bárminô más viszonyok közt nem lehetnek kormányi orgánumokká, márpedig ilyenné válnék némileg az archaeologiai bizottság, ha egy országos központi archaeologiai intézet hatáskörével és tekintélyével ruháztatnék föl s állami segélyezéssel láttatnék el, minek folytán több betekintést s közvetlenebb befolyást igényelhetne az állam az akademia legalább egyik bizottságának kezelésébe, mint amennyit az alapszabályok értelmében eddig gyakorolt.” A Helytartótanács kimerítô választ kért az Akadémiától, de az Akadémia válasza korábbi nyilatkozata szellemében íródott azzal a kitétellel, hogy kész az Archaeologiai Bizottság szabályzatát a tervezett Bizottmány szabályzatának lényeges pontjaival kiegészíteni.88 A holtpontról a Helytartótanács azzal mozdította ki az ügyet 1863. április 26-án, hogy conservatorok kinevezését javasolta, akik jelentéseiket a Helytartótanácshoz nyújtják be. A Helytartótanács pedig kö zölné azokat az Akadémiával és a Magyar
41
Nemzeti Múzeummal, illetve Ô Felségén keresztül a Central-Commissióval. Költségeiket az országos alapból fedeznék. A Magyar Kancellária azonban alaposabb felterjesztést kért.89 A Helytartótanács ezért 1863. július 10-én jelentést kért az Akadémiától, hogy kik lennének a tiszteletbeli megbízással kinevezett conservatorok és hol folytatnák tevékenységüket, illetve mindez mekkora költséggel járna. Az Akadémia osztályülése 1863. július 20-án az Archaeologiai Bizottságnak adta ki válaszadásra az ügyet.90 Fontos változásban is döntött az ülés, mert 1863. július 7-én Ipolyi – aki az elmúlt években több alkalommal is határozottan felemelte szavát a történelmi múlt megbecsüléséért az Akadémián tartott elôadásá ban.91 –, egri kanonokká történt kinevezése miatt lemondott bizottsági titkári funkcióról, igaz már korábban, amikor a Corvinák ügyében Isztambulba utazott Kubinyival és Henszlmannal, átadta a teendôket Rómer nek.92 Rómer vette át Ipolyitól az Archaeo Fizetési ív Henszlmann Imre ásatásainak támogatására a budaszentlôrinci pálos kolostornál, 1847. KÖH Tudományos Irattár, ltsz.. 1907/2
42
logiai Közlemények szerkesztését is 1863. július 20-án.93 A válasz-tervezet kidolgozására, miután „az utasítás alappontjai elôleges tanácskozásban meghatároztattak”, Henszl mann Imre kapott megbízást, aki azt október 23-án be is terjesztette.94 Az osztályülés 1863. november 30-án megtárgyalta, de visszaküldte a bizottsághoz, „hogy az, tekintettel az Akademia e tárgyban már régibb határozatában és fölterjesztésében kifejezett nézeteire, s a kérdés körül fennforgó tudományos érdekek lehetô megóvása mellett, s egyszersmind a jogi szempontok kellô figyelembe vételével, újból szerkesztessék. Ez okból e tárgy többoldalú megvilágítása végett, az archaeologiai bizottságba Csen gery Antal, Fogarasi János, Pauler Tivadar, Tóth Lôrinc és Zsoldos Ignác meghívatni határoztatott.”95 Az eseti bizottság jelentését az Archaeologiai Bizottság 1863. december 14-én tartott ülésén fogadta el, majd kisebb változtatásokkal december 28-án Eötvös József másodelnök jelenlétében az osztályülés is.96 Henszlmann, illetve az eseti bizottság tervezete egy „tekintélyes szakférfiú” vezetése alatt álló „a magas testület nagy tekin tetû tagjaiból s a kormány által kinevezendô szakférfiakból álló”, a Helytartótanács kebelében felállítandó „osztályt (hivatalt vagy bizottságot)” javasolt, melynek kapcsolata az Akadémiával kizárólag tudományos kérdésekre korlátozódik. Az érdemi munkát a conservatorok végzik, akik egyrészt magas állású egyházi vagy világi személyek („hivatalbeli conservatorok”), másrészt a tényleges munkát végzô „szakférfiak.” Az elôb biekre, illetve az építészeti igazgatóságból kinevezendô személyre nem tesznek javaslatot, de a „szaktudós conservatorok”-ra igen, megnevezve 16 személyt, az Archaeo logiai Bizottság tagjain kívül. A munka érdemi részét a tiszteletdíj nélküli „szaktudós conservatorok” végeznék. A teendôk centrumában a mûemlékek megismerése, összeírása, rendszerezése és a dokumentumok gyûjtése állt. Az épületek fenntartásával és restaurálásával kapcsolatos teendôk azonban híven tükrözik, hogy valójában nem lett volna valós jogi hátterük. A „hivatalos con servator” teendôje, hogy „alárendelt hivatalnokaikat” utasítsák, hogy ha valahol egy épület javítását terveznék, a tervet megszerezze, velük közölje, „egyszersmind igyekezzenek minden erôszakoskodás szinte el-
kerülésével a hazafiság, mûbecs, támadó kár és származó dicsôég érveivel odavinni a tulajdonosokat, hogy addig, míg nekik a tervezet fölötti végsô vélemény, vagy a nm. m. kir. helytartótanácsi utasítás kézbesíttetik, a mûtárgy vagy emlék másítása felfüggeszté sét kötelességüknek tartsák.” Ugyanakkor a hivatal vezetôjének feladata lenne a „nemzeti emlékek fenntartása érdekében szükséges, és a jövô országgyûlésnek benyújtandó kisajátítási törvényjavaslat” elkészítése. A jó váhagyott felterjesztés végén megtalálható a „Rovatminta építményekre”, illetve „ingó mûvekre nézve.” A tervezet ugyan alkalmazkodott a reális lehetôségekhez, s kimondatlanul is az volt a célja, hogy a munka végre valahára megkezdôdjön, valójában azonban lényeges pontokon kényszerû vis�szalépést jelentett az Ipolyi-féle elképzeléshez képest. Mert pl. Ipolyinál állami kötelezettségként volt nevesítve a mûemlékek védelme, és egészen pontosan az is meg volt határozva, hogy kiknek kell a Helytartótanácsból a bizottságban részt vennie, hogy valamilyen hatósági háttere legyen a döntések végrehajtásának. Ez itt teljesen hiányzik. A munka döntô része az önkéntes, avagy tiszteletbeli munkatársakra alapozott, ami nagyon szûkterû cselekvésre nyújtott csak lehetôséget.97 A Helytartótanács azonban az önálló „archaeologiai osztály” létrehozását nem tartotta idôszerûnek, csupán a jelentéseiket hozzá beküldô conservatorok kinevezését.98 Évek teltek el az intézmények közötti kötélhúzással.99 Az Archaeologiai Bizottság azonban nem tétlenkedett. Rómer Flóris 1864. december 18-án felhívást tett közzé a Vasárnapi Ujságban, miszerint Archaeolo giai Közleményekben Régiségi krónika és repertórium címen új rovatot indít, hogy a „hazában létezô régiségeket folytonos figyelemmel kísérje”, bár tudja, hogy „ennek leginkább akkor felelhetne meg, ha a létesítendô országos középponti archaeologiai bizottság conservatorai és levelezôi által az ilyen tárgyakra vonatkozó jelentései folytán, ezen hitelességgel bíró adatokat felsorolhatná, de hogy addig se legyen e tekintetben érezhetô, és csak nagy nehezen pótolható hiány, míg a régen óhajtott országos bizottság életbelé pend”, a bizottság úgy határozott, hogy „hazánknak t. c. hivatali, egyházi és világi elöljáróságai és az összes magyar értelmiség
nyilvánosan felszólíttassanak, miszerint hivatalos területükön vagy vidékükön létezô régi mûemlékeket és újabb leleteket röviden ismertetvén és egyedül valódi adatok nyomán lelkiismeretesen leírván” hozzá eljuttassa.100 Az áldatlan kötélhúzásnak a politikai változások vetettek véget. 1865. április 16án a Pesti Naplóban megjelent Deák Ferenc ún. húsvéti cikke. Henszlmann céltudatos aktivitása immár szabadon kibontakozott.101 Elérkezettnek látta az idôt, hogy ismét megindítsa a küzdelmet az Országos Központi Bizottságért, de immár törvényes garanciával és jogosítványokkal. 1865. június 12-én az Akadémia osztályülésén élesen felszólalt a kassai székesegyház restaurációja „körül elkövetett botrányos” hibák, rontások és ferdítések ellen.102 Henszlmann Imre „fájdalmas szózata” után Arany János titoknok 1865. június 12-én feliratot intézett a Helytartótanácshoz. Mint írta: „Midôn a részleteket ily terjedelmesen a Nmélt. K. Helytartó Henszlmann Imre (1813–1888)
43
Tanács tudomására juttatja az Akadémia, kifejezve mély sajnálatát hazai, úgyis kevés, mûemlékeink elpusztításán, egyszersmind megújítja pár év elôtti alázatos esdeklését a hazai mûemlékekre ügyelô Országos Központi Bizottság és felügyelô hivatal létesítése iránt. Az Akad. tekintélye nem elég, pénztára több felôl igénybe vett, hogysem az emlékek szándékos vagy hanyagság szülte pusztításait meggátolhassa és fennmaradásukat eszközölhesse. S ámbár jól tudja, hogy az országos pénztár is sok oldalról vétetik igénybe, mindazáltal kimondja meggyôzô dését, hogy a létesítendôk sorában alig lehet oly halaszthatatlan intézkedés, mint múltunk emlékeinek megóvása az enyészettôl. Mert a jövôre számított egy-egy javításnak létre hozatala inkább halasztható, – de ha múltunk, a tiszteletes régiség maradványai egyszer elenyésztek, azokat többé semmi emberi igyekezet ki nem pótolhatja.”103 1865. augusztus 29-én a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pozsonyi gyûlésén Henszlmann Imre, Kubinyi Ágoston, Rómer Flóris több, az országgyûlésnek továbbítandó indítványt tett. Javasolták a kisajátítási törvény kiterjesztését „a régi mûemlékekre és azoknak területére is”; hozzák létre a Helytartótanács által „indítványba hozott, de azóta nem foganatosított „magyar középponti archaeologiai igazgatóság”-ot és rendeljék „a leendô magyar kormányhoz.” A javaslatokat 1865. szeptember 2-án a záró közgyûlés „általános helyesléssel” elfogadta.104 (A folyamodvány azonban csak 1867. március 11-én került a Képviselôház elé, de rögtön félre is tolták: „méltó figyelembe vétel végett áttetetik a közintézetek ügyében kiküldött bizottsághoz.”105) 1865. november 25-én az Akadémia osztályülésén Rómer az Ószônyben elôkerült romok áldatlan állapota kapcsán javasolta, hogy a romterületek létérôl a Helytartótanács hivatalos közegei tájékoztassák feletteseiket s azok az Akadémiát, továbbá, hogy e területek mentesüljenek a beépítéstôl, legalább addig, amíg felmérésük megtörténik. Minderre azért van szükség, mert a „Magyar középponti archaeologiai bizottmány” eszméje „háttérbe szorult”.106 Arany János titoknok is csak arról tudott beszámolni 1865. december 10-én, hogy az Archaeologai Bizottság a „magyar archaeologiai középponti bizottság iránt tett felterjesztései eddig szin-
44
tén nyom nélkül hangzottak el.”107 A Helytartótanács 1866. február 17-én értesítette az Akadémiát, hogy történelmi kútfôk és „archaeologiai mûemlékeknek” kiadására – amennyiben a jövendô országgyûlés másképp nem rendelkezik – 1867–1869-ben 6000, illetve 4000 Ft-ot engedélyez az országos alapból. Ez az összeg megegyezett az 1864-ben felterjesztett Henszlmann-féle tervezetben szereplô, erre a célra szánt ös�szeggel, s kedvezô választ kapott Rómer is az ószônyi feltárások ügyében.108 1866. március 19-én tartott osztály- és összülésen Toldy Ferenc felolvasta az Archaeologiai Bizottság elôterjesztését, mely reményét fejezte ki, hogy a sok hiábavaló próbálkozás után a jövendô országgyûlés megalakítja a központi igazgatóságot, „minôt felállítani Nyugat-Európa valamennyi polgárosodott nemzetei elkerülhetetlenül szükségesnek tartottak.”109 „SZÉLESB ALAPRA HELYEZVE”
1866. november 16-án a Magyar Kancellária közölte a Helytartótanáccsal a november 8-án kelt legfelsôbb elhatározást, amely a Central-Commission hatáskörét Magyarországon megszüntette,110 teendôit az Akadémia Achaeologiai Bizottságára ruházta, és feladatkörét a tervezett mûemléki Bizottmány szabályzatának lényeges pontjaival kibôvítette. A Helytartótanács szükség esetén kikéri véleményüket. Mindez a CentralCommission magyarországi tudományos tevékenységét nem korlátozza.111 A rendeletet 1867. június 7-én az Akadémia osztályülésén ismertették. A Helytartótanács egyúttal kérte „a már felterjesztett 16 Conservatoron felül, még az egyes egyházmegyék, vármegyék és vidékek részére is hasonló közegek kijelölését megtenni, a Conservatorok számára a változott viszonyoknak megfelelô utasítást tárgyalás alá vétetni”, és a szüksé ges költségekre javaslatot tenni. Az Archaeo logiai Bizottság Pulszky Ferencre,112 Henszl mann Imrére és Rómer Flórisra bízta a do kumentum kidolgozását.113 Az Archaeologiai Bizottság 1867. február 5-én tartott ülésén – miután a Helytartótanács már sürgette a választ – Henszlmann bemutatta az „Országos Archaeologiai Bizottmány szervezetére vonatkozó tervezetet.”114
Az Akadémia 1867. február 25-i összes ülésén a tervezetet átdolgozásra visszaadták, mert – s ezt a hármas bizottság tagjai is elismerték – „szûkebb alapra lôn fektetve, mint azt most maga a bizottság óhajtja”, ezért úgy határoztak, hogy a hármas azt „szélesb alapra helyezve újra dolgozza ki; tekintettel levén különösen az azóta velünk egy kormányhatóság alá jutott Erdélyre, és az ottan archaeologiai szempontból tett elôintézkedésekre.”115 A Vasárnapi Ujság további információkkal is szolgált. „E munkálatban a bizottság egy fôfelügyelô s egy titkár kinevezését javasolja. Titkárnak Rómer Flóris ajánltatik. Az egész munkálat összesen 8800 frtnyi költségvetés alapjára van fektetve.”116 A hír olvastán írt Ipolyi levelet Toldy Ferencnek, ami nemcsak saját egy kori és jelenlegi ambíciójáról árulkodik, hanem jelzi azt a törésvonalat is, amely közötte és Henszlmann között fennállt: „Azért óhajtanék Pestre jutni valamiképen. Ha Henszlmann mal à propos le nem foglalja magának az országos conservatorságot jó fizetéssel és sok bajjal – mert tudom hogy meggyûl a baja majd egyháziaink iránti bizalmatlansága és gyöngédtelen modora által – úgy magam óhajtottam volna, akár fizetés nélkül is viselni. De habent sibi, senkinek sem irigylek semmit s annál kevésbé akarok neki prejudicalni, ámbár itt az ügy lesz veszélyeztetve. Olvasom a lapokban úgy is, hogy a mûemlékek fenntartására szóló operatumát, melyet az Akademiában elôterjesztett, ismét visszavonta az Akade mia sürgetésére. Jobb is. Emlékezel, hogy én még a Te idôdben készítettem egyet, mely egészen a ministeriumi kormányzásra volt alkotva s mely egyedül practicus átvi hetôségû, miután én azt a francia, porosz és osztrák ministeriumi eféle intézmények szerint dolgoztam ki. Talán elô lehetne még venni, magamtól nem teszem, de ha elôkerül a szó, elôhozhatod s ha provokáltok, szívesen készítek egy új javaslatot a mai körülményekhez képest; az ilyekben nem kell ideologizálni, hanem a létezô körülményeket gyakorlatilag számba venni.”117; de írt ô már a „cinikus Henszlmannról” is.118 Az egyértelmû felajánlkozás nem talált süket fülekre. De Rómer és Ipolyi, illetve Henszl mann között a formák minden késôbbi betartása mellett is ekkor válik véglegessé az eltávolodás.
1867. február 20-ától a felelôs minisztérium kinevezésével változnak és átalakulnak a szereplôk, aminek érdekessége, hogy az Akadémia elnöke egyidejûleg vallás- és közoktatásügyi miniszter is. Eötvös József miniszter 1867. október 28-án megkereste az Akadémiát, „hogy az alapítványi jószágokon jövôre találandó régiségek miképpeni ôrzésére, az álló mûemlékeknek pedig fenntartására gazdászati tisztjeinek kellô uta sítást vár az Arch. Bizottmánytól.” Kubinyi Ferenc, Érdy János és Henszlmann Imre megbízást kapott, hogy a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók révén az országgyû léshez benyújtott törvénytervezetüket „a minisztérium kívánságához alkalmazzák”, ami 1868. január 7-én megtörtént. 119 És néhány nap múlva az Akadémia elnöke egy osztályülésen meghallgathatta azt a törvénytervezetet, amelyet miniszterként keresztül kéne vinnie az országgyûlésen. Ugyanis Henszl mann (Érdy és Kubinyi) szerint „ezen ügyben valódi sikerrel csak akkor járhatni el ha a nm. m. ministerium kebelében külön, a meglevô és a még találandó emlékekre s régiségekre folyvást felügyelô, tehát állandó országos igazgatóság” alakul, de addig is szükségesnek tartják a közalapítványi birtokokon dolgozó hivatalnokok között a Mûré gészeti kalauz szétosztását, hogy ezt áttanulmányozva képesek legyenek a területükön fekvô vagy elôkerülô emlékek meg- és felismerésére s annak lajstromozására, melyet el kell rendelni. Ajánlják, hogy az emlékeket „jelenlegi vagy találásukkori állapotban” hagyják. A minisztérium tekintse az Archae ologiai Bizottságot véleményezô és tanács adó partnerének, s bízza rá a lajstromozott és elôkerülô emlékek feldolgozását és publikálását. A közlemény végén csak ennyi található: „Helyeslô tudomásul van.”120 Alig egy hónap múlva Eötvös értesítette az Akadémiát, hogy a javaslatot a közmunka és közlekedési miniszternek átküldte; de a gyakorlatban semmi nem történt.121 A javaslat tehát állami feladattá tenné legalábbis az állam tulajdonában lévô mûemlékek és régiségek összeírását, illetve az elôkerülô emlé kekrôl történô gondoskodást, s miután már 1865-ös tervezetük is tartalmazta a kisajátítási törvény kiterjesztést a mûemlékekre, a javaslat magában foglalta a mûemlékvé delem állami feladattá tételét éppúgy, mint a magántulajdon bizonyos korlátozását.
45
Henszlmann szerint ez utóbbi volt, ami fölött a „jogtudorok bizonyos szent borzadalmat éreztek”.122 Az Országos Archaeologiai Bizottság felállításának óhaja „az egyházépítkezések körül elkövetett sok styl elleni visszaélés” megakadályozásának okából is indoklást kapott, mégpedig Ipolyi Arnold és Rómer Flóris támogatásával, illetve kezdeményezésére a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók egri ülésén, valószínûleg a fentebb ismertetett Akadémiai állásfoglalás nyomán. Nem csak annak óhajtása hangzott el Egerben, hogy a szemináriumokban az egyház mûvészet és „archaeologiai építkezési ízlés” kerüljön oktatásra, de az is, hogy a Mûrégé szeti kalauzt az egyházi hatóságok és papok is megkapják. Bekerült az állásfoglalásba az, amit Rómer javasolt, hogy az egyházak javítási vagy építkezési terveiket elôzetesen küldjék be az Archaeologiai Bizottságnak. Az állásfoglalást az egyházfôknek és Eötvös miniszternek is megküldték.123 Az egyik legfontosabb eredmény, hogy 1868. november 15-én megindult Rómer szerkesztésével az archaeologiai mozgalom legfontosabb orgánuma, az Archaeologiai Értesítô.124 Miután minden felszólamlás és óhaj ellenére az állami mûemléki szervezet és törvény ügyében nem történt érdemi elôrelépés, az önkéntesek bevonásával tör ténô anyagfeltárás ezekben az években érte el csúcspontját, mert „egyet mégis lehet tenni egy kis szemességgel, egy kis hazafias elszántsággal és kitartással, és ez az egy abban áll, hogy, mit jelenleg bírunk, és miképp bírjuk, azt evidentiában tartsuk!” S a mûem lékek és régiségek összeírásának elôsegíté sére leközölte az 1863-ban készített Henszl mann-féle javaslat mellékletét a részletes rovatos leírásmintákat.125 Az Archaeologiai Bizottságnak azonban diszkréten azt is a tudomására hozták, hogy változatlanul csak egy akadémiai bizottság, s tartsa magát az Akadémián érvényben lévô játékszabályokhoz, mert az 1869. január 18-án tartott osztályülésen az Archaeologiai Bizottság tudatta, hogy az óbudai Vámház környékén történt mûemlékrombolások miatt „folyamodást intézett a megyei alispáni hivatalhoz”. – „Az Akademia a régiségek fölötti ôrködést, az illetô hatóságok közbenjárásával kívánatosnak tartja, de a már benyújtott folyamodásra azt jegyzi meg, hogy
46
közhatóságokhoz ezentúl csak az Akademia nevében, és ennek útján intéztessenek folyamodványok.”126 Mintha jelezni akarták volna, hogy az Akadémia ezekben az ügyekben elérkezett nemcsak lehetôségei, de szándékai határára is. Talán ezt érezte Henszlmann is, amikor másfelé fordult. Hiszen ott ült a Képviselôházban Mohács képviselôjeként, nem is akárhol, hanem a szélbalon.127 EGY MÁSIK PALOTA FOGLYAI
Henszlmann fellépése a mûemlékvédelem törvényes szabályozása érdekében rosszul kezdôdött. 1869. december 16-án a Képvi selôház költségvetési vitájában, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium által „történelmi mûemlékek kiásatására és esetleg fenntartására 14 000 frt, Magyar- és Erdélyország régészeti helyszínelésére 2500 frt” tétel kapcsán az általa aznap beadott törvényjavaslat indoklását, majd magát a törvényjavaslatot kívánta felolvasni, mint ami szoros kapcsolatban áll a beterjesztett költségvetési tétellel. Az Elnök azonban leintette, mert a házszabály szerint „beszédet olvasni tilos”. A hosszas házszabály értelmezési vita végén a jegyzô felolvasta a benyújtott törvényjavaslatot, s Henszlmann kérésére: „mert ez nem mindennapi tárgy és igen kevés ember foglalkozik vele”, az elnök elrendelte a törvényjavaslat s indoklás kinyomtatását és szétosztását.128 Ezzel kezdôdött a Törvényjavaslat a történeti és mûemlékek, és régi ségek fenntartásáról, biztosításáról és ki javításáról kalandja a Képviselôházban. A rendkívül tömör, 10 pontos törvénytervezete lényegében a korábban már felvetôdött javaslatokból készült kissé elnagyolt összeállítás volt. Új momentum nincs benne. Kimondja, hogy a „mûemlékek országos és a kormány felügyelete alá helyeztetnek.” Megkárosításuk tilos, „a kárttevôk rendôri úton fenyítendôk”. Szól arról, hogy az épület „célszerû javítása a birtokost tulajdoni jogánál fogva illeti ugyan”, de ha a fenntartásra képtelen, helye van a kisajátításnak. A „mûemlékek fenntartásának, javításának és kisajátításának eszközlésére” a kultuszminiszternek alárendelt „országos régészeti felügyelôség rendszeresíttetik”. Ennek tagjai: „egy országos felügyelô, egy titkár és egy kiadó”, e három tag s továbbá három
szakférfiú alkotná az ún. „országos régészeti tanácsot”. Közegei a tiszteletbeli vidéki konzervátorok és levelezôk. Figyelmüket az ingó emlékekre is kiterjesztik. Az „ügyke zelésre, valamint az emlékek felkeresése, felásatása, lerajzolása, javítása, fenntartás, netaláni kisajátítása és az ingó régiségek megszerzése végett szükséges elôirányzatot” a tanács javaslatára a kultuszminiszter terjeszti az országgyûlés elé.129 Henszlmann éles hangú interpellációt intézett 1870. január 31-én a belügyminiszterhez a Kolozsváron lebontásra ítélt két XV. századi városkapu és bástyák ügyében. Ennek kapcsán visszatért törvényjavaslatára is: „A t. ház a felhozott tényekbôl láthatja, hogy mennyire van szükség e tekintetben minél elôbb intézkedni. Miután azon törvényjavaslatom, melyet múlt hóban volt szerencsém beadni, éppen ide vonatkozik: kérem a t. házat méltóztassék ezen törvényjavaslatot az osztályokhoz utasítani”. Egy-
ben javasolta, hogy az a kultuszkormányzat költségvetési tételeivel együtt kerüljön tárgyalásra. Felkérte az elnököt, hogy szavaztassa meg a házat, aki közölte, hogy ez csak interpelláció, amit közöltetni fog a miniszterrel. Henszlmann kitartott álláspontja mellett, mire az elnök megkérdezte: „De hol van az a törvényjavaslat?” Henszlmann: „A 178. sz. alatt ki van nyomtatva”, s kérte az osztályoknak (bizottságok) történô kiadását is, és a ház döntését a minisztériumi költségvetéssel történô együttes tárgyalásáról. Ekkor azonban kiderült, hogy valójában addig nem történt semmi a törvényjavaslattal, mert a miniszterek elôterjesztéseit automatikusan, a képviselôkét csak eseti szavazás után lehetett az osztályoknak kiadni. Végül is szavazás után elutasították, hogy a költségvetéssel együtt tárgyalják. Henszlmannak nem sikerült kikényszerítenie a napirendre tûzést, ráadásul a költségvetési tárgyalással együtt, ami azonnali pénzforrás biztosítását
Meghívó az Archaeologiai Bizottság ülésére, 1864 után
47
is jelentette volna, hiszen a kultuszkormány egy napirendre tûzött mûemlékekrôl szóló törvényt presztízsveszteség nélkül nem szavaztathatott volna le. Eötvös miniszter ott ült és hallgatott, nem véletlenül, hiszen a kö vetkezô ügynél, a püspöki javadalmak esetében kijelentette: „én nem bánom ha a költségvetéssel együtt fog is tárgyaltatni.”130 Két hónap múlva azonban Henszlmann – az ellenzék Eötvös és minisztériuma ellen folytatott méltatlan támadássorozatának részeként – ismét interpellált.131 1870. március 6-án a költségvetés „4. Magyarország történelmi mûemlékeinek kiadása és esetleg fenn tartására 14 000 frt 5. Magyar- és Erdélyország régészeti helyszínelésére 2500 frt” tétel összevonását javasolta „Magyar- és Erdélyországbeli történelmi mûemlékek fölkeresésére, fölásatására, fölvételére, illetôleg fölmérésére és lerajzolására, lajstromozására, osztályozására és felügyeletére 16 500 frt” cím alatt, rámutatva arra, hogy már a provisorium alatt az Archaeologiai Bizottság 5000, utóbb már a kultuszminiszter által 7000 Ft-ot kapott mûemlékek kiadására úgy, hogy elfogadták „elvben, a mûemlékek fölötti országos felügyeletet is”. Levonva azt az összeget, amely az Archaeologiai Bizottsághoz kerül, a maradvány 7000 Ft „mûem lékeink fenntartására” „körülbelül annyi lenne, mintha a ménesek fönntartására egészben csak 14 000 frtot szavazott volna meg” az országgyûlés. (A ménesekre egyébként 1870-ben 347 205 Ft-ot szavaztak meg.) „Valóságos satyra” – mondta Henszlmann, de az összeget az országos felügyelet felállítására és így a mûemlékek számbavételére elegendônek tartotta. Ezért kérte törvénytervezetének mielôbbi megtárgyalását is. Eötvös József ekkor kért szót, de nem csak azért, mert nem hagyhatta szó nélkül az ôt és minisztériumát ért vádakat. A súlyos beteg, megfáradt és megkeseredett Eötvösben ugyanis már jó ideje „a jövô építményeinek helyet” csinálás kötelessége munkált.132 Rövid, de széles látókörû válaszában kimondta mindazt a mûemlékvédelem és törvény tudományos, társadalmi és jogi beágyazottságáról és összetettségérôl, ami Henszlmann törvényjavaslatából és annak retorikus fordulatokban gazdag indoklásából hiányzott. Elismerte, hogy a „mûemlékeknek nem csak leírása, hanem bizonyos pontig fönntartása is, mintegy kötelességét képezi az or-
48
szágnak. Kettôs kötelessége az. Elôször kötelesség maga iránt, hogy múltjának em lékeit fönntartsa, másodszor kötelesség az általános tudományosság érdekében, mert minden mívelt nép a maga körében tudományos missiót teljesít és a maga határai közt az általános tudományt segíti elô az által, hogy azon tudományos anyagokat, melyek határai közt találtatnak, maga dolgozza föl és maga teszi ez által lehetôvé az általános tudománynak, hogy az egyes országokban létezô részeket az összes elveknek és tudományos igazságok föltalálásának eszközeiül fölhasználhassa és így kétségen kívül a tudományos emlékek bírása és fönntartása a törvényhozásnak, egy igen fontos teendôjét képezi.” Azt is kifejtette, hogy „célszerûen csak úgy juthatunk el, ha a történelmi és mû emlékek fönntartásának módozatairól egy külön törvényt alkotunk. Törvény alkotása nélkül, melyben egy bizonyos organismus állíttatik föl azokra nézve, kik ezen mûem lékekre felügyelnek, s melyben egyszer smind bizonyos kötelességek jelöltetnek ki azokra nézve, kiknek határában ilyen mû emlékek találtatnak, – következetesen és sikerrel elôrehaladni nem lehet.” Evvel indokolta a kis összeg beállítását, „mert cél szerûen az egész dolgot 16 vagy 20 000 frttal sem lehetne elintézni, mindaddig, míg azon felügyelô közegrôl nem gondoskodunk, és míg a törvényhozás bizonyos alapelveket nem tett le, melyeket föntebb jelezni szerencsém volt.” Bejelentette, hogy szándékában áll „a mûemlékek fönntartásáról és leírásáról kimerítô törvényjavaslatot benyújtani”, s kérte a vita akkorra halasztását. Az Elnök a két tétel összevonásáról szavazást rendelt el, a ház elfogadta azok ös�szevonását. Majd újabb szavazást rendelt el a „fönntartás” elhagyásáról, és ezt is megszavazták.133 Érdemes azonban a vita folytatásáról is szólni, mert Henszlmannt több oldalról is kritika érte javaslatának keresztül vitele után. Megtámadták a történészek,134 ugyanis Simonyi Ernô képviselô szóvá tette, hogy a történelmi források kiadására a költségvetésben addig szereplô összeg hiányzik, s kérte annak visszavételét. Henszlmann támogatta Simonyi javaslatát, csak érzékeltette – azt, amit egyébként Simonyi is –, hogy a „mûemlékek” kiadása nem azonos a történeti források kiadásával, s újabb javaslattal is élt. Ugyanis addig az Archaeologiai Bi-
zottságnak adott 7000 Ft a mûemlékekre szánt tételbe beolvasztva – abból levonva – szerepelt, most külön 5000 Ft-ot kért az Archaeologiai Bizottságnak, ezt azonban Széll Kálmán, a pénzügyi bizottság elôadója elvetette, közölve, hogy az már a 14 000 Fttal megszavaztatott. (Egyébként a történelmi források tétele utóbb visszakerült a költségvetésbe 15 000 Ft-tal.135 Tegyük hozzá, a Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottsága idején, 1874-ben a hivatal költségvetése és a történelmi források kiadása egyaránt 20 000 Ft-os tétellel szerepelt a költségvetésben, s 5000 Ft-ot változatlanul az elôbbibôl adtak át az Archaeologiai Bizottságnak, ami majd az 1890-es években éles vitákhoz vezet a Mûemlékek Országos Bizottsága és az Akadémia között.) Rómer Flóris a 2500 Ft-os tétel kapcsán reagált erre a vitára, már éreztetve a kettôjük között nö vekvô feszültséget. Rómer elismerte, hogy 2500 Ft valóban nevetséges összeg a régészeti helyszínelésre, de ô ebbôl egyetemista tanítványaival rendszeresen római emlékek felmérését végzi és végezteti, ami arra is jó, hogy tanítványai közül a jobbakat megismerje s elindítsa a tudósi pályán. „Mit tehettem volna már azon viszonynál fogva, melyben az egyetemi hallgatósághoz állok, nem akarom felhozni; a csendes, de folytonos munkálkodásra ritkán ügyel a világ, mely csak a csattanó nagy tények említésére szokott kissé figyelni. Úgy hiszem, hogy ügytársam 16000-rel tervezetemnél nagyobb eredményeket fog elérni, és én azokat tudományunk érdekében örömmel üdvözlöm. Ezt csak felvilágosításul hoztam fel a helyszínelésre kért, és a ministerium által el fogadott 2500 frtnyi csekély összegre.”136 Rómer dinamizmusa elsôsorban a tudomá nyos munkában, annak szervezésében, a mûemlékek felkutatásában és megismeré sében tudott igazán kibontakozni, az a fajta politikával átitatott, célratörô, vezetôi elhivatottság, ami Henszlmannban munkált, be lôle hiányzott. A minisztérium által beterjesztett költségvetési tételek felosztása nem volt alaposan átgondolt, Henszlmann kihasználta a kínálkozó lehetôséget – egyébként is minden lehetôséget137 – célja megvalósítására: „olyan pénzalapot teremteni, melybôl a magyar mûemlékeket fönntartó és megóvó országos felügyelôséget lehessen szervezni”.138 Kész
helyzetet akart teremteni, ha a költségve tését megszavazzák, akkor bizottságot is kell szavazni hozzá. 1870. március 9-én Rajner Pál belügyminiszter a képviselôházban válaszolt a kolozsvári Bethlen-bástya, illetve a Híd- és Magyar-kapu szándékolt lebontása miatti interpellációra. Lelkiismeretesen eljárt az ügyben, de Kolozsvár város közölte: annak ellenére, hogy ötös bizottságot küldött ki, hogy az ottani történelmi bizottsággal egyet értôleg tegyen jelentést, eközben 189 háztulajdonos polgár kérte a két kapu lebontását. Az ötös bizottság május 10-én kelt jelentése a lebontást elfogadta, mert a kapuk megóvása komoly beruházást igényelne, továbbá több telket és házat is ki kellene sajátítani és a tulajdonosokat kártalanítani, amire a városnak nincs pénze, így 1869. június 5-én kelt határozata szerint azok lebontásának szándékát fenntartja. A város a miniszterhez intézett válaszában „igen élesen kiemelte azt, hogy csupán autonóm joga körében mû ködött és igen zokon venné, ha autonóm mûködése, mely különben is a kor igényei által igazolható, változás alá vonatnék.” Végül közölte: „Így állván az ügy, bár egyrészt azon indokot, melyet a város fölhozott, hogy t. i. ezen tornyoknak fenntartása történészeti szempontból nem igen fontos, én a magam részérôl nem fogadhatom el, és e tekintetben véleményemet az e téren sokkal hivatottabb történelmi társulatnak, és Henszlmann kép viselô úr véleményének alárendelem; másrészt kénytelen vagyok kijelenteni, hogy azon okokat, melyeket a város fölhozott, hogy a végzés teljesen jogérvényesen és a város autonóm hatásköréhez tartozólag hozatott, valamint hogy a takarékossági tekintet, és különösen Kolosvár városának anyagi helyzete ily áldozatot nem engednek meg, végre azon tekintetet, hogy a kormány nincs azon helyzetben, hogy ezen anyagi áldozatot a maga tárcájából pótolhatná, el kell fogadnom és így nem tekintem magamat jogosultnak arra, hogy Kolosvár városának jogérvényesen hozott végzését megváltoztassam.” Henszlmann megköszönte s elfogadta a miniszter válaszát, de közölte: „hogy ezen bajokon másképp segítve nem lesz, mint oly törvény által, minônek javaslatát volt szerencsém a t. háznak múlt év december 16-án beadni. Míg e tekintetben országos felügyeletünk nem lesz, melyhez folya-
49
modhatunk, hogy annak hiteles jelentésére támaszkodva, határozottan megmondhatjuk, hogy minô emlékek érdemesek arra: hogy fenntartassanak? addig úgy látom, ezen nehézségen segíteni nem lehet. Felkérem tehát a t. házat, hogy ezen törvényjavaslatot mie lôbb felvenni, és az osztályokhoz utasítani méltóztassék. A t. háznak figyelmét az annál sürgôsebben igényli, mert félni lehet, hogy történelmi emlékeink egymás után elpusztulnak.” A házelnök a költségvetés tárgya lása után ígérte elôterjeszteni s „azon alkalommal Henszlmann úr is elôadhatja kéré sét, és a ház, ha jónak látandja, a képviselô úr törvényjavaslatát szintén az osztályokhoz fogja utasítani.”139 1870. április 25-én Henszlmann az Archaeologiai Bizottság, illetve Pulszky Ferenc osztályelnök-helyettes segítségével Toldy Ferenc javaslata a lôcsei falképek restaurálására, 1871. KÖH Tudományos Irattár, Rómer-hagyaték, ltsz.: 556/6.
50
megpróbálta az Akadémia vezetô testületeivel is elfogadtatni és támogattatni törvénytervezetét, így is siettetni annak elfogadását, hiszen arra „a ház a költséget már meg is szavazta”. Az osztályülésen azonban „észrevételek történtek, hogy az országgyûlés egy még nem is tárgyalt törvényjavaslatra nem szavazhatott meg összeget, hanem megszavazta azt mûemlékek fölkeresésére, ása tására stb. Hogy az emlékek fenntartására törvény alkottassék: az Akadémia szintén óhajtja, de az archaeologiai bizottság köz remûködésével készült törvényjavaslat mellett, mely az Akadémia elé terjesztve nem volt, s így nem ismeri, ezúttal pártolólag nem nyilatkozhatik.”140 Az érvelést azonban Henszlmann fenntartotta, s megint Pulszky játszott a kezére. 1870. július 18-án a törvényhatóságok ren dezésérôl szóló törvényjavaslat vitáján Pulszky Ferenc javaslatot tett, hogy csak a miniszter beleegyezésével legyen lehet séges „középületek, mûemlékek restaura tiójára, a mennyiben ez a stílt változtatja”. Henszlmann rögtön hozzászólt: „Én nekem csak egyre van megjegyzésem, mit egész lelkembôl pártolok: a középületek és mû emlékek lerombolását és restauratióját illetô pontra. Azt hiszem, hogy a t. ház annál inkább el fogja fogadni e pontot, mert elvben már akkor is mellette nyilatkozott, mikor oly szerencsés voltam, hogy az én módosításomat elfogadta. A közoktatásügyi miniszter budgetjét illetôleg ezen pont elfogadása által lehetôvé teszi a t. ház azt, hogy nemsokára minden költség nélkül, mert a költség már meg van szavazva, tehát minden újabb költség nélkül lehessen fölállítani azon országos régészeti felügyeletet, melyrôl még múlt évi december hónapban voltam szerencsés a házhoz törvényjavaslatot beterjeszteni. Én tehát pártolom a módosítványt.” Pulszky módosítását a képviselôház elfogadta.141 A zavar akkora lett, hogy 1870. szeptembe rében Arany János fôtitkár kérdést intézett az Archaeologiai Bizottsághoz, miszerint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Demsus községnek a Képviselôházhoz „benyújtott kérvényét történ. emlékszerû temploma fenntartására, azon indokkal teszi át, mintha az államköltségvetésben történelmi mûemlékek fenntartására rendelt költséget az Akad. kezelné […] avégre van szerencsém a t. Bizottsághoz áttenni, hogy bár a
leiratban tévesen állíttatik, mintha az építészeti mûemlékek fenntartására való országos pénzt az Akad. kezelné, mindazonáltal a bizottság ez állítást mellôzve” adjon véleményt a „conservatióra”.142 1870. augusztus 11-én sokatmondó hír jelent meg az Archaeologiai Értesítôben Rómer Flóris tollából: „két örvendetes hírt kell regisztrálnunk; egyik az, hogy Ipolyi Arnold ô nagysága a szervezendô országos régészeti bizottmány elnökeül, a másik Schulcz Ferenc és Steindl Imre építészmérnök urak a József mûegyetemhez tanároknak vannak kiszemelve. Ha Ipolyi erélyérôl, tekintélyérôl, tudományától sokat várhatunk, ami az ország történelmi mûemlékeire nézve csak üdvös és égetô szükségû […] Egyáltalán hálával tartozunk a miniszte riumnak, hogy annyi vajúdás után végre létre jön, mit az akadémia és az ország oly forrón óhajtott, s mitôl mûemlékeink jövôje függend.”143 Eötvös tehát beváltotta ígéretét, de úgy, hogy – érthetô személyes és politikai okokból – ki akarta kerülni Henszlmannt is és a törvényjavaslatát is. Ugyan utóbb Henszlmann úgy emlékezett, hogy Eötvös „Ez ügyben hozzám és Ipolyihoz fordult; minthogy azonban éppen ekkor a bácsi vár ásatásával, az ország legdélibb részén voltam elfoglalva,144 Ipolyi egyedül dolgozta ki e javaslatot, s megbeszélés végett, visszatértem után, benyújtotta a régészeti osztálynak.”, de Henszlmann több eseményt is ös�szemosott.145 Eötvös Ipolyit és Rómert bízta meg a törvényjavaslat kidolgozásával – nem véletlen volt olyan jól informált Rómer az elnök személyét illetôen –, olyannyira, hogy átadta Ipolyinak az ügyre vonatkozó korábbi, helytartótanácsi aktákat is. (Ekkor esett meg a keserédes eset, hogy megismerhették a személyükre vonatkozó rendôrségi iratok egy részét is, mert azok ebben az aktában hevertek.146) Csak találgathatunk, hogy Eötvös miért is választotta Ipolyit és miért nem Henszlmannt? Személyes viszonyukról nem érdemes elmélkednünk, mert arról egyelôre szinte semmit nem tudunk. Henszlmann 1846-ban méltányosan írt A falu jegyzôjérôl; vitába bonyolódtak az Akadémia palotájának felépítése kapcsán, ahol Eötvössel ellentétben épp Ipolyi támogatta Henszlmann tervét; egy levelében Eötvös nem túl hízel gôen írt Reform c. könyvének Henszlmannféle német fordításáról.147 Még ha távol is
Schulcz Ferenc: A siklósi vár bástyája, 1862. KÖH Tervtár, ltsz.: 11651 álltak tôle az ellenzék padsorában ülô Henszlmann radikálisabb politikai eszméi, de a Henszlmann gondolkodói habitusát meghatározó demokrata szellem, a független nemzeti lét akarása, a racionalitás tôle sem estek távol.148 A küzdelem a politikai küzdôtéren folyt, ahol mindketten sebeket kaptak és sebeket osztottak. Döntéseik is csak ebben a térben értelmezhetôk. Abban pedig bizonyosak lehetünk, hogy Henszlmann kitartó makacssága nélkül nem valószínû, hogy 1872-ben létrejött volna az intézményes magyar mûemlékvédelem. Ipolyi Arnold az egyik legtekintélyesebb tudós volt az országban, aki nemcsak a kormány, de az egyház bizalmát is élvezte. Az ingó és ingatlan mûemlékállomány döntô hányada egyházi tulajdonban volt, s elôre látható volt, hogy az átfogó mûemléki törvény gyakorlati alkalmazása ezen a területen fogja a legtöbb problémát felvetni. (Így is lett!) Ha Eötvös a bizottság élére egy
51
nagytekintélyû tudóst, ráadásul egyházi férfiút tudott volna megnyerni, az nem csak a gyakorlatban, de politikailag is nyereség lett volna az államnak és az egyháznak, a népiskolai törvény és a katolikus autonómia kérdései miatt érzékennyé vált kapcsolatában. Már az az elgondolás, hogy a Henszlmann által proponált egyszemélyi vezetés helyett, a bizottság élén tiszteletbeli megbízással elnök, mint legfôbb irányító s a minisztériumtól tiszteletdíjjal alkalmazott igazgató, mint gyakorlati vezetô állt volna, Ipolyi személyére volt szabva; ráadásul Eötvös lépéseket tett Ipolyi püspökké történô kinevezéséért is. A kettôsség által létrejövô köztes állapot, az egyidejû alá- és mellérendeltséggel kedvezett az autonóm szakmaiságnak, de a hathatós gyakorlati lépések feltételeit is megteremtette. A jövendô bizottságban Rómer mellett egyébként Schulcz Ferenc építész lett volna a harmadik legfontosabb ember, s errôl Ipolyi is megemlékezett.149 Tény, a törvényjavaslat elkészült, de az élet keresztülhúzta Eötvös és Ipolyi számításait. Eötvös tüdôbetegsége 1870 szeptemberétôl válságosra fordult, egy hosszabb külföldi gyógy-
kezelés után már csak október–novemberben tért vissza a politikai életbe, s 1871. február 2-án elhunyt. 1870. október 22-én meghalt Schulcz Ferenc is. Ipolyi pályája is más irányt vett, mert ekkor már egy ideje egyházi körökben kapacitálták a besztercebányai püspöki szék betöltésére.150 De tett búcsúzóban még egy nagyvonalú gesztust Henszlmann, és egy ekkor fellépô jövendô fôszereplô felé is. 1871. március 25-én Henszlmann „levelezô tagnak rendes tagul megválasztását” javasolta. Külföldi elismertsége mellett érdemei között említette: „A hazában pedig úgy az elméleti, mint gyakorlati téren az általa mûvelt tudományos irányban számos érdemeket szerzett”. […] „az Akadémia Archaeologiai bizottságának jegyzôkönyvei minden lapján sûrû munkálkodása nyomaival és elismerésével találkozunk.” Másnap pedig, 1871. március 26-án, Szalay Ágostont ajánlotta „tiszteletbeli esetleg rendes tagul”.151 Eötvöst a régi jó barát – Eötvös József Dénes nevû öccsének nevelôje –, Pauler Tivadar152 követte Deák Ferenc javaslatára a miniszteri székben.
Storno Ferenc: A sopronbánfalvai zárdatemplom. Rajz, 1869. KÖH Tervtár, ltsz.: 6139
52
„A KÜLÖN ÚJ BIZOTTMÁNY”
1872. február 22-én ismét elôkerült a mû emlékek fenntartásának kérdése a Képvise lôházban, mert a kultuszminisztérium költségvetési tervében a mûemlékek fölkutatása, lajstromozása és felügyelete mellett ismét szerepelt a fönntartás is. Henszlmann felszó lalt, és a korábbi évben elfogadott szerkezet megtartását kérte, a fönntartás mellôzésével. Mint érvelt: „Célja oly pénzalapot teremteni, melybôl a magyar mûemlékeket fönntartó és megóvó országos fölügyelôséget lehes sen szervezni, oly fölügyeletet, minô a legtöbb civilisált országban létezik, mely ott eddig is számtalan emléket megmentett a pusztulástól, s mely, valamint megfelel a mai mûvelôdés szellemének, úgy elevenen tartja a múltunk iránti kegyeletet is, és eleget tesz a régészeti és történeti tudomány követeléseinek. Ha ezen országos fölügyeletet már tavaly szervezzük, nincs ma okunk sajnálni az utolsó lôcsei városkapu lerombolását, mely csak a múlt nyáron történt, és melynek még rajzával sem bírunk; nincs okunk sajnálni a Rákócziak házának azon elferdítését, melyen ez Eperjesen csakis a múlt ôsszel ment át, még pedig nem rossz szándékból, hanem mivel mostani birtokosa tanács végett nem tudott hová fordulni.” Kérte egyúttal azt is, hogy határozat sürgesse a kultuszminisztert az általa beígért s tudomása szerint már kész törvénytervezet beterjesztésére. Tanárky Gedeon államtitkár válaszában közölte, Henszlmann javaslatának elfogadása csak akkor lenne indokolt, ha már lenne mû emléki törvény. Így ugyanis csak az a helyzet fog elôállni ismét, mint tavaly, hogy a megszavazott 16500 Ft-ból alig 2000 Ft-ot tudott elkölteni a minisztérium pont azért, mert a fönntartás kötelezettsége nem szerepelt a költségvetési törvényben. Véleménye szerint Henszlmann „azon összegnek legnagyobb részét az ú. n. conservatorokra, felü gyelôkre akarja elkölteni.” Nem sok reményt lát a ház zsúfolt törvénykezési programja miatt arra, hogy a mûemléki törvényjavaslat, „bár készen van” „ezen évben tárgyal tassék”. Végül a ház elfogadta Henszlmann javaslatát, de a lényegét nem értették. Mert amikor az Elnök felolvasta Henszlmann módosító javaslatát, akkor fölkiáltások hang zottak el: „és fönntartásra”. „Elnök: Ez nem foglaltatik benn a módosítványban. Péchy
Tamás: Bocsánatot kérek, én úgy tudom, hogy Henszlmann képviselô úr a fönntartást is beleértette. Henszlmann Imre: Az késôbb fog következni.” Mindjárt ki is derült, hogy Henszlmann taktikázott. Mert a lôcsei templom helyreállítására szánt 5000 Ft-os tétel következett, amelyet Kautz Gyula, a pénzügyi bizottság elôadója elutasított, mondván, az pontos költségvetés nélkül nem adható meg. Ezután Henszlmann ismét nagy beszédet mondott, felsorakoztatva minden Lôcse és Visegrád helyreállítása mellett szóló történelmi, mûvészeti és hazafias érvet. A lényeg: a 16 500 Ft maradványát, 14 278 Ft-ot kérte ezekre fordítani. Kautz Gyula ezt költségvetési szempontból lehetetlennek tartotta; pro és contra érvek sora hangzott el, amíg nem állt fel Irányi Dániel képviselô. Ô kimondta mindazt, amit Henszlmann sem mondott ki egyértelmûen, csak Eötvös József körvonalazott alig egy éve: „Azt gondolom, hogy a helyes eljárás e kérdésnél nem abban áll, hogy egyes mûemlékek fönntartására szavazzunk meg költségeket, anélkül, hogy tudnók, mily karban vannak azon mûemlékek; hanem hogy átalában a mûemlékek fönntartására szavazzunk meg oly összeget, amely e célra szükséges. Mi nem vagyunk illetékes bírái annak, hogy e vagy ama templom kíván-e elôbb fönntartására szükséges kiadást vagy nem? ezt csak akkor tehetnôk, hogyha ez iránt nemcsak egyes szakférfiak, – kiket én részemrôl igen tisztelek, – hanem maga a kormány hivatalos úton terjesztené elô a költségvetést. Én megvallom, hogy akkor, midôn t. barátom, Henszlmann elôbbi módosítványát elôter jesztette: nem figyelmeztem arra, hogy abból ezen szó »fönntartására« kimaradt. A cím igen hosszú volt, elég hosszú arra, hogy ezen szó is bennfoglaltassék. S midôn e hiányra figyelmeztettem ôt, azt jegyezte meg itt magán úton, hogy majd egy késôbbi rovatnál ez is bennfoglaltatik. Péchy Tamás t. képviselôtársam is fölszólalt az iránt, hogy nem vagyunk tisztában a föltett kérdés iránt; és íme mi történt. Az, hogy átalában a mûemlék fönntartása helyett három speciális emlék fönntartására kívánják megajánlani az összeget. Ennek folytán megtörténhetik, hogy lehetnek egyéb oly mûemlékek is, a melyeknek kijavításáról a legközelebbi jö vôben gondoskodni kívánatos: de melyekrôl gondoskodni nem lehetne; mert a kormány
53
keze meg lesz kötve. Azt hiszem tehát, hogy annál is inkább, mivel alkalmasint a t. háznak több tagja szintén nem értette tisztán a módosítványt és azt gondolták, hogy ezen szó »fönntartására« benne van a módosít ványban: e szó bele is tétessék. […] A tisztelt államtitkár úr azt méltóztatott mondani, hogy ezen törvényjavaslat már készen van. Annálfogva azt hiszem, hogy nincs semmi akadály, hogy az beadassék és a ház böl csességétôl fog függni, vajon és mikor fogja azt tárgyalás alá venni. A kormány tehát csak kötelességét teljesíti, ha azt mielôbb beterjeszti.” De még egy ügy elôkerül, mert Csengery Antal közölte, hogy a 16 000 Ftban bennfoglaltatik az Akadémia Archaeo logiai Bizottságának juttatott 5000 Ft is, ami „leszállítja azon összeget, melyet, tisztelt barátom most más célra akar utalványoztatni. […] Megtörténhetnék ezeknél fogva, ha Henszlmann tisztelt barátom indítványa el fogadtatnék: hogy március végén azon engedményre fognak jôni, hogy oly fedezetet utalványozott a képviselôház, a mely nagyobb részben már nem létezik.”153 Az egész ügy pedig visszakerült a pénzügyi bizott sághoz.154 1871. március 14-én Pauler Tivadar leiratot intézett az Akadémiához: „Boldogult elôdöm báró Eötvös József úr a hazai történeti és mûemlékek felkutatása és megóvása iránt érdemileg intézkedni óhajtván felkéré Ipolyi Arnold apát egri kanonok urat, kinek az archaeologia terén szerzett szakismereteit ezen szakma javára értékesíteni óhajtá, hogy a történeti és mûemlékeknek az ország védelme alá helyezésére vonatkozólag törvényjavaslatot, indoklást és költségvetést készítsen, melyeket további tárgyalás végett bemutatni szíveskedjék. Ennek következtében benyújtatván, és itt helyütt – a benyújtó és Rómer Flóris múzeumi régiségtári ôr közre mûködése mellett – a veres tintával jelzett változtatásokkal, állapíttatván meg a törvényjavaslat szövege és a költségvetés, van szerencsém ezeket a tisztelt elnökséghez azon megkereséssel áttenni, hogy a m: tud: akademiát, mely a történeti mûemlékek fenntartásának ügye iránti érdekeltségét abban is, hogy a kormányt e részben tanácsaival segítette, már több ízben tanusítá, eme törvényjavaslat és költségvetés megvitatására felhívni, s bölcs nézetét velem közölni méltóztassék.”155
54
1871. március 27-én az Akadémia elnöksége megtárgyalta a leiratot. Az ülésen jelen volt Henszlmann, Ipolyi és Rómer is. Arany János „fôtitkár jelenti, hogy az ügy sürgôsnek levén nyilvánítva, rövid úton közölte az archaeologiai bizottsággal, mely már észrevételeit be is adta, melyeket egyszersmind elôterjeszt. Felolvastatik az ar chaeologiai bizottság folyó hó 8-án156 tartott ülésének e tárgyra vonatkozó jegyzôköny ve, melyben a bizottság a törvényjavaslat némely pontjára módosítást ajánl, egészben pedig azt tanácsolja, hogy a törvényjavaslatból azon részletek, melyek inkább az állandó országos bizottság munkakörét és a szükséges utasításokat tartalmazzák s a törvényjavaslatot igen terjedelmessé teszik, abból hagyassanak ki s külön utasításképpen csatoltassanak hozzá. – A bizottság javaslata helyeseltetik. Azonban minthogy a törvényjavaslatnál nem csupán a tudományos, hanem a jogi szempont is tekintetbe veendô: a törvényjavaslat kiadatik még az Akadémia II. osztályának is, hogy jogtudományi tagjai meghallgatásával terjesszen ide véleményes jelentést.”157 1871. április 4-én Rónay Jácint a II. osztály titkára értesítette Ipolyi Arnold ot, hogy a „második osztály f. é. apr. 3-kán tartott ülésén azon bizottság, mely arra van hivatva, hogy a hazai történeti mûemlékek felkutatása és megóvása ügyében kelt törvényjavaslatról véleményt adjon, követ kezôleg alakult meg: Ipolyi Arnold, Kaucz Gyula, Konek Sándor, Wenzel Gusztáv rr. tt. és Suhayda János lev. t.” Kérte, tûzze ki a tanácskozás idejét és helyét, illetve az eredményrôl referáljon majd az Akadémia elnökségének.158 Az eseti bizottság 1871. április 16-án tartotta ülését, s jelentését átküldte az elnökségnek,159 az Archaeologiai Bizottság 1871. március 25-én tárgyalta, és csak kisebb, de nem lényegtelen módosí tásokat javasolt. Így pl. hogy a „hazai történeti és mûemlékek” nem csak az ország, de a kormány gondoskodása alatt is állnak, és hogy a döntés ne „a tanácskozás szavazatával” (tehát többségi szavazással), hanem a „tanáccsal közösen” szülessen.”160 Az eseti jogi bizottság Kaucz Gyula elnök által aláírt jelentését 1871. április 24-én tárgyalta az Akadémia elnöksége. A jövendô bizottság eljárását illetôen – az 1848-as törvényben lefektetett miniszteri felelôsség elvébôl kö vetkezôen – „szükségesnek vélik alulírottak
annak kimondását, hogy minden intézkedés a nevezett bizottság felett álló felelôs miniszternek nevében történjék, s ennek folytán a törvényjavaslat szövegében is mindenütt a hol az illetô m. kir. vallás és közoktatási ministerium fordul elô, e szó helyett: ministerium – minister tétessék.” Másrészt elfogadják, hogy szem elôtt tartva a „magánbirtok-jog kellô biztosítása” a kisajátításra az 1868-iki 55. és 56. számú törvényekben foglalt elvek lesznek irányadók”, de miután a felügyelet az ingó dolgokra is kiterjed, „amelyeknek kisajátításáról az érintett törvénycikkben semmi féle intézkedés sem foglaltatik”, ezért szükségesnek vélik „újabb kori viszonyainknak megfelelôleg, egyfelôl az illetô birtokos s feltaláló jogát és érdekét méltányosan tekintetbe venné, s másrészt a leleteket az összérombolástól, vagy elrejtés tôl s elidegenítéstôl megóvná, szóval az ingó tárgyak kisajátítására s annak módozataira a kellô intézkedéseket tartalmazná.” Érdemes még a javaslatból kiemelni, hogy a mûemléken történô engedély nélküli változtatást, rombolást és megsemmisítést pénzbüntetéssel kívánta szankcionálni. A jegyzô könyv végén még egy feljegyzés található: „Jelen bizottsági vélemény valamint a márciusi összes ülésre már beadott véleménye az archaeologiai bizottságnak, s ez ellenében a most Henszlmann Imre bizottsági tag által benyújtott s kívüle Pulszky Ferenc és Arányi b. tagok által aláírott kisebbségi vélemény is, az iratok visszarekesztésével, a vallás és közokt. kir. minisztériumhoz fölterjeszteni határozottak”,161 ami április 24-én megtörtént.162 Közbevetôleg, mert a késôbbi történéseket alapvetôen befolyásoló kérdésrôl van szó: nem véletlen az eseti bizottság ama diszkrét megfogalmazása a kisajátítások esetében, hogy az 1868. évi törvényekben „foglalt elvek lesznek irányadók”. Ugyanis a hivatkozott törvény egyértelmûen kimondja a kisajátítás okait: „1868. évi LV. évi törvény 1. § Kisajátításnak a közjó tekintetébôl helye van azon területekre nézve, melyek (gôz- vagy lóerejû) vasutak, valamint közutak építésére, csatornákra, folyók szabályozására, vizek és mocsárok lecsapolására, futóhomok meggátlására, hidak, kikötôk építésére, távírdák felállítására, parti rakhelyek, parti raktárak (dokkok) készítésére, végre hadi erôdítésekre szükségesek.” Lát-
hatóan mûemlékrôl nincs szó. Nem véletlen, hogy 1881-ben szinte egyidejûleg fogadták el a mûemlékekrôl, illetve a kisajátításról szóló törvényeket, ahol már megvolt a jogharmonizáció is: 1881. évi XXXIX. törvény II. fejezet: A mûemlékek fenntartása céljából szükséges kisajátításról – hivatkozással az 1881. évi XLI. törvény, 1 fejezet, 1. § „Kisajátításnak csak közérdekbôl és csak a következô esetekben van helye: […] 13. mindazon esetekben, melyekben a kisajátítást külön törvény állapítja meg.” (Más kérdés, hogy anyagi okokból a törvény eme paragrafusát soha nem alkalmazták.) Csak elvileg hozott változást az 1871. évi XVIII. törvény, amely a községek státuszáról rendelkezett. Ennek 26. § kimondta, hogy csak a törvényhatóság jóváhagyásával hajtható végre minden olyan határozat, amely „történelmi és mûemlékek fenntartására, átala kítására és lebontására vonatkozik”, ugyan is ezt nem követte a városi építési szabályzatokban a mûemlékekrôl szóló gondos kodás.163 Pulszky, Henszlmann és Arányi említett különvéleménye szerint a bizottság elnökének és igazgatójának jogait és kötelességeit ne válasszák külön, hanem egy személyre, az országos igazgatóra bízzák.164 Henszl mann másról írt: „Pulszky és én nem fogadhattuk el a javaslatot, minthogy bureaucrati cus szellemben volt kidolgozva, s ez ügyben, melynek lelke az erélyes gyors cselekvés, vontatott menetet látszott behozni. Ezért e javaslat ellenében, részünkrôl egy másikat nyújtottunk be, s mindkettô a mai napig miniszterium actái közt hever a nélkül, hogy az országgyûlés elé került volna.”165 A teljes Ipolyi-féle törvényjavaslatnak csak részletei ismertek, a Pulszky–Henszlmann-féle pedig nem került az aktákat utoljára átvizsgáló Forster Gyula kezébe.166 És 1872. január 15-én mintha az egész képviselôházi vita megismétlôdni látszanék, csak ekkor Henszlmann a 16 500 Ft-os keretet 20 000 Ft-ra kérte emelni, már nevesítve felvázolva a bizottság feladatait: „Azt már megmutattam, hogy a kiadásra úgyszólván külön pénzünk nincs, hanem azt is ezen rovatból kell fedezni, a különvélemény legalább erre utal bennünket, sôt még a visegrádi munkálatokat is ide utalja. Már kimutattam, hogy alig leszünk képesek a ki adásokra valamit költeni, annál kevésbé
55
a visegrádi munkálatokra; pedig a miniszte rialis rovatban felsorolt munkálatot is megkezdette a külön új bizottmány. Van itten több száz, sôt mondhatni ezerre menô tárgy, melyeket fel kell kutatni, s e végett utazásokat kell tenni. Az épületeket fel kell mérni, le kell rajzolni, hogy tudjuk, melyik mûem lék érdemli meg a fönntartást, melyik nem; és hogy legalább az is, melyet fönntartani nem bírunk: legyen lajstromozva, lerajzolva, s hogy annak emléke legyen a történelemben; mert nem tudhatjuk, hogy a történelemnek mikor és menynyire lesz szüksége reá.” (Egyébként ekkor harcolja ki a pénzügyi bizottság ellenében, hogy ne csökkentsék a Visegrádi vár helyreállítására elôirány zott 15 000 Ft-ot 5000 Ft-ra.167) Tehát 1872 januárjában már eldöntött tény volt, sôt már munkáját is „megkezdette a külön új bizottmány”. Hogy mi történt a háttérben, nem tudjuk, csak feltételezéseink lehetnek. Henszlmann csak annyit ír, hogy Pauler „a számtalan ügyek halmazában mindent egyszerre nem tehetett”, azaz a törvény lekerült a napirendrôl, s kompromisszum jött létre. Pauler, aki a korszak egyik legfelkészültebb jogásza volt, bizonyára tisztában volt azzal, hogy a módosított Ipolyi-féle törvényjavaslat, nem is beszélve Henszlmann éról, igazából jogilag kidolgozatlanok, s lényeges pontokon csak akkor lehetne érdemi hatásuk, ha több más törvényt is meghoznak vagy módosítanak. Ehhez szükség lett volna a bomladozó kormánypárt politikai akaratára is, mindez néhány hónappal a választások elôtt az új választójogi törvény által felizzott, a végtelen obstrukciókba süllyedt Képviselôházban.168 Henszlmannt s az általa képviselt ügyet, Eötvös kinyilvánított szándékát azonban már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A kompromisszumot a minisztérium osztálytitkára, Hegedüs Candid Lajos kötötte meg Henszlmannal, aminek természetes következménye volt, hogy Henszlmann megvált az aktív és nyilvános politizálástól. Törvényi felhatalmazás nélkül, miniszteri rendelettel megalakulhatott a bizottság.169 A vezetés szétválasztása ugyan sem Henszlmannak, sem Pulszkynak, sem Arányi Lajosnak170 nem tetszett, de ez volt az ár. Elfogadták! A jogász végzettségû Hegedüs, korábban a Magyar Kancellária titkára, a Helytartótanács tanácsosa, a tapasztalt közigazgatási szakember azok közé
56
a hivatalnokok közé tartozott, aki „megérti fônökének intencióit, kidolgozza a részleteket, feltalálja a módozatokat, melyek szerint fônökének eszméi keresztül vitethetnek s életbe léptethetnek.” Utóbb is nagyon sokat köszönhetett neki a Magyarországi Mûem lékek Ideiglenes Bizottsága, mert ott ô képviselte a minisztériumot s így számtalan ügy szakszerû elintézését elôsegítette. Különben is a bizottság volt a „legkedvesebb gyermeke”, igaz, a „tulajdonosok mûvészeti érzékén és kegyeletén kívül a mûemlékek védelemre nem számíthattak.”171 Az elôkészítés gôzerôvel folyt. 1872. február 6-án az Archaeologiai Bizottság ülésén Henszlmann már „a tervben levô országos központi rég. bizottság által nyomtatandó felszólítás számára a bizottság készletébôl mintegy 2 ívre való fadúcot kér ólommásolatok készíttetése céljából”.172 Majd két nap múlva február 8-án Hegedüs Candid miniszteri tanácsos lakásán a Bálvány utcai Derraházban összegyûltek a bizottság jövendô tagjai: Hegedüs, Henszlmann, Pulszky, Rómer, Schulek, Szalay – csak Ipolyi hiányzott.173 Végül is mikor alakult meg a Magyar országi Mûemlékek Ideiglenes Bizottsága? Ez attól függ. „A mûemlékek ideiglenes országos felügyelôsége bizottmányának jegy zôkönyve. Elsô ülés” 1872. február 8-án volt.174 A kinevezéseket Pauler Tivadar miniszter 1872. április 4-én írta alá.175 Az elsô „hivatalos” ülést 1872. április 11-én tar tották.176 Volt aki ezt, volt aki amazt tartotta az érvényes idôpontnak. Az elkövetkezô hónapokban a személyi és hatalmi átrendezôdés is lejátszódott. Szalay Ágoston személyében egy határozott egyéniségû jogász került a bizottság élére. Ô a neves történész, Szalay László – Eötvös legjobb barátjának testvére volt. 1871 óta ô volt az Archaeologiai Bizottság helyettes elnöke, akit Eötvös egy levelében „roppant skrupulózus”-nak nevezett. Nemcsak kézben tartotta a bizottság ügyeit, de sokat tett több mûemlék megmentéséért is. És folyamatosan dolgozott „a mûemlékek biztosítására szolgálandott törvényjavaslat megal kotásán”.177 Rómer Flóris, az Archaeologiai Bizottság elôadója az 1872. június 20-án tartott ülésen kérte, hogy „tíz évi, e téren tett fáradozása tekintetébôl ôt ezen terhes és
Rómer Flóris és Henszlmann Imre a Borsszem Jankó, 1875. március 7-i számában
majd minden idejét igénybe vevô tiszttôl felmenteni méltóztassék, a bizottság jelenleg e lemondást elfogadta és az elôadói valamint szerkesztôi teendôk átvételére Dr. Henszlmann Imrét kéri fel; nevezett bizottsági tag ezen állomást el is fogadta.”178 Az igazi okot Rómer csak barátjának írta meg: „Köszönöm részvétteljesen írt, és sok élvezetet nyújtó leveledet. Hidd el magam is csak nehezen tudtam az Értesítôtôl elválni, de mivel a határt az országos és az akadé miai archaeologiai bizottság közt épen nem akarták szabni, szóval engem egészen Henszlmann önkénye alá rendelni – jobbnak tartottam elválni – és neki a tért egészen átengedni.”179 A tüske élete végéig benne maradt, s Henszlmann sajnos tovább is mér gesítette a helyzetet.180 Ipolyi pedig lényegé ben elkerülte a bizottság üléseit. 1873-ban Henszlmann a Budapesti Egyetem mûvé szettörténet tanszékének vezetését is elnyerte, 1875-ben Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum fôigazgatója lett, az Archaeologiai Bizottság elnöke; Ipolyi elnökölt a Magyar Történelmi Társulatban, a Képzômûvészeti Társulatban, az Országos Régészeti és Embertani Társulatban és az Országos Közoktatási Tanácsban. És Rómer? Megtelepedve Nagyváradon ismét a vidéket járta, és „élesztgette” a Biharmegyei Történelmi és Régészeti egyletet. Elértünk a kezdet végéhez. S a jövô?
Mint a vadnak, mely hálóit El ugyan nem tépheti, De magát, míg hánykolódik, Jobban behömpölygeti. Álmaim is voltak, voltak...181 JEGYZETEK Köszönettel tartozom önzetlen segítségéért dr. Mázi Béla fôkönyvtáros úrnak, az MTA Könyvtára Kézirattára munkatársának. 1. 2. 3.
4.
5.
Arany János: Költemények Szász Károlytól. [1861] Arany János összes mûvei XI. Prózai mûvek 2. Sajtó alá rend. Németh G. Béla. Budapest, 1968. 205 KÖH Tudományos Irattár, MOB iratok, 1872/1. Rómer Flóris: Régiségeink ismertetése és megóvása érdekében. (Figyelmeztetésül keletkezô régészeti egyleteink számára.) Archaeologiai Érte sítô, 1, 1869, 10. (Május 1.) 207. Horler Miklós: Az intézményes mûemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872-1922). A magyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, 1996. 79–80.; Történelem – Kép. Szemelvények múlt és mûvészet kapcsolatából Magyarországon. Szerk. Mikó Árpád, Sinkó Katalin. Budapest, 2000. 482–526.; Papp Júlia: Hazai mûvészeti, régészeti és építészeti emlékek ismertetése a felvilágosodás és a kora reformkor sajtójában. (Adalékok a mû emlékvédelmi gondolkodás kialakulásához.) Magyar Mûemlékvédelem, 11. 2002. 31–78. Deák Ferenc 1860-ban sógorának írt sorait, melyet engedélyével széles körben terjesztettek, idézi:
57
6.
7.
8. 9.
10.
11. 12.
13. 14.
15. 16.
17.
18.
58
Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 205. Szalay László: A pesti mûvészeti egyesület elsô nagygyûlése. Társalkodó, 1839. november 16. 167.; Fenyô István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Budapest, 1997. 143–144. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Kolozsvárt tartott ötödik nagy-gyûlésének munkálatai. [1844. szeptember 1–12.] Szerk. Szôcs József, Brassai Samu. Kolozsvárt, 1845. 20–22. Uo., 21. A Magyar orvosok és Természetvizsgálók Kassa– Eperjessen tartott hetedik nagygyûlésének történeti vázlata és munkálatai. [1846. augusztus 9– 17.] Szerk. Halász Gejza. Pesten, 1847. 156. Henszlmann Imre: Figyelmeztetés a mûvészet maradványai megôrzése iránt. Pesti Hírlap, 1845. szeptember 19. 191–192. – újraközölve: Henszl mann Imre: Válogatott képzômûvészeti írások. Szerk. Tímár Árpád. Budapest, 1990. 191–192. – Henszlmannról ld.: Marosi Ernô: Henszlmann Imre (1813–1888) a magyar mûvészettörténetírás kezdetén. „Emberek, és nem frakkok”. A magyar mûvészettörténet-írás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyûjtemény. Szerk. Bardoly István, Markója Csilla. Enigma, 13. 2006. I.: No 47. 29–50. Magyar Academiai Értesítô, 7, 1947, 2. 38–39. Magyar Academiai Értesítô, 7, 1847, 2. 17–19. – Schedel felszólítását közölte még: Budapesti Hiradó, Honderû, Magyar Szépirodalmi Szemle, Társalkodó; Forster Gyula: A mûemlékek védelme a magyar kormány visszaállítása óta 1867– 1902. Magyarország Mûemlékei, 1. 1905. 3–4.; Forster Gyula: A Magyar Tudományos Akadémia és a mûemlékek védelme. Budapest, 1928. 32–34. Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. 1–2. Pest, 1851. A Magyar orvosok és Természetvizsgálók 1847. augusztus 11–17. Sopronban tartott VIII. nagy gyûlésének történeti vázlata és munkálatai. Szerk. Halász Gejza. Pest, 1863. 4., 12., 130., 133–135. Magyar Academiai Értesítô, 7, 1847, 2. 403. Franz Kugler: Ueber die Anstalten und Einrich tungen zur Förderung der bildenden Künste und zur Conservation der Kunstdenkmäler Frankreich und Belgien. Berlin, 1846. Henszlmann Imre: Magyarország ó-keresztyén, román és átmenet stylü mû-emlékeinek rövid ismertetése. Budapesten, 1876. 34.; Forster 1905. i. m. 4. Idézi: Tóth András: Toldy Ferenc és tudományos közéletünk 1849–1860. Adalékok az abszolutizmus korának mûvelôdéstörténetéhez. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 5. 1971. 356. – Toldyt, annak ellenére, hogy köztudottan nem volt a forradalom híve, szintén feljelentették 1849 szeptemberében, mert részt vett a magyar kormánynak küldött hódoló felirat szerkesztésében 1849 júliusában, s levele-
19.
20. 21. 22. 23.
24. 25. 26.
zett a Debrecenbe távozott Horváth Mihállyal, Bajzával és Vörösmartyval. Az ügy csak 1850 márciusában csitult el Toldy akadémiai bizottmányi titkárrá választásakor. S bár ma már tudjuk, hogy 1848 elôtt kapcsolata volt a politikai rendôrséggel, 1849 utáni ilyetén tevékenységérôl nem került elô adat. Tény azonban, hogy sokan tartották politikailag ingatag embernek. Ld.: Tóth András: Az Egyetemi Könyvtár és a magyar tudományos élet 1849– 1876. Tanulmányok Budapest Múltjából, 12. 1957. 462–463., 485.; Kossuth, mikor Toldyt Horváth Mihály osztályfônöknek akarta kinevezni a Vallásés Közoktatási Minisztériumba – nem írta alá, mert mint mondta: „Toldy mindig változó jellemû és pecsovics volt.” Hunfalvy Pál: Napló 1848–1849. Sajtó alá rend. Urbán Aladár. Budapest, 1986. 273– 274.; 1855. szeptember 29.: „Toldy Ferenc, szokott nyájasságával fogadott és viseltetett hozzám. Lehet – hogy mint gyanusíták – természete nem ôszinte.” Nagy Iván naplója (Visszaemlékezések). Szerk. Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 1998. 184.; Pajkossy Gábor: Toldy Ferenc pályaképéhez. Magyarhontól az Újvilágig. Emlékkönyv Urbán Aladár ötven éves tanári jubileumára. Szerk. Erdôdy Gábor, Hermann Róbert. Budapest, 2002. 180– 198.; Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Budapest, 2004. A mottó fontosságára már többen felfigyeltek, pl.: Tóth 1971. i. m. 354., 360. – igazán elmélyült elemzése azonban: Dávidházi 2004. i. m. 644–652. 619–668. – az idézet: 639. – a lap egyenetlensége azonban még Ipolyit is kritikus megjegyzésre késztette: „akadozó füzetei túlterhelvék jelentéktelen nyomdafestékanyaggal.” Mednyánszky Dénes: Ipolyi Arnold magánleveleihez újabb adalék. Századok, 28. 1894. 465. Tóth 1971. i. m. 344–345. Tóth 1971. i. m. 367–368. Komárik Dénes: Henszlmann Imre „emigrációja”. Ars Hungarica, 18. 1990. 57–64. 1853. április 11-én az MTA kisgyûlésén Tasner Antal l. tag Henszlmann Imre ltagnak az építészek angol. kir. intézetében tárgyalt fölfedezésérôl a középkori egyházépítészet összhangzati elve körül, közlötte azon intézet tárgyalásait, mellyek is a következôk. Magyar Academiai Értesítô, 13, 1853, 2. 45–53.; Csengery Antal: Tudósítás Henszlmann Imre építészettani fölfedezésérôl. Olvasta az akademiában januarius 4. 1858. Új Magyar Muzeum, 8. 1858. 60–67. Kôhegyi Mihály: Rómer Flóris levelei Ipolyi Arnoldhoz. Arrabona, 9. 1867. 196. Kumlik Emil: Rómer Ferenc Flóris élete és mû ködése. Pozsony, 1907. 68. Rómer Flóris Ipolyi Arnoldnak, Gyôr, 1860. november 8. „Ajánlj Henszelmann barátságába. Ha Karácsonyig Pesten mulat, és egy kis apró pénzem lesz, kedvem lenne csak ö miatta lerándulni, de addig tudja a jó Isten mi lesz velünk. Csak vége
27.
28.
29.
30.
31.
32. 33. 34. 35.
36.
lenne mielôbb é bonyodalmaknak, hogy tudományainknak annál nyugodtabban élhetnénk.” Kô hegyi 1867. i. m. 216. Rómer Flóris levelei Toldy Ferencnek, 1836., 1837., 1842. MTA Könyvtár Kézirattár [továbbiakban: MTAKK], Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 124. kötet. Ipolyi levelei: MTAKK, Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 71. kötet – ismereteim szerint ezt a levelezést, illetve az Esztergomban található Toldy leveleket a Magyar Myhtologia történetével foglalkozó szakirodalom mindeddig nem haszno sította. „páratlan munka, mely nagy tudományos készülettel és lángelmû vizsgálattal hozza napfényre a magyar nép ôsvallása egész rendszerét”. Toldy Ferenc: Irodalmi napló. Új Magyar Muzeum, 4. 1854. 272–273.; „Egy új ágát történelmünknek alapította meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologiá jában.” Toldy Ferenc: Visszapillantás múlt évi irodalmunkra. Új Magyar Muzeum, 5. 1855. 9. Pór Antal idéz Toldynak egy levelébôl, amit Ipolyinak írt akadémiai elôadásai után: „erôs meg gyôzôdésem, hogy Magyarország mûtörténete munkád által alapvonásaiban örökre és változatlanul meg van alapítva”. Pór Antal: Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata. Pozsony – Budapest, 1886. 45. – Természetesen Toldy röviden ismertette Ipolyi „jeles archaeológ, mytho log és mûtörténészünk” 1860. március 5-én az Akadémián „szabadon” tartott székfoglaló elôadá sát a deákmonostori középkori bazilikáról. „Az elôadást bevezetôleg azon kör kitûzése elôzte meg, mely a nemzeti archaeologiát foglalja be, s melyet e ritka férfi költséges, fáradságos tanulmányai tárgyává tett.” Új Magyar Muzeum, 10. 1860. 187–188. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Pest, 1854.; „Új. M. Muz. 1858. I.” Fûzi Rómer összefogla lásul Toldy Ferenc: Visszapillantás irodalmunk három utolsó évére. Új Magyar Muzeum, 8. 1858. 3–4. c. írásához. KÖH Tudományos Irattár, Rómer-jegyzôkönyvek, X. 45. Rómer Flóris: Az árpási Sz. Jakabról címzett prépostság. Gyôri Történelmi és Régészeti Füzetek, 2. 1863. 227. Kôhegyi 1967. i. m. 210., 212. – Rómer Waldstein Jánoson keresztül az Akadémia elnökének Dessewffy Emilnek is kérte a segítségét. Uo., 213. Kôhegyi Mihály: Rómer Flóris Pestre kerülésének körülményei és indítékai. Archaeologiai Érte sítô, 118. 1991. 94–95. Rómer Flóris levele Kruesz Krizosztom fôapát hoz, 1880. szeptember 22. – idézi: Bánhegyi B. Miksa: Rómer meghatározó pályakezdése. Archa eologiai Értesítô, 118. 1991. 93. – „Ez a Bencések egyik fôbûne, hogy soha nem tudok, és csak akkor merek enni ha megszolgálom”. Toldy Ferenc hátrahagyott irataiból. Elsô közlemény. [Közli: Toldy István] Budapesti Szemle, 19
37.
38. 39.
40.
41.
42.
43.
44.
köt. No 37. 1879. 128.: 1874. október 16. a zágrábi tudományos akadémián tett látogatás alkalmából: „láttuk a még nem nagy, de kezdetnek kitûnô régiség tárt, melyben a bronzok annyira lekötötték Rómer figyelmét, hogy több órát töltött abban, rajzol, jegyzett.” – ezeket ld.: KÖH Tudományos Irattár, Rómer-jegyzôkönyvek, XXXVIII. 1874. szeptember 18. – 1875. szeptember 11. Toldy Ferenc hátrahagyott irataiból. Elsô közlemény. [Közli: Toldy István] Budapesti Szemle, 19 köt. No 37. 1879. 119. – hasonlóan nyilatkozott: Hampel József: Emlékbeszéd Rómer F. Flóris rendes tagról. Budapest, 1891. 17–18. Ipolyi Arnold levele Lisznyay Kálmánhoz, Zohor, 1857. február 27. – ld.: Vasárnapi Ujság, 1906. október 21. 678. Ipolyi Arnold Révész Imrének, Zohor, 1854. március 30. Révész Kálmán: Ipolyi Magyar Mytholo giájáról. Irodalomtörténeti Közlemények, 2. 1892. 474. Ipolyi Arnold Ipolyi Györgynek, Alsó-Kubinba, Zohor, 1857. március 19. „ha már archaeologiai és történeti munkámmal elkészülök s addig a jó Isten tekintélyesebb állásra s jövedelmesebb helyzetbe segít – mire, ha nem is püspökségre, de javadalmasabb kanonokságra, mint körülményeimet ismered csak lehet reménységem”. Rexa Dezsô: Ipolyi Arnold levelei öccséhez és Szontagh Dánielhez. Akadémiai Értesítô, 26. 1915. 231. Degré Alajos egy bajmóci látogatás során találkozott – Ipolyi szüleinél – az akkor még kis káplán Ipolyival. „Nagyon szerette a regényest. Sohse feledem, egyszer bizalmasan beszélgetvén, azt kérdé: – Olvastad már George Sand Leliá-ját? – Nem. – Ó, barátom, megragadó szép! Annyi költészet, eszmegazdagság s érzelem van benne, hogy az embert egészen egy szellemvilágba varázsolja át. Okvetlen lefordítom. Nesze, vidd, és olvasd el.” Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. Sajtó alá rend.. Ugrin Aranka. Budapest, 1983. 121. – a Lelia Kolozsváron jelent meg magyar nyelven 1842-ben Récsi Emil fordításában; Széchenyi és Eötvös is kedves olvasmányai közt tartotta számon. Deák Farkas: Ipolyi Arnold emlékezete. Turul, 5. 1887. 153. – amikor lehetôvé vált, meg is teremtette annak ideális környezetét, ld.: Pulszky Ferenc: Úti-vázlatok. Visszaemlékezések. Budapest, 1888. 189–192. Ipolyi Arnold Toldy Ferencnek, Törökszentmiklós, 1861. szeptember 3. „A felôl amilyen beszéd fennforgott köztünk az e-i tanárság felôl, kérnem kell tégedet semmi határozottat ne mondj L-vics nak azon értelemben, amint elôtted nyilatkoztam, éppen úgy a római küldetés felôl sem. Éppen most Egerbôl vett hírek nyomán arról gyôzôdtem meg, hogy nekem ezen irányban óvatos lépéseket kell tennem.” MTAKK, Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 71. kötet. Ipolyi Arnold Toldy Ferencnek, Törökszentmiklós,
59
45.
46.
47.
48.
49.
50. 51. 52.
60
1863. április 5. MTAKK, Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 71. kötet. Ipolyi Arnold Toldy Ferencnek, Törökszentmiklós 1861. július 14. és 1861. december 29. MTAKK, Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 71. kötet. „eszméink és törekvéseink a képzômûvészet terén azonosak” írta neki Trefort 1881-ben – idézi: Hekler Antal: Ipolyi Arnold emlékezete [a Történelmi Társulatban 1923. december 27-én elmondott beszéd]. Századok, 57/58. 1923/1924. 243. Ipolyi Arnold Révész Imrének, 1855. április 10. – ld.: Révész 1892. i. m. 477–478. és Pulszky Ferenc: Emlékbeszéd Ipolyi Arnold felett. (Felolvastatott 1887. április 27-dikán.) A KisfaludyTársaság Évlapjai, Úf. 22. 1887/1888. Budapest, 1888. 157–158. – Érdemes itt idézni Eötvös József 1851. december 31-én Szalay Lászlónak írt levelébôl: „Csengery […] barátunk, minôt keveset találunk a világon, ámbár S[ch]edel pozitív állítása szerint most ô is ezek sorába tartozik, s rég óta meg van gyôzôdve, hogy a magyar literatúrában Te Szalay László s barátaid a legkitûnôbbek. Ezt ô nekem – természetesen nem hízelgésbôl, hanem csak azért mondja el néha korba, mert hullámzó érzelmeinek parancsolni nem tud.” Eötvös József: Levelek. Sajtó alá rend. Oltványi Ambrus. Budapest, 1976. 219. – Ipolyi egyébként 1858ban elnyerte a Marczibányi-jutalmat a Magyar Mythologiáért és elismerték Henszlmann Kassa könyvét is. Vasárnapi Ujság, 1858. december 26. 618–619. Részletesen kifejti: Ipolyi Arnold: A deákmonostori XIII. századi román bazilika. Hely- és mûtör téneti monográfia Deákiról. [Pest, 1860.] Pozsony, 2004. 5–8. – Ipolyiról ld.: Sinkó Katalin: Ipolyi Arnold (1823–1886). „A nemzet történeti eszméje által alapította meg létét”. Megjegyzések Ipolyi Arnold történelemszemléletéhez. „Emberek, és nem frakkok”. A magyar mûvészettörténetírás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyûjte mény. Szerk. Bardoly István, Markója Csilla. Enigma, 13. 2006. I.: No 47. 51–72. Arany János írta 1868 januárjában: a vasutak építésekor „számos igen becses mûemlék födöztetett fel: azok mégis a munkások által elromboltattak, vagy ha sértetlen maradtak is, a felvigyázók és munkások által osztogattattak el”. Arany János összes mûvei XIV. Hivatali iratok 2. Akadémiai évek (1859–77). Sajtó alá rend. Gergely Pál. Budapest, 1964. 252. Ipolyi Arnold: Emlékbeszéd Ráth Károly felett. Századok, 1869. 368. Nagy Iván naplója 1998. i. m. 190. Ipolyi Arnold Ipolyi Györgynek Alsó-Kubinba, Zohor, 1857. március 19. Rexa 1915. i. m. 231. – ld. még: Bendig-Zsilinszky Zsófia: Ipolyi Arnold rajz- és fényképgyûjteménye az Esztergomi Keresztény Múzeumba. Mûemlékvédelem, 54. 2010. 302–307.
53. A Central-Commissionról és magyarországi tevé kenységérôl ld.: D. Mezey Alice – Szentesi Edit: Az állami mûemlékvédelem kezdetei Magyarországon. A Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale magyarországi mûködése (1853–1860). A magyar mûemlékvéde lem korszakai. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, 1996. 47–67. és Szentesi Edit tanulmányát a Mûemlékvédelem jelen számában. 54. Kumlik 1907. i. m. 65–67. 55. 1859. június 6-án kapta meg az értesítést. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. Hatodik kötet. B). Szerk. és részben írta Sörös Pongrác. Budapest, 1916. 680.; Forster 1928. i. m. 40. 56. Ipolyi Arnold: Magyar mûemlékek. Archaeologiai Közlemények, 1. 1859. 3. 57. Pór 1886. i. m. – az Ipolyi-kutatásra – legalábbis az életrajzot illetôen – mindmáig rányomja bélyegét Pór Antal könyve, amely a kötetben közölt s Ipolyitól származó dokumentumok bizonysága szerint is, Ipolyi jóváhagyásával és segítségével készült; nem véletlen váltotta ki Gyulai Pál éles kritikáját s utóbb – igaz mérsékeltebben – még Hekler Antalét is. – ld.: Gyulai Pál recenziója. Budapesti Szemle, 14. évf. 47. köt. No 116. 1886. 329–336.; Hekler 1923/1924. i. m. 245. – Pór könyvének adatait bizonyára módosítani fogja az elsôsorban Esztergomban és Nagyváradon található Ipolyi-levelezés és hagyaték feldolgozása, amire több példa is van már: Prokopp Gyula: Ipolyi Arnold. Vigilia, 38, 1973, 10. 671–678.; Prokopp Gyula: A prímási levéltár Ipolyigyûjteménye. Levéltári Szemle, 29. 1979. 585– 652.; Hegedûs József: Az esztergomi Prímási Levéltár Ipolyi-gyûjteménye. Nagyvárad tudós püspökei. Szerk. Fleisz János. Nagyvárad, 2003. 62–66.; Bendig-Zsilinszky 2010. i. m. 302–307.; Lakatos-Balla Attila: Ipolyi Arnold püspök ha gyatéka Nagyváradon. Nagyvárad, 2012. 337 p. (Miscellenea Historica Varadinensia, 3.) 58. Pór 1886. i. m. 32–33. 59. Révész 1892. i. m. 479–480.; Mednyánszky 1894. i. m. 467.: „Báró Geringer egészen szerelmes a Magy Mythologiába, proponálja a szerzôt Con servator der Kunstdenkmäler kinevezésre, mi noha csak üres cím, megtisztelô.” – politikai megbízhatóságát 1855. május 20-án igazolták. Forster 1928. i. m. 40. 60. Pór könyvében hosszasan tárgyalja, hogy milyen állásokkal kecsegtették Ipolyit Bécsben (s tegyük hozzá: máshol is), elsôsorban Haas Mihály püspök közremûködésével. Haas helyére budai tanfe lügyelônek is kinevezték, majd visszavonták azt. Az ügy valós háttere még további kutatást igényel. Pór 1886. i. m. 36–38.; Haas írta Ipolyinak: „Voltam Bécsben és ott komoly a szándék ft. úrnak történelmi catedrát adni a pesti egyetemen.” Prokopp 1973. i. m. 673.; 1855. szeptember 16-án írt Mednyánszky Dénesnek arról, hogy „Vannak
61. 62.
63. 64. 65. 66. 67.
68.
69.
70. 71. 72.
73. 74. 75. 76. 77. 78.
ismét ajánlatok személyét illetôleg, de el nem fogadhatók.” Mednyánszky 1894. i. m. 467. – Ld. még: Szentesi Edit: Bekezdések a magyarországi mûemlékvédelem elôtörténetébôl II. Haas Mihály levelei Rudolf von Eitelbergerhez az 1850-es évek közepérôl. Mûemlékvédelmi Szemle, 2, 1992, 1. 68–76. Dávidházi 2004. i.m. 347–356. Mednyánszky 1894. i. m. 463–464.; Pór 1886. i. m. 21–24. – Ipolyi öccse Terényi (Stummer) Lajos (1825–1863), ügyvéd, Trefort Ágostonnal Békés megyei kormánybiztos. Világos után emigrált, majd 1852-ben tért haza. 1861-tôl képviselô, a Határozati Párt tagja. 1873-ban kapta. Ld.: Kumlik 1907. i. m. 90. Fraknói Vilmos: Rómer Flóris emlékezet (1815– 1889). Századok, 25. 1891. 199. Tóth 1971. i. m. 364.; Hampel 1891. i. m. 22. Utalás Keresztury Dezsô Arany János monográfiája címére. Az Archaeologiai Bizottság tagjai: Érdy János, Kiss Ferenc, Kubinyi Ferenc, Mátray Gábor, Szalay László, Tasner Antal, Toldy Ferenc, Wenzel Gusztáv. – Magyar Akadémiai Értesítô, 18. 1858. 68.; Új Magyar Muzeum, 8, 1858, 2. 100. – az 1859. január 10-én tartott osztályülés még kiküldte: Andrássy Manót, Ipolyi Stummer Arnoldot és Paur Ivánt. Magyar Akadémiai Érte sítô, 19. 1859. 70. – Henszlmann 1876. i. m. 34.; Forster 1905. i. m. 4–5. Új Magyar Muzeum, 8. 1858. 100., 141–143.; Magyar Akadémiai Értesítô, 18. 1858. 100.; Ar chaeologiai Közlemények, 1. 1859. V–XI.; Fors ter 1905. i. m. 4–7.; Forster 1928. i. m. 41–42. A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975. Szerk. Vörös Antal. Budapest, 1975. 89. Az új alapszabály elfogadására csak 1869. július 14-én került sor. Szabad 1967. i. m. 256. Új Magyar Muzeum, 10. 1860. 385. MTAKK, RAL, K 1419. – Budapesti Szemle, 4. évf. 10. köt. No 31/32. 1860. 212–216. – az ügyrend Ipolyi aláírásával is megjelent: Archaeologiai Közlemények, 2. 1861. III–VIII. Budapesti Szemle, 4. évf. 10. köt. No 31/32. 1860. 212. MTAKK, RAL, K 1581. Archaeologiai Bizottság jegyzôkönyvei [továbbiakban: AB] 1861–1864. (a jegyzôkönyvek közé rossz helyre bekötve). Ipolyi Arnold: Magyar mûtörténelmi tanulmányai. Budapest, 1889. 60. Szabad 1967. i. m. 242. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôkönyvei 1861–1864. – Forster 1906. i. m. 33.; Forster 1928. i. m. 46. Pápay István (1827–1897), valóságos belsô titkos tanácsos, elsô kabineti titkár. Ld. –á –r. [Szász Károly]: Pápay István. Vasárnapi Ujság, 1889. június 9. 361–362. – mint Szász Károly írta „Összeköttetései a magyar alkotmányos irányzatú férfi-
79. 80. 81. 82. 83.
84. 85.
86. 87. 88.
akkal s befolyásos állása magában a kancelláriában nagy súlyt kölcsönöztek személyének, a mit még növelt jellemének minden oldalon elismert megbízhatósága és diskréciója. A Schmerling összbirodalmi elméletének ellensúlyozása s végeredményben annak megbuktatása volt a kitûzött cél.” – Megerôsítik ezt a Pápayval személyes kapcsolatot ápoló Forster Gyula 1897-ben, a MOB január 22-én tartott ülésén mondott szavai is: „kegyeletes kötelességet vél teljesíteni, amikor megemlékezik Pápay István kabinetirodai fônök elhaltáról, aki 1861–1866. években kiváló érdemeket szerzett hazafias közremûködésével oly irányban, hogy a magyarországi mûemlékek ügye a bécsi Central-Commission hatásköre alól kivétetett. Részletesen ecseteli a nehézségeket és küzdelmeket, melyeket Pápaynak sikerült legyôznie. Az ô hathatós közremûködésének és hazafias felfogásának köszönhetô a magyarországi önálló bizottság felállítására vonatkozó javaslat, majd Ô Fel sége 1866. évi nov. 8-iki revolutiója, melynek alapján a felelôs minisztérium kinevezése után a tárgyalások újra megindíttatván, 1872-ben a Mûemlékek Ideigl. Bizottsága, 1881-ben pedig a törvénykezési intézkedés alapján mai szervezetével az orsz. bizottság felállíttatván.” KÖH Tudományos Irattár, MOB iratok, 1897/29. Forster 1906. i. m. 32–33.; Forster 1928. i. m. 45–46. MTAKK, Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 71. kötet. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôkönyvei 1861–1864. MTAKK, RAL, K 1421. Kisgyûlési jegyzôköny vek. – Forster 1906. i. m. 33–35.; Forster 1928. i. m. 46–48. Forster 1906. i. m. 35–36.; Forster 1928. i. m. 49. – Korizmics Antal (1808–1866), bácsi választott püspök. 1848. április 24-tôl a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium osztályfônöke, 1860-tól udvari tanácsos és a Magyar Kancellária elôadó tanácsosa, utóbb a birodalmi tanács tagja. Eötvös József Toldy Ferencnek, 1861. október 22. Eötvös 1976. i. m. 340. Fekete Ilona: Purizmus mint történeti revízió. A korai mûemlék-helyreállítás gondolati háttere és megvalósulása Kassán. Zempléni Múzsa, 7, 2007, 2. 5–21. Budapesti Szemle, 5. évf. 12. kötet, No 42/43. 1861. 344–345., 347–348. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôkönyvei 1861–1864. MTAKK, RAL, K 1426. Kisgyûlési jegyzôköny vek, 88–91. és Forster 1906. i. m. 36.; Forster 1928. i. m. 49–50. – valószínûleg az újabb jelentést kérô helytartótanácsi leiratra utal Ipolyi 1863. január 23-án Kubinyi Ágostonhoz írt levele „Olvasom épp a lapokban, hogy az Akadémiához a Helytartótanács válasza is megérkezett az Archae ologiai Bizottság operatumára”, s kéri annak köz-
61
lését vele. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzô könyvei 1861–1864. (a jegyzôkönyvek közé kötve) 89. Forster 1906. i. m. 37–39. 90. A Magyar Tudományos Akadémia jegyzôkönyvei MDCCCLXIII. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1863. 115. 91. Ipolyi Arnold: Magyar mûtörténelmi tanulmányai. Budapest, 1889. 215–218. 92. Henszlmann 1876. i. m. 34. 93. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôkönyvei 1861– 1864.; A Magyar Tudományos Akadémia jegyzô könyvei MDCCCLXIII. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1863. 115.; [Hampel József]: Az Archaeolo giai Bizottság (1858–1890). Akadémiai Értesítô, 1, 1890, 8. 477. 94. A Magyar Tudományos Akadémia jegyzôkönyvei MDCCCLXIII. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1863. 133–134. 95. Vo., 145–146. 96. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôkönyvei 1861– 1864.; A Magyar Tudományos Akadémia jegyzô könyvei MDCCCLXIV. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1864. 160–168. 97. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 1872 után szintén önkéntesek (levelezôk) részvételével próbálta a Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottsága a hazai mûemlékeket számba venni; a végeredmény teljes kudarc lett, mert a felszólított levelezôk töredéke volt csak hajlandó a közremû ködésre, ha egyáltalában válaszolt a felkérésre. 98. Forster 1906. i. m. 39–40. 99. Forster 1906. i. m. 43–45. 100. Rómer Flóris: Felszólítás régi mûemlékeink ügyé ben. Vasárnapi Ujság, 1864. december 18. 557. 101. Ez az aktivitás nem volt híján a magabiztosságnak sem: 1864. január 5-én az Archaeologiai Bizottság elfogadja, hogy az Archaeologiai Közleményekben, illetve az Archaeologiai Bizottság neve alatt kiadandó munkákat megjelenés elôtt az elôadó és a bizottság egyik vagy másik tagja elolvassa. Az ülésen Henszlmann is jelen volt; ennek ellenére a következô, 1864. február 8-án tartott ülésen Henszlmann óvást emel, hogy „saját munkálatai senki által elébb el ne olvastassanak” – de óvását nem fogadja el a bizottság. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôkönyvei 1861–1864. 102. A Magyar Tudományos Akadémia jegyzôkönyvei MDCCCLXV. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1865. 109–110. 103. Arany 1964. i. m. 59–61. – idézet: 61. 104. A Magyar Orvosok és természetvizsgálók 1865. augusztus 28-tól september 2-ig Pozsonyban tartott XI. nagygyûlésének történeti vázlata és munkálatai. Szerk. Rózsay József. Pozsony, 1866. 149–150., 48. 105. Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett Or szággyûlés Képviselôházának naplója. [1865. december 14. – 1868. december 9.] Szerk. Greguss Ágost. I–XI. Pest, 1866/1868. III.: 323.
62
106. A Magyar Tudományos Akadémia jegyzôkönyvei MDCCCLXV. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1865. 168–170 107. Arany 1964. i. m. 134. Jelentés az Akadémia 1864– 1865-ben végzett munkájáról. 108. A Magyar Tudományos Akadémia jegyzôkönyvei MDCCCLXVI. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1866. 21., 37. 109. Vo., 60–61. 110. Tény, hogy Henszlmann a bécsi bizottság jogkö rét 1861-ig tartotta érvényben levônek, az 1866ban kibocsátott uralkodói rendelet viszont 1866ig, hiszen megszüntetni csak azt lehet, amit léte zônek és érvényben lévônek vélünk. Történetünk szempontjából elsôsorban az Októberi Diploma jogértelmezési következményeit kell tekintetbe vennünk, mert ez határozta meg mindkét oldalon – persze ellentétes elôjellel – a gyakorlati cselekvés módozatait, de így kerülhet más megvilágításba a Forster által közölt és elemzett, 1864. június 22-én született átirat is, amelyet a Central-Com mission intézett a Magyar Kancelláriához, s azt Forster „a bécsi központi bizottmány kifogásai a magyar központi bizottmány ellen” alcímmel közölt. Ld. Forster 1906. i. m. 40–42. De a CentralCommission ellenkezésére utal az a – bizonyára nem véletlenül – közölt Pester Lloyd cikk, illetve kivonata is, amely az Archaeologiai Közleményekben jelent meg. Ld.: Archaelogiai Közlemények, 6. 1866. 201. A kérdés tisztázása további alapos levéltári kutatást igényel. 111. 1872-ben valószínûleg Henszlmann írta az Archa eologiai Értesítôben némi nehezteléssel: a „Cent ral-Commission fordított ugyan némi figyelmet a magyarországi emlékekre, – de sokkal kevesebb mérvben azok fenntartása, mint inkább azok leírása érdekében.” A magyarországi mûemlékek ideiglenes bizottsága. Archaeologiai Értesítô, 6, 1872, 9. (Május 15.) 227. 112. Pulszky 1866. december 4-én lett az Archaeologiai Bizottság tagja. 113. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 1, 1867, 1. 15–16. és Forster 1906. 44–45.; MTAKK, RAL, K 1582. AB jegyzôkönyvei 1864–1869. és Forster 1928. i. m. 58–59. 114. MTAKK, RAL, K 1582. AB jegyzôkönyvei 1864– 1869. – Arany 1964. i. m. 246. 115. MTAKK, RAL, K 1582. AB jegyzôkönyvei 1864– 1869.; A Magyar Tudományos Akadémia Érte sítôje, 1, 1867, 1. 84. – a hírt közölte pl. a Vasárnapi Ujság, 1867. március 3. 104. 116. Vasárnapi Ujság, 1867. március 3. 104. 117. Hellebrant Árpád: Ipolyi Arnold levelei Toldy Ferenchez. Irodalomtörténeti Közlemények, 36. 1926. 80–81. 118. Toldy Ferencnek, Törökszentmiklós, 1863. október 5. „a cinikus H[enszlmann]” MTAKK, Toldy Ferenc magyar irodalmi levelezése, 4r 71. kötet. 119. MTAKK, RAL, K 1582. AB jegyzôkönyvei 1864– 1869.; A Magyar Tudományos Akadémia Értesítô
je, 1. 1867. 247. – Valószínûleg erre céloz Arany titoknoki jelentése, hogy az Archaeologiai Bizottság: „Felterjeszté egy Országos Archaeologiai Bizottság tervezetét s az országos mûemlékek kisajátítása s fenntartása iránt az országgyûléshez törvényjavaslatot nyújtott be”. – Arany 1964. i. m. 280–281. – 1868. február 17.: „Arany J. jelenté be a folyó tárgyakat: A közoktatási miniszter egy leiratát az akadémiához, melyben értesíti, hogy az archaeologiai bizottság megkeresésére a hazában találandó mûemlékek megóvása tárgyában már intézkedett, – csak arra kéri még az akadémiát, hogy e tárgyra vonatkozólag egy utasítást dolgozzon ki és terjesszen fel.” Vasárnapi Ujság, 1868. február 23. 92. 120. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 2, 1868, 1. 29–31.; Forster 1928. i. m. 59. 121. Vo., 1868, 2. i. m. 57. 122. Henszlmann 1876. i. m. 35. 123. A Magyar Orvosok és természetvizsgálók 1868. augusztus 21-tôl 29-ig Egerben tartott XIII. nagy gyûlésének történeti vázlata és munkálatai. Szerk. Rózsay József. Egerben, 1869. 343–346. – a javaslatokat egyébként Rómer tette. Ld. Archaeo logiai Értesítô, 1, 1868, 1. (november 15.) 9. – Az Archaeologiai Közlemények, 8, 1871, 1. 67–69. ismét leközli. 124. Hampel 1891. i. m. 19–20.; Papp Júlia: Rómer Flóris (1815–1889). Jegyzetek Rómer Flóris Archaeologiai leveleihez. „Emberek, és nem frakkok”. A magyar mûvészettörténet-írás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyûjtemény. Szerk. Bardoly István, Markója Csilla. Enigma, 13. 2006. No 47. 73–90. 125. Rómer Flóris: Régiségeink ismertetése és megóvása érdekében. (Figyelmeztetésül keletkezô régészeti egyleteink számára.) Archaeologiai Érte sítô, 1, 1869, 10. (Május 1.) 207–209. 126. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 3, 1869, 2. 11. 127. Ld.: Henszlmann Imre: Politikai hitvallásom. (Röpirat. Pest, 1869.) Sajtó alá rend.: Tímár Árpád. Ars Hungarica, 18. 1990. 139–141. 128. Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett Or szággyûlés Képviselôházának naplója. [1865. december 14. – 1868. december 9.] Szerk. Greguss Ágost. I–XI. Pest, 1866/1868. IV.: 97–98. [továbbiakban: KN 1869.] – Henszlmann törvényjavaslata megjelent még: Archaeologiai Értesítô, 2, 1870, 12. (január 15.). 239–240. és Az 1869-dik évi april 20-dikára hirdetett Országgyûlés Képvi selôházának irományai. II. Pest, 1870. 386–387. 129. Az 1869-dik évi april 20-dikára hirdetett Ország gyûlés Képviselôházának irományai. II. Pest, 1870. 386–388. 130. KN 1869. i. m. V.: 77–78. – ld. még: Rómer Flóris – Kubinyi Ágoston. Az archaeologiai bizottság átirata a kolosvári tanácshoz. Archaeologiai Érte sítô, 1, 1868, 4. ([1869.] január 25.); Schulcz Ferenc: Két elítélt hazai emlék. Archaeologiai
Értesítô, 3, 1870, 1. (március 15.) 8–10.; Henszl mann jan. 1-iki interpellációja. + [Beterjesztett törvényjavaslatának indoklása.] Archaeologiai Ér tesítô, 3, 1870, 1. (Március 15.) 11–14. 131. A méltatlan ellenzéki támadássorozat 1870. február 16-tól folyt Eötvös ellen a Képviselôházban. Szomorú tény, hogy pártjából se védte meg senki, s mindez közrejátszott Eötvös korai halálában is. Pulszky szerint: „az egész vita csak sport volt a középszerûség ujjongott, hogy ez egyszer ritka nemes vad került hajtásába”. Pulszky Ferenc: Báró Eötvös József. Babérlombok báró Eötvös József mûveibôl. Szerk. Vachott Sándorné. Pest, 1872. XXXVII. – ld. még: Devescovi Balázs: Eötvös József (1813–1871). Pozsony, 2007. 295– 296. 132. Eötvös József Eötvös Lorándnak. 1870. március 19. Képviselôház. Eötvös 1976. i. m. 648. 133. KN 1869. i. m. VI.: 256–258. 134. A Századok részletesen ismertetve az 1870. március 3-án tartott ülést ezt írta: „Ekképp áll az ügy, melynek, hogy így fejlôdött: inkább búsulnunk kell mint örülnünk; mert az archaeologusok élelmessége, – nem akarjuk mondani: kapzsisága – Henszlmann ravaszul kigondolt módosítása által az egész 16500 frtot saját zsebökre zsákmányolta ki” s emiatt az okmánytárak kiadása meghiúsul. Századok, 4. 1870. 200. 135. KN 1869. i. m. VII.: 356. 1870. április 5-i ülés Lónyay pénzügyminiszter felszólalása. 136. R. Fl. [Rómer Flóris]: Archaeologiánk ügye az országgyûlésen. Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 2. (április 1.) 49–50. 137. A Mérnök-Egylet 1870. február 26-án tartott szak ülésén Schulcz Ferenc elôadásában Erdély építészeti emlékeivel foglalkozott, majd indítványt tett: „hogy kérje meg a mérnök-egylet az illetô minisztériumot, hogy a mûrégiségek megóvása céljából egy bizottmányt állítson fel, melynek feladata lenne egyrészrôl a mûrégiségek megmentése, másrészt az azok megismerése fölötti ôrködés; és másodszor; hogy terjesszen az országgyûlés elé törvényjavaslatot a számos mûrégiségeknek az enyészettôl megóvása iránt: A szakülés ez indítványt a választmányhoz pártolás, s ez irányban határozott lépések megtétele végett átteszi, és Schulcz Ferenc, Steindl Imre, Henszlmann Imre, Zofáhl Gusztáv és Ney Béla tagokat a végbôl küldi ki, hogy e kérdést elôlegesen megvitatván, a kivitel érdemében a választmány elé határozott indítványt tegyenek.” A XL-ik választmányi ülésen 1870. március 5-én elfogadták az eseti bizottság által készített, a Képviselôházhoz intézendô kérvény szövegét, melynek átadására az elnököt hatalmazták fel. A Magyar Mérnök-Egylet Közlönye, 4. 1870. 162., 164–165. 1870. március 6-án a Magyar Mérnök Egylet föliratot intézett a kép viselôházhoz a hazai mûemlékek megóvása tárgyában. Kérték: „Utasítsa nevezetesen a vallás és közoktatási miniszter ô nagyméltóságát, hogy egy
63
oly központi bizottmány fölállítása iránt, melynek teendôje a hazai mûemlékek felkutatása, megismertetése s eshetôleg fenntartása lenne, mielôbb törvényjavaslatot terjesszen a törvényhozó testület elé. A történelmi és mûemlékek, ha mindjárt egyesek birtokában vannak is, mint emlékek, mint mûtárgy: a nemzet tulajdona, s ahhoz szentségtelen kezekkel senkinek sem szabad. […] míg a hazai mûemlékek ügyében törvény nem rendelkezik, mindennemû bontás szigorúan betiltandó, csak ily módon levén lehetséges megmentése annak, a mi még megmenthetô.” Hollán Ernô – Hieronymi Károly: A magyar mérnök egylet fölirata a m. képviselôházhoz a hazai mûrégiségek megóvása tárgyában. Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 14. (Október 1.) 302–304. 138. KN 1869. i. m. XIII.: 311. 1871. február 22. ülés. 139. KN 1869. i. m. VI.: 374–375. – ld. még: MiklósiSikes Csaba: Kolozsvár bástyái és városfalai. Adatok a középkori Kolozsvár katonai jellegû építkezéseihez. Mûvészettörténeti Értesítô, 50. 2001. 269–284. 140. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 4. 1870. 126. 141. KN 1869. i. m. X.: 129–131. 142. Arany 1964. i. m. 384–385. 143. [Rómer Flóris]: Archaeologiai törekvéseinkre vonatkozólag. Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 11. (augusztus 15.) 240. 144. Henszlmann 1870. augusztus 13-tól szeptember 26-ig ásott Bácson, de elôtte Pécsen és Mohácson is járt, mindezt az akadémiai szünet idején. A bizottság 1870. október 4-ei ülésén mindketten részt vettek. Archaeologiai Értesítô, 3, 1870, 15. (Október 15.) 318. 145. Henszlmann 1876. i. m. 36. 146. Pór 1886. i. m. 33. 147. Korompay H. János: Pulszky Ferenc irodalomszemlélete az 1840-es években. Irodalomtörténeti Közlemények, 89. 1985. 445–448.; A Magyar Tudományos Akadémia palotájának pályázati tervei 1861. Szerk. Szabó Júlia. Budapest, 1996.; Eötvös 1976. i. m. 400. 148. Tímár Árpád: A gótikus kitüntetett helye Henszl mann Imre mûvészetszemléletében. Mûvészettör téneti Értesítô, 46. 1997. 112. 149. „S emelkedett volna már Salamon-tornya is, és fenntartva lett volna Visegrád romja is, és sorba utána hazánk annyi drága mûalkotmánya, melyet – nem titok többé – az ország hazafias és nagylelkû kormánya, s törvényhozása e geniális hazafi-mû vész kezére bíz vala már, – ha ôt a halál karjaink közül ki nem ragadja.” Ipolyi Arnold megemlékezése Schulcz Ferencrôl a Magyar Történelmi Társulat november 3-i választmányi ülésén. Századok, 4. 1870. 643. Valószínûleg már e megbízatás jegyében nevezte ki Eötvös 1870. október 1-én a budai József Polytechnikum Mûépítészet tanszékére rendes tanárnak. Ld. még Orbán Balázs közlését, valószínûleg a funkció némi félreértésével:
64
a „közoktatási miniszter […] az országgyûlés által felállítani határozott országos régiségi osztály elnökségére is ôt nézte ki.” Orbán Balázs: Schulcz Ferenc (1838–1870). Vasárnapi Ujság, 1870. november 20. 601–602. 150. De az is lehet, hogy Ipolyi kinevezését egy akkor már érlelôdô másik elgondolás keresztezte? A nemzetiségi szempontból oly fontos és 1869 óta üres Besztercebányai püspökség betöltése egy olyan személlyel, aki szlovák nyelvi környezetben nôtt fel? „Már csak idô kérdése volt püspökké kinevezése, a hetvenes évek elején s már néhai báró Eötvös is szándékozott volt ajánlani ô felségének, de aztán 1872-re maradt”. Deák 1887. i. m. 153. – Ipolyit, akinek hónapokig folyt meggyôzése, 1871. szeptember 23-án kinevezték, de székét 1872. május 2-án foglalta el, miután április 14-én püspökké szentelték. Besztercebányán „részben fölzavart, részben megmételyezett egyházmegyét” kellett kibékítenie. Ld. még: Pór 1886. i. m. 101–103.; –á –r [Szász Károly]: Ipolyi Arnold. Vasárnapi Ujság, 1872. október 29. 545–546. – Ugyan 1870. március 30-án Szuppan Zsigmondot kinevezték Besztercebányára, de a 1871. július 16-án, széke betöltése nélkül, lemondott. Zólyomban nagyon kényes nemzetiségi kérdések vártak Ipolyira és a fôispán helyettes Grünwald Bélára. Ld.: Lackó Miklós: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. Budapest, 2001. 108–116. – benne részletesen Ipolyi és Grünwald bensôséges barátságáról. 151. MTAKK, RAL 1871/279–280. és K 1584. – Henszlmann megválasztására csak 1873. május 21-én került sor. – ld. még: Arany 1964. i. m. 483. – Henszlmannt már 1863. január 8-i ülésén is ajánlotta az Archaeologiai Bizottság rendes tagnak. MTAKK, RAL, K 1581. AB jegyzôköny vei 1861–1864. 152. P. Miklós Tamás: Adalékok Pauler Tivadar pályafutásához. Veszprém Megyei Honismereti Tanulmányok, 16. 1996. 123–152. 153. Toldy 1871. május 11-én felterjesztést intézett a Pauler miniszterhez az ügyben: az archaeologia nyomán „Magyarország rég bemohosult, elfeledett, már alig sejtett mûvilága feltámad ismét, bizonyságául annak, hogy nemzetünk soha nem volt érzéketlen a mûvészetek iránt, hogy ezek egykor, mielôtt a török iga s a polgári és vallási háborúk oly szomorú pusztává tették az országot, itt is virágoztak; hogy a kultúra ez ágaiban is szolidaritásban álltunk a mûvelt kelettel és nyugattal. […] az Archaeologiai Bizottság, mely szerénytelenség nélkül hivatkozhatik az általa eléállított nagy eredményekre, aggódva tekint a jövôbe, kénytelen lévén megszüntetni miden munkálkodását, ha excád a hazai mûemlékek fenntartására a törvény által engedélyezett 16500 frt.-ból nem méltóztatik az archaeologiai bizottságnak eddig évenként járt 8000 frtot ez évben is kiadatni. Mert a hazai mûemlékek nemcsak úgy tartatnak fenn, ha restauráltatnak és a vég elpusztulás ellen megóvatnak;
ha nem fenntartatik a physice már alig fenntarthatóknak is tanulságos volta, ha a tudomány követelmei szerint lerajzoltatnak, leiratnak, megmagyaráztatnak, s így a mûtörténet és a haza dicsôsége érdekében szellemileg megörökíttetnek.” Toldy Ferenc: Felterjesztés a m. tud Aka demia archaeologiai bizottsága költségvetésének biztosítása iránt. Archaeologiai Értesítô, 5, 1871, 4. (július 1.) 89–90. – Az állásfoglalást az Archae ologiai Bizottság 1871. május 10-i összülésén fogadták el. Ld. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 1871. 178–180. és „A jelentést fölterjeszteni s a nméltóságú közoktatási miniszter úr felkéretni határoztatott, hogy 1872iki tárca költségvetésébe az akadémiai archaeologia bizottsága számára 8000 ftot külön rovatba felvenni s a kép viselôház elé terjeszteni méltóztassék.” Archae ologiai Értesítô, 5, 1871, 4. (július 1.) 91.; Arany János fôtitkár két felterjesztést is intézett Pauler Tivadar miniszterhez az Archaeologiai Bizottságnak nyújtott támogatás ügyében 1871. március 27-én és június 3-án: „Nagymélt. kegyes leirata szerint jövôre orsz. bizotts. fog rendelkezni: az akad. archeol. biz. azon veszélynek van kitéve, hogy minden eddigi jövedelemforrás megszûnvén, munkálkodását felfüggessze.” Arany 1964. i. m. 421–422.; 1871. május 22-én az Akadémia elnökségi ülésén „Olvastatott a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszternek Budán f. é. april. 27-én 7806 sz. alatt kelt k. leirata, mely szerint tekintettel arra, hogy a hazai történeti és mûemlékek felügyeletére felállítni szándékolt orsz. bizottság, még meg nem alakult, és hogy a kormány eme bizottság megalakulásáig régészeti ügyekben a tud. Akademia tanácsával él” […] „»történelmi mû emlékek felkutatására és fenntartására« kirendelt 16500 ftból ô maga 5000 ftot határozott juttatni azon föltétellel, hogy eme összeg, a költségvetési törvény értelmében csupán történelmi mûemlékek felkeresésére, felásatására, felvételére (lerajzolásra), lajstromozására, osztályozására és felügyeletére fordíttassék, ne pedig fenntartására is”. Errôl az összegrôl az Akadémia évenként köteles elszámolni. MTAKK, RAL, K 1456. Összes ülési jegy zôkönyvek 1870–1871. 92. 154. KN 1869. i. m. XIII.: 311–317. 155. MTAKK, RAL, 1871/241. 156. Elírás: március 25-én volt az Archaeologiai Bizottság ülése. 157. MTAKK, RAL, K 1456. Összes ülési jegyzô könyvek 1870–1871. 77.; A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 5. 1871. 102. [A kultuszminiszter 1871. március 14-én 4631 sz. alatti leirata] 158. MTAKK, RAL, 1871/241. 159. MTAKK, RAL, 1871/241. 160. MTAKK, RAL, K 1543. AB jegyzôkönyvei 1870–1882. 161. MTAKK, RAL, K 1456. Összes ülési jegyzô könyvek 1870–1871. 87–88. és A Magyar Tudományos Akadémia Értesítôje, 1871. 132–133.
162. MTAKK, RAL 1871/391. és Arany 1964. i. m. 720. 163. Forster 1906. i. m. 195. 164. Forster 1906. i. m. 48.; Forster 1928. i. m. 60. 165. Henszlmann 1876. i. m. 36. 166. Forster 1906. i. m. 48–50. – valószínû, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium anyagával semmisült meg 1956-ban a Magyar Országos Levéltárban. 167. KN 1869. i. m. XX.: 198–223. 168. Cieger András: Lónyay Menyhért 1822–1884, Szerepek – programok – konfliktusok. Budapest, 2008. 270–330. 169. A magyarországi mûemlékek ideiglenes bizottsága. Archaeologiai Értesítô, 6, 1872, 9. (Május 15.) 226–232. – ld. még: Horler 1996. i. m. 89., 92–93. 170. Arányi Lajos orvosprofesszor 1863. október 26án lett az Arcaheologiai Bizottság tagja. A Magyar Tudományos Akadémia jegyzôkönyvei MDCCCLXIII. Szerk. Csengery Antal. Pest, 1863. 132. 171. Pulszky Ferenc: Hegedüs Kandid Lajos emlékezete. Magyar Könyvszemle, 8. 1883. 85. és Forster 1906. i. m. 195. 172. Archaeologiai Értesítô, 6, 1872, 3. (február 15.) 72. 173. Bálvány u. 1., azaz a József Attila u. 16. Derraház. 174. KÖH Tudományos Irattár, MOB iratok, 1872/2. – A jegyzôkönyv utólag Henszlmann kinevezési irata mellé lett beszámozva és letéve. – Forster ezt a dátumot tartotta a bizottság megalakulásának: Forster 1906. i. m. 50. és nyomán: Barcza Géza: A magyar mûemlékvédelem fejlôdése a jogszabályok tükrében (1847–1949). Magyar Mûemlék védelem, 4. 1969. 10. 175. KÖH Tudományos Irattár, MOB iratok, 1872/1., 2., 3. sôt „Utasítás a »Magyarországi mûemlékek ideiglenes bizottsága« szervezetét illetôleg.” címet viselô dokumentumot is. – Az eredeti irat nem maradt fenn. A közölt szöveg: A magyar országi mûemlékek ideiglenes bizottsága. Archae ologiai Értesítô, 6, 1872, 9. (Május 15.) 226–232. – csak részletét közli. 176. KÖH Tudományos Irattár, MOB iratok, 1872/5. és Henszlmann Imre: A magyarországi mûemlé kek ideiglenes bizottmánya. Archaeologiai Érte sítô, 7, 1872, 1. (Október 15.) 1–2.; Henszlmann 1876. i. m. 36.; Borsos Béla: A „Magyarországi Mûemlékek Ideiglenes Bizottságá”-nak mûkö dése és a gyûjtemények kialakulásának kezdete. Magyar Mûemlékvédelem, 5. 1970. 43.; Merényi Ferenc: A magyar mûemlékvédelem száz esztendeje. Építés- Építészettudomány, 4. 1973. 13. – formális megalakulásról beszélve; Horler 1996. i. m. 91. 177. Eötvös 1976. i. m. 457.; Hegedüs Candid Lajos: Szalay Ágoston emlékezete. Századok, 11. 1877. 584.
65
178. Archaeologiai Értesítô, 6, 1872, 3. (július 1.) 308. 179. Rómer levele Nyáry Jenônek 1872. augusztus 3. Kôhegyi Mihály: Rómer Flóris levelei az Országos Széchényi Könyvtárban. II. Arrabona, 13. 1971. 284. – 180. 1874-ben úgy jelent meg Rómer Régi falképek Magyarországon címû monográfiája, hogy ahhoz a sorozatszerkesztô Henszlmann egy ízléstelen és bántó utószót fûzött – valószínûleg Rómer tudta nélkül. Rómer 1874-ben kilépett a bencés rendbôl, s az Ipolyi vezetése alatt álló besztercebányai püspökségben egyházmegyei pap lett, mint jánosi apát. 1877-ben Nagyváradon „pro literis et arti bus” kanonok lett. Megbántottságáról a hagyatékában található több jegyzete is tanúskodik, pl. Pulszky Ferenc: Vidéki múzeumok. A Hon, 1875. 145. sz.: „Henszlmann Imre egyetemi tanár annak idejében kiadta ezen templomot [kassai székesegyház], munkája azonban még nem tesz feleslegessé egy további publicatiót, mely a templom egyes gyönyörû részleteinek ismertetését foglalná magában. Ilyen munka is a pia desideria sorába tartozik.” Rómer jegyzete: „Vajon fog-e ezért a mondatért Pulszky oly módon ledorongoltatni, mint szegény fejem a falképeknél? Alig hiszem – mert – hiszen Pulszky fômesteri tekintélye nélkül az inas semmire se valék!!” KÖH Tudományos Irattár, Rómer-hagyaték, ltsz. nélkül. Vagy a Mátyás Deák c. élclap, 1875. január 13. 2. cikkére reagálva: „A kormánynak több pénzt kellett volna adnia, még legalább is 400 000 forintot s akkor szélbaluccse feltalálom Apa Sámuel pipa kupak-
66
jának hiteles leírását. A püspöki lakot feltúrtam hiába, most a székesegyház ledöntése következnék és nem lehetetlen, hogy Zsigmond csizmasarkának stefnieire rábukkannék. – 500 000 forinttal minden kivihetô lenne! Mily potom összeg a magyar nemzet becsületének megmentése érdekében. Igen, itt a nemzet becsülete van szóban. Nem lehetetlen, hogy az egri székesegyház romjai alatt, ha t. i. a fôtemplomot lebontanám, Bethlen paripájának patkódarabját is meglelhetném. 800 000 frt szûken beosztva éppen elég lenne. A nemzet becsülete forog szóban, no meg más is… Hogy mily kitûnô szakértelemmel és önzetlen buzgalommal vezetem az ásatásokat, megmutattam a kalocsai ásatások idején, mikrôl szóló ékes jelentésemet díszes hazai német nyelven az érsek költségért szíves is voltam megfirkantani. E mûvemrôl mondotta egy fôvárosi szakember, hogy tudományos tekintetben éppen méltó Henszlmannhoz.” Ehhez az utolsó mondathoz Rómer a következô megjegyzést fûzte: „Utószavára nézve azt lehet mondani, stílre és perfidiára nézve, éppen méltó Henszlmann jellemtelenségéhez.” KÖH Tudományos Irattár, Rómer-hagyaték, ltsz. 579/101. – Az ellentétek mélyebb és szerteágazóbb okaihoz még egy adalék: Deák Farkas írta egy levelében Ipolyinak 1884. július 14-én: „Én a bizottság neveit hallva azt jegyzem meg, hogy munkaerôt kegyelmes uramon kívül nem látok a bizottságban, pedig Pulszky kettô is van benne.” Prokopp 1973. i. m. 677. 181. Arany János: Visszatekintés (1852.)
Csikós Veronika
A SOPRONI VOLT FERENCES TEMPLOM KÁPTALANTERMÉNEK HELYREÁLLÍTÁSA (1949–1951)* A SOPRONI KÁPTALANTEREM A MAGYARORSZÁGI MÛVÉSZETTÖRTÉNETBEN
A soproni volt ferences templom káptalanterme (1–2. kép) a XIV. századi magyar országi mûvészet kiemelkedô jelentôségû alkotása, mindenekelôtt figyelemreméltó kvalitású és épségben fennmaradt pillérfôés konzolfaragványainak köszönhetôen. A terem jelenlegi állapotát a XX. század közepén végzett restaurálás után nyerte, amelynek során barokk átalakításait teljesen elbontották, a gótikus részletformákat – a keleti ablakok mérmûveit – pedig a feltárt eredeti töredékek alapján rekonstruálták. A káptalanterem a kutatástörténetben A korai, XIX. századi kutatás érdeklôdését elsôsorban a káptalanterem konzolfaragványainak ikonográfiai különlegessége keltette fel. Henszlmann Imre 1880-ban megjelent könyvében részletesen tárgyalta faragványok ikonográfiai programját, emellett a terem építéstörténete egyetlen mondattá zsugorodott.1 A középkori káptalanterem kutatásában fordulópontot jelentett az 1949–1951 közötti helyreállítás. A további kutatás lényeges támaszául szolgált a helytörténeti irodalom, amely a soproni születésû Mollay Károly nyelvész és Házi Jenô fôlevéltáros nevéhez köthetô,2 illetve az ô eredményeikre adott válaszul megjelent Csemegi József tanulmány, amelynek alapját egy 1944 elôtt készített, de a háború miatt nem publikált írása képezte.3 Az általa felvázolt építéstörténetet az újabb kutatások azóta átértékelték. Dávid Ferenc leírása és építéstörténeti esszéje a káptalanteremrôl 1970 körül készülhetett, amelyet a kézírás által azonosíthatóan Tóth *
Sándor látott el javításaival, aki 1967–1970 között az Országos Mûemléki Felügyelôség régészeként többször is dolgozott Sopronban.4 Az 1980-as évektôl a soproni káptalanteremmel kapcsolatos kutatás két fô csapásiránya a terem építéstörténetének meghatározása, valamint – az elôbbivel szoros összefüggésben – a faragványok stíluskörének feltárására volt.5 A kutatástörténetben új fejezetet nyitott a templomban és kolostorban 1996–2003 között zajló ásatás és falkutatás, és az ahhoz kapcsolódó helyreállítási munkák. Ezekrôl egyelôre csak kivonatos formában készült publikáció,6 illetve hangzott el Bartos György és Nemes András elôadása.7 A HELYREÁLLÍTÁS (1942–1943, 1949–1951)
A helyreállítási munkálatokra vonatkozó források „Ez idô szerint csupán egyes szemtanúk szóban közölt vagy írásban is lefektetett néhány megfigyelése áll a kutatás rendelkezésére. Ezek azonban távolról sem elegendôk ahhoz, hogy a káptalanterem egykori megépítésének menete teljes részletességgel felele veníthetô legyen.”8 Ezeket a sorokat Csemegi József 1963 elôtt vetette papírra: az általa vázolt helyzet sajnos továbbra sem változott. A helyreállításról nem készült dokumentáció, sem részeredményeket ismertetô közlemény. A munkálatokat Dercsényi Dezsô az ÉpítésÉpítészet c. folyóirat hasábjain, a háború utáni soproni helyreállítások kapcsán futólag említette 1950-ben,9 majd késôbb valamivel részletesebben számolt be róluk a soproni topográfiában.10 Megjegyzendô, hogy a káptalanterem itt publikált alaprajza nem tükrözi a
A dolgozat eredeti formájában az ELTE BTK Mûvészettörténet-tudományi Doktori Iskola 2009-es ôszi szemeszterének Marosi Ernô professzor úr által tartott középkori szemináriumára készült, melyhez kutatásomat nagymértékben segítették a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársai. Mindnyájuknak ezúton szeretném köszönetemet kifejezni.
67
1. A soproni káptalanterem alaprajza. Restaurálás elôtti állapot. – Sopron és környéke mûemlékei. 2. jav. bôv. kiad. Szerk. Dercsényi Dezsô. Budapest, 1956. 254. helyreállítások akkor már ismert eredményeit.11 (1. kép) A fentiekbôl következôen a helyreállítás menetére vonatkozóan a legtöbb adattal a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) gyûjteményei szolgálnak, így a Tervtárban és Tudományos Irattárban ôrzött dokumentumok – mindenekelôtt a Mûemlékek Országos Bizottsága (MOB), késôbb Múzeumok és Mûemlékek Országos Központja (MMOK) által felkért Gallus László, és az általa felkért Szakál Ernô, továbbá a megbízott építési vállalkozók levelezése, árajánlatok és számlák,12 valamint a Fotótárban ôrzött jelentôs, mintegy hetven felvételt magában foglaló anyag. Ez utóbbi nyújtja a legnagyobb segítséget az egyes munkafázisok elkülönítéséhez és azok sorrendjének megállapításához. Problémát jelent azonban, hogy a felvételek túlnyomó többsége utólagosan datált vagy datálatlan.13 Megkö zelítôleg pontosnak hihetô kronológia felállítását csak az teszi lehetôvé, ha a rajtuk rögzített állapotokat összevetjük egymással és az írásos forrásokkal. A helyreállítás elôzményei: indítékok és állapotfelmérés (1942–1943) A soproni káptalanterem középkori épületét eddigi ismereteink alapján a barokk kor-
68
szak idején kétszer is átépítették. Elôször a XVII. század második felében. Ekkor a sírkápolnaként használt épület alatt helybô vítés céljából kriptát létesítettek. Komolyabb beavatkozással járt az 1745-ben kezdôdött átalakítás, amely a templomot és a teljes kolostort érintette. E munkálatok során a káptalantermet is magában foglaló keleti kolostorszárny épülete kétemeletesre bôvült, ami nem várt következményekkel járt. A terem gótikus pillérei az emeletek súlya alatt megroppantak, s az épületet csak vastag körülfalazásuk árán lehetett megmenteni a beomlástól.14 (3. kép) Legközelebb már csak a II. világháború okozta pusztításokat követôen hallunk a káptalan teremrôl. A helyreállítást irányító Gallus László 1949 novemberében egy falleomlás kapcsán megjegyzi, hogy a terem rossz állapota miatt rövidesen beomlott volna;15 1950-ben pedig Dercsényi Dezsô ugyanerre hivatkozva jegyzi meg, hogy a termet „egészen a legutóbbi idôkig” lomtárnak használták.16 2. A soproni káptalanterem alaprajza. Restaurálás utáni állapot. – Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Szerk. Haris Andrea. Budapest, 1994. 179.
A restaurálás célja – ahogyan az a legkorábbi erre vonatkozó szakmai híradásból kiderül – a káptalanteremnek a XVIII. századi átalakításoktól történô megtisztítása, azaz „mielôbbi, eredeti gótikus formájában való” helyreállítása volt.17 A magyarországi intézményes mûemlékvédelem már 1903-ban „hangsúlyozta annak szükségét, hogy a székház kiváló jelentôségû, de nagyon elhanyagolt káptalani terme helyreállíttassék.”18 Arra azonban, hogy ezt, a helyreállítást elôrevetítô 1903-as észrevételt a tényleges restaurálás is kövesse, még közel négy évtizedet kellett várni. Az elsô ismert dokumentum, amely ös�szefüggésbe hozható a soproni káptalan terem helyreállítását célzó mûemlékes tö rekvésekkel, egy, a hátoldalán kézírással 1938-ra datált kisméretû fotó a Lux Kálmán hagyatékából.19 Bal sarkában egyértelmûen kivehetô, hogy az északi pillér felsô részét megbontották – ez azonos azzal a pillérfôvel, amelyet Henszlmann is közölt id. Storno Ferenc rajza alapján.20 Minden bizonnyal a Fotótár 1942-re datált, a termet szisztematikusan dokumentáló fotósorozata a Csányi Károly és Lux Géza által irányított mûegye temi mûemlékfelmérések keretében készülhetett, aminek nyomán jelent meg a jegy zetben már említett Technika-beli cikk, hangsúlyozva a helyreállítás szükségességét.21 Ez elé a II. világháború emelt újabb gátat. A háború végén nyilas kormányközpontként mûködô Sopront több légitámadás érte, melyek közül a legsúlyosabb, 1944. december 6-ai bombázás során a város több középkori eredetû mûemléke, közöttük a Szent Mihály-templom, legsúlyosabban pedig a Szent György-templom is megsérült.22 A bencés templom és környezete kívül esett a bombázások vonalán, így komolyabb kár nem érte, helyreállítása viszont bekapcsolódhatott a háború utáni épületmentési munkálatok menetébe. Ugyanezt szorgalmazta a MOB által 1945-ben összeállított országos lista is, melyre a legsürgôsebben helyreállítandó vidéki mûemlékek kerültek fel, közöttük a soproni káptalanterem elôkelô helyen, közvetlenül a visegrádi palota, az esztergomi és a székesfehérvári bazilika romjai után szerepelt.23 Az így ütemezett munkálatoknak a végsô lökést az adta meg, amikor 1948-ban a kolostor államosítása során a szerzeteseket kitelepítették az épületbôl.
3. Északi pillér a barokk körbefalazással. KÖH Fotótár, P 65.968 A helyreállítást irányító személyek és a felkért intézmények A helyreállítás személyi összetételérôl viszonylag sokat tudunk. Dercsényi Dezsô tudósítása alapján a restaurálás programját Lux Kálmán dolgozta ki. Ez azonban nehezen egyeztethetô össze a fennmaradt írásos dokumentumokkal, amelyekben Lux neve mindössze három alkalommal fordul elô.24 A magyarországi mûemlékvédelem számára eddig kevéssé ismert Gallus László ezzel szemben egyértelmûen kulcsszerepet töltött be; minden bizonnyal a MOB ôt jelölte ki a helyreállítás irányítójának. Gallus a munkálatok idején folyamatosan a helyszínen volt, rendszeresen tartotta a kapcsolatot a MOBbal – mindenekelôtt Dercsényi Dezsôvel – és a megbízott építési vállalkozókkal, valamint javaslatokat tett az elvégzendô feladatokra. Szintén a személyi kérdéshez kapcsolódik Szakál Ernônek a helyreállításban betöltött szerepe. A fennmaradt dokumentumok szerint már rögtön a helyreállítás elején bevonták a munkába. 1949. április 16-án Gallus László árajánlatot kér tôle,25 egy héttel késôbb pedig a MOB hivatalosan is jóváhagyja felkérését.26 Szakál ekkorra már elnyerte elsô nagy megbízásait, többek között a sopron bánfalvi Mária Magdolna-templom és a visegrádi királyi palota kerengôboltozatának helyreállítását.27 Visszaemlékezése szerint a
69
val.35 (A sors iróniájaként éppen e társaság munkatársa nem sokkal a felkérés után, még 1950 decembere elôtt a káptalanterem egyetlen ismert nagyobb felületû freskótöredékét gondatlanságból leverte.)36 A helyreállítás menete (1949. március– 1951. augusztus)
4. A déli pillér kibontás közben. KÖH Fotótár, P 29.890 soproni káptalanterem restaurálásával addigi munkáinak elismeréseképpen bízták meg.28 A fellelhetô dokumentumok tanúsága szerint ez a munka kezdettôl fogva távolról sem csak az ablakmérmûvek mûvészettörténeti szakirodalomban közismert rekonstrukcióját jelentette. A restaurálás felügyelete, illetve a MOB-bal való kapcsolattartás ugyanúgy Szakál feladatai közé tartozott. Sôt, az általa írt költségvetések alapján úgy tûnik, hogy az ôt érintô épületszobrászati munkák teljes irányítását rábízta Gallus.29 A munkálatok elsô, elôkészítô fázisának végrehajtásával elôször Radics József vállalkozót bízták meg 1949 áprilisában, mindössze egyetlen hónapra.30 1950 januárjában két soproni építôvállalat neve31 is felmerül a dokumentumokban, melyek közül a Soproni Magasépítési Nemzeti Vállalattal szerzôdött le a MOB hosszabb távra.32 Mivel a vállalat munkájával szemben újra és újra komoly kételyek merültek fel,33 1950 augusztusától már nem dolgoztattak vele,34 s még az év végén új kivitelezôt, a minden bizonnyal Gallus László által javasolt Gyôr-MosonSopron Tatarozó és Építô Vállalatot bízták meg a helyreállítási munkálatok folytatásá-
70
A helyreállításról szóló legkorábbi írásos dokumentum 1949. március 7-én kelt. Ebben a helyreállítást irányító Gallus László a tulajdonos bencés rendházat tájékoztatja a helyreállítás szükségességérôl, illetve engedélyüket kéri annak lebonyolításához.37 A munka kezdetét a padló bontása jelentette, ennek során öt padozatot tártak fel a káptalanteremben, az utolsó elôtti, eredeti gótikus járószinten rozettás padlótéglákkal.38 A MOB e legkorábbinak tartott padozatig szállíttatta le a padlószintet,39 az elô került eredeti rozettás téglákat pedig Gallus javaslatára a „fülkékben,” tehát a káptalanterem fô- és mellékszentélyében tervezték (szükség esetén utángyártott kiegészítô darabokkal együtt) lerakni.40 A padlóbontást a káptalanterem alatt húzódó kripta felnyitása követte március végén.41 Innen tudjuk, hogy a kriptában az Esterházy, a Sárkány és a Sennyei-család tagjainak sírjai voltak, felirataik alapján Gallus a helyiséget nagy ráhagyással XVII–XVIII. századinak írta.42 A sírkövek közül kettô a káptalanterem fa lára került (feltehetôen) annak 1951-es lapidáriummá alakítása idején,43 annak ellenére, hogy Gallus 1949-ben javasolt ez irányú tervét a MOB aggályosnak tartotta.44 A kripta sorsáról még 1949 tavaszán döntöttek. A törmelékelhordás költségeit leszorítandó, azt Gallus indítványára betemették a felhalmozódott törmelékanyag egy ré szével.45 Szintén a munka elôkészítô fázisához tartozott a káptalanterem feletti emeleti válaszfalaknak, illetve a födém szerkezetének megkönnyítése. Ezzel is terv szerint haladtak, Gallus László 1949. április 4-én kelt beszámolója szerint akkorra már lehordták a keresztboltozatok feltöltését.46 Szintén ez év tavaszán került sor a káptalanterem Kolostor utcai (keleti) homlokzatáról a vakolat leverésére, majd az ottani befalazott ablakok kibontására is. Ennek fázisairól az írásos dokumentumok mellett fényképek is tanús-
kodnak, melyekbôl kiderül, hogy a kibontást a teljesen elfalazott és belül fülkeként kialakított középsô ablakkal kezdték, és ezt követôen nagyjából egymással párhuzamosan nyitották meg a szélsô ablakokat.47 Nagyjából e munkákkal párhuzamosan verték le a terem belsô faláról a vakolatot – ekkor kerülhettek elô az északi és déli kápolnák külsô oldalfalainál álló lizénák is, melyeket addig a vastagon felvitt vakolatréteg takart.48 A további elôrelépéshez a bontási munkák során felhalmozott kôtörmelék mielôbbi elszállítására volt szükség, ami április közepén nagyjából megtörtént.49 A szintén a bontás során keletkezett földet is e hónap során – a jelek szerint inkább csak a vége felé – hordták a barokk kriptába.50 A munka dandárja csak ezután, április vége – május eleje felé kezdôdött. Egyrészt, ekkor kezdôdött meg az olyan kômûves munkák elvégzése, mint a kül- és beltéri vakolás, a káptalantermen belül és a kerengô ben a járószintek egységesítése, a terembe vezetô bejárati lépcsôfokok elkészítése stb.51 Valószínûleg, a késôbbi dokumentumokban már nem szereplô Radics Józsefet Gallus éppen e kômûvesmunkákkal bízta meg, amit az is megerôsít, hogy mindössze egyetlen hónapot szabott ki elvégzésükre.52 Másrészt, megindult a munka „restaurátori” része is. Erre vonatkozóan fontos forrásunk Dercsényi Dezsô és Szakál Ernô levélváltása, melyben Dercsényi tizenkét pontban foglalta össze az elvégzendô feladatokat.53 Ez az összesítés a most ismert rekonstrukciónak szinte az összes fontos elemét tartalmazta; a teljes terem tisztítását, a boltozati bordák és a pillérek szerkezeti megerôsítését, valamint az ablakok mérmûveinek rekonstrukcióját.54 Az így megtervezett restaurátori és kômûves munkákról két költségvetés is készült, melyek részletességük mellett még azért lehetnek érdekesek számunkra, mert kettôsségükben Szakál Ernô és Gallus László munkamegosztása is tetten érhetô. Míg Szakál május 21-én küldött költségvetése az elôbbi (tehát a restaurátori) feladatokat sorolta fel,55 addig a kül- és beltéri kômûves munkák költségjegyzékéért Gallus felelt, s küldte meg azokat mindössze egy nappal késôbb a MOB részére.56 A Gallus László-féle „kômûves-munka tervezet”-ben felsorolt feladatok közül talán a terem keleti ablakainak kibontását végez-
hették el elôször, mivel ezeket több, szintén májusra datált felvétel már kibontottnak mutatja.57 Szakál levelezésébôl kiderül, hogy e munka során kerültek elô az ablakok gótikus mérmû-töredékei, amelyeket ugyan felmért,58 de tényleges rekonstrukciójuk csak másfél évvel késôbb készült el (ld. alább). Szintén az 1949. május körüli idôszakra tehetô a nyugati falon végzett munkák kezdete. A rendelkezésre álló írásos dokumentumok errôl a szakaszról külön nem emlékeznek meg; mindössze Szakál Ernô július 17-én kelt levele érdemel e tekintetben figyelmet. Ebben a keleti kápolnák mérmûvei mellett a „folyosói” (azaz a kerengôre nyíló) ablakokhoz tartozókat is említi, hozzátéve, hogy rekonstruálásuk az elôkerült darabok csekély száma miatt nem lehetséges.59 Az ablakok helyreállítása közben készült felvételek alapján a két ablakot különbözô mértékben nyitották meg: az északnyugatit majdnem teljesen, míg a délnyugatit csak harmadáig, majd ezt követôen sorkerült tég5. A déli pillér teljesen kibontva. KÖH Tervtár, ltsz.: 25686, 56. kép
71
6. A káptalanterem keleti részének helyreállítása. KÖH Fotótár, P 33.064 lával és kôvel történô visszafalazásukra. Ez, mint az Gallus Lászlónak egy november végén leadott költségvetésébôl kiderül, nem puszta óvintézkedés volt; az új kiváltás az egyik fal elomlását vonta maga után, ami elkerülhetetlenné tette a többinek a meg erôsítését is, amire a nyugati ablakpár vis�szafalazása kézenfekvô megoldásnak mu tatkozott.60 A helyreállítás két leglátványosabb fázisára, a gótikus pillérek és a mellékkápolnák közötti falpillérek „kiszabadítására”, nagyjából a fenti munkák lezárását követôen kerülhetett sor. A fotódokumentáció tanúsága szerint a déli pilléren kezdték a munkát;61 ezt a fennmaradt írásos dokumentumok alátámasztják.62 A pillérek kibontása – bizonytalan teherbírásukra való tekintettel – hos�szanti irányú szelvényekben történt, elôször a teljes hossznak a negyedét, majd a felét bontották ki, majd ezt követôen következhetett a barokk körbefalazás teljes eltávolítása.63 (4–5. kép) A felvételek tanúsága alapján ideiglenes tartószerkezetet nem használtak, annak ellenére, hogy a déli pillér törzsébôl – még körbefalazása elôtt – egy 71 cm hos�szú rész kitört,64 ezért kibontása külön figyelmet igényelt. A fényképfelvételek alapján a pillérek kibontása decemberben gyakorlatilag befejezettnek tekinthetô. Ezzel összhangban Szakál Ernô december 22-i árajánlattételében már megtisztításuk van feltüntetve.65 A törött déli pillér helyreállítása a körülmények diktálta tempónak meg felelôen, már a következô év januárjának közepére elkészült.66
72
A munkálatokban a következô lépést a kápolnák közötti pillérek helyreállítása jelentette, melynek menete a fenti árajánlattétel mellett a Szakál Ernô és Gallus László között kialakult levelezés alapján jól rekonstruálható. A kivitelezôt képviselô Gallus 1950. január 15-én kelt levelében kéri fel a szobrász-restaurátort a „pillérkiváltási munkálatok mielôbbi folytatására.”67 A munka nem tûrt halasztást, ugyanis – mint arra korábban már utaltunk – az elôzô év novemberében történt falomlással összefüggésben a falpillérek is megrepedtek.68 Ki váltásuk azonban problémákba ütközött. Ahogyan ez Szakál válaszlevelében is olvasható, a munka külön építômestert igényelt, ugyanis a falpillérek laza szerkezetét – két, egymás felé fordított félpillér közötti törmelékes falazatot – meg kellett erôsíteni ahhoz, hogy a továbbiakban elbírják a káptalanterem feletti emeletek súlyát.69 A helyreállítás módszerére eltérô javaslatok érkeztek Lux Kálmántól, Gallus Lászlótól, sôt, a Soproni Magasépítési Nemzeti Vállalattól is.70 Értékelésükhöz a MOB még decemberben helyszínre kiküldött szakembereinek véleményét vehették alapul.71 Végül a feladatot a vonatkozó felvételek alapján két lépésben oldották meg.72 Elôször téglafalakat húztak fel a falpillérek északi és déli oldalaira, oly módon, hogy mögöttük a kápolnaterek egy szûk nyíláson keresztül megközelít hetôek maradjanak. (6. kép) Ezt követôen került sor a falpillérek megbontására: az azokat alkotó, egymás felé fordított félpillé reket cementtel megerôsítették, majd a köztük levô hézagból a törmeléket kiemelve, azt ismét cementalapú anyaggal (cementtejjel) töltötték ki.73 A javítás idôtartamára vonatkozóan nem rendelkezünk pontos adatokkal. Szakál március 14-ei levele szerint akkor még nem kezdôdött meg a falpillérek kibontása. A befejezést illetôen a kész falpillérekrôl készített legkorábbra datált felvétel ad támpontot: ez 1950 októberére van keltezve.74 Úgy tûnik, a MOB megszûnése nem okozott fennakadást a munkálatok elôreha ladásában. Az 1950 tavaszától teléig terjedô idôszakban a káptalantermen végzett munkák jelentôs része lezárult. Ekkorra tehetô a káptalanterem nyugati falának helyreállítása, melynek során a derékmagasságig kibontott északnyugati, XIV. századi ablakot75
(és az északkeletinek a fölsô negyedét) téglával visszafalazták, és visszahelyezték föléjük a helyükön levô barokk ajtónyílások szemöldökköveit (ezek jelenleg is itt találhatók). A bejárati kapu új lépcsôje feltehe tôen késô ôsszel készült el, mivel arról Szakál december 11-én állított ki számlát.76 Több elôkészületet igényelt a keleti ablakok szintén ekkor zajló teljes helyreállítása. Az ablakkávák elkészítése történt korábban, 1950 ôszén,77 majd ezt követte a mérmûvek rekonstrukciója és kifaragása. A még 1949-ben kibontott eredeti mérmû töredékek felmérése alapján készített rekonstrukciós rajzait Szakál 1950 késô ôszén küldhette el Dercsényi Dezsônek véleményezésre. A választ nem ismerjük, de való színû, hogy csak a középsô ablak tervét kellett átdolgoznia, mivel annak második verzióját december 12-én küldi fel Pestre, amelyet Dercsényi már elfogad.78 A mellékkápolnák ablakmérmûvei ekkor már javában készültek,79 s talán mindhárom el is készült még december végéig, tekintettel arra, hogy errôl december 27-én Szakál elkészíté sükrôl már számlát állít ki.80 Mivel korábban nem kerültek említésre, kizárólag a következô évre, 1951 elsô felére tehetô a káptalanterem XIV. századi gyám-, és zárókô-faragványainak tisztítása, s ezzel párhuzamosan, vagy talán röviddel ezután, a barokk boltozatfreskók leverése. (7. kép) A fotók vizsgálata alapján úgy tûnik, hogy a déli boltszakaszokkal kezdték a munkát és bal kéz felé haladtak, azaz a nyugati boltszakaszokat hagyták a munka végére. Sajnos a munka elkészülte az 1951. évre vonatkozó források hiányában közelebbrôl nem meghatározható. Ez évbôl a legkorábbi dokumentum 1951. áprilisi, melybôl az derül ki, hogy már csak kisebb feladatok maradtak vissza a helyreállításból, így a hézagpótlások és a bejárati ajtó javítása.81 Dercsényi Dezsô 1951 augusztusában rövid, baráti levélben biztosította Szakál Ernôt az (újabb) elvégzett munkáért járó kifizetésrôl. Ugyan tételeket külön nem sorolt fel, valószínû, hogy a levél a fent említett utómunkákra vonatkozik.82 Szintén ekkor kérték fel Szakált a káptalanteremben létrehozandó lapidárium megtervezésére.83 Dercsényi december eleji feljegyzésében tájékoztatta a MMOK-ot a káptalanterem restaurálásának sikeres lezárultáról;84 ezt köve
tôen pedig már csak a látogathatóság ügyében levelezett Csatkai Endrével, a Soproni Liszt Ferenc Múzeum nemrégiben kinevezett igazgatójával.85 A HELYREÁLLÍTÁS AZ 1945 UTÁNI MÛEMLÉKVÉDELEM TÖRTÉNETÉBEN
A soproni káptalanterem restaurálásának célja a középkori állapot visszaállítása volt, a késôbbi korok beavatkozásainak eltüntetésével, így pl. a Dorffmaister-freskó teljes leverésével anélkül, hogy arról akár csak dokumentáció készült volna. A barokknak itt elôforduló lebecsülésével a helyreállítás nem lépett túl a XIX. századi purista törekvéseken. Ebbôl a szempontból nem tekint hetô enyhítô körülménynek, hogy a keren gôbe a gótikus ablakok helyén nyitott barokk ajtónyílások szemöldökkövét vis�szahelyezték, ezt inkább a praktikus belátás, mintsem elvi célok vezérelték, anélkül, hogy jelezték volna az eredeti barokk állapotot. 7. A káptalanterem mennyezetét egykor díszítô Dorffmaister-freskó. KÖH Tervtár, ltsz. 25.686, 13. kép
73
Ugyancsak a korábbi gyakorlatnak felel meg a káptalanterem keleti ablakainak nem az eredeti, hanem új faragású kövekkel történô teljes helyreállítása. Ez ellentétes az Athéni Charta (1931) elveivel, amely elfogadja és támogatja a mai gyakorlat számára már kétségesnek tartott módszert, hogy az eredeti köveket visszafalazzák azok feltételezett helyére. Ugyanígy szembehelyezkedik az Athéni Chartával az az eljárás, hogy a teljes rekonstrukció sem színben, sem pedig anyagában nincsen megkülönböztetve az eredeti kövektôl. Ezek alapján a soproni helyreállítás nem tekinthetô korszerûnek, különösen nem az 1934–1938 közt zajló esztergomi restaurálások fényében, melyek Gerevich Tibor szellemi irányításával folytak, ugyanazon Lux Kálmán tervei alapján, akihez a káptalanterem munkálatai is fûzôdnek. Valamelyest árnyalja ezt a képet Dercsényi Dezsô 1977ben a háború utáni soproni mûemléki helyreállításokról megjelent összefoglaló írása, melyben a káptalanterem restaurálását még ahhoz a „hôskor”-hoz sorolja, melyben „inkább ötletszerû mentômunka folyt, mint elôre megtervezett helyreállítások sorozata.”86 Közvetlenül a háborús pusztítások után szakszerû helyreállítás természetesen aligha volt lehetséges.87 Annak érdekében, hogy a mûemlékes szempontok minél nagyobb támogatottságát érjék el a város renoválása során, a „nem túl költséges, de mutatós eredmény”-nyel kecsegetô munkákat kellett elôrevenni, így a volt ferences templom gótikus káptalantermét.88 Ez, a fenti elavult módszerek alkalmazása mellett más áldozatokat is követelt, amelyek közül a normában dolgozó vakolók gondatlansága következtében eltûnt gótikus freskótöredék esete a legismertebb.89 Dercsényi és a MOB munkatársainak számításai abban azonban visszaigazolást nyertek, hogy a helyreállítás látványos eredménye több, lebontásra ítélt soproni mûem léket mentett meg a megsemmisüléstôl. Sôt, számos helyen a pusztítások következtében elôkerült középkori részletek korszerûnek mondható bemutatására is lehetôség nyílt (például a Szent György-templomban a középkori timpanonok és a gótikus ülôfülke esetében). Szintén sikerként könyvelhetô el, hogy a városi adminisztrációban is helyet kapott a mûemlékügy képviselete. 1951
74
után a Városi Tanács mellett mûködô mû emléki albizottságot állítottak fel.90 Ez a lépés már a szakmai szempontok mielôbbi érvényesítésének irányába mutatott, amelyet a soproni középkori mûemlékek – így a káptalanterem – helyreállításába bekapcsolódó Szakál Ernô képviselt. Szakál még szobrászként nyert római ösztöndíjat az akkor már a mûemlékügyet is irányító Gerevich Tibortól, és itt ismerkedett meg az éppen ösztöndíjas Dercsényi Dezsôvel is.91 Ezek az ismeretségek is segíthettek abban, hogy a háború után bekapcsolódott a soproni mûemléki munkálatokba, s ebben a fázisban nagy fontosságú volt a káptalanteremben végzett látványos helyreállítás. Éppen ezek az évek voltak azok, amikor további jelentôs, például a visegrádi kerengô restaurálására szóló megbízását is elnyerte, s ezek után mint a kisarchitekturális rekonstrukciók nagymestere annak a Dercsényi Dezsô nek az irányítása alatt dolgozott, aki Gerevich Tibor tanítványaként a folytonosságot képviselte a háború elôtti és utáni magyar mûemlékvédelemben. Összefoglalva, a soproni helyreállítás az 1930–1940-es évek hazai mûemlékvédel mének, és egyben a MOB korszakzáró vállalkozása volt. Az 1949 novemberében meg szûnt MOB-nak és utódszervezetének, a MMOK-nak nem nyílt lehetôsége restaurálásokra. Az 1950-es években a mûemlék védelem háttérbe szorul, csak a Kádár-rendszer fogja a külsô és belsô legitimálásához fel-, sôt kihasználni, az 1957-tôl létrejövô Országos Mûemléki Felügyelôség pedig már egy következô korszak, a Velencei Charta (1964) szellemében fog eljárni. JEGYZETEK 1. Henszlmann Imre: Magyarország csúcs-íves stylû mûemlékei. Budapest, 1880. 66–75. 2. Mollay Károly: Névtudomány és várostörténet Dágtól Ágfalváig (1195–1416). Soproni Szemle, 15. 1961. 114–130., 193–200.; Házi Jenô: A soproni ferences templom jótevôje. Soproni Szemle, 15. 1961. 308–316. 3. Csemegi József: Mikor épült a soproni volt ferences kolostor káptalanterme? Soproni Szemle, 17. 1963. 97–115. 4. KÖH Tervtár, ltsz. 36307. Dávid Ferenc említi az 1963/1965. évi munkálatokat, amelyek során „gazdag, a káptalanterem faragott díszével egyidôs” kôanyag került elô.
5. Magyarországi mûvészet 1300–1470 k. Szerk. Marosi Ernô. Budapest, 1987. I. 161., 199., 313., 327., 330., 332., 333–334.; Bartos György: Megjegyzések a soproni ferences templom és kolostor építéstörténetéhez. Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Tanulmányok. Szerk. Haris Andrea. Budapest, 1994. 177–196.; Nemes András: Sopron. Bencés templom és káptalan terem. Budapest, 1994. 6. Nemes András: A soproni ferences–bencés templom és kolostor. Sopron, 2009. 7. Bartos György – Nemes András – Lángi József: A soproni ferences templom és kolostor régészeti, mûvészettörténeti és restaurátori kutatása. (Prédikált-e Kapisztrán Szent János a soproni ferences templom kôszószékérôl?) 800 éves a ferences rend. Tudományos konferencia a rend lelkiségérôl, történeti hivatásáról és kulturális-mûvészeti szerepérôl. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar – Sapientia, 2009. október 14. 8. Csemegi 1963. i. m. 98. 9. Dercsényi Dezsô: Mûemlékvédelmi munkák Sopronban. Építés–Építészet, 2. 1950. 476–483. 10. Sopron és környéke mûemlékei. 2. jav. bôv. kiad. Szerk. Dercsényi Dezsô. Írták: Csatka Endre et al. Budapest, 1956. 268–276. Bár a tartalomjegyzék szerint a fejezetet Csatkai Endre írta, Csemegi József idézett mûvében [98.: 1. jegyzet] Dercsényit jelöli meg szerzôként. Ugyanerre Tóth Sándor is felhívja a figyelmet, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 38795., a kézírásból azonosíthatóan Tóth Sándor Dávid Ferenc dokumentumához írt jegyzete. 11. KÖH Tervtár, ltsz.: 38795. Dávid Ferenc jegyzete a soproni topográfiából. Csemegi 1963 i. m. 98.: 2. jegyzetében azt is megállapítja, hogy az elsô, 1953-as kiadás 137. sz. ábrája már a restaurálás utáni állapotot mutatja. 12. A Tervtárban 4, a Tudományos Irattárban 1 dokumentáció található a helyreállításról: 1.: ltsz.: 25686.: a helyreállítás fényképes dokumentációja (a fotók egy része az aktán belül 35939-es sorszámmal ellátva); 2.: ltsz.: 38795.: Dávid Ferenc jegyzetei a soproni topográfia káptalanteremre vonatkozó oldalaiból; Csemegi József késôbb meg jelent cikkének a kézirata; felmérési rajzok a káptalanteremrôl; 3.: ltsz.: 35926.: a volt ferences templom és a káptalanterem alaprajza egy 1942-es felmérési rajz alapján; Szakál Ernô vázlatrajza a káptalanterem kápolnákat elválasztó falpilléreinek szerkezetérôl; felmérési rajzok a káptalanterem oszlopfôirôl és gyámköveirôl; a káptalanterem restaurálására vonatkozó cikk a Technika 1943-as számából [ld.: 16. jegyzet]; ismeretlen szerzô jegyzetei a helyreállítást kivitelezô vállalat jelentései rôl; 4.: ltsz.: 36307.: Szakál Ernô levelezése a helyreállításról (1949–1951); Dávid Ferenc leírása a kerengô homlokfalában végzett kutatásokkal kapcsolatban. KÖH Tudományos Irattár, MOB iratok, 1949/Sopron akta [továbbiakban: MOB 1949/Sop-
ron], amely a MOB, a helyreállítást vezetô Gallus László, Szakál Ernô, illetve a három felkért kivi telezô levelezését, árajánlataikat és kibocsátott számláikat tartalmazza. 13. KÖH Fotótár: a legkorábbinak a datálatlan P 40.430 sz., üvegre nagyított fotó tartható. 1938-ra datált egyetlen fotó: P 56.794 képeslapra nagyított kép, 1942: Lux-hagyatékból származó fotók: P 65 966–968; 1949: P 29.878–895, P 32.546–570, P 34 938; 1950: P 33.061–066. További problematikus datálású vagy datálatlan képek: P 31.241, P 32.543–545, P 34.813, P 34.896, P 38.225, P 65.966, P 68.029. 14. Sopron és környéke mûemlékei 1956. i. m. 268. 15. MOB 1949/Sopron, No 935. 1949. november 29. 16. Dercsényi 1950. i. m. 482. – ezt Dercsényi átveszi egy 1943-as írásból: A soproni bencésrendház káptalanterme. Technika, 24. 1943. 59. 17. Technika 1943. i. m. 59. Dávid Ferenc 1970 körüli feljegyzésében úgy tudta, hogy a kibontás programja eredetileg csak a körülfalazott pillérek kibontását jelentette, s a váratlanul elôkerült többi részlet miatt döntöttek a teljes restaurálás mellett, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 38795. (dátum nélkül). 18. Magyarország Mûemlékei, 3. 1913. 224. – Dercsényi Dezsô: A soproni mûemlékvédelem három évtizede (1945–1975). Magyar Mûemlék védelem, 8. 1977. 7. 19. KÖH Fotótár, Lux Kálmán-hagyaték, ltsz.: P 56.794. 20. Henszlmann 1880. i. m. 68., 58. ábra. 21. KÖH Fotótár, Lux-hagyaték, ltsz.: P 65.966, P 65.968. Ide tartozhat még a Fotótár P 40.430 pozitívje, amely a keleti fal középsô ablakát még teljesen befalazva mutatja, a helyén falfülkével kialakítva. 22. Dercsényi 1977. i. m. 7. 23. Fülöp Csilla: Átmenet és újrakezdés (1945–1949). A magyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok Szerk. Bardoly István, Haris Andrea. Budapest, 1996. 192. 24. Elsôként az ablakmérmûvek tervezett rekonstrukciója kapcsán, mivel Szakál Ernô neki küldi el a terveket, ld.: KÖH Tervtár, ltsz. 36307. Szakál Ernô levele Lux Kálmánnak, 1949. július 17. Másodszor Szakál említi, hogy a pillérek faragását (értsd: a szabadon álló pillérek kibontását) Lux utasítására készítette el, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô levele Gallus Lászlónak, 1950. január 18. Harmadszor pedig egy beszámolóban hangzik el Lux neve, mint az 1950 telén a káptalanterem falpilléreinek állapotfelmérése ügyében Sopronba látogató MOB delegáció tagjának, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Pogány Ö. Gábor a MMOK igazgatóhelyettesének levele a Soproni Magasépítési Nemzeti Vállalat vezetôjének, 1950. március 29. 25. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. 1949. április 16. 26. MOB 1949/Sopron, No 884-5. 1949. április 27. 27. Román András: Szakál Ernô: Nekem a geometria
75
csodálatos dolog. (Interjú). Mûemlékvédelem, 41. 1997. 99. 28. Uo. 29. Mindenekelôtt az 1949. márciusi költségvetés kapcsán, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô levele Gallus Lászlónak, 1949. március 21. 30. MOB 1949/Sopron, No 1654. 1949. március 23. 31. A Soproni Lakóépület-tervezô Irodáé és a Soproni Magasépítési Nemzeti Vállalaté, ld.: MOB 1949/ Sopron, No 1110. 1950. január 1.; KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Gallus László levele, 1950. január 15. 32. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307, pótmegbízó levél, 1950. február 19. 33. Gallus László több ízben is panaszt emelt a vállalat kifogásolható munkája és megbízhatatlan kommunikációja miatt, ld.: MOB 1949/Sopron, No 1131. 1950. március 6.; No 1135-6. 1950. március 23.; No 1138-9. 1950. április 4.; No 1125. 1950. szeptember 24. 34. MOB 1949/Sopron, No 1132-3. végszámla, 1950. október 5. 35. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. 1950. december 6. 36. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. jegyzôkönyv, 1950. december 18. 37. MOB 1949/Sopron, No 875-6. 1949. március 7. 38. MOB 1949/Sopron, No 1654. 1949. március 22. 39. Uo. 40. MOB 1949/Sopron, No 887-8. 1949. április 23. 41. MOB 1949/Sopron, No 878-9. 1950. április 6. 42. 1780 körülinek mondja március 22-i beszámolójában, ld.: MOB 1949/Sopron, No 1654.; egy hónappal késôbb ugyanerre vonatkozóan egy XVII. század végi datálást tüntet fel, ld.: uo. 43. Nemes 2009. i. m. 47. 44. MOB 1949/Sopron, No 878-9. 1950. április 06. 45. MOB 1949/Sopron, No 882-3. (dátum nélkül) és No 1654. 1949. április 10. 46. KÖH Tervtár, ltsz.: 35926. elsô lap. Az elsô bejegyzés felett olvasható cím: „Gallus László 1949. IV: 10. MOB 196/949.” A kézírásos lap, mely csak a legfontosabb adatok közlésére szorítkozik, és sem megszólítást, sem pedig aláírást nem tartalmaz, feltehetôen a hivatkozott Gallus-féle beszámoló kivonatolt példánya lehet. 47. KÖH Tervtár, 35926, Gallus másik, 1949. április 10-re keltezett beszámolójának kivonatolt példánya. (A teljes dokumentum: MOB 1949/Sopron, No 1654.) Az ablakokról készült fotókra vonatkozóan ld.: KÖH Fotótár, P 29.879, P 34.938 felvételek, melyeket további fotókkal együtt (nyilvánvalóan utólag) májusra datáltak. 48. KÖH Fotótár, P 29.882, P 32.558 felvételek (északi kápolnaablak nyugatról). Az ablak félig befalazott állapotban látszik, miközben a terem belsô falain már nincs vakolat. 49. MOB 1949/Sopron, No 1654. 1949. április 10. 50. Uo. 51. MOB 1949/Sopron, No 882-3. (dátum nélkül) és No 957-8. 1949. május 22. 52. MOB 1949/Sopron, 1654. No 1949. április 23.
76
53. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Dercsényi Dezsô levele Szakál Ernônek, 1949. . 06.); Uo., tájékoztató költségvetés, 1949. május 21. 54. Ibidem. A költségvetésben tételesen megfogalmazott pontok a következôk: 1.: keresztboltozatok vakolatának leverése; 2.: boltozati bordák és hevederek tisztítása; 3.: gyámkövek és 4.: zárókövek letisztítása; 5.: sarokoszlopok letisztítása; 6.: „fülkeelválasztó falak” (azaz a kápolnák közötti elválasztó falak) ablakainak tisztítása; 7.: „gótikus bejárati ajtó” (tehát a nyugati kapu) tisztítása; 8–9.: „utcára nézô ablakok” (tehát a keleti ablakok) tisztítása (kávákkal); 10.: gótikus ablakok mérmûvei nek elkészítése, amennyiben azok elôkerülnek; 11.: kôbordák tisztítása, esetleges javítása; 12.: nyolcszögû, gótikus pillérek (tehát a kápolnákat elválasztó falpillérek) helyreállítása. 55. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. tájékoztató költségvetés, 1949. május 21. 56. MOB 1949/Sopron, No 957-8. 1949. május 22. 57. KÖH Fotótár, P 29.879, P 34.938 felvételek, melyeket további fotókkal együtt (nyilvánvalóan utólag) májusra datáltak. 58. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô levele Lux Kálmánnak, 1949. július 17. 59. Uo. A káptalanteremben jelenleg látható kiállításon megtekinthetô a nyugati ablakpár újonnan készült rajzi rekonstrukciója. 60. MOB 1949/Sopron, No 935. 1949. november 29.; Dercsényi Dezsô: Mai magyar mûemlékvédelem. Budapest, 1980. 37. 61. KÖH Fotótár, P 29.883. 62. MOB 1949/Sopron, No 957-8. 1949. május 22. 63. KÖH Fotótár, P 29.883, P 29.890, P 29.894, P 32.546, P 32.550, P 32.570. 64. KÖH Fotótár, P 32.550; 1949. december 22.; MOB 1949/Sopron, No 1113. 1949. december 22. 65. A felvételeket ld.: KÖH Fotótár, P 32.570 (decemberre datálva); az árajánlattétel: KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. 1949. december 22. 66. KÖH, Tervtár, ltsz.: 36307. Gallus László és Szakál Ernô levél- (és „penge”)váltása a „pillérfaragási munkálatok”-ra vonatkozóan, 1950. január 15. és 18. 67. Uo., Gallus László levele, 1950. január 15. 68. MOB 1949/Sopron, No 935. 1949. november 29. 69. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô levele, 1950. január 18. A falpillérek metszete: KÖH Tervtár, ltsz. 35926. Hosszmetszeti rajz a két pillér szerkezetérôl, Szakál Ernô aláírásával; MOB 1949/Sopron, No 1142-3. 1950. január 19. 70. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Pogány Ö. Gábor levele, 1950. március 29.; MOB 1949/Sopron, No 1138-9. 1950. április 4. 71. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô árajánlata, 1949. december 22.; MOB 1949/Sopron, No 1113. 72. KÖH Fotótár, P 32.546, P 34.813, P 6829a, P 6829b. 73. Erre Lux Kálmán és Gerô László helyszíni vizsgálata és javaslata alapján került sor, ld.: KÖH Terv-
tár, ltsz.: 36307. Pogány Ö. Gábor levele a Soproni Magasépítési Nemzeti Vállalat vezetôjének, 1950. március 29. 74. KÖH Fotótár, P 33.063. 75. KÖH Tervtár, ltsz.: D 25686. ezen belül 35939. sz. fotósorozat, 6. felvétel. 76. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô által kiállított számla a lépcsôk elkészítésérôl Gyôr-MosonSopron Tatarozó és Építô Vállalatnak címezve, 1950. december 11. 77. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô árajánlata a MMOK-nak az ablakkávák elkészítésére vonatkozóan, 1950. szeptember 24. 78. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Dercsényi Dezsô levele Szakál Ernônek, 1950. december 16. 79. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô levele a MMOK vezetôségének, amelyben igazolja, hogy átvette a MMOK megbízását az „ablakok” elké szítésérôl, 1950. december 6. 80. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô által kiállított számla a MMOK-nak, 1950. december 27.
81. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Szakál Ernô levele a MMOK vezetôségének, 1951. április 6. 82. KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. Dercsényi Dezsô levele Szakál Ernônek, 1951. augusztus 6. 83. MOB 1949/Sopron, No 1118. 1951. augusztus 7. 84. MOB 1949/Sopron, No 1121. 1951. december 5. 85. MOB 1949/Sopron, No 1120. 1951. december 10. 86. Dercsényi 1977. i. m. 10. 87. Dercsényi 1980. i. m. 37. 88. Dercsényi 1977. i. m. 10. 89. A freskótöredéket az északkeleti, ún. „angyalos” konzol alatt találták a vakolat leverésekor 1949 nyara környékén, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 25686. 13. felvétel. Egy évvel késôbb verhették vagy vakolhatták le, amirôl a jegyzôkönyv készült, ld.: KÖH Tervtár, ltsz.: 36307. jegyzôkönyv, 1950. december 18.; MOB 1949/Sopron, No 1117. Az eset rôl Dercsényi is megemlékezik: Dercsényi 1980. i. m. 37. 90. Uo. 91. Román 1997. i. m. 98.
77
Szakács Béla Zsolt
DERCSÉNYI DEZSÔ ÉS A ROMÁN KORI MÛVÉSZET KUTATÁSA* 1945. május 2-án, amikor Európában még dörögtek a fegyverek, és Magyarországon is csak alig pár hete ültek el a harcok, a II. világháború utáni szellemi romeltakarítás jegyében Alföldi András megalapította a Corona Archaelogica nevû társaságot a budapesti, akkori nevén Pázmány Péter Tudományegyetem régészeti intézetében. E hetente ülésezô társulat programjában rögtön az ötödik alkalommal, május 30-án Dercsényi Dezsô tartott elôadást Az Árpád-kori magyar mûvészet problémái címmel. Ebben a programadó írásában, melyet az akkor 35 éves fiatal mûvészettörténész tartott, már benne rejlenek azok a nagy témák, amelyek mentén késôbbi összefoglalásai szervezôdnek. Ugyanakkor fordulópont is az 1945-ös elôadás, illetve ennek 1947-es megjelenése az Antiquitas Hungarica c. folyóiratban, hiszen ekkoriban, 1946-ban nyert kinevezést a Mûemlékek Országos Bizottsága elôadói posztjára, s ettôl kezdve mindig a gyorsan változó szervezeti felépítésû mûemlékügy
valamely vezetô pozíciójában találjuk egészen 1977-es nyugdíjba vonulásáig. Úgy tûnik, hogy Dercsényi tudományos karrierjét is ennek alapján oszthatjuk ketté. Az elsô a pályakezdô, igen fontos alapkutatásokat el végzô román kort kutató idôszaka, míg a második a világháború utáni évtizedek magyar mûemlékvédelmének tudományos irányítójáé. Mint az 1945-ös elôadás elsô mondatából is kiderül, Dercsényi tudományos indíttatása Gerevich Tiborhoz fûzôdik. Nála írta doktori disszertációját a somogyvári bazilikáról, és neki köszönhette az elsô komolyabb megbízatásokat is 1935-tôl a MOB-nál. 1951-tôl azon a Mûvészettörténeti Tanszéken oktatott, amelyen 1954-ig, haláláig Gerevich is elô adásokat tartott. Gerevich Tibor, bár a magyarországi romanika máig meg nem haladott, legnagyobb szabású összefoglalása az ô nevéhez fûzôdik, valójában nem volt a román kor kutatója. Az 1938-as monográfián kívül nincs
1. Magyarszecsôd, a r. k. templom délkeletrôl, 1973
2. Felsôörs, a prépostsági templom nyugati homlokzatának részlete, 1970
* Dercsényi Dezsô születésének 100. évfordulója alkalmából Vácon, 2010. július 23-án megrendezett konferencián elhangzott elôadás.
78
3. Nagybörzsöny, a Szent István-templom keletrôl, 1966
4. Karcsa, a ref. templom nyugatról, 1973
is érdemi publikációja a témában, igaz, maga a kötet hatalmas anyagra épül, és annak szisztematikus bemutatása. Dercsényi, aki akkor már a Gerevich irányítása alatt álló MOB alkalmazottja volt, maga írja le, ahogy Genthon Istvánnal együtt dolgoztak Gerevich keze alá a nagy mû készülésekor. Ennek alapján úgy vélem, az anyaggyûjtés ben Dercsényi szerepe kiemelkedô lehetett Gerevich monográfiájának születésekor. Másfelôl viszont az anyag rendszerezése, az ebbôl levont következtetések, a magyar romanika nem egy máig ható tézise Gerevich saját elgondolása, amely nagy hatást gyakorolt tanítványára is. Dercsényi ugyanis valóban a román kor specialistájaként indult. Elsô nagyobb mûve, a doktori értekezésként benyújtott Somogyvár-monográfia, amely 1934-es dátumával négy évvel megelôzi Gerevich összefoglalását, már a témában való nagy jártasságról tanúskodik, komoly nemzetközi összehasonlító anyagot dolgoz fel, és kialakulóban van a kôfaragványok stíluselemzésének módszertana. Az elsô fejezetben, melyben az írott forrásokat dolgozza fel, megmutatkozik a történeti összefüggések iránti érzékenysége. A 2. részt az építészetnek szentelte. Dercsényi maga nem folytathatott ásatásokat a területen, ezért kizárólag az elôdök, mindenekelôtt Gerecze Péter megfigyeléseire kellett alapoznia következtetéseit. Ami új, az a mûvészettörténeti értékelés, mindenek elôtt az olasz irány hangsúlyozása. A legrészletesebb a 3. rész, melyben a kôfarag ványok számbavételét és stiláris, illetve
ikonográfiai értékelését végzi el. Itt fogalmazza meg érdekes hipotézisét arról a dombormû-töredékrôl, melyet ô Szent István király és a protomártír legendájának kontaminációjaként értelmez. Bár az elképzelés aligha tartható (ahogy Levárdy ezt felváltó tézise Szent Egyed miséjérôl is vitatható), figyelemre méltó, hogy az értelmezéshez felhasználja Róheim Géza koncepcióját a ka zároknál és a honfoglaló magyaroknál kimutatott szakrális királygyilkosságról. Ezzel tulajdonképpen a disszertáció törzsanyaga le is zárult, és a szerzô összefoglalja megállapításait: „a somogyvári romokban egyik legrégebbi árpád kori bazilikánk alapfalai jutottak változatlanul korunkra”, s „annak ellenére, hogy a kolostor valóságos francia gyarmat volt, az úgy a templom alaprajzában, mint pedig a fennmaradt plasztikai maradványok stílusában, felsô Olaszországhoz, Lombardiá hoz kapcsolódik.” Itt visszautasítja Szônyi Ottó véleményét, melyben a somogyvári faragványokat francia származásúnak tartja. Az ezután következô 4. rész már túlnyúlik a somogyvári emléken magán, és a dunántúli román mûvészet fejlôdését vázolja fel. A két viszonyítási pont Pécs és Ják. Fontos feladata, hogy a német és osztrák kutatók téziseit – így Richard Hamann és Richard Kurt Donin nézeteit – visszautasítva, egy belsô fejlôdési láncolatot tételezzen fel, melyben Pécs és Ják közt Somogyvár játssza az összekötô szemet. Dercsényi elsô tudományos munkája tehát mind anyagválasztásában, mind módszertanában már megelôlegezi a késôbbi
79
5. Karcsa, a ref. templom keletrôl, 1973 összefoglalásokat. Miután Gerevich jóvoltából bekapcsolódott a MOB tevékenységébe, itt az egyik fô feladata a székesfehérvári ásatások tudományos feldolgozása lett, melynek eredményei az 1943-as monográ fiában láttak napvilágot. Mivel errôl a kér désrôl rövidesen Mentényi Klára fog részletesebben beszélni,** ezt a mûvet itt nem elemzem. Inkább a korai évek két másik jelentôs tanulmányát szeretném röviden bemutatni. Dercsényi ugyanis, amellett, hogy 1941ben megjelentette a Nagy Lajos korát színes ecsetvonásokkal bemutató monográfiáját, a kôfaragványok alapos kutatásának szentelte ezeket az éveit. Két csoportot vizsgált alaposabban. Az egyik, melyrôl 1937-ben Az Árpád-kori kôfaragómûvészet elsô emlékei címmel számolt be, a palmettás kôfarag ványok feldolgozását célozta. Fô kérdése, hogy „volt-e hatása a honfoglaló magyarság mûvészi kultúrájának a keresztény magyarság mûvészetére”. Míg ezt sokáig tagadta a kutatás, a két háború között felmerült a honfoglaláskor palmetta-díszes ötvöstárgyai és a XI. századi kôfaragványok közvetlen ös�szekapcsolásának gondolata. Meglepô módon Divald Kornél volt az elsô, aki 1927-es összefoglalásában ezt a gondolatot komolyan képviselte, s noha ezt a következôkben sorra elfogadták (így Hekler Antal, Horváth
Henrik), a probléma tudományos vizsgálata még váratott magára. Ezt kísérelte meg elvégezni Dercsényi a stíluskritika eszközeivel. Az ekkor ismert kôanyag teljes áttekintése után felállít egy kronológiai sorrendet, kezdve az akkor még esztergomi oltárnak tartott, ma dömösi pillérfôként ismert faragvánnyal, majd folytatva a veszprémi székesegyház és a pilisi monostor köveivel, ezután téve az adatokkal is 1061–1063-ra datálható szekszárdi köveket és stilárisan a század közepére helyezve a délvidéki anyagot (Bodrogmonostorszeg). A fejlôdés követ kezô állomását a somogyvári fríztöredékben látja, de ebben már a lombard stílusú szalagfonat teljes kifejlôdését érzékeli (1095 e.). Összességében tehát az emlékanyagot a XI. század eleje és 60-as évei közt húzza szét. Nem elemzi azonban behatóan a faragott palmetták rokonságát az ötvöstárgyakéval, 6. Kallósd, körtemplom
** M entényi Klára elôadását egy késôbbi számunkban fogjuk közölni. Addig is felhívjuk olvasóink figyelmét e tárgyban megjelent újabb publikációjára: Romanische Steinmetzarbeiten der Stiftskirche der Jungfrau Maria in Székesfehérvár (Die Geschichte der Skulpturen im 19. Jahrhundert). Acta Historiae Artium, 52. 2011. 31–148. (Szerk.)
80
7. Szalonna, a református templom délkeletrôl, 1975 csak megállapítja, hogy hasonlóak: azaz „a közvetlen hatás lehetôsége tehát fennáll, ha nem is bizonyítható, de számolni kell vele.” Ezután viszont rögtön arra a következtetés re jut, hogy „a honfoglaláskori mûvészeti kultura tovább él a XI. században és helyet kap a meginduló és nyugathoz kapcsolódó új mûgyakorlat formakincsébe.” Itt ragadható meg a tézis hordereje: a román kori mûvészetet ugyanis két tényezôvel magyarázta a nemzetközi kutatás: az antik hagyomány továbbélésével és a nomád népek friss hatásával. Ez utóbbihoz járul hozzá a magyarság, ha sajátos pogány mûvészetét be lehet kanalizálni a román kori mûvészet nagy egészébe. Ehhez kívánt hozzájárulni ez az 1937-es tanulmány, melynek eredményeit Gerevich is felhasználta az 1938-as nagy monográfiában. Már ebbôl a konklúzióból is sejthetô, hogy Dercsényi érdeklôdését a román mûvé szet másik fô szálának kérdése is felkeltette. Ez pedig a római elôzmények problémája. Nagy lendületet adott ennek a kutatásának a székesfehérvári kôtár rendezése, ahol számos akantuszos faragvánnyal volt dolga. E kérdéssel a Budapest Régiségeiben 1943-ban megjelent tanulmányában foglalkozott, XI. századi királyi kôfaragómûhely Budán címmel. Ebben három kôfaragvány-csoportot vizsgált. A fehérváriak mellett a Horváth Henrik által is kutatott (ó)budai és a MOB ásatása miatt ismét elôtérbe került esztergomi anyagot. Megállapítja, hogy ezeken a nagy királyi építkezéseken egymással rokonítható antikizáló faragványcsoport tûnik fel. Nem
kétséges számára, hogy ezek a források szerint Szent István által alapított intézményekhez tartoznak, tehát a XI. századra tehetôk. Ezt a XI. századi reneszánszot beilleszti a kortárs német és fôleg itáliai jelenségek közé. Figyelemre méltó, hogy Horváth Henrik nyomán számol egy XII. századi reneszánsszal is, de ezeket a köveket nem ahhoz köti, hanem az alapítás korára helyezi ôket. Felveti azt a kérdést, mennyiben hathatott a helyben talált római emlékanyag erre a stílusra, de ezt nem tudja egyértelmûen megválaszolni: „Ha tárgyi és formai vonatkozásokban ma még nem tudjuk kimutatni a provinciális emlékek hatását a XI. századi fejlôdésre, annyi való színûnek látszik, hogy az akanthus-leveles díszítmény elterjedésében a pannóniai emlékeknek is lehetett része”. Ennél határozottabb kapcsolatot mutat ki – részben Gerevich Tiborra hivatkozva, de nála pontosabban – a felsô-itáliai emlékanyaggal, mindenekelôtt Milánóval és Paviával. Tegyük hozzá, ezt az ismeretet éppen a Gerevichnek köszönhetô 1939–1940-es római akadémiai ösztöndíj tette lehetôvé. Így jutunk el az 1945-ös programadó elôadáshoz, melyben az Árpád-kori mûvé szetet három fô periódusra osztja: a kezdetek a XI. század végéig; a virágzás a XII. század végéig; és a gótika kezdetei a XIII. század végéig. A 2. és 3. korszak problémáit 8. Egyházasdengeleg, a r. k. templom délkeletrôl, 1977
81
9. Csaroda, a ref. templom délkeletrôl csak megemlíti, az elôadás az eredet kérdéseit elemzi részletesebben. Itt is három problémát emel ki: 1. A honfoglaló magyarság mûvészete és e mûvészet továbbélésének kérdése; 2. Az itt talált mûvészeti emlékek, mû vészeti kultúra hatásának kérdése; 3. A külföldi mûvészet hatása. Az elsôben lényegében összefoglalja az 1937-es tanulmány eredményeit a honfoglaló ornamentika továbbélésérôl. Új azonban a bolgár emlékanyag figyelembe vétele, bár konkrétabb megfigyelések nélkül, inkább lehetôségként. Itt utal László Gyula új kutatásaira is, melyek közül azonban a Szent László-legenda pogány értelmezését elveti. A 2. pontban kiemeli a római provinciális mûvészet hatását, de ezt fôleg az új központok helyválasztásában és a spoliumokban, s fôleg a szellemi hatásban látja, pl. Pécsett az ókeresztény kultuszterület továbbélésében. Ehhez képest a szlávok (pl. Mosaburg– Zalavár) hatását elhanyagolhatónak érzi. Ugyanakkor a 3. pontban, a külföldi hatásoknál visszatér a római gyökerekre, de ezeket a magistri commacinik, az itáliai vándormesterek hatásának tulajdonítja, ahogy a templomtípusokat is Itáliához köti (ebben Gerevich Tibort követve). A bizánci hatást is
82
csak közvetetten, nyugati mintákon átszûrve ismeri el. Érdekes megjegyzés, hogy az 1947-es kiadáshoz már egy korábban elhanyagolt szempont, a szlávság befolyásának újraértékelése járul, utalással az ekkor már megindult (éppen Gerevich Tibor által kezdeményezett) zalavári ásatásokra. Ugyanakkor a Radnóti Aladár által feltárt récéskúti bazilika alaprajzánál is siet kimutatni a noricumi és dalmáciai rokonságot, párhuzamosan a kôanyag adriai eredeztetésével. Évtizedekkel késôbb, egy 1970-es szlavisztikai konferencián is visszatért e témához, mint a magyarországi preromán templomtípusokhoz és esetleges továbbélésükhöz. Itt nagy óvatossággal felvetette azt a kérdést, hogy a VII. századra datált fenékpusztai háromapszisos bazilika nem hathatott-e a késôbb itt nagy karriert befutott bencés templomtípusra – de egyértelmû válasszal a kutatások hiányosságai miatt nem szolgálhatott. Az 1945-ös elôadásban csak röviden érintett XII. és XIII. századi emlékanyag csomópontjai is foglalkoztatták Dercsényit, bár ezekre csak késôbb és nem ilyen szisztematikusan térhetett ki. A XII. században meghatározónak a pécsi mûhelyt tekintette. Ezzel kapcsolatban követte Gerevich Tibor megállapításait a stíluskérdésekrôl, de ön állóan foglalkozott az ikonográfiával egy 1950-es tanulmányában az Archaeologiai Értesítôben. Ô irányította a Lux Kálmán ál10. Ják, az apátsági templom szentélye délkeletrôl. 1979
11. Csempeszkopács, a r. k. templom délrôl, 1979 tal tervezett pécsi kôtár rendezését is, mely a mai Dómmúzeum elôdje, elgondolásairól A pécsi kôtár c., 1962-ben megjelent vezetô ben számolt be. Ugyanakkor a XII. századról az volt a véleménye, idézve 1947-es tanulmányából, hogy „ugyan sok a kidolgozásra váró kérdés [...] de ezek megoldása úgy véljük nem ütközik nagyobb nehézségbe, inkább szakember és publikációs lehetô ség kérdése, tehát technikai probléma.” Nagyobb jelentôséget tulajdonított a gótika jelentkezésének. Elsôként ismerte fel az esztergomi Porta Speciosa kiemelkedô je lentôségét, s a témának kismonográfiát is szentelt 1947-ben. Másrészt nagy figyelmet fordított a nemzetségi monostorokra is. Mint láttuk, már 1934-es disszertációjában sietett visszautasítani a német és osztrák kapcsolatokat és a jáki kört hazai fejlôdés eredményeként mutatta be. Ják és a nemzetségi monostorok egy olyan csoportot képeznek, amely a magyarországi romanika egyik legjobban kutatható, mert viszonylag épen és nagy számban megôrzött emlékanyaga. Rokon építészeti megoldásaik arra ösztönözték Dercsényit, hogy mögöttük szoros szálakat, egyenesen egy bencés építômûhelyt tételezzen fel. Jákkal és körével legalaposabban a templom felszentelésének 700. évfordulójára írt tanulmányában foglalkozott (Acta Historiae Artium 1957), de népszerûsítô formában számos alkalommal visszatért rá. E kérdéskör egyik meghatározó eleme a templomok nyugati elrendezése volt. A nemzetségi monostorokban igényesen ki-
épített nyugati karzatokat Enzt Géza vizsgálta elôször 1959-es tanulmányában. Ennek a kérdésnek a nemzetközi horderejét Dercsényi is felismerte, amikor 1964-ben az ígéretes közép-európai mûvészettörténeti témák sorában az elsôk között említette a nyugati karzatok kutatását. Ez meg is történt, mégpedig egy varsói építészettörténész, Andrzej Tomaszewski munkájában, aki a cseh, lengyel és magyar anyagot vizsgálta összefoglalóan. Errôl Dercsényi is beszámolt 1975-ös recenziójában, mely A közép-európai építészettörténet felé címmel jelent meg; részben ennek hatására írta meg újabb cikkét Entz Géza is 1980-ban, melyben újraértékelte a nyugati karzatok kérdéskörét. Látjuk tehát, hogy Dercsényi Dezsô kutatási témái a kezdetektôl a hazai romanika súlypontjai köré szervezôdtek, és ennek programját legtisztábban az 1945-ös elôadás tartalmazza. Ezekre az akkor már részben elvégzett kutatásokra épülhetett egyik legfontosabb vállalkozása, a magyarországi romanika történetének összefoglalása. Ez Gerevich könyvétôl eltérôen nem egy önálló monográfiában valósult meg (noha a fontosabb gondolatok egy 1972-es fotóalbum elôszavában és képmagyarázataiban visszatérnek, mely a Románkori építészet Magyarországon címet viseli), hanem egy öt kiadást 12. Zsámbék, a templomrom délkeletrôl, 1979
83
13. Dercsényi Dezsô és Gerô László a sárospataki Vörös-toronyban az 1950-es években megért kézikönyvben, a Fülöp Lajos által fôszerkesztett, Dercsényi és Zádor Anna szerkesztôi munkájával elkészült A magyarországi mûvészet története címû kétkötetes összefoglalásban. Az elsô kiadás 1956-ban jelent meg, az utolsó 1973-ban, az idôközben megjelent újabb eredményekre az egyre bôvülô Irodalom c. részben hivatkozott. Az anyag felosztása itt is hármas szerkezetû, változás csak abban következett be, hogy a tatárjárás utáni fél évszázadot átengedte Gerevich Lászlónak, aki a gótikus mûvésze tet írta meg. Ez a felosztás kronologikus szigorával különbözik Gerevich monográfiájától, ahol az egyes mûfajok alkotják a fô rendezô elvet, és ezeken belül a tipológiai szempont keveredik az idôrendivel. Dercsé nyinél a korszakon belül válnak el a mûfaji problémák, így a korai fejezetben az építé szetrôl a kritikai szemlélet által idôközben megrostált anyag nem tett lehetôvé olyan nagy ívû eszmefuttatásokat, mint Gerevich nek 1938-ban. Ezzel szemben a kôfaragást a korai programnak megfelelô beosztásban tárgyalhatja. Három csoportot különböztet meg a XI. századi anyagban: a palmettásat (melynek honfoglalás kori eredetét fenntartja); a szalagfonatost, melynek fô emléke a Szent István-szarkofág és ennek zalavári rokonsága, amit Adria-vidéki párhuzamokkal magyaráz; és az antikizáló faragványokat,
84
melynek lombard eredeztetését megismétli. Meg kell jegyezni, hogy ma már ezt a csoportot a XII. századi reneszánsz jelenségeként értékeljük, a szalagfonatosokat Tóth Sándor és Marosi Ernô újabban Szent István szentté avatásához, 1083 tájára tette, és a palmettás köveket is elvitatták az államalapítás korától, legkorábbi példáit a XI. század közepére, a jól datálható 1055ös tihanyi építkezések környékére téve. Ezzel a XI. század elsô fele a kôfaragás tekintetében lényegében kiürült, s csak egy újabb átértékelés döntheti el, mi az, ami Dercsényi elképzelései közül esetleg mégis fenntartható. A nagy összefoglalás II. fejezete A pécsi mûhely kora címet viseli. Ennek megfelelôen az anyag fô rendezô elve a pécsi székesegyházhoz való viszony, mind építészetileg („a bencés templomtípus elterjedése”) mind szobrászatilag („a pécsi mûhely hatása az épületplasztikára”). Logikáját tekintve a III. fejezet is ezt követi, de itt már Esztergom lesz a vonatkoztatási pont, illetve a XIII. század elsô felében a „nemzetségi kolostorok – bencés építômûhely”. Érdemes itt felidézni Gerevich Tibor koncepcióját, akinek 1938as monográfiája annak jegyében született meg, hogy a trianoni határokkal felszabdalt Kárpát-medence kulturális egységét bizonyítsa. Ezért voltak nagy jelentôségûek az esztergomi feltárások, melyek a középkori királyság egykori központjára vetettek fényt, s Gerevich ezt látta visszacsillogni az ország legeldugottabb zugában épült kis templomocskában is. Dercsényi megtartotta azt az elképzelést, hogy az ország mûvészete egy mûhely vagy egy központ köré szervezôdik, de ezt korszakonként váltogatta: Esztergom univerzális szerepét átvette a királyi mûhely – Pécs – Esztergom – bencés mûhely sorozat, amely a központok áthelyezôdésének a biblikus és politikai gondolkodásból ismert elvét követi a mûvészettörténetben. Ez tehát Gerevichhez képest elôrelépés volt, más kérdés, hogy a következô nemzedék elvetette az egyközpontúság elvét, és helyette a „sokvágányos” mûvészettörténet-írásra törekedett. Dercsényi elgondolásának fontos elemét képezte a bencés építômûhely. Ez a rendi építôiskolák akkoriban széles körben elterjedt gondolatát követte, mint a „hirsauer Bauschule” vagy a ciszterci építôiskola.
Dercsényi ehhez kötötte a bencés templomtípust is, melyet a magyarországi romanika konstans elemének vélt, lényegében Gerevich Tibor alapján. Dercsényi ennek, mint láttuk, helyi gyökereket is feltételezett (ld. Fenékpuszta), és disszertáció-témája, a somogyvári apátsági templom felépítése óta állandó és domináns jelenlétet feltételezett. A XIII. századi emlékekrôl szólva kijelenti, hogy „az e típus szerint épült templomok nagy része bencés kolostorhoz tartozik. Alaprajzuk is azonos azzal, amit már korábban bencés típusnak ismertünk meg, ez jogosít fel arra, hogy ne csak családi templomtípusról, hanem ennek kapcsán bencés mûhelyrôl is beszéljünk.” Ez az elképzelés azután a monostortemplomok újabb példáinak megismerésével szintén tarthatatlanná vált, amit fôképpen Marosi Ernô tanulmányai tettek világossá. Dercsényi Dezsô elgondolásai tehát gyakran Gerevich Tibor koncepciójára vezethetôk vissza, ám Dercsényinél azok sokkal tisztább, átgondoltabb formában, tézisekké kristályosodva jelentkeznek. Éppen ez teszi ôket sérülékenyebbé, s mint minden generáció esetében, pár évtized alatt elavulttá. Nem is annyira ezek a könnyen megtanulható, de ma már kevéssé használható tézisek azok, amelyek Dercsényi munkásságában idôtállónak bizonyulnak, hanem a hozzáállása, tudományos alázata, az emlékanyag alapos ismerete, nyitottsága és az a készség, hogy tudását átadhatóvá tegye. Hosszú élete során Dercsényinek sokszor kellett szembenéznie valamely elképzelésének a kritikájával, és az ötször újraírt nép szerûsítô összefoglalás ezt a nyitottságát szépen mutatja (utolsó változata a Zádor Annával írt Kis magyar mûvészettörténet, 1980-ból). Szaktudományos munkássága mellett, melyre a mûemlékvédelmi tevékenység mellett egyre kevesebb ideje jutott, késztetést érzett arra, hogy a tudományos népszerûsítésbôl is komoly szerepet vállaljon, amit a Mûemlékeink és a Tájak, korok, múzeumok sorozat általa írt füzetei jól mutatnak. És ami soha sem fog elavulni: azaz igényesség, amellyel az emlékanyag minél mélyebb ismeretére törekedett, és igyekezett azt elhelyezni a nemzetközi összefüggésekben. Talán ezek azok az értékek, amelye-
ket Dercsényi Dezsô a legsikeresebben hagyományozott az ôt követô nemzedékekre, és amelyek miatt a magyarországi roma nika kutatásában játszott kiemelkedô szerepe sohasem lesz megkérdôjelezhetô. Az épületeket ábrázoló fényképeket Dobos Lajos készítette. KÖH Fotótár Dercsényi Dezsô fontosabb román korral foglalkozó publikációi: A somogyvári Szent Egyed-apátság maradványai. Budapest, 1934. (A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Mûvészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai, 22.); Az Árpád-kori kôfaragómûvészet elsô emlékei. Kecskemét, 1937. (A Magyarságtudomány tanulmányai, 5.); Contributi allo studio dei rapporti fra la plastica ungherese nell`eta romanica e quella dell`Italia settentrionale. Roma, 1942.; A székesfehérvári királyi bazilika. Budapest, 1943. (Magyarország mûvészeti emlékei, II. sorozat, 1.); XI. századi királyi kôfaragómûhely Budán. Budapest Régiségei, 13. 1943. 257–293.; Román stílusú gyámkô Újvidékrôl. Magyar Múzeum, 2, 1946, 1. 19– 21.; Az Árpád-kori mûvészet problémái. Aniquitas Hungarica, 1, 1947, 1. 84–91.; Az újabb régészeti kutatások és a pannóniai kontinuitás kérdése. Századok, 81. 1947. 203–211.; L’église de Pribina à Zalavár. Études Slaves et Roumaines, 1, 1948, 1. 85–100.; Az esztergomi Porta Speciosa. Regnum, 6. 1944/1946. (1947) 69– 94.; Adalékok a pécsi dombormûvek ikonográfiájához. Archaeologiai Értesítô, 77. 1950. 90–95.; A románkor mûvészete. A magyarországi mûvészet története. Fôszerk. Fülep Lajos. Budapest, 1956; 2. jav. kiad. 1961–1962; 3. jav. kiad. 1964; 4. átdolg. kiad. 1970; 5. átdolg. kiad. 1973.; Hozzászólás Feldebrô kérdéséhez. Mûvészettörténeti Értesítô, 5. 1956. 57–59.; A jáki templom. Budapest, 1957. (Mûemlékeink); Zur siebenhundertjährigen Feier der Kirche von Ják. Acta Historiae Artium, 4. 1957. 173–202.; A pécsi kôtár. Pécs, 1962. (A Janus Pannonius Múzeum füzetei, 1.); Közép-európai építészettörténet felé. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, 8, 1964, 1/2. 225–231.; Magyar mûvészet István király korában. Alba Regia, 12. 1972. 268–270.; Románkori építészet Magyarországon, Budapest, 1972.; Vorromanische Kirchentypen in Ungarn. Acta Historiae Artium, 20. 1974. 1–12.; Az esztergomi királyi palota. Budapest, 1975.; Einige Probleme der arpadenzeitlichen Steinmetzkunst. Forschungsfragen der Steinskulptur der Arpadenzeit in Ungarn. Hrsg. Jenô Fitz. Székesfehérvár, 1979. 59– 61.; – Zádor Anna: Kis magyar mûvészettörténet. A honfoglalás korától a XIX. század végéig. Budapest, 1980. (Képzômûvészeti zsebkönyvtár); Baranya középkori templomai. Budapest, 1984.
85
Dercsényi Dezsô
SOPRON EURÓPAI DÍJA 1 Díjaim történetébe2 illesztettem az alábbi eseménysorozatot, noha az FVS.3 Alapítvány Európai Mûemléki-díjának aranyérmét nem én kaptam, hanem Sopron városa. A magyar nyelv azonban nem különbözteti meg a birtokos esetnek ezt a különleges fajtáját: amikor nem kaptam, hanem szereztem egy magyar városnak díjat. 1974 nyarán Bécsbôl kerestek telefonon és Walter Frodl, a bécsi Mûegyetem profes�szora elmondta, hogy Alfred Toepfer, a hamburgi FVS alapítvány – nem tévedés, ez így van – megszemélyesítôje Európai Mûemléki-díjat alapított. Évente 25–27 000 márkát szán a kiemelkedô személyek, társaságok díjazására és 2–2 aranyérmet azoknak a városoknak, amelyek a mûemlékvédelem terén jelentôset alkottak. Dercsényi Dezsô (1910–1987), az Országos Mûemléki Felügyelôség igazgatóhelyettese
86
Nem tagadom, a telefonbeszélgetés alatt elöntött a forróság, mert – talán nem túlzás – de magamra gondoltam. Röviddel ezután kiderült, hogy a nemzetközi zsûribe való felkérésrôl van szó, melyrôl megtudtam, hogy osztrák elnök mellett angol, dán, német, francia tagja van – ahogy az Alapítvány írta – a Kuratóriumnak, s ebben kellene a szocialista országokat képviselnem. Azonnal felhívtam az ÉVM illetékes fôosztályvezetôjét, aki kissé fanyalogva fogadta közléseimet. – Ez csak olyan lelkiismeret megnyugtató, mert egy Európa-díj bíráló bizottságából ma már nem lehet kihagyni a szocialista államokat – mondotta, de abban maradtunk, hogy írásban is elôadhatom javaslatomat. Azzal indokoltam részvételemet a nemzetközi zsûriben, hogy valamit „kereshetünk” ezen is a baráti államok mûemléki törekvéseinek elismerésében. Nem lepett meg, hogy érvelésemet elfogadták és engedélyezték a részvételt. Az elsô ülés elôtt, melyre Hamburgban került sor, az Alapítvány által kiküldött tájékoztatásban az Alapszabályok mellett az is szerepelt, hogy Varsó, Párizs, Buda, Colmar szerepelhetnének az elsô négy kitüntetett között. Az elsô díjat ugyanis 1974-ben adják ki, így decemberben lényegében két év díjairól kellene határozni. Nem volt vitás: az Alapítvány javaslata egyrészt bûntudat Varsó elpusztításáért, másrészt a ki nem mondott német érdeket is képviseli, hiszen Colmar Elzászban van. Természetesen ismét érintkezésbe léptem az ÉVM illetékesével, közölve azt, hogy Varsó és Buda helyreállítása nehezen fogható egy kalap alá és, hogy az utóbbit minden szempontból magasabb rendûnek tartom. Nem rejtettem véka alá azt a véleményemet sem, hogy taktikailag nehéznek vélem a helyzetet, mert ha Buda érdekében Varsó helyreállításának vitatható jellegét hangsúlyozom, könnyen lehet, hogy egyik sem kap elismerést. Azt az utasítást kaptam, hogy ne kritizáljam Varsó óvárosának helyreállítását. Az útra azonban bôröndömbe – az utolsó pillanatban – betettem egy különnyomatot és
jó néhány fotót Sopronról. Ebben az ötletben csak személyes motívumok játszottak szerepet, tudtam, hogy a bécsi elnököt mennyire impresszionálta a soproni rekonstrukció, hiszen évenként áthozta a tanítványait, hogy azt a helyszínen tanulmányozzák. Tudtam azt is, hogy Walter Frodl az Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denkmalpflege-ben vezetô helyen kritizálta azt a magyar álláspontot, hogy lehetséges a mûemlékvédelem terén az elmélet és a gyakorlat egysége, és az ellenpéldák között a soproni városfal helyreállítás is szerepelt.4 Tudatomban – vagy az alatt – rögzôdött az is, hogy ez év februárjában, mikor a bécsi magyar Nagykövetség Maulbertsch freskójának restaurálása5 kapcsán ott tartózkodtam, szó került errôl a kritikus tanulmányról is. Nem én hoztam fel, nem volt nehéz a témát kerülni, de ô tért rá. Megemlítette, hogy ezt a cikkét meg kellett írnia, mert Merényi Ferenc6 bécsi elôadásában ez a marxista álláspont túlzott hangsúlyt kapott. Nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet – hiszen az elôadás az én tanulmányaim kivonatán alapult, megnyugtattuk, hogy a cikket magyar nyelven lehozzuk7 és majd vitatkozunk (ez nem történt meg). Nem lepett meg tehát, hogy amikor a müncheni repülô téren Hamburgba menet találkoztunk, egy odavetett kérdéssel az iránt érdeklôdött, hogy soproni anyagot hoztam-e magammal. A hamburgi tárgyalás az alapítólevél finomításának részleteivel kezdôdött, a lényeg azonban az volt, hogy gyorsan egyetértettünk abban, hogy az Európa-díjat nem világvárosoknak kell adományozni, hanem kisvárosoknak. Azok jobban megbecsülik és többet jelent törekvéseik támogatásában. Egyetértettünk abban is, hogy a mûemlé ki díj Michelangelo elnevezése nem szerencsés, mert a zseniális mester mûködésében a múlt öröksége védelmének még csak nyomát sem lehet felfedezni. Igaz, hogy jobb nevet nem tudtunk produkálni, s mert az aranyérem már kész volt, maradt is. Végül egyetértettünk abban, hogy a zsûrit egy lengyel és egy olasz taggal ki kell egészíteni. Nehezebb volt az elsô kérdés: kik legyenek azok a személyiségek vagy az az egyesület, társaság, akik az elsô két 25 000 márkás díjat kapják. Még a délelôtt megegyeztünk André Malraux volt francia kulturális miniszter személyében. A Lex Malraux olyan teljesítménye a tôkés világ mûemléki tör-
vényhozásának, mely páratlan fellendülést hozott a francia mûemlékvédelemben. Bármennyire is állt be De Gaulle szekerébe az egykor párttag Malraux, a spanyol polgárháború partizánja, úgy véltem, odahaza sem fogják kritizálni kitüntetését. Kilátástalannak látszott azonban olyan egyesület megtalálása, melynek a másik díjat lehetett volna adományozni. Nem tudom, hogy a jó ebéd, vagy inkább a még jobb francia vörösbor tette-e, de ez alatt lengyel barátunk, Jan Zachwatowicz8 neve jutott eszembe. Személyét mindenki ismerte és neve az új lengyel mûemlékvéde lemmel egybeforrott. Nekem – lelkem mélyén – azért is tetszett ez a gondolat, mert ha a varsói óváros újjáépítéséért kapja a díjat, megnyílik az út Sopron elôtt. A délutáni ülésen meglepô gyorsasággal elfogadták Zachwatowicz-ra vonatkozó javaslatomat – talán mert egészséges egyensúly képzetét is keltette. Széles vita alakult ki a kitüntetendô négy város kiválasztásában, egyedül Colmar volt kétségtelen, de felmerült Bath, Dubrovnik, egy kis dán városka, újra Párizs és Róma, s ahogy megegyeztünk, W. Frodl vetette fel Sopront, megkérdezve, hogy véletlenül vannak-e fotóim, vagy valami más a városban folyó helyreállításról. Véletlenül voltak… Frodl még azt is bevetette, hogy Sopron most ünnepli várossá válásának hétszáz éves évfordulóját, egy ilyen elismerés sokat segítene az ünnepre készülô város mûemléki rekonstrukciójában. Döntés nem született. Azzal váltunk el, hogy 1975 januárjában találkozunk és mindenki, akinek konkrét javaslata van, hozzon megfelelô fotó-, diaanyagot, hogy érdemben vitatkozhassunk. Robert Vasastra [!] és rám még az a feladat hárul, hogy Lüneburger Heidebe kiutazva egy ebéden tájékoztassuk Toepfer urat a zsûri álláspontjáról. A Heidet ismertem, Toepfer másik szerelme, a természetvédelem megtestesülése. Legnagyobb bánata az volt, hogy a hatalmas terület egy része angol páncélosok gyakorlótere, ami kissé ellentétes volt a védett területen fennálló gépkocsi használati tilalomnak. Az ebéd alatt az öregúr tetszéssel fogadta Malraux-t, kis magyarázat után elfogadta Zachwatowicz-ot és Sopront nem is kellett magyarázni, elég volt a német neve: Öden
87
Walter Frodl (1908–1994) a Technische Hochschule professzora, utóbb a Bundesdenkmalamt vezetôje
burg. Megemlíthetek egy bájos anekdotikus epizódot is, mely kissé bevilágít ennek a pengeéles agyú üzletember és javíthatatlan idealista eszmevilágába. Átadtam neki akkor friss Kunstführer durch Ungarn9 címû munkám, melyet felcsillanó szemmel köszönt meg. – Nagyon szép, hogy maguknál német nyelvû könyv is megjelenhet. Biztosította, hogy nagyon gyakori ez Magyarországon. Felesége azonnal lecsapott a könyvre: – Biztosan benne van vejünk kastélya is – kérdezte. Zavarba jöttem, mert azt tudtam, hogy egyik lányát egy Erdôdy gróf10 vette feleségül, de hogy hol volt Erdôdy kastélya, azt nem. Végre emlékeztem, de ez nem szerepelt a vezetôben.11 Tanácstalanságomat látva férjéhez fordult:
88
– Hol van a vejünk kastélya Magyarországon? – Nem tudom és nem is akarom tudni – hangzott a gyors válasz, ami kis fényt vetett a self made man Toepfer véleményére, noha leánya gróf Erdôdy Toepfer néven szerepel… Január 18-ára tûzték ki a következô ülést ugyancsak Hamburgban. Igyekeztem felkészülni rá, és Dobos Lajos12 legjobb tudását latba vetve pompás színes diákat készített Sopronról. A sors azonban közbeszólt, január 16-án este Ferihegyen lezuhant egy Malév-gép, a következô nap nem indultak repülôk, nem is érkeztek, így félnapos késéssel érkeztem Hamburgba. Az ebéd utáni ülésen tájékoztattak a gyors döntésrôl, melyet már Toepfer is elfogadott. Zachwatowicz-nak és a venetói vil-
lák egyesületének13 25 000 márkás Európadíj 1974-re Colmar és Svaneke, 1975-re Deventer és Sopron kapta az aranyérmet. Malraux aranyérmet kapott. A zsûri tagjai bemutatták a díjazott városokat, megfogalmaztam az indoklást és másnap már duzzadó kebellel számoltam be az eredményekrôl. Akkor még nem tudtam, hogy az igazi csatát nem Hamburgban, hanem idehaza kell megvívni. Dobos Lajos, aki átélte az egész ügyet, gyakorta mondta: – Az öreg napok alatt elintézte, hogy Sopront kitüntessék, de hónapok kellettek ahhoz, hogy elfogadását idehaza elintézze. (Alighanem a huzavona alakította át az ô véleményét, úgy vélte, hogy mint párttitkárnak a másik oldalon van a helye „Dercsényi e maszek ügylete esetében”.) A kezdet bíztató volt. Erdély,14 Sopron város elnöke, a Tanácsszervek Hivatalának15 ve zetôje, az ÉVM illetékesei örültek az eredménynek s azt látták benne, ami: a magyar mûemlékvédelem eredményeinek nemzetközi elismerését. Az elismerés olyan helyrôl jött, az NSzK-ból, amelyet nem lehetett Magyarország iránti túlzott elfogultsággal vagy barátsággal vádolni. Alighanem ez is volt a baj. Gyorsan-író ember vagyok, nemsokára papírra vetettem a díjalapításnak, megszerzésének tényét, értékelve a többi kitüntetetteket is. Voltam annyira óvatos, hogy kikötöttem a Magyar Nemzetnél, csak ha az MTI kiadja a hírt, szabad közölni a cikket. A lapnál, ahol még élnek olyan régi újságíró hagyományok, hogy gyorsan és elsônek tudósítani az eseményrôl, alig öt hónap múlva hozhatták a cikket.16 Valójában hitelesen nem tudom mi történt. Hivatkoztak egy újságcikkre, mely az Európa Tanácsot keverte a dologba, de ezt csak rosszakaratú tájékozatlanságnak lehetett tekinteni. Az Európai Építészeti Örökség éve alkalmából valóban kiírtak egy pályázatot, melyen való részvételre a Külügy engedélyével felhívtam hat magyar várost s errôl nyilatkozott néhány szóval az egri tanácselnök. Tárgyalás, elôterjesztés, érvelés és idegpusztító várakozás után végre megszületett a döntés, Sopron elfogadhatja a díjat, de azt ne itt adják át, hanem Amszterdamban, ahol a városi tanács elnökhelyettese, vagy más beosztott képviselôje vegye át azt. Örültem a döntésnek, bár nem értettem, miért ez a lefricskázó degradálás és vártam,
hogy most már nyilvánosságra hozzák. Kiderült hamarosan, hogy a Külügy – Tanácsszervek Hivatala – ÉVM közös engedélyt senki sem foglalta írásba. Ismertem annyira a soproni elnököt, hogy szóbeli engedélyre nem meri elfogadni a díjat. (Ebben különben igaza is volt. Ô elôterjesztette megyei fônökének, várta az írásbeli választ.) Minden kísérletem kudarcba fulladt, sem a Külügy, sem az ÉVM, sem pedig a Tanácsszervek Hivatala nem kívánta a felelôsséget magára vállalni. Maradt az utolsó lehetôség, én írtam dr. Erdély Sándornak, hogy az illetékes szervekkel egyeztetve elfogadhatja a díjat. Levelemet megküldtem a Külügynek, az ÉVM-nek, a Tanácsszervek Hivatala elnökének, a Gyôr–Sopron Megyei Tanács elnökének. Senki sem tiltakozott, minden rendben lévônek látszott. Meglepett viszont, hogy W. Frodl egy június eleji dátumot javasolt, amikor átjönne Sopronba a különféle kérdéseket megtárgyalni. A határon fogadva derült ki, hogy Sopron elfogadó levelét a szolgálati út betartásával küldték el. Így a levél a megyei tanácson, a Tanácsszervek Hivatalán, a Külügyön keresztül jutott a bécsi nagykövetségre, ahonnan kikézbesítették – alig másfél hónapig tartott az út. Más felhôk is gyülekeztek az égen. A Külügy megváltoztatva eredeti döntését közölte, hogy nem veszünk részt az amszterdami kongresszuson. Mivel a díjak átadását Amszterdamban tervezték, bár az Europa Nostra kongresszusától helyileg függetlenül, de azzal egy idôben, lehetetlenülni látszott az elôzô állásfoglalás, hogy Sopron ott vegye át a díjat. Viszonylag gyorsan úgy határoztak, hogy legyen Sopronban a díjátadás. Erdély Sándor elnökkel, majd a Magyar Urbanisztikai Társaság illetékeseivel megállapodtunk, hogy a Társaság október 14– 15-én Sopronban tartandó ülésén kerül sor a díj átadására. Kimentek a meghívók, az Alapítvány német–francia meghívót is kiadott, mely szerint Emmele Toepfer, az alapító felesége adja át a díjat. Az utolsó percekben azonban váratlan változatra került sor. A Külügy közölte, hogy a helyi sajtó közölheti, de a fôvárosi lapok, rádió, televízió nem. Ez az intézkedés általános visszatetszést szült, mert értelmetlen volt, kihatásait késôbb még látni fogjuk. A nehézséget az
89
okozta, hogy a Külügy nem a szokásos utat választotta, vagyis, hogy az MTI-ben pro domo felkérik a lapokat, ne közöljenek errôl semmit, vagy egyszerûen hírzárlatot rendelnek el. E megtehetô intézkedések helyett az ÉVM-et kérte csak, az pedig bennünket utasított, hogy biztosítsuk a kívánság végrehajtását. Mondanom sem kell, erre az OMFnek nem volt módja. Én ugyan értesítettem a Népszabadságot, hogy náluk levô cikkem – lényegében a Sopronban elmondott beszédem – nem közölhetô, a Magyar Nemzet jelenlevô tudósítóját, Sárvári Mártát is felkértük erre, de pl. az Esti Hírlap két ízben is bôven foglalAz Európa-díj
90
kozott a díjjal és annak átadásával. Én megkíséreltem dr. Szabó János17 államtitkár segítségét kérni, de eredménytelenül. Az NKF18 vezetôi meggyôzték, hogy ha közbelépésére felsôbb szinten megváltoztatják az osztályvezetô döntését, annak csak az ÉVM látja a kárát. Az osztályvezetôvel kell ezután is ügyeiket intézni. Számomra az egész kérdés azért volt fájdalmas, mert ahogy azt korábban is többször kifejtettem, nekünk a belsô propaganda szempontjából kellett volna a díjat kihasználni. Nem nézem le a külföldi visszhangját a kitüntetésnek, de ismerve a magyar közönség természetét, jobban hisz annak, amit a külföld mond. Ez esetben különösképpen, mert nem is baráti országból, bár nemzetközi zsûri véleménye alapján, az NSzK-ból. A díj adományozásának ezt a hatását azonnal nem tudtuk kiaknázni, késôbb azonban már részben sikerült. A soproni ülés,19 a díjátadás ünnepi formában minden zavaró körülmény nélkül lezajlott. Frodl beszédének – noha csak részben, s nem mindig helyesen tolmácsolták – azonnal nagy hatása volt.20 Nem is csoda, hiszen kimondta, hogy a városméretû mû emlékvédelem terén van mit tanulni a szocialista államoktól. S még olyan finomságokra is ügyelt, hogy nyugaton Oststaaten, vagy még rosszabb ízûen Ostblock-ot mondanak, Frodl pedig a szocialista államok kifejezést használta. A beszéd híre hamarosan terjedt és dr. Szabó János államtitkár kérte is a szövegét. Az egész ülést a TV felvette, majd egy késôbbi adás (november 22én volt) céljaira megszólaltatta Toepfert, Frodlt, Malinowskit,21 Larsent.22 Vendégeink úgy vélem semmit sem éreztek a bennünk lévô feszültségbôl. A határon fogadtuk ôket és a határôrség mindent megtett, hogy a szokásos udvariasságon túlmenôen gyorsan intézze a formaságokat. Az Alapítvány adta ebéd is jól sikerült, mert egész pincérhad mûködött közre. Itt Toepfer mondott pohárköszöntôt – bár Erdély Sándor elnök jelen volt – Kocsis23 elnökhelyettes válaszolt. Elôtte és utána városnézésen vettek rész. Különösen nagy hatást keltett a Tûztorony, a nyitásra elôkészített Fabricius-házi múzeumok és a Pékmûhely. Este még a Caesarpincében kellemes környezetben vacsorázva, elborozgattak.
Dercsényi Dezsô a Herder-díj átvételekor Bécsben 1966-ban Az ünnepség tehát zavartalanul lezajlott, de a díj története még nem zárult le. Hétfôn, október 13-án hívtak Budapestrôl, hogy a Külügy mégis egyetért az FVS Alapítvány amszterdami ünnepségén való részvétellel, kit javasolok. Azonnal rávágtam Kiss Tibor né Nagypál Juditot,24 aki végeredményben igen sokat tett a soproni rekonstrukció megvalósításáért. Így véltem igazságosnak, no ha nevem akkor a programon akkor már ki volt nyomtatva ( abból még további bonyodalmak származtak). Úgy véltem, ha nem mehetünk jobb, ha én mondok le, s már rábeszéltem Frodl professzort, hogy ô tartsa meg Sopron ismertetését. (Nem nagyon tetszett neki ez a megoldás.) Másnap már azt is közölték, hogy kéttagú delegáció is utazik Amszterdamba, az Europa Nostra záró monstre kongresszusára: Dr. Tilinger István25 igazgatónk és dr. Román András.26 Mivel a kongresszus október 22-én kezdôdött, kissé rövidnek tûnt az idô, nem a felkészülésre, hanem az útlevél, vízum stb. elintézésére. De végül egy nap késedelemmel küldöttségünk elutazott. Az Amszterdamban történtekrôl csak hallomásból tudok, de témánk szempontjából érdektelen is. Inkább az tanulságos, hogy október 25-én a magyar sajtóban meg-
jelent MTI híradás szerint az Europa Nostra kongresszusán ezek és ezek vettek részt, én ott nagysikerû elôadást tartottam, melynek nyomán a kongresszus különdíjban részesítette Sopron városát.27 Az eset azért jellemzô, mert világosan példázza, hogy az informálatlanságnak mi a különbsége. Az MTI tudósítója, Kis Csaba28 tudta a magyar delegáció nevét, kezében az FVS Alapítvány meghívójával kissé felületesen adta le a hírt. Ezzel sikerült azt a tévhitet kelteni, mintha az Európa Tanács kezdeményezte kongresszuson kapta volna Sopron az elismerést. Úgy vélem, ehhez nem kell további kommentár. Annyi hasznunk azért volt a félreértésbôl, hogy a magyar sajtó megnyíltnak vélte a közlés útját. Az Esti Hírlap – mint már említettem – két cikkben is foglalkozott a díjjal, a Magyar Nemzet közölte Szabó János dr. államtitkár nyilatkozatát, a Népszabadság pedig az én cikkemet.29 A TV gyôri stúdiója mindezen felbátorodva az esti krónikába is bevitte az ügyet. Végeredményben tehát, ha csökkentett mértékben is, ha félreértésekkel telítve is, ha rengeteg izgalom árán is, célunkat elértük, sikerült a magyar mûemlékvédelemnek újabb nemzetközi elismerést szerezni és azt a hazai közönség elôtt is kamatoztatni.30
91
JEGYZETEK Sajtó alá rendezte és jegyzeteket írta: Bardoly István 1. Gépirat. KÖH Tudományos Irattár, Dercsényi Dezsô-hagyaték, ltsz.: 1850/2. Fent, a lap tetején: „Nem publikálható. Bizalmas.” 2. Dercsényi Dezsô: Díjaim története. Emlékezések. 1. A könyvek vonzásában. 2. Mûemlékvédelmünk megújhodása 1. 3. Mûemlékvédelmünk megújhodása 2. 4. Mûemlékvédelmünk megújhodása 3. Életünk, 21. 1984. 954–964., 1076–1085., 1189– 1198., 1298–1312. 3. Die Alfred Toepfer Stiftung F.V.S. 4. Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denk malpflege, 27. 1973. 97–108. 5. A Bankgasse 6. számú épületet 1692–1694 között Johann Fischer von Erlach tervei alapján épült. Az elsô emeleti tanácstermének mennyezetén a Franz Anton Maulbertsch 1766–1769 között készült freskója látható. 6. Merényi Ferenc (1923–2006) építész. 1966–1974 között az Országos Mûemléki Felügyelôség igazgatója volt. Távozása után egy rövid ideig Dercsényi Dezsô, mint megbízott igazgató vezette a hivatalt. 7. Frodl, Walter: Elmélet és gyakorlat egysége. A magyar mûemlékvédelem centenáriumára. Mûemlék védelem, 18. 1974. 129–138. 8. Jan Zachwatowicz (1900–1983) építész, építészettörténész, akadémikus. A varsói egyetem építészprofesszora, több nagy lengyelországi városléptékû mûemlék-helyreállítás irányítója, a lengyel mûem lékvédelem egyik vezetôje. 9. Dercsényi, Dezsô – Dercsényi, Balázs: Kunstführer durch Ungarn. Budapest, 1974. 10. Gróf monyorókeréki és monoszlói Erdôdy Péter Pál (1902–?), mezôgazdász, könyvtáros; felesége Gerda Toepfer (1925–2000). 11. A dobai kastélyról van szó, melyet 1940-ben örökölt édesapjától gr. Erdôdy (V.) Sándortól. 12. Dobos Lajos (1928–2003), 1958-tól volt az OMF fényképésze, majd 1960–1990 között mûterem vezetôje. Tilinger István igazgatósága idején az OMF párttitkára is volt. 13. Ente per le Ville Venete. 14. Dr. Erdély Sándor (1924–2010), jogász, 1958– 1980 között volt a város tanácselnöke. 2005-ben a város díszpolgára lett. 15. Eredetileg a Minisztertanács mellett mûködô Tanácsszervek Osztálya, amely 1970-ben alakult Hivatallá. Feladata: „Egyrészt önálló fôhatóságként szakigazgatási feladatokat látott el, másrészt területszervezési intézkedésekért felelt, harmadrészt a vb-k konkrét személyi ügyeiben hozott döntést, vagy készített javaslatot a kormány és a párt illeté-
92
kes szervei számára. Végül feladatai közé tartozott az országos szervek tanácsokat érintô tevékenységének koordinálása.” 16. Dercsényi Dezsô: Európa-díjat kapott a magyar mûemlékvédelem. Magyar Nemzet, 1975. június 10. 4. 17. Szabó János (1920–), építômérnök, az MTA rendes tagja. 1968–1982 között az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium államtitkára. 18. ÉVM Nemzetközi Kapcsolatok Fôosztálya 19. A meghívóban „Sopron város tanácsa, a Magyar Urbanisztikai Társaság városok tagozata és az Országos Mûemléki Felügyelôség meghívja Önt a Mûemlék városok rekonstrukciója és fejlesztése címmel Sopronban, 1975. október 14-én, 15-én a Városi Tanács közgyûlési termében rendezendô szakmai ankétra.” 20. Utóbb megjelent: Frodl, Walter: Sopron arany érme. Mûemlékvédelem, 20. 1976. 43–45. – Dercsényi gépirata mellett megtalálható Frodl köszöntôbeszédének magyar szövege is. 21. Kazimierz Malinowski (1907–1977) mûvészet történész, egyetemi tanár. 22. Dr. Flemming Larsen, Svaneke város baráti körének elnöke. 23. Kocsis József. 24. Nagypál Judit (1924–1980) építész, az Országos Mûemléki Felügyelôség munkatársa. 1964-tôl vett részt a soproni mûemléki városrekonstrukcióban. 25. Tilinger István (1920–1985 után) 1975–1980 között az Országos Mûemlékvédelmi Felügyelôség igazgatója. 26. Román András (1929–2005) építész; a tárgyalt idôben a hivatal nemzetközi kapcsolatainak fele lôse. 27. A meghívóban: Rijksmuseum, 1975. október 23án „Professor Dr. Dercsényi Dezsô, Budapest, Superintendent of Historic Monuments in Hungary for Sopron (Hungary)” szerepel. 28. Kis Csaba (1930–2002), az MTI, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió külföldi tudósítója. Moszkvában, Washingtonban, Brüsszelben és Párizsban dolgozott. 29. Dercsényi Dezsô: Sopron kitüntetése. Népszabadság, 1975. november 1. 6. 30. Ld. még: Dercsényi, Dezsô: Restaurierung der Soproner Baudenkmäler. Europapreis 1975 für ungarische Denkmalpfelege. Budapester Rund scahu, 1975, No 26. 4.; Dercsényi Dezsô: Sopron mûemlékvédelmi Európa-díja. Soproni Szemle, 30. 1976. 39–46.; Dercsényi Dezsô: A soproni mûem lékvédelem három évtizede 1945–1975. Magyar Mûemlékvédelem, 8. 1977. 7–23.; Dercsényi Dezsô: Walter Frodl 75 éves. Magyar Mûemlék védelem, 9. 1984. 463–465.
RECENZIÓ
Centenáriumi album a veszprémi székesegyház újjáépítésének százéves fordulójára. Veszprém, Veszprémi Érseki és Fôkáptalani Levéltár, 2010. 118 p. Amikor kézbe vesszük a veszprémi székesegyház Centenáriumi albumát, többszörös évfordulókra emlékezünk. A jelen kiadás 2010-ben annak állított emléket, hogy 100 esztendôvel ezelôtt készült el és szentelték föl a székesegyház mai épületét. Tegyük hozzá rögtön, erre az évfordulóra maga az épület is megújult, 2004 és 2009 között elkészült a teljes külsô helyreállítás. A székesegyház 2009-es újjászületését ugyanakkor nemcsak a 100 évvel korábban folyt restaurálás óta eltelt idô tette szükségessé, hanem az a szándék is, hogy megemlékezzenek az egyházmegye 1000 éves fennállásáról. 100 esztendôvel korábban, a nagy restaurálás idején ugyanennek a hagyományosan 1009re datált alapítólevélnek a 900. évfordulóját ülhették meg. A Centenáriumi album tehát egyszerre ünnepli az 1000 éves egyházmegyét és annak 100 éve megújult székesegyházát. A Centenáriumi album nem teljesen új alkotás, hanem maga is egy valamivel több mint 100 éves kiadvány újjászületése. A nagy restaurálásnak ugyanis 1907-ben azzal állítottak emléket, hogy készült egy kétkötetes díszmû, aranyozott bôrkötésben, sarkain koptatókkal, benne 76 értékes fotográfiával. Jó egy évtizeddel korábban, a pécsi
székesegyház 1882–1891 közt folyt nagy újjáépítésére is készült egy reprezentatív kiadvány. Ezt Gerecze Péter írta 1893-ban.1 Gerecze, aki végigkísérte és alkalmanként fényképekkel is megörökítette a pécsi munkálatokat, ebben a kötetben teljesen logikus módon nem a középkori leleteket írta le (azokkal más, szakfolyóiratokban megjelent tanulmányaiban foglalkozott2), hanem az elkészült új épületet és annak díszítését. Ha összevetjük ezzel a veszprémi albumot, meglepô különbséget fedezhetünk fel. Itt ugyanis nem az (ekkoriban amúgy is csak készülôfélben lévô) új épülettel ismerkedhetünk meg, hanem a régivel, azzal, amely az újjáépítésnek áldozatul esett. Erre utal a kiadvány címe is: A veszprémi székesegyház a barokk korban. Ez a merôben szokatlan, a történetiség és a múlt mûemléki értékei iránt ennyire érzékeny hozzáállás avatja ezt az albumot a korszak egyedülálló jelentôségû dokumentumává. Mit tudhatunk meg az album fényképeit lapozgatva? A fotóleírások öt fejezetre bontják az anyagot, amely maga azonban nem teljesen következetesen igazodik e beosztáshoz. Egy mai mûvészettörténész számára meglepô módon nem a külsô felvételekkel kezdôdik a gyûjtemény, hanem a belsôvel, és még csak nem is annak összképével, hanem a fôoltáréval. Ráadásul megfigyelhetô, hogy az oltárkép le van takarva, ami a felvétel dokumentumértékét csökkenti. Ez nyilván azzal áll összefüggésben, hogy a fotósorozat a nagyböjt idejében készült. 1907-ben március 31-ére esett a Húsvét, és a bontási munkálatokat a következô szerdán, április 3-án kezdték meg. Nem nagyon volt tehát más választás, a barokk székesegyházról készült fényképsorozat annak utolsó böjti idôszakának állapotát rögzítette. Egyetlen kivétellel, a XXVIII. képen takaratlan a fôoltárkép – kár, hogy a fényviszonyok miatt így is kevéssé látszik (maga a festmény egy római Guido Reni-kép másolata, ma lappang). Az oldalhajók végén álló mellékoltárokkal jobb a helyzet. Míg a XVIII., XX. és LVIII. képen azok lepel alatt vannak, a II. és VI. kép segítségével valamelyes képet al-
93
kothatunk róluk. Azért is fontos ez, mert a mellékoltárok közül azóta több elveszett (szerencse, hogy Hornig Károly püspök ezekbôl többet visszaállíttatott3). Az album tehát közli valamennyi oltár képét, továbbá a belsô terek kialakítását, a fôhajót, a mellékhajókat, az altemplomot, és ugyanott Bíró Márton püspök XVIII. századi síremlékét. Ezzel meglehetôsen jól tanulmányozhatóvá válik a barokk architektúra, melynek tervezôjét (Martin Wittwer szerzô ségét elvetve) Serfôzô Szabolcs újabban Bécsben keresi.4 Még gondosabban dokumentálták a belsô díszítését. A falképeket Galavics Géza Antonio Galli Bibienának, a neves bolognai mûvészcsalád Bécsben mûködô tagjának attribuálta.5 Minden nagyobb kompozícióról készült külön felvétel, továbbá tizenegy apostolképrôl és több ornamentális részletrôl. A szobrászati díszbôl az árkádívek feletti stációsorozatot egyesével is megörökítették. Ez a tematikus válogatás azt sugallja, hogy a válogatásnál nemcsak a mûbecs számított, hanem a tartalom is. A teológiai vagy liturgikus szempontból fontosabb együtteseket így részletezôbben mutatták be. Mindez természetesen nem kárpótolhat bennünket az eredeti pusztulásáért, és egy mai dokumentáció nyilván még több részletet örökítene meg, azonban a kor viszonyai között a barokk mûvészet ilyen részletes tárgyalása így is rendkívül elismerésre méltó. A belsô tér alapos bemutatása után következik a külsôt megörökítô hat fotó, melyek elôfutáraként a fôhajó összképe és a stációk közé ékelôdött egy további fotó, a déli homlokzaté (XXX.). Mivel a fôhomlok zat kivételével a falakat nem díszítették, érthetô, hogy erre kevesebb figyelmet fordítottak az albumban, mégis, a legjellemzôbb eltéréseket a barokk és a neoromán fôhom lokzat között érzékelhetjük, éppen ezért szellemes ötlet volt, hogy az új kiadvány elsô és hátsó borítójára ugyanaz a nézet került a restaurálás elôtti és utáni, azaz a mai állapotában. A középkor kutatói számára az album legizgalmasabb része az utolsó fejezet, mely a bontás során készült 12 felvételt tartalmazza. Ezek közül kettô az elôkerült kôfarag ványokat mutatja be, két másik a déli homlokzat felôl ábrázolja az épületet, a többi a belsô részleteit ôrizte meg. A középkori épü-
94
let így feltárult, de sajnos rögtön le is bontott fontos részletei vonulnak végig elôttünk, a korai támaszformák, a mellékhajók fölötti empóriumok, a fôhajó faltagolásául szolgáló faloszlopok, olyan elemek, amelyek nemcsak a veszprémi székesegyház építéstörténete szempontjából kardinális fontosságúak, hanem a hazai építészettörténet szempontjából is pótolhatatlan jelentôségûek. Így a korai épület datálásának máig sarokköve Tóth Sándor azon megállapítása, hogy a fôhajó féloszlopai a XI. század középsô harmadánál nem lehetnek korábbiak.6 Az oldalkarzatos elrendezés pedig a magyarországi romaniká ban feltûnôen ritka, s hogy egyik példája mégis Veszprém közelében, Felsôörsön épült meg, az talán éppen a székesegyház kisugárzásaként értékelhetô. Kár, hogy nem készült minden feltárt részletrôl felvétel, így e dokumentumok alapján a középkori épü letrôl alkotott képünk töredékes marad, de így is hálásnak kell lennünk, hogy helyet kaptak olyan kevéssé mutatós táblák is, mint a pillérek részleteit mutató LXV. és LXXIV. képeken. Ugyancsak hálásan kell megemlékeznünk az újjáépítésrôl gondoskodó veszprémi püspökrôl, 1912-tôl bíborosról, báró Hornig Károlyról, aki még a bontás évében (jelesül 1907. december 31-én) átadott a veszprémi múzeumnak 23 faragott követ, 10 stukkótöredéket és 6 freskórészletet. Más lapra tartozik, hogy ezekbôl ma már csak a kövek egy része lelhetô fel a gyûjteményben. Tóth Sándornak ezek közül 18-at sikerült azonosítania 1963-ban.7 Az album egyik legmeglepôbb sajátossága, hogy szinte kizárólag képekbôl áll. Mindössze az egyes képekhez készült egy lista, melyet Ádám Iván állított össze, a nyomtatvány szerint 1907. november 4-én. Ez azonban nem puszta felsorolás, hanem részletes magyarázat, a berendezési tárgyaknál megadja azok egykori helyét, néha datálását is. Ezeknél is értékesebbek megjegyzései az általa „romfelvételeknek” nevezett bontási képeknél. Itt sokszor részletesen leírja a képet, elemzi az egyes részleteket, hogy így a laikusok is meg tudják érteni a munkálatok során kibontakozó középkori épület szerkezetét (vigyázzunk azonban, mert a LXXIII és LXXIV. képek magyarázata felcserélôdött). Már ebbôl is látszik, hogy a lista összeállítója, Ádám Iván nem csekély érdeklôdést mutatott a romok iránt.
Ezen érdeklôdésének a munkálatok során egy cikksorozatban is hangot adott, mely a Veszprémi Hírlapban jelent meg, majd összegyûjtve 1912-ben könyv formában is.8 Ebben gyakran hivatkozik az album képes tábláira is, látni valóan a két mûvet egymás párdarabjainak szánta. Örvendetes volna, ha ez a munka is újra hozzáférhetôvé válna, legalább digitális formában, pl. az Érseki Levéltár honlapján. Az 1844-es születésû Ádám Iván több éves sümegi tanári és falusi plébánosi tevékenység után, 1902-ben lett veszprémi tiszteletbeli kanonok és pápai esperes. 1906 és 1916 között veszprémi kanonok-plébános, s mint ilyen, a székesegyház újjáépítésének legközelebbi szemtanúja. Szerencsésnek mondható, hogy éppen ezekben az években teljesített itt szolgálatot, s így az újjáépítésnek személyében valóban hozzáértô krónikása akadt. Fiatal kora óta érdekelték a történeti források és a múlt emlékei; rajztanári gyakorlata is segíthette, hogy számos vár és kolostor látképét és felmérését elkészítette. Különösen vonzódott a magyar alapítású Pálos Rend emlékeihez, melyek közül többrôl tanulmányt is közölt az Archaeolo giai Közlemények, illetve az Archaeologiai Értesítô hasábjain.9 Nyilván ô állt azon kezdeményezés mögött is, hogy 1907 tavaszán (mint láttuk, a nagyböjt idején) Becske Adolf veszprémi fotográfus elkészítette elsô sorozatát, melyet a munkálatok elôrehalad tával újabb felvételekkel egészített ki, 1907 ôszével bezárólag. E felvételek közül 76 került be az album két kötetébe. Készültek még pótfelvételek is, ifj. Csete Antal és ifj. Metzger J. gyógyszerész közremûködésével, amelyek ugyan nem kerültek be az albumba, de további értékes információkkal szolgálnak. Az egyik a gótikus szentély homlokívét mutatja, a másik kibontott kôfaragványokat – négy palmettadíszes XI. századi párkányt és egy római faragványt – ábrázol, a többi sírok felvétele (ezek közül az egyik a KÖH Fotótárában került elô10). Ezek a fotók eddig alig voltak ismertek – s most, a Centenáriumi Album szerkesztôinek jóvoltából, megkésve csatlakozhattak társaikhoz. A tavaly megjelent Centenáriumi Album ugyanis messze nem csak az 1907-es fotóalbum újrakiadása. Természetesen már azért is igen nagy hálával tartozunk az Érseki Levéltárnak és Könyvtárnak, hogy e nagy
értékû forrást hozzáférhetôvé tették. A fotóalbum a székesegyház legkiválóbb kutatói (mint Tóth Sándor és Galavics Géza) számára mindig is nélkülözhetetlen volt, annak ellenére, hogy mindössze öt elkészült példányról tudunk, négy kötöttrôl és egy lapokból állóról. Mint azt a gondos szerkesztôi elôszóból megtudjuk, ebbôl négy Veszprémben maradt, az ötödiket maga Ádám Iván adományozta a Mûemlékek Országos Bizottságának11 – ez a példány ma a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal könyvtárának féltve ôrzött kincse. Errôl készült az MTA Mûvészettörténeti Kutató Intézetének fotótára számára egy fotósorozat is. Ez tehát mindig is nagy kincs volt, ami mostantól mindannyiunk közös birtoka lett. A 2010-es kiadvány a kétkötetes album valamennyi felvételét közli, de érthetô okokból nem az eredeti méretben. A száz évvel ezelôtti kétkötetes album, melynek aranyozott bôrkötésének színes fotói is megjelentek 39 x 35 cm-es méretben kissé kényelmetlenül kezelhetô. Az új kiadás ennél kisebb, így az eredeti széles, barokkos díszû passzpartúit sem volt érdemes újra közölni, ezek egyszerûsített, jelzésszerû mását kapjuk. A fotók azonban nem veszítettek szépségükbôl, sôt, Jokesz Antal fotográfus jóvoltából azok digitális korrekciója és retusálása is megtörtént. Nem szükséges itt külön hangsúlyozni, milyen jó érzés e több mint száz éves fotográfiák szemlélése; tudjuk, akkor még volt idejük a fotósoknak, hogy jó minôségû, nagy mélységélességû felvételeket alkossanak, és meg is voltak hozzá a nagy szakértelmet és óvatosságot igénylô készülékek is. A most bemutatásra kerülô kiadvány azt a problémát is orvosolni óhajtotta, hogy az eredeti albumok szinte teljesen némák, szöveg nélküliek voltak. Ádám Iván értékes képjegyzékén kívül így további dokumentumokkal gazdagították az anyagot, melyek többségükben a Veszprémi Hírlap 1907. évi október 9-i számából származnak és a felszenteléssel állnak kapcsolatban. Szerencsésen egészítik ki a szöveget a felszentelésrôl készült korabeli fotók, Aigner Sándor és Krebs János tervrajzai, valamint a fôszerep lôk, az építész, a püspök és az album alkotója, Ádám Iván portréja. A fotógyûjtemény elé pedig két fiatal kutató, a régész Fülöp András és a mûvészettörténész Simon Anna
95
dolgozata került, mely a székesegyház történetét tömören, de a legújabb kutatási eredmények figyelembe vételével foglalja össze. A kiadványhoz a székesegyház hivatalban álló kanonok-plébánosa, Nagy Károly írt lírai elôszót. Mindezzel a rangos kiadvánnyal azonban még nem szakadt vége az ünneplésnek. A szervezôk ügybuzgalmát dicséri, hogy a Centenáriumi Album megjelentetését tudományos konferencia megrendezésével is összekötötték, amely számos új, részben az albumon alapuló, némely pontokon annak egyes megállapításait túl is haladó eredményre jutott. Szakács Béla Zsolt JEGYZETEK 1. Gerecze Péter: A pécsi székesegyház különös tekintettel falfestményeire. Budapest, 1893. 2. Pl. Gerecze Péter: A pécsi székesegyház régiségei I–IV. Archaeologiai Értesítô, Úf. 15. 1895. 36–48., 129–146., 333–361., 401–412.; Gerecze Péter: A pécsi székesegyház egykori oltársátra és többi szobrászati munkája. Archaeologiai Közlemények, 20. 1897. 72–130.
96
3. Ld. Fülöp András – Simon Anna: Az 1907–1910. évi átépítés során megismert középkori veszprémi székesegyház. Aedes jubilat. Tanilmányok a veszprémi székesegyház 1910. évi újraszentelésének tiszteletére. Szerk. Karlinszky Balázs, Varga Tibor László. Veszprém, 2011. 57.: 107. jegyzet! 4. Serfôzô Szabolcs: A veszprémi székesegyház egykori barokk mennyezetképeirôl – a neoromán újjáépítés centenáriumának alkalmából. Aedes jubilat 2011. i. m. 72–73. 5. Galavics, Géza: Antonio Galli Bibiena in Ungheria e in Austria. Acta Historiae Artium, 30. 1984. 177– 263. 6. Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kôfaragványai II. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 19/20. 1994. 327–345. 7. Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kôfaragványai I. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1. 1963. 115–142. 8. Ádám Iván: A veszprémi székesegyház. Veszprém, 1912. 9. Pl. A tüskevári pálos templom. Archaeologiai Közlemények, 12. 1878. 24–44.; A zsidi (várvölgyi) góth templom. Archaeologiai Értesítô, Úf. 6. 1886. 155– 159.; A badacsonyi pálos kolostor romjairól. Arch aeologiai Értesítô, Úf. 8. 1888. 64–66.; Románkori pálos épület-maradvány Bakony-Szent-Jakabon. Archaeologiai Értesítô, Úf. 8. 1888. 151–155. 10. Fülöp – Simon 2011. i. m. 39–40.: 7. jegyzet. 11. Bardoly István felvilágosítása nyomán közli Serfôzô 2011. i. m. 64.
KIÁLLÍTÁS Gyulafehérvári székesegyház. Kiállítás Mudrák Attila felvételeibôl a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Örökség Galériájában, 2011. július 7. – 2011. augusztus 28. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal aulája 2011. július 7-én a hasonló alkalmak feszélyezettségéhez képest meglepôen jó hangulatú, szinte vidámnak mondható eseménynek adott helyet. Mudrák Attila fotómûvésznek a gyulafehérvári székesegyházról készített felvételei bôl nyílt kiállítás, amelyet Marosi Ernô méltatott. Amint a bevezetôbôl is kiderült, az elmúlt években megjelent mûvészettörténeti tárgyú könyvek igen jelentôs részét illusztráló Mudrák Attila és számos kutató viszonya szorosabb az egyszerû munkakapcsolatnál, de még személyes barátságnál is. Marosi Ernô szinte misztikusnak tûnô szimbiózist érzékeltetett hasonlatával, amely a fotóst a mûvészet történész szemeként mutatta be. Valóban, a
XX. század folyamán a fotó nélkülözhetetlen eszközzé vált, s ennek a folyamatnak a gyulafehérvári székesegyház is jó példája. A magyar mûemlékvédelem egyik módszereiben is út törônek tekinthetô, s volumenét tekintve sem lekicsinyelhetô vállalkozása, a székesegyház helyreállításának megkezdése ugyanis olyan miniszteri utasítással indult, amely a munka fázisonként fényképfelvételekkel és építészeti felmérésekkel való dokumentálását írta elô. A gyulafehérvári székesegyház a közelmúltban több alkalommal is a figyelem középpontjába került, de – méltóan az igazán jelentôs emlékekhez – minden alkalommal azzal a meglepetéssel szolgált, hogy új és új vonatkozásaival találkoztunk. Ez a tény nagyban
97
98
99
emelte a kiállítás jelentôségét, hozzájárulva a megnyitó érdeklôdô izgalommal vegyes hangulatához. A bemutatott képek nagy része ugyanis a székesegyháznak olyan részét tárta a látogató elé, amely eddig csak kevéssé volt ismert. Annak ellenére, hogy a székesegyház XVIII. században megújított fôszentélyének koronázó párkányába illesztett reliefekbôl álló sorozat és a falakban elhelyezett, különálló dombormûvek mindig láthatók voltak, a mû vészettörténeti analízisek mégis csak sokat ígérô, jövôbeli lehetôségként emlegették meg ismertetésüket és feldolgozásukat. Nem mintha a tízegynéhány méteres magasság leküzdhetetlen akadályt kellett volna, hogy jelentsen, mindeddig mégsem készült a faragványokról egy valamirevaló fotósorozat, amely révén szélesebb körben ismertté válhattak volna ezek a kárpát-medencei viszonylatban egyedülállónak mondható mûvek, amelyek a XII. század végén induló építkezés elsô periódusában keletkezhettek. A székesegyház folyamatban levô helyreállítása során épült állványzat-
100
ról végre elérhetôvé váltak. Bemutatásuk – s remélhetô jövôbeli publikálásuk – talán csak a pécsi altemplomi lejáratok felfedezéséhez mérhetôen színesíti a magyar, román kori szobrászatról alkotott képünket. A felvételek más része általános bemutatót ad a székesegyház mai állapotáról. Az újszerûséget e képek sem nélkülözik, még ha nem is annyira a tárgy, mint inkább a látásmód lephette meg a Mudrák Attila felvételeit könyvekbôl ismerô közönséget. A kiadvá nyokban látott fotók többségükben dokumentatív jellegûek, s esetükben a fényképészet mûvészi jellege – legalábbis látszólag – háttérbe szorul. Az itt bemutatott képeken azonban elôbukkant a fotózás intuitív oldala, amelyekbôl reánk köszönt a Szent László herma belsejének korábban senki által fel nem fedezett képi világát is bemutató mû vész mindig kiegyensúlyozott, humoráról közismert és kedvelt egyénisége. Sarkadi Márton
Történelmünk leghitelesebb okmányai Válogatás a KÖH gyûjteményeinek kincseibôl Budapest, Örökség Galéria, 2011. szeptember 1. – 2011. október 22. Elnök Asszony! Kormánybiztos úr! Hölgyeim és Uraim! A hazai mûemlékvédelem egy-egy villanásnyi részletét bemutató válogatás eredetileg a magyar EU elnökség gödöllôi helyszínére készült. Az ötlet, hogy a politikusok sürgésforgásának helyet adó terekben épp az örökségvédelem – annak is, mint látható nem mai eredményei, hanem éppenséggel kezdetének dokumentumai – legyen önközlésünk eszköze, abból a megfontolásból fakadt, hogy a kulturális örökségnek a nemzetek közötti párbeszédben a politika is növekvô jelentôséget tulajdonít. Ennek legpregnánsabb megnyilvánulása a faroi egyezmény, amely arra a felismerésre épül, hogy egymás kultúrájának megismerése segít az elôítéle tek leküzdésében és a közös pontok megtalálásában. A válogatáskor ezért a rendezôk nagy hangsúlyt fektettek az erôs vizuális impulzusra. A gondosan kidolgozott színes részletek éppúgy, mint az életképszerû XIX. századi ábrázolások, nem kevésbé a tekintélyt sugárzó, karakteres férfiportrék vonzzák a szemet, és biztosan nem hatnak idegenül egyetlen európai tekintetnek sem. A tablókhoz közelebb lépve, a szövegekbôl kiderül, hogy nem csak a formák véletlenszerû hasonlóságáról van szó, az egyes életutak át meg átszövik Európát. A magyar mûemlék védelem kezdeteitôl európai kitekintésen alapul és ennek birtokában alkotott gyakorlatot, szervezetet, törvényt mûemlékeink, kulturális örökségünk védelmére. Az EU elnökség speciális alkalma számos szempont figyelembe vételére kötelezte a rendezôket. Például eredeti mûvet nem állíthattunk ki, ez magyarázza, hogy „kincseinket” ezúttal rendhagyó módon másolatban mutatjuk be. A kiállításainkat látogatók számára rendhagyónak tûnhet az is, hogy ezúttal nem várhatják egy téma teljes körû bemutatását. Inkább szemlélôdésre, reflexióra invitáljuk Önöket egy érdekes társaságba, amelynek igen különbözô helyekrôl érkezô tagjai
meggyôzôdéssel vallották, hogy múltunk leghitelesebb tanúi mûemlékeink, és ezért szellemi és fizikai energiát nem kímélve szálltak síkra összegyûjtésük és védelmük érdekében. Ezek az urak némileg szigorú és zord benyomást keltenek a kiállítás meghívóján iskolai tablóba rendezett megjelenésükben, ami helyénvaló módon tükrözi azt a komolyságot, amivel a mûemlékek ügyéhez viszonyultak. Ha van bátorságunk hozzá, belegondolhatunk abba a szigorba is, amel�lyel joggal számon kérhetik rajtunk, hivatalból utódaikon, a mûemlékek védelmén túl azt a szellemi örökséget is, amelyet ôk hagytak ránk. Legyen azonban szemlélôdésünk tárgya inkább az a szeretetteljes viszony, amivel múltunk emlékei felé fordultak, amit minden ceruzavonásuk tanúsít, és ami a dokumentumnak szánt jegyzetlapokat olyan élvezetessé teszi. Ez az érdekes társaság ma nem lehetne itt együtt, ha egy másik érdekes társaság 1872. február 8-án, csütörtök napján nem jön össze a Belváros egy csendes lakásában. Miközben a város a báli szezon lázában égett, az esôsre fordult idôben a Duna jege engedni kezdett s egy 200 ölnyi jégtábla megindult a Lánchíd budai oszlopától lefelé. Hat tekintélyes úr – Hegedüs Candid Lajos, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Rómer Flóris, Schulek Frigyes és Szalay Ágoston, tudósok, jogászok, politikusok vegyest – bizottságot alapítani jött össze. Bizottságot a mûemlékek védelmére, a mai hivatal jogelôdjét. Találkozásuk után alig telt el két hónap s Pauler Tivadar miniszter 1872. április 4-én kelt rendeletével „a hazai történelmi mûem lékek felkutatása, osztályozása és lajstromozása céljából” »Magyarországi mûemlékek ideiglenes bizottmánya« „cím alatt” – a korabeli irat szóhasználatát idézve – létrehozta az intézményes magyar mûemlékvédelem szervezetét. E rendelet a bizottság feladatául tette: „megtudni, mennyi és miféle nemzeti emlék létezik még Magyarországon” s hogy ezeket feljegyezze, „lajstromozza és osztályozza”, tovább hogy részt vegyen az emlékek megóvásában és helyreállításában. Ki-
101
Somorjay Sélysette és dr. Tamási Judit a kiállítás megnyitóján. Hack Róbert felvétele emeli, hogy „mindez történjék úgy, hogy amellett a magány jog, ha netalán valamely emlék ez alá esnék, csorbát ne szenvedjen. Legnehezebb feladata tehát az lesz, oly törvényt javallani, mely e kettôs célnak egyaránt megfeleljen.” Habár az eszközök és módszerek változtak az elmúlt 140 év alatt, a feladat változatlan maradt, nem csak azért, mert a cél kitûzések megvalósítása rendre félbeszakadt, hanem azért is, mert ma már világos, hogy az örökségvédelem szükségszerûen állandó újraértékeléssel jár, hiszen minden nemzedék újrafogalmazza viszonyát múltjához, ami nekünk jelen, nem is oly sokára mások dédelgetett múltjává válik. A nagy munkával megalkotott törvényeknek is csak elvi alapvetése tekinthetô kôbevésett betûnek – jellemzô módon a mûemlék definíció tartalmi elemei ilyennek bizonyultak e hosszú idô alatt – a jogalkotói szándék foganatosítása szinte folyamatos módosítások révén valósul meg (vagy éppen ütközik akadályba). A kiállítás Gödöllôn bemutatott tablóit a jelen rendezésben kiegészíti néhány eredeti – a vitrinekben elhelyezett – dokumentum.
102
Ilyenek a vázlatkönyvek és akvarellek között hivatali elôadói ívek, pénzügyi támogatás iránt érdeklôdô levél, törvénytervezetek és törvényelôkészítô munka keretében az európai mûemlékvédelmi jogrendet áttekintô tudományos munka, minisztériumi kérdésre fogalmazott hivatali válasz. Az iratokban nemegyszer találkozunk olyan szófordulatok kal, megállapításokkal, ami 2011-es iratban is könnyen elôfordulhat. A sok példa közül egyet szabad legyen említenem. A „Nagyméltóságú Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium”-nak címzett, a mûemléki ingatlanok listáját tartalmazó felterjesztésében Gerevich Tibor, a MOB elnöke utal arra, hogy „a mûemlékké nyilvánítás kérdésében az elmúlt hat évtized során különbözô gyakorlat alakult ki”. Az azóta eltelt közel ugyanennyi idôrôl ugyanezt mondhatjuk. Az objektumokat névvel, pl. „Nógrádi vár romja” jelzô lista alján pedig lakonikusan megjegyzi, hogy „A felsorolt mûemlékekre vonatkozó telekkönyvi adatok a MOB-nak nem állnak rendelkezésére.” Mai történet is lehetne. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért?
A kiállítás részlete. Hack Róbert felvétele A kiállítás szemlélôdésre, gondolkodásra hív. A Hivatal múltjának dokumentumai, amelyeket a KÖH Gyûjteményei, mint a mûemlékvédelem „aranyalapját” ôrzik, nem csak egy-egy újabb helyreállításhoz nélkülözhetetlenek. Ugyan ilyen fontos forrása a gyakorlati mûemlékvédelemnek és a mû emlékvédelmi jogalkotásnak is. Sok évtizedes gyakorlati tapasztalat és hatalmas elméleti felkészültség esszenciáját ôrzik, aminek ismerete sokat segíthet a ma kérdéseinek megválaszolásában. A jelen válogatás arra mindenképpen buzdíthat szakembert és laikust egyaránt, hogy az ügyintézôi ívek hegyei alól, vagy éppen ügyfélként se tévessze szem elôl, hogy szervezet is, törvény is az emlékekért van. A kezdetek elszánt úttörôinek szemet gyönyörködtetô munkái láttán és életútjuk
példáján elgondolkodva halljuk meg a kiállítás mottójául választott felszólítást: „Legyünk […], kegyelettel múltunk iránt és fejlesszük ebbôl jobb jövônket.” Mielôtt azonban átengedem Önöket a szemlélôdésnek, szeretném megköszönni kollégáim munkáját. Mindenekelôtt a Gyûj teményi Osztály vezetôjének Bardoly Istvánnak mondok köszönetet. Munkájában segítôtársai voltak közvetlen munkatársai: Bakó Zsuzsanna, Láar Erika, Bélavári Krisztina és Nagy Krisztina, valamint kedves barátunk és volt kollégánk Ágh András. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm Ghyczy Gabriella és Koza József kollégáink nélkülözhetetlen technikai közremûködését és az Önök megtisztelô figyelmét. Somorjay Sélysette
103
Számunk szerzôi: Bardoly István könyvtáros, KÖH Tudományos Fôosztály Csikós Veronika mûvészettörténész, CEU, Doctoral School Of History, Interdisciplinary Medieval Program Dercsényi Dezsô (1910–1987) mûvészettörténész, 1965–1975 között az Országos Mûemléki Felügyelôség tudományos igazgatóhelyettese Sarkadi Márton építész, KÖH Koordinációs és Örökségvédelmi Felügyeleti Osztály Somorjay Sélysette mûvészettörténész, KÖH Tudományos Fôosztály Dr. Szakács Béla Zsolt, CSc, mûvészettörténész, tanszékvezetô egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Mûvészettörténeti Tanszék Dr. Szentesi Edit, PhD, mûvészettörténész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Mûvészettörténeti Intézet
104