Zöld szörnyeteg I. Kényelmes foteljébe tespedve ül a stégen. Úgy alapjaiban mindennel meg van elégedve. Kellemes az augusztusi délután, víz csendes, nap ragyog, korty fröccs jól esett. Majd csak megjön a kapás is alkonyatkor, vagy azután. Ha akkor sem, hát nem, fene se bánja. Van két tisztított potyka a mélyhűtőben, úgy másfél kiló körüliek. Kéne ugyan még egy a gyerekeknek, de van pár nap hétvégéig. Még egy korty, csattan az öngyújtó, felparázslik a cigaretta. Élvezettel, lassan füstöt fúj és csodálja nagy szerelmét, a csillogó Balatont. „Indiana Jones” kalapja alól pajkosan csillogó szemek pásztáznak, barna bőr, klasszikus, sima arcél. Feltápászkodik. Van benne valami, ami becsületben kiszolgált gladiátorra emlékeztet. „Nem fogta az idő” szokták az ilyen figurára mondani. „Kortalan”- irigykednek. Csak amikor közelről néz tükörbe, döbben rá, hogy majd hetven év tekint rá vissza. Nem is néz közelről a tükörbe. Gombócot gyúr etetőanyagból, csúzliba illeszti, csatt, suhh, loccs. Feltehetően a horgok felett csobbant a vízbe. - Ide nem lő egyet?! – kiáltja a szomszéd stégről valaki. - Már küldöm is! Aztán szóljon a halaknak, hogy erre is jöhetnek ám!Gyúrás, töltés, csatt, suhh, loccs. - Áldja meg az Isten – jön a köszönet. Veled már megáldott, mormogja magában, majd visszasüpped a fotelba. A két stég bő hallótávolságban bukkan ki az öblöt szegélyező nádas elé. Évek óta cejgolnak így egymás mellett. A parton is szomszédok, csakhogy telkeik közt van két lakatlan, amit az orrig érő gaz vert fel. Persze volt néha súrlódás, ahogyan ez telkeséknél szokott: útvita, karóvita. Aztán pár pohár bor mellett mindenre született megoldás. Koppan a kapásjelző a szomszédnál. Bevágás, hajlik a bot. Locsogás, csapkodás, dundi potyka ficánkol az emelőszákban. Ki a deszkára, ott verdes. Nyúl az öreg a haltartóért, a zsákmány meg csap egy utolsót, és terpesztett lábai közt átrepülve visszaloccsan a vízbe. Néz utána, mint az okos kutya, majd oldalt, látta-e valaki. Halkan, de hosszasan káromkodik. Pár perc, ismét kapás. Krrrrrr kerepel az orsó, ívben a bot, szákolás. - Össze a lábakat Rudi bátyám! Ha-ha-ha! - Hát látta? Közben baj nélkül csusszan haltartóba a szép termetes hal. - Mennyi az annyi?! - Jó két kilós bőrponty! Tehát szűk másfél, gondolja, de udvariasság is van a világon. - Az szép, gratulálok!!! – kiált vissza. Megint foteljába süpped, korty fröccs, rágyújtás. Ismét csendes a tétlenség. A nap egyre lejjebb száll aranyhidat festve a tükörsima vízre. Csak egy vizibusz nyomdokhulláma hasít kékes csíkot, amint Szigliget irányából húz Badacsony kikötője felé. Közel – távol vitorlások álldogálnak lógó vásznakkal várva a parti szelet, vagy csurognak motorral. Csak ül és gyönyörködik. Gondolatai a múltban cikáznak. Fiatal évei, első szerelme – csalódása. Gyár, műhely szag, esztergagép, brigád. Vitorlás SE, túrák, evés – ivás – nők, versenyek. Házasság, első ajtó, melyre felcsavarozhatta a táblát : Kovács György szerszámlakatos Szalay Gizella osztályvezető. Zoli, majd Klári születése. Költözés a lakóparkba, hitelcirkusz, hajsza a megélhetésért. Gyár szétszabdalása, KFT meg minden,
főnökök jönnek, ígérnek, egyre kevesebb jut, főnökök mennek. Gizi rosszulléte, mentő, kórház. Komor gyülekezet, sok koszorú „Kedvenc főnökasszonyunknak”, friss fejfa; Szalay Gizella élt 43 évet. Klári, majd Zoli esküvője. Az első unoka. Válság, válság hátán, KFT csődje. Aktuális főnökség dutyiba. Pedig nem volt rossz ember a tulaj, utolsó pillanatban elzavart nyugdíjba, még szép pénzt is juttatott. Ebből lett a pici telek. Mocsár feltöltése, betonozás, faház építése. Cölöpverés, deszkázás, első horgászat a stégről. Jöttek a környezetvédelemtől, hogy nem szabad tagolni a nádast, meg engedély, bírság vagy el kell bontani. Nem bontotta le. Bírság azóta sem jött. Aztán egy ügyvéd, hogy adja el, az általa képviselt beruházó csoport jó pénzért megveszi. Nem adta. Kisvártatva valami „nagyúr” tette tiszteletét gorilláival, mondván ő lesz a polgármester, ki fogja takaríttatni az öböl összes nádasát, megszünteti a koszfészkeket, szállodákat építtet. Vagy eladja, vagy kisajátítják. Simán elküldte őket a francba. Pár hét múlva egy biciklis fickó állt meg. Köszönt, ö is polgármester jelöltnek mondta magát. Megígérte, hogy ha nyer, „persze ez a maga szavazatán is múlhat” rendbe hozatja az utcát, hiszen itt még gyalog sem lehet járni, nemhogy járművel. Más változtatást nem tervez. Kovács úr szavazott, binyiglista nyert, nagyúr és gorillái börtönbe kerültek, utca még sárosabb és gödrösebb lett, mint valaha volt. Évek óta járhatatlan. Az öreg Opel ott áll a kalyiba mellett, szépen leponyvázva, akkumulátor csepptöltésen. Úgy kéthavonta beindítja, kicsit járatja, maradjon csak üzemképes, hátha egyszer még kijuthat innen. Az aranyhíd egyre vörösebbé sápad, kezd alkonyodni. Parti szellőtől bőrödzik a víz, mint mikor régen a nyers tej, forralás előtt fölösödött a fazékban. Hirtelen felcsattan a kapásjelző. Bevágás, hajlik a bot, kerreg az orsó. Na ez megvan! Vagy mégsem? A damil feszül, de a bot lassan kiegyenesedik. - Megvan?! – kérdezi a szomszéd. - Még nem tudom! Érdekes. Hatalmas kapás, húzás, most meg semmi ellenállás. De valamit húzok, olyan mintha egy fadarabot, nádcsonkot vagy hínárköteget fárasztanék. – Közelebb és közelebb ér a horog, egyre feljebb, jön rángatás vagy oldalmozgás nélkül. Kapitális ponty jelenik meg szákoló távban. Alig tud alámeríteni. Fel a deszkára, de nem fér a haltartóba. - Kiemelte?! - Eggen! - Miféle? Mekkora? - Tükörponty pár pikkellyel, legalább 4 kilós. Érdekes, egyáltalán nem küzdött. - Tudta, hogy magával van dolga, eleve feladta! - Kösz a bókot, de akkor is szokatlan. Most sincs csapkodás, csak fekszik és tátog. - Kólintsa fejbe, mielőtt feléledne, nehogy úgy járjon, mint én! Lesújt a szák nyele; puff. És még egyszer puff. A hal megszünt tátogni. - Agyonütötte? - Eggen! Bár szívesebben tartottam volna élve, csak nem fért a haltartóba. Nem akartam ma este halat puceválni. - Jön a Kati?! - Mit érdekli az magát! - Csak azért, mert akkor maga nem horgászik, én meg dobálhatok kicsit jobbra is, hátha megfogom a párját! - Csak ne csináljon programot a párjának! Jó lesz az nekem holnap! Nézze meg inkább a híradót! - Nem érdekel az engem! Már hetek óta mást se hallok: a Balaton így, meg úgy, egyre több a kiütéses beteg mindenféle furunkulusokkal, vagy rájuk jött a vékonyfosás. A tudósok pedig hadoválnak mindenfélét; ennyi meg annyi alga / köbméter, vízmiarosseb / átlagos
csapadékmennyiség, periódus, biomassza, bakterioplankton, biodiverzitás vagy mi a pék. Fene se érti, pokolba velük! Annyit sem látnak, mint mi. Politikusaink és fő illetékeseink olyan tanácstalanok, mint egy kisközség. - Még isteni szerencse, hogy maga olyan okos! Boldogok vagyunk, kik tanúi lehetünk bölcsességének. Mondja már meg akkor, mitől ez a sok baj? - Nincs itt semmi baj. A szúnyogog is eltüntek pár hete. Megszünt az az átkozott árvaszúnyog rajzás is. Valami kínai napolaj lehet. Vagy csak simán az éves városi punnyadás után, minden átmenet nélkül döglenek ki napozni. Leégtek már mások is, máskor is. Romlott kaja is volt mindig bőven, a szalmonella sem újdonság. Most talán több van, attól hánynak. Lehet, hogy csak propaganda az egész. Az „EU” meg a „lobbizás”. Ne ide jöjjenek, menjenek inkább az Adriára vagy az Olaszokhoz! - Igaz, ami igaz, én csak gyesznyózsírral kenem magam kicsit tavasszal, az első napokban. Akkor sem mindenütt. - Na, ott, ahol én gondolom, kenhetné bármivel, az sem segítene. - Akkor minek jönne a Kati! Nagyokos! Ugye azt tudja, hogy egész életünkben legértékesebb részünk valamilyen mű: Kisfiúként, „vízmű”, majd „hengermű”, húszas éveinkben „erőmű”, ötvenig „remekmű”, hatvan után „emlékmű”, hetven felett „bőrdíszmű”! – Harsány röhögés kánonban. - Mesélni azt tud! Aztán nehogy felsüljön a Katinál! – - Ne féljen, nem küldöm magához! Na Isten megáldja Rudi úr! - Jóccakát Magának is Kovács úr! Hosszú pallón ballag a part felé öles léptekkel. Lelassít, megáll úgy félúton. Ápolt műanyagkalóz libeg a nád védelmében. Felszerelés benne, percek alatt indulásra kész lehet. Kellemes időben szeret vele átsiklani Badacsonyba, vagy éppen Szigligetre. Szívesen látják a kikötőben is, strandon is. Az étteremben jól esik egy – egy ebéd, utána hosszúlépést kortyolgatva elcsevegni a haverokkal. A strandról gyakran visz ki pár gyereket egy-egy körre. Katival is itt ismerkedett meg. Nyugalmazott tornatanárnő lévén, nyaranta a táborban tevékenykedik. Eleinte gyerekeket pesztrált a hajóban. Aztán a délelőtti kanyarokból alkonyati, majd holdfényes körök lettek. Pár hét elteltével, kötelékeiben laza, de érzelmileg annál szorosabb kapcsolat született. Épp a hűtőbe akarta bevágni a kifogott halat, mikor felnyekergett a mobil. - Szióka! - Baj van matróz! Most vitt el a mentő újabb négy gyereket a kórházba! - Tapolcára? - Oda. Velük együtt már tízen vannak Tapolcán, és ketten Veszprémben. - Ehettek valamit? - Mindent bevizsgáltak, semmi gyanúsat nem találtak. A vízre gyanakszanak. Azt javasolják, hogy ne engedjük őket strandolni. Lehet így táboroztatni?! A táborvezetővel szervezzük a holnapi haza utat Pestre. Pár gyerekért már eljöttek autóval. - Nehéz ügy. - Ne haragudj, de nem is hagyom itt őket éjszakára, hátha rosszul lesz még valaki. - Semmi gond, csak nyugodtan. Akkor megtisztítom a zsákmányt, fogtam egy háromkilósat. Ha gond van, azonnal hívjál. Rendi? - Oké, megígérem. Akkor pusz! - Neked is drágám! – Húz egyet a „geberduszból”, és hallal a kezében, kilép a tisztító asztalhoz. - Milyen kövér – nyomogatja, tapogatja az asztalon fekvő zsákmányt. Hangos nyávogás, dorombolás, törleszkedés.
- Te aztán hamar előkerültél! Kilométerekről megérzed, ha halpucolás van, fene a koldus formádat! Tessék, ne gyere hiába! – kanyarintja le a farok részt. A macska szájába kapja, jókora darab lóg jobbra, balra. Sebes léptekkel eliramodik, egy villanás és elnyeli a sötétség. Fogja a borotva éles bontókést és lassan felmetszi a hal hasát. A vágásból sűrű zöld nyúlós massza ömlik szét az asztalon, pereméhez érve, kövér cseppekben pottyan a földre. A ponty duzzadtsága lassan petyhüdtségig apad. Amint kicsit nyom rajta, újabb adag buggyan ki belőle. - Az anyja ?! Ilyet még nem láttam! – mormogja. Óvatosan benyúl a gyomrába, belei után kutatva. Jóformán csak a hólyagja kerül elő. A csípős kigőzölgéstől könnybe lábad a szeme. Elő a csövet, puha vízfolyásban mossa ki a belsejét, locsolja le az asztalt, amíg el nem tűnik a ragadós mocsok. Döbbenten nézi, vizsgálgatja, szagolgatja. Így kimosva teljesen rendben levőnek tűnik. Felvágja szeletekre. Azokat is lemossa, nyomkodja szimmantja egyenként. Valami meghatározhatatlan nyugtalanság motoszkál benne. Gyakorlatilag hiányzott a bele. Mintha egy hatalmas daganat szakadt volna ki. „Rákos” lehetett? Vagy valami ismeretlen kór? Az biztos, hogy teljesen erőtlenül küzdött a horgon, tehát végletekig le volt gyengülve. Hiába agyalog, nem tud szabadulni balsejtelmétől. Becsomagolja a szeleteket egy nejlonzacskóba, cetlit rá; „zöldből mosva”, majd bevágja a mélyhűtő külön rekeszébe. Ismét meghúzza a „geberduszt”, rágyújt és kisétál a stégre. A szomszéd stég üres. Halsütés illata kúszik a víz fölé. – Aha, Rudi alighanem pirítja az egyik halát vacsorára. – nyugtázza az orra által fogott jeleket. Fújja a füstöt és nézi a tavat. Békés nyári este. A felkelő hold ezüsthidat rajzol, a parti szél enyhén lengedez, békabrekegés, déli parti diszkókból zenefoszlányok. És még szúnyogok se kerülgetik, egy szem nem sok, de napok óta annyi se zümmög. Minden a legnagyobb rendben. Ciccen a vízbe pöckölt csikk. Visszaballag a házikóba. Csak fekszik lehunyt szemmel, nem tud elaludni. Rakosgatja a tényeket, próbál következtetéseket levonni, de nem sikerül megnyugodni. Hasztalan hessegeti az érzést; látja a gyújtózsinórt, amint egyre közeledik a láng egy fekete dobozhoz, melyben nem tudja mi rejlik, de érzi, robbanni fog. És ő nem képes elfojtani a lángot. Végül, a megnyugtató békakoncert akkordjai ringatják álomba.
II. A tópart talán egyik legszebb épülete áll Tihanyban. A Balatoni Limnológiai Kutatóintézet. Boltívei alatt férfiak beszélgetnek, miközben talpas pohárból kortyolgatnak valamit. - Már két hete ülésezünk, és semmi eredmény! – fakad ki egyikük. - Azért, ezt így nem jelenteném ki! – cáfolja egy másik. – Én, mint biológus, bizton állíthatom, az elmúlt hetekben sok mindenre fény derült. Megegyeztünk, mit fogadhatunk el tényként. A tó az 1900 – as évektől mintegy hetven éven át, egy számunkra értéket és kiindulási alapot jelentő stabil biológiai állapotot talált. Ez többek között 5 mg/m3 körüli algaszámot és megközelítőleg 1500 t őshonos halfogást jelentett. 1965 tavaszán a tó vizébe jelentős mennyiségű, nem meghatározott eredetű és nem bizonyított összetételű méreg került. Ötezer tonna hal pusztult el. Még ez év nyarán, a keszthelyi-öbölben kialakult az első jelentős algavirágzás. 1973 nyarán az egész nyugati medencére kiterjedő algaburjánzás lépett fel, ami kipusztította a teljes nyílt vízi hínárállományt. 1982 és 1983 évre tehető az egész tóra
kiterjedő algaburjánzás, melynek következtében a keleti medencéből is eltűnt a hínár. 1985 től figyelhető meg a nádasok visszaszorulása, leromlása, kipusztulása. A tó immunrendszere súlyosan megsérült, így az algaszám 50 mg/m3 értéken stabilizálódott. Ez ugye akárhogy nézzük, tízszerese a normálisnak. Hiába csökkent a terhelés, pédául a csatornázás, mezőgazdaság visszaszorítása, meg ezekhez hasonló ügyek, az irreverzibilis folyamatoknak köszönhetően ez az állapot rögzült. Állandósult a tápanyagfelesleg, a burjánzó alga leárnyékolta a növekvő növényeket, szálasan rájuk kiválva, megfojtotta, és nem hagyta elvirágozni őket. A hínarasok nem fogták vissza többé a hullámmozgást, a tófenék felmaródott, a felkeveredett iszap lassabban ülepszik ki, így az átvilágítottság határa 2,5 – 3 méterről 1,5 méterre csökkent. És uraim, tetszik – nem tetszik ez a fotoszintézis határa. Amíg ezt nem sikerül visszaállítani, remény sincs rá, hogy megint hínárunk legyen a nyílt vízen. – fejezi be eszmefuttatását. Minden tekintet a folyosó végére szegeződik, ahol egy hölgy alakja tűnik fel. Mi tagadás, nem csoda, hogy vonzza a férfi szemeket. Mintha kirakatból lépett volna ki. Elegáns, méregdrága vajszínű kosztüm, pasztellkék blúz, harisnya és cipő. Megjelenésében van valami egyéni harmónia, ahogy végigvonul a boltívek alatt. Félhosszú pasztellbarna haj, ellentmondást nem tűrő felsőbbrendűséget sugárzó tekintet, persze olyan szemekből, melyek színe pontosan megegyezik öltözékének pasztellkék elemeivel. - Megjött „Ms. Utálatos” – súg össze a társaság. - Üdvözöljük dr. Lewis! – köszönti egy szőke szakálas. - Jó napot uraim! Úgy látom, ismét a tudomány pallérozott elméi viaskodnak. Attól tartok, megint csak szerény eredményt produkálva. Persze ezt nem a poharak ürítgetésére értem. - Csak beszélgetünk, felsorakoztatjuk, mit is tudunk valójában, amiből kiindulhatunk. - Alighanem igen hamar a végére értek. - Azért sem tud megsérteni minket dr. Lewis! Inkább csatlakozzon! - Amennyiben Vértes professzor úr volna olyan kedves hátrébb húzódni azzal az ocsmány szivarjával, és nem büdösíteni az orrom alá, kész vagyok leszögezni pár tényt. - Megtiszteltetés volna számunkra! - Mint az köztudott, a Hidrológia tudománya kizárólag a hiteles adatokra támaszkodhat, nem úgy, mint önök, akik lépten – nyomon ragadtatják magukat feltételezésekre. A mérések kezdetétől, ami 1921 -re tehető, 1970 – ig a tóra hullott csapadék mennyisége átlagosan 633 mm/év volt. Ez a mennyiség, a 6000 km2 vízgyűjtő terület alapul vételével, az onnan befolyó vízmennyiség hozzáadódásával, a Balaton tekintetében 685 mm/év víztöbbletet eredményezett. Hogy önök is értsék, ennyit kellett leengedni a Sión ahhoz, hogy a vízszint ne változzon. Az ezt követő negyven év során ez az érték 540 mm/év –re csökkent. A víztöbblet ezen időszak alatt, 10 éves ciklusokban, 460, 340, 402, 200 mm/év volt. Közeledve napjainkhoz, 2010 és 2020 között, kénytelenek voltunk beérni 525 mm/év vízfelületre hullott csapadékkal. Az 540 –hez képest, ez ugye jentős csökkenés, de még mindig eredményez minimális víztöbbletet. A matematikában való jártasságuk ismeretében, szükségét érzem, hogy némi segítséget nyújtsak a következő adattal: A 0 vízháztartáshoz megközelítőleg 520 mm/év tóra hullott csapadékmennyiség tartozik. Tehát, ha ennyi esne és a Sió zsilipjét egész évben lezárva tartanánk, a vízszint nem változna. Ha ezt képesek voltak felfogni, amiben nem igazán vagyok biztos, beláthatják, többlet vízre van szükség. Ennek hiányában egy – két év múlva megállíthatatlan apadás veszi kezdetét. Klimatológus kollégáimmal egyeztetve modellezést végeztünk. Kiindulási alapnak a 470 mm/év tóra hullott csapadékmennyiséget tekintettük. A kapott eredmény szerint 2035 – re, azaz alig tizenöt év elmúltával, mindössze három kis tó marad a Balaton helyén, összesen mintegy 300 km2 vízfelülettel. Abban aztán kutrászhatnának kedvükre tisztelt biológus professzorok! Annyi kígyót – békát boncolhatnak, amennyit akarnak. Már ne vegyék sértésnek, de nem látom gyakorlati hasznát az önök buzgó
hínárdadálásának. Csatorna kell, ami jó nagy, minél több semleges, tiszta vizet tudjon idehozni. Például az Alpokból lezúduló hó olvadékot. Nem lesz attól semmi baja a jelzőrákjaiknak meg egyéb férgeiknek. Ha mégis, hát inkább nekik legyen, mint nekünk, meg a Balatonnak. Azonnal, minden erővel meg kell kezdeni az építkezést, minden áron, különben hírmondója sem marad a tavuknak. Pár pocsolya lesz. Bár valószínűleg önöknek az is megteszi; békanyúzni, günűz löttyöket gyűjtögetni, bugyborékoltatni, lötyögtetni, forralgatni kémcsövekben, kóstolgatni, nyalogatni. - Perverz muff! – súgja oda az egyik a szőke szakálasnak. - Persze, mert nem tudtad megdugni mi?! - Nem is igazán akartam, de neked se sikerült Péterem, hiába kerülgetted. - Dehogynem akartad! – sutyorognak egyre hevesebben. - Ossza meg velünk is tisztelt geográfia professzor úr! Nyilván közérdekű témát feszegetnek! – fordul „Ms Utálatos” a szakálas felé. - Valóban dr. Lewis! Éppen arról értekeztünk, kiindulva az ön által vázolt jövőképből, hogy hány embert is érintene, ha a tó, a mai értelmében, megszűnne létezni. - Valóban? És mire jutott két ilyen sziporkázó elme? - Meg fog lepődni! A hivatalos adatok szerint megközelítőleg kettőszázezren élnek a tó környékén. Nyaranta ez megtízszereződik. Megélhetés, munkalehetőség szempontjából jóval kiterjedtebb körre kell gondolnunk, mint a közvetlen földrajzi környezet. Talán nincs az országnak olyan régiója, amelyre valamilyen formában ne lenne hatással a Balaton. Ennek alapján, szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk, túl azon, hogy közel ötszázezer embernek jelenti megélhetésük forrását, az egész ország gazdasága kerülne veszélybe, ha ez a forrás egyik napról a másikra megszűnne. Szerencsére erről pillanatnyilag szó sincs! - Már hogyne lenne! Reméltem, legalább ön rendelkezik minimális előrelátással. Egyre többen betegszenek meg, az orvosok nem tudják mibe, önöknek fogalmuk sincs mitől. Az viszont tény, hogy mind itt járt a Balatonnál. Itt fertőződtek meg. Kézenfekvő, bár önök nem tudták sem bizonyítani, sem cáfolni, hogy a víztől. És nincs a kezünkben az eszköz, amivel vizet cserélhetnénk. A legszomorúbb az, hogy önöknek nem is igen hiányzik! Olyan vízminőséget őriznek foggal-körömmel, melynek biológiai alapjai hiányosak, hézagosak, holott szabályozható víztartalék esetén, a rendelkezésre álló vizet a biológiai szükségleteknek megfelelően, szinte gyógyszerként adagolva, megteremthetnénk az éppen hiányzó biológiai alapokat, melyek a stabil, jó vízminőséget hosszú távon biztosítanák. - Ön túlságosan végletekben gondolkodik dr. Lewis! Természetesen, rendkívül hasznosnak tartom én is, tudós társaimmal egyetemben a vízpótlás lehetőségének megteremtését, de ez pár nap alatt lehetetlen, ön is tudja. Megoldást a rejtélyre azonnal kell szolgáltatnunk, tehát csak vegyi, vagy biológiai megoldásnak van realitása! - Szerintem meg annak van realitása, hogy azt tegyük, amit tudunk, amiben biztosak lehetünk. Vezessük ide a vizet, két hónap alatt, feszített tempóban, csillagászati költségekkel, de megépíthető. Ezt önöknek is látniuk kell! Nézzenek szembe saját korlátoltságukkal, ötlettelenségükkel, hiányos tudásukkal! Lövésük sincs róla mi a gond, hol a méreg, és egyáltalán mifene a hatóanyaga, honnan jön, uram bocsáss, mennyi van belőle! Annyit tudnak, mint egy jól festett hintaló! Vedeljenek, bagózzanak tovább! Aztán mentsék ki magukat: végtelenül sajnáljuk, de az utolsó pillanatban közbejött valami. Vegyék észre végre, ezt nem mondhatják, hiszen már közbejött valami: Az „utolsó pillanat”! – fordult sarkon és kimért lépteivel elvonult arra, amerről jött. - Ocsmány némber! – morogja valaki. - Bele is pusztulna, ha egyszer véletlenül nem sértene vérig valakit! – teszi hozzá a másik.
- Pokoli természete van, az biztos, de ha végiggondoljuk, amit mondott, annak minden betűje igaz volt! Különösen az eredményeinket illetően. – mondta Péter professzor. Kétkedő morajlás a válasz. „Ms. Utálatos” kikanyarodik a boltívek alól, le a partra. Leveti magát a leg félreesőbb padra egy bokor takarásában. Rejtett zsebéből kis laposüveg kerül elő, alaposan meghúzza. Másik zsebben „piros symphonia” lapul. Amint az öngyújtó lángját a cigaretta végéhez igazítja, látni, a keze remeg. Révedezve tekint a víz felé, lassan kifújja a mélyen letüdőzött füstöt. - Drágám! Mindkettőnknek lejárt az ideje. Végünk van! – sóhajtja a Balaton felé. A hangosbemondó zökkenti vissza révedezéséből – Figyelem! dr. Vértes Tamás professzor hívja megbeszélésre valamennyi munkatársát a tárgyalóterembe. Kéri, haladéktalanul jelenjenek meg! – ismétli többször is. Kis tükrös neszesszer, sminkrenoválás, és kimért lépteivel elindul. A teremben már majdnem mind a húszan együtt vannak. Feszült sutyorgás, várakozás. - Tisztelt munkatársaim! Jelentést kaptunk arról, hogy a kórházakban ápolt betegek közül az éjszaka folyamán nyolcan meghaltak! – döbbent csönd, majd mindenki egyszerre kérdez – Hol, melyik kórházban, hogyan, van köztük gyerek? - Csönd legyen! Hallgassanak végig! Különböző kórházakban hunytak el, Veszprémben, Keszthelyen, Siófokon, Budapesten. Nem lényeg, nincs közös pont. Kettőt azonnal felboncoltak, megállapították, hogy súlyos máj, vese, és egyéb belső szervek károsodása történt. Lényegében a gyomruk táján minden megsemmisült, azaz sűrű zöldes, pépes masszává vált. Itt vannak a fényképek, jöjjenek, nézzék meg! – vágja az asztal közepére a frissen nyomtatott képeket. Egymás kezéből rángatják, szörnyülködnek, hitetlenkednek. - Folytatnám, uraim! Befognák a szájukat?! A miniszter úr azonnali eredményeket vár tőlünk. Javaslatot kell tegyünk: mit kell tenni annak érdekében, hogy több megbetegedés ne forduljon elő! Méghozzá azonnal! A döbbent csendet, egy halk, de határozott női hang töri meg a háttérből. - Strandokat lezárni, tömegkommunikációban félóránként bemondani: A Balaton vize fertőzött, fürdeni életveszélyes. Hajózási tilalmat kell elrendelni mind az utasszállító, a komp, továbbá a sport és kedvtelésű célú kishajók tekintetében. Ezenkívül, javaslatot kell tenni arra, hogy a katasztrófavédelem készüljön fel, a part menti üdülőtelepeken és állandó lakhelyeken tartózkodó személyek és álatok evakuálására, a tó 2 km –es körzetében. - Befejezte rémálma taglalását dr. Lewis? - Nem fejeztem be dr. Vértes! Koránt sem! Ugyanis javaslom továbbá, hogy azonnal folytassuk a vízminták gyűjtését, de ne csak egy kutatóhajóval, hanem annyival, amennyivel csak tudjuk! Méghozzá elsősorban azokon a helyeken, ahol viszonylag alacsonyabb algakoncentrációt mértünk. Ott esetleg találunk valami mérget, ami kiölte az algát. Persze ez csak egy ötlet részemről. - Köszönjük dr. Lewis! Erre én is gondoltam. Még tizenkilenc motoros hajót kértem délutánra. Minden hajóra ülhet egy tudós, és alkonyatig annyi mintát gyűjtünk, amennyit tudunk. Aztán elemezzük. Ennek fényében döntünk az intézkedésekről. Rendben, kollégák? - Rendben, jó, persze, akkor nosza ... – jött a válasz innen is – onnan is. Ebéd közben intenzív brummogásra, motorberregésre, dudálásra lettek figyelmesek. A kis kikötőben pontosan tizenkilenc különböző hajó tekergett, kerülgette egymást, próbált kikötni. Volt ott rendőrségi mentőmotorostól kezdve egyesületi zsűri hajóig minden féle úszó szerzet. - Tamás! Ki megy a huszadik hajóval? - Miért, hát huszan vagyuk, nem? - Ms. Utálatos is megy mintát gyűjteni? Szerintem zsenánt neki.
- Nem mondta, hogy problémája lenne vele. Módszeresen pakolásszák a hajókat, szállnak ki – be, készülnek a kifutásra. Idegen alak tűnik fel az épület felől. Egyenes járás, fehér vízhatlan hajóscsizma, katonai gyakorló ruha, Rében napszemüveg, sapkaellenzője mélyen arcába húzva. Amint közelebb ér, megvillan arany sávos, ezredesi rangjelzése. - Tamás! Ki az ördög jött már megint?! Mi a fenét akar? - Nekem senkit sem jeleztek. Fogalmam sincs. Majd elmondja. - Üdvözletem, uraim! Melyikbe rakhatom a cuccomat, hoztam pár eszközt helyszíni méréshez is. Aha, már látom, az „Olajos” még üres. Á, üdvözlöm kapitány úr, elvenné a zsákot? Köszönöm. Helló fiúk, engem Juditnak hívnak, tegeződjünk, ha nem bánjátok. Mennyi üzemanyagunk van? – ugrik be az egyenruhás az egyik egyesületi vontatómotorosba. - Basszus! Ez Ms. Utálatos! A kur....stb. Ezzel meg mi történt? – csodálkoznak a többiek. - Nincs ellene kifogásuk, hogy a sajkodi öböl környékén gyűjtögessek, vagy már lett más beosztás? - Nem, nem dr.Lewis! Menjen csak nyugodtan oda! - Köszönöm uraim! Akkor indulnánk is! Feldübörögnek a motorok, és a hajók egymás után kanyarodnak ki, hogy hosszú nyomdokhullámokat húzzanak maguk után a sima vízen, szétszéledve a szélrózsa minden irányába. Kisvártatva eltűnnek a temérdek vitorlás, kis villanymotoros, vagy éppen nagy utasszállító hajók közé vegyülve. - Péter hívja Vértes professzort! Zamárdi partjai előtt ezer méterre vagyunk! - Mit tapasztalsz Péterem? - Két mintában 75 – 90 mg/m3 zöldalgát mértem, de észrevettem három, úgy tíz méter átmérőjű sötétbarna foltot. Mintát vettem mindegyikből és 500 mg/m3 feletti algakoncentrációt regisztráltam. Szinte lehetetlen! Mintha tejfölbe merítettem volna a szondát. Én siófok előtt vagyok, pont a mélyvízhatáron. Foltot nem láttam, de mostantól figyelek rá még jobban. - Bocsánat, hogy beleszólok, Lewis vagyok! PH értéket mértek? - Igen, hölgyem! Mindenütt hetes! Ön tapasztalt valami különlegeset? - Nem, uraim! Sajkod előtt minden normális. Talán ami kicsit szokatlan, hogy a nádas mellett 7,2 PH –t mértem. Ott inkább savasabbnak kéne lenni és nem lúgosnak. De ez az önök szakmája. - Valóban furcsa. Mindegy, ismételje meg, majd forduljon át a déli part közelébe, hátha ott talál valamit. - Rendben. – zárult a konferencia. Alig fél óra elteltével ismét felrecsegett a rádió. - Tamás hívja valamennyi egységet! Figyeljen mindenki! Én is találkoztam több barna és zöld területtel. Nem túl nagyok, de az egyik csak pár méterre van a strandterülettől kicsit beljebb. Rettenetes az algakoncentráció, 500 felett van minden foltban! Lehet, hogy toxikus méreganyag is van benne, de azt csak laborban tudjuk kimutatni. Hozzáfűzni való? - Zánka előtt semmi! - Badacsonynál pár hasonló folt a mélyvízen, eredmény itt is 400 – 500 mg/m3. - Itt Lewis! Vízközépen állok Földvár és Udvari között. Habos csík van mellettem, mintha egy hajó ment volna erre, de nem sávos. Ismételten mintát vettem belőle és lehetetlen értékeket mérek. Az algakoncentráció nem kimutatható, viszont a PH érték 13 ! Hihetetlen! Szétkentem az ujjaim között és éreztem a síkosságot, mintha tömény hipóba nyúltam volna. - Ez lehetetlen dr. Lewis. Biztos benne, hogy nem csak ördögöl magával valami? És miért nem oszlik, keveredik a többi vízzel!
- Nem tudom! De úgy látom pont az áramlás vonalában húzódik. Menjen valaki a rév túloldalára, a tihanyi kút fölé, és mérjen egyet. Remélem meg tudnak cáfolni! - Péter vagyok, a harmadik bójánál a hajóútban. Látom a habos csíkot. Kezdem a mérést. - Vértes professzor! Csak az érdekesség kedvéért mérne egy PH –t valamelyik folt mellett? - Igen, dr. Lewis! Máris! - Péter vagyok! Ez lehetetlen! Kevesebb mint 20 méteres sávban az alga nem kimutatható, de a PH 13! A szélein 12, és két méter után teljesen normális 7. Lényegében nem vegyül. - Vértes Tamás vagyok! Hihetetlen! A barna folt mellett a PH tizenegy, pár méteres gyűrűben. – És ez így megy egész délután. Mintavétel, mérés, könyvelés, minta felcímkézése, kémcső elhelyezése, rádiózás, hitetlenkedés. Alkonyat előtt épségben befutnak a hajók. A mintákat átadják a labornak. Még vacsora közben is a hihetetlen eredményeket taglalják. Az esti megbeszélésen pedig a leg lehetetlenebb feltételezések repkednek, de sem a miértre, sem a hogyanra nincs válasz. - Kedves kollégák! Rengeteg mérési eredményünk van, ami paradoxonnak tűnik. És az is! Reggelre talán kimutatnak a laborosok valamit. - Professzor úr! Úgy vélem, nem halogathatjuk tovább, javaslatot kell tegyünk a strandok lezárására, a hajózási tilalom ..... - Értem, dr. Lewis! De nem akarok ok nélkül „farkast kiáltani”. Kell, hogy legyen magyarázat. Megvárjuk a reggelt, és a labor eredmények függvényében döntést hozunk. - Csak nehogy késő legyen. Valami azt súgja, hogy nagyon nagy a baj, és óráról órára nő. Két napja még semmi különöset nem mértünk, kicsit több – kicsit kevesebb alga, de ez a mai rettenetesen nagy változás, negyvennyolc óra alatt. Persze sokkal kevesebb adatunk volt, hiszen csak egy mérőhajó dolgozott. De akkor is. Rossz előérzetem van. Több száz ember élete múlhat a késlekedésünkön! - Megint végletekben beszél, dr. Lewis! Rémeket lát. Ne féljen, mi biológusok kizártnak tartjuk, hogy bármi baj történjen. Valószínűleg ilyen barna algatelepek sodródtak át azokon a strandokon, ahol a megbetegedések történtek. Ebbe kortyolhattak bele. Biztosan talál a labor valami toxikus mérget. Akkor pedig elég egy szigorú figyelő szolgálat, amíg nem találunk ellenszert. Reggel megbeszéljük, jó éjszakát uraim! Önnek is, dr. Lewis! Jó éjszakát! – tértek nyugovóra a tudósok. Egy kivétellel nem sejtették, hogy soha többé nem ébrednek ugyanarra a világra, mint amiben eddig éltek.
III. Álmából hirtelen riadt fel. Nem tudta, hogy mire, csak egyszerűen ébren lett. Körbejáratta szemét. A horgászszoba megszokott tárgyai köszöntek vissza, a legnagyobb rendben. A sötétben vörösen világított a jól ismert helyen: 2020.08.11.(kedd)02:23. - Mi az ördögöt keresek én ébren fél háromkor?! – morfondíroz félhangosan. - Valami felriasztott, de mi? – Hallgatódzik, semmi nesz. Nőttön nő benne a nyugtalanság. Feltápászkodik, arcmosás hideg vízzel, és kilép a házikó elé. A teraszon minden érintetlen, mozdulatlanul úszik a kikötött kalóz. Lassan kisétál a stégre. A víztükör sima, a lenyugvó hold ezüsthídja halványan vibrál a sejtelmes fényben. Szívja a cigit és vár. Figyel. Semmi különöset nem tud felfedezni, és mégis, egyre nő a nyugtalansága. Elindul a
part felé. Léptei konganak a deszkán. Megáll. Ismét néma csend. Vízbe dobja a csikket, hangos ciccenés. Megint csend. Lép hármat, megáll. - Soha nem vettem észre, saját lépteim zaját a stégen. Túl nagy a csend. Ez nem is csend, hiszen a csendnek hangjai vannak: vízlocsogás, levelek suhogása, távoli zajok, szúnyogok zümmögése, békabrekegés, stb... . Ez nem valódi csend, ez némaság. Süket, mély némaság. – Visszasétál a vízhez. Hallgatódzik, nézelődik. A látványban nincs semmi különös, még két horgász csónak is feketéllik az ezüsthíd peremén, de ilyen némaságot csak a siketszobában hallott, régen a munka egészségügyi vizsgálaton. - Elhallgattak a békák! Meg minden más élőlény! Ez a baj! A némaságra ébredtem ! Hát nincs itt semmi állat? Hová tűntek? Vagy csak hallgatnak? Soha nem észleltem még hasonlót sem. Tennem kéne valamit, de mit?! - Odalép a kalózhoz, benyúl az evezőért. Háromszor hangosan odakoppantja a szárát a fenékdeszkához. Mintha három ágyúlövés hasítana bele a csendbe. - Erre mindig támad valami mozgás a nádban, egy csirr, loccs, csörtetés vagy szárnycsapások, esetleg háp-háp-háp. – gondolja. De hiába fülel, most semmi. - Mivel jobb ötletem nincs, hát irány vissza aludni! – gondolja. Visszasétál a házhoz, ledől. Nyugtalanul forgolódik. Csak pirkadatkor zuhan mélyebb álomba. Bő óra elteltével ismét felriad, de most valami egyértelmű, de nem beazonosítható zajra. Hangos csobogás, locsogás, de teljesen idegen, mellette néha placcs-placcs meg ploccs. Mintha kavicsokat, fadarabokat, vagy kisebb – nagyobb tárgyakat dobálnának a vízbe folyamatosan. Kilép a teraszra. Nyolc béka ugrik szét. Vizi békák, nem varangyok. Amint körülnéz, elkerekedik a szeme. Minden felé békák, kígyók, patkányok. Még két mocsári teknős is cammog. És mind a szárazföld felé vonul, csúszik, vagy ugrál. - Hát ti hova igyekeztek?! Ilyet még nem láttam! Aki még mozog, el – el, minél messzebb a tótól. – gondolja. Kerülgetve az állatokat, lépked a stég felé, de amint a deszkákra lép megtorpan. Irtózatos mennyiségben ugrálnak a halak. Kicsik, nagyok, még nagyobbak, szinte minden négyzetméteren egy – kettő, amerre a szem ellát. - Ez okozza a csobogást! A tó összes hala megbolondult? Mi történik itt?! Mintha menekülni szeretnének! – villan az agyába. Szörnyű balsejtelem lesz úrrá rajta. Vissza a házba, elő a távcsövet, ki a stég végére. A szomszéd stég üres, sem cuccot, sem Rudi urat nem lát. - Érdekes, ilyenkor már mindig üti a vizet az öreg. – gondolja. Körbenéz, majd lassan leereszti a messzelátót. Döbbenet tükröződik az arcán. A teljes víztükör ugráló halaktól hemzseg. Lerogy a karosszékébe, rágyújt és csak bámul. Nem tudja hova tenni. Az éjszaka látott két horgászcsónak, mint két fekete pont, lassan mozog a szigligeti kikötő felé. Ekkor hallja meg a morgást. Fülelni kezd. Mintha nagyon távol száz dízelmozdony, vagy kamion brummogna. - Földrengés?! Annak lenne ilyen hangja? Vagy rengeteg motor? Nem igazán. Inkább, mintha temérdek üstben kezdene forrni a víz, vagy száz kazán tartálya lobogna! – találgatja. És akkor veszi észre az első buborékot, majd a másodikat, tízediket, ezrediket, milliomodikat. Fokozatosan, egyre intenzívebben. Valóban forr a víz az egész Balatonban, legalábbis látványnak pont olyan. Bugyog, örvénylik, mint egy gejzír fortyogó tava. Nem hisz a szemének. Nyikorgásra figyel fel a háta mögül. Megfordul, a kalóz kikötő kötelei megfeszülnek, amint süllyedni kezd. - A szódának kisebb a felhajtó ereje, ez logikus! – pattan fel, de amint odaér, megnyugszik. A hajótest úgy harminc centivel merült mélyebbre, nem tovább.
- Ennyi buborék lett tehát a vízben. De mitől? Gázkitörés? Nem volna baj valamit tudni - elmélkedik. Letérdel, óvatosan beledugja ujját. - Nem meleg, teljesen normális! – konstatálja. De amint a bőrét összedörzsöli, érzi, hogy síkos. Megszagolja. A salgótarjáni vasútállomás WC. jut eszébe. Ott érzett ilyen szagot. - Az ördögbe! Ez tiszta sav, vagy lúg! Mi történik itt?! Álmodom? – Egyre nyugtalanabb. Vissza a stég végére, ismét szeméhez emeli a messzelátót. Megleli a két csónakot, amint teljes fordulaton pörgő villanymotor melletti görcsös evezéssel igyekeznek a mólók felé. Valamitől homályosodni kezd a kép. Amint törölgeti a lencséket, észreveszi, hogy pára emelkedik a víz fölé. - Gőzölög a Balaton! – motyog magában. A köd egyre sűrűbb, de nem szürkés, hanem zöldesen kavarog. A parttól úgy ötven méterre egyre vastagszik, rátelepedve a teljes vízfelületre, elfedi a déli partot. Megint a távcsőbe néz, még halványan látja a menekülőket, amint elfedi őket a felhő. Szinte azonnal meghallja a végveszélyben lévő csónakosok segélykiáltását, majd velőt rázó, fuldokló halálsikolyát. Ugrana a kalózba, de amint fél súllyal ránehezedik, érzi, hogy szinte ellenállás nélkül süllyed. Lehetetlen a hajózás. - Uram Istenem! Elnyelte őket a Balaton! És én nem tehetek értük semmit! – sóhajtja az iszonyattól rekedtes hangon. Bénultan nézi a zöld kavargást. A felhő egyre vastagabb és lassan, méterről méterre, de jön. Érzi a halál közeledtét. Nem a fekete kaszás képét látja, hanem valami zöld, tejszerű ocsmány kavargást. Mintha megszuggerálták volna, nem képes megmozdulni. Eszébe jut a béka, aki a kígyó szemébe néz, majd önként besétál a szájába. Farkasszemet néz a zöld szörnyeteggel, ami már csak pár méterre van. Percekig áll szoborként, majd meghallja, hogy suhogni kezdenek a fák. Feltekint a jegenye hegyére. Dél felé billenve integet. Visszanézve a tóra, olyan érzése támad, mintha a felhő megállt volna, majd lassan távolodna. - Elfújja a szél! – gondolja. Oldódik bénultsága. Nem tudja miért, de biztos benne: Akit elér a felhő, annak vége. A „zöld szörnyeteg éhes, és gyomra feneketlen” jut eszébe az idézet. Most viszont határozottan távolodik, talán nyerhet némi időt. Be a házba, kézbe a mobilt, hívja a Katit. Nem cseng ki. Nyomja a TV bekapcsolót, semmi. Villanykapcsoló fel, lámpa nem ég. Sietős léptekkel igyekszik a ház mögé a villanyórához, majdnem átesik valami puhán. Hátranéz. Ott hever a macska a járda közepén. Élettelen, pofája szörnyű kínba torzult. Megdermed a látványtól. - Rudiiiiii ! – fakad ki torkán az üvöltés. Csörtetve rohan a szomszéd tanya felé. Recsegve enged a zárt kapu, amint berúgja, rohan a házhoz. Az ajtó előtt tócsányi okádék éktelenkedik, közelében hat – nyolc döglött patkány. - Hála Istennek kihányta! Ezek a nyomorultak meg ettek belőle – forog az agya. Sietve belép. Az öreg az ágyon hever. Megérinti a homlokát, határozottan meleg. Viszont egyenletesen, mélyen alvó emberként lélegzik. Felébressze, ne ébressze? Ha felébred mit csináljon vele? Kórházba kéne vinni, de hogyan? Csendben visszavonul, ki az utcára. pár lépést szalad a főút felé. Vizsgálja az úttestet, majd legyint. Tengelyig érő sár, félméteres kátyúk, majd ezer méteren. Itt ugyan még terepjáró se jön be. Visszasétál a tanyájára, kirámolja gyógyszerkészletét. Gyomorfertőtlenítő, lázcsillapító, C vitamin kerül zacskóba. Katit hívja mobilon, de csengetés helyett csak három pitty. Foglalt, vagy üzemképtelen a hálózat. A televízió ellenben bekapcsolható lett. Váltogat a csatornák között, mindenütt ugyanaz a borzalom ömlik. Katasztrófa a Balatonnál, pezseg az elszennyeződött víz, mérges gázfelhő sodródott a déli partra. Tömegesen menekülő, egymást taposó emberek, több ezer sebesült, több száz halott, biztos adatok nincsenek. Képek a kétségbe esett, szerencsétlen, hisztérikus tömegről, halott gyermekét szorító gáztól megfulladt anya, vértől és könnytől csöpögő jelenetek. Csupa „bulvár” hír, torát üli a borzalom. Viszont semmi konkrétum. Dühösen kikapcsolja.
Kiüget a stégre, leül és figyel. A köd, foltokban fedi a túlpartot. Éktelen szirénázás – nínúzás foszlányait hallja. A pezsgés viszont, mintha csökkenne. Pásztáz egyet a távcsővel, hajó – csónak nem látható. Nem is lehet, hisz ami volt az nyilván elmerült. Temérdek haltetem fehérlik mindenütt, szőnyegként fedve a vizet. Émelygés fogja el, besiet a házba, jót húz a „geberduszból”. - Á – há! Ez valódi volt, tehát nem álmodom. – mormogja. Ismét ki a stégre, figyel tovább, megpróbálja rendezni gondolatait. A szirénázás már mögülle is egyre intenzívebb. Az utakról folyamatos brummogás. Nagy súlyú szállító járművek, buszok zaja. Lépésről lépésre vizsgálja a vizet és a partokat. A pezsgés szinte megszűnt. Egyenletesen lengedez a gyenge északi. A köd jóformán eltisztult. Veszett gondolatok kergetődznek agyában, a legőrültebb minduntalan vissza –visszatér. Badacsony! Felpattan, rápillant a hajóra, majd irány a ház. Elő a szemeteszsákokkal. Sebtében kapkodja beléjük, amit fontosnak vél. Iratok, dugipénz, cigi, pálinka, fényképek a falról, apróságok. Egy zsák meg is telt. Hűtő tartalmát kiszórja, megakad az utoljára lefagyasztott halnál. Ezt bevágja egy külön zsákba, még jól jöhet. Bepakol a vitorlásba, felméri, van még bőven hely. Hozza kedvenc botjait, szerelékeit. Még mindig üres az egyik oldal. Oda terít egy vastag habszivacsot. Visszasiet a házhoz. Végigtekint kedvenc szobáján. Úgy érzi utoljára látja. Rágyújt, körbenéz, egy percet ad a búcsúnak. Lekapcsolja a villanyórát, klattyan a lakat. Megvan minden kulcs, belép a hajóba. Megszokott mozdulattal eloldja, zümmög a villanymotor, átcsúszik a szomszéd stéghez. A szomszéd ugyanúgy fekszik, mint egy órája. Összekapkodja iratait, értékeit, kiüríti a hűtőt. Még egy zsák a dekk alá. Felnyalábolja a testet. Öntudatlan nyöszörgés. Óvatosan befekteti a hajóba terített habszivacsra. A test nem mozdul, alig lélegzik. Felrántja a nagyvitorlát, elköt, kirollozza a fokkot. Enyhén megdől és már siklik is. A test ekkor megmozdul, keserveset nyög, résnyire nyitja szemét. - Nyugi Rudi úr! Vitorlázunk egy kicsit! Vár a buli Badacsonyban! A szemek ismét becsukódnak, ha pihegve is de lélegzik. A kalóz egyenletesen siklik, miközben a haltetemeket tompa koppanások kíséretében tolja félre az útjából. Valami narancssárgát vesz észre jobbra, úgy ötszáz méterre. Ráfordul, hisz majdnem útba esik. Mereven nézi, igyekszik beazonosítani. Nem is egy, hanem három valami. Közelbe érve döbbenten ismeri fel: Négy holttest mentőmellényben, egymásba kapaszkodva. Férfi, nő és két gyerek. Nem messze tőlük egy árbocvég mered a víz fölé úgy másfél méterre, rajta a felhúzott vitorla. Megkövülten nézi a tragédiát, de tudomásul veszi, nem tehet értük semmit. Nem veszthet időt azzal, hogy vontatókötélre veszi őket, hisz bármikor fordulhat a szél, akkor pedig végük. A mérges köd visszatérhet. Halad tovább. Menne ez gyorsabban is, csak a temérdek friss haltetem nagyon meglassítja. Igyekszik a szél legfinomabb rezdüléseit is kihasználni, hol a vitorlák feszességén állítva, hol az irányon változtatva. Fél óra elteltével kibukkan a hegy takarásából Badacsony mólója. Távcsövön keresztül látja, hogy teljesen néptelen, nem meredeznek a jól ismert horgászbotok. Alig közeledik. Telnek a percek, minha gyengülne a szél. Még háromszáz méter, még kétszáz. A szél már alig lengedez, a vizen nem is látni a temérdek haltetemtől. Örökkévalóságnak tűnik az utolsó ötven méter. Végre eléri a bejáratot, elakad a lélegzete. A közforgalmú beszállóhelynél két vízibusz van elsüllyedve, a vitorlások többsége viszont kikötve úszik a famólókhoz kötve. A parkolóban kék villogás. Mentőautó! Sárga vegyvédelmi ruhás, arctalan alakok sietnek fogadására. Eresztik is a darut. Le a vitorlákat, lendületből csurog a hevederek fölé, és már emelik is csomagostul emberestül, árbocostul, úgy ahogy van. Ki a vízből, rá egy utánfutóra. Szaladnak a hordággyal, pillanat alatt rádobják az ájult testet, szájára nyomják az oxigénmaszkot, viszik a mentőbe. - Várjanak! Itt van olyan hal, amiből evett! – dobja utánuk a fagyasztott anyagot tartalmazó zacskót.
Köszönetet mutat az ápoló, és már gurulnak is a kapu felé, villogó kék jelzéssel, de még sziréna nélkül. Közben egy terepjáró tolat az utánfutóra. Két alak akasztja vonóhorogra, míg másik kettő az árbocot fekteti le. Gumikötelekkel rögzítik, intenek: kész, mehet. - Ezek vártak! Hogy kerültek ide? Honnan tudták, hogy jövök, hogy valakit menteni kell? – kergetik egymást gondolatai. Nyílik a terepjáró hátsó ajtaja, az egyik alak int, hogy üljön be. A mozdulat valahogy ismerős. - Kati! Katikám! – kiáltja. Bevágódnak a kocsiba, és indulnak. Ki a néptelen országútra, Tördemic felé. Az üdülőövezetben már sehol senki, házak, üzletek nagy sietve bezárogatva, de a faluban temérdek menekült gyűlt össze. Buszok, teherautók körül tolonganak gyerekekkel, kutyákkal, cuccokkal. Valamelyest szervezettnek tűnik a dolog, nincsenek halottak, sérültek. Ide csak a hír jutott el, a felhő nem. Araszolnak tovább Tapolca felé. El a parttól, minél előbb. Lekerülnek a gázálarcos sisakok. Az egyik arctalan figurából valóban Kati lett. Csók, ölelés, majd zavart kérdések. - Hogy történt ez? Köszi mindent. De honnan tudtat, hogy itt kell várni? – - Ismerlek már, te vén lókötő. Miután buszokra raktunk mindenkit a táborból, kikarikáztam a szigligeti mólóra. Láttam egy vitorlást, amint a nádas előtt balra fordul. Azonnal tudtam, egy olyan veszett kutya van, aki tömeghalál ide, gázfelhő oda, vitorlázni indul. Gondoltam, egymagad gyalogosan menekülnél, nyilván valaki sérültet, vagy beteget mentesz. Ezt pedig kizárólag Badacsonyba viheted. Ilyen egyszerű. Kibringáztam az ellenőrző pontra, onnan kértem segítséget. Percek múlva jött a mentő, a terepjárót Révfülöpről küldték. Mire leértünk a kikötőbe, már kanyartál is befelé. - Istennő vagy, mondtam már?!- Tudom. Most megyünk hozzám Tapolcára. A Balaton öt kilométeres körzetében a halál lakozik. A méregfelhő mindent megöl. Pontos adatok még nincsenek, valószínűleg a teljes halállomány az elmúlt pár órában kipusztult. – - Meg minden egyéb élőlény, álatok, növények. Hajnalban láttam, hogy futott az életéért, ami még tudott. Az este fogott ponty már mérgezett volt. Evett belőle a macska, reggelre felfordult. Rudi szerencsére kihányta, remélem túléli. Az egész tó tele dögökkel. Emberi holttestekkel is találkoztam. Iszonyú a pusztulás, soha nem jön rendbe. – - Én is láttam a vizet. Rettenetes. Ugyan még senki nem tud semmi pontosat, mégis úgy érzem, hogy a tónak és környékének mindörökre vége. Talán most láttuk utoljára. Remélem, ezek csak rémképek. Majd otthon átgondoljuk a hogyan továbbot. Fő, hogy élsz!- Fő, hogy neked nincs bajod! Persze, hogy átgondoljuk. Nekem csak egy tutim van, amiből nem engedek. – - Megtudhatom mi az?- Együtt! – - Értettem kapitány úr! Csatlakozom!-
IV. Dr. Lewis Schift Judit. Ez áll az aranyban csillogó táblán, mely az ajtó mögötti lakosztály lakójára utal. Fiatal laboráns technikus tépelődik előtte, merjen – e bekopogni hajnali 5 órakor. Ms. Utálatos, nyugtalan álmából éppen most riad fel. Harangzúgás – kongás vég nélkül. – Mi a fene? - tépelődik. – Öt órakor soha nem harangoztak, pláne nem így. – szedi össze gondolatait. Mint villám, sújt agyába a felismerés: Az Apátságban „féle verték a harangokat” !A halk kopogásra felül. - Jöjjön be kérem, ébren vagyok! –
A fiatalember óvatosan besomfordál, de mikor szemük találkozik kétségbe esetten megszólal: - Isten jött el dr. Lewis.Egy másodperc, ugrik ki az ágyból úgy, ahogy van, irány a tóra néző ablak, kivágja a zsalugátert. Számára elég egy pillanat. Lassan megfordul, kígyóként, jéghideg tekintettel mered a fiú szemébe. Az persze szoborrá dermedve, mint szuggerált áldozat néz vissza. - Fussatok bolondok! – szólal meg ellentmondást nem tűrő kimért hangon. - Üvöltsön fel mindenkit! Semmivel ne törődjenek, rohanjanak ahogy bírnak, fel a hegyre, minél magasabbra! Aki öt perc múlva még itt van, halál fia! Megértette?! – A vegyésztechnikus dermedtségéből felocsúdva megpördül, kiront a folyosóra. Torka szakadtából üvölti: Ébredjenek! Hagyjanak mindent, azonnal rohanjanak fel a hegyre! Keljenek már fel, az ég szerelmére! Meneküljenek! Nyílik egy ajtó, egy álmos tudós fej kandikál ki. - Mi az ördög van?! Mi történ! Megőrült, vagy részeg! – - Ne törődjön vele uram, csak rohanjon, ha kedves az élete! Segítsen, verjen fel ön is mindenkit, akit csak tud! Meneküljenek fel a hegyre! Dr. Lewis azt mondta, aki öt perc múlva még itt van az halál fia! Pillanatokon belül már hárman – négyen vágtáznak a folyosókon, tele torokból kiabálva: Meneküljenek! Azonnal fel a hegyre! Futás, akinek kedves az élete! Dr. Lewis öt perc múlva megöl mindenkit! Gyors mosdás, fésülködés, némi arcrenoválás. Sebtében kapkodja magára katonai gyakorló ruháját, közben nyomja a mobilt. - Kikötő? Dr. Lewis vagyok. Azonnal zavarjanak le a mólóról minden horgászt, önök is meneküljenek fel a hegyre. Mérges gázfelhő közeledik a víz felől. Siessenek! Palotaszálló? Azonnal .. stb. – Hátizsákját felkapva siet le a laborba. Közben felharsan a hangos bemondó: Vértes Tamás beszélek. – hallatszik egy rekedtesen remegő hang. - Valamennyi munkatársamat arra kérem, hogy legszükségesebb személyes holmiikat magukhoz véve azonnal hagyják el az épületet, és menjenek fel a hegyre minél magasabban. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy mérges gázfelhő közeledik. – - Na végre felébredt valaki – mormogja magában, amint beront a laborba. Meglepődve veszi észre, hogy nincs egyedül. Egy szakálas alak szép nyugodtan pakolja bőröndökbe a mérési mintákat, gyűjti össze a jegyzeteket. - Péter! Mit keres itt? - Ugyanazt amiért Ön jött. Jó reggelt. - Látom a mintákat már begyűjtötte. Én letöltöm az adatbázist. - Rendben hölgyem. Sietve, de kapkodás nélkül, némán dolgoznak. A megtelt csomagokat berakják az intézet furgonjába. Ijedten veszik észre, a zöld felhő foszlányai már a talpukat nyaldossák, amint a vízről a partra siklanak. - Nincs több időnk, ki innen, gyerünk! – indítja be Péter a motort. Meglelődve látja, hogy Lewis egy zsebkendőt kötve szája elé, nem a furgon felé, hanem az épület mögé szalad. Gondolkodni nincs idő, utána kanyarodik. Amint ismét megpillantja, mindent megért. Egy vasrúddal letörte a központi áramellátó főkapcsoló zárját, feltépte az ajtót, és egymás után kapcsolja le a betápokat. A köd már térdéig ér. Végre megfordul, pár lépés és beugrik az autóba. - Padlógázt Péter! Másodperceink vannak! Robognak keresztül az udvaron, ki a tárt kapun. az úton pár menekülő próbálja elérni a felfelé vezető lépcsőket. Még párszáz métert robognak a pattal egy magasságban. A köd egyre inkább elnyeli az utat, de az egyszerre csak emelkedni kezd, pár kanyar, és fent vannak a nyeregnél. Itt már jóval több az ember. Sokan lihegve leroskadtak az árokparton. Pár „végkimerültet” bezsúfolnak a csomagok mellé, és hajtanak tovább az Apátsághoz.
Leparkolnak a Rege presszó előtt a tilosban. Persze még zárva. Jól irányzott rúgás, tárul a bejárat. Ki a teraszra, ahonnan belátni mindent. Mindkettejük szava elakad a látványtól. A vízből semmit sem látni. Vastag, úv – zöld felhő kavarog, amerre a szem ellát. Csupán a déli part dombjai bújnak ki, a partot elárasztotta a köd. A tihanyi félsziget, hegyként emelkedik ki, a parti épületek közül, csak a Limnológia tornya és a Palotaszálló teteje látszik. Percekig állnak, mint két szobor. Az egyre erősödő tompa hang kavalkádra eszmélnek fel. Távoli szirénázások – ninúzások, helikopterek berregése, emberi beszéd foszlányok. Egyre többen sereglenek a teraszra nézelődni, szörnyülködni, megválaszolhatatlan kérdésekkel ostromolni egymást. Egy ismerős hangra hátranéznek. - Dr. Lewis! Péter! Hát élnek? – - Mi éppen megvagyunk, sőt a mintákat, mérési eredményeket, adatbázist is kihoztuk a furgonnal. És önök? A többi kolléga? - A tudósok megvannak, Vértes professzorral gubbasztanak a visszhangdomb tetején. Távcsővel figyelik a fejleményeket. Meglehetősen tanácstalanok, nem tudnak biológiai magyarázatot, még feltételezést sem. Mi lehet a felhőben? Még az sem biztos, hogy mérgező. - Ezt csak méréssel deríthetnénk ki. – válaszolta Lewis. - Van két gázálarc a furgonban, meg mintavételező tégelyek is. Én sétálnék kicsit a ködben. Ki csatlakozik a biológus uraktól? – kérdezte Péter. - Rossz ötlet! Csak légző palackos behatolás lenne biztonságos, az meg nincs. A gázálarcban csak általános vegyi szűrők vannak, de nem tudjuk, mit is kéne szűrni. – vetette ellent Lewis. - Nem csak Önnek lehetnek ötletei dr. Lewis! Ez valami lúgos kigőzölgés lehet, nem sok mindent tartalmazhat. Én önnel tartok! – csatlakozott az imént érkezett mikrobiológus. Nem sokat teketóriáztak, be a furgonba, elő a maszkokat, irány le a nyeregig. Időközben mindenki eltűnt a rétecskéről, feljebb menekültek, csak a három tudós sertepertél az autó körül. Hátizsákba rakják a mintavételező termoszokat, kibontják a gázálarcokat. - Akkor szerencse fel, induljunk! - Aztán csak óvatosan, ne ereszkedjenek mélyre. Lehet, hogy van valami abban, amit „Ms. Utálatos” mondott. - Károgás! Én, mint mikrobiológus biztosan állítom, lehetetlen, hogy bármi olyan lenne a ködben, ami áthatol a szűrőkön, és még mérgező is. Marhaság! Gyerünk Péterem, hozzunk valami érdekeset. Kezet fognak a sofőrrel, majd kimért léptekkel sétálnak lefelé az út közepén. Amint talpuk eléri a zöld szőnyeget, felveszik a maszkokat, visszanéznek. A lejtő tetején áll társuk. Széles karlendítéssel búcsúzik, visszaintenek, majd lépkednek tovább lefelé. Biológus kollégájuk látja, amint először térdig, majd hasig, mellig, nyakig járnak a felhőben. Végül fejük is alámerül. A tudós társ visszaballag az autóhoz, leül az árokpartra, rágyújt. - Úgy fél óra múlva várhatók. – számolgatja. Még nem sejti, utoljára látja őket élve. A kutatók befészkelik magukat a Rege Cukrászdába. Hallgatják a híreket, nem sok konkrétumot tudnak meg. Hiába ötletelnek, vitatkoznak, közös álláspontjuk nincs. Tulajdonképpen arra sincs magyarázat, valójában mi is történhetett, mi okozza a víz pezsgését, hogyan jött létre a felhő, tartalmaz – e mérgező gázokat. A biológusok optimisták, csak „ms. Utálatos” hallgat komoran. Eltelik egy óra, az expedíciósok sehol. A nap egyre feljebb kúszik, a köd láthatóan elcsúszik a déli part felé. Egyre több és több látható a hegyoldalból, part menti épületekből. A hírek meg egyre borzalmasabbak. Újabb óra telik el, már a mólón a kikötőépület is látszik, Siófok szállodái mindinkább előbukkannak. A mintagyűjtők sehol. Nő a nyugtalanság. Az első képfelvételek, híradó bejátszások, sokkolják a tudósokat. Megtörtént a lehetetlen, valósággá lett, amit rémálomnak hittek. Olyan erős káros anyag tartalma van a ködnek, hogy vége annak aki belélegzi, legyen az állat vagy ember.
Márpedig rengetegen vannak a déli part közelében. Pár perces sokk után megegyeznek abban, hogy égetően szükség lenne a begyűjtött mintákra, meg egy laborra, ahol elemezni lehet. Nincs sem egyik, sem másik. Az idő meg csak múlik. Egyszer csak előbukkan a félsziget partja. Szinte ezzel egy időben, nagy erejű dízelmotorok brummogása hallatszik, majd feltűnnek a parti úton a nagytestű katonai szállító járművek. Percek múlva ér fel az első az Apátsághoz. A mentők megkönnyebbülnek, hogy itt jóformán nincsenek sérültek. Kezdik a kitelepítést szervezni. Tamás, mint a kutatók vezetője, alkudozik a katasztrófavédelmi parancsnokkal. Ez utóbbi rádión utasítja munkatársait, hogy azonnal keressék meg a két tudóst, de attól elzárkózik, hogy bárkit is leengedjen a part közelébe. „Ms. Utálatos” a katonai parancsnokkal tárgyal viszonylag hosszan, de az is hajthatatlan. Keresni keresik, de innen senki nem mehet le, még védőfelszerelésben sem, parancs van rá. Egyre feszültebbek, a dél is elmúlt. Befut egy terepjáró, dr. Vértes Tamást keresik. Betessékelik a kocsiba, pár percig beszélgetnek. Egy hadnagy kíséretében száll ki és indulnak a cukrászda előtt álló csoport felé. Tamás arca fal fehér, kezében két mintavételező termosz, a hadnagynál egy hátizsák. Ismerős hátizsák. Szótlanul nyílnak szét utat engedve főnöküknek, amint mindannyian a terembe érnek, Tamás eléjük áll, és higgadt szenvtelen hangon megszólal: - Hölgyeim, uraim! Szomorú kötelességem haladéktalanul tájékoztatni önöket. A partra vezető út, révhez menő elágazásánál találtak két gázálarcot viselő holttestet. Náluk volt a mindnyájunk által jól ismert hátizsák, kezükben a két termosz. A hátizsákban még nyolc termosz van, valamennyi mintavételezés utáni lezárással, felcímkézve. Több mint bizonyos, hogy dr. Krémer Zoltán mikrobiológus munkatársunk, és a mi Péterünk, szeretett és nagy tudású geográfus és geológus professzorunk életét vesztette – csuklik el a hangja. - Bocsánat, folytatnám. Hősi haláluk ne legyen hiába való! Címkékből kiderül, a felhő teljes keresztmetszetéből gyűjtöttek mintát. Írásos utasítást kaptam az imént, folytassuk a munkát. Veszprémben, az egyetem laboratóriuma holnaptól a rendelkezésünkre áll. Kapunk erősítést is, még hatan jönnek Budapestről és Szegedről. Az autóbusz nemsokára értünk jön. A Limnológiánál egy órára megállunk, összeszedni amit tudunk, kapunk védőfelszerelést. Ha valaki úgy gondolja, hogy nem képes a továbbiakban, tekintettel a körülményekre, szóval természetesen minden neheztelés nélkül, azonnal aláírom a felmentési kérelmét. Köszönöm kitüntető figyelmüket. Kérdés? A többiek csak némán állnak. „Ms. Utálatos” mozdul meg először. Szótlanul hátat fordít, kisiet a teraszra. Levágja magát egy karosszékbe, rágyújt, majd iszonyú káromkodásban tör fel. Amint kifogy a szuszból, előhúzza rejtett zsebéből a laposüvegét, kétszer is belenyakal, majd további istenkáromlását öblös böfögéssel zárja. Aztán csak némán szívja a cigarettáját, és néz a távolba. Kisvártatva sterilizáló zsilipes, saját létfenntartó rendszerrel felszerelt, katonai busz érkezik a parkolóba. Gyors becuccolás, beszállás. Lassan gördülnek lefelé. A halál völgyébe szállnak alá. A nyerget elhagyva a fák, mintha megégtek volna, leveleik fonnyadtan, barnán kókadoznak, vagy már lehullottak. A fű és az árokparti gyom virágok is rozsdabarnára sültek. Sehol egy teremtett lélek. Mintha valami barnával festett szürrealista túlvilágon járnának. Jó pár madár tetem hever az aszfalton: galambok, rigók, cinkék, szarkák. A Limnológia udvarán sárga szkafanderes alakok tevékenykednek. „Ms. Utálatos” , és még pár tudós is beöltözik. Gyorsan végigjárják az épületet. Lakószobákat, laborokat kirámolják. Sok kéz pillanatok alatt végez. Tamás temérdek iratot töm dobozokba, vagy hat munkás cipeli. Ő maga, végül még egy gurulós bőröndöt cipel. Minden csomagot egy külön kocsiba, vegyvédelmi rekeszekbe tesznek, hisz méreggel itatódtak át. Valahogy, majd mentesíteni kell. Délután derekára végeznek. Ismét be a buszba, védőruha le, fertőtlenités a zsilipben, indulás. Ki a kapun, fel a lábas hídra, lassan, lépésben. - Uram Isten! – szisszennek fel, amint a Vitorlás büfé előtti térségre, és a bazársori sétányra pillantanak. Tegnap még vidám kirándulók, vitorlázók sokasága tarkállott a
vendégmólók tövében. Most amerre a szem ellát, fekete zsákok fekszenek sorba rakva, nyílegyenes oszlopokba rendezve, olyan közel egymáshoz, hogy majdnem összeérnek. Mint egy rossz Halywoodi háborús, vagy katasztrófa film, olcsó, hatásvadász díszlete, mely szörnyű tájképet kíván festeni a csata, vagy valami apokaliptikus pusztítás után. De túllő célján, és hitvány naivságától inkább nevetségessé sikeredett. Szinte nyugalmat, békességet, rendezettséget sugároz. Beletörődést abba, ami bevégeztetett, ami eleve elrendeltetett. Pár sárgaruhás alak ácsorog a fekete sorok és a part között. Kicsit távolabb, a kerámiakút mellett, halomba rakott, állati és madártetemek, több kupacban. Mintha filmet néznének, felfoghatatlan, hogy ez most a valóság. Iszonyodva tapad szemük a zsákok alakzatára. Tovább gurulnak a part mellett. Amint a strandhoz érnek, ismét felszisszennek. A napozó betonfelületet is szinte teljes hosszban fekete zsákok takarják, legalább három oszlopban. Némelyik mellett strandtáska, retikül, nejlonszatyor, gyermek úszóöv, vagy éppen leeresztett gumimatrac. Pillanatok műve lehetett. Zöld szörnyeteg képében, hirtelen aratott a halál. - Szent ég! Csak ezen a kis részen több százan vesztek oda. Ez borzalmas! – - El tudják képzelni mi lehet most a déli parton, például Bogláron vagy Siófokon? – suttogja egy érces hang. - Ezt ugye muszáj volt megjegyeznie dr. Lewis! Ne mondja, hogy ezt előre tudta! - Pedig tudta, de mi nem hittünk neki. Isten bocsássa meg nekünk! – szólal meg Tamás. Aztán csak csendben, magukba roskadva zötykölődnek, egyre távolabb a Balatontól. Pontosabban a volt Balatontól. Amit most már talán nem is szabadna boncolgatni, vizsgálgatni, hideg értekezéseket, tudományos elemzéseket izzadni róla. Ami olyan szép volt, hogy leírni nem is lehet, csak mesélni szabad róla.
V. Dr. Vértes Tamás biológia professzor, főnöki irodájában, direktori íróasztala mögött, bársonyszékében ül Veszprémben, az egyetemen. Az óra mutatója éjfél felé kúszik. Nemsokára véget ér a legsötétebb nap, ami valaha a Balatonra virradt. Csak az asztali lámpa világít, fénykörében papírok hevernek. Átolvasott jelentések, tudósítások, adathalmazok. Mindent megtudott belőlük, szembesült a rideg valósággal. 1748 ember halott, és több ezer sérült. Sejtése pogány, a kikötőben és a strandon látottak alapján ez a szám jóval magasabb. Tehát kezdődik a kozmetikázás, ferdítés, elhallgatás. Ezt már ismeri. Televíziót is nézett, látta a megdöbbentő képeket, hallgatta az indulattól fűtött, vagy botrány hajhász kommentárokat. Nincs kétsége, holnaptól kezdetét veszi a bűnbakok keresése. Ki az, aki nem vette észre a vész közeledtét, mi az, amiről nem tudott, pedig tudnia kellett volna, ha meg mégis tudta, ki kinek nem szólt és miért nem. Afelől sincs kétsége, hamar rálelnek a fekete bárányra. Márpedig ez nem más, mint ő maga. És lelkében érzi, nem alaptalanul fogják vádolni. Elvakította saját tudományos nagysága, eredményei. Csak biológiai tényezőket vett figyelembe, félresöpört minden egyebet. Konokságával temérdek embert gyilkolt meg, sokakat taszított nyomorúságba, gyermekeket árvaságba, sorsokat, életpályákat tört derékba. Ezt a terhet nem képes elviselni. Eldöntötte. Átfutja az e-mailjeit. Még nincs köztük a felmentését tartalmazó, vagy felelősségét firtató levél. Még egy küldés – fogadás. Nem jött újabb. Ez megnyugtatja. Mindig sokat adott a látszatra, nem akarja, hogy úgy tűnjék, a bukástól, megaláztatástól való félelmében menekül a halálba. Bekapcsolva hagyja a számítógépét, monitorán a beérkezett leveleket mutató
képernyővel. Asztalán félig ürült talpas pohár. Táskájából pici üveget vesz elő, tartalmát beleönti. Még egyszer elolvassa a címkét. Megelégedetten nyugtázza, ez még tíz elefántnak is elég lenne. Felemeli a zöld borosüveget, Tihanyi Merlot 2000. Teletölti a poharat. Mindig is szeretett stílusosan élni. Mosollyal konstatálja, alighanem az egyik legjobb évjárat volt. Meglötyögteti, élvezettel szippantja be illatát. Nyelvével megízleli. - Finom! – suttogja, majd szájához emelve egy húzással lehajtja. Utolsó erejével visszateszi a poharat az asztalra. Rend a lelke mindennek. Másnap estére megérkezett az utódja, dr. Radnóthy Rafael. Tudományos fokozatainak se szeri se száma, a biológia, hidrológia, biokémia, meg még isten tudja miféle tudományágakban. Mindannyian ismerték. Sőt, tartottak tőle, hisz a kormány feltétlen bizalmát bíró, súlyos támogatási pénzek odaítéléséről, vagy éppen megvonásáról döntő személy. Persze nem egyedül jött, öt főnyi sleppel telepedett be a legjobb szobákba. Azonnal értekezletre rántotta össze a tudósokat. - Hölgyeim, uraim! Hagyjuk a formaságokat, mindannyian ismernek, én is Önöket. Lesújtott kiváló kollégáink elvesztése. Fogadják őszinte részvétemet. Csaba, Peti és Zoli emlékének tartozunk annyival, hogy azonnal megakadályozzuk a további tragédiákat. Tiszteljenek meg azzal, hogy tegeződjünk Köszönöm. Ismerjétek meg új kollégáinkat. Köztetek ugye nem volt kémikus? Most lett öt! Dolgozni jöttek, nem spiclinek. Sejthetitek, lesz mit. Két kérdésre vár választ Miniszterelnök úr, negyvennyolc órán belül: Pro primo: Mi okozta a katasztrófát?! Pontosabban milyen anyagok, elemek, folyamatok. Hogy ez mitől, meg hogyan lett, azt ráérünk kitalálni. Pro secundo: Mit kell tenni annak érdekében, hogy több emberélet ne kerüljön veszélybe. Az összes többi, addig érdektelen, amíg ezekre nincs hitelt érdemlő válaszunk. Van kérdés? Ha nincs, akkor köszönöm a figyelmet! – vonult le a dobogóról, egyenesen a tudósok közé. A következő nap folyamán, a laborosok, a gázfelhőből gyűjtött minták elemzése során egyértelmű megállapításokra jutottak. Ezek ismeretében, a tudósok összeültek. Nem sok vitatni való akadt, hamar megszületett a jelentés: „ 1). A katasztrófát, hirtelen keletkezett Ciángáz felhő (CN)2[2] okozta. Ez a hajnali órákban a Balaton vizében keletkezett, feltehetően higany(II)-cianidból, amely rendkívül nagy mennyiségű higany(II)-oxid hidrogén-cianid oldatban való oldódásával jött létre, majd felhevült. 2). Ez az esemény tisztán biológiai, vagy bármely más természetes hatásra nem következhetett be. Bizonyosra vehető, hogy gigantikus méretű mesterséges szennyezés történt. 3). A tó vize erősen mérgezővé vált, a jelenség ismételten felléphet, ezért a partoktól minimum öt kilométeres távolságban hermetikus zárást kell létrehozni. Ezen belül ember, kizárólag önálló létfenntartó rendszerrel ellátott védőfelszerelésben tartózkodhat.” Szinte azonnal fegyveres erőket vetettek be, a környéket lezárták. Az ott élőket, akik még megmaradtak, lázas tempóban kimenekítették, kitelepítették, átmeneti szállásokra költöztették. Bár minden útnál őrök posztoltak, több száz kilométer szögesdrót akadályt húztak, egyre gyakrabban gomolygott az ég felé sűrű fekete füst, a part menti üdülők felől. Fosztogatók lepték el az elárvult házakat. Dacolva a veszéllyel vittek mindent, ami mozdítható, maguk után felgyújtva a kirabolt létesítményeket. Pár tolvajt ugyan elkaptak, de lényegében pár hét alatt minden nyaralótelep romhalmazzá vált. Sok kilométer távolságra, egyre elviselhetetlenebbül terjengett, az elpusztult állatok és halak dögletes bűze. dr. Radnóthy csapata, részint ennek hatására rendelte el a tetemek
haladéktalan összegyűjtését. A kormány nemzetközi segítséget kért. Az Oroszok azonnal ugrottak. Kis merülésű „dögkombájn” hajókat hoztak vagy húszat, teljes személyzettel. Pillanatok alatt mobil égetőműveket állítottak össze. Mindenük ott állt készen. A hivatalos álláspont szerint ők ilyen felkészültek, meg előrelátóak. A sejtés viszont pogány: nyilván már jártak így nem sokkal ezelőtt, csak úgy eltitkolták, hogy a világ nem is sejtette. A lényeg, hogy jöttek, láttak győztek. Október elejére egy árva tetem nem sok, de annyi sem maradt. A munkálatok felügyeletével, persze „ms. Utálatost” bízták meg. Álandóan a hajókon sertepertélt, rengeteg vízmintát gyűjtött. Ezek eredményeit alapul véve, (többek szerint orosz sugallatra) heveny viták során, a tudós csapat merész javaslattal állt elő: „ Mivel a Balaton vize oly mértékben szennyezetté vált, hogy természetes körülmények között évszázadokba tellhet, mire remény ébred megtisztulására, teljes vízcserét javasolunk. Ennek első lépéseként, a vízkészlet 90 százalékát el kell távolítani.” dr. Radnóthy nagyúr, ezt mindenki tudta. DE azt remélni se merték, hogy egy szál aláírására hatalmas földmunka veszi kezdetét. Gépek százai álltak neki, hogy a Sió töltését megemeljék, medrét kimélyítsék, átfolyó kapacitását tízszeresére bővítsék. Január elejére elkészültek. Elsőször a leeresztő zsilipet robbantották szét, két napra rá a hajózó zsilipeket. Fokozatosan terhelték a véd műveket. Aztán egy hét elteltével, ötven százalékos mederteltségnél, kirobbantották a zsilip tartófalait. A Balaton feltartóztathatatlan erővel zúdult kifelé. A töltések bírták, de valami számítási hiba folytán Gemencen kisebb árvíz keletkezett. Kifolyt a vadvédő kerítéseken kívül még vagy másfél kilométer szélességben. Az álatok persze belekortyoltak. Mire sikerült új kerítést húzni, az őzeket, szarvasokat, vaddisznókat kiterelni, mindenütt tetemek hevertek. A végelszámolásnál derült ki: A „Zöld Szörnyeteg” felfalta Gemenc vadállományának egyharmadát. A víz hónapokig tajtékozva ömlött, majd ahogy a Balaton ürült, egyre szelídebben örvénylett lefelé. Aztán 2021 tavaszára gyakorlatilag a csodálatos tó helyén egy bűzös, barnásszürke mocsártenger díszelgett. Az emberek látták a híradó képeket napról napra. A víz szerelmesei már tudták: bevégeztetett. A tudósok még hittek a feltámadásban.
VI. A május mindíg is az ébredés hónapja volt Balatonbogláron. Tobzódó színek orgiája, virágillat. Tolakodóan harsány madárfütty, ragyogó nap, kék ég fehér pamacsokkal. De most, a némaság honol partjainál. A nap ugyan ragyog, de az eget alacsonyan sodródó sárgás, kénes gomolyagok tarkítják, melyek a végeláthatatlan mocsártengerből kelnek életre. Két narancssárga vegyvédelmi ruhás alak sétál a mólón. Sisakjukat kézben tartva nézelődnek. Szemük végigsiklik a szinte új kikötő épületeken. Ablakok betörve, vizesblokk ajtaja tokostul kiszakítva, csapok – zuhanyok barbár módon lecsonkítva. A homlokzati kék tábla sértetlen: Kaáli Nagy Dezső kikötő. Az utasszállító beszállóhely mellett nagy, drapp katamarán fekszik beledőlve az ingoványba. Oldalán a név: SIÓFOK. Mögötte egy vízibusz, szinte egyenesen áll. Utasterét a tűz elpusztította, fekete korom az ablakok felett. Hajdan fehér testén a festék megégett, lepattogzott, megfeketült. Pár betű kivehető a farán: E ER CS. Vitorlás hajók is hevernek a sárban bőven. Árbocok összeakadva, már ahol nem törték le az Alumíniumot zabráló fosztogatók. - Látod Judit?! A vendéghelyen is ért valakit a vész. - Ismertem a gazdáját. Volt két Sudara, kölcsönözte őket. Mindig túrázott velük valaki. Ezt szerették jobban, a PITLÁK egész szezonban úton volt. Vajon haza jut még valaha Földvárra?
- Reméljük. Most viszont szedjük a lábunkat, megjöttek a katonák! A rámpa tetejére nagy légpárnás harci jármű siklik. A két tudós beszáll, kezet fognak az egyenruhásokkal, majd dr. Radnóthy rövid eligazítást tart. - Uraim! Köszönöm gyors segítségüket. Mint azt bizonyára önökkel is közölték, a légi felderítés képein azonosítatlan képződmények figyelhetők meg, a láthatóvá vált tófenéken, Révfülöp és Balatongyörök között, az északi parttól mintegy ezer méter távolságban. Ezt szeretnénk most közelről megvizsgálni, tehát repítsenek minket oda. Akadály, ellenvetés? - Nincs Professzor Úr, indulhatunk! A jármű hangos szuszogással lesiklik a betonon. Biztosan halad a mocsár tetején, kicsúszik a mólók öleléséből és nagyobb sebességre kapcsolva, vízpárát – sarat spriccelve elszáguld. Percek alatt elérik a célterületet. Lassítanak, megállnak. Zárt sisakban bújnak elő. Szavuk elakad a döbbenetes látványtól. Amerre a szem ellát, vashordók hevernek félig az iszapba merülve. - Ez iszonyat! Hogyan lehetséges?! – fakad ki a professzor. - Ne mond, hogy nem effélére számítottál! Tudtuk, hogy természetes ok nem lehet, hát most itt van! Nézzük meg közelebbről. – Érintési távolságba csúsznak a hordótenger széléhez. Dr. Lewis, egy csáklyára kötött szivaccsal törölgetni kezdi egyiket – másikat. - Német feliratok! Meg angol és francia szövegek. - És jóformán mindegyik sérült, szétrozsdásodott, kilyukadt, szétrepedt! - Látod Rafael? Katonai azonosítók. - Mi a fene van ezekben, azaz csak volt?! - Ebben például higany(II)-oxid. Abban is, itt mindegyikben. - Mi az ördög ez, szeméttelep, veszélyes anyag lerakat?! - Ne légy naív Rafael! Jóval több annál. Ezek a rég betiltott vegyi hadviselés kellékei, harci gázok és mérgek sűrített alapanyagai. Villannak a fényképező gépek. Óvatosan mintákat gyűjtenek az iszapból. Szűk óra elteltével tovább indulnak, majd újra megállnak. Folytatják a mericskélést. - Judit! Mit szólnál hozzá, ha körbe járnánk? - Én is erre gondoltam. Tudjuk meg végre mekkora, becsüljük meg, mennyi került ide. Először a déli oldalán siklanak végig, szinte a Balaton közepén. Jóval elhagyva Györök kikötőjének vonalát tudnak északnak fordulni, majd úgy ezer méterre a parttól, azzal párhuzamosan keletnek. Valahol Szepezdnél kanyarodnak délnek, be a tóközépig. A kör bezárult. - Ez tragédia dr. Lewis! Gyakorlatilag a fél délnyugati medence iszapja helyrehozhatatlanul elszennyeződött. Jóformán minden hordó szétrohadt, kiokádta halálos tartalmát. A halál ingoványát kerülgetjük. - Látom! Nincs az az erő, ami eltakaríthatná. Többé itt nem lehet sem tó, sem bármiféle élet. Itt a vég! - Egyetértek! De hogy a fenébe rakták ide őket? Évekbe telhetett. Senki nem vette észre?! - Ahogy innen nézem, egy lehetséges módot látok arra, hogy pár hónap alatt ideszórják a cuccost feltűnés nélkül. - Kíváncsian hallgatlak dr. Lewis! - Nézz kicsit nyugatnak. Majdnem a terület középvonalában van Pálköve, a máig is működő képes kikötő, ahol a terméskövet szórták uszályokba. A kőbányászat már rég megszűnt. Ha például teherautókról a csúszdákon legörgetik, egy óra alatt hordókkal teli a raktér. Pár vöröskövet a tetejére, senkinek nem szúr szemet. Este pedig be a vízközépre és zutty. Reggel megint ott áll két három üres hajó. Persze, jöttek a kőért, ahogyan azt szokták. - Félelmetes vagy Judit! Így már utána lehet járni, kik tették mindezt.
- Utána bizony. De ez már a rendőrség dolga. Mi szolgáltatjuk az anyagokat és a tudományos szakvéleményeket. - Akkor mehetünk is vissza, irány a labor. - Gyerünk Rafael! Május végére készült el a team jelentése, fémjelezve dr. Radnóthy Rafael mindenható kézjegyével. Alátámasztva a bekerült szennyezőanyagok összetételével, mennyiségével, sorba véve a tragédia hirtelen bekövetkeztének lehetséges okait, tudományos alapossággal kiválasztva a legvalószínűbbeket, megállapítást nyert, hogy a tó helyrehozhatatlan. További cél a fertőzés lokalizálása, minek érdekében a Zalát, továbbá egyéb vízfolyásokat, a hajdani medret elkerülő csatornákba szükséges terelni, és közvetlenül a Sióba juttatni. Ezen jelentés természetesen széles nyilvánosságot kapott. Bár akadtak ellenzői, bírálói, végső soron kénytelen volt az ország tudomásul venni. Mint „Gyászjelentés” vonult be a köztudatba. Az elkerülő csatornát egy év alatt megépítették, mindenki megnyugtatására mérésekkel igazolták, a beruházás sikeresnek mutatkozott, a mérgek terjedését megállították. A Rendőrség, a Nemzeti Nyomozóirodával karöltve széleskörű nyomozásba kezdett. Tanúk sokaságát hallgatták meg, cégiratok kötegeit, számlák százait nyálazták át. Nemzetközi összefogással, az Interpol segítségével nyomára jutottak cégeknek, melyek az országba utaztatták a rengeteg hordót, de az Oroszország felé való továbbszállítást már csak fiktív módon tették meg. Persze távolkeleti társaságok követték el mindezt, melyek már rég eltűntek az idő süllyesztőjében. Valódi, élő személyeket, a bűntettel nem lehetett kapcsolatba hozni. A felháborodás óriási méreteket öltött, a bulvár sajtó fejeket követelve harsogott. De minden csoda három napig tart. Egyre kevesebbet cikkeztek, kezdett lerágott csonttá válni. Pár „eszelős” vádaskodott még, de az emberek többsége megette, hogy nincs felelős. Dr. Lewis Shift Judit ezredest, a Balatont ért természeti csapás hatásainak elhárításában való hősies helytállásáért, soron kívül altábornaggyá léptették elő, továbbá megromlott egészségi állapotára való tekintettel, csillagászati összegre rúgó jutalom kíséretében nyugállományba helyezték. Dr. Radnóthy Rafael professzorból, a Magyar Tudományos Akadémia elnökhelyettese lett, aki világszerte keresett előadóként szerepelt katasztrófa ügyekben. Ismét beköszöntött a tél, amit a tavasz követett. A második Balaton nélküli nyár is elszaladt. Október festette vörösre a Balaton felvidék fáinak leveleit. Vonyarcvashegyen, a hajdani „Szép Kilátó” parkoló roggyant padján egy hölgy ül magányosan. Mintha kirakatból lépett volna ki. Elegánsan sportos világosbarna szabadidő ruha, feje pasztellkék kendővel átkötve. Pontosan megegyezik szeme színével. Megjelenésében van valami egyéni harmónia, ahogy könyvet tartva kezében, egy szobor mozdulatlanságába dermed. A hajdani félhosszú pasztellbarna haj már csak emlék. Ezért a jótékonyan takaró kendő. Súlyos hónapokat töltött kórházban, intenzív sugárterápián. Amint kicsit erőre kapott, nyomozott. Embereket kutatott fel, akik ezen a környéken a kőbányászatban, vagy a szállításban dolgoztak. Történeteket hallgatott erről, arról, hirtelen meggazdagodott, majd eltűnt fiatalokról. És megtudta, amire kíváncsi volt, amit sejtett. Még régi megsárgult szállítólevél is előkerült, az aláírással. Kő kemény bizonyítékokat gyűjtött a „Balaton gyilkosa” bűnösségének bizonyítására. Amint világossá vált előtte a személy kiléte, mindent megértett. Miért az előléptetés, a mesés jutalom: „kussgeld”, azaz hallgatási pénz. Az illető a legmagasabb társadalmi rétegekbe emelkedett a szemétszállítási maffiából nyert hatalmas jövedelemnek köszönhetően. Még az „év gazdasági embere” is volt. Nem vádolható, nem támadható, minden gyanú felett áll. Nincs ügyész, aki megvádolná, nincs bíró, aki elítélné. Eldöntötte, majd ő! De a bíróság ítélete nem liheghet bosszút, csak a vétkek mértékével állhat arányban, a következménnyel nem. Ő viszont nem bíróság. Mint a „Tó szelleme” kel ki sírjából, nem ítéletet hajt végre, de szörnyű
bosszút áll! Megtervezte, előkészítette. Befeküdt egy utolsó sugárkezelésre és vitaminkúrára, majd eljött végső búcsút venni szerelmétől, a Balatontól. Olvassa kedvenc könyvéből, kedvenc fejezetét: „A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt. Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett. - Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak. - Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon. - Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor. - Most a nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk. - Vajon igaz-e - kérdezte az első- , vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra? - Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat. - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első. Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé. - Miért kell elmennünk? A második kérdezte: - Mi lesz velünk, ha lehullunk? - Lehanyatlunk... - Mi van ott lenn? Az első felelte: - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt.. De senki sem tudja. A második kérdezte: - Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk? Az első ismételte: - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen. Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához: - Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már. - Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen. - Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél. A másik felelte: - Nem.., hagyjuk...,de..., mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek? - Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák... - Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni. - Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokansokan közülünk. - Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más... - Ugyan ne tréfálj! - vágta el a szavát a másik. - De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észre venni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem! - Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó. - Hallgass! - Mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett. - Ó...,most - mondta a második levél - én.... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt. Itt volt a tél!! „ * * Felix Salten (1923) Bambi című könyvéből.
VII. A világ, egyik legszebb tengerpartja a Costa Brava, ez minden vitán felül áll. Míg Pineda de Mar és Blanes homokos strandjain, hűsítő koktélokat kortyolgatva élvezhetjük az életet, tovább haladva Lloret de Mar után, Tossa de Mar „ékszer erődjét” megcsodálva Sant Feliu de Guixsols farkasfog szirtjeinél gyönyörködhetünk a természet vadságában. Platja d’Aro égszínkék tükörsima öblének közepén hófehér, háromszintes motoros jacht horgonyoz. Úgy egy kilométerre, a part fövenyén pár kigyúrt férfi és telt keblű nő múlatja az időt. Iszogatnak, néha loccsannak egyet, fekszenek a napon, vagy éppen a napernyők árnyékában. Mellettük felfújható gumimotorcsónak, valami lehetetlenül nagy teljesítményű Mercury géppel. A hajón csupán egy idősebb férfi támasztja a korlátot, az öböl bejáratát kémlelve, mint aki vár valamit. Az évek nem kezdték ki alakját. Barnára sült izmos test, kopasz fej, hivalkodó aranylánc, karkötő, pecsétgyűrű. Árad belőle a határozottság, a biztonság, a pénz szaga. Ellentmondást nem tűrő tekintete egyre ingerültebb türelmetlenséggel pásztázza a látóhatárt. Santa Cristina d’Aro klasszicista kőtemplomának hűvösében, sejtelmes félhomályban rejteznek a szentképek, szobrok, faragványok. A nap vakító aranylása, csak egy keskeny sugárban ragyogja át a teret, egyenesen a főoltárra mutatván. Egy alak térdel előtte. Lehajtott fejjel, szinte némán imádkozik. Félhosszú barna haján megcsillan a fény, amint végezetül, a feszületre emeli pasztellkék tekintetét, miközben utolsó szavait szinte zokogva kiáltja: - Uram! Kezedbe adom bűnös lelkem! Kérlek, ne azt bocsájtsd meg nekem, amit elkövettem, hanem azt, amit elkövetni fogok! – fejezi be a fohászt, majd határozott léptekkel kilép a főkapun. Végre feltűnik a várva várt motorcsónak, amint fehér vízpárát spriccelve, tajtékos nyomdokvizet húzva, szép ívben kanyarodva az öbölbe siklik. Visszamerül a vízbe, lassan a hajó oldalához áll. Kötél röppen elöl – hátul, rögzítés. Feltűnően elegáns hölgy libben a fedélzetre. Félhosszú barna haj, világosbarna nadrágkosztüm, pasztellkék ing , hajóscipő és aktatáska, szeme színével pontos összhangban. A férfit megigézi a látvány.
- Felicidades dr. Levis! Ha conseguido soprender me, estoy encantado. Usted debe ser en la frontera de revistas, en cambio de gallofear para cualquieras fundaciónes. * - Tanto encantado de conocerle. Usted sea Sr. Carlos Calvo, verdad? - Estoy yo quién se busca. Tómese la molestia de pasar a mi oficina, al amibente accondicionado, quizás el calor sea más soportable! Ajtó csukódik, a férfi leül drabális íróasztala mögé, hangsúlyozván megingathatatlan hatalmasságát, míg dr. Levis az egyik fotelbe veti magát. - Vamos al caso Sen’ora, en que puedo ayudar le? - Primero cambiemos a hungaro, si me perimte. - Ahogy óhajtja. – folytatja a férfi. – Gondolom az ön által képviselt, hogy is hívják, valami „Balaton Áldozataiért” alapítványnak szeretne némi támogatást. Vagy tévedek? - Így is fogalmazhatunk, de úgy is, hogy bizonyos üzletet ajánlok önnek, ahogyan azt már telefonon jeleztem. - Egyre kíváncsibbá tesz. Mivel, bár csak szegről végről, dédnagyapai ágon, de közöm van az ön nemzetéhez, emellett az általam birtokolt és irányított cégek tevékenysége a hulladékkezelés – újrahasznosítás területére tehető, logikus feltételezés, hogy ennek alapján keresett fel. Ez esetben nem zárkóznék el tőle, hogy némi reklám, publicitás fejében, pár tízezer Eurós támogatásról tárgyaljunk. Vagy nem erről volna szó? – fejezi be mondatát a férfi. A pasztellkék szemekbe tekintve, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság támad fel benne. - Valóban, valami hasonlóra gondoltam, bár némi pontosítást tennék, ha megengedi. - Csak tessék, most már tényleg kíváncsian hallgatom. Térjen a tárgyra! - Rendben uram! Öntsünk tiszta vizet abba a bizonyos pohárba. Először is átadom önnek ezt a háttértárat, kérem, csatlakoztassa a számítógépéhez, és nézzen bele a rajta tárolt anyagokba. A férfi lázas sietséggel kezdi nyitogatni a fájlokat, megdöbbenése nőttön nő. Dr. Levis pedig kimért hangon folytatja: - Tehát, ha megengedi, pontosítanék. Ön nem dédnagyapai ágon, hanem apai és anyai ágon magyar. A Sr. Carlos Calvo hamis anyakönyvi kivonat alapján nyert álnév. Valódi neve Kopaszy Károly, aki Kaposváron született, magyar szülők gyermekeként. Mint azt most már nyilván látja, bizonyíthatóan ön és munkatársai helyezték el a Balatonban azt a temérdek harci gáz előállítására szolgáló vegyszert tartalmazó vashordót. Közel három éven át végezték átkos tevékenységüket. Papíron, mindezt úgy könyvelték, fiktív szállítási bizonylatokkal és számlákkal alátámasztva, hogy az anyagot Oroszországba szállították egy veszélyes hulladék temetőbe. Természetesen, a két tárolási mód költsége jelentősen eltért egymástól, így hihetetlen haszonra tettek szert. A pénzt, az orosz üzletfél közvetlenül, kajmán – szigeti bankszámlákra utalta. Ez a bázis tette lehetővé önnek, a későbbiek folyamán, a jelenlegi, immáron nyilván teljesen legálisan működő hulladékkezelő birodalom kiépítését. Hozzátenném továbbá, hogy ... – * -Üdvözlöm dr. Levis! Sikerült meglepnie, máris levett a lábamról! Önnek magazinok címlapján lenne a helye, nem mindenféle alapítványok nevében koldulni. - Részemről a megtiszteltetés. Szenyor Carlos Calvohoz van szerencsém? - Én vagyok, akit keres. Fáradjunk az irodámba, légkondicionált környezetben talán elviselhetőbb a meleg! - Térjünk a tárgyra hölgyem, mit tehetek önökért? - Először is váltsunk magyarra, ha megengedi!
- Hagyja abba! – vág szavaiba a férfi ingerülten. - Látom, mindent tudni vél. Nem mintha képesnek tartanám arra, hogy ártson nekem, de kellemetlenkedni mindenképpen tud. Ezt el kívánom kerülni. Ennek érdekében hajlandó vagyok, az imént felajánlott összeget egy nagyságrenddel megemelni, továbbá egy ön által szabadon megadott számlára ennek dupláját átutalni abban az esetben, hogy az elém tárt anyagok eredeti példányát nekem átadja. Meglepődnék, ha nem ezzel a céllal keresett volna fel, és abban a szép égszínkék aktatáskában nem ezek az iratok lapulnának?! – fejezi be mondókáját, miközben agya lázasan jár pókerarca mögött. A némber túl biztos magában, nyilván a táska rejti a bizonyítékokat... ez esetben ugye meg kell ölnie, tiszta sor, méghozzá mielőtt innen távozna. Nemsokára visszaérnek a testőrei, akik elintézik, majd ki a tengerre és zutty. A csónakját majd sodródva megtalálják, kész a sajnálatos baleset. Szomorú, sőt tragikus. De mi van, ha a táskában nem a kívánt papírok vannak, vagy nem hiánytalanul. Na akkor baj van, jöhet a „B” terv. A táska tartalmát ismernie kell, márpedig most. - Nem egészen erre gondoltam, de hasonlóra. - Ossza meg velem! – mondja, - megdöglessz perverz muff - gondolja. - Nem biztos, hogy maradéktalanul tetszeni fog. Üzleti ajánlatom a következő: Álljon a nyilvánosság elé elismerve felelősségét a Balaton pusztulásában, megnevezve tettestársait, vállalva a felelősségre vonást. Továbbá teljes vagyonát, jövedelmét bocsássa az alapítvány rendelkezésére, mintegy „bűnbánat, vagy szerény jóvátételi kísérlet” gyanánt. Én pedig felajánlom önnek az életét. Üzlet az üzlet. - Nem bántam meg semmit, nem érzek sem bűntudatot, sem felelősséget! Nevetségessé teszi magát a fenyegetésével! - Biztos ön ebben? - Teljesen! Hálás lennék, ha befejezné vádaskodását! - Netán a táskám tartalmát sem óhajtja megismerni?! - Adja ide! – lép hozzá. Amint a nő közelébe ér észreveszi: nem valódi a szép barna haj. Műhaj! És vastag, fiatalító, ráncokat elfedő smink fedi arcát. „Ocsmány vén boszorkány” gondolja. Úgyis elvisz az ördög. Ezzel felkapja a táskát, íróasztalához viszi, majd határozott mozdulattal kinyitja. - Mi a faszom ez?! – hörgi iszonyattal. Határtalan rémület ül szemében mikor a nőre tekint. A pasztellkék szemekből a halál lámpásai sütnek reá vádlón, az édes bosszú sátáni vigyorával keveredve. – Most meglakolsz gazember! – harsogják. Megbénítja a félelem, visszatekint a táskában lévő mobiltelefon méretű dobozkára, melynek képernyőjén peregnek a számok: 10-9-8-7-6-5-4-3-2-1A robbanás iszonyú volt. A partról egy vakító villanás látszott, ami fülsiketítő dörrenés kíséretében tágult tűzgömbé. A hajó pár centis izzó darabokban repült szét, melyek aláhullva, sisteregve merültek a habzó tengerbe. És öt perc múlva nem volt ott semmi, csak az égen egy tovasodródó szürkés pamacs. A víz újra békésen elsimult. A hajózási hatóság, a rendőrséggel karöltve nyomozott. Semmire nem jutottak a tragédiát illetően, ha csak arra nem, hogy L’Hospitalet de Llobregat kikötőjében a takarító cégnél, pár hete volt egy, a munkatársnői között, intenzív közútálatnak örvendő csoportvezető nő, aki enyhe akcentussal beszélte a Spanyolt, pokoli természete volt, mindenkit okkal – oknélkül lehordott, vérig sértett, ráadásul feleslegesen nagy folyékony tisztítószer készletet hordatott fel a szóban forgó hajóra, amit a leg lehetetlenebb zúgokba kellett bezsúfolni.
VIII. Kényelmes foteljébe tespedve ül a stégen. Úgy alapjaiban mindennel meg van elégedve. Kellemes az augusztusi délután, víz csendes, nap ragyog, korty fröccs jól esett. Majd csak megjön a kapás is alkonyatkor, vagy azután. Ha akkor sem, hát nem, fene se bánja. Van egy tisztított potyka a mélyhűtőben, úgy másfél kiló körüli. Kéne ugyan még egy a gyerekeknek, de van pár nap hétvégéig. Még egy korty, csattan az öngyújtó, felparázslik a cigaretta. Élvezettel, lassan füstöt fúj és csodálja a tavat. Hát igen, itt egy kicsit más. Cölöpökre épült, nádfedeles faházikók sorakoznak a víz felett. Van bennük minden, ami a kényelmes pihenéshez kellhet: szalon, hálószobák, jól felszerelt konyha, külön haltisztító helyiség, fürdőszoba, kamra. A horgászstég, valójában a terasz alaposan megszélesített nyúlványa. A bejárat a ház ellenkező oldaláról nyílik az „utcára”, ami csupán egy jó széles, cölöpökön nyugvó, az egész kolóniát körbefutó járda. Kis kézikocsi még elfér rajta. Ez köti össze a házikókat egymással, a vitorlás kikötővel, közérttel, büfével, egy apró kápolnával, valamint a szárazfölddel, ahol zárt, őrzött parkolóban sorakoznak az autók. Egy – egy csinos műanyag horgászladik a stégek mellett libeg. Szóval minden szép, kedves, kellemes, tiszta, elegáns, és ráadásul Fertőrákos határában. „Indiana Jones” kalapja alól pajkosan csillogó szemek pásztáznak, barna bőr, klasszikus, sima arcél. Feltápászkodik. Van benne valami, ami becsületben kiszolgált gladiátorra emlékeztet. „Nem fogta az idő” szokták az ilyen figurára mondani. „Kortalan”irigykednek. Csak amikor közelről néz tükörbe, döbben rá, hogy majd hetvenöt év tekint rá vissza. Nem is néz közelről a tükörbe. Gombócot gyúr etetőanyagból, csúzliba illeszti, csatt, suhh, loccs. Feltehetően a horgok felett csobbant a vízbe. - Ide nem lő egyet?! – kiáltja a szomszéd stégről valaki. - Már küldöm is! Aztán szóljon a halaknak, hogy erre is jöhetnek ám!Gyúrás, töltés, csatt, suhh, loccs. - Áldja meg az Isten – jön a köszönet. Veled már megáldott, mormogja magában, majd visszasüpped a fotelba. Évek óta cejgolnak így egymás mellett. A Balatonnál is így volt. Koppan a kapásjelző a szomszédnál. Bevágás, hajlik a bot. Locsogás, csapkodás, dundi potyka ficánkol az emelőszákban. Ki a deszkára, ott verdes. Nyúl az öreg a haltartóért, a zsákmány meg csap egy utolsót, és terpesztett lábai közt átrepülve visszaloccsan a vízbe. Néz utána, mint az okos kutya, majd oldalt, látta-e valaki. Halkan, de hosszasan káromkodik. Pár perc, ismét kapás. Krrrrrr kerepel az orsó, ívben a bot, szákolás. - Össze a lábakat Rudi bátyám! Ha-ha-ha! - Hát látta? Közben baj nélkül csusszan haltartóba a szép termetes hal. - Mennyi az annyi?! - Jó két kilós bőrponty! Tehát szűk másfél, gondolja, de udvariasság is van a világon. - Az szép, gratulálok!!! – kiált vissza.
Megint foteljába süpped, korty fröccs, rágyújtás. Ismét csendes a tétlenség. A nap egyre lejjebb száll aranyhidat festve a tükörsima vízre. Csak pár apró vízibusz nyomdokhulláma hasít kékes csíkokat, amint Mörbisch am See felé igyekeznek. Gyűjtik a nézőközönséget. Amint besötétedik, kezdődik a vízi színpadon az operett előadás. Csak ül és gyönyörködik. Gondolatai a múltban cikáznak. Nehéz öt év volt. A Balaton katasztrófája, csodával határos megmenekülésük. Harc a kártérítésért. Ha pénzt nem is kapott, de itt, a Fertő tónál, szinte ingyen hozzájutott új tanyájához. Kati esze nélkül, fene se tudja, mit kapott volna. Valószínűleg semmit. Igazi társ : barát, szerető, házi pszichiáter ... szóval minden. Ő varázsolta otthonossá fészküket. Az aranyhíd egyre vörösebbé sápad, kezd alkonyodni. Parti szellőtől bőrödzik a víz, mint mikor régen a nyers tej, forralás előtt fölösödött a fazékban. Hirtelen felcsattan a kapásjelző. Bevágás, hajlik a bot, kerreg az orsó. Na ez megvan! Vagy mégsem? A damil feszül, de a bot lassan kiegyenesedik. - Megvan?! – kérdezi a szomszéd. - Még nem tudom! Érdekes. Hatalmas kapás, húzás, most meg semmi ellenállás. De valamit húzok, olyan mintha egy fadarabot, nádcsonkot vagy hínárköteget fárasztanék. – Közelebb és közelebb ér a horog, egyre feljebb, jön rángatás vagy oldalmozgás nélkül. Kapitális ponty jelenik meg szákoló távban. Alig tud alámeríteni. Fel a deszkára, de nem fér a haltartóba. - Kiemelte?! - Eggen! - Miféle? Mekkora? - Tükörponty pár pikkellyel, legalább 4 kilós. Érdekes, egyáltalán nem küzdött. - Tudta, hogy magával van dolga, eleve feladta! - Kösz a bókot, de akkor is szokatlan. Most sincs csapkodás, csak fekszik és tátog.Szörnyű emlék hasít belé. Már átélte ezt egyszer. Erőszakkal elkergeti. Itt most más, felelős emberek vigyázzák a vízminőséget, mindent látnak, mindenről tudnak. Többé az nem történhet meg. - Kólintsa fejbe, mielőtt feléledne, nehogy úgy járjon, mint én! Lesújt a szák nyele; puff. És még egyszer puff. A hal megszünt tátogni. - Agyonütötte? - Eggen! Bár szívesebben tartottam volna élve, csak nem fért a haltartóba. Nem akartam ma este halat puceválni. - Utálja a Kati! - A maga ostobaságát, meg a büdös etetőanyagját utálja! - Na, ne mondja már, mert még elhiszem. - Igaz, ami igaz, szívesebben koszolok, amikor nincs itt. Most viszont minden pillanatban hazaérhet. - Megyen lefelé a nap, oszt nem lát festenyi mi? Bár amiket ő fest, ahhoz nem is igen kell látni. - Aztán miért ne kéne! Nem olyan egyszerű az, hogy gyere cipó, hamm bekaplak! - Hát maga tudja, bár amiket összepacsmagol, ahhoz kár kicuccolni a partra. - Már hogy lenne kár! Onnan jön az impresszió! - Jön a nagy büdös majd megmondtam mi! Ül a rózsalugasban, bámulja a virágokat, a vásznon meg Jézus, ahogy fél karral lóg a kereszten. Hát, nem mondom. - Nem érti ezt maga! Ez az asszocializáció! Vagy asszociáció. Vagy mit tudom én. - Felőlem aztán lehet a Radai Rosseb is! - Csak, hogy megnyugodjon, hát egy sörhasú knédlizabáló betévedt a kiállítására, aztán rendelt tőle egy ilyen képet. Zsák pénzt fizetett.
- Ja, így már egészen más. - Aztán megígérte, magát is lefesti. Csinál egy portrét. Csak legyen türelme modellt ülni. - Nagy hallal a kezemben? - Hatalmas, nagybajszú harcsával! - Szürkével? - Azzal bizony. - Mondtam én mindig, jó asszony ez a Kati, jó hogy megtartotta. - Na ne mondja! - De mondom. - Akkor mondja, nekem mindegy, mára be is fejeztem! Isten megáldja Rudi úr! - Jóccakát Magának is Kovács úr! Botjait szépen egymás mellé támasztja a terasz eresze alatt, gumipókkal rögzíti. Maradék csalit, etetőanyagot beteszi, az erre szolgáló külön hűtőbe, majd a zsákmánnyal a haltisztító helyiségbe lép. Plafonig csempe, koracél asztal és öblítő vályú, bűzelzárós vastag lefolyóval, közvetlenül a csatornába. - Milyen kövér – nyomogatja, tapogatja az asztalon fekvő halat. Fogja a borotva éles bontókést és lassan felmetszi a hal hasát. A vágásból sűrű zöld nyúlós massza ömlik szét az asztalon, pereméhez érve, kövér cseppekben pottyan a földre.
2011-09-01 Merlin! A Spanyol jelenet megírásában közreműködött: Papp Géza György