d:\oszmi\ \mht\ mht

| litera - az irodalmi portál

1. oldal, összesen: 8 oldal

2003. 10. 07.

NAGYVIZIT

A szabadság hűvöse Nagyvizit Nádas Péternél

Ment az autó, még mindig ment, s miközben betűzgettük a táblákon a lehetetlen zalai helységneveket, úgy éreztük, lassan a térképről is lemegyünk. Aztán eljött egy olyan pont, mikor már nem tudtunk nevetni mindezen, mert egyáltalán nem volt túlzás azt gondolni: olyan, hogy Gombosszeg nincsen is. Nem is volna, tesszük hozzá, ha nem ott élne Nádas Péter, akit - a szemérmet bátorsággal félretéve - az autóban ülők közül senki sem félt korunk egyik legnagyobb európai írójának mondani. Egyikük, egy szemüveges – e helyt is bevallja - ettől függetlenül is tartozik neki: élete mélypontján dobtak felé mentőövet azok a könyvekbe zárt, s levélpapírra rótt, mélyütéses Nádas-mondatok, amelyek klasszikus gyökerüknél fogva bírnak még avval az erővel, mely a korszak magyar irodalmából csaknem visszavonhatatlanul kiveszett: képesek megváltoztatni az életet. Nem csoda hát, hogy a falu határában, az aprócska, autentikus temetőnél elfogta valami régen tapasztalt, esemény előtti szívdobogás, s noha szakmai okokból hihetetlen fegyelemmel rendre intette a szervet, a későbbiek során sem sikerült neki riporteri testtartást ölteni. Tekintetbe veszed-e, amikor írsz, hogy könyveiddel esetenként nagy mértékben beleavatkozol az olvasó legszemélyesebb életébe, vagy ez pusztán az ő kockázata? Te magad emlékszel-e olyan pillanatokra, amikor hasonló hatással szólt bele az életedbe egy könyv, vagy szerző? Hogy milyen mélyen avatkozom be, azt nem tudhatom. Meg nem is érdekel. Természetesen nekem is voltak mély olvasói élményeim, különben nem is adtam volna a fejemet írásra. Ma már azonban nem nagyon fordul elő ilyesmi. Néha ugyan még most is előfordul, de akkor ez nem föltétlenül szépirodalom. Az ember mindig keres valamit. Nem biztos, hogy tudja, mit keres, s az sem biztos, hogy azt találja meg, amiről azt gondolta, hogy meg kell találnia, de mindenképpen létrejön valamifajta találkozás, s ez egy elég rejtélyes dolog. Találtál-e – túl a szakmai kapcsolatokon - a könyveiden keresztül, azok közvetítésével barátra, lett-e valakivel a könyveiden át máig ható, hosszú távú személyes kapcsolatod? Vannak persze olyan helyzetek, hogy valaki ismeri a könyveimet, aztán megismerkedik velem. Ez azonban mindig nagyon veszélyes. Rettenetesen nehéz dolog, amitől én inkább tartózkodom. Valójában irtózom tőle. Én látok egy arcot, egy homlokot, egy szemöldököt, mindenfélét látok, ami még mondhat is valamit, vagy meg is rázhat, meg is üthet, de ő sokkal többet tud rólam. Egy kapcsolatnak a számomra mindig egyfajta kölcsönösség a lényege. Nem a viszonosság, hanem a kölcsönösség két ember között. Ha ez nem működik, akkor a fene megette. Az olvasóval az embernek egyirányú kapcsolata van. Az olvasó többet tud rólam, másrészt, amit tud, az majdnem hogy hamis tudás. Majdnem, mondom, mert ami a dolgok lényegét illeti, bizonyára nem, de maga a szubsztancia túl van, vagy innen van a szavakon. Az olvasó esetében olyan intim feltételezésekkel kerülök szembe, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Mindenki egy másik embert képzel a könyveim mögé. Egyfajta tárgyiasságra szorít a kapcsolat, mintegy ki kéne őt szolgálnom önmagammal, eszköznek kéne lennem. Felérhetnek-e egyáltalán esetedben az emberi kapcsolatok a nyelvvel való intim, erősen érzéki viszonyod szintjére? Helyes-e az a könyveidből feltételezhető következtetés, hogy számodra a nyelvvel való viszony, kötelék erősebb és fontosabb? Nem, nem. Mindig a realitás, a valóság, a nyers élet van előbb, ez az előbbre való. Ehhez képest minden, ami irodalmi, vagy művészeti, másodlagos. Intenzívebb a kapcsolatom az emberekkel, mint a természeti tárgyakkal, a mondatokkal vagy a műalkotásokkal. Mindig az élet van előbb, s mindig minden oda van visszacsatolva. Ebben a kérdésben persze nagy terrénuma van a nem tudható dolgoknak. Ha az embernek nem lenne valamilyen fizikai, pszichikai hendikepje, vagy amit hendikepnek érez, ha ez a nagy életszorongás nem térítené el a többi embertől, akkor valószínűleg nem adná a fejét olyan munkára, ami elszigeteli másoktól. Nem a szorongás, hanem a szükségszerű izoláció a művészeti vagy irodalmi tevékenység sajátossága. Szorongás mindenkiben él, e nélkül az ember nem elképzelhető. Akik szorongás nélkül élnek, azok botrányosak. De végül is maga a dolog, az izolációban létrehozott tárgy nem valakiért vagy valamiért készül, még csak nem is pénzért, hanem mindazon dolgokért együtt, ami az emberi societast, vagy az emberi közösséget kiadja. Ami végül is egyének sokaságát jelenti, olyan embereket is, akik számomra fontosak. Pontosabban fontosak lehetnének, ha képes lennék rájuk. Vagy ők képesek lennének rám. De ezeket a kérdéseket már nem is nagyon lehet föltenni. Az ember talán olyan lény, aki a se vele, se nélküle viszonyai között tipródik. Az azonban bizonyos, hogy mindig az élet van előbb. De. A műalkotásokhoz képest az egész élet, úgy, ahogy van, egy kalap szart nem ér. A történelem egy kalap szart nem ér, a technika összes csodái és vívmányai egy kalap szart nem érnek a művészet által létrehozott értékekhez viszonyítva. Vannak műalkotások – ezeket nem én csináltam és nem is én fogom csinálni – , amelyek a teremtéssel ugyan nem állnak azonos szinten, de hát Bach, mondjuk, majdnem azonos vele. Mozart talán kevésbé, de ő is nagyon a közelében. Ez a rend kíméletlenül hierarchikus. Az írók közül kiket mondanál ilyennek? Shakespeare, Tolsztoj, Kafka, Csehov, Dosztojevszkij, vannak rengetegen, akik az emberről valamit tényleg elmondanak. Illetve hát nagyon kevesen. Moliére, Gogol. Akik az istenek közelébe érnek. Magyarok?

mhtml:file://D:\Oszmi\20130614\mht\004700.mht

2013.06.20.



Magyarok? Költők. Mindenképpen költők. József Attila. Babits? Róla egy 1995-ben a Magyar Narancsban megjelent interjúdban azt mondtad, "ha van nyelv, amelyen keresztül bele vagyok fűzve a magyar irodalomba, akkor ez a Babitsé, és egyáltalán, az ő irodalomfelfogása." Nem, Babits nem ilyen. Babits valószínűleg a legkulturáltabb magyar költő, de hogy a magyar irodalmi nyelv tradícióihoz rajta keresztül kötődtem, az inkább egyfajta véletlen műve volt. Vagy ki tudja. Nagyon jó költő, de nem nagy költő, szerintem. Nagy költő az a József Attila, meg a Petőfi Sándor. Arany? Arany, igen, Arany. Talán Petőfi és József Attila állnak a hierarchia csúcsán. Ady. Arany nagyszerű mesterember, az isteni szikra benne inkább a szó technikai vagy formai értelmében működik. Vagy valamilyen konstelláció nem kedvező. Konstelláció kérdése is ez. Elakadunk, vagyis hát elakadok, mert a kerttől, ahol ülünk, az egy éven át naponta fényképezett vadkörtefa alatt, egyszerűen nem lehet eltekinteni. Bokrok, gyümölcsfák, örökzöldek megtervezett, mégis buja rendje – lentebb fenyves, amely egy szárazságtól megcsappant vizű patakmederbe fut. Kötöm az ebet a karóhoz, s ha már a nyelvvel való viszony elsődlegessége visszautasíttatott, most az alapján, amit látok, a természettel próbálkozom. Mintha ehhez a körtefához mélyebb kapcsolat, személyesebb viszony fűzne, mint amilyen sok ember számára egész élete során adatik… Városi ember vagyok, Budapesten születtem, ott nőttem föl. Esterházy azt szokta mondani, hogy utálja a természetet. Ami egy nagy hülyeség persze, mert akkor a saját sejtjeit is utálnia kéne, de értem, hogy mit mond. Vannak ilyen emberek, utálják a természetet. Én viszont szerelmes vagyok belé. Számomra ezelőtt harminc évvel a kisoroszi kertet két hétre otthagyni, valódi konfliktust jelentett. Alig bírtam elviselni a gondolatot, hogy amikor majd visszajövök, minden más lesz. Fontos dolgok nélkülem történnek meg. Egy ostoba utazás miatt nem tudom követni a változást, kimaradok valamiből. Mikor ezt a körtefát egy évig fényképeztem, el kellett menni Salzburgba. Megnézni a galériát, ahol a fáról készült képeket ki fogják állítani. Ez egy hétig tartott, tehát kimaradt egy hét az évből. Nevetséges. Egy csonka év. Tél volt. De nem igaz, hogy télen egy fán semmi nem változik. Éppen az ötszázhat kép mutatja, hogy nincsen más, mint változás. Nekem ez az egy hét máig hiányzik ebből a képsorból. Senkinek nem hiányzik, természetesen. De amikor egymás mellé helyezem a képeket, látom, hogy hiányzik. Az együttlét egyhetes hiányát jelenti, amit a képsoron belül nem lehet megmagyarázni. Mondod, néha hónapok telnek el, míg kilépsz a kertkapun, valahogy mégis nehéz remeteként gondolni rád. Ebben a természetközeli magányban kirekeszthető-e egyáltalán a külvilág? Bizonyos dolgokat a munkám miatt tényleg kénytelen vagyok kirekeszteni, de ez egyrészt csak az évekkel lett ilyen – mondjuk harminc éve már tart, de a megelőző harminc év nem ilyen volt, hanem hektikus –, másrészt nem tudok kimaradni. Az ember egy faluban sem marad ki semmiből, legfeljebb más perspektívában látja a történéseket. Amikor a Pest Megyei Hírlapnál voltam újságíró, akkor hihetetlenül élveztem, hogy délelőtt elhagyok egyfajta polgári környezetet, hihetetlen helyekre kerülök, holott csak nyolcvan kilométernyi távolságra mentem. Egészen más életkörülmények között beszélgetek ott fantasztikus emberekkel, utána visszajövök a városba, és elmegyek az Operába. Akkor még be lehetett menni a budapesti Operába. Hihetetlenül élveztem a perspektívaváltásokat. Az embert sokáig izgatja a káosz, az emberi káosz, az emberi életeknek ez a kavargása és kiszámíthatatlansága, hogy bármikor bármi megtörténhet, sőt, arra vár, arra számít, hogy történjék meg bármi. Ha jönne valaki, aki megváltaná, megszeretné, vagy nem tudom, mi történne meg vele. De ebben a játékban, mert ez egy nagyon nagy ifjúkori játék, egy idő után világossá válnak a határok. A saját határaim. A többiek határai. S ha felismertem ezeket a határokat, akkor már az egész játék nem olyan érdekes. Minek ugyanazt ismételgetni. A monotónia csak akkor nem unalmas, ha funkciója van. Mondjuk Bachnál, Pilinszkynél, Kavafisznál. A dolgok kirekesztése egyfajta meneküléssel azonos? Ebből a szempontból menekült volnál inkább, mintsem remete? Menekült vagyok, igen, ezt nyugodtan állíthatom, de nem vonultam ki sehonnan. Nem tudok kivonulni, nem is akarok. Ha kivonulnék, akkor például nem publikálnék. Akkor úgy döntöttem volna, hogy tényleg ne legyek jelen. Mennyiben érintett téged az irodalom szerepének kilencvenes évekbeli megváltozása? Külső szemlélő számára úgy tűnik, mint ha meg sem zökkentett volna, hogy a szépirodalom súlyát, presztízsét illetően valami gyökeresen megváltozott. De igen, nagy problémát jelentett a fordulat, már a rendszerváltás előtt is. Bár nem tudtam, hogy mi előtt vagyunk. Az Évkönyvet éppen ezért írtam, mert a regénnyel, amelyen azóta is dolgozom, le kellett állnom. Untatni kezdett a fikció. A realitás érdekesebb lett a fikciónál. Az, hogy itt az utcán álltak az ablakom alatt, és ordítottak, hogy ez nem mehet tovább. S én is pontosan úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. A közös érzékelés izgalmasabb lett, mint a fikció. Itt? Ordítottak? Az a negyven-valahány lakos? A bolt előtt mindig felháborodottan ordítottak. Most például csend van. Igen nagy csend. Igaz, nem is nagyon élnek már azok az emberek, akik akkor itt dühöngtek. A történelmi változás belelépett az irodalomba. Nagy változás volt, amely készületlenül ért engem is, mint mindenki mást. Milyen minőségedben ért készületlenül? Gondolkodó emberként ért váratlanul. Az ésszerűtlenség és az értelmetlenség birodalma a gondolkodó elme számára nem volt tovább kibírható. Hogy minden értelmetlen legyen és semminek ne legyen funkciója. Illetve, hogy semmi ne teljesítse a funkcióját és mindent mindennel helyettesíteni kelljen. Nekem nagyjából ebben telt el az


2013.06.20.



életem. Ez egy ideig ment, aztán nem ment. De hogy az ésszerűtlenség terrorja így össze fog itt omlani, azt én éppen úgy nem láttam előre, ahogyan mások sem látták előre. Az egész gondolkodásom, az egész életem arra volt berendezve, hogy örökkévalónak tudjam ezt. A fegyverek hatalmát nagyobbnak tudjam, mint az emberi értelemét. Ezen a kényes ponton vált nyilvánvalóvá, hogy az emberi értelem hiányától még a fegyverek is elrozsdásodnak, nem használhatók többé ellened. Ez valóban hatalmas változás. Előre nem számítottam ugyan rá, azt azonban talán másoknál korábban fel tudtam mérni, hogy mit jelent majd és milyen erejű lesz az összeomlás. És – az eredeti kérdéshez visszatérve - az irodalom szerepének csökkenése, a cenzúra vége mennyiben befolyásolta írói létedet? Voltak kollégák, akik a cenzurális problémákat elvileg jobban meg tudták kerülni. Erre tették föl az életüket. Ennek azonban nem volt semmiféle irodalmi funkciója, ez politikai funkció volt. Helyesebben itt is, miként a szocializmus egészében, egy hiányzó társadalmi funkciót kellett valami mással helyettesíteni. A politika így nyomult be az irodalomba, mondjuk tisztességesen. Mert belenyomult persze tisztességtelenül is. Az én egész úgynevezett irodalmi működésem ellenben éppen arra irányult, hogy ebbe a csapdába ne lépjek bele. Ne helyettesítsek semmit semmivel. A mondat ne helyettesítsen semmilyen hiányzó társadalmi funkciót. A mondat az ne jelentsen mást, az istenért, ne jelentsen mást, csak azt, ami oda le van írva. Azokkal a szavakkal, amelyeket én válogattam ki, mint a tyúk a magvakat. Téged is magával ragadott egyébként a rendszerváltást övező eufória? Az összeomlás, s ami utána következett, nem töltött el eufóriával. Nem vagyok eufórikus alkat. Inkább a szabadság érzetét adta, de a szabadság hihetetlen hűvösével, súlyával és nehézkedésével együtt. Egyfajta felelősségérzetet adott, hogy akkor most tényleg közönség előtt játszom és mások is közönség előtt játszanak. S akkor a játéknak valóságos tétje van: ebben rejlik az irodalom szerepének megváltozása. Nem egészen értem, mit értesz a "valóságos tét" alatt. Azért vált valóságossá a tétje, mert eddig mindig rá lehetett fogni valamire, valamilyen körülményre a kudarcokat. Most viszont látszik, hogy mitől rossz a mondat. Szovjet csapatok pedig nincsenek. Ha – mint mondod – nem tudod kirekeszteni gombosszegi életedből a külvilágot, akkor – figyelembe véve, hogy sokan erkölcsi zsinórmértéknek tekintenek - hogy tudod megtartóztatni magad attól, hogy állást foglalj néha a súlyosabb közéleti kérdésekben? S miért tettél kivételt a Medgyessy Péter lemondása, ügynök-múltja körüli kiélezett vita idején? Taszít valami a publicisztikában? Nem taszít, sőt, csak nincs olyan ingerenciám, hogy minden nap minden lében kanál legyek. Mert itt vagyok, a dolgozószobámban, s amikor háromkor vagy kettőkor felállok, halálosan fáradt vagyok. Nem tudok már publicisztikákat írni, örülök, ha írásra már nem is kell gondolnom. Azóta változott egyébként a konkrét ügyben a véleményed? Nem volt semmi okom rá, hogy Medgyessy Péterről megváltoztassam a véleményemet. A törvény addig van érvényben, amíg a honatyák meg nem változtatják. Medgyessy messzemenően törvényesen járt el, tehát senkinek semmi oka nem volt, hogy őt lemondásra szólítsa fel. Ezt persze mindenki megteheti, miért ne tehetné meg. Csak éppen jogi vagy politikai értelme nem volt, s így nem is vezethetett semmire. Ha valakit ma demokratikusan megválasztanak, akkor az meg van választva. Nincs ha, de, akkor, hanem, mert, ellenben. Nincsenek utólagosan támasztható erkölcsi feltételek, négy évig ilyesmi nincs. Vagy mese nincs, és meg kell változtatni a törvényeket. Közérzeti kérdéseken túl érint-e bármilyen szinten a jelenlegi politikai közbeszéd nívója? Érint, de olyan ingerenciám megint csak nincs, hogy ha valaki azt kiabálja, a kurva anyádat, akkor ugyanezt visszakiáltsam, vagy mondjak egy még nagyobbat. Olyan kötelezettségem természetesen van, hogy tudomásul kell vennem, szimptomatikusan mit jelent ez a szitkozódás. Ami szellemi művelet, absztrahálnom kell. De akkor már nem azzal foglalkozom, hogy azt mondta, amit mondott, hanem hogy valami olyasmit mondott, ami nem a helyzethez és az időhöz illik. Vajon miért nem illik, s akkor vajon miért mondta ezt. Ha ezekre a kérdésekre választ kaptam, akkor elvégeztem az absztrakciós kötelezettségemet, s nem veszteglek azon az alacsony szinten, amelytől egyébként mindenki szenved. Az absztrakció hiánya pusztító. Aki nem tud absztrahálni, bűnös ember. A szónak akár keresztényi értelmében is. Aki katolikus, annak bizony templomba kéne mennie és meg kéne gyónnia, hogy a héten már megint nem tudott absztrahálni. De tudatában van-e annak, hogy nem tud absztrahálni? Ez az absztrakciós készségnek egy fajtája. De ha valaki valami bűnt öntudatlanul elkövet, attól az még bűn marad. Én nem tudom felmenteni őt a bűn alól. Svéd barátom, Richard Swartz mesélte, hogy amikor Leningrádban egy alkalommal ellátogatott az Ermitázsba, akkor csatlakozott egy angol nyelvű tárlatvezetéshez. A tizedik percben az volt a határozott benyomása, hogy neki innen el kell mennie. A huszadik percben aztán rájött, hogy a tárlatvezető többet beszél az ébenfa keretek értékéről, mint a képekről. Ez a tárlatvezető nem tudta, hogy ő nem tud absztrahálni, de nem tudott. Ő annál ragadt meg, hogy hány kiló aranyat fújtak a keretre, s hogy az mennyit ér. De hogy a keret valamit bekeretez, szart keretez be, vagy mesterművet, már nem volt tárgya a megfigyelésének. Gyakorta írod, hogy a munkád alapja az önmegfigyelés. Az önmegfigyelésnek nincs olyan mélysége, ami elengedő lenne a boldogsághoz. Valaki minél kevésbé működteti a reflexiós képességeit, az indulatainak annál inkább kiszolgáltatott, s minél kiszolgáltatottabb az indulatainak, annál több energiára van szüksége. Túl sokat kell ennie. Ettől aztán az élete elég komplikált. Fordítva nem így van. Legfeljebb az válik komplikálttá, hogy valakinek olyan emberek között kell élnie, akik nem képesek az önreflexióra vagy egy hibás ökonómiai számítás miatt nem akarják gyakorolni ezt a képességüket. Ez a reláció nem fordul meg az írással kapcsolatban? Hiszen itt a minél mélyebb önmegfigyelés eredményeként


2013.06.20.



létrejövő ismeretanyagot kell absztrahálni, így viszont minél apróbb részletekig jut el az önmegfigyelő, annál bonyolultabban lehet mindenkire érvényes ítélkezésmentes formulává tisztítania tapasztalatait az írásban. Vannak persze határok. Az önmegfigyelés nem lehet ugyan elég alapos, de mindig az élet az előbbrevaló. A jelenlétem, a cselekedeteim, az, hogy most ezeket a szavakat kimondom. A kimondás következményei. Mindezt csak utólag tudom kontrollálni. A kontrollra azonban éppen az embertársaim miatt, megint csak rá vagyok kényszerítve, hiszen nem akarlak titeket itt most az őrületbe kergetni. Azt sem akarom, hogy elaludjatok az unalomtól. Ezért bizonyos kereteket meg kell tartanom, bizonyos feltételeknek eleget kell tennem. Egyedül, írás közben az ember azonban elég gyakran túlírja a szöveget. Nem a túlzott önismeret vezeti ide az embert, hanem a hiányos önismeret. S akkor megint csak reflektív eszközökkel kell az embernek megnéznie, hogy mitől túlírt egy adott szöveg, miért írt túl valamit. Valamit éppen hogy nem ismer, vagy nem akar ismerni, nem akar bevallani, nem akar magától, vagy másoktól elfogadni. Az önismeretnek valóban vannak zsákutcái. Ezek a becsavarodott szövegek. Vagy túl van húzva a szöveg. Mert vannak túlhúzott szövegek is. A prózád egyik legizgalmasabb kérdése számomra az aszkézis és az érzékiség viszonya, egyensúlya. Érdekelne, mennyi erőfeszítéssel jár, s hogyan tudod ezt a két vonást egyensúlyban tartani - vagy egyszerűen arról van szó, hogy írás közben segít a nyelv, megoldja az arányokat? Néha segít, de hogy segítsen, annak van egy csomó feltétele. Inkább egyfajta visszahatásról beszélnék. Ifjú emberként volt bennem valami zabolátlan, mint általában a fiatalemberekben. Ezt a zabolátlant a Mészöly írásaihoz fűződő viszonyomon keresztül tanultam meg megzabolázni. Hogyan lesz az ő elhagyásaiból nagyobb feszültsége a mondatnak, mint az én szófosásomból. Ez Mészöly kifejezése. A módszer begyakorlása szabályos eltanulási folyamat volt, mimikri, aztán következett a kibújás folyamata, mert ki akartam bújni belőle. Ez nem én voltam, ez a bennem élő Mészöly, a bennem élő aszkéta Mészöly. Aki persze szintén nem volt aszkéta, mint ahogy én sem vagyok. De az embernek vannak aszketikus vonásai. Ezek nagyon szép vonások, bizonyára majdnem mindenkiben vannak a szép szigorú aszkézisre hajlamok. Bár mondjuk, Rabelais-ban talán nem sok lehetett. Az Esterházy Péterrel való kapcsolatod, ugyan más paraméterek között, de hasonló intenzitásúnak tűnik, mint amilyen a Mészölyhöz fűződő viszonyod volt… A Mészölyhöz fűződő kapcsolatom, sok komoly konfliktussal volt terhes. Esterházy Péterhez fűződő kapcsolatom sok gonddal terhes, de konfliktussal nem. Mészöllyel néha ordítottunk, néha, mint a szerelmesek, nagy felindulásunkban szakítottunk egymással. Én elrohantam. Ő általában megorrolt, ami azt jelentette, hogy amikor újra jött vagy újra megjelentem nála, akkor nagyon élénken mutogatta, hogy nincsen megsértődve. Esterházy Péterrel kapcsolatban ilyesmi nem eshet meg. Viszont soha senkivel szemben nem érzékeltem még ilyen erősen az emberi alkat plaszticitását, a személyes adottságok különbözőségét. Ami néha kivételes élvezetet jelent, máskor súlyos gondokat okoz. Balassa Péterről is kérdeznélek. Gondolod-e, hogy érdemileg másképp alakul a pályád, ha ő nincs? Erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Ez a kapcsolat az életem részévé vált. Olykor nagyon dramatikus részévé, mert ő nagyon nagy ellentétektől hajszolt ember volt. Amióta meghalt, nem tudok mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy én nem tudom hány évtizede dolgozom egy szövegen, s ezt ő nem fogja tudni elolvasni. Már haldoklott. Tulajdonképpen a jó ízlést, a neveltetésemet kellett volna félretennem, de nem tudtam félretenni, és csakis ezért nem mondtam neki, hogy én most átküldöm neked ezt az ezernégyszáz oldalt, úgy ahogy van, és olvasd még el, kérlek. De ha egyszer meghal, minek olvassa el? Csakhogy akkor minek írok én, vagy minek olvasunk? Ha egyszer meghalunk. Mert jó, lehet indok, hogy legalább abban a rövid időben, amíg együtt élünk, ne öljük meg egymást, vagy ne essünk egymás torkának, vagy beszélni tudjunk egymással és ne ordítozzunk. Nem tudtam azt mondani, hogy olvasd el, elküldöm neked, hiszen nem is tudta volna elolvasni, mert amikor haldoklik az ember, akkor mással van elfoglalva. Nem tudom, mivel. Szívinfarktusod, s annak történetét feldolgozó Saját halál című írásod megszületése közt közel tíz év telt el. Nem merted, vagy nem tudtad korábban megírni? Mi segített végül ahhoz, hogy "nyelvet találj hozzá"? Ez egyfajta szakmai kötelezettség volt. Nem fogtam hozzá, sokáig nem éreztem úgy, hogy hozzá kéne fognom. Amikor jött a felkérés a Bécsi Egyetemtől, hogy tartsak két előadást, egy felolvasást, egy szemináriumot, mert minden évben meghívnak egy szerzőt, s akkor éppen rám esett a választásuk, akkor megírtam. Hogy fogadták az első hallgatói a szöveget? Csak azért kérdezem, mert nagyon sokakat mélyen felkavart, az ÉS-beli közlést követően sokáig beszédtéma maradt… Nagyon szép este volt, bár számomra rettenetesen kimerítő. Több mint kimerítő. Utána övsömört kaptam, amivel három hónapot kínlódtam. De nagyon szép este volt, nagyon koncentráltan tudtam olvasni. Az Emlékiratok könyvéről mondtad egy 1995-ös interjúban, hogy "ezzel a könyvvel lezártam ugyan valamit, de már akkor tudtam, hogy nem egy esetben radikálisabbnak kellett volna lennem. Visszafogtam magam, bizonyos ízlésbeli, felfogásbeli érzékenységeket nem akartam megsérteni. […] Bizonyos arányokat meg kellett volna sértenem, amit nem tettem meg." Beszélnél arról kicsit részletesebben, mik ezek az arányok, s hogy a Párhuzamos történetekben meg kívánod-e sérteni ezeket? Vagy elvesztette jelentőségét ez a kérdésirány? Nem veszítette el, egyáltalán nem. Illetve számomra elveszítette ugyan a jelentőségét, hiszen csinálom, de különben nem. A diktatúra tartós állapota mintegy kikényszerítette az elnyomottak szolidaritását, s emiatt aztán bizonyos érzékenységi, ízlésbeli határokat nem lehetett megsérteni. Helyesebben nem volt ésszerű megsérteni. Én nem gondoltam, hogy valaha megérem ennek a birodalomnak a bukását. Sőt, volt a családunknak egy idős barátja, aki egyszer, valamivel a halála előtt azt találta mondani – s abban a pillanatban bizonyára ez volt számára a túlélés reménye –, hogy ő még szeretné megérni, látni, amint ez az egész birodalom összeomlik. Akkor én teljesen gyanútlanul tiltakoztam, mondtam neki, hogy én nem szeretném ezt megérni, mert rettenetes lesz. S elég rettenetes is. Persze nem olyan rettenetes, mint amilyennek akkor képzeltem. De mindezzel csak azt akarom mondani, hogy minden értelemben be voltam rendezkedve arra, hogy az én életemben már semmi nem változik. Volt egy föld alatti szabadságmozgalom, a vakondok szabadságmozgalma, amelyben egy kicsit mindenki részt vett, egy kicsit senki. Ez a titkos függetlenségi háború, amely aztán ténylegesen aláásta, működésképtelenné tette


2013.06.20.



a birodalmat, nagy erkölcsi erővel kényszerítette az embert, hogy olyan ízlésbeli és gondolkodásbeli korlátokat vegyen figyelembe, amelyek nem a sajátjai. Én ezeket a korlátokat az Emlékiratok könyvében figyelembe vettem. Elmentem ugyan a legszélső határig, de figyelembe vettem. S végig is gondoltam menet közben, hogy miért megyek el a legszélső határig és miért veszem mégis figyelembe. Az elnyomottakat nem teszem még védtelenebbé, mint amilyenek. Voltak tehát a könyvnek olyan határpontjai, ahol számomra az erkölcsi megfontolás többet jelentett, mit a művészi szabadság. Legfőképpen az ötvenhatos jelenetekben. Vagy a szerelmi jelenetekben. Azt mondtam magamban, hogy vannak esetek, amikor az esztétikai elveket alá kell rendelnem az erkölcsnek, s a könyvnek jobb esetben ez lesz az esztétikai elve. Jobban mondva a művészi szabadságomat éppen ebben és ez által éltem át. Abban áll a művészetem, hogy a szerkezetnek ezt az erkölcsi döntést tartósan el kell bírnia. Ha nem bírja el tartósan, akkor hiába éltem és dolgoztam. Vannak olyan műalkotások, amelyek ezt a morális mozzanatot nem tartalmazzák, de az enyém az Emlékiratok esetében nem ilyen volt. Ez a dolog a fordulattal vagy a rendszerváltással alapvetően megváltozott, érvényét veszítette a kérdés. Sőt, én magam be se vártam, hogy érvényét veszítse, hanem az Emlékiratok könyvének lezárása után, ami kompozicionálisan tartalmazta ezt az elvet, felrúgtam a függetlenségi mozgalmakkal kötött titkos szerződésemet, s belekezdtem valamibe, amin ma is dolgozom, s ami ezt a morális kikötést nem tartalmazza. Egy pillanatra visszatérnék ezekre a föld alatti szabadságmozgalmakra. A Kornis Mihályék által indított Naplóban, annak indulásakor Te is szerepeltél, itt publikáltad Helyszínelés című írásod is. Miért léptél ki később? Nem publikáltam, hanem a Helyszínelést a Naplónak írtam. Felhívásnak szántam, s ezt meg is írtam benne. Összesen kétszer szerepeltem, egyszer a Helyszíneléssel s aztán amikor kiléptem belőle. Azért léptem ki, mert azért léptem be, mert arra gondoltam, hogy a többiek is ki tudnak magukból lépni. Hogy azért egy kicsit tudnak absztrahálni. Valami olyasmiről is beszélni, ami nem az én, az én, az én. Aztán láttam, hogy nem nagyon tudnak absztrahálni. Ezt nem akartam nekik megmondani, s nem is mondtam meg abban a szövegben. Ezt így tisztességesnek is érzem, mert a saját absztrakciós képességének karbantartásáról mindenkinek magának kell gondoskodnia. Erről aztán mindig mindenkinek magának kell gondoskodnia, minden körülmények között. "A személyes szabadságért folytatott harcnak nem tárgya többé a modell ágyékszőrzetének minősége" – írtad egy emlékezetes, Magyar Narancs-beli esszében 2000-ben. Mi ma számodra a legfőbb tárgya? A személyes szabadságért folytatott harc az ember utolsó lélegzetéig kitart. S az irodalom vagy a művészet szabadságáért folytatott harc sem ismeri a szünetjelet. Más eszközökkel meg egészen másként, de ma is komoly küzdelem. Ha tudomásul vesszük, hogy a könyvgyártás is egy ipar, a vegyiparhoz képest kicsi ugyan, de ipar, melynek gyárai, üzemei vannak, amelyeket minden nap a piac igényei szerint legyártott kéziratokkal kell a tulajdonosoknak megtömniük, akkor világos lesz, hogy az irodalom szabadságharcától az ember se magát se a világot nem fogja tudni megkímélni. A gyáripari könyvtermelés körülményei között nem tudom magam jól érezni. Egy szerzőnek nem is az a dolga, hogy jól érezze magát. A szabadságharc feltételei különben is jobbak, mint korábban. A kapitalista kiadó ugyanis a szerzőiből él, nem tud nélkülük meglenni, s csak úgy tudja fenntartani ezeket a szórakoztató gyárakat, ha legalább ápolja vagy úgy csinál, mintha ápolná az irodalmi kultúrát. Bár azt is látni kell, hogy jelen pillanatban egy radikálisabb kísérlet folyik. Melyik társadalom tud ötletesebben meglenni kultúra és irodalom nélkül, ez a kísérlet tárgya, s bár a páciens meg fog halni, a kísérlet sikerülni fog. Lesznek olyan tökéletes társadalmak, amelyek tökéletesen ellesznek nélküle, vagy éppen a látszatával. De ez nem a német lesz… Nem valószínű, de a határára fog kerülni. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy leginkább az amerikai társadalom lesz ilyen. A német társadalom már a kísértés határán billeg, mélységesen kívánja, hogy levesse kulturális kötöttsége nyűgeit. És a magyar könyvkiadás? A magyar nem versenyképes ilyen értelemben. Vannak szabadcsapatai, vannak magányos betyárjai, de a kultúra, mint értékelhető egész, még nem állt össze. Kiadókat is hiába keresek, hiába nézek körbe, nem látok igazi kiadót a láthatáron. Vannak, akik kiadnak könyveket. Nem hagy nyugodni annak víziója, amit az imént festettél le az irodalom, a kultúra szabadságáért folytatott küzdelem lehetséges végpontjaként… Ez véres, kemény harc. Világos, hogy lehet olyan társadalmakban élni, ahol nincs irodalom és nincs kultúra, csakhogy hosszú távon a civilizáció omlik össze tőle. Platón és Arisztotelész nélkül nincsenek komputerszakemberek. S ha már a nevüket sem ismerik, akkor ezt a világot még működtetni lehet, de fejleszteni már nem. Ez a harmadik világ nagy problémája. Együtt tudnak-e tartósan élni olyan civilizációs eszközökkel, amelyhez nincsen megfelelő kulturális hátterük. A kulturális, civilizációs mozgásoknak vannak bizonyos előfeltételei. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk, ki tudjuk fejezni magunkat, a nyelvvel tudjunk valamit kezdeni, egymásnak el tudjuk mondani a történeteinket, minden újabb házasságban újra el tudjuk mondani a régebbi szerelmi történeteinket, ahhoz valakinek a nyelvvel és a történetmondással nem csak piaci szempontok szerint is foglalkoznia kell. S ha egy kultúrában nincsenek meg többé a reflexiós felületek, akkor a legalapvetőbb műveletek sem végezhetők el. A cipőt ki kell pucolni, a lépcsőházat le kell sikálni. Nincsen olyan dolog, amelyet ne kéne ápolni. Néhány idézettel szembesítenélek, szeretném, ha kommentálnád őket. "Magyar vagyok, de ennek mások számára nincsen jelentősége." Evvel csak arra utaltam, hogy Németországból, Franciaországból, vagy bárhonnan nézve, Hollandiából nézve, a magyaroknak ezt az állandó köldöknézését, ábrándozását, ezeket az állandó önértékelési problémáikat, nem nagyon lehet megérteni. Minden identitásnak megvannak persze a maga problémái, de nem mindegyiknek azonos szinten. A mi úgynevezett magyarságunkkal való állandó küszködésünk, ez az állandó öntépő túlzás, mely csapkod a végletek között, nem nagyon érthető, nem felfogható és sajnos egy kicsit ellenszenves. Holott a dolog viszonylag egyszerű. Nem kollektivitásokban kell gondolkodni, hanem személyekben. Abban a pillanatban, ha valakinek a személy előbbre való, mint a személy nacionalitása, faja, neme, vagy bármije, akkor nemzetének helyzetén is nagyot lendített. A személyes cselekedetei alapján fog megítélni másokat, amiért minden ember felelőssé tehető. A származásáért vagy a nemzeti hovatartozásáért senki. Ez nem lehet közbeszéd tárgya, ez a magánügye. A


2013.06.20.



második világháborúnak ez az egyik nagy tanulsága és következménye. Ugyanabba a csapdába, amelybe több évszázadon keresztül beleléptek, az európai népek nem kívánnak még egyszer belelépni. Minél inkább te magad vagy a felelős ember, annál jobb minőségben szolgálod a nemzeted. Fordítva nem igaz. "Végül is a mai napig vannak olyan élményeink [melyek] se a képek, se a fogalmak nyelvén nem megfogalmazhatók, és természetük szerint nem is lehet ilyen fordításuk. […] azt sem mondhatnám, hogy ennek a másik történetnek vagy párhuzamos történelemnek a megírása váratna magára. Amivel közel sem szeretném azt állítani, hogy a maga nyelvén ne hagyott volna érzékileg és érzelmileg fölfogható, olykor igazán mindennapi és közhasznú tárgyakban megnyilvánuló nyomot." Az európai kultúránknak a tárgyi kultúrában maradt meg a mágikus rétege. Azokban a dolgokban, amelyeket külön nem értelmezünk. Mi a sírkő. A szobor. A templom. Ha az ember egy életen át együtt élt egy élő emberrel, akkor a másik halála után miért megy ki egy lassan elporladó csonthoz a temetőbe. Miért tesz egy súlyos követ rá. Miért a vallása szimbólumait teszi rá. Miért visz kavicsot a sírra vagy virágot. Ahhoz, hogy az ember lássa, hogy kik vagy mik vagyunk, rá kell látnia ezekre kulturálisan hagyományozott néma tudatrétegekre. Mondok egy példát. Ülök a macskával az ölemben a televízió előtt. Ez egy nagyon intelligens állat, képes eljutni a macska-intelligencia határára, majdnem át is lépi, s olykor bosszankodik, hogy nem tudja átlépni ezt a határt, holott bizonyos pontokon csaknem eljut az emberi intelligencia határára. Érzékeli, hogy ez más minőség. S azt is érzékeljük mind a ketten, hogy azért tudunk közlekedni egymással, mert mind a ketten emlősök vagyunk, s ezen az egyetlen közös alapon vagyunk képesek a megértésre. A macska ül az ölemben, nézi a televíziót. Az állat- és a természetfilmekre elég kitartóan tud figyelni. Három percig képes koncentrálni, akkor meg kell bizonyosodnia magáról, hogy ő még megvan. Utána megint figyel. Az egy külön történet, hogyan jött rá a realitás és az imagináció, a virtuális realitás különbözőségére. A képen őserdőt mutatnak, óriási vihar készülődik, villámlás látszik, dörgés hallható, tehát mindaz, amit ő is jól ismer. Óriási eső szakad le az égről. A macska kiugrik az ölemből, egy villanásra körülnéz a szobában, fedezéket keres, s beáll az ajtó kerete alá. Onnan néz ki az esőre. Ez a sírkő. Valamit kezdeni kell a halállal, ha egyszer nem értjük, vagy minden valószínűség szerint teljesen félreértjük. Bizonyos esetekben én sem tudom, hogy hol vagyok, s akkor egy támpontot kell keresnem. Ilyenkor én is tárgyi támpontot keresek, egy ajtókeretet, egy sírkövet, egy zászlót, valamit, ahonnan ki tudok nézni egy realitásra, amit nem tudok felfogni, nem ismerek. Vagy mondok egy másik példát. Mikor Gombosszegre költözünk, a szomszédaim kezéből szedtem ki egy félig agyonvert baglyot. Agyon akarták verni. Szölőkaróval. Tavasszal erősen huhognak a baglyok. Ez egy gyönyörű, de közelről alig elviselhető hang. Ezt a huhogást kötötték össze a halállal. Bizonyos értelemben össze is köthető, világos a kapcsolat. A régiek korán lefeküdtek, tavasszal különösen fáradtak voltak, aludtak, nem hallották a baglyok huhogását. Akkor nem feküdtek le, s akkor hallották, amikor virrasztottak egy haldokló mellett. Fél óra múltán megfordították az oksági viszonyt a két dolog között. A bagoly nevű élőlényből mágikus tulajdonságokkal felruházott tárgyat csináltak, s ehhez évszázadok óta ragaszkodnak, miként a görögök, akik számára a bagoly a tudás tárgyi képe volt. Ebben is van valami. Tanúja vagyok, hogy a bagoly tekintetének egyenletes nyugalmát még akkor sem lehet megrendíteni, ha szölőkaróval verik. Ha "az érzelmeinktől függetlenül látunk, de aztán érzelmileg értékelünk", ahogy írod, akkor hogyan várható el, hogy akár közösségi, akár személyes döntéseink lehetőleg többé-kevésbé megfontoltak, racionálisak és épeszűek legyenek? Ha az ember racionálisan gondolkodik, akkor be kell látnia, hogy egy ilyen várakozását a saját racionalitása sem képes beteljesíteni. De nem akarom a kilátástalanság világképét terjeszteni, éppen ellenkezőleg. Azt mondom, hogy maga a képesség, az érzékelésünk képessége, mindenkinek az érzékelése azonos szinten mozog, s ez valószínűleg azonos szinten áll valamennyi emlősállat érzékelésének képességével. Ami nagyon nagy és nagyon mély közösség. Univerzális közösség és magasabbrendű kapocs, mint egyfajta politikai konszenzus vagy politikai megegyezés vagy vallási közösség. Ha pedig a politikai szabadságeszményemet és a politikai egyenlőség iránti vágyamat arra építem, amin valóságosan is meg van alapozva, a szenzualitás egyenlőségére, akkor nyert ügyem lehet. Hiszen nyilvánvaló, hogy minden más tekintetben nem vagyunk egyenlőek. Teljesen különbözőek vagyunk, mindenki egyedi példány. Az egyedisége éppen a különbözőségek nagy tömegén alapszik, es tut mir Leid. Kizárólag a szenzualitás egyenlőségében mutatható fel közösség. Ezen a szinten viszont mindenki kölcsönösen megtéveszthetetlen. Ha erre az adottságra építenénk a politikai szabadságjogokat, akkor talán másként működne az élet. Hogyan éled meg, hogy Európában jobban integrálódni látszik az életműved, mint saját hazádban? Ez mint probléma, nagyon érdekes. Az a kérdés, hogy valakit integrálnak-e, nagyon hosszú távokon dől el, ötven év, száz év kell, s a folyamat első előfeltétele, hogy meghaljon a szerző. A munkáim hatása ma minimális. A javaslat, vagy az ajánlat, amit a munkáimmal tettem, mindenképpen erőteljesebb, mint a hatásom. Bár innen nézve úgy tűnik, mintha másutt lenne, mert másutt tényleg van recepciója, hangsúlyozom, hogy nincs hatásom sehol és senkire. Ezt leíró módon úgy szoktam kifejezni, hogy én nem vagyok benne az európai diskurzusban. Abban a művészeti, politikai, esztétikai diskurzusban, ami ma folyik. Mindaz, amit eddig írtam, nem lett a diszkusszió tárgya. Nem szeretnék hízelegni, de ez itthonról nézve nem teljesen így tűnik. Itthonról talán nem így látszik, de engem kérdeztél, és én így látom. Maga a dolog nagyon differenciált, s ezért érdemes is így szemlélni. Van ezeknek a magasan fejlett, régi demokráciáknak – Németország demokráciája nem régi, de elég magasan fejlett – egy nagyon jó tulajdonságuk: a szellemi érdeklődésük, a nyitottságuk, az integratív képességük. Be tudják fogadni, ami számukra szellemileg érdekes, használható és földolgozható. De arra nagyon ügyelnek, hogy ennek a befogadásnak hol vannak a határai, s ezeken a határokon szeretik ők leverni a cöveket. Ez már egy olyan adottság, antropológiai, vagy nemzetállami adottság, ki tudja, amely a mű vagy az életmű értékét másodlagossá teszi. Ezzel olykor ők maguk is tisztában vannak, de ezen nem nagyon lehet változtatni. Ezek olyan kultúrák, az angol, a francia és a német is, amelyek lényegében önellátóak. A világban való benne létüknek más a minősége. Nem passzív, hanem aktív. Egyrészt sokkal korlátozatlanabb, mindennapi gesztus, hogy egy idegent befogadjanak, hiszen naprakészen tudniuk kell, hogy mi történik a világban, ha egyszer ők kormányozzák, s erről nem is kívánnak lemondani. Nézd meg az etnológiájukat, például a francia etnológiát. Másrészt nagyon szűkre szabottak a befogadás határai. Hiszen azt is ő akarja megmondani, hogy meddig igen és mettől nem. Ez a rituális gesztus egy szellemi természetű mű lehetséges hatását enyhén szólva korlátozza. Meg egy másik adottság. Az én nyelvhasználatom több szinten elüt attól a nyelvhasználattól, amit ezekben az országokban a diszkusszió nyelveként használnak. Történeti szinten, esztétikai szinten, sőt szociális szinten is. Akkor is elüt, ha ismerem a


2013.06.20.



szerzőket, akikre ők hivatkoznak, s akkor is elüt, ha nem ismerem, de hát a számukra éppen ez az érdekes bennem. Hogy a nyelvhasználatom elüt, de mégis valamilyen módon kapcsolatban áll a saját diszkusszióik nyelvével. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy szellemileg ki vagyok zárva abból, amibe be vagyok fogadva. Ötven év múlva talán nem így fog kinézni, vagy sehogy nem fog kinézni, de jelen pillanatban így néz ki. Lehet, de akkor mindennek a külföldön eladott könyveid példányszámai ellentmondanak. Amerikában a könyveimből eladott példányok száma jelentéktelennek mondható. Egy siker ott több százezernél kezdődik. Az Emlékiratok könyvét kemény kötésben tízezer példányban adták el. Az amerikai kiadó igen elégedett, hiszen Marguerite Yourcenar Hadrianus-könyve óta, s ez jó régen volt, európai szerző könyvét ők ilyen példányszámban nem adták el. S ez nem egy akármilyen kiadó, hanem a lehető legjobbak egyike. Az összes többi könyvemet már nem adták el ennyiben. Igaz, minden könyvem kapható Angliában, Amerikában, és Németországban paperback kiadásokban is, ami igen nagy dolog, mélységesen elégedett vagyok vele, de azt azért szintén tudni kell, hogy ezekben az országokban ezek a minimálisnál is kisebbnek számító mennyiségek. Thomas Pynchon új regényét egymillió példányban adták el, holott stilárisan nem kevésbé komplikált és megdolgozott, mint az én könyveim. Pynchon regénye az amerikai történelemre hivatkozik, az enyém a magyarra. A nagyságrendi különség nyilvánvaló. Én egy személy vagyok, aki valamit írok. Nem vagyok azonosítható sem a könyveim eladási számaival, se mással. Változtatott-e ezen Kertész Imre Nobel-díja valamit? A Nobel-díjnak ezekhez az aránybeli különbségekhez tüntetően nincs köze, ez a díj személyes teljesítményeknek szól. Kertész Imre személyes teljesítményének. S ugyanígy az ő személyes teljesítményének szól a világ érdeklődése. Az más kérdés, hogy mi örülünk ennek, hiszen mi is magyarok vagyunk és Kertész Imre is magyar. De attól még a világ szemében a személyes teljesítménynek van primátusa. Hogyan látod: ha Te nem vagy a diskurzus része, akkor a nemzetközi porondon kik alakítják ma azt? Magyarok nincsenek közöttük. Egy ideig talán Fejtő Ferenc. Az atomtudósok, Teller. Konrád György a politikai esszéivel. Az ő tevékenységében különösen érdekes, hogy amikor a jaltai egyezmény tarthatatlanságára nagyon korán fölhívta a figyelmet, akkor sokan felkapták a fejüket, de nem volt benne a diszkusszióban, mert a békés együttélés elve nem engedte volna meg, hogy erről akár Párizsban, akár Berlinben hangosan beszéljenek. De nem felejtették el, hogy ő volt az egyetlen, aki erről hangosan beszélt, s ezáltal már benne volt és benne is marad az európai diskurzusban. Az írók közül kik játszanak még benne szerepet? Jelen pillanatban író nem alakít diskurzust. Jelen pillanatban inkább szociológusok, politikusok, közgazdászok, történészek, filozófusok. Ez a filozófusok százada. Napi igény támadt az etikára. Furcsa módon állami igények, a törvényhozás igényei, a tudományos kutatás véres kérdéseit nem lehet másként megoldani. És természettudósok, genetikusok és biológusok. Élethalálharcot vívnak, amiből én is érzékeltem valamennyit Berlinben a Wissenschaftskolleg-ban. Komoly ellentét látszik kialakulni az ortodox darwinista természettudósok és az antiglobalista társadalomtudósok között. A darwinizmus a társadalomtudósok szemében nagyon feltűnő módon azsúrban van, teljes szinkronba került a kapitalizmus újabb rabló korszakával. Az erősebb jogán, csak hogy több nyereséghez jussál, bármit megtehetsz, akár a saját környezetedet is elpusztíthatod. Ha a biológusok vagy a genetikusok ugyanezen a nyelven beszélnek, akkor a társadalomtudósok mit csináljanak a globalizáció ellen folytatott háborújukkal? Habár a globalizációt a józan eszükkel el kell fogadniuk, hiszen ekkora népességet másként, mint globalizált vagy mondializált eszközökkel, miként lehetne fenntartani. Ha viszont másként ennyi ember nem táplálható, akkor értelmetlen arról beszélniük, hogy kell-e nekünk a globalizáció. Ha tehát a globalizáció az emberi adottságok ökonómiai formája, akkor tényleg az ortodox darwinistáknak van igazuk. Tényleg mindig az erősebb kutya baszik, ami egyébként nem igaz, se a kutyáknál, se a szarvasoknál, se a rókáknál, és bizonyítottan nem igaz az embereknél. Magával a világképpel vannak a problémák. Kétszáz év óta először az emberek megint csak nem tudnak egymásnak semmit mondani arról, hogy miként alakítsák akkor a holnapi napjukat. Vérengző vadállatok legyenek-e a gyerekek, akiket fölnevelek, vagy szelíd őzgidák? Hogy a jó? Szó mi szó, írók jelen pillanatban a saját mondataikon kívül nem alakítanak semmit. Irodalom sincs, ezeket a fogalmakat nyugodtan el lehet egy időre felejteni. A nagy könyvgyárak eszik a papírt, most már ipari célra ültetett erdőket zabálnak föl, de egyre kevesebben olvasnak, szépirodalmat pedig még kevesebben, s ez most mindenütt a világon így is marad majd. Vigasztaló, szép helyzetkép - az embernek valósággal kedve támad, hogy egyéb dolgait feledve nagyregénybe fogjon, amint hazaér. Ennek ellenére – szerencsére - szigorú napirend alapján, aszketikus fegyelemmel dolgozol: a négy kötetesre tervezett Párhuzamos történetek kéziratából 1400 oldal fekszik bent, az íróasztalodon. Hogy gondolod, mikor fejezed be? Az első két kötetnek lassan a végére érek. Talán még egy év, mondom évek óta. S akkor még egyet ráhúzok. Szándékosan túl van koncipiálva. Musilnak is tudnia kellett, hogy nem fogja tudni befejezni. Annyi minden volna még. Megkérdezni, teszem azt, hogy az említett Narancs-beli esszében, a Zalaegerszeg-Budapest gyorsvonat WC-jének állapota kapcsán bejelentett csődhöz képest változott-e valami. S hogy ezen kontextusban mi táplálhatja a reményt arra nézvést, hogy Magyarország valaha is egy normális, európai ország legyen. Visszatérni rá, hogy beszélgetésünk egy pontján közelebbről mit is értett az alatt, hogy “bizonyos esetekben nem tudom, hogy hol vagyok.” Ám ebben az erős kontúrokkal alászálló estben, ebben a kertben itt, majd az istállóból átépített dolgozószobában lassan irányát s erejét veszti az amúgy is ingatag alapokon nyugvó riporteri igyekezet. Az asztalon pedáns rendben, odébb testes dossziékban az elkészült kéziratlapok. Kézírásos feljegyzések, két meztelen férfitest egy tóparti felvételen, a hajópadlón kinyitott lexikon. Egy bőven termő kiwifa a tornác mellett, a zalai földi paradicsom legutolsó mementója, aztán már csak a kertkapu - s a tömény halálfélelem. Nézel erre, nézel arra a falu egyetlen utcáján…, aztán újra: jobbra, balra, mint aki látja bár, de nem hisz a szemének, ám a lakosságból – 36 fő – egyetlen élő lélek sem mutatkozik. Nem úgy egy kutya. Az úttest közepén fekszik kinyúlva, bizonyára napok óta, teljesen mozdulatlanul. Szemével követi az idegeneket. Láthatóan készül rá, hogy megugasson minket, de aztán elveti a tervet: minek. A sarkon egy épület, mely a jelekből ítélve valaha boltként üzemelhetett. Mellette egy újnak látszó fülke, ahonnan baj esetén telefonálni lehet.


2013.06.20.




2013.06.20.

d:\oszmi\ \mht\ mht

Recommend Documents