Harry Örökké Meglepő dolgok történnek. Különleges emberekkel, különleges helyeken. De nem velem. Nem itt, a számítógépem előtt. Hadd kezdjem az elején. Amikor megismertem Őt… Tipikus, romantikus tinédzser lány voltam, aki azt hitte, hogy nem értik meg őt mások, és mindent nagyon jól tud. A nagyszüleim angolok és én is ott születtem, de az apukám magyar. Így lettem hát Paige, Eszter Buday, hogy hiányzó első fogakkal, az iskolai felvételin semmiképp se tudja kimondani a nevem. A mikor tizenöt éves lettem Manchesterből Liverpoolba költöztünk, mert apu ott kapott állást. Hála égnek a legjobb barátnőm, Maggie, egy hónappal később jött utánunk, ugyanis az apám és az ő apja munkatársak és ugyanoda helyezték át őket. De abban az egy hónapban szörnyen unatkoztam. Egyik halálos délutánon úgy döntöttem készítek egy hamis Facebook profilt. Más név, és egy meseszép képsorozat egy nagyon csinos lányról. Ennyi kellett hozzá. Születésnapnak beállítottam a sajátomat. Csak úgy találomra bejelöltem a szimpatikus embereket ismerősnek. Sarah Peterson lett az álnevem. Egyedül Maggie volt ismerősöm, aki tudta, hogy én vagyok Sarah. Egyik este, mikor a profilomat formálgattam írt nekem egy nagyon helyes fiú, aki bejelöltem. - Szia.- írta. - Hello. – írtam vissza. - Honnan ismerjük egymást? Haboztam egy percig. Aztán rájöttem, hogy nem veszíthetek semmit. Őszintén válaszoltam. - Nem ismerjük. Szimpatikus voltál, és jól nézel ki ezért bejelöltelek. - Ez kedves. Te sem panaszkodhatsz… Szóval merre laksz? - Liverpool. Te? - Most Londonban. Amúgy minden felé. Járom a világot. Hány éves vagy? - Tizenhat.- hazudtam. Valamiért az a szám jobbnak tűnt, mint az egyel kevesebb tizenötös.- Te? - Tizennyolc. – válaszolta. Egy ilyen átlagos beszélgetéssel kezdődött. Aztán beszélgettünk és beszélgettünk. Nagyon jó volt a humora, udvarias, vicces és kedves volt. Egyszerűen tökéletes. Olyan áhítattal beszélt a zenéről, hogy öröm volt hallgatni… vagyis olvasni. Volt egy meglepő közös pontunk. Ő is szerette a kedvenc együttesem, ami romantikus „nyálas” zenét készített. Bár én nem csak szerettem, én oda meg vissza voltam értük. Különösen egyikükért. Harry Stile-ért. Szép kék szemei, göndör barna haja volt és a legjobb hangja az egész csapatból. Jacket – mivel, hogy így hívták új barátomat, Jack Hamilton- még az sem zavarta, hogy reménytelenül szerelmes voltam Harry be. Azt mondta, hogy szerinte ez aranyos. A következő estén is beszélgettünk. Igazán jól szórakoztam vele. Jobban viseltem barátnőm hiányát vele. Mindig nyaggatott, hogy mondjam el, ha bánt valami, mert „meg akar ismerni”. Mikor végre megérkezett Maggie be nem állt a szánk, egy egész éjszakát végig meséltünk egymásnak. Még egy hónapon át rengetegszer aludtunk egymásnál és csak beszélgettünk, vagy élveztük, hogy ott vagyunk egymásnak. Olyanok voltunk abban az egy szörnyű hónapban, mint az elválasztott ikertestvérek. Már egészen jól beilleszkedett Maggie is, mikor egyik nap ebédszünetben az iskola nagy lépcsőjén ülve beszélgettünk. - Ki ez a srác, akit így ajnározol? – kérdezte ő. - Már mondtam… Jack Hamilton. - De honnan ismered? Laptopomra mutattam. - Facebookról? Komolyan? - Nagyon jó fej. - De most komolyan? Nincs ilyen ember a földön. Helyes, szereti a One Way-t. Bírja Harry-t. Vagy kamu, vagy meleg. - Nem az. Barátnője is van. - Alibi lány… Nem meri bevallani magának. - Nem hinném. - Amúgy is csak rossz neked ez az egész. Egy foglalt álompasi Londonban.
1
- Nem feltétlenül. Egyébként, pedig nem tudja, hogy Paige vagyok, nem Sarah. - De egy idő után színt vallhatnál… ő szakítana a barátnőjével, eljönne ide, egymásra találnátok, ide jönne egyetemre, összeházasodnátok, tökéletes gyerekeitek születnének én, pedig egész életedben a nyakadon lógnék, mert mentális lennék, amiért senki sem akar engem, és te kezelnél. - Jaj, Maggie, olyan bolond vagy. – öleltem meg. – Na és Robert Marvin? Teljesen rád van kattanva. - Még csak egy kicsit több mint egy hónapja ismer… és alig beszélünk. – akadékoskodott barátnőm. - Attól még tetszel neki…- erősködtem. - Akkor miért nem hív el… Robert véletlenül éppen a lépcső közelében lévő padon ült, hallótávolságon kívül. Várt a barátaira, hogy lovaspólóedzésre menjenek. Letettem a joghurtom, amit éppen ettem, szó nélkül felkeltem és odamentem hozzá. - Szia.- köszöntem. - Üdv.- köszönt vissza kicsit zavartan. Nem nagyon beszéltünk így valószínű meglepte, hogy csak így odaállítok mellé. Sosem voltam elég bátor, hogy leszólítsak egy srácot, nemhogy megkérdezzem, akar-e a barátnőmmel randizni. Mégis láss csodát. Épp ezt tettem. - Mit csinálsz délután?- kérdeztem. - Péntek van. Valószínűleg semmit. Lehet, hogy elmegyek a városba pár haverral. Miért? - Micsoda meglepetés. Maggie sem csinál semmit. Egyelőre. - Tényleg? Hát ez remek. - Szegény…- szenvedő arcot vágtam, mint aki szörnyen sajnálkozik. - Miért szegény?- ijedt meg ő. - Valószínű unatkozni fog. Én nagyon elfoglalt leszek. Biztos nagyon egyedül lesz. - Ez tényleg nem jó.- Rob még mindig zavartnak tűnt. – Te! Nagyon jó ötletem támadt. - Igen? Mi az? - Elhívhatnád valahová. Maggie oda lenne az ötletért. – sokat mondó pillantást vetettem Robertre. - Ez egy nagyon jó ötlet. – a fiú felengedni látszott. – Gondolod, hogy örülne? - Görbüljek meg. – mosolyogtam.- Add a mobilod megadom a számát. – nyújtottam ki a kezemet, amibe rögvest meg is érkezett a felettébb modern készülék. Bepötyögtem a barátnőm telefonszámát és még arra is szakítottam időt, hogy Maggie felé fordulva lőjek róla egy képet. Elég vicces fotó lett, amint egy fekete hajú, alapból fehér bőrű lány sápadtan, elkerekített szemekkel bámul a kamerába. - Háromig van óránk. – mosolyogtam. Visszaadtam a telefont Robertnak, majd lassan a megszokott helyemre sétáltam a lépcsőn. Mikor leültem meglepett, hogy a barátnőm egy szót sem szólt. Néhány perc után felolvadt és nekem támadt. - Mégis mit tettél?- kérdezett, majdnem kiabálva. - Mit?- kérdeztem vissza. - Ha nem mondod el, megkeresem Jacket és elmondom neki, hogy nem is Sarah vagy. - Oké. Majd megkeresem Google+-on.- feleltem. – Ugyan már Mag. Tartsd bekapcsolva a mobilod, és, ha csörög, vedd fel. Ennyi.- végre megszólalt a megmentőm, a jelzőcsöngő. - Gyere. Tesink lesz. El kell vernünk a másik osztályt gyeplabdában. Maggie még egy ideig mérges volt rám. De másnap reggel nyolckor haragjának nyoma sem volt. Épp ellenkezőleg. Arra ébredtem, hogy valami nagy sebességgel landol mellettem a franciaágyamban. Szerencse, hogy nem rám zuhant. - MAG! – kiáltottam.- Mit művelsz? Elnyújtott vonyítása után elkezdett pörögni a nyelve és abba sem hagyta percekig. - Ugye tegnap Robert elhívott és órákon keresztül beszélgettünk és sétáltunk és akkor vettük észre, hogy hol vagyunk és mennyi az idő, mikor Gartsonba nem értünk, mert annyira jól elbeszélgettünk. Kedves, udvarias lovagias és meg fog csókolni. Imádlak Paige.- olyan szorosan magához ölelt, hogy azt hittem megfulladok. - Ez nagyszerű. De meg tudnád mondani, hogy mennyi az idő? - Nyolc óra miért? - Akkor arra is válaszolj, hogy MIÉRT reggel nyolckor kell elmondanod? - Ja, hogy te aludtál is… Bocsi…- mondta butácskán.
2
Néha olyan ostoba tudott lenni, hogy nem igazán értettem, hogyan lett a legjobb barátnőm. Persze sosem mondtam ezt neki. Ostobaságán látszott, hogy, amikor valaki tetszett neki akkor néha tett olyan hülyeségeket, hogy egy különösen hideg márciusi éjszakát végig sétál vele. Ezt a hideget később érezte csak meg. Akkor, amikor hétfőre olyan tüdőgyulladást kapott, hogy lázálmai voltak. Így egyedül voltam a héten. Szerdán elhatároztam, hogy elmegyek Maggiehez, elviszem neki a házit, és kicsit felvidítom. Egész héten nem hívott fel. Aggódtam érte. Iskola után indultam is. Rob szaladt utánam. - Várj Paige! – kiáltotta a kapuból. - Hm?- fordultam hátra. Nem igazán hallottam mit mondott, mert üvöltött a fülemben a zene. Épp Harry szólózott és nagyon haragudtam, amiért megszakították az ábrándozásomat róla. - Meg tudnád mondani Maggienek, hogy jobbulást kívánok neki? - Persze.- mosolyodtam el. Eszembe jutott, hogy kerítőnek kéne mennem. -… és oda adnád neki ezt? – a kezembe adott egy vörös rózsát és egy drágának tűnő üdvözlő lapot. Csillogott villogott. – Én sajnos nem tudom neki odaadni. Az apukám ma jön haza. Három hónapig volt távol. - O! Oké. Odaadom. Azt is megmondhatom neki, hogy kedveled? - Nagyon is. - adott egy puszit.- Hála neked! Habár a kíváncsiság kis híján átfúrta az oldalam, de nem olvastam el Robert által küldött üdvözlő lapot… Végül is ezért van a levéltitok vagy mi. Mikor megérkeztem Maggie még aludt, az anyukája Claire engedett be. Ő volt az én pótanyukám. Rengeteget vigyázott rám, mikor anyának dolga volt és fordítva. Vízbe raktam a gyönyörű szép rózsát, amit Robert küldött neki, és az asztalára tettem a vázát az üdvözlő lappal mellé a leckét egy papíron, hogy egy kicsit lelombozzam a jó kedvét, mert még a végén belehalna, annyira izgatottá válna. Adtam egy puszit Mag arcára és kimentem a szobából. Szegényke nagyon rosszul nézett ki. A meseszép rózsaszín ajkai berepedeztek és elhalványultak. Mindig ragyogó vidám barna szemei alatt karikák voltak. Fekete tincsei kócosan terültek szét, hófehér arca körül. Szörnyen elgyengültnek tűnt. Gyakran hittek minket testvéreknek. Centire ugyanolyan magasak voltunk, az én hajam világosabb volt, az orrom kicsit más formájú volt. Az ő arca kerek az enyém kevésbé. Ennyiben különböztünk. Egyikünk sem volt kövérebb vagy vékonyabb. Lementem a konyhába. - Na? Felébredt már? – kérdezte Claire. - Nem. Aludjon csak. Aggódom érte. Nem néz ki túl jól. - A láza már lement. Ahányszor csak felébredt megnézte, hogy hívta-e Robert. Ki ez a srác egyébként? - Egy nagyon jó fej, és kedves srác. Nem kell aggódnod. Nem drogozik, nem láttam még berúgva, vagy cigarettával a szájában… és nagyon jók a jegyei… Megszégyenítően jók…- forgattam a szemeim. Nem igazán arról voltam híres, hogy jól tanultam. - Kérsz egy teát?- kérdezte Claire, aki láthatóan megnyugodott. - Nem, köszi. Megyek haza spanyol leckét írni. – megöleltem Clairet. Ő szemöldökét ráncolva eltolt magától. Megfogta a homlokom. - Ugyan, nincs lázam vagy ilyesmi. Jól vagyok. – mondtam. - Nappali. Most!- parancsolt rám pótanyám. Mindig gyanakodott ránk, mikor látta, hogy betegek vagyunk és sajnos mindig igaza volt. Nem volt hipochonder. De megérezte, ha valaki beteg. Akkor is igaza volt. Jó magas lázam volt. Azt hittem azért szédülök, mert fáradt vagyok, de a láz okozta. Claire beparancsolt Maggie mellé az ágyba. - Megetetem Milo-t és jövök. Te csörögj haza. Addig itt maradsz, míg valaki nem tud jönni érted. Milo, Maggie kisöccse volt. A világ legédesebb kisfiúja volt. Két éves volt és olyan kis udvarias, hogy az ember belehalt. Már egy ideje ott feküdtem Maggie mellett és a telefonomon játszottam, mikor barátnőm felébredt. - Mit csinálsz?- kérdezte. - Angry Birds.- felelte, továbbra is a telefonomat bámulva. Mikor éreztem, hogy még mindig engem figyel, rájöttem, hogy nem ezt a választ várta.- Anyukád észrevette, hogy beteg vagyok. Adott egy lázcsillapítót és ágyba dugott. Jobban nézel ki.
3
- Jobban is vagyok. – felelt. - Hoztam házit. Robert is küldött valamit. Maggie, mint, akinek semmi baja, kipattant az ágyból és az asztalához rohant. Egy percre megtorpant végig nézett a dolgokon. Megszimatolta a rózsát, aztán egyből a képeslapot vette a kezébe. - Atyaég!- sikította. Mellém ugrott az ágyba. – „Kedves Maggie!- kezdte olvasni hangosan. – Szomorúan hallom, hogy beteg vagy. Remélem, hogy hamarosan jobban leszel, ugyanis nagyon várom már, hogy újra elhívhassalak egy forró kávéra. De szigorúan meleg helyen, nehogy megint beteg legyél. Jobbulást kívánok, gyógyulj meg hamar. Szeretettel Robert.”… Paige!- szólt kis szünet után Maggie. Hangja hirtelen váltott komolyra. - Mi az?- riadtam fel. - Azt hiszem, szerelmes vagyok. – sikított újra és visszatért saját szeleburdi énjéhez. Szememet forgatva tekintettem újra a telefonom képernyőjére. Mikor végre hazajutottam egyből a laptopom felé vettem az irányt. Egy órája fenn kellett volna lennem, hogy Jackkel beszélgethessek. - Szia.- írt nekem egy mosolygós arccal.- Merre jártál? - Lebetegedtem és a barátnőmnél ragadtam. Bocsi.- feleltem. - Ugyan. Nem tehetsz róla. Nem tartozol magyarázattal. Csak érdeklődtem. És megint csak beszélgettünk és beszélgettünk, amíg el nem kellett mennünk aludni, annyira fáradtak voltunk. Nekem másnap nem kellett mennem iskolába ő, pedig állította, hogy nem érdekli. Elképesztő dolgokat tudott mondani. Mikor meséltem neki, vagy épp dühöngtem ő egyszerűen válaszolt, de az mindig telibe talált. Szépen fokozatosan ismertük meg egymást és egyre inkább megkedveltem őt. Sokat dobott a dolgon, hogy a következő egy hétben délutántól estig végig vele beszélgettem. Néha elugrott egy-két órára, de mindig visszajött és tovább beszélgettünk. Egyszer összevesztem Maggievel. Valami ostobaságon és nem beszéltünk nagyjából két napig. Jackkel is ingerült voltam kicsit. Sikerült kihúznia belőlem, hogy mi bajom van. Ő csak ennyit mondott. - G. B. Shaw azt mondta, hogy, „Aki haragszik, az más bűnéért önmagát bünteti.” Szerintem igaza van. Mindketten haragszotok a másikra. Gondolkozz Sarah! Bizony gondolkoztam. Azonnal elmentem Maggiehez és bocsánatot kértem. Egymás nyakába borultunk és el sem engedtük egymást jó hosszú ideig. Jack mentette meg életem egyik legfontosabb kapcsolatát. Egy másik alkalommal, megmentőmmel beszélgettem. - Két hónap múlva Liverpoolban leszek. –írta. - Tényleg? Hogyhogy? - One Way koncert. Látlak ott? - Nem hiszem. Nincs pénzem megvenni a jegyet…- szomorkodtam is emiatt nagyon, de félre kellett tennem a pénzem. Meglepetés partit szerveztem Maggienek és nem volt valami olcsó. - O… Kár. Nem baj. Ott leszek egy-két napig. Találkozhatnánk a koncert után is. - Jól hangzik.- felvidultam ezen. - Akarod küldeni neked valamit. Mond meg a címed! - Mi akarsz küldeni?- bármennyire is kedveltem Jacket, mégis csak az Interneten keresztül ismertem. Sok mindent hallani pórul járt lányokról. - Meglátod! Vagy inkább add meg az egyik barátodét. Mégsem bízhatsz meg bennem egyből. Sosem találkoztunk még. Ez már mindjárt bizalomgerjesztőbb volt. Felhívtam Robertet és megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy az ő címére kapjak egy levelet. Ő belement. Három napon belül Rob az iskolában átadta nekem a küldeményt. Egy kézzel írt levél lapult egy borítékban. Azonnal kibontottam és olvasni kezdtem: „Drága Paige. Az Internet eléggé személytelen dolognak tűnt már nekem. Különleges módon akartam veled beszélgetni. Úgy gondoltam egy kézzel írott levél kezdetnek nem rossz. A telefonszámláink mégsem lehetnek kilométer hosszúak.
4
Tehát! Hogy érzed magad ma? Vagy mostanság? Remélem, a kézbesítőd megőrizte a levéltitkot. Képzeld el! Nekiálltam egy új szám írásának. Nagyon jónak érzem. Ha készen lesz, megmutatom neked. Most sajnos csak ennyire jut időm. Legközelebb hosszabban írok majd neked. Kellemes napot, estét és éjszakát neked. Sok szeretettel:…” Nem tudtam elolvasni az aláírását. Férfias, karakteres, hosszúkás betűkkel írt. Maggie mögém lépdelt halkan. - Ki küldte ezt a levelet? – kérdezte. - Azt hiszem Jack. – mosolyogtam. - Hogy kicsoda? – tátotta száját Mag. – Akkor miért Robert adta oda neked? - Nem mondta? Az ő címét adtam meg Jacknek. Tudod… elővigyázatosság.- magyaráztam. - De… Tényleg. De azt nem mondta, hogy Jack küld neked valamit. - Mert nem tudja… A következő órámon elővettem egy üres lapot és el kezdtem írni a válaszlevelem. „Drága Jack! Nagyon örültem, hogy írtál nekem. Igazán jól esett. Úgy döntöttem az én levelemet kicsit tovább írom. Hosszabb ideig fogom írni. Pár napig. Egy hétig talán. Tehát a mai napon… Jól vagyok. Várom, hogy este beszéljünk. Bár, ahogy ismerlek, úgy fogsz tenni, mint, aki nem is tud a levélről. Pedig nagyon szép levél. Én büszke lennék rá a helyedben…” Azon az órán csak ennyit írtam. De kezdetnek ennyit jónak éreztem. De hátránya is volt. Azon az órán nem jegyzeteltem semmit. Végig Jacken járt az eszem. Ennek következtében akkora egyest kaptam, amikor a következő órán dolgozatot írtunk, hogy kilógott az ellenőrzőmből. Valami annyira furcsa volt Jackben, mégis mindent, ami ő volt kedveltem. Egy dolog nem illett a képbe, de nem tudtam mi volt az. Még azon a héten történt, hogy az egyik osztálytársammal, Tylerrel beszédbe elegyedtem és nagyon jól el voltunk. Elhívott péntek estére. Még soha, senkivel nem randevúztam. Szörnyen boldog voltam. De nem teljesen. Továbbra is sokat beszélgettem Jackkel. Egy mélyebb és mélyebb dolgokról. Érzésekről, kapcsolatokról. Neki volt egy egészen húzós. Azt monda, hogy a barátnője „jóval” idősebb volt nála. És végre eljött péntek. Kiöltöztem, sminkeltem, hajat göndörítettem. Izgultam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Tyler és én a Stanley Parkban találkoztunk, a szigetre vezető hídnál. Gyönyörűen sütött a nap és meleg volt. Az ember mást sem tett, mint a szabadba vágyott. Az április nem is lehetett volna szebb és jobb időpont életem első igazi találkozójának. Tyler is megérkezett. Jól nézett kis. Ing, nyakkendő, sportzakó, farmer nadrág. Gentlemanként viselkedett. Nevettünk is sokat. De nem igazán passzoltunk össze. Nagyjából csak a sport érdekelte. A zene egyáltalán nem, ami nekem viszont irtó fontos volt. Valahogy egyszerűen… Állandóan Jack levele járt a fejemben. Sok volt a kínos csönd. Hazakísért. Puszival búcsúzott. - Szia kicsim!- köszönt nekem anya, mikor bementem a bejárati ajtón.- Milyen volt? El akarod mesélni? – érdeklődött kedvesen. - Összességében jó…- ráncoltam a homlokom. – De nem eléggé. Valami hiányzott belőle. - Micsoda? - Az érzés…- feleltem. Felmentem a szobámba és befejezetem a levelet, amit minden nap írtam. „Az utolsó nap. Péntek. Ma randevúm volt. Egy Tyler nevű fiúval. Nem volt jó, és az első csókom sem történt meg. Még mindig egy különleges személyre vár. Állandóan eszembe jutott, amit mondasz mindig. Ha valami nem jó, akkor valószínű hiányzik belőle az érzés. Ebből most hiányzott. Bárcsak itt lennél most Jack. El akarnám neked mondani az egészet. De nincs annyi papír, hogy leírhassam, amit érzek.
5
Sok szeretettel: Paige.” Azonnal elrohantam és feladtam a levelet. Másnap reggel csöngettek nálunk. Egy nagy csomagot hozott át hozzánk Robert. - Az a valaki egy futárt is postázatna…- mondta. - Bocsi…- mondtam én. - Nem számít. Jó bontogatást. – mosolygott Robert majd elment. - Ő volt Tyler?- nézett rám apu. - Nem. Ő Robert. Maggie barátja. - Aha…- visszatette szemüvegét, és tovább olvasta az újságját. Felvittem a szobámba a hosszúkás pakkot. Volt rajta egy törékeny fel. A feladó nem volt ráírva. Kibontva egy gitárt találtam a dobozban. Nem akartam hinni a szememnek. Alá volt írva, mind az öt One Way tag által. Harry gyöngy betűkkel írta alá. „I. Ha jól tudom a zene szinte mindened. Ahogy ismerlek, mindent meg fogsz magadnak szerezni az életedben. Egyszer még Harryvel fogsz énekelni. Hogy legyen kíséretetek, ezt küldöm neked! Kezdj bele újra. Ezúttal menni fog. Szerető bizalmasod: …” …és az olvashatatlan aláírás. Olyan volt, mintha egy H-val kezdődne. Furcsa volt. Már egyszer tanultam gitározni, de abbahagytam és elajándékoztuk a hangszerem. Azonnal a gépem elé pattantam és szerencsémre Jack éppen elérhető volt facebookon. - Köszönöm!- írtam neki azonnal. - Mit? – kérdezte. - Az ajándékot, amit küldtél. Te… egyszerűen elképesztő vagy! - Gondolod? Szóval akkor látlak a koncerten?- egyáltalán nem a témába vágó kérdést tett fel. - Már mondtam, hogy nincs pénzem elmenni. - Akkor nem nézted meg, mit kaptál. A gitár csak az ajándék egy része. Mennem kell. Legyél jó. Gyakorolj sokat. Szia!- és a végére egy szívecske. Megdobbant tőle a saját szívem is. Felkeltem az asztalomtól és tüzetesebben átnéztem a csomagot. A gitárhoz tokot is kaptam. A tok kottatartójában volt egy boríték, amit eddig nem vettem észre. Egy üzenet volt benne: „II. Találkozol velem a koncerten? Hozd magaddal az őrült barátnődet is.” Belenyúlva a borítékba két jegyet találtam. Az egy hónap múlva esedékes One Way koncert második sorába szóltak. Sikítva ugráltam nagyjából öt percig. A szüleim nem tudták, hogy mi bajom van. Mikor végre a sikításon kívül tudtam mást tenni, átszaladta Maggiehez. - Megyünk a One Way koncertre. – megint visítani kezdtem. Felmutattam a jegyeket. Erre Mag is sikítozni kezdett. Nem bírtam kivárni az estét, hogy újra beszélhessek Jackkel. Mikor megláttam a zöld kört a neve mellett, fellélegeztem. - VÉGRE! Egyszerűen imádlak. Nem tudod elhinni, hogy mennyire! – írtam rögvest. - Mondod ezt te. Ha tudnád, én mit érzek. –írta komolyan. Ezen meglepődtem. Egy mosollyal válaszoltam.- Nem bírok várni májusig. - Én sem. - Mi miatt? A koncert miatt. - Is. - Nagyon fontos dolgok fogok neked elmondani neked akkor. Amit eddig jó alaposan eltitkoltam. - Nekem is van egy… nem tudom, hogy hogyan fogom tudni elmondani neked. - Tudom… Éreztem, miután kicsit jobban megismertelek. Valami más benned. Nem akarod elmondani neked most? - De… Akarom. Folyton akarom, de nem merem. Félek, hogy megutálsz! – a szívem úgy kalapált, mintha ki akarná ütni a mellkasom. - Sosem tudnálak utálni Sarah! – kijelentkeztem a hamis profilomból, beléptem a saját, igazi profilomba, rögtön megkerestem Jacket bejelöltem ismerősnek. Ő elfogadta a barátkérőt. Rögvest írtam neki. - Ez az, amit nem mondtam el neked.
6
- Tessék…? – írta vissza - Nem Sarah a nevem, hanem Paige. Úgy hittem az emberek nem kedvelnek azért, aki vagyok. Készítettem egy hamis profilt. Így nem veszíthettem semmit. - Hm… Oké. Szóval. Mesélj Sarah/ Paige. Ki is vagy te? - Nagyjából ugyanaz, mint Sarah. Ugyanott lakom. Maggie ugyanúgy a barátnőm. Csak a nevem és a külsőm más. - Látom… Gyönyörű vagy. – írta egy mosolygós arc társaságában. – Nem bírok várni, hogy végre láthassalak. - Én is nagyon várom már Jack. – feleltem. Azt hittem belehalok, mire eljött a koncert. De eljött. Már színt vallottam semmitől sem kellett félnem. Jackkel megbeszéltük, hogy menjek be Maggievel, ő meg fog találni. Nem tudtam, hogy fogja kivitelezni, de bíztam benne, hogy megoldja. Már elkezdődött a koncert és Jack még sehol sem volt. Nem tudtam így teljesen élvezni a tökéletes ötös számait. Harry egyszer csak eltűnt egy percre és visszatért a pólóval. Az volt rá írva: „JACK”. Eléggé furcsálltam. Aztán egy „Te-nél” egy dalban rám mutatott. Egyenes rám. Maggie visított, mint, aki megőrült. - RÁD mutatott. – üvöltötte. Én is szörnyen örültem. De Jack még sehol sem volt. Próbáltam hívni, de nem vette fel. A koncert vége felé járt az idő. Louis, Niall, Liam és Zayn hátrébb léptek. A Jack feliratos pólóban Harry előrébb jött. - Bizonyára észrevettétek már, hogy különleges felső van a koncert közepe óta rajtam. Az áll rajta, hogy Jack. Nos, ezt egy ember a közönségből tudja, hogy mit jelent. Írtam is neki egy számot. A címe a titkos lány. Énekelni kezdett. Azon a tökéletes hangon. Rám nézett a meseszép kék szemeivel. Valami kezdett bennem felébredni, amit nem akartam elhinni. Remélem, tudod, hogy mindegy, hogy hívnak Nem számít, honnan jössz Nekem te vagy az egyetlen Az első hello óta tudom, hogy különleges vagy Te vagy nekem már csak az egyetlen Nem számít, hogy nem barna, hanem szőke vagy Hazudtál az elején Kit érdekel Nekem TE számítasz. Tizenhat vagy tizenöt engem az hol érdekel Magyar vagy angol mit számít már nekem Én téged akarlak Senki mást Gitározz, rohanj, harcolj, és énekelj. Szeretem, ha boldog vagy Azt akarom, hogy neked is én legyek az egyetlen Legyél az enyém, hadd mondhassam, hagyd a nőmet más srácoknak Sarah vagy Paige, Egy nő lépett hozzám a dal legelején. - Te vagy Paige Buday?- kérdezte. Ijedten néztem Maggie-re. Ő vigyorogva nézett a nőre. - Ő az. – mondta. - Gyere fel a színpadra. – mondta a nő. Elvitt a színfalak mögé és egy gyors sminkelés után-, aminek nem tudom, mi értelme volt- egyszerűen csak beküldött a színpadra. Harry még énekelte a dalt, amit írt. Társai átvették tőle a szólót és Ő odajött hozzám. - Megismersz Paige? – kérdezte. - Te vagy az. – mondtam elhűlve. – Te vagy Jack… azaz Harry. - Mondtam, hogy van egy titkom. - Elég nagy titkod volt. Nem erre gondoltam… - Most utálsz? – kérdezte aggódva.
7
- Hogy utálhatnálak. Te sem utáltál, mikor megtudtad, hogy nem az vagyok, aki. Te sem vagy más, mint, akinek mutattad magad. - Igaz. Ugyanaz vagyok… Csak kicsivel fiatalabb vagyok pont, mint, ahogy veled volt. – nevetett. Kézen fogott és előre szaladt velem a színpad elejéig. Énekelni kezdte dala refrénjét az együttes többi tagjával. Velük táncoltam és lengettem a kezem a magasban. A dal zárlatához érkezett. Egyedül énekelt. Közel hajolt hozzám. Olyan volt, mintha csak mi lennénk a hatalmas stadionban. Csak Ő és én. Mintha csak nekem énekelne. Az utolsó sorhoz ért. „ Nekem már csak Te vagy az egyetlen” – énekelte. Egyszer közelebb kerültünk egymáshoz. Kezével megérintette az arcom. Aztán megcsókolt. Életem első csókja több ezer ember előtt történt meg. Több száz kamera és fényképezőgép kereszttüzében. De én ezeket észre sem vettem. Harry, akiért egész eddig oda voltam, mióta feltűnt a tehetségkutatóban. Aztán azt hittem, hogy el is felejtem őt, mivel beleszerettem valaki másba. De nem így hozta az a drága sors. Az általam szeretett személy maga Harry volt. Az egész stadion visított. Ő, pedig még mindig engem csókolt. Eltávolodtunk egymástól és egymásnak támasztottuk a fejünket. - Remélem, valami ilyenről álmodtál. – mondta Harry. Egyszer beszélgettünk az első csókokról. - Túlteljesítettél minden álmomon. – feleltem nevetve. Aztán újra megcsókolt mit sem törődve a zokogó lányok százaival. Valamiért legjobban a legjobb barátnőm visított mind közül…
8