1. oldal ZALABAI ZSIGMOND KOSZORÚK. Megjelent a szerző 50. születésnapján január 29-én

1. oldal ZALABAI ZSIGMOND • KOSZORÚK Megjelent a szerző 50. születésnapján 1998. január 29-én

Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

2. oldal

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 10.

ZALABAI ZSIGMOND

KOSZORÚK A kiadvány elektronikus változata

Csemadok Területi Választmánya Dunaszerdahely, 1998


3. oldal

ISBN 80–967717–3–6 © Zalabai Zsigmond © Csemadok, Dunaszerdahely


4. oldal

Édesanyámnak és Végh Lászlónak


5. oldal Szerkesztik: Bárdos Gábor Huszár László Kovács László Végh László


6. oldal

A HŰSÉG NYELVÉN Zalabai Zsigmond ötven évére Amikor Zalabai Zsigmond a hetvenes évek derekán az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként, elindította a lap tájszámait, már sejteni lehetett – sőt korábbi jelekből is, hajnali órába érő magánbeszélgetéseink során meg igazán –, hogy barátom, barátunk nem az a fajta ember, aki kritikusi tehetségével, széles-körű világirodalmi tájékozottságával és felkészültségével elefántcsonttoronyba vonul, hogy ott nyugalmas és steril laboratóriumi körülmények között költői képekkel, trópusokkal, szemiotikai és szemantikai kérdésekkel foglalkozzon csak, hanem, közéleti érdeklődéstől is hajtva, marad a valóságban, a „felnevelő anyai táj” közelében, ahol közvetlen kapcsolatban élhet az irodalom eszközével, ihlető forrásával, a nyelvvel, édesanyanyelvünkkel és mindazzal, amiből az egyetemes magyar irodalom szlovákiai ága táplálkozik. A nagy magyar íróelődök nyomdokain haladva a nehezebb utat választotta ezzel, egyszerre szolgálva a (cseh)szlovákiai magyar irodalom fejlődésének, valamint nemzeti kisebbségünk „önösszeszedésének”, megmaradásának és szellemi épülésének ügyét, még pedig esztétikai és morális engedmények nélkül, cenzúra ide, autokratikus pártállami irányítás oda. Csata volt ez a javából, naponta vívott harc. A minőségért, és külön az anyanyelvért, tudván, hogy nemzeti kisebbség vonatkozásában kétszeresen igaz: a dilettantizmus, valamint az egy nyelvet beszélők kommunikáció-képtelenségéhez vezető nyelvromlás, az érzésvilágot is jelentő anyanyelv háttérbe szorítása egyenlő a halállal. Miközben sorra születnek Zalabai Zsigmond szemléletfordító és értékrendalakító kritikái, tanulmányai, szövegelemzései jótékony pezsgést hozva a (cseh)szlovákiai magyar irodalomba, gyermekirodalomba, ugyanő szinte a Szemle említett tájszámainak szervezésével azonos időben antológiát állít össze a Csallóköztől a Bodrogközig címmel, nyolc délszlovákiai tájegységről rajzolva benne egyfajta szülőföldképet. A Madách kiadó szerkesztőjeként elindítja az Új Mindenes Gyűjteményt, amely „elsőként vállalkozik arra, hogy fórumot biztosítson az önismeretünket gazdagító tudományosságnak, a szülőföldünk valóságát vizsgáló történelmi, helytörténeti, művelődés- és gazdaságtörténeti tanulmányoknak, a nemzetiségünk néprajzával, demográfiájával, szociológiájával foglalkozó dolgozatoknak”. Zalabai Zsigmond sokrétű antológiaszervezői tevékenységének szép eredménye A hűség nyelve, melyben csehszlovákiai magyar írók vallanak az anyanyelvről. Közben – és ez bámulatos munkabírásáról is tanúskodik – megírja szülőfalujának, Ipolypásztónak az egyetemes magyar szociográfiai irodalomban is párját ritkító történetét két kötetben, Mindenekről számot adok, valamint Hazahív a harangszó címmel. Tegyük hozzá, emberi és írói magatartást egyként jellemző címmel. De vajon nem ilyen címe A hűség nyelve is? Az elsősorban kritikusként, irodalomtörténészként és irodalomszervezőként számon tartott Zalabai Zsigmond – egyetemi tanárként is – minden idegével az anyanyelv-szülőföldZalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

7. oldal -irodalom hármas egységében él és dolgozik, mindenkor (meg)érezve, hogy egy adott politikai-társadalmi helyzetben mire van éppen szüksége az anyanyelvnek, a szülőföldnek, az irodalomnak, pontosabban – minthogy ezek Zalabai esetében egymástól elválaszthatatlanok – egyszerre mindháromnak Végeredményben: a szlovákiai magyarságnak. Vallhassa itt be az előszó írója Zalabai Zsigmond kortársaként, sőt évre pontos kortársaként, hogy ebben a rendszerváltás után ránk szakadt nagy egyetemes magyar kollektivizmusban, mellyel egyelőre nem igazán tudunk mit kezdeni, jóleső nosztalgiával gondol azokra az esztendőkre, amikor magyarországi, nemzetközi, meg ilyen-olyan alapítványi segítség nélkül – a sorok között cselezve, pártfunkcionáriusokat, ügyeletes feljelentőket kijátszva – kellett küzdeni az irodalom fentebb említett minőségéért, az anyanyelvért, az anyanyelvi oktatásért. A megmaradásért. „Nem merni azt amit merni kell, gyalázat” – vallotta és vallja mai is Kazinczy Ferenc hitével Zalabai Zsigmond, hiszen a történet, ha más kulisszák között is, más főszereplőkkel, más rendezésben, de folytatódik, álmaink ellenére. Zsiga, ötvenedik születésnapodra mindenesetre jelenthetem: megvagyunk! 1998. január 11-én


8. oldal

ÉDESANYA-NYELVEM A szóejtés hogyanjáról Szép szokása volt hajdan az ipolypásztói édesanyáknak, hogy úrvacsoraosztáskor hazavittek a templomból egy falatka kenyeret, gögyögő, selypítő, a szóejtés bonyolult tudományával küszködő gyermeküknek szánva azt. Úgy tartották, e kenyértől szépen és tisztán tanulja majd meg édesanyanyelvét a beszélni tanuló kisgyermek. Szépen és tisztán, azaz: pásztóiasan, megfelelve azoknak a normáknak, melyeket a hagyományozódott nyelvszokás alakított ki, emelt törvénnyé és követendő mintává, szellemében a nyugati palóc nyelvjárás sajátos – palóc, ugyanakkor dunántúli jellegzetességeket egyaránt mutató – ipolypásztói változatának. Jogosult-e, figyelembe véve az Alsó-Ipoly menti, Börzsöny vidéki népnyelvi hátteret, anyanyelvjárásomról szólva „sajátos nyelvváltozatról” beszélni? Úgy vélem – főként néhány magánhangzó hangszínét, illetve e magánhangzók gyakoriságát tekintve –, hogy jogosult. Szülőfalum embereinek ajkán az a hang, fittyet hányva a környéken széltébenhosszában elterjedt ajakréses palóc å-nak, többnyire ajakkerekítéses; csupán á előtti helyzetben hangzik ajakréssel: åpám, kåpál. Ismerik az ā-t is, ezt a félig á, félig ó hangot, mindazonáltal – megint csak dacolva a palóc közeg hatásával – jóformán csak az āra (arra) szóban használják, s idegenkedve tekintenek azokra a községekre, melyeknek népe így beszél: „Mëgyëk a vásārbå åpānåk gåtyāé.” Mi az oka annak, hogy az å és ā hullámai a nyugati palóc tengerben álló Ipolypásztót csupán megérinteni tudták, elönteni viszont nem, pontosan meg nem mondható. Föltételezésekre hagyatkozom csupán. Talán az – mint erre nagy általánosságban a történeti irodalom s halvány nyomokban a népi emlékezet is utal –, hogy a török kiűzése után, amikor az Alsó-Ipoly mente elpusztított, gyéren lakott falvait királyi parancsra ismét jobbágyokkal népesítették be, Ipolypásztóra a Dunántúlról s a Kisalföldről több telepes kerülhetett, mint a környékbeli községek portáira. Az újonnan jött lakók – törzsökei a falu későbbi népességének – nem, illetve csak korlátozott mértékben vették át az å és ā jellegzetes palóc hangszínét. Hogy ellenálltak hatásának, abban része lehet annak is, hogy a reformáció óta a lelkészek – évszázadokig egyedüli képviselői a parasztnép körében a művelt beszédnek – Sárospatak, illetve a keleti nyelvterület szóejtésének normáit terjesztették a református Ipolypásztón. Ha tudatosítjuk, hogy irodalmi nyelvünk a keleti nyelvjárásból sarjadt ki, érthetővé is lesz, miért jut falum embereinek ajkán az å és ā hang csupán elvétve „szóhoz”. Ismerik, ám elszigetelten használják – alapszavakban sosem, csupán megrövidült mássalhangzó-kapcsolatok előtt – az é oldalági rokonát, az ē hangot is: ēre, ēgyün, ējár stb. Gyakran hangzik föl viszont szavaikban – s ez már kétségkívül palóc hatás – az ë. Közkedvelt hang, s nem kevesebb köszönhető neki, mint hogy az ipolypásztói „parasztos” beszédmód elevenebben lüktet, a magánhangzók dallammenetének változatosabb csúcsait rajzolva ki, mint a nyílt e túltengésének következtében bizony gyakorta kínosan mekegő köznyelv. Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

9. oldal Maradva továbbra is a magánhangzók tartományánál, tekintsük át legalább futtában, miben tér el leginkább az ipolypásztói ember beszéde a köznyelvi szóejtéstől. Ami az utóbbiban hosszan hangzik, az falumban sokszor röviden: arpa, barazda, kétfelë, nehessíg, hetfőn, ugy, elötte, övei, burigat (borítgat) stb. Nemcsak bizonyos toldalékolt formákat ejtenek röviden (kevesen, szekeres, tehenek), hanem az alapszót is: a bukszájukban keves pénz, a padlásukon szeker széna, az istállójukban pedig tehen van. Máskor viszont, szemben a köznyelvvel, hosszú magánhangzóval élnek: pípa, cúkor, úcca, kácsa stb. Megnyújtja a magánhangzót az l igen sűrű kiesése (kűd, ódal, vőgy, emete, sűve, szóga, gondó, iszó), a ly szóvégi lekopása (tavá, bögő). Ha már a hangok lekopásánál tartunk: előszeretettel rövidítik, csonkítják meg szavaikat: úccajtó, bábasszony, komasszony, fenkő, szëdërina, mő tájban (mily tájban: mikor), mőtte (mióta), pegy (pedig); sőt összevont alakokat is szívesen használnak: nem tom (nem tudom), nem tok, nem tod; emëk (elmegyek), e kék mënnyi (el kellene menni). E fönti jelenség ellenkezőjére, a bővülésre is akad példa: a libatollat, hogy az írószerszámtól megkülönböztessék, így nevezik: tollú. A köznyelv magánhangzói, mint helyükből kibillent bolygók, gyakran tévednek idegen pályára az ipolypásztói ember ajkán. O hang furakszik helyébe az a-nak: vocsora, magos; valaminek nem a javát, hanem a jovát keresik. Az á utáni o-zást (lábo stb.) nem ismerik, az á előttit viszont, ha csak szórványosan is, igen: osztán, szovába vág, csóvány (csalán). A tárgyesetben álló névszók és a birtokragos alakok mindig -o kötőhangzóval veszik föl a toldalékot: borokot, fákot, adómot, búzádot, házunkot, jószágtokot, mostohájokot. Fokozza beszédük zártszájúságát, hogy gyakran használják, az o-nak rovására, az u hangot. Szó elején például az alábbi esetekben: furma, csuda, ustor, bujtár, bukor, burít, buró (borul), hugyan, bugár, fujt, rúzsa. Hangsúlytalan helyzetekben: vánkus, kukurica, hërnyú. Zártabbá válhat – de csak szó elején – az ö is: gyün, gyökér. Annak ellenére, hogy falum népe nem „níp”, s bizonyos mértékig idegenkedve tekint az í-ző falvakra, viszonylag gyakran lesznek ajkán i-vé, í-vé az e (ö), ë, é hangok. Az egytagú szavak közül a következőkben: níz, vín, ríg, píz, (te) mísz. Felfelbukkan szerényen – vagyis szërinyen – az i, í a többtagú szavakban is: igënyëst, kilís, girinc, físő, pintëk, husvít, vinëge, kínyës, kíső (késő, külső), kíve, szína, Ágnis, pinísz, ëlig, leginy, lepiny, kötiny, kökiny, szëginy. Az -e kérdőszó (melyet nem az állítmányhoz kapcsolnak) szintén i-nek hangzik (Otthon-i vót?), s í áll az -étek, -ék igei személyragokban is: kértítëk, főztík. A birtokos személyrag -é-je szintén i-vé változik: kezit, füliné fogva, kedvibe jár, bővibe van valaminek. Nyelvünk számtalan, e és é hangot tartalmazó névszóképzője közül a -ség Ipolypásztón következetesen í-vel hangzik: kerüljük az ellensígët, keressük a békessígët, csëndëssígët; háborítóinkra gyűjjön rá a nehessíg. Az -ény képzős szavak ejtése ingadozik: törvíny például, de ugyanakkor: tőtény. A -mény képzősek közül mindössze kettőben találunk i-t: süteminy, veteminy; egyébként: engedmény, festmény, teremtmény stb. Kettősség tapasztalható a -vény képző esetében is: jelvény, de: szökeviny. Kilenc további névszóképzőben (melyeknek típusait a düledék, seregély, termék, engedékeny, félénk, tüzér, termés, kertész, főzelék szavak képviselik), mindig a köznyelvi ejtés érvényesül. A zömében é-vel ejtett alapszók mellett (kék, szép, vér, négy, fél, méz, éppen, Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

10. oldal beszéd, vége, béke stb.) a felsorolt képzők köznyelvi ejtése lehet a forrása annak a nézetnek, hogy az ipolypásztói nép nem tartja nyelvét í-zőnek, jóllehet e vélekedésre – mint láthattuk – nincs meg minden alapja. A köznyelvtől való eltérés további eseteire bőven kínálja példáit az ë hang is, amelynek – mint említettem már – nemcsak dallamosságát köszönheti nyelvjárásom, hanem azt a képes-ségét is, hogy értelmi-jelentéstani szempontból el tudja különíteni egymástól az egybeeső alakpárokat. Ha így mondja falum embere: ne, akkor azt fejezi ki: nesze; ha meg úgy, hogy në, akkor tiltószót használ. Számára a táj hëgyes, a ceruza viszont hëgyës. Amik a jobbágyoknak rémeik voltak, azok a deresëk – az őszi hajnalok viszont deressek. Akik egymást eljegyezték: jegyësëk – a bárányok viszont jegyëssek (jeggyel ellátottak. További ilyen alakpárok: szegëk (ige) – szëgek (főnév). Ti mëntëk (jelen idő) – ők mëntek (múlt idő). Kifestettem (múlt idejű műveltető ige) – kifestëttem (ugyanilyen idejű cselekvő ige). Forrása a köznyelvi s a nyelvjárási szóejtés közötti különbségeknek egy-egy magánhangzó nyíltabbá válása is. U-ból o Ipolypásztón szókezdő helyzetben talán csak az onoka szóban lesz; hangsúlytalan szótagban viszont sűrűn jelentkezik ez a hangváltozás (búcsó, ocsó, kódós, savanyó, nagypofájó, széles válló), s törvényszerűen következik be az l lekopásakor: hátó, aló. Az -ul végű igék ugyancsak ó-ra fejlesztették a végüket: pusztó, bolondó, mëglódósz, árónak. A házuk, marhájuk formák helyett így látja el birtokraggal a szót falum embere: házok, marhájok. A grammatikai helyzetben jelentkező, rendszerszerű hangváltozások jelentősen növelik az o beszédbeli gyakoriságát, még akkor is, ha e hangot – kedvéért a nálánál nyíltabb a-nak – bizonyos esetekben föladja nyelvjárásom, úgy ejtve a köznyelvi olló-t, hogy: alló, a sorompó-t, hogy: sarampó, a saroglyá-t, hogy: saraglya, a hombár-t, hogy: hambár, a vakond-ot, hogy: vakand, a mozsár-t, hogy: mázsár. A nyíltabbá válásnak újabb esete, ha a köznyelvi ű-t a nyelvjárásban ő hang helyettesíti: tő, tető, söprő, gyűsző, gyűrő, szérő, físő. Ő-vel hangzanak az -ű végű melléknevek: sűrő, keserő, nagy esző, továbbá az -ül végű igék: repő, merő, kíszősz, törőnek. Ez a hangváltozás, mivel nem csupán szórványos szavakban jelentkezik, hanem az igeragozás rendszerét átszőve, gyakori, tehát jellegadó vonása az ipolypásztói népnyelvnek. Az i, í hangok ë-vé válása viszont – annak ellenére, hogy falum középső nyelvállású hangok javára tér el leginkább a köznyelvi szóejtéstől – olyannyira ritka, hogy csak a még (míg) szócskát, a (kizárólag szerszámnévként használt) vëllá-t, a csupán az idősebbektől hallható tëntá-t s a cimënt-et hozhatjuk föl rá példának. A – o, u..., ö, ü,.., e, ë, i... – nyelvünk hangszekrényének ezt a három klaviatúráját billentyűztük eddig végig oda is, vissza is, föl-fölkapva közben fejünket, ha egyik-másik klaviatúrán a köznyelvhez képest bizonyos hangcserét észleltünk. Ám nemcsak klaviatúrákon belül, hanem klaviatúrák között is keveri a magánhangzókat a nyelvjárás. Így foglalja el az i, í azt a helyet, amely a köznyelvben az ü-nek, ű-nek van fenntartva: hívës, kőmíves, filkas, nyist, kíső (külső); így lép helyébe az u-nak (kódis), az ö-nek (giríny, sitít, siríny, ikët) az o-nak (hasigat, abrincs), sőt az a-nak, á-nak: mutizsd, hasid, szíka (szálka), zsítár (sajtár). Agresszív egy hang az ë is; nem éri be annyival, hogy falum népének ajkán Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

11. oldal számtalanszor helyettesítheti a nyíltabb e-t; helyébe tolakszik egyszer az a-nak és á-nak (onnën, osztën), máskor az o-nak (pëlyva, bërëtva), harmadszor az ú-nek (eszëk: eszük), negyedszer az ö-nek: këcsëge (köcsög) sëtít, ëssze, mëgëtt, hívës, vërës, tëpërtyű, szëcskő (szöcske), tërkő (törköly). Éppilyen terjeszkedési hajlam folytán foglalja el az ü is az u tartományát: bükfenc, gügű (guggol), az é pedig az a-ét (paraj, ganaj) vagy az ö az e-ét: mőre (merre), pöhő (pehely), tengő (tengely). Ha már az ö-zés került szóba: falum embereiben, miközben szóhasználatuk a századok folyamán alakult, csiszolódott, működhetett valami ösztönös nyelvesztétikai érzék; viszonylag erős ë-zésüket ugyanis szerencsésen ellensúlyozza, hogy azok közül a szópárok közül, melyek két változatban élnek, többnyire azt a formát használják, amelyikben ö van. A kell Ipolypásztón következetesen köll (kő), a fent fönt, a fel mindig föl (fő), a felső főső, a felül föjjű vagy fölű; tejfölt esznek, nem pedig tejfelt; azt a munkát nem szeretik, ami fölösleges vagy ami fölületes; a fölhős eget nézik; a följebbvalót tisztelik, a fölsígës királyról mondanak mesét; a disznót pörzsölik; azt az asszonyt nem szeretik, aki pörölős, mert miatta csak röstőködhet az ember. Növeli beszédükben az ő gyakoriságát, hogy az -ely végű főneveket, mint erre már korábban utaltam, így ejtik: zsindő stb.; s hogy az igéket így ragozzák: visző, kërësztő (keresztel), vetköző (vetkezel) stb. A -hez rag helyett ez járja: kerthö, színhö. Egyéb szavaik közül a már említett mőre (merre), a mőtte (mióta), az azőtte (azóta), az ösmer (ismer) növeli az ö részarányát magánhangzórendszerükben, ezen belül is főleg az ë hangok tengerében.

Mássalhangzók, képzők, ragok Rajzol a népnyelv szőttesébe sajátos mintákat a mássalhangzók s a képzők, ragok használatának hogyanja is. Vegyük hát szemügyre, futólag legalább, e cifra hímek némelyikét. Hangátvetés avatja érdekessé az alábbi szavakat: gëbre (bögre), korëla, bicsak, dëbën (bödön), réklya (létra); bővülés, mássalhangzó-betoldás a következőket: tövisk, csirka, csirkásogyik, viaszk; mink, tik, itet (őt), ikët (őket); hambit (ámbitus), huszít (uszít), piarc, csív (kukoricacső). Ám nemcsak bővít, csonkít is szavai mássalhangzóin az ipolypásztói – ipolypásztyi – ember. Azt mondja, hogy: aszonygya, mingyá, mé, ezé, azé; meg hogy: píz, éfékor, csukok (csuklok), jó (jól); kilöki az l-t az igeragozásból (kitalányi, beszéték, meséte, egyé), s megspórolja a ragok végén is (házbó, kertbő, útbó, kéztő, apámró, föntrő, kerítésné, kútná), ugyanúgy, mint az n-t a hol? kérdésre felelő határozóragokban (faluba, szőlőbe). Elkerülendő a mássalhangzók torlódását, gyakran dobja ki a t hangot: nyírakozik, burigat (borítgat). Szavak elején az s marad el (tëlázsi, trózsák), szavak belsejében a d (majnem, szëdërina), ugyanilyen helyzetben, megnyújtva a magánhangzót, az l (bóha, vót, ócsó, tőtés, főd, ződ, ēmënt, ēfogy). Az l szó végén is roppant hajlamos a lekopásra; méghozzá oly módon, hogy a magánhangzót nemcsak hosszabbá, hanem egy fokkal nyiltabbá is teszi: a rosszul helyett a roszó van, a szédül helyett a szédő, Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

12. oldal az asszonyostul helyett az asszonyostó formák az uralkodók. Elmarad az l a nem hasonuló -val, -vel ragból is: gyerëkëkvē, kapákvá. A -hoz, -höz rag viszont, bár z-je szintén lekopik, mindig röviden hangzik: aratókho, vízhö. Kivételnek számít ez a pótnyúlás számtalan esete között, amelynek egyik igen gyakori típusát a szóvégi ly lekopása eredményezi: Ipó (Ipoly), ráspó, bagó. Máskor összeolvadás, illeszkedés következtében tűnik el egy-egy mássalhangzó. Példa erre a talló, salló, ballang, kollát, pallag, birgëlli szó; az n + ny hangkapcsolat (lyánnak, leginnek), továbbá néhány szószerkezet: ul látom, ev vót az stb. Egy-egy szó mássalhangzójának helyén néhány esetben más hangot ejt falum embere, mint a köznyelvet beszélők. D helyett olykor t-t mond (sporhëlt: sparherd), r helyett l-t (lásd a fenti példát és a trógel-t), v helyett b-t (zsibaj), j helyett egyik szóban gy-t (hagyigál), a másikban r-t (rózan: józan). A gy-t g-vel pótolja (igënyës) vagy pedig j-vel (kíjó, hajma), t-t k-val (gësz-kënye), a k-t g-vel (agacs: akác; gunyhó). A z-ből gyakran zs lesz (csizsma, zsacskó); a s-ből zs (zsítár: sajtár) vagy cs (kërësztő-kocsó), a c-ből hol cs (agacs), hol t (kanót), hol pedig sz (baraszk). Az ly (j) hang gyakran l-be csap át: mél víz, itt van helbe; helëtted; és fordítva: az l ly-be, t hang előtt főként: főkëjt, fagylajt, lëvájt, néha azonban egyéb helyzetekben is (tégja, sajáta). Ny helyett n-t hallunk (vinëge: venyige) olykor szórványosan, t hang előtt viszont annál gyakrabban: asszont, legint, dohánt. Tapasztalhatjuk persze fordítottját is e folyamatnak; amikor is az n a lágyabb ny-be csap át: teknyő, igënyës, nyőll (nő), nőstény. Az idősebbek, főleg az asszonyok, manapság is szépen ejtik még a köznyelvből már kiveszett ly hangot. Viszonylag sűrűn szövi át ez a beszédjüket, annak ellenére is, hogy arra a változásra, amelynek során az l-ből, ha i előtt áll, ly lesz, kevés példát tudunk felhozni: talán csak a legidősebbek ajkáról felhangzó pályinka, rëggető estélyig féle két szót, szókapcsolatot. Annál inkább gyakori, i és ü hangok hatására, hogy a t ty-vé lágyul: ütyi, tëhetyi, fürösztyitëk, tőtyik, pestyi, pajtyikám, tyűkör. A d-t, ha az i hangot előz meg, gynek ejti, palócosan lágyítja falum embere: aggyig, eggyig, pegyig, gyinnye, gyió, lagyik, prégyikál, másogyik, kérgyik, físőkögyik, kisővegyi (kisölvedi). Meglágyul az n hang is i előtt: mostanyi, kenyik. A főnévi igenév képzője (eltekintve az egzotikus-ősi innya szótól) mindig a ni-nél lágyabb -nyi: „É kő mënnyi ënnyi vënnyi.” Előfordul a -nyi olyan határozóragként is, amelyet (de csak személyekkel kapcsolatban!) a hová? kérdésre adandó válaszokban használnak: „mëgyëk a papnyi; mëgyëk a nenényi". Vagyis: megyek a paphoz, megyek a nagynénihez. Hová? kérdésre ritkábban ilyesmi is megüti az ember fülét: „Gyertëk e nálunk is.” A hasonlítást viszont nem a -nál, -nél, hanem a -tól, -től ragokkal végzi falum embere: nagyobb tőlem, öregebb az apámtó. Képzői közül az érdemel leginkább említést, amellyel a múlt idejű cselekvés gyakorító jellegét, ismétlődő, szokásos voltát fejezi ki: „Öregapád csinálát nyistëkët; Összejárátunk a szomszédokvá” – és így tovább.

Szó-kincsem Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

13. oldal

Szemelgessünk abból a cifra tarisznyából is, amelybe édesanyanyelvem gyöngyszemeit: a tájszavakat gyűjtögetem, boldog izgalommal kapva papír s ceruza után, ha egyikükmásikuk elém perdül egy-egy pásztói szájról. Egy részüket még az anyatejjel szívtam magamba, a köznyelv normája azonban szókészletem peremére szorította őket, már-már a feledés homályába, úgy nézek hát rájuk, mint rég nem látott ismerősre az ember, nem tudván betelni az újratalálkozás örömével, amelybe vegyül némi ragyogvány a gyermekkor rég elhagyott édenéből is. Más részüket a véletlen hozta elém, legkülönfélébb alkalmai a beszélgetésnek. Mikor kezdtem gyűjtögetni, följegyezgetni őket? Ragyogott, tombolt a nyár, szórta fényét a határra július, amikor déli harangszókor megállt apám a répaföldön, és így szólt: „Ebéd után a hancsik majd útba igazít.” S három-négy gödröcskét vájt kapájával a szomszéd felőli sorba. Hancsik: kis sorjelző földhányás, földkupac. Mint talált tárgyat vittem haza a répaföldről a még nem hallott szót, lefújva róla a feledés porát: ragyogjon tisztán abban a tarisznyában, amelybe ezentúl szókincseimet fogom majd rakosgatni, gyűjtendő, megőrzendő szavait az ipolypásztói népnyelvnek. Hogy mi van ebben a tarisznyában? A „babká”-tól kezdve a „zsúzsár”-ig számtalan főnév, melléknév, ige; ritkán használt, de az idősebbektől szerencsére még hallható tucatnyi ízes szó. Lássunk közülük néhányat! Babka: zsúptető készítéséhez kötött szalmacsomó; kis kéve. Baktat: lapos kavicsot a víz színén szökdeltet. Balog: a balkezes ember jelzője. Bënge: a tőkén felejtett szőlőfürt neve; bëngézni: betakarítás után a földeken felejtett terményt begyűjtögetni. Bizgat: piszkál, ingerel. Borzáng: a földi bodzát nevezik így. Buró: borulat: „De nagy buró gyün onnan!” Butykászni: bukdosni, alámerülgetni a vízbe, mint a libák, kacsák. Büsseng, büssenygőnyi: bukfenc, bukfencezni. Cépka: eredetileg a szövőszékre kötött két vékony, hosszú léc neve; átvitt értelemben a vézna, vékony termetű ember jelzője („cépka nyövéső gyerëk”). A cipó amellett, hogy kis kenyér, pattogatni váló kukorica ki nem pattogott szemét is jelenti, mi több: hátbaütést is. Estéli cipó – azt a gyereket csúfolták így kergetőcskéző társai, akit a fogó utolsóként vágott hátba. Cömbő: szőlőfürt néhány szemből álló része; kis csomó. Csaja: cserebogár; csajáznyi: tavasszal cserebogarat űzni a réten. Csandarít: csavar, csavarint; a már említett babkákat rozsszalmából „csandarították”. Csapnyi: tehéntrágyás-agyagos vízbe mártott kóccal agyagtalajt simítani: „kicsapnyi” a kiskonyhát. Csíklábon jár: óvatosan, lábujjhegyen lépked. Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

14. oldal Csinger: a gyengébb minőségű, vizezett bor neve. Csinvatt: erős szövésű, huzatnak való vászon. Csomoszlyófa: szőlő összezúzására szolgáló erős, villaszerűen ágas fa. Dolka: palacsintatésztából készült féltenyérnyi, kerek, lapos tésztaféleség, tarkedli. Előget: az az ember teszi, aki rossz helyre állva elveszi más elől a világosságot. Früstök: az idősebbek néhány évtizede még mindig ezt ettek, nem pedig reggelit. Gamba: vastag ajak; jelzőként a „gambás szájó” szókapcsolatban fordul elő. Gázol: mielőtt őrölőt használtak volna, gázolták, lábbal taposták a szőlőt. Gyüle: limlom, kacat; folyó ághordaléka; rendetlenség. Hándzsalókogyik: az az ember teszi, aki fölhánytorgat a másiknak valamit, aki keresi az alkalmat a kötekedésre. Hátor: disznó tarja. Ház: szoba; „ēsőház”: tisztaszoba. Hericsköl: amit a kakas tesz a tyúkkal. Hívës: az árnyék szó rokona, főnév is tehát, nem csak melléknév. Isziri: ami alá beállnak, ha esik az eső; azaz: eresz, eszterhaj. Isten tehenkéje: A bodobácsbogarat nevezi így a népi metafora: a fekete pöttyös vörös mezei poloskát. Játó: üres, kihasználatlan hely földdarab végén; lakott területtől messze eső hely. Kajdász: az „úriasnak” érzett kiabál helyettesítője. Kákabutyka: magasra növő, sásféle vízinövény buzogánya. Kigyelmed: régen az öregeket nem magázták, hanem kigyelmedezték. Kísálógyik: gyerekre mondják, ha izeg-mozog, nyugtalankodik, nem találja a helyét. Kacabaj: dolmány. Falum egy gazdájának, Őrhegy Gyulának oly díszes dolmánya volt, hogy még az 1943-as ipolysági néprajzi kiállításon is közszemlére állították. Ugyanitt kínált látnivalót az érdeklődőknek az a menyasszonyi kacabajka is, amelynek tulajdonosa özv. Veres Sándorné volt. Kóbász: nyomok a bőrön bottal, szíjjal való durva verés után. Lívó: cigány teknősök által faragott nagy, boroshordóra helyezhető fatölcsér. Mácsonya: szúrós gyomnövény, aszat. Mëghegeszt: síró gyermeket megvigasztal. Pálannya: disznó vastagbelének legvastagabb része. Pampuska: fánk. Pandal: víz alatti üreg a folyó partjában: sír oldalfülkéje. Papaj: a „papajká”-kat, kislibákat terelik-hívogatják így: „Papaj, papaj, papaj!” Papanc: gyomnövény, folyóka. Papmacska: fákon élősködő szőrös hernyó. Pattantyú: halhólyag. Pimpipáva: a letépett, behasított szárú gyermekláncfűnek gajdolásztuk: „Pimpipáva, zsugorodj a számba!” Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

15. oldal Pipiske: a búbos pacsirta neve. Polozsnyik: tojás, amelyet azért hagynak a fészken, hogy tojjon oda a tyúk máskor is. Poplik: nagyobb méretű, hátra vehető fonott kas törek, szalma szállítására. Posztát: földterület olyan hossza, melyet kapáláskor egy-egy fordulónak jelölnek ki. Prücsök: tücsök helyett prücsköt mond az ipolypásztói ember; Prücsöknek nevezi a falu egyik szőlőhegyét is. Rekenyő: gyerekfogak alá való kedvelt ropogtatnivaló: sóska fölmagzott szára. Sajdít – sejteni kezdi; ért, konyít valamihez: „Nem sajdít az hozzá az égvilágon sëmmit.” Sánc: nem földhányás; ellenkezőleg: árok. Sëtyërkál: csoszogva jár-kel, téblábol valaki körül. Sódar: disznó felfüstölt hátsó combja. Sotyó, sotyol: prés, melyen a szőlő zúzalékából nyomatják ki a mustot. Szakajtat: egy tagban levő földdarab bizonyos része. Szëdërina: földiszeder. Toklász: szálka halban. Tokolyó: a kaszakő, vagy ahogy falumban mondják, a „fenkő” tokja. Tökít: eltüntet; úgy eltesz, hogy nem talál meg: „Hova tökítetted a pápaszëmët?” Trozsnyik: kukorica lemorzsolt csöve, „torzsik”-ja. Tukacs óró: pisze orrú. Tukma: orrhangú. Tüttüs: disznógyomor; sajtot töltenek bele. Úrdóga: az eredetileg robot jelentésű szó ma a nehéz, kemény, hosszan tartó munkát jelöli. „Kinyőnyi a kendert, hogy az micsoda úrdóga vót!” Übriköl: ibrikkel, csészével fölöslegesen mereget az ivókannából; issza a vizet ha kell, ha nem. Vërnyog: nyafog, siránkozik. Zámborodott: kába, zavarodott. Zuzorog: didereg, vacog. Zsúzsár: zsugori. Nemcsak szavakat kínál szépen csengőket, régieseket e cifra tarisznya, hanem állandósult szókapcsolatokat is. Hadd nyújtsak át ezekből is egy csokorra valót. „Kétfülő fazék” – asszony, aki csípőre tett kezekkel álldogál. „Puhos, mint a lopótök” – nagy hasú embert fest elénk e kép. „Csörög, mint a szalatnyai korsó” – sokat és fölöslegesen jár a szája. „Mënnél koszosabb, annál jobban rihelődzik” (minél hitványabb, annál többnek akar mutatkozni). „Mënnél hangosabban szól a harang, annál szëginyebb az eklézsia” (annál kisebbek az érdemek és képességek, minél inkább bizonygatásra szorulnak). S álljon itt végül – példájaként a szófűzés hogyanjának, a kerek beszédműnek – azok közül a „szövegek” közül is egy, melyek úgy látták el, oly jószívűen tarisznyázták föl hazaival az anyanyelv vándorútjaira induló gyermeket, mint jóságos anyókák hamuban sült pogácsával a világnak nekivágó legkisebb fiút.


16. oldal Ëgyszër vót, hol nem vót, Mátyás kirá’ idejibe vót, hajdanába-danába, hogy vót ëgyszër ëgy falu, annak mëg ëgy nagyon fiatal bírója. Mátyás királynak főtűnt, hugyan lëhet ilyen fiatal bírót mëgválasztanyi. Bërendőte magáho a bírót Budára, oszt aszongya neki: – Hugyan lëhet, öcsém, hogy ilyen fiatal, oszt mégis mëgválasztották bírónak? Hát nem kerőt vóna a faluba öcsémtő idősebb okos embër? Büszke embër vót a bíró, igy felet hát: – Ha kerőt vóna, csak azt választották vóna mëg! No, Mátyás királynak së köllött több, ehatározta, hogy próbára teszi a bíró nagy eszit. – Hát ha öcsém olyan okos, mënjën csak haza. Ëgy hét múva mëg, ugy parancsolom, visszagyüjjön ám, oszt hozzon magává ëgy nyócéves báránt, hozzon magává ëgy tizenöt éves pávát, ëgy harmincéves farkast, ëgy hatvanéves medvét, mëg ëgy százéves tojást. Mer ha nem hoz, bíró öcsém – aszongya –, hát lecsapatom a fejit! Mënt haza nagy búsan a bíró; mondta vóna már, hogy a faluba ő a legbutább, mer nem is sajdított hozzá, hugyan fog a királyi föladatnak mëgfelenyi. Hát amint ballagdá hazafelë, zámborodottan a félelëmtő, hogy mi is törtínik szëginy fejivel ëgy hét múva, ëgyszer csak ëgy csárdába tévedt. Ësszegyűttek ebbe a csárdába mindënféle népek: bëtyárok, drótosok, házaló zsidók; szórakoztak ott ëggyütt békibe, ëttek, ittak, vígadtak. A bíró mëg csak behúzódott ëgy sarokba, oszt töprenkëdëtt nagy búsan. Észrevëtte ezt ëgy szeginy kódós. Odamëgy hozzá: – Hát magát, öcsémuram – aszongya –, magát mi lelte, mé búsó? – Jaj, hunnë búsónák, mikor a király azt parancsóta, mënjek haza, oszt vigyek neki ëgy nyócéves báránt ëgy hétën belő, mëg ëgy tizenöt éves pávát, mëg ëgy harmincéves farkast, mëg ëgy hatvanéves medvét, mëg ëgy százéves tojást! De hát honnan vigyek, mikor nyócéves bárán nincs is a’ má juh! Mëg csak az isten a mëgmondhatója, mëlyik páva tizenöt éves, mëlyik farkas harminc! A kódós nagyesző embër vót, átgondóta csëppet a dógot, oszt aszonta: – Tudja mit, öcsémuram? Në mënjën maga haza. Hónap visszamëgyünk a királyho, ëgyütt; én majd kisegítëm öcsémuramot a bajbó. Maga csak mondja azt, ha a király kérgyi, el-i hozta a parancsót dógokot, hogy: Ē! Hitte is, nem is a kódós segítsígit a bíró, de hát nem vót mit tënnyi, mëghátt a csárdába, lëfeküdt, elaludt. Rëgge osztán visszaindótak a királyho. – Hugyan, hát ilyen hama visszagyütté? – csudákozott a király. – Teljes hetet szabtam a dógodra. – Fölsígës királyom, életëm-halálom kezedbe ajánlom, evégeztem a parancsolatot. – No és ehoztad a nyócéves báránt? Eszibe jutott a bírónak a kódós tanácsa, azt mondta hát: – Ehoztam. – Hol lám, hol az a bárány? Mëgszëppent ëre a bíró, de hallja ám, hogy a kódos aszongya: – Itt vagyok én! Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

17. oldal Odaníz a király: – Hát hugy vagy të nyócéves bárán? – Ugy vagyok, fölsíges királyom, hogy mikor nyócéves gyerëk vótam, olyan szëlíd vótam, mint ëgy bárán. Tetszëtt Mátyás királynak a felelet. – No, jó van. De el-i hoztad a tizenöt éves pávát? – fordót a bíróhoz. – E, fölsíges királyom. – Hol van? – Itt vagyok én – mondta ere mëgin a kódós. – Mikor én, fölsíges királyom, tizenöt esztendős vótam, hetyke leginy vótam: cifrán őtözködtem, illëgtem-billëgtem, tëttem magamot, mint a páva. – No, ez is jó van – szót a király. – Hát a harmincéves farkast el-i hoztad? – El én – mondta, ugy ahugy kitanították, a bíró. – Hol lám, hol van? – Itt vagyok én – mondja mëgin a nagyesző kódós. – De hát hugy lëhetsz të a harmincéves farkas? – Ugy, hogy mikor én harmincéves vótam, dógoztam erősen, hajtottam magamnak, ha lëhetëtt vóna, még a hëgyekët is magamnak kapartam vóna. Tëhetetlen vótam, mint ëgy farkas. No, tetszëtt a királynak ez is. – De hát a hatvanéves medvét el-i hoztad? – Ēhoztam – mondja a bíró, akinek közbe má mëggyütt a bátorsága. – Hol van? Mëgin a kódós szólát mëg: – Itt vagyok én. – Hugy az isten csudájába lëhetsz të a hatvanéves medve? – Ugy, fölsíges királyom, hogy mikor én hatvanéves lëttem, mëglassótam. Szungyítottam vóna rëggëtő napestyig, estétő rëggelig. Nëm tetszëtt nekëm az égvilágon sëmmi, morogtam, dirmëgtem-dörmögtem, olyan vótam, mint ëgy vín medve. Ēfogadta a király ezt is. Osztán főtëtte a legfogasabb kérdést: – Hát a százéves tojást el-i hoztad? – Ēhoztam, fölsíges királyom. – Hát akkor add elő! No, mëgrémőt ere a bíró, mint ki vesztyit érzi, de mëgin csak aszongya a kódós: – Itt vagyok én, fölsígës királyom. – Hát hugy a csudába vagy të a százéves tojás? – Ugy vagyok én – aszongya a kódós –, hogy mire elértem a száz évemët, a fejem a térgyemig hajlott, mëggörbőtem, olyan vagyok, mint ëgy óriás tojás. Nagyot nevetëtt ere a király. A kódóst száz aranyvá jutalmazta, a bírót mëg, mer hogy mëgmënekőt a fejvesztéstő, hazabocsájtotta. Azőtte mondják, hogy jó az öreg a házná." Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

18. oldal Így szólt a mese, ilyen volt az az otthonmeleg, falumeleg, szülőföldmeleg nyelvi közeg, amely az utódok szívébe plántálta – éltessék, óvják, őrizzék ők is – lelkületét az édesanya–nyelvnek.


19. oldal

CSÖMÉNY, LEPPENCS, JÁZIKÓ... Forrásunk, ihletőnk: a népnyelv

Csömény, leppencs, jázikó... – e három szót, s mind-mind a többit, a szemre- s „fülrevételezgetni”, szemelgetni, ízlelgetni, megtanulgatni valót, a sors tette le íróasztalomra, jóvoltából a helytörténet, néprajz és népnyelv értékei iránt egyaránt érdeklődő mosonmagyaróvári Kovács Antalnak, aki megküldte nekem a győri Műhely 1986/6. számát s benne a fenti című, a Felső-Szigetköz népi állatneveivel foglalkozó dolgozatát. Jómagam más tájnak – az Alsó-Ipoly mentének – vagyok a szülötte, másfajta népnyelven nevelődtem, s bár másfél évtizedes csallóközi honosságom alatt megismerhettem egynéhány szép és ódon hangzású – tán még az „Aranykert”-korból megőrződött – szavát e Kis- és Nagy-Duna közti tájegységnek is, az újnak és az ismeretlennek kijáró szellemi érdeklődéssel merültem bele Kovács Antal dolgozatába. A műveltség terjedésével párhuzamosan egyre inkább terjed és hat a művelt magyar köznyelv mint eszményi norma; a beszédmód mindinkább egységesül. Nem minden szempontból jó ez, hiszen az egységesülésnek a szükséges és kívánatos hozadékai mellett vannak olyan következményei is, hogy – táji színeit hullatva – fakul, szürkül, szegényedik a nyelv. A hagyományos paraszti életforma felbomlása, elszakadásunk a természettől ugyancsak oka a népnyelv háttérbe szorulásának. Botorság volna persze visszasírni a nyelvjárások minden jellegzetességét – mint ahogy botorság volna a „népi kultúra” nevében visszaríni a nedves vályogházat, a népi gyógyászat egynémely, kuruzslásnál nem több eljárását –: a nyelvjárások értékeinek a pusztulását megakadályozni viszont: kötelességünk. Mert értékeik által mai és holnapi nyelvhasználatunk – és irodalmi nyelvünk – lehet kifejezőbb, színesebb, gazdagabb. Szemelgetem, ízlelgetem a Kovács Antal küldte szavakat, szívom magamba aromájukat, hangulatukat; hódolok anyanyelvünk teremtő géniusza előtt, és – örülök. Melegség járja át szívemet, hogy egymásra találtunk, én és e szép szavak. Íme az igék, e hangutánzó-hangfestő remekmívek közül egynéhány: „...ebezzenti puskájánok ravaszát.” Elbezzenti a ravaszt... – szép; szinte látja maga előtt az ember a lassan, óvatosan, megfontoltan görbülő-mozduló ujjat; hallani véli, ahogy tompán-hidegen koccan az ütőszög a töltény fémtestére. Ha valaki megvágta magát, a sebre – úgy tartották – egy kis pókhálót kell „összehidornyi”: összekotorni, összekaparni (mint az én falumban mondanák: „összehirgálni”). Nyáron a kakukk sok szőrös hernyót eszik, ezért aztán bereked; ilyenkor „csak hirettyőni tud”. Hirittyel – rendkívül kifejező szó a krákogásnál élesebb, de mégiscsak rekedtes hangadásra. A pásztorok, a természettel közvetlen és meghitt kapcsolatban álló emberek felismerték, hogy az állatok viselkedése mintegy „megjósolja” a várható időjárást. Mikor várható eső? „Ha a halak erősen ficsitűnek”. Vagy: „Ha a csikók sedrékednek...”, bolond idő lesz. Egy újabb példa: „reppögnek” a levelibékák, kérik az Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

20. oldal esőt. Árnyalatos és kifejező szónak tartom a „reppeg”-et, méltán lett magas hangrendű ellenpárja a mély hangrendű „kuruttyol”-nak. Remekül érzékelteti a magukat vízből kikivető, vízbe visszacsobbanó halak játékos csapkodását a „ficsitel” ige is. A bolondos kiscsikók összevissza ugrabugrálását meg a „sedrékedik” szó. Íme a jelzők közül néhány: a satnya, lesántult csirke: „parándás”. A nagy, kövér potrohú dongó: „turuttyos”. A ványadt, fejletlen malacka: „csünt” vagy „csünött”. Az állatnévadás szemléleti-logikai háttere meglehetősen széles és változatos; szép bizonyítéka a népnyelv teremtő erejének, fantáziadússágának. Alakja, egy-egy jellegzetes külső vonása alapján kapta nevét a papucsbéka, kedvesen becézgető kanáligém, a taras babuka (búbos banka). Színe, tolla, szőrzete, bőre nyomán a citromleppencs, a kékszemleppentyű, a hógalamb (jeges sirály), a zsömlemókus. A pazar tollazatú jégmadár a gyémántmadár vagy pedig – ennél is gyönyörűbb leleménnyel – a dunapáva nevet kapta a szigetközi népnyelv keresztségében. Rendkívül gyakori ihlető az állat hangadása, a rovarok – a szigetköziek veretesen ódon szavával: a bogárság – zümmögése, döngicsélése stb. Van csirimpelő bogár, hegedülő bugár (cincérek), s mellettük rengeteg madárnév, mint babuka; csücsörke, süsitek, püsitek (pacsirta); zajkácsa és némakacsa, patypalaty és kitykalatty, téli csettegő (nagy őrgébics) és csolláncsettegető, sőt csolláncsetti is. Élőhelye, környezete alapján kapta nevét a vízipásztor (szitakötő), a sövényke (ökörszem), a víziborgyú (a Duna egykori, borjúnál is nagyobb óriáshala, a viza). Mozgásra, mozdulatokra utalnak a gyalogbéka, a billegőmadár összetételek jelzői; ijesztő külseje alapján kapta a kígyóhal, illetve az asszonyijesztő nevet az angolna. A vizekben gazdag Szigetköz halászemberei értékes vagy kevésbé értékes voltuk szerint is minősítették a táj sokfélefajta halát: nemesponty, mennybéli hal (menyhal), illetve: kóchal, suszterpatuc. Másik állattal való összevetés adta a fantáziát csiklandozó (s gyermekversekbe kívánkozó), furcsa-burcsa szavakat, mint: tücsökmadár, kecskedarázs. Emberi vonatkozás is bekerült, egészen különböző okokból, a névbe: pl. a compóról azt tartják, hogy nyálkás bőrével „gyógyítja” a halak sebeit – ő tehát a haldoktor. A bodobács bogárból meg, lévén számára a szó semmitmondó, a népetimológia bontotta ki a gyermekien bumfordi, kedveskedő budabácsi elnevezést. Az állatokkal kapcsolatos megfigyelések nemcsak a szavak, hanem az állandósult szókapcsolatok szintjén is megnyilvánulnak. Beépültek a közmondásokba, szóláshasonlatokba. Utalva a hangya szorgalmára, a kotlóst így biztatják: „Üljél, mint a só, költsél, mint a hangya”. „A kakas mindig harkány, a tyúk alangyáré” – veti össze a harsány harciasságot a tompaeszűséggel is társult gyávasággal az egyik szólás. „Kalattyol, mint gólya a háztetőn” – mondják a locsogó emberre. „Rühelődik, mint a koszosmalac” – ezt meg a fészkelődőre, izgőmozgóra. „Szúrós, mint a csömény” (mint a hosszú vékony potrohú darázs) – hangzik egy újabb szóláshasonlat. A névadás szemléleti alapja – láthattuk már az eddigiekből is – rendkívül változatos. Helyet kér és kap benne a hangulatfestő játékosság (csigariga, csigaliga, bigariga), s a természet, az állatok szeretetére valló meghitt kedveskedés, becézőkedv. Így lesz a szóhangulati szempontból közömbös jégmadárból jégérke vagy éppen jégice, a jászhalból Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

21. oldal jázikó. Máskor reális – és kisebbfajta történettel magyarázható – megfigyelés húzódik meg a nevek mögött, tanúsítván, hogy a természettől még el nem idegenedett ember a maga környezetében valaha mindent aprólékosan megfigyelt. A szitakötő például azért kapta a nagyon szép vízipásztor metaforát, mert követi a vízben úszó siklót; féltve tőle petéit, „pásztorolja”, vigyázza útját. Mesébe illő jelenet a ravaszdi komáé, akit tréfásan rókamiská-nak vagy gátőrnek is neveznek. Hogy miért? Megfigyelték: hirtelen jött áradáskor a róka, egyenként szájába fogva kicsinyeit, úszva a gátra menekíti a rókafiakat, s ha már biztonságban tudja őket, hosszú tütüléssel adja hírül a vízveszélyt. Innen a tréfás és találó gátőr név. A bagolynak adományozott táltosmadár megnevezés viszont arra a hiedelemre vezethető vissza, mely szerint a csudás képességű – állatok nyelvén értő, rontás- és betegségűzésben jártas – hajdani pásztoremberek, akiket itt tudgyámosnak, gyógyembernek, tátosnak hívtak, a bölcs bagolytól kapták tudományukat. Hogy a nyelvjárás- és néphit-, illetőleg népmesekutatás egymással határos területek, bizonyítja azt az ökörszem szigetközi neve, a királymadár. Hadd iktassam ide a róla szóló történetet, e kerekded kis népmesét: „Egykor a madarak versenyt vívtak, hogy ki tud magasabbra repülni, mert az lesz a madarak királya. Az ökörszem a sas szárnya alá bújt, s mikor a sas már elfáradt, az ökörszem hirtelen előbújt a szárnya alól, felvágott, és még följebb repült, ő lett a király. Hanem a sas igen megharagudott rá, és a többiek is; elkezdték üldözni. Ekkor bebújt egy egérlyukba. Azt mondták a madarak a bagolynak, vigyázzon rá. De a bagoly elálmosodott, és azt találta ki, hogy csak az egyik szemével néz, a másikat becsukja. Egyszer az egyiket becsukta, a másikat meg elfelejtette kinyitni, így az ökörszem megszökött. Azóta lenn bújik a földön, és el akar tűnni, ha más madarat lát. Sűrű bokrokba rejtőzik, nevezik ezért sövénykének is.” A királyka nevet magyarázó szöveg: idézőjelbe kívánkozik. Mind az írástudók íratlan illemtana, mind pedig a szerzői jog írott szabályai szerint. A forrás, amelyből merítettem: Miskolczi Gáspár: Egy jeles VadKert Avagy oktalan állatok históriája. Válogatta: Stirling János Budapest 1983. A gondolatmenet azonban, melyet Kovács Antal dolgozatából kiindulva tovább akarok fonni, úgy érzem, nem tűri el az idézőjelet. A mese ugyanis – eredeti szövegközlésben – nyelvjárásban van rögzítve. Ott az ő: ű; az egérlyuk: egérlik; a bagoly: bagú. Hadd ne folytassam. Ítéljem meg a kérdést akár a művelt köznyelvnek, akár az irodalomnak a nyelvi gazdagítása szempontjából, kétségtelen, hogy az ilyen és hasonló vonások a nyelvjárások legkevésbé használható – s csupán mértékkel alkalmazható – elemei közé tartoznak. Szociográfiában, tényirodalomban – ott is csak jelzésszerűen persze – még csak-csak befogadja őket a mai nyelvi ízlés; a szépirodalmat azonban – még olyan prózaíró zseni esetében is, mint Móricz Zsigmond –, egykönnyen minősíthetik le modorossá. Napjainkra a nyelvjárási sajátosságok fonetikus visszaadására való törekvés, a hősök szájába adott, a nyelvjáráshoz szolgamód tapadó beszédmód – jóllehet funkciói a bontakozó realizmus korában kétségkívül voltak – értékét vesztett, kiürült jelenségként szinte önmaga ellentétébe csapott át: inkább a karikírozás, a paródia, a humor eszköze; s mint ilyen, a kabarészínpadok deszkáira szorult vissza. (Ezért is merő anakronizmus – Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

22. oldal egyebek mellett – a Nő című lapunkban egy időben folytatásokban közölt szlovákiai magyar „regény”, a Pitypangkoszorú.) Amit a népnyelv ma kínálhat az irodalom számára, az nem elsősorban a szavak ejtésmódjában, nem is annyira a grammatikában (a „suksüközésben” s a hozzá hasonló jelenségekben), hanem mindenekelőtt – bizonyítja ezt a Kovács Antal dolgozatából vett példatár is – a szókincsben (s a benne megnyilvánuló szemléletben: a megnevező erőben, a fantáziadússágban, a metaforateremtés képességében, a hangutánzó és hangfestő árnyalatosságban) mutatkozik meg. E tekintetben lehet – és kell is, hogy legyen – forrásunk, ihletőnk – kinek-kinek a származása szerint – a „szülöttem föld” nyelvi szelleme. Mint ahogy – korán, túl korán jött haláláig! – ihletője volt Mosonszentmiklós nyelvmágusa, Kormos István számára is a szülőtáj a maga ritka szép tájszavaival, a szavak képzésmódjával, a szóhangulat-teremtés ritka adottságaival egyetemben. Tájszavait, a játszi képzésmódnak, a szóhangulatteremtésnek minden csínját-bínját – egyebek mellett – az otthoni táj nyelvi örökségéből is merítette. Üssük fel köteteit bárhol, a népnyelvi szemlélet gyöngyeit szemelgethetjük ki költeményeiből. Ilyesmiket: Boldizsár „bokájára kutya herreg”; csavargói „Kis kisasszonyért dalolnak, / de nem kajlán...”; széltolói a „szuszkáló márcos Sömjént” zsebelik ki; lánypajtásai „rongybubákkal futosnak”; bárányfelhőjét „szalmatündér kérincsélte”; kabátja azért lesz legjobb barátja, merthogy „nem gunyorog”, mikor viselője fázik; „Sapkánk ágon hilintáz”; „Fekete varjú vitorlázgat,/ pap lesz belőle, csuhakáró”; „tücsökcirr ördögszekéren/ panaszol az útnak”; „barázdabillegető bámészol”; „dödög a koldus az ajtóban”; az orgonabokor „szelence-bokor”, hol a kölyök költő Mézes Annussal „cicerél”; „Két asszony ujja alatt pörög a citera”; „Holnapra hó jön, frissen zuzogó”. S így „cikkant eszébe” (merthogy nála nem eszébe jut, csak úgy, színtelenülszagtalanul, az embernek valami), számolatlanul sok-sok egyéb elfeledett, régies és tájnyelvi szó, hangulatteremtő képzésmód és stiláris minta. Csallóköz és Szigetköz: nyelvjárási jellegzetességek szempontjából azonos tájegység. Élnek-e vajon íróink, költőink, akiket e táj küldött a szlovákiai magyar irodalomba, azokkal a lehetőségekkel, melyeket az „Aranykert” népnyelvének gazdagsága kínál? Bereck József, akinek írásain különösen átüt a csallóközi színezet, környezetfestés, hangulatteremtés céljából tudatosan emel be az irodalmi nyelvbe egynéhány sajátos tájszót: tomol (halfajta), mórvető tó (vályogvető tó), taligaút (mezei út), botlófűz stb. Vajkai Miklós, ugyanennek a tájnak a szülötte, szintén gyakran nyúl egy kis „hazai” után a nyelvi tarisznyába. „Kutya dolog volt a hányatott, ismeretlen okokból megváltozott térben laffogni” – szél fútta, csapkodó ruha módjára lebegni, olvashatjuk egyik novellájában. Parasztember figuráját másutt így jellemzi: „A két karja: két csavarodott cselőke, emelőrúd, ahogy másutt mondják.” Példaszerű az utóbbi mondata abból a szempontból is, hogy benne az író föloldja, magyarázza a tájszó jelentését. Ahol a feloldás elmarad, zavar keletkezik: „...a kerítés mentén kétségbeesetten meredtek a gyürücék”. Mi is az a gyürüce? Gyomnövény? Bokor? Fa? Inkább az utóbbiak közül valamelyik, mivelhogy másutt ezt olvashatjuk: „A gyürüce botot a kezébe vette, s intett, hogy indulhatnak”. Kívánatos tehát, hogy az író – köznyelvi szinonimáikra utalva – megmagyarázza az egyes tájszavak jelentését (főleg a Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

23. oldal kevésbé ismertekét), illetőleg hogy olyan szövegösszefüggésben használja azokat, hogy jelentésük a tájnyelvet nem ismerők számára is érthető, világos legyen. Az utóbbi, kontextuális lehetőségre Tóth László mosogatási jelenetkét felidéző gyermekverse, a Felelgető kínál példát: „– Hékás! Itt a rékas, gyere, mosogass! – Misi-mosogassak? Vízben pancsolgassak? Misi-mosi-pancsolgass csak!" A Karcsaország című – ugyancsak gyermekeknek írott – Tóth-versben a „Damazéron danázgattam” sor az alliteráció igéjének régies-népies hangulatával teremt hangulatot; másik betűrímes megoldása, a „Mórockarcsán mórikáltam” pedig a derekát tetszelegve, kényeskedve riszálja jelentésű „mórikál” igével ajándékozza meg az olvasót. Gyermeknyelvi, becéző-kedveskedő – de vidékenként más-más formában használt – szó az alapötlete Kulcsár Ferenc egyik gyermekversének, amely így, ilyen változatos megnevezésekkel biztatja tájaink bebarangolására a hősét röpítő kiscsikót: „Gyí, paci / gyí, gyí! / Rajta, szálljunk Gombára, / sült / csiperkegombára; (...) Gyí, pocó, / röpüljünk! / Búcsra / búcsúba menjünk! (...) Gyí, te csikó / vágtázzunk, / ügessünk / Pásztóra, rokonokhoz / pár szóra; (...) Gyerünk, csitkó, / Gömör felé (...) Vágtassunk: / szombatra / érjünk / Rimaszombatba! / Gyia, csidu / gyű, csida / Nincs már messze / Nagyida, azon túl kel / föl a nap, / szép Bodrogköz / hívogat...” Kínálnak tájszavakat a hazai magyar tájegységek népi kultúrájával foglalkozó kiadványaink is, például Gágyor József nyelvi szempontból is gazdag, változatos mátyusföldi gyermekjáték-gyűjteménye, a Megy a gyűrű vándorútra című kétkötetes monográfia. S ha már – szervezeti keretek, intézményes formák hiánya miatt – a hazai magyar nyelvjárások kutatása eddig nem sok eredménnyel gazdagíthatta nyelvi kultúránkat, s ha már tájszótáraink nincsenek is, íróinknak legalább azokból a forrásokból kellene meríteniük – minél gyakrabban és tudatosabban –, amelyeket a néprajzi, helytörténeti munkák fakasztottak számukra. Figyelve-fülelve az országjárásaik során fölcsipegetett tájszavakra, népnyelvi kifejezésekre, újjáélesztve a gyermekkorukból magukkal hozott tájnyelvi örökség irodalomba kívánkozó „nyelvemlékeit”, gazdagíthatják egyéni kifejezőeszközeiket, bővíthetik a szlovákiai magyar irodalom nyelvesztétikai szempontból meglehetősen szegényes stílustárát.


24. oldal

A HŰSÉG NYELVE Illyés Gyula: Koszorú UTOLSÓ NAGY NEMZETI KÖLTŐNK – mondják sokszor Illyés Gyuláról, s tény, hogy a lélekállapot és a személyiségtudat titkait fölbúvárló vagy éppen a lingvisztikai kísérletekben megmerülő modern lírai irányzatok korában elemi erővel él benne a meggyőződés, hogy a költészet – mint egyik önvallomásában írja – „tiszta cselekvés”. Ars poeticáját a témavilágot megszűrő, a közvetlen társadalmiságot visszafogó, a nyílt állásfoglalást utalásokra, sugalmazásokra korlátozó költészeti iskolák korában is a „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed...” figyelmeztetés szellemében alakította ki. Vörösmarty és Petőfi, a XIX. század csoda folytán itt rekedt fia lenne hát Illyés? Vagy a még régebbieké? A Balassiké, a Zrínyiké, a Kölcseyké? Szemet-fület bántó anakronizmus a költőiség fogalmát radikálisan átértékelő modern irányzatok sokaságában? Nem. Aki – Németh Lászlóval szólva – a „klasszikus költészet nagy légvételével” s ugyanakkor a modern líra izgalmaival szól, mint Illyés, az nem lehet kései. Akinek művészetében a magyar történelem évszázadainak szellemisége olyan elevenen társul a jelen sorskérdéseinek s a nemzeti tudat mai állapotának a kutatásával, mint az övéében, az nem lehet megkésett. Vizsgáljuk Illyésnek akár a poétikáját, akár a világ-képét, egy érzékeny és kifinomult szintetizáló képességre csodálkozhatunk rá. Költészete a nemzeti poézis hagyományainak (nevezzük ezeket invariáns elemeknek) és egyéni újításnak (innovációnak) az arányos, szép ötvözete. Úgy őrzi a hagyományt, a nemzeti költészet eszményét, forma- és motívumkincsét, hogy egyúttal módosítja, megújítja azt, s ezáltal új, a hagyományrendtől eltérő, egyszeri szövegstruktúrát hoz létre. A formaújításnak ez a módja nyilvánul meg – mint látni fogjuk – Koszorú című költeményében is. Az újítás mozzanata természetesen nemcsak az illyési líra formájában és poétikájában, hanem világszemléletében és eszmeiségében is kimutatható. Illyés, mint közismert, Párizsból hazatérve, az avantgarde vonzásából kikerülve a társadalmi fogantatású, közéleti indítékú költészet elkötelezettje lett. Témakörei: a nép szociális helyzete és a magyarság sorsa. A kor, amelyben lírájában élesre hangolódott a nemzetet szolgáló húr, riasztó sorshelyzettel – szociális és nemzeti nyomorral – terhelt: Tünnek a magyar falvak, bontja mind fogas nyomor, halálos száradás. Sikít az új kor szele, az ős házból a fal marad, az életből a váz... Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel több mégis ennél? midőn majd kiváncsi Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

25. oldal utazók jönnek csak erre egy furcsa szikkadó fajta foltjait csodálni... – írja az Ének Pannóniáról című költeményében. A hang – a Nem lelte honát a hazában gyászkara óta – ismerős; apokaliptikus versek visszhangozták időről időre. Illyés is csatlakozhatna e tragikum kiváltotta farkasüvöltéshez; ám az ő rációjának bonckése mélyebbre vág. Leválasztja a beteg nemzettestről a kinövést, a polgári nemzetet. „Micsoda egységet is jelenthet ma az, hogy magyarság, tűnődtem, a nyelven kívül milyen kapcsolat van még itt urak és parasztok, gyárosok és munkások között? Ki itt a hazafi? Ez a szó így már üres. A nép számára, ami pedig a nemzetnek nemcsak többsége, de »éltető eleme«, így semmit sem jelent, s ez természetes is” – írja 1933-ban. Illyés – igazi plebejusként – a nemzet alatti réteget, a nyomorban tengődő népet igyekszik nemzetté avatni; küzdelmei során a társadalmi és nemzeti problematikát együtt, szétszakíthatatlan egységben látja. Ez a dialektika jellemzi magyarságszemléletének első – a felszabadulás előtti – szakaszát. Az újítást – a szemlélet transzformációját – a felszabadulás utáni pályaszakasz hozza. A nép, az egykoron nemzet alatti nép a történelmi-társadalmi fordulat és a szocializmus adottságai folytán önnön urává emelkedett, gazdasági és politikai értelemben nemzetté vált. Az új típusú nemzeti tudat alakulástörténete azonban már bonyolultabb képletnek látszik. A társadalmi gazdasági változás revolúció jellegű volt, a nemzeti tudat változása viszont evolúció jellegű: fokozatos léptékű, folyamatszerű. Illyés, az „utolsó” nemzeti költő abban lett első, hogy az új „tudati sorskérdések” fáradhatatlan fölvetőjének, állandó napirenden tartójának a föladatát vállalta magára. Melyek ezek az új sorskérdések? „Nyilván azok – írja Illyés Lukács Györgyhöz címzett nyílt levelében –, melyek egy nép történelmében lényegileg a társadalmi rendek változásával sem változnak automatikusan, hanem csak külön erőfeszítések árán... csak esetenkénti küzdelem, különleges odaügyelés és eljárás útján.” S hogy a nemzeti-nemzetiségi kérdések és bonyodalmak tisztázása és megoldása mennyire nem automatikusan következik a szocialista társadalmi-politikai változásokból sem, azt meggyőzően bizonyítják azok a viták, melyek a magyar múlt, a történelem, a nemzeti tudat, a hazafiság és nemzetköziség kölcsönössége, általában: a nemzeti önismeret kérdései körül lobbantak föl a hatvanas évek magyar sajtójában. Az illyési „különleges odaügyelés” szükségét példázza az is, hogy azt a szinte kötelező közönyt, mellyel egy időben a magyarországi sajtó, irodalom és iskolaügy viseltetett a határon túli magyar nemzetiséggel szemben, csupán lassan, két évtized szívós aprómunkájával sikerült feloldani és érdeklődésre váltani. Pedig a nemzetiségi magyarság, amely részint befogadója, részint gazdagítója a nemzeti kultúrának, sok szállal kell, hogy kötődjék a többségi magyarsághoz is. E nyilvánvaló és természetes igazság ellenére Fábry Zoltán még 1970-ben is keserű panaszra kényszerült a magyar nemzetiségek nevében: „...ha történnek is kísérletek, és akciók indulnak biztatón, melyek a magyar kultúra egészébe akarják vonni a kisebbségi magyarságot, a közvélemény és érdeklődés süketen reagál, és mire majd észbe kapnak, és ráharapnak a fogalomra, a kifejezésre, a »kisebbség« talán már nem is fog létezni... Évtizedek múltán fejhez kapkodón fog eszmélni néhány magyar: Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

26. oldal a kisebbség muszáján kitántorgott, majd felszívódott, elpárolgott négymillió emberünk.” Fábry, fél évszázados kisebbségi lét tapasztalatait summázva, nagyon jól tudja, hogy a kisebbség kettős kötődésű életet él, helyzeténél fogva így hát kétszeresen is az egész része, a többség része kell, hogy legyen. A kettős gyökértelenséggel fenyegető kettős közöny ellenében éppen ezért a többséget aposztrofálja: „Üdv a többségnek! Határon innen és határon túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást!” Aligha vitatható: Illyés Gyula szigorú szeme sarkából jóakaratú, megértő, buzdító pillantások vetődtek felénk. S közben újra és újra megcsodálhattuk szintetizáló képességét is. Lázas indulat és hűvös tárgyilagosság egyaránt tanulható tőle. A sorskérdéseknek szentelt esszéiből úgy csap ki a szenvedély, hogy a rádió eleganciáján sem esik – egy pillanatra sem – csorba. Szintetizál, újfent szintetizál. Egyik esszéje fölé nem véletlenül írta az alábbi, nemzetszemléletének lényegét sűrítő címet: Magyarság – emberiség. Ez a két fénycsóva reflektorozza – szép egyidejűségben – azokat a problémákat, amelyek között egyaránt helyet kap a nacionalizmus és a nemzeti öntudat közötti különbségek fejtegetése, az „ötágú síp”: a nemzetiségi irodalmak kérdésköre, a magyarság Duna-táji helyzete, a nemzeti múlt szüntelen újraértelmezése, a jelen elemzése, a jövő keresése. Esszéinek gondolatgazdagsága verseiben a nyelv és a forma tökélyével társul, sajátos poesis hungaricát hozva létre, melyből a közönyoldó, a frigyládaküldő néz ránk. Koszorú – ez a költemény címe. Kezdjük az elemzést rögtön ezzel. A cím rendszerint a mű tárgyának megjelölése, az olvasó fölkészítése, eligazítása; felhívás, hogy milyen témára és hangnemre hangolódjék rá. Az illyési cím bizonytalanságban hagy: a puszta tőszó virágkoszorútól kezdve babérkoszorún át halotti koszorúig többféle fogalmat asszociál. A költemény elolvasása után ki is derül, hogy a több jelentésű cím tulajdonképpen a vers rejtett középpontja, s valóban több – egymással ellentétes – jelentést sűrít magába. A cím többsíkúsága már jelzi a vers többsíkúságát, többműfajúságát is. A Koszorú az ódák módján fordul egy magasztos eszméhez – az anyanyelv iránti hűség eszméjéhez; az illyési indulat azonban meglazítja, szétfeszíti a formát, s a vers – a költő kitörő érzelmei és gondolati csapongásai révén – rapszódiába hajlik át. A műfajok összemosódásának korában Illyés a klasszikus nemzeti poézis műfaj- és eszköztárába nyúl vissza: A magyarokhoz forduló Berzsenyi fenségével, Vörösmarty A vén cigányának indulatával, az Egy gondolat bánt engemet Petőfijének zaklatottságával szól. A romantika hagyományát idézi a verskezdet is: akárcsak Vörösmartynál Az emberek vagy a Gondolatok a könyvtárban című versben, a Koszorúban is előkészítés nélkül, helyre, időre és a költői lélekállapotra való utalás nélkül, mintegy in medias res indul a felfokozott érzelmi állapotról tanúskodó monológ: Fölmagasodni nem birhatsz. De lobogsz még, szélkaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén iramítva, sziszegvén néha a kintól, többször a béna dühtől, megalázott. Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

27. oldal Elhagytak szellemeid. A gondolat izzása, a vers feszültsége első olvasásra megfog. Ez természetesen nem csupán egy, hanem több – egymással bonyolult kapcsolatban álló – tényező eredménye. Lássuk sorjában: Az első két sor antitézise azonnal feszültséget teremt, a gondolat a vonzás és taszítás, az igenlés és tagadás ellenpólusai között hullámzik: a nyelv nem bírhat fölmagasodni, ennek ellenére még lobog, fölfelé törekszik. A sorok közvetítette elvont gondolatot a költő tárgyiasítja, képpé formálja, láthatóvá teszi: az igei metafora (lobogsz) a tűz képzetét kelti. A versnek ebben a szakaszában ez még csak sejtés, de a „lángjaidat” szó megjelenése világossá teszi a metaforikus utalást. Előttünk áll a kihamvadó, ugyanakkor lángnyelveivel a magába roskadás ellen tiltakozó tűz képe. A metaforikus kapcsolat alapja az emberi nyelv és a lángnyelvek közötti hasonlóság; a tűz ugyanakkor az indulat, a szenvedély emblémája is. Ezt az indulatot, fölerősítve a képi jelentést, a vers hangszerelése fejezi ki. Figyeljük csak meg a sűrű alliterációkat, a „kíntól sziszegő” lángnyelvek beszédét érzékeltető szavakat: fölmagasodni, bírhatsz, lobogsz, szélkaszabolta, szintjén, sziszegvén, többször, szellemeid. Majd minden harmadik szó részt vesz ebben az erős és kifejező hangszimbolikában. A láthatóvá tett világ (a kép) után a költő elénk varázsolta a hallható világot is. A továbbiakban a versindító antitézishez egy újabb feszültségfokozó elem, egy újabb ellentét („béna düh”) kapcsolódik, amely ismét összeszikráztatja a tehetetlenség (bénaság) és a kirobbanó indulat (düh) pólusait. A hosszú, öt sort kitevő, de összetettsége ellenére is lendületes, mert mellérendelt tagokból álló mondat után a szakasz mindössze két szóból álló befejező sora annyira tompán és iram nélkül hangzik, mint maga a keserű-józan felismerés: Elhagytak szellemeid... Már a verskezdetből egy hiteles világ, egy képileg, akusztikailag, hangulatilag és gondolatilag megformált, újjáteremtett világ tárul elénk. S mindez hét rövidke sorból, huszonhat szóból. A koncentráltság olyan foka ez, amelynek leírása már eddig is több tíz sort vett igénybe. Pedig még nem is beszéltünk mindenről, többek között egy jelentős, a vers összhatásában figyelmen kívül nem hagyható tényezőről, a ritmusról sem. Vizsgáljuk a szakaszt most ebből a szempontból: Fölmagasodni — U U| — U

nem birhatsz. De lobogsz még, —

—|—

U U| —

—

szélkaszabolta magyar nyelv, lángjaidat — U U|— U U | —

— | — UU|U

kígyóként a talaj szintjén iramítva, sziszegvén — — | — U U| — — | — U U| — U U | — —

néha a kintól, — U U|— —


28. oldal többször a béna dühtől, megalázott. — U

U|—U U|— U U |— —

Elhagytak szellemeid. — — |— — |U U U

A vers, a Németh László említette „klasszikus költészet nagy légvételével” indul; daktilikus verslábakon futja be pályáját, magával sodró lendülettel, heves irammal. A dinamika már-már súlytalanná, lebegővé teszi a költeményt, azt azonban le-lehúzzák a természetes beszédhangsúly ólomcipőcskéi. A vers által ránk kényszerített ritmus és a természetes beszédhangsúly állandóan harcban áll egymással, hol összesimulnak, találkoznak (pl. a „fölmagasodni” és a „szélkaszabolta” kifejezések „erős” ízeiben), hol meg szétválnak és egymásnak feszülnek. A második sor „lobogsz” szavának első szótagja verstanilag gyenge hangsúlyt kap, a valóságban azonban – főként a hangsúlytalan „De” kötőszó után – erősen nyomatékos. A ritmusinterferencia hasonló megnyilvánulásai több helyütt is kimutathatók. A versszak ritmusának érzelmi-hangulati információja tehát az antitézisben és az oxymoronban megfogalmazott gondolati disszonanciát mélyíti. A szakasz befejező sorának előbb említett tompaságát az okozza, hogy egyetlen iramos daktilus sincs benne. A ritmusfékező spondeusok mintha a nyelv „lobogásának” a csökkentését érzékeltetnék. Mit mond a vers második szakasza, milyen új gondolati síkba vált a rapszodikus hullámzás? Ujra a fű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázakon át a behúzott vállu parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra füzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor – : most mutatod meg, most igazán – nekem is – mire vagy jó; most a pedigréd; a cimered; hajszálgyökerednek kőharapó erejét. A nyelv küzdelmének az első szakaszban felvillantott metaforikus képe után egy történelmi küzdelem hatalmas tablóját szemlélhetjük. A nemzet zivataros évszázadaiban, a tatár iga korában vagyunk, de ide képzelhetjük a török hódoltság és a Habsburg-elnyomás éveit is, s általában: azokat a korokat, amikor a nyelv és a nemzeti szellem éltetője nem a Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

29. oldal főúri magyarság volt, hanem a „behúzott vállu parasztok”. A küzdelem „a fű közt, a gazban, az aljban” folytatódik. Szó sincs itt fölmagasodásról, lobogásról, inkább kihunyni, magába roskadni készül a láng. Hogyan és miben nyilvánul meg ez a gondolat formai téren? Ami a leginkább szembetűnik, az a közös szószerkezetet alkotó szavak (pl. a névelő és főnév, tagadószó és ige, melléknév és főnév) egymástól való elszakítása. „Mi oka lehet egy szabad versstrófát hangzásellenesen írni le?” – tette föl a kérdést 1929-ben Németh László, éppen Illyés Gyula verseivel kapcsolatban, panaszkodván, hogy „a ritmus bábele ez: olaszul kezdi, németül folytatja s angolul fejezi be... Sorai szétírásával még tovább zilálja a ritmust”. Nos, azt nem tudnánk megindokolni, hogy a Németh idézte „Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már!” kezdetű Illyés-versben mi célból tördelődtek szét a verssorok, a fönti szakasz zilált ritmusa, a megszokott használattól való eltérés azonban helyénvaló és funkcióval bíró rendellenesség. „A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai”, a nádkúpban meglapuló „remegő lányok”, az ostort rettegő, a szót csupán „mímelő” gyerekhad visszafojtott, suttogó, el-elakadó hangja ez. Figyeljük csak meg ezt az elakadást: Mint évszázakon át a behúzott — — |— U U | —UU|— —

vállu parasztok közt. A ne szólj szám, nem — U U| — — | — U U | —

—

| U

fáj fejem aggjai közt. A — U U |— U|U — U

nádkúpban remegő lányok közt, mialatt — — |— U U |— — |— — | U U —

átrobogott a tatár. A —UU| — U U|— U

szíjra füzött gyerekek közt, amidőn csak — U U|— U U |—

— | UU — | U

néma ajakmozgás mímelte a szót, — U U|— — |— —| —UU| —

mert hangot sem tűr a török, mert — — | — — | — UU|— —

arcba csap ostor: – — U

U | — U

A második szakasz kezdősorai még az első strófából ismert ritmusképletet követik, de a fönti idézetben, éppen a rabszíjra fűzött, a rémülettől beszélni sem tudó, a szót csupán „mímelő” gyerekhad képének felvillantásakor már megbicsaklik a ritmus: a lendületes daktilussal szemben egy lassúbb menetű, teljesen más hangulatú ritmusfajta, az anapesztus bukkan föl. (Hogy a kettőhöz mennyire más-más hangulat tapad, azt legjobban talán két verscímmel, a hexameterben írott, tehát túlnyomórészt daktilusra épített Zalán futásával és az anapesztuszban írott Szeptember végén című Petőfi-verssel bizonyíthatnánk.) Az Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

30. oldal idézet második, hatodik és hetedik sorának végén egy-egy csonka ütemet találunk – ezek is hozzájárulnak a lendület fékezéséhez. A „nádkúpban remegő lányok” félelmét idéző sorban szintén megbotlik a ritmus: három spondeus és egy anapesztus lassítja a vers tempóját. A ritmusbomlás azokban a helyzetekben következett be, amikor – mint mondani szokás – az emberben „eláll a lélegzet” és „megáll az ütő”. Az első látásra tökéletlenségnek tűnő ritmusziláltság tehát funkciós formának, tökéletességnek fogható fel; a deákos metrum különböző hosszúságú sorokra való bontása, szétírása és más verslábakkal való keverése ugyanakkor az illyési poétika újító természetét is bizonyítja – a hagyományos forma szabályszerűségét disszonáns felhangok teszik modernül zaklatottá. A disszonáns stíluselemekkel kifejezett nyomasztó történelmi kép után ismét a jelenbe kanyarodik a költő. A nyelv pedigréje („családfája”, származása) iránt érdeklődve, újra a „béna düh”, a csakazértis fölmagasodás állapotát vázolja fel. A strófa befejező sorainak elemzése nem lenne teljes, ha nem térnénk ki a „hajszálgyökerek” szó értelmezésére, annál is inkább, mert Illyésnek egy azonos címet viselő tanulmánykötete s ebben egy ugyanezt a címet viselő esszéje is van. „A Hajszálgyökerek – írja Illyés – eredetileg egy cikksorozat tetejébe íródott, akkor még így: a nemzeti érzés hajszálgyökerei. Még előbb pedig, a kézirat fejére így: A közösségi tudat hajszálgyökerei.” Verse harmadik részében éppen a nemzetikö-zösségi érzés és tudat formáit és e tudatformák hordozóit mutatja be: Összemosolygás nyelve; a titkon összevilágló könnyek nyelve; a hűség nyelve; a föl nem adott hit tolvajnyelve; remény laissezpasserja; szabadság (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) nyelve; tanárkigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, összeszidott panaszos, hivatalnokokunta mamácska nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert gyárba se alkalmas, szakmára se jó (mert nyelvvizsgát se megállt) proli nyelve; az ifju főnök előtt habogó veterán nyelve; a rendőrörsön azonnal fölpofozott gyanusított mélyebbről fakadó tanuságtétele, mint Lutheré; kassai zugárus, bukaresti cselédlány bejruti prostituált szülehivó nyelve, – A hatalmas felsorolás egy nemzet tagjainak arcképcsarnoka. A szakaszt a rapszodikus hullámzás, a csapongás, a mindent bemutatni akarás nyugtalan vágya hatja át. A felsorolás a derű, az összemosolygás képével indul, majd egy hirtelen váltással az ellentétpólus: Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

31. oldal az „összevilágló könnyek” árja villan fel, hogy végül is mindkettő egybefonódjék a „hűség”-ben, a „föl nem adott hit tolvajnyelvé”-ben. Abban a „hűség”-ben, amely a középkori latin uralma idején kalamárist és pennát adott az ismeretlen barát, a Mária-siralom fordítójának kezébe; abban a „hűség”-ben, mellyel – szinte a semmiből – Balassi európai rangú lírát teremtett; abban a „föl nem adott hitben”, amely ott élt a Kufsteint járt Batsányiban, ott a tudós Kazinczyban, ott a csatatéren halt Petőfiben, aki egy letiport nemzet letiport nyelvén habogta el egy „őrült, rémülésteli / Zavart ész” látomását a „döghalál”-ról; abban a „hűség”-ben, amely a fajtáját átkozó s ugyanakkor a háborúba sodort nemzet végzetét megsejtő, Szétszóródás előtt az „...elvesztünk, mert elvesztettük magunkat” szavakkal följajduló Adyt is emésztette. Vers verset, magatartás magatartást, szemlélet szemléletet asszociál; a Koszorú jelenébe a múlt is belesugárzik, természetszerűen, hiszen – mint már utaltunk rá – témája is, műfaja is vonzza az előzményeket, a nemzeti poézis érzelmi-hangulati-gondolati hagyományát. De nem csupán a költőkben élt ez a hűség. Mert a nyelv nem csak a halhatatlanoké. A névteleneké is. Az alul levőké, a sérelmet szenvedetteké, az erőszaknak kitetteké, a diaszpórába sodródottaké. Az elesetteké. A Koszorú hatalmas felsorolása azáltal válik társadalmi érvényűvé, hogy Illyés epikába vagy még inkább drámába kívánkozó konfliktusos helyzeteket villant föl; alakjai (a gúnyolódó tanár és a kigúnyolt diák, a nyelvvizsgát se megálltak és a vizsgáztatók stb.) az „én-ő” és a „mi-ők” szemléleti oppozíció: a megkülönböztetés és a megkülönböztetettség alapján állnak szemben egymással. A nyelv, mint ezt a konfliktusos helyzetek fölsorolása bizonyítja, társadalmi jelenség; a nyelvi viszony egyúttal emberek (osztályok, nemzetek) közötti viszony; fokmérője és próbaköve – mondja Illyés – a humánum, a teljes élet lehetőségeit ígérő szabadság, szemben a „percnyi”, a „kortynyi”, a „foglár háta mögötti” szabadsággal. A felvillanó helyzetek, arcok, típusok mozaikkockáiból összeálló tabló után a költő önmagát állítja a vers központjába, s a felsorolás ódai emelkedettségű vallomásba fordul: – köpések, mosta, dühpírja-törölte orcáju fiaid közül egy, íme: szólni tudó más nyelveken is, hű európaiként mondandói miatt figyelemre, bólintásra becsült más népek előtt is: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló ajkad, fölnevelő édesanyám. Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

32. oldal A vers – a költő önjellemzése után – végül a „fölnevelő édesanyához”, az anyanyelvhez s rajta keresztül a nemzethez fordul, hogy koszorújával: hűségével, nemzet- és nyelvbecsülésével bírja mosolyra annak „vonagló ajkát”. A nemzet és a nyelv iránti hűség gondolatával párhuzamosan az európaiság eszméje is kifejeződik a költeményben. Illyés – s ez megint csak a nemzeti poézis legszebb hagyományaihoz kapcsolja versét – ugyanazt vallja és vállalja, mint egykoron a derék magyar européer, Kazinczy Ferenc: „Nékem az emberiség s Pest-Buda tája hazám.” A nemzeti tudatnak és a nemzetköziség tudatának a helyes arányán, egymást tételező voltán áll vagy bukik – mondja a Koszorú, a rapszodikus hullámzás után a gondolat igazában találva megnyugvást – a teljes emberség, a szabad emberség lehetősége. ILLYÉS ÉS FÁBRY A Koszorú végkicsengése, gondolatlezárása szinte törvényszerűen kalauzol a szlovákiai magyar irodalom tájaira. Elsősorban Stószra, Fábry Zoltánhoz, akiben a magyarságtudat, a nyelv- és történelemhűség elválaszthatatlanul összefonódott a nemzetköziség és a humánum eszméjével. Fábry fél századon át a nemzetiségi magyarságtudat és a középeurópai internacionalista eszmeiség közös nevezőre hozásának a lehetőségét példázza. A „forrás” (a nemzetiség) – mondja Fábry – föltételezi a „deltát” (a nemzetköziséget). A közös tengert viszont csak az a forrás gazdagíthatja, amely nem apad ki, nem sekélyül el, nem tömi el sár és iszap. Ugyanez a vallomás hangzik ki Illyés Gyula verséből is, amelyre formai megoldásain és nyelvi szépségein kívül már csak „mondandói miatt” sem lehet nem fölfigyelnünk. Itt és most, a végeken beszélve a hűség nyelvét, naponta tapasztaljuk a próbára tevő igazságot: nyelvében él – nemcsak a nemzet – a nemzetiség is.


33. oldal

„KÖVETELEM A HOLNAPOT” (Részlet) „ADJATOK SZÁLLÁST AZ IGÉNEK!” Töprengésre késztető jelensége költészetünk újabb szakaszának, hogy benne a nyelvromlás, a nyelvi elbizonytalanodás: stílusképző erővé vált. Cselényi László újabb szövegei – akár A pitypang mítosza, akár a Jelen és történelem című kompozíció – tüntetően hátat fordítanak a költészet elidegeníthetetlen sajátosságának tudott szépségeszménynek, a nyelvi finomságnak. Avantgardista hatás, dadaista beütés, a nyelvet szétbontó-összerakópermutáló lingvisztikai költőiskolák követése? Az is; de egyúttal realizmus: egy adott valóságot a maga jellegzetességeiben tükröző módszer is. A nyelvromlás tünetei mint stílusképző elemek, jelen vannak Tóth László Kis levél című versében is, melyet a költő az újvidéki Domonkos Istvánnak, a már említett nagy hatású poéma, a Kormányeltörésben szerzőjének ajánlott. „Sehol nem lenni otthon / s lelni kis haza mindenütt / meghalni belepusztulni olykor / egyszer kétszer többször is naponta / e csöppnyi létbe...” – ezekkel a sorokkal indul a vers, s a főnévi igenevek túlfrekventáltságában, amely tudvalevőleg a nem magyaros beszédmód egyik legjellemzőbb tünete, ott rejlik a nyelvi elidegenedettségnek az az állapota, mely a költőt már előre arra emlékezteti, „ami történni fog”. A formát, a stílust, íme, nem a laboratóriumi poétika alakítja, hanem a valóság. S ez a valóság arra készteti a lírát, az anyanyelv gazdagságából merítőt, az anyanyelv gazdagságát szaporítót, hogy a nyelv megtartására és megőrzésére szólítson föl, tudván, hogy „Ha egy énekest nyelvétől fosztanak meg, olyan ez, mintha a festőtől a színek látását, szobrásztól az érzékeny ujjakat, lantostól az isteni dallamokat, dajkától az altatókat, vigadozótól a táncszókat, özvegytől a siratókat, embertől az anyját és gyermekét perelnék el” (Tóth László És szólt Hermi...). A Tóth-szöveg: prózavers-parabola; s a közvetett ábrázolás, az allegória nyelvén szól a Hettita ballada Ozsvald Árpádja is: .................. Amikor a hettiták elfelejtették őseik nyelvét, az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal, nem akarták többé látni a fiak és unokák hűtlenségét. Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, amelyen idáig jöttek, az útjelző bálványok Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

34. oldal kifordultak helyükből, bebújtak a föld alá, mert szégyellték az utat felejtő vándorok hűtlenségét. Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra, melynél, nagy tüzek mellett, őseik vigadoztak, az aranybika két szarva között elpattantak a húrok - nem kísérte hárfa az apák, fiúk és unokák hűtlenségét. A Hettita ballada Ozsvaldjához hasonlóan Dénes György is megírja a maga nyelvi témájú költeményét (Még innen a halálon), úgy érezve: „az édes szó hígul, botlik a nyelv, dadog (...) fulladozol már, s ritkulnak soraink, / s a jövő? – Vissza senki sem tekint.” Akárcsak Ozsvald, Dénes is a rég volt népek – a hunok, az avarok – sorsával példálódzik, így intve a nyelv iránti hűségre. Ugyanezt teszi Mikola Anikó a Jelenések II című versében, amelyben eszelős képekben láttatja „befelé nőni a földbe” az utolsó költőt, „kit majd vakok és süketek temetnek”. Mikola Anikó költeménye – látván, hogy líránk újabb szakasza mindenekelőtt a költő közösségi felelősségérzetére apellál – visszájára fordítja a képletet: a vers befogadóját sürgeti arra, hogy meghallja, hogy magáévá tegye a költő szavát: hogy az Ige termékeny talajba hulljon, hogy a költői felszólítás mindennapi magatartásként valósuljon meg. Az anyanyelv fenntartásának, megőrzésének etikai imperativusza sugárzik Gál Sándor újabb költeményeiből is. A költő sokszor érzi úgy, hogy „minden nap / kevesebb a szó kisebb a lélek” (Távolodók); hogy „áldott szavai” elhagyják (Kihalt évszakok); hogy a szülöföld „hangos énekszó-nyelve / balladát szóló hangja / feketedik feketedik hullva (...) szakadozik töredezik / romlik magát temetve” (Siratóének egy védtelen táj felett); gyakran tapasztalja, hogy „elkövesült nyelvek és szívek” veszik körül (Jelentés), hogy a Folyó mentén – a „Rendezni végre közös dolgainkat”! folyója mentén – élve, a sodrás embert „kikezd lassan lebont / ha volt is egykor nyelvem szájam / nincs már / a parton iszap és csont”. A nyelvhalált is asszociálja Tőzsér Árpád újabb, tudatosan poliszémikus költeményeinek egyike, a szubjektív magány mellett a kollektív magány lélekállapotát is kifejező Búcsúcsók: „az ajkak mögé zárt / éjszaka ínyében / a fogak indulattalanok / a kemény zománc alatt / csak magukról tudnak / kerítésük mögött / a nyelv / halott öregasszony”. A Mikola-vers a küszködés, a kétségbeesett haláltusa képét idézi; Tőzséré viszont a passzivitás, a mozdulatlanság, a halálos nyugalom állapotát. Varga Imre az ellenkező oldalról közelíti meg a kérdést; Előreküldött éneke mozgósítás, fölhívás, hitvallás, oldása az anyanyelv és a költői szó iránti közönynek, fejekbe sulykolása az erős várunk a nyelv és a nyelvében él a nemzet igazságainak: Adjatok szállást az Igének! S a pihe pókháló is megvéd, Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

35. oldal úgy áll, emberek, elétek: kőfal, rakva sziklatőből. Adjatok szállást az Igének! Kíséri kicsiny csapatunkat, Szfinx száll szelíden fölöttünk, a hegyek mögül, napkeletről jöttünk, életnek és halálnak sok-sok szavával. A téboly palástban mögöttünk. Jaj, járkál mögöttünk. Ajtót és bezárt fület minékünk, szegények, szegények, nyissatok! Nehogy a csontváz, férgekkel gyűrűzött, törjön tirátok, és sírjatok. Adjatok szállást az Igének! Adjatok, adjatok, pénzes szegények, s dalunk áll elétek: kőfal, kemény, kegyelmes. Rátok senki sem törhet. A Jövendöléstöredék és a Beszéd emelkedőben víziót megélő Varga Imre, akinek nyelvi tája – egyik versének címével szólva – Sem tenger, sem szárazulat, s aki végvári helyzetben érzi magát, csupáncsak a nyelvet és a dalt éltető lantszóra hagyatkozva (Szondi apródja), az anyanyelv védősáncai mögül buzdít az önmegőrzés legfontosabb eszközének, a nyelvnek a tiszteletére, megbecsülésére és fönntartására. Költészetünk újabb szakaszában – egy-két év alatt – annyi nyelvért aggódó, nyelvjövőért perlekedő költemény született, hogy közéleti líránknak az egyik legjellemzőbb témakörét éppen ezekben a vitairat-versekben kell látnunk. A nyelv és a közösség elválaszthatatlanságának a tudata irodalmunkban ma a lírában hangzik a legerőteljesebben, a legnagyobb felelősségérzettel. Költészetünk pontosan ítéli meg, hogy akik „apáik szavát elfelejtik / tegnapjukat rejtve rejtik”, azok „önmagukból is kitántorognak”, maguk mögött hagyva az anyanyelv révén megőrzött hagyományokat, a történelem során kialakult közösségi érzületet, a kollektív azonosság mi-tudatát. A házinéni lírai című versében Kulcsár Ferenc fanyar iróniával érzékelteti a nyelvi talajvesztettségből fakadó „se hús, se hal” lelkületet, amely „magyar dallamokat kever négerekkel”. A nyelvi témájú költemények figyelmeztető gesztusa abból a meggyőződésből fakad, hogy az anyanyelv a világ birtokbavételének, a fogalomalkotásnak, a gondolkodásnak a leghatékonyabb eszköze; csak általa lehet alaposan elsajátítani a népekkel az általános műveltséget és kultúrát. Komenský hazájában, hazájában Hviezdoslavnak, aki tudta: „...ha az érzés hont ölelő, tiszta: / Lehet az eszköz akkor különféle – / A nyelv nem rontja a jó szándékot”, a szlovákiai magyar költő ma annak érzi Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

36. oldal szükségét, hogy a Sütő Andrási etika, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat kategorikus imperativuszának a szellemében álljon ki az anyanyelv ügye mellett, amely egyben a nemzetiségi lét folytonosságának az alfája és omegája is. Mert a nyelv – mint azt Fábry Zoltán summázta, fél évszázados kisebbségi lét hiteként és intelmeként –, a nyelv „egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet nyelvében és nyelvével fel lehet emelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni”. Ennek tudatában hangzik hát a felhívás, a költészetnek közösséget erősítő intése: Adjatok szállást az Igének!


37. oldal

VIGADVA SÍR A MAGYAR Hungarian Folklore Made in Slovakia

Bemegy az „elnyomott” szlovákok nevében fogalmazott koholmányairól, panaszáradatairól, lázító-uszító vádbeszédeiről hírhedett honleány őszlováksága, E. G.-ová – van-e, ki e nevet nem ismeri? – bemegy lakóhelyének, az Isten és a sors kifürkészhetetlen csapása folytán kétnyelvű városkának az Isten és a sors még kifürkészhetetlenebb csapása folytán ugyancsak kétnyelvű húsboltjába, hogy marhanyelvet vásároljon honleányi státuszszimbólumának, garantáltan fajtiszta, következésképpen kivétel nélkül mindenkivel, mindenhol, mindenütt egy nyelven vakkantgató-vekkentgető kutyulimutyulijának. Bemegy tehát E. G.-ová a húsboltba, mondván: – Kérek a kutyámnak egy kiló marhanyelvet. Mire a szittyaképű hentes: – Marhanyelvünk, az nincs. Kötelező és hivatalos államnyelvvel viszont szolgálhatok tonnaszám. * Pozsony, a „gyöngéd forradalom” tere, immár nem a gyöngédség, nem is a forradalmi eszmekör, hanem a Szlovák Nemzeti Párt által képviselt, nemzetiségeket diszkrimináló kizárólagosság, a nyelvi erőszak, az egynemzeti totalitarizmus jegyében. Zászlók, kokárdák, plakátok, transzparensek, elszabadult, fékevesztett indulatok, öles betűkben testesítve meg a követelést, hogy ha törik, ha szakad, hivatalos nyelv – egyetlen hivatalos nyelv – szükségeltetik, mégpedig itt és most, „na celom území Slovenska”, no és persze „bez výnimky”, s ha valakinek ez netán nem tetszenék, hát az – „Na Slovensku po slovensky!” – kotródjék az anyja anyanemzete országába: Za Dunaj. Az ember, nézve a tévé élő adását, az ember, aki történetesen magyar és szlovákiai, fuldoklik e pozsonyi balkanizmus, e pozsonyi Koszovó, e kisszerű nemzeti provincializmus szennyes hullámaiban. A fölhergelt tömegről sem az a bizonyos Európa Ház jut az eszébe, amelyre e „kulturáltságukkal” dicsekvő tömeggyűlések nagyhangú hordószónokai oly előszeretettel hivatkoznak, hanem vén kontinensünknek az a napfényhiányos oldala, amelyről gyémántszavú József Attilánk ezeket a – Szlovákiában, sajnos, ma is oly időszerű – sorokat írta: „Óh, Európa hány határ, / minden határban gyilkosok...” S a hecckampányt közvetítő tévé képernyőjén ekkor váratlanul megjelenik egy férfi. Egy szlovák férfi. – Hogyan vélekedik, uram, a tömegtüntetésről? – nyomja elébe a mikrofont a riporter. – Mi a véleménye a szlovák nyelv kötelező állam– és hivatalos nyelvvé tételéről?


38. oldal – Nézze: tősgyökeres presszburger vagyok. Beszélek szlovákul, németül, magyarul. A véleményem pedig – pillant szét lesújtóan és szégyenkezve a „maticázó” tömegen –, a véleményem pedig a következő: méhecskék a mézre, a döglegyek meg a szarra szállnak. * Terem a nyelvtörvény szülte szlovákiai folklór viccen, adomán, vigadva síró trufán kívül egyéb műfajokat, többek között találós kérdéseket is. Íme az egyikük: – Mit jelent szlováknak lenni Dél-Szlovákiában? – ... – Semmi esetre sem nemzetiséget. Vezető funkciót. Az eredmények ismeretében úgy tetszik, hogy a helyhatósági választások e felülről irányított, elnemzetlenítési célokat szolgáló káderpolitika mindenhatóságát negyven év után végre alaposan megrendítették. Az a tény, hogy a munkaközösségek, dolgozókollektívák saját maguk választhatják meg vezetőiket, remélhetőleg az emberi adottságokat és a szakmai képességeket állítja majd a „káder-”, vagy ma már inkább a menedzserpolitika homlokterébe, méghozzá – szeretném hinni – mind a magyar, mind pedig a szlovák fél részéről. Jöjjön el végre a kor, amikor a „szlováknak lenni” állapot Dél-Szlovákiában annyit jelent majd, mint „emberséges embernek” lenni, s „jó szakembernek lenni”. S virradjon ránk az a jövő, amikor a „magyarnak lenni” adottsága számunkra is ugyanezt jelenti. S ha az eljövendő új állapotokat az „embernek lenni” etikai imperatívusza határozza majd meg, nyelvi toleranciára intve és kötelezve akár az egyik, akár pedig a másik nyelv örökösét és beszélőjét, akkor az elmúlt évtizedekben csupán egyoldalúan értelmezett bilingvizmus helyett – amelyet csupán tőlünk, magyaroktól követeltek meg, bottal: a szlovák nyelv botjával kergetve bennünket a Paradicsomba: az „érvényesülés” Paradicsomába – reánk köszönthet(ne) az ekvilingvizmus, vagyis a vegyes lakosságú területeken használatos nyelvek egyenrangúságának a kora. Hogy ennek mindeddig (s nagyrészt mindmáig) mi állt (áll) az útjában? Az, hogy a nyelvi intoleranciát, a „Na Slovensku po slovensky!” jogfosztottságunkat idéző jelszavát szülőföldünkön mindenekelőtt azok harsogták – főleg a komáromi és az érsekújvári Matica –, akik számára a dél-szlovákiai életforma egészen a rendszerváltásig nem „nemzetiséget”, hanem „funkciót”, vezető beosztást, jól fizetett állást jelentett. Függetlenül attól, hogy ismerték-e (vagy legalábbis: tolerálták-e) környezetük nem szlovák nyelvét. Kérdésem költői, fölteszem mégis. Elgondolkodtak-e már e harcias szlovák honleányok, eme újbóli bevagonírozásunkra kész honfiak azon, hogy a kétnyelvűség Európa műveltebb tájain valójában nyelvi kölcsönösséget, kommunikációs kölcsönösséget jelent? Tudják-e (tanúsíthatom: a pozsonyi bölcsészkar történész professzora, a magyar történelmet oly sajátosan értelmező Novák úr sem tudta, míg föl nem világosítottam), hogy például Finnországban a többségi nemzet iskoláiban tanítják a kisebbség nyelvét, tehát a Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

39. oldal svédet mint úgynevezett „környezeti nyelvet”? Eltöprengtek-e már a nyelvi kizárólagosság, a „bez výnimky” elszánt élharcosai azon, hogy a piacgazdaság mint olyan előbbutóbb szükségszerűen életre hívja és regulálja majd – méghozzá az ésszerűség és a reális szükségletek szellemében – a kétnyelvűségi kölcsönösséget, az ekvilingvizmust, azaz a vegyes lakosságú területeken élő magyarok szlovák s a szlovákok magyar nyelvismeretét? Példákért, hogy mindez nemcsak lehetséges, hanem egyúttal természetes állapot is, nem szükséges föltétlenül távoli tájakra: a már említett Finnországba vagy pedig Svájcba, Dél-Tirolba rándulnunk. Elég, ha a magyar-szlovák etnikai határon, a népek és nyelvek e határzónájában még a századfordulón is bevett szokásnak számító, jól bevált nyelvtanuló módszerre, a népi „gyermekcsere-rendszerre” gondolunk. Ennek keretében – tudván, hogy: ahány nyelv, annyi ember – szlovák gyermekek magyar, a magyarok pedig szlovák szóra jártak az egymással többnyire baráti kapcsolatokat is ápoló, más nyelvű családokhoz. Példaként szolgálhat számunkra a századokon át nem is két–, hanem inkább háromnyelvű Bratislava-Pressburg is. Ebből ugyan mára alig-alig maradt emlékül valami, mégis: a nyelvtörvény körüli legvadabb hangoskodás napjaiban is mosolyos megnyugvással szemlélgettem a pozsonyi autóbuszpályaudvar egy maszek falatozóbódéjának üvegfalait. Az öt-hat nyelvű felirat között a „Dobrú chuť!” mellett, még betűnagyság tekintetében sem diszkrimináltan, ott ékeskedett a szememnek-szívemnek kedves „Jó étvágyat!” is. Ez a maszek, úgy vélem, megsejtett valamit a jövőből: azt tudniillik, hogy eljön majd a kor, amikor nemcsak nekünk, szlovákiai magyaroknak lesz érdekünk, hogy a többség nyelvén is ki tudjuk fejezni magunkat; érdeke lesz a „többcsatornás nyelvi információs rendszer” elsajátítása a többségi nemzet fiának is. Jól felfogott érdeke lesz a „környezeti nyelv” (a magyar) ismerete és használata mindazoknak a szlovákoknak a számára, akik magánvállalkozóként, magánkereskedőként, magánvendéglősként, magánpraxist folytató orvosként, ügyvédként, jogászként akarják megkeresni kenyerüket – a magyarok által (is) lakott Dél-Szlovákiában. Megtörténhetik különben, ha a magyar szóra ingerülten reagálnak, hogy elriasztják vevőiket-klienseiket; s előbb-utóbb felkopik az álluk... A piacgazdaság nyelvhasználatot is reguláló hatására el kell(ene) tehát jönnie annak az időszaknak, amelyben a „dél-szlovákiai szlováknak lenni” állapota nem automatikusan jelent funkciót, jól fizetett állást, kiváltságot. S hogy mit kell(ene) jelentenie ennek az állapotnak? Nem többet, de nem is kevesebbet, mint amit az „embernek lenni” (példákkal, hál’ istennek, már ma is igazolható) státusza fémjelez. Kölcsönös kétnyelvűséget kellene magával hoznia ennek az állapotnak; vagy legalábbis olyan közállapotokat és közhangulatot, amely megközelíti ezt az ideálképet, érvényre juttatva a kisebbség iránti toleranciát, tiszteletben tartva az anyanyelv sajátosságainak méltóságát. * Vicc, trufa, találós kérdés – ezek után egy újabb műfaj (s ennek kapcsán egy újabb meditáció) következhet a sorban. Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

40. oldal Egy mese. Vagy ha úgy tetszik: tanmese. Vagy ha úgyabbul tetszik: egy rémmese. 1990. december 12-én a budapesti Európa Intézet – Glatz Ferenc történész egyedülálló „maszek” tudományos intézete – a budapesti cseh-szlovák nagykövetséggel együtt Nyelv és identitás címmel nagyszabású konferenciát, szlovák-magyar kerekasztal-találkozót szervezett a nemzeteink közötti gátak lebontásának, az egymáshoz való közeledés lehetőségeinek a megteremtése céljából. Az összejövetelről annyit: méltó volt a rendező intézet nevéhez; mind szlovák, mind pedig magyar részről a tájainkon még honosításra váró európaiságnak a szellemét árasztotta, s gondolatvilágának gazdagságával, vitakultúrájának színvonalával, szándéknyilatkozataival is a jövőbe mutatott. Hanem... Hanem hol volt, hol nem volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr, nem ott, hanem vén kontinensünk kellős közepén, az Európa Intézetben, volt egyszer egy mesemondó. Hivatására nézve író. Úgy hívták: Klára Jarunková. Történt ám, hogy ez az író-mesemondó szót kért. Lévén a konferencia ügyvitele, a kor szelleméhez illően, demokratikus, meg is kapta a szót. S előadta többek között A vásárúti kombájnosok című történetét. Emlékezetből, szót szóba öltve, hadd adjam vissza a lényegét: Egyszer volt, hol nem volt, valahol Dél-Szlovákiában volt, volt egy Trhové Mýto nevű fatornyos falucska. A település a Žitný ostrovon fekszik; természetes hát, hogy lakói a mezőgazdaságból élnek. Szántanak, vetnek, aratnak. Aratnak, de nem ám kaszával, mint az egyszeri szegény ember, hanem modern masinákkal, amiket úgy hívnak: kombájn. Történt egyszer – a mesemondó-országjáró riporter szerint úgy tíz? vagy tizenöt? vagy húsz?, maradjunk annyiban: a jó Isten se tudja, hány évvel ezelőtt –, hogy új kombájnokat kapott a Trhové Mýto-i fatornyos falucska szövetkezete. Új kombájn – új kezelési, járművezetési és szerelési tudnivalók! Híj, a nemjóját! Gondok felhőzték a szövetkezeti elnök homlokát. Hanem aztán, mint az a mesében lenni szokott, támadt egy jóságos lélek, aki talált a gondra megoldást. Kombájnosok, kombájnos-kiképző tanfolyamra! – szállt, mint ahogy a mesékben írva vagyon, szájrul szájra a jelszó. A Trhové Mýto-i kombájnosok erre aztán nyakukba kerítették a tarisznyát – benne egy kis evvel-avval, hamuban sült pogácsával –, kezükbe vették a vándorbotot, s meg sem álltak Prága városáig, az újkombájnos-kiképző tanfolyam székesfővárosáig. Arany Prága városában aztán, mint az a mesékben (és a tanfolyamokon) lenni szokott, mindenféle próbáknak vetették alá őket a továbbképzés vezetői, a válogatott bárók és cigánylegények. Az újkombájnosok, mondja a mesemondó, mind egy szálig sikerrel vették az akadályokat; kivéve a Trhové Mýto-i küldöttséget, amelyet aztán a válogatott bárók és cigánylegények haragjukban arra késztettek, hogy minél előbb fordítson hátat Arany Prága városának. Kotródjék vissza, ha már a csehvel csehül áll, s nyikkanni szlovákul sem tud, az isten háta mögé, fatornyos falujába.


41. oldal Eddig a történet, amelyről Klára Jarunková azt állítja, hogy mint újságíró, Vásárúton hallotta, egy falugyűlésen, huszonöt év körüli fiatalemberektől (kombájnosoktól). A sztorit – amely nyilvánvalóan a nyelvtörvény szülte felfokozott indulatok egyik terméke – Klára Jarunková nem kommentálta. „Csupán” azt a kérdést tette föl a bájos történet kapcsán, hogy mindezek után vajon „milyen nyelven kellene oktatni a dél-szlovákiai iskolákban?” A Klára Jarunková által óvatosan „nyitva hagyott” kérdésre, kiérezve belőle a provokatív szándékot, többen is reagáltak. Hanák Péter, a neves történész arra mutatott rá, hogy e tanmese veszélyesen kétértelmű. Ha akarom, jóhiszemű. Jóhiszemű értelmezéséből az a paraszti tanulság vonható le, hogy a vásárúti kombájnosok számára nem Prágában, hanem odahaza, a szülőföldjükön és anyanyelvükön kellett volna továbbképzést szervezni. Ha akarom, rosszhiszemű e tantörténet. Bántó éle az anyanyelvi oktatás létjogát kérdőjelezi meg, s mint ilyen, lényegében nem más, mint a szlovákok által oly sokszor a magyarok szemére hányt Apponyi-féle oktatási törvény újabb változata, „ugyanaz pepitában”, Made in Slovakia, 1990. E sorok írója azt a véleményt fejtette ki, Coménius hazájában nem ildomos, hogy bizonygatásra szoruljon az anyanyelvi oktatás szerepe, s hogy az államnak garantálnia kellene: tizennyolc éves korig, az emberi érettség beálltáig minden olyan szakmát, amely iránt tömeges érdeklődés nyilvánul meg, anyanyelven kellene (illene) oktatni. Hiszen a kőművesnek kőművesül, a szakácsnőnek szakácsnőül, a kombájnosnak pedig kombájnosul kell elsősorban tudnia. A nyelv kérdése intoleráns társadalmakban tolakodhat csupán a szakmai szempontok elé. Felszólalásomban, mivel az számos más kérdést is érintett, nem értelmezhettem minden részletében ezt az épületes „tanmesét”. Nem tettem szóvá, hogy én: nem hiszem el ezt a történetet. Nem hihetem e tanmesét, mert hiszen Szlovákiában a három önálló és a közös igazgatású szakmunkásképzőben a csaknem 14 000 magyar nemzetiségű tanulóból csupán alig több mint 5 000 tanul az anyanyelvén. (Pukkai László: Egy felhívás margójára, Új Szó, 1990. október 29.) Ha ez így van, kedves Klára Jarunková, vajon miért nem tanítják meg a szlovák tanítási nyelvű iskolák a magyar tanulókat olyan szlovákságra, hogy az az Ön által megkövetelt igényeknek megfeleljen?! Szlovák iskolák mulasztásaiért is a magyar iskolákon verné el a port?! Tapasztalataim szerint egyáltalán nem a szlovák nyelvtudással van baj. Ellenkezőleg: a magyar szakkifejezések nem ismeretével. Emiatt „sýtič” magyar szerelőink nyelvében a dúsító; emiatt „tlmič” a lengéscsillapító; és sorolhatnánk még példákat, szakmánként, a végtelenségig, tovább. Ergo: tudnak a magyar szakmunkások szlovákul; mint példáimból kitetszik, sajnos túlságosan is „jól”. Figyelembe véve a föntieket, Klára Jarunková tanmeséjét utólag, ebben az írásomban oda utasítom, ahová általában a mesék valók – a kitaláció birodalmába. Teszem ezt annál inkább, mert a vásárúti – Jarunková szerint huszonöt év körüli – fiatalemberek az ominózus kombájnostanfolyam idején régen átestek már a kétéves katonai szolgálat cseh vagy szlovák „nyelviskoláján”. Oly ékes szlováksággal, mint ahogy Klára Jarunková adta elő történetkéjét, bizonyára egyikük sem beszél ugyan; de hogy alapvető nyelvi kommunikáZalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

42. oldal cióra se lettek volna képesek, ez akkora valótlanság, hogy neki lehet támaszkodni. Egyike ez a „tanmese” a magyarok szlovákellenes magatartásáról, a szlovák nyelvvel szembeni ellenszenvünkről keringő sok-sok koholmánynak. Műfaji (és erkölcsi) szempontból nem az építő jellegű tanmesék sorába tartozik tehát. Hanem a rémmesék kategóriájába. *

Kot-kot-kotkodáč Mindennapra egy tojás Egyszer, még 1989 decemberében, megmutattuk már mi, szlovákiai magyarok, színe előtt országnak-világnak (emlékezzetek csak az Erdély javára szervezett nagy népi megmozdulásra), hogy nem idegen tőlünk a szervezőkészség, az adományozókedv. Mutassuk meg újra, feleim, a Csallóköztől a Bodrogközig, hogy ez a képességünk nem veszett ki belőlünk, mi több: még fokozódott is azóta a bizonyos „gyöngéd”-nek mondott forradalom óta, amelynek örömmámora, szlovákokat és magyarokat testvériesítő atmoszférája a ’89-es november óta lepergett tavaszi, nyári, őszi, téli hónapok alatt sok tekintetben ott van ma már, mint az a bizonyos villoni tavalyi hó. Mert volt közben: egy Szlovák Nemzeti Párt, egy elvatrásodott Matica slovenska, egy frontális magyarellenes hecckampány, egy cirkuszi bohócporondra kívánkozó éhségsztrájk stb., stb. – hisz élünk és emlékezünk. És lett közben: egy nyelvtörvény. Egy nyelvtörvény, amely lehetett volna rosszabb is. De lehetett volna jobb, európaibb, egyértelműbb is. Olvasom a Hét 1990/51-es számában N. Gyurkovits Róza interjúját Duray Miklóssal, melyben többek között az áll, hogy ami a nyelvtörvény kínálta bizonytalanságokat, a precíz jogalkotásban nemkívánatos voluntarizmust illeti „A többértelműségre a legjobb példa talán az, hogy míg a magyar képviselők a kétnyelvű helység-, utca-, földrajzinévhasználattal kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy amit a törvény nem tilt, azt szabad, addig az SZNT alelnöke, Olga Keltošová a Slobodný piatokban éppen azt hangsúlyozta, hogy kétnyelvűség e téren a törvény jóvoltából nem lesz lehetséges”. Hogy a csűrés-csavarás tudományából, a jogértelmezés kötélhúzásából ki kerül ki majd győztesen, hogy e jogi voluntarizmus nacionális (többségi) tengerében melyik hal eszi majd meg a másikat, az aligha lehet kétséges. Lakhelyem, Somorja, és szülőfalum, Ipolypásztó között autózva végig a százötven kilométernyi magyar etnikumú szakaszt, láttam helységnévtáblát ilyet is, olyat is. Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

43. oldal Láttam (csak) szlovákot. Láttam (jó érzéssel) szlovák és magyar nyelvűt. Láttam olyat, amelyről festékszóróval tüntették el a magyar feliratot. Láttam olyat, amelyen valaki, nyilván végső kétségbeesésében, lefestette mind a szlovák, mind a magyar városnevet. Íme egy kisváros, amely berajzolandó a térképekre. Íme: Senkiföldje. A demokrácia senkiföldje. Ó, Dél-Tirol, s ti, németek, be messze vagytok! Ó, Finnország, s ti, svédek, be messze vagytok! Ami nálatok természetes; az nálunk, mint Keltošová asszony mondja, „a törvény jóvoltából nem lehetséges”. Eszembe jut gyakran, szinte naponkénti megpróbáltatásaink láttán: „Megbűnhődte már e nép...” De vajon hogyan és miképpen fogunk bűnhődni a jövőben amiatt, ha a „kötelező” és „kizárólagos” szlovák államnyelvnek jut majd csupán hely a magyarok által (is) lakott több mint ötszáz település helynévtábláján, cégtábláin, közfeliratain? Helyet kérnek maguknak anyanyelvünk szavai is? Volna egy ötletem. A Magyarságkutatás (Budapest, 1989., 144. l.) című évkönyvből merítettem. A benne foglalt tanulmány nyelvi szankciók tekintetében garantált, jól bevált – ámbár nem európai, hanem csupán afféle balkáni példával szolgál. Javaslom, hogy a szlovák nyelvi kizárólagosság hívei, a nyelvi intolerancia harcosai – hiszen megnyilvánulásaik kísértetiesen emlékeztetnek a Vatra romaneasca magatartására – vegyék át a fél évszázaddal ezelőtt DélErdélyben alkalmazott nyelvszabályozó receptet. Ennek lényege: ha az iskolában „valamelyik gyerek magyarul mert szólni, minden szóért kettő lej vagy egy tojás büntetést kellett fizetnie”. Kiterjeszthető e módszer a magyar helységnévtáblákra, s a közfeliratokra is. Kot-kot-kotkodáč, Minden szóért egy tojás. Magyarjaim! Gyűjtsük a tojást! Majd csak rázápul, pincétől padlásig, a nemzet palotájára, amelyben a nyelvi türelmetlenség harcos honleányai és kardos honfiúi ülnek vad orgiát. S eljövend majd a nap, mikoron lőn bűzös szellet, s a művelt Európa messzire kerüli vén földrészünknek ezt a setét zugát... Azoknak a cseh és szlovák politikusoknak pedig, akik gátat vetettek a nyelvtörvény ürügyén reánk zúdított magyarellenes hullámoknak, s a jóakaratú, emberséges szlovákok ezreinek, tízezreinek, akik nem paktáltak le a „Na Slovensku po slovensky!” jelszavát Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

44. oldal üvöltő tömeggel, mi több: nem egy közülük a sajtóban olvasói levél formájában együttérzéséről biztosított bennünket, küldjünk ajándékba szintén egy tojást. Mert a tojás – lásd a húsvétot – ősi-ősi jelkép. A születést, az újjászületést szimbolizálja. Reményeinket, hogy a szlovák-magyar viszonyban (a természetes népi együttélés évszázados hagyománya alapján és logikája szerint) újjászületik sok-sok régi érték. S hogy lesz, itt, ezen az érzékeny területen is, a „feszítsd meg!” őrülete után – feltámadás. Akkor majd, feleim, kipingálhatjuk azt a tojást. Jó magyarként és jó állampolgárként; Piros-fehér-zöldre; S piros-fehér-kékre. S hogy mikor?! Kormányok jönnek, kormányok mennek. A kérdés azonban marad; marad és fölfáj: Mit ér az ember, ha magyar? Mit ér a nyelvünk, ha magyar?! *

Így hát míg sírom eltakar, síromban is leszek magyar... Sok megrendítő, szívet szorító mozzanata volt a szlovákiai magyarság sorsa iránt már korábban, az „internacionalista” pártállami időkben is mély felelősséget érző s a népközösségünk gondjait-bajait a „fordulat” óta is vállaló Panoráma különkiadásának, melyet október 18-án bizonyára százezrek láttak szerte Dél-Szlovákiában. A megrendítő pillanatok mellett sok-sok olyan, példaértékűnek okkal és joggal nevezhető pillanata is volt e dokumentumfilmnek, amely arról tanúskodik, hogy a szlovákiai magyarság bölcsen és éretten viszonyul történelmének 1945-1948 közötti tragikus szakaszához, e máig be nem hegedt sebhez, melynek fájdalmán talán-talán csak a népünkkel szemben elkövetett igazságtalanságok nyílt bevallása, a hírhedt Kassai Kormányprogram elítélése, a hivatalos bocsánatkérés, az állam és a kormányszervek részéről kinyilvánítandó kollektív rehabilitálás segítene. Példaértékűnek találtam, hogy lám, vannak már közösségünkben olyan községek, olyan magyar „sorscsoportok”, amelyek kisemberi-paraszti szinten, a „lent” világában képesek méltó történelmi emléket állítani elődeinknek – akár azzal, hogy rendbe teszik, kitisztítják „beszélő anyakönyvünket”, a hozzánk magyarul visszaszóló temetőt, akár pedig azzal, hogy – mint az ipolyfödémesiek – tisztelgésképpen keresztet állítanak a templomkertben „véres s ostoba feneségek”: a két világháború, a kitelepítések, a deportáZalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

45. oldal lások áldozatainak emléke előtt. (Hasonló történelmi számvetésre került sor szülőfalumban, Ipolypásztón is, ahol ez év pünkösdjén helyezett el a faluközösség márványtáblát a templom falán, emlékeztetve az itt maradtakat a községből kitelepített százhetvennyolc magyar testvérünkre.) Sorolhatnám a példaértékű, követésre méltó helyi kezdeményezéseket nagyon sokáig még. Ám ehelyett hadd szóljak inkább arról: e megrendítő-fölemelő pillanatokban nem szűkölködő műsornak az egyik mozzanata: a bölcs beszédű, a magyar népi kultúra emberi méltóságát szinte sugárzó garamszentgyörgyi parasztembernek, Kácsor Bélának és Hasznos Gyulának a viselkedése, beszéde, már-már a keservesek fájdalmát árasztó énekszava az átlagosnál is jobban – mit tagadjam? szinte az elérzékenyülésig – megragadott. Hallgatva a dalszöveget, fölvillant bennem: mintha ismerős volna valahonnan a szöveg! Valahol találkoztam már vele! S ami ezután következett, fölér egy filológusi nyomozómunkával: addig-addig kutakodtam könyveim között, mígnem Nemeskürty István Diák, írj magyar éneket című irodalomtörténetében (Budapest, 1983, II. kötet 436. 1.) rá nem bukkantam az első strófára. De hogyan, s honnan keríthető elő a dal második szakasza, refrénjével, a „magyar, magyar, magyar”-ral, amely oly szívtépően fejezi ki a szülőföldjükről Csehországba hurcoltak, Magyarországra kitelepítettek fájdalmát? Ezt a strófát a Nemeskürtyben nem olvashatni. A szerencsés véletlen (vagy inkább az előretekintő figyelem) azonban itt is meghozta a megoldást. A Panoráma különkiadása, benne a keresett dalszöveggel, Szilvássy Józsefnek, az Új Szó főszerkesztőjének a jóvoltából videokazettára került, s megőrződött az utókor számára. Kazettáról másolom e „szlovákiai magyar keserves” – az eredetitől némileg eltérő, enyhén folklorizálódott szöveget – ide a papírra: Kitárom reszkető karom, ölelni földemet. Reá záporként hullatom fiúi könnyemet. Szülöttidben csalatkozám, de hű s igaz valál hozzám, hazám, hazám, hazám, édes magyar hazám. Hogy álmom nyugtatóbb legyen, hazám határiból maroknyi földet elviszek síromba vánkosul. Így hát míg sírom eltakar, síromban is leszek magyar, 0Magyar, magyar, magyar, míg sírom eltakar.


46. oldal Filológiai nyomozásom eredményeképpen, a Nemeskürty-féle nyomon elindulva, sikerült kiderítenem azt is, ki is valójában a dalszöveg szerzője. Nem más, mint a reformkor magyar irodalmának szerkesztője, költője, a fiatalon elhunyt Kunoss Endre (1811-1844). Kunoss néhány verse a maga korában olyannyira népszerű volt, hogy megzenésített változatban terjedt szerte az országban. Nemeskürty István megjegyzi, éppen az idézett vers kapcsán, hogy ezt „még az ezerkilencszáz-harmincas években is szívesen énekelték, sőt, cserkészdal lett belőle”. Dalunknak tehát, melyet a garamszentgyörgyi Hasznos Gyula oly megrendüléssel adott elő, százötven éves története van. Öröklődött, mint a népdal, apáról fiúra; a cseh földbe temetett magyar paraszt nagyanyáról az utódokra. Reánk, a szlovákiai magyarság egészére; reánk, akiknek mostoha sorsfordulóinkban, sajnos, túlságosan is sűrűn kell(ett) elfohászkodnunk az „édes hazám, fogadj magadba, / hadd legyek hűséges fiad” fohászát: reánk, akik hitem szerint olyannyira mélyen tudunk azonosulni e dallal, hogy azt afféle „szlovákiai magyar keserves”-ként, bujdosódalként éljük át. Bujdosódalként, amelyben – cseppben a tenger – tükröződik egy darab magyar sors. Egy darab magyar történelem. Merthogy kezet nyújt egymásnak a dalban a magyar XIX. század és a szlovákiai magyar sors közelmúltja, de még a jelene, mi több – attól tartok – egy ideig még a jövője is. Megfogja ebben a dalszövegben egymás kezét Petőfi és Vörösmarty kortársa, Kunoss Endre, a szülőföldjén kívül elhunyt garamszentgyörgyi nagymama; megfogja egymás kezét, a nagycsaládi együvé tartozás szép példájaként, a Csallóköztől a Bodrogközig, az oly sokszor megsebzett, de önérzetét, nemzeti azonosságtudatát híven őrző és védő szlovákiai magyarság. Nézzünk szembe minél több kisközösségben, minél igazabban a múltunkkal. Mementóként pedig hagyjunk fakereszteket, emléktáblákat, kopjafákat magunk után. Hogy viszszanyúlva a múló időbe – amit most még napjainknak nevezünk – unokáink is megfoghassák a mi nemzedékünk kezét. Ötven év, száz év múlva is. Akkor is, és mindörökké.


47. oldal

„ÉLTEM – ÉS EBBE MÁS IS BELEHALT MÁR” Egy kisebbségi (kárpátaljai) magyar költő, Balla D. Károly költeménye, a Vers hosszú alcímmel és ajánlással, amely a Magyar Napló 1990. szeptember 20-i számában jelent meg, esztétikai értékeivel, poétikai és stiláris eszköztárának sokkeffektusaival lenyűgözte, mondanivalójával, erkölcsi üzenetével, a nemzetiségi „morbus hungaricus” egyik jelenségének kegyetlenül pontos diagnosztizálásával pedig töprengésre, a költő fölvetette gondolatok továbbgondolására késztette e sorok íróját. Aki történetesen maga is a nemzetiségi értelmiségi sorsát éli; csak éppen nem Kárpátalján, hanem Szlovákiában, ami azonban, ugyebár, a „mit ér az ember, ha magyar?” kérdése szempontjából – a két népcsoport közötti társadalmi-politikai-kulturális különbözőségek, magyarán: a valamivel kedvezőbb szlovákiai helyzet ellenére is – majdhogynem egy és ugyanaz. Balla D. Károly, „Csalog Zsoltnak New Yorkba és Nagy Pálnak Párizsba” ajánlotta versét, „más-más indíttatással, de azonos szomorúsággal”. Nos: ajánlhatta volna e futurista-da-daista szellemű, kerékbe tört anyanyelven íródott, olykor a stilisztikai barbarizmus eszközeivel élő, a jelentésnélküli „vakszöveg” benyomását keltő opuszt nekem, nekünk – szlovákiai magyaroknak is. Hiszen az anyanyelvnek az a romlása, pusztulása, diribdarabjaira hullása, bomlása, kopása, értékvesztése, melyet a Balla D.-szövegben a „mi-inödö-en”–, a „sö-zöbö-ad”–, a „mi-utö-a”– féle, elidegenítő elemként funkcionáló stíluseszközök képviselnek (szervesen illeszkedve bele, csak úgy mellékesen szólva, a nemzetiségi magyar líra poétikai eszköztárába, lásd például az újvidéki Domonkos István híres poémáját, a Kormányeltörésben című opuszt, a szlovákiai Tóth László Kis levél című, Domonkosnak válaszul írott versét, vagy az ugyancsak szlovákiai Varga Imre Új babiloni torony-át stb.), nos, ezek az eszközök a nyelvvesztés és a nyelvcsere tényének a tünetei a mi tájainkon is, tünetei a beteg(es) nemzetiségi létezésnek. Ajánlhatta volna versét Balla D. Károly nekünk továbbá azért is, mert – hogy költeményének egy újabb, ironikusra hangolt, a halandzsaszerű szövegbe montázsszerűen beékelt síkját idézzem –, tudja már Szlovákiában is, bizony, „TUDJA MA MÁR (...) MINDEN GYEREK (...) LENIN NEKÜNK (...) MIT ADOTT: (...) SZABAD, BOLDOG (...) ÉLETÜNKHÖZ (...) IGAZ UTAT (...) MUTATOTT”. Ennyi ráhangolódás, továbbá a sokak számára bizonyára „érthetetlen”-nek tűnő vers két fő szövegsíkjának az elkülönítése után ismerjük meg közelebbről is ezt a kárpátaljai magyar, ugyanakkor minden ízében szlovákiai magyar (és persze romániai magyar, vajdasági magyar és diaszpóra-magyar) költeményt:


48. oldal

vers hosszú alcímmel és ajánlással M. LACIKA, DISZLEXIÁBAN SZENVEDŐ NYOLCÉVES KÁRPÁTALJAI KISFIÚ, A VEGYES TANÍTÁSI NYELVŰ N-I ÁLTALÁNOS ISKOLA MÁSODIK OSZTÁLYOS TANULÓJA 1989. ÁPRILIS 22-ÉN OLVASÓKÖNYVÉNEK 223. OLDALÁT BETŰZI TANÍTÓNŐJE SEGÍTSÉGÉVEL Csalog Zsoltnak New Yorkba és Nagy Pálnak Párizsba, más-más indíttatással, de azonos szomorúsággal tö-u tö-udö-ja-mö ma-mö-ár már TUDJA MA MÁR tuggya ma már mö-inö mi-inödö-en mindö gö enö-gö gö gö MINDEN GYEREK minden gyerek lö-enö enö-ni enni le-enni-nö ne-lenni nö-ekunö-kö ne-lenni nekunk LENIN NEKÜNK Lenin nekunk mö-it itt m-it adö-olt mit dalolt MIT ADOTT sö-zöbö-ad bö-ald bö-ölödö gö Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

49. oldal SZABAD, BOLDOG szabad boldog elö-atu le-tö-nö letun hö-zö ÉLETÜNKHÖZ életunkhozi-gö iga ga-zö gaz-u-tat IGAZ UTAT mö-utö-a tö-o tö-tö MUTATOTT! Igen. Hát igen. Ajánlhatta volna a kárpátaljai költő e versét a szlovákiai magyarságnak nem utolsósorban amiatt is, hogy opuszának „hőse” – pontosabban szólva: annak szenvedő alanya, ártatlan áldozata –, a „diszlexiában szenvedő (...) vegyes tanítási nyelvű N-i Általános Iskola második osztályos tanulója”, a magyar ábécével, az anyanyelv betűtitkaival küszködő „M. Lacika” nem ismeretlen gyermektípus a Felvidék tájain sem. Nézzük a tényeket. Gyönyör József alapmunkájából, az Államalkotó nemzetiségekből megtudhatjuk, hogy az oktatási nyelv megválasztásával kapcsolatos szülői balhiedelmek és balvélemények tetten érhetőek már abban a helyzetképben is, amelyet az óvodai hálózat szociológiai elemzése tár elénk. Becslések szerint, írja a demográfus, a magyar nemzetiségű óvodások száma az 1983/84-es tanévben 21 000 körül mozgott; közülük azonban alig valamivel több mint 16 000 járt magyar óvodába. A nemzetiségi mínuszt – annak minden további, alább majd részletezendő következményeivel együtt – könnyen fölbecsülheti a tisztelt Olvasó. Aki eltöprenghet azon a nem kevésbé szomorú tényen is, hogy a fönt említett tanévben a mintegy 65 000 szlovákiai magyar általános iskolás közül csupán 47 917 sajátította el anyanyelvén azt a tudásanyagot, amely a világ gyermeki szintű birtokbavételéhez, a fogalomalkotás és az elvont gondolkodás képességének a kialakításához szükségeltetik, s amelynek anyanyelvi közege és vetülete semmi, de semmi mással nem pótolható. Eltűnődve a 65 000 fő s a 47 917 fő közötti különbségen, e fájó leltáron, József Attila sorai visszhangzanak föl bennem: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már”. Mert mi más e két szenvtelen szám közötti különbség, mint a „belehalás”, a lassú agónia, a nemzetiségi önfeladás folyamata? Reformátor prédikátoraZalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

50. oldal ink panaszszava, siráma, ostorozása kelletnék ide belekiáltani e Csallóköztől a Bodrogközig nyúló kisvilágba, hogy ami anyanyelvi iskoláink táján évtizedek óta folyik, az nem más, mint – Bodor Pál tömör szavaival élve – haldoklás anyanyelven. Haldoklás, hiszen Gyönyör József könyvéből egymás mellé rakhatunk két további, úgyszintén kínzó önvizsgálatra késztető adatot is: az 1961/62-es tanévben a magyar tanítási nyelvű általános iskolák tanulóinak létszáma még 76 754 volt; számuk azonban a nyolcvanas évek elejére, mint már említettem, 47 917 főre apadt. A legnagyobb veszteség, teszi hozzá a számadatokhoz az Államalkotó nemzetiségek szerzője, a Lévai, a Nyitrai, a Terebesi, a Rozsnyói, a Kassa vidéki járásokban sújtotta a magyar iskolákat, melyeknek romlása, mint azt szerzőnk kiemeli, különösen a hetvenes évek folyamán gyorsult fel. Azt már én fűzöm hozzá gondolatmenetéhez: aligha szorul magyarázatra, hogy milyen társadalmi folyamatok s mifajta „szocialista-internacionalista” nemzetiségi politika következményeképpen. Ám ne mutogassunk folyton-folyvást másra. Ne leljük meg más szemében a szálkát, míg a magunkéban a gerendát sem vagyunk hajlandók észrevenni. Söpörjünk végre, söpörjünk a saját portánk előtt! „Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel” – testálta reánk a kikezdhetetlen igazságot Fábry Zoltán. Gondolatmenetét tetszés szerint s a végtelenségig folytathatjuk, mondván: Minden nemzetiségi kultúrának olyan a sorsa, amilyet megérdemel. És: Minden nemzetiségi iskolarendszernek olyan a sorsa, amilyet megérdemel. Mert hiszen amiképpen minden ember kovácsa a maga sorsának, ugyanúgy kovácsa sorsának, holnapjának egy-egy népközösség, egy-egy nemzetiség is. Az „M. Lacikák” sorsáért elsősorban és végső fokon a magyar szülőket terheli a felelősség. A szülőket, akik az utóbbi évtizedekben – vagy a megfélemlítettség miatt, vagy „káderokokból”, vagy pedig a beléjük sulykolt „jobban érvényesül, ha szlovák iskolába jár” téveszme miatt – ezrével, tízezrével adták magyar gyermekeiket, az érzékeny kis emberpalántákat szlovák tanítási nyelvű óvodába és alapiskolába. Soha, semmikor, semmilyen hivatalos statisztikában nem láttam még olyan kimutatást, amely ezt az eszmét (pontosabban: téveszmét) hitelt érdemlő adatokkal támasztaná alá. Nem is láthatnék sehol. Meggyőződésem ugyanis, hogy a magyar iskolák magyar végzettjei jóval magasabb arányban szereznek felsőfokú képesítést, mint azok a szlovák iskolába beíratott magyar gyermekek, akiknek elsöprő többsége az „M. Lacikák” keserű kenyerét kénytelen enni a visszájára fordult szülői „jóakarat” folytán. Valaha, a magyar tanítási nyelvű iskolák kényszerének, az Apponyi-féle iskolapolitikának a következtében, tudjuk, ezer, tízezer számra került ki a nem-anyanyelvű iskolákból a kétnyelvű helyett valójában félnyelvű (sem az anyanyelvet, sem a második nyelvet kellő szinten, minden stílusrétegben egyként jól beszélő), bikulturált helyett pedig valójában félkulturált (kellő mélységgel sem a szlovák, sem pedig a magyar kultúrát nem ismerő) gyermek: a „buta tót”. Pedig hát, ugye... a szlovák nép intelligenciaszintje sem alacsonyabb bármely más népénél. Miben keresendő hát e rosszemlékű jelző oka? Abban, és semmi másban, hogy a nem-anyanyelvi iskolába kényszerített gyermek egy számára ideZalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

51. oldal gen nyelven nem tudta kellő fogékonysággal megnevezni s ezáltal megismerni, elemezve részeire bontani, s fogalmilag újra összerakni a világot, a valóságot és annak légies tükörképét, a szellem univerzumát. A nem-anyanyelvű tanulásnak, különösen az emberi érettség beállta (a tizennyolcadik év) előtti korban, óriási hátrányai, személyiséget roncsoló veszélyei vannak. Gondoljunk csak arra: mi, kétnyelvű egyének, szlovák beszédünk közben is, gondolkodni még felnőtt korunkban is magyarul gondolkodunk; s nyelvi transzfer készsége szükségeltetik ahhoz, hogy mondandónkat egy más nyelven is ki tudjuk fejezni. Megvan, meglehet ez a készség egy hatéves, amúgy is „iskoladrukkban” szenvedő, gátlásos emberpalántában? Nyilvánvaló, hogy nem lehet. Az effajta erőltetett kétnyelvűségnek, mint amilyet a szlovák tanítási nyelvű iskolába való beíratás jelent, számtalan kedvezőtlen hatása van tehát. Ezek közül – mint azt az észt Mati Hint írja, A kétnyelvűség problémái avagy Vegyük már le a rózsaszín szemüveget című tanulmányában (Hitel, 1990/30.) –, „a legveszélyesebb terület (...) a fogalmak alkotása. A gyermek e létfontosságú tudati képessége az anyanyelv segítségével jön létre. Két nyelv egyidejű használata káoszt okozhat, amikor az absztrakt fogalmak elvesztik pontos értelmüket, s használatukban bizonytalanság lép fel. A kétnyelvű gyermek kevesebb fogalom alkotására képes, ismereteit sem használja magabiztosan. Pszicholingvisztikai szempontból a kétnyelvű gyermek lemarad az egynyelvűhöz képest. A kétnyelvűséggel kapcsolatos negatív jelenségek fokozottan sújtják a közepes vagy gyenge pszichikumú gyermekeket. Az ő esetükben jogos a szónoki kérdés: kétnyelvűség vagy félnyelvűség? Szolgáljanak intő például a külföldi vegyes óvodák. A nemanyanyelvű óvoda végzőseinek pszicholingvisztikai lemaradása 1-2 év is lehet. A nem anya-nyelvű iskolákban ez a szakadék tovább mélyül. Egyes értékelések szerint az ilyen körülmények közt felnőtt 12 éves iskolás alig-alig üti meg a 8-9 éves gyermek szintjét.” Az ilyen gyermek, mutat rá a továbbiakban Mati Hint, csupán egy „kreolizált vegyes nyelv”-et sajátít el, miközben birtokában teljesen az egyiknek sincsen. E keveréknyelv nem felelhet meg azoknak az ismérveknek, melyek képessé tennék a gyermeket egy magaskultúra, egy mélyműveltség befogadására, továbbá a nemzeti(ségi) tudat kialakítására és életben tartására. Mindezek alapján, vonja le a következtetést az észt „nyelvlélekbúvár”, a kétnyelvűségnek az ellentéte nem az egynyelvűség (amellyel bennünket, különben zömében kétnyelvű szlovákiai magyarokat, oly előszeretettel vádolnak bizonyos szlovák politikai erők). Nem: „A kétnyelvűség ellentéte a félnyelvűség és a félkulturáltság, mely nyilvánvalóan a kulturálatlansággal egyenértékű”. Megint csak József Attila visszhangzik föl bennem: „Ím itt a szenvedés belül, De ott kívül a magyarázat.” Kívül – a szülői magatartásban: a „jobban érvényesül, ha...”–féle balvélelmekben, balhiedelmekben, melyeknek folytán a szlovák iskolák futószalagjáról ezer- és tízezerszámra került és kerül ki ma is a félnyelvű és félkultúrált ember: a „buta magyar”. Az a gyermektípus, amely úgy érvényesült „jobban”, hogy képességei és készségei a felsőfokú tanulmányokhoz ki sem fejlődtek; s aki lett nemhogy miniszter, hanem – Illyés Zalabai Zsigmond • KOSZORÚK, Gyurcsó István Alapítány Könyvek 10.

52. oldal Gyula egy anyanyelvi versének soraival szólva –, lett „szakmára se jó, mert nyelvvizsgát se megállt proli”. Segédmunkás, az „M. Lacikák” felnőtt alakmása, ki tétován bolyong a magaskultúra világában, annak következtében, hogy nem -anyanyelvű iskolában kényszerült megbirkózni azzal a feladattal, hogy birtokba vegye és megnevezze a szellem és a természet univerzumát. A Világot, amelyet pedig mélyen – a maga kisgyermeki szintjén – csupán az anyanyelvén nevezhet és ismerhet meg igazán. A családból hozott szó- és fogalomkinccsel; s az ehhez kötődő ítéletalkotási és következtetési módokkal, gondolkodási mechanizmusokkal. A másnyelvű környezetbe kényszerített „M. Lacikák” elsöprő többségét a tapasztalat szerint sokkolja az idegen nyelv; emiatt szorongásosakká válnak; sikerélmények helyett sorozatos kudarc a részük; emiatt pedig egy életre elmegy a kedvük a tanulástól. „A pedagógia tanítása szerint – olvasom Mózsi Ferenc Nemzetiségi iskola – irodalmi nevelés című könyvében – csak azt a gyermeket tekinthetjük iskolaérettnek, aki a felnőtt (tanítási nyelven elhangzó) beszédére kb. 10-15 percig képes folyamatosan figyelni, és a mondottak értelmét felfogja; akinek szókincse és a kifejezőképessége eléri a korabeliek átlagát. E. A. Arkin a hatéves gyermek szókészletét 2500 – 3000 szóra becsüli.” Állhatnak-e ezen a nem-magyar nyelvi szinten a szlovákiai magyar „M. Lacikák” ezrei? Kedves Szülők, ne akarjátok, hogy „jobban” érvényesüljön. Legyen elég, hogy érvényesül. Mármint a magyar gyermek. A magyar iskolában.


53. oldal

TARTALOM A HŰSÉG NYELVÉN (Bodnár Gyula) Zalabai Zsigmond ötven évére ÉDESANYA-NYELVEM CSÖMÉNY, LEPPENCS, JÁZIKÓ... A HŰSÉG NYELVE „KÖVETELEM A HOLNAPOT” VIGADVA SÍR A MAGYAR „ÉLTEM – ÉS EBBE MÁS IS BELEHALT MÁR” A KÖNYV MEGJELENÉSÉT TÁMOGATTÁK: Bibliotheca Hungarica, Somorja Kék Duna Mezőgazdasági Szövetkezet, Somorja Csemadok városi szervezete, Somorja Csemadok Országos Tanácsa, Pozsony Somorja és Vidéke Célalap Városi Hivatal, Somorja

Kiadta a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya A kiadásért felel Huszár László, a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának titkára A nyomdai előkészítés a Csemadok területi választmányán készült, Dunaszerdahelyen 1997-ben A korrektúrát Bárdos Gábor végezte A fotókat Gyökeres György készítette Megjelent 1250 példányban, ebből 250 példány számozva Nyomta a Valeur kft. nyomdája, Nagymegyeren 1998-ban


1. oldal ZALABAI ZSIGMOND KOSZORÚK. Megjelent a szerző 50. születésnapján január 29-én

Recommend Documents