Doktori (PhD) értekezés. A középkori magyar könnyűlovasság történetének vitatott kérdései. Szabó János

Doktori (PhD) értekezés

A középkori magyar könnyűlovasság történetének vitatott kérdései

Szabó János

Debreceni Egyetem BTK 2016 1

A középkori magyar könnyűlovasság történetének vitatott kérdései Értekezés a doktori fokozat (PhD) megszrezése érdekében a történelem tudományágban Írta: Szabó János okleveles művészettörténész szakos bölcsész és történelem szakos bölcsész és tatnár Készült a Debereceni Egyetem Történelmi és Népajzi Doktori Iskolája (Történelem Programja) kertében

Témavezető: Dr. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (olvasható aláírás) A doktori szigorlati bizottság: elnök: Dr. ......................................... tagok: Dr. ......................................... Dr. ......................................... A doktori szigorlat időpontja: 20... . .................. ... . Az értekezés bírálói: Dr. ........................................... Dr. ........................................... Dr. ........................................... A bírálóbizottság: elnök: tagok:

Dr. ........................................... Dr. ........................................... Dr. ........................................... Dr. ........................................... Dr. ...........................................

A nyilvános vita időpontja: 20... . .................. ... .

2

Nyilatkozat

Én Szabó jános teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy a benyújtott értekezés önálló munka, a szerzői jog nemzetközi normáinak tiszteletben tartásával készült, a benne található irodalmi hivatkozások egyértelműek és teljesek. Nem állok doktori fokozat visszavonására irányuló eljárás alatt, illetve 5 éven belül nem vontak vissza tőlem odaítélt doktori fokozatot. Jelen értekezést korábban más intézményben nem nyújtottam be és azt nem utasították el. Budapest, 2016. március 18. …………........................ Szabó János doktorjelölt

3

Tartalomjegyzék I. Bevezetés ............................................................................................................................ 5 II. Historiográfiai áttekintés a középkori magyar könnyűlovasság fegyverzetének és taktikájának XIX–XX. századi megítéléséről ...................................................................... 10 III. Történetírók A IX–X. századi magyarok fegyverzetéről, harcmódjáról ....................... 47 IV. Az Árpád-kor csatái (IX–XIII. század) a steppei népek hadviselésének tükrében........ 84 V. A könnyűlovasság kontinuitásának lehetőségei............................................................ 125 VI. A könnyűlovasság átalakulása a XV. században: a huszárság megjelenése ............... 154 VII. Az új típusú könnyűlovasság szervezete és harcmódja ................................................. 209 VIII. Összegzés .................................................................................................................. 237 A felhasznált irodalom rövidítéseinek jegyzéke ................................................................ 241 A folyóiratok rövidítéseinek jegyzéke ............................................................................... 267

4

I. BEVEZETÉS I.1. A tudományos probléma megfogalmazása A magyar hadtörténetírás számára egy bő évszázadon át elsőrangú kihívás volt, hogy a magyar a nemzeti etosz és nemzeti ’mitológia’ szempontjából oly fontosnak tartott könnyűlovasság történetét tanulmányozza, miközben nem egyszer került maga a tudományos diskurzus is ezen nemzeti etosz hatása alá. A magyarországi könnyűlovasság középkori történetéről alkotott történetírói hagyomány komplex problematikája azonban sokáig nem vált érzékelhetővé még a szűk szakmai közegen belül sem. Így nem meglepő, hogy bennem is fokozatosan alakult ki a felismerés, hogy milyen nagymértékben lenne létjogosultsága e jelenség historiográfiai képét rekonstruáló, majd annak kritikáját az egyes tudományterületek

eredményeivel

ötvöző

vizsgálatok

nyomán

egy új

szintézis

megalapozásának. 1999-ben jelent meg az első középkori magyar hadtörténettel foglalkozó ismeretterjesztő könyvem,1 ez a vállalkozás azonban közel tíz évre eltérített addigi kora-újkori kutatási témáimtól. Ennek nyomán született meg 2001-ben a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain a XI–XIV. századi magyar hadsereg fegyverzetének és taktikájának összefüggéseivel foglalkozó tanulmányom, melyben először tettem kísérletet a könyv írása során támadt gondolataim megfogalmazására.2 A hangsúly akkor még pusztán a lovasság nyílt csatákban való alkalmazására esett, habár nem ezek a „legtipikusabb” középkori háborús cselekmények.3 Mivel mégis ezeknek a legjobbak a forrásadottságai a vizsgált korszakban, és ezekben a harci cselekményekben mutatkozik meg szinte sűrített formában a résztvevők hadikultúrája – beleértve ebbe a rendelkezésre álló erők összetételét, minőségét és a szembenálló felek vezéreinek gondolkodásmódját is –, e megközelítési mód jegyében azóta behatóan foglalkoztam az 1241. évi muhi és az 1526. évi mohácsi csatával is.4 2001-ben az egyes csatákkal kapcsolatos észrevételeimet még szinte kizárólag a XI–XIII. századi hadieseményekre korlátoztam. A fegyverzet és taktika összefüggései vizsgálatakor a IX–X. századi csatákra azért nem került sor, mivel ezek esetében úgy tűnt, a 1

Melynek célja akkor még csupán szerzőtársam, Somogyi Győző festőművész egykori félbeszakadt

történeti kutatásainak átmentése, keretbe foglalása volt: B. Szabó–Somogyi, 1999. 2

B. Szabó, 2001. 75–98. o.; Azóta számos jószándékú észrevétel, baráti tanács érkezett hozzám a témával

kapcsolatban. Ezek közül az azóta elhunyt kiváló középkorkutató hadtörténész, Borosy András dicsérő szavakkal kísért kritikai megjegyzéseinek igen nagy jelentősége volt számomra. (Borosy, 2001. 445–447. o.) 3

A magyar irodalomban erről: Veszprémy, 2000b. 108. o.; Veszprémy, 2006. 16–17. o.

4

B. Szabó, 2006b.; B. Szabó, 2007b.

5

szakirodalomban „kétség sem merült fel aziránt, hogy a magyar seregek a hagyományos könnyűfegyverzetben küzdöttek”. Emiatt határoltam el a IX–X. századot, a „kalandozó” hadjáratok időszakát a későbbi korszaktól, anélkül, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vetettem volna az akkor és később vívott csaták különbségeit vagy hasonlóságait. Ekkor még más kutatókhoz hasonlóan magam is azt feltételeztem, hogy „a magyar vezérek a X. századi gyakorlattal és a steppei nomádok szokásaival ellentétben, az ismert nagyobb csatákban már nem alkalmazták önállóan a könnyűlovasságot döntő csapásmérő erőként”. A későbbi időszakra nézve pedig általánosnak tűnt a szakmai konszenzus a nehézlovasság dominanciájáról, ami miatt szintén sokáig nem szenteltek túl sok figyelmet a XV–XVI. századi könnyűlovasságnak. Ráadásul Tóth Zoltán nagy hatású munkáinak köszönhetően az 1930-as évek óta a hazai szakirodalomban szinte senki sem vizsgálta szerves egészként a középkori magyar könnyűlovasság témakörét, így ennek lehetősége korántsem tűnt magától értetődőnek. Az elmúlt években azonban több hazai és külföldi kutató eredményei is e megállapítások újragondolására és a vizsgálódások tematikai és időbeli kiterjesztésére késztettek. A magyar hadtörténetírás alapjait a XIX. század végén rakták le igen kiváló kutatók, s az akkoriban megfogalmazott – s úgy tűnik sok szempontbók mindmáig iránymutató – állításaikat természetesen az akkor rendelkezésükre álló forrásanyag alapján tették meg. Ebben képzettségüknek megfelelően túlnyomó többségben voltak az európai latin és görög nyelvű források, míg a sok szempontból „gyermekcipőben” járó orientalisztika korántsem tudott ezekkel azonos tömegű és értékű forrásanyagot párba állítani a keleti nyelvekben többnyire járatlan hazai történészek számára.5 Ez az aránytalanság jellemezte a XX. század hadtörténeti szemléletét messzemenően befolyásoló nemzetközi hírű nagy német, francia és angol összefoglalásokat is.6 Azóta nemcsak a nyugat-európai „lovagi” hadviselésre vonatkozó szemlélet formálódott át gyökeresen a nyugati szakirodalomban,7 hanem az Ázsiára vonatkozó és fordításokban nagy világnyelveken hozzáférhető tudásanyag is igen jelentősen bővült. Az elmúlt negyedszázadban pedig szinte robbanásszerű változás 5

E tekintetben volt igen figyelemre méltó a kiváló turkológus, Thúry József munkássága, aki az oszmán

hódítás korára vonatkozó páratlanul értékes – nyomtatásban vagy modern török nyelven túlnyomó részben még ma sem olvasható – krónikarészletek lefordítása mellett kísérletet tett a középkori és koraújkori magyar hadtörténet egyes kérdéseink új megvilágításába helyezésére is, ámde ez a kísérlete, az európai hadtudományban való járatlanságra miatt kudarcra volt ítélve. 6

Oman, Charles: The Art of War in the Middle Ages. London, 1885.; Oman, 1898.; Delbrück,1923.

7

Kiváló példa erre a John France által összeállított 2006-ban megjelent tanulmánykötet, mely az elmúlt

fél évszázad nagy jelentőségű, szemléletformáló írásaiból lett összeállítva: France, 2006.

6

következett be az ázsiai témájú publikációk terén. Mindennek hozadékai azonban néhány kutató munkái kivételével lassan épülnek be a hagyományosan középkorász vagy régészeti irányultságú hazai hadtörténeti szakirodalomba.8 A magyar honfoglalás időszakának egyik legfontosabb eseménye, a 907. évi bresalauspurc-i csata 1100 évfordulója és a Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulója alkalmából meghirdetett Reneszánsz Év 2008. is jó alkalmat adott egy szélesebb ívű áttekintés elkészítésére, a régi elképzelések felülvizsgálatára, a középkori magyar hadviselésről kialakult összkép jó néhány részletének átgondolására.9 A munka azonban ezzel messze nem ért véget, az egyes felmerült résztémák kidolgozása azóta is folyamatosan zajlik. I.2. Kutatási célkitűzések Amíg azonban a hazai hadtörténetírás nem rendelkezik igazán letisztult képpel vizsgálódásai tárgyáról,10 nagyon nehéz érdemi megállapításokat tenni arról, hogy mit is jelenthetne egy-egy fogalom a középkori Magyarországon a hadviselésben, például a „nyugati” vagy „lovagi” és „keleti” vagy „steppei” elem, amit oly gyakran állítottak szembe egymással. Holott a népvándorlás korában a steppei hatások igencsak elérték

8

Ahol egyelőre még Jan Frans Verbruggen a lovagi hadviselés korszerűbb megközelítését tartalmazó,

1954-ben hollandul, több mint húsz évre rá pedig angolul publikált kiemelkedő fontosságú könyvének nyomait sem mindig lehet felfedezni. (The Art of Warfare in Western Europe during the Middle Ages. New York–Oxford–Amsterdam, 1976.) Az elmúlt években az új nyugat-európai szemléletet elsősorban Veszprémy László sok szempontból úttörő jellegű írásai képviselik hazánkban. 9

B. Szabó, 2010.; E helyen szeretnék köszönetet mondani Balogh Lászlónak, Bárány Attilának, Bíró

Ádámnak, Bollók Ádámnak, Csiky Gergelynek, Dormán Emesének, Györkös Attilának, Fodor Pálnak, Ivanics Máriának, Kiss Etelének, Kovács Lászlónak, Kovács S. Tibornak, Langó Péternek, Négyesi Lajosnak, Pénzes Szabolcsnak, Regős Andreának, Sudár Balázsnak, Töll Lászlónak, Tősér Mártonnak és Veszprémy Lászlónak, valamint a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtára munkatársainak, akik akkor és azóta is segítették munkámat. 10

Mint például egy olyan áttekintő összefoglalás, amilyet John France készített a keresztes hadjáratokon

részt vevő nyugat-európai hadakról és a velük szemben álló közel-keleti muszlim erők lényegi különbségeiről: France, John: Crusading Warfare and Its Adaptation to Eastern Conditions int he Twelfth Century. In: France, 2006. 50–55. o.

7

Nyugat-Európát is, s ennek hosszú távú, maradandó nyomai egyre határozottabban kirajzolódnak.11 Ma már ugyanis kitűnt, hogy a középkorban a nyugat-európai taktika feladata nem pusztán a nehézlovasság hatékony alkalmazása, hanem a lovasság és az annak létszámát időnként többszörösen is meghaladó gyalogság koordinációja volt. Így Magyarországon sem lehet a nyugati taktika adaptációját pusztán a nehézlovasság térnyerésével leírni, amikor a magyar vezéreknek még a keresztény királyság korában is inkább a könnyűlovasság és a feltehetően kis létszámú nehézlovasság tevékenységét kellett összehangolnia.12 Emiatt is kérdéses a nyugat-európai taktika szélesebb körű alkalmazása, ha annak egyik alappillére, a gyalogság társadalmi okokból csak a XV. századra nyert értékelhető szerepet a magyar hadikultúrában. Eközben a könnyű- és nehézlovasság együttműködésére – egyszerűen a hasonló seregszerkezet okán – már a honfoglalást jóval megelőzően születtek megoldások a steppei népek és az ázsiai birodalmak hadikultúrájában. Jelen munka egyik legfontosabb célja épp az volt, hogy ezeknek a szempontoknak a felvetésével járuljon hozzá egy új és az eddigieknél átfogóbb összkép kialakításához a középkori magyar hadviselésről. I.3. Forrástípusok, módszertan Egy olyan széles körben – gyakorta tértől, időtől függetlenül – használt hadtörténeti kategória, mint a ’könnyűlovasság’ több mint hat évszázadot felölelő vizsgálata nem teszi lehetővé, hogy pusztán egy lehatárolt, szűk forráscsoport elemzésére támaszkodjunk. Ahogy az a hasonló célokat kitűző régebbi hadtörténetírók esetében is érzékelhető volt, egy ilyen vizsgálat szinte mindig multidiszciplináris: a történeti elbeszélő források és a középkori okleveles anyag mellett szükség van rá, hogy vizsgálódás tárgyává tegyük a 11

A teljesség igénye nélkül: Bacharch, 1973.; Nickel, 1975. 1–23. o.; Littleton, C. Scott –Malcor, Linda

A.: From Scythia to Camelot: A Radical Reinterpretation of the Legends of King Arthur, the Knights of the Round Table, and the Holy Grail. New York, 2000. (Magyar változata: Szkítiától Camelotig, Nyíregyháza, 2005.) Az Arthur legenda iráni eredetéhez és az iráni népek európai történetéhez, hatásaihoz még: Makkay, 1996. 733–822. o.; Veszprémy, 1991. 1–5. o. Várhatóan hasonló figyelemre tartanak számot a hunok és az avarok is, s mennyivel meglepőbb fejleményeket hozhat mindez, mint amit Tóth Zoltán remélt, amikor azt állította: „a középkori Európa haditörténetének ismerői viszont meglepődve kell, hogy konstatálják: íme a Nyugat a Száváig ért” Tóth, 1934. 130. o. 12

Az ebben rejlő lehetőségek sokféleségét, rugalmasságát próbáltam felvázolni 2001-es tanulmányomban,

amely lényegében független a nehézlovasság „nyugati” vagy „keleti” jellegétől, amit a steppei népek történetéből vett új analógiák is megerősítenek.

8

régészet, a muzeológia, sőt, a művészettörténet és a nyelvtörténet egyes, a témához kapcsolható forráscsoportjait is. A magyar középkor még így is szűkös forrásadottságait figyelembe véve mindezen felül szükségesnek tűnt az is, hogy a könnyűlovasság egyes problémáinak vizsgálatakor a nemzeti történetírás szokásos kereteit átlépve, az elődöknél nagyobb mértékben támaszkodjunk hadtörténeti párhuzamokra. A vizsgálat módszertana egy historiográfiai rekonstrukción alapul, melyből kitűnik, hogy hogyan is kapcsolódott be a magyar ’nemzeti csapatnem’ képének megalkotásába a szűken vett hadtörténetíráson kívül a hazai mediavisztika, a filológia, valamint egyre inkább domináns szerepben a régészet is. A disszertáció első felében feltérképezésre kerülnek a korábbi vitákban és néhány jelentős rendszeralkotó kutató érvrendszerében használt különféle premisszák és logikák, mely után következik a gondolatmenetek problematikus pontjainál ezek ütköztetése a szorosan vett forrásokkal, illetve az ezekhez kapcsolódó egyéb lehetséges forrásértelmezésekkel, melyben nagy szerep jut a hadtörténeti párhuzamoknak. A disszertáció második felében a XV. századtól bőségesebbé váló hazai forrásbázis segítségével már lehetőség nyílik egy saját, a korábbiaknál deskriptívebb tabló felvázolására a könnyűlovasság XV. század eleji, illetve XVI. század eleji magyarországi állapotáról, a kezdet és végpont ismertetése mentén pedig világosabbá lehet tenni a korszakban lezajló jelentős belső változások természetét. A munka végén kerül sor a magyar középkor hagyományos szimbolikus záró aktusának, a mohácsi csatának – mindeddig szinte elhanyagolt – vizsgálatára amelyben a hagyományos ’vezérkari’ hadtörténeti módszerekkel próbáltam rekonstruálni a töredékes forrásanyagból a csatában harcoló magyarországi könnyűlovasság szerepét a harcban..

9

„Ez volna tehát a tér, …, melyben nemzetünk otthon volt, mellyel midőn rombolt, alkotott.” II. HISTORIOGRÁFIAI ÁTTEKINTÉS A KÖZÉPKORI MAGYAR KÖNNYŰLOVASSÁG FEGYVERZETÉNEK ÉS TAKTIKÁJÁNAK XIX–XX. SZÁZADI MEGÍTÉLÉSÉRŐL A történettudományon belül a hadtörténetírás a XX–XXI. század fordulóján – az olvasóközönség körében tapasztalható népszerűsége ellenére – meglehetősen periferikus helyzetbe került.13 Hazánkban nem sokat változtatott ezen a helyzeten a magyar gyökerekkel is rendelkező, de az angolszász világból kisugárzó „új hadtörténetírás” irányzata sem.14 Nem volt azonban ez mindig így: a XIX. században, a magyar nyelvű tudományosság kibontakozása idején a hazai kutatók legkiválóbbjai szép számmal fordultak e témakör felé, melyet a „nemzeti” szempontok erőteljes hangsúlyozása miatt korántsem tartottak speciálisan katonai stúdiumnak,15 sőt ez a témakör nagyon sokféle „aktualitást” hordozott az egykori kutatók számára. II.1. A XIX. századi nemzetépítés szolgálatában A kor problémáinak tükröződéseként értékelhető, hogy a XIX. századi Magyarországon a jogegyenlőség, a polgári átalakulás kérdéseiről folyó vitához Horváth Mihály a honfoglalók jogegyenlőségen alapuló katonai szervezetéről szóló 1842. évi akadémiai

13

Periférikus helyzetét mi sem jelzi jobban, minthogy Romsics Ignác legújabb magyar historiográfiai

összefoglalójából gyakorlatilag kimaradtak a hadtörténészek. Lásd Hermann, 2015. 239. o.; Mindez azonban nem csupán sajátos magyar jelenség, lásd Pollmann, 2015.167–171. o. 14

Ágoston, 2006. 524–525., 529–531. o., valamint a Korall, 9 (2008). novemberi számának írásai.; Az

angolszász irodalom felemás hazai recepciójáról: B. Szabó János: ”Figyeljék a kezemet, mert csalok” Szakmai csevelyre hívó gondolatok a refelxió és az önreflexió szükségességéről a kora újkori tematikájú populáris angolszász hadtörténeti irodalom ürügyén. In: Hermann, 2015. 65–81. o. 15

Amit a katonák nem kevéssé sajnáltak a XIX. századi Magyarországon, mert az általuk ismert,

példaértékűnek tekintett európai országokban ez a terület szinte kizárólag a katonák privilégiuma volt. Lásd Ács, 2015. 95. o.

10

székfoglalója révén csatlakozott16 – míg a kalandozások alkalmával véghez vitt zsákmányolásból való gazdagodását kifejezetten károsnak látta, mert az szerinte az szerinte negatív irányban befolyásolta a nemzet erkölcsi arculatát.17 Később Horváth szellemi örököse, Ipolyi Arnold, aki – a régi dicsőség ürügyén – szintén a társadalmi–gazdasági modernizáció érdekében igyekezett széles múltbéli horizontot tárni hallgatói és olvasói elé, hogy a modernizálódás ügyét előre mozdítsa: „Uraim, nem elég többé a mai fejletség fokán az egyszerű hazafias frázis és szóvirág … nem elég, hogy Xenophon és Livius hangján írjunk történelmet. […] Ha egy újonnan viruló nemzet fellépve érvényesíteni akarja magát … eredménnyel ezt csak úgy érheti el, ha a tudomány és a művészet, az ipar s munka terén újabb alkotások eredeti vonásait hozza magával … így lépett fel kétségtelenül először nemzetünk, midőn helyet foglalt s országot alkotott Európa államai között. Midőn hadviselését, taktikáját és stratégiáját nemcsak megbámulták a keleti, bizánci tudomány: Maurikiiosz és Bölcs Leó hadtani irataiban, hanem meg is érezte a nyugat annyira, hogy Madarász Henrik császár a német fegyver magyarrá

alakításával

s

nemzetünk

harcászata

ávételével

volt

csak

képes

győzedelmeskedni. Hasonlóan kell ma tehetségünket minden téren érvényesítenünk”18 Ugyanakkor már ezzel párhuzamosan feltűntek, a durva hangvételű „idegen” történelmi bírálatok

és

kritikák

hatására,

a

szellemi/tudományos

problémásnak

bizonyuló

„nemzetvédelem” jelenségei is – méghozzá a mind a mai napig tapasztalható kisebbrendűségi komplexusok tüneteivel karöltve – mint azt Jankovich Miklós híres írásának a honfoglaláskorral foglalkozó régészet első tudományos publikációjának az alcíme is tükrözi: A’ TIZEDIK SZÁZAD' ELEJÉN , SOLT FEJEDELEMMEL, I. BERENGÁR CSÁSZÁRNAK DIADALMAS VÉDELMÉBEN OLASZORSZÁGBAN JELEN VOLT, ÚJDONNAN FELFEDE-ZETT TETEMEIRŐL, 's ÖLTÖZETÉNEK ÉKESSÉGEIRŐL. 19

16

Horváth Mihály székfoglaló beszéde, ’A magyar honvédelem történeti vázlata’ 1842. november 22. In.

Horváth, 1868. 1. k. 152–154. o.; Horváth hadtörténeti fejtegetéseinek hátteréről: Hermann, 2015. 241. o. 17

Horváth Mihály: Az ipar és kereskedelem története Magyarországon a középkorban. In: In. Horváth,

1868. 2. k. 4–8. o.; Horváth, 1871. 115–117. o. 18

Ipolyi Arnold beszéde a magyar történelmi kongresszuson, 1885. július 3. In Rottler, 1981. 160–161. o.

19

Jankovich, 1833. 281.o.; Mely cikk közlésére a szerző szerint azért volt szükség, mivel „hajdani

krónikáink' azon előadásinak, mellyek őseink által Olaszország' diadalmas bódításáról, és köntöseik' mívbeli ékességeiről nyilván emlékeznek: a' későbbi törté-netíróknak balvélekedései (szerénységből-e , vagy inkább irigységből ? megkülönböztetni nem kívánom) ezeket tagadják, 's Európába költözött eleinket természeti

11

Ez a kezdetben inkább defenzív, a későbbiekben azonban már egyértelműen agresszívan nyugatellenes hangütés – ami át meg át szőtte a korai hadtörténet tanulmányozását 20 – azért is figyelemre méltó, mert világossá teheti, hogy mennyire hasonló úton járnak a mai „alternatív” történelmi nézetek képviselői, mint a XIX. századi magyar hadtörténeti narratíva kimunkálói. Sajátos látlelete ennek a helyzetnek, hogy míg a honfoglalók, kalandozók” hadszervezetével, felszerelésével, harcászatával többen is komolyan foglalkoztak, maguknak a sokat dicsőített – a nemzeti önérzet szempontjából azonban igencsak problémás – „kalandozó” hadjáratoknak Szabó Károly 1869-ben megjelent összefoglalása21 óta nem készült el egyetlen korszerű monografikus feldolgozása sem – nemhogy a XIX. században, de napjainkig sem.22 II.2. A tudományos kezdetek A középkorral foglalkozó magyar hadtörténetírás egyik legfontosabb eseménye, a mára teljesen feledésbe merült Hermann Meynert, a „veterán osztrák hadtörténetíró” könyvének 1876. évi megjelenése volt a középkori és kora-újkori magyar hadügyről.23 Az 1867. évi kiegyezést követő szellemi „olvadás” jegyében ez a mű már a méltányos elismerés hangján szólt a magyarság erényeiről e téren, s ezzel kivívta hazai ismertetői, Salamon Ferenc és Kápolnai Pauer József elismerését is.24 A Habsburg Monarchia és Európa hadtörténetében is igen járatos szerzője25 nem végzett ugyan alapkutatásokat, de még így, csupán a vadságokban maradott, míveletlen, 's embertársaikat duló vad csoportoknak , sót illetlenül még állati csordáknak is vétkesen állítják. Már pediglen csak a' jelenleg felfedezett mivbeli ékességek is sokkal díszesebb öltözeteiket bizonyítják őseinknek, mint a' millyeket Julius Caesar' előadása szerint, akár a' mezítelen, és festett tagokkal harczoló brittusok, akár Tacitus' bizonysága képen a' farkas, és medve bőrökbe burkolt, vagy épen kecske, szarvas, és vad bikának lenyúzzott szarvas fejeikkel ellenségeiket ijjesztő germanusok viselének,” (u. o. 281–282. o.) 20

Varga Bálint: A barbár múlt és a nemzeti dicsőség. Történelmi Szemle, 2015. 2. szám 319-332..

21

Szabó, 1869.

22

A források komoly filológusi apparátussal történő modern feldolgozásának azonban a napjainkban már

végre nekirugaszkodott a hazai középkorkutatás, lásd például Veszprémy–Torma, 2015. illetve Bácsatyai, 2015. 23

Meynert, 1876. 42–45. o.

24

Sz,1877 (11). 64–70. o.; LAK, 4 (1877). 287–295. o.

25

Meynert, Hermann: Geschischte desr k. k. österreichische Armee, Wien, 1852–1854.; Meynert,

Hermann: Geschichte des Kriegswesens und der Heeresverfassungen in Europa seit dem frühen Mittelalter bis auf die Gegenwart. Bd. 1–3. Wien, 1868–1869.

12

rendelkezésére álló német irodalom alapján is olyan figyelemre méltó összegzést hozott létre, amely a XIX. században mind a magyarországi, mind a nemzetközi tudományosságban meghatározó szerepet játszott a középkori magyar hadtörténet fő vonalainak felvázolásában. Meynert honosította meg például e kérdéskör vizsgálatában azt a módszert, miszerint a magyar hadsereg csatáinak kronologikus sorrendben történő vizsgálatából alapvető következtéseket lehet levonni a magyarországi fegyverzet és taktika változásairól, ő hívta fel a figyelmet az íj kitüntetett jelentőségére – a középkor kései évszázadaiban is – a magyar fegyverzetben. Emellett ugyancsak ő volt az, aki hangsúlyozta a hadsereg – elsősorban német minták alapján történő – fokozatos átalakulását, a közelharcra nagyobb hangsúlyt fektető nyugati nehézfegyverzet térnyerését, amely véleménye szerint bizonyos esetekben ugyan előnyöket hozott (például az 1282. évi hódtavi csatában a kunok ellenében), más esetekben viszont a magyarok kudarcát okozta (1167-ben Zimonynál és 1241-ben Muhinál)26 –igen hosszú életű magyar hadtörténeti hagyományt alapozva meg ezzel. A XV. századi magyar huszárokról vagy Mátyás „fekete gárdájáról” tett megállapításai pedig még az 1920–1930-as években is releváns (vitatandó vagy elfogadható) támpontokat jelentettek a kérdés akkori kutatója, Tóth Zoltán számára.27 Meynert műve óriási kihívást jelentett a korabeli magyar tudományosság számára, ami addig egy-egy kivételes próbálkozástól eltekintve alig-alig tudott valamit felmutatni e téren.28 A méltató recenziókon túl az irodalmárból remek történetíróvá váló Salamon Ferenc volt az első, aki előbb akadémiai székfoglalójában, majd bővebb formában a Századok-ban megjelentetett nagy ívű tanulmányában reagált Meynert művére, s annak rövidke – ámde a magyar nacionalizmus számára igen fontos, dicsőséges – IX–X. századi 26 27

Meynert, 1876. Meynert, 1876. 82–91. o.; vö. Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege. (A fekete sereg)

Budapest, 1925. és Tóth, 1934. 28

Ide sorolhatók Kiss Károly némely hadtörténeti munkái a XV–XVI. századi oszmán-ellenes harcok

történetéről (Ács, 1982. 81–125. o.), Horváth Mihály 1842. évi akadémiai székfoglalója a magyar hadszervezet történetéről (Horváth, 1868.), Szabó Károly első ízben 1852-ben napvilágot látott bőséges kommentárokkal ellátott Bölcs Leó fordítása (Szabó, 1873.), valamint a X. század történetéről készített összefoglaló munkája. (Szabó, 1869.), illetve Jászay Pál: Álmos a krónikáink szerint. (In: Reguly-album történelmi és szépirodalmi tartalommal Jászai [et al.] által. Pest, 1850. 94–126. o., különösen 98–102. o.) Valamint Kerékgyártó Árpád „művelődéstörténeti” összefoglalásai: Kerékgyártó Árpád: Magyarország mivelődésének története, különös tekintettel az anyaország, úgy szintén Erdély, Horvát- és Tótország államélete kifejlődésére. Pest, 1859–1865.; Kerkágyártó Árpád: A míveltség fejlődése Magyarországon. 1. k. (895–1301). Budapest, 1880.

13

részével szemben egy igen nagyívű, ötletes új képet vázolt fel a honfoglalás időszakának magyar fegyverzetéről és taktikájáról.29 Salamon az általa elfogultnak ítélt nyugat-európai vagy kései magyarországi források helyett Bölcs Leó Taktikáját tette meg fő forrásának, s az ebből kinyerhető adatokból, illetve az ezekre épített következtetésekből próbált – saját korának katonai gyakorlatával egyeztetve – egy új, egységes képet alkotni a témáról.30 Érdekes analógiáktól, máig tanulsággal végiggondolható ötletektől (pl. a „kalandozó” hadjáratokhoz szükséges nyílvesszők

szállításának

problémája31)

hemzsegő

művét

a

középkori

magyar

hadtörténetírás egyik első igazán komoly tudományos teljesítményeként méltatta 1879-ben a nagy tekintélyű Ipolyi Arnold.32 Habár mostanra Salamon műve majd annyira feledésbe merült, mint Meynertté, több fontos, máig ható megállapítás is az ő nevéhez köthető. Míg Meynert kifejezetten a nyilazást hangsúlyozta a X. századi magyarok esetében, ő a bizánci császár rövid fegyverzetleírása alapján – miszerint „karddal, vérttel, íjjal és lándzsával fegyverkeznek”33 – saját korának távol- és közelharcra egyaránt alkalmas sorlovasságához hasonló fegyveres erőként definiálta a honfoglalók hadseregét; tulajdonképpen megteremtve ezzel a később oly nagy karriert befutó „átmenti lovasság” kategóriáját.34 A „kalandozók” németföldi ellenfeleit is eltérően ábrázolták. Meynert azon a hagyományos – a német történetírásban egészen az 1960-as évekig elfogadott – állásponton volt, hogy Szászföldön a X. század elején gyakorlatilag még nem is volt lovasság, így annak felállítása Henrik király érdeme, s ezért tudott ő és utóda, Ottó is eredményesen szembeszállni a magyarokkal.35 Ezzel szemben Salamon Bölcs Leó frankokról és longobárdokról szóló leírását vette alapul, s ezt – az eredetileg jó háromszáz évvel korábbi állapotokat megörökítő szöveget – kezelte a X. századi „olasz, francia, német” harcosok és hadviselés hiteles leírásaként. Ez alapján pedig nagyon is számolt az ellenség lovasságával – a mai napig befolyásolva ezzel a magyar tudományosság „ellenségképét”. Véleménye szerint azonban a nyugatiak esetében az egyéni hősiesség kinyilvánítása, a dicsőséghajhászás meggátolta az összehangolt cselekvést, ezzel szemben 29

Salamon, 1876.

30

A forrás használatának problémáiról: Bollók, 2007.

31

Salamon, 1876. 781–782. o. Vö. Mesterházy, 1994. 329. o.

32

Ipolyi, 1887. 117. o.

33

Szabó Károly fordítása: Szabó, 1873. 87. o.

34

Salamon, 1876. 768., 792–793. o. Vö. Borosy, 1962. 149. o.; Borosy, 2001. 445–446. o.

35

Meynert, 1876. 17–19. o.; vö. Leyser, 1968. 15. o.

14

„a magyarnál nem az egyén, hanem a fegyelmezett tömeg bravourja volt szokásban”– épp úgy, mint saját korának modern tömeghadseregeiben.36 Végezetül a szerző nem csupán egyes fegyvertípusok, hanem az IX–X. századi magyar taktika továbbélését is kimutathatónak vélte még a XV. században, Hunyadi alatt is.37 Salamon tanulmányának megjelenése után igen rövid idő alatt több kritika és számos újabb nagyobb lélegzetű feldolgozás született. P. Szathmáry Károly a forráshasználat egyoldalúságát kérte számon, és – Meynerthez hasonlóan – kiállt amellett, hogy a X. századi magyar lovasságot az „egészen könnyű” kategóriába kell besorolni, amelynek fő tevékenysége a nyilazás, s közelharcot csak üldözés közben vagy kényszerből vállal.38 Ugyanakkor ráirányította a figyelmet egy újabb módszertani kérdésre, a régészeti leletek fontosságára a lovasság fegyverzetének vizsgálatában, de a leletek között igen ritka kardokhoz képest az – általa csákányoknak és buzogányoknak tartott – ütő- sújtófegyverek jelentőségét emelte ki. 39 A korabeli katona-hadtörténészek között tán a legnagyobb tekintélynek örvendő Kápolnai Pauer István40 előbb Salamon bizánci és modern analógiákon alapuló taktika rekonstrukciójának gyönge pontjait vette célba,41 majd maga is nekilátott egy nagyobb 36

„Nyílt háborúban is szokás volt az ellenfél bajnokai közül egyeseket párviadalra híni. …Sajátságos,

hogy a magyarokról szóló hiteles forrásokban ilyenről nincs említés, s Botond vitézkedése Konstantinápoly kapujában minden tekintetben gyanút ébreszt hazai krónikánk illető helye iránt.” Salamon, 1876. 816–817. o. Ezzel a Botond-monda történeti megítélését is sikerült befolyásolnia. Vö. Marczali, 1916. 97–99. o.; Tóth, 1988. 468. o. Az ázsiai népek birkózási kultúráját, illetve annak kultúrtörténeti vonatkozásait csak nemrégiben kezdték tudományos alapossággal feldolgozni (Csirkés Ferenc Péter: Mir Ali Sir Navai: Halalt-i Pahlavan Muhammad. In: Csirkés Ferenc–Csorba György–Sudár Balázs–Takács Zoltán: Függőkert. Orientalisztikai tanulmányok. Budapest, 2003. 52–58. o.; Moshtagh Khorasani, 2006. 350–352. o.; Barta Zsolt: A birkózás a mongol történeti irodalomban és a folklórban. In: Birtalan, 2006. 86–99. o.; Péri Benedek: A magyar Szent László legenda és az azeri Köroglu desztán: egy motívum összehasonlító vizsgálata. In: Magyarország és Azerbajdzsán: A kultúrák párbeszéde. II. Nemzetközi tudományos konferencia. (Előadások, cikkek, rezümék.) Budapest 2008, 301-307. o.), s ez idővel remélhetőleg a Botondmonda újragondolásához is elvezet majd. 37 38

Salamon, 1876. 697–699. o. Elképzelései igen közel állnak a mai magyar régészetben egyre elterjedtebb szemlélethez, lásd

Mesterházy, 1994., Révész–Nepper, 1996. 44. o. Az általa rekonstruált taktika szinte teljesen megegyezik a kutatók által csak jóval később, a századfordulón közismertté vált, al-Maszúdi-féle csataleírással. Kristó, 1995. 56–57. o. 39

P. Szathmáry, 1878.

40

Működéséréről: Ács, 2001. 195–200. o.

41

LAK, 4 (1877). 325–331. o.

15

szabású magyar hadtörténeti áttekintés elkészítésének az őstörténeti időktől a csúcspontot jelentő honfoglaláson és „kalandozásokon” keresztül egészen a középkori „hanyatlásig”.42 Ebben már fellelhető a következő évtizedek szokásosnak mondható „nyugat-ellenes” szemléletének minden fontos eleme. A magyar katonai erő hanyatlásának oka számára az volt, hogy „István szerencsevadászó külföldi kalandorokból képezve katonai környezetét, külföldi hadszokásokat is honosított meg Magyarországon … A külföldiek által behozott hadművészet pedig, mely fősúlyt a nehéz lovasság tömegeire fektette, a magyar nemzet viszonyainak nem felelt meg. Magas termetű phlegmatikus embereket és nehéz fajtájú lovakat tételezett fel. A kétségtelenül a közép-ázsiai fajból származott kis-fajtájú magyar lovak nem bírták a lóvért és a tetőtől talpig vasba burkolt lovas súlyát … valószínű ugyan, és a későbbi időkből felmaradt adatok bizonyítják is, hogy a nemzeti harcosok nagy többsége, a köznemesség még sokáig megtartotta az ősi fegyverkezést, ámde a királyi, főúri egyházi dandárok képezvén a magyar haderő irányadó tényezőit, a harcmód ezek fegyverkezésének megfelelően választatott, és a még mindig számos könnyű lovasság előnyös sajátságainak rendszeres és következetes felhasználáshoz a többnyire külföldi eredetű zászlós urak nem értettek, sőt ... megvetéssel tekintettek.”43 Kápolnainál tűnik fel talán első ízben a középkori magyar elbeszélő források székelyekkel foglalkozó részeinek sajátos, spekulációkon kívül semmi mással alá nem támasztható – ám azóta mégis igen hosszú pályát befutott – kritikája,44 valamint annak az egészen az ókorig visszanyúló elképzelésnek a felbukkanása is, mely szerint az egyes népeknek épp oly sajátja a fegyverzet és taktika, mint a testi tulajdonságaik vagy ruházatuk.45 Kápolnai arra a következtetésre jutott, hogy a magyar haderő hanyatlása már akkor kezdetét vette, amikor a Kárpát-medencében megtelepedés után „nemcsak a magyarokkal rokon fajú és valószínűleg hasonló harcmodorral bíró számos bolgár és kún vétetett fel a magyar közösségbe, hanem sok szláv, német eredetű harcos is, mi egyöntetűen harcmódnak következetes

alkalmazását

megnehezítette”.46

A

középkori

Magyar

Királyság

hadseregében a magyar etnikum s ezzel együtt valamiféle sajátos „magyar harcmód” 42

Kápolnai, 1879–1880.

43

Kápolnai, 1879–11880. 761–762. o.

44

„A főurak ezen előítélete lassanként a középosztályra is kihatott és ennek tulajdonítható, hogy a régi

harcmódot legtovább követő besenyő és székely íjászok képes krónikánkban még akkor is »hitvány« »haszontalan« melléknévvel említtetnek, midőn harcmódjukkal eredményt vívtak ki.” Kápolnai, 1879–1880. 763. o.; vö. Kordé, 1991. 22–23. o. 45

Lásd erről legutóbb Bálint, 2006. 321–325. o.

46

Kápolnai, 1879–1880. 761. o.

16

háttérbe szorulásának gondolata pedig az elkövetkező időszak egyik legfontosabb problémájává vált. Kápolnaihoz

nagyon

hasonló

nézeteket

vallott,

igaz

tán

némileg

enyhébb

megfogalmazásában 1879. évi előadásában Ipolyi Arnold, ki a hadtörténet művelésének fontosságát is megindokolta: „az egy, amivel fölényünket tanúsítottuk, a magyar hadviselés volt. […] Ez volna tehát a tér, ez a tudomány- s ismeretág, a művészet és mesterség, melyben nemzetünk otthon volt, mellyel midőn rombolt, alkotott.”47 Ám az ő számára is csupán a könnyűlovas fegyverzet és harcmodor volt összeegyeztethető a magyar „geniussal”, így az Árpád-kori vereségek után már az 1396. évi nikápolyi kudarc okát is a nyugati szokások térnyerésében látta, amivel csak az utolsó nagy nemzeti királynak, Mátyásnak sikerült a huszárság megalkotásával szembefordulnia.48 Az 1890-as években megjelent írásaiban azután, majd mindenkinél keményebb hangot megütve, Bárczay Oszkár is csatlakozott e nézetekhez. Ő szinte biblikus hangvételű írásokban kárhoztatta az egykori magyarságot, amiért „a király pártfogása alatt prosperáló, garázdálkodó idegen jövevények szokásait, fegyverzetét, tehát hadviselési módját utánozni, az udvarhoz közel álló magyarok pedig a király előtt, kedves dolognak tartották s hűtlenek lettek ahhoz a hadviselési módhoz, melynek új hazájok elfoglalását köszönték. […] Ennek adták meg az árát, mikor a tatárok betörtek honunkba, mi azonban visszahatást szült, melynek következése meg az volt, hogy a régi fegyverkezés és hadviseléshez tértek vissza, s a jutalom nem maradt el. […] A muhi csata és a morvavölgyi rövid hadjárat nekünk ad igazat, kik azt mondjuk, hogy nem mindent kellett volna elfogadni a mi külföldi és nem mindent elhagyni ami honi szokás. Az idegen befolyás iránti el nem zárkózás csak akkor mozdítja el a fejlődést.”49 Ez a gondolkodásmód összegződött az 1896. évi milleniumi kiállítás hadtörténelmi részlegéhez Szendrei János szerkesztésében megjelentetett kiadványban is, mely még a mohácsi csata kapcsán is azt emelte ki, hogy akár az iszonyatos török túlerő ellenére is „lehetett volna győzelemre gondolni, ha a csapatok nagy része és a tábor nem zárkózik szekértáborba [amit hagyományosan nyugati hatásnak tartottak akkoriban], […] s ha nem áll a hadsereg túlnyomóan nehéz páncélzatú vitézekből. Mohácsnál éppúgy, mint

47

Ipolyi, 1887. 109–110. o.

48

Ipolyi, 1887. 141–161. o.

49

Bárczay, 1893. 486–489. o.

17

századokkal előbb Muhinál, elhanyagolt ősi fegyverével, a könnyűlovassággal verték meg a magyart.”50 Mivel különböző rangban Salamon, Kápolnai Pauer és Bárczay is tevékeny résztvevője volt az 1848–49-es szabadságharcnak, gondolhatnánk, hogy harcos nyugatellenességük (ami praktikusan német- vagy Habsburg-ellenesség volt) valamiféle elfogultságból, talán személyes élményeikből táplálkozott. Azonban a korabeli európai hadtörténetírás állapota önmagában is elegendő magyarázatot kínál állásfoglalásaikra: a kor általuk is ismert német és francia szakírói szerint ugyanis szinte nem is lehet valódi „taktikáról” vagy „stratégiáról” beszélni a középkorban, mivel a nyugatiak harcászata annyira primitív volt – állították többen –, hogy nem is érdemelte meg a taktika nevet, hiszen a közelharcra kiválóan felfegyverzett „lovagok” magányos, minden rendszert, elgondolást nélkülöző párviadalai voltak a középkori harc tipikus formái.51 Ezzel szemben a honfoglaló magyarság lovassága számos olyan kvalitással bírt, melynek nagy jelentőséget tulajdonítottak a XIX. századi hadseregek lovasságában is, s amelyről nagy elismeréssel írt a IX–X. század egyetlen számukra komolyan vehető professzionális európai hadseregének főparancsnoka, a bizánci császár is. Így sem a „kalandozásoknak” véget vető vereségekre, sem a vélelmezett nyugati minták átvételére nem kínálkozott olyan racionális, a hadviselés – számukra ismert vagy fontos – törvényszerűségeiből adódó válasz, ami kielégítő magyarázatot adhatott volna a kor legmagasabb taktikai szintjén álló haderő feltételezett hanyatlásának okaira.52 Alig néhány év alatt kialakult tehát egyfajta tudományos konszenzus a középkori magyar lovasság történetéről, amit az 1888-ban induló új, szaktudományos folyóirat a

50

Szendrei, 1896. 86. o.

51

Salamon, 1876. 7., 16., 806., 812. o. A nyugati szakirodalom alapján készült összefoglalások alapján is

képet kaphatunk a korabeli magyar tudósók „ellenségképéről” (például: LAK, 5 (1878). 838–839. o. vagy Bárczay, 1895. 2. k. 2. o.), de ezek az elgondolások Nyugat-Európában még jóval később is szívósan tartották magukat. Borosy, 1962. 128–129. o. 52

Mivel ezeknek a középkori nyugat-európai hadviselésről kialakult sztereotípiáknak jó része szinte

változatlan formában tovább élt még a XX. század első felében is, például Charles Oman vagy Hans Delbrück igen sok kiadást megért összefoglalóiban (Oman, 1898., Delbrück, 1923.), a későbbi időszak magyar kutatói teljesen logikusan fordultak a szervezeti, harcászati kérdésektől a fegyverzet „modernitásának” vizsgálata felé.

18

Hadtörténelmi Közlemények53 lapjain a XIX. századi magyar középkorkutatás egyik akkori vezéralakja, Pauler Gyula is „konfirmált” egy gondolatgazdag tanulmánnyal.54 Ebben az írásban Pauler amellett tette le a voksát, hogy a nyugati nehézlovasság csatatéri kudarcokhoz vezető térnyerése az Árpád-korban még csak igen korlátozott mértékű lehetett, s a hagyományos íjász könnyűlovasság továbbélése még a XIV. században is jól adatolható. Ennek köszönhetően „a magyar nemzet tehát bizonyos pontig távol tudta magát tartani a nehéz fegyverzettől, mindaddig, míg az Európa többi részeiben is lejárta magát, s így a magyar hadi dicsőség jobbára mindig a könnyűlovasság dicsősége maradt. Ebben is úgy jár tehát, mint sok másban. Egyes fiai mindig lépést tartottak a nyugoti fejlődéssel; de az egész nemzet csak nehezen, lassan követte nyomukat.”55 1880 után tehát szinte úgy tűnhetett, hogy már csak egyes részletkérdések tisztázása van hátra, s ezek közül is a honfoglalás közelgő évfordulója szabta meg az érdeklődés fő irányait. Így például az, hogy Salamon Ferenc nyomdokain járva, a XIX. század végi modern lovassági harcászatra támaszkodva, rekonstruálható-e még az addiginál is alaposabban a honfoglalók harcászata? A kérdés annál izgalmasabb volt, hogy az amerikai polgárháború és az 1870–1871. évi francia–porosz háború tapasztalatai alapján az európai hadseregekben belátták, hogy a szálfegyverek kora lejárt a lovassági harcban, s a könnyűlovasság egyes egységei (mint például a magyar huszárság) után az úgynevezett sorlovasságnál is kísérletezni kezdtek különféle lőfegyverek tömeges alkalmazásával.56 Ezért a Hazay Samu által nyílharcászatnak elkeresztelt honfoglalás kori magyar taktika nagyon hasonlónak tűnt a kor megújuló lovassági harcászatához, így csábító lehetőségnek tűnt annak elvei alapján visszamenőleg rekonstruálni az ezer évvel korábbi állapotokat.57 A legtöbbet vitatott részletkérdés mégis az volt, hogy vajon szablyával vagy kétélű egyenes karddal érkeztek-e a honfoglalók új hazájukba – mert erről az írott források alapján nem lehetett tiszta képet kapni, régészeti leletek pedig még alig álltak 53

Ács, 2001. 201–210. o.

54

Pauler, 1888. A XIII. századi oklevelekben a „páncélos” lovasok felszerelésének leírásában felbukkanó

cabatus kifejezés értelmezési lehetőségeként például ő hívta fel a figyelmet a hagyományosan a könnyűlovasság fegyverzetéhez sorolt bőr- vagy textilpáncélokra is, s e hosszú időre feledésbe merült gondolatot csak nemrégiben újította meg Veszprémy László. (Veszprémy, 1995.) 55

Pauler, 1888. 526. o.

56

A XIX. század utolsó nagy háborúk tapasztalatairól és a lovasság jövőjéről: Denison, 1992. 353–427. o.

Az Osztrák–Magyar Monarchia lovasságáról: Balla, 2000. 76–81., 105–108. o. A nagy rivális, az orosz lovasság átalakulásáról: Pervulescu, 1879. 474–487. o. 57

Hazay, 1888.

19

rendelkezésre. S ami esetleg akadt volna, annak még korántsem volt tisztázott a kronológiája. Akkora volt még a homály a leletek körül, hogy például az 1870-es években egy, a Lech-mezőn talált bronzkori vagy kelta bronz sisakot is a „kalandozó” magyarok hagyatékának tartottak.58 A kérdés megvitatásában nagy fontosságú volt, hogy a Benepusztán előkerült, első honfoglalás kori sír harcosának fegyvere elpusztult ugyan, s a leleteket közlő Jankovich Miklós nem is látta a maradványait, ám az állítólag csupán egy hüvelyk, azaz 2,634 cm széles pengét mégis egyenes és nem görbe kardnak (mai kifejezéssel szablyának) vélte, mivel jól ismerte a régi fegyvereket, s tisztán látta, hogy az általa ismert, hajlított pengéjű fegyverek csak a török korban jelentek meg Magyarországon.59 Habár a diskurzusban már ekkor megjelent az az Európában tradicionálisnak mondható szemlélet, hogy a görbe pengéjű szablya az tipikusan a „Kelet” fegyvere, 60 s Nagy Géza egész határozottan képviselt egyfajta népkarakterológiát is, mely szerint az „árja” népek a szúrást, míg a „turáni” (ural-altaji) népek a vágást részesítik előnyben, így a honfoglaló magyarok fegyvere nem lehetett más, mint a szablya, 61 kortársa, a neves régész, Hampel József jóval gyakorlatiasabb szempontokat próbált figyelembe venni, amikor úgy vélte „az egyélű szablya, mely szúrásra és vágásra sokkal alkalmasabb volt, mint a nyugoti, inkább gyalogosok kezébe való, mint a két élű, szélesebb és nehezebben kezelhető súlyos kard.”62 Ám ezzel együtt sem tartották még elképzelhetetlennek, hogy IX–X. századi magyar lovasság mégis egyenes kardot használt volna – hiszen saját korukban azt tapasztalhatták, hogy „a görbe vagy egyenes kard előnyösebb-e a lovasságnál, arra nézve máig sem

58

Meynert, 1876. 10. o.

59

Jankovich Miklós: Egy magyar hősnek, – hihetőleg Bene vitéznek, ki még a ’tizedik század’ elején, Solt

fejdelemmel, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újdonan felfedezett tetemeiről, ’s öltözetének ékességeiről. In: A Magyar Tudós Társaság évkönyvei. 2. k. Buda, 1832–1834. 1833. 285–286. o.; Langó, 2007. 63–64. o. Azt Jankovich is felismerte, hogy az egy hüvelyknyi penge keskeny az általa ismert kardokhoz képest, de ezt egyszerűen a korrózióval magyarázta. Később Kovács László épp a penge keskenysége – és a Jankovich által használt nyelvezet esetleges következetlenségei – miatt voksolt arra, hogy a talált tárgy mégis inkább szablya lehetett. Kovács László: Der Säbel von Benepuszta. AA, 32 (1980). 309–316. o. Mivel ismertesek a korszakból szinte teljesen egyenes pengéjű „szablyák”, nem kizárt, hogy a benepusztai is ilyen lehetett. 60

Kápolnai, 1880. 197. o.

61

Nagy, 1890. 299.

62

Hampel, 1900. 754. o.

20

állapodott meg a világ, mely részint görbét, részint egyenest használ”, holott a XIX. század végi európai lovasság már szinte egyöntetűen a könnyűfegyverzetű kategóriába tartozott.63 A régészeti leletek között igen ritka szablyák, kardok már ekkor elgondolkodtatták a kutatókat arról is, hogy vajon mennyire tarthatók e fegyverek a honfoglalók széles körben használatos – az akkori igen kifejező szóhasználattal élve „nemzeti” – fegyverének, s mi lehet az oka ritkaságuknak. Bölcs Leó szövege miatt pedig azt a kérdést is feltették, hogy vajon a lándzsa vagy a kard volt-e a korban gyakrabban forgatott fegyver.64 Habár régészeti leletekkel nem tudták támogatni, Bölcs Leó szövegére támaszkodva biztosnak tartották a IX–X. századi magyaroknál a páncélok használatát – igaz, csupán egyfajta hallgatólagos közmegegyezés szellemében, számolva a korszak más népeinél használatos pikkely-, illetve sodronypáncélok alkalmazásával.65 Thúry József már ekkor figyelmeztetett rá, hogy bár „Bölcs Leónak föntebb idézett szavaiból azt lehet érteni, hogy vértje is minden egyes harcosnak volt; de ez nem valószínű. A közlegény testét aligha borította vért; ez inkább csak a föllebvalók, tisztek védőfegyvere lehetett.”66 A Magyar Nemzeti Múzeum széleskörűen tájékozott régiségtárosának, Nagy Gézának67 a műveiben ezidőtájt különösen a perzsa analógiák kerültek előtérbe, így tehát az 1896. évi milleniumi ünnepségek művészi reprezentációjának (Munkácsi Mihály Honfoglalás című képe, Feszty Árpád és művészcsapata körképének, Székely Bertalan falképterveinek vagy Zala György szobrainak) megannyi – mára „ahistorikussá” vált – XVIII–XIX. századi indo-perzsa vonása igen jól beleillik a kor tudományosságának világképébe.68 A védőfelszerelések vizsgálatánál Nagy munkáinak sora honosította meg azt a szinte máig

megkérdőjelezhetetlenné

vált

szemléletet,

miszerint

a

honfoglalóknak

„a

gyorsaságban volt legfőbb erejük a támadásnál, védekezésnél egyaránt, s harcmódjuk ezen

63

Salamon, 1876. 774. o.; a kérdés további irodalmáról: Kovács, 1990. 42–43. o.

64

Hampel, 1900. 748–756. o.; v. ö. Kápolnai, 1879–1880; Kápolnai, 1880.; Nagy, 1890. 297–298. o. A

modern régészeti irodalomban is máig aktuális kérdésfeltevésekhez lásd például: Révész, 1996. 185., 205. o. 65

Szendrei, 1896. 26–27. o.; vö. Nagy, 1896. 346–347. o., Nemes–Nagy, 1900. 41–42. o.

66

Thúry, 1888. 581. o.

67

Langó, 2007. 96–99. o.

68

Végvári Lajos: Munkácsy Mihály élete és művei. Budapest, 1958. 232–233. o.; Szűcs Árpád–Wójtowicz

Małgorzata: A Feszty-körkép. Budapest, 1996. 10–11., 49-50. o.; Borbás György: A millennium szobrásza: Zala György, 1858-1937. Budapest, 1999.; Révész Emese: Székely Bertalan falképtervei a kecskeméti városházához.

In:

Mikó

Árpád–Sinkó

Katalin

szerk.:

Történelem-kép.

Szemelvények

múlt

és

művészettörténet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2000 március 17– Szeptember 24. Budapest, 2000. 626–627. o.

21

alapjellege aztán megszabta fegyverkezésük módját is. Kerültek mindent, ami a könnyű mozgásban akadályukra vált volna: a nehéz fegyverzetet, páncélt, nagy pajzsot, s védelmül inkább csak vastag nemezből vagy bőrből készült ruhát viseltek. […] A lóhátra való alkalmazásra szánt könnyű támadó fegyverek, a test védelmezésénél a legszükségesebbre való szorítkozás és minden alkalmatlan vagy fölösleges teher elkerülése s aztán a ló kellő fölszerelése képezik tehát ama fegyverkezési módot, mely az ázsiai- és kelet-európai pusztaság valamennyi lovas népénél irányadó szempont volt.”69 Ebbe a gondolatmenetbe ekkor még a sodronying használata is belefért, mivel a népvándorláskor más népeinél kimutatható volt, sőt a későbbi korokban is szokásosnak számított, így „alig lehet kétségünk, hogy a honfoglaló magyaroknál is el volt terjedve, akiknél a könnyű vasing használata iránti előszeretet mindvégig megmaradt”,70 megteremtve ezzel a steppei népek kortalan – valószínűleg az akkoriban etalonnak vett XIV–XVI. századi nyugat-európai lemezvértekhez képest71 – „könnyű” páncéljának és sisakjának ideáját, melyet bizonyos összefüggésekben máig is elfogad a magyarországi régészet.72 (Viszont Nagy már ekkoriban is azt feltételezte, hogy a fém védőfegyverek használata a letelepedés után idővel visszaszorult, mert „nem hihető, hogy a magyarokkal sodronyszövetkészítők jöttek volna” a kaukázusi és közép-ázsiai ipari központokból, ahonnan feltevése szerint a magyarok a honfoglalás előtt vásárolták felszereléseiket.73) Egyetlen pont volt csupán, ahol a Meynert által összegzett elképzelésektől alapvetően eltérő irányban is elindult a kutatás, mégpedig a XV. századi magyarországi huszárság esetében. Meynert ugyanis gróf Majláth János Gesichte der Magyaren című német nyelvű történelmi művére támaszkodott, ő pedig valószínűleg August Gräffer nyomán azt állította, hogy a huszárságot Mátyás király szervezte meg, s az új csapatnem – egy, a XVI. századi Verancsics Antalig visszavezethető elképzelés szerint – onnan kapta nevét, hogy húsz jobbágyporta után kellett egy lovast felszerelni.74 Pesty Frigyes már 1876-ban jelezte, hogy 69

Nagy, 1890. 290. o.

70

Nagy, 1896. 347. o.

71

A „középkor” tipikus nyugati nehézfegyverzetű lovagjának leírása például Czímer Károlynál hol a XIII.

századi fegyverzetet helyettesíti be már a X. századra (Czímer, 1912. 4. o.), hol a XIV–XV. századi állapothoz hasonlítja az Árpád-kort, így válik számára is a sodronying „könnyű” viseletté. Czímer, 1914. 32. o. 2. j.; Veszprémy, 2008. 8. o. 72

Pálóczi Horváth, 1969a. 115–118. o.; Pálóczi Horváth, 1969b. 119–125. o.; Hatházi, 2005. 33. o.

73

Nemes–Nagy, 1900. 42. o.

74

Majláth, 1829. 39. o. Gräffer pedig a császári-királyi hadsereg rövid történetét összefoglaló szerző

műve 1801-ben megjelent második kötetében fejtette ki, hogy „1445-ben, I. Corvin Mátyás király uralkodása

22

az ő ismeretei szerint már jóval Mátyás kora előtt előfordult a huszár elnevezés az okleveles forrásokban,75 s a következő évben újabb adatokat is felvonultatott állításának alátámasztására. Pesty nézetét Szarvas Gábor nyelvész is támogatta, aki a szó rabló, martalóc jelentését és délszláv eredetét is felvázolta.76 Ez az elképzelés és a névátvételből adódó konzekvenciák nem csekély ellenérzést keltettek a kor erősen nacionalista közhangulata közepette, melyet Huszár Imrének a Hadtörténelmi Közleményekben megjelentetett – a tudományos mércét már akkoriban sem megütő – „cáfolata”, és annak kedvező fogadtatása testesített meg a legjobban: „Pesty el akarja tagadni Mátyás királytól a huszárok megteremtésének érdemét, anélkül, hogy bebizonyítaná, miszerint e fegyvernemet előtt más valaki szervezte volna. Szarvas Gábor, egyedül Miklosich, a szláv ember tekintélyére hivatkozva, oda ajándékozza a huszár szót a szlávoknak s megnyugszik, hogy azt tőlük kölcsön vettük […] Pesty Frigyes és Szarvas Gábor huszárjai tehát lehettek szerb rablók, de nem voltak elődjei a magyar könnyűlovasságnak. A magyar huszárokat Mátyás király teremtette meg; csakis ő és senki más. A legmagyarabb király teremtette a legmagyarabb lovast, s mindketten méltók egymáshoz.”77 Ezek az ellenérzések 1899-ben már nyelvészeti síkon is megjelentek: Réthei Prikkel Marián a huszár szónak a corsarból történő levezetése és balkáni közvetítéssel történő átvétele ellenében inkább Vámbéry Ármin 1895-ben felvetett ötlete, a huszár szónak az állítólagos török khazar, khuzar szóból való származtatása mellett állt ki, holott azt maga is elismerte, hogy Vámbéry „föltevéseit nem támogatja ugyan semmi bizonysággal”.78 Az új nyelvészeti hipotézist azután Nagy Géza formálta széles ívű történeti elképzeléssé. Feltevése szerint a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott kazárok alatt hozták azt a rendelkezést, hogy minden 20 jobbágy vagy földműves után, egy lovast kell kiállítani, amelyet ezért huszárnak, azaz: a huszadiknak neveztek el. Ezt a nevet a magyar lovasság a jelenkorig megőrizte.” Lásd: Gräffer, August: Kurze Geschichte der Kais. Koenigl. Regimenter, Corps, Battalions und anderen Militaerbrauchen von Ihren Ursprung an bis zu Ende des Feldzuges von 1799. 2. Bd. Wien, 1801. 138. o. (Az adatra Bagi Zoltán Péter hívta fel a figyelmem, lásd még: Bagi Zoltán Péter: A szerbek betelepülése a Magyar Királyság területére a 14. század végétől 1703-ig (Rövid áttekintés) In: Kihívások és lehetőségek Válogatott társadalomtudományi tanulmányok. Szerk.: Novák Anikó és Rózsa Rita. Szabadka, 2014. 17–18. o.); A történetileg nyilvánvalóan téves állítás nyomán azonban a huszár szónak ezt az etimológiáját még a jeles orosz nyelvész, Max Vasmer is átvette (Vasmer, 1953. 1. k. 323. o.), s máig felbukkan még időnként a külföldi szakirodalomban. 75

Pesty, 1876. 511. o.

76

Pesty–Szarvas, 1877.

77

Huszár, 1892. 84., 87. o., a fogadtatásról: Tóth, 1934. 140. o. 34. j.

78

Vámbéry Ármin: A magyarok keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895. 34. o.; Prikkel, 1899.

23

(tulajdonképpen a kabarok) a székelyekhez hasonló módon kaptak volna határvédelmi feladatokat az Árpád-korban a déli határszélen, ám a királyi hatalom gyöngülése okán hadszervezetük szétzüllött, s ez a változás okozta, hogy a szomszédos balkáni népek nyelvében ősi nevük és a rabló jelentésű corsar szó összemosódott. Így a dicső magyar huszárság „geneológiáját” mégiscsak töretlenül vissza lehetne vezetni a honfoglalókig, „mert az ki van zárva, hogy délszláv rablókból alapította volna Zsigmond vagy Mátyás a minden ízében turáni huszárságot. Ezekből lehettek volna gyalogok, mint a ruhtén és más szláv eredetű hajdukból, de nem az a könnyű lovasság, ami eleitől fogva volt a huszárság.”79 II.3. A századforduló „válsága” Mire azonban ez az írás megjelent, már nemcsak a huszárság múltjának fehér foltjaival kapcsolatban támadtak kételyek, hanem alapjaiban rendült meg az is, amit addig általában a X–XV. századi hadviseléséről tudni véltek. Az 1870-es évek végén született s az 1900-as évek elejére egyre finomabbra csiszolt elképzeléseket, melyekkel a honfoglalók hadviselését próbálták meg leírni, alapjaiban ingatta meg Gyomlay Gyula fellépése, aki a Bölcs Leó-féle Taktika szövegének készülő szövegkiadása kapcsán egyértelműen tisztázta, hogy a kérdés legelismertebb korai kutatójának, Salamon Ferencnek számos előfeltevése nyilvánvalóan téves volt. Azt ugyan régebben is tudták a kutatók, hogy ez a mű sok tekintetben egy másik szöveg, az ismeretlen szerzőségű, de a hagyomány szerint Maurikios bizánci császárnak tulajdonított Strategikon igen pontos másolata, így csak akkor van olyan számottevő forrásértéke a magyar hadtörténet szempontjából – amit Salamon is tulajdonított neki –, ha megnyugtatóan sikerül tisztázni a Strategikon-hoz fűződő viszonyát. Salamon még azt feltételezte, hogy a két mű keletkezését csupán néhány évtized választja el egymástól a IX–X. században, ám ez a feltevése időközben megdőlt, sőt Gyomlay a Strategikon keletkezését már a VI. század végére, VII. század elejére tette, s ennek nyomán nyíltan feltett egy máig igen fontos kérdést: „Mauriciusnak bátran elhihetjük tehát, hogy az avarok és a török-turkok csakugyan olyanok voltak, a milyeneknek ő írta le őket. De vajjon Leónak […] elhihetjük-e, hogy az ő korában meg a bolgárok és a magyarok voltak a kivételes hadszokású »skythák«, mégpedig teljességgel ugyanolyan szokásúak, mint 300 esztendővel azelőtt az avarok vagy a török-turkok?”80 79

Nagy, 1910. 55. o.

80

Gyomlay, 1902. 67. o.

24

A filológia által megrendített régi elképzelések védelmére elsőként Hodinka Antal jelentkezett új elgondolásokkal.81 Ő a Gyomlay által feltett kérdésre oly módon próbált igenlő választ adni, hogy későbbi történeti adatokkal igyekezett bizonyítani: a steppei népek évszázadokon keresztül azonos taktikával küzdöttek – amit ő az 1912-es orosz lovassági szabályzat alapján „láva-rendszerűnek” nevezett el –, s véleménye szerint ez alól a magyarok sem lehettek kivételek.82 Hodinka volt az első, aki részletesebben is kidolgozta azt az elképzelést, hogy a steppei népeknek ez a taktikája minden esetben a megtévesztésen, a színlelt visszavonuláson, az ellenfél tőrbecsalásán alapult – ami nagy népszerűségnek örvend manapság is.83 Mégis Hodinka tanulmánya rendítette meg igazán komolyan a honfoglaláskori magyar könnyűlovasság középkori kontinuitását hirdető régi álláspontot, ő ugyanis a Darkó Jenő által megkérdőjelezhetetlen hitelességűnek vélt hadelméleti munkák helyett a szerinte a „gyakorlatot” bemutató elbeszélő források vizsgálatát szándékozott előtérbe állítani. Már neki is feltűnt azonban, hogy a krónikák csataleírásai többnyire igen szűkszavúak, és a vizsgált taktika vagy fegyverzet szempontjából sokszor igen nehezen értelmezhetőek. Ezért elsősorban olyan eseményt próbált a kora középkori magyar taktika rekonstrukciójához felhasználni, amelyről több nézőpontból is készült leírás. Az orosz évkönyvek magyar vonatkozású részeit lefordító szerző így jutott el az 1099. évi „peremyšli” csata jelentőségének kiemeléséhez, mivel az orosz leírások alapján arra a következtetésre jutott, hogy „amennyiben sikerül beigazolnunk azt, hogy a palócoknak [ti. a poloveceknek vagyis a kunoknak – B. Sz. J.] a csatában a görög taktikák szabályaival egyezőleg alkalmazott hadi taktikája ugyanaz, mint a honfoglaló magyaroknak a csatavívási módja, akkor megdönthetetlen bizonyítékunk van arra, hogy ezt az ellenük [azaz a magyarok ellen] alkalmazott hadi taktikájukat 1099-ben [a magyarok] már nem ismerték. Márpedig abból, hogy Altunopának utána rontottak, akárcsak 907-ben Ennsburgnál s 910-ben a Lechmezőn a taktikájukat nem ismerő németek, világos, hogy már nem ismerték.”84 Ez a történeti forrásokkal össze nem egyeztethető és logikailag is elhibázott megállapítás – ha időnként feltételes módba került is – hamar általánosan s szinte mind a mai napig elfogadott tézisévé

81

Hodinka, 1913.

82

Ennek az elgondolásnak az előzményei már Thúry József korábbi munkáiban is fellelhetők voltak.

Thúry, 1888., Thúry, 1890. 83

Négyesi 2003a.; Négyesi, 2003b. E csatarekonstrukciók elméleti hátteréhez: Négyesi, 2000., a szemlélet

régészeti támogatottságához: Mesterházy, 1994. 330. o. 84

Hodinka, 1913. 344. o.

25

vált az Árpád-kori hadtörténetnek, noha belső ellentmondásairól már 1913-ban maga a szerző is közölt adatot.85 A neves bizantinológus, Darkó Jenő személyében hamarosan újabb jelentős megerősítést kapott a Bölcs Leó-féle Taktiká-n alapuló hagyományos szemlélet. Darkó 1914. évi akadémiai székfoglalójában az időközben megrendült tekintélyű Bölcs Leó-féle Taktika mellett vonultatott fel érveket.86 Gyomlay eredményeivel számolva Darkó immár úgy kelt a Bölcs Leó-féle szöveg történeti hitelességének védelmére, hogy megfordította az addigi sorrendet, s módszertani „újításként” a Salamon által még eléggé lebecsült, a IX–X. századi magyar hadviseléssel foglalkozó történeti források bevonásával igyekezett bizonyítani a bizánci szöveg relevanciáját a magyarok vonatkozásában – s erről sikerült is meggyőznie a szakmai közvéleményt.87 Ez a munka vezette Darkót arra – a Hodinkáéhoz hasonló – felismerésre, hogy IX–X. századi magyarok nem rendelkeztek valami teljesen egyedi, „nemzeti” sajátossággal a hadakozás terén, a róluk fennmaradt forrásokat inkább a steppei népek hadművészete egységének tudatában kell szemlélni, amit ő összefoglalóan a „turáni taktikának” kezdett nevezni, s elsőként így definiált: „Félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy a »turáni« név itt nem jelent fajbéli, még kevésbé nyelvbéli rokonságot, hanem tisztán bizonyos művelődésbeli közösséget jelent, amint ez a hadi taktikában és az ezzel szorosan összefüggő dolgokban tényleg jelentkezik.”88 Darkó a IX–X. századi magyar hadtörténetet az újabb kutatási eredmények tükrében próbálta meg ismét olyan integratív módon összefoglalni, mint tették azt négy évtizeddel korábban elődei. Az egyre gyarapodó régészeti leletek már erőteljesebben formálták szemléletét, annak ellenére, hogy filológusként elsősorban az írott forrásokat tüntette ki figyelmével. Ebből a kettőségből eredeztethető, hogy a IX–X. századi magyarság fémpáncéljainak említése fokozatosan eltűnik munkáiból: mivel ilyen páncélok továbbra sem kerültek elő a leletekből, és a páncél-analógiák használhatóságával kapcsolatban 1907-ben már Nagy Gézában is kételyek merültek fel,89 Darkó – feltehetően a XIV. 85

A 970-es arkadiopolisi csata történéseiről Hodinka is tudott, de az ily módon keletkező ellentmondást

azzal a feltevéssel gondolta kiküszöbölhetőnek, hogy „a besenyők nem ismerték fel [a bizánci lesvetést], bizonyára mert a görögök nem nyilaztak.” Hodinka, 1913. 530. o. Vö. B. Szabó, 2001. 92–93. o. 86

Darkó, 1914.; Bollók, 2007.

87

Czebe, 1917.

88

Darkó, 1915. 291. o. 1. j. Vö. Csáji, 2007.

89

Nagy Gézát egyrészt elbizonytalanította, hogy az általa korábban biztosan népvándorláskori

sodronypáncél-töredékeknek vélt leletek női sírokból kerültek elő, másrészt úgy vélte, hogy mivel Bölcs Leó forrásában, a Strategikon-ban páncél jelentéssel a számára idegen hangzású „zaba” szó szerepelt, így „akár

26

századi külföldi krónikások leírásai alapján90 – „szorosan a felső testhez simult” bőrvértként értelmezte a bizánci császár szövegében szereplő „lorikion-t”, melyet addig a magyar kutatók egyszerűen páncélnak tartottak.91 Ez is – mint azt Kovács László nemrégiben kimutatta – maradandó hatást gyakorolt a szöveg korszerű magyar fordítását elkészítő Moravcsik Gyulára, általa pedig a kérdést vizsgáló legtöbb magyar kutatóra, holott magának a görög szónak ez a szűkített értelmezése semmivel nem támasztható alá.92 Darkó 1916-ban megjelent első, rövid lélegzetű összefoglalóját azonban csak az 1930-as években követték újabb jelentős publikációi. Ugyanekkor még Hodinkánál is radikálisabb változásokat feltételezett a hadviselés és a hadakozók rétegének átalakulásában 1914 és 1916 között megjelentetett tanulmányában az új, társadalomtörténeti irányultságú középkorkutatás egyik képviselője, Erdélyi László. Jóllehet ő is a sokáig domináns, lényegében Anonymuson alapuló korábbi magyar etno- és államgenezis teóriából indult ki,93 ám mintegy visszájára fordította azt az Árpád-kori társadalmi változások leírásakor. Német analógiák alapján ő a dicsőséges hódítók, a teljes jogú, szabad magyar köznépből álló könnyűlovasság és az alávetett népek harcosainak egyfajta „helycseréjét” rajzolta meg a kora középkori magyar hadügyben az okleveles források alapján: „Nálunk a miles osztály nem magyar eredetű. A honfoglaló magyarság készen találta itt a várakat s a bennök és a curtisokban szolgáló ministerialisokat. Egy század alatt a magyar fejedelem várainak őrei és a magyar seniorok, urak fegyveres szolgái is fölvették a miles nevet, később pedig keveredtek közéjük páncélos lovag milesek, kik többnyire külföldről, nyugatról jöttek be.” Ugyanakkor a régi magyar hadinép letelepedett, s „a falvakban elszórtan élő családos katonák, kivált egy-két évtizedes békeidőben, könnyen elszoknak a katonáskodástól és szegénységük, dísztelen, hiányos fegyverzetük s katonai gyakorlatlanságuk miatt csakhamar alkalmatlanoknak tűnhetnek föl uraik, ispánjaik előtt a hadjáratokra. Azért helyökbe időnkint új meg új hivatásos katonákat, mileseket, vértes lovasokat kell fogadni akár zsolddal, akár hűbérbirtokkal. A régi katonacsaládok pedig több nemzedék után már inkább békés polgári munkával szolgálják

magyarokról, akár alátji turkokról beszélt Maurikios, nem tartom valószínűnek, hogy gyűrűkből font vasinget értett volna a zaba alatt. Sőt a különös szó alkalmazása egy a bizánciak előtt újdonság számba menő páncélnemet sejtet, ami jelen esetben leginkább bőrpáncél lehetett.” Nagy, 1906. 205–207. o. 90

Kocsis, 1986. 48. o.; Villani, 1909. 258. o.

91

Darkó, 1916. 7. o.; Darkó, 2007. 38–39. o.

92

Moravcsik, 1988. 19. o. Vö. Kovács, 2002.

93

Takács, 2006b. 71–77. o.

27

várukat. […] Az igazi vitéz, miles már vértes volt [1219-ben – B. Sz. J.], s hozzá képest a régi módi könnyű lovas, a civilis, castrensis, már nem ment vitéz-számba.”94 Vitapartnere, Tagányi Károly azonban – a régebbi hadtörténeti szakirodalomra támaszkodva – e téren is konzekvensen elutasította a merész és gyakorta megalapozatlan következtetéseket,95 s azok sokáig nem is találtak szélesebb körben elfogadottságra – habár maga Erdélyi továbbra is kitartott mellettük, mintegy megelőlegezve a harmincas években bekövetkező későbbi nagy fordulatot.96 II.4. A két világháború közötti időszak A vereséggel végződő első világháború, majd Trianon eszmei és gazdasági sokkja egy időre háttérbe szorította a régmúlt magyar hadi dicsőségét fémjelző korszakok kutatását, így ebben az időszakban csupán két katona, Breit József és Erdélyi Gyula vállalkozott rá, hogy a korábbi magyar szakirodalom és az újabb külföldi munkák megállapításait kamatoztatva új szintézist próbáljon készíteni a IX–X. századi magyar hadviselésről. Breit József még mindig Meynert és Salamon alapján dolgozott,97 de gondolatmenetét tekintve Erdélyi műve sem lett sokkal több, mint Salamon Ferenc tanulmányának az újabb német szakirodalommal felfrissített, sokkal nagyobb terjedelemben és nehézkesebben megírt változata. Erdélyi ismételten kiállt amellett, hogy a IX–X. századi magyar lovasság könnyűfegyverzetű, csak támadó fegyverekkel felszerelt lovasság és a kora középkori nehézfegyverzetű lovasság között helyet kapó középnehéz fegyverzetű lovasokból állt, „akik bár a könnyű lovas támadó fegyvereit megtartják, de már védőfegyverzetről (közepesen nehéz pajzs, vért sisak) is gondoskodnak”.98 Ezek hiányát a régészeti leletek között pedig azzal magyarázta, hogy azok nem a harcosok, hanem a közösség tulajdonát képezték, amit így nem temettek el az elhunytakkal. Mindemellett előrukkolt azért azzal a merész „újítással” is, hogy a 933. évi merseburgi kudarc után a magyar hadsereg már várostromhoz értő gyalogos egységeket is tartalmazott. E felfogás a hazai szakirodalomban

94

Erdélyi, 1914. 484–485., 493., 499. o.

95

Tagányi, 1916. 573–574., 595–596. o.

96

Borosy, 1984. 49. o. 9. j.

97

Breit, 1929a. 94–110. o.

98

Erdélyi, 1929. 91. o. 129. j. Erdélyi hamarosan megjelentetett egy újabb, tágabb időtartamot átfogó

kézikönyvet is, melyet bevallottan Meynert művének „felváltására” korszerű, új, magyar nyelvű kézikönyvnek szánt – ezzel azonban célját messze nem érte el. Erdélyi, 1933.

28

egyáltalán nem tudott gyökeret verni, hasonló gondolatok viszont – Erdélyi műveitől teljesen függetlenül – újabban külföldi kutatók írásaiban is feltűnnek.99 Emellett azonban olyan új, eddig tán kevesebb figyelemre méltatott témák kerültek előtérbe, mint például az új határokon kívül rekedt székelység múltja, akik egyes források szerint

egészen

a

XV.

századig

megőrizték

jellegzetes

íjász

könnyűlovas

harcmodorukat.100 Ennek köszönhetően gyakrabban került ugyan szóba a XII. század két nagy csatájában a besenyőkkel együtt részt vevő székelyek „hitvány” jelzője a hazai krónikás irodalomban,101 de – mint azóta is szinte mindig – sosem a konkrét hadiesemények konkrét történéseinek vizsgálatából kiindulva, hanem hol a nyugat-európai befolyás alatt álló korszellem, hol az udvar, hol az egyházi elit általános értetlenségét és lenézését tükröző adatként, amivel „nem a két köztudomásúlag kiválóan harcias nép [ti a székelyek és a besenyők – B. Sz. J.] vitézségét, mint könnyű fegyverzetét, megfutamodó, cselvető harcmodorát illetik”.102 Kivételt szinte csak Doberdói Bánlaky (Breit) József altábornagy jelentett e tekintetben, aki tapasztalt tisztként, józan katonai megfontolásból egyszerűen úgy találta, hogy az 1146. évi Lajta-menti csatában „a székelyek és besenyők könnyű lovashada nem felelt meg feladatának, mert úgy látszik, ahelyett, hogy ő lepte volna meg az ellenséget, annak sikerült őt meglepnie, és visszavonulásával még a vármegyei katonaság egy részét is magával rántotta”.103

99

Erdélyi, 1929. 82–115 o. Vö. Lindner, Rudi Paul: Nomadism, horses and Huns. Past and Present, 92

(1981).; Bachrach, 2000. 223–225. o. 100

Baduario velencei követ jelentése szerint: „e quali si reputano migliari saggitari che sieno in levante”

Óváry Lipót: Mátyás király szárazföldi s vizi haderejének leírása az 1479-iki hadjáratból. TT, 1885. 763. o. 101

Képes Krónika, 1986. 192., 206. o.

102

Jakubovich, 1921. 12. o. Vö. Kápolnai, 1879–1880. 763. o.; Erdélyi, 1914. 552–553. o., Erdélyi, 1915.

37. o. 103

Bánlaky, 1929b. 99. o. E források értelmezésénél érdemes lenne figyelembe venni a XII. századi

bizánci tapasztalatokat is, hiszen a birodalom hadseregében rendszeresen használtak – igencsak változó sikerrel – hasonló szerepkörben lovasíjász segédcsapatokat. 1156-ban Brindisinél a normannok ellenében nem voltak ugyan eredménytelenek, de a győzelmet nem tudták kivívni, 1177-ben azonban a Maiander folyónál a szeldzsuk törökök ellenében teljes sikert arattak, míg 1167-ben a magyarokkal vívott zimonyi csatában ezek a segédcsapatok úgy tűnik gyáván megfutottak. Birkenmeier, 2002. 122–123. o.; Szabados, 2007a. 490–491. o. Vö. Szabados, 2007a. 484–488. o. és Szabados 2007b. 153–160. o.

29

Új színt az hozott a vitába, hogy a magyarság finnugor nyelvű népként történt meghatározása után, a finnugor eredet teóriája bevonult a magyar őstörténetbe is,104 s elterjedése után a székelyeket többen is eredetileg a magyarságtól különálló, török etnikumként határozták meg, épp – a már említett ókori toposzokig visszavethető módon – a fegyverzetük, taktikájuk és magyar hadviselésben betöltött szerepük alapján. (E visszájára fordított gondolatmenetben kifejezetten az eltérő etnikai hátterében vélték feltalálni az elmarasztaló jelzők okait is.105) A kor neves tudósai, Zichy István és Hóman Bálint által képviselt magyar őstörténeti koncepciót követve106 a feltételezett etnikai különbségeknek a hadviselésben is megmutatkozó következményeit domborította ki az ifjú Györffy György is, aki még Hodinka Antal „feledés”-teóriáján is messze túl merészkedett: „Történeti igazság volna, hogy a besenyők és székelyek ilyen hitvány módon viselkedtek volna? Egy külföldi krónikaíró határozottan ellene mond a magyar krónikáknak. […] Nem tartjuk valószínűnek, hogy a becsmérlő jelzők a könnyűfegyverzetre vonatkoznának. A szövegből világosan kiderül, hogy a megfutamodás ténye az, ami a krónikaírót arra ragadta, hogy a kitűnő harcosnak ismert besenyőket és székelyeket »hitvány, silány« jelzőkkel illesse. Nézetünk szerint a leírás mögött a félreismert nomád harcmodor lappang. […] A hátul lévő magyar fősereg azonban ezt a harcmodort nem ismerte, nem is alkalmazkodott hozzá; úgy tűnt tehát fel, mintha a besenyőket és székelyeket az ellenségtől való félelem futamította volna meg. […] Bölcs Leó császár »Taktika« című művébe csaknem szóról szóra átvette Maurikios leírását azzal a különbséggel, hogy a fenti népek helyett a magyarok nevét szúrta közbe. Mégis kételkednünk kell, hogy a magyarságnak általában ez lett volna a harcmodora. A magyarság nagy része, ugor eredetű elem nem folytatott tiszta nomád életmódot; állattenyésztés mellett foglalkozott földmíveléssel is. A magyarság török eredetű elemei viszont jobbára nomád életmódot folytattak és nomád harcmodorral küzdöttek. A fenti adat tehát azt mutatja, hogy a magyarság nagy tömege a tiszta nomád

104

A kérdés historiográfiájáról: Hóman Bálint: A történelem útja. Válogatta Búza János. Budapest, 2002.

85–100. o. 105

Hóman Bálint: A székelyek eredete. MNy, 17 (1921). 99. o. Kompromisszumos álláspontot foglalt el:

Németh Gyula: A székelyek eredetének kérdése. Sz, 1935. 131–132. o.; újabban ismét – legalábbis részben – Hóman véleményét képviselte: Kordé, 1991. 22–23. o.; Szabados, 2007a. 487. o.; Szabados, 2007b. 157– 159. o. 106

Takács, 2006b.

30

harcmodort nem ismerte, holott ugyanakkor a keleti elem: a székelység és besenyőség e szerint harcolt.”107 Ennek az elképzelésnek egyes gyöngeségeire már a következő évben felhívta a figyelmet Mályusz Elemér, s figyelmeztette Györffyt, hogy egy negatív állítás mellett – ti. hogy milyen nem volt a magyarok taktikája a csatlakozott török segédnépekhez képest – ellenpróbaként szerepelnie kellene egy pozitív állításnak is, hogy akkor milyen is volt ez a taktika. Az erre adható válasz, hogy esetleg még a steppei lovaskultúra szintjére sem jutottak volna el, azaz gyalogharcosok maradtak, viszont önmagában tarthatatlanná tette ezt a felvetést.108 Az egyre militánsabbá váló 1930-as években ismét széles körben megélénkült az érdeklődés a IX–X. századi magyar hadviselés tárgyi emlékei és szellemisége iránt is. Mérey László altábornagy inspirálására például Ibrányi Mihály vezérkari őrnagy a Magyar Katonai Szemle hasábjain megpróbálta saját korának gyakorlatában is kamatoztatni a középkori és koraújkori magyar hadtörténet tanulságait, melyet

ő a magyar

könnyűlovasság szellemiségében és tevékenységében felfedezni vélt „faji harcmód” kifejezéssel próbált értelmezni. Úgy vélte, hogy a korszerűség – véleménye szerint hadtörténeti példákkal is igazolható módon – „csak akkor teljes értékű, ha a kiképzés és vezetés során felhasznált elvek és eljárások […] a hadsereget alkotó nemzet népének alaptermészetéhez és faji tulajdonságaihoz idomul”.109 S éppen ezek figyelmen kívül hagyása okozta a magyarság kudarcát, például a tatárjárás idején is, amikor „a faji tulajdonságok tekintetbevétele nélkül, idegen eljárás szerint vezetett és képzett, de korszerűen felszerelt magyar hadsereg nem tudott ellenállni, dacára, hogy a mohi csatában

107

Györffy, 1941. 39-40. o. In: Györffy, 1990. 13–14. o.

108

„Györffy a »Króniká«-nak a besenyők és székelyek harcaihoz fűzött elítélő szavait úgy értelmezi, hogy

a magyar fősereg és vele az ugor eredetű magyarság nagy tömege egyáltalán nem ismerte a »tiszta nomád harcmodort«, amely szerint a »keleti elem, székelység és besenyőség« harcolt, amiből azután az életmódot illetően is alapvető különbségekre következtet. Úgy gondolja, hogy a honfoglalás korában az ugor magyarság félnomád, a »török népelemek legnagyobb része pedig tiszta nomád életet élt«, s csak ez utóbbi, kisebb rész harcolt volna a nyugati »kalandozó hadjáratokban«. Ezt a magyarázatot nem fogadhatjuk el. Ha ugyanis a honfoglaló magyarság zöme – nevezzük bár ugor eredetűnek – nem ismerte a görög kútfőkben leírt szkíta harcmodort, akkor a vas- vagy bronzkorra jellemző fegyverzetet használva, gyalog kellett volna harcolnia. Így azonban a Nyugat rettegett ellenfelévé semmiképpen nem lehetett volna.” Mályusz, 2003. 48. o. 8. j. Vö. Zichy, 2005. 51. o. 109

Ibrányi, 1933. 5. o.

31

számbeli fölényben volt”.110 Okulva a régi példákból a cél tehát az kell legyen a honvédség küszöbön álló modernizációja során is, hogy „a technika a faji tulajdonságoknak rendeltessék alá, s faji tulajdonságok fokozásához szükséges mérvben használjuk, de teljesítőképessége ne legyen ok egyik faji tulajdonságunk kihatásának mellőzésére sem”. 111 Ibrányi nézetei ugyan lelkesedést keltettek jónéhány tisztben, de a „faji harcmód” egzakt mibenlétének tisztázatlan volta s az Ibrányi meghatározásaiban fellelhető ellentmondások a józanabb elméket óvatosságra intették mind a gyakorlati alkalmazhatóság, mind az elméleti alapok tekintetében. Ibrányiékkal szemben viszont épp a haditechnika mindenkori felsőbbrendűségét kiemelő szellemiséget képviselt Cs. Sebestyén Károly, aki több részletpublikáció után 1932-ben jelentette meg máig alapvető művét a honfoglalás kori magyar íjról, amelynek döntő jelentőséget tulajdonított a IX–X. századi hadi sikerekben. Ezek oka szerinte „csakis valamely előttük [ti. a magyarok ellenségei előtt – B. Sz. J.] ismeretlen hadi előnyük lehetett”, melyet szerinte nem lehet csupán a harcmodornak tulajdonítani, szükségeltetett hozzá a „tökéletes fegyver” is!112 Nagyon is aktuálissá vált tehát egy új magyar nyelvű összefoglaló munka megjelentetése, melynek elkészítésére előzetes tanulmányai és új kutatásai szinte predesztinálták Darkót, aki a IV. szófiai és az V. római bizantinológiai kongresszuson sikerrel mutatta be a nemzetközi tudósvilágnak a steppei népeknek a bizánci hadszervezetre gyakorolt hatásait. Erről szóló, 1934-ben magyarul, 1935-ben pedig francia nyelven megjelent tanulmánya (Turáni hatások a görög–római hadügy fejlődésében) még ma is fellehető a külföldi tudományos munkák jegyzeteiben.113 1934-ben magyar nyelven megjelentetett kis könyvecskéje114 a honfoglalás kori magyar fegyverzet és hadszervezet leírása mellett ezután alapvetően új szempontokat vetett fel az európai történelem alakulásával kapcsolatban is. Hangsúlyozta, hogy a Kelet meghatározó szerepet játszott a kora középkori nyugat-európai társadalom és hadszervezet kialakulásában, és lándzsát tört a magyar katonai hagyományok, azaz a tradicionális könnyűlovasságnak az újkorig tartó folyamatossága mellett is. A téma kutatását azért tartotta nemzetközi szinten is fontosnak, 110

Ibrányi, 1933. 7. o.

111

Ibrányi, 1933. 49. o.

112

Cs. Sebestyén, 1933. 3–4. o.

113

Kerepeszki, 2007. 132–137. o.; Kádár Zoltán: Les resultats des recherches de Jenő Darkó sur les

peuples nomad cavaliers. Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis, (1981–1982).; Darkó, 1934.; Darkó, 1935–1937. 114

Darkó, 2007.

32

mert Ipolyi Arnoldhoz hasonlóan úgy vélte, hogy a magyarok s velük együtt más „turáni” népek is „valóságos kultúrát csináltak a hadakozásból; ennek előbbrevitelére szentelték erejük és idejük legjavát s kétség kívül ezen a ponton járultak ők hozzá leginkább az egyetemes emberi kultúra gyarapításához”.115 A könyv azonban nem talált egyértelműen kedvező fogadtatásra itthon: a középkori hadtörténettel foglalkozó szűk szakmai közösség meghatározó személyisége, Tóth Zoltán inkább fenntartásairól írt recenziójában.116 Különösen a nyugat-európai fejlődésre gyakorolt keleti hatások túlhangsúlyozását tartotta a mű gyöngeségének a recenzens, aki ugyanekkor egy saját tanulmányában a középkori magyar hadügyben épp az ellenkező irányú kultúrhatások felértékelése mellett tette le a voksát.117 1934-ben kezdődött ugyanis a következő jelentősebb tudományos vita e témakörben, melyet hagyományosan Tóth Zoltán A huszárok eredetéről című tanulmányának azévi megjelenésétől számítanak a történészek.118 Gyanítható azonban, hogy az egyik fontos kiindulópontot Takáts Sándor már 1928-ban megjelent, Emlékezzünk eleinkről című kötetének írásai jelentették Tóth számára.119 A rendkívül olvasmányosan író, de teljesen egyoldalú és elfogult, időnként már-már a történelemhamisítás határát súroló történelemszemlélettel rendelkező Takáts ekkor publikált kutatásai – köztük a huszárság délszláv elemeinek bemutatása – adhattak indíttatást a korábban főként Mátyás korával foglalkozó Tóth koncepciózus tanulmányának megírásához, melyet egyébként a Magyar Tudományos Akadémián 1932-ben tartott előadása is megelőlegezett már.120 A Tóth által felelevenített elképzelés – a magyar huszárság délszláv eredeztetése – korántsem volt új keletű, hisz, láthattuk, már az 1870-es években napvilágot látott a nyelvészeti szakirodalomban,121 mégis Tóth tanulmánya volt az, mely szokatlanul heves érzelmeket váltott ki olvasóközönségéből, mivel ő a csapatnem magyarországi megjelenését egyenesen a hagyományos magyar könnyűlovasság kora középkori „elsatnyulásával” és „kihalásával” indokolta. Véleménye szerint a magyar könnyűlovasság szerepkörét már I. István korától a csatlakozott segédnépek, a besenyők és kunok vették át, 115

Darkó, 2007. 7. o. Vö. Ipolyi, 1888. 109–110. o.

116

HK, 35 (1934). 286–289. o.

117

Darkó ekkoriban megfogalmazott gondolatai csak jóval később, az 1970-es években merültek fel

Nyugat-Európában, illetve az Egyesült Államokban. Például: Bachrach, 1973., Nickel, 1975. 118

Tóth, 1934.

119

Takáts, 1928. 92–93., 208. o.;

120

Tóth Zoltán: A huszárság eredete. Akadémiai Értesítő, 42 (1932). 499–502. o.

121

Szarvas, 1873.; Szarvas, 1877.

33

ám idővel ezek könnyűlovas hagyományai is lehanyatlottak, s ezt az álláspontját az általa sajátos módon értelmezett régészeti leletekre alapozta. Felfogása szerint ugyanis a fegyverzet átalakulásának egyik legbiztosabb jele az, hogy a honfoglalókhoz köthető szablyatípus átadta a helyét a kétélű kardoknak, a későbbi szablyaleletek pedig nem belső fejlődés eredményei.122 Tóth már 1920-ban publikált egy cikket az Árpád-kori feszítő zablákról,123 de intenzívebben csak az évtized végén kezdett el foglalkozni a kora középkor fegyverzetével, s 1930-tól már rendre jelentek meg nagy jelentőségű írásai előbb a honfoglalás kori szablyákról,124 majd a kígyóspusztai csat datálásának kiigazításáról, s ezzel kapcsolatban a csat alapján levonható kultúr- és hadtörténeti következtetésekről, aminek következtében a realitásokhoz képest már ekkor messze túlértékelte a nyugati lovagi hadviselés szerepét a XIII. századi Magyarországon.125 A kétélű kardok elterjedéséből és a szablyahasználat visszaszorulásából pedig azt a következtetést vonta le, hogy a régebbi, szablyát forgató harcosok rétege is „eltűnt”. Ezért amikor a XV. században a főként könnyűlovassággal támadó törökök ellenében hasonló katonaságot kellett volna felvonultatni, a megmutatkozó hiányt a török elől menekülő délszláv katonasággal pótolták. Következésképp a nagyra becsült huszárságnak vajmi kevés köze lehet honfoglaló eleink könnyűlovasságához – vélte Tóth. Nem meglepő, hogy a dicső kalandozók helyébe némi túlzással sötét múltú „balkáni banditákat” állító hipotézis erősen sértette a korabeli nemzeti érzéseket, ám a Tóth véleményével szembehelyezkedő, a tudományos mércéktől igen távol álló katonatiszt, Zsuffa Sándor írásai – aki a régi, naiv etimológia (húsz ára, azaz huszár) védelmezőjéből öt év alatt eljutott a magyarság sumer eredetének hirdetéséig – legfeljebb csak a Tóth iránti szimpátia felkeltésére voltak alkalmasak.126 Jóval komolyabb érvekkel és tudományos apparátussal kelt a középkori magyar etnikumú könnyűlovasság kontinuitásának „védelmére” Darkó Jenő. Az általa képviselt 122

Tóth, 1937.

123

Tóth Zoltán: Legrégibb feszítőzabláinkról. AÉ, 39 (1920–1922). 71–83. o.

124

Tóth, 1930.

125

Tóth Zoltán: A kígyóspusztai csatt jelentősége. Turul, 47 (1933). 11–17. o., 1933. Vö. Borosy, 1962.

160. o. és Pálóczi Horváth, 1982. 95–101. o. 126

Zsuffa Sándor: A huszár szó és a magyar huszárság eredete. Budapest, é. n. [1935].; Tóth Zoltán: A

huszárság eredethagyománya 1936-ban. MSz, 26 (1936). 387–396. o.; Tóth, 1937. 59–76. o.; Zsuffa Sándor. Magyar eredetű-e a huszár szó? Budapest, é. n. [1937], Zsuffa Sándor. Magyar volt-e az európai huszár őse? Budapest, é. n. [1937], Zsuffa Sándor: A huszárprobléma. Budapest, 1939., Zsuffa, 1940.

34

„turanizmust”127 elvi síkon is elítélő korabeli tudományos közvélemény szemében azonban az ő – sok szempontból nagyon is figyelemre méltó – érvrendszere sem állta ki a próbát, hiába hívta fel a figyelmet Tóthnál az írásos források némely esetben tendenciózus használatára és régészeti leletek értelmezésében rejlő buktatókra.128 Talán épp a heves támadásoknak, valamint Tóth következetes és a korabeli kultúrpolitikához jól illeszkedő hozzáállásának – „a középkori Európa haditörténetének ismerői viszont meglepődve kell, hogy konstatálják: íme a Nyugat a Száváig ér” 129 – köszönhető, hogy a magyar történetírás két vezéralakja, Szekfű Gyula és Domanovszky Sándor is felfigyelt téziseire, s ennek köszönhetően megállapításai gyorsan a nagyközönség elé kerültek. A Magyar Történet 1935. évi második kiadásába már bekerült a huszárok eredetéről vallott elgondolása, a Domanovszky Sándor által szerkesztett Magyar művelődéstörténet-ben pedig az államalapítástól Mátyás koráig maga Tóth írta meg a hadtörténetre vonatkozó fejezeteket, és még a nemzetközi tudósvilág számára is hozzáférhetővé váltak elképzelései.130 Tóth nézetei ennek ellenére a nagyközönség körében mégis alapvetően népszerűtlenek maradtak: amikor 1965-ben Perjés Géza az Élet és Tudomány hasábjain népszerűsítette őket, még mindig számos felháborodott levelet kapott olvasóitól.131 Noha, mint azt alább látni fogjuk, az elmúlt hetven évben a huszárság meghonosodásának okaként Tóth által megjelölt folyamat számos eleméről is kiderült, 127

A turanizmusról: Kincses Nagy Éva: A turáni gondolat. In: Kincses Nagy Éva szerk.: Őstörténet és

nemzettudat, 1919–1931. (Magyar Õstörténeti Könyvtár 1. ) Szeged, 1991. 44–49. o.; Romsics Gergely: Mitosz, kultusz, társadalom, Mozgó Világ, 30 (2004/3). 57. o. 128

Darkó, 1937. Vö. Tóth, 1938.; Kerepeszki, 2007. 134–135. o.

129

Tóth, 1934. 130. o.

130

Hómann–Szekfű, 1935.; Tóth Zoltán: A hadakozó nép. In: Domanovszky Sándor főszerk.: Magyar

Művelődéstörténet. 1. k. Budapest, é. n. [1939]. 249–284. o.; Tóth Zoltán: A hadviselés átalakulása. In: Domanovszky Sándor főszerk.: Magyar Művelődéstörténet. 2. k. Budapest, é. n. [1940]. 203–239. o.; Ajtay, 1939.; Tóth Zoltán: L’ancienne armée hongorise. In: Baranyai Zoltán szerk.: Visages de la Hongrie. Paris, 1938. 333–343. o.; Tóth Zoltán: Altungarisches Heerwesen. In: Baranyai Zoltán szerk.: Ungarn. Das Antlitz einer Nation. Budapest, 1940. 559–570. o.; Tóth Zoltán: Le soldat hongoris au moyen âge. Nouvelle Revue de Hongrie, 33 (1940). 401–407. o.; Tóth nézeteinek támogatottsága mögött az ellenfeleinek „turanizmusával” szemben érzett ellenérzések is komoly szerepet játszhattak: “A turánizmus, ha könnyed előadásban alkalmaztatik, ma a hazafias stílus egy eszköze, ha politikailag, akkor a 19. század nagyszámú nemzeti illuzióinak egyik elkésett, de éppenséggel nem javított kiadása, ha azonban a tudomány rendjébe tartozó gondolatok közt merül fel, akkor vaskos tévedés, melyet nem lehet elég eréllyel visszautasítani.” (Szekfű Gyula: A turáni szláv parasztállam, MSz, 5 (1929). 31. o.) 131

Perjés Géza: Lóra termett-e a magyar? Élet és Tudomány, 20. (1965) 24. sz. június 18.; 25. sz. június

25.; A Perjésnek írt levelekről: Perjés Géza: A nemzeti önérzet zavarai. Látóhatár, 1967. 7-8. sz. 695. o.

35

hogy alapvető korrekcióra szorul, végső következtetései elfogadottságának mértékén ez mind a mai napig keveset változtatott.132 Tóth fellépése ráadásul egybeesett a hazai régészetben mutatkozó új tendenciákkal. Fettich Nándor nem sokkal korábban vetette fel, hogy a magyarság már levédiai tartózkodása alatt erős skandináv kultúrhatásoknak volt kitéve, s ezek „a magyarság katonai szervezetébe újabb, nem steppei elemek felvételét eredményezték”, így például a kétélű kardok használatát is.133 Ebben a szellemben, egy honfoglaló harcos által Levédiából hozott „normann” iparosmunkaként azonosította Kalmár János az 1940-es évek elején Pécsett előkerült sisakot is, mely mind a mai napig az egyetlen X–XI. századi sisaklelet Magyarországon.134) László Gyula viszont a Tóth gondolatmenetét követő, azt alaposabban kidolgozó Kalmár János nyomán Fettichez képest jóval későbbre – igaz, Tóthhoz képest valamivel korábbra –, Géza fejedelem X. századi országegyesítő harcáig tolta vissza az időben az általa elsősorban német és nem skandináv eredetűnek tartott nehézfegyverzet meghonosodását, és – habár ezt Fettich direkt módon sosem tette – Kalmár nyomán a kétélű kardok használóit már egyértelműen a nehézlovasság körébe sorolta.135 László Gyula elképzelése azonban – több más tudományos eredménnyel együtt – csak majd két évtizednyi késleltetéssel vált igazán széleskörűen elfogadottá a hazai régészetben, miután egyik tanítványa, Bakay Kornél az akkori marxista szemléletnek is megfelelő módon 132

Ságvári–Somogyi, 1999. 5. o.; Kelenik, 2000. 9–10. o.

133

Fettich, 1933. 394–397. o.; Fettich, 1937. 52–53. o. A X. századra datált kétélű kardok skandináviai

eredeztetése a második világháború után teljesen háttérbe szorult, az utolsó korainak tartott darabok „levédiai” eredeztetésének és a honfoglalás kori nehézlovasság erre épített elképzelésének cáfolata: Kovács László: Előkelő rusz vitéz egy székesfehérvári sírban. (A rádiótelepi honfoglalás kori A. sír és kardja.) In: Koszta László szerk.: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szeged, 1995. Szegedi Középkorász Műhely. 291–308. o. 134

Kalmár, 1942.; Kalmár, 1964. 91. o.

135

Kalmar János: Sabel und Schwert in Ungarn. ZGHWK, XIV, N.F. 5. (1936) 150-155. o.; FA, 1939.

231–233. o.; László, 1942. 806–807. o. Fettich ugyan többször utalt rá, hogy „a magyar lovasnomád harcmódnak a könnyű lovassági szablya felel meg”, s a kardok használata a „taktikában is lényeges különbözőségekre vezet”, így „a honfoglaló magyarság, amely már oroszországi hazájában jól ismerte a nyugati, illetve északi kardtípust és vele együtt természetesen a hozzá tartozó harci taktikát, az új hazában annak elsősorban nyugati részein ugyanazt, a régóta otthonost találta meg.” (Fettich, 1933. 394., Fettich, 1937. 52., Fettich, 1938. 516. o.), azt mégsem állította, hogy ennek következtében valamiféle nyugati típusú nehézlovasság létezésére következtethetnénk már a IX. magyarságnál is, valószínűleg azért mert az új fegyver közvetítői, a ruszok köztudomásúan főként gyalogosan harcoltak! Tősér, 2002. 336–337. o.

36

részletesebben kidolgozta a „szablya-kard fegyverváltást” politika- és társadalomtörténeti okokkal indokló teóriáját.136 A történészek jó része nem foglalt állást a vitákban, s megelégedve az Árpád-kori magyar lovasság senki által nem vitatott kettősségének megállapításával, a különböző fegyvertípusok elterjedésének arányait, valamint az egyes seregrészek etnikai összetételét már nem taglalta, holott a XI. századi magyar lovasság túlnyomó részben nehézlovassá válását Tóth történész kortársai korántsem találták mind elfogadhatónak.137 Új eredményeket azonban ekkor nem a had-, hanem a társadalomtörténeti kutatás eredményezett: Mályusz Elemér a magyar nemesség kialakulását vizsgáló, 1942-ben megjelent tanulmányában – főként oklevelek adatait vizsgálva – arra a következtetésre jutott, hogy korántsem a XI. század elejétől, hanem csak a XIII. század második felétől, IV. Béla tudatos politikájának köszönhetően számolhatunk a nehézfegyverzet tömegesebb elterjedésével a magyar vitézi réteg körében, de az még az ezt követő időszakra sem vált egyeduralkodóvá.138 Még 1944-ben látott napvilágot László Gyula nagyhatású műve, A honfoglaló magyar nép élete, amelynek egyik fő célja az volt, hogy egy békés, mesterségeknek élő köznépet bemutató magyarságképpel váltsa fel a régi „párducos Árpád népe” harcias imázsát. László – talán éppen ezért – nem is foglalkozott túlságosan bőven a hadakozással, a mesteremberek között azonban nem feledkezett meg a szablyakészítő fegyverkovácsokról. A honfoglalók szablyáiról írva pedig igen széles olvasóközönséggel ismertette meg – és formálta is át egyben – az erdélyi kutató, Kovács István elképzeléseit: „A fokélnek kettős oka lehet: az egyik az, hogy a háton köszörült szablya könnyebb lesz s ezáltal az ütés súlya nem a penge végén érvényesül, hanem körülbelül a hajlásánál, az alsó harmadában. Ez 136

„A fejedelmi hatalom megszilárdítása érdekében a régi, törökös vezető réteg hatalmát szét kellett

zúzni. Mivel pedig a meglévő katonai kíséret a régi vetető réteg készséges kiszolgálója, új fejedelemhű sereget kellett szervezni. Géza fejedelem és István király volt az, aki biztosította hatalmát a régi vetető réteg felett. Kétségtelen, hogy ez volt a magyarság megmaradásának egyik legdöntőbb tényezője. E folyamathoz szeretnék adatokat szolgáltatni a kétélű kardok vizsgálatával. […] A kétélű kardok kronológiai helyzetének meghatározásához Petersen tipológiai felosztását is alapul veszem, annál is inkább, mert a külföldi anyaggal való összevetések így valósíthatók meg legkönnyebben. Már most szeretném hangsúlyozni, hogy a kétélű kardok korát tulajdonképpen a fentebb vázolt gazdasági-társadalmi átalakulás [a fejedelmi hatalom megszilárdítása, a régi vezetőréteg hatalmának szétzúzása] határozza meg elsősorban.” Bakay, 1965. 4., 31. o.; a kérdés historigoráfijának legújabb feldolgozása:Bíró, 2012. 192–195. o. 137 138

Markó, 1943. 18–19. o. Vö. Zichy, 1934. 37–38. o.; Kalmár, 1935. Tóth reagálása: Tóth, 1937. Mályusz, 1942. Az elgondolás fegyvertörténeti összefüggéseinek kritikájához: Zsoldos, 1992.,;

Veszprémy, 1995.

37

rendkívül növeli a fegyver erejét. A másik oka pedig az lehet, hogy nemcsak lovas, hanem a ló ellen is használták a szablyát. Míg az első éllel levágott ütés a lovasnak szólott, a visszafelé rántott szablya fokélével a [a ló] hasát lehetett támadni. […] Ez utóbbi miatt kellett megtörni a szablya markolatát is, így ugyanis nem kellett a szablyán fordítani, hanem egyszerű csukló mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy a ló hasát felhasítsák.”139 Ez a gondolatmenet ugyan minden gyakorlati próbát nélkülözött, mégis évtizedekre „kőbe vésett igazságoknak” számított tudós berkekben a fegyverhasználat témakörében; csak 2001-ben hívta fel a figyelmet Szöllősy Gábor kísérletsorozata ezen elképzelések túlnyomó részének megalapozatlan voltára.140 Szinte László Gyula könyvének megírásával egyidőben végezte el Tóth Zoltán Árpádés Anjou-korra vonatkozó nézeteinek módszeres cáfolatát Borosy András, Mályusz egyik tanítványa, 1943–1944-ben elkészített diplomamunkájában, melyet 1945-ben Debrecenben már doktori értekezésként védett meg.141 A történelem azonban ekkor végzetesen közbeszólt: 1949 után az addigi viták szinte minden fontosabb szereplője igen rövid idő alatt a tudományos élet perifériájára szorult, sőt az ijfú Borosyt 1950-ban egy provokáció nyomán perbe is fogták és bebörtönözték.142 A kommunista hatalomátvételt követő tudománypolitikai terrornak köszönhetően Molnár Erik meglehetősen merev, marxista nézetei váltak jó egy évtizedre meghatározóvá még a középkori magyar hadszervezet és a Magyar Királyság lovasságának megítélése tekintetében is. 143 I1.5. A marxizmus „diadalától” a mai tendenciákig A liberális értelmiségi családból származó Molnár még kecskeméti ügyvéd korában, 1942-ben és 1943-ban Szentmiklósy Lajos álnéven közreadta a középkori magyar történelemről alkotott koncepciójának egyes részleteit. Magyarországon ekkor még újszerű szemlélete meglehetős érdeklődést keltett egyes értelmiségi körökben, habár a korabeli

139

László, 1944. 352. o. Vö. Kovács, 1941. 129–131. o.

140

Szöllősy, 2001.

141

Borosy, 2001. 445. o. 2. j.

142

Gunst Péter: A magyar történetírás története. Debrecen, 2000. 248–251. o.; Egey–Horvát, 2002. 7.,

25–34. o. 143

Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig. Budapest, 1945. 268–271. o.

38

történettudomány által használt adatokat jól ismerő szerző nem végzett önálló kutatásokat, csupán „dialektikus” keretbe helyezte a számára elérhető ismeretanyagot.144 Így jutott arra a felismerésre, hogy habár szerinte a termelőerők magasabb szintjét képviselő feudalizmushoz kötődő, nyugat-európai lovagi fegyverzet és harcmód „természetesen” korszerűbb, mint az általa felvázolt magyar pásztortársadalom fegyveres ereje, ám a könnyűlovasság és annak „gazdasági alapja” a hazai termelőerők fejletlensége okán mégsem válhatott általánosan elterjedtté az Árpádok-királyságában, ezért „a hadsereg zöme az ország termelési színvonalának megfelelően továbbra is lovasíjászokból került ki”.145 Nem állhatja meg tehát a helyét az a kifejezetten népszerű elgondolás sem, mely azt feltételezte, hogy a IX–X. században a kalandozó magyarok taktikája magasabb rendű lett volna nyugati ellenfeleikénél, már csak azért sem, mert – épp ellentétben Györffy György véleményével – a nyugati „kalandozó” hadjáratok emberanyagát szerinte az elszegényedő, széthulló magyar pásztortársadalom tömegei adták volna.146 Az 1949-től a Történettudományi Intézet igazgatójaként s egy ideig a budapesti egyetem középkori történelem tanszékének vezetőjeként tevékenykedő Molnár Erik téziseinek konzekvenciáit a marxista szellemű középkori történetírás másik vezéralakja, a különben igen felkészült tudós hírében álló Elekes Lajos is felhasználta. Így Tóth Zoltán elképzeléseivel ellentétben a könnyűlovasság a magyar nemesség hadkötelezettsége révén ismét „utat talált” az ő kutatási területére, a kései középkorba, Hunyadi és Mátyás időszakába is.147 A Molnár Erik-féle elgondolásokhoz hasonló eredményre jutott – de inkább alapos forrásfeldolgozás útján, mintsem a marxista történetszemlélet tételes alkalmazása révén – Molnár József is a tatárjárás korának megyei hadszervezetéről szóló tanulmányában. Ő – főként okleveles forrásokra támaszkodva – úgy találta, hogy „a megye hadereje elsősorban lovas íjászokból áll. Sem a szegényebb várjobbágy, sem a castrensis 144

Molnár, 1942.; Molnár, 1943.; MCs, 1942. 299–300. o.; MCs, 1943. 436–437. o.; Balassa–László,

2001. 71. o. 145

Molnár, 1943. 7. o.

146

Molnár, 1942. 16–19. o.; Molnár, 1943. 5–13. o. Érdekes egybeesés, hogy ekkoriban már a végletesen

ellenkező nézeteket valló Tóth maga is számolt a páncélos lovasság átmeneti visszaszorulásával a XI. században mert „nálunk is, a lengyeleknél is hiányzott a megfelelő gazdasági alap; a nyugati szinten álló termelőréteg”. Tóth Zoltán: A Hartvik-legenda kritikájához. (A Szt. Korona eredetkérdése.) Budapest, 1942. 26. o. 54. j. 147

Elekes, 1951. 5–6. o.; Rázsó Gyula: Mátyás zsoldosseregének hadművészetéről. HK, új folyam 5

(1958). 122., 129–130. o.

39

nem képes a lovagi fegyverzet beszerzésére”.148 Molnár nézetei alighanem jóval nagyobb szerepet játszottak volna a hazai szakirodalomban, ha alig három évvel később nem jelenik meg Borosy András korszakos jelentőségű tanulmánya is e témakörben a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain.149 A régebbi magyarországi középkorkutatás elfojtását, műhelyeinek szétverését követő, jó egy évtizedig tartó tartó csöndet – a viszonylagos belpolitikai enyhülés légkörében – először mégis Györffy Györgynek sikerült e témában megtörnie a Századok 1958-as évfolyamában közzétett nagyszabású tanulmányával.150 Ebben Györffy – Molnár Eriknek a „pásztortársadalom válságáról” és a helyi szláv népesség gazdasági és kultúrahordozó szerepéről hirdetett téziseit tulajdonképpen megkerülve – gyakorlatilag ott folytatta, ahol a második világháború alatt abbahagyta a témát: 151 a hatalmat gyakorló onogur származású katonai-politikai elittel és az általa töröknek tartott fegyverforgató „segédnépekkel” szemben kitartott a régebbi szóhasználatában még „ugor-magyarságként” szereplő magyar köznép teljes „lefegyverzése” mellett. Ezzel tulajdonképpen ki is küszöbölte Mályusz egykori kritikáját152 –, sőt a székelyek eredetéről szóló tanulmány későbbi, 1990-es kiadásában sem változtatta meg a Mályusz által korábban vitatott részleteket. 153 Így az időközben nagy tekintélyű akadémikussá váló Györffy ezen elképzelésének végső cáfolata csak 1991-ben látott napvilágot Kordé Zoltán tanulmányában, aki szerint „nehezen képzelhető el […], hogy a király környezetében, illetve a magyar sereg vezetésében meglepetést okozhatott volna a rendszeres elővédi feladatokat ellátó székelyek és besenyők

148

Molnár, 1959. 234. o.

149

Borosy ebben azon az alapon vetette el Molnár eredményeit, hogy lehettek ugyan könnyűfegyverzetű

lovas íjászok a magyar hadseregben, de azok aligha feleltek meg a saját definíciójában szereplő nomád lovasíjász kategória követelményeinek – ami letelepült népekről lévén szó, egészen bizonyos. Borosy, 1962. 147. o. 110. j. Nyomban fel kellett volna merülni a kérdésnek, hogy vajon a XII. századi székelyek vagy besenyők vagy a XIV. századi kunok mennyire tekinthetők még nomádoknak. 150

Györffy, 1958.; erről Takács, 2006b. 74., 83–84. o.

151

A későbbi évtizedekben hasonlóan „archaikusnak” tűnt Györffynek – feltehetően Fettich véleményén

alapuló – érvelése a kétélű kardok használatáról is. Györffy, 1977. [2000.] 108. o. Vö. Kovács, 1990. 43. o. 152

Györffy, 1958. 608. o.; Györffy, 1977. [2000.] 41–49. o.; Györffy György: Magyarország története a

honfoglalástól a tatárjárásig. In: Székely György főszerk.: Magyarország története. 1. k. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 645., 652. o. 153

Györffy, 1990. 11–42. o.

40

ilyen jellegű szokása [ti. a színlelt megfutamodás – B. Sz. J.], hiszen így mindannyiszor a fősereg pánikba esésétől és felbomlásától lehetett volna tartani.”154 Borosy András, mint említettük, 1962-ben tért vissza a tudományos életbe, 1945-ben megvédett doktori disszertációjának az újabb szakirodalommal kiegészített alapvető tanulmányával. Hatalmas elbeszélő és okleveles forrásbázisra épülő, a korábbi végletes nézetekhez képest kiegyensúlyozottnak tűnő megállapításai kedvezőbb tudománypolitikai feltételek mellett már 1945-ben eldönthették volna a Tóth nézetei körül folyó polémiát, ám így megkésve is három évtizeden át – szinte minden más addigi koncepciót háttérbe szorítva – alapvetően meghatározták a középkori magyar könnyű- és nehézlovasságról való gondolkodás kereteit a hazai és bizonyos tekintetben a külföldi szakirodalomban is. E Marczali Henrik által ihletett munkájában155 Borosy széleskörű tablót rajzolt a lovasság fejlődéséről, s igen rugalmas fogalmi keretek közé ágyazta be mondanivalóját. Szerinte „a könnyűlovasságra jellemző a könnyű, vagy egészen hiányzó védőfegyverzet (páncél, pajzs stb.) s a támadófegyverek csekélyebb súlya. A legtöbb könnyűlovasságra még az is jellemző, hogy támadófegyverei elsősorban a távolsági (íj, nyíl, hajítódárda) és csak másodsorban a közelharci (ütő, vágó, szúró) fegyverek közül kerülnek ki. […] Természetes, hogy a könnyű- és nehézlovasság szélső típusai közt sok átmeneti típust ismerünk, amelyek az egyik vagy a másik szélsőséghez állnak közelebb. Így van pl. olyan, még inkább talán könnyűlovasságnak mondható lovastípus, amelynek könnyű páncélzata és közelharcra alkalmas támadófegyverzete is van (pl. a honfoglaló magyarok lovasságának egy része), s van olyan nehézfegyverzetű lovasság, mely a közelharci fegyverek mellett íjjal és nyíllal is fel van szerelve (pl. az ókori iráni, a későrómai és a bizánci nehézfegyverzetű lovasság). Egyetlen más nép feudális nemesi lovassága (»lovagsága«) sem volt olyan mértékben nehézfegyverzetű, mint a nyugati-európai feudális lovagság, s hozzá képest az arab, japán, iráni, stb. »lovagok» szinte könnyűfegyverzetűnek tűnnek, s tulajdonképpen mind egy átmeneti típust képviselnek. A két szélsőség: az egészen védőfegyverzet nélküli, kizárólag távolsági fegyverekkel felszerelt lovasság és az egészen nehéz, fémpáncélba öltözött XV–XVI. századi lovagok fegyverneme között

154

Kordé, 1991. 22–23. o. Kordé érvelését legutóbb Szabados György egészített ki azzal, hogy a

székelyek és besenyők vezérei a király által kinevezett magyar világi előkelők voltak, akiknek nyilvánvaló módon tisztában kellett lenniük az általuk vezetett sereg szokásaival, így mégsem lehetett túl nagy különbség a „magyarok” és a székely és besenyő „segédnépek” taktikája között. Szabados, 2007a. 488. o. 155

Borosy, 2001. 446. o.

41

számos átmeneti típusú lovasság ismeretes a különböző népeknél, azok fejlődésének különböző fokán …”156 E cikk nyomán a Borosy által javasolt fogalom, az „átmeneti típusú lovasság” kategóriája olyan módon terejedt el a hazai szakirodalomban, hogy bárki alaposabb vizsgálat alá vette volna a konkrét tér- és az idődimenziókat megkerülő definíció használhatóságát. Azaz hadtörténeti szempontból Borosy fentebb idézett definíciója szerint netán mégis könnyűlovasságnak minősül-e a magyarországi vármegyei katonaság, vagy ha közelharci fegyverekkel is rendelkezik, az kizárja-e a könnyűlovasságból? Azok a fontos kérdések szintén nem merültek fel, hogy miféle közös vonások leírására alkalmas az a meghatározás, mely egyfelől egy csoportba sorolja „az arab, japán, iráni, stb. »lovagokat»” a középkori magyar vármegyei katonasággal, másfelől a tanulmány által vizsgált időkeretek között – XI-XIV. század – homogén kategóriának tartja „a nyugati-európai feudális lovagságot”, melyhez képest Borosy véleménye szerint „egyetlen más nép feudális nemesi lovassága (»lovagsága«) sem volt olyan mértékben nehézfegyverzetű”, mint ez.157 Az sem válik belőle világossá, hogy a fegyverzeten kívül pontosan mi minden lehet még összefüggésben a taktikával, azaz hogyan lehetséges az, hogy a saját korábbi definíciója szerint

tulajdonképpen

könnyűfegyverzetű

magyar

lovasok

valamiféle

átmeneti

harcmodorban harcolhatnak.158

156

Borosy, 1962. 119–120. o.

157

Ezt a tértől és időtől független szemléletet elevenítette fel nemrégiben Péderi Tamás, amikor Borosy

„ámeteneti típusú” kategóriáját felcserélte az angolszász irodalomban honos „medium cavarly” kifejezéssel: Péderi Tamás: Az Árpád-kori „átmeneti" típusú lovasság problémája. In: Országos Interdiszciplináris Grastyán Konferencia előadásai. Szerk. Szamonek Vera. Pécs, 2013. 295–303. o. 158

Ahogyan egyébként Borosy szerint a magyar nehézlovasság is harcolt, hiszen szerinte „a magyar lovag

nyugati lovagtársaival ellentétben nem nézte le az íjat, használta, értett a kezeléséhez, mint a bizánci nehézlovas.” Borosy, 1962. 158. o.; A bizánci hasonlatot ez esetben nehézkesnek érezte Farkas Péter, az íj értő használatában pedig semmi rendkívülit sem látott „mivel a korabeli Magyarország egyik leggyakrabban használt fegyveréről van szó. Ják nembeli Csépán 1271-ben és Miklós comes fia Miklós – a jelen írásban is szerepet kapó és valószínűleg egyébként helyesen is a nehézlovas fegyvernemhez fűzött sze mélyekről van mindkét esetben szó – 1273-ban kelt oklevele esetében is harci szituációk során kerül elő az íj. Ják nembeli Csépán diplomájában egyébként a telorum velocitatibus szövegrészlet az íj mellett felveti a hajítódárdaként való értelmezés lehetőségét is.” Amin arra Farkas igen pontosan rámutatott „ezen tényezők arra engednek következtetni, hogy bizonyos fegyvereket nem lehet kizárólagos módon csak egy fegyvernemhez kötni, ahogy a lándzsa vagy páncél jelentésű kifejezések megjelenése egy forrásban sem jelenti automatikusan az úgynevezett „lovagi” harcmodor és fegyverzet jelenlétét. Borosy András írásaiban azonban ez a szinte automatikus azonosítás gyakran előfordul.” (Farkas Péter: Fél évszázad a középkori hadtörténetírás

42

Ebben a fogalmi keretben mozogva Géza és István korától fogva Borosy is számolt az egyre jelentősebb erőt képviselő, nyugati típusú nehézlovassággal, de kétségbe vonta, hogy a magyar harcosok zöme rendelkezhetett nehézfegyverzettel. Viszont azt sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a „fegyelmezett lovasnomád harcmodor”, a „nomád íjásztaktika” a XI. század után is megőrződhetett. Szerinte a várszervezethez tartozó vitézek, azaz a Magyar Királyság haderejének legnagyobb létszámú része „feltehetően valamilyen átmeneti harcmodorban harcolhatott. Lovagi fegyverzetük nem volt, de a fegyelmezett lovasnomád harcmodort sem ismerték már.” A XII. századra ugyanis a honfoglalók könnyűlovassága „a letelepült életmód és a feudalizmus hatására fokozatosan elkorcsosul, és kialakul egy átmeneti típus, nyíllal és közelharci fegyverekkel egyaránt felszerelt lovasság, amely azonban nem dicsekedhetik magas harci erényekkel”. Azaz Borosy a saját tanulmánya kezdetén felvázolt, a fegyverzetre koncentráló definíció helyébe egy szűkebb, az életmódot favorizáló meghatározást állított.159 Ezt az elgondolást ismételte meg az Árpád-korról írva az 1986-ban megjelent Magyarország hadtörténetében is, s nézetei fellelhetők Kristó Gyulának és Rázsó Gyulának az Anjou-kor háborúiról írott munkáiban is. Kovács László pedig már a fegyvertörténetben is megpróbálta rendezőelvként felhasználni a Borosy által megalkotott „átmeneti típusú” lovasság fogalmát.160 Csak az 1990-es évek közepétől merült fel az igény a kora középkori magyar lovasság esetében a Borosy által megadott keretek újrafogalmazására.161 Miközben az Árpád-kor viszonylatában a történetírásban hosszú ideig változatlanok voltak az elképzelések, több tudományág képviselőinek érdeklődését is felkeltette a középkori had- és fegyvertörténet. A filológia terén Moravcsik Gyula tisztázta jó időre szolgálatában. In memoriam Borosy András (1922. január 10–2011. december 16.) AETAS, 28. (2013.). 2. sz. 210–211. o. 159

Borosy, 1962. 147., 149. o.;

160

Borosy, 1985. 33., 49. o.; Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Liptai Ervin főszerk:

Magyarország hadtörténete. 1. k. Budapest, 1985. 65. o. Igaz, Kristó Gyula csak elvétve használta az „átmeneti típus” megjelölést, s az Árpád- és Anjou-kor katonaságát vagy nehéz-, vagy könnyűfegyverzetűnek tartotta, ám ezzel együtt ő is elfogadta például Hodinka elgondolását a honfoglalás kori taktika eltűnéséről. Kristó 1986. 186. o.; Kristó 1988. 211., 215. o.; Kovács, 1986. 246. o.; Kovács, 2003. 338–339. o.; Négyesi, 1994. 136–146. o. A legutóbbi állásfoglalás a kifejezés használata mellett Veszprémy 2000a. 24–26. o.; Veszprémy, 2000b. 17–19. o. Egyetlen komoly kivételként csupán Kurcz Ágnes nagy posztumusz művét lehet megemlíteni, amely ugyan foglalkozik a középkori magyarországi fegyverzet kettősségével, ám ehhez ő maga nem használja fel az átmeneti kategóriát. Kurcz, 1988. 113–117. o. 161

Négyesi, 1996. 219–223. o.; Négyesi, 1999. 30–43. o.; Négyesi, 2000.; Hidán, 2000a.; Hidán, 2000b.;

B. Szabó, 2001. 93–98. o.; Szabados, 2007a.

43

Bölcs Leó Taktiká-jának forrásértékét, a későbbiekben pedig Veszprémy László látott hozzá igen módszeresen a középkori magyar had- és fegyvertörténet problémáit nyelvtörténeti szempontból – is – megközelíteni.162 Felértékelődött a művészettörténeti emlékek szerepe is a fegyvertörténeti kutatásokban.163 Az orientalista U. Kőhalmi Katalin kutatásai szintén mindmáig megkerülhetetlen eredményeket hoztak e témakörben, amikor például az ázsiai lovasság fegyverzeti változásának tendenciáit tisztázva megállapította, hogy „esetleges helyi vonások kivételével a fegyverzet és a lószerszám nem alkalmas etnikai meghatározásokra vagy szorosabb kapcsolatok kimutatására”.164 Megkezdődtek a kísérleti régészet módszereivel folyó vizsgálatok is.165 A honfoglalás korabeli íj újjáteremtésének köszönhetően pedig időközben új magyar sportág is született, a lovasíjászat.166 Időközben a IX–X. századi magyar és a XIII. századi kun lovasságról a régészetnek is sok mondanivalója lett. Pálóczi-Horváth András hozzálátott a kunok,167 Kovács László pedig a honfoglalók fegyveranyagának feldolgozásához.168 Kovács ennek nyomán módosította a Bakay Kornél nyomán széles körben népszerűvé vált elképzelést a kétélű kardok elterjedésének területéről és a folyamat okáról.169 László Gyulához hasonlóan neki is feltűnt, hogy a Magyar Nyelv Történeti Etimológiai szótárá-ban a hazai nyelvészek szerint a szablya, mint európai vándorszó nyelvünkben valószínűleg szerb-horvát eredetű – míg maga a tárgy mongol közvetítéssel került volna Kelet-Európába. A régészet képviselői a szláv nyelvekből való korai eredeztetés illogikus voltára hívták fel a figyelmet a szótár megjelenése után, mondván, míg a szablya a magyarok tradicionális fegyvere volt, a

162

Moravcsik Gyula: Bölcs Leó Taktikája, mint magyar történeti forrás. Sz, 85 (1951). 346–352. o.;

Veszprémy László egyes munkáit lásd a kötet végi bibliográfiában. 163

Kovács, 1986.; Pandula, 1988.; Marosi, 1995.; Hidán, 2006.

164

U. Kőhalmi, 1972.; U. Kőhalmi, 1975. 155–156. o.

165

Fábián, 1967.; Fábián, 1970., Fábián, 1980–1981.; Szöllősy, 1987–1989.; Szöllősy, 1995.; Dobolán

Gábor–Szőllősy Gábor: Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Savaria, 22/3 (1992–1995). 166

Kassai, 2001.; Bakay Kornél–Papp György: Lovasíjászat és őstörténet. (A Magyar Nyugat Történeti

Kiskönyvtára 9.) Vasszilvágy, 2008. 167

Pálóczi Horváth, 1969a.; Pálóczi Horváth, 1969b.; Pálóczi Horváth, 1982.; Pálóczi Horváth, 1989.;

újabban Horváth, 2001. 153–214. o.; Hatházi, 2005. 29–40. o. 168

Kovács László: A magyar honfoglalás kori fegyvertörténeti kutatások állásáról. HK 22. (1975) 515-

529. o.; valamint egyes munkáit lásd a szerző bibliográfiájában: http://www.archeo.mta.hu/hun/munkatars/kovacslaszlo/#bibl [letöltve: 2015. december 20.] 169

Kovács, 1990.

44

honfoglalás korában a szláv népek körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek.170 A régész szakma határain túl, a szélesebb közönség számára azonban minden bizonnyal az volt a legfontosabb ténykedése, hogy ő alkotta meg a teljes Árpád-kor első korszerű fegyvertörténeti összegzését is.171 1994-ben jelent meg Mesterházy Károly cikke a honfoglaló magyarok tegez leleteiről és tegezhasználatáról,172 melyben a szerző módszertani szempontból igen figyelemre méltó módon a honfoglalás koránál majd ezer évvel korábbi példával világította meg a „lőszerutánpótlás” jelentőségét a steppei népek hadviselésében. A cikk írója régészet szemszögéből közelítette meg a IX–X. századi magyarság fegyverzetének és taktikájának összefüggéseit, s régészeti szempontból bírálta a kérdéskörrel foglalkozó régebbi történeti irodalomnak az írott forrásokhoz való viszonyát.173 A fő érv, hogy a sírleletekben eddig egyáltalán nem sikerült a császár által a magyarok fegyverzetének említésre méltó részeként leírt páncélok nyomára bukkanni,174 s más, általa nem említett tárgyakhoz képest a nála az íj mellett kiemelten szereplő lándzsák is csak igen kis számban kerültek elő,175 de még szablya vagy balta is csak az „elvártnál” ritkábban került a sírmellékletek közé.176 Ebből pedig az a következtetés adódott, hogy a honfoglalás korának magyar harcosainak harceljárás és taktika rekonstrukcióját is ennek megfelelően kell elvégezni. „A honfoglaló magyarok harci taktikája ugyanis a meglepetésen, mozgékonyságon alapult, ellenségeiket távolról, nyílzáporral igyekeztek megsemmisíteni. fegyverzetükben éppen ezért nem játszottak döntő szerepet a közelharc megvívására 170

László Gyula: Szófejtés és régészet. In: Uő: Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977. 28–32. o.;

Kovács László: Régészeti jegyzet szablya szavunk eredetéhez. Nyelvtudományi Közlemények, 80 (1978). 161–165. o. 171

Kovács, 1986., Kovács, 2003. E munkák óriási kontrasztot mutatnak az egyetlen „modern” magyar

fegyvertörténeti összefoglalóhoz, Kalmár János 1971-ben megjelent könyvéhez képest, amely túlnyomó részben még a XIX. század végének külföldi (Boeheim) és magyar (Nagy Géza) fegyvertörténeti eredményeit tartalmazza. Kalmár, 1971. 172

Mesterházy, 1994.

173

Mesterházy, 1994. 329–330. o.

174

Kovács, 2002. A védőfegyverek közül eddig egyetlen X. századra datálható sisakot találtak csak a

régészek. Kalmár, 1942. 175

A magyarországi anyagban 1977-ig mindössze csupán 18 lándzsacsúcs vált ismertté, ami azóta néhány

további darabbal gyarapodhatott. Kovács, 1970.; Kovács, 1977. 176

Mesterházy, 1994. 330. o.; Kovács, 1990.; Kovács, 1994–1995.; Révész, 1996. 175–185. o.; Révész–

Nepper, 1996. 46. o.; a baltákhoz még: Kovács László: A honfoglaló magyarok fegyverei: szablyák, balták, lándzsák. Budapest. 1980. (Kiadatlan kandidátusi értekezés.)

45

alkalmas fegyverek, s ilyeneket viszonylag kevesen birtokoltak.” – állapította meg legutóbb Révész László.177 Lényegében ennek megfelelően vázolta fel hadtörténészként Négyesi Lajos is több X. századi hadiesemény rekonstrukcióját, s eközben logikusan továbbgondolta a régészeknek a X. századi magyar fegyverzet és taktika összefüggéseire vonatkozó, mostanra széles körben elterjedt nézeteit. Az ő rekonstrukcióinak az a következtetés képezte alapját, hogy mivel a nyugat-európai ellenfeleikkel szemben a magyarok nem rendelkeztek a közelharc zárt rendben történő megvívásához szükséges felszerelésessel, taktikájukban ezt a hiányosságot minden esetben a steppei hadviselésben kulcsszerepet játszó megtévesztéssel, meglepetésszerű támadással próbálták kiegyenlíteni.178 Az ezredfordulóra tehát főként egy olyan, alapvetően régészeti megközelítési mód nyert teret, mely jelentősen átrajzolta a hosszú ideig elfogadottnak tűnő összképet, de emellett számos részterületen születtek olyan új eredmények is, melyek korántsem mind ebbe, a régészeti eredmények primátusán nyugvó konszenzus irányába mutatnak.

177

Révész, 2006. 16. o.

178

Négyesi, 2003a.; Négyesi, 2003b.

46

III. TÖRTÉNETÍRÓK A IX–X. SZÁZADI MAGYAROK FEGYVERZETÉRŐL, HARCMÓDJÁRÓL Mesterházy Károly 1994-ben megjelent írása179 jól jelzi azt a változást, ami az elmúlt évtizedekben a honfoglaló, „kalandozó” magyarok fegyverzetének és harceljárásának megítélésében végbement a hazai szakirodalomban. Míg a történészek hagyományosan Bölcs Leó bizánci császár Taktika című művének sokat idézett részleteit használták, használják szinte változatlan formában a kérdéskör megvilágítására, amit csak itt-ott árnyaltak egyéb adatokkal,180 s 1944-ben még László Gyula is helyénvalónak találta, hogy a honfoglaló magyarság életéről szóló híres művébe a magyarok harcmódját egyszerűen a császár szövege nyomán író történész, Hóman Bálint összefoglalóját beépítve tárgyalja, 181 addig a honfoglaláskori régészeti anyag tömeges gyarapodása nyomán 182 a korszak régész kutatói mára egyértelműen a sírleletekből kibontható összképet tartják fontosabbnak a többszörösen megkérdőjelezett, vagy épp meg sem említett bizánci szöveg állításaihoz képest, noha annak egyes részletei vagy megállapításai azért itt-ott „beszüremkednek” munkáikba.183 Hóman Bálint 1929-ben a korábbi kutatók állásfoglalásai alapján még úgy vélhette: „a küzdelemben lehetőleg kerülték a kézitusát. Az ellenség közelébe férkőzve nyílharcot kezdtek. […] A nyílharc után […] tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le lovukról.184 Sikertelen támadás vagy félsiker esetén szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű, lovas pusztai népek szokása szerint

179 180

Mesterházy, 1994. 320–334. o. A teljesség igénye nélkül: Bartha Antal: A magyar nép őstörténete. In: Székely György főszerk.:

Magyarország története. 1. k. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 562–563. o.; Borosy, 1985. 16–17. o.; Kristó, 1986. 22–23. o.; Kristó, 2003. 27–29. o.; B. Szabó–Somogyi, Budapest, 1999. 27–28. o. 181

László, 1944. 367–368. o.

182

Mára már több mint 30 000 feltárt sírt ismerünk a X–XII. századból (Langó, 2007. 51–53. o.), amiből

5–10 000 lehet honfoglaláskori. Vö. Makkay János: Magyarok–avarok–szlávok. Tractata Minuscula 31. Budapest, 2003. 101–106. o. 183

Mesterházy cikkén kívül: Révész–Nepper, 1996.; Révész László: Emlékezzetek utatok kezdetére.

Régészeti kalandozások a magyar honfoglalás és államalapítás korában. Budapest, 1999. 163–171. o.; Révész, 2000a. 14–22. o. 184

Ez esetben a jeles történetíró nyilván a „kopja” szó kapcsán asszociált a XVI–XVII. századi,

jellegzetes török kori kopjatörésre, amely azonban még egyáltalán nem volt jellemző harci metódus a IX–X. században.

47

megveretést színlelve, hirtelen visszavonultak...”185, a ma közkézen forgó hazai leírásokban már szinte teljesen „kiküszöbölődött” a közelharc első fázisa. A homogén tömegnek, nehéz páncélban, sisakban, súlyos pajzzsal, lándzsával és karddal ábrázolt, ezért igen nehézkesnek és emellett rendkívül fegyelmezetlennek elképzelt nyugat-európai ellenfeleket186 a magyarok e leírások szerint távolról nyilazzák csupán, majd amikor azok támadásra indulnak ellenük, színlelt megfutamodással maguk után csalják.187 Ezzel szét is zilálják harcrendjüket, s ezek után csapdába csalva, bekerítve, már – legalábbis a „papírforma” szerint – könnyűszerrel le tudják győzni, közelharci felszerelésük hiányosságai dacára is.188 A hagyományosnak számító filológusi vagy régészeti megközelítés után érdemesnek tűnik egy másik irányból, az igen gyakran felhasznált történeti analógiák felől is alaposabban megvizsgálni ezt a kérdést, mivel abban kimondva vagy kimondatlanul számos kutató egyetért, hogy „a magyarokéhoz hasonló, sőt azzal azonos volt számos más nép harci taktikája”.189

185

Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. 1. k. Budapest, 1929. 105. o.; Hóman ez esetben nem

pusztán saját eredményeire támaszkodott, hasonlóképpen vélekedett korábban Salamon Ferenc (Salamon Ferenc: A magyar haditörténethez a vezérek korában, Sz, 10 [1876]. 765–777., 793–818., 840. o), Hazay Samu (Hazay Samu: A X. századbeli magyar hadügyről. HK, 1 [1888]. 550–553. o.), sőt a kérdés akkoriban legjobban elismert szakértője, Darkó Jenő is. (Darkó, 1916. 8–9. o.) 186

A nyugat-európai ellenfelek taktikájának „rekonstrukciója” gyakorlatilag még mindig azon az

elképzelésen nyugszik, amit Salamon Ferenc vázolt fel VI. Bölcs Leónak az egykori frankokra és langobárdokra vonatkozó leírása alapján – amit a tudós császár teljes egészében a VII. század eleji Maurikios-féle Strategikon-ból merített, így annak hitelessége a X. századra nézve igencsak alapos vizsgálatra szorul. 187

Mesterházy Károly egy jegyzetben külön ki is emelte: „tehát nemcsak sikertelen támadás vagy félsiker

esetén fordultak vissza, mint Hóman írta.” Mesterházy, 1994. 330., 64. o. 188

„A honfoglaló magyarok harci taktikája ugyanis a meglepetésen, mozgékonyságon alapult,

ellenségeiket távolról, nyílzáporral igyekeztek megsemmisíteni. fegyverzetükben éppen ezért nem játszottak döntő szerepet a közelharc megvívására alkalmas fegyverek, s ilyeneket viszonylag kevesen birtokoltak.” Révész, 2006. 16. o. Erről a hadtörténetírásban korán felbukkanó (Meyner, 1876. 1–26. o.; P. Szathmáry, 1878. 515–527., 581–592. o.) és ma is egyre nagyobb teret nyerő elképzelésről lásd: B. Szabó, 2007. 501– 502. o. Természetesen a régészet számára nagyon fontos probléma, hogy hogyan viszonyulhatnak egymáshoz a sírba helyezet és az életben birtokolt javak, hiszen lova valószínűleg majd mindenkinek lehetett, a feltárások nagyságrendjéhez képest mégis viszonylag kevés lovassír került elő. Erre Kovács László hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök neki. 189

Mesterházy, 1994. 329. o. A régebbi kutatók közül teljes mellszélességgel képviselte ezt az elgondolást

Salamon Ferenc, aki a Maurikios-féle Strategikon és VI. Bölcs Leó Taktiká-ja hasonlóságai alapján bizánci és avar párhuzamokat feltételezett (Salamon, 1876.), Marczali Henrik, aki úgy vélte „mindnyájan tudjuk,

48

III.1. VI. Bölcs Leó szövege és régészeti interpretációja A rendelkezésünkre álló két általános leírás analogikus megközelítése már csak azért is kézenfekvő, mert e szövegek írói, a honfoglalók kortársai, VI. Bölcs Leó bizánci császár és Regino prümi apát is ilyen módon, más keleti népekről szóló régebbi szövegek felhasználásával készítette el a maga feljegyzéseit – ami tökéletesen beleillett a steppei népekről folyó sok száz éves történeti diskurzusok kereteibe.190 Az is köztudomású, hogy a császár alábbi leírása a VII. századi Maurikios-féle Strategikon, eredetileg az avarokról és türkökről szóló részeinek szinte pontos másolata, amit ő maga a magyarokra és bolgárokra vonatkoztatva alig néhány helyen egészített ki saját szavaival: „Mert nagy és hatásos fegyver a nyilazás, kivált a szaracén népekkel és a türkökkel szemben, akik győzelmük minden reményét az ő nyilazásukba vetik […] Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és szükségekben való megszorítás útján. Fegyverzetük

hogy az ilyen pusztai népek hadi módja, a skytháktól és hunnoktól a mongolokig mennyi belső hasonlóságot mutat.” (Marczali, 1880. 98. o), Thúry József, aki közép-ázsiai török példákat próbált kamatoztatni (Thúry, 1888. 562–600. o.; Thúry, 1890. 36–58. o.), Hodinka Antal, aki az elsők között próbált a többféle keleti analógiából „összegyúrni” a honfoglalók taktikáját (Hodinka,1913. 325–346., 524–544. o.) és Zichy István, aki ázsia hun analógiákat használt fel (Zichy István: A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig. Máriabesenyő, 2005. 111–112. o.), valamint Darkó Jenő, aki összefoglaló elnevezésként megalkotta a „turáni taktika” kifejezést (Darkó, 1915. 59–70. o.; Darkó, 1934. 7–8. o.). De még László Gyula is teljes természetességgel emelte be Marco Polo mongol hadviselésről szóló leírását könyvébe. László, 1944. 368– 369. o. Újabban a honfoglalás kori magyar fegyverzet legkiválóbb kutatója, Kovács László is több ízben kiállt a magyarok és más steppei népek taktikájának hasonlósága mellett. Kovács, 1970. 100–101. o.; Kovács, 1982. 60. o. Hozzá hasonlóan Borosy András is úgy vélte: „a honfoglaló magyar harcos fegyverzete és felszerelése olyan volt, mint a többi lovasnomád nép harcosáé, […]. Honfoglaló őseink harceljárása olyan volt, mint a korszak lovasnomád népeié.” Borosy, 1985. 16. o. Mellette Fodor István is rendszeresen használja a „nomád típusú hadsereg”, „nomád lovashad” gyűjtőfogalmakat (Fodor, 2000a. 20. o.; Fodor, 2001.), Bóna István pedig előszeretettel állította párhuzamba a hunok, a magyarok és a mongolok csatáit (Bóna, 1993. 10–11. o.; Bóna, 2000. 31–32., 37. o.) A nyugat-európai szakirodalomban is időről időre felbukkan ez az elgondolás, csak épp a „turáni” elnevezés helyett inkább a parthusok fémjelezik e taktikai rendszert, lásd Borosy, 1962. 119. o. 1. j. és Mesterházy, 1994. 320. o., újabbanp pedig: Bachrach, 1984. 18. o. 31. j. 190

Gießauf, Johannes: A lovasnomád fegyverzet és harcmodor az ellenfelek beszámolóinak tükrében. In:

Balogh–Keller, 2004. 26–37. o.

49

kard,191 bőrpáncél [λορίκιον: helyesen: páncél], íj és kopja [χοντάριον: helyesebben lándzsa192], s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak és, amit a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban íjukkal vannak fölényben. (Bölcs Leó kiegészítése) […] De nemcsak ők maguk viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. […] Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is. […] Jobbára a távolharcban, a lesben állásban, az ellenség bekerítésében, a színlelet meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakzatokban lelik kedvüket. […] Ütközet idején főleg a hadirendben álló gyalogos alakulat fog nagy kárt tenni bennük, […] Hátrányos nekik […] a lovasság sűrű csatasora, mely szakadatlanul nyomukban van. Hátrányos nekik a fegyveres kézitusa is és az éjjeli támadások …”193 Az eredeti szöveg és a X. századi változat szoros egyezése időről időre kétkedésre késztette a kutatókat, de úgy tűnt, hogy 1915-ben Darkó Jenő sikeresen megvédte a szöveg forrásértékét.194 A ma is általánosan elfogadott véleményt Moravcsik Gyula fogalmazta meg 1951-ben, aki szerint a császár hihetett abban, hogy a VII. századi szöveg türkjei és saját korának „türkjei”, azaz a magyarok azonosak, s saját információi sem mondtak ellent annak, hogy hadviselésük fő vonásaikat tekintve megegyezik, így a harceljárásukat bemutató szövegrész, ha csak az általánosság szintjén is, de hitelesnek tartható. Hiszen a császár „csak tovább másolta a hún–türk népekre vonatkozó hagyományos képet, amelyben – mint láttuk – inkább a tipikus, sőt topikus, mintsem egyéni vonások 191

A szöveg vizsgálatakor Bollók Ádám a felületesség jeleként értékelte, hogy a császár nem említi a

magyarok szablyáit. Ugyanakkor azt is felvetette, hogy a X. század második felére keltezett kétélű kardok keltezése nem egyértelmű, ebben az esetben pedig akár az is elképzelhető lehetne, hogy a császár épp azért ír kardokról, mert úgy tudta, hogy a magyarok kardot használtak. Bollók, 2007. 192

A kopja szó csak a XV. században bukkant fel a nyelvemlékeinkben, s szorosan véve a XVI–XVII.

század könnyű lovassági 4-5 méteres döfőlándzsáját jelentette. Lásd erről B. Szabó, 2007a. Ezt a szót azonban a XIX. századi fordítók és tudósok hol döfő, hol meg hajító fegyverként értelmeztek, illetve a XIX. századból jól ismert könnyű és viszonylag rövid, 2,5–3 méteres lovassági lándzsa, a dzsida „magyar” szinonimájaként használták, ami azonban terminológiai szempontból igencsak félrevezető. A görög kontarion kifejezést Szádeczky Kardoss Samu viszont kifejezetten döfőlándzsaként határozta meg (Kovács, 2003. 317. o. 70. j.), amit a X. századi forrásokban megadott 3,75 méteres hosszúsága is támogatni látszik, a bizánci fegyvertörténet egyik legismertebb kutatója, Kolias Taxiarchis azonban úgy véli, hogy ezt a szót hajítólándzsa értelemben is használták. Taxiarchis, 1988. 192. o. 193

Moravcsik, 1988. 16–21. o.

194

Gyomlay, 1902. 67–68. o.; Darkó, 1915. 223–345. o.; Czebe, 1917. 125–144. o. A kutatástörténet

részletes ismertetése: Bollók, 2007. 4–25. o.

50

domborodtak ki, azért mert úgy találta, hogy az egészében ráillik a magyarokra és a bulgárokra, akiknek a taktikája – mint azt nyomatékosan hangsúlyozta – alig különbözött egymásétól. De éppen Bölcs Leónak ez a megállapítása bizonyítja, hogy ő tudatában volt annak, hogy némi különbség mégis volt közöttük.”195 E felfogás értelmében tehát a szövegnek négy, egymástól térben és időben is távol eső nép, a VII. századi türkök, avarok és a IX–X. századi magyarok és bolgárok fegyverzete és harceljárása tekintetében – ha teljes azonosságot nem is, de – valamiféle közös nevezőt azért fel kellene tudni mutatnia.196 Az eredetileg Kína északi határainál élő türkök esetében a kínai Zhou shu szinte szó szerint ugyanazt állítja fegyverzetükről, mint a Maurikios-féle szöveg az avarokról, türkökről: „íjaik és nyilaik vannak, fütyülő nyílhegyekkel, páncélöltözékük, hosszú lovassági lándzsáik és kardjaik. Tőröket is viselnek övük díszéül.”197 Az általuk birtokolt területekről – ha meglehetősen kis számban is – de kerültek elő V–VIII. századi páncélhasználatra utaló leletek, amit Kovács László ez esetben úgy magyarázott, hogy „mivel a türköknek nehézlovasságuk nem volt, a leletek ritkaságát az magyarázza, hogy csupán a vezérek birtokolták” a különféle fémpáncélokat.198 Lándzsa- és kardhasználatuk is igazolható régészetileg,199 s a türk uralkodók saját feliratai szerint is a harcos elitréteg 195

Moravcsik, 1951. 346–352. o. Legújabban azonban Bollók Ádám ismét kritikai vizsgálat alá vette a

kérdést. Bollók, 2007. 196

„Természetes, hogy ilyen eljárás mellett Bölcs Leó leírásába becsúszhattak tévedések, mert egyfelől

sem a VI. századi türkök és avarok és más hún népek, másfelől pedig sem a IX. századi magyarok és bulgárok hadi szervezete és harcmodora nem lehetett minden részletében azonos, továbbá mert az utóbbiak és a VI. századi hún-török népek fegyverzete.és hadi taktikája között is kellett lennie némi különbségnek. A kutatás már eddig is rámutatott olyan tényekre, amelyek alapján kétségek merülhetnek fel Bölcs Leó egyikmásik állításának helyességét illetőleg.” Moravcsik, 1951. 352. o. Moravcsik Gyula ezzel a kijelentésével olyan kiskaput hagyott a szöveg forrásértékének megítélésében, amibe nagyon sokféle álláspont belefér – akár még Bollók Ádám véleménye is, aki a szöveg keletkezési körülményeinek és a rendelkezésre álló régészeti anyagok áttekintése után kategorikusan tagadja, hogy VI. Leó művét forrásként fel lehetne használni a magyar történelem tanulmányozására. Bollók, 2007. 95–97. o. 197

Liu Mau-tsai, 1958. 1. k. 9. o.

198

Kovács, 2002. 317. o. 44. j. A szerző utóbb annyiban módosította véleményét, hogy ez csupán az egyik

lehetséges magyarázat, és más okok is elképzelhetőek, ami miatt kevés páncél került a sírmellékletek közé. Szíves szóbeli közlését ezúton is köszönöm. A kínai történetíró költői megfogalmazása szerint azonban valamiféle páncél nagyon is szervesen hozzátartozott a türkök hadviseléshez: „a páncél és sisak az ő hétköznapi viseletük” Liu Mau-tsai, 1958. 130. o. A korszak kelet-európai és ázsiai páncél leleteiről és páncél ábrázolásairól: Erdélyi, 1982. 172–177. o. 199

Kovács, 1970. 100. o. 284. j.

51

hadikultúrájában kiemelt, már-már szimbolikus szerep jutott a lándzsának, a páncélos vitézek lándzsával vívott küzdelmének, míg az íjat szinte említésre sem méltatták – holott az egyik kínai történetíró szemében az „íjuk és nyiluk az ő foguk és karmuk”.200 A korábbi kis létszámú, specializált íjászharcot vívó, könnyű- és a páncélozott lovakon kifejezetten közelharcra kiképzett nehézlovas csapatokkal szemben a VII. század elején türk mintára létrehozott új kínai lovasság kiképzése világossá teszi, hogy ez az ellentét csupán látszólagos, a közelharc és a távolharc – azaz az íj mellett a lándzsa és a kard vagy szablya használata – egyaránt helyet kapott a lovasság hadi repertoárjában, ami megfelel a türkök fegyverzetéről fennmaradt más kínai feljegyzésnek is.201 A bizánciakkal kapcsolatba kerülő nyugati-türkök esetében pedig más írásos források, sőt képi ábrázolások is alátámasztják a fegyverzetükről a Strategikon-ban található leírást.202 Ha az íj gyakoribb fegyvernek számított is ebben a közegben, úgy tűnik, azért a középázsiai türkök lándzsavívó tudományának sem volt éppen rossz híre. Később, a IX. század közepén a muszlim birodalom ellenségeinek összehasonlításakor így írt erről al-Dzsáhiz, a kalifa tisztje: „A háridzsiták [a mai Afganisztán területén élő, az Abbaszida kalifátus ellen lázadó szekta] lándzsája hosszú és áthatoló, a türköké rövid és üreges. A rövid üreges fegyver valójában halálosabb és könnyebb tartani. [...] a türkök olyan jók lándzsáikkal,

200

Keller, 2004. 47–49. o.; Liu Mau-tsai, 1958. 1. k. 130. o.

201

Graff, David A.: Strategy and Contingency in the Tang Defeat of the Eastern Turks, 629–630. In:

Cosmo, 2002. 60–63. o. A Tang-kor kínai lovasságáról: Peers, Chris–Perry, Michael: Imperial Chinese Armies, 2. London, 1996. Men-at-Amrs, 295.; Tokaji, 1997. 73–75. o., 2.20–2.26 ábra. A sisak nélkül ábrázolt, de lemezkés páncélja fölött bő felsőruhát viselő császári testőr Tai Cung császár síremlékéről 623ból: Bivar, A. D. H.: Cavalry Equipment and Tactics on the Euphrates Frontier, Dumbarton Oaks Papers, 26 (1972). 27. k. Hasonló öltözetű lovasok ábrázolása: Bálint, 2004. 369. o. 142/3. kép.. U. Kőhalmi Katalin úgy vélekedett „könnyű támadó fegyverzetükkel, de páncélozott ruhával, a türk kor sisakos, lándzsás harcosai szintézisbe olvasztják a megelőző korok könnyű és nehéz lovasainak minden előnyét” U. Kőhalmi, 1972. 118. o. 202

Esin, 1973. 143–145. o. A belső-ázsiában előkerült falfestmények a XX. század eleje óta ismertek a

hazai tudósok körében, vizsgálatuk azonban többnyire arra korlátozódik, hogy a rajtuk fellelhető egyes tárgytípusokat – például a nyil- és íjtartótegezeket – környezetükből, összefüggéseikből kiragadva analógiaként használják fel a Kárpát-medencéből előkerült leletek rekonstrukcióihoz. Zichy István: A honfoglaláskori tegez és keleti kapcsolatai. Turán, 2 (1917). 152–165. o.; László, 1944. 342–344. o. Vö. Révész, 1996. 165–167. o. A közép-ázsiai falképek másfajta megközelítésének példája: Hidán, 2000. 12–16. o. Vö. Bálint Csanád: A szegedi régészeti kiállításról. CAH, (1990) 222. o.

52

mint a haridzsiták, és ha ezer türk lovas rohamozik és hirtelen kilő ezer nyilat, az földre terít ezer embert, és nincs másik hadsereg, ami ilyen jól tudna rohamozni.”203 Lényegében a türkökhöz hasonlóan az avarok esetében sem láttak a kutatók ellentmondásokat a bizánci forrás és a rendelkezésre álló egyéb adatok között.204 Az 1990es évek elejéig ugyanis a VI–VII. századi kora avar periódusba sorolt sírokból mindössze 3 teljesnek mondható és 16 részleges páncél és 5 sisak lelet került elő,205 ami a 113 íj,206 193 kard,207 264 lándzsa208 mellett szinte elenyésző szám,209 ám ez a leletanyag mégis elegendő volt ahhoz, hogy a tekintélyes régész, Bóna István úgy vélje: „súlyos tévedés az avar hadsereget könnyűfegyverzetű nomádokból összeverődött lovas íjászoknak tekinteni. A korabeli bizánci katonai szabályzatok és a régészeti leletek egyöntetű tanúsága szerint hadseregük magvát közép-ázsiai–perzsa típusú nehézpáncélos lovasság alkotta. Becslések szerint 1-3 ezer főre tehetjük a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt viselőket. A többiek bőrpáncélt viseltek.210 A lovasok többsége acélosra edzett hegyű páncéltörő kopjával, kétélű hosszú lovassági karddal, csontmerevítős reflexíjjal volt felszerelve. Háromélű nyílhegyeik súlyosabbak voltak, mint a korabeli európai nyíl. […] Az avar lovasság 203

Walker, C. T. Harley: Jahiz of Basra to al-Fatih ibn Khaqan on the „Exploits of the Turks and the

Army of the Khalifate in general.” Journal of Asiatic Society, 1915. 671., 666. o. 204

Habár az fel sem merült, hogy Maurikios-féle szöveg általánosító megfogalmazásait egy az egyben az

egész avar seregre vonatkoztassák: Bóna István: A népvándorláskor és a korai középkor története Magyarországon. In: Székely György főszerk.: Magyarország története. 1. k. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 321. o. Vö. Pohl, Walter: Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567–822 n. Ch. München, 1988. 170–171. o. 205

Csallány, 1972.; Csallány Dezső: Avar kori páncélok a Kárpát-medencében 2. Jósa András Múzeum

Évkönyve, XV–XVII (1972–1974). [1982]. 5–35. o.; Szentpéteri, 1993. 206–209. o. és a 15. táblázat. 206

Szentpéteri, 1993. 9. táblázat.

207

Simon László: Korai avar kardok. – Frühawarische Schwerte. Studia Comitatensia, 22 (1991). 280–

283. o. 208

Igaz ezen leleteknek csak kisebb részét teszik ki a korai jellegzetes, hosszú, keskeny, nádlevél alakú

avar „kopják”, melyeket az avar nehézlovasság jellegzetes fegyvereként határozott meg a magyarországi régészet viszont akad köztük több olyan típus is, melynek párhuzamai Itáliából, illetve Németországból ismertek, illetve valószínűsíthetően nem lovassági döfő- hanem hajítódárdaként funkcionált. Csiky Gergely: A korai avar lándzsák tipológiája. AÉ, 132 (2007). 305–323. o. 209

Néhány újabb leletről: Pásztor Adrien: Újabb adatok az avarkori páncélviselet kérdésköréhez. –

Neuere Angaben zum Fragenkreis der frühawarenzeitlicehn Rüstungen. In: A népvándorláskor fiatal kutatóinak IV. összejövetele. (Altum Castrum 4.) Visegrád. 1995. 58–78. o. 210

Azaz Maurikios-féle szöveg és a régészeti leletek ellentmondását Bóna azzal oldotta fel, hogy a

„vaspáncélos” elit mellett a „zömre” bőrpáncélt „adott”.

53

legfőbb újítása mégis a vaskengyel volt. Puha talpú csizmáikhoz simuló, kerek kengyelt minden lovas használt – először Európában. A keletrómai és germán lovasok nem ismerték a kengyelt, nem tudtak felállni és forogni a nyeregben, míg az avar lovas előre- és hátrafordulva egyaránt biztosan kezelte íját, kardját. Ez a technikai fölény az avar lovasságot európai megjelenése első évtizedében csaknem legyőzhetetlenné tette.”211 Ebből a nézőpontból már szóba sem kerül az, hogy a Maurikios-féle Strategikon szerint ennek az „avar a páncélos-páncéltörő [?] lovasságnak” hátrányos lenne a kézitusa vagy a zárt rendben harcoló bizánci lovasság elleni küzdelem, sőt a neves régész leírása épp ennek ellenkezőjét sugallja!212 E két nép esetében tehát a túlnyomó részben sírmellékletként előkerült régészeti leletek igazolták a régészek szemében, hogy azok ismerték a Strategikon-ban felsorolt fegyvereket.213 Ha elterjedtségüket tekintve nincs is egységesen elfogadott álláspont, nem kifogásolták érdemben sem a bizánci szöveg általánosító megközelítését, sem azt, hogy a szöveg nem említ minden, a korban használatos fegyvert (például a baltákat, buzogányokat), hiszen ezek a régészeti leletek között sem gyakoriak e korban.214 Igen érdekes viszont a honfoglalókkal párhuzamba állított bolgárok esete, akik iránt Fehér Géza munkássága óta feltűnő érdektelenséget mutatott a magyarországi kutatás. 215 A császár szövegének igazságtartamát illető sarkalatos pont ez esetben is a páncélok léte vagy nem léte volt – Bölcs Leó nyilvánvaló „súgása” ellenére a bolgár hadsereg taktikájára 211

Bóna István: A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon. In: Székely György

főszerk.: Magyarország története. 1. k. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 321. o.; Bóna elgondolásainak újabb kidolgozása: Nagy, Katalin: Notes on the Arms of the Avar Heavy Cavalry. AOACH 58 (2005). 135–148. o. 212

Igaz ez esetben is akad olyan régész, aki szerint elképzelhető, hogy csupán a vezetők szűk rétege

rendelkezhetett ilyen védőfelszereléssel. Kovács, 2002. 318. o. 45. j. Korábban még maga Bóna István is úgy vélekedett: „Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar „lovagi” mag. […] A régészeti leltek alapján egyébként sem tudunk egyetlen népvándorláskori nép létszámára sem következtetni.” (Bóna István: A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpátmedencében. Budapest, 1974. 87. o.) Azt tehát még Bóna sem tartotta elképzelhetőnek, hogy hitelt adjon Menander Protector tudósításának, aki szerint „azt beszélték”, hogy 578-ban a birodalom hajói 60 000 páncélos avar lovast szállítottak át a Dunán. (Szádeczky-Kardoss, 1992. 46. o.) 213

Az avar korban korai- és későbbi periódusokat nem kifejezetten megkülönböztető nyugat-európai és

amerikai kutatók számára azonban egyáltalán nem tűnik megnyugtatónak a Strategikon és a régészeti leletanyag „összepárosíthatósága”, lásd pl. Bachrach, 1984. 14–21. o. 214

Bollók, 2007. 48–49. o. Vö. U. Kőhalmi, 1972. 115. o.

215

Fehér, 1931.

54

vonatkozó különféle lehetséges források vizsgálata ugyanis semmiféle érdeklődést nem keltett a magyar honfoglalás korának különféle irányultságú kutatóiban. A bulgáriai leletek publikálatlansága miatt így a magyarországi tudósok szemhatárán egészen a közelmúltig csupán egy X. századra datált sodronying és egy sírmellékletként előkerült sodronyos cipő „reprezentálta” a korabeli bolgár védőfegyverzetet.216 Ehhez képest Valeri Jotov 2004-ben megjelentetett nagy összefoglaló munkája azonban minőségi változást hozott a bulgáriai területen előkerült VII–XI. századi fegyverek vizsgálatában: a más ismertekkel együtt nem kevesebb, mint 13 lelőhelyről kerültek elő 24 páncél maradványai, s egy sisak is szerepel a leletek között, ami nyilvánvaló módon új megvilágításba helyezi a Fehér Géza által rég közölt egyik bolgár feliratot: „A bagatur bagainnak összesen 53 páncélja és 45 sisakja van.”217 A bulgáriai anyagban emellett fellelni minden más fegyvert is, amit a császár még említ: 22 valószínűleg íjhoz tartozó csontalkatrész és 389 nyílcsúcs, 43 lándzsa, 6 egyenes kard, 15 kardhüvelykoptató, 17 szablya, valamint 36 szablyatartozék – és amiről Leó nem szólt: ebben a gyűjtésben is nagy számban akadnak balták (92 darab), épp úgy, mint a hazai honfoglalás kori leletanyagban.218 A honfoglalás korral foglalkozó magyar régészet számára alighanem igen fontos az tény, hogy a fegyverek jelentős része azonos fajtához tartozik, s nagyon hasonló vagy azonos stílusjegyeket, formákat mutat, mint a Kárpát-medencében előkerült anyag. (Azaz, amit eddig több esetben kifejezetten magyar sajátosságként tartott számon a szakirodalom, aligha lehet többé kizárólag egyetlen etnikumhoz kötni.)219 Igaz, hogy a közel hatszáz évet átfogó anyag nagyságrendjeit bajos az alig száz-százötven évet átfogó hazai honfoglalás kori régészet eredményeivel összevetni, de a – jórészt az

216

Kovács, 2002. 318. 47. o.; Bálint, 2004. 418. o.

217

Köztük a térség egyetlen ismert, csontból készített páncélmaradványa is: Yotov, 2004. 118–129. o.;

Fehér, 1931. 58–72., 151., 152. o. 98. ábra. 218

Yotov, 2004. 17–107. o.; Kovács László: A honfoglaló magyarok fegyverei: szablyák, balták, lándzsák.

Budapest. 1980. (Kiadatlan kandidátusi értekezés.) Ez azonban valószínűleg a bolgárok esetében sem jelenti azt, hogy IX. századi birodalmuk hadseregének minden tagja megfelelt volna a Taktika leírásának. A fiatal korában Simeon cár seregében katonáskodó György nevű bolgár szerzetessel megesett csodák leírásában az íjon kívül például szó sem esik másféle fegyverről, pedig a főhős végül már gyalog kénytelen menekülni az üldöző magyarok elől. Kristó, 1995. 167–168. o. 219

Iotov, Valeri: A note on the “Hungarian sabers” of medieval Bulgaria. In: Curta, Florin ed.: The Other

Europe int he Middle Ages. Avars, Bulgars, Khazars, and Cumans. Leiden–Boston–New York, 2008. 327– 337. o.

55

elmúlt években előkerült – bulgáriai anyag közlése azért is óriási jelentőséggel bír, mert több ponton alátámasztja Bölcs Leó állítását a bolgárok és magyarok fegyverzetének hasonlóságáról. Ott pedig, ahol nyilvánvaló különbségek mutatkoznak – mint például a bizánci szöveg hitelessége szempontjából kiemelt jelentőségű lándzsák és páncélok (védőfegyverek) számánál –, felhívja a figyelmet a feltárási módszerek különbségeire: míg a magyarországi anyag túlnyomórészt sírokból került elő, Bulgáriában feltűnően nagyszámú a „rablóásatásokból” származó szórványlelet, és sírleleteknél jóval nagyobb arányban vannak képviselve benne a település- és várásatások leletei.220 Ezzel szemben – ahogyan azt már említettük – a IX–X. századi magyarság védőfegyverzetének régészeti nyomaira mindeddig nem sikerült rábukkanni, s lándzsákat is alig-alig találtak.221 Egyetlen sisak került elő 1942-ben Pécsett, mely valószínűleg ehhez a korszakhoz köthető, amelyet a leletet publikáló Kalmár János – Fettich Nándor akkoriban divatos, a honfoglalás előtti időkben erőteljese skandináv hatásokat feltételező elmélete szerint – kelet-európai rusz készítménynek tartott, melyet még Levédiából hozott volna magával egy honfoglaló vitéz. Mára ugyan a Fettich-féle skandináv kultúrhatás kikerült a kutatás homlokteréből, a sisak rusz kapcsolatának feltételezése mégis elfogadott maradt, ám a kérdéssel az utolsók között foglalkozó Kovács László már teljesen más történeti hátteret feltételezett a lelet kapcsán, a X. század második felében Géza fejedelem mellett „átmeneti” lovasság fegyverzetéhez kötve azt.222 Emellett még a Beregszászon előkerült süvegcsúcs kapcsán merült fel az ötlet László Gyulában, hogy eredetileg az a honfoglalók valamiféle sisakjához tartozhatott. Erről a kétféle anyagból összeállított típusról azt gondolta, hogy „feltehetőleg olyanok lehettek, mint a későbbi mongol és kun sisakok: csúcsuktól ívesen fedték a fejet úgy, hogy a kardcsapásokat kipenderítették irányukból. Lehet, hogy a fém- és prémes sisakokat egyesítették, olyanképpen, mint a moszkvai fejedelmek sisakkoronája (Monomakhoszsapka).”223 Ez a régebb óta érlelődő elképzelés azonban nem talált pozitív fogadtatásra a 220

Lásd erről Gáll Ervin könyvszemléjét: HK, 118 (2005). 863–865. o.

221

Révész–Nepper, 1996. 47. o.

222

Kalmár, 1942. Vö. Kiss Attila: Baranya megye X–XI. századi sírleletei. In: Dienes István szerk.:

Magyarország honfoglalás és kora Árpád-kori temetőinek leletanyaga. Budapest, 1983. 252–254. o; Kovács, 2003. 338., 348. o.; A pécsi sisak párhuzamairól újabban Erdélyi István: Scythia Hungarica – A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei. Budapest, 2009. 29. o. Az északi kapcsolatok sokkal visszafogottabb, áttekintő értékelése: Fodor István: A magyarság baltikumi és skandináviai kapcsolatai a IX–XI. században (a régészeti leletek alapján) A Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve, (1981.) 85–89. o. 223

László Gyula: A honfoglaló magyarok. Budapest, 1996. 53. o. és 52. o. 45. ábra.

56

régész szakmában, s a „nemez-sisak” helyett Kovács Lászlónak sikerült megalapozottabb magyarázatot adni az ötvöstárgyhoz tartozó fejfedőre.224 A leletek hiánya miatt született hát az a kategorikus kijelentés, mely szerint „vassisakot, lemezes vagy sodronyos páncélt a honfoglaló magyarok nem használtak”. 225 Csakhogy nem pusztán a magyarországi honfoglalás koros régészek számára nagy dilemma, hogy a leletek mennyiségéből milyen következtetések vonhatók le, felszerelhető-e egyáltalán egy „virtuális hadsereg” az előkerült fegyverekkel;226 illetve egyes tárgyak esetleges hiánya a leletek körében valóban egyet jelent-e azzal, hogy a hiányzó tárgyat az adott területen biztosan nem is használták – különösen abban az esetben, ha az írott vagy más források ennek esetleg épp az ellenkezőjét jelzik.227 Kovács László: Beregszász – Birka: Beiträge zu den Mützen mit Blechspitze des 10. Jahrhunderts.

224

AAH 54 (2003). 205–241. o. illetve: Kovács László: Beregszász–Birka. Adatok a 10. századi lemezcsúcsos süvegekhez. Kézirat. (A témára Kovács László hívta fel a figyelmemet, s e cikk magyar változatának kéziratát is az ő jóvoltából ismerhettem meg, amit ezúton is köszönök!) 225

Révész–Nepper, 1996. 47. o. Ugyanakkor korántsem mindig ilyen szigorúan következetes a régészeti

megközelítés, hiszen például a nagyszentmiklósi kincs bolgár vagy késő-avar volta mellett felsorakoztatott érvek esetében, a késő-avar korszak melletti argumentumok sorában sokkal fontosabb az, hogy a tárgyalt korszakban általában véve már ismerték a térségben a sordronypáncélokat, mint az, hogy ebből a periodusból is került már elő sodronypáncél lelet. Bálint, 2004. 417–420. o. Vö. Garam Éva: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Tiszafüred. Cemeteries of the Avar Period (567–829) in Hungary. Budapest, 1995. 354–356. o. 226

Például a sisakok vonatkozásában: Pálóczi Horváth, 1969b. 116. o. 16. j.; a lándzsák kapcsán: Kovács,

1970. 104–105. o.; a buzogányok kapcsán: Kovács, 1971. 179. o. 61. j. A honfoglalás koros magyar régészeti szakirodalomban a szablyák ritkaságára magyarázatként felmerülő egyes ötletek ebbe az irányba mutatnak: tíz íjász élén egy szablyás (Kürti Béla: Honfoglalás kori magyar temető, Szeged-Algyő. (Előzetes beszámoló). JAMÉ 1978–1979/1. 343. o.) – csak a vezérek testőrsége viselt volna közelharcra alkalmas szablyát (Révész, 1996. 185. o.). Érdekes példa a régészeti anyag másféle megközelítési lehetőségeire: Hedenstierna-Jonson, Charlotte: The Birka Warrior. The material culture of a martial society. Doctoral Thesis

in

Archaeological

Science,

2006,

Stockholm

University.

http://www.diva-

portal.org/diva/getDocument?urn_nbn_se_su_diva-1272-2__fulltext.pdf. (letöltve: 2007. november 4.) Az angolszász temetők fegyveranyagának „anomáliái” kapcsán felmerült kérdésekről: Härke, Heinrich: Warrior graves? The background of the Anglo-Saxon weapon burial rite. Past & Present, 126 (1990). 22–43. o.; Härke, Heinrich: Changing Symbols in a hanging Society: The Anglo-Saxon Weapon Burial Rite in the Seventh Century. In Carver, Martin ed.: The Age of Sutton Hoo: The Seventh Century in North-Western Europe. Woodbridge, 1992. 149–165. o. (E szerző munkáira Bíró Ádám hívta fel figyelmem, amit ezúton is köszönök neki.) 227

Hiába uralkodik tudományos konszenzus akörül, hogy az ókori páncélos nehézlovasság szülőhazája

Közép-Ázsia lehetett, ezidáig ott sem sikerült fellelni az ókori régészeti anyagban az írott forrásokban

57

A lándzsa például nem csak a X. századi magyarság leletei között ritka tárgytípus, hanem az előző késő-avar időszak, illetve a Kelet-Európában ennek megfelelő szaltovo-majaki régészeti kultúra leletei között is – noha a korszak írott forrásai és az ábrázolások szerint meglehetősen széles körben használt fegyver volt az eurázsiai steppe nyugati régiójában és Kelet-Európában is.228 A honfoglaló magyarok lándzsáiról szóló szórványos említéseket legutóbb Kovács László gyűjtötte össze, s ezek összességéből úgy tűnik, hogy a latin forrásokban többnyire spiculumnak nevezett hajító lándzsák kifejezetten gyakori és szembetűnő darabjai voltak a korabeli magyar fegyverzetnek, ám ezeket az adatokat igen nehezen lehet összeegyeztetni a régészeti leletekkel, hiszen 1970-ban még egyetlen egy leletet sem tudott hajítólándzsaként beazonosítani, s azóta is csupán egyetlen ilyen darab került elő. 229 többször is említett, képzőművészeti ábrázolásokon is látható lóvérteket. Abeketov, A.–Yusupov, H.: Ancient Iranian Nomads in Western Central Asia. In: Harmatta János ed.: History of civlization of Central Asia. 2. k. Paris, 1994. 30. o. Vö. Michalak, Mirosław: The Origins and Development of Sassanian Heavy Cavalry. Folia Orientalia, 24 (1987). 73–75. o. 228

Kovács, 1970. 100., 104–105. o.; Kovács, 1982. 59–60. o.

229

A régészeti leletekről: Kovács, 1970. 82. o. 32. j.; Bollók, 2007.; a kistokaji 67. sír hajítólándzsának

tartott leletéről: K. Végh Katalin: A kistokaji honfoglaláskori temető. Bestattungsort aus der Zeit der Landnahme in Kistokaj. HOMÉ, 30 (1993). 59. o. Az írott forrásokról: Kellner, 1997. 127. o.; Kovács, 2003. 316–318. o.; a sankt galleni kaland magyarjainak lándzsáit több helyen is említi a forrás: Kristó, 1995. 248. o.; Liutprand csataleírásában: Liudprand, 1908. 116–117. o.; egy ízben pedig az ókori római legionáriusok hajítólándzsájával, a pilum-mal kapcsolták össze a magyarok fegyverét: Borzsák István: A (késő)antik Horatius-magyarázatok. Antik Tanulmányok, 43 (1999). 252. o. Lehetséges, hogy eredetileg a XIX. században eltorzított formában híressé vált modenai könyörgésben sem nyilat, hanem valamiféle hajítódárdát jelentett eredetileg a jaculis kifejezés, melytől a város védőszentjének, Szent Geminianusnak kellett volna megvédenie híveit. Kovács, 1970. 101. o.; Halmágyi Miklós: A magyarok nyilaitól ... Egy kósza idézet nyomában. Aetas, 22 (2007). 3. sz. 142–147. o. Figyelemre méltó momentum, hogy a Dado verduni püspökhöz (880/881–923) írt levél szerzője épp azzal bizonygatta, hogy a magyarok nem Góg és Magóg népe, hogy íjból és lándzsából álló fegyverzetük nem is számít különlegesnek vagy sajátosnak: „Mivel pedig állítólag nyílvesszőket és íjat ragadnak és azt követően dárdát (a latin szövegben contost, azaz döfőlándzsát) fognak, vajon csak a hungrok használják ezt a fajta fegyverzetet? Szinte minden keleti és déli nép és még több más nemzet is ebben a fegyverfajtában bízik.” Németh András: A Dado verduni püspökhöz írt levél. In: Róna-Tas András szerk.: Források a korai magyar történelem ismeretéhez. (Magyar Őstörténeti Könyvtár, 16.) Budapest, 2001. 152. o. A törökök hadviselésében is fontos szerepet kapott a hajítódárda használata Az íj mellett: Veszprémy László ford.: Gesta Francorum. Az első és második keresztes háború forrásai. (Középkori keresztény írók 1.) Budapest, 1999. 35. o.; Nicolle, 1980. 10., 13., 16. o. A különféle hajítódárdák, gerelyek az oszmán török és perzsa lovasság fegyverei között még a XVI–XVII. században is megtalálhatóak voltak, és mára sem is tűntek el nyomtalanul: a rövid dzsiritet hajító lovasok játéka

58

(Hasonló a helyzet a még korábbi szarmata leletek esetében is – holott az írásos források egybehangzó tanúsága szerint a lándzsa több száz éven keresztül a szarmata lovasság egyik legfontosabb fegyvere volt Kelet-Európában!230) A sírmellékeltekből levonható következtetések problémás voltára a Magyarországra települt kunok régészeti anyagának vizsgálata szolgáltat további igen jó példákat. Habár hazánk területén több, gazdag fegyvermellékletet tartalmazó kun sír is előkerült már, ezekben nem lelni nyomát a kunok egyik legfontosabb és legjellemzőbb fegyverének, az íjnak, holott ha más nem is, a holttest mellé helyezett nyílvesszők egyértelművé teszik az íj használatát.231 S bármennyire is biztosra vehető, hogy az értékes sisak és páncél melléklettel eltemetett harcosok életükben nem nélkülözték a harcban a szablyát vagy kardot, több helyen ezek mégis hiányoznak a sírmellékletek közül.232 Ugyanakkor a sodronyingek és sisakok előkerülése mégsem vezetett oda, hogy a témával foglalkozó régészek kétségbe vonják: a kun harcosok zöme az írásos forrásoknak megfelelően alapvetően mégiscsak íjász könnyűlovas volt – akármilyen védőfegyverzetet viseltek is előkelőik.233 Végezetül a kunok esetében igen fontosnak tartotta kiemelni a kutatás a buzogányok használatát, hiszen korábban azt feltételezték, hogy ahogyan ennek a fegyvertípusnak a ma használatos neve, úgy maga a fegyver is a kunoknak köszönhetően éppenséggel nemzeti sporttá vált Törökországban. A hasonló kora-újkori perzsa szokásokról: Moushtagh Khorasani, 2006. 355–356. o. A témára vonatkozó információkért Hancz Erikának Molnár Mónikának és Péri Bendekenek mondok köszönetet. 230

Kulcsár Valéria: A kárpát-medencei szarmaták temetkezési szokásai. Aszód, 1998. 64. o.; Brzezinski,

Richard–Mielczarek, Mariusz: The Sarmatian 600BC–450AD (Men-at-Arms, 373.) Oxford, 2002. 16–20. o. 231

Habár már a honfoglaló magyarok kapcsán is felmerült olyan vélemény, hogy nem feltétlenül volt minden

íjukon csont merevítőlemez, és az is lehetséges, hogy ezeken a lemezeken kívül az íj más részét nem is helyezték a sírokba. Bíró Ádám: Az íjászok nyomában: íjlemezek a 10–11. századi Kárpát-medencei temetőkben. A korcsoporti megoszlás és a funkcionális íjászfelszerelési egységek problematikája. Előadás a „Sötét idők lakói – 6–11. századi temetők a Kárpát közemedencében és környékén” című konferencián. Déri Múzeum, Debrecen, 2008. február 20. (Az előadás szövegének kéziratát a szerző jóvoltából olvashattam, amit ezúton is köszönök neki.) 232

Horváth, 2001. 199–203. o.; Hatházi, 2005. 35. o. Természetesen a nem szakszerűen feltárt sírok

esetében azzal is számolni kell, hogy a mellékletek közül ezek a tárgyak esetleg elpusztultak, vagy egyszerűen elvesztek. 233

Pálóczi Horváth, 1969. 116–117. o.; Pálóczi Horváth, 1982. 91–93. o. Hasonlóképpen nyilatkozott

Borosy András a IX–X. századi magyarokról is: „véleményünk szerint ha volt is védőfegyverzetük a honfoglaló magyar lovasoknak, s ha néha bocsátkoztak is kézitusába – nem lehet vitás, hogy a lovasnomád harcmodort követték, amelyet mindenképpen könnyűlovas taktikának kell neveznünk.” Borosy, 1962. 138. o. 52. j.

59

terjedt el Magyarországon, amit a honfoglalók így még nem ismerhettek volna.234 A steppei régészeti anyag alapján az időhatárt ugyan sikerült hátrébb tolni, s a buzogány megjelenését a besenyőkhöz kötni, de ez mit sem változtat azon, hogy egyelőre a régészet látókörébe került ismert példányok mind szórványleletek, így egyelőre nem kapcsolhatók sem a besenyő, sem a kun temetkezésekhez, ennek ellenére használatukat e népeknél mégsem szokás kétségbe vonni.235 Annak tehát, hogy a sírokban nem lelni nyomát a bizánci császár által felsorolt fegyverzet egyes darabjainak, a temetkezési rítus mellett is számos oka lehetett azon kívül is, hogy

234

Nagy, 1890. 403–405. o.; Kalmár János: A buzogány. MFMÉ, 4–5 (1961). 31–46. o.; Hidán Csaba

László: A XI–XIV. századi sztyeppei eredetű buzogányok és használatuk. SC, 5 (2004). 2–9. o. 235

Kovács, 1971. E fegyvertípus különféle névváltozatainak vizsgálata ráirányítja a figyelmet arra a

jelenségre, hogy a mai nyelvállapot igencsak csalóka tükör: a feltehetően kun eredetű buzogány szó mellett időlegesen használatban volt az oszmán török buzdogán is (MNyTESz, I. 400. o.), használhatták rá a feltehetően besenyő eredetű csomak és csokmány szavakat is (Tatár Mária Magdolna: A harci bot kronológiája. A csomak, a csomasz és a csokmány etimológiája. In: Balogh–Keller, 2004. 164–174. o.), sőt a török eredetű, szintén egyfajta buzogányt jelentő topuz szó sem volt ismeretlen az Árpád-kori Magyarországon (Fehértói Katalin: Árpád-kori kis személynévtár. Budapest, 1983. 341–342. o.). Bár a nyelvészek számára közismert, sokaknak mégis meglepőnek tűnhet, hogy természetesen a magyar nyelvnek is volt rá szava, a bot, ami fegyvernévként is használtak (MNyTESz, I. k. 353–354. o.; Berrár–Károly, 1984. 126. o.)., bár a ’harci bot’, ’buzogány’ jelentésű latin baculo első ízben csak a XIII. században tűnik fel egy oklevélben. Borosy András: Perdöntő párviadalok Magyarországon. HK, 33 (1986). 247. o.; vö. Tóth, 1988. 470–471. o. Így azon az alapon tehát, hogy e fegyvertípus tárgyi emlékei nem kerültek elő a honfoglalók sírjaiból, valamint mai megnevezése török eredetű, mégsem vehető teljességgel bizonyosra, hogy a X. századi magyarok egyáltalán nem ismerték, és nem használhatták a Belső-Ázsiában a IX–X. századból adatolható buzogányokat, melyek az Abbaszida Kalifátusban, a Bizánci Birodalomban is széles körben elterjedtek. Természetesen a teljesen vasból készült, bizonyos esetekben egészen nagyméretű, nehéz és igen drága változatokat, melyeket az említett két birodalomban is kizárólag a nehézlovasság alkalmazott, valószínűleg nem nagyon használták a steppén vagy akár később az Árpád-kori Magyarországon. Kovács, 1971. 165–168. o.; Hidán, 2004. 3-4. o. Vö. al-Sarraf, 2002. 152–161. o.; Dawson, 2002. 85–86. o.; Moravcsik, 1988. 290. o.; Boldog Zoltán: A Déri-gyűjtemény buzogányai. A Déri Múzeum Évkönyve A debreceni Déri Múzeum kiadványai, 79 (2006). 75–79. o. Talán épp a bot szó ’harci bot’ jelentésében kell keresnünk „a bottal ütheti a nyomát” kifejezés eredetét is. Az időnként idézett, XVII. századi „bottal ütő besenyő” adat pedig épp annak a jele, hogy a besenyők jelzőjeként magyar környezetük a saját kifejezését használta és nem egy török eredetű szót. Vö. Jakubovich Emil: Bottal-ütő besenyő. MNy, 17 (1921). 119– 120. o.; Györffy György: Besenyők és magyarok. In. Györffy, 1990. 164–165. o. Az egyetlen lelet, aminek kapcsán a haza régészeti szakirodalomban egyáltalán felmerült a honfoglalás korában a buzogány használata, egy átfúrt csontgolyó volt, amit Kovács László a láncos fémbuzogányok példája nyomán szíjon forgatott „ostorbuzogánynak” keresztelt el. Kovács, 2003. 326. o.

60

nem használták azokat.236 Eleve nem feltételezhetjük, hogy a türkök fegyverzetéről szóló tömör, kivonatos leírás akár a VII. századi avarok és a türkök, akár a IX–X. századi bolgárok és magyarok esetében általános érvényű lett volna.237 Erre már 1888-ban felhívta a figyelmet a kiváló turkológus, Thúry József, aki az általa XV. század elejinek vélt – valójában a XV. és XVII. század között állandóan másolt, alakított – Tuzūkāt-i Tīmūrī című mű alapján úgy vélte, ha a gazdag Timurida birodalom seregében is csupán a tizedesektől felfelé viseltek a katonák bármilyen páncélt, teljes védőfelszerelés pedig csupán a magas rangú tiszteknek és az elitalakulatok tagjainak járt, akkor a honfoglaló magyarokról sem feltételezhetjük, hogy ténylegesen minden harcosuk páncélos volt.238 Plano Carpini közismert beszámolója pedig épp úgy azt állítja a XIII. századi mongolokról, mint amit Tacitus az I. századi roxolánok kapcsán említ: teljes fegyverzettel, páncéllal csak a gazdagok, az előkelők rendelkeztek közülük.239 Emellett már Erdélyi Gyula felvetette, hogy a drágább fegyverek és védőfelszerelések eleve nem voltak feltétlenül mind a harcosok tulajdonában – így el sem temethették velük őket.240 Egyes adatok arra utalnak, hogy a X–XI. század kapcsán oly sokat emlegetett Habár a könnyűlovas íjász taktika megvalósítását igen nehezen lehet elképzelni nélküle (vö. U.

236

Kőhalmi, 1972. 109., 132–133. o.), Révész László karosi ásatásainak publikációjáig (Révész, 1996. 157–168. o.) a honfoglalás koros magyar régészet László Gyula nyomán kizártnak tartotta, hogy a X. századi magyarok használtak volna készenléti íjtartó tegezt. László Gyula: A kenézlői honfoglaláskori íjtegez. FA, 7 (1955). 117. o. A további lehetséges okokról: Kovács, 2002. 322. o., különösen a 78. jegyzet. A kérdés megítéléséről az újabb régészeti szakirodalom alapján – a temetkezési ritus fontosságának és bizonytalanságainak hangsúlyozásával: Bollók, 2007. Épp az általa felvázolt összkép miatt nehéz egyetérteni Bollók Ádámnak azzal az állításával, hogy „a sírokból ismert fegyvertípusok és -arányok az egykori fegyverzettel kapcsolatban reprezentatív adatokkal szolgálnak”. Bölcs Leó művében a leírás kivonat jellege is nyilvánvalónak tűnik, a tömörítés során pedig

237

elveszhetett sok olyan részlet, ami például egy terjedelmesebb leírásban, mint amit Plano Carpini adott a mongolokról, még esetleg szerepelhetett volna. Plano Carpini, 2003. 89–92. o. 238

Thúry, 1888. 583., 590. o. A mű valódi keletkezési helyéről s és idejéről is szólva: Csiky, 2008. 439–

491. o. 239

Plano Carpini, 2003. 89. o. 75–114. o.; Tacitus, 1998. 86. o. Alföldi András már 1942-ben utalt egy

jegyzetében arra, hogy ezt a parthusoknál is megfigyelhető tagozódást tartja elképzelhetőnek a Kárpátmedencébe települt avarok esetében is. Alföldi András: A pesti oldal új urai. In: Szendey Károly szerk.: Budapest története. I. k. Budapest az ókorban. Budapest, 1942. 175. o. 45. j. 240

Erdélyi, 1929. 113–115. o.; újabban Boldog Zoltán úgy vélekedett a kérdésről, hogy „ez a megoldás

ekkoriban az egykori késő-római mintát követő bizánci elitcsapatoknál létezet, de a törzsi alapú magyar hadszervezet ellátási háttere ettől eltérő lehetett. Egy nomád vezér kiséretének adott fegyver – hasonlóképpen a rusz druzsinánéál, a viking vagy akár a frank fegyvere kiséreteknél – inkább a hűségért cserébe járó

61

fejdelmi kíséret tagjai ezeket a fegyvereket akár a vezérek készleteiből is kaphatták, ahogyan az a XVI. században például az Oszmán Birodalom udvari lovassága esetében szokásban volt.241 A bolgár bagatur bagain páncéljainak és sisakjainak listája vagy Mieszko lengyel és Szvatopluk morva fejedelemről szóló muszlim tudósítások szerint az uralkodók fegyvertárában olyan készletek voltak felhalmozva, melyek lehetővé tehették ezt.242 Egyfajta központi „ellátásról” számolt be Gardízi is a Kazár Birodalom zsoldosairól írva: „Ez az isá az adót maga kapja, és azt a katonaság között kiosztja és megtörténik, hogy háborúban és amidőn a bevásárlás könnyen történik, hadi jeleket, lándzsákat [pontosabban: rövid lándzsákat], kemény mellvérteket, jó ruhát is kioszt.”243 Mindennek tudatában kell tehát Bölcs Leó szövegére is tekinteni: a mű keletkezésének korszakában az írott források szerint az íjjal és lándzsával is felszerelt páncélos lovasság jelentette a steppe régió hadseregeinek elitjét, amely épp úgy megtalálható volt a középázsiai törököknél, mint a kazároknál244 – még ha ennek az utóbbi esetben a régészeti anyagban egyelőre nem sok nyoma akad.245

ajándék, harccal szerzett érdem jutalma volt, amit az úr már nem vehetett vissza.” (Boldog Zoltán: A honfoglaló magyarok védőfegyverei. In: Honfoglalók fegyverben. Szerk.: Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2015. 143–144. o.) Mindezt természetesne nem lehet, és nem is kell kizárni a lehetőségek közül, ám az, hogy ez lenne csupán az egyetlen és kizárólagos lehetőség, ettől még továbbra sem jelenthető ki teljes biztonsággal. 241

Az oszmánok udvari csapatainak felszereléséről: Emecen, Ferdiun M.: A csata, amely a „’Nagy Török”

előtt megnyitotta a magyar Alföldet – Mohács, 1526. In: B. Szabó, 2006a. 428–430. o.; B. Szabó, 2006b. 75– 76. o. 242

Ibn Ruszta azt állította, hogy Szvatopluknak „igen erős mellvértjei vannak, melyek erősek is, becsesek

is”. Pauler–Szilágyi, 1900. 179. o.; al-Bakri szerint Mieszko lengyel fejedelemnek volt háromezer olyan páncélosa; „akik közül száz annyit ér, mint tízszer száz másokból. Ezeknek az embereknek ruhát, lovakat, fegyvereket és mindent ad [a fejedelem], amire szükségük van”. Kmoskó, 2000. 2. k. 244. o. 243

Pauler–Szilágyi, 1900. 155–156. o. Megemlíthető, hogy a bizánci és perzsa szövetségben hadakozó

arab vazallus államok harcosai csak a hadjáratok idejére kaptak páncélokat szövetségeseiktől, amelyeket a hadakozás végeztével vissza kellett adniuk. Simon Róbert: A törzstől az államig. In: Tőkei Ferenc szerk.: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Budapest, 1982. 167. o. 17. j., 175. o. 244

Gardízi szerint az ujgurok kagánja harmincezer harcos élén vonult ki, ezek páncélt és sodronyinget

viseltek, s lándzsával harcoltak, al-Maszúdi pedig azt írta a kazár kagán hvárezmi származású zsoldosairól: „jelenleg körülbelül hétezer nyilas van ilyen, vértet, sisakot és vasinget hordanak, közülük többen lándzsát forgatnak, s olyan fegyverzetük van, mint rendesen a moszlim katonáknak.” (Martinez, 1982. 135. o.); Göckenjan, Hansgerd–Zimonyi, István: Orientalische Berichte über die Völker Osteuropas und Zentralasiens im Mittelalter. Die Gayhani-Tradition (Ibn Rusta, Gardizi, Hudud al-'Alam, al-Bakri und al-Marwazi),

62

III.2. A lándzsavívás tudománya A lándzsa és az íj együttes használatának bonyolultsága egészen elképesztette a későbbi európai szemtanúkat, holott Európa keleti részén még a XVIII. században sem volt ez szokatlan dolog.246 I. Ferdinánd magyar király követe Ogier Ghiselin de Busbecq az 1550es években így számolt be az Isztambulban állomásozó udvari elit lovasságról, melynek egyik általa látott tagja „két oldalán mívesen kidolgozott 'babiloni' bőrből készült tegezt és puzdrát hordott; az egyikben íját tartotta, a másit tele volt nyilakkal. Ilyen bőrből készült a pajzsa is, melyet bal karjára csatolt, ezzel nyilak, és a szablya vagy a buzogány csapásai ellen védekezett. Jobb kezében […] egy könnyű, rendszerint zöldre festett dárda. Az övén drágakövekkel ékesített szablya, nyergén pedig acélbuzogány függött. »Minek ez a sok fegyver?« – kérdezheti az olvasó, mire azt válaszolom, hogy mindegyik használatát régóta gyakorolja. »De – kérdezhet tovább –, hogy tudják egyszerre az íjat és a lándzsát is használni? Az íját csak akkor veszi elő, ha a lándzsát már eldobta vagy eltörte?« Nem, nem így történik: amíg lehet, addig a dárdát markolja, ám ha a körülmények megkövetelik, hogy felcserélje ezt a könnyű, kézre álló fegyvert a nyereg és a combja közé tolja, úgy, hogy a hegye hátrafelé áll, és térde szorításával addig tartja ebben a pozícióban, amíg csak akarja. Ha viszont a dárdára van szüksége, íját a puzdrába teszi; vagy a pajzson keresztül bal karjára függeszti.”247 E leírás némileg megvilágíthatja Bölcs Leó szövegének sokat idézett mondatát is: „legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak és, amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják.” Ennek – a muszlim világban furúszíjjának nevezett – lovas harcművészetnek ekkor már sok évszázados hagyományai voltak, még az ismert írásos emlékei is legalább a IX.

Wiesbaden, 2001. 146–147. o.; Pauler–Szilágyi, 1900. 257. o. Gardízi is lándzsásnak írta le a kazár kagán zsoldosait. Martinez, 1982. 154. o. 245

Pálóczi Horváth, 1982. 91. o.; Kovács, 2002. 317. 44. j., 320. o. 61. j.; Türk Attila: Fegyverleletek

Kazáriából. In: Honfoglalók fegyverben. Szerk.: Petkes Zsolt – Sudár Balázs. Budapest, 2015. 48. o. 246

Mária Terézia porosz háborúiban az osztrák oldalon még harcoltak a lőfegyver és dzsida mellett íjjal is

felszerelt galíciai ulánusok. Denison, 1992. 275. o. 247

Forster, Thornton – Daniell, Blackburne F. H.: The Life and Letters Ogier Ghiselin de Busbecq. Vol.

1. London, 1881. 284. o. Hasonló metódussal váltottak az íj használatáról a közelharci fegyverek (kard, buzogány) használatára már a keresztesek ellen harcoló törökök is a Szentföldön: Nicolle, David: Arms and Warfare in classical Islam. In: Elgood, Robert ed.: Islamic Arms and Armor. London 1979. 170. o.

63

századig nyúlnak vissza.248 Évszázadokon átívelő technikáit csak hosszas, szorgalmas gyakorlással lehetett elsajátítani, amihez a jelek szerint többnyire csak a professzionális harcosoknak akadt elég ideje – és nem utolsó sorban – tanítója.249 Ludovicus Tubero raguzai történetíró szövegéből az is kitűnik, hogy a lándzsával korántsem csak olyan módon lehetett küzdeni, ahogy azt a középkori nyugat-európai nehézlovasság közismert példája mutatja.250 A magyar szolgálatban álló szerb Jaksics Demeter és lengyel szolgálatban álló tatár ellenfele 1491-es viadaláról írva a humanista történetíró azt állította, hogy a szerbek, más balkáni népekhez hasonlóan „minthogy nem takarják testüket páncéllal, és meglehetősen kevesen viselnek gyűrűkből való mellvértet – inkább fürgeséggel, mint nyílt erővel harcolnak lovon, és nem egyenes testtel fogják fel az ellenséges lándzsaszúrást – ahogyan azt a páncélos lovasok szokták –, hanem a szembejövő elől lehajolnak, lándzsával vagy lovas pajzzsal verik vissza azt, és nem engedik hogy pajzsukba fegyvert szúrjanak”. A harc ennek megfelelően folyt le, a felek „egymás lovát ingerelték, és a lándzsa szúrását teste otthon tanult mesteri elhajlásával mindkettő kikerülte”.251 A leírással jól egybevágnak a francia lovassági szakértő, Aymon de La Roche észrevételei is a XIX. század elejéről, melyeket már Salamon Ferenc is felhasznált munkájában: „mindemellett [a Salamon által kopjának nevezett dzsida] bizonyos föltételek mellett veszedelmes az ellenségre nézve. Ezen föltételek egyike az, hogy a lovas elég erős s rendkívül gyakorlott legyen a kopja forgatásában, második föltétel, hogy lova épen arra való fajta legyen, szintén jól begyakorolva. Kisebb termetű, fürge, s mégis hátulsó lábaikban erős lovak kellenek hozzá, minők ma is kozák, lengyel és tatár lovak. Ezek

248 249

al-Sarraf, 2002. 148–152. o. al-Tarsusi: Un traité d’armurerie composé pour Saladin. Edit and trans. Cahen, Cloude. Bulletin

d’Etudes Orientes, 12 (1947–1948). 103-163. o. A furúszíjja egyiptomi kultuszáról a kun és cserkesz származású mamelukok államában: Ayalon, David: Notes on the Furūsiyya Exercises and Games in the Mamluk Sultanate. In: Ayalon, David: The Mamlūk Military Society. London, 1979. 31–62. o. A lóháton történő „lándzsavívás” mesterek, tradíció nélküli elsajátításának nehézségeit igen jól illusztrálja a hazai „hagyományőrzés” markáns alakjának, Kelemen Zsoltnak az esete. Kelemen Zsolt: Lóháton, fegyverben. Szentendre, 2005. 87–95. o. 250

A különféle lovassági lándzsatechnikák igen jó áttekintését nyújtja: Nicolle, 1980.

251

Tubero, 1994. 164–165. o.

64

képesek egy helyben megfordulni, jobbról balra ugrani, hogy vagy egy csapás elől kitérjen vagy egy döfést tehessen a lovas.”252 A magyar huszársághoz hasonló karriert befutó ulánus csapatnem története elég jól megvilágítja a fegyverhasználat elsajátításában rejlő nehézségeket. 1730-ban a lengyel– litván állammal perszonálúnióban lévő Szászország uralkodójának, Erős Ágostnak a testőrségében tűntek fel az első ulánusok, akiket a XIV. században Litvániában megtelepedett tatárok nemesifjaiból, uhlan-jaiból verbuváltak. 1734-ben pedig létrehozták a lengyel örökösödési háborúban a szász Wettin-dinasztiához hű tatárokból és lengyelekből az első reguláris ulánus alakulatot, amelynek fő fegyvere a litvániai könnyűlovasság tradicionális fegyvere, a könnyű lovassági lándzsa volt.253 Litvániában ugyanis a karabély vagy a pisztoly nem tudta kiszorítani sem a dzsidát, sem az íjat a tatár, és a panzerni (kozáknak) vagy petyhorcy-nak nevezett litván könnyűlovasság kezéből, és a litván haderő jelentős része még a XVII. században is ilyen csapatokból állt.254

252

Salamon, 1876. 772–773. o. Hasonlóképpen írta le Lady Wentworth a jóval hosszabb, az ókori

kontoszhoz hasonló 4,5–6 méteres, lándzsával harcoló arabok esetében is a ló szerepét: a harcos élete múlhat rajta, ha nem képes a lovával szükség esetén azonnal megállni, álló helyzetből rögtön „rakétasebességgel” elindulni, vagy gyorsan megfordulni a ló tengelye körül. Idézi Hyland, Ann: The Medieval Warhorse. London, 1994. 114. o. 253

A tatárok XIV. század végi litvániai megtelepedéséről: Vásáry István: Az Arany Horda. Budapest,

1986. 143. o. Az első ulánusokról: Müller, Reinhold: Die Armee Augustus der Starke. Das Sächsische Heer von 1730 bis 1733. Berlin, 1984.; Gembarzewski, Bronisław: Żołnierz polski. Ubiór, uzbrojenie i oporządzenie wojska polskiego od XI wieku do 1831 roku. 2. k. (1697–1795). Warszawa, 1960. 23. kép. A lengyelekkel szomszédos krími tatárok fegyverzetéről: Collins, L. J. D.: The Military Organization and Tactics of the Crimean Tatars, 16–17th centuries. In: Parry, Vernon J.–Yapp, Malcolm. E. eds. War, Technology and Society in the Middle East. London, 1975. 271. o.; a lengyel szolgálatban álló tatárokról és a lengyel-tatár kacsolatokról: Brzezinski, Richard–McBride, Angus: Polis Armies, 1569–1696. 2. k. (Man-atArms Series, 188.) Oxford, 1988. 40. o.; Borawski, Piotr: Tatarzy w Dawnej Rzeczypospolitej, Warszawa, 1986. A Borosy András által többször idézett XIV. századi itáliai forrásban szereplő, általa kunként beazonosított „rövidlándzsás pogányok” valószínűleg a tatár–litván rohatynának nevezett kb. 2,5 méteres lándzsához hasonló fegyverrel voltak felszerelve. Borosy, 1962. 156. o. 254

A XVI. században megjelenő kozák lovasságnál, a lengyel szolgálatban álló moldvaiaknál, vagy

Kaukázus hegyei után petyhorcinak elnevezett XVI. századi cserkesz bevándorlók csapatainál még teljesen általános volt a rövid lovassági lándzsa, a rohatyna és az íj együttes használata. Plewczyński, 1995. 57–60., 85., 92., 130–131. o. A XVI. század végétől a lengyel könnyűlovasságnál előtérbe került a tűzfegyverek használata. A XVII. század első felének lengyel–litván könnyűlovasságáról a kortárs lengyel történész, Szymon

Starowolski

adott

(1585–1650)

igen

szemléletes

leírást.

http://www.jasinski.co.uk/wojna/comp/comp05.htm. (letöltve: 2006. június 10.) A pancerni kozákok

65

A szász példát hamarosan követte Poroszország is, mivel II. Frigyesnek az osztrák örökösödési háború miatt nagy szüksége volt használható könnyűcsapatokra. Ezért a király 1740-ben felállította a Lengyelországban toborzott ulánus egységet, amit a következő évben már ezreddé szerveztek, valamint Mária Terézia hadainak szökevényeiből és hadifoglyaiból egy lándzsás „bosnyák” ezredet is. Franciaországban 1743-ban jelentek meg Szász Móric marsall személyes kíséretében (Volontaires de Saxe) az első ulánus módra felszerelt lovasok. Bár a Habsburg Monarchiában csak Lengyelország felosztása után, 1784-ben szervezték meg az első ulánus ezredet, már az osztrák örökösödési háborúban szolgált három galíciai ulánus szabadcsapat Mária Terézia hadában – a porosz hadsereghez hasonlóan a bosnyák lándzsás lovasság két egysége mellett. 255 Ez a csapatnem a magyar huszársághoz hasonlóan, egyrészt a francia forradalmi hadsereg oldalán Európa-szerte hadakozó lengyel könnyűlovasságnak, másrészt a Lengyelországot felosztó hatalmak hadseregeibe betagozódó lengyel lovasságnak köszönhetően, a XVIII– XIX. század fordulóján széles körben elterjedt Európában, és sokfelé ismét meghonosította a könnyű, viszonylag rövid lovassági lándzsa használatát. A franciákra az osztrák és az orosz lovasság teljesítménye gyakorolt nagy hatást: 1811-ben Napóleon kilenc dragonyos ezredet fegyverzett át lándzsás könnyűlovassá, az angolokat viszont már a francia lándzsások hatékonysága döbbentette meg 1815-ben Waterloonál.256 A dzsida „karrierjének” végül a lőfegyverek térnyerése mellett az általános sorkötelezettség elterjedése vetett véget, mert az újoncok rendelkezésre álló idő már nem volt elég a sokféle fegyver kezelésének megfelelő mértékű elsajátításához sem, így néhány kivételtől eltekintve a legtöbb országban megszüntették a dzsidás alakulatokat. A steppe középkori harcosának egyéni ügyességére, ráteremettségére épülő fegyverhasználatát közismert sodronypáncélból és sodronyos vassapkából álló védőfelszerlése azonban valószínűleg nem volt általános a csapatok között. A XVII. század közepi litván hadsereg összetételről: Paradowski, Michal: The Lithuanian Army 1653 – 1667. www.northernwars.com/Lithuanian%20army%201653-1667.pdf. (letöltve: 2008. szeptember 10.) A XVII. század közepén a keleti ellenfelekkel, azz oroszokkal majd a törökökkeltatárokkal vívott háborúkban ismét felértékelődött a könnyű lovassági lándzsa szerepe, így átmenetileg a lengyel könnyűlovasság egyes alakulatainál is bevezették a rövidebb, 1,8-2 méter hosszú, tatár dzsida használatát. Brzezinski–McBride, 1987. 43. o. 255

Seaton, Albert–Youns, Michael: Frederich the Great Army. (Man-at-Arms, 16.) Oxford, 1973. 37–38.

o.; Funcken, Liliane–Funcken, Fred: L’ uniforme et les armes des soldats de la guerre en dentelle, 1700– 1800. 2. k. Tournai, 1976. 38–39., 68–69., 80–81., 114–115. o.; Duffy, Christopher: The Army of Maria Teresa. The Armed Forces of Imperial Austria (1740–1780) North Pomfret (VT) Vancouver–London, 1977. 245. o.; Denison, 1992. 275. o. 256

Denison, 1992. 299. o.; Keegan, 2000. 176–177. o.

66

ugyanis felváltotta a tömeghadsereg logikája. Egy XIX. század végi katonai szakíró szerint annak oka, hogy „a dzsida már vagy egészen elhagyatott, vagy már csak csekélyebb számban alkalmaztatik” épp az volt, hogy „a lovasságnál ama meggyőződésre jutottak, miszerint a dsida nagy erkölcsi, valamint gyakorlati előnyöket csupán egy jól zárkózott rohamnál nyújthat, ellenben egyáltalában ott, ahol a lovas szórványos rendben vagy pedig egyenként lép fel, igen nagyfokú ügyesség kívántatik meg, hogy fegyvere rá nézve akadályozóvá ne váljék.” Ugyanakkor „az orosz népeknél, melyeknél a dsida honos fegyver, e szokás és előszeretet, mely a fegyver kezelésében bizonyára megfelelő ügyességgel is egybe van kötve, tiszteletben tartandó”.257 Ám ahogyan a lándzsaharc csínjának-bínjának elsajátításhoz a tatár uhlanoknak, úgy az előző korszakok lovas népei harcos elitjének is megvolt még a kellő ideje, s úgy tűnik – Salamon Ferenc véleményével ellentétben –, nagyon is fontosnak tarthatták a közelharcban megnyilvánuló személyes bátorságot és ügyességet. Aligha véletlen, hogy a parthus uralom bukását jelképző firúzabádi sziklafaragványokon épp úgy a lándzsával való öklelést és a birkózást tartották érdemesnek megörökíteni, mint Belső-Ázsia türk és ujgur urainak rovásírásos sziklafeliratain.258 Mindez igen érdekes távlatokat adhat a hazai középkori hadtörténeti forrásanyag egyik legfontosabb csoportjának, az oklevelek narrációinak, melyek egyrészről, mint a nyugati stílusú lándzsahasználat elterjedésének dokumentumai bírnak nagy jelentőséggel a kutatás számára, másrészről viszont egyes kutatók véleménye szerint a steppei kultúra dicsőítő epikus hősénekeinek kései leszármazottaiként tekinhetünk rájuk.259 Ha XII. század végétől az oklevelek esetében nem is kételkedhetünk, hogy a 257

Pervulescu Sándor: Tanulmány az orosz lovasságról. LAK, 6 (1879). 483. o.; Balla Tibor: A magyar

királyi honvéd lovasság, 1868–1914. Budapest, 2000. 106. o. 258

Hermann, Georgina: Perzsa reneszánsz. Budapest, 1988. (Múlt születése) 90–93. o.; Keller, 2004. 48–

49. o. E belső-ázsiai feliratok magyar kritikai kiadása Berta Árpád: Szavaimat jól halljátok. A türk és ujgur rovásírásos emlékek kritikai kiadása. Szeged, 2004. A XI. században szeldzsuk török uralom alá került Perzsia irodalmában is feltűnik a hősök lándzsával vívott párviadala: Nicolle, 1980. 13. o. 259

Az oklevelekről, mint a lovagi hadviselés forrásairól: Tóth, 1934. 66. o.; Borosy, 1984.; Borosy

András: Hadi érdemek Magyarországon a XIII. században. HK, új folyam, 32 (1985). 507–539. o.; Veszprémy, 2008. 128–135. o.; az oklevél narrációk megítéléséről: Mályusz Elemér: A Thúróczy-krónika és forrásai. Budapest,1967. 13–15., 68–69. o.; Kurcz Ágnes: Az Anjou-kori oklevelek narrációja. Irodalomtörténeti Közlemények, 2 (1966). 179–180. o.; Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. (Irodalomtörténeti Füzetek. 79.) Budapest, 1973. 9–27. o.; Kurcz, 1988. 181., 188–189., 197–198., 200–201., 227., 236. o.; Kristó Gyula: Előszó. In: Kristó Gyula szerk.: Középkori históriák okleveleinkben (1002–1410) (Szegedi Középkortörténeit Könyvtár, 1.) Szeged, 2000. 5–31. o. Vö. Zsoldos Attila könyvismertetése: Magyar Tudomány, 39 (1994). 879–882. o.; Zsoldos Attila: Karászi Sándor

67

bennük használt kifejezések fedték a korabeli nyugat-európai gyakorlatot, Anonymus vagy a Képes Krónika által megörökített XI. századi lándzsás párviadalok – Béla herceg küzdelme a pomerán vitézzel, Bátor Opos bajvívása Péter vitézzel – esetében már joggal merülhet fel a kérdés, hogy egyes esetekben nem egy jóval korábbi, a steppei hagyományokba illő lándzsával – is? – vívott párviadal elbeszélését fordították-e át saját koruk „modern” latin hadi terminus technicusaival lovagi viadalokká. Ugyanakkor a lovagi lándzsahasználat mellett még a XII–XIII. században is tovább élhettek a hagyományos fegyveres gyakorlatok: Anonymus szerint az Árpád fejdelem előtt rendezett harci játékokon ugyan „Magyarország vitézeinek színe-java” vett részt, „a többi fiatal pedig pogányok módjára íjjal és nyíllal szórakozott”.260 III. 3. Mi mindenre jó a páncél? Az ulánusok példája jelzi, hogy miként a XVIII–XIX. századi európai lovasság esetében sem járt feltétlenül együtt a lándzsa és a védőfelszerelések használata, úgy nem lenne szabad automatikusan azt feltételezni sem, hogy ezek – mint a közelharc elengedhetetlen kellékei – a IX–X. században is mindenképpen összetartoztak volna.261 Ugyanígy vizsgálat bán és utódai. (Észrevételek a narratiok eredetéről és szerepéről) Sz, 135 (2001). 398–405. o.; Kurcz Ágnes azonban külön kiemelte Imre király Lőrinc comesnek adott 1199. évi oklevelét, melyből szerinte kiderült, hogy az abban foglaltakat felolvasásra szánták. Kurcz, 1988. 227. o. 260

A Képes Krónika és Anonymus hazai forrásairól és szóhasználatának korjelző szerepéről: Horváth

János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest, 1956. 320–326. o. Vö. Kristó Gyula: A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig. (Irodalomtörténeti füzetek) Budapest, 1994. 47– 52.; Benkő Loránd: Anonymus élő nyelvi forrásai. In: Kovács László–Veszprémy László szerk.: A honfoglaláskor írott forrásai. Budapest, 1996. 225–229. o.; Anonymus, 2004. 40., 76–77. o.; Demény István Pál: Hősi epika. Budapest, 2002. 116–118. o.; Veszprémy, 2008. 128. o. A szóbeli hagyományozódás időhatáraink megítéléséhez fontos új szempontokat vet fel Sudár Balázs: Ádil szultán és az igricek „csácsogó éneke”. Egy nogáj epikus ének történeti hátteréről. In: Szemerkényi Ágnes szerk.: Folklór és történelem. Budapest, 2007. 240–267. o. 261

Úgy tűnik, hogy a hosszú, kétkezes lándzsával, a ’contus sarmaticus’-sal felszerelt szarmata lovasok,

sem az ő mintájukra felszerelt római contariusok nem voltak feltétlenül vértes nehézlovasok. (A szarmata és alán lándzsások fegyverzetéről: Mielczarek, 1993. 95–102. o.; Brzezinski–Mielczarek, 2002. 18–19. o.) A XI–XII. századi bizánci források szerint a besenyők – a szeldzsuk törökökkel szemben –egyöntetően könnyebb fegyverzetűek voltak, mint a bizánciak; ám mégis használtak lándzsát – a disztrai csatában épp a bizánci zászlót tartó császár, I. Alexiosz ellenében. Bierknemeier, 2002. 208. o.; Gyóni Mátyás: A paristrioni „államalakulatok” etnikai jellege. In: A. Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve 1942. 138. o., illetve: http://www.fordham.edu/halsall/basis/annacomnena-alexiad07.html. (letöltve, 2008. szeptember 30.)

68

alá kell vennünk azt az elképzelést is, hogy a páncél használata csak és kizárólag a közelharc szempontjából bírt volna jelentőséggel, ezért a steppei népek mozgékony lovasságát csak „zavarta” volna a harcban – mint azt a honfoglaló magyarok harceljárásáról vagy ellenfeleik taktikájáról szóló régebbi leírások sugallják. Habár Salamon Ferenc már 1876-ban kiemelt jelentőséget tulajdonított annak a ténynek, hogy „mielőtt a magyarok bevándoroltak, majd mindig oly népekkel harcoltak, melyeknek szintén a nyíl volt főfegyverük”,262 úgy tűnik, hogy a későbbi korok kutatói ezt a szempontot többször szem elől tévesztették. Pedig, mint arra Bölcs Leó is felhívta már a figyelmet, „nagy és hatásos fegyver a nyilazás”, s cseppet sem veszélytelen a védtelen ellenfelekre.263 U. Kőhalmi Katalin 1972-ben megjelent könyvében is összegyűjtött több olyan legendás esetet, amikor egyes steppei népek harcosainak íjából kilőtt nyíl hihetetlen erővel csapódott a célpontba,264 de már az ókorban is igen jól ismerték az íjak pusztító hatását. Amikor Kr. u. 58-ban Tiridates örmény király tárgyalni hívta a rómaiak vezérét Corbulót, olyan feltételt próbált támasztani, hogy míg ő csupán ezer fős kísérettel érkezik, a római vezér jöhet akármekkora erőkkel, „csak rakják le vértjüket és sisakjukat”, amit Tacitus így kommentált: „Bárki halandónak, nemhogy öreg és előrelátó vezérnek nyilvánvaló lett volna a barbár ravaszság: a létszámot azért határozzák meg egyik részről szorosra, ajánlanak viszont más részről nagyobbat, hogy cselt vessenek; mert ha a nyilazásban gyakorlott lovasságnak védtelen testeket szolgáltatnak ki, mit sem használna a sokaság.”265 Az utóbbi évtizedekben fellendülő kísérleti régészet vizsgálódásai csak megerősíteni tudták ezt a nézetet.266 A steppei népek esetében tehát igen fontos követelmény lehetett az ellenfél nyilai elleni védelem fokozása – amire azonban nem feltétlenül csak a 262

Salamon, 1876. 786. o.

263

Moravcsik, 1988. 16–21. o.

264

Egy XVIII. századi kalmük főúr például szó szerint keresztül tudott lőni egy lovat. U. Kőhalmi, 1972.

176. o. 265

Tacitus, 1998. 342. o.

266

Amikor például egy felfüggesztett disznótetemen mutatták be, hogy milyen borzasztóan mély sebet

képes okozni a becsapódó nyilvessző egy védtelen testnek. Pauli Jensen, Xenia: Arrowheads in Danish Bogs – Evidence on Change in Military Tactics. In: Visy Zsolt ed.: Limes, XIX. Pécs, 2005. 543–549. o., 5. és 6. kép. A magyar irodalomban ennek a kérdésnek jószerével csak Winkler Gusztáv szentelt figyelmet: „Védőfegyverzetként bőrpáncélt viseltek, esetenként fémlemez erősítéssel. […] Gyakran a lovat is páncélozták az első részén. Mindezt a sztyeppei hadviselés írott és ábrázolt módszereiből következik, valamint abból, hogy nyílzápor ellen a vértezetlen lovasság védtelen.” Winkler Gusztáv: A hadviselés művészete a kezdetektől a magyar államalapításig. Budapest, 1999. 167. o.

69

fémpáncélok kínáltak megoldást. Mostanra számos kísérlet bizonyította, hogy a koraközépkori Európában és a Közel-Keleten tán a leggyakrabban használt sodronypáncélok megfelelő kiegészítő felszerelések használata nélkül bizony korántsem jelentették a legmegfelelőbb védelmet a nyilak ellen, ezért a legtöbb területen előszeretettel kombinálták használatát más páncélfajtákkal.267 A sodronying fölé gyakran öltöttek különféle formájú fémlapokból összeállított páncélmellényt: Bizáncban klibanion-t, a muszlimoknál dzsevsen-t. Ez, a nyugati irodalomban

lamellás

páncélként,

Csallány

Dezső

névadása

szerint

magyarul

zsindelypáncél-ként emlegetett védőfelszerelés a kora középkorban kifejezetten a steppei térséghez kötődött, szórványos itáliai vagy dél-németországi felbukkanásait is többnyire avar hatással szokták magyarázni,268 és a sodronyinghasználat tradíciójához erősen ragaszkodó iszlám világon belül is a steppei hatásoknak erősen kitett transzoxaniai és kelet-iráni területeken volt „őshonos”, vagyis azokon a területeken ahol a lovasíjászatnak hagyományosan sokkal jelentősebb szerepe volt, mint az Iszlám más területein. 269 E területi megoszlás alapos magyarázatával még adós a nemzetközi fegyvertörténeti irodalom, de úgy tűnik, hogy e páncélfajta használata mindenütt összekapcsolódott az íj használatával: a szeldzsukoknak, majd a mamelukoknak köszönhetően a XII. századtól a lovasíjászattal együtt terjedt el a Közel-Keleten. A bizánci lovasságon belül pedig a könnyűfegyverzetű lovasíjász felderítők egyetlen páncélja volt a X. században.270 A steppei harcosok már jóval az avarok és türkök megjelenése előtt is alkalmaztak ilyen vagy ezekhez hasonló mellvérteket: a római szerzők szerint a thorax-nak nevezett, fémből készült törzspáncélok–páncélmellények használata már a 400-as évektől egyaránt kimutatható a nyugati és keleti birodalomrésszel kapcsolatba került különféle „hun” 267

Dawson, 1988. 44–45. o.; Mitchell, 2008a. 18–28. o.

268

Paulsen, Peter: Alamannische Adelsgraber von Niederstotzingen. (Veröffentlichungen des Staatlichen

Amtes für Denkmalpflege Stuttgart. Reihe A 12.) Stuttgart, 1967. 125–133. o.; Paulsen Peter: Ein awarischen Lamellenhelm in einem Alemannengrab von Niedestotzingen. In: Stiehl, Ruth–Stier, Erich Hans hrsg.: Beiträge zur alten Gesichte und deren Nachleben Festschrift Franz Altheim zum 6.10.1968. 2. k. Berlin, 1970. 120–139. o.; Werner, Joachim: Nomadische Gürtel bei Persern, Byzantinern und Langobarden. In: La civiltà di Langobardi in Europa. (Roma, 24-26 maggio 1971)(Cividale del Friuli, 27-28 maggio 1971). Rome: Accademia Nazionale dei Lince, 371 (1974). 110–111. o.; Csallány, 1972. 11. o. 269 270

Nicolle, 2002. 187–189. o. Vö. Gorelik, 1979. 32–34. o. Nicolle, 2002. 190–198. o.; Dawson, 2002. 86–87. o.; Tősér, 2002. 339. o. Bizánc hadikultúrája

esetében folyamatosan lehet számolni a steppei népek közvetlen hatásaival: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar–türk hatás Bizánc hadművészetére 600 körül. In: Tőkei Ferenc szerk.: Nomád társadalmak és államalakulatok. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 18.) Budapest, 1983. 317–326. o.

70

népeknél is.271 Hogy a klíma, esetleg a fegyvergyártó háttér eltérései okozták-e ezt a területi megoszlást, azt remélhetőleg a későbbi vizsgálatok majd ki fogják deríteni, az azonban bizonyos, hogy a nyugat-európai lemezvértek létrejöttéig semmi sem tudott olyan biztonságot nyújtani viselőjének a különféle lövedékek – főként a nyilak – ellen is, mint egy ilyen lemezekből összeállított törzspáncél.272 A közemberek közül persze eleve nem juthatott mindenkinek fémpáncél – még a virágzó középkor Nyugat-Európájában sem. A XV. század végi angol seregben például egy itáliai utazó szerint állítólag eleve jobban kedvelték a „könnyű (kóccal kipárnázott) tunikaszerű zubbonyt [a jack-et], amely a combjukig ér. Azt mondják minél puhább annál jobban ellenáll a csapásoknak; tetejébe nyáron könnyebb, télen pedig hasznosabb, mint a vas.”273 Pamuttal kitömött, selyemmel bélelt steppelt fegyverkabátokat előszeretettel viseltek az előkelőbb társadalmi rétegek tagjai is.274 Az előzmények ismeretében nem is annyira meglepő, hogy az ilyesféle védőfelszerelések majd minden esetben valamilyen keleti eredetű elnevezéssel váltak ismertté Európaban: a steppelt textílpáncél francia zsupon elnevezése a török dzsebe illetve az arab dzsubba szóból eredhet, a hasonlóképpen a páncélok alatt vagy felett viselt aketon elnevezéséhez, mely az arab gyapjú, al-kutn szóból ered, míg – a IX–X. században még szintén Hvárezmhez és Horaszánhoz köthető steppelt selyemkaftán, melybe később fémpáncélt varrrtak – a kazigan és jazerant elnevezés arab és török közvetítéssel a perzsa kazágandra vezethető vissza.275 (15., 16. kép) A tatár szomszédság okán Lengyelországban még a XVII. században is népszerű ’zsupán’ vagy a mongolok révén a török népeknél, Perzsiában és Oroszországban egyaránt meghonosodott az „acélkeménységű ruha” a katangu degel,

271

Maenchen-Helfen, Otto: The World of the Huns. Studies in their History and Culture. (Ed. by Knight,

Max.) Los Angeles–London, 1973. 249–251. o. Ezeknek az írott forrásoknak az adatait támogatják a korabeli régészeti leletek Belső-Ázsiában is: Bóna, 1993. 166. o.; Khudjakov, Julij, S.: Armaments of Nomads of the Altai Mountains. (First half of the 1st Millenium AD) AOASC, 58 (2005). 117–132. o. 272

Dawson, 1998. 45. o. Hasonló, fémlapokból összeállított páncélt (bruina) a Karoling-kori Nyugat-

Európában is használhattak: Coupland, 1990. 38–40. o. 273

Domenico Mancini beszámolóját idézi Gillingham, John: A Rózsák Háborúja. Budapest, 1985. 52–53.

274

Töll, 2008. 116–117. o.

275

Nicolle, 2002. 180., 210–213. o.; Nickel, 2002. 111. o. Schröder, Almuth: Gesteppt und Wattiert – Zur

o.

Gesichte und Bifunktionalität der Steppearbeit. ZGHWK (1991) 15–92. o. Ez a ruhadarab Bizáncban zoupa néven volt ismert (Dawson, 2002. 82. o.) s a magyar suba szó eredete szó is az arab dzsubba szóra vezethető vissza. MNyTESz, III. k. 609. o.

71

orosz nevén ’tegilaj’ vagy ’teligaj’ még a kora újkorban is jelezte Kelet-Európában a steppei befolyás mértékét a védőfelszerelések terén.276 Ez a jellegzetes, magas állógallérú steppelt kabát, ami Sigmund Herberstein császári követ útleírása szerint az oroszoknál tipikus védőfelszerelés volt még a XVI. század elején is. Magasított galléra talán rokona a Maurikios-féle Strategikon-ban szereplő avar „nyakvédőnek”, illetve az Üzbegisztánban, az orlati temetkezésből előkerült Kr. e. IV. és az Kr. u. I. század közé datált csontlapok ábrázolásain látható szintén magas gallérú páncéloknak.277 A páncélkészítéshez használt különféle textilek között külön említést érdemel a selyem. Erről a főként luxuscikként számon tartott anyagról közismert, hogy a steppei népek előszeretettel próbálták beszerezni Kínából vagy Bizáncból. A drága anyag praktikus tulajdonságai, szívóssága, rugalmassága miatt azonban a gyakorlati haszna sem lehetett kicsi. Olcsóbb, rosszabb minőségű változatait a IX–X. századi Bizáncban is felhasználták a hadsereg textilpáncéljainak előállításához, a nyilak elleni kiváló védelme miatt alkalmazták 276

Żigulsky, Zdzislaw, jnr.: Rembrandt’s „Lisowczyk”. A Study of Costume and Weapons. Bulletin du

Musée National de Varsovie, VI, 1965. no.2–3, 60–62. o. Świetosławski,1999. 27. o. Plewczyński,1995. 27., 42., 92. o. Doerfer, Gerhard: Türkische und mongolische Elemente im Neupersischen I. Band Wiesbaden, 1963. 200. szó. 327–328. o. Gorelik, Michael: Oriental armour of the Near and Middle East from the eighth to the fifteenth centuries as shown in works of art. In: Elgood, 1979. 34., 38. o. Melikian-Chirvani, 1983. 8– 35. o. Carlo Zeno 1472-es beszámolója Uzun Hasszán ak-konjulu szultán harcosairól és az általuk viselt selyemből készült, steppelt kazágandról: Minorsky, 1939. 167. o. Az ilyen steppelt kazágandokba a KözelKeleten a puha gyapjún, nyersselymen – sőt nyúlbőrön – kívül egyes esetekben egy vagy több sodronyinget is beleapplikáltak: Uszáma Ibn Munqidz, 2006. 111. o. Hódító Mehmed egyik nagyvezírének, Mahmud pasának egy ilyen sordonyinggel „bélelt” zekéjét az isztanbuli Askeri Müze-ben őrzik (Lt. sz. 249.), a firenzei Museo Nazionale-ban pedig egy hasonló korú, 1438 és 1456 között készült mameluk „brigantint” őriztek. Mayer, Louis A.: Mameluk costume. Genf, 1952. 40. o. Sudár Balázs hívta fel a figyelmem, hogy a magyar kacagány szó is összefüggésben állhat a perzsa eredetű kazagand szóval. Ennek török megfelelője gazagan lehetett, a XIV. századi Bizáncban kazakan-ként ismerték, a XII–XIII. századi nyugati forrásokban pedig casigan/gasigan néven bukkan fel. Melikian-Chirvani, 1983. 24–25. o.; Parani, 2003. 120. o. A szó lehetséges európai „rokonairól”: Simpson, J. A. – Weiner, E. S. C.: The Oxford Egnlish Dictionary. Second edition. 2. k. Oxford, 1989. 944–945. o. ’cassock’ szó; vö. MNyTESz, II. k. 294–295. 277

Kirpičnikov, Anatolij. N.: Russische Körper-Schutzwaffen des 9.–16. Jahrhunderts. ZGHWK, 18

(1976). 35. o.; Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi képcsarnok, Lt. sz. T9724.; Herbst– Walicki, 1949.; Szádeczky-Kardoss, 1992. 80. o.; Makkay, 1996. 745–746. o., 11–12. tábla. Az orlati csontlapokról: Mode, Markus: Heroic fights and dying heroes - The Orlat battle plaque and the roots of Sogdian art. Ērān ud Anērān. Webfestschrift Marshak 2003. http://www.transoxiana.org/Eran/Articles/mode.html (letöltve: 2009. február 11.)

72

Kisázsia és Irán határvidékén a XV. században, Kínában pedig még a XVII. században is használatban voltak olyan, több tucat vagy néha több száz rétegnyi selyemből összeállított „páncélok”, melyek „könnyűek és rugalmasak voltak, de nyíl szakálla vagy ólomlövedék nem tudta őket átlyukasztani”, de a „golyóálló” selyemkaftán Kelet-Európában sem volt ismeretlen a XVI. században.278 A viszonylag drága selyem mellett olyan egyszerűbben és olcsóbban előállítható anyagból is készültek különféle „páncélok”, mint a filc, a nemez, amelyből Bizáncban a lovaik szügyvértjét is készítették.279 A lovasok ruháját, textilpáncélját is úgy igyekeztek kialakítani, hogy lehetőleg takarja a lovas lábait, illetve amennyire lehet, a ló testét is. A bizánci lovasok már a Maurikios-féle Strategikon szerint is egy gounníon nevű bő nemezköpennyel óvták a ruházatukat és fegyverzetüket az időjárás viszontagságaitól, ami azonban az ellenség nyilai ellenében is hasznos védőfelszerelésnek bizonyult. 280 Az egyenruha, a régóta használt textilpáncélok és lemezkés páncélok kombinációjából született meg Kínában a VIII. századra a középkori „szendvics” páncél, ami valószínűleg a XIII. századi mongol hódításnak köszönhetően vált Európában brigantin néven ismertté a XIV. századra.281 (19. kép, II. színes kép) Természetesen nem véletlenül rendelkezett úgy a Maurikios-féle Strategikon, hogy a lovasság első soraiba állított válogatott katonák lovait lehetőség szerint vagy bizánci, vagy avar módra páncélozni kell, hiszen az ellenség íjászai számára épp a lovak jelentették a legjobb célpontot – ezért is érthető, hoy miért nem csak a bizánci szupernehélovasság, hanem a tipikusan könnyűlovassági szerepkörben tevékenykedő előcsatározók lovait is

278

Taxiarchis, 1988. 47., 55–56. o. A kínai textíl- és selyempáncélokról: Tokaji, 1997. 114. o. 1577-ben

Báthori István lengyel király kért olyan mesterembert a litvániai hetmantól, aki olyan golyóálló selyemkaftánt tud készíteni, mint amilyen a hetmannak is van. Brzezinski, Richard–McBridge Angus: Polish Armies, 1569–1969. 1. (Men-at-Arms Series, 184.) Oxford, 1987. 36. o. 279

Taxiarchis, 1988. 54–55. o.; Szádeczky–Kardoss, 1992. 80. o. Az ilyesfajta nemezvért közelharcban is

jól bevált: 622-ben a perzsák elleni harcban a több kardcsapás és egy lándzsaszúrás is érte a Heraklios császár lovát, az azonban sértetlen maradt. McGeer, 1998. 312. o. 280

Dennis, 1981. 80–81. o. Vö. Salamon, 1876. 770–771. o.; Darkó, 1914. 304. o. A magyar ’gúnya’ szó

valószínűleg szláv eredetű, a bolgároknál, szerbeknél a szűrhöz hasonló, durva posztóból készült felsőruhát hívták így. MNyTESz, I. k. 1106–1107. o. Az ilyesféle bő köpeny álcázásra, az ellenség megtévesztésére is alkalmas lehetett, amint az a parthus nehézlovasság „elrejtése” is példázza a carrhae-i csata előtt. Plutarkhosz, 2001. 811. o. 281

A textíl és fém kombinációjával készült Ting kia páncélról, a kínai „brigantinról”: Robinson, Russel:

Oriental Armour. London, 1963. 146–150. o.; Töll, 2008. 115–117. o.

73

igyekeztek óvni ily módon a nyilaktól.282 Még az 1167. évi zimonyi csatában harcoló magyar lovasság esetében is azt emelte ki a bizánci történetíró, hogy „nem csupán az emberek viseltek lábig érő teljes fegyverzetet, hanem még a lovakon is homlokszíjakat és szügykötőket lehetett látni, és homlok- meg szügyvédők borították őket körül, hogy védjenek a lövedékektől.”283 A fém és textilpáncélok mellett jelentős szerep jutott a különféle bőrpáncéloknak is. Ezek egy része a speciális bőrkikészítési eljárásoknak köszönhetően könnyű, ám a vaspáncélhoz hasonlóan ellenálló védőfelszerelés volt, melyeket korántsem csak a mongolok használtak – mint Plano Carpini tudósítása sejteni engedi284 –, mivel ezek az eljárások a KözelKeleten és a XII. század második felétől Nyugat-Európában is egyre szélesebb körben meghonosodtak.285 Habár a hazai szakirodalomban időnként nem is tesznek különbséget e kemény bőrpáncélok (cuirie, cuirass, cuir bouilli286) és a Matteo Villani krónikájában leírt XIV. századi magyarországi hadi viselet között, nem árt felhívni rá a figyelmet, hogy a magyarok és kunok által több rétegben egymásra öltött, kifejezetten puha, „kordovány” bőrből készült zekéiből összeállított védőfelszerelésének kevés köze van a speciális eljárásokkal rétegelt és keményített bőrvértekhez, sokkal inkább a puha, ruganyos textilpáncélokhoz hasonló módon óvhatták viselőjük testi épségét.287 E sokféle védőfelszerelésnek megfelelően specializálódtak az átlövésükre használt nyílhegyek is. Nemcsak a közelharc kívánalmai diktálták hát, hogy időnként az íjászokkal bőségesen rendelkező ellenfeleikkel szemben a legjobban védett harcosokat állítsák szembe olyan kiváló ázsiai harcos népek, mint a XII. századi dzsürcsik vagy a XIII. századi mongolok.288 282

V. ö. Bíró, 2012. 199. o.;Bölcs Leó császár például úgy vélte, hogy íjászai a muszlimok nagyrabecsült,

ámde többnyire védtelen lovainak lelövésével képesek megtörni az ellenfél harci morálját. Pauler–Szilágyi, 1900. 23., 70. o. A Mediterraneum lóvértjeinek fejlődéstörténetéről: Boldog Zoltán: Török lófejvért a Dérigyűjteményből. Páncélos csatalovak és az iszlám világban. DMÉ, 80 (2007). 62–73. o. 283

Szádeczky-Kardoss, 1992. 80. o.; Taxiarchis, 1988. 47., 54. o. Vö. Dawson, 2002. 87. o.; Niketas

Choniates krónikájának részlete: Moravcsik, 1988. 289. o. Vö. Veszprémy, 2008. 130. o. 284

Plano Carpini, 2003. 89–90. o.

285

Nicolle, 2002. 199–221. o. Vö. Veszprémy, 2008. 129. o.

286

Ez az elnevezés származott át a későbbi fém mellvértekre, és az azokat viselő lovasságra a

kürasszírokra is. 287

Pálóczi Horváth, 1982. 90. o.; Mitchell, 2008b. 104–108. o.

288

McEwen, Edward: Persian Archery Texts: Chapter Eleven of Fakhr-i Mudabbi’s Ádáb al-harb (early

thirteenth century). Islamic Quarterly, 18 (1974). 81–84. o.: Martin, Desmond: The Mongol Army. Journal of the Royal Asiatic Society, 75 (1943). 69. o. 2. j.; Plano Carpini, 2003. 96. o.; B. Szabó, 2007b. 37. o.

74

Akármilyen páncélról is volt azonban szó, egyértelmű, hogy annak nem csupán a közelharc esetében volt jelentősége, hiszen az ellenség nyilai ellen nagyon is szükség volt a test védelmére, tehát még a mozgékony „nomád lovasíjászok” esetében is számolni kell ezzel a szükséglettel.289 Tanulságos újkori adat, hogy a XVII. században – ami már igazán nem számít a közvélekedés szerint a nehézlovasság „fénykorának” – a lőfegyverek hatásától kevésbé érintett kalmüköknél még mindig szokásban volt sisakok, páncélok kölcsönözése a hadba vonulóknak, s a kölcsönzési díj nagysága jelzi, hogy mennyire becses darabokról volt szó.290 III.4. Regino prümi apát műve és a magyarok páncélja, sisakja a filológia tükrében Ez esetben ugyan még bonyolultabb a szöveghagyomány nyomon követése, a magyar történettudomány mégis igen korán s meglepő könnyedséggel foglalt állást Regino tudósításnak megbízható történeti forrásként való elfogadása mellett.291 A honfoglaló magyarok hadviseléséről szóló alábbi idézet ugyanis három mondat híján teljes egészében megegyezik a VII. században készült Justinus-kivonat, az Exordia Scythica egyik részletével:

Hasonló módon rendezték el csatarendjüket a grúzok is a kora-középkorban, ha ellenfeleik veszedelmes íjászok voltak. Bíró Margit: Vahtang Gorgaszal életrajzához. Egy 11. századi grúz krónika tudósításai. TSz, 29 (1989). 254. o.; természetesen ennek a felállásnak épp az ellenkezőjére is lehet példákat találni a X. századi kitanoknál Wittfogel, Karl. A.–Feng Chia-Sheng: History of Chinese Society. Liao (907–1125). Philadelphia, 1949. 531. o. vagy akár a XIII. századi mongoloknál is. Martinez, 1986. 145. o. 289

Mégha maguk a harcosok nem is mindig kedvelték mert nehéz, kényelmetlen viseletnek találták: U.

Kőhalmy Katalin: A mandzsuk nyolczászlós hadserege. Új Keleti Szemle, 2 (2000). 1. sz. 6. o. Az is elég egyértelműnek tűnik, hogy számos esetben kifezetten az újabb és újabb távolra ható fegyverek indukálták a védőfegyverzet fejlődését. Töll, 2008. 98–101. o. 290

Erdélyi, 1982. 176. o. Bár a XVII-XVIII. században a kalmükök orosz szövetségesük révén már

rendelkeztek ugyan kis számban tűzfegyverekkel, illetve lőfegyverekkel felszerelt orosz segédcsapatokkal, 40-40 kalmük szállásnak mégis minden évben páncélokat kellett készíttetnie. Birtalan Ágnes–Rákos Attila: Kalmükök. Egy európai mongol nép. TEXTerebess No. 1. Budapest, 2002. 28. o. 291

„Minthogy egyéb kútfő nem állt rendelkezésére – vélekedett Marczali Henrik –, azt írja át, igen

csekély változtatással, mit a III. századi Justinus a skythákról és parthusokról és a VIII. századbeli Paulus Diaconus a germánokról írtak. Ez a munka nem alapul tehát közvetlen megfigyelésen, de másrészt, úgy az, mit Regino átvett, mint az, mit mellőzött, világosan bizonyítja, hogy a magyarok felől sok értékes értesítést nyert.” Pauler–Szilágyi, 1900. 292. o.

75

„… kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorlottsággal lőnek ki szaru-íjakból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani. Mindenesetre nem tudnak szemtől szemben csatasorban harcolni vagy körülzárt városokat ostrommal bevenni. Előrenyomuló vagy visszaforduló lovaikon harcolnak, de gyakran tettetnek menekülést is. Nem képesek hosszú ideig küzdeni: különben – ha erejük és kitartásuk is olyan lenne, mint támadásuk – elviselhetetlenek volnának. Általában heves küzdelem közepette abbahagyják a harcot, és kevéssel ezután a menekülésből visszatérnek az ütközetbe, úgyhogy amikor már éppen győztesnek hinnéd magadat, akkor kerülsz a legnagyobb veszélybe. Haditaktikájuk annál veszélyesebb, minél szokatlanabb más népek számára. Az ő harcmodoruk és a briteké között egyedül az a különbség, hogy azok hajítódárdákat, ezek nyilakat használnak.”292 E szöveg különös érdekességét az adja, hogy ezek a mondatok Pompeius Trogus és az őt kivonatoló Justinus munkájában még a parthusokról szóltak. Vagyis Mesterházy Károly korábban idézett gondolatmenetének megfelelően a X. századi kortárs, Regino is párhuzamba állíthatónak vélte a két nép hadi szokásait.293 Figyelemre méltó azonban a különbség is, hiszen Justinus szövegében még szerepelt egy mondat a parthus lovasság közismert és híres nehézfegyverzetéről is, amit azonban Reginónál már épp úgy nem találunk meg, mint ahogy azt Mesterházy Károly sem találta szükségesnek megemlíteni, amikor a parthusok győztes carrhae-i csatáját használta analógiaként a honfoglalók taktikájának

rekonstrukciójához.

(Holott

a

csata

legismertebb

krónikásának,

Plutharkosznak egy másik utalása szerint ez a nehézlovasság is használt íjat!294) De nem építette be művébe Regino a Justinus nyomán készült Exordia Scythicá-nak azt az utalásást sem, miszerint a „szkíták” páncélt, vas lábvértet és aranyozott sisakot (a latin szövegben ’galeá’-t!) viseltek volna,295 azaz úgy tűnik, hogy a régi szövegek szó szerint másolása 292

Kristó, 1995. 198. o.

293

Manitius, Max: Regino und Justin. Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde

zur Beförderung einer Gesamtausgabe der Quellenschriften deutscher Geschichte des Mittelalters, 25 (1899). 192–201. o. 294

„Nekik is meg a lovaiknak is pikkelyes vért szolgál védelmül, mely a lovat és lovasát egész testén

befedi.” Justinus, Marcus Iunianus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. Kivonatok Pompeius Trogus művéből. Fordította Horváth János. Budapest, 1992. 292–293. o.; Plutharkosz: Párhuzamos életrajzok. Fordította Máthé Elek. Budapest, 2001. 2. k. 714. o.; a nehézlovasságról: Mielczarek, Mariusz: Cataphracti and Clibanarii. Łódz, 1993. 24–27. o. Vö. Mesterházy, 1994. 320., 329–331. o. 295

Marczali Henrik: Béla király jegyzője. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1 (1877). 359. o. Anonymus,

2004. 11. o.

76

ellenére is tudatosan kerülte a X. századi magyar harcosok kapcsán a védőfegyverzet említését!296 Ugyanakkor Anonymus a magyarok őseit, a szkíták népét ugyanezen szöveg alapján már így ábrázolta: „harcban kemény volt, lóháton gyors, fejükön sisakot viseltek, az íj és nyíl használatában felülmúlták a világ minden népét.” Reginó hallgatását indokolhatja e tekintetben az is, hogy Bölcs Leó szövegével és a ráépülő későbbi gondolatmentekkel ellentétben a X. századi magyar védőfegyverzet kapcsán csupán egy-egy pajzs- és sisak használatra vonatkozó adatot sikerült előbányászni a nyugat-európai krónikákból.297 A XIX. századi magyar szakirodalomban még meghatározó szerepet játszó – akkor még Katona szöveggyűjteményéből ismert – Folcuin lobbes-i apát krónikájában szereplő páncél és sisak együttes említését időközben úgy tűnik „kigyomlálta” Folcuin német szövegkiadója, s az ez alapján készített magyar fordításokban már csupán a bőrsisakként szereplő galea maradt meg. (Ám ez esetben sem ártana tovább vizsgálódni, hogy a galea szó itt biztosan a klasszikus latinságban szokásos ’bőrsisak’ jelentésében szerepelhet-e a ebben a szövegkörnyezetben.298)

296

A középkori hadtörténet – többnyire nem hadtörténeti célzattal készült – forrásainak vizsgálata számos

hasonló problémát vet fel: Veszprémy László: A középkori hadtörténetírás és forrásai. In: Veszprémy, 2008. 13–19. Veszprémy például a Képes Krónika kerlési ütközetről szóló beszámolóját a Hispániában készült Gesta Roderici egyes szöveghelyeivel tudta ilyen módon párhuzamba állítani. Veszprémy László: Középkori forrástanulmányok. a kerlési (cserhalmi) ütközet forrásproblémája. HK, 104 (1991). 69–70. o. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Kerlésen ne lett volna a besenyők sáncának helyet adó domb (Négyesi Lajos szíves szóbeli közlése), s a besenyők ne alkalmazták volna előszeretettel a szekérvárat csatáikban. Hasonlóan meghökkentő összefüggésekre mutat rá egy XIV. századi itáliai krónikában a Nagy Lajos magyarjainak és a velencei vitézek összecsapásának bemutatása: ebben „Magyar János” kettészelte „Német Henrik” lovagot, s példáján felbuzdulva „Magyar Lajos” gróf pedig Girardo de Chamin úrra támadt, ám őt sisakja megmentette a súlyos csapástól, lova azonban halálos sérülést szenvedett – épp így pusztította el az egyik „skytha” besenyő vitézt, illetve szerencsésebb társának csupán a lovát a 970. évi arkadiopolisi csatában Ionnes Skylitzes krónikájában Bardas Skléros és testvére Konstantinos. Moravcsik, 1988. 88. o. Vö. Gatari, Galeazzo e Bartolomeo: Cronica Carrarese. Edited by Medin, Antonio and Tolomei, Guido. In: Muratori, Rerum italicarum scriptores, XVII. 1. Bologna, 1921–1938. 89. o. Idézi Borosy, 1962. 170. o. (Az olasz szöveg fordításában Erdősi Péter segédkezett, melyet ezúttal is köszönök neki.) 297

Kovács, 2003. 297–298. o.

298

„et velut ex abditis terrae finibus emergebant loricarum et galearum millia” Katona István: Historia

Critica, 1. k.Pest, 1778. 430. o. Vö. Monumenta Germaniae historica. Scriptores rerum Germanicarum in usum

scholarum.

Scriptores,

IV.

66.

o.

http://bsbdmgh.bsb.lrz-

muenchen.de/dmgh_new/app/web?action=loadBook&bookId=00000871 Letölteve: 2008. december 12. Kristó, 1995. 230. o. és Kovács, 2002. 311. o. 3. j.; a galeához: Coupland, 1990. 32–35. o.

77

Hasonlóképpen elvethető Liutprandnak az Antapodosis című művében szereplő „falerum decor” kifejezése is, amit Györffy György „melldíszként” magyarított. 299 Erről Darkó Jenő még úgy vélte, hogy a magyarok vértjét jelentheti, s később felmerült a gondolat, hogy esetleg a kun sírszobrokon látható szíjazattal felerősített mellkorong lehetett.300 A szöveg első magyar fordítója, Gombos Albin viszont lószerszámként értelmezte a kifejezést: „a lovak díszes szerszáma s az ékes fegyver most csak nyűg volt és nem óvott. Elhányták íjjaikat, gerelyeiket, sőt még a szerszámot is, csakhogy kevesebb teherrel futhasson a ló, s csak a menekülésre volt gondjuk.”301 2011-ben a viszont a kifejezést Süttő Szilárd már súlyos, ezért meneküléskor értelmszerűen elvetendő lóvértként értelmezte.302 Ebben a szövegkörnyezetben azonban inkább Gombos verzióját támogatják a későbbi analógiák: a XVII. században Sobieski János lengyel király és egy francia író is elbeszélte, hogy a krími tatárok menekülés közben – ha szükségesnek ítélték – nemcsak szablyájukat, íjukat, nyilukat dobálták el, hanem akár még a nyerget is levágták maguk alól, csak hogy könnyebben egérutat nyerhessenek – hiszen nekik szőrén sem jelentett gondot megülni a lovat.303 Regino „hallgatása” a magyarok sisakjáról, páncéljáról tehát alighanem beszédesebb, mint első látásra tűnik, szövege mégsem került igazán tüzetes vizsgálat alá, még saját és igen rövid kommentárjai közül is csupán a magyarok „szaru”-íjainak fontosságáról szóló részt szokás említeni. Meglepő módon visszhangtalan maradt viszont a kutatók körében a X. századi magyar és „brit” taktika hasonlóságáról szóló utalása.304 Sajnos a szöveg modern 299

Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfogalásról. kortársak és krónikások híradásai.

Budapest, 1986. 231. o. 300

Kovács, 2002. 311. o.

301

Liudprand, 1908. 116–117. o.; Veszprémy László: Páncél és páncélosok említése a krónikákban és

oklevelekben. HK, 108 (1995). 6. o.; a „miles phaleratus” kifejezés értelmezési nehézségeiről Veszprémy, 2008. 129–130. o. 302

Süttő

Szilárd:

„Faleris...

proiectis”. Liudprand

vitatott

megjegyzése akalandozó

magyarok

felszereléséről. Publicationes Universitatis Miskolcinensis, Sectio Philosophica XVI.(2011) 2. sz. 169–177. o. 303

Collins, L. J. D.: The Military Organization and Tactics of the Crimean Tatars, 16–17th centuries. In:

Parry, Vernon J.–Yapp, Malcolm E. eds. War, Technology and Society in the Middle East. London, 1975. 271. o. Takáts Sándor szerint a XVI–XVIII. századi „száguldó” huszárok még „a zabolát, pofára valót, lószemkötőt” is levették lovaikról, csak hogy szabadabban futhassanak – sajnos azonban nem jelöli meg az adat forrását. Takáts, 1928. 104–105. o. 304

Kovács László hitelesnek tartotta Regino közlésést, ám beérte azzal, hogy jelezze: „mindez [a

magyarok esetében] természetesen csak a lándzsahasználat másodlagosságát – és nem tagadását jelenti.”

78

magyar fordításainak jegyzeteiből ki sem derül, hogy ez esetben nem a Brit-szigetek, hanem Bretagne lakóinak taktikájára gondolt a szerző, aki művének egy másik fejeztében – szintén ókori auktoroktól kölcsönzött szavakkal – beszélte el, hogy a magyaroknak, illetve tulajdonképpen a parthusoknak – tulajdonított taktikához hasonló módszerrel, miként is törték meg a hajítódárdás breton lovasság újra és újra ismétlődő támadásai Kopasz Károly frank uralkodó közelharcra számító hadát 851-ben Juvardeil-nél.305 III.5. „Brit” taktika? Milyenek is voltak a honfoglaló magyarok IX–X. századi nyugat-európai ellenfelei? Regino híradása a breton lovasság felszereléséről és taktikájáról ugyan nem áll magányosan,306 közlése mégsem keltett nagyobb érdeklődést a hazai tudomány berkeiben, mert a „brit” könnyűlovasságnak még a létezése is igen távol állt attól az összképtől, ami a hazai történettudományban él a X. századi nyugat-európai lovasságról. Az 1996. évi nagy, reprezentatív honfoglalás kori régészeti kiállítás katalógusában például ezt olvashatjuk: „Nehézlovasság híján kerülték [a magyar hadak] az ember-ember elleni közelharcot is, hisz annak során eleve esélytelenek voltak a döfőlándzsával, nehéz kétélű karddal felszerelt, sisakkal, vérttel, pajzzsal védekező nyugati hadak zárt rendben történő támadása esetén. Ha mégis ilyen csata vállalására kényszerültek, rendszerint vesztesen hagyták el a harcteret.”307 Ez az „ellenségkép” alapvetően még mindig Salamon Ferenc 1876. évi tanulmányára támaszkodik, amelynek fő forrásai e tekintetben Bölcs Leó Taktiká-jának – a VI. századi Kovács, 1970. 101. o. 289. j.; Rajta kívül tudtommal csupán Bálint Csanád szentelt egy fél mondatot még ennek a kérdésnek egy nemrégiben megjelent tanulmányában. Véleménye szerint Regino „senki által sem kétségbe vonhatóan irreleváns módon állította párhuzamba a Közép-Európában megjelenő magyarok harcmodorát a britekével”. Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban, Sz, 140 (2006). 323. o. 305

Gillmor, 1992. 10–11. o. Az, hogy a hajítódárádval harcoló könnyűlovasságnak – legalább – egy része

már az ókorban is az íjászlovasokéval „rokon” taktikával harcolt, kiderül Héródianos történeti munkájából is, aki szerint a III. században a rómaik úgy vélték „leginkább a lándzsások és az íjászok alkalmasak a germánok elleni háborúra, akik könnyen rátámadhatnak a mit sem sejtő ellenségre, majd ugyanígy vissza is vonulhatnak.” Héródianos, 2005. 123. o. 306

A breton lovasságról: Bachrach, Bernard S.: The Origin of Armorican Chivalry. Technology and

Culture, 10 (1969). 166–171. o.; Ermoldus Nigellusnak a bretonokról szóló IX. századi tudósításához hasonlóan páncélozott lovakon, hajítódárdával harcolnak a X. századi Waltharius eposz nagy csatájában összecsapó seregek is. Ekkehard, 1999. 180. és a következő sorok, 20–21. o. 307

Révész–Nepper, 1996. 44. o.

79

frankokról és longobárdokról bemásolt – részletei voltak. Csakhogy ezen népek lovasságának és gyalogságának harcmodoráról írva a császár nem igazán tett különbséget, hisz lovasaik állítólag szorult helyzetben úgy is szerettek gyalogosan harcolni. Ez a IX–X. századi, nyugati „ellenség” tehát eredetileg túlnyomórészt gyalogos volt a történészek szemében, s a nézetkülönbségek ellenére is nagyon sokáig így vélekedett a kérdéssel foglalkozó német tudósok jelentős része vagy a jeles francia hadtörténész, Ferdinand Lot is. E viták fejleményei azonban nem nagyon szűrődtek be a magyar tudományosságba, ahol legfeljebb a nagy tekintélyű német hadtörténész, Delbrück hatása érvényesült, ő pedig amellett tört lándzsát, hogy a frank birodalom területén egyöntetűen a nehézlovasságot kell a „fő fegyvernemnek” tartani. (Igaz a német szakirodalom alapján Darkó Jenő is inkább valamiféle fokozatos átmenetet feltételezett, ami a birodalom keleti felében mégiscsak túlnyomó többségbe juttatta volna a nehézlovasságot a X. század első felében.308) Ekkoriban még a nyugati irodalomban is az a gondolati séma volt a mérvadó, ami a magyarországi szablya-kard fegyverváltás magyarázatai mögött is megragadható: egy-egy új ellenség megjelenéséből, sikereiből mélyreható hadügyi reformok vezethetők le. Így tulajdonítottak döntő szerepet a VIII. század elején felbukkanó arab lovasságnak az addig túlnyomó részben gyalog harcoló frankoknál a nehézlovasság – majd ennek következtében a feudalizmus – megjelenésében, vagy a X. századi szászoknál a magyar nyomás következményének Madarász Henrik reformjaiban, ami ez esetben a birodalom perifériáján, Szászföldön is a gyalogság lovasságra való „cseréléséhez” vezetett volna. A német tudósok közül Karl Leyser volt az, aki a hatvanas években megjelent tanulmányaiban átfogalmazta a Henrik reformjairól kialakult összképet. Rámutatott, hogy a X. század első felében a szászoknál egyáltalán nem volt ismeretlen a lovasság, hisz már a IX. században is lovassággal képviseltették magukat a frank birodalom hadszervezetében. Így Henrik reformjai „csupán” a korábbi könnyűlovasság egy igen kis részét változtatták át páncélos nehézlovassággá, aminek azonban 50-100 fős csapatai létszámukhoz képest nagyon nagy taktikai jelentőséggel bírtak a csatatereken, így a feltételezése szerint rosszabbul felszerelt magyarok ellenében is. Eszerint az elképzelés szerint azonban a jó 308

Salamon, 1876. 767–768. Vö. Szabó, 1869. 192. o.; a kérdés histriográfiájáról: Erdélyi, 1929. 79–82.

o.; Darkó, 1934. 36–39. o.; Darkó, 2007. 75–79. o.; Borosy, 1962. 126–129. o.; a vita egyes aspektusainak igen részletes áttekintése Borosy András: A paraszti milíciák a középkori Európa hadseregeiben. HK, ú. f. 19 (1972). 3. sz. 479–482. o.; Leyser, Karl: Henry I and the Beginning of the Saxon Empire. Englisch Historical Review, 83 (1968). 15. o.; Bachrach, Bernard. S.: Charles Martel, Mounted schock combat, the stirrup, and the feudalism. Studies in Medieval and Renaissance History, 7 (1970). 49–51. o.; Bachrach, Bernard. S.– Bachrach, David S..: Saxon military revolution, 912–973? Ealry Medieval Europe, 15 (2007). 186–191. o.

80

minőségű nehézfegyverzet továbbra is nagyon értékes és ezért ritka maradt – nyugaton is.309 Érdemesnek tűnik felhívni a hazai kutatók figyelmét a Leyser-féle „reformok” előtti szász lovasságra, amiről a források gondos átfésülése után kiderült, hogy páncélt ugyan nem feltétlenül viselt, viszont rendelkezhetett íjjal – ahogyan a frank lovasság más részei is.310 Ezek a lovasok a birodalom hadseregén belül a már említett hajítódárdás breton könnyűlovassággal együtt, a gascogne-iak és az austrasiaik mellett vettek részt a 842. évi verduni hadijátékon, ahol a karoling birodalom uralkodói előtt különféle bonyolult lovassági manővereket mutattak be. Többek között a magyar kutatók szinte egyöntetű véleménye szerint a Nyugat-Európában a IX–X. században ismeretlen, ezért nagy meglepetést okozó színlelt visszavonulást gyakorolták!311 Habár a nyugati szakirodalomban hagyományosan éles megosztottság mutatkozik a kora középkori hadsereglétszámok megítélésében, s szinte nyomban Leyser véleményének megfogalmazása után megjelent Karl Ferdinánd Werner állásfoglalása is, aki jóval nagyobb potenciálisan mozgósítható tömegekkel számol, mint Leyser, sőt az egész Henrikféle „nehézlovas reform” teóriáját igen heves támadások érték a közelmúltban a téma egyik legtekintélyesebb 309

kutatója,

Bernard

S.

Bachrach

részéről,312

az

mindenképpen

Darkó, 2007. 110–111. o.; Leyser, 1968.; Leyser, Karl: The Battle at the Lech, 955. A Study in Tenth-

Century Warfare. History, 50 (1965). 19. o. 310

Leyser, 1968. 16–17. o., Bachrach, Bernard S.: Caballus et Caballarius in Mediavel Warfare. In:

Chickering, Howell–Seiler, Thomas B.: The Study of Chivalry: Resources and Approaches. Kalamazoo, 1988. 173–211. o.; Nagy Károly 806. évi rendelete szerint Fuldrad apát csapatában „minden egyes lovasnak lándzsával, karddal, tőrrel [valójában egyélű rövidkarddal, semispatával], íjjal és nyilakkal kell rendelkeznie.” Rázsó Gyula szerk.: A hadművészet középkori és újkori klasszikusai. Budapest, 1974. 115. o.; 311

Scholz, Bernhard Walter–Rogers, Barbara: Carolingien Chronicles. Ann Arbor, 1970. 64. o.; Gillmor,

1992). 10–14. o. A hazai szakirodalomban nemrégiben Veszprémy László hívta fel elsőként a figyelmet erre a szövegre. Aventinus híradása a magyarok 907. évi győzelméről. In: Veszprémy, 2008. 31–32. o. Gyakorlataik a Római Birodalom lovasságának kiképzésére emlékeztetnek: Junkelmann, Marcus: Die Reiter wie Statuen. Mainz, 1996. 56–66., 88–92. o. Az ellenség szétzilálása, tőrbecsalása színlelt megfutamodás révén nemcsak a bizánci taktika kelléktárában szerepelt (Tősér, 2004.), hanem már jóval korábbi gyakorlat volt a római hadseregben. Dennis, 1985. 118–121. o.; Várady, 1961. 300. o. Már 272-ben is hasonló módon győzte le a könnyebb fegyverzetű római lovasság a palmyrai nehézlovasságot: Sindell, Philip: Warhorses. Cavalry in Ancient Warfare. London, 2006. 276–277. o. Mindennek fényében talán nem is annyira meglepő, hogy egy leírás szerint 913-ban Arnulf bajor herceg lesre próbálta csalni a magyarokat, s végül egy váratlan éjszakai rajtaütéssel kerekedett fölébük. Kristó, 2003. 32–33. o. 312

Borosy András: Hadsereglétszámok a X–XIV. században. HK, 105. (1992) 4–12. o.; Borosy, 1996.

68–69. o.; Werner, Karl Ferdinand: Heeresorganization und Kriegsführung im deutschen Königreich des 10.

81

leszögezhető,

hogy

a

magyar

tudományosságban

rendre

felbukkanó

sommás

megállapításokhoz képest jóval összetettebb képet mutatnak a IX–X. századi nyugateurópai hadseregekről alkotott nézetek.313 Ezeknek a hadaknak pedig számos helyen fontos része volt a nem túlságosan gazdagon felszerelt, ámde hajítódárdákkal és gyakran íjjal is rendelkező314 gyalogság és a könnyűlovasság is.315 Ennek fényében pedig alapos átgondolásra szorulnak azok a megállapítások, melyek a IX–X. századi magyar fegyverzet egyes elemeinek (pl. az íj, vagy szablya) hatékonyságát csak és kizárólag nehézfegyverzetű

und 11. Jahrhunderts. Settimane di Studio de Centro Italiano sull’alto Medioevo, 15. Spoleto, 1968. 791–843. o.; Bachrach, Bernard S.: Magyar-Ottonian Warfare. Àpropos a New Minimalist Interpretation. Francia. Forschungen zur westeuropäischen Geshcichte. Mittelalter. 27 (2000). 211–230. o. Vö. Kellner, 1997. 113– 123. o.; Bowlus, Charles R.: The Battle of Lechfeld and its Aftermath, August 955. The End of the Age of Migration in the Latin West. Aldershot, 2006. 45–71. o.; Bachrach.–Bachrach, 2007.; Leyser nézeteinek fegyvertörténeti szempontú kritkája: Bíró, 2012. 197–198. o. 313

Az utóbbi időszakban a legárnyaltabb képet még mindig Borosy András adta e témáról: „A hadsereg fő

fegyverneme a lovasság volt, melynek fegyverzete, felszerelése egyre nehezebb lett. […] a páncélozott lovasság feladata a harcászati fölény biztosítása volt a könnyebb fegyverzetű szászok, avarok és dánok ellen. A hadsereg rendelkezett könnyebb fegyverzetű lovassággal is. […] A IX. századot követően a katonák felszerelése nehezebb és drágább volt. A könnyűlovasok száma csökkent, a kísérőké – a nehezebb fegyverzet miatt – növekedett, a gyalogosok majdnem eltűntek.” Borosy, 1996. 67–69. o., valamint a paraszti gyalogság tekintetében Borosy, 1972. 475– 481. o. 314

A vélemények csupán atekintetben oszlanak meg, hogy ezek az íjak lehettek-e steppei mintájú

csontmerevítős összetett íjak. Bachrach, 1984. 12. o. Vö. Coupland, 1990. 48–50. o. Hispániában és Itáliában azonban mindenképpen feltételezni lehet a késő-római összetett íjak típusának tovább élését. Nicolle, David: Medieval Warfare: The Unfriendly Interface. JMH, 63 (1999). 584. o. 315

933-ban Merseburgnál I. Henrik király hadseregében is voltak türingiai könnyűlovasok: Kristó, 1995.

222. o.; a szöveghely magyarázata Veszprémy, 1987.; Veszprémy, 1991.; Coupland, 1990. 29–30. o., s úgy tűnik, hogy a páncélosoknak is voltak könnyűlovas kísérői: Veszprémy, 2000b. 113. o. A konkrét forráshelyeken túl egyes hadműveletek jellege is arra utal, hogy azt feltehetően könnyűlovassággal hajtották végre: Torma Béla Gyula: Csata a Brenta folyónál, 899. HK, 121 (2008). 430–431. o., s a magyarok megjelenése előtti szláv és morva háborúk jellege is inkább könnyűfegyerzetű lovasság és gyalogság jelenlétét igényelhette a frank birodalom keleti határainál: Bowlus, Charles R.: Warfare and Society in the Carolingian Ostmark. Austrian History Yearbook, 14 (1978). 3–30. o. Bowlus érvelése különösen érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy a birodalom keleti határvidékén, a nagy tömegű íjász könnyűlovassággal rendelkező Magyar Királysággal szomszédos stájer és osztrák területeken még a XIII. században is fontos szerepet játszott a könnyűlovasság Kristó Gyula: Kun László emlékezete. Szeged, 1994. 96. o.

82

ellenfelekkel szemben szokták értékelni – mintha a frank birodalomban és utódállamaiban a katonák kizárólag csak ilyen felszereléssel rendelkeztek volna.316

316

Négyesi, 1996. 221. o. A nyugati hadseregek felszerelésének a Magyarországon szokásosnál jóval

mértéktartóbb jellemzése: Reuter, Timothy: Carolingian and Ottonian Warfare. In: Keen, 1999. 21. o.; a klasszikus Karoling-kori felszerlésről és fegyverzetről: Papp, 1997. 110–111. o.; Arra nézve, hogy pusztán pajzzsal védekező ellenfél számára milyen kellemetlenek lehetettek a magyarok nyilai, igen érdekes fényt vethet az a kísérlet is, melyben a Meroving-kori nyílhegytípusok hatásait próbálták ki pajzsrekonstrukciókon – igen eredményesen. Riesch, Holger: Untersuchungen zu Effizienz und Verwendung alamannischer Pfeilspitzen. Archäologisches Korrespondenzblatt, 29 (1999). 567– 582. o. (A cikkre Négyesi Lajos hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök neki.) A gyöngén páncélozott, főként gyalog harcoló, ezért kevéssé mozgékony germánok ellenében a rómaiak is előszeretettel használtak könnyűlovasságot már a III. században is, „mert leginkább az ilyen sereg kellemetlen számukra [azaz a germánok számára], mivel a maurusok messziről vetik dárdáikat, és a rohamot és visszavonulást könnyedén cselekszik, az íjászok pedig csupasz fejükre és hosszúra nyúlt testükre könnyen és messziről tudnak célba nyilazni” Héródianos, 2005. 117. o.

83

IV. AZ ÁRPÁD-KOR CSATÁI (IX–XIII. SZÁZAD) A STEPPEI NÉPEK HADVISELÉSÉNEK TÜKRÉBEN IV. 1. A lovasíjászok harctéri taktikájának rekonstrukciós lehetőségei: a mongolok, mamelukok és bizánciak példái A régész Mesterházy Károly mellett az 1990-es években egy hivatásos katona, Négyesi Lajos

is

intenzíven

foglalkozni

kezdett

a

honfoglaláskori

magyar

taktika

rekonstrukciójának lehetőségeivel. Saját tapasztalatai alapján világosan felismerte, hogy az ami egy „hagyományőrző” bemutatón egy-egy magányos lovasnak remekül működhet az íjával, az akár megoldhatatlan feladatok elé is állíthat egy nagyobb lovasíjász köteléket. Nem véletlenül fordult a figyelme a tűzfegyverekkel felszerelt kora újkori lovasság taktikája felé, hiszen a XVI–XVII. század „caracolírozó” pisztolyos, karabélyos lovassága egyfajta megoldást jelentett a tűzvezetési problémák leküzdésére.317 Ugyanakkor úgy vélte, hogy a Mesterházy által kiemelten kezelt nyílharc „favorizálása csak leegyszerűsítése lenne az elméletileg egyébként sem bonyolult magyar taktikának”, mivel „a nyílharc csak szétzilálta az ellenséget, a teljes megsemmisítés eszköze továbbra is a közelharc volt”.318 Az 1990-es években nagyon hasonló kérdésekről folyt a vita a Közel-Kelet középkori hadtörténetével foglalkozó angolszász irodalomban is. John Masson Smith Jr. 1984-ben publikálta saját elemzését a mongolok 1260. évi ain-dzsaluti vereségének okairól, melyben az írott források alapján ugyanolyan ellentétpárokat fogalmazott meg, mint amilyenek a magyar irodalomban is uralkodóvá váltak a nehézfegyverzetű, közelharc orientált „nyugati nehézlovasok” és a könnyűfegyverzetű, távolharc orientált „keleti” íjászlovasok esetében – igaz az ő gondolatmentében Egyiptom ősi civilizációja kapta meg a fejlettebb „Nyugat” szerepét.319 Véleménye szerint a az önellátásra berendezkedett, megbízhatatlan minőségű házi készítésű íjakkal felszerelt, közelharci fegyvereket és páncélokat jobbára nélkülözni kénytelen, szívós, de lassú ázsiai „pónikon” lovagló, szervezett kiképzésben nem részesülő

317

Négyesi Lajos: Gondolatok a honfoglaló magyarok hadművészetéről. In: S. Perémi Ágota: A

népvándorláskor fiatal kutatóinak 8. találkozója előadásai. (Veszprém, 1997. november 28–30.). Veszprém, 1999. 149–151. o.; Négyesi Lajos: Szent István, a katona. Budapest, 1999. 39–41. o. 318

Négyesi Lajos: A szentistváni állam hadügye. Doktori (PhD) értekezés. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi

Egyetem, Budapest, 2001. 74. o. 319

Smith, 1984. 307–345. o., majd átdolgozva: Smith, 1997.

84

mongol harcosok320 lóállományuk bőségét kihasználva, egyfajta íjász „caracol” technikát fejlesztettek ki a csata megvívására, amelyben újabb és újabb felvonuló csapataik küldték nyilaikat a várakozó ellenfélre, anélkül, hogy közelharci távolságra megközelítették volna azt – nagyjából úgy, ahogyan azt Mesterházy Károly is leírta. Ha pedig az ellenség a folyamatos zaklatás hatására támadásba lendült, meghátráltak előle, s hátrafelé nyilazva, illetve a támadókat átkarolva folytatták azok távolról való pusztítását.321 Velük szemben a kisebb létszámú, de állandó szervezett kiképzésben részesülő, az egyiptomi iparosok által készített, megbízható, jó minőségű közelharci fegyverekkel és védőfelszereléssel is felszerelt, nagyobb testű, teherbíróbb és gyorsabb lovakon rohamozó mamelukok – akik használtak ugyan íjat is – döntő fölényben voltak a zárt rendben történő várakozás során vívott „tűzpárbajban”, majd az abból kibontakozó támadást követő, lándzsával, karddal vívott közelharcban is.322 Smith állításait 1995-ben vette górcső alá a téma másik kiváló kutatója, Reuven AmitaiPreiss a mongol–mameluk háborúk első fázisáról írott monográfiájában.323 Rámutatott, hogy az írott források alapján korántsem igazolható a Közel-Keleten harcoló mongol csapatok hiányos fegyverzetéről alkotott elképzelés, s ezen csapatok lóállománya sem állt homogén módon Belső-Ázsiából hozott steppei „pónikból”,324 így ha a mamelukok oldalán volt is e tekintetben minőségi fölény, az korántsem lehetett akkora, mint azt Smith feltételezte. A kiképzés tekintetében sem volt olyan egyértelmű az egyiptomiak fölénye, mert lehetséges, hogy egyénileg vagy kisebb kötelékekben vívott harcra jobban be voltak gyakorolva, ám ők nélkülözni kényszerültek a nagyobb kötelékek összehangolt mozgását segítő nagy körvadászatok tapasztalatait. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy az egyiptomi hadsereg korántsem minden alakulata részesült a mameluk elitegységeknek járó kiképzésben.325 A harc megvívásának módját is több helyen problémásnak találta az izraeli professzor: a mongolok vajon hogyan tudták torlódás nélkül kivitelezni egységeik többszöri cseréjét a mamelukok vonalai előtt, és hogyan tudták megoldani lovaik folyamatos felváltását a 320

Vö. May, Timothy: The Training of an Inner Asian Nomad Army in the Pre-Modern Period. JMH, 70

(2006). 629–632. o. 321

Smith, 1984. 313–320. o.

322

A mongolok „rohamozz és lőj” taktikáját állítólag azért nem tudták volna utánozni a mamelukok, mert

lovaik nem voltak elég kitartóak a galoppozásban: Smith, 1984. 320–326. o. 323

Amitai-Preiss, 1995.

324

A helyi lóállomány jelentőségére mutatott rá az ilkanidák hadviselésében Biran, 2002. 209. o.

325

Amitai-Preiss, 1995. 215–219. o.

85

csatarendben. Mindezt különösen érdekessé teszik, hogy a mamelukok harcászati traktátusai külön említik a „mongol-módra” történő tömegrohamot – az orosz „gőzhenger” távoli elődjét –, amikor az egyes egységek szorosan egymás nyomában törnek az ellenségre, hogy az előttük járó csapat ne tudjon meghátrálni. A mongolok és mamelukok között vívott egyes csaták elemzései pedig azt mutatták, hogy Smith következtetésével ellentétben, több ízben a mongolok indították az első rohamot, ám szükséghelyzetben korántsem idegenkedtek attól, hogy stabilabb védelmi pozícióban, gyalogosan várják be az ellenséget. Végezetül a történelmi analógiák alapján azt sem tartotta elképzelhetőnek, hogy a sikeresen megvívott nyílharc után ne a közelharcban semmisítették volna meg a megtört ellenséget.326 Alig két évvel Smith írása után jelent meg Arsenio P. Martinez terjedelmes tanulmánya a Perzsiát uraló ilkánok hadseregéről, melynek egyik fő tézise az volt, hogy a XIII. század közepén a mongol hódítók jobbára könnyű- vagy közepes lovasságból álló hadait a mamelukokkal történt összecsapások hatására átfegyverezték, s a század végére – ahogyan az egész Mongol Birodalomban – az ilkánok seregében is tipikussá vált a nehézlovasság.327 Ebben a koncepcióban a keresztesek megjelenése váltotta ki a közel-keleti muszlim államokban a nehézlovasság térnyerését, melynek kitűnő emberanyagot adtak a Kipcsákpuszták, ahol az alapvetően lovasíjász kunok az orosz fejedelemségek elleni küzdelemben már jókora gyakorlatra tehettek szert a nehézlovas felszerelés és taktika alkalmazásában.328 Martinez is abból indul ki, mint Smith, hogy a hódítások kezdetén a mongolok túlnyomó része még könnyűfegyverzetű volt, de aztán a hatalmas zsákmány révén jóval differenciáltabbá vált a seregük, s a régebbi szakirodalomra támaszkodva felteszi, hogy ennek köszönhetően valószínűleg adoptálták elődjük, a dzsürcsi Csin Birodalom lovasságának szofisztikált taktikáját is: az ötven fős lovas egységekből húsz lovas nehéz páncéllal és hosszú lándzsával volt felszerelve, és mögöttük kapott helyet a harminc 326

Amitai-Preiss, 1995. 220–223. o.; Smith válasza a munkáját ért kritikákra: Smith, 1998. 54–62. o.;

Amitai-Preiss, 2002. 221–225., 257–258. o. 327

Martinez, 1986. 129–242. o. Úgy tűnik, hogy Martinez sem csupán a fegyverzet alapján, hanem a

taktikával együtt vizsgálva kísérelte meg a lovasság kategorizálását: nála a könnyűlovasság fő fegyvere – ha rendelkezik is lándzsával és karddal – az íj, fő feladata pedig a távolharc, az ellenség bekerítése, míg a nehézlovasság esetében a fő fegyver a kard és a lándzsa (mellettük íjat csak kiegészítő fegyverként hord), elsődleges manővere pedig a frontális támadás. Ezen kategóriák között helytől és időtől függő átmenetek vannak, melyeket ő „közepes lovasságnak” nevez – aminek szerinte tipikus példája a bizánci thema lovasság. Martinez, 1986. 130–133. o. 328

Martinez, 1986. 134–138. o. Vö. Mitchell, 2008b.

86

könnyebb fegyverzetű íjász. A nehézlovasok falként oltalmazták a könnyűfegyverzetűeket, akik időről időre „kirohanásokat” intéztek, s nyilaikkal fokozatosan megtizedelték az ellenséget, aminek a végső kegyelemdöfést a nehézlovasság rohama adta meg.329 Véleménye szerint azonban a Perzsia és a Közel-Kelet meghódítására küldött mongol expedíciós hadseregben csak kis számban voltak ilyen nehézfegyverzetű harcosok, ezért a mamelukok minőségi fölényére reagálva az ilkánok kormányzatának szervezett programot kellett indítani a hadsereg felfegyverzésére, s ennek a folyamatnak olyan eredményei lettek a XIII. század végére, amit az egyes csaták elemzései során kimutathatónak is vélt.330 Martinez munkáját több irányból is bírálták: Amitai Reuven-Preiss rámutatott, hogy az általa is vizsgált csaták esetében Martinez túl szűk forrásbázissal dolgozott, s így például a lándzsával és dárdával is felszerelt mongol elitcsapatok, a „bahadurok” feltűnése az 1270. évi herati csatában nem feltétlenül számított újdonságnak a mongol hadviselésben, s az általa áttanulmányozott források alapján egyáltalán nem látja meggyőzően bizonyítottnak, hogy a XIII. század végére a mongolok Perzsiában a korábbiaktól taktikailag is eltérő új, „nehézlovasságot” hoztak volna létre – habár fegyverzetük minősége bizonyára javult ebben az időszakban.331 Végül a herati csata legutóbbi feldolgozója, Michal Biran is megvizsgálta az ilkanida sereg győzelmének okait, s arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet kimutatni, hogy a győztesek oldalán több lett volna a nehézfegyverzetű harcos, mivel a lándzsa használatát nem lehet automatikusan összekötni a nehézfegyverzettel, mint azt Martinez tette. Az íjak mellett mindkét fél használt lándzsákat, kardokat, tőröket, hajítódárdákat, és hiába volt épp a támadó csagatajidák hadában négyezer olyan páncélos katona, akik képesek voltak áttörni magukat az ilkanidák egyik szárnyán, ezeket nem az ilkanida lovasság nehézfegyverzete segített megállítani, hanem az, hogy csapdába csalták és bekerítették őket.332 A források körének bővítése, átértelmezése – legalábbis ez esetben – újra és újra megteremtette annak a lehetőségét, hogy a nagyon éles határvonalakat húzó, merev ellentétpárokkal operáló elképzeléseket finomítsák, árnyalják az újabb vizsgálatok. E téma vizsgálatából az is kitűnik, hogy a nyelvi korlátok még az angolszász tudományosság

329

Martinez, 1986. 144–145. o. Smith – érthető módon – már Martinez forrása, Desmond Martin műve

esetében sem tartotta jó választásnak, hogy a nomád mongolok mellé a nem-nomád dzsürcsiket tette meg a páncélos lovasság alkalmazásában analógiának. Smith, 1984. 320. o. 36. j. 330

Martinez, 1986. 146–178. o.

331

Amitai-Preiss, 1995. 224–225. o.; Amitai-Preiss, 2002. 223–224. o.

332

Biran, 2002. 197–198., 204–212. o.

87

méretében is komoly problémát jelenthetnek, hiszen sem az 1984-es, sem az 1986-os tanulmány nem használta fel azt a mongolok taktikájáról készült – később idézendő – kínai tudósítást, amelynek már 1980-ben megjelent a német fordítása, és ami gyorsan világossá tehette volna vitatkozó felek számára, hogy a mongol hadviselés olyan rugalmas és sokszínű volt, hogy szinte az általuk elképzelt bármelyik metódus helyet kaphatott benne.333 Feltűnően hiányoztak a diskurzusból a régészeti elemek, amit csak részben magyaráz, hogy a Mongol Birodalom régészeti leletanyagának jó része a volt Szovjetunió és szövetséges államainak területére esett, így a nyelvi határok mellett a fizikai határok is megnehezítették a kommunikációt, miközben a leletek fontosságát jelzi, hogy a témában tájékozottabb orosz kutatók éppenséggel a nehézlovasság jelentőségét hangsúlyozzák a mongol hadviselésen belül.334 Természetesen nem állja meg a helyét Smith porfesszornak az az érve, hogy a mongolok azért sem rendelkezhettek nehézlovassággal, mert nem volt hozzá megfelelő lóállományuk, ami elbírta volna a súlyosabb fegyverzetet. Az egész Mongol Birodalom lóállománya biztosan nem csak az általa sokat emlegetett „mongol pónikból” állt, hiszen a XIV. században az Arany Horda területéről már ezerszámra hajtottak Indiába olyan lovakat, melyekre a Delhi Szultanátus nehézlovasságának volt szüksége – ahol még magukat a lovakat is páncélozták.335 (Hasonlóképpen heterogén lehetett a Kárpát-medence

333

Haenisch–Yao Ts'ung-wu–Olbricht,–Pinks, 1980. (A mongol hadviselésről szóló egész fejezet magyar

fordítása: B. Szabó, 2007b. 31–40. o.) 334

Matveev, Alexander: Main aspects of „Classic Mongol Warfare (late 12–13th centuries) In:

Nemchinova, L. E.–Tallerchik, T. M. eds.: Military Archaeology Weaponry and Warfare in the Historical and Social Perspective, Materials of the International Conference 2-5 September, 1998. Sankt Petersburg, 1998. Az orosz kutató véleménye szerint a mongolok vértjei sokkal inkább mutatnak szerkezeti hasonlóságokat a XIII. században megjelenő korai európai lemezpáncéllal, a coat-of-plates-el, mint a korabeli muszlim páncélok. Nicolle, 1999. 583. o. Sajnos Smith professzornak ebben a kötetben megjelent, kifejezetten a témába vágó írását még nem volt módom tanulmányozni. (Archaeology and Mounted Archery, 324–326. o.) Hasonló nézeteket vall: Sahpkovsky, Viacheslav–Nicolle, David–Korolkov, Viktor: Kalka River, 1223: Gehghis Khan’s Mongols invade Russia. (Campaign Series) Oxford, 2001. 23–30. o. 335

Ibn Battuta zarándokújta és vándorlásai. Bevezető és jegyzetek: Germanus Gyula, válogatta: Boga

István, fordította: Boga István és Prileszky Csilla. (Világjárók. Klasszikus útleírások 3.) Budapest, 1964. 188–189. o. Az Indiába irányuló lókereskedelemről: Polgár Szabolcs: Kereskedelmi kapcsolatok KeletEurópa és India között a középkorban (9–15. század). In: Felföldi Szabolcs szerk.: Abhívadana. Tanulmányok a hatvanéves Wojtilla Gyula tiszteletére. Szeged, 2005. 253–254. o. Biztosra vehető, hogy már a korábbi időszakokban is voltak a közép-ázsiai térségben ilyen adottságú lovak. Kun Péter: A szelek szárnyán. A sztyeppei nomádok lovaskultúrája. Debrecen, 2003. 167–168. o.; Sidnell, 2006. 87. o. Egy XIII.

88

lóállománya is a középkorban.336) Lehetséges, hogy a kiképzésben is jóval kisebbek voltak a különbségek, mert egyre több információ kerül elő arról, hogy nagyon hasonló ügyességi játékokon gyakorolhatták magukat a mongol lovasíjászok is, mint török vagy perzsa társaik a Közel- és Közép-Keleten.337 Ugyanakkor a mameluk hadviselés bizonyos jellegzetességei is háttérbe szorultak a vita során. A jobbára steppei népek fiaiból verbuvált mamelukok épp úgy nem a statikus védelemre vagy egyetlen, mindent eldöntő rohamra építették saját taktikájukat, mint Smith feltételezése szerint a mongolok. A mameluk hadviselés talán legjobb XX. századi ismerője, David Ayalon szerint taktikájuk fő mottója éppenhogy az „támadás és futás” (alkarr va'l-farr) volt.338 Kiképzésük is ehhez igazodott: a legnagyobb súlyt az íjászatra fektették, a közelharci technikák esetében pedig inkább a lovasharchoz jobban idomuló lándzsa, mint a szablya használatát gyakoroltatták, s kifejezetten ügyeltek arra, hogy ne csak a frontális támadás, hanem az ellenségtől való elszakadás esetére is megfelelő módszerekkel rendelkezzenek majd az újoncok.339 Smith elévülhetetlen érdeme azonban az, hogy az addigiaknál jóval komolyabban foglalkozott az íjásztaktika lehetőségeivel, s sikerült is kimutatnia, hogy még egy mozgékony lovasíjászokból álló csapatra is milyen óriási veszélyt jelenthetett egy olyan ellenfél, ami hozzá hasonló módon volt felszerelve és kiképezve a nyílharcra. 340 Munkáiban épp a mongolok közel-keleti ellenfeleinek, a mamelukoknak kiképzési

századi hispániai muszlim író szerint már a térséget korábban birtokló kazároknak is szokatlanul nagy lovaik voltak. Golden, 2002. 140. o. 336

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon. FA, 52 (2005–2006). 200–201. o.

337

May, 2006. 625–627. o.; Varga Ferenc: Íjak, íjászversenyek Mongóliában. In: Birtalant, 2006. 226–

229. o. 338

Ayalon, David: Gunpowder and Firearms in the Mamluk Kingdom. A Challenge to a Medieval

Society. London, 1956. 97. o. A középkori hadtörténet egyik jeles arabista kutatója David Nicolle szerint ez a metódus nem a steppei törökség hanem az előző évszázadok közel-keleti arab hadviselésének öröksége volt a mameluk hacászatban, így végeredményben az ő véleménye sem tér el Smith vélekedésétől, a mongol és mameluk taktika szerinte is különbözött egymástól. (Nicolle, David: Arms and Warfare in classical Islam. In: Elgood, 1979. 163., 165., 170. o.) 339

Rabie, 1975. 154–155. o.; Ayalon, 1979. 320. o.

340

Nem véletlenül tanácsolta Bölcs Leó Taktiká-jában, hogy „az összeütközések vagyis mérkőzések a

harcban a nyílkészlet bőségéhez mérten egyöntetűen, viszonylagos egymásutánban és rövid idő alatt menjenek végbe, nehogy a harcba elegyedés késleltetése miatt az ellenségnek szüntelen nyilazása következtében a nyilak nagyobb számban hulljanak harcosokra és lovakra. Pauler–Szilágyi, 1900. 28. o.

89

traktátusai alapján próbálkozott a nyílharc egyes fázisainak rekonstrukciójával. 341 Ha egy mameluk harcos már átesett a lovaglás és a lándzsahasználat csínját-bínját megtanító kiképzésen, bekerülhetett a lovasíjász gyakorlatok számára fenntartott hippodromok (majdán) egyikébe, hogy az íjászat s azt követően a vívás mesterévé is váljon.342 Tajbuga, a XIV. századi jeles mesteríjász munkájából343 kiderül, hogy a cél az volt, hogy egy képzett harcos gyalogosan a csatatéren is képes legyen a harmadik vesszőjét is kilőni, mire az első lövése majd hetven méter távolságban célba ér – ami a mai számítások szerint alig másfél másodpercet jelent! Sajnos, az nem derül ki a szövegből, hogy milyen erős íjból és milyen súlyos vesszőt lőttek így ki. A VI–VII. században például a perzsák szintén igen gyorsan nyilaztak – ám velük szemben a bizánciak, majd az arabok is erősebb és ezért lassabban és valószínűleg csak rövidebb távon használható íjakat használtak, melyekkel viszont nehezebb vesszőket is nagyobb átütőerővel lehetett kilőni.344 Tajbuga szerint azonban a mamelukok használtak olyan speciális könnyű és rövid nyilat is, melyeket igen gyorsan igen nagy távolságra – több mint 360 méterre! – lehetett kilőni. (Ezekkel ugyan a páncélosokban valószínűleg nem tudtak kárt tenni, de az ellenfél védtelen lovaival szemben azért hatásosak lehettek.)345 A maximális lőtáv és a hatásos lőtáv elválása komoly problémát jelent a rekonstrukcióval foglalkozó szakemberek számára is. Az elmúlt években igen intenzívvé váló hazai hagyományőrző íjászkultúra idővel remélhetőleg megbízható kísérleti eredményekkel fogja majd gazdagítani tudásunkat, a jelenkori „kísérleteknél” azonban sokszor figyelmen kívül hagyott szempont: még ha egy nyílhegy át is tudja ütni a célpont pajzsát vagy a páncélját, még nem jelenti azt, hogy képes komoly kárt tenni a nagy valószínűséggel egyéb védőfelszerelést is használó ellenfélben is! Számos történeti példát lehet felidézni erre nézve: 1071-ben a manzikerti csata döntő napja előtt az egyik bizánci seregvezér 341

Smith, 1984. 315–318. o.; Smith, 1997. 251–252. o.

342

Rabie, 1975. 157–163. o.

343

Latham.–Paterson, 1970.; Sudár Balázs: Az íjászat tudományának könyve. Egy XIV. századi

mameluk kézikönyv az íjászatról. HK, 123. (2010) 338-352. o. 344

Hasonló íjászbravúrt vittek végbe a XVIII. században a cári birodalom kínai határán őrködő kamingán

törzs vitézei is, akik képesek voltak még a levegőben eltalálni egy kilőtt nyílat. U. Kőhalmi, 1972. 176. o.; Latham–Paterson, 1970. 138., 142. o.; Darkó, 1934. 20. o.; Taxiarchis, 1988. 215., 234. o.; Nicolle, 2002. 191. o. A bizánciak már a VI. században ismerték mindhárom húrfogást, így ez alapján sem lehet eldönteni, hogy ebben az esetben melyikkel értek el a perzsákkal szemben ilyen jó eredményt. Bivar, 1972. 283. o. 345

Latham–Paterson, 1970. 29. o.

90

Nikephoros Bryennios török lándzsaszúrást kapott a mellébe és két nyíl is megsebezte a hátát, másnap mégis újra részt tudott vett a harcban. 1147-ben Kisázsiában VII. Lajos francia király páncélját is átütötte a törökök nyila, de a királyban nem tett kárt. Egy muszlim szemtanú, Beha al-Dín szerint később 1191-ben a keresztesek gyalogsága is jól állta a “szaracénok” nyilait: „Gyalgoságuk a lovasok előtt felsorakozva szilárd falként állt, és minden gyalogos katona vastag gambesont , valamint olyan vastag és erős páncélinget viselt, hogy nyilaink hatástalanok voltak. Akár tíz nyíllal átlőtt katonákat is láttam vánszorogni a sorok között.” A XIII. századi keresztes háborúk híres francia lovagját, Joinville-t öt, a lovát pedig tizenöt nyílvessző sebezte meg 1250-ben az egyiptomi Manszúránál, anélkül, hogy azok halálos sérülést tudtak volna okozni.346 Habár a távolsági lövések rekordjai ebben az időszakban valamivel még az 500 métert is meghaladták,347 az íjászattal foglalkozó angolszász irodalomban elég egyöntetű vélemény, hogy normál esetben a maximális lőtáv ennek a felét sem érte el. A különféle korokból és helyekről származó források adatai alapján ez átlagosan 180–230 méter között mozoghatott, habár vannak olyan bizánci adatok is, melyek ezt a távot valamivel 300 méter fölé helyezik. A 90–130 méterről kilőtt nyilak azonban már igazán „életveszélyesnek” számítottak, nagyjából ötven méterről pedig már a legtöbb pajzsra, páncélra veszélyes lövést is le lehetett adni.348

346

Hillebrand, 2007. 246. o. (E könyvre Tősér Márton hívta fel figyelmem, melyet ezúton is köszönök

neki.) Smail, 1995. 81. o. Beha ed-Dint idézi: Bennet, 2008. 744. o.) Joinville egy egyiptomi katona kóccal kitömött „tunikáját” használta pajzs gyanánt az egyiptomiak nyilainak záporában. The Memoirs of the Lord of Joinville: A New english Version. Tranlated Wedgwood, Ethel. New York, 1906, E. P. Dutton and Co. 115.

o.

http://etext.virginia.edu/etcbin/toccer-

new2?id=WedLord.sgm&images=images/modeng&data=/texts/english/modeng/parsed&tag=public&part=10 &division=div2 (letöltve: 2008. augusztus 30.) Vö. Mitchell, 2008a.; Töll, 2008. 101. o. 347

Dzsingisz kán harcosa, Jiszüngge mergen a hvárezmi sah elleni győztes hadjárat után rendezett

versenyen 335 ald, azaz 502 méter távolságra lőtt. Kara György szerk.: A mongol irodalom kistükre. Antológia a klasszikus és mai mongol irodalom és népköltés műveiből. Budapest, 1971. 17. o. Ez az eredmény szinte pontosan megegyezik azzal, 282 „orgyassal”, azaz 502 méterrel, amit egy Anaxgoras nevű „versenyző” ért el Olbiában, a szkíták földjének határán a Kr. e. IV. században. Wlodzimierz, Appel: Griechische Versinschriften aus der Sammlung des Archäologischen Museums in Odessa. Nikephoros. Zeitschrift für Sport und Kultur im Altertum, 17 (2004). 93. o. 348

Bishop, M. C. ed.: The Production and Distribution of Roman Military Equipment. Proceedings of the

Second Roman Military Equipment Research Seminar. (BAR International Series 275.) Oxford, 1985. 290– 291. o. Vö. Taxiarchis, 1988. 220. o. A Salamon által közölt adatok szerint a XIX. század második felében Kínában még 70, 80 és 100 fontos íjakat használtak. Salamon, 1876. 778. o. Saxton Pope híres íjászati

91

Ám ha a támadók nem kívánták kifejezetten közelharcban összemérni erejüket ellenfeleikkel, túl közelre mégsem merészkedhettek hozzájuk, mert vágtában még a 11m/ses sebességgel robogó nehézlovasok is – szó szerint – pillanatok alatt beérhették volna őket.349 A grúz Vahtang Gorgaszal történetében a hős király 3 utevanra, azaz nagyjából 500 méterre távolodott el a folyóparttól, hogy átengedje lovasíjász ellenfelét a saját oldalára, aki a rá eső kb. 250 méteres távon csupán háromszor tudta kilőni nyilát a közeledő páncélos királyra, de csak annak lovát volt képes elpusztítani, amíg Vahtang Gorgaszal le nem vágta ellenfelét.350 A lőgyakorlatokra kialakított tér, illetve annak használata alapján fő vonalaiban modellezni lehet a mameluk lovasíjászok harctéri tevékenységét is. Gyakorlatlanabb lovasok esetében a pályát több mint 250 méteresre növelték, a tapasztaltabb lovasíjászok viszont már csak egy nagyjából 120 méteres pályán gyakoroltak. Itt a táv első harmadában vágtába ugratták lovukat, a második harmadban előkészítették íjukat és a vesszőket a lövéshez, és a nagyjából a táv kétharmada után célba lőttek, majd eltették íjukat és visszafordultak. munkájában arról írt, hogy jísérletei során egy Kínából származó 98 fontos „tatár” íjjal a hozzá tartozó nagyméretű, 96,5 cm hosszú vesszőt csupán 100,5 méterre, de még a Pope által használt könnyebb 20 gramm súlyú, 76 cm hosszú veszőt is csupán 160 méterre tudta ellőni. (Pope, Saxton: Hunting with the Boww and Arrow. New York, 1947, G. J. Putnam and son’s. Kálóczy Lajos és Kerényi Sándor magyar fordítása: http://www.parkettas.hu/konyv.htm (letöltve: 2009. február 10.) Egy marokkói arab íjászati kézikönyv adatai alapján úgy tűnik, hogy egy 40–60 fontos íjból kilőtt 25–32 gramm súlyú vesszők effektív hatótávolsága 75 és 85 méter körül változott, míg egy 89 fontos íjból kilőtt 37-38 gramm súlyú vesszőknél ez 130–150 méter lehetett. Latham–Paterson, 1970. 30. o. Vö. Dobolán Gábor–Szöllősy Gábor: Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Pars Archaeologica, 22/3 (1992–1995). Szombathely, 1996.; Szöllősy, 1995.; Hidán, 2006. 443–444. o. Természetesen a különféle helyeken, különféle célokra használt íjak mérete még egy időben sem volt egyforma. A híres perzsa költő Omar Khajjam egyik művében arról ír, hogy épp úgy használtak a XI–XII. század fordulóján 135 cm-es nagy, 90 cm-es közepes és 72 cm kis íjakat is. Moshtagh Khorasani, 2006. 294. o. Az elmúlt években igen intenzívvé váló hazai hagyományőrző íjászkultúra remélhetőleg megbízható új kísérleti eredményekkel fogja majd gazdagítani ezt a képet. (Az új kísérletekről: Igaz Levente: Néhány kísérlet a X. századi magyar íj- és nyílvessző-rekonstrukciók hadi- és vadászati alkalmazhatóságának vizsgálatával kapcsolatban. HK 123. (2010) 269–328. o.; Fontos azonban tisztázni a jelenkori „kísérleteknél” sokszor figyelmen kívül hagyott szempontot: még ha egy nyílhegy át is tudja ütni a pajzsot vagy a páncélt, még nem jelenti azt, hogy képes komoly kárt tenni a nagy valószínűséggel még egyéb védőfelszerelést is használó viselőjében is! Vö. Mitchell, 2008a.; Töll, 2008. 101. o. 349

Bowlus, Charles R.: Tactical and Strategic Weakness of Horse Archers on the Eve of the First Crusade.

In: Balard, Michel ed.: Autour de la Première Croisade. Actes du Colloque de la Society for the Study of the Crusades and the Latin East. (Clermond-Ferrand, 22–25 juin 1995). Paris, 1996. 159–166. o. 350

Bíró, 1989. 254. o.

92

(Közeli célpontok elleni harcra kidolgoztak egy olyan ügyességi gyakorlatot is amelyben a lovasnak rendkívül gyors egymásutánban kellett kilőnie tíz nyílvesszőt, s a legjobbak már kevesebb mint húsz méterenként tudtak egyet-egyet lőni jobbra és balra.) Ellenfeleik, a mongolok Plano Carpini szerint egy támadás során 3–4 nyilat lőttek ki, így feltételezhetjük, hogy nem csak ők – és minden bizonnyal a mamelukok –, hanem más népek íjászlovassága is képes volt erre a hatásos lőtávolságon belül.351 [20. kép] Igen érdekes szempontokkal gazdagíthatja a főként mongol és egyiptomi adatok alapján kidolgozott modellt a bizánci irodalom is, hiszen az VI. századtól – lényegében a hunokkal való érintkezés után – a birodalom hadseregében mindvégig jelentős szerep jutott a lovasíjászatnak.352 Természetesen íjászaikat többnyire nem tekinthetjük lovasnomád harcosoknak. (David Nicolle szerint ugyan hasonló felszereléssel, de kifejezetten eltérő módon, inkább a régóta ismert „perzsa stílusban”, álló lovakról nyilazva harcoltak.353) Bár 351

Latham–Paterson, 1970. 76–77. o.; Smith, 1984. 318. o.; Plano Carpini, 2003. 91. o. Kurtuluş

Öztapçu trans.: Munyatu’l Ghuzāt: A 14th-Century Mamluk-Kipchak Military Treatise, Cambridge–London, 1989,

Harvard

University

Press.

77.

http://www.deremilitari.org/resources/sources/archery.htm

o.

A

mű

(letöltve:

2008.

idevonatkozó december

része:

10.) Tapasztalt

harcosokkal, akik gyorsabban kezelték fegyverüket, elméletileg többször lehetet nyilazni ugyanazon a távon, illetve ők ugyanannyi lövést közelebbről tudtak leadni közelebbről – azaz az ellenfélre veszélyesebb távolságból, mint járatlanabb társaik. (Érdekesség, hogy ha kb. 40 méter áll rendelkezésre egy cél leküzdésére, akkor 90 méteres távolságon épp úgy három lövést adhattak le, mint a Kassai-féle veresneypályán: Kassai, 2001. 25., 83. o.) Ezt könnyítette meg az íjat feszítő kézben tartott – az ábrázolások szerint – további két vessző, illetve az íjat tartó kézben – jóval ritkábban látható – további vesszők. (A feszítő kézben tart két vesszőt egy nyilazó lovas IV. Kilidzs Arszlán ikoniumi szultán ezüstpénzén: London, British Museum, BMC 245, közli Hillebrand, 2007. 15. kép.; egy “kun” lovas a XIV. századra datált székelyderzsi Szent László legendát ábrázoló falképen: Hidán, 2006. 441. o.; és egy középkori iráni ábrázoláson, az íjtartó kézben tartott vesszőket egy Germániából előkerült “párthus” lovast ábrázoló ókori terrakotta figura: Moshtagh Khorasani, 2006. 292. o.) Némely mai elképzelésekkel szemben viszont túl sok veszőt sem lehetett célszerű egy-egy akció alkalmával kilőni, mivel a “lőszer” hiánya komoly logisztikai problémákat okozhatott a harctéren manőverező lovasság számára. Vö. Nicolle, David – Hook, Christa: Saracen Faris 1050–1250 AD (Warrior Series 10.) Oxford, 1994. 11–13. o. Azt sem feltételezhetjük, hogy egy hadseregben minden íjász rendelkezhetett volna azzal a speciális tudással, ami Egyiptomban is csupán a különleges tréningben részesülő “királyi mamelukok” sajátja volt., így a harctéri taktikát minden bizonnyal a “legkissebb közös többszörös”

elve

szerint alakították.

(Jól illusztrálja

a

hadsergeken

belül feltétlezhető

különbözőségeket, hogy a mandzsu uralom alatt álló Kína seregében a lovasíjászokat íjászversenyeken sorolták különféle osztályokba tudásuk, képsességeik szerint. U. Kőhalmy, 1972. 177–178. o.) 352

A VI–VII. századi kezdetekről: Darkó, 1934. 17–33. o. Az íj változó szerepéről a VI–XII. századi

bizánci hadseregben: Kaegi, 1964. 96–108. o. 353

Nicolle, 1979. 166. o.

93

mindig is szívesen erősítették hadseregüket különféle steppei népekkel,354 a birodalomnak is épp úgy komoly kiképzésben kellett részesítenie saját újoncait, mint ahogyan azt Egyiptomban a mameluk újoncokkal tették. A Maurikios-féle Strategikon, majd ennek nyomán Bölcs Leó Taktiká-ja ezért azt javasolta, hogy negyvenéves korukig gyakoroltassák a lovasíjászatot a katonákkal, s csak a legfiatalabb, kiképzelten újoncoknak engedjék meg, hogy hajítódárdákat használjanak íj helyett.355 Habár a X. századi katonai traktátusok szerint a lovasíjászok aránya csak egyes kislétszámú, speciális rendeltetésű csapatoknál haladta meg a szokásos kétötöd részt, később is visszatérő eleme a bizánci beszámolóknak, hogy a sikeres hadvezéreik hadjárataik előtt alapos kiképzésben részesítették embereiket: a X. század második felében Nikephoros Phokas császár ismét nagy súlyt helyezett arra, hogy a gerelyhajítás mellett megtanítsa embereit a lóhátról történő nyilazásra, és arra is, hogy ha úgy hozza a helyzet, akár futás közben is célba találjanak. Az 1082. évi dürrakhioni vereség után I. Alexios császár szintén igyekezet újoncait a teljes fegyverzetben való harc mellett a lóhátról való nyilazásra és a csapdák állítására is megtanítani. Bár Ioannes Kinnamos szerint Manuel császár a XII. század közepén nyugati mintára fegyverezte át lovasságát, s így az íjászat háttérbe szorult volna, amikor a I Richárd angol király 1191-ben meghódította Ciprust, a döntő összecsapásban a sziget önjelölt bizánci császára, Isaakios Komnenos még mindig lóhátról nyilazott a királyra.356 Ennek fényében igen érdekes, hogy a VI. századból származik az első ismert bizánci íjászati értekezés, s Anonymos Byzantios hasonló korú hadügyi traktátusa is teoretikusan foglalkozik az íjászattal. Eszerint pajzzsal felszerelt gyalogságot vagy lovasságot célszerű volt rézsűsen támadni az íjászoknak, mert szemtől szemben a pajzsok jobban fedezték

354

Somogyi Győző: Idegen népelemek a Komnínosz-kor bizánci hadseregében. Kézirat; Bréhier, 2003.

393–401. o.; Bierkenmeier, 2002. 140., 157–163. o.; Bartusis, 1992. 137–212. o. 355

Darkó, 1914. 82–85. o.; Bréhier, 2003. 377. o.

356

Tősér, 2002. 339. o. Vö. Bennet, 2008. 735. o. Michaelis Pselli Historia syntomos. Editio princeps.

Recensuit, Anglice vertit et commentario instruxít. Willem J. Aerts. Berlin–New-York, 1990. de Gruyter. 97. o.;

Brehier,

2003.

404.

o.;

Anna

Komnene:

http://www.fordham.edu/halsall/basis/annacomnena-alexiad05.html

Alexias,

(letöltve:

2008.

V.III.

augusztus

15.);

Taxiarchis, 1988. 114–117. o. Vö. Parani, 2003. 129. o.; Richard of Holy Trinity. Itinerary of Richard I and the others to the Holy Land. (Fromerly ascribed the Geofrrey de Vinsauf.) Translated a Classical Scholar and A

Gentelman

Well-Read

in

the

Medieval

History.

Cambridge,

Ontari,

2001.

134.

o.

http://www.yorku.ca/inpar/richard_of_holy_trinity.pdf (letöltve: 2008. augusztus 15.) Lovas íjászaik valószínűleg gyöngébb íjakat használtak, mint gyalogosaik: McGeer, 1998. 213. o.

94

hordozójukat. Hagyományosan a pajzsosok bal oldala volt nehezebben sebezhető, ezért állítólag I. Alexios bizánci császár a szeldzsuk törökök ellenében 1116-ban úgy állította fel a csatarendjét, hogy a török nyilak az ő katonái pajzzsal fedett bal oldalát érjék, míg az ők nyilaikkal a törökök fedetlen jobb oldalát támadhassák.357 Anna Komnene apjáról szóló történeti munkája azt a tanulságos eseménysort is megörökítette, hogy miként kívánta a császár a szövetséges szeldzsuk lovasíjászokra támaszkodva színlelt visszavonulással szétzilálni és tőrbe csalni 1082-ben a támadó normannokat – és ehhez képest hogyan alakultak a gyakorlatban tervei. Alexios, aki az „előző csatában megismervén a keltáknak [azaz normannoknak] feltartóztathatatlan lovasrohamát, úgy vélte, először néhány kitűnő íjásszal ingerli az ellenséget, hogy képet kapjon Bohemond hadvezéri képességeiről, s hogy kisebb egységek összecsapásai révén megismerkedhessék az egész ellenséges haderővel; így aztán mindezt figyelembe véve biztonságosan szállhat szembe a keltákkal. […] Elrendelte, hogy a hadrendet úgy állítsák fel, ahogyan ő az előző csatákban. Először nyilazással zavarják a latinok [azaz normannok] élén haladókat – parancsolta –, aztán csatakiáltással rohanjon rájuk az egész hadsereg. Miután összecsaptak, és megkezdődött a kézitusa, fordítsanak hátat a latinoknak, tegyenek úgy, mintha teljes erőből a Lükosztomion felé menekülnének. […] Midőn a császár a rejtekhelyére vonult, s elindulván – amint mondtuk – a Libotaniosz-hágón készült átkelni, a római [azaz bizánci] seregtestek vezérei az egységeik kiválasztott részével megtámadták a keltákat, hogy magukra vonják a figyelmüket, s azok ne tudják nyugodtan kifürkészni, hová vonul a császár.358 Leereszkedtek a síkra, összecsaptak a keltákkal, és kemény küzdelem után visszavonultak, miután a sötétség már lehetetlenné tette a harcot. A császár pedig megérkezvén a kiszemelt helyre, leszállította lóról a katonákat, s megparancsolta, 357

Schissel von Fleschenberg, Otto: Spätantike Anleitung zum Bogenschissen. Wiener Studien, 59.

(1941). 110–124. o.; uo. 60 (1942). 43–70. o.; Dennis, 1985. 128–129. o.; Várady, 1961. 303. o.; Alexiasz, XV.III..: http://www.fordham.edu/halsall/basis/AnnaComnena-Alexiad15.html (letöltve 2008. szeptember 30.) ; Az eredeti görög szöveg értelmezési nehézségeiről: Bennet, 2008. 738. o. Vö. Bréhier, 2003. 405. o. A mediterrán világban ismert volt egy speciális technika, a „pajzs alatt lövés”, amikor a lovas egyszerre fogta a bal kezébe pajzsát és az íjat is. Ennek legkorábbi emléke egy VII. századi Omajjád-palotában feltárt falfestmény, de a későbbiekben ez a lövésmód része volt a mamelukok kiképzésének is. Nicolle, 2002. 187. o., és XIII. 5. kép. 358

Négyesi Lajos saját csatarekonstrukcióinál rendre a magyarok cselvetéseivel számolt, s úgy vélte, hogy

a csapdát állító csoportok kezdetben könnyűszerrel rejtve maradhattak az ellenfél előtt, mivel azt feltételezte, hogy „a nyugati haderő meghatározó eleme a nehézlovasság volt”, s ez a célpont „az esetek többségében nem mozgott”, azaz a harc kezdetéig látótávolságon kívül, tőle függetlenül, szinte zavartalanul koordinálhatta egy magyar parancsnok rejtett csapatai mozgását a harctéren. Négyesi, 1999. 38–41. o.

95

heveredjenek le a földre, de a gyeplőt tartsák a kezükben. […] Napfelkeltekor Bohemond látta a rómaiak seregtesteit falanxok szerint fölállva; látta a császári jelvényeket, az ezüsttel kivert lándzsákat és a császári bíbortakarós lovakat, erre maga is felállította a saját hadrendjét, amint kell. Két részre osztotta erőit, az egyik élére maga állt, a másikéra Brüenniosz phalangarkhészt állította […] Miután így elrendezte seregét, ismét azt teszi, amit szokott: villámként csap le oda, ahol a császári jelvényeket megpillantja, abban a hiszemben, hogy a harc-sor élén az uralkodó is ott van. Azok rövid ellenállás után hátat fordítanak, Bohemond üldözőbe vette őket, s teljes erőből utánuk vetette magát, ahogy előzőleg elmondtam. Amikor a császár látta, hogy saját csapatai menekülnek, és Bohemond teljes erőből üldözi a római csapatokat, és úgy vélte, Bohemond elég messzire került már a saját táborától, lóra szállt, ugyanezt parancsolta a vele levőknek, és elfoglalta Bohemond táborát. […] Aztán a császár az üldözőkre és menekülőkre fordította figyelmét. Látván, hogy igazából menekülnek, […] a Pürosznak nevezett Geórgioszt szólította, a híres íjászt, kiválasztott még más vitéz nyilasokat, és sebes vágtában Brüenniosz után küldte őket. Ne elegyedjenek azonban közelharcba, parancsolta, ha utolérik, hanem távolról lövöldözzenek szaporán a lovakra. Amikor beérték a keltákat, gyors nyilaik a lovakra hullottak, úgyhogy a lovasok teljesen megbénultak.359 Mert lóháton minden kelta erős és félelmetes, ám ha leszáll a lóról, nagy pajzsa meg idomtalan sarkantyúja miatt nehézkes a mozgása, már könnyen legyőzhető, s egészen más, mint előbb, minthogy az önbizalma is meginog.”360 Bármennyire rajongott is apja emlékéért a császárleány, még ebből a leírásból is kitűnik, hogy milyen bonyolult volt a színlelt visszavonulás alkalmazása a harctéren. Egyrészt mert a hevessé váló küzdelemben az előre eltervezett hátrálás könnyűszerrel átcsaphatott valódi menekülésbe, másrészt viszont az ellenfelet mégis meg kellett győzni arról, hogy az általa üldözni kívánt csapat tényleg megverten távozott a harctérről. Olyan közegben ugyanis, ahol számítani lehetett ilyesfajta cselfogásra, különösen óvatosan igyekeztek a vezérek eljárni. Aligha véletlen, hogy Liutprand tudósítása szerint a magyarok a színlelt megfutamodással elért egyik legjelentősebb győzelmüket a 910-es augsburgi csatában úgy

359

A nyilak ellen védett páncélozott lovasság esetében bevett gyakorlat volt a védtelen lovak elpusztítása.

A XI-XII. században így jártak el besenyők a bizánciak ellenében (Kaegi, 1964, 103. o.) s ezt tanácsolta a XII. századi muszlim szakíró, Szaladin szultán kortársa, al Tarsusi is. (Nicolle, David – Hook, Christa: Saracen Faris 1050–1250 AD (Warrior Series 10.) Oxford, 1994, 11. o. 360

Hadzisz, 1974. 171–177. o.; Alexiasz, V. V–VI. http://www.fordham.edu/halsall/basis/AnnaComnena-

alexiad05.html (letöltve 2008. szeptember 30.)

96

aratták, hogy bár már hajnalban rajtaütöttek a német táboron, a harcból való megfutamodással egészen alkonyatig vártak.361 IV.2. Vívott-e nyílt csatákat a steppei népek lovassága? 1. Egy taktikai „kakukktojás”? A magyarok és besenyők csatája a bizánciakkal A magyarok legtöbb Árpád-kori csatájáról sajnos messze nem állnak ilyen részletes leírások a rendelkezésünkre, s ezek alapján nehezen lehetne biztosan kétségbe vonni a hazai régészet eredményein alapuló következtetések helyességét. Akad azonban egy részletesebb leírás is az egyik eseményről, al-Maszúdí Aranymezők című művében, amelynek hitelessége ugyan nem minden tekintetben megkérdőjelezhetetlen, ám a korszakkal foglalkozó hazai kutatók körében mégis általánosan elfogadott forrásként szerepel, ha a X. századi magyarok taktikájáról esik szó. Több hazai szerzővel ellentétben úgy vélem, az itt leírt esemény nem sorolható egyszerűen a színlelt megfutamodásból és lesvetésből álló „hagyományosnak” vélt metódus példái közé.362

361

Liudprand, 1908. 104. o.; Négyesi Lajos: Az augsburgi csata. HK, 116 (2003). 223. o. A lesvetés

metodikája egy X. századi bizánci katonai értekezés, a De velitatione bellica szerint: Dennis, 1985. 205–211. o. Ugyanezzel a témával behatóan foglalkozott némely muszlim katonai traktátus is: Tantum, Geoffrey: Muslim warfare: a study of a medieval Muslim treatise on the art of war. In: Elgood, 1979. 198–199. o. (Érdekes egyezéseket mutat a XVI–XVII. században a magyarországi végvidékeken uralkodó szokásokkal: Takáts Sándor: Lesvetés. In: Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Budapest, 1979. 193–207. o. Egy korábbi, VI. századi bizánci hadelméleti munka szerzője nem is tartotta elég hatásosnak a „rómaiak” és az „arabok” gyakorlatát, mert szerinte a túlságosan kis létszámú s rögvest menekülő csapat könnyen gyanút kelt. Dennis, 1985. 118–121. o.; Várady, 1961. 300. o. A hagyomány szerint a rettegett XIV. századi hódítónak, Timurnak tulajdonított, de valójában az ő leszármazottai, az indiai Nagymogulok uralma alatt a XVII. századra véglegesített hadtudományi értekezés a kérdés másik oldalával foglalkozva több ízben is óvatosságra inti a vezéreket: „A vezér egy pillanatra se szűnjék meg figyelemmel kísérni az ellenség mozdulatait, minden csapatparacsnokot keményen büntessen meg, ha parancs nélkül támad. Őrizkedjék az ok nélküli megütközéstől. amikor azonban az ellenfél feléje nyomul, ismerje meg fölállítást s a visszavonulás lehetőségét is tekintetbe véve intézkedjék a támadásra vonatkozólag. Az olyan hadat, mely rövid harc után visszavonul, ne üldözze, mert valószínű, hogy erős tartalék áll mögötte. […] Gyakran megtörténik, hogy az ellenség színleg megfutamodik, hogy ellenfelét meggondolatlanul üldözésre csalja. Az efféle cselektől őrizkedni kell.” Bárczy Oszkár fordítása a Tuzūkāt-i Tīmūrī XIX. századi francia kiadásából. Bárczy, 1895. 82–83. o.; a szövegről bővebben: Csiky, 2008. 362

Sem az időpontot, sem a helyszínt nem sikerült biztosan tisztázni – és a bizánci források is hallgatnak

az eseményről.

97

Al-Maszúdi szerint a Hidzsra 320. éve után – vagy épp abban az esztendőben –, azaz 932-ben a Fekete-tengertől északra élő négy török nép, amelyek közé az író a Kárpátmedencében letelepült magyarokat is besorolta, háborúba keveredett a Bizánci Birodalommal, s együttes erővel ostrom alá vették a bizánciak – máig nem teljesen megnyugtató módon beazonosított – W.l.n.d.r. városát.363 I. Romanos Lakapenos császár (920–944) azonban erős felmentő sereget küldött a városhoz. A seregben nagyszámban voltak kereszténnyé lett arabok is (akik arab módra lándzsával voltak felszerelve), akiket az ostromlók tárgyalások útján igyekeztek elvonni a bizánciak pártjáról. Mivel ez a kísérlet sikertelenül végződött, a „két fél menten harcba bocsátkozott. A kikeresztelkedettek s a rūm -ok a törökökkel szemben előnyben voltak, mert kétszer annyian voltak, mint a törökök. Az éjszakát csatasoraikban töltötték, a négy török király haditanácsot tartott. Ekkor a bağanak [besenyők] királya azt mondta nekik: »Ruházzátok rám holnap a főparancsnokságot!« Ebbe bele is egyeztek. Amint reggel lett, a jobbszárnyon több lovascsapatot helyezett el, amely mindegyike ezer embert számlált; ugyanígy a balszárnyon is. Miután a (had)nép csatasorba állt, a lovascsapatok a jobbszárny felől előretörve a rūm centrumára nyílzáport zúdítottak, s a balszárny felé húzódtak, viszont a balszárny lovas osztagai a rūm centrumát elborítva, azok helyét foglalták el, akik a jobbszárnyról távoztak. A nyilazás szünet nélkül tartott, mialatt a lovascsapatok szünet nélkül következtek egymás után, mint a malomkerék. A törökök centruma, nemkülönben jobb- és balszárnya mozdulatlan maradt. […]364 363

Több interpretáció is létezik, legújabban Zimonyi István és Hansgerd Göckenjan jó okkal

Bulgarophygon városa mellett tették le a voksukat. Zimonyi István: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról. Budapest, 2005. (Magyar Őstörténeti Könyvtár 22.) 181. o. 364

Az itt következő kimaradt részlet a fordításokban az előzőekben már leírt eljárás ismétlésének,

értelmezésének tűnik. Czeglédy Károly több ponton is eltérő módon fordította ezt a szövegrészletet Kmoskó Mihálytól, s itt a legnagyobb az eltérés: „összecsapott a két sereg, és a kereszténnyé lett mohamedánok és a bizánciak kerültek előnyösebb helyzetbe, minthogy kétszer annyian voltak, mint a turkok. A seregek éjjel is csatarendben maradtak, a négy király pedig haditanácsot tartott. A besenyők királya ezt mondta: »Bízzátok rá a vezetést holnap korán reggel!« Ebbe bele is egyeztek. Mikor megvirradt, a besenyő király sok lovasosztagot rendelt a jobbszárny mellé, mindegyik osztag ezer lovast számlált, ugyanígy a balszárny mellé is. Mikor azután felsorakoztak a csatasorok, a jobbszárny lovasosztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a bal szárnyra. A balszárny lovasosztagai is felvonultak, és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobbszárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék. Maga a türk jobbszárny, középhad és balszárny azonban nem mozdult. […]

98

A kikeresztelkedettek s a rūm -ok soraikban elharapózó zavar, s a feléjük zúduló folytonos nyílzápor láttán, soraikban megzavarodva a (török had)nép ellen támadást intéztek, miközben a törökök mozdulatlan csatasorába ütköztek. A lovascsapatok utat engedtek nekik, mire a törökök mind egyszerre hatalmas nyílzáporral fogadták őket. Ez a nyílzápor okozta a rūm -ok megfutamodását. A nyilazás után ugyanis a törökök támadásukkal megszerezték a győzelmet, mert csatarendben állva nem zavarodtak össze. Miközben a lovascsapatok jobb és balfelől száguldoztak, a (török had)nép kardját vette elő;365 a látóhatár elsötétült, a lovak egyre jobban nyerítettek.”366 A X. században élt, bagdadi születésű, muszlim földrajztudós művében található szöveg több, figyelemre méltó információt is tartalmaz a kelet-európai steppén élő, általa töröknek tartott besenyő és magyar nép taktikájáról. 1. A csatára azért került sor, mert meg akarták akadályozni az általuk – valamilyen módon – ostromlott város felmentését. 2. Csata előtt szabályos csatarendben, centrumra, szárnyakra és a szárnyakon kisebb osztagokra tagolva sorakoztak fel a bizánciakkal szemben. 3. Amíg a sereg kisebb részét alkotó, gyorsan mozgó szélső osztagaik nyilazása az ellenfél sorainak ritkításával, annak morálját rombolta, fő erőik az ellenfél számára elérhető távolságban nyugodtan várakoztak. 4. Amikor a bizánciak végül rendezetlenül támadásra indultak, az elöljáró osztagok félrehúzódtak, s utat adtak nekik a fősereg felé, így a bizánciak rohamát már a fősereg nyílzápora állította meg. 5. Ezután két oldalról rátámadtak a megzavarodott ellenfélre, és kardot használva közelharcba bocsátkoztak vele és megsemmisítették azt.

Mikor pedig a kereszténnyé lett mohamedánok és bizánciak látták, hogy miként bomlanak fel soraik, s hogyan tér rájuk vissza állandóan a nyílzápor. rendezetlen soraikkal támadásba mentek át, s az addig mozdulatlanul álló türk [fő-]sereget rohanták meg. A [turk] lovasság utat is nyitott nekik. Utána azonban egyetlen hatalmas nyílzáporral borították el őket. Ez a nyílzápor lett az oka a bizánciak megfutamodásának: a türkök ugyanis a nyílzápor után rendezett sorokban végrehajtott támadásukkal megszerezték a győzelmet. Az ő soraik ugyanis rendezett állapotban maradtak és nem bomlottak fel. A lovasosztagok jobbról és balról száguldoztak. Előkerültek a kardok is. Elsötétült a láthatár, és sűrűn hangzott a lovasok kiáltása.” (Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, 2002. 100. o.) 365

A keresztesháborúk időszakából is hasonló metódust jegyeztek fel a szeldzsuk törökökről a keresztény

krónikások: miután véget ért a nyílharc fázisa, vállukra függesztették íjukat, s karddal, buzogánnyal a kézben rohantak a meggyöngült ellenfélre. Smail, 1995. 82. o.; Nicolle, 1979. 170. o. 366

Kmoskó, 2000. 2. k. 183–184. o.

99

Ez a közismert, sokat idézet szöveg tehát elég világosan leír egy, különösebb fortélyok, hadicselek nélkül, szemtől-szemben megvívott nyílt csatát, amelyben a csatatéren manőverező íjászlovasság ügyes alkalmazása és a fősereg koncentrált nyílzápora hozta meg a sikert. Mindez meglepő hasonlóságokat mutat azokkal a tanácsokkal, melyeket épp Anonymos Byzatinos adott VI. századi hadügyi értekezésében a lovasság elleni harchoz – azzal a különbséggel,

hogy

nála

a

harcrendben

várakozó

sereg

centrumában

nehézfegyverzetűekből és íjászokból álló gyalogoság áll.367 Javaslata szerint a harcrendből kikülönített kisebb lovascsapatokkal kell az ellenfelet rohamra bírni, majd miután az üldözői megközelítették a nyugodtan várakozó bizánci csatarendet, a kiküldött lovascsapatoknak ki kell térni a szárnyak irányába, mire a gyalogság nyílzáport bocsát a támadókra: az első két sor a lovak lábára nyilaz,368 a hátsók a magasba, hogy az aláhulló nyilak is sebezzék az ellenséget. Majd a bizánci gyalogság lándzsát ragad, és megrohamozza a megzavarodott ellenséges lovasságot.369 (Igencsak figelemre méltó, hogy a bizánci traktátustól nagyjából ezer évvel későbbi, közép-ázsiai forrásokra visszmenő, késő-timurida hadügyi traktátus, a Tuzūkāt-i Tīmūrī is hasonlóan, ámde jóval részletesebben és követhetőbben beszéli elé a világhódító Timur Lenk hadseregének sokszorsoan győzedelmes taktikáját.370) Az, hogy ez az Al-Maszúdi által lejegyzett esemény ebben a formában megtörtént-e valaha, számomra korántsem egyértelmű, annyi azonban bizonyos, hogy leírója legalábbis elképzelhetőnek tartotta ezt. Leírásából az derül ki, hogy nem feltételezte, hogy az általa töröknek nevezett népek a fegyverzetük miatt lettek volna hátrányban egy ilyen összecsapásban. 2. A közép-ázsiai törökök taktikája

367

Az arab szöveg viszont nem tér ki erre a kérdésre, de miután egy magyarokból és besenyőkből álló

hadról van benne szó, az értelmezők hallgatólagosan feltételezhették, hogy a szövetségesek csatarendjében is lóháton várták be a bizánciak rohamát. Mint a későbbiekben világossá válik majd, ez korántsem lehetett feltétlenül magától értetődő. 368

Az idézett XIII. századi kínai követjelentés szerint a mongolok is alkalmazták ezt a fogást az

ellenséges lovasság megzavarására. Egy XIV. századi török íjászati traktátus szerint: „Ha az ellenfél messze van, akkor a fejére célozva kell kilőni a nyilat. Ha viszont az ellenség közel van, akkor a lábára kell célozni, mert a nyíl, miután elhagyja az íjat, felfelé emelkedik. Sudár Balázs fordítása. Kurtuluş, 2002. 70. o. 369

Dennis, 1985. 108–111. o.; Várady, 1961. 296–298. o.

370

Csiky Gergely: The Tuzūkāt-i Tīmūrī as a Source for Military History. AOASH 59. (2006) 486. o.

100

Al-Maszudi valószínűleg a felek között közvetítő muszlim kereskedők révén szerzett tudomást a bizánciakkal vívott csatáról, a török népek harci szokásaira vonatkozóan azonban emellett is bőséges ismeretanyag állt rendelkezésére. A terjeszkedő muszlim kalifátus már a VII. században, Perzsia meghódítása után háborúba keveredett a KözépÁzsiát uraló török fejedelemségekkel, s a harcok évszázadokon keresztül folytak, míg a térség népei meg nem tértek az Iszlám népei közé. A harcok első időszakáról a kor nagy történetírója, al-Tabarí közölt páratlanul érdekes információkat az Évkönyvek című munkájában, amelyre al-Maszúdí is hivatkozott művében. A nagy, nyílt csatákat többnyire nélkülöző harcok közepette 737-ben igen fontos összecsapásra került sor Juzjan-nál a türges törzs feje, a magát a nyugati türk kagánok utódának tekintő Szulu Csor és a muszlim hódítók között. A türges kagánt egy eredményes vállalkozása után olyankor sikerült meglepnie a muszlimok vezérének, Aszad bin Abdullahnak, amikor csapatai nagy részét már elbocsátotta maga mellől. Az ellenség váratlan megjelenése ellenére a kagán még fel tudta állítani saját csapatait a harchoz: a csapatok zöméből két szárnyat formált, míg maga és 400 fős testőrsége egy dombon foglalt állást lófarkas zászlójával és jelző dobjaival. Bár az arab túlerő diadalmaskodott, a törökök mindaddig nem szüntették be a harcot, amíg a kagán zászlaja nem került az ellenség kezére. Szulu Csornak ugyan végül sikerült elmenekülni, de az arabok diadala így is jelentős volt: a kagán jelvényei mellett kezükre került a kagán felesége, valamint harcosainak 4000 páncélöltözéke is.371 Idővel a közép-ázsiai török népek – legalábbis névleg – az iszlám odaadó híveivé szegődtek, s a XI. században egy, az oguz törökökből kivált népcsoport, a Szeldzsuk dinasztia vezetésével rövid időre sikeresen újraegyesítették az iszlám kalifátus területeinek nagy részét.372 A keresztes hadjáratok vitézeinek e birodalom rész-, illetve utódállamaival gyűlt meg leginkább a bajuk, ahol a seregek magját szinte mindenütt steppei törökből kiállított ún. gulám katonaság adta.373 A „szaracénok” elleni harcot sokáig szinte egységes egészként kezelő nyugati történetírásban valósággal forradalmi változást hozott R. C.

371

Esin, 1973. 141–144. o.

372

Cahen, Claude: The Turkish Invasion; the Selchukids. In: Setton, Kenneth Meyer ed.: A History of the

Crusades. II. k. Philadelphia, 1955. 135–176. o.; Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Budapest, 2003. 112–118. o. 373

Pipes, Daniel: Slave Soldiers and Islam. The Genesis of a Military System. New Haven, 1981.;

Beckwith, Cristopher I.: Aspects of the Early History of the Central Asian Guard Corps in Islam. AEMA, 4 (l984). 29–43. o.

101

Smail 1956-ban megjelent monográfiája,374 aki elsőként igyekezett alaposan leírni a törökök igen szofisztikált hadviselési metódusait. A kisázsiai Szeldzsukok kivételével a többi közel-keleti államban kisebbségben lévő törökök, a steppei népekre jellemzőnek tartott színlelt megfutamodások és rajtaütések mellett a ritkább nyílt összecsapásokban előszeretettel alkalmazták a „frankok” átkarolására a – az európai szakirodalomban az oszmán törökök révén elhíresült – félhold alakú csatarendet.375 A nyugat-európai keresztesek mellett a bizánciak is számos keserű leckét kaptak a szeldzsukoktól, akiknek jellegzetes egyedi harcmodoráról Anna Komnene is megemlékezett: „Hosszú évek tapasztalatából tudta [I. Alexios császár],, hogy a török csatasor különbözik más népekétől … a jobb- és a balszárny, valamint a központ külön csoportot alkotott. … ha a jobb- vagy a balszárnyat támadás érte, a központ akcióba lépett az egész sereggel a nyomában, forgószélszerű támadásban, ami felrúgta a csata megvívásának hagyományos kereteit. Ami az általuk háborúban használt fegyvereket illeti, a keltáktól [nyugateurópaiaktól], eltérően nem lándzsával harcolnak, hanem teljesen bekerítik az ellenfelet és lenyilazzák.”376 Az 1071.évi nevezetes manzikerti kudarc tökéletes példát szolgáltatott minderre: az elnyújtott kettős vonalban felvonuló bizánciakkal szemben a szeldzsukok lovasíjászai a hagyományos félhold alakzatban álltak fel, s a frontális megütközést kerülve a szárnyakon próbálták a döntést kicsikarni, kezdetben nem sok sikerrel, így hátrálni kényszerültek a lassan előrenyomuló bizánciak előtt. Ám miután IV. Romanos Diogenes császár elrendelte serege visszatérését a táborba, megújították támadásukat, s ekkor már sikerült megtörniük a jobb szárnyon lévő örmény csapatok ellenállását. Az ilyen válságos helyzetekre tartogatott második bizánci vonal azonban parancsnoka, Andronikos Dukas árulása folytán nem avatkozott be a harcba, így a törökök teljesen átkarolták, majd felgöngyölítették a bizánciak első vonalát. A bizánci balszárny csapatai Nikephoros Bryennios vezetésével kivágták

374

Smail, 1995.

375

Smail, 1995. 79. o. A féhold alakú csatarend igen ősi, már a parthus sereg is alkalmazta. Plutarkhosz,

2001. 708. o. 376

Anna Comnena: The Alexiad. (Translated Sewter, E. R. A.) Hammondsworth, 1982. iii. o. Vö.

http://www.fordham.edu/halsall/basis/AnnaComnena-Alexiad15.html (letöltve 2007. március 7.) Az idézet részlet megjelent Veszprémy Márton magyar fordításában: Bennet, 2008. 738. o.

102

magukat a kelepcéből, a centrumban keményen kitartó császár azonban kísérete maradékával Alp Arszlán szultán fogságába esett.377 Ez a taktikai repertoár azonban korántsem csak a szeldzsukok jellemzője volt. Az iszlám idővel a közép-ázsiai pusztákon maradó török népek között is meggyökeresedett, s a X. században létrejött a térségben a török népek első muszlim hatalma, a karahanidák állama.378 Itt készült el a XI. században Mahmúd Kásgárí hatalmas lexikográfia műve A török nyelv könyve (Dívánu lugáti’t-turk), melynek egyes szócikkei a karahanida hadsereg manővereit is említik, s a színlelt visszavonuláson alapuló „fiastyúk-csatarend” (ülker cserig) mellett megemlékezik a jobb- vagy balszárnyon végrehajtott, „veseütés” (bögürle) nevű átkaroló manőverről, amelynek célja az, hogy a támadók az ellenfél arcvonala mögött törjenek be az ellenséges csatarendbe.379 Ugyancsak a XI. században készült Júszuf Hássz Hádzsib Balaszagúní török nyelvű királytükre, A boldogságra vezető tudás (Kutadgu Bilig) című mű,380 mely hosszasan értekezik az ideális hadvezér tulajdonságairól, és egyes részletei a hadviselésre vonatkozó stratégiai és taktikai passzusokat is tartalmaznak.381 Az általános hadelméleti tanácsokon és a hadicselek javallásán túl igen egyszerű, ámde bölcs – és a magyar hadtörténetben a 899. évi brentai győzelmet idéző – tanácsokat tartalmaz a mű a csaták megvívásával kapcsolatban is: „Ha az ellenséges had számos, a tiéd pedig kevés, ne siess megütközni, előbb készítsd el jól magadat. Ha van alkalom a kiegyezésre, egyezkedj; ha pedig nincs, küzdj meg. […] Ha hadad mozgására nincs alkalmas tered, küldj egy követet, s azalatt tégy egy kanyarulatot. Fékezd szóval az embereidet, ne készülj az ütközetre. Ha pedig nem lehet, s az ellenség közeledik és meg akar ütközni: akkor már tovább ne vonakodjál, fogadd el az ütközetet és harcolj vitézül.”382 „Néhány egység maradjon leshelyen. Szálljanak le a lóról az íjászok, veled együtt az első sorban. Az ősz és a határozott katonák legyenek legelöl, mert őket már megedzette a 377

Markham,

Paul:

The

Battle

of

Manzikert:

Military

disaster

http://www.deremilitari.org/resources/articles/markham.htm#_ftnref43

(letöltve:

of 2008.

Political

Failure.

december

12.);

Hillebrand, 2007. 10–13. o. 378

Vásáry, 2003. 107–112. o.

379

al-Kásgárí, Mahmud: Compendium of the Turkic dialects. (Ed. and transl. By Dankoff, R.–Kelly, J.)

Duxbury, Massachusetts, 1982–1985. 1. k. 128. o., 2. k. 319. o. 380

Yusuf Khass Hajib, 1983. 114–123. o.

381

Idevágó részleteinek szemelvényes magyar fordítása: Thúry, 1888. 570–571. o.; Thúry, 1890. 36–58. o.

(Az angol fordítás bővebb és némileg el is tér Thúry szövegétől.) 382

Thúry, 1890. 48. o.

103

csata és engedelmesek. Az alacsonyabb rangú, fiatal emberek nagyon szerethetik a csatát, de amint hátat fordítasz nekik, a lelkesedésük alábbhagy. Ezért rakjál megbízható embereket az elővédbe, hátra és néhányat a szárnyakra, balra és jobbra is.”383 A vizsgált korszak végén, a XII. és XIII. század fordulóján keletkezett az Afganisztánt és India északi részét uraló Gúrida szultánok szolgálatában álló Fahru’d-dín Mubáraksah: Adabu’l-harb va’s-sadzsaa című hadtudományi műve,384 melyben főként a régebbi irodalomra támaszkodva külön-külön tárgyalja a „rúmiak” azaz a bizánciak, a jemeni arabok, a perzsák, az indiaiak és a törökök csatarendjét is. Ez a mű megkülönbözteti a törökök csatarendjét – melyet a leírás szerint egymás mellett álló csapatokból állt össze – a régi szasszanida perzsa csatarendtől, amely viszont szárnyakra és centrumra tagozódott.385 A szöveg között azonban található néhány sematikus vázlat is, amely mintha épp fordított helyzetet mutatna: a perzsa csatarend élén a lovasság van egy nagy homorú ívben elrendezve, ami mögött főként a gyalogság csoportjai kapnak helyet, míg a „kagán”, azaz valószínűleg a karahanida uralkodók csatarendjében386 kilenc csoportot különböztet meg. Az élen a két szárny lovassága és gyalogsága, középütt pedig a „szívben”, az emír és a vezír áll a fegyvertárral.387 A két szárny mögött a bal oldalon a szintén gyalogságból és lovasságból álló oldalbiztosító alakulat, a jobb oldali mögött pedig az átkaroló, támadó csoport – kettejük között pedig a hárem és a lábasjószágok kaptak helyet. Leghátul pedig még három – katonai szempontból kisebb jelentőségű – csoport a nyájakkal, a foglyokkal és a betegekkel.388 3. A kelet-európai steppe népeinek taktikája a bizánci hadelméleti irodalomban 383

Yusuf Khass Hajib, 1983. 117–118. o.

384

Zajackowsky, 1969.

385

Zajackowsky 1969. 148. o.; e részlet angol fordítása Martinez, 1986. 130. o.

386

Nicolle a kínai példákkal való hasonlóság okán ezt a csatarendet a kara-kitajokhoz köti – de

meglátásom szerint a közel- és közép-keleti térségben fellehető példák, így például al-Tabarí leírásával mutatkozó egyezések miatt egyáltalán nem kell feltétlenül Kínából eredeztetni. 387

Nicolle két helyen kétféleképpen értelmezi a középső ábrát: egyszer a vezér és kísérte a „fegyvertárral”

(Nicolle, David: The Armies of Islam 7th-11th century. [Man-At-Arms, 125.] London, 1982. 5. o.), másszor pedig pusztán páncélos lovasságként (Nicolle, David: Armies of the Muslim Conquest. [Man-At-Arms 255.] London, 1993. 11. o.) 388

Bár e vázlat nem ad konkrét útmutatást e csatarend „használatához”, de az egyes csoportok

elnevezéséből és egymáshoz viszonyított helyzetükből arra lehet következtetni, hogy nyílt csata és nem a színlelt megfutamodás vagy más cselvetés alkalmával használatos rendet mutat be.

104

A kutatók igen szerencsés helyzetben van, mert az állítólagos 934. évi csatában részt vevő bizánciak ebben az időszakban nem csak saját hadművészetüket dokumentálták nagyon gondosan, hanem ellenfeleik harci szokásait is, amelyekből a hasznosíthatónak vélt elemeket átemelték saját rendszerükbe. A steppei népek hatását már világosan tükröző VII. század eleji ún. Maurikios-féle Strategikon két olyan bizánci lovassági manővert is tartalmaz, amelyek elnevezésük szerint a steppei népekhez köthetők. A bizánciak talán az alánoktól vehették át a lovasság két részre osztását, a védők (defensorok) és támadók (cursorok) rendszerét is,389 ám a saját harcrendjüktől eltérő módon ezek az eltérő funkciójú csapatok az „alán-csatarendben” egyetlen vonalban sorakoztak fel, amelyben a „defensorok” egységei széles távközöket hagynak a „cursoroknak” – az ilyen csapattestek a bizánci lovasságban jelentős részben íjakkal voltak felszerelve –, akik az első támadás után visszahúzódtak ide, és vagy a „defensorokkal” együtt indultak döntő rohamra, vagy a térközökben nagy ívben megkerülik saját egységeiket és másodszorra az ellenfél szárnyát támadják.390 Bár a leírás alapján nem lehet teljes pontossággal rekonstruálni a folyamat menetét, úgy tűnik, hogy a fentebb leírt besenyő-magyar taktika elveit – az íjászok ismételt támadásai s az ellenség megingatása után döntő roham a várakozó seregzömmel együtt – ebben is felismerhetjük, így David Nicolle véleményével szemben az ismételt támadásokra és visszavonulásokra épülő felőrlő taktikát (al-karr va'l-farr) mégsem lehet csupán „közelkeleti” sajátosságnak tekinteni.391 Emellett volt még egy sajátos – külön népvándorlás kori vagy későbbi népnévhez nem kötött – „szkíta” lovassági gyakorlat is: „A szkíta gyakorlat sajátossága, hogy a zászlóaljak [az eredeti görög szövegben turma] megkülönböztetés nélkül szerepelnek, más szóval az iméntiek értelmében nem különülnek támadókra (cursores) és védelmezőkre (defensores). Egyetlen csatarendbe kell rendezni őket s nem három, hanem csak két ezredre [az eredeti görög szövegben moirára – ez esetben inkább csapattest értelemben] bontani. A hadosztály [az eredeti görög szövegben meros – ez esetben inkább csatarend értelemben] két szárnya 389

Dennis, 1981. 118–119. o.

390

„Ezt moirákra osztják fel, melyek kettő vagy négyszáz lábra állnak fel egymástól. A támadó csapatok –

mint egy üldözés során – galoppban haladnak előre, majd pedig visszafordulnak, és becsúsznak a fő vonal üres helyeire. Ott aztán megfordulnak, és – a védőkkel együtt – nekimennek az ellenségnek. Egy másik manőver során az üres helyeken a támadó seregek megfordulnak és úgy támadnak az egység két szárnya ellen, hogy az eredeti »relatív« pozíciójukat megtartják.” Dennis, 1981. 218–219. o. 391

Dennis, 1981. 219. o. Vö. Nicolle, 1979. 160. o.

105

mintegy bekerítésre mozdul és egymás felé hajlik, majd egy megfelelő területet körülfog: a jobbszárny kívül, a balszárny belül kerül, körvonalban haladnak el egymás mellett, közben egymással ellentétes irányban hajtanak.”392 Az előző fejezetben feltűnő elemek kombinációja tükröződik ebben a leírásban: két részre osztott csatarend, amely az ellenség átkarolására és bekerítésére törekszik. Emellett a „sajátnak” tartott, bizánci csatarendek leírásaiban további olyan elemekre lehet bukkanni, melyek – már Darkó Jenő szerint is – szintén a steppei népek taktikájának adaptációjáról tanúskodnak, s nyilvánvalóan rokon vonásokat mutatnak a „kagán” fentebb ismertetett csatarendjével: a jobbszárnyon túl külön egy átkarolásra alkalmazott csapat, míg a bal oldalon egy ugyanilyen ellenséges manőver ellen biztosító oldalvéd kapott helyet.393 Míg az ellenféllel szemben felállított csapatok között a X. században már nem különböztettek meg „defensorokat” és „cursorokat”, az oldalvéd és az átkaroló csapatok a X. századi hadelméleti irodalomban is felbukkannak még.394 A saját csapatok által alkalmazott csatarendek mellett bőséges leírást ad a Taktika a bizánciak által ekkoriban igen jól megismert avarok és türkök csatarendjéről is – mely, mint az közismert, Bölcs Leó Taktiká-jában apró változtatásokkal a magyarok és bolgárok csatarendjeként szerepel: „Csupán a türkök és avarok fordítanak gondot hadirendre s így a többi szkíta népnél nagyobb erővel vívják az ember ember elleni harcokat […] A harcban nem, mint a rómaiak és a perzsák, három hadosztályban [...] állítják fel a sereget, hanem különböző ezredekben [...], tömören összekötve egymással az ezredeket, hogy valahogy egyetlen csatasornak látszódjék. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek lesbe állni […] vagy szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak […] A rendek mélységét nem egyformán alakítják, hanem ahogy jön, inkább a mélységre fordítva gondot, és az arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik. A távolharcban, a lesállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és az ék alakú, 395

392 393

Dennis, 1981. 218–219. o.; magyar fordítása: Szádeczky-Kardoss, 1992. 82. o. Darkó Jenő elfogult, túlzásoktól sem mentes elemzése: Turáni hatások a görög–római hadügy

fejlődésében. HK, 35 (1934). 31–32. o. 394

Legutóbb erről Tősér Márton: A dorostoloni hadjárat. HK, 115 (2002). 340–341. o.

395

Az ék formáció ugyan nem tűnik magától értetődően „szétszóródó” harci alakzatnak, de az ókori görög

taktikai írók számon tartották ennek „szkíta” eredetét. Darkó, 1934. 18–19. o.; McGeer, 1998. 288. o. Lehetséges, hogy az író olyan kisebb csoportokat értett ék alatt, amelyek tagjai szorosan összetartva mozogtak, és együtt hatoltak be az ellenség soraiba.

106

azaz szétszóródó harci alakzatokban lelik kedvüket.”396 A mű írója fontosnak tartotta külön kiemelni a türkök és avarok csatarendjének tagoltságát is: „ezt szem előtt tartva rendezték már a régiek a szükséghez képest különféle csapatokba vagyis hadosztályokba és ezredekbe a katonaságot, mint ahogyan manapság az avarok és türkök teszik; ők ezt a fajta (tagolt) alakzatot betartják és ebből kifolyólag rövidesen helyrehozzák a harcok folyamán soraikban előforduló részleges meghátrálásokat. Mert nem egyetlen csatarendbe rendeződnek, mint a rómaiak és a perzsák, akik így annyi tízezer lovas harci döntését egyetlen kockára teszik fel; ellenkezőleg ők (az avarok és türkök) hátrafelé leválasztva külön második, sőt megesik, hogy harmadik csatarendet is képeznek, ha különösen nagy létszámúak.”397 E hadtudományi kézikönyvek steppei szereplői közül sem az avarok (pl. 587/588-ban Adrianopolisnál, 592-ben a Balkán-hegységben, 599-ben a Duna mentén), sem a bulgárok nem kerülték el a nyílt, kézitusába torkolló csatákat, s ezekben többször (így 813-ban Versinikiánál, 917-ben pedig Acheloosnál) a bizánciak maradtak alul.398 Ha ezután a magyar kalandozások alkalmával nem is túl gyakran került sor hasonló esetekre, a XI. század közepétől a besenyők folyamatos támadásai ismét jó néhány nyílt csatához vezettek a Balkánon.399 4. A mongolok taktikája a XIII. században A XIII. században egy új steppei lovasnép, a mongolok hadereje tűnt fel a közép-keleti és kelet-európai térségben. Elképesztő gyorsasággal kiépülő birodalmuk titkát kémlelte minden potenciális ellenfelük, így – bár saját maguk nem örökítették meg taktikájukat elméleti írásokban –, több fennmaradt külföldi követjelentés is tartalmaz erről szóló leírásokat. A nyugati világban ezek közül Plano Carpini 1247-es beszámolója a legismertebb. Bár ő is leszögezte, hogy a mongolok „ha elkerülhetik – nem szívlelik a nyílt összecsapást”, azért beszámolt róla, hogy az általuk alkalmazott különféle cselvetések és a „pszichológiai hadviselés” gazdag kelléktára mellett, „mikor ellenben megütközni 396

Dennis, 1981. 363–365. o.; Szádeczky-Kardoss, 1992. 83. o. A Bölcs Leó-féle későbbi verzió:

Morvacsik, 1988. 20. o. Bár ezek az „alakzatok” egymással is kombinálható manővereket jelenthettek, különkülön is értelmezhetőek. 397 398

Dennis, 1981. 110–113. o.; Szádeczky-Kardoss, 1992. 81. o. Az avarokkal vívott csatákra: Szádeczky-Kardoss, 1992. 70., 94., 132–133. o. A bolgárok elleni

harcokra: Haldon, John: The Byzantine Wars. Battles and Campagnes of the Byzantine era. Stroud. 2001. 76– 78., 87–88. o. 399

Gyóni, 1942. 89–177. o.

107

készülnek, az összes harcsorokat pontos csatarendbe állítják. A vezérek, illetőleg a hadsereg vezetői nem bocsátkoznak harcba, hanem messze, az ellenséges sereggel szemközt állnak fel […] Az ellenfél élvonalával szembe foglyokból és velük hadakozó idegen népekből csapatokat küldenek, esetleg néhány tatár [azaz mongol] is velük tart. Az erősebb harcosokból alakult csapatokat messze elküldik jobbra és balra, hogy az ellenfél ne lássa; eképpen bekerítik és közrefogják az ellenséget, s így mindenfelől megindítják a harcot. […] S ha az ellenfél történetesen keményen küzdene, utat hagynak neki a menekülésre.”400 Emellett a ferences barát azt is megemlítette a mongolok elleni hadviseléshez adott tanácsai között, hogy ha némelyek nem volnának kellőképpen felvértezve „azok haladjanak a többiek mögött, mint a tatárok teszik”,401 azaz szerinte a mongolok a legjobban felszerelt harcosaikat állították a csapatok élére. Carpini beszámolójánál jóval kevésbé ismert a kínai Szung-dinasztia követének tíz évvel korábbi jelentése, amely – bár több ponton egyezik az előbbivel – mégis sokkal artifikáltabb, s számos kevéssé ismert részlet is feltűnik benne, ezért érdemesnek tűnik hosszabban idézni belőle: „Erősségük a mezei harcban rejlik. Ha nem érzik előnyben magukat, nem nyomulnak előre. Az ellenség mozgásából felismerik, az mennyire erős vagy gyenge. Száz lovas már körül tud fogni egy tízezres hadsereget, és ezer lovas kirajzva el tud özönleni egy területet és el tud foglalni száz li-t [50–60 km]. Ha arról van szó, hogy erős ellenállást kell megtörniük és át kell hatolniuk az ellenséges arcvonalon, teljes egészében a támadóékre hagyatkoznak. Általában tíz esetből mindössze háromszor fordul elő, hogy a páncélosokat engedjék előre. Ha behatolnak az ellenség sorai közé, hármas-ötös vagy négyes-ötös csoportokban tartanak össze. Sohasem állnak össze nagyobb csapatokká, amelyeket az ellenség körülfoghatna. Általánosságban gyalogosan előnyben részesítik a zárt harcrendet, lovon pedig az oldott rendet. Ha az ellenség oldott rendben harcol, ők is lazítanak a csatarendjükön, ha az kötött rendben harcol, ők is összezárnak. Ami a gyors lovastámadásaikat illeti – akár közelről, akár távolról, akár kevesen, akár sokan, akár összezártan vagy szétszórtan, felbukkanva vagy eltűnve – úgy jönnek, mintha az ég szakadna le, és úgy mennek, mint a villámlás. Úgy nevezik ezt, hogy »katonák mint hollóraj«, vagy »csillagszórás taktika«. Amikor a zárt rendből kirajzanak, megnézik, merre mutat a vezér lovaglóostora, az oldott rendből a visszazáráshoz pedig a dob hangjára hallgatnak. Ezek náluk a jelek. A közelből egy szempillantás alatt ezer li-re [nagyon 400

Plano Carpini, 2003. 91. o.

401

Plano Carpini, 2003. 96. o.

108

messzire] eltávolodnak. Ha éjszakára gyülekeznek, füstjelekre figyelnek a távolban, és ebből ismerik fel, hova tartoznak. A harchoz éppenséggel jó nekik a legkeményebb hideg: ha nincs hó, köveket dörzsölgetnek és imádkoznak az éghez. [Az ilyen varázsköveket esővarázslathoz használták. A hóból ez esetben valószínűleg ivóvizet nyertek.] A győzelmek Ha le akarnak győzni egy ellenséget, felkapaszkodnak egy közeli magaslatra, és onnan kémlelnek a távolba. Először ellenőrzik a vidéket, és felmérik, milyen az ellenség helyzete. Külön súlyt fektetnek arra, hogy zűrzavart okozzanak az ellenségnél és azt kihasználják. Éppen ezért, amikor az elővédek érintkezésbe lépnek egymással, egy csapatnyi lovas rögtön megtámadja az ellenség arcvonalát. Ha az már az első összecsapásnál meginog, az ellenség létszámára való tekintet nélkül azonnali előrenyomulásba kezdenek, olyanba, amilyet még százezer emberrel sem tudna feltartóztatni. Ha nem inog meg az ellenfél, az első egység két oldalra kitér, és a következő egység ismétli meg a rohamot. Ha még másodjára sem tudnak behatolni az ellenséges sorok közé, előretör a hátsó egység is. Mialatt előrenyomulnak, próbálják húzni az időt, és kidolgozni egy tervet, aminek alapján csapataik a jobb- és balszárnyról bekerítik és hátba támadják az ellenfelet. Ha a csapatok minden oldalról összezártak, az utoljára találkozók dobbal jelet adnak, mire egy szempillantás alatt minden oldalról egyesült erővel lecsapnak. Ezen a taktikán kívül van még néhány másik is. Például: egy egység kerek pajzsokkal a karján lóról szállva, gyalogosan lő. Ha az ellenséget eltalálja az első nyílzápor, szét fog futni két oldalra, és ha szétfut, zűrzavar keletkezik. Ezt aztán kihasználják a tatárok, és a lehető leggyorsabban behatolnak az ellenség sorai közé. Ha az ellenség kedvező alkalmat talál arra, hogy a gyalogos csapatokat a lovassággal letiporja, a gyalogosok mögötti lovascsapatok törnek előre, ellentámadásba lendülnek, és megfutamítják az ellenséget. Ha az ellenség valahogy erősebben elsáncolja magát, és összes taktikájuk csődöt mond, felheccelt marhacsordákat és vadlovakat hajtanak feléje, zűrzavart okozva ezzel. Ezek után csak ritkán fordul elő, hogy ha nem győzik le az ellenség sorait. Ha az ellenség lándzsaerdőt [a spanyollovas kínai megfelelőjét] fordít fejéjük, hogy a lovakat távol tartsa, és rohamukat megtörje, akkor a lovasok bekerítik és messziről figyelik őket. Időről időre nyílzáport zúdítanak rájuk, ami felőrli és megingatja az ellenséget. Ha már hosszabb ideje tart ez a szembenállás, az ellenfélnek ki kell mozdulnia táplálékért,

109

vagy hiány keletkezik tűzifában és vízben. Nem marad más választása, kockáztatnia kell, és akkor a tatár csapatok támadásba lendülnek, és térdre kényszerítik őket.”402 Míg az Európa elleni mongol hadjáratok ismert nagy csatáiban a mongol sereg viselkedését látszólag könnyűszerrel be lehet skatulyázni a „steppei nomád” fogalmához szorosan hozzárendelt színlelt visszavonulás (Kalka, 1223, Wahlstatt/Liegnitz/Legnica, 1241) vagy váratlan rajtaütés (Muhi, 1241) kategóriájába,403 más térségekben az események sokkal összetettebb képet sugallnak. A mongol hadsereg működéséről ugyanis – különösen a muszlim világban – igen nagy tömegű forrásanyag maradt fenn, így a mongolok és az egyiptomi mamelukok összecsapásairól vagy az egyes mongol utódállamok egymás elleni hadakozásairól „esettanulmányok” meglepő sokasága készült az elmúlt évtizedekben.404 Ebben a térségben a szembenálló felek hadainak összetétele (mindkét fél nagyméretű lovasseregeket mozgatott a harctéren), felszerelése (az íj használatának kitüntetett szerepe mindkét oldalon), gondolkodásmódja (a mongolokkal a jelentős részben kelet-európai steppékről származó kunokból és cserkeszekből álló egyiptomi sereg vette fel a harcot), azaz hadikultúrájuk nagymértékű hasonlatosságokat mutatott, hogy minden eltérés dacára is405 nyugodtan kizárható a „másik” fél taktikájának olyan fokú idegenszerűsége, mint amit az európai és az Európán kívüli hadseregek esetében feltételezhetnek a kutatók. Ezért is tűnik fontosnak kiemelni, hogy az Egyiptomot uraló mamelukok és a Perzsiában megtelepedő mongolok évtizedekig tartó viszálya rendre nagy, nyílt csatákban csúcsosodott ki: Ain-Dzsalut (1260), Homsz (1260), Abulujsztan (1276), Homsz (1281), Vádi al-Haznadár – Homsz mellett (1299).406 Ezekben 402

Haenisch–Yao Ts'ung-wu–Olbricht–Pinks, 1980. 187–191. o.

403

S analógiaként lehet őket használni más steppei népek hadicselekkel megnyert csatáihoz, lásd például

Bóna, 1993. 10–11. o.; Bóna, 2000. 31–32. o. 404

Például az 1260-as ain-dzsaluti csatáról – a téma korábbi, bőséges irodalmának ismertetésével Smith,

1984. 307–345. o. Vö. Amitai-Preiss, Reuven: Ayn Jalut Revisited. In: France, John ed.: Medieval Warfare, 1000–1300. (The International Library of Essays on Military History) Aldershot, 2006. 363–391. o. Ugyanerről és az 1270-es herati csatáról Martinez, 1986. Vö. Biran, 2002. 175–219. o. Kubiláj és Kajdu 1301. évi nagy összecsapásáról Biran, Michal: Qaidu and the Rise of the Independent Mongol State in Central Asia. Richmond, 1997. 52–54. o. 405

John Masson Smith Jr. és Reuven Amitai-Preiss nézetkülönbségeiről e tekintetben: Smith, 1998. 54–

62. o. 406

Amitai-Preiss, 1995.; Amitai-Preiss, Reuven: Whither the Ilkhanid Army? Ghazan’s first Campaign

into Syria (1299–1300). In: Cosmo, 2002. 221–264. o. Nem volt ez másként korábban sem: Gücsülük karakitáj uralkodó hadát 1216-ban a fővárosa, Balaszagun melett vívott csatában verték meg (Biran, 2005. 83. o.), a hvárezmi hadsereggel pedig 1216/1218-ban a kipcsak steppén, 1220-ban az iráni Daulatábádnál, illetve

110

természetesen nagy szerep jutott a lovasság manővereinek, a fentebb ismertetett szárnytámadásoknak, átkaroló manővereknek, de ezek az összecsapások ennek ellenére nyílt csaták voltak, melyeket főként nem a „steppei nomádoknál” sokak által „elengedhetetlennek” tartott hadicselek döntöttek el. Ugyanakkor több ízben feltűntek olyan jelenségek – például a kínai követjelentésben említett lóról szállt íjászok alkalmazása –, melyet a sztereotíp „steppei lovasíjász” kép nem tartalmaz, holott a mongolok 1230-ban Dzsalálu’d-dín Mangubertí hvárezmi sah, majd 1276-ban Abulujsztannál és 1299-ben Vádi al-Haznadár a mamelukok ellenében is alkalmazták ezt a módszert. Mindez talán érthetőbbé teszi az észak-afrikai Ibn Khaldún tudósítását is, aki szerint „a korabeli török népek harcmodora a nyilazás. A harcrendet zárt sorokból alakítják ki. Három egymás mögött álló sorban helyezkednek el. Lovaikról leszállván, tegezükből nyilaikat maguk elé ürítik, s ülő helyzetből lőnek. Mindegyik sor védi az előtte lévőt, hogy az ellenség ne lephesse meg meglepetésszerűen”.407 IV.3. A „kalandozások” és a keresztény királyság korának csatáiról Mikor legyen csata? – Arkadiopolisz (970), Ménfő (1044), Lajta-folyó (1146) Ma már egyre szélesebb körben elfogadott állítás, hogy nemcsak a steppén, hanem a középkori Nyugat-Európában és Bizáncban is egyformán kerülendőnek tartották a mindent egy lapra feltevő, kockázatos nyílt csatákat, 408 s úgy tűnik sikerült megszabadulnunk attól

1221-ben az Indus-folyó mellett mérték össze fegyvereiket. Ez utóbbi talán Dzsingisz kán leghíresebb nyílt csatája a nyugati világban. Hasonló volt a helyzet Indiában később is, ahol a Delhi Szultánság ellen intéztek több ízben is sikertelen támadásokat a mongol hadak: Boyle, J. A.: The Mongol Commanders in Afghanistan and India According to the Tabaqat-i-Nasiri of Juzjani." Central Asiatic Journal 9 (1964) 235-247. o.; Peter Jackson: Delhi Sultanate: A Political and Military History. Cambridge, 1999. 103–122., 217–237. o. Smith, John Masson Jr.: Mongol Armies and Indian Campaigns. http://www.mongolianculture.com/MONGOLARMIES.htm (letöltve: 2009. jan. 10.), 407

Amitai-Preiss, 1995. 171–174., 223–224. o.; Amitai-Preiss, 2002. 254. o.; Vö. Nicolle, 1979. 170. o.

Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Arab eredetiből fordította, bevezette és kommentálta: Simon Róbert. Budapest, 1995. 294. o. (Erre az adatra Négyesi Lajos hívta fel figyelmemet, amit ezúton is köszönök neki.) A különféle – köztük az andalúziaiakra jellemző – ülő lövésmódok leírása: Kurtuluş, 2002. 73–74. o. (A szövegre Sudár Balázs hívta fel a figyelmem, melyet ezúton is köszönök neki.) 408

A csaták alárendelt szerepéhez a nyugat-európai hadviselésben Gillingham, John: Richard I and

Scienece of Warfare. In: Strickland, Matthew ed.: Anglo-Norman Warfare: Studies in Late Anglo-Saxon and Anglo-Norman Military Organization and Warfare. Rochester, 1992. 194–207. o. A bizánciak „csatakerülő” hadművészeti elveiről és ezek megvalósulásáról Tősér, 2004. 599–603. o.

111

az igen széles körben elterjedt, ámde téves XIX. századi eredetű hiedelemtől, hogy a háborúk célja mindenkor és minden körülmények között a csaták megvívása volt.409 Felmerülhet tehát némi kétkedés azirányban is, hogy vajon a nyugati típusú nehézlovasság számának feltételezett növekedése arányosan növelte volna a magyar hadvezérek hajlandóságát a nyílt csaták vállalására az Árpád-korban, vagy hogy egy csata felvállalása pusztán egyes hadvezérek, Belos bán, Dénes ispán vagy épp IV. Béla egyszemélyes döntéséből, téves vagy helyes helyzetértékeléséből következett, így talán néhány – katonai szemszögből nyugodtan triviálisnak mondható – szempont is érdekessé válhat, ami a magyar hadtörténetírás hagyományos sémáiba eddig többnyire nem került be. Idegen földön – legalábbis elméletileg – többnyire nagyobb lehetőség volt a kockázatos csaták előli kitérésre, mint a településterület védelmében, hiszen a könnyen manőverező magyar lovascsapatok még a 933. évi merseburgi kelepcéből is képesek voltak megszabadulni, amikor felismerték, hogy a szászok csapdát állítottak nekik. 410 (Aligha véletlen viszont, hogy több alkalommal is hazatérés közben érték sikeres támadások a zsákmánnyal megrakott, immár nehezebben mozgó magyar hadakat. 411) Szinte kivételesnek tekinthető, hogy a már említett, 934-ben (?) bizánciak ellen vívott csatára és a 955. évi augsburgi vereségre is egy-egy megerősített város ostroma alkalmából került sor. Ám ha időnként sor is került egy-egy nagyobb nyílt összecsapásra, akkor is – a Kudatgu Biligben is megfogalmazott – egyszerű és ésszerű elvek érvényesültek: például túlerőben lévő sereggel – akár a feltételezhető minőségi különbségek dacára is – nyilván szívesebben vállaltak csatát. 970-ben Arkadiopolisznál szinte bizonyos, hogy a magyarok és szövetségeseik, a ruszok, bolgárok és besenyők hadai komoly túlerőben voltak a bizánciak seregéhez képest.412 A magyar krónikák szerint 1044-ben Aba Sámuel Ménfőnél azért is vállalt csatát a gyalogságát hátrahagyó Ottó seregével, „mert néhány bajor közölte vele, hogy a császár csak kevés emberrel jött ellene”.413 A magyar túlerő Aba saját csapatainak árulása nélkül talán meg is hoza volna a várt eredményt, hiszen az Altaichi Évkönyvek 409

Melynek egyik jó példája a kiváló katona, Hazay, 1888. 549–561. o.

410

Veszprémy László: Megjegyzések a magyarok taktikájáról a merseburgi csatában. HK, új folyam, 34

(1987). 315– 317. o. 411

B. Szabó János: Gondolatok a 9–10. századi magyar hadviselésről. A Krími Kánság vizsgálatának

bevonása a „kalandozó” hadjáratok kutatásába. In: Fegyveres nomádok, nomád fegyveresek. Budapest, 2004. (Magyar Őstörténeti Könyvtár, 21.) 132. o. 412

Ez lehet az egyik oka annak, hogy miért is mehettek bele különösebb habozás nélkül a bizánciakkal

vívott nyílt csatába a besenyők tőrbecsalása után. Vö. Tősér, 2004. 603–605. o. 413

Képes Krónika. (Ford. Bellus Ibolya.) Budapest, 1986. 103. o.

112

szerzője is igen érzékletesen írt a nyomasztóan népes magyar csapatokról „amelyek – mintha erdő nőtt volna ki – a felettébb tágas mezőt elborították”.414 A túlerő fontos motiváció lehetett az 1146. évi Lajta-menti csata kezdeményezésekor, ahol a magyar krónika szerint épp azért kereste a magyar sereg osztrák területen a csatát, mert „egy Guncel nevű tolmács, aki mind a két nyelvet jól ismerte, hírül adta a királynak, hogy közeledik a teutonok serege. És azt mondta, ez a legjobb alkalom, hogy a király rájuk rontson, mert kevesen vannak, és nem jött el mindenki, akit segítségül hívtak.”415 A másik fontos tényező, ami egy nyílt csata felvállalására sarkallhatta a magyar vezéreket, az az ellenfél átkelése egy folyón, ami igen komoly gondokat okozhatott a támadónak, s óhatatlanul erői megosztásához, rendjének lazulásához vezetett. Nemcsak a mongolok használták ki tehát 1223-ban a Kalkánál a folyót, mint „seregmegosztó” és zavarkeltő tényezőt, hanem – különösen a folyókra támaszkodó nyugati és déli határ védelmében – a magyarok is több ízben: 1044-ben Ménfőnél a Rábán, 1128-ban Haramnál és 1165-ben Zimonynál a Dunán, 1271-ben pedig előbb Moson környékén a Dunán, majd a Lajtán, végül pedig a Rábcán átkelő ellenséget támadták meg.416 Mindenképpen „nyugatiak”-e a keresztény királyság hadvezéreinek taktikai mintái? – Zimony (1167), Muhi (1241) A zimonyi csata az első hadiesemény, mely esetében a régebbi kutatók zöme szinte egyöntetűen arra az álláspontra jutott, az ősi magyar taktika „elhagyása” okozta a magyarok kudarcát. E vélekedések szerint az 1167-es csata alkalmával Choniatés és Kinnamos által leírt magyar csatarend ellentmond mindannak, amit az „ősi” magyar lovassági taktikáról tudni lehet: „Azok felálltak, ittak, majd gyorsan fegyvereik után nyúlva a megszokott módon csatarendbe álltak. Mert mindig az a szokásuk, hogy válogatott harcosaik töltik be az élvonalat. A császár, aki ezt már régen tudta, ezért megparancsolta Andronikosnak, hogy fordítva állítsa fel a csatasort.”417 A magyar vezérnek „fogalma sem volt arról, hogy az adott helyzetben mit is kell tenni, ezért a 414

Kristó Gyula szerk.: Az államalapítás korának írott forrásai. Szeged, 1999. (Szegedi Középkorász

Műhely) 250–251. o. A csatáról szóló legújabb, igen részletes tanulmány: Négyesi, 1994. 136–146. o. 415

Képes Krónika, 1986. 206. o.

416

Az 1271. évi harcokra: Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 1993. 150. o. Vö. Kristó, 2003. 184. o.

A déli határon a Duna olyan széles természetes akadályt képezett, hogy ott már egy hídfő kiépítését is a siker reményében akadályozhatták a magyarok. B. Szabó–Somogyi, 1999. 66., 83. o. 417

Moravcsik, 1988. 243. o.

113

parancsnoksága alatt levő sereget nem osztotta jobb- és balszárnyakra, nem különítette osztagokra és szakaszokra, hanem egy akkora hadat egyetlen egységbe gyúrva, tömörítve, ahogyan volt […] úgy közeledett […] Maga az ellenséges sereg valójában ijesztő és félelmetes látvány volt: csupa lovas és dárdás.”418 Az, hogy a bizánci szemtanuknak nem volt betekintése a magyar csatarend belső szerkezetébe, így azt miért írták le homogén „masszának”, már Pauler Gyula és az ő nyomán Darkó Jenő is meg tudta magyarázni az avarokról, türkökről, magyarokról, bulgárokról író bizánci írások nyomán.419 Ha azonban abból indulunk ki – mint az már szinte hagyományosan

szokás

–, hogy a

steppei

taktika

csak és

kizárólag

könnyűfegyverzetű lovasíjászokra épült, ezeket a sorokat valóban nem lehet másként értelmezni, mint idegen harcosok és valami idegen metódus megjelenését a magyar taktikában. Csakhogy számot kell vetnünk azzal is, hogy a középkorban számos steppei nép, az avar, a türk, a kazár, a kitan, a dzsürcsi, a mongol rendszeresen alkalmazott könnyű- és nehézlovasságot egyszerre a harctéren,420 s bizonyos esetekben – mint azt Plano Carpini leírásában és a kínai követjelentésben is láthattuk –, a mongolok vagy a dzsürcsi Csin-dinasztia XII. századi alapítója, a hazai hadtörténeti szakirodalomban kevéssé ismert Akuta is a jól védett, páncélos harcosokat állították az élvonalba. 421 Így, bár a nehézlovasság ilyen módon való felhasználása talán nem tartozott a leggyakrabban alkalmazott csatarendek közé a steppei népek körében, mégsem tarthatjuk kizárólag „nyugati” sajátosságnak. A zimonyi csatához hasonlóan a muhi csata esetében is többek többször is felrótták, hogy a magyarok nagy mértékben eltértek őseik hagyományaitól. 422 Néhány kutató még a Spalatói Tamás leírásában kulcsfontosságú szekérvár létezését is kétségbe vonta, mások pedig nem győzték kárhoztatni ezt a „nyugati” újdonságot, mely állítólag lehetetlenné tette 418

Moravcsik, 1988. 289. o

419

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. 2. kiadás. 1. k. Budapest, 1899.

315. o.; Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. HK, 1937. 153. o. Vö. Szabados, 2007a. 490–491. o., illetve Veszprémy, 2008. 133. o. 420

Hidán, 2000. 7–20. o.; Wittfogel, Karl A. – Feng Chia-sheng: History of Chinese Society. Liao (907–

1125). Transactions of the American Philosophical Society, New Series 36 (1946). 531. o. 421

A dzsürcsi lovasság taktikájáról Martin, Desmond: The Mongol Army. Journal of the Royal Asiatic

Society, 75 (1943). 69. o. 2. j. 422

Pauler, 1888. 501–526. o.; Bárczay Oszkár: Két hadiesemény a XIII. századból. HK, 6 (1893). 485–

490. o.; Marczali Henrik: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301). Budapest, 1896. 470., 472. o.

114

az oly nagyra értékelt hagyományos magyar lovasharcászat kibontakozását a csatában. 423 Mivel Veszprémy László – Köhler nyomán – már meggyőzően igazolta, hogy a szekérvár használata meglehetősen széles körben el volt terjedve Európában, alkalmazását valóban gondolhatnánk valamiféle „nyugati” hatásnak.424 Ám még ez esetben is adódnak „steppei” párhuzamok. Az avarok Singidunum városának védelmére építettek szerkérvárat 595-ben,425 a kazárok a fővárosukat, Balandzsart próbálták megvédeni ilyen módon az araboktól 722-ben,426 kalandozó magyarok esetében pedig a 924. évi Saint Galleni portya leírásában találni igen fontos részleteket. A híres kolostor kifosztása után ugyanis egy felbukkanó ellenséges csapat miatt a magyarok egybegyűltek és zsákmányukkal egy harcra alkalmasabb mezőre vonultak, ahol „a csatasort – a körülményekhez képest – serényen felállítva, a kocsikat és az egyéb málhát körben elhelyezve egymást váltva őrködtek az éj folyamán.”427 Ez esetben tehát a vonuló csapat szekerekkel megerősített táborba húzódott éjszakára, hogy megakadályozzon egy váratlan rajtaütést – épp abból az okból, ami miatt IV. Béla katonái is tették ezt a Sajónál. A szekerekkel körbevett tábor – a közhiedelemmel ellentétben428 – remek megerősített állásként szolgálhatott nyílt csatákban is a steppei íjászlovasság számára. A besenyők a XI. század közepén például kifejezetten előszeretettel küzdöttek szekérvárra támaszkodva: „Ahogy a besenyők várták a bizánciak támadását – miközben kocsijaik falként vették körbe őket –, némely bizánci oszlop sebesen és kiabálva rohant a barbár tábor felé. A nyilazó barbárok, a nyilak által okozott sebesülésekkel pánikba ejtették ellenségeik [a bizánciak]

lovait,

és

rákényszerítették

a

bizánciakat,

hogy

megszégyenülve

elmeneküljenek. […] Egy másik összecsapás is történt, amikor a bizánciak hasonló

423

A kérdés irodalmának alapos áttekintése Borosy András: Történetírók a tatárjárásról. HK, 104 (1991).

3–20. o. A régi megközelítés végiggondolatlan pontjairól: B. Szabó, 2001. 87–90. o. 424

Veszprémy László: Új szempontok a tatárjárás történetéhez. In: Nagy Balázs szerk.: Tatárjárás.

Budapest, 2003. (Nemzet és Emlékezet.) 390. o.; A szekérvár – már Salamon Ferenc által is felvetett – nyugati eredetét már Thúry József vitatta. Thúry, 1888. 591. o. 425

Szádeczky-Kardoss, 1992. 109. o.

426

Számos más példát is hozva: Polgár Szabolcs: A Contribution to the History of the Khazar Military

Organisation: the Strengthening of the Camp. AOASH, 58 (2005). 197–198. o. 427

Ekkehard krónikája: Kristó, 1995. 251. o.; Kovács, 1996. 84. o.

428

Szegfű László nyomán Veszprémy László: Középkori forrástanulmányok. A kerlési (cserhalmi) ütközet

forrásproblémája. HK, 104 (1991). 69–70. o.

115

vereséget könyveltek el: a bizánciak elmenekültek, a besenyők pedig kitartóan üldözték őket.”429 A besenyők később 1087-ben, 1091-ben I. Alexios, végül pedig 1122-ben II. Ioannes császár ellen is hasonló taktikával harcoltak. A hozzájuk hasonló módon főként lovon küzdő, ám közelharcban valószínűleg fölényben lévő bizánciak így nem tudták egykönnyen elérni a hevenyészett védővonal mögül rájuk nyilazó harcosokat – II. Ioannes is csak a gyalogos varang gárda bevetésével tudta áttörni a szekerek vonalát.430 Védelmi harcaikban az oroszok ellenében a kunok is alkalmaztak szekérvárakat, s ennek a rögtönzött védelmi eszköznek a használata még a XIV. században is teljesen szokványos dolog volt az Európában felbukkanó kisázsiai törököknél is.431 (Egyes kései példákból az is kiderül, hogy a szekérvár korántsem korlátozta minden esetben a mozgékony lovasság hatékony alkalmazását.432) Mindezen túl a steppei hadviselésre vonatkozó források akár még azt a feltevést is megengedik, hogy Muhinál nem egyszerűen egy hevenyészett szekérvár oltalmazta a magyar tábort: Spalatói Tamás szövege szerint ugyanis a magyarok nemcsak szekerekkel, hanem pajzsaikkal is körbevették sátraikat.433 A perzsa Gardízí leírása szerint a X. századi kazárok is pajzsokkal vették körül a táborukat, melyeket az egyes katonák felszereléséhez tartozó cövekekhez rögzítettek, s az így összeállított pajzsfalat igen gyorsan, kevesebb, mint egy óra alatt fel lehetett állítani.434 A tábor körül földbe szúrt lándzsákat vázként 429 430

Michael Attaliates történeti műve e részletének angol fordítása: Kaegi, 1964. 103. o. Anna

Komnene:

Alexias.

http://www.fordham.edu/halsall/basis/AnnaComnena-Alexiad07.html.

és

http://www.fordham.edu/halsall/basis/AnnaComnena-Alexiad08.html (letöltve: 2007. március 5-én); Kinnamos, John: The Deeds of John and Manuel Comnenus. (Trans. Brand, M. Charles.) New York, 1976. 15–16. o.; Somogyi Győző: Idegen népelemek a Komnénosz-kor bizánci hadseregében. Kézirat. 431

Oikonomides, Nicolas: The Turks in Europe (1305) and Serbs in Asia Minor (1313) In: Zachariadou,

Elizabeth ed.: The Ottoman Emirate: 1300–1389. 1993. 164. o.; Razin, Evgenij A.: A hadművészet története. II. k. Budapest, 1961. 98. o. 432

Például a XVI. századi lengyel hadművészetben: B. Szabó János: A mohácsi csata és a „hadügyi

forradalom”. II. rész. A magyar hadsereg a mohácsi csatában. HK, 118 (2005). 591. o. 433

„Composuerunt ergo se quasi in quodam artissimo stabulo cuncti, circumponentes currus et clipeos

undique quasi pro munimneto castrorum” Gombos, 1937–1938. 2234. o.; „Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül.” Nagy, 2003. 54. o. 434

Gardízí első magyar fordítása Pauler–Szilágyi, 1900. 157–158. o.; Martinez, 1982. 154–155. o.;

Göckenjan, Hansgerd–Zimonyi, István: Orientalische Berichte über die Völker Osteuropas und Zentralasiens im Mittelalter: die Gayhani-Tradition (Ibn Rusta, Gardizi, Hudud al-`Alam, al-Bakri und al-Marwazi).

116

használva ugyanezt a metódust alkalmazták a bizánci – és talán az orosz – hadseregben is, s némileg hasonló módon, pajzsokból összeállított tábori erődítményt még az oszmántörökök is használtak a XV. században.435 A

muhi

csatáról

kialakult

sztereotíp

kép

ismeretében

talán

mégis

az

a

legmeghökkentőbb, hogy maguk a mongolok is használtak bizonyos esetekben ideiglenes tábori erődítményt a csatáikban. Amikor 1272-ben a Közel-Kelet meghódításán fáradozó mongol hadsereg egyik seregteste az Eufrátesz felső folyása mentén található al-Bira (a mai Törökország területén található Birecik) várát ostromolta, egy 5000 fős mongol különítmény lóról szállva a folyó egyetlen közeli gázlójával szemben felépített – mongolul sibe-nek nevezett – paliszáddal megerősített állásba vette be magát, hogy így akadályozza meg a vár felmentésére induló, túlerőben lévő egyiptomi mameluk hadsereg átkelését az Eufráteszen.436 Elképzelhető-e valamiféle folyamatosság? – Brenta-folyó (899), Augsburg (955), Kroisenbrunn (1260), Dürnkrut (1278) Az ellenség közelségében egy folyón való átkelést viszont speciális „steppei” manőverként szokás leírni, melyet csak és kizárólag a nomádok könnyűlovassága volt képes végrehajtani. Az jóval kevésbé közismert, hogy az ilyen manőverek természetesen igen komoly veszélyeket hordoztak a támadó fél számára is, mint azt az 1260. július 12-én lezajlott kroisenbrunni – más néven morvamezei csata – is bizonyítja. Ezúttal a körülmények a Morva folyó két partján felsorakozó cseh–osztrák és magyar sereg számára egyaránt kedvezőtlennek tűnhettek. Az eseményt tárgyaló krónikákban olvasható több tíz-, sőt százezres létszámadatok alapján arra gondolhatunk, mindkét fél igen jelentős haddal készült a Közép-Európa feletti dominanciáért folyó végső küzdelemre: a cseh király, Ottokár hadai, ha létszámukban nem feltétlenül múlták is felül IV. Béla hadait, a Wiesbaden, 2001. 168. o. Talán hasonló ideiglenes hun tábori erődítményről számolt be a catalunumi csata kapcsán Jordanes is. Iordanes: Getica. Közreadja Kiss Magdolna. Budapest, 2004. 83–84. o., lásd: Golden, 2002. 138. o.; a további példákról: Polgár Szabolcs: A Contribution to the History of the Khazar Military Organisation: the Strengthening of the Camp. AOASH, 58 (2005). 198–199. o. 435

McGeer, 1998. 350–354. o. „Az oroszok a nagy mezőket/ vörös pajzsaikkal keríték be” Ének Igor

hadáról. Fordította Képes Géza. Budapest, 1974. 12. o.; Mihajlović, 1975. 165. o. Elképzelhető, hogy hasonló védelmi berendezést még az 1526. évi mohácsi csatában is használtak az oszmánok. Vö. B. Szabó, 2006b. 130. o. 436

Amitai–Preiss, 1995. 129–131. o.

117

csatadöntő erőnek tartott nehézlovasság szempontjából szinte biztosan fölényben voltak a jobbára könnyűlovas csapatokat felvonultató magyarokkal szemben.437 Tekintettel azonban arra, hogy a cseh–osztrák félnek élelmezési nehézségei támadtak, nagyon is elképzelhető, hogy azoknak a krónikásoknak az adatai álltak közelebb a valósághoz, akik szerint abszolút értelemben is létszámfölényben voltak IV. Béla seregével szemben.438 Ráadásul a két sereget elválasztó folyó mindkét fél számára komoly akadályt jelenthetett, és a korábban szétszórtan gyülekező csapatok elleni váratlan támadás – korábban már jól bevált – lehetősége Ottokár csapatainak összevonása után már nem állt fenn. 439 A patthelyzetet a cseh király korántsem önzetlen ajánlata oldotta fel: július 12–13-ra fegyverszünetet ajánlott a magyaroknak, hogy azok nyugodtan átkelhessenek csapataikkal a Morván, s ebbe némi habozás – és állítólag a kunok vezéreivel folytatott tanácskozás – után IV. Béla bele is ment.440 Ezután következett be a középkori magyar hadtörténet egyik legjelentősebb és legmeghökkentőbb kudarca: a trónörökös, István herceg vezetésével a folyón éjszaka átkelő magyar előhad a fegyverszünettel mit sem törődve harcba bocsátkozott az ellenséggel, és kudarcot vallott. Így mielőtt a teljes magyar sereg átkelhetett volna a Morván, a csata lényegében már el is veszett.441 Erről a csatáról – tudtommal – eleddig nem készült egyetlen modern magyar, cseh vagy osztrák feldolgozás

sem.

Még a

Babenberg-örökségért folytatott

harcot

nagy

részletességgel feldolgozó Szende László is elkerülte részletes elemzését, holott katonai szempontból rendkívül izgalmas kérdéssel, szinte már rejtéllyel állunk szemben. Az egyik lehetséges – és a magyar hadtörténetírásban szokványosnak mondható magyarázat a történtekre –, hogy pusztán egy véletlen incidens sodorta volna a végzetes küzdelembe a szemben álló feleket.442 Ehhez társul időnként az a feltételezés is, hogy a IV. Béla korában

437

Szende, 1999. 290–294. o.

438

Az élelmezési problémákról: Ottokár von Steiern: Reimchronik. In: Gombos, 1937–1938. 1793. o.

Ottokár 1260 nyarán addig szokatlan erejű erőket vonhatott össze, hiszen korábban egyetlen nagyobb csatára sem került sor, annak ellenére, hogy a magyar és kun könnyűlovasság IV. Béla lengyel és halicsi szövetségeivel rendszeresen dúlta az ellenséges határmenti területeket. Szende, 1999. 269–287. o. 439

Szűcs, 1993. 87. o.; Szende, 1999. 294–296. o.

440

Gombos, 1938. 1794–1795. o.

441

Kristó, 2003. 178–179. o.

442

Rónai Horváth Jenő azon az alapon vetett el minden más lehetőséget, hogy „a felek közül a magyar

volt az, kinek a harc megkezdése érdeke ellen vala, mert hiszen a sereg még átkelő félben tehát harcászatilag a legkedvezőtlenebb helyzetben volt; az átkelés megzavarása a magyar seregre, mely erejét a küzdő térre vonni nem volt képes, csak végzetes lehetett.” Rónai Horváth Jenő: Magyar Hadi Krónika. A magyar nemzet

118

már olyannyira áthatotta volna valamiféle furcsán értelmezett „lovagi szellem” a magyar hadvezetést,443 hogy pusztán emiatt egy számára nyilvánvalóan előnytelen állásban kívánt csatába szállni, ám ez a vélekedés a körülmények és a fejlemények ismertében fenntartással kezelendő.444 Az belátható lenne, hogy a „lovagi szemlélettel” talán jobban áthatott csehek és osztrákok számára mi lehetett az alku előnyös oldala: amellett, hogy a magyar sereg – hátában a folyóval – kedvezőtlenebb pozícióba került, a csata előtt Ottokár is nagyobb területen tudta szétosztani, nagyobb területről tudta élelmezni szűkölködő csapatait. Mindezzel IV. Béla és vezérei is tisztában lehettek, sőt erre a körülményre akár tervet is építhettek: a szétszóródott, gyanútlan ellenségre még készületlen állapotában kell a vízi akadályt könnyedén leküzdő könnylovassággal megsemmisítő csapást mérni. Bár mindez természetesen csak egy a lehetséges magyarázatok közül, az, hogy Ottokár király a pápához írt levelében pontosan eszerint adta elő az események menetét, némileg növeli a valószínűségét: a magyarok előhada már 11-éről 12-ére virradó éjszaka átkelt a folyón, s 12-én – mint a fentebb ismertetett adatokból kiderült a steppei hadviselésben igencsak elterjedt – félkör alakú csatarendben váratlan támadást intézett Ottokár stájerekből álló utóvédje ellen. A király riadóztatta távolabb tartózkodó csapatait is, s személyesen sietett a megtámadottak segítségére.445

ezeréves küzdelmeinek katonai története. 1. k. A honfoglalástól a mohácsi csatáig. Budapest, 1895. 134. o. Ezzel szemben például Négyesi Lajosban felmerült az a gondolat, hogy Ottokár tulajdonképpen a „színelt megfutamodás” egy módosított verziójával csalta lépre a magyarokat. Négyesi Lajos: A morvamezei csaták. (A publikálatlan kézirathoz a szerző szívessége folytán jutottam hozzá, melyet ezúton is köszönök.) 443

Jellemző módon Doberdói Bánlaky (Breit) József ennek az eseménynek az értékelésekor sem jutott el

oda, hogy bármi célszerűséget vagy értelmet keressen a magyar fél cselekedeteiben. (Bánlaky, 1930. 49–50. o.) 444

Hiszen a királyi haditanácsban helyet kaptak a kunok vezérei is, s a trónörökös, a későbbi V. István is,

aki épp 1260 júniusában adott leckét Ottokár vitézeinek a „steppei” hadviselésből. A magyarországi lovagi kultúra korlátairól bővebben: Kurcz, 1988. 445

Ottokár cseh király levele IV. Sándor pápához az Annales Ottakariani-ban. In: Gombos, 1937–1938.

166. o.; Doberdói Bánlaky (Breit) József – aki szintén az akaratlan incidens hipotézise mellett állt ki – csupán egy felderítő csapat akciójából vezeti le az összecsapást, noha ez a „felderítő csapat” szerinte, miután „a csehek elsáncolt táborára akadt, talán, hogy abba mélyebb betekintést nyerjen, a csoport parancsnoka több irányból jövő koncentrikus támadást rendelt el a sibenbrunni tábor ellen” (Bánlaky, 1930. 48–49. o.) Ha hihetőnek tartjuk Ottokár állítását, akkor ez fegyvernyugvás idején aligha nevezhető természetes viselkedésnek – különösen nem a XIX. század katonai iskoláiból kikerült, első világháborús veterán számára.

119

Bár a cseh király beavatkozása után kibontakozó harc részleteiről nem rendelkezünk túl sok információval, azt a felvetést, hogy legfontosabb momentuma az lett volna, hogy a kunok és magyarok sűrűn záporozó nyilai nem tudtak kárt tenni a támadó cseh és osztrák nehézlovasságban, nyugodtan elvethetjük, hiszen tizennyolc évvel később a magyarok és kunok ugyanilyen fegyverekkel igen komoly károkat tudtak okozni a cseheknek a második morvamezei csatában.446 Az azonban bizonyos, hogy az átkelt magyar seregrész egyik legfontosabb parancsnoka, István herceg igen szorult helyzetbe került, talán meg is sebesült,447 a vezér eltűnése pedig könnyen okozhat pánikot a seregben – ami ezúttal be is következett. A megfutamodók összekeveredtek a folyón át a segítségükre igyekvőkkel, a kavarodásban sokan a vízbe vesztek, s végül az egész magyar sereg – állítólag a folyón való átkelés közben sokezres veszteségeket szenvedve – a még érintetlen csapatokkal együtt, táborát hátrahagyva megfutott. Noha egy ilyen eset sosem vet túl jó fényt az előzetes megállapodást megszegő félre, a siker sok mindenért kárpótolhat: amint azt a 899. évi brentai diadal is megmutatta, akár háromszoros túlerőben lévő, megállapodásra nem hajló ellenséggel szemben is komoly eredményt lehetett elérni. Ez esetben csupán a Gombos F. Albin által példaadó gondossággal elemzett esemény448 – mely oly sok a magyar vitézséget és hadi rátermettséget, sőt zsenialitást ecsetelő leírást ihletett meg – egy apró, ámde igen fontos momentuma érdemel figyelmet: Liutprand beszámolója szerint ugyanis a sikeres magyar támadás a Brenta folyón keresztül azért is hatott a meglepetés erejével „mert a keresztények a béketárgyalások alatt a hosszas várakozást elunták és szétszéledve evéshez láttak”.449 Amint az a fentiekből remélhetőleg kitűnt, az a lehetőség, hogy efféle „pogány módra”, tárgyalások látszatával altassák el az ellenfél éberségét, az 1260. évi morvamezei csata esetében is fennáll. Tizennyolc évvel később majdnem ugyanazon a helyen a magyar hadak nyílt csatában látványos revansot vettek Ottakáron a korábbi kudarcért. Az 1278-as morvamezei csata Közép-Európa egyik legjobban dokumentált középkori hadieseménye, a rá vonatkozó főbb német, osztrák és cseh forrásokat mintaszerűen vizsgálta meg Andreas Kusternig osztrák 446 447

Kristó, 2003. 179. o. Vö. Kristó, 2003. 192. o. Szende, 1999. 297. o. Az itteni történések Zsoldos Attila feltételezései szerint valószínűleg nem

kedveztek a jó viszonynak IV. Béla és fia, István herceg között. Zsoldos Attila: Családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. (História Könyvtár, Mongráfiák, 24.) Budapest, 2007. 17. o. 448

Gombos F. Albin: A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása. HK, 28 (1927). 464–471 o.; újabban:

Torma Béla Gyula: Csata a Brenta folyónál, 899. HK, 121 (2008). 425–447. o. 449

Liudprand, 1908. 52. o.

120

kutató.450 Figyelemre méltó azonban, hogy az általa már 1982-ben közölt rövid csataleírás ennek ellenére lényegében Köhler tábornok XIX. századi művén nyugszik, mely szerint a magyar csapatok Habsburg Rudolf több lépcsős csatarendjének első lépcsőjében kaptak volna helyet – épp úgy, ahogyan II. Frigyes is oda állította könnyűlovasságát az 1237. évi cortenuovai csatában, ahol császár oldalán az ifjú Habsburg Rudolf is harcolt. (Magyarországon utoljára 1890-ben publikált ehhez hasonló leírást Köhler nyomán Soós Elemér.451) Ennek az elképzelésnek az ellentmondásaira már 1893-ban felhívta a figyelmet Bárczay Oszkár, aki az eltérő látásmódú forrásokat, valamint Köhler és vitapartnereinek álláspontját is figyelembe véve úgy próbálta meg Köhler hipotézésinék gyönge pontját 452 kiküszöbölni, hogy a csatában részt vevő egész magyar hadat Rudolf jobbszárnyára helyezte, ami után lehetővé vált, hogy IV. László magyar és kun harcosai szinte külön csatát vívjanak a valószínűleg velük szembe állított csehekkel és morvákkal.453 Amennyiben elfogadjuk ezt a feltevést – márpedig a források anomáliának magyarázatára ennél jobb megoldást a kutatók eddig nem tudtak felmutatni –, ez esetben nyugodtan ki is zárhatjuk a szövetséges hadak más részeit a vizsgálódások köréből.454 A magyar hadsereget három csoportra osztották: az elsőt Csák Máté nádor, a másodikat Gutkeled István országbíró vezette, míg a harmadik csapat az ifjú király, IV. László körül csoportosult.455 Bár az újabb irodalomban az az elfogadott álláspont, hogy az első két

450

Kusternig, Andreas: Erzählende Quellen des Mittelalters: die Problematik mittelalterlicher

Historiographie am Beispiel der Schlacht bei Dürnkrut und Jedenspeigen 1278. Wien, 1982. Ehhez hasonló módszerességgel ebből a korszakból jószerével egyetlen magyar vonatkozású hadiesemény középkori forrásait sem dolgozta fel soha senki! Vö. Zsoldos Attila: Ápád-kori hadtörténetírásunk mai állása. Új eredmények, régi adósságok. HK,113 (2000). 420. o. 451

Kusternig, 1982. 14–15. o.; Köhler, Gustav: Entwickelung des Kriegswesens und der Kriegführung in

der Ritterzeit von Mitte des 11. Jahrhunderts bis zu den Husitenkriegen. Breslau, 1889. 3. k. 324. o.; Sóós, 1890. 459–477. o. Így Pálóczi Horvát András már mint a hazai véleményektől eltérő álláspontot ismertette Kusternig leírását. (Pálóczi Horvát, 1989. 61–62. o.) 452

Tudniillik azt, hogy az első lépcsőben feltételezett magyarok harcairól lényegében nem írnak a

különféle német seregtestek összecsapását megörökítő szövegek, holott eszerint a magyaroknak épp ezek között kellett volna tevékenykednie a csatában. 453 454

Bárczay, 1893. 491–497., 672–674. o. Az ő nyomán kisebb nagyobb változásokkal ez az elképzelés került be szinte minden fontosabb

hadtörténeti összefoglaló munkába. Lásd: Bánlaky, 1930. 150–153. o.; Borosy, 1985. 54–55. o.; Kristó, 2003. 190–192. o.; Veszprémy, 2003. 32–33. o. 455

A három magyar csapatról: Annales Sancti Rudberti Salisburgenses. In: Kusternig, 1982. 54–55. o. A

csapatok vezéreiről: Ottokar von Steiern, 1994. 105–106. o.

121

seregtest egymás mögött állt volna a csatarendben, valójában ehhez a források semmiféle fogódzót nem adnak, így épp ilyen valószínű feltételezés lehet az is –amire egykor Soós és Bárczay is utalt456 – hogy egyetlen vonalban álltak egymás mellett, azaz tulajdonképpen a szövetségesek balszárnyán álló magyar sereg két „szárnyát” is alkothatták. Tőlük távolabb foglalt helyet IV. László és kísérete, amit hagyományosan a király ifjú korával szokás magyarázni, holott II. Géza sem volt idősebb, amikor 1146-ban a Lajtamenti csatában átesett a „tűzkeresztségen”. Annál figyelemre méltóbb, hogy mindkét csatában hasonló volt a két ifjú király pozíciója: a derékhadtól távolabb foglaltak állást kíséretükkel – míg az ellenfél vezére az osztrák herceg és a cseh király a csatasorokban harcolt. A Rímes Krónika szerint „így szokták ezt a magyarok, s nyíltan meg is mondják, hogy királyuk túlontúl becses számukra, semhogy személyesen vegyen részt a harcban: Ők ugyanis könnyű vértezetű, gyors paripákon tudnak lovagolni, s ha kergetni kezdik őket, ostorral biztatják gyors futásra lovaikat. Minthogy azonban a szerencse forgandó, erre nem bízzák magukat.”457 Amellett, hogy ez a részlet egyértelmű utalást tartalmaz a magyarok manőverező könnyűlovasságon alapuló taktikájára, azt is elárulja, hogy a magyar sereg fővezérének „harcálláspontja” úgy lett kiválasztva egy hegyen, hogy IV. László „látott és hallott mindent, ami a tágas mezőn lejátszódott”458 – pontosan úgy, ahogyan az egy csapatait háttérből irányító steppei hadvezér esetében is történt volna.459 Bár a Rímes Krónika nyomán a legtöbb új összefoglalás fontosnak tartja hangsúlyozni a magyar nehézlovasság, különösen pedig a két seregtest „sváb-módon” harcoló vezéreinek szerepét, nem árt emlékeztetni arra, hogy ezek a vezérek a Liber Certarum Historiarum szerint épp azért lettek felkérve a feladatra, mert kiválóan értették az íjászlovasság harcának minden csínját-bínját.460 A csata egyetlen magyar krónikásának, IV. László feltehetően jól értesült udvari papjának, Kézai Simonnak a tudósítása pedig azt támasztja alá, hogy a magyaroknál ennek még mindig elég nagy jelentőséget tulajdonítottak: „László király pedig […] a cseh sereg közelébe vonult és minden oldalról körbezárta.461 Azután a 456

Soós, 1890. 469–470. o.; Bárczay, 1893. 673. o.

457

Ottokar von Steiern, 1994. 107. o.

458

Ottokar von Steiern, 1994.

459

„A vezérek, illetőleg a hadsereg vezetői nem bocsátkoznak harcba, hanem messze, az ellenséges

sereggel szemközt állnak fel” Plano Carpini, 2003. 91. o. 460

Kusternig, 1982. 146–147. o.

461

Az Annales Ottakariani a magyarok megnevezése nélkül arról tudósít, hogy a cseh sereget a félhold

alakú csatarendben támadta az ellenség és be is bekerítette (Gombos, 1937-1938. 168. o.; német fordítása: Kusternig, 1982. 167. o.), s ezt a szövegrészletet Bánlaky (Breit) József Kézai szövegének párhuzamaként a

122

lovaikat és őket magukat a király magyarjai és kunjai nyilaikkal sebeket osztva úgy tönkreverték, hogy Milota, Ottokár hadseregének a fővezére, akiben a seregnek a zöme különösképpen bízott, mivel nem volt képes ellenállni a magyarok támadásának és nyilainak,462 övéivel együtt megfutamodott.”463 Úgy tűnik, hogy fő vonalaiban az 1146. évi és az 1278. évi csata némiképp hasonlóan alakult: a magyaroknak mindkét esetben sikerült feltartóztatni az ellenséges támadást – talán épp eközben került sor a sokat idézett közelharcra, ahol az egyik seregvezér, Csák Máté is életveszélybe került mikor leesett lováról –, s olyannyira megtörni az ellenfél harci morálját, hogy az meg is futamodott.464 Ezúttal azonban nem volt szükség a királyi kíséret beavatkozására, viszont sor került még egy igen fontos eseményre: a magyar seregben küzdő kunok harc közben megtámadták és kifosztották a cseh tábort. Kézai nem határozza meg ennek az eseménynek a pontos időpontját, csupán annyit ír, hogy „ezen csatározások közben”,465 azaz még a cseh sereggel folytatott harc alatt került sor erre a támadásra. Ezt erősíti meg a Rímes Krónika is, ami szerint „nem is várták ki a csata végét, sem pedig a gyülekezőt, s míg a két király serege a csata idején foggalkörömmel összeakaszkodott, és egymásba keveredett, a kunok nem tudták megállni, hogy mindenfelől meg ne rohanják a két sereg sátrait”.466 Ha a magyar vezérekről – ismételten valamiféle „lovagiasság” okán – esetleg nem is állítja a szakirodalom, hogy szántszándékkal, jó előre az ellenfél hátába küldték volna a kunok egy csapatát, 467 a kun vezérekről bizton feltételezhetjük, hogy – akárcsak a magyarok 955-ben Augsburgnál – nagyon is hajlottak a csekély ellenállás és dús zsákmány reményében egy ilyen

magyar had tevékenységének leírásaként értelmezte. (Bánlaky, 1930. 156–157. o. 245. j.) Andreas Kusternig azonban úgy vélekedik, hogy ez esetben a szöveg írója valószínűleg Ottokár király 1260. évi levelét használta fel az újabb esemény leírásához. Kusternig, 1982. 172. o. 462

Fontos megjegyezni, hogy ebben az időszakban korántsem csak a mai terminológiával

könnyűfegyverzetű lovasként leírható magyar harcosok használtak íjat! Borosy, 1985. 525., 230. o.; Szűcs, 1993. 22. o. 463

Kézai, 1994. 94–95. o.

464

Az osztrák sereg támadásának elakadásáról és megfutamodásáról: Freisingi Otto, 1913. 110. o. A cseh

támadás visszaveréséről és a magyar vezér veszedelméről: Bárczay, 1893. 674. o. 1. j.; Bánlaky, 1930. 155. o.; Veszprémy, 2003. 35. o. 465

Kézai, 1994. 95. o.

466

Ottokar von Steiern, 1994. 109. o.

467

Vö. Annales Sancti Rudberti Salisburgensis. In: Kusternig, 1982. 54–55. o.

123

nagyszabású átkaroló hadműveletre, amelynek mindemellett igen komoly szerep juthatott Ottokár harcban álló seregeinek bomlasztásában is.468

468

955-ben Augsburgnál Ottó például kénytelen volt megbontani felvonulásban lévő csatarendjét, hogy

szembeszálljon a hátába került magyar erőkkel. Kristó, 1995. 225–226. o. A tizenöt éves háború harcaiban szerzett tapasztalatok birtokában lévő Istvánffy Miklós történész azt állította, hogy a magyar sereg futását a tábor elestének híre váltotta ki Mohácsnál. (B. Szabó, 2006a.) 185–186. o.

124

V. A KÖNNYŰLOVASSÁG KONTINUITÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI V.1. Przemyśl, 1099: a hagyományos taktika „feledésének” bizonyítéka? A csataleírások kapcsán végezetül az orosz évkönyvek sokat idézett részletére kell kitérni. A magyarok 1099-es halicsi vereségéről író Hodinka Antal következtetései ugyanis mára teljes felülvizsgálatra szorulnak. A korábbi kutatóktól eltérően ő a kunok által alkalmazott színlelt megfutamodás sikerére hivatkozva azt igyekezett bebizonyítani, hogy a magyarok ekkorra már bizonyosan elfeledték a kunokéhoz hasonló ősi harcmodorukat. De vajon fenntartható-e ez az állítás, azaz színlelt megfutamodással csak olyan csapatokat lehet megtéveszteni és lesre csalni, amelyek nem ismerik ezt a cselfogást? Ha pusztán logikai úton közelítjük is meg a kérdést, könnyen belátható, hogy ez nem lehet helytálló összefüggés. A steppei lovas népek harcmodora nyilvánvalóan elsősorban az egymás elleni küzdelemben alakult ki, így elsőként az általuk olyannyira kedvelt színlelt megfutamodást és lesvetést is egymás ellen kellett alkalmazniuk. Ha a módszert ismerő ellenfél minden alkalommal meg tudta volna különböztetni a valódi és a megtévesztő futást, s ellen tudott volna állni a kísértésnek, hogy a megvertnek tűnő menekülőket üldözőbe vegye, a színlelt megfutamodás alighanem hamar kikopott volna a steppei hadviselés kelléktárából. Csakhogy ilyen esetekben a csábítás rendkívül nagy lehetett, hiszen az ellenfél soha nem olyan védtelen, mint menekülés közben, a steppei népek pedig épp a megvert ellenség üldözésében voltak nagyon szívósak. Még a XVIII–XIX. század reguláris lovasságát is nehéz volt ilyen helyzetben kézben tartani, a rendkívül mozgékony könnyűlovasok pedig általában igen nehezen megzabolázható tömeget alkottak.469 Az

elméleti

megfontolások

mellett

több

történeti

példa

is

cáfolja

Hodinka

gondolatmenetét. A legjobb ellenérveket azok a X. századi esetek szolgáltatják, amikor a színlelt megfutamodást épp a könnyűlovas steppei népek ellen alkalmazták sikerrel. A magyarok ily módon bekövetkező 933-as merseburgi vagy a besenyők hasonló 970-es arkadiopolisi vereségéből még senki sem jutott arra a következtetésre, hogy ezek azért következtek volna be, mert a vesztesek ekkorra már elfeledték saját ősi harcmodorukat.470

469

Keegan, 2000. 176–177. o.

470

Veszprémy, 1991. 1–5. o.; Moravcsik, 1988. 87. o. Aligha véletlen, hogy a X. századi Bizáncban külön

traktátust szenteltek a könnyűlovasságban igencsak bővelkedő ellenfeleik elleni portyázó hadviselésnek, ami természetesen a színlelet megfutamodásokat és lesvetéseket is magába foglalta. Tősér, 2004. 595–608. o.

125

Ugyancsak Hodinka gondolatmenetét cáfolják az 12. századi bizánci háborúk több epidzódjai, melyekre Bárny Attila, és az 1233. évi stájerországi események is – amelyekre pedig nemrég Szabados György hívta fel nyomatékosan a figyelmet. Már az 1150. évi Tara-folyó menti összecsapások klasszikus példái a jól ismert steppei hadviselésnek, a magyar esgítőcsapatok nem állnak nyílt csatát a bizánciakról, oldalról, hátulról „szurkálják”őket, lesből támadnak, majd vissza-visszavonulnak, kis egységekben, s görögök nem látják őket, nem tudják hol vannak; céljuk az, hogy megbontsák a bizánci hadrendet, széthúzzák a menetoszlopot, s menet közben részekre töredezve, elszigetelve zárjanak körül egy-egy kisebb seregrészt, amit körbevéve sűrű nyilazással törnek meg. Később, 1150-es, 1160-as évekbeli ütközeteknél is alkalmazzák e technikát, pl. 1166-ban Ampod bán Spalatóból csalogatja ki a görögöket, majd alapvetően könnyűlovas nyilazással zaklatva, részekre bontva győzi le őket.471 Amikor pedig 1233-ban „a magyarok betörtek Stájerországba, és tűzzel, meg fosztogatással dúlták. A stájerek összegyűltek, és vezér nélkül kezdték el őket üldözni. A magyarok hosszan csalogatták őket határaikról, cselt vetettek, megfordultak, majd előröl és hátulról támadtak rájuk.”472 Történt mindez egy olyan időszakban, amikor a magyar hadinép –a már említett elképzelés szerint – már nem, illetve a kunok betelepedése híján még nem „tudhatta” volna a színlelt visszavonulás fortélyait.473 V.2. Az Árpád-kori fegyverzet változásai kizárhatják-e a folyamatosságot? Mint az első fejezetből is kitűnt, Tóth Zoltán óta szinte megingathatatlan az következtetés, hogy a görbe szablya a könnyűlovasság elmaradhatatlan tartozéka lett volna, míg az egyenes kardok mindenképpen valamiféle más típusú, feltehetően „nehezebb” lovassághoz tartoztak egykor, s szablyát ezután már nem használhatott más, csak a keletről érkező újabb népek könnyűlovassága.474

471

Ioannes Kinnamos leírása az eseméynekről: Moravcsik, 1988. 200–205., 240–241. o.;

A korszak bizánci háborúiról: B. Szabó, 2013. 110–150. o. 472

Részlet a Continuatio Sancrucensis-ből Szabados György fordításában. Szabados, 2007a. 491. o.

473

Szabados, 2007a. 491. o.82. j.

474

Tóth, 1934. 133-134. o.; Később azonban kiderült, hogy e fegyverek egy részét a X-XI. században

éppenséggel íjjal együtt temették a sírokba, ahogyan az Kelet-Európában máshol is szokásban volt. (Kovács, 2003. 340–341. o.; Bakay, 1965. 24. o.);

126

Ezt a kérdést a régészeti anyag gyarapodásának köszönhetően ma már sokkal árnyaltabban lehet vizsgálni, mint az 1930-as években. Ha a nagy tömegben előkerült kétélű kardok használatának kronológiája vitatott is, nyilvánvalóvá vált, hogy a IX–X. századi magyarok sem csak szablyát használhattak. A kunágotai és sepsiszentgyörgyi –bizáncinak tartott – kardok,475 a felsőszéli és a kajárpéc-gyűri – feltehetően norvég gyártmányú – egyélű kardok476 világosan jelzik, hogy a honfoglalás kori magyar harcosok sem kizárólag „hazai” készítésű

fegyverekkel

rendelkeztek.

Vagy

kereskedelmi

csatornákon,

vagy

a

hadizsákmány révén hozzájutottak olyan fegyverekhez is, melyek jelentősen különböznek a hazai régészet által tipikusnak tekintett szablyáktól.477 Az bizonyos, hogy a több mint 150 szablya mellett 12 szablyamarkolatú kard is előkerült az idők folyamán,478 és amennyiben nem pusztán tipológiai, hanem funkcionális szempontokból vizsgáljuk a kérdést, alighanem hozzájuk lehetne sorolni a teljesen egyenes

475

Kiss Attila: Frühmitteralterliche Byzantinische Schwerter im Karpatenbecken. AAH, 39 (1987). 193–210.

o.; Gáll, 2007. 426., 430. o.; Bíró Ádám: Fegyverek a 10–11. századi Kárpát-medencében. PhD-disszetáció. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2013. 241–303. o. 476

Ruttkay, Alexander: Waffen und Reiterausrüstung des 9. bis zur ersten Hälfte des 14. Jahrhunderts in

der Slovakei. 1. rész: Slovenská. Archeológia, 23 (1975). 144. o.; 2. rész: Slovenská. Archeológia, 24 (1976). 293. o.; Kovács László: Honfoglaló magyar leletek a kajárpéc-gyűri kavicsbányában, Győr–Moson–Sopron m. CAH Communicationes Archaeologiae Hungariae, (1992). 160–161. o. Sajnos a Peter Paulsen által feldolgozott baltikumi kardmarkolatú „szablyapengés” fegyverek közül nem sikerült egyet sem megnézni, így sem azok és a norvégiai egyélű, hosszú saxok kapcsolatát, se a Budapesten az a Mexikói útnál előkerült, enyhén ívelt „szablyapengés” kard kapcsolatait nem sikerült egyelőre áttekinteni. Paulsen, Peter: Einige Säbelschwerter im Ostseeraum. In: Kühn, Herbert–Kleemann, Otto hrsg.: Documenta Archaeologica Wolfgang La Baume dedicata. Bonn, 1956. (Rehinische Forscungen zur Vorgeschichte 5.) 123–136. o.; Bakay, 1965. 7. o. 477

Ha pedig így van, elég nehéz magyarázatot találni arra, hogy például Petersen rendszerének a Nyugat-

és Észak-Európában már a IX. században is használt többféle típusú kardjait miért ne használhatták volna a X. századi magyar harcosok már a X. század vége előtt is, függetlenül attól, hogy mikor is váltak sírmellékletté. Vö. Bakay, 1965. 31. o.; A kétélű kardok Kárpát-medencei harsználatának problémájáról – a tárgy Európában egyöntetűen ismert és hasnzálatos luxuscikk jellegének kidomborításával: Bíró, 2012. 208. o. 478

A leletek számáról és a keltezési problémákról: Kovács, 1990.; Révész–Nepper, 1996. 46. o.; Kristó

Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről (Rendhagyó válasz bírálóimnak). Sz, 131 (1997). 234–275. o.; Révész László: A Gnadendorf-program. Gondolatok egy sír feldolgozása és bemutatása kapcsán. CAH, 2006. 297–302. o.; Bollók, 2007.; Bóna István véleménye a kérdésről: Kovács, 1990. 40. o. 5. j.; a szablyák és kardok párhuzamos használhatóságának lehetőségéről: Bollók, 2007., Gáll, 2007. 430–433. o.

127

pengéjű szablyákat is,479 melyek „tőrként” szúrásra vagy „pallósként” vágásra való használatakor hasonló hatások érvényesülhettek, mint a valamivel nehezebb pengéjű szablyamarkolatú kardok esetében.480 Épp ezért a honfoglalás kori fegyvertörténeti kutatások egyik legmeglepőbb állítása volt ennek a fegyvernek lokális és efemer jelenségként, zsákutcás fejlesztési kísérletkén való minősítése, annak ellenére, hogy ilyen típusú tárgyak – fő- vagy kiegészítő fegyverként – más időszakból és helyről is ismertek.481 A hazai kutatók általában abból indultak ki, hogy a fegyveranyag homogén egy adott időszakban, s a különböző típusok vagy stílusjegyek jól megkülönböztethető módon váltják egymást az időben. A későbbi korok tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy általában sem a „szablya-kultúrák”, sem a „kard-kultúrák” nem teljesen homogének. Az iszlám világban például fontos szerepe volt a későbbiekben ennek a fegyvertípusnak, így nem meglepő, hogy Magyarországon az oszmán hatás fénykorában, a XVI–XVII. században a vitézek jellegzetes szablyáik helyett vagy amellett, kiegészítő fegyverként gyakran széles egyenes pengéjű, azaz lényegében az akkori szablyamarkolattal egyezően szerelt karddal, pallóssal, is bírtak – de a keskeny, szúrkard utóda/rokona, a hegyestőr sem volt épp ismeretlen.482 479

Mint amilyen például a széles pengéjű tiszacsomai szablya is volt: Fodor, 2001. 19., 28. o. 2. kép.

480

Az egyélű pallosok jelenlétéről a késő-középkori steppén: Świetosławski, Wietold: Arms and Armour

of the Nomads of the Great Steppe in the Times of the Mongol Expansions (12 th-14th centuries). Łodz, 1999. 43–46. o. A szablyáknál már a XX. század elején vizsgálta a német Lenz a hajlott markolat szerepét (idézi Zakharov, A.–Arendt, V.: Studia Levedica. Régészeti adatok a magyarság IX. századi történetéhez. Budapest, 1935. [Archaeologica Hungarica] 58–59. o.), ami sajnos az egyélű, egyenes pengéjű szablyák és a szablyamarkolatú kardok esetében tudtommal mindeddig elmaradt. Töll László: Élet és halál urai a csatatereken – elődeink fegyverei In: Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai Budapest, 2008. 22. o. 481

Bakay, 1965. 34–35.; az újabb irodalommal: Kovács, 2003. 346–347. o. Legújabban pedig Kovács S.

Tibor: Thúry György kanizsai kapitány pallosa. Folia Historica, 26.(2008–2009) 81–83. o.; Ahogyan arra Kovács László rámutatott, valószínűleg nem tartozhatott az ilyen jellegű kiegészítő fegyverek közé egy honfoglalás kori magyar szablya, mint azt az Erős Kezű Walterről szóló eposz következő részlete alapján Dienes István vélte. Dienes István: Megjegyzés Fettich Nándor válaszához. AÉ, 96 (1969). 119. o. Vö. Kovács, 2003. 318. o. 72. j., valamint Ekkehard, 1999. 103–104. o. 20. j. Az eposzban „a kétélű karddal felövezte csípőjét, / egy másikat jobbjára kötött fel Pannonia módján: / de ez utóbbi csak egy éllel tudott sebeket ütni.” (Ekkehard, 1999. 336–338. sor, 28–29. o.), ám ezt az egyélű fegyvert később semispataként, azaz a kor szokásos, egyélű harci késeként említi a szöveg: uo. 1390. sor, 96–97. o.; Kelet-Európai példákról – beleértve a bizánci lovasság „kétkardúságát” is: Bíró, 2012. 201–203. o. 482

Ilyen fegyverek például II. Bajazid szultán „szablyamarkolatú”, lángolt pengéjű pallosai (Yücel, 2001.

97–99. tábla.), „Szkander bég” Bécsben őrzött kardja (Kunsthistorisches Museum, Waffensammlung, lt. sz.:

128

Ugyanígy nem lehet homogénnek tekinteni a „kétélű kardok korszakának” jóval szerényebb emlékanyagát sem, hiszen a Kárpát-medencében – és Bulgáriában is – gyakori „honfoglalás kori” szablyatípus eltűnése után a régészeti leletek mellett templomi falképek, illetve a Képes Krónika miniatúrái is azt is jelzik, hogy ez a fegyvertípus azért Magyarországon továbbra sem volt ismeretlen.483 Az egyes régiók között kimutatható erőteljes kölcsönhatásoknak köszönhetően aligha tartható álláspont Tóth Zoltán nézete: amennyiben a honfoglalás kori szablya formavilága nem élt tovább az Árpád-kor évszádaiban, magával a fegyertípus használatával sem számolhatunk már. A Magyar Királyság a középkorban nem volt egy elszigetelt, fejlődésben megrekedt hely a világban, ahol évszázadok múltán is változatlanul élhettek volna tovább fegyvertípusok. Ezt nyilván Tóth is tudta, mert a kétélű kardok esetében az európai tendenciáknak megfelelő folyamatos formai változásokat minden további nélkül tudomásul vette, s csak a szablyákon kért számon valamiféle organikus „belső” fejlődést.484 Holott, ha másként nem, de a keletről folyamatosan érkező betelepülők, például a XIII–XIV. században az Arany Horda uralma alól kiszakadó „nyögérek”, „tatárok”, jászok újabb és újabb hullámai folyamatos frissítést jelenthettek a keleti típusú fegyverzetben is. V.3. Elfeldett keleti betelepülések nyomai

A 550. Thomas–Gamber, 1976. 61–62. o. 23. kép.) vagy Thúry György kardja a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárában (Lt. sz.: 55.3249.) Leghíresebb példányaik talán a VII–VIII. századi muszlim kalifáknak tulajdonított fegyverek között vannak, melyeket ma Isztambulban, a Topkapi Szaraj múzeumában őriznek. Yücel, 2001. 15–50. o. E fegyverek minden bizonnyal igen régiek (Alexander, David: Swords and Sabers during the early Islamic Period.G, XXI (2001). 196–199. o.) és bár mai markolatuk szereléke kétségkívül későbbi, jellegzetes XV. század végi XVI. század eleji oszmán stílusban készült. al-Sarraf, 2002. 175–176. o. Az iszlám tradícióról: Tóth, 1934. 136. o. 21. j. A magyar fegyverekre gyakorolt oszmán hatásokról: Temesváry Ferenc: Vas, ezüst és arany. Nemzeti történelmünk fegyverei. Kiállítási katalógus. Keszthely, 1989. 12–13. o.; Kovács S., 1995. 213–3242. o.; Újabban Kovács S. Tibor már inkább a késő középkori lovagi fegyverzet továbbélő típusait látja e ’kiegészítő’ fegyverekben: Kovács S. 2010. 113–127. o. 483

A régészet által többnyire besenyő vagy kun etnikumhoz kötött, ritka fegyverekről: Kovács, 2003. 384.

o. A magyarországi képzőművészeti anyagban a XIV. században felbukkanó, különféle késő középkori szablyákról: Pandula, 1988. 218–219. o. (a Pandula Attila által tanulmányozott középkori falképek közül a Szent László-falképciklusok fegyvertörténeti anyagának módszeres feldolgozásával újabban Hidán Csaba foglalkozik); Temesváry, 1989. 10–11. o. 484

Tóth, 1934. 134. o.; Tóth, 1937. 97–104. o.; Tóth, 1938. 61. o.

129

A „nyögérek” és „tatárok” betelepülése sajnos az utóbbi időszakban nem nagyon foglalkoztatta a hazai kutatókat, így egy rövid áttekintésen kívül más nem is nagyon akad a témáról, holott ehhez a korszakhoz is köthető például egy töredékesen előkerült lószerszám.485 A korábbi időszakból Selmeczi László a jászok kunokkal együtt történő XIII. századi beköltözését feltételete, míg jómagam inkább Györffy György és Kristó Gyula véleményéhez csatlakozva a történeti összefüggések alapján inkább a XIV. század legelejét – amikor a jászok tömegei elhagyták Arany Hordabeli szállásaikat a Kárpátok előterében – jelöltem meg a beköltözés időpontjaként, melyet a jász temető leletanyagának külföldi párhuzamai is megengednek.486 Mint azt a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja szervezésében 2015. június 3-án megrendezett legutóbbi Jász-konferencia előadásai is jelezték, a Kárpátok keleti oldaláról érkező betelepülők története – talán a XIII. század derekán érkező kumán-kipcsak ’kunok’ kivételével – mind érkezésük időpontja, mind letelepedésük pontos helye szempontjából igencsak homályos.487

485

Németh Gyula: Kun László király nyőgérei; MNy, XLIX [1953]. 304–308. o.); Mesterházy Károly:

Hakasz (jeniszeji kirgiz) leletek Rakamazról. AÉ, 111 (1984). 225–236. o.; Ezek a nyögérek épp úgy lehettek „besorozott” hadifoglyok, mint áttelepül „renegátok”: az Ilkánanida-mameluk háborúk során is előfordult, hogy mongol csapatok családostul átálltak az egyiptomiakhoz. A magyarországi tárgyi vagy képi források párhuzamai időnként kifejezetten meghökkentő távolságokról kerülnek elő: a híres bécsi szablya díszítésének párhuzamait egy Tuvában talált szablyán lelte fel Fodor István (Fodor, 2000b. 17–18. o.; Fodor, 2001. 20. o.), egy Magyarországon előkerült, feltehetően XIV. századi tollas buzogánynak pedig az 1300-as évek elején készült perzsiai miniatúrán mutatott rá a párhuzamára Hidán Csaba (Hidán, 2004. 4. o.), a hasonló korúnak tartott rakamazi lószerszámleletnek a szibériai Minuszinszki-medencében ismerte fel a „legközelebbi rokonait” Mesterházy Károly (Mesterházy, 1984.), a kakaslomnici Szent László falképciklus lefejezés jelentében pedig a leány egy olyan viszonylag rövid, széles pengéjű ívelt szablyát tart a kezében, melyhez hasonló tárgy Dél-Szibériában, a Bajkál-tó környékén került elő (Pandula, 1988. 62. kép., Świetosławski, 1999. IX. tábla, 3.) 486

Selmeczi László: A négyszállási I. jász temető Budapest, 1992. Budapesti Történeti Múzeum. [BTM

Műhely 4.]; Selmeczi László: A jászok betelepedése Magyarországra. In: B. Molnár Erzsébet szerk.: Jogszabályok–Jogszokások. A Jászság kutatása 2005. Kiskunfélegyháza, 2005. 27–60. o.), míg B. Szabó, 2007b. 177–185. o. A jászoknak a Bizánci Birodalomba költözését jelölő, a hazai szakirodalomban elterjedt téves 1283-as dátumáról és a magyarországi tartózkodásukat igazoló első XIV. századi oklevelekről: Györffy, 1990. 275., 312–315. o.; Kristó, 2003. 235–241. o.; Vö. Bartusis, 1992. 76. o.; Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Budapest, 2001. 420. o.; Brehier, 2003. 399. o. 487

„Az

utolsó

keleti

honfoglalók”

–

A

jászok

beköltözése

a

Kárpát-medencébe.

(http://www.arpad.btk.mta.hu/14-sample-data-articles/195-az-utolso-keleti-honfoglalok-a-jaszok-

130

Tapasztalhatjuk, hogy nincs ez másként már a forrásokban jóval korábban szerémségi „magribiták” esetében sem. A granadai születésű muszlim utazó, Abu-Hamid al-Garnáti szerint ugyanis a XII. század közepi Magyarországon „ezerszámra élnek magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot”.488 Ezt a rejtélyes ’magrebita’– azaz a muszlim világ nyugati feléről, Észak-Afrikáról elnevezett – népességet a magyar középkorászok legjava próbálta azonosítani. Ki kabaroknak, ki besenyőknek, ki alánoknak, ki észak-afrikai arab zsoldosoknak, ki úzoknak vélte őket, a szegedi sztyeppe-kutatók új generációjához tartozó Katona-Kiss Attila pedig úgy véli, maguk a bizánciak telepítették őket a Szerémségbe, mielőtt az még magyar kézre került volna.489 Némelyik hipotézis figyelembe vette a népesség észak-afrikai jelenlétének problémáját – némelyik nem. Mi úgy véljük, hogy valószínűleg Kristó Gyula, illetve tőle függetlenül újabban Katona-Kiss Attila járhatott jó nyomon, amikor ezt a népességet Közép-Ázsia felől bevándorló török nyelvű pogány, illetve már iszlamizálódott úzokkal/oguzokkal kapcsolták őket össze. A két kutató ugyan nem látott összefüggést e népek és Észak-Afrika között, azonban egy másik kutató, Igaz Levente nemrégiben rámutatott, hogy a XII. századra a muszlim forrásokban agzaz vagy guzz néven emlegetett, oguz-török zsoldosok Észak-Afrikába, sőt a mórok uralta Hispániába is eljutottak, ahol a XIII. század elejéig kulcsfontosságú szerep jutott ezeknek a kiváló íjász lovasoknak a keresztény államok elleni harcokban.490 Ha a szerémségi határispánságban netán épp ilyen muszlim úz/oguz bekoltozese-a-karpat-medencebe.html; a letöltés időpontja: 2015. december 16.), lásd például Zsoldos Attila „Kérdések a jászok magyarországi történetének korai szakaszához” című előadását. 488 489

Bolsakov – Mongajt, 1985. 56. o. Nagy Géza: A honfoglalók Zemplénben. Ethnographia, 23. (1912) 213–222. o.; Gyóni Mátyás:

Kalizok, kazárok, kabarok, magyarok. Magyar Nyelv 34. (1938) 86–96., 159–168. o.; Hrbek, Ivan: Ein arabischer Bericht über Ungarn. AOASH, 5. (1955) 3. sz. 219–223. o.; Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Budapest, 1959. 50–58. o.; Czeglédy Károly: Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről. Nyelvtudományi Értekezések, 70. (1970) 259. o.; Kristó, 2003a 47–50. o. A kérdésről alapos kutatástörténeti áttekintés ad és saját megoldást is felvázol: Katona-Kiss, 2010.; a legújabb összefoglalás: Mátyás Béla: Az Árpád-kori magyarországi muszlimok eredete. Fons, 21. (2014) 3. sz. 315–329. o. 490

Igaz Levente: Kultúrák határán – Kelet és Nyugat hadművészetének találkozása a rekonkviszta idején.

Valóság, 48. (2005) 8. sz. 10–19. o.; Igaz Levente: A steppei eredetű harcmodor nem steppei környezetben történő használatának néhány kérdése. In: Középkortörténeti tanulmányok 7. Szerk. Kiss P. Attila – Piti

131

népesség élt volna, akkor a XI. század végén már hasonló szerepet tölthettek be, mint a Fertő vidéki besenyők az ország nyugati kapujánál, ahol szintén volt egy megyerendszeren kívüli határispánság.491 Az úzok jelenléte magyarázatot is adhatna a Hispániából érkező utazó furcsán hangzó népelnevezésére is, hiszen ő még a saját szülőföldjéről ismerhette őket így. Ha mindez egyelőre nem is több feltételezésnél, két dolog azonban bizonyosnak tűnik: a XII. század közepi bizánci háborúk idején már biztosan éltek valamiféle muszlim vallású, a bizánciak ellen katonáskodó népek a Szerémségben,492 s Abu-Hamid al-Garnáti révén a magyar király, II. Géza már újabb muszlim vallású török íjászokat toboroztatott seregébe a Volga vidékéről.493 Abu-Hámid al-Garnáti szövegéből kiderül, hogy Gúrkúmán városa – azaz valószínűleg Kijev – környékén szintén „több ezer magrebi származású muszlim él, de törökül beszélnek, s török módra élnek, nyilaznak.”494 Ezért is figyelemre méltó, hogy a szegedi sztyeppe-kutatók új generációjához tartozó másik kiváló szakember, Kovács Szilvia a közelmúltban könyv formában is megjelent PhD disszertációjában megemlített egy fontos összefüggést Kijev térségével. A Kijevi évkönyv közlése szerint Vlagyimir Monomah „az 1121 évben… kiüldözte a berendicsiket (Береньдичи) a Ruszból, a torkok és a besenyők pedig maguktól [azaz saját elhatározásukból] menekültek el.”495 Mivel a következő évben érte egy újabb – a bizánci történetírók által általában „szkítáknak” nevezett – sztyeppei nép támadása a birodalmat,

Ferenc – Szabados György. Szeged, 2012. 453–472. o.; Utódaikat még a XIV. században is említik a források Marokkóban. Nicolle, David: Arms and Armour of the Crusading Era, 1050–1350: New York, 1988. 229. o. 491

Zsoldos Attila: Confinium és marchia. Az Árpád-kori határvédelem néhány intézményéről. Századok,

134. (2000) 99–116. o.; Az első keresztes hadjárat idején Acheni Albert Jeruzsálemi történet című munkája szerint a magyar Szerémség határán fekvő Zimony várának magyar parancsnokát Guz ispánnak hívták, ami nem biztos, hogy az illető személyneve volt, hanem talán egy a jól ismert székely ispánéhoz hasonló tisztség elnevezése. A magyar fordításban a nevet Gézának „magyarította” Veszprémy László, de a hozzáfűzött jegyzetben felveti, hogy „az oguz tükök nevével is kapcsolatba hozható.” (Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szerk. Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged, 2006. 298. o. és 1301. j.) 492

Katona-Kiss, 2010.

493

„…összegyűjt nekünk olyan muszlimokat és törököket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek

a nyilazásban…” Bolsakov – Mongajt, 1985. 65. o. 494

Bolsakov – Mongajt, 1985. 54. o.

495

ПСРЛ II. 286. o.; Kovács Szilvia: A kunok története a mongol hódításig. Budapest, 2014. 189. o. Az

adatokra Kovács Szilvia hívta fel a figyelmem, amit ezúton is hálásan köszönök neki!

132

több kutató is elképzelhetőnek tartja, hogy ennek az inváziónak a kiváltó oka Vlagyimir Monomah előző évi lépése volt.496 A magyar történeti irodalomban régóta e balkáni invázió kudarcához szokás kapcsolni azoknak a ’kunok’-nak a betelepülését, akik II. István országlása alatt érkeztek a Magyar Királyságba. A magyar krónikák tudtul adják, hogy a király szerfelett kedvelte a ’kunokat’ és Tatár nevű vezérüket, aki „a császár vérfürdője elől néhány társával a királyhoz menekült, a király társaságában töltötte idejét”.497 Régóta bizonyosnak tűnik, hogy a vérfürdő, amelyből Tatár társaival együtt megmenekült, az 1122. évi berrhoéi csatát jelenthette. A győzelem emlékére pedig Bizáncban úgynevezett besenyő ünnepet ültek, így – Pauler Gyula óta – a hazai kutatásnak az is természetesnek tűnt, hogy a krónika ’kunjai’ alatt is besenyőket kell értenünk, akikről azt feltételezték, hogy ez volt az utolsó nagy össznépi megmozdulásuk, a csatát kővetően tehát az ő maradékaik menekültek Magyarországra.498 Az elmúlt évtizedekben Makk Ferenc fogalmazott meg történeti analógiák alapján egy óvatos, de nagyon is indokolt különvéleményt arról, hogy lehet-e egyáltalán homogén etnikai csoportnak tekinteni az ekkor érkezőket, illetve Veszprémy László vetette fel, hogy amennyiben a forrásban valamiféle uralkodói testőrségről lehet szó, melynek tagjai a középkorban gyakran valóban idegen etnikumúak voltak, így szerinte már ekkor akár a ’valódi’ kunok magyarországi jelenlétével is számolhatunk.

499

Ha feltételezzük, hogy a

balkáni invázió túlélői között a Ruszból kiűzött berendek is ott lehettek, csökkenhet ez a bizonytalanság. Az orosz évkönyvek ugyanis arról is tudósítottak, hogy II. Béla megbízásából 1138/39-ben 30 ezer berend támogatta Jaropolok Vlagyimirovics kijevi nagyfejedelmet (1132–1139) csernyigovi ellenfelével szemben.500 A híradás szervesen illeszkedhet a XII. század ’30– 40-es éveiben a sztyeppei népek harcosainak váratlan közép-európai jelenlétére utaló szórványos információk sorába: az 1132-ben III. Lothar német király számára kiállított cseh kontingensben feltűnnek ’Falwen’-ek is, akiket – Konrad Schünemann feltevése szerint – a magyar király bocsátott volna cseh rokona rendelkezésére. II. Ulászlót Poznan 496

Spinei, Victor: The Great Migrations in the East and South East of Europe from the Ninth to the

Thirteenth century: Hungarians, Pechenegs and Uzes. Cluj-Napoca, 2003. 151. o. 497

Képes Krónika 1986. 197. o.

498

Pauler 1888. 507. o. 1. j.; Györffy 1990. 119., 213–214. o.; Kordé 1990. 9. o.; Hatházi 1990 32. o. 83.

499

Makk 1974. 254. o.; Veszprémy 2015. 149. o.

500

ПСРЛ II. 301. o.

j.

133

1146. évi ostrománál állítólag’saracénok’ –feltehetően muszlimok – segítették, akiket a lengyel kutatás vagy pogány poroszokkal, vagy kunokkal vélte azonosíthatónak.501 II. Bélának erről a katonai segélyakciójáról az újabb hazai szakirodalom is megemlékezik, de a berendekre már nem tér ki.502 Felfigyelt azonban az információra Szvetlana Alekszandrovna Pletnoyva, aki szerint ezek a berendek azonosak lehettek azokkal, akiket 1121-ben elüldöztek a Rusz déli határáról, s akik szerinte ezután egy ideig az Al-Duna vidékén nomadizáltak. Jaropolk azonban – mivel a belharcokban szüksége volt a segítségükre – ismét visszaadta nekik korábbi területeiket a Rosz-folyó mentén.503 Csakhogy úgy tűnik, mégsem költözött vissza minden berend régi szállásaira. Katona-Kiss Attila az oguz népek jelenlétét vizsgálva a középkori Magyarországon, részletesen kitért a berendek magyarországi jelenlétére utaló helynévanyagra. Ha a kabar törzsnévként meggyanúsított Berény, Berencs helyneveket ki is vesszük a vizsgálódások köréből – mint ezt, a vélhető közös etimon ellenére, óvatosságból Katona Kiss Attila tette – , akkor is számos település viselheti és viselhette e nép nevét több térségben is a Kárpátmedencében.504 Szép lassan tehát már egy olyan újabb konkrét és igen nagyszabású XII. századi keleti bevándorlás képe bontakozik ki előttünk a forrásokból, amelyekről eddig nem volt tudomásunk, de amihez hasonló történetek – például a jászok esetében is – lassacskán a hazai tudomány látóterébe kerülnek. Ugyan Makk Ferenc ennek az eseménynek a jelentőségét – mind kül-, mind belpolitikai szempontból – már évtizedekkel ezelőtt a XIII. századi kun beköltözéséhez hasonló jelentőségűnek feltételezte, e ’kun’ csoport későbbi magyarországi jelenlétének feltérképezésére – megfelelő fogódzók híján – nem sok kísérlet történt.505 Hiszen szinte biztosra vehető volt, hogy ezek a „kunok” nem voltak azonosak a XIII. század derekán érkező kumán-kipcsak „kunokkal”, másfelől látszólag a történészek által 501

Schünemann, Konrad: Ungarische Hilfsvölker in der Litaratur des deutschen Mittelalters. Ungarischer

Jahrbücher, 4. (1924) 105. o.; Veszprémy 2015. 146. o. 1. j., 150. o. 502

Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged, 1996. 179. o.; Font Márta: Magyarok a kijevi

évkönyvekben. Szeged, 1996. 57–59. o. 503

Pletnyova, Szvetlana Alekszandrovna: Kipchaks. Moscow, 1990. 79. o.

504

A helynevek listája: Katona-Kiss 2014. 209–210. o. Nem is beszélve azokról a mindeddig ismeretlen

törökös helynevekről, amelyek esetleg még gyanúba keverhetők, mint pl. Szatymaz. Vö.: Golden, Peter B.: The Černii Klobouci. In: Symbolae Turcologicae. Studies in Honour of Lars Johanson on his Sixtieth Birthday, 8 March 1996. Eds.: Berta, Á –Brendemoen, B. –Schönig, c.. Stockholm,1996. 1996. 102. o. 505

Makk 1974. 257–259. o.

134

vélelmezett kései besenyő betelepülésről sem rendelkezünk megbízható adatokkal. Ennek azonban az is lehet az oka, hogy a hazai középkoros régészet valamilyen okból a történeti forrásokból kiolvasható események nyomait sem fedezi fel. Például az ártándzomlinpusztai sírlelet506 korai507 vagy kései508 datálásának indoklása is mutatja: a korszakkal foglakozó régészeink történetileg egyszerűen nem tartottak elképzelhetőnek a XII. századi Magyarországon ilyen sztyeppei pogány rítusú temetkezést.509 A leletegyüttesről alkotott véleményeket újabban igen részletesen áttekintő Katona-Kiss Attila úgy véli, hogy „hazánk területen is a X. század után csak a kunok beköltözésével jelennek meg ilyen, pogány temetkezési szertartást mutató együttesek.”

510

Bár másutt

Katona-Kiss is megemlíti, hogy az érdektelenségnek „elsősorban az az oka, hogy a hazai mediaevisztikában bár jelen van a magyar–úz kapcsolatok lehetősége, de annak következményei – például a besenyőkhöz és a kunokhoz hasonlóan töredékeik beköltözése a Kárpát-medencébe és a hozzájuk köthető helynevek – már alig.”511 A fentiekből kitűnik, hogy a hazai kutatás nem csak pogány úzokkal, hanem a pogány besenyőkkel sem számolt túl komolyan a XII. századi keleti betelepülők soraiban. Pedig Hatházi Gábor 1996-ban megjelent igen gondolatgazdag tanulmánya már élesen exponálta a sárvízi besenyők problémáját, akiknek szórványos leletanyaga az Árpád-korban magyarok által már sűrűn lakott területen bukkant fel, s amit a szerző épp a XI. század végi, XII. századi kelet-európai sztyeppei anyaggal tudott párhuzamba állítani. A korai X. századra datált betelepülést/letelepítést valló nézetekkel szemben szerinte „a Sárvíz-völgyi besenyőség megtelepülése legkorábban az 1050-és évek végén következhetett be. Éppen erre az időszakra esett (1055–1059) a dél oroszországi törzsszövetség összeomlása, de 506

A lelőhely közelében egy valószínűleg a tatárjárás idején elpusztult falu állt, amely 1319-es

említésekor az Uzfalva nevet is viselte. Mesterházy 1976. 78. o. 507

Pálóczi Horváth András: Keleti népek a középkori Magyarországon. Besenyők, úzok, kunok és jászok

művelődéstörténeti emlékei. Budapest–Piliscsaba, 2014. 68–69. o. 508 509

Mesterházy 1976.; Pálóczi Horváth 1982. 91. o. 16. jegyzet; Katona-Kiss 2014. 21. o. Ami nem feltétlenül zárja ki, hogy az elhunyt a kortársak szemében életében ne számított volna

muszlimnak – hiszen a muszlim vallás igencsak sajátos vonásokat öltött a kelet-európai török népek körében: Szabolcs Krisztina: A népi iszlám a steppén. Szemelvények Ötemis Hadzsi krónikájából. In: A török népek vallásai. Filológiai tanulmányok a török vallásos szövegek köréből. Szerkesztette Biacsi Mónika – Ivanics Mária. Szeged, 2014. 88–107. o. 510

Mesterházy 2007. o. Vö.: Makk 1974. 258. o. és B. Szabó 2010. 109. o. 16. j.; Katona-Kiss 2014. 10. o.

A zomlini leletegyüttes úz meghatározását Hatházi Gábor pedig téves helynévi következtetésen alapulónak tartotta. Hatházi 1996. 230. o. 511

Katona-Kiss 2014. 18. o.

135

teljes felőrlődésükig (1120 tája) az őket ért csapások mindegyike kiváltó oka lehetett egy töredék nyugati irányú kirajzásának.” A betelepülők homogenitása szempontjából pedig azt is felvetette, hogy „egy kevert besenyő–úz töredék Sárvíz-menti megtelepedés szempontjából… érdekes adat: a Tolna megyei Kajdacs, Partasdorog, Hodos, Varsád, Középfalu és Kaptáros besenyő településektől övezve található Uzd falu (ma Sárszentlőrinc-Uzd), melyet több középkori oklevél is említ.”512 Hatházi elgondolásai megerősítésre találtak Petkes Zsolt újabb temetővizsgálatai kapcsán. Ő több temető régészeti anyagának vizsgálata nyomán – például a Sárbogárd-templomdűlő temetőjében talált csont tegez függesztőfül alapján, melynek párhuzamai a legnagyobb számban a XII–XIII. század folyamán egyaránt megtalálhatóak a „fekete süvegesek”, a kunok és a Rusz régészeti anyagában is – szintén a XI. század végére, XII. század első negyedére datálta, s besenyőnek minősítette az általa vizsgált temetők anyagát.513 A régészeti irodalom nem tartja külön kiemelendő ténynek, hogy a térségbeli temetkezések esetében több alakalommal II. István dénárjai kerültek elő – de felbukkant köztük apjáé, Kálmán királyé is – ami időben szintén az általunk vizsgált eseménysorhoz kapcsolhatja a vizsgált régészeti anyagot.514 Mindennek fényében érdemes lenne megfontolni a lehetőséget, hogy a II. István király és a hozzá közel álló, szeretett „kunok” talán nem csak „lelkileg”, hanem fizikailag is közel tartózkodtak egymáshoz – amire a II. István uralkodása alatt kialakult zűrzavaros belpolitikai helyzet, majd a trónutódlás zavaros körülményei alighanem elég súlyos okot szolgáltattak. Egyúttal érdemes lenne tovább gondolni a királyi rezidenciák és XII–XIV. századi keletei telepesek fizikai közelségének ismétlődő voltát is. A XIV. században feltűnő, valószínűleg nem túl nagyszámú jász népesség későbbi esete ezen túl arra is figyelmeztet, hogy „normális” körülmények között, az egyébként lakott országban nem feltétlenül lehetett könnyű nagy, összefüggő, de üres királyi földeket találni, ahová a keleti bevándorlókat letelepíthették volna. A magyarok által lakott területek közötti szórványos telepítés adhat egyfajta magyarázatot mind II. István, mind IV. Béla ’kunjai’ esetében – legalábbis a tatárjárás előtt – a vidéki magyar népességgel történő véres összeütközésekről való 512

Hatházi, 1996. 224–230. o.; Pálóczi Horváth András az 1980-as évek végén régészeti és sztyeppe

történeti adatokra alapozva már inkább a XI. század végi besenyő letelepedés mellett foglalt állást: Pálóczi Horváth, 1989. 31. o. 513

Petkes, 2006., különösen 100. o.; Petkes, 2008. 185. o.

514

Petkes, 2006. 103. o.; Petkes 2008. 172., 185. o.

136

tudósításokra.515 Veszprémy László felveti a lehetőséget, hogy az ilyen konfliktusok miatt, az 1240 körül érkező kunok betelepüléséből adódó problémák analógiája alapján „javíthatták” később a krónikában az eredeti népnevet a kunokéra. Azaz e magyarázat alapján is tömegesebb XII. századi beköltözésre lehetne következtetni.516 Ugyanakkor Erdélyben ebben az időszakban lehettek még jelentős lakatlan területek, hiszen a törökös toponímiák (például a folyónevek), a vegyes úz és besenyő településnevek a tartomány délkeleti sarkában arra utalnak, hogy egy időre itt találhatott magának új hazát e vegyes összetételű bevándorló csoport egy része.517 (Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a magyar krónikás hagyomány szerint már a száműzött, trónjavesztett Salamon király állítólag szintén Erdélyt ajánlotta fel szövetségeseinek, Kutesk „kunjainak”.518) Valójában tehát az a helyzet, hogy kisebb-nagyobb lélekszámú keleti eredetű betelpülőkkel szinte folyamatosan lehet számolni a XI–XIV. században, akik saját felszerelésükkel érkezhettek a Kárpát-medencébe. V.4. Lehetnek-e egyáltalán etnikum vagy modernitás „markerek” a szablyák és a kardok? Az a kérdés is felmerülhet, hogy mennyire jogos az az automatizmus, ami Tóth Zoltán óta jószerével csak és kizárólag a keleti „segédnépekhez” köti minden esetben a hazai régészeti leletanyagban azokat a tárgyakat, amelyeknek X–XIV. századból vannak steppei párhuzamai. Korántsem egyértelmű ugyanis, hogy a Vág völgyében, Ducón előkerült sisakcsúcs, a Demecserről származó rövid ujjú sodronying, és a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött további két ismeretlen lelőhelyű szablya vagy a kánai ásatásokon előkerült szablyatöredék mind bizonyosan valamilyen idegen „etnikumhoz” volna köthető. Vajon a jelenlegi ismeretek szerint eldönthető-e, hogy a nyugati típusú fegyverzet túlsúlya

515

Tóth Péter: Tanulmányok a magyarországi jászok és a Jászság középkori történetéről, Budapest, 2013.;

Vö.: Hatházi, 1996. 226–228. o. A konfliktusokról: Képes Krónika 1986. 197. o. Rogerius mester: Siralmas ének. In: A tatárjárás emlékezete. Szerk.: Katona Tamás. Budapest, 1987. 140., 143–144. o. A Sárvíz vidéke épp ilyen lakott terület volt. 516

Veszprémy 2015. 149. o.

517

Erdély délkeleti részének XII. századra tehető betelepüléséről: Benkő Elek: A középkori Székelyföld. I.

k. Budapest, 2012. 61–66. o.; A térség úz és besenyő „gyanús” helyneveiről: Katona-Kiss 2014. 203–207. o. A Fejér-megyei alap-tavasz-majori temetőben talált tárgyak székelyföldi párhuzamairól: Petkes 2008. 184. o. 518

Képes Krónika 1986. 168. o.

137

ellenére nem használt a magyar harcosok egy kisebb része sem zsákmány vagy vásárlás útján beszerzett keleti eredetű fegyvereket ezekben az évszázadokban?519 Mivel a régészeti anyagban ennek ellenére a XI. századtól kezdve bizonyosan túlnyomó többségben vannak a nyugati típusú, kétélű kardok, mindenképpen alaposabban át kell tekinteni a fegyverváltás lehetőségeit és következményeit. László Gyula és Györffy György elgondolásai nyomán 1965-ben Bakay Kornél már egészen konkrét politikai változásokhoz kapcsolta az egyenes kardok elterjedését a szablyák rovására, amit a X. század utolsó harmadára datált, s Géza fejedelem államszervezési tevékenységével kapcsolt össze. Eszerint a fejedelem a nagyhatalmú törzsfők hagyományos fegyverzetű kísérete ellenében német tanácsadók segítségével a magyar köznépből szervezte meg saját új,

„korszerűbb”

nyugati

fegyverekkel

–

főként

kétélű

kardokkal

–

ellátott

„néphadseregét”, amely azonban felszerelését tekintve mégsem érte el a mintának tekintett nyugat-európai szintet.520 A „korszerűség” és „korszerűtlenség” vizsgálatakor Bakay a mérnök barátai segítségével végzett számításaira támaszkodott, amelyek azonban igen felületesen modellezik a két fegyvertípus hatásmechanizmusát – például eltekintettek a szablya pengéjének ívétől.521 Azt ugyanis aligha lehet csupán a fegyverek végpontján mérhető forgatónyomatékkal jellemezni, ami értelemszerűen mindig a hosszabb és nehezebb tárgyak esetében magasabb – hiszen így a szablyának eleve nem is lett volna „szabad” kialakulni.522 519

A kunokhoz köthető fegyverleletek kritikus áttekintése, az erdőtelki és demecseri leletek átértékelése:

Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok és hatások (Keleti Örökségünk 2.) Karcag 1993. 124– 130. o. Az erdőtelki szablyáról és a Nemzeti Múzeum ismeretlen lelőhelyű szablyáiról: Fodor István: Az osztrogozsszki lelet. Cumania, 4 (1976). 258–260. o.; Hatházi, 1996. 227. o. A kánai ásatáson előkerült szablya-töredékről: Terei György – Horváth Antónia: Az Árpád-kori Kána falu vasleletei. Budapest Régiségei XLI (2007) 162. o. (Ezúton mondok köszönetet Terei György kollégámnak, aki felhívta figyelmemet a leletre.) Ebbe a csoportba sorolható az a ritka formájú tollas buzogány is, amely Székesfehérvár közelében került elő, és amelyet 1922-ben a Magyar Nemzeti Múzeum a New-York-i Metropolitan Múzeumnak ajándékozott. Ezt ugyan a „gótikus buzogányok” közé szokás sorolni, ám a legközelebbi ismert párhuzama mégis egy XIV. század eleji perzsa kézirat illusztrációja! Kalmár, 1971. 22. o.; Pandula, 1988. 229. o. 128. j.; Hidán, 2004. 4. o. 520

László, 1939. 231–233. o.; Bakay, 1965. 26–27. o.

521

Holott a szablya „hatásmechanizmusának” fontos eleme az ívelt penge is. (Kellner, 1997. 127–128. o.)

522

Bakay, 1965. 20. o.; Bakay Kornél: Feltárult a múlt? Budapest, 1989. 49–50. o. A szablyák

kialakulásához, e fegyvertípus kategorizálásához: Bálint Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai. Szeged, 1995. (Magyar Őstörténeti Könyvtár, 8.) 65–69. o.; Bakay-féle ’vizsgálat’ legújabb értékelése: Bíró, 2012. 203–205. o.

138

Az, hogy Hampel véleménye ellenére a szablya esetében ekkorra a vágás mellett a szúrás lehetősége már szinte fel sem merült, az valószínűleg egyrészt Tóth Zoltán állásfoglalásának, másrészt Kovács István – László Gyula által széles körben propagált – nézeteinek volt köszönhető, holott a honfoglalás kori szablyák esetében nem feltétlenül csak a fokél vagy a többnyire igen enyhén ívelt penge a „szablyaság” egyetlen fontos sajátossága, hanem ezek mellett figyelembe kell venni a korábbi időszak kelet-európai szablyáitól eltérő, erősen hajlott markolattüskét is, ami kényelmesebbé tehette a szúrást is ezzel a keskeny pengéjű, könnyű fegyverrel.523 Bakay hipotézise mégis jelentős visszhangot váltott ki: Györffy számos kiadást megélt, igen népszerű, István király és műve című munkájában az ő nyomán – ámde leírását teljesen félreértve – már úgy írta le a kb. 1 kg súlyú, azaz „nehéz” kétélű kardok használatát, hogy azokat csak két kézzel lehetett forgatni,524 Kovács László pedig – aki 1986-ban még „jobb magyarázat híján” elfogadta Bakay elgondolásait – ezeknek a fegyvereknek a tulajdonosait a Borosy-féle átmeneti típusú lovasság tagjaival azonosította.525 A leletek nyomán Bakay még a Géza uralma alá tartozó területek feltérképezését is megkísérelte, ám az előkerülő fegyverek számának növekedése és az elmélettel összeegyeztethetetlenné váló területi megoszlása miatt ezt az elgondolást Kristó Gyula,

523

Tóth Zoltán véleménye a szablya használatának módjáról: Tóth, 1930. 26–28. o.; Kovács, 1941. 129–

131. o.; László, 1944. 352. o. Vö. Hampel, 1900. 754. o.; Szőllősy, 2001. 278–279. o.; Mitchell, 2002. 89. o.; Kovács, 2003. 320. o. A IX-X. századi kelet-európai szablyákról: Erdélyi, 2009. 29–32. o.; Az egyiptomi mameluk furuszíjja mesterek is épp szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas volta miatt tartották többre a szablyát a kétélű kardnál. al-Sarraf, 2002. 170. o. A honfoglalók X. századi és a szaltovo-majaki régészeti kultúra VIII–IX. századi alig vagy egyáltalán nem ívelt pengéjű, egyenes markolattüskéjű szablyáinak különbségeiről: Révész László: Szempontok a honfoglalás kori leletanyag időrendjének meghatározásához a keleti párhuzamok alapján. MFMÉ, Studia Archaeologica, IV (1998). 528. o. A hosszas kísérletezés után kialakított 1908-as mintájú, egyenes pengéjű brit lovassági kard esetében is épp azért hajlik a markolat a pengéhez képest, hogy ezzel is segítsék használóját a szúrásban. (Fegyvertípusok enciklopédiája. Hét évezred fegyvereinek kézikönyve. Budapest, 1995. 53. o.) 13. Ezért sem mindegy, hogy egyenes pengéhez társul-e hajlott, „szablyamarkolat”, vagy épp fordítva, ívelt pengéhez egyenes „kardmarkolat” – mint a Baltikumban előkerült leletek esetében. Vö. Fodor, 2001. 20–21. o. 524

Ez a tévedés még a könyv legutóbbi kiadásban is benne maradt: Györffy György: István király és

műve. Budapest, 2000. 107–108. o. Vö. Bakay, 1965. 19. o. 525

Kovács, 1986. 246. o.

139

Bóna István és végül Kovács László is kétségbe vonta.526 Sőt a magyarok szablya-kard fegyverváltásával egy időben zajló, de ellentétes irányú rusz „kard-szablya váltás” analógiája nyomán 1990-ben Kovács László már elvetette a német tanácsadók közreműködésének szükségességét is. A folyamat kezdetét közel két évtizeddel korábbra tette, s megindulásának okaként pszichológiai tényezőket, az augsburgi vereség nyomasztó súlyát, illetve a németek ellentámadásától való félelmet jelölte meg.527 1996-ban Négyesi Lajos már a kétélű kard „korszerűbb” voltát is megkérdőjelezte, mivel szerinte a szablya és a kard eltérő körülmények között egyaránt biztosíthatott előnyöket használójának.528 Négyesi véleménye szerint a fegyverforgatók teljes felszerelésük átalakulása nélkül nem térhettek át az új típusú szálfegyverek használatára, így kétségbe vonta az átmeneti típusú lovasság kategóriájának létezését is. Ehelyett a honfoglalók harcosaira a könnyű és félkönnyű megnevezést tartotta helytállónak, a kétélű kardok használóit pedig – akárcsak egykor Tóth Zoltán – nehéz és félnehéz lovasoknak nevezte. Az átalakulások után a XI. században is megmaradt volna a könnyű lovasság, csupán a félnehéz lovasok váltották volna fel a félkönnyű, „szablyás” lovasságot. 529 Úgy tűnik tehát, hogy eddig a X. században megjelenő új, nyugat-európai eredetű fegyvereket (valószínűleg a kétélű kardokkal egy időben, de sosem velük együtt feltűnő szárnyas lándzsákat is530) valamilyen formában a kutatók jelentős része összekapcsolta a magyarok hagyományos fegyverzetének és harcmódjának átalakulásával, s egy új tulajdonságokkal rendelkező fegyveres réteg, a nehéznek, félnehéznek vagy átmenetinek nevezett lovasság kialakulásával. Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, 1988, 29. o.; Bóna István:

526

Dáciától Erdőelvéig. A népvándorlás kora Erdélyben (271–896). In: Köpeczi Béla szerk.: Erdély története. 1. k. Budapest, 1989. 224. o. 527

A szablyák elterjedéséről a rusz fegyverzetben: Kirpičnikow, Anatolij: Die Russischen Waffen des 9.13.

Jahrhunderts und Orientalische und Westeuropäische Einflüsse auf ihre Entwicklung. G, 7 (1968). 56–62. o.; Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás a kétélű kardos 10–11. századi magyar sírok keltezésében. AÉ, 117 (1990). 42–47. o. Hasonló véleményt vallott Kovács S. Tibor a szablyák XV. elterjedéséről. Kovács S., 1995. 213–216. o. 528

Nemrégiben egy kiváló fiatal régész, Bíró Ádám is csatalkozott ehhez a véleméynhez a hazai

régészetben szokatlanul árnyalt megközelítési módon: Bíró, 2012. 205. o. 529

Négyesi, 1996. 219–223. o.; Négyesi Lajos: Gondolatok a lovasság csapatnemeiről. (A könnyű és

nehézlovasság problematikája.) In: Bende Lívia–Lőrinczy Gábor–Szalontai Csaba szerk.: Hadak útján. A népvándorlás fiatal kutatóinak 10. konferenciája. (Domaszék, 1999. szeptember 27–30.) Szeged, 2000. 375– 378. o. 530

Kovács, 2003. 341. o.

140

De vajon biztosan maga után vont-e egy ilyen változást ezeknek a fegyvereknek a használata, s bizonyosan nem lehetett-e beilleszteni őket a régi harcmód és taktika kereteibe?531 Erre a kérdésre – többek között – esetleg a fegyverváltás okának vizsgálata adhatna választ. Az ismertetett munkák szerzői ugyanis egyöntetűen a magyar történelem egyes eseményeivel – az államszervezéssel vagy a németektől elszenvedett augsburgi vereséggel – hozzák összefüggésbe a kétélű kardok elterjedését,

532

jóllehet már maga

Bakay felhívta a figyelmet, hogy nagyon szoros kapcsolat van az ellenfelek támadó és védőfegyvereinek használata között, sőt kiemelten foglalkozott az észak-kaukázusi alánokkal, akik a sztyepp és Irán határán élve, sokáig párhuzamosan használták a két kultúra jellemző fegyvereit: az ívelt pengéjű szablyát és az egyenes kardot; Kovács László pedig a kijevi ruszoknál lezajló ellentétes irányú folyamatot említi, ahol a besenyők révén megismert szablya szorította háttérbe a kétélű kardot – holott a ruszok esetében aligha számol az okok között bárki valamiféle katonai katasztrófával.533 Tehát több olyan eset is ismert, amikor egy nép a szomszéd népek szokásaihoz igazodik, s részben új típusú fegyverek használatára tér át, illetve párhuzamosan alkalmaz azonos funkciójú, ám különféle típusú fegyvereket. A kaukázusi alánoktól délre fekvő, óriási kiterjedésű Abbaszida kalifátusban Ibn Akhi Hizam istállómester IX. századi tudósítása szerint például egymás mellett használták a hagyományos, széles, kétélű pengéjű kardot, az egyélű „szogdiai” pallóst, és a délkeleti iráni Farsz tartományban készített, „királyi perzsának” nevezett „másfélpengés” fegyvert, ami a témakör egyik arab kutatója, al-Sarraf elgondolása szerint a korai fokéles szablyákkal lehetett azonos.534 531

A kérdés jogosságára mutat például az avarok fegyverzetének nyugati adaptációját vizsgáló Schulze-

Dörlamm egy nemrégiben közzétett megállapítása, miszerint az avar lovasság jellegzetes kopjáit a hagyományos gyalogos felszerlést tartalmazó sírokban lehet fellelni a dél-németországi Meroving kori sírokban. Schulze-Dörlamm, Mechtild: Awarische Einflüsse auf Bewaffnung and Kampftechnikdes ostrfränkischen Heeres in der Zeit um 600? In: Mode, Markus–Tubach, Jürgen eds.: Arms and Armours as Indicators of Cultural Transfer. The Steppes and the Ancient World from Hellenistic Time to the Early Middle Ages. Wiesbaden, 2006, Dr. Ludwig Reichert Verlag. 493–494. o. 532

Sőt még egy német kutató is erre a következtetésre jutott. Schulze, Mechtild: Das ungarische Kriegergrab

von Aspres-lès-Corps. Untesuchungen zu den Ungarneinfällen nach Mittel- West- und Südeuropa (899–955 N. Chr.) Jahrbuch der Römisch-Germanischen Zentralmuseum Mainz, 31 (1984). 505. o. 129. j. 533

Bakay, 1965. 20.; Kovács, 1990. 45. o.; Érdekes módon a 970-es arkadioposzi vereségnek senki sem

tulajdonított efféle pszichológiai hatást, holott a bizánci lovas sztratióták hagyományos fegyverzete sok tekintetben egybeesik a feltételezett átmeneti típusú magyar lovasságnak tulajdonított fegyverzettel: Taxiarchis, 1988. 37–238. o. 534

al-Sarraf, 2002.167–169. o.

141

Mindebből talán az az egyszerű következtetés szűrhető le, hogy korántsem szükséges valamilyen

konkrét

történeti

eseményhez

kötni

a

magyarok

fegyverváltásának

folyamatát.535 A kardok használata talán együtt járt a vívás és esetleg a lovaglás bizonyos technikáinak változásával is, ám a sírleletek tanúsága szerint emiatt – Tóth Zoltán vagy Négyesi Lajos vélekedésével szemben – még nem következett be a teljes fegyverzet átalakulása. Ám arra végképp nincs semmilyen bizonyíték, hogy bármilyen lényeges változást okozott volna a magyar harcosok harcmódjában, taktikájában a kard használata.536 A történeti analógiák sem támogatják azt a feltételezést, hogy bármely nép, ország könnyűlovassága elveszítené könnyűlovas mivoltát, ha nem kizárólag csak szablyát használhatna, hiszen a könnyűlovasság Hispániától Szudánig, a Közel-Kelettől Indiáig számos helyen részben vagy egészben szintén egy és kétélű egyenes kardokat használt – egyes helyeken még a XIX. században is.537

535

V. ö. Bíró, 2012.; Többek, köztük Bóna István és Györffy György is felvetette a hadizsákmány

kérdését. Györffy, 2000. 108. o.; Bóna István lektori véleménye: Kovács, 1990. 40. o. 5. j. Megfontolandónak tűnik, hogy ha ilyen módon olyan kevésbé tehetős harcosok is viszonylag könnyen hozzájuthattak egy-egy értékes fegyverhez, amire másként talán nem lett volna módjuk, más szempontok miatt lemondtak volna-e megtartásáról, használatáról? 536

A kétélű kardokat rejtő sírokban két másik jellegzetes tárgytípus is jelen szokott lenni: az ún.

nyéltámaszos balta és a trapéz alakú vállas kengyel, amelyekből azonban nem nagyon lehet messzemenő következtetéseket levonni a harcmodor átalakulásáról. Vö. Kovács László: Honfoglaláskori sírok Nagytarcsán. II: A homokbányai temetőrészlet. Adatok a nyéltámaszos balták, valamint a trapéz alakú kengyelek értékeléséhez. CAH, (1986). 93–121. o. Ugyanakkor a nyugati stílusú lovagláshoz elengedhetetlen sarkantyú használatát, úgy tűnik, nem vették át a XI. századig, ami igencsak óvatosságra kellett volna intsen mindenkit, aki gyökeres és átfogó változásokat feltételez a korszakban. Kovács, 2003. 335. o. 537

A muszlim hódítás korának kardjairól: Nicolle, David: Early Medieval Islamic Arms and Armour.

Gladius, Tomo Especial, 1976.; Nicolle, 1979. 178–179. o.; Nicolle, David: Byzantine and Islamic Arms and Armour; Evidence of Mutual Influence, Graeco-Arabica, 4 (1991). 302–304. o.; al-Sarraf, 2002.167–178. o. A korai oszmán török kardokról: Kovács S., 2008–2010.; A hagyományos egyenes kardok (amelyeket eredetileg épp úgy samsirnak neveztek, mint a későbbi jellegzetes, erősen ívelt perzsa szablyákat.) és a XII– XIII. században még karadzsur/kalacsuri néven ismert török, és a később szintén samsírnak nevezett perzsa szablyák egymásmellett éléséről a középkori és kora-újkori Perzsiában: Moshtagh Khorasani, 2006. 114– 123., 130–140., 197–201. o. Az indiai fegyverekről: Egerton, Wilbraham, Lord of Tatton: Indian and Oriental Arms and Armour. Mineola, 2002. Dover Publications Inc. 104–112. o.; Jaiwant, Paul E.: Arms and Armour. Taditional Weapons of India. New Delhi, 2006. 41–61. o. A muszlim világ nyugati végén, az Ibériai félszigeten, kifejezetten a mór könnyűlovasság által használt rövid, széles pengéjű kardokról: Ferrandis Torres, J: Espadas Granadinas de la Jineta. Archivo Espanol de Arte, 16 (1943). 142–145. o. Az észak-afrikai

142

Még a XIX. századi Európán belül is – amikorra pedig a magyar huszárság és a lengyel ulánusok hatására Nyugat-Európaszerte széles körben elterjedt a szablya használata –, akadt olyan nyugati eredetű könnyűlovas csapatnem, amelynek tagjai inkább a nyugati tradíciónak megfelelő egyenes pallost viseltek: a chevau-legers-ek, vagyis a svalizsérok.538 Ha figyelembe vesszük, hogy amíg a VII. században nem jelent meg a szablya, a steppe harcosai is egyenes – gyakran hosszú, kétélű – kardokat használtak, akkor e fegyver használatát még a Kárpát-medencében sem tarthatjuk a könnyűlovas fegyverzetet és harcmódot kizáró jelenségnek. A hunok például saját koruk egyik leghosszabb kardtípusával rendelkeztek, de ezért még nem szokták megkérdőjelezni haderejük könnyűlovas jellegét, bár Ammianus Marcellinus leírása szerint a közelharcban is kiválóan megállták a helyüket. De az 560-as években Bizáncban megjelenő avar követek is alkalmasnak találták a birodalom fegyverműveseinek termékeit, hogy vásároljanak belőle.539 De akkor miben más Géza fejdelem vagy István király korának harcosa, mint honfoglaló elődei? A valamivel több mint fél kilogramm súlyú, alig-alig ívelt pengéjű szablyánál némileg nehezebb kétélű kardja fosztja meg könnyűlovas mivoltától, s teszi egy csapásra „nehézlovassá” vagy „átmeneti típusúvá”? Aligha: egy kard önmagában nem zárja ki, hogy birtokosa könnyűlovasként harcoljon, hiszen a hagyományos értelmezés szerint a

törzsek által használt kardokról: Briggs, L. C.: European Blades in Tuareg Swords and Daggers. JAAS, V (June 1965) june. 37–92. o.; Reed, Graham: Kaskara from Northern Darfur, Sudan. JAAS, 12 (1987) march. 165–201. o.; Nickel, Helmuth: Neun Schwerter aus dem Lande des Mahdi. ZGHWK, (1993) 45–56. o.; Bell, H.–Matveev, A.: A case of the survival of early medieval straight swords: «kaskara» broadswords in the 17 th – early 20"' centuries Sudan. In: Nemchinova, L. E.–Tallerchik, T. M. eds.: Military Archaeology Weaponry and Warfare in the Historical and Social Perspective, Materials of the International Conference 2–5 September, 1998. Sankt Petersburg, 1998. 299–302. o. 538

Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege. I. A lovasság. Budapest, 1992. 34. o.

539

Ammianus Marcellinus: Róma története. (Ford. Szepesy Gyula.) Budapest, 1993. 587. o. A hunok

kardjáról Bóna, 1993. 165., 208. o. Menander Protector tudósítása az avar követek vásárlásáról: SzádeczkyKardoss, 1992. 22. o.; a későbbiekben aligha véletlenül tiltották Nagy Károly rendeletei több más fegyverrel együtt a kardok kivitelét is: Coupland, 1990. 44. o. Különösen szemléletes, hogy Bakay egy steppei nomád nép, a roxolánok esetében maga hívja fel a figyelmet arra, hogy azok is hosszú, egyenes kardot használtak: Bakay, 1965. 19. o. Azért is fontos felhívni a figyelmet ezekre az adatokra, mert például Borosy András sokat idézett könnyűlovas definíciójának még a szűkített „nomád íjászlovas” verziója sem tartalmaz olyan kitételt, miszerint a steppei nomád könnyűlovasok csak és kizárólag szablyával lehettek volna felszerelve!

143

könnyűlovasság tevékenységében teljesen alárendelt szerepe van a közelharcnak. 540 Matteo Villani híres leírása szerint a XIV. század derekától Itáliában harcoló magyarországi könnyűlovasok csupán „személyük védelmére” voltak „hosszú karddal” felfegyverezve – ez azonban még a XV. századra sem módosította lényegesen a magyarországi íjász könnyűlovasság megszokott felszerelését vagy harcmódját.541 Ezen a helyzeten az sem változtat lényegesen, ha az említett leírásban szereplő lovasok nem mindig magyarok, hanem részben kunok lehettek, hiszen az ő esetükben épp úgy számolhatunk egyfajta – ha nem még erősebb – akulturációval a hadviselés terén, mint a X–XI. századi magyaroknál, aminek jeleként előkelőik leletanyagában a XIII század végére már megjelentek a kor jellegzetes kétélű lovagi kardjai. Kovács László szavai, miszerint „ilyen cserére bármikor sor kerülhetett”, igencsak megfontolásra méltóak lennének a korábbi leletek értékelésekor is!542 V.5. A XIII–XIV. századi leíró források értelmezésének problémái Az 1233. évi stájer háborúról szóló rövid tudósítás egészen sajátos fényt vet azokra a XIII. század második felétől egyre szaporodó külföldi híradásokra is, melyek rendre íjász könnyűlovasságként írták le a magyar hadakat.543 Elsőként Ottokár von Steier rímes krónikáját érdemes idézni544 Kőszegi Iván és Albert osztrák herceg hadinépének 1285. évi összecsapásáról: „Harmadnap már ezernél több lovas élén a német táborra indultak. Amint a német sereg hallá, hogy jönnek a magyarok: a végbeli osztrák, stájer urak – tudták mi a magyar nyíl! – tanácsolták: vonuljanak vissza, »mert a magyarokkal nem lehet úgy harcolni, mintha francia lovagok volnának. Majd futni, majd támadni kell, amint az alkalom kívánja«; de a sváb vitézek nem akartak hátrálni. Az szégyen, gyalázat volna! Ők 540

Négyesi Lajos szerint „azzal, hogy a lovasíjász kétélű kardot fog a kezébe, még nem fog nyugati módra

harcolni. A lényeg mindig a taktika kérdéseiben rejtőzik.” Négyesi, 1999. 38. o. Villani, 1909. 257. o. A telekkatonaság számára 1435-ben előírt fegyverzetről: Decreta, 1301–1437.

541

279. o. 542

Vö. Borosy, 2001. 446. o.; Pálóczy Horváth, 1982. 91., 94. o.; Kovács, 2003. 388. o. Ugyanakkor

megkérdőjelezi a környező államok régészeinek azon törekvését is, hogy a sírmellékletek között szereplő egyetlen tárgytípus alapján az elhunyt etnikumára való következtetéseket vonjanak le. Kovács, 1990. 44. o. 34., 36. j. Vö. Gáll, 2007. 431–433. o. 543

Emellett több nyugat-európai forrás is említi a XIII. század első felében a magyar könnyűlovasságot.

Borosy, 1962. 139. o. 57. j. 544

Pauler Gyula prózafordításában.

144

ott maradnak, megharcolnak. Majd rájuk mennek, szúrják, vágják! A nyíl ellen megvédi [őket] nehéz fegyverzetük. Rajtuk ugyan nem packáz a magyar! Aki nem akar verekedni, elmehet! Egyszerre felhangzott a kiáltás: »készen, jönnek a magyarok!« A németek, »kopja [valójában lándzsa] mellett kopja, ló mellett ló«, zajongva sorakoztak. A magyarok megjelentek. Kiáltottak, mint a kunok. Nekivágtattak – »repültek« – a németeknek; lőttek. A németek a legényeiket, az apródokat küldték ellenük. Az elsők innen is, onnan is összecsaptak, »amint illett – a németek szerint –, de azután a magyarok hátráltak, széjjelmentek. Tömeg, amely támadjon, összecsapjon, nem alakult. Iván mindjárt látta, kivel van dolga. A svábok ott álltak egy tömegben, osztrák, stájer közöttük. Megparancsolta, hogy ezekhez senki se közelítsen, hanem csak vegyék körül, lődözzenek messziről. Amint a német támadott, kitértek előle, majd másfelől lődözték, »előre hátra, ide s tova ráncigálták«. A németek nem tudták, hogy mit csináljanak? »Küldjünk valami gyereket a magyarokhoz«, mondá dühösen egy sváb lovag, Ramswag, – ki Rudolfot Dürnkurtnál megmentette? – »hagyják abba a lövést, jöjjenek ide, verekedjenek meg vitéz módra! « […] Emmerberg mondá: »Hát van eszetek? a magyaron mind alig van más, mint az ing. Ezzel akarjátok, hogy harcoljanak veletek? Ők is szeretnének kardra menni, de ha ezt akarjátok, tegyétek le kissé a páncélos fegyverzetet«. »Az lehetetlen!« – mondák a svábok – »amíg kezünket, lábunkat bírjuk, azt a gyalázatot magunkra nem vesszük, páncélunkat le nem tesszük!«, és folyt tovább a harc, most már öt órája; repült a németekre nyíl és dárda, ember, ló hullott. A sebesült állatok kínjukban megvadultak. Az emberek összezavarodtak. Már most bánták a svábok, hogy nem követték az okos tanácsot. Ki hitte volna, hogy így lesz a dolog! Szidták az »átkozott pogányát«, a magyarokat. »Oda vannak! meg kell halniok!« Ember, ló már tele volt nyíllal. Csak egy mód volt már, hogy megmentsék életüket: kimerülten megadták magukat.”545 Alig több mint egy évtized múlva, 1298-ban III. András segédcsapata már Albert osztrák herceget segítette a Nassaui Adolf ellen vívott belháborúban: „Ausztria hercege […] hatszáz magyart hozott magával segítségül, akik íjukkal gyorsan tudtak hátrafelé nyilazni, s minden vértezet nélkül lovagoltak. Hosszú hajukat asszonyok módjára befonva viselték, hosszú szakállukat pedig akár, mint a német lovagrend tagjai. E magyarok, úgymond olyan bátrak és gyorsak voltak, hogy nem volt az a folyó, amelyen át ne tudtak volna kelni, akár úszva, akár lóháton úsztatva.”546 545

Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi-királyok alatt. II. k. Budapest, 1899. 390–391.

546

Szabados György fordítása. Szabados, 2007a. 494–495. o.

o.

145

Egy – feltehetően – francia domonkos rendi szerzetes 1308 tájékán készült beszámolója szerint Magyarországon „az emberek általában alacsonyak, feketék és szikárok, és a fegyverek bármelyik nemében nagyon jó harcosok, leginkább mégis kiváló íjászok; általában apró lovaik vannak, bár egyébként erősek és gyorsak, a főrangúaknak és a nemeseknek azonban nagy és szép lovaik vannak. […] Az említett főrangúak nagyon hatalmasak, mert egyesek közülük tízezer harcost is képesek tartani, mások pedig ötezret, azok pedig kevesebbet tudnak tartani, kétezret tartanak. […] Mindemellett az összes helyet, melyen átvonulnak, elpusztítják, amelyekből az következik, hogy a király bármennyit is kívánna, és bármennyi időn keresztül is akarná, képes lenne százezer fegyverest magával vinni.”547 A század elejére hatalmassá váló nagyurak közül Csák Máté 1315-ben még a cseh királlyal is összemérte fegyvereit, s Kristó Gyula szerint ennek tapasztalatai alapján készülhetett egy cseh krónikás leírása a magyarok harcosairól:548 „Nincs kétségem afelől, hogy amint azt már mások is gyakran megállapították – a magyarok népe páncélt nem visel. Midőn harcra vagy párviadalra készül, szűk bőrköntöst vagy igen szoros öltözéket vesz magára, mely tagjait szorosan fogja. Így készül a küzdelemre. Azután lovát előkészíti, hogy gyorsfutású legyen. Sokakat megsebesít íjjal, melyet sebesen feszít ki. Nem csekély sebeket osztogat, miközben a harcmezőn száguldoz. Nem akar nyugton állva küzdeni, hanem vagy futást színlel, vagy ide-oda vágtat, így elkerüli azt a harcot, melyet, ha a sváb törvény szerint folytatnának le, bizony kemény lenne számára. Ha éppen tudni óhajtod, nyilaival lesz igazán veszélyes. Íját sebesen feszíti meg és röpíti ki a nyílvesszőit. Így védi tehát magát minden oldalról. Ugyanis előre hátra nyilaz […] A hunok repülő nyilai senkinek sem kegyelmeznek, és ha temetésedet nem óhajtod, a hún ne

547

Kristó Gyula–Makk Ferenc szerk.: Károly Róbert emlékezete. Budapest, 1988. (Bibliotheca Historica)

81–82. o. 548

Kristó, 1988. 213. o. Mivel a szerző arra utal szövegében, hogy bizonyos tekintetben „mások”

véleményéhez csatlakozik, egy alapos filológiai elemzés bizonyára pontosítani tudná Kristó Gyula feltételezését, és a korábbi forrásokra is rámutathatna.

146

legyen ellenséged. A magyarok hajukat szalonnával vagy hússal kenegetik,549 és rövid mentéjük van. Mozgékony nép és könyörtelen nyilai révén igen kegyetlen is …”550 A XIV. század közepén I. Lajos itáliai hadjáratai azután még szélesebb körben ismertté tették a magyar hadakat. Az itáliai Matteo Villani krónikája szerint „a mostani olaszok előtt csodálatosnak tűnik fel a lovasok nagy száma, mely a magyar királyt ellenségei ellen harcba kíséri […] ősi jogszokások szabják meg, hogy valamely báró vagy község mennyi lovast állítson ki a király szolgálatára, ha hadba megy vagy háborút indít, úgyhogy a lovasok számát s a szolgálat idejét illetőleg mindenki tudja, mi a kötelessége. S mivel az uralkodó felhívására rögtön, halogatás vagy késedelem nélkül mozgósítaniuk kell, azért minden község s báró kijelölte azokat, akik a hadi szolgálatra ki két, ki több lóval, s könnyű támadó fegyverekkel, vagyis íjjal, puzdráikban nyilakkal, s személyük védelmére hosszú karddal fölszerelten készenlétben tartoznak állani. Általában állandó ruházatként bőrzekét viselnek, s amint jól bekenték, egy másikat öltenek reája, erre ismét egyet, aztán még egyet, miáltal igen erőssé, s védelemre alkalmassá teszik. Fejüket ritkán borítja sisak, hogy a nyilazásban ne akadályozza őket, mert ebben van minden reményük. […] Harcmódjuk nem a csatamezőn való helytállásban [azaz helyhez kötött közelharcban], hanem

portyázásban,

megfutamodásban,

üldözésben,

nyilaik

kilövöldözésében,

meghátrálásban s az ütközésre való visszafordulásban áll. Nagyon gyakorlottak a zsákmányolásban s a hosszú lovaglásban, erősen nyilazzák az ellenség lovait s gyalogságát, s ennyiben hasznosak a nyílt mezőn való küzdelemben, mivel mesterek a gyors támadásban, s az ellenség rohammal való zaklatásában, nem gondolnak a halállal, hanem a legnagyobb veszélyt keresik. Útközben a magyarok mindig összetartanak, s 1015-en egy csoportban, ki jobbról, ki balról, támadják az ellent, s messziről igyekeznek nyilaikkal megsebezni, azután elrohannak vágtató lovaikon; jelvények s mindennemű zászlók és ostromszerek nélkül szoktak vonulni, s tegezeik bizonyos összeverésére gyülekeznek.”551 Nem csodálkozhatunk hát, ha az elbeszélő források ilyen mértékű egyöntetű közlései Pauler Gyulától Darkó Jenőn keresztül Szabados Györgyig nagyjából hasonló 549

Kristó úgy vélte, hogy itt tévedhetett az író, és inkább az arcukat kenhették be zsiradékkal (Kristó,

1988. 213. o.), holott e hely valószínűleg egy, a XIX. századig megőrződött szokás korai említése, ezzel a módszerrel ugyanis távol lehetett tartani a hajtól, a fejbőrtől a különféle élesködőket. Ortutay Gyula főszerk.: Néprajzi Lexikon. 2. k. Budapest, 1977. 394. o. 550

Zittaui Péter: Die Königsaaler Geschichts-Quellen. In: P. Kocsis Bernát szerk.: Válogatás a magyar

hadügy írásaiból. Budapest, 1986. 48. o. 551

Villani, 1909. 257–260. o.

147

következtetésekre vezették a téma számos kutatóját.552 Azok a kutatók viszont, akik valamilyen formában magukévá tették Tóth Zoltánnak a magyar könnyűlovasság „eltűnéséről”

alkotott

elképzeléseit,

egyre

bonyolultabb

fejtegetésekbe

kellett

bocsátkozzanak e szövegek magyarázataképpen. Ha ugyanis Kristó Gyula módjára feltesszük, hogy a magyarság tradicionális fegyverforgató rétege elhagyta „terhes steppei örökségét”, 553 honnan kerülhettek mégis elő a XIII. század végétől a külföldi forrásokból ismerhető könnyűlovas tömegek? Borosy ezt a változást – Tóth Zoltán ötlete nyomán – a tatárjárás után betelepült kunoknak tulajdonítja, feltételezve, hogy a határon túli akciókban főként az ő harcosaik vettek részt, s még az általa átmeneti típusúnak feltételezett köznemesi lovasságot sem tartja azonosíthatónak az itáliai kútfők által leírt magyar vitézekkel. 554 Kristó Gyula már árnyaltabban kísérelte meg feloldani a „tézisek” és források között rejlő, számára is nyilvánvaló

ellentmondásokat.

Egyfelől

–

bár

véleménye

szerint

az

ország

nehézfegyverzetű hadereje folyamatosan nőtt – az Aranybulla kiadása után a nehéz fegyverzettel rendelkező királyi szerviensek csak önként, vagy fizetésért hadakoztak az ország határain túl, míg a tatárjárás után betelepülő kunok révén a királyi haderőben megerősödött a könnyű íjászlovasság, így a külföldi akciókban főként ennek tagjai vettek részt. Másfelől a külföldön megforduló magyar király harcosai esetében az ottani szemtanúk elsősorban a helyitől eltérő, egzotikus vonásokra figyeltek fel. 555 Ám ha feltételezzük is – mint ahogy Kristó Gyula tette –, hogy a külföldi hadivállalkozásokon a királyi szerviensek és főúri familiárisok közül csak önkéntesek vagy fizetségért szolgáló harcosok vettek részt, akkor sem érthető, miért maradt volna ki emiatt a magyarországi tradicionális fegyverforgatók rétege a határon túli vállalkozásokból, hiszen tagjai rangjuk növekedését, vagyonuk gyarapodását főként a király jelenlétében végrehajtott sikeres katonai akcióktól remélhették.556

552

Pauler, 1888.; Darkó, 1937.; Hidán Csaba László: Könnyűlovas-fegyverzet és -harcmodor az Árpád-

korban és az Anjou királyok alatt. Turán, új folyam 3 (2000). 167–172. o.; Szabados, 2007a. Szabados György eme igen figyelemre méltó írásában egyáltalán nem szentelt figyelmet a téma – általa helyenként bírált – kutatóinál fellelhető magyarázatoknak. 553

Kristó, 1988. 215. o

554

Tóth, 1934. 129–137. o. Tóth, 1938. 66–67. o.; Borosy, 1962. 172. o.

555

Kristó, 1988. 210–215. o.; Kristó, 2003. 277–278. o.

556

A dürnkruti csatában részt vevő nemes, Csitári Vitk példája: Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és

háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: H. Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksay Ferenc szerk.:

148

Amennyiben ez az állítás helytálló lenne, s a XIII. század elejéig gyakorta átmenetinek nevezett lovasként harcoló várjobbágyok, hadakozó várnépek, királyi szerviensek utódait kategorikusan kizárjuk a XIII. század végi XIV. századi lovasíjászok közül, akkor honnan voltak a forrásokban felbukkanó lovasíjászai a Dunántúlon birtokos Kőszegieknek vagy Felföldön birtokos Csák Máténak? Borosy András e benne is felmerülő kérdésre azt a választ adja, hogy a dunántúli Kőszegiek seregében nyilván az Árpád-korból ismert határőrök utódai, illetve kunok harcoltak az osztrák lovagok ellen.557 Ez a magyarázat azonban két újabb problémát is felvet. Egyrészt, Borosy 1962-es tanulmányának megjelenése óta Pálóczi Horváth András következtetései nyomán a hagyományosan 15 000 főre becsült betelepülő kun harcos helyett 1246 után már maximálisan is csak e létszám felével, kétharmadával számolhatunk, s ezen belül csupán is 3000 főre tehető a professzionális harcos réteg. 558 Ekkora haderő pedig aligha biztosíthatta a XIII–XIV. században az összes határon túli vállalkozás és belháború teljes könnyűlovas emberanyagát. S ha voltak is zsoldosként harcoló kunok, hogyan lehetséges, hogy a külső szemlélők szerint ezek a könnyűlovasok tették ki a tartományurak seregének zömét?559 Másrészt, ha a határvidék besenyő és magyar katonasága esetében Borosy „megengedi” a tradíciók folyamatos, háromszáz éves fennmaradását, milyen okból tagadhatnánk meg ezt a lehetőséget más országrészek harcos rétegétől? Az 1298. évben Németországba küldött segélyhad résztvevőiről például meglehetősen részletes adatokkal rendelkezünk, a göllheimi csata kapcsán ugyanis Wertner Mór megvizsgálta a fennmaradt oklevelekben a német krónikákban szinte egyöntetűen könnyűlovasként leírt magyar segédcsapat résztvevőinek körét, s ennek nyomán kiderült, hogy csak nyugat-dunántúli és felvidéki családok tagjai kaptak jutalmat haditetteikért, ami tökéletesen meg is felel annak a helyzetnek, hogy a had fővezére a nyugati határvédelem kulcspozícióinak hivatalát viselő Pilis nembéli Miklós fia Demeter, Pozsony és Zólyom vármegye főispánja volt, aki

Mályusz Elemér emlékkönyv. Budapest, 1984. 365. o. További példák: Borosy András: A lovagi haditechnika és a lovagság Magyarországon az Árpád-korban. In: Uo. 54. o. 35. j. 557

Borosy, 1962. 153. o.

558

Pálóczi Horváth, 1989. 52–53. o.

559

Kristó, 2003. 283. o. Vö. Kristó, 1988. 195., 215. o.

149

bizonyosan nem csak kunokkal, hanem a parancsnoksága alá tartozó vitézekkel is hadakozott Németországban.560 A nyugati leírásokban szereplő csapatok tagjainak túlnyomó része – megfelelő vagyon híján – nem rendelkezett a lovagi harcmódhoz szükséges drága, teljes felszereléssel, íjuk azonban valószínűleg többnyire volt, hiszen a források szerint egyes esetekben még akár a magyar lovagok is használták ezt a fegyvert. S ha így van, és a korábbi forrásokban nem nagyon találni utalásokat ezeknek a csapatoknak külsejéről, harcmódjáról, miért kellene azt feltételezni, hogy ezek a harcosok nem hasonló lovasíjászok voltak, mint amilyeneket később a külföldi krónikások leírtak? Triviálisnak tűnő felvetés, de nem feltétlenül a hadsereg összetétele változott meg a XIII. században. A szembetűnő könnyűlovas túlsúly akár korábban is jellemző lehetett, csak épp a korábbi korszakból nem nagyon vannak olyan típusú forrásaink, amelyek ezt megörökítették volna, 561 habár a XII. század közepén Magyarországon átutazó Freisingi Ottó püspök meglehetősen homályos leírása alapján arra lehet következtetni, hogy addigra még nem terjedt el tömegesen a nyugati típusú nehézfegyverzet, és a hozzá társuló harcmód. A német főpap nem csekély rosszindulatból eltúlzott leírása szerint „a rútak csaknem valamennyien undok fegyverekben elöl haladnak, kivéve azokat, akik a vendégektől – akiket mi most zsoldosoknak nevezünk – nyertek oktatást, vagy éppen tőlük is származtak, nem velük született, hanem mintegy kívülről rájuk ragadt vitézséggel felruházva, és harci jártasságban s a fegyverek csillogtatásában csak a mi főembereinket és vendégeinket utánozzák”, azaz csak a király kíséretéhez tartozó külföldiek és a hozzájuk csatlakozott előkelő magyarok rendelkeztek lovagi fegyverzettel és ennek használatához szükséges jártassággal.562 Ám az, hogy a magyar sereg egy részét sommásan „undok” fegyverekkel felszerelt „rútnak” nevezi, már jóval tágabb teret engedett az értelmezéseknek: Borosy szerint „a magyarok többsége könnyű vagy legalábbis nem lovagi fegyverzetű volt”, akik közül a püspök szerint 600 válogatott lovasíjász részt vett Barbarossa Frigyes császár oldalán a

560

Wertner Mór: Magyar segítőcsapat a göllheimi csatában. HK, 16 (1915). 79–83. o. Ez az írás azonban

utal arra is, hogy erről a csapatról fennmaradt másféle tudósítás is, mely szerint 200 lovas „gyorsíjász” mellett még 50 egyéb harcos alkotta a csapatot, s akad olyan németországi forrás, ami kunokat is említ a csapatban. Szabados, 2007a. 494–495. o. 561

Intő példa, hogy a mongol–mameluk háborúk összecsapásairól szóló tudósításokban gyakorta épp a két

küzdőfél fő fegyverének, az íjnak az említése hiányzik. Amitai-Preiss, 1995. 221. o. 562

Freisingi Otto, 1913. 108–109. o.

150

milánóiak elleni harcban is.563 Ehhez képest Tóth Zoltán véleményének megfelelően Kristó Gyula szerint ezek a „rút” harcosok nem lehetnek mások, mint a magyarok csatlakozott „segédnépeinek”, a besenyőknek, székelyeknek a harcosai, amit azonban nem támogat, hogy a tudósító nem említi sem a székelyeket, sem a besenyőket, viszont általában nincs túl jó véleménnyel a magyarok külsejéről, akiket sommásan „emberi szörnyetegnek” nevezett.564 Végül, amennyiben feltesszük, hogy Tóth Zoltán verziója valós, azt is fel kell tételezni – ami szintén további magyarázatot igényelne –, hogy IV. Béla uralkodása alatt, míg a király állítólag a lovagi harcmód elterjedését szorgalmazta, a kunok divatba hozták az országban a lovasíjászatot, s a magyarok valamilyen tisztázatlan módon „visszatértek” eredeti könnyűlovas harcmódjukhoz.565 Az újabb történeti kutatások eredményei azonban óvatosságra intenek még IV. Béla sokat emlegetett katonai reformjai kapcsán is. Míg a királyi adományok oklevelei valóban a lovagi módon küzdő adományozottakat állítják előtérbe, más források, melyekben egy-egy birtok katonaköteles népessége létszámának és fegyverzetének szabályozásáról van szó, arról tanúskodnak, hogy a kard, lándzsa, pajzs, és sisak mellett még mindig feltűnik az íj, és lehetséges, hogy a számon kért páncélok egyes esetekben bőr- vagy textilpáncélok voltak. Az ilyen összetételű fegyverzet majdnem annyira emlékeztet a hagyományos steppei nehezebb fegyverzetű lovasság felszerelésére, mint a XIII. századi nyugat-európai lovagokéra.566 Amint arra Veszprémy László már felhívta a figyelmet, a „reform” kapcsán 563

Borosy, 1962. 138–139. o. Ebből az időszakban több lovasíjász ábrázolás is ismert Itáliából.

Magyarországon a leghíresebb az aquileiai bazilika altemplomában található, nem honfoglaló magyar harcost ábrázoló falkép (Bóna, 2000. 89–90. o.), de hasonló korú lehet a pármai keresztelőkápolna kőfaragványán látható íjász (Nicolle, 1999. 220. o. 579. kép), és Scylitzes bizánci történetíró munkája Szicíliában készített másolatának illusztrációinak lovasíjászai (Bruhn-Hoffmeyer, Ada: Military Equipment in the Byzantine Manuscript of Scylitzes in Biblioteca Nacional in Madrid. G, 5 [1966]. 31., 33. kép), s nem sokkal későbbi az 1220 körül készült Beatus de Liebana apokalipszis kommentárjai egyik spanyolországi kéziratának illusztrációja (Nicolle, 1999. 157. o. 398. kép), ami elég világosan mutatja, hogy a korban általánosan ismert ikonográfiai típusról volt szó. 564

Kristó, 2003. 260. o.

565

Vö. Borosy, 1962. 152. o.; Kristó, 1988. 215. o.; az ötlet felveti, hogy miként zajlott a középkori

kiképzés, a hadi ismeretek elsajátítása Magyarországon, melyet még elméleti szinten sem vizsgáltak a hazai szakirodalomban Molnár József óta. Molnár, 1959. 234. o. 566

Talán nem is annyira meglepő módon a XIII. század második feléből származó oklevelekben egymás

mellett is szerepel a két fegyver használata, lásd. Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben. Budapest, 2015. 96. o.

151

születő oklevelek terminológiája korántsem egységes, és nem lehet eldönteni, hogy pusztán stiláris vagy tartalmi különbségekről is van-e szó. Az azonban mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a körmendi hospesek számára előírt fegyverzetben az íj, a lándzsa és a sisak mellett a valószínűleg bőr-vagy textílpáncélként azonosítható cabatum kifejezés bukkan fel – viszont nem szerepel a pajzs, ami a XII–XIII. században „lovagi” módra vívott küzdelem elengedhetetlen kelléke volt, mert a korabeli testpáncélok még nem tudták önmagukban kivédeni egy erőteljes lándzsadöfés hatásait.567 Ebből pedig többféle dologra is következtethetünk: vagy tradicionálisnak tekinthető ez a felszerelés a XIII. században, de vagyoni okok miatt a katonáskodásra kötelezettek mégsem tudják előteremteni teljes egészében, ezért a minőség megőrzése érdekében csökkentik a létszámukat, vagy egy olyan katonáskodó réteg újrafegyverzéséről van szó, amely korábban még a védő és támadó fegyverek – a lovagokéhoz képest – olcsó együttesével sem rendelkezett, viszont értett a nyilazáshoz, azaz korábban talán épp íjász könnyűlovas volt. Ez utóbbi esetben épp IV. Béla lett volna az, aki megkísérelt létrehozni valamiféle „átmeneti típusú” lovasságot – sajnos azonban e két feltevés egyikét sem tudjuk minden kétséget kizáró bizonyítékokkal alátámasztani.568 Ha azonban eltekinthetünk Hodinka nyilvánvalóan hibás gondolatmentétől, továbbá Tóth Zoltán nyomán önmagában az egyenes, kétélű kardok elterjedésének sem tulajdonítunk valamiféle „átváltoztató” erőt, és így nem kell számolunk többé a X. századi magyar taktika nyom nélkül való„elfelejtődésével” sem, akkor ismét egyszerűbben értelmezhetővé válnak a XIII. század második felétől megszaporodó leírások a magyar könnyűlovasságról, s tulajdonképpen szükségtelenné válik azoknak a magyarázatoknak jó része is, melyekre a megcáfolt feltételezések következményeinek végig vitele miatt kényszerültek a hazai kutatók. 567

Veszprémy, 1995. 9. o. A perzsa eredetű qaba szó hosszú idő alatt a legkülönfélébb „polgári”

ruhadarabok nevévé vált Európában az idők folyamán. Bizáncban azonban – ahol X. század elején még csupán a császár türk és kazár testőrségének viseleteként tartották számon – az ezrefordulóra a kabadion már a különféle bizánci bizánci textílpáncélok egyik fajtájának megnevezésére szolgált. Dawson, 1998. 38–41. o. Parani, 2003. 60–61. o. 568

Mályusz, 1942.; Kurcz, 1988. 41–52., 115–117. o. Ismételten felmerülő kérdés, hogy a forrásokban

felbukkanó „páncélos” elnevezés valóban mindig lovagi módon küzdő harcosokra utal-e? Zsoldos, 1992. 15– 16. o.; Veszprémy, 1995. 3–10. o. A reformok új szempontú megközelítése: Veszprémy László: Servientes, sergaints: Katonai reformok a 12–13. századi Magyarországon és Európában. In: Erdei Györgyi–Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Budapest, é. n. [2005.] (Monumenta Historica Budapestinensia XIV.) 151–155. o.

152

Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a XIII. második felében és a XIV. században a hazai íjász könnyűlovasság megnevezésének terminológiája – „nemzetiségre” való tekintet nélkül – azonos volt: elsőként az 1260-as években említik oklevelek a tegzeseket, azaz pharetrariusokat, 569 majd a névtelen szerző gestája szerint 1350-ben Lackfi István a saját és a testvére „háza népével” 100 fegyveressel és 50 tegzessel győzte le a Lajos király elfogására készülődő német zsoldosokat Itáliában, s Himfi Péter bolgár bán 1366 október 20-én kelt levelében is fegyveresekről és tegzesekről írt.570 Ez a könnyűfegyverzetű magyar íjászlovasság a XIV. századi Itáliában markáns hatást gyakorolt az ottani „internacionális” zsoldoshadviselés taktikai kelléktárára, ahol – Bárány Attila legújabb eredményei szerint – a magyarok az angolokkal kooperáltak előszeretettel, s egy különösen rugalmas és hatékony elegyét hozták létre az egymástól igen távol álló, lokális hadikultúráknak.571

569

Már 1260-ból ismerünk adatot lovas tegzesekkel kapcsolatban (1260. Fejér. IV/2. Supplementum. 523-

526.).;1264: Lexicon latinitatis medii aevi iugoslaviae, fasciculuis II. Red. Kostreničić, Marko. Zagreb, 1971. 447. o. Erre az adatra Veszprémy László hívta fel a figyelmemet, melyet ezúton is köszönök neki!) Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról. (Ford. Kristó Gyula.) Budapest, 2000. 54–55. o.; Sz, 33 (1900). 606. o. A latin pharetrarius magyar megfelelője a tegzes személynévként ugyancsak már a XIV. század közepéről, 1341-ből (DL. 47851).) és 1342-ből is adatolható. MNyTESz, III. k. 873. o. (A 2010-es ’Honfoglalóktól a huszárokig’ című könyvemben még nem szereplő adatok Farkas Péter gyűjtéséből származnak, segítőkészségét ezúton is köszönöm.) 570

Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról. (Ford. Kristó Gyula.) Budapest, 2000. 54–55. o.; Sz, 33

(1900). 606. o.; A tegzes gyakori elnevezése volt a steppei népeknél az uralkodók testőrségének (U. Kőhalmi, 1972. 113–114. o.), s mongol nyelvben is a tegez (qor) szóból képeződött az íjász (qorchi) kifejezés. Ugyanez a képzési mód érhető tetten a perzsa tírkas band kifejezésben is, amit az íjász könnyűlovasság megnevezésére használták a XV. századi Ak-Konjulu törzsszövetségben is. Minorsky, 1939. 155., 164. o. 3. j. 571

Bárány, 2008. 227–228. o.; Guido Guerri dall'Oro,: Les Mercenaires dans les Campagnes Napolitaines de

Louis de Grande, Roi de Hongrie, 1347-1350. In: Mercenaries and Paid Men: The Mercenary Identity in the Middle Ages. Ed.: France, John . Leiden-Boston, 2008. 61–88. o.

153

VI. A KÖNNYŰLOVASSÁG ÁTALAKULÁSA A XV. SZÁZADBAN: A HUSZÁRSÁG MEGJELENÉSE Az 1990-es évek a történeti ismeretterjesztő irodalom reneszánszát hozták a magyar könyvkiadásban. A nagyobb korszakokat összefoglaló művek mellett a nemzeti emlékezet számára oly kedves huszárság fejlődését – a csapatnem történetének Mátyás-kori kezdeteitől – két nagyobb lélegzetű összefoglaló munka is tárgyalta. 572 Mindez azt a benyomást keltheti az olvasóközönségben, hogy a kutatók számára nincsenek már vitás kérdések e témakörben. Némely, a huszár csapatnem magyarországi genezisének kapcsán olvasható óvatos megfogalmazás azonban arra utal, hogy az 1930-as évek híres-hírhedt ’huszárvitájából’ győztesen kikerülő Tóth Zoltán nézetein alapuló tudományos konszenzus teljességében korántsem megingathatatlan.573 Az újragondolás jegyében az utóbbi években Veszprémy László több munkájában is foglalkozott e témával, s ezekben a tárgyilagos érvelését az előtörténetnek kijáró érzékeny megközelítéssel sikerült párosítania.574 Tóth Zoltán munkái óta nála merült fel ismételten a kérdés:

„hordozott-e

valami

sajátosat

a

délszláv

lovasság

a

magyarországi

könnyűlovassággal szemben a XIV–XV. században, azaz volt-e valamit eltanulni a magyaroknak tőlük?”575 E fejezet célkitűzése az, hogy a XIV. század végétől a mohácsi csatáig terjedő bő évszázad egészét vizsgálat alá vonva, új szempontok alapján kíséreljen meg választ adni erre a régi kérdésére. 572

Ságvári–Somogyi, 1999; Zachar József. szerk.: A magyar huszár. Budapest, [2000].

573

A ’huszárvitát’ kirobbantó tanulmány: Tóth Zoltán: A huszárság eredetéről. HK, 35 (1934). 129–196.

o. A jelenkori kutatók közül már Kelenik József is hangot adott kétkedésének: „A kérdéssel kapcsolatos vitának sajátos színezetet adott, hogy a kor meghatározó történetírói személyiségei – a felsorakoztatott szakmai érvek hatására – elfogadták a huszárság intézményének délszláv eredetét. Az ezzel ellenkező véleményen lévők viszont – általában nem lévén jártasak a történetírás tudományában – érveiket nem tudták az elvárt szakszerűséggel megfogalmazni. Ezt a helyzetet tovább rontotta, hogy a huszárság magyar eredete mellett kardoskodók vitamódszerét a szerbek iránti elfogultság, nemzetieskedő jelszavak, és heves, esetenként már sértő, személyeskedő hangnem jellemezte. Ennek köszönhetően, bár több olyan problémát vetettek fel, amelyet érdemes lett volna továbbgondolni, érveiket nem kezelték súlyuknak megfelelően.” Kelenik József: A magyar csapatnem. In: Zachar, 2000. 5. o. Tóth gondolatmentével kapcsolatos fenntartásaimról: B. Szabó, 2001. 75–98. o. 574

Veszprémy László: „Latrunculi, cursatores, hussarones.” Megjegyzések Kézai latinságához. In: Piti

Ferenc szerk.: „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged, 2000. 680. o.; Veszprémy, 2005. 816. o. 575

Veszprémy, 2000a. 679. o.

154

VI.1. Zsigmond király lovassága A huszárság magyarországi felbukkanásának időszaka, Zsigmond király uralkodása (1387– 1437) már nem is a források szűkössége, hanem a király személyének tartós és negatív megítélésnek köszönhetően nem tartozik a hadtörténeti szempontból legjobban feldolgozott korszakok közé, holott a lehetőségek igencsak megszaporodnak e korszak kutatói számára.576 Ezúttal csak egy régóta ismert – de talán nem túlságosan kiaknázott – forráscsoportra szeretném felhívni ismét a figyelmet, az 1395 körül keletkezett besztercei, az

1405

körüli

schlägeli

szójegyzékekre,

valamint

Rotenburgi

János

magyar

nyelvmesterének 1418–1419-es glosszáira, melyeket leginkább a nyelvtörténet tart számon. Ezeknek a XIV–XV. század fordulójára datált, eredetileg oktatási céllal készült jegyzékeknek a segítségével minden addiginál részletesebben lehet rekonstruálni a kor harcosainak fegyverzetét – amelyet a kor síremlékszobrászata és festészete is egészen kiválóan illusztrál.577 Ez volt az az időszak, amikorra kialakult a tetőtől talpig páncélba burkolt ’klasszikus’ európai nehézlovas típusa, s e szószedetekben olyan részletességgel írták le a magyarul fegyveresnek nevezett ’armigerek’ (vértesek) felszerelését, hogy attól a XIX. századi nyelvészek is elbizonytalanodtak helyenként, s egyes szavak jelentését a mai napig sem sikerült egyértelműen tisztázni.578 Míg a nehézfegyverzet számos elemét latin, illetve német eredetű elnevezéssel illették, a feltehetően a nehézlovasok által is használt lovassági pajzs, a ’kotorgárd’ neve talán az északi szláv nyelvekből kerülhetett át a magyarba. 579 576

Kivételként Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája. HK, 37 (1936). 1–57. o.; Rázsó

Gyula: A zsoldosság gazdasági és társadalmi előfeltételei és típusai a XIV–XV. században. HK, új folyam 9 (1962). 160–216. o.; Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393–1437). HK, új folyam 20 (1973). 431–440. o.; Mályusz, 1984. 102–132. o. 577

Finály, 1892.; Szamota, 1894.; Molnár József–Somon Györgyi: Nyelvemlékek. Budapest, 1976. 64–

66. o. A szójegyzékek jelentőségét – a hazai lovagi kultúra szempontjából – már Kurcz Ágnes is kiemelte: Kurcz, 1988. 118. o. A művészettörténet és a fegyvertörténet termékeny kapcsolatára kiváló példa Marosi Ernő: Szent László mint nemzeti szent. In: Marosi, 1995. 69–74. o. A képzőművészeti és tárgyanyag kapcsolatához: Takács, 2006a. 578

Gamber, Ortwin: Geschichte der mittelalterliche Bewaffnung. Teil. 6. ZGHWK, 40 (1998). 39–47. o.;

Finály, 1892. Vö. Tagányi Károly: A besztercei szószedet kultúrtörténeti jelentősége. Sz, 27 (1893). 305– 327. o. 579

A lengyelben viszont a némileg hasonló formájú, a mai terminológia szerint lovassági pavézéknek

nevezett tárgyakat eredetüknek megfelelően ’litván’ jelzővel illették. Nickel, 2002. 116. o. A magyar

155

Ezek mellett épp a XIV. században – valószínűleg az Anjouk itáliai kapcsolatainak köszönhetően – kezdték el használni az olaszból átvett elnevezéseket a pays (ami a nagyméretű gyalogsági pajzsot jelentő olasz pavézéből származik), illetve a mai lándzsa szó ősét, a lucha-t, ami lassan kiszorította a régebben használatos szúcát vagy csúcsát.580 A könnyebb fegyverzetű magyar és a nehezebb felszerelésű nyugati lovasság közötti különbség a jelek szerint ebben a korszakban sem csökkent. Andreas Lapiz önéletírásában még 1452-ben is arról panaszkodott, hogy „fáradtak és betegek voltunk attól, hogy nehéz páncélban harcoltunk a könnyű magyarokkal.”581 Figyelemre méltó az is, hogy már ekkor a sisak szót használták a nehézfegyverzetűek pikohongjaitól eltérő sisakok megnevezésére. Ez a szó mindeddig ellenállt a nyelvészek eredeztetési kísérleteinek, csak az tűnik bizonyosnak, hogy a szomszédos szláv nyelvekben feltehetően magyar eredetű. Az orosz nyelvben azonban csicsak formában már a XIV. század közepéről kimutatható, s a XV. század végétől már sisak formában is ismert szó az orosz terminológiában kifejezetten az igen ősi, magas csúcsos, kúpos keleties stílusú sisakok megnevezésére szolgál, amit azonban megkülönböztetnek az arc- és tarkóvédővel valamint szemellenzővel és orrvédővel is ellátott alacsonyabb „törökös” sisakoktól, melyeket jerikonkának neveznek.582 A XVI. századi közép-európai emlékanyagból is ismert egy olyan dél-német eredetűnek tartott, díszes, kúpos „huszársisak” (?) is, mely – noha ezt és még néhány másik darabot a vonatkozású emlékanyagban Hunyadi Mátyás ’halotti pajzsa’ képviseli ezt a típust. Párizs, Musée de l’Armée, Inv. Nr. J.7., közölve Klaniczay Tibor–Stangler, Gottfried–Török Gyöngyi: Schallaburg 82’ Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn, 1458–1541. 8. Mai –1. November 1982. 235. o. 128. 580

Berrár–Károly, 1984. 559–560., 446–447., 666. o., a pavézékről: B. Szabó János: Mátyás seregének

gyalogsági pajzsai, a pavézék. In: Farbaky Péter–Spekner Enikő–Szende Katalin–Végh András szerk.: Hunyadi Mátyás a király. Hagyomány és megújulás a magyar királyi udvarban 1458–1490. Kiállítási katalógus. Budapesti Történeti Múzeum, 2008. március 19–június 30. Budapest, 2008. 298–299. o. 581

„Wir waren matt und krank vom Fechten in schweren Harnisch mit dem leichten Ungarn.” Idézi

Marosi Ernő: A képes Krónika értelmezéséhez. In: Marosi, 1995. 65. o. 331. j. 582

Kiss Lajos: Nem a törökből származik-e sisak szavunk? Magyar Nyelvőr, 82 (1958). 233–235. o.;

Vasmer, Max: Russisches Etymologischen Wörterbuch. 3. k. Heidelberg, 1958. 333., 403–404. o.; Tarassuk Leonid: The Collection of Arms and Armour in the State Hermitage, Leningrad. JAAS, 207–208. o. A keleti fegyverekről szóló összefoglaló munkájában Robinson a sisak szót mint török elnevezést tárgyalja (Robinson, 1967. 62–63., 220. o.), ám ezt az állítást sem a török népek fegyverterminológiáját taglaló irodalom (Golden, 2002. 161. o.) , sem az általam ismert források, sem a magyarországi oszmanista kollégák nem tudták megerősíteni, ezért úgy tűnik, hogy az oszmán törökök mégsem használták ezt a kifejezést a sisakra, a mai török elnevezés pedig ’zerrin külah’ vagy ’miğfer’.

156

tudományos konszenzus egyszerűen oszmán-török minták követésének tartja – nyilvánvaló módon európai divat szerint díszítették. Mindezek alapján felmerül a lehetőség, hogy eredetileg Magyarországon is csupán a csúcsos formájú sisakokat illették ezzel az elnevezéssel, s bár a szó eredete még tisztázatlan, a később hozzá kapcsolható csúcsos sisakok különféle változatai a XI. századtól biztosan ismertek voltak Lengyelországtól a Fekte-tengerig.583 A nyelvtörténeti forrásokban akad azért a sisak mellett még több olyan szó is, amelyek nem vagy nemcsak a nehézlovasság fegyverzetét jelölhetik. Gazdag az íjászat szókincse, szerepel a tegez, a puzdra, az ideg, az ív, és megkülönböztették a nyilat, a hamar nyilat és a fékes nyilat. Kolozsvári Tamás 1427-ra datált garamszentbenedeki Kálvária-oltárának Szent Egyed történetét ábrázoló táblaképe alapján az is bizonyosra vehető, hogy ekkor még használatban voltak a hagyományos íjak. A Német Lovagrend fegyvertárainak jegyzékeiben és a XV. századi raguzai forrásokban is felbukkan a ’magyar íj’ kifejezés is, ami szintén arra utal, hogy ez a fegyverfajta a korszakban még korántsem csak vadászfegyverként volt használatos. Egy 1440 körül készült német rézmetszet szerint, mely a huszita háborúk egy 1433-as epizódját ábrázolja, sőt egy firenzei gyűjteményben újabban

583

Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár lt. sz. 55.3346. Kovács S. Tibor: Hongaarse Wapenpraal.

Brussel, 1999. 120. o., X. tábla.; Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Spekner Enikő és Végh András szerk.: Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521–1531. Budapest, 2005. 238. o. A különféle keleties típusú sisakok XIII–XIV. századi magyarországi emlékeiről: Kovács, 2003. 378. o.; Pandula, 1988. 240. o.; Horváth, 2001. 153–160. o.; Kovács S., 2003. 361–362. o. A X–XI. századból származó első ismert darabról: Kalmár János: Pécsi sisak a honfoglalás kori időből. Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület Értesítője, 1942. 22–29. o. Egy sérült, de eredetileg minden bizonnyal magas csúcsú, keleti sisakot (Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár lt. sz. 52.36.), amely a Duna medréből került elő, Bonc Ödön a XIV. századra (Egy XIV. századbéli keleti sisak a Nemzeti Múzeum régiségtárában. AA, új folyam 5 [1885]. 373–378. o.), Tóth Zoltán és az ő nyomán Kalmár János a XII. századra (Kalmár, 1971. 264. o.), legutóbb pedig Kovács S. Tibor a mai Románia területén előkerült – feltehetőleg – kun leletek alapján a XIII. század elejére keltezte. Kovács S., 2003. 362–364. o. A lengyel kutatók szerint ez a típus Kelet-Európában a XV. század elejéig mutatható ki. Świetosławski, 1999. 33–39. o.; Nowakowski, Andrzej: Arms and Armour in the Medieval Teutonic Order’s State in Prussia. Łodz, 1994. 44–45. o. Magyarországon is egybevág ezzel, hogy a XIV. század különféle időszakaira datált bögözi falképen is ilyen jellegzetes sisakot viselnek Szent László ellenfelei. Mezey László szerk.: Athleta Patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Budapest, 1980. 6. kép.

157

még egy teljesen ép, XV. századi magyar íjra is sikerült rábukkanni. A lovasíjászat tehát korátnsem tűnt még el ekkor a közép-európai hadi repertoárból.584 Az íjhoz hasonlóan a könnyű fegyverzetűek felszereléséhez tartozhatott a hajítódárdát jelentő ’kép’ és ’gerely’ és a ’bolda’585 elnevezésű kis kézipajzs, valamint a ’vért’ is, ami szintén kisebb méretű, kerek pajzs jelentésben bukkan fel, szemben a szögletes formájú ’kotorgárddal’. Meglepő néhány ma már közkeletűnek tűnő szó hiánya, miközben a tőr szó igen gyakran használatos volt. Úgy tűnik, ezzel fordították magyarra a latin gladiust és a mucroensist is, sőt többféle formájú fegyverre is alkalmazták, úgymint: spatha – széles tőr, bipennis – kétélű tőr, fixolaris – hegyes tőr. Ezek közül a széles tőr – ami feltehetőleg bicellusként is ismert volt akkoriban – talán az 1434-ben meghalt ifj Stibor budai síremlékén bukkan fel, ahol az elhunyt alakja balján hosszú lovagi kard, jobb oldalán viszont rövidebb, de feltűnően széles pengéjű fegyver látható.586 Mivel a korabeli kecses, hosszú pengéjű lovagi kardok igen markáns, szúrásra kiválóan alkalmas hegyben végződtek, szinte biztos, hogy ezen gladiusokat ma a kardfélék közé sorolnánk: a pesti kardcsiszárok 1460-as évekbeli céhszabályzata ugyanis magyar szóval hyzwtwr-nek, azaz hosszú tőrnek nevezi az általuk készített fegyvereket.587

584

Marosi Ernő szerk.: Magyarországi művészet 1300–1470 körül. 1. k. Budapest, 1987. 619–623. o., 2.

k. 445. o. 1429. kép.; Poszler Györgyi: Kálvária-oltár. In: Takács, 2006a. 580–586. o.; Ekdahl, Sven: Horses and Crosbows: Two Important Warfare Advantages of the Teutonic Order in Prussia. 102. j. In: Nicholson, Helen

ed.:

The

Military

Orders.

Vol.

2.

Welfare

and

Warfre.

Aldershot,

1998.

(http://www.deremilitari.org/resources/articles/ekdahl.htm, a letöltés ideje: 2006. szeptember 8.); 168. o.; Tóth Zoltán Henrik: A késő-középkori magyar íj forrásai. HK, 124. (2011) 911-918. o.; A párizsi Louvre, Rotschild-gyűjteményében található Nagy csata címen ismert rézmetszetről: Schmidt, 1992. 585

Bolda – markolat – ökölpajzs.

586

Finály, 1892. 15. o.; ifj. Stibor síremléke: Budapesti Történeti Múzeum, lt. sz.: 139. A síremléken

látható fegyver korábbi téves megítéléséről és külföldi párhuzamáról: Kovács S. Tibor: A hegyestőr. (Egy speciális szúrófegyver története.) FH, 18 (1993). 178. o. 587

Kubinyi, 1973. 190. o. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a török nyelvben a tőr, hegyestőr

elnevezése megegyezik a szláv nyelvekben a kardra használatos kifejezéssel, a mecs-el, hiszen a oszmántörökök épp abban az időszakban, a XIV–XV. században ismerték meg a nyugati típusú kardokat, amikor azok igen alkalmasak voltak a szúrásra. (Marsigli, 2007. 134–135. o.) Az első fennmaradt oszmán hegyestőr is ebből a korból származik, II. Mehmed szultán tulajdonában volt: Yücel, 2001. 131. o. 90. tábla. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a manapság a „másfél kezes kard” kategóriájába sorolt fegyverekkel a jó minőségű lovagi páncélokat átszúrni nemigen lehetett, de igen hatékonyan működtek vágófegyverekként is. Töll, 2008. 51. o.

158

A későbbiekben fontos huszárfegyverré váló hegyestőr említése is igen érdekes, mivel a XV. századi Laonikosz Khalkokondülész beszámolója szerint már a 1400-as évek közepén is ez a Franciaországban estoc, Angliában stoke, Németországban Bohrschwert néven ismert tőrfajta volt a magyar lovasság egyik legjellegzetesebb fegyvere. A bizánci történetíró szerint 1444-ben Várnánál: „a csatában elesett Karaziész,588 az európai sereg vezére. Egy paion [magyar] kard szúrta mellbe, mintha lándzsa sebezte volna meg. A paion kardokat – és az egész germánságét is – általában igen hosszúra és hegyesre kovácsolják, de nem úgy, hogy vágással jelentős sebet lehetne ütni velük, mint a barbár vagy itáliai kardokkal. A barbár kardok (ilyen a töröké is!) nagy súlyúak, az élük az egyik oldalon van, s minden ismert kard közül a legmélyebb vágást ejtik. Ilyen az itáliai és a hajdani hellén kard is.589 A germán és paion kard hosszú, vájatos, négyélű, élesre köszörült, igen éles hegyben végződik; lóhátról lándzsaként döfnek vele, és olyan sebet ejt, mint a lándzsa.”590 A bizánci történetíró szövegében szépen körülírt „barbár fegyver”, a szablya egyáltalán nem kerül elő az említetett magyaroszági szójegyzékekben. Fegyvertörténész kollégáim eddig elég meggyőzően és egyöntetűen állították, hogy az általuk ismert emlékanyagban nem lelni ilyen fegyvert, sőt még aziránt is komoly kétségek merültek fel, hogy vajon tényleg szablya van-e a képen 591 Mindeközben két fontos előfeltevésre derült közben fény: 588

Valójában Karadzsa anatoliai beglerbég esett el a várnai csatában. Pálosfalvi, 2005. 94. o.

589

Ilyen súlyos itáliai fegyvert ábrázolhatott Ozorai Pipo kezében Andrea del Castagno a firenze melletti

villa Carducci freskóján a XV. század közepén. (A képet ma a firenzei Galleria degli Uffizi-ben őrzik. http://www.mediciek.hu/medici/magyar/corvin.html. Letöltve: 2008. augusztus 15.) A speciális „S” keresztvasú szablyák esetében Nagy Géza feltételezte azok itáliai eredetét, s azzal számolt, hogy onnan ez a típus a XV. század közepén került át Magyarországra. Nagy Géza: Magyar kardok. AÉ, 18 (1898). 226–228. o. Az időpontot –– a XV. század elejére datált szepesmindszenti Szent László cikluson látható szablya alapján Kovács S. Tibor kétségbe vonta (Kovács S., 1995. 214. o.), Itáliában azonban a veronai San Fermo templom 1322-re datált freskóján látható, a szepesmindszenti feskó szablyájához hasonló, kerek markolatgombbal szerelt, „S” keresztvasú szablya, így ezek abban a térségben már a XIV. század első felében használatosak lehettek. Pirovano, Carlo: La Pittura nel Veneto. Il Trecento. 2. k. Milano, 1972. 343. o., 434. kép. 590

Hadzisz, 1974. 806. o. Vö. Kovács S., 1993. 178–179. o.

591

Zarnóczky Attila véleménye szerint nehezen képzelhető el, hogy fokéles szablya lenne. Ez „részben

következik ez a penge szerkezetéből. Túl széles a penge, túl robosztus. Túlságosan nagy a penge vastagsága. Jóval nehezebbnek kéne lennie, mint a legnagyobb S-keresztvasú szablyatípusnak. Másrészt letörte a pengét. Kiszerkesztettem. E szerint a penge több mint egyharmadán futna a fokél. Ehhez viszont erőteljesebben kéne látni. Ha rámérem a Pipo testére a kiszerkesztést, kicsivel az öv alatt végződik. 165-170 cm-es magasságnál ez kb 100-110 cm körüli fegyverhosszt indokolna. Ezzel a pengeszélességgel szablyának kicsit túlzás szerintem. Sokáig azt gondoltam, hogy a festő életében nem látott szablyát és hallomás után kreált valami

159

a hazai köztudatban egy XV. századi szablyának egyértelműen valamiféle keleti eredettel vagy párhuzamokkal kell rendelkeznie, és az ábrázolások hitele meglehetősen kétségesnek tűnik, ha fennmaradt tárgyanyagban egykönnyen fel nem lelhető fegyverekről van szó.592 A konkrét kérdésre, hogy vajon tényleg szablyával ábrázolta-e Andrea del Castagno a magyar zászlósúrrá lett firenzei kereskedőt, nemrégiben Töll László lelte meg a választ egy XV. századi mintakönyvben. Ebben a középkor neves hősei közé tartozó hódítót, Tamerlánt európai páncélban, ámde olyan széles pengéjű, valóban madárfejre vagy ökölbe szorított kézfejre emlékezető markolatú szablyával rajzolták meg, amelynek épp oly hosszú, a penge harmadán is túlnyúló fokéle van, mint a Pipó kezében látható darabnak.593 Arra viszont, hogy léteztek-e, létezhettek-e ilyen formájú fegyverek a XV. századi Európában, számomra Herbert Seitz Blankwaffen című munkája adta meg a választ. Az ebben látható, az angol szakirodalomban „hanger”-ként ismert fegyver a Tower Armouries gyűjteményében található. (Egy hozzá nagyon hasonló példányt találtak az 1460-as wakefieldi csata helyszínén is.594) Az aszimmetrikusan kicsúcsosodó markolatgomb, a szokatlanul hosszú fokél, a keresztvas pengére hajló markáns tüskéje mind-mind a Pipo kezében látható fegyverre emlékeztet, ám a már-már kézvédő pánt módjára S-alakban a kézfej felé hajlított keresztvasa eltér attól. Az itáliai művészet számos XV. századi ábrázolása tanúskodik róla, hogy az ilyen jellegű, egyélű fegyver, a coltellaccio vagy storta – hol késmarkolattal, hol korongban végződő kardmarkolattal készítve – nemcsak Angliában lehetett meglehetősen közismert a korszakban, így ennek esetleges megjelenése Khalkokondülész művében vagy épp Ozorai Pipo 1450 körül festett képmásán sem túl meglepő.595 Az azonban, hogy egy magyar keletit. Elsősorban a gomb alapján. Első ránézésre engem mindig a karabella markolatra emlékeztetett.” [www.militia.hu/node/2188, letöltve: 2010. február 35.] 592

Ebben a diskurzusban is kiemelt jelentőséget kaptak Marosi Ernő írásai. (Kép és hasonmás. Művészet

és valóság a 14-15.századi Magyarországon. Művészettörténeti Füzetek, 23. Budapest, 1995.) 593

Scheller, Robert W.: Exemplum. Model-book Drawings and The Practice of Artistic Transmission in

the Middle Ages (ca. 900- ca. 1450) Amsterdam, 1995. 366. o. 231. fig. 594

Seitz, Herbert: Blankwaffen. I. Braunschweig, 1965. 193-194. o.; A fegyver lelőhelye: Tower

Armouries Leeds. Ltsz.: IX.-144. Közölve: Dufty, Arthur Richard: European Swords and Daggers in the Tower of London. London, 1974. 15 képtábla. [http://www.militia.hu/node/2410, letöltve: 2010. január 30.] Az adathoz Töll László szívességéből jutottam hozzá, melyet ez úton is köszönök neki! 595

Például a Piero della Francesca által 1460-ban az arezzoi San Francesco templomban festett freskón,

amely Herclius és Chosroes csatáját ábrázolja, Antonio Pollaiuolo 1470 körül készült rézmetszetén, a „Meztelen férfiak harcán” (Firenze, Galleria degli Uffizi) vagy később Vittore Carpaccio Szent Ursula életét bemutató, 1493-ban festett képsorozatában a szent és társainak vértanúságát ábrázoló jelentben. (Velence,

160

emléken is látható az angol hanger-ekhez hasonló szinte egyenes pengéjű, a XVI. század közepétől tipikusnak tartott, előreugró csúcsú markolatgombbal, és a kéz felé visszahajló keresztvassal rendelkező, egyélű fegyver, úgy tűnik mindezidáig elkerülte a hazai kutatók figyelmét. Holott a Szentgyörgyvölgyi Bakács család számára 1532 június 11-én Lippán kiállított címereslevélen látható, a címer sisakkoronájából kiemelkedő figura kezében nagyon is hasonló fegyvert adott a címerfestő.596 Ha Ozorai Pipo képmása netán az angliai és itáliai fegyverkultúra hasonlóságaira mutathat rá, a Bakács címer esetleg a hazai fegyvertörténet eddigi adósságaira irányíthatja a figyelmet. Kalmár János az 1930-as évek második felében olyan lineáris módon vázolta fel a magyar szablya történetének „ívét”, amiben a s-keresztvasú szablyaváltozat itáliai kapcsolódásának kivételével csak az oszmán-török hatásoknak jutott hely.597 „Utódai” Csillag Ferenc598 és Temesváry Ferenc599 –kezdetben még Kovács S. Tibor – sem tértek le mindeddig az általa kijelölt útról. (Épp Kovács s. Tibor volt aki egy 1995-ben megjelent cikkében immár egy egészen konkrét elképzelést mutatott be arra nézve, hogy miként születhetett meg a XVI. század közepén a „tipikus” magyar szablyamarkolat a több mint fél évszázaddal korábban elterjedő, makk alakú kupakkal lezárt enyhén hajló törökös markolatból.600) Érdekes módon szinte Kalmár működésének kezdeteivel egyidőben publikálta a lengyel fegyvertörténet akkori doyenje, Stanisław Meyer, a maga összefoglalóját a lengyel szablyák kialakulásáról.601 A különféle típusok ismertetése után ő 1935-ös összefoglaló közleményében egy meglehetősen bonyolult táblázatot közölt a sajátosan lengyel szablyatípusok kiformálódását alakító keleti (köztük magyar) és nyugati hatásokról is, s az utóbbiak között igen fontos szerep jutott és a markolat belső oldalára erősített Gallerie dell'Accademia), s Leonardo da Vincinek a 1500-as évek elején az anghiari csatáról készített és elpusztult freskójáról készült XVI. század közepi másolatán (Firenze, Palazzo Vechio). A Töll László által bemutatott

további

példák:

http://www.militia.hu/node/2412,

http://www.militia.hu/node/2413,

http://www.militia.hu/node/2414 596

Nyulásziné Straub Éva: Öv évszázad címerei az Országos Levéltár címereslevelein. Szekszád, 1999.

LVII. tábla. E címerre Kovács S. Tibor hívta fel tüzetesebben a figyelmem, melyet ez úton is köszönök neki. 597

Kalmár János: A magyar kard fejlődése. Magyar Szemle, XXIV. Kötet. 1935. május-augusztus;

Kalmár János: A magyar kard művészete, 1938,; Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971. 70–80. o. 598

Csillag Ferenc: Kardok történelmünkben. Budapest, 1971.

599

Lugosi József–Temesváry Ferenc: Kardok. Budapest, 1988.

600

Kovács S. Tibor: Török hatás a magyar fegyvereken a 15–17. században. Folia Archaeologica, 44

(1995). 216-217. o.; Ebbéli véleményét újjólag is megerősítette: Kovács S., 2010. 89. o. 601

Genealogia szabli polskiej, Broń i Barwa, 1934. 66-72., 100-104. o.; 1935. 98 – 105. o.

161

hüvelykgyűrűnek és a kézfej védelmére visszahajtott keresztvasból kialakított kézvédő pántnak. Ennek a sokféle szempontot figyelembe vevő lengyel megközelítésnek azonban a hazai irodalomban nem nagyon lehetett nyomát lelni, sőt Kalmár odáig ment, hogy párhuzamok keresésének szükségességét is elvetette, mivel „ebben a korban a kardot és szablyát egymás mellett találjuk a harcosoknál, ez a magyar fegyvertörténet jellegzetessége, amely semelyik más európai államban sem található meg”.602 Habár a magyar szablya esetében csak a XVIII. századra vált markáns jeggyé a XVII. századi magyar pallosokon szórványosan megjelenő,603 visszahajló keresztvasból kialakult markolatkengyel, azért a hazai emlékanyagban is akadnak olyan fegyverek, melyek a lengyel típusokkal mutatnak erős rokonságot.604 S nem csak a nyugati eredetű minták találhattak utat lengyel közvetítéssel: még a jellegzetes megtört tatár markolatú típushoz, az ordynkához hasonló fegyvert is találni a hazai gyűjteményekben.605 Emiatt talán érdemes lenne felvetni azt a kérdést is, hogy XVI-XVII. században igen az intenzív magyar-lengyel kapcsolatok, a két ország hadinépének szoros kapcsolatai talán nem csak a lengyel fél fegyverzetére gyakoroltak hatást. A térben-időben szerteágazó kapcsolatok figyelembe vétele új kontextusba helyezheti a fent említett Bakács-címer vizsgálatát is: ha az valóban 1532-ben készült, akkor a jellegzetesen magyarnak tartott markolatvégződés biztosan nem a XVI. század közepén alakult ki.606 Sőt az 1598-ban, Győr visszavétele után Adolf Schwarzenberg által Pálffy Miklósnak ajándékozott szablya607 sem tűnik már annyira „magányosnak” az emlékanyagban, hogy annak markolatán valamiféle „perzsa”-hatást keressünk, figyelmen kívül hagyva a korabeli európai kardokon is megfigyelhető jelenséget. 608 602

Kalmár, 1971. 71. o.; Kovács S. Tibor a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárosa 2008-ban védte meg

a magyarországi huszárfegyverzetről írott PhD disszertációját, melynek 2010-es publikációjával meglehetősen átrajzolta ezt a sematikus képet: Kovács S., 2010. 603

Kalmár, 1971. 95–97. o.

604

Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár, ltsz. 53.1164., ltsz. 58.7468. (Lugosi–Temesváry, 1988. 72.,

73.) 605 606

Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár, ltsz. H. M. 87.25.1.1.-2. (Lugosi–Temesváry, 1988. 96.) Hasonló markolatú fegyvert (pallost?) sejthetünk a Pálóczi Mihály és Antal 1519-es sárospataki

síremlékén látható páncélos harcos oldalán is. (Gervers-Molnár Vera: Sárospataki síremlékek. Művészettörténeti Füzetek, 14. Budapest, 1983. 23–24 o.) 607 608

Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár, ltsz. 57.6794. (Lugosi–Temesváry, 1988. 52.) Kalmár, 1971. 80.; Lugosi–Temesváry, 1988. 23. o., v. ö. Temesváry Ferenc: A sárvári Nádasdy

Ferenc Múzeum fegyvergyűjteménye. Budapest, 1980. 62. o.; Bull, Stephen: Évszázadok fegyverei. A támadó és védőfegyverek világtörténete. Budapest, 1991. 74-75. o.

162

A Pálffy-szablyán megfigyelhető markolatpánt sem csak egy-két XVII. századi díszfegyver sajátossága.609 Ha el is tekintünk a XV. századi Európában készült képzőművészeti emlékek sokaságán megfigyelhető darabokról, akkor is érdemes kiemelni, hogy ilyesmit a már említett angol hangereken kívül olyan fennmaradt fegyvereken is láthatunk, mint a lengyelországi Dabrownában előkerült rövid, enyhén ívelt pengéjű, késmarkolatú XV. századi kord610, vagy épp VIII. Henriknek a londoni Towerben őrzött nagyobb méretű szablyája.611 Nincs hát okunk kételkedni, hogy a hazai emlékanyagban egy Mátyás-korabeli visegrádi kályhacsempetöredéken látható ifjú kezében ábrázolt szablya markolata – beleértve tán az oldalra kicsúcsosodó markolatvéget is – hitelesnek tekinthető.612 Az erősen ívelt, széles pengéjű szablyát tartó ifjú fegyveréhez igen közeli párhuzam látható egy 1490 körül készült bécsi pavézére festett pajzsos harcos kezében – igaz a korbeli kardokra jellemző markolattal.613 Mivel ezekhez hasonlóan széles pengéjű, és meglehetősen tompaszögű hegyben végződő fegyvereket inkább csak a XVIII. században készült szablyák között lehet fellelni, egyelőre nem nagyon lehetséges az ezeken az ábrázolásokon látható, kifejezetten nyugati jellegzetességeket mutató szablyáknak megnyugtató módon párhuzamba állítása a fennmaradt tárgyanyaggal. Mindenesetre, bármennyire is meghatározó volt a XV. század végétől Magyarországon a fegyverek esetében az oszmán-török hatás, továbbra is számolni kell a korabeli európai fegyverek formakincsének szerepével is. Ahogyan azt Zdzisław Żygulski jr. a lengyelek „nemzeti” fegyverének, a karabela-nak az esetében is feltárta: az, hogy az adott a tárgytípus csak a XVII. század közepétől vált igen népszerűvé az Oszmán Birodalomban, majd valószínűleg ennek köszönhetően Lengyelországban is, nem jelenti azt, hogy a lengyel forrásokban ne bukkant volna fel az elnevezés már a XV. század végén, magát a

609

Magyar Nemzeti Múzeum, Fegyvertár, ltsz. 55.3349., ltsz. 55.3345 (Lugosi–Temesváry, 1988, 63.,

101.) 610

Nadolski, Andrzej: Polish Arms – SideArms, Wroclaw, 1974. 23., 37. o. (A kord-kard összefügéseiről:

B. Szabó, 2010. 130. o.) 611

Tower Armouries, ltsz. IX. - 634.

612

Visegrád, MNM Mátyás Király Múzeum, ltsz. 50.423.

613

HM ltsz. 126.120. Közölve Düriegl, Günter: Wehrhafte Stadt. Das Wiener Bürgerliche Zeughaus im

15. und 16. Jahrhundert.Wien, 1986. 45. o. 1/96.

163

karabela jellegzetességét adó stilizált madárfejre hasonlító késmarkolatformát pedig ne ismerték volna szerte Európában még korábban.614 Ennek megfelelően szerepel viszont a schlägeli jegyzékben a latin sicca, illetve egy 1484es oklevél szerint a framea megfelelőjeként egy chapo (csapó) nevű, a latin szavak alapján feltételezhetően görbe és viszonylag rövid pengéjű fegyver, aminek a használata a XVI. század elejéig követhető a forrásokban.615 Mára talán kissé meglepő jelentésben, de előkerül a kard szó is, ami az 1405-ös schägeli szójegyzékben a latin dolabrum, azaz bárd, Rotenburgi János nyelvmesterének jegyzékében viszont kard[a] formában a latin cultrum, azaz kés megfelelőjeként szerepel, ami egyértelműen arra utal, hogy akkoriban ezt a kifejezést még nem a ma kardnak nevezett fegyvertípus megnevezésére használták.616 Ebben

az

időszakban

ugyanis

a

Magyarországgal

szomszédos

területeken,

Lengyelországban és Raguzában a magyar kard szó rokona a kord/korda – a szó eredeti iráni jelentésének megfelelően – az egyélű, egyes esetekben enyhén hajlott és széles, viszonylag rövid pengéjű „parasztkés” elnevezése volt,617 melyet szerte Európában ismertek, használtak. Németföldön messernek, Itáliában cortalessának, cultellának neveztek. Ez a hétköznapi viselet részét képező tárgy nem is számított hivatalosan fegyvernek, viselését nem tiltották a törvények, bár készült belőlük nagyobb méretű, kifejezetten harci fegyver is. Ezekhez a késekhez, illetve esetenként inkább már bárdokhoz hasonló, gyakorta íves, szélesedő pengéjű, ámde kardmarkolattal szerelt fegyverek – melyeket Angliában falchionnak, Franciaföldön fauchon-nak, fausart-nak, baudelaire-nak, braquemart-nak, 614

Zdzisław Żygulski jr.: Karabela i szabla orla. Studia do Dziejów Dawnego Uzbrojenia i Ubioru

Wojskowego. Krakow, 1978. 15–37. o. Korai „karabela” markolatú messer ábrázolás már Hans Memling Szent Orsolya ereklyetartójára 1480-as években festett képein is látható. (Bruges, Memling Museum) 615

Szamota István–Zolnai Gyula: Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902–1906, 114. o.

616

Szamota, 1894. 30. o.; Molnár József–Somon Györgyi: Nyelvemlékek, Budapest, 1976. 66. o. Hasonló

eltérés lehet, hogy a magyarban a kelevéz valamiféle hajító vagy szúrófegyvert, illetve ennek részét jelentette, a litván nyelvben viszont a ’kalavijas’ szónak kard jelentése van. MNyTESz, II. k. 432. o. 617

A lengyelországi emlékanyagról: Nadolski, Andrzej: Polish Arms: side-arms. Wrocław, 1974. Zakład

Narodowy im. Ossolińskich. 28–29. o.; Nadolski, 1990. 122–124., 262–263. o.; Nowakowsk, 2003. 37–38. o. A fegyvertípus csehországi válfajáról, a tesákról: Wagner, Eduard–Drobna, Zoroslava–Durdik, Jan: Medieval Costume, Armour and Weapons. Mineola, New York, 2000. 46. o., Part. V. Plate, 12–13. A raguzai forrásokról: Petrović, 1976. 258–259. o. Ezt az állapotot a mai napig jól tükrözi a kôrda szó ’nagykés, henteskés’ jelentése a horvát és a szerb nyelvben. MNyTESz, II. k. 379. o. A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárában is található ilyen parasztkés. Kalmár, 1971. 124. kép, ami a feliratával ellentétben nem „huszárszablyákat” ábrázol.

164

Itáliában storta-nak, stortetta-nak neveztek –, az írott források és az ábrázolások tanúsága szerint már a XII–XIII. század óta széles körben használtak szerte Európában. 618 Mivel nagyon sokáig ez volt az egyetlen Nyugat-Európában ismert és használt hajlított pengéjű fegyverfajta, valószínűleg ezért jelenítették meg a keresztények ellenfeleit, a szaracénokat, majd a törököket és a bibliai jelenteken gyakran a római katonákat is számos későközépkori ábrázoláson ilyen rövid, széles pengéjű fegyverrel, melyeknek magyar vonatkozású emlékeken is több ábrázolása látható. A magyar kutatók valószínűleg az emlékanyag hiánya és a jól ismert szablyához való hasonlóság okán mindezidáig mégsem kezelték a magyar fegyvertörténeten belül külön fegyvertípusként. 619 Méretüknél fogva azonban a lovasságnál legfeljebb kiegészítő fegyverként jöhettek szóba. A lovasság egyik pólusát tehát az egyre jobban páncélozott nehézlovasok, korabeli magyar nevükön a ’fegyveresek’ jelentették, akik ekkorra már hagyományos módon pajzzsal és öklelőlándzsával rohamozták az ellent – ahogyan azt Bocskai István 1414-es címerképe is

618

A XIII. századi ábrázolásokról: Nicolle, David: Arms and Armour of the Crusading Era 1050–1350:

Western Europe and the Crusader States. London, 1999. Greenhill Books. 37–38., 40., 42., 68., 77., 80., 85– 86., 114., 200., 228. o. Feltételezhető népszerűsége ellenére 1986-ban mégis csupán mindössze nyolc publikált példányt sikerült összegyűjteni Európa múzeumaiból (Wall, John: The Conyers Falchion, Durham Archaeological Journal, 2 [1986]. 78–80. o.), holott elterjedtsége okán Granadától Skandináviáig, Lengyelországtól a Brit-szigetekig, bárhol előkerülhetnének ilyen fegyverek. Nadolski, Andrzej: Polish Arms: side-arms. Wrocław, 1974. Zakład Narodowy im. Ossolińskich. 7–8. o.; egy hamburgi példány fotója: http://bjorn.foxtail.nu/h_conyers_eng.htm,

(Letöltve:

2008.

szeptember

10.)

A

kérdés

tágabb

összefüggéseiről: Seitz, Herbert: Blankwaffen I. Gesichte und Typenentwicklung im europäischen Kulturbereich Von der prähistorischen Zeit bis zum Ende des 16. Jahrhunderts. Braunschweig, 1965. 187196. o. 619

A raguzai iratokban 1427-ben, 1468-ban és 1484-ben is említenek az ugarske korde-t. Petrović, 1994.

168. o. Egyedül Kalmár János tért ki a magyar kard szó kapcsán erre a fegyverre 1935-ös cikkében, de ő sem kapcsolta össze vele a fennmaradt XIV–XV. századi hazai ábrázolásokat, melyeket ő egyszerűen „nyugati” típusú szablyának vélt. Kalmár, 1935. 238. o. Vö. Kalmár János: A magyar kard művészete. Budapest, 1939. 5–6. o. A XV. század első felére, közepére tehető magyar vonatkozású, de külföldi mesterek által készített ábrázolásokról: A Mohorai (Vidffy) család címere, 1418. július, Strassburg. In: Nyulásziné Straub Éva: Öv évszázad címerei az Országos Levéltár címereslevelein. Szekszád, 1999. IX. tábla; Melniková, Marta – Jékely Zsombor: Olsvai Mátyás címereslevele. Passau, 1418. november 19. (Bratislava, Slovensky národny archív, Hodnoverné miesto Konventu premonstratov v Jasove, Amalai, nr. 40.) In: Takács, 2006a. 411. o. 4.128.; Jékely Zsombor: A Hofämterspeil (Bécsi Udvari Kártya) magyar színű lapjai. In: Takács, 2006a. 365– 366. o. 4.75., Cordellier, Dominique–Tóth Sándor: Zsigmond római király képmása és két másik uralkodó képmása. In. Takács, 2006a. 452–453. o. 5.19. Vö. Zarnóczki, 1992. XII. a. tábla.

165

megörökíti.620 Ezek a harcosok a nyugat-európai szokások szerint Magyarországon is 3-4 fős ’lándzsákba’ tagozódtak. A kezdetben három fős lándzsa – egy lovag és a működéséhez szükséges két kísérője, fegyveres csatlósa és apródja – az idők folyamán a XV. század második felére olyan adminisztratív egységgé vált Nyugat-Európában, amiben a nehézlovassághoz egyáltalán nem kötődő harcosokat, például az angol szokás szerint lovon közlekedő, de gyalog harcoló hosszúíjászokat is besorolták. Bár egyes kutatók megpróbálták taktikai egységként értelmezni ezt a 6-9 főssé bővülő formációt, a rendelkezésünkre álló adatok szerint szó sem volt róla, hogy a különféle csapat-, sőt fegyvernemekhez tartozó katonák a harctéren is feltétlenül együtt maradtak volna.621 Ezért rendkívül érdekes Zsigmond király 1395-ös utasítása, melyben utasítja Bethlen Gergely udvari lovagot, hogy a havasalföldi hadjáratra küldött csapatoknál ellenőrizze: megfelelő számú lándzsát állítottak-e ki a hadfogadással megbízott emberei, egy nehézlovasra valóban két íjász esik-e, s gondoskodjon róla, hogy ezek a kísérők ne csupán apródok legyenek, hanem valódi íjászok. Kurcz Ágnes kiváló megfigyelése, hogy ez az adat egyértelműen annak a bizonysága, hogy az udvari lovagoknak még Zsigmond korában is értenie kellett a lovasíjászathoz. Zsigmond egy másik lovagja, az ifjú Várdai Miklós is számos íjat vitt magával, amikor a király kíséretében Konstanzban, illetve Milánóban is megfordult – s alighanem használta is őket, mert apjától kért új fegyvereket a törött íjak pótlására. (Hasonló volt a helyzet a XV–XVI. századi Kasztíliában is, ahol a nemesség a tipikus nyugat-európai lovagi stílusú tornák mellett otthonosan mozogott a könnyű, ’mór’ felszerelésben vívott lovasjátékokon is.622) A lándzsának, mint adminisztratív egységnek a megléte a magyar hadszervezetben mégis sokáig elfedte a kutatók elől azt az alapvető magyar sajátosságot, hogy az itt említett íjászokat aligha lehet azonosítani a nyugati lándzsákba tagolt gyalogos vagy lovasított

620 621

Jékely Zsombor: Bocskai István címereslevele. In: Takács, 2006a. 409. o. 4.125. Rázsó, 1990. 88., 87–88. o. 72. j. A burgundiai ’lándzsáról’ Werner Paravicini: Merész Károly.

Budapest, 1989. 79–80. o. A burgundi harcrend régi értelmezése: Razin, Evgenij A.: A hadművészet története. II. köt. A háború feudális korszakának története. Budapest, 1961. 402–403. o. Vö. Contamine, Philippe: War in the Middle Ages. (Trans. Jones, Michael.) Oxford and Cambridge, 1984. 233–235. o. 622

Zimmermann, Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutsche in Siebenbürgen. Hermannstadt, 3.

k. 1902. 149. o.; Borosy, 1962. 158. o. Vö. Tóth, 1938. 67. o.; Mályusz, 1984. 109. o.; Engel, 2001. 78–80. o.; Kurcz, 1988. 117. o. Kammerer Ernő: A zichy és vásonkői gróf Zichy-család idősb ágának oklevéltára. XII.. k. Budapest, 1931. 136–138. o. A spanyolországi és nápolyi mór lovasjátékokról: Jacquat, Jean ed.: Fêtès et cérémonies an temp des Charles Quint. Paris, 1960. 389–411. o.

166

gyalogos íjászokkal, hiszen a magyarországiak valójában lovas katonák voltak.623 Ők alkották a magyar lovasság másik pólusát, a tegzesnek, pharetrariusnak nevezett íjász könnyűlovasságot, melynek tagjai Zsigmond 1435-ös törvénye szerint legalább íjjal, karddal és egy bicellusnak nevezett tőrrel kellett, hogy rendelkezzenek, azaz minimális fegyverzetük alig különbözött az évszázadokkal korábbi lovasíjászok felszerelésétől.624 A tegzes elnevezés bár jelenlegi ismereteink szerint Zsigmond korában szerepel a legtöbbet a magyar könnyűlovasság megnevezéseként, mégsem köthető szigorúan a Luxemburgi uralkodó korához.625 Egyfelől bizonyosan túlélte a királyt, hiszen I. Ulászló egy 1441. évi oklevelében és az 1454. évi hadügyi törvényekben is ez szerepel, másrészt korántsem volt új keletű terminológia, hiszen ha szórványosan is, de már az Anjou-korban, sőt az Árpád-korban is előfordul tegzesek említése – elsőként 1264-ben!626 Bár az ábrázolások forrásértéke sok szempontból megkérdőjelezhető, mégis szembetűnő, hogy a Képes Krónika miniatúráin a magyar sereget rendre olyan harcosok jelenítik meg,

623

A Zsigmond-féle törvényekben szereplő íjászok lovas voltáról és feltételezett szerepükről: Mályusz.

1984. 108–.109. o. Újabban Pálosfalvi Tamás már felhívta a figyelmet ennek téves értelmezésére. Pálosfalvi, 2005. 14. o. 624

A telekkatonaság számára 1435-ben előírt fegyverzetről: Decreta, 1301–1437. 279. o. A bicellusról:

Kubinyi, 1973. 189–193. o. A törvény egyes középkori másolataiban azonban egyszerűen a kés jelentésű szó szerepel az előírásként. Ez a fegyverzet nyilvánvaló hasonlóságot mutat Matteo Villaninak a XIV. században Itáliában harcoló magyar és kun könnyűlovasság fegyverzetéről szóló közismert leírásával is. Villani, 1909. 257–260. o. A X. századi lovasíjászok felszereléséről: Kovács, 2003. 298–349. o. Az ezek alapján levonható következtetésekről: B. Szabó, 2001. A könnyűlovas harcmodor folyamatosságáról lásd még: Zarnóczki, 1990. 47. o. 625

Az 1397. évi temesvári országgyűlésen felállított ún. telekkatonaság megnevezéseként (Decreta, 1301–

1437., 162. o.), a kunok mozgósítását elrendelő 1428. évi parancsában (Gyárfás István: A jász-kúnok története. 3. k. Szolnok, 1883. 213., 591. o.); 1432-ben a husziták elleni hadfelkelést elrendelő parancsban (Kammerer Ernő: A zichy és vásonkői gróf Zichy-család idősb ágának oklevéltára. VIII. k. Budapest, 1895. 482. o.), az 1433. évi hadügyi reformjavaslatokban (Kovachich Márton György: Supplementum ad vestigia comitiorum … Buda, 1798. 385–386. o.); 1398-ban Szécsi Miklós fiai viszont az archaikusabb saggitarius néven emlegették íjász lovasaikat. Nagy Imre-Véghelyi Dezső-Nagy Gyula szerk.: Zala vármegye története. Oklevéltár, II. k. Budapest, 1890. 275. o. 626

Teleki, 1853. 99–101. o. Az 1454-es törvény: CJH, 1. 318. o. Art. 4.; Lexicon latinitatis medii aevi

iugoslaviae, fasciculuis II. Red. Kostreničić, Marko. Zagreb, 1971. 447. o. Az itáliai krónikák leírásai szerint Nagy Lajos hadjárataiban meghatározó szerep jutott a magyar király íjász könnyűlovasságának (az erre vonatkozó forrásokat feldolgozta: Borosy, 1962. 154–157. o.), s a később Itáliában zsoldosként szolgáló magyarok között is nagy számban voltak lovasíjászok. Lukcsics Pál: Magyar zsoldosok a pápaság szolgálatában a XIV. században. HK, 33 (1932). 155. o.

167

akik ennek a két csapatnemnek a sajátosságait testesítik meg. A Szent László hagyományt feldolgozó Magyar Zoltán is némi meglepetéssel konstatálta, hogy az Anjou-kor végén készült bántornyai freskócikluson a kunokat üldöző magyarokat is lovasíjászként ábrázolta a festő, Aquila János – holott a Szent László-falképciklusok íjászati tanúságait feldolgozó Hidán Csaba vizsgálódásai megerősítették, hogy ez egyáltalán nem tekinthető kivételes jelenségnek: a fennmaradt anyagban hét falképen láthatunk magyar íjászokat, és még két helyen láthatóak a kunokra kilőtt nyilak, bár az íjászoknak már nem maradt nyoma. 627 Ezért némileg érthetetlen, hogy miközben a hadkiegészítés módja után telekkatonaságra keresztelt tegzesek körül komoly társadalomtörténeti viták bontakoztak ki, a lovasíjászok Anjou- és Zsigmond-kori elnevezése mégsem vált széles körben ismertté.628 Végleg idejemúlt elképzelésnek kell tartanunk tehát Tóth Zoltánnak azt a felvetését, hogy Zsigmondnak pusztán a magyarországi kun és jász könnyűlovasság ’visszafejlődése’ miatt kellett volna 1397-ben a telekkatonaság felállítása révén íjász könnyűlovasságot szerveznie. A valódi ok – amire végül Engel Pál hívta fel a figyelmet – sokkal inkább az volt, hogy Zsigmondnak a királyi birtokállomány, és az Anjou-korban még ennek segítségével mozgósítható katonatömegek megfogyatkozása miatt volt szükség a nagy magánvagyonok

bevonására

a

honvédelembe.

A

király

intézkedései

logikus

következményei voltak annak a folyamatnak, melyre Mályusz Elemér több példát is hozott Zsigmond monográfiájának társadalomtörténeti részében: az új birtokosok gyakran semmibe vették az eladományozott királyi birtokokon élő és hadkötelezettségük révén kedvezményekben részesülő népesség kiváltságait, s mindent elkövettek, hogy jobbágysorba taszítsák őket. Ez a tendencia pedig nyilván jelentősen csökkentette a királyság hadseregének mozgósítható embertartalékát. Úgy tűnik, a telekkatonaság felállításával korántsem egy új csapatnem lépett színre, hanem éppenséggel egy régebbit próbáltak megerősíteni az ország haderejében.629

627

A kritikus állásponthoz Marosi Endre: A Képes Krónika értelmezéséhez. In: Marosi, 1995. 57–66. o.

Vö. Kovács Annamária: Court, fashion and representation: the Hungarian illuminated chronicle revisited. 1999. PhD disszertáció, Budapest, CEU; Magyar Zoltán: „Keresztény lovagoknak oszlopa.” (Szent László a magyar kultúrtörténetben.) Budapest, 1996. 215. o.; Hidán Csaba: Különböző nyilazási módok és a Szent László-legenda íjászábrázolásai. SC, 7 (2006). 439. o. 628

Kivételként Borosy András: A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális magyar

hadszervezetben. (Értekezések a történettudomány köréből, 60.) Budapest, 1971. 629

Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában. Sz, 128 (1994). 277. o.; Mályusz,

1984. 133–136. o. Ezzel is magyarázható a források szerint a jobbágyok kezében lévő fegyverek és a

168

A Lajos király gesztájában szereplő adat arra utal, hogy a fegyveresek és tegzesek között utóbb Engel Pál által feltételezett 1:2 arány a helyzettől, a helyszíntől – és valószínűleg az ellenféltől – függően változhatott.630 Az azonban figyelemre méltó, hogy a Zsigmond által szervezett 1396. évi keresztes hadjáratban részt vevő franciák által a magyarokról festett – nem túl kedvező – kép arról tanúskodik, hogy a nyugat-európai harcosok szemében a lovasíjászok még mindig a magyar hadviselés meghatározó elemét alkották. Bocicaut marsall életrajzában az áll, hogy „a magyarok, akik általában véve, mint mondják, nem a rendezett harc emberei, s nem képesek arra, hogy az ellenségre kitartó nyomást gyakoroljanak, ha csak arra nem, hogy menekülés közben lóhátról nyilazzanak előre és hátra”, a térség katonai viszonyait is tárgyaló Gilles Le Bourier szerint pedig „országuk gyakran áll nagy háborúban a szaracénokkal, kisméretű reflexíjaik és számszeríjaik vannak, melyekkel jól lőnek, jó lovaik vannak, kevés és könnyű fegyverzetet viselnek, nagyon nem szívesen szállnak le lovukról a harchoz.”631 Ennek a forrásnak a kapcsán feltétlenül fel kell hívni a figyelmet az Európa-szerte népszerű lovas számszeríjászok magyarországi jelenlétére. A hazai források ugyan aligalig említik őket, holott már XIII. század első felében is megtalálhatók voltak a magyar király seregében, s még 1481-ben is akadt olyan magyar vitéz, aki lovas számszeríjászként szolgált a nápolyi király seregében.632 Tóth Zoltán elképzeléseivel szemben Mátyás idegen zsoldosseregének lovasságát sem csak nehézpáncélos lándzsások alkották, hanem számottevő részben könnyűlovasnak számító lovas számszeríjászok is, akik a késő

tegzesek fegyverzetének nagymértékű azonossága. Vö. Borosy, 1971. 40. o.; lásd még: Kurcz, 1988. 116– 117. o. 630

Vö. Engel, 2001. 80. o. Az itáliai források arra utalnak, hogy Engel véleményével szemben az ottani

hadjáratokon is tömegesen vettek részt egyszerű magyarországi tegzes katonák. 631

Bocicaut marsall életrajza: Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban. Sz,

132 (1998). 63. o. 45. j. Le Bourier leíársa: Csernus Sándor: A 15. századi francia útleírások Magyarországképe. In: Monok István szerk.: Régi és új peregrinációk. Magyarok külföldön és külföldiek Magyarországon. II. k. Budapest–Szeged, 2003. 1013–1014. o. 632

II. Frigyes 1238-ban lovas számszeríjászokat kért IV. Bélától az itáliai hadszíntérre. Thorau, Peter:

Der Krieg und das Geld. Ritter und Söldner in den Heeren Kaisers Friedrichs II. Historische Zeitschrift, 268 (1999). 627. o. Gábor „ballistero ad cavallo”: Nagy Iván–Nyáry Albert: Magyar diplomáciai emlékek Mátyás király korából, 1458–1490. 3. k. Budapest, 1877. 4. o. A magyaroszági számszeríjászokra vonatkozó adatok áttekintése: Veszprémy László: Anonymus Gestájának néhány hadtörténeti vonatkozása. HK, 106 (1993). 12. o. 18. j.

169

középkorban a Cseh Királyság katonaságának meghatározó elemét jelentették: arányuk a lovasokon belül a kétharmadot, sőt a háromnegyedet is elérhette!633 Természetesen a felszerelés tekintetében sem a fegyveresek, sem a tegzesek csoportja nem tekinthető homogénnek. Zsigmond 1432–1433. évi hadügyi tervezetének híressé vált kitétele szerint a hadakozás kiváltságával rendelkező nemesek egy része még a tegzesek minimális fegyverzetét sem tudta előteremteni, s számolnunk kell olyan tehetősebb harcosokkal is, akik, bár nem telt nekik az újmódi drága lovagi páncélzatra, mégis lándzsával és pajzzsal felszerelkezve, esetleg sisakban, sodronyingben – nagyjából a Képes Krónika miniatúráiról ismert módon – vonultak harcba, még a XV. században is.634 Takáts, Tóth, Darkó munkáiból azonban tudjuk, hogy Zsigmond uralma alatt már a huszárok is fel-felbukkannak a forrásokban,635 az egyik legfontosabbnak tekinthető forrás mégis egyöntetűen elkerülte a harmincas évek kutatóinak figyelmét, s – noha Mályusz Elemér már felhívta rá a figyelmet Zsigmond monográfiájában –, az újabb irodalomban sem találni rá utalásokat. A Német Lovagrend ismételt magyarországi megtelepítése alkalmából készült egyik dokumentumból ugyanis egyértelműen kiderül, hogy az 1430-as évekre a huszárság nemcsak szórványokban volt jelen – például a cseh husziták elleni harcokban –, hanem már ekkor számon tartott katonai tényező a déli határon. A tervezet szerint a Szörnyi bánság védelmét ekkoriban felvállaló Német Lovagrend 550 lovasa között már 150 huszár szolgálatba állításával számoltak – nyilván mert a térség adottságai ezeknek a könnyűlovasoknak a felfogadását tették lehetővé. (A helyszín jelentőségére utalhat, hogy: Mátyás ’rác’ huszárainak egyik parancsnoka, Haraszthy Ferenc is a szörényi

633

Az 1477-es hadjárat előtt összegyűlt seregben Bonfini kifejezetten megkülönböztette a cseheknél a

lovas és gyalogos számszeríjászokat (Bonfini, 1995. 816. o.), ez a különbségtétel azonban kissé elsikkadt Heltai magyar fordításában, amire Tóth Zoltán támaszkodott. Tóth, 1934. 148. o. A lovas számszeríjászok arányáról a XV. századi cseh zsoldos lovasságon belül: Tresp, 2004. 377–379. o. Hagyományos jelentőségükről Szilézia térségében: Goliński, Mateusz: Some Remarks on the Issue of the Tactical Organiztion of Knight Forces (and addition to the Recent History of Poland.) In: Warfare int he Middle Ages. (Acta Archaeologica Lodzinesia Nr. 47.) Łodz, 2001. 67–70. o. Vö. Zarnóczky, 1990. 42. o. 634

Decreta, 1301–1437. 408. o. A fegyverek áráról: Mályusz, 1984. 108. o. Ilyen összeállítású,

„hagyományos” felszerelés említése 1384-ből Pelejtei András hagyatékában: Nagy Gyula szerk.: A nagyszentmiklósi és sztárai Gróf Sztáray család oklevéltára. 1. k. Budapest, 1887. 465. o. Az 1463. évi törvény szerint a 100 jobbággyal vagy többel rendelkező nemesek két kísérője: „cum loricis, collarius, cassidibus, lanceis et clipeis” vonult hadba: Decreta, 1458–1490. 136. o. A nagybirtokosoknál és a tehetősebb középnemeseknél fellelhető igen különféle értékű fegyverzetről: Kurcz, 1988. 116–117. 21., 22. j. 635

Takáts, 1928. 85–86. o.; Tóth, 1934. 137–138. o.; Darkó, 1937. 159. o.

170

báni hivatalt viselte.) A huszárok XV. század eleji magyarországi jelenlétére utal az 1449ben felbukkanó s egyre gyarapodó számú ’Hwzar’ személynév is. 636 Tudtommal eddig nem nagyon merült fel a kérdés, hogy vajon a déli határvédelmet korábban biztosító XIV. századi bánságokban a különféle délszláv, esetleg vlah katonaelemek milyen szerepet kaphattak a Magyar Királyság hadszervezetében?637 Érdemes tehát visszatérni Takáts Sándor tanulmányának legkorábbi ’huszár’ adatának vizsgálatához is, mely szerint I. Lajos király egy 1378-ben kelt oklevele említi, hogy – a Dráva mentén, Eszék közelében fekvő – Ebres erdejében a király ’hunzoroknak’ nevezett szolgáló népei hatalmaskodtak. A történetírás Tóth Zoltán nyomán nem tartotta vizsgálhatónak ezt – a Tóth koncepciójába egyébként nem illő – adatot, a nyelvtörténet pedig az alak elszigetelt volta és az oklevélben található elírás miatt minősítette kétségesnek. Viszont Takáts téves ’hunzor’ olvasatát időközben sikerült ’hunzar’-ra korrigálni.638 Ennek és a román nyelvben ’betyár, szegénylegény’ jelentésben megmaradt, a nyelvészek által is ismert ’hînsár’ szónak az esetleges összefüggései pedig igen érdekesek lehetnek, mivel eredetileg a román hânsár/hînsár is egyfajta katonáskodó népesség elnevezése volt: Moldvában a XVII. század elejéig a kurtányokhoz hasonló katonai szervezetben élő, és hasonló kiváltságokkal rendelkező népelemek voltak, akik zsákmány fejében szolgáltak a vajdák seregében. Elsőként azonban ott a ’husar’ alak bukkant fel egy 1476-os eseményről író krónikában, s a román kutatók a nevet magyarországi átvételnek tartják Moldvában – s ez a moldvai vajdaság korai állam- és

636

Tóth, 1934. 140. o.; Joachim, E.: König Sigismund und der Deutsche Ritterorden in Ungarn 1429-

1432. Mitteilungen des Instituts für österreichische Gesichtsforschung 33. 1912. 87-119. o.; Mályusz, 1984. 109–110. o.; Glück Jenő: A német lovagrend a XV. századi Bánságban. Zounuk. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei levéltár évkönyve. 8 (1993). 39. o.; Tóth, 1934. 143; Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. XIV–XVII. század. Budapest, 1993. 498. o. 637

Sajnos a Pesty Frigyes által közölt adatok, melyek a korábbi integrációt alátámasztani látszottak, s

amelyek alapján ő a huszár elnevezést, csapatnemet a XV. század elején már meggyökeresedettnek vélte Magyarországon, nem jelenthetnek kiindulópontot a további vizsgálatokhoz. Pesty szerint ugyan 1403-ban Ders Mártont, mint huszárkapitányt említették, ezt az állítást azonban előbb Tóth Zoltán, utóbb tőle függetlenül Fehértóti Katalin is téves olvasat eredményének minősítette. Tóth, 1934. 138. o.; Fehértóti, 1970. 82. o. Azt a másik oklevelet, melyben Pesty „felfedezte” Huszár Imre nevét, s melyet ő a XV. század elejére datált, később 1470-es iratként határozta meg a kutatás. Tóth, 1934. 142. o. 28. j. 638

Tóth, 1934. 142. o. 38. j.; Fehértóti, 1970. 82. o.; MNyTESz, II. k. 174. o.

171

hadszervezetének más magyar eredetű titulusaihoz, intézményeihez hasonló vonás lenne.639 VI.2. Mitől huszár a huszár? – a fegyverzet kérdései640 Mivel a fentebb vázolt adatok szerint Magyarország ebben az időszakban a huszárokon kívül jelentős tömegű egyéb könnyűlovassal is rendelkezhetett, okkal merült fel a kérdés: a délszláv vagy vlah etnikumon kívül volt-e még olyan jellegzetességük, ami alapján meg lehet különböztetni valamilyen módon a ’huszár’ elnevezéssel illetett katonaságot? Tóth Zoltán erősen fegyvertörténeti nézőpontú eszmefuttásában – tulajdonképpen Thallóczy és Takáts Sándor nyomdokain haladva – látszólag frappáns választ adott erre a kérdésre. Több helyen is nyomatékosan hangoztatott véleménye szerint – mely mind a mai napig meghatározó maradt a hazai szakirodalomban – a magyar huszárság őseit adó szerb katonák „teljesen hasonlók az őket elűző törökökhöz, de ez a jellegzetesség a legrégibb huszárábrázolásokon is feltűnik. A XV. század huszárja csak középkori szemüvegen át nézve számíthatott könnyű lovasnak. A lándzsa, illetve kopja még a szablyával legalább is egyenrangú fegyver a kezében, s általában páncélinget és sisakot viselt, éppen mint a hűbéres török lovasság, a spáhik.”… „A fegyvernem még a XV. századbeli állapotában is nem a rác fajta katonai adottságainak, hanem a török előnyomulásnak köszönhette létrejöttét. Harcmódban, fegyverzetben, mint sokszor kiemeltük a törököt utánozta” Tóth úgy vélte, a huszárság fegyverzetének leírása egy egész „archaeologiai” értekezést igényelne, de sajnos ezt nem készítette el, 1934-es tanulmányába viszont beillesztett egy majd két oldal terjedelmű lábjegyzetet, melyben eléggé sajátos módon a XV. és XVIII. század közötti széles idősáv adatait felhasználva igyekezett felvázolni a huszárok fegyverzetének fő vonásait és változását. Ezek szerint a fő fegyver a törököktől átvett 639

A XVII. századi átszervezés után a hînsárok elveszítették katonai funkciójukat. Utoljára 1709-ben

említik őket a források, s Moldváról szóló leírásában Dimitre Cantemir is megemlékezik róluk. Rezachevici, 1971–1972. 79–104. o.; Cantemir, Dimitre: Moldva leírása. Köllő Károly–Cselényi Béla–Debreczeni József ford. Bukarest, 135. o.; Pataki József: Anjou királyaink és a két román vajdaság. Kolozsvár, 1944. 95–96. o. 640

Kisebb cikkek és tanulmányok megírása után (B. Szabó János: A huszárság megjelenése

Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Szerk.: Veszprémy László. Budapest, 2008. 121–152. o.; B. Szabó János: „Bizony, ha volna erős körmös kéz…”, vajon akkor mit fogna? HK, Ünnepi különszám, 2010. május 14. 145–154. o.) a téma 2010-ben került ismét terítékre, amikor egy évben belül egymás után, de egymástól függetlenül jelentettünk meg egy-egy – a huszárfegyverzet vitatott kérdéseiről is szóló – monográfiát a Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárosával, Kovács S. Tiborral, lásd: B. Szabó, 2010. és Kovács S., 2010.

172

kopja, aminek a helyét fokozatosan elfoglalja a korábban csak kiegészítő fegyverként használt, szintén török eredetű szablya, ami mellett – tulajdonképpen a kopja helyett – hegyestőrt is használnak. (Kiegészítő fegyverként szerepel még csákány, illetve fokos is.) A XV. század végén – a törökökhöz hasonlóan – még kitűnő íjászok, de a XVI. század végére már lőfegyvereket használnak. Védőfelszerelésük is törökös: sodronyingük, csúcsos harangú, arc- és tarkóvédővel ellátott sisakjuk – a harmincas évekbeli terminológia szerinti Zrínyi-sisak – szintén török eredetű, csak a fonott keleti pajzsot cserélték fel a XVI. század első felében a magyar tárcsapajzzsal. Tóth végül arra a következtetésre jut, hogy a fegyverzet terén „igazán önálló fejlődése N. B. csak a magyar huszárnak volt; a lengyel huszárság például […] mindvégig az maradt, mi kezdetben volt, a spáhi mása, tehát mai szemmel nehézlovasság.”641 Ha azonban a fentiek szellemében a „köztudottan” mintaadóként számon tartott török lovasság, ezen belül is a szpáhik harcmódja és fegyverzete alapján próbáljuk rekonstruálni a XV. századi huszárságot, meglepő következtetésekre juthatunk. A Kisázsiában államot alapító Oszmán harcosai közép-ázsiai eredetű türkmén nomádok voltak, akik a korábban a térségben megtelepülő török népekhez hasonlóan magukkal hozták új hazájukba középázsiai eredetű harci kultúrájukat, fegyverzetüket. Így nem meglepő, hogy a XIV. század közepén a bizánci belharcokba beavatkozó török segédcsapatokat többnyire könnyűlovas íjászokként tartották számon a bizánci krónikások.642 Közel száz évvel később, az 1430-as évek elején Bertradon de la Broquière francia lovag szentföldi zarándoklatáról hazatérőben még mindig így számolt be a török harcosokról: „a leggazdagabbak fegyverzete: íj, tegez, kard és rövidszárú buzogány […] Sokan kis pajzsot viselnek, mellyel igen jól tudják magokat fedezni.” De informátora szerint a keresztény országokra támadó portyázó csapatban „tíz közül csak egynek volt íja és egyszersmind kardja. Én is bizonyíthatom – írja a lovag –, hogy még kevesebbet láttam mindkét fegyverrel.” Harcmodoruk is ehhez igazodott: „a sereg körül nyargalásznak, a lovakra és emberekre lövöldöznek, mindaddig, míg a rendet meg nem bontják. Ha pedig üldözni akarják őket, mindenfelé szétszóródnak […], de éppen futás közben legfélelmetesebbek, és majdnem mindig így győzik le a keresztényeket. Ugyanis futás közben olyan ügyesen lőnek, hogy csaknem sohasem tévesztik el a lovast vagy a lovat” – vagyis épp azokat a lovasíjász fogásokat kedvelték,

641

Tóth, 1934. 191. o. 221. j. Azóta született egy újabb és igen alapos összefoglalás is, amely jóval

mértéktartóbban ítéli meg a páncélozottság kérdését. Zarnóczki, 1990. 31–65. o. 642

Bartusis, 1992. 256–258., 330. o.

173

mint a steppei nomád népek.643 Mindebből logikusan az következne, hogy ha a magyar szolgálatba szegődött délszláv huszárok egyszerűen a török mintát követték volna, akkor valószínűleg nem kopjával és tárcsapajzzsal lettek volna felszerelkezve a XVI. században, hanem a magyar királyok tegzeseihez hasonló lovasíjásszá kellett volna válniuk. Hiszen a XV. század első felére hasonló folyamat zajlott le a régóta erős török hatás alá került bizánci területeken is, ahol az európai utazók a konstantinápolyi előkelő ifjak lovasíjász mutatványaiban épp úgy a keleti, török szokások átvételét látták, mint a trapezunti katonaság íjból és kardból álló fegyverzetében. Az évszázadokon keresztül, két irányból (a Balkán és Kisázsia) felől érkező igen erős steppei hatások a XIII. századra még az igen konzervatív bizánci képzőművészetbe is utat találtak: a katonaszentek ikonográfiájába bekerült a fegyverek közé az íj és nyíl. (Figyelemre méltó az is, hogy az oszmán katonaság jobbára lovasíjászként rögzült a XVI. század elejére az európai ikonográfiában, amire jó példa Nagy Lajos és a törökök csatájáról 1512-ben készült mariazelli Klein-Wunderaltar, melyet ma a grazi Joanneumban őriznek.644) A francia lovagnak azonban utazása során valószínűleg nem sikerült teljesen átfogó képet nyernie az egész oszmán hadseregről. A vidéken élő ún. timáros szpáhiknak már a XV. századi előírások szerint is a saját költségükön felszerelt páncélos kísérőkkel, dzsebedzsikkel kellett harcba vonulniuk, ami természetesen kihathatott a felszerelés mennyiségére és minőségére is, a fővárosban állomásozó zsoldos szpáhik felszereléséről azonban a kincstár gondoskodott, így őket tekinthetjük az oszmánok ’ideálisan’ felszerelt lovasságának.645 643

Broquière, 1972.) 202., 221., 202., 222–224. o.; magyar fordítása: Szamota, 1891. 84., 71., 86. o.

Hasonlóan hiányosan felszereltnek írja le a törököket a kasztíliai Pero Tafur is: Travels and Adventures, 1435–1439. Translated Malcolm Letts. New York–London, 1926. 126–127. o. Összefoglalólan Fodor, 2009. 194. o. 644

Bartusis, 1992. 330. o. A trapezunti katonaság fegyverzetéről: Clavijo: Embajad a Tamorlán. Estrada,

F. López ed. Madrid, 1943. 778. o. Az új fegyverek megjelenéséhez: Zachariadou, Elizabeth: “Les nouvelles armes de Saint Démétrius,” EUYUCIA, Mélanges offerts à Hélène Ahrweiler. Paris, 1998. 689–93. o.; Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Budapest, 1986. 1. kép.; Krenn, Peter: Mariazell későközépkori művészeti emlékei és Nagy Lajos magyar király legendája. In: Farbaky Péter–Serfőző Szabolcs szerk.: Máriazell és Magyarország. Egy zarándokhely emlékezete. Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában. 2004. május 28. – szeptember 12. Budapest, 2004. 311–317. o. 645

A oszmán timáros lovasság XV. század közepi felszereléséről: Fodor, 2009. 201. o. Bár a XVI. század

közepéig a timáros szpáhik esetében a rendeletek szigorú betartásával és betartatásával számolnak a kutatók, a felszereltség mértéke és minősége valószínűleg mégsem lehetett teljesen egységes. Egy Szülejmán halála

174

Az isztambuli fegyvertárak fennmaradt anyaga teljes egészében egybevág a miniatúrák ábrázolásaival: a csúcsos, fül- és nyakvédős sisakot és sodronypáncélt viselő katonák íjjal, lándzsával, szablyával és egy kisméretű, kerek pajzzsal voltak felszerelve, számos hasonlóságot mutatnak tehát a Tóth által az 1518. évi tolnai országgyűlés 2. törvénycikke alapján leírt páncélos huszárokkal. Érdemes azonban kiemelni, hogy sem ebben, sem a korszak más, huszárokat említő törvénycikkében nem szerepel előírt fegyverként az íj. 646 Emellett ez a törvénycikk csak az 50, 100 vagy ennél is több jobbággyal rendelkező nemesek számára írta elő, hogy „huszár módra páncéllal, sisakkal és másféle fegyverekkel” kötelesek magukat ellátni. Azt azonban, hogy a törvény megfogalmazói mit is értettek másféle fegyvereken, nem tudjuk. A nemességnek ez a tehetősebb rétege fél évszázaddal korábban, Mátyás 1463. évi előírása szerint még némileg eltérő módon, sodronyos nyak- és vállvédő gallérral ellátott sisakkal, páncélinggel, mellvérttel, valamint lándzsával, pajzzsal vonult hadba, vagyis ez a szűkebb csoport magyar mércével mérve a XV. század közepén akár még nehézlovasnak is tekinthető, ami arra utal, hogy fél évszázaddal később sem feltétlenül látható benne a könnyűlovasság tipikus képviselője.647 Mindennek fényében talán nem is annyira meglepő, hogy az 1934-es tanulmány jegyzeteit tüzetesebben átvizsgálva, hiába keresünk bennük olyan XV. századi ábrázolásokat, melyeken ezeknek a szpáhiknak a hasonmásai, páncélos huszárok láthatók.648 Egyfelől a legkorábbinak tartott állítólagos huszárábrázolásokat legfeljebb a XV. század végére XVI.

után alig kilenc évvel, 1575-ben íródott velencei követjelentés szerint az akkori timáros szpáhik fegyverzete „egy nem túl nagy lándzsából, egy török szablyából, pajzsból, íjból és nyílból áll, védőfegyverzetként nem hordanak mást, mint egy sisakot” (Kerekes Dóra: Egy velencei követjelentés az oszmán birodalomról 1575ből. Fons, VI [1993]. 281. o.), vagyis a dzsebedzsiknek nevet adó páncélról, a dzsebéről már szó sem esik. A portai szpáhik a központi ellátás miatt, jórészt zsákmányanyagból, egyfajta ’konfekció’ felszerelést kaptak, amiben a méretbeli pontatlanságok miatt bizony elég furcsán festettek a nyugati szemlélő számára. Busbecq, 1881. 223. o. 646

Az oszmán lovasság fegyverzetéről: Kovács S. Tibor: Fegyverek és hadfelszerelés. In: Rácz Árpád

szerk: Nagy képes millenniumi hadtörténet. Budapest, 2000. 93–95. o. Néhány példa az ábrázolásokról: Fehér Géza: A magyar történelem oszmán-török ábrázolásokban. Budapest, 1982. 162–165.o., 14–17. kép, 174–175. o., 26–27. kép; Tóth, 1934. 146. o.; CHJ.1. k. 744–746. o. Art. 2–5. Tóth ugyan nem említi, de már az 1498. évi 16. tc.-ben szerepel a páncéling a déli megyék huszárainak felszerelésében: CHJ.1. k. 602–604. o. Art. 16. 647

„debeat habere pro armis loricam cum collario, et cassidem, pectorale, clypeum, et lanceam” Decreta,

1458–1490. 136. o. 648

Nemes Mihály-Nagy Géza: A magyar viselet története. Budapest, 1900. 44–48. tábla, 140. o.

175

század elejére szokás datálni, ráadásul ezeken egyetlen eset kivételével fel sem bukkan a fentebb említett páncéling.649 Tóth tanulmányában azonban mégis akad még két pont, aminek a segítségével előrébb juthatunk a XV. századi huszárság fegyverzetének vizsgálatában. A szerző utal rá, hogy az 1486-ban Mátyás udvarában tartózkodó ferrarai követ – a szerző által is nyilvánvalónak vélt hasonlóságok okán – a király könnyűlovasait sztradiótának nevezte.650 Bár a huszárok mellett, sőt őket megelőzve a sztradiótának nevezett balkáni könnyűlovasok csináltak európai ’karriert’, a hazai irodalomban vajmi kevés szó esett róluk. Ezek a, Velence görögországi és balkáni területein toborzott katonák a XV–XVI. század fordulóján részt vettek a nagy itáliai háborúkban, s ennek köszönhetően több csapatuk francia, német, sőt még spanyol és angol szolgálatba is eljutott, így valamivel több leírás maradt fenn róluk, mint a korabeli huszárokról.651

649

Miksa császár Weisskunig című képeskönyvének illusztrációi a XVI. század elején készültek, másfelől

a Nemzeti Múzeumban őrzőtt egyik ún. ’gótikus szablya’ hüvelyén található ábrázolás is a XVI. század elején készülhetett. Muper, H. Th., Kaiser Maximilians I. Weisskunig. Stuttgart, 1956.; MNM Fegyvertár, Ltsz. 55. 3539. Lugosi–Temesváry, 1988. 40. színes kép. A szablya kutatás- és készítés történetéről, az oszmán eredet bizonyításával: Kovács S., 2008–2010.; A datáláshoz újabb megerősítést nyújthat a Hunyadi János 1533-as gyulafehérvári síremlékének oldalsó reliefjén látható pajzsos könnyűlovasok alakja is. Ritóókné Szalay Ágnes: Hunyadi János (†1456) gyulafehérvári síremléknek domborművei. In: Mikó–Sinkó, 2000. IV-16. a. kép, 297–298. o. A Nagy Géza viselettörténeti összefoglalása óta fennálló közmegegyezéssel szemben azonban a Weisskunigban szereplő könnyűlovasok esetében sem tartom minden esetben egyértelműnek azonosításukat a korabeli huszárokkal, hiszen ez teljesen figyelmen kívül hagyja az ábrázolt események helyszíneit, szereplőit, holott számos más – mára alig ismert – könnyűlovas csapat is létezett még a korabeli Európában (Rázsó, 1990. 89. o. 85. j.; Contamine, 1984. 128–129. o.; Nicolle, 2002. 210. o.), és a képek témája alapján nem tűnik túl logikusnak minden könnyűlovasban „huszárt” látni, mivel a készítők igyekeztek a valóságnak megfelelően tipizálni a harcok résztvevőinek külsejét. Vö. Zarnóczki, 1990. 48. o. Jó példa erre az az alak, akit páncélingben, váll- és mellvértben, hátán kis kerek pajzzsal ábrázoltak a Weisskunig nyomán, amiről a fegyvertörténész és a grafikus a fonott török pajzsokra asszociált, holott ilyen méretű és hasonló mintázatú, ámde fémből készült kör alakú pajzsot még ma is őriznek Bécsben. Zarnóczki, 1990. 48. o.; Zarnóczki Attila: Mátyás király katonái. Budapest, 1992. VII. szines tábla. Vö. Thomas– Gamber, 1976. 116–117. o., 47. kép. 650

Nagy Iván–Nyáry Albert: Diplomáciai emlékek Mátyás király korából. III. k. Budapest, 1877. 172. o.

651

A sztradiótákról átfogó képet ad Pappas, Nicholas C. J.: Stradioti: Balkan Mercenaries in fifteenth and

Sixteenth Century Italy. http://www.shsu.edu/~his_ncp/Stradioti.html. (Letöltve: 2006. szeptember 2.) A sztradióták és az „arisztokratikus” szpáhik esetében is megmutatkozó különbségekről, és a valószínűbb akindzsi-párhuzamról: Christensen, Stephen: European–Ottoman Military Acculturation in the Late Middle Ages. In: McGuire, Brian Patrick ed.: War and Peace in the Middle Ages. Copenhagen, 1987. 241–242. o.

176

A velencei krónikás, Marino Sanuto a következőket írta az 1482. április 22-én városába érkezett lovasokról: széles és magas sapkát hordanak, néhányuknak van csak páncélja, helyette inkább „bombazine”-nek nevezett textilpáncélt viselnek, pajzsot, kardot, zászlós lándzsát hordanak, oldalukon vasbuzogány”.652 Miután 1495-ben Fornovónál sikeresen a visszavonuló francia sereg hátába kerültek, és feldúlták annak táborát, a franciák figyelmét is sikerült magukra vonniuk. Philip de Commynes úgy vélte, hogy csak a turbán hiánya különbözteti meg őket a törököktől, s ’természetük’, harcmodoruk hasonló a hajítólándzsával harcoló híres spanyol jinetes lovasságéhoz. Egy másik francia krónikás, Jean Molinet is Sanutóhoz hasonlóan írta le felszerelésüket, melynek fő vonásai, hogy a nehézlovasságnál szokásos fegyverénél rövidebb és könnyebb ún. féllándzsát és kis méretű pajzsot használnak, a páncélt és a sisakot viszont nélkülözik.653 A másik fontos adat Ludovicus Tubero korábban már idézett leírása a magyar szolgálatban álló szerb Jaksics Demeter és a lengyel szolgálatban álló tatár „Cauchates” között 1491 elején, Kassa alatt lezajlott párviadalról. A raguzai történetíró külön felhívta a figyelmet a két fél fegyverzetének és harcmódjának különbségeire. A tatár vezér kapcsán megemlítette, hogy a tatár „íj és nyílvesszők helyett lándzsát ragadván – azokat tudniillik ott nem használták, – ugyanis a tatárok bár valamennyien lovasok, mégsem lándzsát, hanem csak kardot és íjat használnak a hadban, lévén rabló csapat, nem pedig valódi harcosok”, míg Jaksics népe más balkáni népekhez hasonlóan „minthogy nem takarják testüket páncéllal és meglehetősen kevesen viselnek gyűrűkből való mellvértet – inkább fürgeséggel mint nyílt erővel harcolnak lovon, és nem egyenes testtel fogják fel az ellenséges lándzsaszúrást – ahogyan azt a páncélos lovasok szokták –, hanem a szembejövő elől lehajolnak, lándzsával vagy lovas pajzzsal verik vissza azt, és nem engedik hogy pajzsukba fegyvert szúrjanak” A harc ennek megfelelően folyt le, a felek „egymás lovát ingerelték, és a lándzsa szúrását teste otthon tanult mesteri elhajlásával mindkettő kikerülte”, míg végül 652

Sanuto, Mariano: Le spedizione di Carlo VIII in Italia. Fulin R. ed. Venice, 1883. 313–314. o. A velencei

szerző leírását másutt is megerősítette: Sanuto, Marino: Commentarii della guerra di Ferrara. Venice, 1829. 115. o.; Wright, Diana: Bartolomeo Minio: Venetian Administration in 15th Century Nauplion PhD Dissertation, The Catholic University of America. Published as Monograph: Electronic Journal for Oriental Studies III (2000) #5. 3. fejezet. 9. o. 653

Commynes, de Philip: Memoires. Calmette, Joseph ed. Paris, 1925. 163–164. o.; Molinet, de Jean:

Chroniques. Doutrepont, Geroges-Jodogne, Omer publ. II. k. Bruxelles, 1935. 415. o.; Nicholas C. J. Pappas szerint akadnak olyan források is, melyek azt sugallják, hogy jól bántak az íjjal is, de tanulmányában nem ad meg erre vonatkozó utalásokat, és az ismertebb leírásokban ennek láthatóan nincs nyoma.

177

„lándzsájukat megfontoltan elhajítván kardot rántottak, a rác emelkedett előbb ütésre, török kardjával lesújtva sebet ejtvén, a tatár fejét és nyakát a melléig átvágta.”654 Ebből a leírásból a lándzsájukkal „vívó” harcosok képe bontakozik ki, ami talán a sztradióták szokásaihoz áll közelebb. Ha Tóth Zoltánhoz hasonlóan feltesszük, hogy Tubero tudósítása helytálló, és Jaksics történetéből az egész akkori szerb huszárságra nézve érvényes következtetéseket lehet levonni, akkor nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk a ferrarai követ szóhasználatának is.655 Tubero raguzai polgár lévén jól ismerhette a Balkán nyugati részének délszláv és albán harcosait, s talán ez is befolyásolta munkájában,656 ám az legalább ennyire valószínűnek tűnik, hogy az oszmán hódítás következtében a XV. században kivándorló különböző etnikumú balkáni katonák hadikultúrája számos rokon vonást mutatott egymással. Nyugat-Európában ez újdonságnak számított, és nagyon egzotikusnak tűnt. Különösen igaz ez a török méltóságok személyes kíséretére, a delikre, akikről egy francia orvos, Nicholas Nicolay hagyott ránk egy remek leírást: „A törökök Deliknek nevezik őket, ami azt jelenti, hogy az őrületig merészek. Magukat azonban Zataznikiknek hívják, ami nyelvükön férfias büszkeséget jelent, mert valamennyien kötelesek 10 embert legyőzni (mielőtt kiérdemelnék a Deli vagy Zatazniki nevet), párbajban lándzsát törni ellenfeleikkel, küzdelmükben csellel és furfanggal élni, amelyet még őseiktől örököltek, olyan ügyességgel és merészséggel, hogy leggyakrabban győztesek lesznek. Az első Deli, akit láttam, Drinápolyban volt, Aramont urának társaságában, Rosztan [Rusztem] basának, a nagyvezírnek a házában, akihez a mondott Deli tartozott… Mialatt étkeztünk, megfigyeltem úgy a személyét, mint különös ruházatát, amelyet az alábbiakban közlök. Bő nadrágja és hosszú, bő harisnyája, amelyet a törökök szalvarnak hívnak,

654

Tubero, 1994. 164–165. o. E forrás fontosságára már Tóth Zoltán is nyomatékosan felhívta a

figyelmet, de a benne rejlő lehetőségeket nem aknázta ki írásában. 655

Bonfini, 1995. 951. o. Az egyezések – vagy legalábbis azok lehetősége – a korabeli művészek

figyelmét sem kerülték el: az 1495-ös fornovói csatáról készült XVI. századi német fametszeten (Washington D. C., National Gallery of Art, No. B-20,218., közli Nicolle, David: Fornovo, France’s bloody fighting Retreat. Oxford, 1996. 60. o.) a francia táborra támadó velencei sztradióták szinte ugyanazokkal a jellegzetes fegyverekkel és mozdulatokkal harcolnak, mint amelyeket a Weiskunig magyar–török összecsapást ábrázoló képén is láthatunk. Muper, H. Th., Kaiser Maximilians I. Weisskunig. II. k. Stuttgart, 1956. 152. o. 656

Az esetenként mindkét végén heggyel ellátott, hajításra és vívásra egyaránt használható, a nyugati

szakirodalomban assagai, azagay vagy lancegay néven szereplő dárda, amelyet a spanyolok mór eredetű könnyűlovasságán kívül a balkáni sztradióták is használtak, jelenlegi ismereteink szerint nem volt része a huszárok fegyvertárának.

178

prémes volt és fiatal medve bőréből készült. A szalvar alatt viselt magas szárú csizmája vagy bakancsa sárga szattyánbőrből készült, hegyes orral, magas sarokkal, vasalt talppal, hosszú és széles sarkantyúval. Fején hosszú, lengyel vagy grúz módi szerint készült süveget viselt, amely pettyes leopárdbőr kacagányra lógott rá. A süveg tetejére, hogy még félelmetesebbnek lássék, egy sas farktolla volt illesztve, és a két szárnya aranyszögekkel volt hozzáfogatva az oldalán fellógatva hordott kerek pajzshoz. Fegyverei a cimeterre [vsz szablya] és a tőr, jobb kezénél a büsdeghan, azaz az arannyal-ezüsttel kirakott tollas buzogány.657 Néhány nap múlva, amikor seregével elvonult Drinápolyból az Achmat basa által vezetett, az erdélyi nagyúr ellen vonuló seregekkel (mert közben a nagyurat [a nagyvezírt?] megfojtották az ágyában), láttam őt egy szép török lovon, / amelynek nyeregtakarója egy egész oroszlánbőrből állt, oly formán, hogy az állat két első lába össze volt fogva a ló szügyénél, a két hátsó pedig a ló faránál. Büsdeghanja a nyergen lógott, jobb kezében hordozta acélhegyű, hosszú és üreges lándzsáját. Mindezt olyan módon, ahogy az látható a következő képen.”658 [lásd majd az illusztráción a tárcsapjzsos, lándzsás lovas ábrázolását] Aligha véletlen, hát hogy ezeket a balkáni lovasokat ’törököknek’ nézték őket, hiszen lovaglási technikáik, felszerelésük, fegyvereik is mind közelebb álltak a keleti, mint a nyugati mintákhoz A deli kortársa, a magyaroszági származású fogoly, majd török katona, Gyurgyevics Bertalan könyve a XVI, század közepén már azt a harcmodort örökítette meg „törökként”, amit ilyen felszerlés birtokában használtak a birodalmi seregben: „elszánt és a lovagi jog alapján nagyszerűen kiképzett lovasok az első összecsapásban törnek lándzsát ellenfelükkel. Egész fegyverzetük pajzs, lándzsa és hajítódárdáa. A mienkhez hasonló páncéléjuk van, és ha lándzsájuk eltört, dárdájukat már elhajították, pajzsukkal védekeznek. Bátran harclnak, mindig az ellenfél feje és keze a céljuk, és igyekezenk minden erővel megsemmisíteni ellenfelüket.”659 Ám láthattuk, azt is, hogy – akárcsak a tatárok esetében – a közép-ázsiai törökség hagyományait követő török harcosok legfontosabb fegyverének sokáig az íj számított, míg a huszárok és sztradióták esetében ez a fegyver épp csak felbukkan a XV–XVI. századi

657

A francia szövegben masse d’arme, azaz harci kalapács, esetleg fokos.

658

Nicolay, Nicolas, de: Les navigations, peregrinations et voyages faicts en la Turquie… 1576.

[http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k853119/f1.image] 160. o.; A magyar fordítás Györkös Attila munkája, melyet ez úton is köszönök neki. 659

Kimondhatatlna nyomorúság. Két emlékirat a 15-16. szzáadi oszmán fogságról. Fordította, az utószót

és a jegyzeteket írta Fügedi Erik. Budapest, 1976. 189-190. o.

179

forrásokban.660 A huszárok esetében eddig két adatra történt hivatkozás: Miksa császár Weisskunig című, tulajdonképpen ’önéletrajzi’ képeskönyvében szerepel, hogy ifjúkorában megtanult huszár módra lovagolni és huszár módra nyilazni is. A másik forrásként Albrecht Dürer trófeumát szokta megemlíteni a fegyvertörténeti irodalom, ez azonban korántsem egy XVI. század eleji magyar harcos – nemhogy huszár – hiteles felszerelését ábrázolja: a készítéséhez adott instrukció szerint ugyanis a ’magyar trófeához’ a magyar mellett lengyel, török és szerb tárgyakat is felhasználtak.661 Az egyes fegyvertípusok felbukkanása – mint arra már más helyütt is utaltam662 – ez esetben sem adhat önmagában biztos fogódzót a harcmód megítéléshez. Szerencsére azonban nem csak a fent említett udvari szpáhik fegyverzetéről, hanem annak használatáról is rendelkezünk némi tudással. Ezek a harcosok az oszmán sereg elitkatonáinak számítottak. Az általuk művelt igen konzervatív, de kifinomult keleti lovas ’harcművészettel’ még a XVI. század közepén is találkozott Ferdinánd király követe, Ogier Ghiselin de Busbecq Isztambulban. Korábban is idézett leírása szerint az udvari szpáhi „két oldalán mívesen kidolgozott ’babiloni’ bőrből készült tegezt és puzdrát hordott; az egyikben íját tartotta, a másit tele volt nyilakkal. Ilyen bőrből készült a pajzsa is, melyet bal karjára csatolt, ezzel nyilak és a szablya vagy a buzogány csapásai ellen védekezett. Jobb kezében … egy könnyű, rendszerint zöldre festett dárda. Az övén drágakövekkel ékesített szablya, nyergén pedig acélbuzogány függött. »Minek ez a sok fegyver?« – kérdezheti az olvasó, mire azt válaszolom, hogy mindegyik használatát régóta gyakorolja. »De – kérdezhet tovább – hogy tudják egyszerre az íjat és a lándzsát is használni? Az íját 660

A XV. században a Magyaroszágról lengyelországi szolgálatba lépő udvari könnyűlovasoknál élesen

emgkülönböztették a ’tatár-módra’ felszerelet íjász könnyűlovasokat – akik között székelyek is voltak – a lándzásval és pajzzsal harcolo rácoktól és huszároktól: Grabarczyk, 2011. 661

„III. Frigyes császár udvarában nagyszámú köz- és nemes huszár szolgált, akik sokféle lovasjátékot

űztek íjjal, egyrészt, mert szokásuk volt, s mert a harchoz különösen szükségük volt rá. Miksa természetéből fakadóan mindenkin túl akart tenni a lovasjátékokban, ezért rögvest elkezdte megtanulni, hogyan kell huszár módra megülni a lovat és lóhátról nyilazni. A huszárok közül a leghíresebb vitézek szaporán kilőtt nyilaikkal lóhátról is eltalálták a repülő madarakat. Miksa ezt hamar megtanulta, így a legjobb huszárokkal kelhetett versenyre.” Schultz, Aluis hrsg.: Der Weisskunig. Jahrbuch der Kuntshistorischen Sammlungen des allerhöchsten Kaiserhauses. VI. k. Wien, 1888. 86. o. A trófeumról: Kalmár, 1971. 134. o.; a készítési instrukcióról: Endrődi Gábor: Szent István I. Miksa császár síremlékén. In: Mikó–Sinkó, 2000. 215. o. 49. j. A Weisskunig egy másik helyén azonban másodlagos fegyverként csupán a csákány és a hajítóbárd van megemlítve a huszártárcsa, a lándzsa és a szablya mellett, mint a ’huszár-stílusú’ lovasharc kelléke. 662

B. Szabó, 2001. 81. o.; Ayalon, David: furusiyya. In: Encyclopedia of Islam, 2. k. Leiden–London,

1965. 952–955. o.

180

csak akkor veszi elő, ha a lándzsát már eldobta vagy eltörte?« Nem, nem így történik: amíg lehet addig a dárdát markolja, ám ha a körülmények megkövetelik, hogy felcserélje ezt a könnyű, kézre álló fegyvert a nyereg és a combja közé tolja, úgy, hogy a hegye hátrafelé áll, és térde szorításával addig tartja ebben a pozícióban, amíg csak akarja. Ha viszont a dárdára van szüksége, íját a puzdrába teszi; vagy a pajzson keresztül bal karjára függeszti.”663 A követ által leírt technikák sok évszázados múltra tekintenek vissza: a nyilazás közben a láb alá szorított lándzsáról például már egy XII. századi arab kézirat is szót ejt. Ebben a rendszerben a lándzsavívásnak, hajításnak is komoly szerepe volt, hiszen a steppei népek harcosainak elitje – Tubero véleményével ellentétben – rég használta ezt a fegyvert is, nem véletlen, hogy a tatár ’Cauchates’ is az ’otthon tanult’ technikákkal tudott kitérni ellenfele támadásai elől.664 Busbecq leírása érthetővé teszi azt is, hogy a íjászatban és lándzsaharcban egyaránt járatos szpáhik miért használtak a könnyű, viszonylag kisméretű, kerek pajzsokat, Boldog Zoltán szerint ez a pajzs Tulajdonképpen a kantárszárat tartó kart védte. Rugalmas volt, de igen vékony, az ellenfél pengéjét inkább igyekezhettek oldalra kitéríteni vele, mintsem teljesen felfogni a csapást. A leírások szerint a kalkan védhetett a vágástól, kis mérete és súlya miatt bármikor gyorsan hátszíjra lehetett dobni, így nem akadályozta a török lovast az íj használatában.665. Viszont a magyar huszárságnál a XVI. században használatos tárcsapajzs – melynek tetején a nyugati típusú lándzsaharcnak megfelelően egy kis mélyedést képeztek ki a lovas lándzsájának megtartására – aligha adott hasonló szabadságot az íj használatára.666 A Weisskunig révén a magyar szakirodalomban is huszártárcsának nevezett pajzs nem a

Az egyik első fennmaradt oszmán harcművészeti traktátus a XV. századból: Schlechta-Wssehrd,

663

Ottokar Maria Frhr. von: Das Buch vom Fechter von Firdewsi. Aus dem Türkischen in text und übersetzung veröfflentlich. Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, 17 (1863). 1–38. o.; Busbecq, 1881. 284. o. 664

Nicolle–Hook, 1994. 52. o.; Keller, 2004. 45–52. o.

665

Boldog Zoltán: Török fonott pajzs a Déri-gyűjteményből. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008–

2009 (2010) 129. ol. 666

A Tóth által feltételezett pajzstípus-váltás viszont nemigen vezethető le Tubero meglehetősen

furcsának tűnő elemeket tartalmazó pajzsleírásából, amiben aligha ismerhetünk rá a vesszőből fonott török kalkanra. Tóth, 1934. 191. o. 221. j. Vö. Tubero, 1994. 165. o.

181

semmiből bukkant fel a XVI. század első felében a huszárok kezében.

667

Az, hogy ez a

késő középkori, Európa-szerte divatos lovassági tárcsából (melynek egy korábbi válfaja a Képes Krónika miniatúrái révén hazánkban is közismert) kialakuló sajátos pajzsforma Magyarországon fejlődött volna ki – mint Tóth hitte – sajnos bizonyíthatatlan, a Balkánon való korai megjelenése viszont adatolható. A félsziget nyugati részén, az egykori Jugoszlávia területén Bosznia-Hercegovinában, Dalmáciában, valamint Montenegróban és Szerbiában is számos, kőből készült XIV–XV. századi síremlék maradt fenn, melyeket a megtelepedő vlahokkal hoznak összefüggésbe egyes kutatók, és amelyeken gyakran ábrázoltak fegyvereket. Ezek között többféle, Nyugat-Európában használatos fegyver képe is szerepel, s ez az a forrásanyag, aminek segítségével nyomon követhető, hogy ebben a térségben a XV. századra más típusokkal együtt már használtak a huszártárcsához hasonló formájú pajzsokat.668 Ezt támasztja alá Ivan Szemenovics Pereszvetovnak az 1540-es években íródott folyamodványa is, aki 1529 és 1532 között Szapolyai János udvarában is megfordult. Valószínűleg Magyarországon ismerkedett meg a huszárpajzzsal, amit igen praktikus fegyvernek talált, s ajánlotta, hogy a moszkvai lovasság körében is vezetesse be. A pajzstípus balkáni elterjedtségére utalhat, hogy Pereszvetov szerint másik elnevezése ’makedón’ pajzs volt.669 Az előzményeket valamelyest megvilágító raguzai források adatait feldolgozó Ðurđica Petrović kitekintett a nyugat-balkáni térség viszonyaira is, s szerinte – bizonnyal itáliai hatásra – a XIV. század második felében a raguzai nemesek körében jött divatba a tárcsapajzs. Lehetséges tehát, hogy a nyugat-balkáni térségben született meg a XV. században a huszár- vagy magyar tárcsa néven számon tartott tárgytípus, de mivel oly keveset tudunk a kor magyarországi viszonyairól, természetesen magyarországi 667

A tárcsapajzs történetéről Nickel, Helmut: Der mittelalterlichen Reiterschield des Abendlandes. Berlin,

1960. 56–72. o. (a huszártárcsáról 68. o.) A korai huszártárcsaként számontartott pajzsokhoz hasonló stájerországi dísztárcsák: Wackernoge, Rudolf: Zur Neuaufstellung der Waffensamlung des Bayerische Nationalmuseum. ZGHWK, (1975). 47–49. o. 668

Bešlagić, Šefik: Stećci kataloško – topografski pregled. Zagreb, 1971. 43. o.; Wenzel, Marion: Štitavi I

grbari na stećcima. Vesnik. Vojni muzej – Beograd. 11–12 (1966). 97–109. o.; a korai huszártárcsákhoz hasonló pajzsok ábrázolásai: 101–109. o. Újabban: Kuzič, Kresimir: Die Formen der spätmittelalterlichen Schilde auf den Grabstein aus Zagora. ZGHWK, 49 (2007). 25-44. o. 669

Pereszvetov, 1956. 164–164., 299–302. o.; Kis Lajos: Zametki po russzkoj isztoricseszkoj

lekszikologii. Studia Slavica, 6 (1960). 271. o.; Honfi József: A huszárság kialakulása a XVIIII. századi orosz hadseregben. HK, új folyam 15 (1968). 97–98. o.

182

kifejlődését sem lehet kizárni. A forrás akár Itáliában is kereshető, hiszen a XIV. század második felében a padovai Oratorio di san Giorgio 1378-ban készült Keresztre feszítés freskóján például már látható egy hasonló pajzs, méghozzá egy lándzsás, sisakos, de páncél nélküli könnyűfegyverzetű lovas kezében.670 A pajzs kései változatának magas ívelt felső csúcsa és a lándzsatartó vájat eltűnése mindenesetre arra utal, hogy a NyugatEurópában szokásos lándzsaharc mellett a lóháton való vívás alkalmával a fejre és a nyakra mért csapások elhárításában is fokozottabb szerepet szántak neki.671 Az ilyesféle pajzsokat szükségessé tevő döfőlándzsás harcmód elmaradhatatlan kelléke a hazai huszárság kezében a kopja, melynek neve első ízben elég későn, csak 1464-ben bukkan fel egy magyar oklevélben, s nyelvtörténészek szerint ennek esetében is szerb– horvát átvételre gondolhatunk.672 A XVI. század közepéről származó adatok szerint a balkáni sztradióták fegyverével ellentétben akkor már a huszárok kopjája kétség kívül egyfajta könnyű döfőlándzsa volt, amely méretében ugyan hasonlított az itáliai könnyűlovasság fegyveréhez, de formája a lándzsatörés követelményeihez igazodott, azaz valószínűleg ennek a fegyvernek sincs túl sok köze a hagyományos török fegyverekhez. A nehéz nyugati dőfőlándzsáktól való eltérés magyarázatát egy XVI. század végi itáliai szakíró, Cesare D’Evoli a védőfegyverzetben mutatkozó különbségekben jelölte meg: a 670

Petrović, 1976. 268–269. o. Ugyanakkor Raguzában ismert volt a „targa”, mint sajátos magyar

pajzsfajta. Petrović, 1994. 168. o. Ma már az angolszász szakirodalomban “hungarian pavese” néven ismert tárgytípus szerbiai, boszniai és magyarországi használatával egyaránt számol Helmut Nickel: The Mutual Influence of Europe and Asia in the Field of Arms and Armour. In: Nicolle, 2002, 116. o. Elképzelhető, hogy a huszártárcsa egyik előzménye a balkáni falfestményeken látható íves kisméretű négyszögletű pajzs volt (Manova, E. : Les armes défensives au moyen âge d’après les peintures murales de la Bulgarie du sud-ouest au XIIIe, XIVe et XVe s. Byzantino-Bulgarica, 3 (1969). 208. o. 20.3. kép, 211. o.) Hasonló pajzs látható egy az athéni Benaki Múzeumban őrzött Szent Demeter mártíromságát ábrázoló XV. századi bizánci ikonon is Nicolle, David–Turnbull, Stephen–Haldonm John: The Fall of Constantinople. The Ottoman Conquest of Byzantium. Oxford, 2007. 61. o. Padovának és a freskó festőjének, Altichiero da Zevionak magyar kapcsolatairól: Petneki Áron: Adalékok középkori magyar könnyűlovasságunk történetéhez. In: Éri István szerk.: A magyar középkor kutatóinak nagyvázsonyi találkozója. Veszprém, 1973. 103–104. o. 671

Szalay László: Verancsics Antal összes munkái I. k. Pest, 1857. 149. o. Miután a pajzs kiszorult a

használatból, más megoldást kerestek a fej és a nyak védelmére: 1664-ben egy Magyarországra látogató francia papnak azt mesélték a magyar vitézek, hogy a felszerelésükben a karvasnak azért volt nagy jelentősége, mert pajzs helyett azzal védi ki a nyakukra irányzott csapásokat. Kropf Lajos: Francia adatok az 1664. évi szentgotthárdi csatához. HK, 16 (1915). 347. o. 672

MNyTESz, II. k. 564.; A szerb-horvát nyelvvel foglalkozó kutatók saját nyelvükben a kopja szót görög

eredetűnek tulajdonítják, s egy a Balkán déli részén az ókorban használatos kardfajta, a χοπίς nevéből vezetik le. (Skok, Petar: Etimologijski rjećnik horvatskoga ili srpskoga jezika. 2. k. Zagreb, 1972. 148. o.);

183

fapajzs és sodronying messze nem jelentett olyan védelmet, mint a korabeli lemezvértek, Tubero leírása szerint például a Dózsa Györgyöt híressé tevő viadalban a székely vitéz lándzsája át tudta döfni török ellenfele pajzsát és páncélját is. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az alacsony kápájú nyergekben, rövid kengyelszíjjal történő, tulajdonképpen keleti stílusú lovaglás – mely a huszárság egyik sajátosságának számított – korántsem biztosított lándzsahasználat közben olyan stabilitást a lovasnak, mint a korabeli nehézlovasság felszerelése és lovaglási metódusa, így a könnyen törő, vékony kopják használata a támadó lovas nyeregben maradását is elősegíthette.673 A huszárok által legtovább használt fegyver, a szablya neve bizonyosan csak 1475-ben tűnik fel a magyar forrásokban, képi ábrázolásokon azonban magyar környezetben már évtizedekkel korábban is láthatók szablyák.674 Ugyanakkor szerb területen már 1417-ben 673

Anglo, Sidney: The Martial Arts of Renaissance Europe. New Haven and London, 2000. 219. o. A

ferrarai herceg titkárának leírása a huszárok fegyverzetéről: Károlyi, 1877. 842. o.; Tubero, 1994. 267–268. o. Gyakorlatlanabb harcosokkal az is megeshetett, hogy még sikeres döfés esetén is kiestek a nyeregből, mivel nem tört el a lándzsa nyele. Uszáma, 2006. 46. o. A törökök lovasok láttán Bertrandon de la Broquière lovag úgy vélte, hogy a rövid kengyelszíj miatt a nyugati lovagok könnyen ki tudnák vetni őket a nyeregből. Broquière, 1972. 220. o.; Szamota, 1891. 84. o. 674

A legkorábbi, de bizonytalan adat, ’Zabla’ mint személynév 1393-ból (MNyTESz, III. k. 643. o.), de

ezt bizonytalanságok miatt a ’zabla’ szó előfordulásai közé is besorolták a történeti etimológiai szótár készítői. (Uo. 763. o.) A hazai nyelvészek szerint a szablya, mint európai vándorszó nyelvünkben valószínűleg szerb–horvát eredetű – míg maga a tárgy mongol közvetítéssel került volna Kelet-Európába. A szláv nyelvekből való korai eredeztetés illogikus voltára a régészet több prominens képviselője is felhívta a figyelmet a szótár megjelenése után, mondván, míg a szablya a magyarok tradicionális fegyvere volt, a honfoglalás korában a szláv népek körében nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Másfelől Magyarországon is mindvégig számolni kell a tárgytípus jelenlétével a középkorban, így nem látni tisztán azt a kiváltó okot, ami a ’szablya’, mint új szó meghonosodásához vezethetett volna. László Gyula: Szófejtés és régészet. In: László Gyula: Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977. 28–32. o.; Kovács László: Régészeti jegyzet szablya szavunk eredetéhez. Nyelvtudományi Közlemények, 80 (1978). 161–165. o. Ezek után talán nem is meglepő, hogy a régebbi szerb–horvát etimológiai szótár szerint viszont a szerb és horvát nyelvben a szó épp ural-altaji eredetű! Skok, Petar: Etimologijski rjećnik horvatskoga ili srpskoga jezika. 3. k. Zagreb, 1973. 181. o. Mindenképpen óvatosságra kell, hogy intse a hazai nyelvészeket, hogy 1464-ben egy lengyel forrásban „szabla” (Nowakowski, 2003. 36. o.), „sewel”, „schebel” formában pedig már 1428-ben felbukkant a német nyelvemlékekben, s a német etimológiai szótár a ’szablya’ szót a magyar szabni igével hozza összefüggésbe. Kluge, Friedrich: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache., 21. Aufl. Bearb. von Mitzka, Walther. Berlin–New York, 1975. 617–618.m o. A szó török és mandzsu-tunguz-mongol eredeztetésének ötletéről: Stachowski, Marek: The Origin of the European Word for Sabre. Studia Etymologica Cracowiensia, 9 (2004). 133–141. o. A nagyméretű szablyák XV. század közepi használatáról: Kovács S. Tibor: Szablya. In: Takács, 2006a. 446. o. 5.8.

184

felbukkan ez az elnevezés, s a reszavai Szent Háromság kolostor 1407 és 1418 közé datált freskóján a XV. századból jól ismert formában maga a tárgy is látható Szent Niketasz kezében. A raguzai iratok 1363-ban említik először, ám a városban még évtizedekig igen ritka fegyvernek számít.675 A Balkánon – legalábbis annak keleti részén – a mai értelemben vett szablyát, mint fegyvertípust azonban már rég ismerték a bolgárok és talán – ‘paramerion’ és ’akouphion’ néven – a bizánciak is. Ezeken a területeken bizonyítottnak tekinthető, hogy a steppei népek harcosai folyamatos jelenlétének is köszönhetően a XI– XIII. században sem szakadhatott meg a szablya típusú fegyverek használatának folyamatossága.676 Azonban a XV. századra datált, jellegzetes kardmarkolatú, „gótikus” vagy „s-keresztvasúnak” nevezett szablyákkal ellentétben, melyek kiválóan használhatók voltak gyalogos fegyverként is, a szakirodalomban hagyományosan „törökösnek” nevezett szablyák elterjedése feltehetően csak a század folyamán következhetett be – s meglepő

675

A krétai ikonokon is a XV. század második negyedében bukkannak fel a jellegzetes keleti markolatú

szablyák: Evans, 2004. 2007. o. 121. tétel.); Petrović, 1976. 258. o.; Szokatlanul ívelt, rövid pengéjű fegyverek láthatók a XIV. század közepére datált lesznovói és decsani falfestményeken a Nyugat-Balkánon (u. o. 213. o. 7. a. és b. ábra.), amelyek egy önálló, a fennmaradt daraboktól és a régészeti leletektől eltérő szablyatípust létezését jelzik ebben a régióban. A Bizánci Birodalom területén, az Athosz hegyi Protaton templomban, és az Ohridi Szent Klement templomban található szablyás Szent Merkouriosz ábrázolásokat viszont az 1290 és 1300 közé datálják a kutatók. Parani, 2003. 133. o. és 124., 135. kép.; Sajnos az a1923ban Belgrádban talált két szablya, melyeket közlőjük a XII–XV. századra datált, Kovács S. Tibor és Kiss Etele szíves szóbeli közlése szerint minden bizonnyal jóval későbbi, XVII. század végi darabok. Branko Popovič: Dve szablje sza vizantijszkim sztyihovima. Starinar, 13 (1938). 167–177. o. A cikkhez Ivan Radman közreműködésével jutottam hozzá, amit ez úton is köszönök. 676

Yotov, 2004. 59–76. o. közli Nikephoros Phokas bizánci császár szablyás portréjának rajzát (uo. 60. o.),

amely azonban nem X. századi, hanem jóval későbbi, XII–XIII. századi ábrázolás. (Kiss Etele szíves szóbeli közlése.) Kolias, 1988. 145–147. o. A ’paramerion’-ról: John Haldon: Some Aspects of Early Byzantine Arms and Armour. In: Nicolle, 2002. 73. o.; Tim Dawson: Suntagma Hoplon: The Equipment of Regular Byzantine Troops, c. 950 to c. 1204. In: Nicolle, 2002. 84. o.; A szablyaformájú ’paramerionnal’ kacsolatos erős a kétely, talán inkább egyélű, de egyenes pengéjű fegyver lehetettl: Bíró, 2012. 201–203. o.; Az ’akouphion’-ról: Parani, 2003. 131. o. A steppei népek hatásáról:. Nicolle, 1991. 305. o. A kései bizánci fegyverzetben a szablya mellett az íj és a kisméretű kerek pajzs is megtalálható volt: Babuin, 2002. 99–104. o.; Bartusis, 1992. 328. o. A steppei népek harcosainak kelet-balkáni jelenlétéről ebben az időszakban: Vásáry István: Cumans and Tartars. Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans, 1185–1365 Cambridge, 2005. 60. o.

185

módon nincs ez másként az oszmán tárgyanyagban sem, ahol jelenlegi ismereteink szerint a század közepe előttről túl nagy számban nem maradtak fenn szablyák.677 Okkal feltételezhetjük, hogy ezek a fegyverek a XVI. századból ismert formájukban – esetleg elnevezésükkel együtt – épp a huszárság térnyerésének hatására terjedtek el Magyarországon a XV. század folyamán.678 Aligha véletlen, hogy ebben az időszakban a védőfelszerelések esetében viszont nincs nyoma új szavak – vagy tárgyak – átvételének. Azaz a magyar tegzesekkel szemben a huszárság inkább közelharcra specializálódott, a küzdelemben a tárcsapajzs és a nyugat-európainál könnyebb lándzsa, a kopja használatát kombináló, de túlnyomórészt páncéling vagy mellvért nélkül, legfeljebb sisakban vagy sodronyos vassapkában és páncélingeben harcoló könnyűfegyverzetű lovasokból állhatott.679 1547-ben legalábbis még ilyen képet mutatott Ferdinánd magyar király udvari 677

A „nagy” magyar szablyáról és a „törökösnek” tartott változatról: Kovács S. 1995. 213–216. o. és

Mitchell, 2002. 87–98. o. Az oszmán tárgyanyagban fennmaradt szablyákról: Kovács S., 2008–2010.; A nevesített szultáni szablyák mellett akadnak ugyan olyan darabok, melyeket korábbinak vélnek a kutatók, például a isztambuli, Askeri Müzesi gyűjteményének No. 5308. számú darabja (melynek adatait Töll László szívességéből ismerhettem meg), vagy a konyai Bey Koyunoğlu Muzesi két bronzmarkolatú szablyája, de ezek a feltevések pontosan datált párhuzamok híján igazolhatatlanok. A Közép-Európában a XV. században megjelent szablyákhoz hasonló lehetett az a bizánci császári fegyver, melyet 1439 táján rajzolt le Pisanello egy ijászfelszerelés mellett (Cichago, Art Institut, Margaret Day Blake Collection, 1961.331.) A művészettörténeti szakirodalom a szablya jelenlétét a bizánci császár használati tárgyai között azzal a feltevéssel magyarázza, hogy az valószínűleg keleti – karamán vagy mameluk – eredetű diplomáciai ajándék volt, amivel a császár a saját fontosságát kívánta hangsúlyozni nyugati tárgyalópartnerei előtt. (Evans, 2004.. 531. o., valamint Alexander, David: Pisanello’s Hat. The costume and weapons depicted in Pisanello’s Medal for John VIII. Palaeologue. A Discussion of the Saber and related weapons. G, 24 (2004). 135-186. o.); Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a Berry herceg 1416 előtt keletkezett hóráskönyvében a f. 51. verzóján. ábrázolt három királyok közül a II. Manuel bizánci császárnak vélt személy már szintén hasonló ívelt keleties szablyát visel. Babuin, 2002. 102. o. Lehetséges, hogy egyes szablyaváltozatok inkább gyalogsági fegyverek voltak (Zarnóczki, 1990. 49. o.), a XV. századi cseh gyalogság például túlnyomó részben egy ’tesák’ nevű ívelt, egyélű pengéjű fegyvert használt: Tresp, 2004. 81., 380. o. Gyalogsági fegyverként tűnnek fel szablyák a Thúróczi-krónika 1488. évi augsburgi kiadásának illusztrációin – a magyarok ellenségeink kezében: Rózsa, 1998. (Művészettörténeti Füzetek 25.) 109. kép. 678

A XVI. század elejére egész sor új balkáni, a hadikultúra megújulására utaló szó jelent meg a magyar

nyelvben. Ilyen volt például az eredetileg bizánci eredetű ’paripa’ (Veszprémy, 2005. 809–810. o.) vagy az eredetileg kisebb portyázó csapatot jelentő ’csata’, avagy a zsákmány elárverezését jelölő ’kótyavetye’ szó is. MNyTESz, I. k. 484. o., II. k. 594–595. o. 679

A XVI. század végére már tipikus ’magyar’ darabnak számító ún. ’rákozott’ mellvért típus viszont nem

az oszmánoktól, hanem Itáliából kerülhetett a magyar lovasság fegyvertárába. (Újabban ettől elétérő nézekkel jelentkezett: Kovács S. Tibor: A magyar huszár félvért lehetséges eredete. FA 54. (2008-2010) 299-316. o.) A

186

huszársága a schmalkaldeni háborúban, s ezt az állapotot tükrözi a magyarországi harcok veteránjának, Ferdinánd tiroli hercegnek 1556/1557 táján készült díszes huszártorna felszerelése is.680 Tóth Zoltán véleményével szemben valójában ezt a – már Zarnóczki Attila által is vázolt – képet erősíti a lengyelországi példa is. Ott a XVI. század legelején a budai és krakkói Jagellók kapcsolatainak köszönhetően bevezetett ún. ’rác-reform’ eredményeképpen jelent meg a huszárság, mint udvari katonaság.681 Így fordulhatott elő, hogy az 1515. évi bécsi királytalálkozón a lengyel küldöttség jelentős része már magyar huszárnak öltözve jelent meg. A Magyarországról Lengyelországba kerülő huszárok etnikuma ekkor még jelentős részben szerb lehetett, ami alátámasztja Tóth eredményeit a XV. századi rác lovasság és a huszárok tekintetében, de a lengyel kutatók egybehangzó véleménye szerint ezek a lovasok még kifejezetten könnyűfegyverzetűek voltak, s a Tóth által is jól ismert, példaként is felhozott vértes lengyel huszárság – igaz, szintén magyar hatásra – csak jóval később jelent meg a színen.682 Kelet-Európában jószerével a XVIII. századig használatban maradó, keleti típusú, sodronyingből és sodronyos vassapkából álló védőfelszerelés – mint amilyet Kinizsi Pál nagyvázsonyi sírjában találtak (Kalmár, 1971. 256–257. o., 3. kép.) –, nem lehetett túl gyakori. Ennek a jellegzetes sodronyos vassapkának előzményei igen messzire nyúlnak vissza az időben: már egy VIII–IX. századra datált altáji sírlelet alapján rekonstruált „türk” sisak is ilyen kerek és lapos koponyavédő lemez köré „épült”. Lásd: http://step-tavoliy.narod.ru/panz1.htm (letöltve: 2009. január 12.) 680

A XV. század végére XVI. század elejére tehető, talán hiteles huszárábrázolásnak tekinthető

hüvelyvéseten épp ilyen felszerelésű lovas látható. MNM Fegyvertár, Ltsz. 55. 3539. Lugosi–Temesváry, 1988. 40. színes kép. Vö. Pálffy Géza: A magyar nemesség I. Ferdinánd bécsi udvarában. TSz, 2003/1–2. 47– 49. o. Az udvari huszárok felszerelése 1547-ben: Károlyi, 1877. 841–843. o.; Gamber, Ortwin–Beafuort, Christian: Katalog der Leibrüstkammer. II. Teil. Der Zeitraum von 1530 bis 1560. Busto Arsizio, 1990. 151– 153. o. és 85. kép. A XVI. század közepén divatossá váló ún. huszártornáról: Gulyás Borbála: Huszárok Prágában és Innsbruckban, törökök Drezdában – huszártornák a 16. századi In: Színlelés és rejtőzködés, A kora újkori magyar politika szerepjátékai Szerk.: G. Etényi Nóra–Horn Ildikó. Budapest, 2010, 273–290. o.; Gulyás Borbála: Huszár-török viadalok a szász választófejedelmi udvarban (1548, 1553) In: „Ez világ, mint egy kert...”, Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére Szerk. Bubryák Orsolya. Budapest, 2010, 95–106. o.; Pfaffenbicher, Matthias: 6 Blätter aus dem Turnierbuch Erzherzog Ferdinands von Tirol. In: Seipel, Wilfried hrsg.: Kaiser Ferdinand I. 1503–1564. Das Werden der Habsburgermonarchie. Kunsthistorisches Musem 15. April bis 31. August 2003. Wien, 2003., 380–381. o. V. 29. 681

Grabarczyk, 2011.

682

Gembarzewski, Bronislaw: Le hussard Polonois. Revue Internationale de l’Histoire Militaire, 1 (1939–

40/3). 157–168. o.; Zygulski, Zdyslaw: The Winged Hussars of Poland. In: Held, Robert ed.: Arms and Armor annual. Northfield, 1973. 91–93. o.; Plewczyński, 1995. 140–147. o.; Plewczyński, 1997. 358–360. o.

187

Bár a kopja és pajzs párosítását – már csak a források hiányosságai miatt – sem tulajdoníthatjuk a XV. századi Magyarországon kizárólag a délszláv huszárság sajátosságának,683

szembeszökő,

hogy 1435

és

1492

között

a

magyarországi

telekkatonaság körében is megjelent és teret nyert a lovasíjászok rovására, s ez az időszak egybeesik a huszárság presztízsének gyors növekedésével. Mátyás korában a tegzes név ugyan eltűnt a forrásokból, de a lovasíjászok nem: az 1459. évi szegedi országgyűlés a telekkatonaságon belül még megkülönböztetett karddal, pajzzsal, íjjal, illetve lándzsával felszerelt lovasokat, s hasonló felosztást találni Mátyás 1466 április 4-én a Győr megyei nemességhez intézett parancslevelében is. A Jagelló-korszak egyes hadügyi törvényeiből (1492, 1523) az világosan kiderül, hogy a Magyar Királyság hadseregében egészen az 1520-as évekig számolnunk kell a hagyományos íjász könnyűlovasság létezésével is.684 Lehetséges, hogy a kopjás-pajzsos és íjász könnyűlovasok még csapatonként sem különültek el. Harc közbeni együttműködésüket egy az 1520-as években Lengyelországban Az 1515. évi találkozó huszárairól: Cuspinianus, Johannes: Napló I. Miksa császár találkozójáról Magyarország, Csehország és Lengyelország három királyával. (1515) In: Kulcsár Péter ford.: Krónikáink magyarul. Történelmi források III. Budapest, 2006. 142., 149. o.; Igaz újabban Tadeusz Grabarczyk felvetettee, hogy a sodronypáncél és sisak viselése már a XV. század végén egyértelműen jelezte volna viselője ’huszárstátuszát’: Grabarczyk, 2011.; valamint Grabarczyk, Tadeusz: Uzbrojenie w konnej rocie Aleksandra Sewera z 1498 roku. Archaeologia Historica 34. (2009) 452–453. o. 683

Schmidt, 1992.

684

„gladio, clipeo, pharetra et arcum, vel lances” (Decreta, 1458–1490. 111. o.); „gladium, lanceam et

clipeum vel arcu cum pharetris” Teleki J.: i. m. XI. k. 154–155. o. Ezért is merült fel az a hibás ötlet, hogy a magyar vértesek még a XV. században is használtak volna íjjat. (Rázsó., 1990. 88. o. v. ö. Zarnóczki, 1990. 42. o.); Az 1492. évi 20. tc. szerint 20 jobbágytelek után kellett egy lovast kiállítani „ad minum lanceam, clypeum, et arcum manualem, et si fieri poterit loricam (CHJ, 1. k. 492-493. o.); 1523. évi 19. tc.-ben viszont tíz jobbágytelek után rendeltek kiállítani egy lovast „ad minus hastam cum clypeo, vel arcum manualem cum pharetra habentem disponat.” CJH, 1. k. 814–815. o. Bonfini Tóth Zoltán által sokat említett történeti munkája is – ha nem is a Tóth által idézett Heltai Gáspár féle magyar átdolgozásban – elkülönítette a magyar katonaságon belül a könnyűlovasságot és a szerb portyázókat. Bonfini, 1995. 816. o. Vö. Tóth, 1934. 148– 149. o.; Tóth, 1938. 70–71. Úgy tűnik tehát, hogy e tekintetben mégis inkább Tóth legkiválóbb vitapartnere, Darkó Jenő járt közelebb a valósághoz. Darkó, 1937. 162–163. o.; Rázsó, 1990. 89. o. A Mátyás-kori magyar hadsereg fegyverzetét feldolgozó Zarnóczki is felismerte, hogy „már halványan érzékelhető egyfajta fegyverzet szerinti tagolás a könnyűlovasság egységei között. … Hogy mit jelent ténylegesen ez a felosztás, nem tudjuk.” Zarnóczki, 1990. 47. o. Magyarországon még a XV. században is nagy tömegben készítettek hadi célokra alkalmas íjakat, például a havasalföldi hadsereg számára (Kalmár, 1971. 135. o ), 1505-ben Brassóban még létezett az íjgyártók cége, ami bivalytülök feldolgozásával foglalkozott Kovách Géza–Binder Pál: A céhes élet Erdélyben. Bukarest, 1981. 74. o., s Lengyelországban is ismert volt még a XVI. század elején is a magyar íj. Nowakowski, 2003. 56. o.

188

készült, az 1514-es orszai csatát ábrázoló festmény alapján képzelhetjük el, ahol az íjászok kis csoportjai a réges-régen jól ismert módon a kopjások tömegeinek fedezetében küzdenek. A korabeli Közép-Európában ez nem is lehetett ritka párosítás, hisz Mátyás könnyűlovasságában is együtt szolgáltak a lovasíjászatban feltehetően jártasabb havasalföldi és moldvai lovasok a szerbekkel.685 VI.3. A huszárság balkáni gyökerei Az eddig ismertetetett adatok tükrében továbbra is megvilágításra szorul a korai huszárság és az Oszmán Birodalom katonaságának sokat emlegetett viszonya e korszakban. A régebbi kutatások az oszmán hódításnak jobbára csak azt a hatását vették figyelembe, mely a hagyományos vezető réteg és kísérete távozásához vezetett, ám az elmúlt évtizedek turkológiai kutatásainak köszönhetően már közismert, hogy a délszlávok jelentős tömegei inkább az integrációt választották. Ennek köszönhetően a XVI. században Magyarországot megszálló oszmán katonaság jelentős része délszláv etnikumú volt. Egy 1541-ben készült zsoldlista elemzése például kimutatta, hogy a Galambóctól Eszékig húzódó határ 17 helyőrségében szolgáló 5249 katonának legalább 55%-a délszláv eredetű lehetett, s ezek zöme még keresztény volt. Az oszmán állam a kezdetektől szívesen fogadta áttérő ellenségeit szolgálatba, így a birodalom alapítói, a híres akindzsik első vezérei, Evrenosz bég katalán, Kösze Mihály bizánci renegát volt.686 A viharos gyorsasággal folyó balkáni hódításoknak köszönhetően néhány évtized alatt hatalmas tömegben kerültek az új hatalom fennhatósága alá a keresztény balkáni államok harcosai. Bár a valláscsere sem ment éppen ritkaságszámba a hadakozók körében, az oszmánok nem voltak túl válogatósak. Bulgária

685

Warsó, Nemzeti Múzeum [http://artyzm.com/e_obraz.php?id=2206, letöltve: 2006. szeptember 8.] A

lengyel kutatók a képen látható könnyűlovasokban a magyar példa alapján 1500–1501-ben a krakkói udvar szolgálatába lépett magyarországi szerb huszárokat vélnek felfedezni. Herbst, Staniwław – Walicki, Michail: Obraz bitwy pod Orsza. Dokument hitorii sztuki I wojskowošci. Rozprawy Komijsi Historii Kultury i. Sztuki, 1 (1949). 33–67. o. A lengyelországi Jagellók seregeiben pedig egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy egy könnyűlovas alakulaton belül különféle „stílusú” fegyverzetben (huszár, kozák) szolgáltak együtt a harcosok. Plewczyński, 1995. 24–26., 57–60., 130. o. 686

Az akindzsikről és parancsnokaikról, Evrenosz bégról és Kösze Mihályról: Decei, Aurel: Akindji. és

Babinger, Franz: Mikhal-oglu. In: Encyclopedica of Islam. I. k. Leiden–London, 1960. 340. hasáb, VII. k. Leiden–New York, 1993. 34. hasáb; Szakály Ferenc–Fodor Pál: A kenyérmezei csata. HK, 111 (1998). 312– 313. o. A korai oszmán államban a keresztény vagy frissen áttért keresztény katonaság jelentőségéről: Lowry, Heath W.: The Nature of the Early Ottoman State. New York, 2003. 55–94. o.

189

meghódítása után 1376-ban szervezték meg az ottani keresztény fegyverforgatókból verbuválódott vojnukok szervezetét, melyet a további hódításoknak köszönhetően NyugatBalkánra, az ott élő vlahokra is kiterjesztettek. A harcoló vojnukot és két vagy három segítőjét – épp úgy mint a korabeli Magyarországon a nyugati mintára szervezett lovasság alapegységét – együttesen lándzsának, göndernek nevezték. Ez az elnevezés görög kontarion szóból származott, így az sem meglepő, hogy ebben a csapattestben a legalacsonyabb tiszti rang, a lagator, szintén bizánci eredetű. A XV. századi források szerint a korai időkben még a keresztény hiten maradt katonák is kaphattak kisebb szpáhi birtokokat, sőt az irregulárisnak nevezett oszmán csapattestekben, az akindzsiknél, martalócoknál szolgáló harcosok jelentős része keresztény maradt.687 Áttételes módon tehát igaznak tekinthető a hazai kutatók feltételezése az oszmán harcosok és a magyar huszárok hasonlóságáról, de nem árt figyelembe venni, hogy a XV. század végén a határ mindkét oldalán jórészt hasonló felszereléssel, harci technikákkal rendelkező, részben azonos etnikumú és elnevezésű katonaság nézett farkasszemet egymással. A Várad 1474. évi kifosztásáról szóló vers ’török huszárai’, a Beriszló Péter énekében felbukkanó ’szendrői török vajda’, az 1514. évi 46. törvénycikkben üldözendőnek minősített magyarországi ’beslik’ mind-mind ennek a néha kifejezetten zavarba ejtő azonosságnak lehetnek a nyomai. Ami korántsem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sok, eredetileg török szolgálatban álló szerb tiszt lépett át magyar szolgálatba, méghozzá a legénységével együtt. Mátyás leghíresebb szerb parancsnokai szinte mind ilyen „renegátok” voltak: Vuk Brankovics állítólag 1464-ben még Isza szendrői bég deli lovasainak parancsnoka volt, Milos Belmosevics pedig még a híres 1474-es váradi rajtaütésben is részt vett, mielőtt ezer emberével átállt Mátyás oldalára. Mint az Nicolas de Nicolay francia orvosnak a XVI. száad derekán írt törökországi útibszámolójából is kitűnik, az ilyen katonák igen nagy becsben álltak az oszmán paranacsnokonál: „A Delik olyan portyázók, könnyűlovasok, akik a legveszélyesebb helyeken vagy háborús tettekben keresik a kalandot, ahol bizonyságot adhatnak bátorságukról és rátermettségükről. Ezért követik önként a szultán [a nagy Török] seregét, 687

Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995. (História Könyvtár.

Mongoráfiák 7.) 100. o.; Cvetkova, Bisztra: A várnai csata. Budapest, 1988. 76–80. o.; Hegyi Klára: Magyar és balkáni katonaparasztok a budai vilájet déli szandzsákjában. Sz, 134 (2001). 1251–1272. o. Fodor, 2009. 215. o. A gönder szó eredetéről Beldiceanu, Nicoară: Sur les Valaques des Balkans slaves u l’époque ottomane (1450–1550). Revue des Etudes Islamiques, 34 (1966). 94–95. o.

190

bármiféle fizetség nélkül (ahogy teszik azt az Anchises [akindzsik] is), bár jelentős részüket a basák, beglerbégek és szandzsákbégek élelmezik és látják el felszereléssel, akik kíséretükben valamennyien alkalmazzák a legbátrabbakat és legvakmerőbbeket közülük. A delik Bosznia és Szerbia területein laknak, amelyek egyrészt Görögországgal, másrészt Magyarországgal és Ausztriával határosak. Manapság szerbeknek vagy horvátoknak neveztetnek, ezek az igazi illírek. […] Néhány nap múlva, amikor seregével elvonult Drinápolyból az Achmat basa által vezetett, az erdélyi nagyúr ellen vonuló seregekkel …, láttam őt egy szép török lovon. Kíváncsi voltam és megkérdeztem őt a Dragoman [tolmács] révén, hogy milyen nemzetből való és milyen vallású. Amire bölcsen azt felelte, hogy szerb nemzetségből való, de nagyapja a pártusoktól származik,688 akik régen az összes keleti tartományok legismertebb és leghíresebb harcosai voltak.”689 Eléggé közismert, hogy az oszmánok az elfogott keresztény hadifoglyokat akár felnőtt fejjel is besorozták a janicsárok közé, de Mátyás sem tett másként a foglyul ejtett jajcai vagy szabácsi őrséggel. Azaz – nem utolsó sorban a szerbek megosztottságának köszönhetően – a XV. században még létezett egyfajta átjárhatóság a szembenálló hatalmak hadserege között, ami a XVI. század második felétől már szinte elképzelhetetlen volt.690 688

Azaz a delinek talán kun-tatár, esetleg jász őse lehetett, habár Maciej Stryjkowski 1582-ben megjelent

Kronika Polska, Litewska, Żmudzka i wszystkiej Rusi című művében azt állította, hogy a szultánok elitkatonái, a delik – akiket szerinte a velenceiek sztradiotának neveztek – Epiroszból származtak, azaz nagy valószínűséggel albánok voltak. A velencei szolgálatban álló moreai sztradioták esetében ezt az újabb kutatás meg is erősítette. (Wright, Diana: Bartolomeo Minio: Venetian Administration in 15th Century Nauplion PhD Dissertation, The Catholic University of America. Published as Monograph: Electronic Journal for Oriental Studies III (2000) #5. 3. fejezet. 28. o.) 689

Nicolay, Nicolas, de: Les navigations, peregrinations et voyages faicts en la Turquie… 1576.

[http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k853119/f1.image, letöltve 2015. november 21.] 160-161. o.; A magyar fordítás Györkös Attila munkája, melyet ez úton is köszönök neki. 690

Takáts, 1928. 86. o.; Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei. Budapest, 1962. (Irodalomtörténeti

könyvtár 7.) 63. o., az 1514. évi 46. tc.: CHK, 1. k. 726–727. o.; Tóth, 1934. 152. o.; Ivić, Aleksa: Istorija Srba u Ugarskoj od pada Smedereva do seobe pod Carnoievicem (1459–1690). Zagreb, 1914. 5–17. o.; Fenyvesi László: Magyar–török diplomáciai kapcsolatok Mátyás király haláláig. HK, 103 (1990). 81–84. o. Jó példa erre a szerb Konstantin Mihajlović iz Ostrovice esete, aki a szerb despota katonájaként kezdte pályafutását, 1455-ben erőszakkal janicsárrá tették, végül 1463-ban a jajcai parancsnok csapatával egyidőben ő is magyar szolgálatba lépett. Mihajlović, 1975. 99., 141. o. A jajcai török helyőrség maradékának átállásáról: Bonfini, 1995. 735. o. Egy magyar históriás ének szerint az 1476. évi szabácsi ostrom török túlélői is Mátyáshoz szegődtek: Szilády Áron (szerk.): Régi magyar költők tára. I. k. Budapest, 1877. 27. o. Ezek a katonák a huszárokkal, rácokkal együtt részt vettek az 1482-es karintiai harcokban is. Unrest, Jakob:

191

Ugyanekkor ezek a hasonlóságok viszont elfedték az oszmán hadszervezeten belül minden bizonnyal fennálló különbségeket az ázsiai – kissé leegyszerűsítve török – és a balkáni katonaság között. Márpedig a középkori és koraújkori Európában nem véletlenül tulajdonítottak komoly jelentőséget a harcosok etnikumának, hiszen a szervezett kiképzés útján történő tudatos mintakövetés csak ritkán fordulhatott elő, így a katonák tudását főként saját szülőföldjük anyagi és mentális viszonyai szabták meg, s ezeken a környezeti tényezőkön csak igen nehezen lehetett változtatni.691 A rendkívül gyors oszmán hódítás eleve kétségessé teszi, hogy alig néhány évtizedig tartó szembenállás alatt török mintára gyökeresen átformálódhatott volna a balkáni népek fegyverzete és harcmódja – hiszen egy ilyen típusú változást a magyarok esetében is csak a délszlávok közvetítésével tartotta elképzelhetőnek a hazai kutatás, annak ellenére, hogy addigra közel száz éve folyt már a küzdelem az oszmánok ellen. Az oszmán források pedig épp arra utalnak, hogy a birodalom hadszervezetébe olvadó balkáni katonaság a fegyverzet terén is színesíthette az amúgy is tarka összképet.692 Érdekes példája ennek a Österreichische Chronik. Hg. von Grossmann, Karl Weimar, 1957. (Monumenta Germaniae Historica, Rerum Germanicarum Scriptores. Nova Series. Bd. 11.) 63., 137. o. (Az adatra Tringli István hívta fel figyelmem, melyet ezúton is köszönök neki.) A XVI. század első felében még I. Ferdinánd szolgálatában is álltak „török” lovasok „Dede Balya” és „Zynan Bewglessy” parancsnoksága alatt: Takáts, 1928. 84. o. A XVII. század végén azonban ismét hasonló folyamatok zajlottak le, az addig török szolgálatban lévő szerb hadinép saját tisztjei vezényletével tömegesen állt át Habsburg szolgálatába. Iványi István: A tiszai határőrvidék, 1686–1750. Budapest, 1885. 3–5. o.; Czigány István: Rebellió Magyarországon 1702/1703 (stratégiai elképzelések és a taktikai valóság). In: Tamás Edit szerk.: A Rákóczi-szabadságharc és KözépEurópa. Tanulmányok a Rákóczi szabadságharc kezdetének 300. évfordulójára. Sárospatak, 2003. 38. o. Ennek a kettőségnek komoly szerepe lehetett abban, hogy a magyar határvédelem fontosabb vezérei Ozorai Pipótól Kinizsi Pálig gyakran és fontos helyen szerepelnek a délszláv s különösen a szerb hősénekek szereplői között. Dávid András: Fejezetek a magyar–délszláv művelődési és irodalmi kapcsolatok köréből. Novi Sad, 1969. 50–80. o. A kérdés újabb irodalmának áttekintésével: Dankó Imre: Králjevics Márkó azonosítása Mátyás királlyal a délszláv népköltészetben. In: Kiss Mária (szerk.): A tradicionális műveltség továbbélése. Az V. magyar–jugoszláv folklórkonferencia előadásai. Budapest, 1991. november 1–3. Budapest, 1994. (Folklór és tradíció, VII.) 223–232. o. 691

A kiképzés középkori lehetőségeiről: Showalter, Dennis E.: Caste, Skill, and Training: The Evolution

of Cohesion in European Armies from the Middle Ages to the Sixteenth Century. JMH, 57 (1993). 407–430. o Az etnikai karakter pótolhatatlanságát tükröző szemléletmódnak épp a magyar huszárság XVIII. századi karrierje volt talán az utolsó megnyilvánulása. Franciaországi megítélésükről: Tóth Ferenc: A la hussarde … (Adalékok a franciaországi huszármítosz történetéhez.) Aetas, 2003/3–4. 56–58. o. 692

Valószínűleg a balkáni katonaság fokozatos térnyerése tette például az egyélű harci kést, a híres

jatagánt a XVIII. században az oszmán katonaság jellegzetes fegyverévé. A Szülejmán szultán számára

192

konstantinápolyi udvar miniatúrafestészete, ahol az ábrázolásokon a magyarok jellegzetes tárcsapajzsa az 1570-es évekig igen ritkán bukkan fel az oszmán harcosok kezében, s ezekben az esetekben is többnyire olyan európai eredetű harcosokhoz kötődik, mint a jellegzetes viseletű delik.693 Az 1595-ös mezőkeresztesi csata egy korabeli török ábrázolásán is jól kivehető, hogy a török sereg nagyobb részét kalaknnal ábrázolták. Tárcsapajzsot csak egyetlen, a többitől jól elkülönülő lovascsapatnál látunk a török balszárnyon, ahol csatarekonstrukciók szerint a ruméliai csapatok és a temesvári pasa hada állt, így miniatúrán is ezek egyikét ábrázolhatták tárcsapajjzzsal.694 A XVI. század végén készült Codex Vindobonensis képein is jól megkülönböztethetőek az ázsiai módra íjjal felfegyverzett udvari szpáhik a már-már magyar lovasnak tűnő kopjás, tárcsapajzsos határvidéki harcosoktól. Bár a tárcsapajzs a XVII. század elejére mindkét oldalon kikopott a fegyvertárból, még e század végén is nyilvánvaló különbségek voltak az oszmán seregen belül az európai és ázsiai lovasság fegyverzetében és szokásaiban, Marsigli jelentése szerint 1683-ban „a lovas katonák fegyvere általában az egyszerű szablya és lándzsa; az ázsiaiak, ellentétben az európaiakkal, inkább nyilat, hosszú lándzsát, hajítódárdát használnak.”695 Marsigli az Oszmán Birodalom hadügyeiről írott nagy készült XVI. század eleji díszes példányon kívül ugyanis semmi nyoma, hogy az oszmán harcosok használtak volna ilyen fegyvert a korai időkben. (Vígh István: Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata. HK, 117 [2004]. 731–738. o.), a boszniai régészeti leletek között azonban akad olyan XV. századra datált harcikéspenge, ami a későbbi jatagán őse lehetett. Sijarić, Mirsad: Mačevi, 10–15. stolječa iz Bosne i Hercegovine. Sarajevo, 2004. Zemaljski muzej Bosne i Hercegovine. 86–87. o. XV. tábla.) 693

Fehér Géza: A magyar történelem oszmán-török ábrázolásokban. Budapest, 1982. 14., 16a., 27., 68.

kép: párviadal a mohácsi csata előtt és az egyik csatajelenet, Jahja pasa fia, Mehmed bég harca 1538-ban, valamint Ali pasa Lippa 1552-es ostrománál az 1558-ban készült Szülejmánnáméból. 67a. kép: szintén Ali pasa Lippa 1552-es ostrománál egy ugyancsak 1558-ban készült munkából; 99. kép: Babócsa bevétele 1566ban 1579-es Szülejmán szultán töténetéből. Csak ebben a kései munkában Szigetvár ostrománál (91. kép.), illetve a1588-as Hünernámé mohácsi csataképén (165. kép.), illetve Dzselálzáde krónikájának 1575-ös, Szolnokon készült másolatának Nándorfehérvár ostromát ábrázoló miniatúráján (10. kép) látunk tárcsapajzsokat kifejezetten török viseletű katonák kezében. E pajzstípus ’rúmi’ elnevezése is európai kötődését jelzi. (Feridun M. Emecen professzor szíves szóbeli közlése.) 694

Boldog Zoltán: XV-XVI. századi pajzsok a Déri-gyűjteményből. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve

2005 (2006) 246. o. 695

A Codex Vindobnonensis (Bécs, Nationalbibliothek, 8626.) ilIusztrációit közli Inalcik, Halil: The

Ottoman empire. The Classical Age, 1300–1600. London, 1973. 25., 26. kép. Istvánffy leírása szerint az 1570-es években Zrínyi György javaslatára kezdték elhagyni a tárcsapajzsot a magyar lovasok. Istvánffy Nicolai: Historiarum de rebus Ungaricis, libri XXXIV. Coloniae Agrippinae, 1622. I. XXV. könyv, 530. o.;

193

munkájában még illusztrációkat is közölt a balkáni határvidék – általala szerhadkulunak nevezett – lovasságának gombos kopjájáról, melyet szerinte kosztajnicsának neveztek,696 illetve az ázsiai és portai csapatok hosszú, kétkezes lándzsájáról, a ’kargi mizrakról’.697 Akad azonban egy ábrázoláscsoport, mely ellentmondani látszik az ázsiai és európai ’török’ harcosok fentebb körülírt különbözőségének. Az 1529. és 1532. évi oszmán támadások alkalmából megjelentetett német grafikai anyagból többféle variációban is ismeretes egy ikonográfiai típus, melyet az egyik sorozat készítője, Daniel Hopfer ’mameluk’,698 a másiké, Erhard Schön és Hans Guldemund ’szpáhik’699 felirattal láttak el. Mindkét ábrázoláson lándzsával, szablyával és a lovasságnál használatos litván pavézére, illetve egyfajta tárcsára emlékeztető pajzsokkal felszerelt lovasok láthatók, páncél nélkül, csíkos ruhában, tollforgós, szőrős kucsmában. Az egyik képet – mint a keleti lovasok hiteltelen ábrázolását a nyugati művészetben – Jankovich Miklós külön ki is emelte a lovakról, lovasságról szóló német könyvében.700 Gyanúm szerint azonban ezekben az

Luigi Ferdinando Marsigli gróf tapasztalatai a török hadsereg és Buda állapotáról 1683-ban. In: Szakály Ferenc (szerk.): Buda visszafoglalásának emlékezete, 1686. Budapest, 1986. 70. o. Zay Ferenc históriájának egyik helye is arra utal, hogy az Oszmán Birodalom északi határvidéke bosnyák és szerb harcosainak harcmódja több hasonlóságot mutatott magyarországi ellenfeleikkel, mint az ázsiai csapatok vitézeivel. Zay szerint ugyanis I. Szelim szultán az 1516. évi egyiptomi hadjáratára „vagy hatezer embert, boszniaiakat, rácokat magyar módra őtöztetvén és magyar módra zászlókat iratván, hogy a magyair király es őhozzá hallgatna.” Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött. Budapest, 1980. 7. o. Hasonlóan járt el 1486-ban Mátyás király is, aki a déli határvidéken toborzott katonái számára török turbánokat és köpönyegeket vásárolt. Hazai György: A Topkapu Szeráj Múzeum leváltárának magyar vonatkozású iratai. Levéltári Közlemények, 26 (1955). 289–291. o. 696

Feltehetőleg az Una folyó partján fekvő Kostajnica városa után kapta új nevét az oszmán seregben

használatos kopja. A nyugat-balkáni lovasság vonzalma a különféle lándzsák iránt a XVIII. századig töretlen volt: a velencei szogálatban álló dalmát és albán capelettik még ekkor is a sztradióták hagyományos rövid lándzsáját használták, míg az oszmán szolgálatban álló bosnyákoknak és szerbeknek hosszabb fegyverük volt. Ballagi, 1882. 252. o. 3. j. Kisebb csapataik Habsburg és porosz zsoldban még lándzsás lovasságként vettek részt az osztrák örökösödési háborúban. Emiatt a XVIII. században egyedülálló módon a Habsburg Monarchia huszárai közül a déli határt őrző huszárokat is felszerelték lovassági lándzsával. Ságvári– Somogyi, 1999. 85–90. o. 697

Marsigli, 2007. 132–133. o.

698

Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok, Lt. sz.: 330/b.

699

Historische Museum der Stadt Wien, Inv. Nr. 31.553/6. Wien, 1529. Die erste Türkenbelagerung.

Historische Museum der Stadt Wien Ausstellungskatalog. Wien, 1980. 65–66. o., 151/5. kép. 700

„Ein Beispiel für irrtümliche Auffassungen westlicher Chronisten.” Jankovich Miklós: Pferde, Reiter,

Völkerstürmen. München–Basel–Wien, [1970.] 139. o.

194

esetekben pusztán a hirtelen jött ’megrendelői igények’ kielégítésére törekvő német grafikusok, nyomdászok megfelelési kényszere változtatta ’törökké’ és ’mamelukká’ a valószínűleg régebbi ikonográfiai típust. Guldemund sorozatának egy másik darabjának lovasfigurája – mely a ’Sansaco des türcken oberster Haubtman’ címet kapta – olyan jellegzetes föveget visel, amit a török-kori ábrázolásokon nem nagyon láthatunk, viszont az 1430-as évek végén az egyházegyesítő zsinati tárgyalásokra Itáliába érkező bizánci küldöttségről készült Pisanello rajzokon felismerhetünk.701 A sorozatok sokféle egzotikus és orientalizáló ikonográfiai előképe között feltételezhető bizánci forrásokra utal az említett Guldemund fametszet ’szpáhi’-jainak felirata is, amelyben – meglehetősen ellentmondásos párosításban – ’Mamelucken Stradiother’-nek nevezik a lovasokat. Erhard Schön kiváló rézkarcán pedig az egyik lovas pajzsán az oszmánok jelvényével azonosított félholdon kívül a bizánci Palailogosz császárok címerként értelmezett szimbóluma, a talpas kereszt látható, szárai között B betűkkel.702 Mindezek alapján és a XV. századi itáliai művészetben fennmaradt bizánci ikongráfiai típusok jellegzetességei – mint például a kucsmaszerű fejfedő – ismeretében megkockáztatható az a feltevés, hogy ezeknek a képeknek a forrásai részben vagy egészben olyan ábrázolások voltak, melyeket XV. századi itáliai művészek készítettek a zsinatokra érkező bizánci küldöttség tagjairól, s ennek következtében a ’töröknek’ vagy ’mameluknak’ nevezett lándzsás, tárcsapajzsos könnyűlovasok visszahelyezhetők abba a közegbe, melyhez az Oszmán Birodalom katonaságának különbségeit felvető gondolatmenet szerint is tartoznak. 703 Hasonló jelenség figyelhető meg a Thúróczy-Krónika 1488. évi augsburgi kiadásának illusztrációin, ahol a nehézpáncélos magyarokkal harcoló kopjás, szablyás, tárcsapajzsos „keleti” könnyűlovasság turbán helyett hasonló föveget visel, mint amilyet például a

701

Historische Museum der Stadt Wien, Inv. Nr. 31.553/3. Wien, 1529. Die erste Türkenbelagerung.

Historische Museum der Stadt Wien Ausstellungskatalog. Wien, 1980. 65. o.151/3. kép.; Todorov, Maria Fossi: I disegni del Pisanello e della sua cerchia. Firenze, 1966. 106. o., 166. és 169. kép. 702

Solovjev, Aleksandar Vasiljevič: Les emblèmes héraldiques de Byzance et les Slaves. Seminarium

Kondakovianum, 7 (1935). 155–160. o. E képsorozatok ikonográfiai forrásait a későbbiekben külön tanulmányban kívánom feldolgozni. 703

Hasonló öltözékű alakokat láthatunk a Trapezunt 1461-es ostromát ábrázoló itáliai ládafestményen is.

Zeri, Federico–Gardner, Elsiabeth E.: Italian Paintings. A catalogues of the Collection of the Metropolitan Museum of Art. Florentine School. New York, 1971. 101–102. o. A császárt az itáliai zsinatra elkísérték ’gianitzaro/ianitzaroi’ elnevezésű válogatott katonák is, akikben egyes kutatók hispániai könnyűlovasok mintájára felszerelt harcosokat látnak. Bartusis, 1992. 284–285. o.

195

bizánci császár főminiszterének, Theodor Metochitesnek az 1320-as években készült mozaikportréján láthatunk az isztanbuli Chóra templomban.704 A Bizánci Birodalom fennállásának utolsó évtizedeire tehető lovasok felszerelése valószínűleg nem pusztán a véletlennek köszönhetően mutat hasonlóságot a későbbi huszárokéval.705 Egy olyan keleti és nyugati vonásokat egyaránt mutató csapatnem, mint a huszárság csakis a keleti és nyugati lovaskultúra határvonalán fejlődhetett ki. Ennek elvileg Litvániától a Peloponnészoszig megvolt a lehetősége Európában, de a hozzá társuló elnevezés és funkció csak a Balkán térségében mutat bizonyítható egységet. 706 Abban a térségben pedig a bizánci hadszervezet volt az, ami évszázadokig meghatározó befolyással bírt a Balkán népeinek hadi kultúrájára is, s a bizantinológia magyar kutatói számára régóta ismeretes tény, hogy ennek a hadszervezetnek a terminológiájában már a X. században szerepelt a ’huszár’ elnevezés elődje.707 A harmincas évek magyarországi huszárvitájának egyik utolsó hozzászólója 1939-ben Gáldi László nyelvész volt, aki részletesen tárgyalta a huszár szó lehetséges bizánci előzményeit. Adatai azonban – talán mert egy nyelvészeti szakfolyóiratban publikálta – 704

Rózsa, 1998. 111. kép. A lovasok fejfedője némileg az egyiptomi mamelukok sajátos turbánjának

formájára emlékeztet, ami a bizánci visletre is hathatott: Paran, 2003. Brill. 70., 85. o., 77. kép. 705

A bizánci Akritasz-eposz egyik legkorábbi fennmaradt verziójában, a XIV. századra datált

grattaferratai kéziratban a hős Digenisznek a lándzsával s pajzzsal, de páncél nélkül küzdő amazonnal, Maximoval vívott párviadala erősen emlékeztet a XVI. századi kopjatörésekre. Az amazon pajzsán „széttárt sasszárnyak lebegtek kézzel írva” épp úgy, mint egyes későbbi huszárpajzsokon. Hadzisz, 1974, 541. o. Vö. Szendrei János: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon. Budapest, 1896. 161. o. 494.; Boldog Zoltán: XV–XVI. századi pajzsok a Déri-gyűjteményből. DMÉ, 78 (2005). 247. o. A Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárában is őriznek egy sasszárny motívumal díszített, a XVI. század második felében készített tárcsapajzsot. (Lt. sz.: 55.3550.); a krakkoi Wawel gyűjteményében őrzött, ma reneszánsz virágmintákkal díszített pajzson (Lt. sz.: 4297. [3291.]) eredetileg szintén ilyen sassszárny motívum volt. 706

Hasonló fegyverzetű könnyűlovasok például Lengyelországban is voltak a XV. század végén

(Nowakowski, 1998. 77. kép), de például Litvániában a kopjánál rövidebb rohatina volt a meghatározó lovassági lándzsatípus (Plewczyński,1995. 24–26. o.), s Pereszvetov javaslata arra utal, hogy a huszárokhoz köthető egyik legjellegzetesebb fegyver, a tárcsapajzs nem volt használatban Kelet-Európa északi térségében. Pereszvetov, 1956. 163., 299. o. 707

Gáldi, 1939. 160–166. o. Az ismeretlen bizánci szerző Taktikáját elsőként egy kiváló magyar

bizantinológus, Vári Rezső jelentetett meg. (Incerti scriptoris Byzantini saeculi X. Liber de re militari. Lipsiae, 1901.); újabban a bizánci ostromtechnikák kapcsán Tősér Márton hivatkozott a szövegre. Tősér Márton: Bizánci terjeszkedés a X. században – ostromtechnikák elméletben és gyakorlatban. HK, 119 (2006). 460. o.; Tősér Márton: Portyázó harcok a bizánci határokon a X. században. HK, 120 (2007). 541. o. 57. j.

196

szinte teljesen visszhangtalanul maradtak a hazai hadtörténetírásban, 708 mely a huszárság múltjának megvilágítására jobbára azóta is megelégedett a szintén nyelvészettudományból kölcsönzött ’szerb rabló’ magyarázattal. Nem így a balkáni népek tudósai, akiket legalább annyira sértett a huszárok azonosítása a ’szerb rablókkal’, mint a hazai közvéleményt, s kapva kaptak a lehetőségen, hogy a bizánci hadsereg ’reguláris’ egységeitől származtassák a huszárságot.709 Maga az elenvezés akártöbb különféle, de hasonló jelentéssel bíró szó egymásra rétegződéséből is keletkezhetett, amiben egyaránt szerepet játszott a rabló, kalóz, portyázó jelentésű latin cursor, corsarius, a csapda jelentésű görög khószía, a rabló jelentésű bolgár chonsa szó is, amit egyes nyelvészek a csapat jelentésű gót hansa szóra vezettek vissza. A szláv guszár kifejezés helynévként már a XIII. századtól adatolható Magyarországon, s jelenleg ugyan e helynév szláv eredeztetése az elfogadott vélemény, de érdemes eltűnődni rajta, hogy a Guzar helynévként Közép-Ázsiában is adatolható, méghozzá Xusar-Husar formájában is. 710 Ez esetben a szó etimológiájánál talán mégis lényegesebb, hogy bizánci szövegek szerint mi is volt a görögben ’khószáriosznak’, illetve ’khonszáriosznak’ is nevezett katonák funkciója. A leggyakrabban említett feladatkör az erőszakos felderítés és „nyelvek” fogása volt,711 de külön figyelmet érdemel az a részlet, ami az ellenséges területek megszerzésében játszott szerepükről szól: „Akik pedig fallal övezett városokat akarnak harccal elfoglalni, és ezáltal az ellenséges ellenállást meg akarják törni, gyakori betöréseket intézzenek azok földjére kourszárész-ek és trapezitasz-ok útján, akiket a nyugatiak712

khószároisznak neveznek, valamint

más lovas

és

gyalogos

erők

segítéségével.”713 Még a XIII–XIV. században is külön csapatba osztott bizánci

708

A ’huszár-vitában’ még felbukkant: Zsuffa, 1940.; újabban Veszprémy, 2000a. 675. o. 9. j. Ellentétben

a nemzetközi irodalommal, lásd például Brzezinkski, Richard–Vuksic, Velimir: Polish Winged Hussars 1576– 1775. (Warrior) Oxford, 2006. 5. o. 709

A kérdés külföldi szakirodalmának áttekintése: Rezachevici, 1971–1972.

710

Veszprémy, 2000a; Gáldi, 1939. 162–166. o.; Cankova-Petkova, Genoveva: A kora középkori bolgár–

magyar kapcsolatok néhány adata. In: Dobrev, Csavdar–Juhász Péter–Mijatev, Petar: Tanulányok a bolgár– magyar kapcsolatok köréből. A bolgár állam megalapításának 1300. évfordulóján. Budapest, 1981. 215. o.; Rácz Anita: A régi Bihar vármegye településneveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen, 2007. 111. o.; Róna-Tas András: Újabb adatok kazár népnév történetéhez. Nyelvtudományi Közlemények, 85. (1983) 133 o. 711

Gáldi, 1939. 161–163. o.

712

A birodalom nyugati részének, azaz a Balkánnak a lakói.

713

Gáldi, 1939. 161. o.

197

portyázókra alkalmazott terminológia újabb érdekessége, hogy a rájuk alkalmazott nevek közül a ’prokourszátor’, ’kurszátor’ párja a ’precursor’ is megtalálható a ’huszár’ szinonimájaként a XVI. századi magyar szövegekben.714 S ezeknek a bizánci katonáknak is épp úgy a rablás, a zsákmányolás volt a fő feladata, mint azoknak a magyarországi praecursoroknak, akik az ellenséges területeken ’száguldani’, azaz dúlni, rablani, zsákmányolni jártak.715

714

Bartusis, 1992. 250. o., különösen a 36. j. Ebből a késő bizánci időszakból akad olyan forrás is, ami

1374–1375-ben már egyértelműen egy balkáni nagyúr csapatai között említi a huszárokat. Bartusis, 1981. 402–403. o.; Veszprémy, 2000a. 678. o. 715

Takáts, 1928. 89–93. o.

198

V.4. Lehet-e helye rablóknak a nemzeti mitológiában? – a huszárság funkciójának problémái Veszprémy László fentebb idézett gondolatmenetének summázatában a következő módon reflektált a „huszár-vita” egykori „neuralgikus” pontjaira: „a török előrenyomulás éppen a gyorsan mozgó, a zsákmány és a rablás reményében önfeláldozó és minden feladatra bevethető harci csapatokat értékelte fel, s tette a déli térségben megismert »huszárokat« katonai szempontból követendő, meghonosítandó példává. Nem helyes különös hangsúlyt helyezni az etnikumra, hiszen magyar földön majd ugyanaz a folyamat zajlik le, mint tőlünk délre. A török előrenyomulás nagyszámú birtokost földönfutóvá tesz, akiknek nem marad más választása, mint a hivatásszerűen űzött katonáskodás.”716 A kortárs tudós tehát még 2000-ben és 2005-ben is szükségét látta, hogy kitérjen ezekre a tényezőkre, mivel a szélesebb olvasóközönség számára szinte a mai napig feloldhatatlan dilemma, amit a balkáni huszárság „rablóvá” minősítése és a magyar katonai hagyományokra való büszkeség közötti áthidalhatatlannak tűnő szakadék eredményezett egykor. Ezt a teljesen ahistorikus problémát már a Takáts Sándor által 1928-ra összegyűjtött adatok megszüntethették volna, amennyiben a vitát nem befolyásolták volna olyan tudományosságon kívüli szempontok, mint például a katonáskodásra kötelezett magyar nemességből verbuválódott fegyelmezett „reguláris” csapatok és a rabló, kegyetlenkedő – hangsúlyozottan szerb – huszárok etnikai megkülönböztetésének igénye Tóth bírálói esetében,717 valamint Tóth némileg „szenzációhajhász” írásmódja.718 716

Veszprémy László: „Latrunculi, cursatores, hussarones.” Megjegyzések Kézai latinságához. In: Piti

Ferenc (szerk.): „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvanesztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged, 2000. 680. o.; Veszprémy László: Csatamének, paripák és hátaslovak. A középkori hadilovakról. In: Hausner Gábor (szerk.): Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Budapest, 2005. 816. o. 717

Takáts Sándor: A huszár, a száguldó és a jargaló. In: Emlékezzünk eleinkről. Budapest, é. n. [1928.].

92–93., 208. o. Az egyéb szempontokról Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. HK, 38 (1937). (a továbbiakban: Darkó, 1937.) 165–172. o. Zsuffa Sándor nem is titkolta különösebben, hogy milyen szempontok vezették Tóth bírálatára: „Delbrück, a híres hadtörténet tudós saját hazájában azért lett nagy, mert a germánság öntudatának és önbizalmának fokozására nagy gondot fordított; mert nem internacionalista, hanem szovinista germán tudós volt. Sajnos mindezt dr. Tóthról elmondani nem lehet. Sőt, ha rosszmájú lennék, és ha a nálam fiatalabb dr. Tóth érdemeinek nem volnék őszinte elismerője, ezt is mondhatnám: ime a magyar Ézsau, aki a szerbeknek egy tál lencséért eladta azt a kincset, amelyből olyan lelkierő sugárzik ki, amely a magyarság apraja nagyját és annak minden ízét évszázadokon átjárta, lelkesíteni és buzdítani tudta. Ezért cikkét, mely egy régi és már a külföld köztudatában is gyökeret vert vélemény kiirtására van hivatva, szükségesnek nem tartom. Sőt, azt még akkor is hét lakat alá kellene zárni, ha az a

199

Jóllehet a középkori hadtörténet kutatói számára rég nyilvánvaló tényekről van szó, a huszár-vita kapcsán három kérdésre mégis érdemes röviden visszatekinteni: Mi volt a szerepe a rablásnak, zsákmányolásnak a középkori háborúkban? Meg lehetett-e olyan módon különböztetni a rablókat a katonáktól a középkorban, ahogyan azt a XIX–XX. századi normák diktálták? Mindennek fényében lehet-e sommásan rablónak minősíteni a korai forrásokban felbukkanó huszárságot? Az első kérdés esetében egyértelmű, hogy a XVII. századi állandó hadseregek előtti korokra anakronisztikus a „regularitás” kifejezést olyan értelemmel felruházni, mint amit az a XIX–XX. században hordozott. Még ha a XVI. században a hadügyi törvényekre – a regulára – felesküdött csapatokat reguláris egységeknek tekintjük is, mint amilyenek a XVII. században a központi hatalom professzionális, állandó hadseregei voltak, a középkori hadseregek esetében e fogalom használata mindenképpen értelmetlennek tűnik.719 történelmi tényeknek is tökéletesen megfelelne, és ha azt megdönteni sem lehetne.” Zsuffa Sándor: Magyar volt-e az európai huszár őse? Budapest, é. n. [1937.] 15–16. o.; A harmincas években még sokkal elevenebb, sokszor kifejezetten naív hazafias érzésekből táplálkozó, máig ható ellenérzések jó példája a második világháborús veterán huszártiszt, Nagy Kálmán véleménye, aki szerint „Az a feltevés, hogy a huszár szó a magyar nyelvbe a török elől menekülő szerb lovasok lovasrablót jelentő gusar szavából ered téves, mert teljesen elképzelhetetlen, hogy Mátyás király legelőkelőbb elit magyar lovaskatonáit a szerb rablók nevén határozta volna meg, valamint kizárt dolog, hogy nemesi családok a lovasrablók nevét vették volna fel. Ez csak

a

XIX.

századi

szlávosító,

nyelvünket

lebecsülő

irányzat

[http://jam.nyirbone.hu/rendez/huszartortenet/NagyKalmanHuszarsagTortenete.html,

agyszüleménye.” ketöltve:

2006.

szeptember 16.] 718

„Az elnevezés további hajszolása ellenben olyan kevéssé előkelő fogalmi környezetbe vezet, hogy még

azokat is megdöbbenti, kik előre sejtik, sőt tudják, hogy egy könnyű lovasfajtát keresve s egyben a középkor korábbi esztendei felé haladva, bajosan fognak valami arisztokratikus miliőbe érkezni.” Tóth Zoltán: A huszárság eredetéről. HK, 35 (1934). 136. o. 719

Kelenik József: A magyar csapatnem. In: A magyar huszár. Szerk. Zachar József. Budapest, [2000.]

32. o.; Pálffy Géza: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI–XVII. században. Győr, 1995.; Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború. Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéséhez. In: Petercsák Tivadar – Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699–1723). Eger, 1991. (Studia Agriensia 11.) 25–26. o.; Czigány István: A végvári katonaság és a regularitás. In: Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI–XVII. században. Eger, 1997. (Studia Agriensia 17.) 43. o.; Ságvári György: Kuruc regularizálás (1704–1706). In: Czigány István (szerk.): Az államiság megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. Budapest, 2002. 189–228. o.; Az sem segít, ha pusztán a törvények által előírt formában felálló katonaságot tekintjük „regulárisnak” az önkéntesek csapataival

200

A középkori Magyarországon például a hatalmaskodásokat elkövető fegyveresek a háborús időszakokban nyilvánvaló módon a honvédelmi potenciál részét képezték.720 A zsoldoshadseregek terjedése, s ebből következően a megsokasodó, gazdátlan zsoldosok megjelenése egész Európában még inkább rontott a helyzeten. Mint az köztudott, Mátyás híres és egyes vélemények szerint különösen fegyelmezett zsoldosserege a FelsőMagyarországot megszállva tartó és végigrabló, gazdátlan cseh és lengyel zsoldosokból szerveződött, akiket a király többek között – névleg szolgálatából elbocsátva – III. Frigyes uralmának destabilizációjára is megkísérelt felhasználni. 1472-ben így névleg egyszerű rablókként dúlták Ausztriát, és később, magyarországi kiűzetésük után is rablókként próbáltak szerencsét. De legalább ilyen ellentmondásos volt a későbbi magyarországi hajdúk helyzete is, akik hol katonaként, hol pedig a vármegyei hatóságok által üldözött rablókként élték világukat, s amennyiben támadásaikat a hódoltság területén követték el, igencsak nehezen lehet a „rabló” és „katona” közötti, elmosódott határokat megrajzolni.721 A második kérdésre egyértelműen az a válasz, hogy a rablás és pusztítás – NyugatEurópában épp úgy mint Bizáncban – szervesen hozzátartozott a hadi tevékenységekhez, mivel egyfelől nem tettek különbséget az ellenséges területen élő „civil” lakosság és „hadviselő fél” között, másrészt pedig a győzelmet – az ókori hadművészet hagyományait követve – nem kockázatos, döntő csatákban, hanem az ellenség kifárasztásával, anyagi forrásainak kimerítésével próbálták meg elérni. A középkorban is híres ókori hadtudományi író, Publius Flavius Vegetius Renatus szerint is: „Előnyösebb ínséggel, rajtaütésekkel vagy megfélemlítéssel győzni le az ellenséget, mint nyílt csatában, amelyben a szerencse néha többet számít, mint a vitézség.”722 szemben, mert így például a XVI. századi akindzsik is a „reguláris” kategóriába kerülnének. Szakály Ferenc – Fodor Pál: A kenyérmezei csata. HK, 111 (1998) 312. o. 720

A hatalmaskodásokról Tringli István:

A hatalmaskodás és a Fehde. Két jogintézmény

összehasonlítása. In Magyar történettudomány az ezredfordulón. Glatz Ferenc 70. születésnapjára. Szerk.: Gecsényi Lajos, Izsák Lajos. Budapest, 2011. 413-420. o.; Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, 1997. 94., 226., 244. o.; Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Budapest, 1988. 116–117. o.; E. Kovács Péter: Összetörték, elrabolták. Egy szlavóniai mezőváros anyagi kultúrája az 1520. évi hatalmaskodás tükrében. Történelmi Szemle, 39 (1997). 429–430. o. 721

Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege. (A fekete sereg.) Budapest, 1925. 54–65., 204–206.

o.; Nagy László: Hajdúvitézek (1591–1699). Budapest, 1983.13–33., 137–157. o. 722

Hahn István (szerk.): A hadművészet ókori klasszikusai. Budapest, 1963. 836. o. A „depopulációs

stratégiának” is nevezett módszer nyugat-európai alkalmazásáról Rázsó Gyula: A lovagi hadseregek stratégiájának néhány kérdéshez. HK, új folyam 7 (1960). 138., 157–159., 166. o.; Allmand, Christopher: War and the Non-Combatant in the Middle Ages. In: Keen, Maurice: Medieval Warfare. A History. Oxford,

201

Ez volt a Mátyás seregében harcoló délszláv huszárok feladatköre is, ami egészen világosan kirajzolódik abból, ahogyan Bonfini megörökítette 1477. évi ausztriai tevékenységüket: „a könnyűfegyverzetű rácok engedélyt kapván, hamar lovaikkal máris beszáguldozzák az innenső Ausztriát; a lehetőséggel túlságos rosszindulattal élnek, mindent felforgatnak, felégetik a tanyákat, korra, nemre való tekintet nélkül dühöngenek, gyilkolják, aki elébük akad, jobb szeretik a vért, mint foglyot; azt hiszik mennél nagyobb pusztítással tombolnak, annál nagyobb a hasznuk; tűzzel-vassal rombolnak mindent, a templomokat kifosztják, mennyeit, földit embertelenül tönkretesznek. Emiatt a helybelieket akkora félelem szállja meg mindenfelé, hogy a környező községek önként felajánlják a megadást. Mivel a tábor Peterdorfnál állt, ki tagadhatta volna, hogy Bécset ostromolják? A huszárok öldökléseikkel olyan veszélyessé tették a környéket, hogy a városból senki sem merészkedett ki; sőt a külvárosok is annyira rettegtek, hogy állandó őrjáratokat tartottak fenn. Mivel mindenkit roppant félelem szállt meg, egyetlen napon tizennégy Bécs környékén fekvő, a várost koszorúként körülvevő község adta meg magát önként a királynak […] Ez a behódolás pedig olyannyira akadályozta a bécsiek élelmezését, hogy úgy látszott, mihamar végső ínségre jutnak …”723 Az ilyen természetű feladatok elvégzésére nyilvánvaló módon – nem csak Magyarországon – a gyorsan mozgó, könnyű fegyverzetű csapatok voltak a leginkább alkalmasak: a százéves háborúban ilyenek voltak például az angolok oldalán az írországi és skóciai határvidékekről származó lovasok, a hobelarok vagy a XV–XVI. századi itáliai háborúkban a már említett velencei sztradióták.724

1999. 253–272. o.; Gillingham, John: A rózsák háborúja. Budapest, 1985. 38–39. o.; Veszprémy László: Hadügy a koraközépkori Nyugat-Európában. Társadalom és honvédelem, 4 (2000). 106–117. o. Még a XVI– XVII. százdban is többször felmerült, hogy ilyen módon gyöngítsék a magyarországi oszmán hatalmat. Pálffy Géza: Elképzelések a török hódoltság elpusztításáról a XVI–XVII. században. A Habsburg Birodalom magyarországi hadszínterének néhány főbb sajátosságáról. In: Kovács Gyöngyi (szerk.): „Quasi liber et pictura.” Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Studies in Honour of András Kubinyi on His Seventieth Birthday. Budapest, 2004. 387–403. o. 723

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. (Ford. Kulcsár Péter.) Budapest, 1995. 816–817. o.

Természetesen, ha az ellenség járt el ugyanilyen módon, az teljesen más megítélés alá esett: Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393–1437). HK, új folyam 20 (1973). 440. o., 216. j. 724

Lydon, James F.: The Hobelar: An Irish Contribution to Medieval Warfare. The Irish Sword, 2

(1954/6). 12–16. o.; Mallet, M. E. – Hale, J. R.: The Military Organization of a Renaissance State: Venice ca. 1400 to 1617. London, 1984. 376–377. o. Épp ezért tűnik értelmetlen anakronizmusnak az a – több szerzőnél is visszatérő – megállapítás, hogy „a huszár nem rabló, mint Szarvas állította, hanem rendes, könnyű

202

A másodlagos haszon, az ellenségnek okozott károk mellett, a hadviselő feleknek nagyon is valós anyagi érdekük fűződött e taktikához, mivel a könnyűlovas katonaréteg egyik legfontosabb jövedelemforrását a zsákmány jelentette. Így a huszárok harci tevékenysége és a zsákmányszerzés szétbogozhatatlanul összetartozott. A XVI. század eleji végvári harcok horvát hőséről szóló Cantio Petri Berizlo a vezér jó tulajdonságai között említette azt is, hogy „Ahol vinak ü huszári, ott vígan osztoznak, ü szolgái az marháért csak meg sem bántatnak.”725 Amikor az 1514. évi parasztháborúban a despoták szerémségi szerb katonaságát a felkelt parasztok ellen vetették be, az büntetésből Bács- és Bodrog vármegyét pusztította, s nagy nyereséggel, számtalan „dúlott marhával” tért haza, sőt „mind a rácok, mind az magyaroknak, kik szolgáló népek valának, ilyen kívánságok vala: hogy az urak Nagyszegedet adnák nekiek kobzásra szolgálatjokért, ük azon megiligedninek.” 726 A Mohács utáni időszak belháborújában a Ferdinád-párti huszárkapitány, Bakics Pál is felemlegette, hogy a felfogadható huszárok zöme a János-párti Török Bálint szolgálatába szegődött, mert az szabad zsákmányolást – azaz rablást – engedélyezett nekik.727 Ferdinánd király udvari huszárait is igen nagy megelégedéssel töltötte el a gazdag németországi vidékeken folyó 1547. évi hadjárat, mert „csudálkozásra való nagy sok préda nyereség [volt], úgyannyira, hogy majd senki nem volt az magyar vitézek közül, ki nemcsak bőségesen megtöltözvén, de még meggazdagulván is haza nem ment légyen.”728 Az ellenséges területek kifosztásából származó zsákmány azonban nem csak a közkatonák vagyonát gyarapította. Közismert, hogy a Korán szerint a hitetlenektől szerzett zsákmány ötöde a muszlim közösség, azaz a kalifa tulajdonát képezte, de az már jóval kevésbé közismert, hogy a bizánci jogrendszer is ismerte az állami hadizsákmány portyázó lovaskatona jelentésű” (Prikkel Marián, Réthei: Huszár. Magyar Nyelvőr, 28 [1899]. 343. o), mert a korabeli szokások szerint az ilyen lovaskatona dolga épp a rablás és pusztítás volt. 725

Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei. Budapest, 1962. (Irodalomtörténeti könyvtár, 7.) 63. o. Szalay László: Verancsics Antal összes munkái. 2. k. Pest, 1857. 7–12. o. Aligha véletlen, hogy a

726

zsákmány nyilvános elárverezését jelentő „kótyavetye” szavunk szerb eredetű. Elterjedése valószínűleg szoros kapcsolatban állt a huszárság térnyerésével. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. II. k. Budapest, 1976. 594–595. o. 727

Takáts Sándor: A hadi kótyavetye a török világban. In: Uő: Rajzok a török világból. III. k. Budapest, 1917.

(a továbbiakban: Takáts, 1917.) 137., 144. o.; Bessenyei József (szerk.): Enyingi Török Bálint. Budapest, 1991. 124. o. 728

Istvánffy Miklós Magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. Sajtó alá

rendezte Benits Péter. I/2. k. Budapest, 2003. 119. o. A gazdag külföldi területeken szerezhető zsákmánytól még a XVII. század végén felállított reguláris huszárezredek katonái sem estek el: Takáts, 1917. 137., 152. o.

203

intézményét, bár az csupán a teljes zsákmány hatoda volt. Tehát a Balkánon a bizánci „khószárioszok,” vagy a muszlim jogrendet követő akindzsik korántsem csak a saját szakállukra, hanem a birodalmi kincstár érdekében is tevékenykedtek.729 Sajnos arról, hogy Magyarországon milyen szokások szabták meg a hadizsákmány felosztását, nem rendelkezünk megbízható adatokkal. A Képes Krónika szerint 1071-ben Nándorfehérvár elfoglalása után Salamon és a hercegek épp a zsákmány felosztása miatt kerültek szembe egymással; „egy magyar sem volt, aki ott meg ne gazdagodott volna,” noha a király a zsákmány és a foglyok egynegyedét kívánta megtartani magának és vitézeinek, egy másik negyedet a hercegeknek és kíséretüknek adott, a maradékot pedig két kedvelt főemberének juttatta.730 A XV. században azonban ismereteink szerint már nem volt szokásban, hogy a király ilyen módon részesedjék katonái szerzeményeiből. Már I. Károly Róbert egy 1319-es oklevele is csak arról számol be, hogy Debreceni Dózsa vajda „zászlókat, foglyokat, fegyvereket és lovakat küldött hozzánk tisztelettel a győzelem jeleként, azaz uralmunk elismeréseként,” s egy itáliai követ tudósítása szerint Mátyás korában is ez a szokás uralkodott.731 A főurak által fizetett magánkatonaság zsákmányának harmada viszont az urakat illette, ami nyilván ősi szokás lehetett: a sokféle

729

Korán. Simon Róbert fordítása. Budapest, 1987. (Prométheusz könyvek, 17.) 127. o., 8.41.; Dain, A.:

Le Partage du Butin de Guerre d’Aprés les Traités Juridiques et Militaires. In: Actes du VI e Congrès international d’études byzantines, Paris, 1948. I. k. Paris, 1950. 347–354. o. Adott esetben a császár személyes jelenléte módosíthatta a zsákmányrész nagyságát, 1017-ben a bulgáriai Longosz erődjének elfoglalása után egyharmad a császáré, egyharmad a seregé, egyharmad pedig a rusz segédcsapatoké lett. Bréhier, Louis: A bizánci birodalom intézményei. Budapest, 2003. 389. o.; Fodor Pál: Adatok a magyarországi török rabkereskedelemről. In: Uő: A szultán és az aranyalma. Budapest, 2001. 299–304. o. Csak a száz főnél kisebb csapatok által végrehajtott vállalkozások számítottak „adómentes” vállalkozásnak. Uo. 300. o. 730

Képes Krónika. Bellus Ibolya fordítása. Budapest, 1986. 139. o.

731

A XIII. század első felében már külön kiemelt érdemnek számított, hogy Dénes fia Dénes lovászmester

az elfoglalt Luck városából származó zsákmányt átadta a királynak. Borosy András: Hadi érdemek Magyarországon a XIII. században. HK, új folyam 32 (1985). 525. o.; Kristó Gyula (szerk.): Középkori históriák oklevelekben (1002–1410). Szeged, 2000. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 1.) 228. o.; Justiniano Calvitelli jelentése a milánói hercegnek., 1476 szeptember 8. In: Nagy Iván – Nyáry Albert: Magyar diplomácziai emlékek Mátyás király korából, 1458–1490. Budapest, 1877. 325–326. o. A szokás továbbélt az Erdélyi Fejedelemségben is, lásd Bethlen Gábor levelét Thurzó Imrének, 1621. február 13.: Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Budapest, 1879. 251. o.

204

középkori magyar hagyományt megőrző Erdélyi Fejedelemségben még a XVII. században is így jártak el a fejedelem zsoldján harcoló vitézek.732 A XV. században bizonyos feltételekkel a cseh zsoldosok zsákmányából is részesültek megbízóik – így valószínűleg Mátyás király is –, s ehhez hasonlóképpen a Habsburg uralkodók sem maradtak ki később saját portyázóik hasznából. Barkóczy István 1664-ben felállított ezredének alapítólevele szerint a nyílt harcban szerzett zsákmányt a katonák feloszthatták maguk között, de a török vagy rác falvakban szerzett préda fele a királyt illette.733 Ezek a szokások talán új fényt vethetnek a korai huszárok „rabló” mivoltára is. A XVI. század második felében a Habsburg kormányzat számára a határvédelem kérdéseit taglaló előterjesztés szerint a békebontások egyik oka épp az, hogy „a legtöbb tehetősebb magyar nemes és úr a szolgáit és lovasait csak azért tartja, hogy azokat az ellenség területére küldje rabolni…”734 Bizonyos jelek arra utalnak, hogy nem volt ez korábban sem másként. Mátyás uralma elején a pápai követ úgy vélekedett „az ország bárói és nemesei általában harciasak […] dúlnak, s ha éppen nincs ellenség, akinek a földjén zsákmányt ejthetnének, akkor egyik a másiktól rabol, úgy hogy állandóan valami villongásban vannak elfoglalva.”735 A XV. század második felében és a XVI. század elején a délvidéken a délszláv vagy vlah könnyűlovasság, a „huszárok” egy része tulajdonképpen a Magyarországon birtokot nyert szerb előkelők, a Brankovicsok, Belmosevicsek, Jaksicsok magánkatonaságának számított, s a királyi várak őrségének azon része, amely adómentesség vagy némi – rendes zsoldnak igazából nem nevezhető – juttatás fejében vette ki a részét a határvidék védelméből, szintén hasonló státusszal bírhatott. Ezeket a fegyvereseket a források – amint

732

Ezt a gyakorlatot a XVI. században a Habsburg kormányzat szerette volna a maga javára kiterjeszteni,

de törekvése nem járt sikerrel. Pálffy Géza: A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a XVI– XVII. századi török–magyar határ mentén. Fons, 4 (1997). 26–27. o.; az erdélyi gyakorlatról: uo. 80. j. 733

Tresp, 2004. 293–300. o.; Takáts, 1917. 153. o.

734

Kelenik József: A hadügyi forradalom és jelenségei Európában és a Magyar Királyságban a XVI.

század második felében. In: Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI–XVII. században. Eger, 1997. (Studia Agriensia 17.) 32. o. 735

Kovachich Márton: Scriptores rerum Hungaricarum minores. II. k. Buda, 1798. 15. o.; magyar

fordítása: Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. Budapest, 1951. 7. o.

205

arra Kubinyi András felhívta a figyelmet – felváltva nevezik huszároknak és vojnikoknak, ami elég egyértelművé teszi kapcsolódásukat a balkáni katonai hagyományokhoz.736 A huszárok legismertebb XV. századi említései – amennyiben a csonkaságukban nyelvtörténeti példamondatokká degradálódott szövegek kontextusát is figyelembe vesszük – meg is felelhetnek ennek a képnek. Ha a Thallóczy Frank kevei főispán 1432-es oklevelében szereplő „Huzerones et alios nonnullos malefactores” jelentése vitatható is; a Brankovics György szerb despota fegyverszüneti tervezetében felbukkanó „Predones aut Hwzarij Hungari” már egyértelműen olyan török portyázók ellentétpárját jelentik, akik békeidőben is rablótámadásokat intéztek a szomszédos országok területére, ami azonban – ahogyan az a török–magyar határ XVI–XVII. századi állapotaira is igaz volt – még nem jelentette a hivatalos fegyverszünet felrúgását a szomszédos hatalmak között.737 Még a huszárok „ősei,” a szerb gusárok rabló volta miatt oly sokat idézett Dusán István-féle törvénykönyvből is kiderül, hogy a „gusar” elnevezés nem csupán az ország területén belül tevékenykedő „köztörvényes bűnözőket” takarta, hanem adott esetben külföldről érkező támadókat is, hiszen a 143. tc. szerint a határ menti területek parancsnokai épp úgy a saját vagyonukkal feleltek az idegen földről érkező „gusarok” kártételeiért, mint egy ellenséges hadsereg pusztításaiért. Az pedig, hogy a 145. tc. kiemeli: amelyik faluban „gusarokat” találnak, azt fosszák ki, földesurát pedig fogják el, arra utal, hogy ezeket a „rablókat” ma talán nem is tudnánk olyan könnyen megkülönböztetni a szerb urak más, „törvényes” fegyvereseitől.738 736

Tóth, 1934. 187–189. o.; Kubinyi András: A szávaszentdemeter–nagyolaszi győzelem 1523-ban.

Adatok Mohács előzményéhez. In: Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és Jagelló-kor hadtörténete. Budapest, 2007. 124–125. o. Zsoldot ugyan nem kaptak, de a zsákmányhoz hozzájuthattak az 1538-ban Horvátországba települő vlahok is az I. Ferdinánd által kiállított kiváltságlevél szerint. Rothenberg, Gunther Erich: The Austrian Military Border in Croatia, 1522–1749. Urbana, 1960. The University of Illnios Press. 29–30. o. 737

Thallóczy Lajos – Áládsy Antal: A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára. 1198–

1526. (Monumenta Hungariae Historica I. Diplomataria. XXXIII.) Budapest, 1907. 92–93. o.; Darkó,1937. 159. o. Vö. Tóth Zoltán: A huszárság eredethagyománya 1937-ben. HK, 39 (1938). 74–75. o.; Teleki József: A Hunyadiak kora Magyarországon. X. k. Pest, 1853. 243–244. o.; Prikkel, 343. o.; Czigány István: Reform vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi beillesztése a Habsburg Birodalom haderejébe, 1600–1700. Budapest, 2004. 120. o. 738

Burr, Malcolm (Transl.): The Code of the Stephan Dusan. The Slavonic and East European Review, 28

(1971). 525–526. o. Hasonlóan kérdéses státusza lehetett azoknak a kissé „titokzatos” besliknek, akik az 1514:46. tc. szerint a földesurak birtokain tanyáztak. Elég egyértelmű párhuzam, hogy a késő bizánci időkben épp a császári hadsereg tagjai veszélyeztették leginkább rablásaikkal és egyéb kártételeikkel a vidék

206

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne érthetnénk egyet Takáts Sándorral, aki a későbbi időszakról úgy vélte, „a XVI. és XVII. század katonáit és harcmódját nem a mai szemmel kell néznünk. A katona és a rabló között akkor vajmi csekély különbség volt.”739 Akár gazdátlan zsoldosként, akár a XVI. századi akindzsikhez hasonló módon, adómentesség vagy egyéb kedvezmények fejében harcoló parasztkatonaként írjuk le a XIV–XV. századi huszárok társadalmi státuszát, a zsákmányszerzésnek mindenképpen kitüntetett szerepe volt harci tevékenységükben.740 Hogy bírvágyuk gyakran riasztó erőszakkal társult, ma már talán megdöbbentő, de nem tagadható.741 A katonanép bűneit a kortársak sem szépítették, így az utókor sem feledkezhet meg róluk. Nem véletlenül írta a schmalkaldeni háborúból Várday Pál esztergomi érseknek a királyi huszárok parancsnoka, Nyári Ferenc: „Főtisztelendőséged csak azon gondolkodjék, mint oldhatja majd föl bűneik alól embereinket, mert bizony eleget vétkeztek.”742

nyugalmát (Bartusis, Marc C.: Brigandage in the Late Byzantine Empire. Byzantion, 51 [1981]. 386–409. o.), s akad olyan forrás is, ami egyértelműen egy szerb nagyúr hadiszolgálatában álló fegyveresek között említi a huszárokat: uo. 402–403. o. 739

Takáts, 1917. 136. o.; Pápai Páriz Ferenc XVIII. századi latin szótára szerint a latin „latro” szó két

magyar jelentése: tolvaj és seregbe való vitéz. Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium Latino–Hungaricum et Hungarico–Latino–Germanicum. Budapest, 1995. (Hasonmás kiadás.) 333. o. Káldy Miklós veszprémi vitéz 1552-es kihívó leveléből is kiderül, hogy nándorfehérvári vitéz korában ők is jártak „rablani” az egykori szerb területekre. Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához. Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai. HK, új folyam, 25 (1978). 486. o. Vö. A magyarországi középkori latinság szótára. A szerkesztőbizottság elnöke: Harmatta János. Vol. IV. F–H. Budapest, 1993. 303. o. 740

Mátyás király 1486. évi dekrétuma alapján úgy vélem, a XV. század második felében a király zsoldos

huszárait abból a saját földjén, saját falvaiban élő délszláv népességből toborozták, ami emellett otthon, a déli határ védelmében tevékenykedett – ahogyan később a letelepített hajdúk is vállaltak zsoldosszolgálatot a XVII. században. Decreta regni Hungariae. Gesetzte und Verorderungen Ungarns 1458–1490. Collectionem manuscriptam F. Döry additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis, Geisa Érszegi, Susanna Teke. Budapest, 1989. 285. o.; Hazai György: A Topkapu Szeráj Múzeum leváltárának magyar vonatkozású iratai. Levéltári Közlemények, 26 (1955). 289–291. o. 741

Ballagi Aladár, a Habsburgok által az 1620-as években a Magyar Királyság területén toborzott, s a

harmincéves háború nyugati hadszínterein „horvát” néven elhíresült könnyűlovasság XIX. századi kutatója is így írt vizsgálódásai tárgyáról: „Egyébként is úgy áll a dolog, hogy e csapattest amennyi dicsőséget gyűjtött vitézségével, épp annyi gyalázatot halmozott magára zsivány kegyetlenségével. Hősies és ribanc had, melyet, hogy jó részben magunkénak ismertem föl, ránk nézve nem szégyen, de nem is nagy tisztesség.” Ballagi Aladár: Wallenstein horvát karabélyosai, 1623–1626. Budapest, 1882. V. o. 742

Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Sz, 11 (1877). 854. o.

207

208

VII. AZ ÚJ TÍPUSÚ KÖNNYŰLOVASSÁG SZERVEZETE ÉS

HARCMÓDJA VII.1. A könnyűlovasság helye és szerepe a Jagelló-kor lovasságában

A korabeli magyar könnyűlovasság nem rendelkezett egységes szervezeti keretekkel, tagjai a Magyar Királyság hadseregének igen különböző szervezeti egységeiben tevékenykedtek:

A. Udvari csapatok A XV. századi Magyarországon – mint több helyen is Európában – két fajta állandó katonaság létezett. Ezek közül a régebbi az udvari katonaság volt. Hazánkban az Anjou királyok óta biztosan létező királyi aula vitézeinek, a palotásoknak hagyományosan voltak katonai funkciói, de létszámukról a Jagelló-kor előtti időszakból nem rendelkezünk adatokkal. Kubinyi András becslései szerint a XV–XVI. század fordulóján a király mellett fegyveres szolgálatot ellátó palotások (kamarások, udvari huszárok stb.) legalább kétszázan lehettek, és csatlósaikkal együtt körülbelül 500 fegyverest biztosítottak a királynak. Ennek a viszonylag szerény méretű kontingensnek igen jelentős költségei voltak: 1523-ban a 650 főre becsülhető teljes udvartartás költsége majdnem elérte a 80 000 aranyat. Az aula tagjainak többsége azonban nem egyszerű katonaként szolgálta a királyt, hanem a nagyobb létszámú királyi bandérium tisztjeként.743 Az 1498. évi törvény 21. cikkelye – az ország történetében első ízben – már rögzítette is ennek méretét. Eszerint a király bandériuma régi szokás szerint 1000 – a határok biztonsága felett őrködő négy fizetett királyi főtisztviselő (az erdélyi vajda, a székely ispán, a temesi ispán és a horvát bán) állandóan fegyverben tartott csapata pedig 400–400 – lovasból kellett, hogy álljon. Ez ugyan szerény méretű haderő, de tekintettel a békeidőre, európai viszonylatban még mindig számottevő volt.744

743

Kurz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Budapest, 1988. 45–48. o.; Mályusz

Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest, 1984. 113–114. o.; Rázsó Gyula: A zsoldosság gazdasági és társadalmi feltételei és típusai Magyarországon a 14–16. században. HK, új folyam 8 (1962). 179–187. o.; Kubinyi, 1990. 64–67. o.; Kubinyi, 1995. 320–326. o.; Herman Zsuzsa: Államháztartás és a pénz értéke a Mohács előtti Magyarországon. Sz, 109 (1975). 330. o. 744

Kubinyi, 1982.; Kubinyi, 2000a.; Kubinyi, 2000b. 76–78., 150. o. Mint az a Pálosfalvi Tamás

szívességéből átadott 1494-es irat szövegéből kitűnik ezen alakulatokon belül, legalábbis a horvát-szlavón bán bandériumában biztosan helyet kaptak a nehézlovasok mellett a huszárok is: „in festo beatorum Petri et

209

B. Határvédelmi katonaság A középkori Európában az állandó katonaság másik funkciója a határvédelem volt, melyben hagyományosan kitüntetett szerep jutott a könnyűlovasságnak. 1479-től Lengyelország első állandó zsoldoshadseregének 900 lovasa és 200 gyalogosa is a tatároktól fenyegetett délkeleti határnál állomásozott. Franciaországban pedig az 1445-ben alapított állandó hadsereg híres nehézlovassága, a grande ordonnance mellett felállították a petite ordonnance vagy mortes-payes néven ismert könnyűlovas csapattestet is, melyet kisebb csapatokra osztva helyőrségekben állomásoztattak.745 Magyarország a kor egyik legnagyobb létszámú határvédelmi katonaságát tartotta fenn a déli határon, ami az 1510-es évek költségvetési feljegyzései szerint 7817 főt számlált, s ebből 5547 fő lovas katona volt. Habár a kimutatások ezen belül nem minden esetben nevezik meg, hogy könnyű- vagy nehézlovasságról van szó, a kiszámolható alacsony zsold és a határvédelmi funkció miatt feltételezhető, hogy ez a haderő túlnyomó részben könnyűlovasokból állt. Habár a kérdés kiváló kutatója, Kubinyi András szerint a létszám lassú apadásával lehet számolni, az, hogy Zsigmond korában 2200 „lándzsát” szántak a déli határ védelmére, azt jelenti, hogy a XV. században szokásos három fős lándzsákkal számolva több mint hatezer, nagyobbrészt könnyűlovasból álló haderőt feltételezhetünk a déli határon már száz évvel korábban is.746 Összehasonlításképpen az Oszmán Birodalom határainak biztonságáról 1525-ben viszont 41 053, főként lovas zsoldoskatona gondoskodott, akik közül 24 107 a Balkánon, a velencei és magyar határvidék váraiban teljesített szolgálatot. Hozzájuk csatlakoztak az adómentesség vagy adókedvezmények fejében katonai szolgálatra kötelezett balkáni parasztkatonák (vojnukok, martalosok, akindzsik), s a török források szerint közülük csak az akindzsik felvonultattak vagy 20 000 lovast. Hagyományosan ezeket a határvidéki

Pauli apostolorum in anno 1494 preterito Philippus litteratus, Elias Bosnyak gener eiusdem et Georgius Germegh de Buschyncz exercitum magnifici domini Ladislai de Kanysa tunc regnorum Dalmacie, Croacie et Sclavonie bani armigeros scilicet et huzarones per ipsorum deposicionem et ordinacionem necnon ex admissione prefati Ladislai bani Plavnicaszentbenedek birtokra adduxissent és in eadem condescendere fecissent.” (Jugoszláv Akadémia, DF 232065.) 745

Contamine, 1984. 169–171. o.; Gillingham, 1985. 46–46. o.; Plewczyński, 1997. 350. o.

746

Kubinyi, 2007. 124–125. o.; Tóth, 1934. 184–189. o.; A Zsigmond-kor tervezetről: Thallóczy Lajos –

Áldásy Antal: Magyarország és Szerbia összeköttetéseinek oklvevéltára. Budapest, 1907. (Magyarország melléktartományainak oklevéltára 2.) 58. o.

210

katonákat

szokták

értéktelen,

irreguláris

lovasnak

nevezni

a

régebbi

magyar

szakirodalomban.747 C. Az erdélyi székelyek Hagyományosan könnyűlovasokként harcoltak az erdélyi székelyek is, ám ez a feltételezett homogén katonatömeg a XV. század második felére már biztosan lovasokra és gyalogosokra oszlott.748 Habár a székelyek fejenkénti hadkötelezettsége miatt a XVI. századi beszámolók szerint akár 30–50000 embert is hadba tudtak küldeni, egy velencei követjelentés szerint Mátyásnak „csupán” 16 000 lándzsával, pajzzsal s kézi íjjal felfegyverzett székely lovasa volt, „kik a keleten legjobb íjazókul vannak elismerve s igen sebes lovakkal bírnak”.749 A XVI. század közepén Verancsics Antal viszont már úgy számolt be a székely katonaság tömegeiről, hogy „semmilyen jellemző hadfelszereléssel, semmiféle felismerhető fegyverzettel, sem feltűnő hadijelvényekkel nem bírnak” 750 A XVI. század első feléből származó hadügyi rendelkezések (1536, 1545) viszont arról tanúskodnak, hogy a vagyonosabbaknál a lándzsa, pajzs, sisak, páncél, a szegényebbeknél a lándzsa és pajzs volt az előírt felszerelés, ami egyfelől az íjászat háttérbe szorulásáról árulkodik, másfelől megfeleltethető a korabeli huszárfegyverzetnek.751

747

Káldi-Nagy, 1986. 189. o.; Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995.

(História Könyvtár, Monográfiák 7.) 84–85. o.; Hegyi, 2001. 1266–1272. o. A határvidéki parasztkatonaság jelentős része azonban gyalogos volt: az 1520-as években például Boszniából 7000 gyalogos állt harcra készen a szandzsákbég 3000 lovasán kívül. Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Budapest, 1991. 161. o. 748

Egyed Ákos: A székely hadkötelezettség és hadszervezet, különös tekintettel a XVI. századra. In:

Benkő Samu–Demény Lajos–Vekorv Károly szerk.: Székely felkelés 1595–1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Bukarest, 1979., Kriterion. 50. o. 749

Kordé Zoltán szerk.: A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről.

Csíkszereda, 2001. Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek) 139., 145., 148. o.; Óváry Lipót: Jelentés olaszországi kutatásaimból. Sz, 18 (1884). 509. o. Vö. Kubinyi András: Hadszervezet a késő középkori Magyarországon. In: Uő: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete. Budapest, 2007. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára) 201. o. 750 751

Kordé, 2001. 145. o. Marosvásárhely, 1536. január 2.: Fraknói Vilmos szerk.: Magyar országgyűlési emlékek 1. k. (1526–

1536) Budapest, 1874. 613. o.; Marosváráshely, 1545 november 2.: Szádeczky Lajos szerk.: Székely Oklevéltár. V. k. 1296–1603. Kolozsvár, 1896. 60. o. A század közepéről csupán egyetlen, feltehetően Izabella királyné uralkodása alatt keletkezett, de pontosan eddig nem datált rendelkezés említi a székely lófők fegyverei között az íjat (Simigiani, Ambrosii Somogyi Ambrus]: Historia Rerum Ungaricarium et

211

D. A telekkatonaságra épülő bandériumok szervezete 1490-es évek rendelkezései szerint, ha Magyarországot az állandó haderő nem tudná megvédelmezni, akkor hadba kell hívni a főpapok és a bárók – vagyonuk nagyságától függő létszámú – bandériumait, valamint a szegényebb nemesek vagyona után kiállított lovasokból álló megyei bandériumokat is. (Az 1498. évi 16. tc. szerint tizenegy déli vármegyében 24 jobbágyporta után kellett felszerelni egy könnyűlovast, a többi megyében pedig 36 jobbágyporta után egy nehézlovast.) Ennek fejében a király az 1498–1500-as hadügyi reformok során a korábbi egyforintos rendkívüli hadsegélyből befolyó uralkodói jövedelmének körülbelül a felét a bandériumtartó uraknak és megyéknek engedte át, hogy katonáik zsoldjára és felszerelésére fordítsák, s ezt a pénzt az érintettek saját maguk hajtották be az adózóktól. Ezeket a bandériumokat azonban nem lehet egész évben harckészültségben tartott állandó csapatoknak tekinteni: tagjaik jó része csupán „készenléti” juttatásban részesült, s csak a hadjáratok időtartamára mozgósították őket, amikorra tényleges zsoldot fizettek nekik.752 (Hasonló szervezet több európai országban is létezett a középkor folyamán, de a legtöbb helyen gyalogságot szereltek fel ilyen módon, Franciaországban hasonló volt például a franc archer-nek nevezett alakulat.753) Magyarország 1499 és 1503 között már ezzel a hadszervezettel vett részt Velence oldalán az oszmánok elleni háborúskodásban, így az itáliai diplomaták igyekeztek alaposan tájékozódni a magyar partner haderejéről, s információik alátámasztják Kubinyi András kalkulációit. Francesco de la Zuecha követet 1500-ban úgy tájékoztatta II. Ulászló király, hogy „a lovasság száma 18–20 ezer, […] de ebbe nincs beleszámítva az erdélyi és székely” kontingens, melyekkel együtt az ország teljes lovassági potenciálja már 40 000-re tehető.754

Transsilvanicarum ab anno 1490 usque 1606. Nagyszeben, 1800. 140. o. Vö. Fraknói Vilmos szerk.: Magyar országgyűlési emlékek 1. k. (1526–1536) Budapest, 1874. 612. o. 752

CJH I. k. 602–605. o.; Kubinyi, 2000a.; a XV–XVI. századi bandériumok működéséről Kubinyi, 2000b.

81–83. o.; a XVI–XVII. századi viszonyokról Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI–XVII. századi dunántúli nagybirtokon. Budapest, 1981. (Értekezések a történettudományok köréből. Új sorozat, 94.) 13–49. o. 753

Contamine, 1972. 304–313. o.; Borosy András: A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudális

magyar hadszervezetben. Budapest, 1971. (Értekezések a történettudományok köréből. Új sorozat, 94.) 10– 14. o. 754

Kubinyi András számításai szerint a banderiális rendszer a király 2600 saját katonáján kívül – a

telekkatonaság kulcsszámától függően – a bárói és megyei bandériumokkal, valamint az egyháznagyok 7250 lovasával együt még 14–20 000 lovast tudott kiállítani. Kubinyi, 2000a. 405. o. Az 1500. évi velencei jelentés

212

A rendszer „főpróbája” 1500 szeptemberében a Bácsra összehívott fegyveres országgyűlés volt, ahol II. Ulászló a velencei, a lengyel és a francia követek jelenlétében tartott szemlét az ország hadereje felett. Szakály Ferenc ezt az eseményt meglepő módon a királyság megszégyenüléseként értékelte, mivel szerinte „a tervezett 40 000 lovas helyett […] mindössze csak 10 000 vonult fel, közülük is 4000 fegyver nélkül. 18 vármegye egyáltalán nem küldte el kontingenseit”. Viszont Soranzo, a velencei követ, aki „10 000 lovas fölvonulását látta”, jelentésében úgy referált, hogy a mustra elég jól sikerült, noha „csak 4000 volt ellátva fegyverrel [azaz nehézlovas volt], a többi anélkül volt [azaz könnyűlovas volt], az említett számból pedig valami 700 gyerkőc [az eredeti szövegben a ‘ragazzi’ szó szerepel, amin a korabeli itáliai szóhasználatban a fegyveresek szolgáit is értették] vala, a had többi része jó csapatok és lovak. [Kiemelés tőlem – B. Sz. J.] Egyesek késtek a megjelenéssel, reggel is jött egy főúr 1000, a rác despota meg 600 lovassal; a 73 megyéből 18 hiányzott.” Vagyis a velencei diplomatának lényegében nem volt kifogása a látottak ellen, az pedig, hogy a jelentés szerint 18 megye hiányzott a 73-ból, bizonyosan félreértés lehet, hiszen a középkori Magyarországnak nem volt ennyi vármegyéje, a velencei követ nyilván más közigazgatási egységeket is a megyék közé sorolt. Az uralkodó pedig az ország teljes hadipotenciálját nyilván nem kívánta összevonni erre az országgyűlésre, így érthető, hogy a velencei követnek miért nem is hiányzott 30 000 lovas a bácsi táborból.755 Az 1500. évi 22. tc. a főpapok esetében ismét a régi, Zsigmond-kori bandériumjegyzéket vette alapul, s így egy 1502-es francia beszámoló szerint a király elméletileg 11–12 000, az egyház és a bárók pedig14 000 lovast tudtak volna mozgósítani. (Hasonló volt a nagyságrend 1524-ben is, amikor egy osztrák diplomata szerint a bandériumok 12 000 katonáját kívánták felvonultatni a déli határ védelmére.) Az 1523. évi törvények 19. cikkelye már 10 telek után rendelte el egy lovas felszerelését, amitől a kormányzat nem kevesebb mint 60 000 katonát remélt egy oszmánok elleni korlátozott célú, de csak nemzetközi támogatás mellett megindítandó támadó vállalkozáshoz. Az 1526. évi országgyűlésen már nem is határozták meg pontosan a kvótákat, a hadügyi cikkelyekben

fordítása Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról, 1500–1526. Forrástanulmány. Szeged, 1929. II. o. 755

Szakály, 1975. 66. o. A közigazgatási egységekről: Engel, 2001. 275. o.

213

csupán annyi szerepel, hogy mindenki az előírt mérték felett, „mentül nagyobb készülettel” szálljon hadba.756 A növekvő török veszély miatt a XVI. században jelentősen nőttek a az egyházi birtokok katonaállítási kötelezettségei is: az 1504. évi 24. tc. értelmében a király katonái mellett már az egyházi csapatoknak is azonnal fegyverbe kellett szállniuk, majd az 1518. évi bácsi gyűlés 1. törvénycikke a főpapi csapatokat félig, az 1522. évi 4. törvénycikke pedig már teljes egészében a déli határra rendelte, s az 1524. évi 48. cikkely értelmében ezek nem is voltak visszavonhatók onnan, azaz az 1526 előtti időszakban az egyházi bandériumok – legalábbis papíron – a királyság állandó katonaságának részévé váltak.757 Több adat utal azonban arra, hogy a szükséges anyagi háttér híján az előírt keretek nem lehettek teljes egészében feltöltve. Így a két legnagyobb egyházi bandériumtartó főpapnak, az esztergomi érseknek és az egri püspöknek békeidőben csupán 60–70 fegyveres állt a szolgálatában, és az ismert adatok szerint háború idején sem számlált bandériumuk lovassága 300 főnél többet.758 Fontosnak tartom e helyen megemlíteni, hogy a XVI. században az Oszmán Birodalom haderejének gerincét alkotó – és manapság legjobban kutatott – ún. tímárrendszer több tekintetben is hasonlított a telekkatonaságra épülő magyar bandériumrendszerhez. Igaz, a tímáros szpáhik nem magán, hanem az állam által kiosztott szolgálati birtokokon éltek, de ők is csak háború idején tekinthetők katonának, és jövedelmük arányában meghatározott kulcs szerint nekik is zsoldos lovasokat kellett magukkal vinniük a hadjáratokra. A szultáni 756

Kubinyi, 1999. 97. o. Az ismeretlen francia úr (aki 1502-ben II. Ulászló menyasszonyának kíséretében

járt Magyarországon) beszámolójában az szerepel, hogy 20 jobbágytelek után fogadtak katonákat. Marczali Henrik: Közlemények a párizsi nemzeti könyvtárból. Magyar Történelmi Tár, XXIII (1877). 110. o. Az 1523-as tervekről és a 60 000-es hadról Kubinyi, 1978. 206–207. o.; Kubinyi, 1981. 83–85. o.; Kubinyi András: A magyar állam belpolitikai helyzete Mohács előtt. In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. i. m. 67. o.; Kubinyi, 1981. 86. o. Úgy tűnik, hogy 1526-ban a jobbágyok ötödrésze helyett is állítottak telekkatonákat: Kubinyi, 1981. 95. o. 153. j., 98. o. 177. j. 757

CJH I. k. 686–687. o., 752–753. o.; Holub József: Az 1522. évi országgyűlés és törvényei. Sz, 52

(1918). 508. o.; Kovachich Márton György: Sylloge decretorum comitialium… I. k. Pesthini, 1818. 367. o. 758

Aluise Bon 1519-es jelentése szerint például a 20-as kulcs mellett „a főurak és ezek: a nádor, az erdélyi

vajda, a temesvári gróf és a horvát bán, akik 11 450 lovast állítanak ki, de ez a szám sohasem teljes egészen”. Balogh, 1929. XVIII. o.; a főpapi bandériumok létszámproblémáinak elemzése: Kubinyi, 1999. 97. o.; az esztergomi érsek fegyvereseiről Fügedi Erik: Az esztergomi érsekség gazdálkodása a XV. század végén. Sz, 94 (1960). 52–53. o.; Monumenta Rusticorum in Hungaria Rebellum anno MDXIV. (Maiorem partem collegit Antonius Fekete Nagy. Ediderunt Victor Kenéz et Ladislaus Solymosi, atque in volumen redigit Geisa Érszegi.) Budapest, 1979. 128. o.

214

kincstár is bevételeinek körülbelül felét átadta ezeknek a katonáknak, hogy magukat és kísérőiket, a dzsebedzsiket el tudják látni a törvényekben előírt fegyverzettel és felszereléssel, és hogy a hadjáratok idején is önellátóak legyenek. (Az oszmán államgépezet szigorának köszönhetően azonban ezt a pénzt, legalábbis a XVI. század elején, valószínűleg megbízhatóbban használták fel, mint Magyarországon.) Ezekhez a szpáhikhoz számították a különféle rangú katonai kormányzók – a szandzsák- és beglerbégek – önkéntesekből és zsoldosokból álló, személyes kíséretét is. A portai szpáhikkal együtt ezeket szokta a régebbi magyar szakirodalom a reguláris lovasság kategóriájába sorolni – ellentétben a magyar bandériumok katonaságával.759 A XV. század végének hadügyi törvényei még egy olyan időszak szülöttei, amelyben a nehézlovasság csatatéri primátusa vitathatatlan volt. 1490 nyarán Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány az ország határvédelmének keleti csapataival és Mátyás veterán nehézlovasaival legyőzték Corvin Jánost és híveit, akik viszont a határvédelem nyugati részének katonáit vezették a belháborúban, de nem rendelkeztek kellő nehézlovassággal. A vesztes sereg két vezére utóbb állítólag azt mondogatta, „soha többé nem bízik a gyalogoszászlóaljakban és a könnyűfegyverzetű csapatokban, mert a tapasztalat immár megtanította arra, hogy a páncélosok erejével szemben a könnyűfegyverzetű lovasok semmire sem képesek.”760 Nagyon is érthető tehát, hogy a külföldi zsoldosok elbocsátása után a hazai nehézlovasok számát kívánták növelni, viszont úgy tűnik, hogy a magyar nehézlovasság nem mindig állta ki az összehasonlítást nyugati kortársaival, és felszerelése is gyöngébb volt. A XV. század második felére ugyanis a nyugat-európai nehézlovasság fegyverzete eljutott fejlődése csúcspontjára: a lovasok olyan drága, de a mozgásukat továbbra sem túlságosan gátló, kiváló szerkezetű lemezvérteket használtak, amelyek az 1480-as évektől már a pajzs használatát is feleslegessé tették. A korábbiaknál némileg súlyosabb, kb. 25–30 kg-os vértekbe öltözött lovasokat rendkívül értékes, nagytestű, de igen kényes csatalovak hordozták a hátukon, amelyeket nem lehetett hosszantartó megpróbáltatásoknak kitenni, így akár csata közben is váltani kellett őket. Harcban is minél inkább igyekeztek óvni

759

Káldi-Nagy, 1986. 166–181. o. A magyar hadügyi reformok adóvonatkozásairól: Kubinyi, 2000a. 401–402.

760

Bonfini, 1995. 915. o.

o.

215

ezeket az állatokat, ezért XVI. század elején aki megengedhette magának, annak a lova is páncélozva volt.761 A zárt lemezvértben küzdő lovagok mellett a védőfegyverekkel egyébként jól ellátott, de csak sisakkal, pajzzsal, sodronyinggel, esetleg brigantinnal rendelkező – tehát a XI–XIII. századi Európában felszerelésük szerint még nehézlovasnak számító – katonákat már a könnyűlovasság körébe sorolták.762 Francesco de la Zuecha 1500. évi jelentése szerint a lovasság legkisebb egysége 6 lovasból állt, élén egy nehézfegyverzetű harcossal, ami nagyjából megfeleltethető az itáliai hadakban ekkor szokásos – a régi lándzsánál már népesebb – elmetto vagy corazza nevű formációnak, de a bandériumok fennmaradt létszámkimutatásaiból tudható, hogy Magyarországon ezek az egységek igen változatosak voltak, hiszen a négy lovas tagozódásra is találni annyi példát, mint erre.763

761

Rázsó Gyula: Katonai reformok a 15. században. In: A magyar hadtörténelem évszázadai. (Szerk.

Király Béla–Veszprémy László.) Budapest, 2003. 46. o. Estei Hippolit véleménye szerint a magyar „nehézlovasság rossz, azonban a könnyűlovasok a legjobbak a világon”. Balogh, 1929. XXXIII. o. Burgio külön említi csalódottságában, hogy Szapolyai György csak magyar módra felszerelt nehézlovasokat hozott magával. Katona, 1979. 237. o. A nyugat-európai fegyverzet késő-középkori változásairól Gamber, Ortwin: Geschichte der mittelalterliche Bewaffnung. Teil. 6. Zeitschrift der Gesellschaft für historische Waffen und Kostümkunde, 40 (1998/1). 33–62. o.; Töll László: Az acél építészete. In: Veszprémy László szerk.: Rex invictissimus. Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon. Budapest, 2008. 97–120. o.; az európai csataló történetéről Hyland, Ann: The Warhorse, 1250–1600. London, 1998.; a XV. század második felének magyar lovassági felszereléséről Zarnóczki Attila: Fegyverzet, katonai felszerelés, hadsereg Magyarországon Hunyadi Mátyás korában. HK, 103 (1990/1). 34–46. o.; a janicsárok lovasság elleni harcmodoráról Mihajlović, Konstantin: Memoirs of a Janissary. (Transl. by Stolz, Benjamin.) Ann Harbor, 1975. 173. o. 762

A XV. század sokféle európai könnyűlovasságáról Contamine, 1984. 128–129. o. A lovasság

kategóriáinak – gyakran a védőfegyverzet súlyától független – relativitására igyekeztem felhívni a figyelmet már egy korábbi írásomban is. B. Szabó János: Gondolatok a XI–XIV. századi magyar hadviselésről. A fegyverzet, a harcmód és a taktika összefüggéseinek kérdései. HK, 114 (2001/1). 75–102. o. 763

Balogh, 1929. IX. o.; Mallett, Michael–Hale, John R.: The Military Organization of a Renaissance

State.: Venice c. 1400 to 1617. Cambridge, 1984. 70–71. o. A dalmát humanista, Ludovico Tubero legalább három kisérő lovasról ír, de szerinte akadt olyan fegyveres is, akinek tizenöt-húsz embere volt. Tóth Zoltán: A huszárok eredetéről. HK, 35 (1934). 165. o. Az egri püspök Temesváron állomásozó bandériumának összetételéről: Estei Hippolit püspök egri számadáskönyve, 1500–1508. (Közzéteszi E. Kovács Péter.) Eger, 1992. (A Heves megyei Levéltár forráskiadványai.) 181–182. o. Bakócz Tamás esztergomi érsek csapatáról: Monumenta Rusticorum in Hungaria Rebellum anno MDXIV. i. m. 128. o.

216

A kortárs Bonfini leírása szerint az 1490-es évek elején ez a nehézlovasság továbbra is zárt négyszögekben harcolt, mint Mátyás korában, a későbbi évtizedekben alkalmazott taktikáról, annak esetleges változásairól azonban mit sem tudunk. 1492 után a Jagellókorszak békéje e rendkívül drága csapatnem alkalmazásának kedvezett a legkevésbé: noha az oszmánok elleni harcban a déli végvidéken sem nélkülözték az ilyen felszerelésű katonákat, az bizonyosan nem véletlen, hogy az 1523-ban a déli határ védelmére toborzott 3757 lovasból már csak 24 volt nehézlovas.764 Egy

komolyabb

összecsapásban

azonban

a

nehézlovasok

továbbra

is

nélkülözhetetlennek számítottak, mivel az oszmán krónikások tudósításai szerint a könnyebb fegyverzetű, lazább rendben mozgó oszmán lovasság számára szinte megoldhatatlan feladatot jelentett támadásuk feltartóztatása.765 Ezért azután a nagyobb szabású portyákon sem nélkülözhették a nehézlovasság jelenlétét. Kinizsi 1494. évi szerbiai betörésekor Bonfini szerint például az alábbi metódus szerint működtek együtt a különféle lovas egységek: „lassú vonulásban előre küldték a vértesek hatalmas hadtestét, mint az egész hadjárat biztosítékát; középen, ahogyan ellenséges területen szokás, a katonák poggyászát helyezték el. Eközben a könnyű csapatok szanaszét száguldozva gyújtogatták a falvakat, fosztogatták a házakat, feldúlták a földeket, bármilyen nemű és korú személyt az állatokkal együtt elhajtottak, és mindent a vasasok erős hadtestéhez hordtak össze.”766 Nem meglepő hát, hogy a nehézlovasok mellett továbbra igen fontos szerep jutott magukban a bandériumokban is az olcsó könnyűlovasságnak, melynek arányát az 1494. évi törvények 21. cikkelye először 50 százalékban állapította meg, ám 1498-ban tizenegy déli megye kivételével hivatalosan meg is szüntették bennük a huszárságot, így elméletileg a haderő zöme nehézlovassággá alakult át. A fennmaradt kimutatásokból azonban tudható, hogy ezt az állapotot sohasem sikerült teljesen elérni, hiszen a néhány ismert bandérium katonáinak legalább 10 százaléka továbbra is huszár maradt. Az 1518. évi budai

764

A Mátyás-kori nehézlovasságról: Rázsó, 1990. 88–89. o.; a nehézlovasság szerepléséről az 1490-es

évek elején az 1490-es csontmezei ütközetben: Bonfini, 1995, 914. o., az 1491. évi eperjesi csatában: uo. 964–965. o.; 1492-ben a „fekete sereg” szétverésekor: uo. 970. o.; 1494-ben Kinizsi balkáni hadjáratában: uo. 989. o.; 1500-ban Jajca felmentésekor: Istvánffy, 1622. 47. o.; Tóth, 1934. 163–166. o.; az 1523. évi zsoldoshadról: Kubinyi, 1978. 201. o. 765

Az oszmán vezérek félelmeiről Kemálpasazáde: Katona, 1979. 333–334. o.; Dzselálzáde Musztafa:

Katona, 1979. 407. o. 766

Bonfini, 1995. 989. o.

217

országgyűlés határozatai nem véletlenül tiltották a huszárok térnyerését a fegyveresek rovására.767 Ugyanakkor a telekkatonaság kulcsszámának csökkenése óhatatlanul együtt járt a könnyűlovasság térnyerésével. Már az is kérdéses, hogy 36 jobbágyporta után valóban ki tudtak-e állítani egy jól felszerelt nehézlovast, hiszen Szlavóniában 33 jobbágy után csak egy könnyűfegyverzetű lovast küldtek hadba, s a régi törvények szerint a 20 porta után kiállított katonák is mindig könnyűlovasok voltak. A tízes kulcs szerint kiállított lovasokról pedig egyértelműen kiderül a dekrétumok szövegéből, hogy csupán azt várták el tőlük, hogy lándzsával és pajzzsal vagy kézíjjal és tegezzel legyenek felszerelve. Sőt, a kormányzat 1518-ban az 50–100 jobbággyal bíró tehetősebb nemesek számára is azt írta elő, hogy „huszár módra páncéllal [azaz sodronyinggel], sisakkal és másféle fegyverekkel kötelesek magukat ellátni”.768 Nemrégiben páratlanul érdekes forrásra bukkant Györkös Attila ennek a kora XVI. századi magyar könnyűlovasságnak a megjelnéséről, felszerelsérérők az 1502-ben Magyaroszágra látogató francia herold Pierre Choque utimbeszámolójának illusztrációi között.769 Mindezek alapján – a végvári őrségek zömével és a déli vármegyék katonaságával együtt – az északi megyék bandériumainak zsoldosait és a nemesi felkelőket is eléggé egyértelműen a könnyűlovassághoz sorolhatjuk, ha nem hívták is őket feltétlenül huszárnak. Összességében tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy 1526-ban a könnyűlovasok

767

A balkáni könnyűlovasság elterjedésének egyik legfőbb oka Velencében is annak olcsósága volt.

Mallett–Hale, 1984. 375–380. o. 1492: CJH. 1. k. 89–90. o., 1498: 602–605. o., 1518: Vestigia comitiorum apud Hungaros … usque ad hodiernum diem celebratorum. (Szerk. Kovachich Márton György.) Budae, 1790. 408. o. Tubero adataiból úgy tűnik, hogy 1492 előtt ettől az aránytól mindkét irányban eltértek, 1490ben például Báthori és Kinizsi bandériumában csak könnyűlovasok voltak. Tóth, 1934. 163–165. o. A huszárok részarányára a főpapi bandériumokon belül lásd a 104. jegyzetet. 768

Kubinyi, 2000a. 401. o.; az 1459. évi törvény szerint 20 porta után „cum uno armigero …bene armato,

gladio, clipeo, pharetra et arcu, vel lancia teneantur” Kovachich, 1790. 335. o.); az 1492. évi törvény 20. tc. hasonló rendelkezés már a páncélinget is említi: CJH I. k. 492. o.; huszas kulcs esetén az 1518. évi törvény 2. tc. is „unum equitem, ad minus lanceam, et clypeum habentes” írt elő (CJH I. k. 744–745. o.); a 10-es kulcs alapján történő hadbahívásról: CJH I. k. 814–815., 834–835. o.; a tehetősebb nemesek fegyverzetéről: CJH I. k. 744–745. o. 769

Györkös Attila: Pierre Choque Magarországról szóló francia útleírásának (1502) kéziratai és képi

ábrázolásai. In: Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. Szerk.: Bárány Attila–Dreska Gábor–Szovák Kornél. II. kötet. Budapest és Debrecen, 2014. 543–550. o.

218

száma a lovasságon belül valószínűleg elérte, sőt – a korábban felsorolt töredékes adatok alapján feltételezhetően – meg is haladhatta az ötven százalékot. VII.2. Esettanulmány: az új típusú könnyűlovasság alkalmazása a mohácsi csatában (1526)770 A magyarországi könnyűlovasság korabeli fegyverzete, a lándzsa és a pajzs párosítása – ami oly jellemző volt a XVI. századi huszárságra –, alkalmassá tette akár a hasonlóan könnyű felszerelésű oszmán lovassággal, akár gyalogsággal vívott közelharcra is. Így korántsem csak az eddig említett tipikus könnyűlovassági feladatokat vállalhatott magára, annak ellenére, hogy hagyományosan a szorosan vett csatarenden kívül, kisebb, laza és igen mozgékony, fordulékony csoportokban harcolt.771 A híres 1487. évi bécsújhelyi hadiszemlén

Mátyás

zárt

csatarendje

előtt

azonban

állítólag

már

„egy-egy

huszárzászlóaljat bontott ki, melyek megtartották a rendet, miközben olyan gyorsan mozogtak, hogy úgy látszott, mintha madarak röppennének”.772 A XVI. századra bizonyosan kiderült, hogy szükség esetén a huszárság nagy tömegben csatalovasságként is meg tudta állni a helyét. Elsöprő lendületű rohamának hatékonyságára némileg kései, ámde közismert példa a magyarországi huszárok harca az 1547. évi schmalkaldeni háborúban, ami már előrevetítette – a XVI. századi magyar mintákhoz még sokáig ragaszkodó – lengyel huszárság XVII. századi harci sikereit is.773 Meglepő módon a XVI. század legfontosabb magyar vonatkozású hadieseményében, a mohácsi csatában a könnylovasság kulcsfontosságú szerepe a téma hatalmas irodalmában szinte teljesen feledésbe merült, hiszen a szakirodalom jelentős része a magyar oldalon

770

A csata előzményeinek és történéseinek részletesebb feldolgozása: B. Szabó, 2004., B. Szabó, 2005.,

B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, 2006. 771

Tóth Zoltán: A huszita szekérvár a magyar hadviselésben. HK, 19 (1918). 178. o.; Rázsó, 1990. 89. o.

A rác könnyűlovasság ennek megfelelően a gyakorlatban is a harcrenden kívül kapott helyett, s bekerítő mozdulatokat végzett az 1488. évi thomaswaldaui csatában is. Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege. Budapest, 1925. 281–282. o. 772

Bonfini, 1995. 886. o.

773

A déli határvédelem könnyűlovasságáról Tóth, 1934. 178–189. o., Rázsó, 1990. 98. o.; Károlyi Árpád:

Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Sz, 11 (1877). 642–654., 841–845. o.; Bonfini, 1995.; a XVI. századi magyar könnyűlovas fegyverzetet megőrző, és így a XVII. század végére az akkori európai lovassághoz képest már nehézlovasságnak számító lengyel huszárságról Cichowski, Jerzy–Szulczyński, Andrzej: Husaria. Warszawa, 1977.

219

mind a mai napig csak a nehézlovasságot tartja a csata egyetlen fontos tényezőjének. 1926ban Gyalókay ugyan még megemlékezett a könnyűlovasság tevékenységéről, de az ő nyomán – bármiféle hivatkozás nélkül – csupán Bende Lajos tért ki többször a könnyűlovasság jelenlétére írásában. Sebők Ferenc viszont egészen odáig jutott a hagyományos szemlélettel, hogy épp a magyar könnyűlovasság gyöngeségét nevezte meg a vereség egyik fő okaként. Ez a tendencia főként az oszmán krónikák szemléletére vezethető vissza, bár más forrásokban egyértelműen leírták, hogy az élen álló magyar könnyűlovasság támadása nyitotta meg a csatát, a Velencébe befutó hírekben több alkalommal is kifejezetten utaltak a könnyűlovasság kiemelt szerepére. 774 Az oszmán történetírók ugyanis több ízben írtak a páncélba burkolt, feltartóztathatatlan magyar nehézlovasság miatti aggodalmakról, s ilyennek írták le az egész magyar lovasságot, az illusztrátorok pedig páncélosok tömegét festették a kéziratokba, mintha könnyűlovassága nem is lett volna a keresztényeknek. Ez a beállítás azonban épp annyira valószerűtlen, mint a miniatúrák páncélosai jellegzetes huszárpajzzsal a kezükben.775 A legjobb példa erre Dzselálzáde Musztafa közismert és plasztikusnak tűnő leírása a magyar támadásról: „a hadsereg centruma, körülbelül 60 000 vastestű s lovastul együtt acélba bújt átkozott – kik a csatasorba úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalogos állott – az iszlámnak győzedelmes seregére rohant. Minden feslett erkölcsű gyaur a lándzsáját egyenesen magasra tartotta volt, mikor azonban felénk rohantak, egyszerre lebocsátották, s a ló nyakára hajolva vágtattak.”776 Ha az utolsó mondatban a krónikás a valóságot írta le, akkor a támadók nem lehettek nehézlovasok, hiszen azokat többek között épp az különböztethette meg a huszároktól, hogy lándzsát

774

A téma hadtörténeti irodalmának bibliográfiája: B. Szabó János szerk.: Mohács. Budapest, 2006. 627–

629. o.; B. Szabó, 2004. 445. o. Bende Lajos: A mohácsi csata. HK, 13 (1966). 551. o.; Sebők Ferenc: Új szempontok a mohácsi csata megítéléshez. In: „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. [Szerk.: Piti Ferenc.] Szeged, 2000. 470. o. A Velencébe befutó hírekben több is kifejezetten utalt a könnyűlovasság szerepére: Sanuto, XLII. 647. hasáb, XLIII. 225. hasáb.; Giovio, 1551–1552. 2. rész, 23. könyv, 15. o., Newe Zeitung…: Katona, 1979. 279. o. 775

Fehér Géza: A magyar történelem oszmán-török ábrázolásokban. Budapest, 1982. 4., 14., 16., 17., 27.,

63. tábla. 776

Dzselálzáde Musztafa: Az országok és az utak felsorolása. In: Mohács emlékezete. (Szerk.: Katona

Tamás.) Budapest, 1979. 408. o.

220

szegezve is egyenesen ültek a nyeregben, mellesleg az általuk használatos magas kápájú nyergekben bajos is lett volna előrehajolni.777 A könnyűlovasság helye a csatarendben Sokáig úgy tűnt, hogy a magyar csatarend beható vizsgálata – így a könnyűlovasság szerepének felmérése is – lehetetlen vállalkozás a rendelkezésre álló szórványos adatok mellett. A csata egyik legjelesebb monográfusa, Gyalókay Jenő egyenesen úgy vélekedett 1926-ban megjelent tanulmányában, hogy „mennyi lehetett külön-külön a nehéz és könnyű lovasság […] semmiféle megbízható adatunk nincsen”, s ennek megfelelően nem is próbálta külön tárgyalni az egyes csapatnemek tevékenységét a harcban.778 A téma következő nagyhatású kutatója, Perjés Géza egyrészt egy nagyszabású saját haditerv rekonstrukcióval állt elő, s Gyalókayval ellentétben arra a következtetésre jutott, hogy talán a harctér kiválasztása volt a magyar vezetés egyik legjobb húzása ebben a hadjáratban, ugyanakkor számos esetben élesen, és elfogultan bírálta a csatáról szóló források szerzőit, s nála sem jutott túl sok figyelem ennek a kérdésnek. 779 A különféle elképzelések sarkalatos pontja a gyalogság elhelyezkedése volt, ami a könnylovasság szempontjából is fontos kérdés, mivel az egyetlen forrás, ami külön említi a csatarend leírásakor, a gyalogsághoz viszonyítva határozta meg helyzetét. 780 A hosszú vita és sokféle feldolgozás ellenére mégis úgy tűnik érdemes újból és alaposabban megvizsgálni a Perjés által sokat kritizált Brodarics ide vágó információit, aki 777

Tubero, Ludiovicus: Kortörténeti feljegyzések. (Magyarország) Közreadja Blazovich László–Sz.

Galántai Erzsébet. Szeged, 1994. 164–165. o. Tubero leírását idézi Tóth Zoltán is: A huszárok eredetéről. HK, 35 (1934). 191. o. Egyelőre nem zárható ki persze az sem, hogy ez esetben is valamiféle krónikás szófordulatról van szó csupán. Épp ilyen bizonytalannak tűnik a lovasok két oldalán álló puskás gyalogosok említése is, noha az elképzelhető, hogy a gyalogosok és lovasok egységei egymás mellett sorakozhattak az első vonalban. 778

Gyalókay Jenő: A mohácsi csata. In: Mohácsi Emlékkönyv 1526. (Szerk. Lukinich Imre.) Budapest,

1926. 218–222. o. 779

Perjés Géza: A mohácsi csata. (1526. augusztus 29.) HK, 23 (1976). 448–459. o.; Uő: Mohács.

Budapest, 1979. 369–421. o.; Uő: A mohácsi csata. (1526. augusztus 29.) In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. (Szerk. Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc.) Budapest, 1986. 219– 238. o. Vö. Marosi Endre: Mohács-komplexus? HK, 27 (1980). 152–155. o.; Barta Gábor: Az országút szélére vetett vita. Magyar Tudomány, 25 (1980). 120. o.; valamint: Gyáni Gábor: Elbeszélhető-e egy csata hiteles története? Metatörténeti megfontolások. HK, 119 (2006). 124–132. o. 780

Antonio Boemio levele, 1526. november 12.: Sanuto, XLIII. 225. hasáb; B. Szabó, 2006. 117. o.

221

szerint a csata előtti három nap nem csak előcsatározásokkal telt, hanem tanácskozásokkal is, melyen azt vitatták meg „miképpen és hol legyen az összecsapás az ellenséggel, milyen legyen a hadrend, hol helyezkedjék el benne a király, hol a lovasság, hol a gyalogság, hová kell állítani a bombavetőket.”781 Minderről azonban nem csak tanakodtak. Szülejmán szultán naplója szerint augusztus 26-án vasárnap a magyar sereg az oszmánokra várva hadrendben állt a tábora előtt. Brodarics szerint a király a következő napon is hadrendbe állította seregét, ami azt kell, hogy jelentse, hogy az oszmánok elővédje sikeresen meg tudta akadályozni, hogy a magyarok kikémleljék a fősereg mozgását, így a magyar hadvezetés nem nagyon tudta, hogy a szultán hadai mikor fogják elérni őket. (Valószínűleg az oszmánok is olyan óvatosan haladtak előre, amire a drávai átkelés után a magyarok nem számítottak.782) Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert ezek szerint a magyar vezérek már a csata előtti napokban is valamiféle terv szerint rendezték az erőiket, s ez egyben némi lehetőséget is nyújtott a rendkívül heterogén összetételű sereg összetartásának javítására. Azonban épp a pontos hírek hiánya miatt még augusztus 29-én sem lehettek igazán biztosak, hogy aznap minden kétséget kizárólag sor kerül a csatára.783 Brodarics leírása szerint két fő probléma kötötte le a vezérek figyelmét. Az első az volt, hogy mi legyen a király szerepe a csatában, hogyan óvják meg az eljövendő kockázatos helyzetekben a biztonságát, a másik viszont az, hogy miként tudnák elhárítani, hogy a többszörös túlerőben lévő ellenség – amely ráadásul nagyrészt igen könnyen manőverező lovas tömegekből állt –, átkarolja, hátba támadja a jóval kisebb létszámú magyar sereget. A felmerült megoldások klasszikusnak tekinthetők: a gyalogság lengyel származású kapitánya, Gnoynsky azt javasolta, hogy a rendelkezésükre álló nagyszámú szekérből

781

Perjés, 1986. 219–226., 233–235. o. A másik végletes álláspont szerint a Tomoriéknak egyáltalán nem

is volt haditerve: Bende, 1966. 565. o.; Brodarics: Katona, 1979. 37. o. 782

Szülejmán naplója: Katona, 1979. 303. o.; Brodarics: Katona, 1979. 36. o. Nem lehet tehát komolyan

venni annak az állítólagos német szemtanúnak a közlését, aki egy bécsi újság szerint azt állította „olyan ügyetlenül vezették a hadat / soha meg nem szemlélték / soha csatarendet nem állítottak / hogy legalább kipróbálják / komoly dologban mihez tartsák magukat,” de amit a hírek hiányáról közöl, mégis közel járhat a valósághoz, még ha hozzáfűzött magyarázatai ezúttal is kifejezetten rosszindulatúnak. Newe Zeitung..: Katona, 1979. 278–279. o. Oszmán források alapján Giovio is azt állította, hogy az oszmán portyázók szinte elvágták a külvilgától a magyarokat. Giovio, 1531. I. k. 8. o.; Giovio, 1551–1552. 2. rész, 23. könyv, 14. o.; ennek há-Kohen által átdolgozott változata magyar fordításban Kohn, 1880. 346. o. 783

Brodarics: Katona, 1979. 41–42. o. A csata előtti utolsó haditanács lesújtó értékelése Gyalókay, 1926.

220. o.

222

formáljanak szekérvárat, s annak fedezékéből vegyék fel a harcot. Ez volt az a javaslat, aminek végrehajtására – bár az utolsó pillanatban elfogadták – nem maradt idő. Helyette a csata napján a magyar sereg, szintén a kancellár által megnevezett külföldi parancsnokok tanácsára, szándékosan, minél szélesebb arcvonalon állt fel, hogy ily módon vegye elejét a bekerítésnek.784 Amikor i. e. 53-ban Crassus római légiói a fölényben lévő párthus lovassággal kerültek szembe, a római haditanács hasonló alternatívákat mérlegelt: az egyik római főtiszt, Cassius

minél

szélesebb

harcrend

felvételét

javasolta,

785

Crassus

azonban

biztonságosabbnak ítélte, hogy a sereg a nehézgyalogságból felállított négyszögben foglaljon állást. A párthus íjászok „tüzérségi” fölénye, és az ellencsapásokra alkalmas római könnyűcsapatok gyöngesége azonban végül kilátástalanná tette a védekező harcokat ebben a felállásban.786 A rómaiak elhíresült kudarca Carrhae-nál figyelemre méltó tanulságokat hordoz magában. Perjés Géza is épp amiatt vonta kétségbe Brodarics tudósítását, hogy ez a terv nem számolt az ellenség ágyúival: „aligha akadhatott valaki, akinek az agyában ilyen gondolat felmerült. A szekértábort a török nagyszámú tüzérsége ugyanis egykettőre szétlövi, másrészt az abba való bezárkózás éppen attól fosztotta volna meg a magyar sereget, ami a legfőbb erőssége volt: a páncélos lovasság rohamának erejétől.”787 Nem szabad azonban megfeledkezni a javaslattevő személyéről: Gnoynsky lengyel hátterének jelentőségére már Kubinyi András felhívta a figyelmet. A lengyel taktika fejlődésére a XV–XVI. században a cseh huszita hatások nyomták rá a bélyegüket, így a 784

Brodarics: Katona, 1979. 38. o.

785

218-ban a rómaiak már ténylegesen így jártak el a párthusok ellenében a Nisbis melletti csatában.

Heródianos, 2005. 92. o. A római hagyományok igen szívósan fennmaradtak: a bizánciak 1071-ben szintén széles kettős vonal alakzatban vették fel a harcot 1071-ben a szeldzsuk török lovasíjászokkal – habár elméletileg a belül üres négyzetes formációt is választhatták volna. (Bennet, Matthew: Egy keresztes harci alakzat, a „mozgó erőd” új megvilágításban. Hadtörténelmi Közlemények 121. (2008) 737. o.) 786

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. (Ford.: Máthé Elek.) Budapest, 2001. 808–822. o. Ez a formáció

azonban önmagában nem zárta ki a sikeres alkalmazást, hisz elvileg a X. századi bizánci gyalogos taktika is erre épült: McGeer, Eric: Infantry versus Cavalry: The Byzantine Response. Revue des études byzantines, 46 (1988). 317–393. o.; McGeer, Eric: The syntaxis armatorum quadrata: a tenth-century tactical blueprint. Revue des études byzantines, 50 (1992). 219-229. o. A tüzérségi fölény birtokában később is nagyon sikeresen védekezhettek hasonló formációban. Jó példa erre a XVII–XVIII. századi orosz hadak tevékenysége a lovassági fölényben lévő tatárok vagy a törökök ellenében. Parry, 1975. 238. o. 787

Perjés, 1986. 222. o. Hozzá hasonló véleményt vallott a kérdésről Gyalókay Jenő és Bánlaki is. (Gya-

lókay, 1926. 220. o.; Bánlaky, 1939. 230–231. o.

223

táborverésben járatos lengyel tiszt olyan továbbfejlesztett, élő huszita hagyományt képviselt, ami még sokáig meghatározó volt a lengyel hadseregben. Ennek megfelelően a nyomasztó ellenséges lovassági fölénnyel szemben a lőfegyverekkel felszerelt gyalogság mindaddig sikeresen tudott védekezni a szekerek oltalmában, amíg a szekérvár belsejében ugrásra készen álló lengyel lovasság az alkalmasnak ítélt pillanatban, a megnyitott szekérvárból megsemmisítő ellencsapást mért a támadókra. A kor legjelesebb lengyel hadvezére, Tarnowski hetman alig pár évvel Mohács után, 1531-ben ezzel a módszerrel aratott nagy győzelmet Obertyn-nél a túlerőben lévő moldvai hadak felett. A szekérvár tehát még a lőfegyverek elterjedése után sem szorult ki a gyakorlatból, nem lehet hát egyszerűen Brodarics „félreértésének” tulajdonítani egy ilyen tervet, ami a lengyel példák szerint sem zárta ki kategorikusan a lovasság hatékony alkalmazását. Aligha véletlen, hogy a kancellár szerint több tiszt, így a két szerb vezér, Radics Bosics és Bakics Pál is helyeselte Gnoynsky elgondolását. (Az ellenséges lovasság nyilvánvaló fölénye miatt később még a XVI. század híres katonai teoretikusa, Lazarus Schwendi is javasolta a keresztény hadaknak a szekérvár alkalmazását az oszmánok elleni hadviselésben. 788) A bekerítéstől való aggodalom tehát sokkal inkább dominálhatott a tanácskozáson, mint a szultán tüzérségétől való félelem. Brodarics szerint egyértelműen ez motiválta az augusztus 29-i harcrend kialakítását is, amikor a rendelkezésre álló csapatok zömét szélesen elnyújtott arcvonalon, az első vonalban helyezték el. Ez fontos szerepet játszhatott abban a döntésben is, hogy – miután a magyarok felfedezték a bal szárnyukat átkaroló hadmozdulatot – Tomori nem akarta megbontani vagy megrövidíteni az arcvonalát, és inkább a hadrenden kívül álló egyetlen tartalékát, a király személyes testőrségét, a könnyűfegyverzetű udvari huszárokat küldte az ellenség felderítésére.789 Perjés Géza a saját harcrend rekonstrukciója alapján úgy vélekedett, hogy amennyiben „a második lépcső kiterjedése jóval keskenyebb volt, mint az elsőé – s az szinte kétségtelen –, már akkor is látható, hogy a magyar fővezérlet nem számított hosszú küzdelemre, főleg pedig nem arra, hogy állva várja be a török rohamát. Ennek a harcrendnek ugyanis semmi 788

Kubinyi, 1981.; Wimmer, Jan: Historia piechoty polskiej do roku 1864. Warszawa, 1978. 105–107. o.;

Spieralski, Zdislaw: Kampania obertynska 1531 roku. Warszawa, 1962.; Dworzaczek, Wolodzimierz: Hetman Jan Tarnowski. Warszawa, 1985. 36–47. o. A szekerek alkalmazásának Perjés Géza által reálisabbnak vélt Istvánnffy-féle verziója – miszerint csak a szárnyak fedezésére használták volna őket – szintén gyakorlatban volt a lengyeleknél a törökök ellenében, még 1634-ben is. Perjés, 1986. 222. o.; Istvánffy: 1724. 79. o. Vö. Brzezinski, Richard: Polish Armies, 1569–1696. 2. k. 1988. 20–21., 47. o.; Parry, 1975. 222–223. o. 789

Brodarics: Katona, 1979. 38., 41. o. Tomori döntésének hasonló értelmezése: Rónai Horváth, 1895.

358. o. Vö. Perjés, 1986. 233. o.

224

tartása, ellenálló ereje nem volt, és a második harcrend rövidsége miatt a bármelyik szárnyát érő vereséget a csatarend teljes összeomlása követte volna. Viszont egy mindent egy lapra feltevő, kétségbeesett rohamra a legalkalmasabb.”790 Mivel Perjés korunk azon kevés történésze közé tartozott, aki katonatiszti képzést is kapott, érdemesnek tűnik állítását több más katona-hadtörténész véleményével ütköztetni. Hozzá hasonlóan Gyalókay Jenő tüzérezredes is úgy vélekedett 1926-ban: „azon hogy a magyar sereg támadni akart és támadott is, nem lehet csodálkozni, tudva azt, hogy az elbizakodott többség valósággal kierőszakolta a harcot. Akkoriban a fő és döntő fegyvernem a lovasság volt. Ennek harcmódjához igazodott az egész taktika. Már pedig a lovasságnak csak egy harcmódja van: a támadás.”791 Viszont meglepő módon 1901-ben Szurmay Sándor alezredes, 1939-ben pedig Bánlaki József altábornagy ugyanazon rendelkezésére álló adatok alapján mégis Perjésétől egészen eltérő következtetésre jutott. Szurmay szerint „a magyarok harcfelállása, illetőleg csatarendje inkább megfelelt volna a

védőleges

magatartásnak,

mint

a

ténylegesen

bekövetkezett

támadólagos

előrenyomulásnak, a mennyiben az első harcsorokban felállított gyalogság és tüzérség inkább a török támadás feltartóztatására, a szárnyakon lévő lovasság pedig az oldalaknak [sic!] fenyegető török lovas csapatok ellen való megvédésére lett volna hivatva és képesítve, mint az első lökem keresztülvitelére.” Bánlaki mindezt azzal egészítette ki, hogy „a magyarok augusztus 28-án este Tomori becslése szerint is körülbelül háromszoros túlerővel állottak szemben. Ez, nemkülönben az a körülmény, hogy a seregnek mintegy fele gyalogságból állott, némileg érthetővé teszi, hogy a magyar hadvezetőség úgy stratégiailag, mint taktikailag várakozó, defenzív álláspontra helyezkedett. Ámde a tisztán védelmi magatartás homlokegyenest ellenkezett egyrészt a seregnek legfőbb és legfontosabb alkotó részét képező lovasságnak ősidőktől fogva a jelenkorig szokásos harcmódjával […] A harcfelállításnak alkalmazott módja ugyan rám azt a benyomást teszi, illetve azt a meggyőződést érleli meg bennem, hogy a magyar hadvezetőség a mohácsi csatát eredetileg ellentámadással kapcsolatos védelem formájában akarta megvívni. Ennek az elgondolásnak megfelelően helyezte el összes védelmi eszközeit, a tüzérséget és a gyalogságot majdnem teljes egészében az állítólagos biztonság kedvéért meglehetősen széjjelhúzott első vonalba […]. Ez az első vonal, illetve harccsoport arra volt hivatva, hogy 790

Perjés, 1986. 226. o. Lényegében ezt a vélemény támogatja Csendes és Rázsó közös írása is. Csendes–

Rázsó, 1977. 70–71., 87. o. 791

Szerinte azonban „Tomori a képzelhető legszerencsétlenebb módont hajtotta végre a támadást.”

Gyalókay, 1926. 220. o.

225

az ellenség első támadását felfogva és kivédve, alkalmat adjon a második harcvonalnak, illetve harccsoportnak a támadólagos módon való közbevágásra.”792 Ezek az egymásnak ellentmondó vélemények már azért is meglepőek, mert a négy író közül három tulajdonképpen hasonlóan rekonstruálta a magyar csatarendet. Abban mindenki egyetértett, hogy a csatarend második vonala, melyet Brodarics „helytállónak” nevezett, főképp nehézlovasságból állt, és kisebb létszámú lehetett, mint a szélesen elnyújtott első vonal. Gyalókay azonban a kancellár leírására hivatkozva kétségbe vonta az addigi nézeteket – így Szurmayét is –, és azt állította, hogy a magyar sereg első vonalában nem képeztek külön gyalogos centrumot, hanem csupán két szárnyra osztották azt, amelyekben a gyalogosok előtt a könnyűlovasság állt fel. Ezt az elgondolást azonban az oszmán krónikákra és – konkrét források megjelölése nélkül – az általuk vélt XVI. századbeli szokásokra hivatkozva mind Bánlaki, mind Perjés elvetette. Hiába utalt rá már Gyalókay, hogy mennyire megtévesztőek ezek a krónikák – a török oldalon, nyilvánvaló módon, a lesállásba vonuló Báli bég ellen küldött udvari huszárokat is külön seregtestnek vélték –, ez a fontos információ azonban lábjegyzetbe került és talán emiatt sikkadt el, míg az elmúlt évtizedben Négyesi Lajos ismételten fel nem hívta rá a figyelmet.793 Abban bizonyosan igaza volt hadtörténészeinknek, így Gyalókaynak és Perjés Gézának is, hogy Tomoriék tudhatták, egyetlen nap alatt aligha tud felvonulni ellenük az egész oszmán sereg, így bizonyára csak a ruméliaiakkal való összecsapásra számítottak. Erre utal a két fővezér érvelése a csata előtti utolsó haditanácson: „a csatát semmiképpen sem szabad elhalasztani, hogy kevésbé veszedelmes most az ellenséges csapatok egy részével

792

Szurmay Sándor: A mohácsi hadjárat 1526-ban. Ludovika Akadémia Közleményei, 28 (1901). 60. o. Itt

hívom fel a figyelmet arra a sajtóhibára, ami Papp László 1960-ban íródott tanulmányában bukkan fel, mely szerint ez a cikk a Ludovika Akadémia Értesítőjében jelent volna meg. A tévedés szívósan él tovább a hazai szakirodalomban, Papp Lászlónak azzal a feltételezésével együtt, hogy Szurmay a tábor vízszükséglete miatt helyezte térképén a magyarok táborait a Béga-patak közelébe, amire azonban nem történik utalás Szurmay említett írásában (Papp László: A mohácsi csatatér kutatása. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 5 [1960]. Pécs, 1961. 207. o.); Bánlaky, 1939. 239–240. o. 793

Gyalókay, 1926. 221–222. o., 228. o., 190. j.; Bánlaky, 1939. 240–244. o.; Perjés, 1986., 224–225. o.

Az utóbbi két szerzővel értett egyet Marosi Endre: A mohácsi csatatér helymeghatározásához. HK, új folyam 23 (1976). 632–633. o.; pedig Papp László is ismételten felhívta Gyalókay igazára a figyelmet. Papp, 1960, 221. o., 47. j.; Négyesi Lajos: A mohácsi csata. HK, 107 (1994). 63–64. o. A késő középkori európai taktikáról Contamine, Philippe: War in the Middle Ages. (Transl. Jones, Michael.) Oxford and Cambridge, 1984. 228–237. o.

226

megvívni, mint holnap az egész sereggel”. Ez a tudás – vagy feltételezés – pedig döntő módon meghatározhatta a magyarok viselkedését augusztus 29-én.794 Brodarics nem ad pontos csatarend-leírást művében, a gyalogság esetében csak a második vonal szárnyait biztosító katonákról ejt szót, a lovasságról szólva pedig csupán egy homályos utalást tesz arra, hogy a második vonal ezernél is több nehézlovasán kívül a többi nehézlovas az első vonalban „szóródott szét”, ami elég kevés támpont a rekonstrukciókhoz. Leírásából nehezen értelmezhető a 85 ágyú helye is, melyek szerinte „közvetlenül az első sorok mögött helyezkedtek el”.795 Istvánffy szerint viszont az ágyúkat „alkalmas helyen” az első és második csatasor közé állították. Csakhogy ez a hely az utókor kutatói számára csöppet sem tűnt alkalmasnak. Brodaricstól eltérően ugyanis már Istvánffy is azt állította, a haditanácsban voltak, akik teljesen logikusan úgy vélték, hogy „az ágyúkat mindjárt a csatasorok elé kellene állítani, hogy még mielőtt kézitusára kerülne sor, kilőhessék őket, nem annyira az ellenség megrémítésére, hanem inkább azért, hogy megsebesítve és harcképtelenné téve a támadókat, veszteségeket okozzanak nekik.”796 Akad azonban néhány további adat, amely Gyalókay óta jobbára elkerülte a kutatók figyelmét. Egy velencei kém, Antonio Boemo tudósítása szerint a magyar sereg élén a könnyűlovasság állt, mögötte a gyalogság s legvégül a nehézlovasság – a szövegből azonban nem dönthető el, hogy még az első vonalon belül vagy talán már magában a második vonalban. Ugyanakkor Paolo Giovio sajátos magyarázatot kínált a nehézlovasság „szétszórására” is: leírása szerint ugyanis Tomori, hogy arcvonalát megnyújtsa, katonáiból négyszögeket formált, és a gyalogos zászlóaljakat a lovasság egységei közé állította. Az ilyen vegyes csatarend a XVI. század folyamán vált szokásossá a keresztény hadaknál, ha az oszmánokkal kerültek szembe, mert az ellenfél lovassága rendszerint túlerőben volt, és ha ezért a saját lovasság támadása esetleg sikertelen maradt, a gyalogos egységek közé húzódva, azok védelmében volt idejük sorai újra rendezésére. (Ferdi leírása arra utal, hogy így folyhatott a küzdelem a magyar balszárny és az anatóliaiak között.797) Az azonban

794

Brodarics: Katona, 1979. 42. o.

795

Brodarics: Katona, 1979. 39. o. Az ágyúk egy része nem is került tüzelőállásba, mert nem végeztek

időben a kirakodásukkal. Gyalókay szerint talán erre utalhatott Frangepán Kristóf embere, aki szerint csak 53 ágyút zsákmányoltak a törökök. Hyeronimo di Zara levele, 1526. október 26.: Sanuto, XLIII. 277. hasáb; Gyalókay, 1926. 222. o. 796

Istvánffy: Katona, 1979. 113. o.

797

Antonio Boemio levele, 1526. november 12.: Sanuto, XLIII. 225. hasáb; magyar fordítása: B. Szabó,

2006. 117. o.; Giovio, 1531. K 1. (idézi Parry, 1975. 221. o. és Sulică, 1907. 102. o.). A vegyes felállás

227

bizonyos, hogy a magyar könnyűlovasok augusztus 29-én már reggeltől csatároztak az oszmán elővéddel, a „csarkadzsikkal,” tehát egy részük mindenképpen az első vonalban vagy az előtt kapott helyet. A gyalogságra vonatkozó adatok a korabeli lengyel gyalogság taktikájára utalnak: 1512ben Łopuszna-nál a lovasság előtt, az 1514-es orsza-i csatában pedig a lovas csapatok közti „résekben” állt fel a gyalogság és a tábori tüzérség. A lengyel sereg mindkét csatát védelemben kezdte, s csak azután ment át ellentámadásba, hogy az egyik esetben tatárok, a másikban pedig az oroszok rohama összeomlott az ágyúk és a puskások tüzében: a lengyel lovasság egyik feladata Orsza-nál épp az volt, hogy a lőfegyverek közelébe csalogassa az ellenséget.

798

(1525-ben a Jajca melletti ütközetben Frangepán Kristóf is hasonló módon

járt el!799) A vegyes csatarend másik lehetséges magyarázata a hadsereg szervezetében is kereshető. A vezérek és a nagyobb kísérettel érkezett urak elhelyezkedéséből ugyanis valószínűleg következtetni lehet a csapatok elhelyezkedésére és a két vonal létszámára is, mivel az urak feltehetően a csatában is ugyanazokat a lovas és gyalogos katonákat vezényelhették, akikkel táborba szálltak. Azaz a király, a királyné és a főpapok – jelentős részben nehézlovasokból álló – kísérete, a kisebb létszámú cseh kontingens, valamint a Budáról érkező 2500 könnyűlovas egésze vagy egy része alkothatta a második vonalat, gyalogságuk pedig az oldalvédeket, míg Tomori, Perényi, Szapolyai, Batthyány vitézeit alighanem az első vonalban kell keresni.800 Mivel Brodarics csak a gyalogság kisebbik részéről ejt szót a második vonal és tábor kapcsán, egyértelműnek tűnik, hogy a gyalogság zömét is az első vonalban állíthatták fel.801 előnyeiről Kelenik József: A mezőkeresztesi csata. In: Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái. (Szerk.: Hermann Róbert.) Budapest, 2003. 121. o.; Parry, 1975. 223–233. o.; Ferdi: Katona, 1979. 381. o. 798

Wimmer, 1978. 104. o.

799

Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság és vár) története (1450–1527.) (Az okleveleket szerkesztette Horváth

Sándor.) Budapest, 1915. (Monumenta Hungariae Historica. I. Diplomataria XL.) CCXLII–CCLIII. o. 800

Egy nemrégiben Magyarországon is publikált, a Vatikánban őrzött feljegyzés szerint 1526. július 20-án

4000 lovas és 3000 gyalogos hagyta el II. Lajos kíséretében Budát, melyből egy részletes kimutatás szerint 2500 könnyűlovas volt. Kalous, Antonín: Elfeledett források a mohácsi csatáról. Antonio Burgio pápai nuncius jelentései és azok hadtörténeti jelentősége. HK, 120 (2007). 606. o. Burgio beszámolója szerint 10 000 lovas volt az első támadóhullámban. Burgio levele, 1526. szeptember 5.: Katona, 1979. 343. o. 801

A XVI. század közepén készült Fugger-krónika meg is őrzött egy igen figyelemre méltó, ritkán

publikált ábrázolást a csatáról, melynek forrásai ismeretlenek, de mivel a magyarországi ügyekben igen járatos kereskedődinasztia számára készült a munka, korántsem lehet kizárni, hogy festője esetleg olyan plusz információkat is megörökíthetett, amelyekkel mi már nem rendelkezünk. Jelenlegi ismereteink alapján

228

Ennek a magyar csatarendnek talán a legérdekesebb vonása az, hogy szinte pontos tükörképét mutatja a XVI. századból ismert oszmán csatarendnek. Az első vonalban ott is két szárny volt, de azok túlnyomórészt lovasságból álltak, ennek megfelelően elsősorban támadó feladatuk volt. Az első vonal közepén, vagy e mögött, a második vonalban kaptak helyet a szultán elit gyalogosai, a janicsárok. Ők általában tábori ágyúkkal és mesterséges akadályokkal is megerősített védelmi állásban foglaltak helyet, így ők alkották az igazi „helytálló” csapattestet: ha a szárnyak lovassága kudarcot vallott és menekült, ők voltak azok, akik helyben maradva biztosították a csatarend szilárdságát. Ha ott volt a harcban, akkor mögöttük állt a szultán személyes testőreivel, mellette pedig az udvari lovasság egységei sorakoztak fel.802 Ezzel szemben a magyarok is két szárnyra bontották az arcvonalukat, s a lovasságuk zöme mellett az első vonalba összpontosították szinte minden védekezésre alkalmas katonájukat, míg a király körül, a második vonalban a támadásra – ez esetben inkább ellentámadásra – leginkább alkalmas nehézlovasság sorakozott fel, s ennek szárnyait kisebb gyalogos és könnyűlovas egységekkel biztosították. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy sem Gyalókay, sem Perjés nem vetett számot azzal, hogy Brodarics szerint a sereg közel fele gyalogos volt, s a késő középkori katonai elmélet az ő esetükben különösen nem javallotta a támadó fellépést, sem azzal, hogy ez a 1213 000 ember nagyobbrészt valószínűleg nem is volt felszerelve és begyakorolva erre. 803 Emiatt Bánlaki véleménye a magyar hadvezetés terveiről jóval logikusabbnak tűnik, mint az övék: a magyar vezérek seregük csapatnemi adottságainak megfelelő módon, lőfegyvereik tűzerejére is számítva, olyan csatrendet alakítottak, amit kellőképpen rugalmasnak véltek arra, hogy – a könnyűlovasságot is felhasználva – aktívan védekezzék, ám ha lehetőség teremtődik rá, támadólag is fel tudjon majd lépni.

összességében mégsem tarthatjuk megbízhatónak. Bayern–Ungarn Tausend Jahre. Bajorország és Magyarország 1000 éve. Katalog zur Bayerischen Landesaustellung 2001. Oberhausmuseum. Passau. [Hrsg. von Wolfgang Jahn, Christian Lankes, Wolfgang Petz, Evamaria Brockhoff.] Augsburg, 2001. 5.15. tétel, 259–260. o. Remek hírhálózatuknak köszönhetően valószínűleg a Fuggerek értesültek elsőként a vereségről, még 1526. augusztus 31-én. Sulică, 1907. 97. o. 802

Jovii (Giovio), Paolo: Opera, Lettere (idézi Parry, 1975. 218–219. o.). Kis Péter leírása in: Zay

Ferenc: János király árultatása. Kis Péter: Magyarázat. (Bánffy György) Második János török császárhoz menetele… (A kötetet összeállította Bessenyei József.) Budapest, 1993. (Régi Magyar Könyvtár. Források 2. Szerk.: Kőszeghy Péter.) 67–70. o.; Ágoston, 2000. 133. o.; Ágoston Gábor: Ottoman Warfare in Europe 1453–1826. In: European Warfare 1453–1815. (Ed. Jeremy Black.) London, 1999. 126–127. o. 803

Rogers, Clifford J.: The Offensive/Defensive in Medieval Strategy. In: XXII. Kongress der Internatio-

nalen Komission für Militärgeschichte. [Acta 22.] Wien, 1997. 158–171. o.; B. Szabó, 2004. 470–474. o.

229

A magyar könnyűlovasság tevékenysége a csatában804 1526. augusztus 29-én az oszmán csarkadzsik már reggeltől nyugtalanították a magyarokat, Brodarics leírása szerint a magyar hadvezetés legfeljebb csak találgatni tudta az ellenfél szándékát.805 Délután két óra után azonban némileg megváltozott a helyzet: a magyar jobbszárnyon túl feltűnt egy ellenséges hadoszlop. Tomori úgy vélekedett, hogy „ezek vagy táborunkat megtámadni, vagy minket bekeríteni jönnek”, és a király őrzésére rendelt lovasokat rendelte ki, hogy derítsék ki mi történik pontosan, és ha lehet akadályozzák meg az ellenség tervét.806 E döntés utóbb közrejátszhatott a király halálában, de Tomorit akkor az motiválhatta, hogy a király személyes testőrségén kívül valószínűleg nem volt más mozgósítható tartaléka, és nem akarta megbontani saját csatarendjét az ellenség szeme láttára. A Ráskay Gáspár vezette csapat azonban alig néhány száz udvari huszárt számlálhatott, így esélyük sem volt Báli és Hüszrev bég katonáival szemben, bármennyire is vitézül harcoltak a túlerővel.807 Délután négy óra tájban már sokak számára bizonyosnak látszott, hogy az oszmánok aznap nem fognak támadni, ezért Brodarics szerint több meg nem nevezett főember azt javasolta a királynak, hogy térjenek vissza a táborba. A fővezérek azonban hevesen tiltakoztak ez ellen, mert úgy vélték „a csatát semmiképpen sem szabad elhalasztani, hogy kevésbé veszedelmes most az ellenséges csapatok egy részével megvívni, mint holnap az egész sereggel”. 808 Ez arra utal, hogy Tomoriék valamelyest tisztában voltak az oszmánok felvonulásának menetrendjével, és tudták hogy valószínűleg még nem áll szemben velük az egész oszmán sereg. A fővezérek, hírforrásaik alapján, okkal hihették, hogy ha 804

A csata lefolyásáról számos különféle rekonstrukció született, melyeket e helyen nem ismertetek, mert

nem tartom őket összemérhetőnek, hiszen még abban is eltér a kutatók véleménye, hogy hol történtek az események. 805

Brodarics, Katona, 1979. 41. o.; Jacomo Zaratino levele, 1526. szeptember 15.: Sanuto, XLII. 647.

hasáb; Hyeronimo di Zara levele, 1526. október 26.: Sanuto, XLIII. 276. hasáb. Az ismeretlen bécsi szemtanú szerint „csatarendbe álltunk nyolc óra tájt / akkor a törökök is megmutatták egy kicsit magukat /… / és mi elkezdtünk tüzelni / ahol csak érhettük a törököt / és így lövöldöztünk és csatároztunk nyolc órától délután négy óráig.” Newe Zeitung…: Katona, 1979. 279. o. 806

Brodarics: Katona, 1979. 41. o.

807

Istvánffy: Katona, 1979. 116. o. Ráskay csapatának erejéről: Kubinyi, 1981. 103. o. Vö. Négyesi, 1994.

71. o. A magyar oldalon e harc részleteiről is csak Istvánffynál közöl adatokat (uo.); Szülejmán naplója: Katona, 1979. 304. o. 808

Brodarics: Katona, 1979. 42. o.

230

elhalasztják a harcot, és bevárják Szülejmán másnapi támadását, akkor legalább háromszoros túlerővel kell majd küzdeniük, és a jelek arra utaltak, hogy addigra már be is fogják keríteni a sereget, ha viszont aznap ők lépnek fel támadóként, még kiprovokálhatják a csatát, amíg a szembenálló erők valamelyest kiegyensúlyozottak.809 Délután négy óra körül a király kiadta a támadási parancsot, megfújták a trombitákat, megszólaltatták a dobokat, és eldördültek a magyar ágyúk is. A korábbi szokások szerint most is egy lövést adtak le a harc kezdetén, de azok nem tettek kárt az ellenségben. Vagy a tüzérek mérték be rosszul a célt, vagy, ami még valószínűbb, a ruméliai lovasság, elővigyázatosságból, eleve lőtávolon kívül állapodott meg előttük. Ha Jacomo Zaratino adata helyes, miszerint egy olasz mérföldre, azaz nagyjából másfél kilométerre álltak a ruméliaiak a magyaroktól, akkor ez a távolság már is önmagában kizárja, hogy az ágyúk érdemben beleszólhattak volna a harcba, hiszen a tábori tüzérség maximális lőtávolsága még a XIX. században sem sokkal haladta meg a másfél kilométert.810 A

támadást,

Batthyány

Ferenc

horvát

bán

vezetésével,

a

túlnyomórészt

könnyűlovasságból álló jobbszárny kezdte meg. Brodarics korábban már idézett leírása szerint a magyar támadás kezdetével szinte egy időben hatalmas ellenséges tömeg

809

Vö. Perjés, 1986. 233. o. A korban jól ismert volt az oszmánok szokásos taktikája, amiben kulcsszerep

jutott a hadrend centrumában létrehozott tábori erődítéseknek, s az ott elhelyezett tüzérségnek és lövészeknek. (Mihajlović, 1975. 165. o.) Az oszmán szokásokat jól ismerő szafavida vezérek ezért szintén épp azt tanácsolták Iszmail sahnak a 1514. évi híres csaldiráni csata előtt, hogy még azelőtt támadják meg az oszmánokat, mielőtt I. Szelim rendben felvonultatja katonáit és azok elsáncolja magukat a csatatéren. Norman, Charles transl.: A Chronicle of the Early Sawafis Being the Ahsanu’t-tawarikh of Hasan-i–Rumlu. II. Baroda, 1934. 68. o. 810

A magyar támadás időpontjáról: Gyalókay, 1926. 227. o., 179. j. Az 1490-es kassai csatában „a harcra

kész soroknak megadták a csatajelet, heves rohammal előrerobogtak és a frontok előrenyomulásával egyidejűleg mindkét oldalon feldörögtek a rézágyúk.” Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. (Ford.: Kulcsár Péter.) Budapest, 1995. 951. o. Ha ezek a lövések célba találtak, az komoly lélektani hatást válthatott ki: 1474-ben Boroszlónál a lengyelek utána már nem is vállalkoztak Hunyadi Mátyás megerősített állásainak megtámadására. Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege. Budapest, 1925. 167., 170. o.; Gyalókay Jenő: A boroszlói hadjárat 1474-ben. HK, 41 (1940). 16. o. A magyar ágyúk tevékenységéről Szülejmán naplója: Katona, 1979. 304. o.; Dzselálzáde: Katona, 1979. 407. o.; Kemálpasazáde: Katona, 1979. 355. o.; a lőtávolságról Gyalókay, 1926. 227. o., 196. j., Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848–49-es szabadságharcban. Budapest, 2000. 11–13. o.

231

ereszkedett le a magyarokkal szemben lévő dombokról, s Szülejmán naplója alapján valószínűsíthető, hogy az valójában a ruméliai lovasság volt.811 Nem tudjuk, hogy az első vonal lovasságának mekkora részét vetették ekkor harcba, de a velük szemben álló, hasonló könnyűfegyverzetű oszmán lovasok elméletileg többszörös létszámfölényben voltak. Ennek ellenére a horvát bán akciója meglepően sikeres lett: a hadmozdulat láttán ugyan az oszmánok is elsütötték ágyúikat és a lovasságuk is előrenyomult, de Batthyány vitézei végül kemény harcban megfutamították a ruméliaiakat, akik menekülés közben kénytelenek voltak kétfelé válni a saját összeláncolt ágyúik előtt, mivel abba az irányba, a felsorakozott janicsárok felé, nem hátrálhattak tovább. Az ellenség lövései ellenére az üldözők szintén eljutottak az ágyúkig, de az oszmán krónikások szerint azokon ők sem tudtak áttörni, inkább kitértek előttük, és a tüzérség végeinél álló szpáhikra vetették magukat. Dszelálzáde Musztafa szerint a fentebb már említett helyen, Ibrahim pasa zászlajának bal oldalán, a hatodik szandzsáknál sikerült áttörniük a ruméliaiakon (Kemálpasazáde viszont azt állítja, hogy több helyen is átjutottak a vonalaikon), s így egy részük eljutott egészen a ruméliaiak táboráig, és „az előttük talált eszközöket zsákmányul ejtették, s a müszülmánok közül igen sok embert levágtak”. 812 Addigra azonban meglehetősen megritkulhatott és szétzilálódhatott a bán katonasága, a ruméliaiak vonalai és a tábor között pedig újabb veszélyek vártak rájuk. Ibrahim pasa seregének egy része ugyan már menekült, a futók vitték a vereség hírét a szultánnak, a szpáhik másik része azonban idővel újrarendezte sorait, s körbefogta a horvát bán legmerészebb harcosait. Hosszabb távon számítani lehetett rá, hogy ha elmarad az erősítés, az oszmán túlerő előbb-utóbb győzedelmeskedik. (Valószínűleg ez volt az egyik bekerítő

811

Brodarics: Katona, 1979. 42. o.; Szülejmán naplója: Katona, 1979. 304. o.; A velencei források

egyértelműen könnyűlovasságról szólnak, s nincs adatunk arról, hogy akár a bán bandériumában is lettek volna ekkor nehézlovasok (Varga Szabolcs: Az 1527. évi horvát-szlavón kettős „királyválasztás” története. Sz, 142 [2008]. 1118. o. 287. j.); Gyalókay a dombról leereszkedő oszmán seregtestet bármiféle adat nélkül azért vélte az anatóliai hadtestnek, mert koncepciója szerint a ruméliaiak akkor már rég a síkságon álltak a magyarokkal szemben, s azt feltételezte, hogy a helyükön maradva várták be a magyar rohamot. Gyalókay, 1926. 227., 230. o. Papp, akinek a koncepciójába szintén nem fért bele ez a részlet, egyszerűen elmaradt seregrésznek, a tüzérség bal oldalvédjének minősítette a lejtőn leereszkedő csapattestet. Papp, 1960. 223. o. 812

Szülejmán naplója: Katona, 1979. 304. o. Az ágyúszekerekig tartó előrenyomulásról, és a ruméliaiak

sorainak áttöréséről Dezselálzáde Musztafa számolt be a legrészletesebben, de a nyitó ütközetről ő épp csak annyit ír, hogy „a csatatéren lévő csarkadzsik pedig errefelé a hadrendhez húzódtak vissza, és így a csatatér nyílt és szabad volt.” Katona, 1979. 408. o.; Kemálpsaszáde: Katona, 1979. 341. o.; Lufti: Katona, 1979. 362. o.

232

hadmozdulat, ami később arra indította a krónikásokat, hogy leírják a határvidéki Báli bég Ibrahim pasának szóló tanácsát a sorok megnyitásáról.813) Nem tudni, hogy a magyar vezérek vártak-e ekkora sikert az első rohamtól. Az eredmények láttán Tomori mindenesetre hátraküldte a királyhoz Báthori Andrást, hogy a tartalékban álló nehézlovasságot is harcba vessék. Mire azonban a második vonal nehézlovassága csatlakozott a küzdőkhöz, már megkezdődött a magyar jobbszárny bomlása. Istvánffy úgy vélte, a futás oka az volt, hogy addigra már eljutott a tábor elleni támadás híre a küzdőkhöz, s emiatt kezdtek sokan meghátrálni a jobbszárnyról. Báli és Hüszrev bég ugyanis az eredeti paranccsal ellentétben nem maradt tétlen, hanem a megváltozott helyzethez alkalmazkodva a maga módján mégis beavatkozott a küzdelembe: első lépésként megtámadták és kifosztották a magyar tábort.814 Jurko Vladonovics szerint viszont a futás oka az volt, hogy a foglyok ejtése, a gazdátlan lovak befogása, a halottak kifosztása elvonta a támadók figyelmét a harctól, s emiatt készületlenül érte őket az oszmánok lőfegyvereinek tüze. Ezt a közlést utóbb egyes történészek úgy interpretálták, hogy a zsákmányolás volt az, ami megtörte a jobbszárny támadásának lendületét, sőt mi több, végzetes időveszteséget okozott a magyaroknak. 815 A dalmát szökevény által említett jelenség, azonban e korban elég általános volt, szinte hozzátartozott a csatatéri szokásokhoz, így aligha lepte meg igazán a parancsnokokat. (Mátyás király is teljes lelki nyugalommal írta 1480-ban IV. Sixtus pápának, hogy könnyűfegyverzetű vitézei egy rajtaütés során még a várbosznai oszmán parancsnokot is elfoghatták volna, ha „a mieink, mint ez hadban szokás, mind egy szálig rablással meg zsákmányszerzéssel nincsennek elfoglalva”.816) Amit viszont Vladonovics az ellenség tűzfegyvereinek hatásáról ír, azt maga Brodarics és a velenceiek kémje, Antonio Boemo és

813

Dzselálzáde: Katona, 1979. 408. o. Hasonló események történhettek itt is, mint 1596-ban

Mezőkeresztesnél, ahol a diadalittas keresztény had épp a szultán táborába való behatolás után veszítette el a csatát. És az utólagos értékelés is hasonlóan alakult. Lénárt Sándor József: „Őszi ködben múló remények.” Mezőkeresztes, 1596. H. n., 2000. 197–199., 208–212. o.; Kelenik, 2003. 123–124. o. 814

Istvánffy több részlet is elmesél a táborban folyó küzdelemről, amely csak nála maradt fenn. Katona,

1979. 116. o. Kemálpsazáde szerint Báli parancsa úgy szólt, hogy „foglaljanak állást a csatatérül kiszemelt síkság egyik szélén; onnan csak távolról szemléljék az ütközetet, a harcba ne elegyedjenek bele” Katona, 1979. 335. o.; Istvánffy magyarázatával egyetértve: Csendes–Rázsó, 1977. 79. o. 815

Vetor Barbarigo és Zacaria Valaresso levele, 1526. szeptember 24.: Sanuto, XLIII 83. hasáb; Csendes–

Rázsó, 1977. 75. o.; Perjés, 1986. 237. o. 816

V. Kovács Sándor szerk.: Magyar humanisták levelei, XV–XVI. század. Budapest, 1971. (Magyar

Nemzeti Könyvtár) 255. o.

233

a harcokban részt vevő Jacomo Zaratino is megerősített, ők is az oszmán tüzérség hatásával magyarázták a katonák megfutamodását. 817 Jacomo Zaratino szerint a magyar támadás szerencsés időpontban kezdődött, mert az oszmán források állításával szemben a török ágyúk még nem voltak tüzelésre készen, és az első lövéseket csak a nehézlovasság közeledtekor tudták leadni. Bár egyes beszámolókban – amelyeket a német újságok, Burgio báró és Mária királyné örökített meg – kiemelt szerepet kapott a pusztító ágyútűz, Brodarics elég egyértelműen leírta, hogy a lövések nem sok kárt tudtak tenni a magyarokban, így aztán a hazai kutatók hajlottak rá, hogy teljesen lebecsüljék az ágyúk jelentőségét.818 Igaz ugyan, hogy Magyarország semmivel sem maradt el más európai hatalmak mögött a lőfegyverek alkalmazása terén – az oszmánok épp a magyarok közvetítésével sajátították el a XV. században az összeláncolt ágyúszekerek használatát –, és az ország váraiban is számos ágyút vettek leltárba, 1526-ban mégis az volt a helyzet, hogy a magyar sereg jelentős része a szó szoros értelmében aligha „szagolt puskaport”. 819 Abban, hogy sem a felkelő nemesek, sem a fegyverbe szólított parasztok nem voltak még hozzászokva a tüzérség működését kísérő jelenségekhez sem, nincs semmi meglepő. Amikor 1519-ben, az országgyűlésen részt vevő nemesek szinte ostrom alá vették a budai várat, Tomori Pálnak elég volt katonái elszántságát megmutatnia, s néhány ágyúval a levegőbe lőnie, a támadók máris hanyatt-homlok menekültek a kapu elől.820 Hasonlóan zajlott az 1514-es parasztháború egyik epizódja is, amikor Sitkei Gotthárd, Pápa és Somló parancsnoka

817

Brodarics: Katona, 1979. 43.; Antonio Boemio levele, 1526. november 12.: Sanuto, XLIII. 226. hasáb.;

Jacomo Zaratino levele, 1526. szeptember 15.: Sanuto, XLII. 647. hasáb. 818

Jacomo Zaratino levele, 1526. szeptember 15.: Sanuto, XLII. 647. hasáb. Brodarics beszámolt róla,

hogy Tomorinak állítólag volt valami titkos megállapodása az oszmán sereg renegát, keresztény származású tüzéreivel, így nem kizárható, hogy az ágyúk „ártalmatlanságában” ennek is része volt. Katona, 1979. 36. o. A tüzérség szerepéről Gyalókay, 1926. 239–240. o. (a kérdés régebbi irodalmának áttekintésével); Papp, 1960. 214. o.; Négyesi, 1994. 72. o. 819

A végvárak tüzérségi felszereléséről Iványi Béla: A tüzérség története Magyarországon a kezdetektől

1711-ig. HK, 27 (1926.). 160–161. o.; Veszprémy László: A hadtudomány megszületése Magyarországon. Az Anjou- és luxemburgi királyok kora, 1301–1458. In: A magyar hadtörténelem évszázadai. (Szerk.: Király Béla–Veszprémi László.) Budapest, 2003. 35–37.; Ágoston Gábor: A tűzfegyverek elterjedése a muszlim világban. In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv. (Szerk.: Tusor Péter.) Budapest, 1998. 179–181., 184. o. 820

Fraknói, 1881. 304 . o.; Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története. Budapest, 1909. 39. o.

234

szétkergetett az Észak-Dunántúlon egy kisebb paraszthadat.821 Tapasztalt katonáktól azonban nem várni ilyen viselkedést. Csakhogy figyelembe kell venni azt is, hogy Mohácsnál a horvát bán lovasainak egyszerre 150 ágyú dörejét, füstjét kellett elviselniük – Frangepán Kristóf embere egyenese azt írta a velenceieknek, hogy „a világ azóta sem látott akkora lőporfüstöt”. Az arányok érzékeltetésre érdemes felidézni, hogy 1526 előtt több kisebb végvárban alig-alig akadt ágyú, s az egyik legjelentősebb – és kiemelkedően jól felszerelt – magyar végvárban, Jajcán is csupán 16 nagyobb, 3 kisebb ágyú és 4 tarack, valamint 28 működőképes szakállas puska volt 1493-ban.822 Azaz, ha a végvidéki harcokban használtak is lőfegyvereket, olyan mértékű hang és vizuális hatásokat valószínűleg még soha nem tapasztaltak sem a vitézek, sem lovaik, mint amit akkor az oszmán ágyúk közelében kellett elviselniük, s egy velencei kém jelentése szerint egyértelmű, hogy a magyar jobbszárny könnyűlovassága futott meg elsőként. (Machiavelli híres hadtudományi értekezésében többek között épp azzal érvelt az ágyúk használata ellen, hogy „nincs még egy dolog, ami annyira akadályozná a látást, mint az a füst, amelyet a tüzérség idéz elő lövéskor”, s Brodarics leírásából kiderül, hogy „az ágyúk ereje és füstje” még a kevésbé mozgékony nehézlovasságot is meghátrálásra tudta kényszeríteni.823) Ebből a helyzetből szinte törvényszerűen következett tehát a menekülés: mielőtt a Habsburg Birodalom állandó hadseregében regularizálták volna a könnyűlovasságot, még a XVI–XVII. században is gyakori jelenség volt, hogy az ilyen, nagy egyéni szabadsághoz szokott, mozgékony lovasok habozás nélkül kivonták magukat a veszélyesnek ítélt helyzetekből. A ferrarai herceg diplomatája, Hyeronym Faleti még a XVI. század közepén is úgy jellemezte a magyarországi könnyűlovasságot, a huszárokat, hogy „mikor e 821

Istvánffy szerint „ravaszul, de jóságosan, hogy minél kevesebb vér folyjon, nem vasgolyókkal, hanem

szalmával, zöld fűvel vagy ócska ronggyal és hasonló értéktelen holmivel töltötte meg, s amikor mindkét fél kölcsönösen egymás látótávolságába ért, kilövette rájuk. Erre olyan nagy rémület fogta el a félénkeket, s az ágyúk szokatlan hangjától úgy megijedtek, bár azoknak csak dörejük és füstjük volt, hogy anélkül hogy összecsaptak volna, fegyvereiket eldobva, s megmenekülésük minden üdvét csak a futásba és a lábukba helyezve, rútul megfutottak.” Idézi Barta Gábor–Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Budapest, 1973. 212. o. 822

A jajcai ágyúkról Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság és vár) története (1450–1527.) (Az okleveleket

szerkesztette Horváth Sándor.) Budapest, 1915. (Monumenta Hungariae Historica. I. Diplomataria XL.) CLIX. o. A magyarországi várak felszereléséről: Iványi, 1926. 160–161. o. 823

Antonio Boemio jelentése, 1526. november 12.: Sanuto, XLIII. 226. hasáb.; magyar fordítása: B.

Szabó, 2006. 117. o.; Machiavelli: A háború művészete. Szeged, 2001. 97. o.; Brodarics: Katona, 1979. 44. o. Vö. Perjés, 1986. 236. o.

235

harcosok ütköznek, az a szokásuk, hogy először roppant erővel támadnak, s a pozitiókat vakmerő bátorsággal foglalják el, de nem maradnak meg rendben egymás mellett, hanem elszórtan csatangolnak, s ha az ellen rájok támad, nem szégyellik a futást.”824 Az első menekülő hullámból kerülhettek ki azok is, akik elvitték a vereség hírét a budai udvarba, hiszen Burgio szeptember 5-én Bécsből írt levelében még semmit sem tud Brodarics sorsáról, és csupán egyetlen magyar rohamról ír, aminek a végén a „a rengeteg ellenséges ágyú látása a mieinket megdöbbentette, és valósággal megbénította,” és szerinte „az egész csata nem tartott egy egész óráig”.825 A magyar jobbszárny kezdetben sikeresen tevékenykedő könnylovasságnak futása lehetett tehát a csatának az a momentuma, ami megalapozta a villámgyors mohácsi magyar vereség mítoszát, holott a második vonal és a jobbszárny csapatai, valamint a balszárny gyalgosága is, még jóval tovább küzdöttek a harcmezőn.

824 825

Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Sz, 1877. 649. o. 2. j. A könnyűlovasság természetéről és viselkedéséről Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. Budapest,

2002. 216–217. o.; Hyeronimo di Zara levele, 1526. október 26.: Sanuto, XLIII. 276. hasáb. A zsákmányolásról Vetor Barbarigo és Zacaria Valaresso levele, 1526. szeptember 24.: Sanuto, XLIII. 83. hasáb. Vö. Gyalókay, 1926. 232. o.; Csendes–Rázsó, 1976. 75. o.; Perjés, 1986. 237. A menekülésről Burgio levele, 1526. szeptember 5.: Katona, 1979. 243. o.; Newe Zeitung…: Katona, 1979. 279. o. Mivel a hírközlő ebben az esetben állítólag egy bécsi ember volt, Marosi Endre arra a következtetésre jutott, hogy egy német gyalogos zsoldos beszámolója maradt volna fenn ebben a formában, s ez forrásként felhasználható a csata végóráinak rekonstrukciójához. Marosi, 1980. 158. o., Marosi, 2003. 64. o. Amit azonban a Zeitung hírforrása a harc időtartamáról és a tábor állapotáról közöl, ellentmond ennek.

236

VIII. ÖSSZEGZÉS Az 1930-as évek „huszár-vitájának” kirobbantója, Tóth Zoltán épp úgy azt feltételezte, mint XIX. századi elődei: a hagyományos magyar íjász könnyűlovasság már a XI. században megszűnt, s átadta a helyét egyfajta nyugati típusú nehézlovasságnak, s ettől fogva a Magyar Királyság hadseregében rendre felbukkanó könnyűlovasok mindig csak és kizárólag idegen népek segédcsapatai lettek volna: előbb besenyők, majd kunok, s végül a XV. században, a kunok demilitarilzálódása után, az oszmánok elől menekülő délszlávok. Tóth elvitathatatlan érdeme, hogy Mátyás korának „rác” katonaságát sikerült is azonosítani a kor forrásaiban egyre gyakrabban felbukkanó huszárokkal. Borosy András munkáiból azonban később világossá vált, hogy ez a Tóth által a XI. századra datált radikális változás valójában nem ment végbe sem az Árpád-, sem az Anjou korban. Engel Pálnak köszönhetően pedig az is kiderült már, hogy nem azért kellett Zsigmond

uralma

alatt

megszervezni

a

könnyűlovas

íjászokként

felszerelt

telekkatonaságot, mert egyszerűen kevés volt az oszmánok elleni hatékony harchoz szükséges könnyűlovas, hanem mert a társadalmi változásoknak köszönhetően általában csökkent az ország hadrafogható népessége. Jelen munka pedig már arra is rámutat, hogy egyes korábbi véleményekkel szemben a hagyományos íjász könnyűlovasság jelenlétével egészen a XVI. század elejéig számolni kell Magyarországon. Ugyanakkor az ország déli határvidékén valószínűleg már a XIV. században kimutatható a huszárok jelenléte. Vagyis nem pusztán az oszmánok elől menekülő délszláv harcosokban kell a későbbi magyar huszárság őseit keresni, hanem közéjük tartozhattak a déli bánságok királyi szolgálatban katonáskodó délszláv vagy vlah lakói is. Ezután a XV–XVI. század fordulójának gyér forrásait összegyűjtve, s azokat analógiákkal új megvilágításba helyezve, kísérletet lehetett tenni a huszárfegyverzet sajátosságainak rekonstrukciójára

is.

Ebből

pedig

kiderült,

hogy

a

kor

magyarországi

íjász

könnyűlovasságához képest kifejezetten lándzsával és pajzzsal, s többnyire védőfelszerelés nélkül harcoló könnyűlovasságot értettek a huszárok alatt – s nem könnyű vagy félnehéz páncélosokat, mint amilyennek Tóth képzelte a későbbi lengyel huszárság és az oszmán szpáhik téves analógiája nyomán a korai huszárokat. E tekintetben több ponton is helyesbíteni kellett a Tóth Zoltán által felvázolt fegyvertörténeti képet, mert ő történész elődei nyomán, úgy vélte, hogy a balkáni népek könnyűlovassága az oszmánokat utánozta, így áttételesen a magyarországi huszárság fegyverzete és felszerelése is oszmán mintákat kellett, hogy kövessen. Az oszmán hódítás 237

gyorsasága azonban nem nagyon hagyott időt ilyesfata akkulturációra a Balkánon, a Kisázsiából érkező oszmánokról pedig tudni lehet, hogy a magyarokhoz hasonlóan íjász könnyűlovasok voltak. A Balkán térségében viszont számos, a későbbi huszársághoz köthető tárgy és szokás felbukkan már a korai időkben, így egyáltalán nem „törökös”, hanem az etnikumhoz illeszkedően a fegyverzet tekintetében is inkább „balkáni” típusú könnyűlovasságot kell látnunk a korai huszárokban. A korábbi félreértések forrása az lehetett, hogy e balkáni népek fegyvereseinek jelentős része meglehetősen zökkenőmentesen és majdnem változatlan formában tagozódott be az Oszmán Birodalom hadszervezetébe, így hosszú időn keresztül jórészt ugyanazt a nyelvet beszélő, ugyanazt a felszerelést és taktikát használó „törökök” és „magyarok” néztek egymással farkasszemet déli határainknál. (Ezeket az európai „törököket” még évszázadokkal később is elég jól meg lehetett különböztetni szokásai és fegyverzete alapján a birodalom ázsiai hadinépétől.) A XV. századi balkáni népek hadszervezete pedig még a Bizánci Birodalom hagyományaiban gyökerezett, így nem is annyira meglepő, hogy amikor Gáldi László nyelvész 1939-ben bekapocsolódott a „huszár-vitába”, arra hívta fel a figyelmet, hogy a balkáni területeken már a X. században szolgáltak a bizánci seregekben ’khószáriosznak,’ illetve ’khonszáriosznak’ is nevezett könnyűfegyverzetű katonák, s ezeknek a bizánci harcosoknak is épp úgy a felderítés, portyázás, zsákmányolás volt a fő feladata, mint későbbi magyarországi utódaiknak. Végezetül ki kell térni a munkám címéből adódó kérdésre: nevezhetjük-e a középkori magyar lovasság e könyvben tárgyalt csoportját könnyűlovasságnak. Borosy András korábban részletesen tárgyalt, a hazai kutatók széles körében elfogadott definíciója mellett az elmúlt évtizedben ugyanis több felvetés is született a fogalmi keretek átgondolására. Hidán László Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy az ázsiai íjász lovasságon belül kimutathatóak nehézfegyverzetű harcosok is, ezért ő „nyugat-európai módon harcoló és felszerelt, illetve pusztai nomád módon harcoló és felszerelt” lovasságot különböztetne meg.826 Vele egyidőben Négyesi Lajos hasonló megközelítéssel élesen elválasztotta a „nyugati” helytálló – és azon belül a nehéz- és félnehéz – lovasságot, illetve a „keleti” portyázó ijász, illetve szablyás lovasokat.827 Ez a rendszer már majdnem annyira bonyolult, mint amilyen Erdélyi Gyuláé volt, aki a honfoglalás kori magyar lovasságot szintén könnyű-, könnyebb fegyverzetű részre

826

Hidán, 2000. 20. o.

827

Négyesi, 2000. 377–378. o.

238

osztotta, s ezen túl még számolt a nehéz és igen nehéz, avagy páncélos lovassággal is.828 A X. századtól a XVI. századig tartó időszak fegyverzetének változásait, a területi különbségeket is pontosan tükrözni kívánó szemlélet tehát óhatatlanul egyre bonyolultabb rendszereket eredményezhet. Remélhetőleg az eddigi fejtegetésekből kitűnt, hogy a különféle lovassági csapatnemek harcászatáról berögződött merev elképzelések, a „keleti” és „nyugati” sémák rendszere több ponton is téves.829 Az újkori állandó hadseregek harcászati elveivel szemben a középkorban igen sok helyen – így időről időre a magyar hadseregben is –, szükség esetén akár a nehézfegyverzetű lovasokkal közös formációkban, csatalovasságként is alkalmazták a távolsági harcra képes, könnyűfegyverzetű harcosokat. Eközben a X–XII. században NyugatEurópa, gyakorta nehéznek nevezett lovassága is képes volt a legkülönfélébb feladatok elvégzésére az ellenfél területén történő portyázástól a gyalogosan vívott várostromig bezárólag. S természetesen a nyugati hadseregekben sem rendelkezett minden harcos költséges, nehéz fegyverzettel.830 A helyenként elmosódni látszó taktikai különbségek helyett ezért talán érdemesebb a középkori emberek gondolkodásmódját követve a fegyverzet szerinti felosztást szem előtt tartani. Ez pedig – amennyire az adatokból kikövetkeztethető – évszázadokon keresztül duális felosztás volt: a XV. század végén nehézpáncélos fegyveresekre831 és könnyűfegyverzetű huszárokra,832 a XIV. században pedig fegyveresekre és tegzesekre oszlott a magyar lovasság.833 Sajnos a korábbi időszakból nincsenek olyan forrásaink, amelyekben párba állítva 828

Erdélyi, 1929. 91. o. 129. j.

829

Nemrégiben egy amerikai fegyvertörténész, Russel Mitchell mutatott rá az 1205. évi adrianopolisi csatában

a nyugat-európai lovagok és kunok harca kapcsán, hogy ezek mennyire nem segítik elő az események valódi megértését: Mitchell, Russel: Light Cavalry, Heavy Cavalry, Horse Archers, Oh My! What Abstract Definitions Don't Tell Us About 1205 Adrianople, Journal of Medieval Military History, 6 (2008). 95–118. o. 830

Veszprémy, 2000.; Veszprémy, 2008. 30–34. o.; Borosy András utal is rá, hogy Paul Schmitthenner

Krieg und Kriegführung im Wandel der Weltgeschichte című művében épp emiatt még „általános nehézfegyverzetű” lovasnak nevezte Nagy Károly katonáit. Borosy, 1962. 126. o. 831

Akikre az 1542. évi pozsonyi országgyűlés határozataiban már teljesen egyértelműen a

nehézfegyverzetű elnevezést használták: „Cum autem in quibusdam comitatibus partium regni superiorum sin adhuc alique gravis armaturae equitum reliquiae.” CJH. 2. k. Budapest, 1899. 88–89. o. 832

„equites levis armaturae, quos husarones apellamus” Fraknói Vilmos: Mátyás király levelei. 2. k.

Budapest, 1895. 107. o. Az 1486. évi törvényekben „levis armaturae, sive husarones” CHJ 1. k. Budapest, 1899. 432–433. o. A XVI. századi említésekről: Takáts, 1928. 101–181. o. 833

Lásd az 570. és 571. j.

239

szerepelnének a magyarországi lovasság kategóriái – hacsak nem tekintjük annak Kálmán király törvényeit, melyben loricatusok, azaz páncélosok mellett egyszerűen páncél nélküli lovasok szerepelnek.834 Mivel azonban a XIII. századi forrásokban gyakorta emlegetett loricatusok és panceratusok mellett a II. András 1230-as oklevele a fegyveresen hadba vonuló szatmári villicus kísérőjeként négy saggitariust jelöl meg, s a saggitarius kifejezés önmagában is gyakorta feltűnik a XI–XIV. századi szövegekben, feltételezhető hogy talán ez, a magyar lövő szóval fordítható elnevezés lehetett az Árpád-korban a páncélos lovasok „párja”.835 Összességében tehát úgy vélem, hogy a korai lövők (?), és a későbbi tegzesek, huszárok együttes megnevezésére még mindig nem rendelkezünk alkalmasabb kifejezéssel a könnyűlovasságnál.836

834

Veszprémy, 2008. 127. o.

835

Endlicher, István János: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana. Sank Gallen, 1849. [Leipzig,

1931.] 437. o. Egy viszonylag kései, 1398-as adat szerint is Szécsi Miklós fiai még saggitarius néven emlegették saját íjász lovasaikat. Nagy Imre–Véghelyi Dezső–Nagy Gyula szerk.: Zala vármegye története. Oklevéltár, II. k. Budapest, 1890. 275. o. Az Árpád kori adatokról: Kristó Gyula–Makk Ferenc–Szegfű László: Szempontok és adatok a korai magyar határvédelem kérdéséhez. HK, 20 (1973). 654–655. o.; Borosy András: Határőrség és határőrök az Árpádok korában. HK, új folyam 24 (1977). 543–557. o.; Kordé Zoltán: Székelyek, őrök és lövők. In: Koszta László szerk.: Kelet és nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szeged, 1995. 221–232. o. A magyar lövő, illetve annak szláv szinonímájából a sztrelec szóból létrejött magyarországi helynevek listája: Györffy, 1990. 41–42. o. 836

A késő középkori lengyel hadseregben a nehézfegyverzetű lándzsás, a kopijnik (equus hastari) mellett

a könnyűfegyverzetű lövész, strelczy latin neve a sagittarius, majd equus balistari volt. (Andrzej Nadolski red.: Uzbrojenie w Polsce średniowiecznej 1350–1450, Łódź 1990. Polska Akademia Nauk, Instytut Historii Kultury Materialnej. 413–416. o., 474. o.); míg a kora középkor német lovasságnál a loricatusok mellett a clypeati, azaz pajzsos lovasok alkották a másik pólust. Veszprémy, 2000. 113. o.

240

A FELHASZNÁLT IRODALOM RÖVIDÍTÉSEINEK JEGYZÉKE Ács, 1982.

Ács Tibor: Tudós és katona. Kiss Károly élete és hadtudományi munkássága (1793-1866). Budapest, 1982.

Ács, 2001

Ács Tibor: Haza, hadügy, hadtudomány. Budapest, 2001.

Ágoston, 2006.

Ágoston Gábor: Történetírás és hadtörténetírás. Gondolatok a professzionális és népszerű angolszász hadtörténetírásról. HK, 119 (2006).

Ajtay, 1939.

Ajtay Endre: L’ origine du Hussard Hongrois. Revue Internationale de l’Histoire Militaire, 1 (1939/1).

al Tarsusi, 1947–1948. al Tarsusi: Un Traité d’Armurerie composé pour Saladin. Edit and trans. Cahen, Cloude. Bulletin d’Etudes Orientes, 12 (1947–1948). Alföldi, 1942.

Alföldi András: A pesti oldal új urai. In: Szendey Károly szerk.: Budapest, története. I. k. Budapest az ókorban. Budapest, 1942. Alföldi András: A pesti oldal új urai. In: Szendey Károly szerk.: Budapest története. I. k. Budapest az ókorban. Budapest, 1942.

AL-SARRAF, 2002.

al-Sarraf, Shihab: Close Combat Weapons in the Early Abbasid Period: Maces, Axes and Sword. In: Nicolle, David ed.: Companion to Medieval Arms and Armour. Woodbridge, 2002.

Amitai-Preiss, 1995

Amitai-Preiss, Reuven: Mongols and Mamluks: The MamlukIlkhanid War, 1260–1281, Cambridge, 1995.

Amitai-Preiss, 2002.

Amitai-Preiss, Reuven: Whither the Ilkhanid Army? Ghazan’s first Campaign into Syria (1299–1300). In: Warfare in Inner Asian History (500–1800). (Ed. Cosmo, Nicola di.) Leyden, 2002

Anonymus, 2004.

Anonymus: A magyarok cselekedetei. Fordította Veszprémy László. Budapest, 2004.

Ayalon, 1979.

Ayalon, David: Notes on the Furūsiyya Exercises and Games in the Mamluk Sultanate. In: Ayalon, David: The Mamlūk Military Society. London, 1979.

Babuin, 2002.

Babuin, Andrea: Later Byzantine Arms and Armour. In: Nicolle, 2002.

Bachrach, 1973.

Bacharch, Bernard S.: A History of the Alans in the West from their 241

first appearance in the sources of classical antiquity through the early Middle Ages. Minneapolis, 1973. Bachrach, 1984.

Bachrach, Bernard S.: A picture of Avar-Frankish warfare from a Carolingian psalter of the early ninth century in light of the Strategicon. Archivum Eurasiae Medii Aevi, 4 (1984).

Bachrach, 2000.

Bachrach, Bernard S.: Magyar-Ottonian Warfare. Àpropos a New Minimalist Interpretation. Francia. Forschungen zur westeuropäischen Geshcichte. Mittelalter, 27 (2000).

Bachrach–Bachrach,

Bachrach, Bernard. S.–Bachrach, David S..: Saxon military

2007.

revolution, 912–973? Ealry Medieval Europe, 15 (2007).

Bakay, 1965.

Bakay Kornél: Régészeti tanulmányok a magyar államalapítás kérdéséhez. (Dunántúli Dolgozatok 1.) Pécs, 1965.

Balassa–László, 2001.

Balassa Iván - László Emőke: László Gyula (1910–1998) emlékkönyv Budapest, 2001.

Bálint, 2004.

Bálint Csanád: A nagyszentmiklósi kincs. Régészeti tanulmányok. (Varia Archaeologica Hungarica XVI.) Budapest, 2004.

Bálint, 2006.

Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai) Sz, 140 (2006).

Balla, 2000.

Balla Tibor: A magyar királyi honvéd lovasság, 1868–1914. Budapest, 2000.

Balogh–Keller, 2004.

Balogh László–Keller László: Fegyveres nomádok, nomád fegyveresek. III. Szegedi Steppetörténeti Konferencia. Szeged, 2002. szeptember 9–10. Budapest, 2004.

Bartha, 1984.

Bartha Antal: A magyar nép őstörténete. In: Székely György főszerk.: Magyarország története. 1. k. Előzmények és magyar történet 1242ig. Budapest, 1984.

Bartusis, 1981.

Bartusis, Marc C.: Brigandage in the Late Byzantine Empire. Byzantion, 51 (1981).

Bánlaky, 1929a.

Doberdói Bánlaky (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténete. I. rész. A honfoglalás; II. rész Külföldi kalandozások a vezérek korában (898–970-ig. Budapest, 1929.

Bánlaky, 1929b.

Doberdói Bánlaky (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténete. IV. rész. A hódító hadjáratok és a keleti hadjáratok időszaka. (1077– 1235) Budapest, 1929. 242

Bánlaky, 1939.

Doberdói Bánlaky (Breit) József: A magyar nemzet hadtörténelme. VI. Rész. A tatárjárás utáni hadjáratok az Árpádház kihaltáig (1242– 1300). Budapest, 1930.

Bárány, 2008. Bennet, 2008.

Bárány Attila: In: Angol-magyar kapcsolatok a középkorban.2. k. Gödöllő; Máriabesnyő, 2008. 227–243. o. Bennet, Matthew: Egy keresztes harci alakzat, a „mozgó erőd” új megvilágításban. Hadtörténelmi Közlemények 121. (2008)

Berrár–Károly, 1984.

Berrár Jolán–Károly Sándor szerk.: Régi magyar glosszárium. Budapest, 1984.

Bierknemeier, 2002.

Bierknemeier, John W.: The Development of the Komnenian Army, 1081–1180. Leiden–Boston–Köln, 2002.

Biran, 2002.

Biran, Michal: The Battle of Herat (1270): A Case of Inter-Mongol Warfare. In: Cosmo, Nicola di ed.: Warfare in Inner Asian History (500–1800). Leyden, 2002.

Bíró, 1989.

Bíró Margit: Vahtang Gorgaszal életrajzához. Egy 11. századi grúz krónika tudósításai. Történelmi Szemle, 29 (1989).

Bíró, 2012.

Bíró Ádám: Dating (with) weapon burials and the »Waffenwechsel«. A preliminary report on new investigations of the so-called VikingAge swords in the Carpathian Basin from a chronological point of view. In: Die archäologie der frühen Ungarn. Chronologie, Technologie

und

Archäologischen

Methodik. Instituts

der

Internationaler

Workshop

des

Ungarischen

Akademie

der

Wissenschaften und des Römisch-Germanischen Zentralmuseums Mainz in Budapest am 4. und 5. Dezember 2009. Hrsg von B. Tobias. RGZM – Tagungen Band 17. Mainz 2012, 191–218. o. Birtalan, 2006.

Birtalan Ágnes szerk.: Mongol játékok és versenyek. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 27.) Budapest, 2006.

Bivar, 1972.

Bivar, A. D. H.: Cavalry Equipment and Tactics on the Euphrates Frontier, Dumbarton Oaks Papers, 26 (1972).

Bollók, 2007.

Bollók Ádám: Bölcs Leó Taktikájának magyar vonatkozású részei az újabb régészeti és történeti kutatások fényében. (Egyetemi szakdolgozat) ELTE, történelem szak, 2007.

Bolsakov – Mongajt,

Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában: 1131–

1985.

1153. Közzétette O. G. Bolsakov és A. L. Mongajt. Ford. Iványi 243

Tamás. Budapest 1985. Bóna, 1993.

Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993.

Bóna, 2000.

Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. (História Könyvtár, Monográfiák, 12.) Budapest, 2000.

Bonfini, 1995.

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Fordította Kulcsár Péter. Budapest, 1995.

Borosy, 1962.

Borosy András: A XI–XIV. századi magyar lovasságról. HK, új folyam 9 (1962).

Borosy, 1972.

Borosy András: A paraszti milíciák a középkori Európa hadseregeiben. HK, új folyam 19 (1972).

Borosy, 1984.

Borosy András: A lovagi haditechnika és a lovagság Magyarországon és az Árpád-korban. In: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc szerk.: Mályusz Elemér emlékkönyv. Budapest, 1984.

Borosy, 1985.

Borosy András: A magyar királyság hadügye és háborúi a tatárjárástól az Árpád-ház kihalásáig (1242–1301.) In: Magyarország hadtörténete. (Főszerk. Liptai Ervin.) 1. k. Budapest, 1985.

Borosy, 1996.

Borosy András: A nyugat-európai és bizánci hadviselés a honfoglalás és a kalandozások idején. In: Veszprémy László szerk.: Honfoglaló őseink. Budapest, 1996.

Borosy, 2001.

Borosy András: Megjegyzések B. Szabó János: Gondolatok a XIXIV. századi magyar hadviselésről c. tanulmányához. HK, 114. (2001).

Bréhier, 2003.

Bréhier, Louis: A bizánci birodalom intézményei. Budapest, 2003.

Broquière, 1972.

Broquière, Bertradon de la: Le Voyage d’Outremer. Ed. Schefer, Charles. Paris, 1892. (Republished, Westmead, 1972.)

Brzezinski,–McBride,

Brzezinski, Richard–McBride, Angus: Polis Armies, 1569–1696. 2.

1988.

(Men-at-Arms, 188.) Oxford, 1988.

Brzezinski–McBride,

Brzezinski, Richard–McBridge Angus: Polish Armies, 1569–1969. 1.

1987.

(Men-at-Arms, 184.) Oxford, 1987.

Brzezinski–

Brzezinski, Richard–Mielczarek, Mariusz: The Sarmatian 600BC–

Mielczarek, 2002.

450AD (Men-at-Arms, 373.) Oxford, 2002.

Busbecq, 1881.

The Life and Letters Ogier Ghiselin de Busbecq. Forster, Thornton– Daniell, Blackburne F. H. eds. Vol. 1. London, 1881

CHJ.

Corpus Juris Hungarici. Szerkesztő: Márkus Dezső. Fordító: Nagy 244

Gyula. Budapest, 1899. Collins, 1975

Collins, L. J. D.: The Military Organization and Tactics of the Crimean Tatars, 16–17th centuries. In: Parry, J.–Yapp, M. E. eds. War, Technology and Society in the Middle East. London, 1975.

Coupland, 1990.

Coupland, Simon: Carolingian Arms and Armor in the Ninth Centrury. Viator: Medieval and Reaissance Studies, 21 (1990).

Czebe, 1917.

Czebe Gyula: Darkó Jenő: Bölcs Leó Taktikájának hitelessége magyar történeti szempontból. (Ism.) Egyetemes Philologiai Közlöny. 41. (1917).

Czímer, 1912.

Czimer Károly: Az Árpárdházi királyok apródjai. Szeged, 1912.

Czímer, 1914.

Czimer Károly: Az Árpádházi királyok várjobbágyai. Hadtörténelmi tanulmány. Szeged, 1914.

Cs. Sebestyén, 1933.

Cs. Sebestyén Károly: A magyarok íjja és nyila. (A Szegedi Városi Múzeum kiadványai. V.) Szeged, 1933.

Csáji, 2007.

Csáji László Koppány: A sztyeppei civlizáció és a magyarság. (Ómultunk Tára 1.) Budapest, 2007.

Csallány, 1972.

Csallány Dezső: Avar kori páncélok a Kárpát-medencében. – Panzer im Karpatenbecken aus der Awarenzeit. JAMÉ, XII–XIV (1969– 1971). [1972].

Csiky, 2008.

Csiky Gergely: The Tuzūkāt-i Tīmūrī as a Source for Military History. AOASH, 59 (2008).

Darkó, 1914.

Darkó Jenő: Bölcs Leó Taktikájának hitelessége magyar történeti szempontból. Akadémiai Értesítő, 25 (1914).

Darkó, 1915.

Darkó Jenő: Bölcs Leó Taktikájának hitelessége magyar történeti szempontból. (Székfoglaló) Értekezések a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya Köréből, 23 (1915).

Darkó, 1916.

Darkó Jenő: Az ősmagyar hadiszervezet és taktika. A debreceni M. Kir. Tudományegyetem népszerű főiskolai tanfolyamán 1915. október 20-án tartott előadások 4. Debrecen, 1916.

Darkó, 1934.

Darkó Jenő: Turáni hatások a görög–római hadügy fejlődésében. HK, 35 (1934).

Darkó, 1935-1937.

Darkó Jenő: Influences touraniennes sur l’évolution de l’art militaire des grècs, des romains et des byzantins. Byzantion, 10 (1935)., Byzantion, 12 (1937). 245

Darkó, 1937.

Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. HK, 38 (1937).

Darkó, 2007.

Darkó Jenő: Az ősmagyar hadművészet fejlődése és hatása Nyugateurópára. Máriabesnyő–Gödöllő, 2007.

Dawson, 1988.

Dawson, Tim: Kremasmata, Kabadion, Klibanion. Some aspects of middle Byzantine military equipment reconsidered. Bzyzatine and Modern Greek Studies, 22 (1988).

Decreta, 1301–1437.

Decreta regni Hungariae. Gesetzte und Verorderungen Ungarns 1301–1437. Collectionem manuscriptam F. Döry additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt G. Bónis, V. Bácskai. Budapest, 1976.

Decreta, 1458–1490.

Decreta regni Hungariae. Gesetzte und Verorderungen Ungarns 1458–1490. Collectionem manuscriptam F. Döry additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis, Geisa Érszegi, Susanna Teke. Budapest, 1989.

Delbrück, 1923.

Delbrück, Hans: Gesichte der Kriegskunst.1–4. Bands. Berlin, 1923.

Denison, 1992.

Denison, Georg: A lovasság története a legrégibb időktől a jelenkorig. Írta Denison György. Brix porosz táborkari ezredes német átdolgozása után fordította Szeles Dénes. Budapest, 1884 [Reprint: Gyula, 1992.]

Dennis, 1981.

Dennis, Georg T. ed.: Das Strategikon des Maurikios. (Corpus fontium historiae Byzantinae, 17.) Wien, 1981.

Dennis, 1985.

Dennis, George T. ed. and trans.: Three Byzantines Military Treatises. (Dumbarton Oaks Texts, 9; Corpus Fontium Historiae Byzantinae, 25.) Washington, DC: 1985.

Egey–Horvát, 2002.

Egey Tibor–Horváth M. Ferenc: Emlékkönyv Borosy András nyolcvanadik születésnapjára. Budapest, 2002.

Ekkehard, 1999.

Ekkehard barát: Vita Waltharii manu fortis. Erőskezű Valter története. [Tractata minuscula, 15–16.] Ford. Tulok Magdolna– Makkay János. 1999.

Elekes, 1951.

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. Budapest, 1951.

Emecen, 2006.

Emecen, Ferdiun M.: A csata, amely a „’Nagy Török” előtt megnyitotta a magyar Alföldet – Mohács, 1526. In: B. Szabó János szerk.: Mohács. Budapest, 2006.

Engel, 2001.

Engel Pál: Adatok az Anjou-kori magyar hadseregről. In: Neumann 246

Tibor szerk.: Tanulmányok a középkorról. H. n. 2001. Erdélyi, 1929.

Erdélyi Gyula: A magyar katona. A magyar hadszervezet és hadművészet fejlődése. Budapest, 1929.

Erdélyi, 1933.

Erdélyi Gyula: A magyarok hadművészete. Budapest, 1933.

Erdélyi, 1982.

Erdélyi István: Az avarság és a kelet a régészeti források tükrében.. Budapest, 1982.

Erdélyi, 1914.

Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk kérdései. TSz, 3

Erdélyi, 1915.

(1914)., 4 (1915)., 5 (1916).

Esin, 1973.

Esin, Emel: Tabari’s Report on the Warfare with the Turgis and Testimony of Eight Century Central Asian Art. Central Asiatic Journal, XVII (1973).

Evans, 2004.

Evans, Helen C. ed.: Byzantium: Faith and Power, 1261–1557. New Haven, 2004.

Fábián, 1967.

Fábián Gyula: Archaeologia experimentalis. Honfoglaláskori magyar íj rekonstruálása. Természettudományi Közlöny, 9. (1967.)

Fábián, 1970.

Fábián Gyula: The Hungarian composite. Journal of the Society of Archer–Antiquaries, (1970).

Fábián, 1980–1981.

Fábián Gyula: Újabb adatok a honfoglaláskori íjászat kérdésköréhez. MFMÉ, 1980–81/1.

Fehér, 1931.

Fehér Géza: A bolgár török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik.(Les monuments de la culture proto-bulgare et leurs relations hongroises) AH, 7 (1931).

Fehértóti, 1970.

Fehértóti Katalin: Huszár. MNy, 66 (1970).

Fettich, 1933.

Fettich Nándor: A levédiai magyarság a régészet megvilágításában. Sz, 67 (1933).

Fettich, 1937.

Fettich Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége. AH, 21 (1937).

Fettich, 1938.

Fettich Nándor: A prágai Szent István-kard régészeti megvilágításban. In: Serédi Jusztinián szerk: Emlékkönyv Szent István király halálnak kilencszázadik évfordulóján. 2. k. Budapest, 1938.

Finály, 1892.

Finály Henrik: A besztercei szószedet. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből 16. Budapest, 1992.

Fodor, 1976.

Fodor István: Az osztrogozsszki lelet. Cumania, 4 (1976). 247

Fodor, 2000a.

Fodor István: A haderő és a fegyverzet változása az államalapítás korában. In: Rácz Árpád szerk.: Nagy képes millenniumi hadtörténet.1000 év a hadak útján. Budapest, 2000.

Fodor, 2000b.

Fodor István: A bécsi szablya és a prágai kard. Szeged, 2000. Szeged.

Fodor, 2001.

Fodor István: Az államalapítás korának hadserege. A Makói Múzeum füzetei (Az államalapítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai.), 98 (2001).

Fodor, 2009.

Fodor Pál: Ottoman warfare, 1300–1453. In: Fleet, Kate ed.: The Cambridge History of Turkey. Vol I. Byzantium to Turkey, 1071– 1453. Cambridge, 2009.

France, 2006.

France, John (ed.): Medieval Warfare, 1000–1300. (The International Library of Essays on Military History) Aldershot, 2006.

Freisingi Otto, 1913.

Freisingi Otto: I. Frigyes császár tettei. Fordította. Gombos F. Albin. (Középkori krónikások XV–XVI.) Budapest, 1913.

Garam, 1995.

Garam Éva: Das awarenzeitliche Gräberfeld von Tiszafüred. Cemeteries of the Avar Period (567–829) in Hungary. Budapest, 1995.

Gáldi, 1939.

Gáldi László: Huszár szavunk bizánci kapcsolatai. MNy, 25 (1939).

Gáll, 2007.

Gáll Ervin: Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság X–XI. századi sír- és szórvány-fegyverleleteinek elemzése. HK, 120 (2007).

Gembarzewski, 1960.

Gembarzewski, Bronisław: Żołnierz polski. Ubiór, uzbrojenie i oporządzenie wojska polskiego od XI wieku do 1831 roku. 2. k. (1697-1795), Warszawa, 1960.

Gillingham, 1985.

Gillingham, John: A Rózsák Háborúja. Budapest, 1985.

Gillmor, 1992.

Gillmor, Caroll: Practical Chivalry: The Training of Horses for Tournaments and Warfare. Studies in Medieval and Renaissance History, 13 (1992).

Golden, 2002.

Golden, Peter B.: War and Warfare in the Pre-Cingissid Western Steppes of Eurasia. In Cosmo, Nicola di ed.: Warfare in Inner Asian History (500–1800). Leyden, 2002.

Gombos, 1937–1938.

Gombos F. Albin: Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regnum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCI. Budapest, 1937–1938. 248

Gorelik, 1979.

Gorelik, Michael: Oriental armour of the Near and Middle East from the eighth to the fifteenth centuries as shown in works of art. In: Elgood, Robert ed.: Islamic Arms and Armor. London, 1979.

Göckenjan, 1972.

Göckenjan, Hansgerd: Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelalterlichen Ungarn. Ungarn. Quellen und Studien zur Geschichte des östlichen Europa. Band V. Wiesbaden, 1972.

Göckenjan–Zimonyi,

Göckenjan, Hansgerd–Zimonyi István: Orientalische Berichte über

2001.

die Völker Osteuropas und Zentralasiens im Mittelalter. Die GayhaniTradition (Ibn Rusta, Gardizi, Hudud al-'Alam, al-Bakri und alMarwazi), Wiesbaden, 2001.

Grabarczyk, 2011.

Grabarczyk, Tadeusz: „Po racku, po husarsku, z przyprawa tatarska” –- poczatki przemian wojskowosci polskiej u schylku XV w. In: Księga pamiątkowa dedykowana prof. dr. hab. Janowi Szymczakowi w 65-lecie urodzin i 40-lecie pracy naukowo-dydaktycznej. Ed: Grabarczyk, Tadeusz – Kowalskiej-Pierrzak, Anna –Nowak, Tadeusz. Warszawa, 2011. 117–128. o.

Gyomlay, 1902.

Gyomlay Gyula: Bölcs Leo Taktikája mint magyar történeti kútforrás. Értekezések a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya Köréből, 18 (1902).

Gyóni, 1942.

Gyóni Mátyás: A paristrioni „államalakulatok” etnikai jellege. In: A. Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve 1942.

Györffy, 1941.

Györffy György: A székelyek eredete és településük története. In: Mályusz Elemér szerk.: Erdély és népei. Budapest, 1941.

Györffy, 1958.

Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Sz, 92 (1958).

Györffy, 1990.

Györffy György: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990.

Györffy, 1977. [2000.]

Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977, Gondolat. [2000, Balassi.]

Haenisch– Yao

Haenisch, Erich–Yao Ts'ung-wu–Olbricht, Peter–Pinks, Elisabeth:

Ts'ung-wu– Olbricht–

Meng-ta pei-lu und hei-ta shih-leh. Chinesische Gesandtenberichte

Pinks, 1980.

über die frühen Mongolen 1221 und 1237. Wiesbaden, 1980.

Hampel, 1900.

Hampel József: A honfoglalási kor hazai emlékei. In: Pauler Gyula– Szilágyi Sándor szerk.: A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900.

Hatházi, 1996.

Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régszeti nyomai Fejér 249

megyében. Savaria, 22. (1992–1995). 3. sz. 223–248. o. Hatházi, 2005.

Hatházi Gábor: Sírok, kincsek, rejtélyek. Híres középkori régészeti leletek Kiskunhalas környékén. Kiskunhalas, 2005.

Hazay, 1888

Hazay Samu: A X. századbeli magyar hadügyről. HK, 1 (1888).

Heródianos, 2005.

Héródianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától. Fordította Fehér Bence és Kovács Péter. Budapest, 2005.

Hidán 2000.

Hidán Csaba László: Mit jelent a könnyű-, és mit jelent a nehézlovas? Terminológiai problémák az „eurázsiai nomád” lovassággal kapcsolatban. Társadalom és honvédelem, 4 (2000).

Hidán, 2004.

Hidán Csaba László: A XI–XIV. századi sztyeppei eredetű buzogányok és használatuk. Studia Caroliensia, 5 (2004).

Hillebrand, 2007.

Hillebrand, Carole: Turkish Myth and Muslim Symbol: The Battle of Manzikert. Edinburgh, 2007.

Hodinka, 1913.

Hodinka Antal: Kálmán királyunk 1199-iki premyšli csatája. (Az orosz őskrónika nyomán) HK, 14 (1913).

Hadzisz, 1974.

Hadzisz, Dimitriosz szerk.: A bizánci irodalom kistükre. Budapest, 1974.

Hómann–Szekfű, 1935. Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. 1. k. Budapest, 1935. Horváth, 1868.

Hováth Mihály kisebb történeti munkái. 1. k. Pest, 1868, Ráth Mór.

Horváth, 2001.

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe. Budapest, 2001

Huszár, 1892.

Huszár Imre: A huszárok eredetéről. HK, 5 (1892).

Ibrányi, 1933.

Ibrányi Mihály: Faji tulajdonságaink megnyilatkozása a magyar háborúkban. MKSz, 3 (1933). 3. évnegyed, 7. füzet.

Ipolyi, 1887.

Ipolyi Arnold: A magyar hadtörténelem tanulmányozása.(Ipolyi Arnold elnöki megnyitó előadása a magyar Történelmi Társulatnak Marosvásárhelyen 1879 augusztus 23-án tartott vidéki nagygyűlésén.) In: Ipolyi Arnold: Magyar történeti és egyháztörténeti tanulmányok. Budapest, 1887.

Jakubovich, 1921.

Jakubovich Emil: Bottal-ütő besenyő. MNy, 17 (1921).

Yotov, 2004.

Йотов, Валери: Въоръжението и снаряжението от балгарското средновековие (VII–XI век). Varna, 2004.

Kaegi, 1964.

Kaegi, Walter Emil: The Contribution of Archery to the Turkish Conquest of Anatolia. Speculum, 1964.

Kalmár, 1935.

Kalmár János: A magyar kard fejlődése. MSz, XXIV. kötet. 1935. 250

május-augusztus. Kalmár, 1942.

Kalmár János: Pécsi sisak a honfoglalás kori időből. PécsBaranyamegyei Múzeum Egyesület Értesítője. 1942.

Kalmár, 1964.

Kalmár János: Népvándorláskori sisakok. JPMÉ, (1964)

Kalmár, 1971.

Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Budapest, 1971.

Kassai, 2001.

Kassai Lajos: Lovasíjászat. Budapest, 2001.

Katona-Kiss, 2010.

Katona-Kiss Attila: A ’sirmioni hunok’. Egy muszlim katonai kötelék a XII. századi magyar királyi erőkben. In: Fons, skepsis, lex. Ünnepi tanulmányok a 70 esztendős Makk Ferenc tiszteltére. Szerk. Almási Tibor – Révész Éva – Szabados György. Szeged, 2010. 159–172. o.

Katona-Kiss, 2014.

Katona-Kiss Attila: Szempontok az Ártánd–zomlinpusztai leletegyüttes történeti hátterének értékeléséhez. In: A múltnak kútja. Fiatal középkoros régészek V. konferenciájának tanulmánykötete. Szerk. Rácz Tibor Ákos. Szentendre, 2014. 9–24. o.

Kápolnai, 1879–1880.

Kápolnai Pauer István: A hadművészet kifejlődése a magyar nemzetnél. LAK, 6-7 (1879–1880).

Kápolnai, 1880.

Kápolnai Pauer István: Az ősmagyar kardok és sisakok alakjáról. AÉ, 14 (1880).

Károlyi, 1877.

Károlyi Árpád: Magyar huszárok a schmalkaldi háborúban. Sz, 11 (1877).

Keegan, 2000.

Keegan, John: A csata arca. A közkatonák háborúja, 1415–1976. Budapest, 2000.

Kelenik, 2000.

Kelenik József: A magyar csapatnem. In: Zachar József szerk: A magyar huszár. Budapest, [2000]

Kelenik, 2003.

Kelenik József: A mezőkeresztesi csata. In: Hermann Róbert szerk.: Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái. Budapest, 2003.

Keller, 2004.

Keller László: Türk harcos és fegyverei az írott források tükrében. In: Balogh László – Keller László: Fegyveres nomádok, nomád fegyveresek. III. Szegedi Steppetörténeti Konferencia. Szeged, 2002. szeptember 9–10. Budapest, 2004.

Kellner, 1997.

Kellner, Maximilian: Georg: Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der „Gens destenda” zur „Gens ad fidem conversa”. (Studia Hungarica 46.) München, 1997. 251

Kerepeszki, 2007.

Kerepeszki Róbert: Darkó Jenő. In: Darkó Jenő: Az ősmagyar hadművészet fejlődése és hatása Nyugateurópára. Máriabesnyő– Gödöllő, 2007.

Képes Krónika, 1986.

Képes Krónika. (Ford. Bellus Ibolya.) Budapest, 1986.

Kézai, 1994.

Kézai Simon krónikája. (Ford. Bollók János.) In: Kristó Gyula szerk.: Kun László emlékezete. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 5.) Szeged, 1994.

Kmoskó, 2000.

Kmoskó, Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom. 2. k. Budapest, 2000.

Kocsis, 1986.

Kocsis Bernát (szerk.): Válogatás a magyar hadügy írásaiból. Budapest, 1986.

Kordé, 1991.

Kordé Zoltán: A székelyek a XII. századi elbeszélő forrásokban. Acta Universitas. Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica, XCII (1991).

Kovács, 1941.

Kovács István: Hogyan használta a honfoglaló magyar a szablyát? Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Történeti, Művészeti és Néprajzi Tárából, 1941.

Kovács, 1970.

Kovács László: A honfoglaló magyarok lándzsái és lándzsás temetkezésük. – Die Lanzen der Landnehmenden Ungarn und ihre Lanzenbestattung. Alba Regia, XI (1970).

Kovács, 1971.

Kovács László: A Magyar Nemzeti Múzeum fegyvertárának XI–XIV. századi csillag alakú buzogányai. FA, 22 (1971).

Kovács, 1977.

Kovács, László: Über die ungarischen Lanzen aus dem 10.–11. Jahrhundert. Mitteilungen der Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, 7 (1977).

Kovács, 1978–1979

Kovács, László: Bemerkungen zur Bewertung der fränkischen Flügellanzen im Karpatenbecken. Mitteilungen der Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften, 8–9 (1978– 1979).

Kovács, 1982.

Kovács László: A honfoglaló magyar lándzsás sírjelölés és néprajzi megfelelői. In: Hoppál Mihály –Novák László szerk.: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához. 10. k. Budapest, 1982.

Kovács, 1986.

Kovács László: Viselet, fegyverek. In: Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest. 1986. 252

Kovács, 1990.

Kovács László: Szablya-kard fegyverváltás. A kétélű kardos 10–11. századi magyar sírok keltezéséhez. AÉ, 117 (1990).

Kovács, 1994–1995.

Kovács László: A Kárpát-medence kétélű kardjai a 10. század 2. feléből. (Adattár). – Die zweischneidigen Schwerter des Karpatenbeckens im 2. Hälfte des 10. Jhs. CAH, (1994–1995).

Kovács, 1996.

Kovács László: Fegyver s vitéz. In: Veszprémy László szerk.: Honfoglaló őseink. Budapest, 1996.

Kovács, 2002.

Kovács László: A honfoglaló magyarok bőrpáncéljáról. HK, 115 (2002).

Kovács, 2003.

Kovács László: Viselet, fegyverek. In: Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában. Szeged, 2003.

Kovács S., 1995.

Kovács S. Tibor: Török hatás a magyar fegyvereken a 15–17. században. FA, 44 (1995).

Kovács S., 2003.

Kovács S. Tibor: Egy keleti díszsisak a tatárjárás korából. MFMÉ, 9 (2003).

Kovács S., 2008–2010.

Kovács S. Tibor: Szablyák a késő középkori Magyarországon. FH 54. (2008–2010.) 266–298. o.

Kovács S., 2010.

Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15–17. században. Budapest, 2010.

U. Kőhalmi, 1972.

Kőhalmi Katalin, U., Steppék nomádja lóháton, fegyverben. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 12.) Budapest, 1972.

U. Kőhalmi, 1975.

Kőhalmi Katalin, U.: A honfoglaló magyarság fegyverzetének nomád háttere. In: Kara György–Terjék József szerk. Keletkutatás, 1974. Budapest, 1975.

Kristó, 1986.

Kristó Gyula: Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986.

Kristó, 1988.

Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988.

Kristó, 1995.

Kristó Gyula szerk.: A honfoglalás korának írott forrásai. Olajos Teréz, H. Tóth Imre és Zimonyi István közreműködésével. (Szegedi Őstörténeti Könyvtár 7.) Szeged, 1995.

Kristó, 2003.

Kristó Gyula: Háború és hadviselés az Árpádok korában. Szeged, 2003.

Kristó, 2003a.

Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, 2003.

Kubinyi, 1973.

Kubinyi András: Bicellus. (Adatok egy középkori fegyverfajta 253

meghatározásához.) Budapest Régiségei, 23 (1973). Kurcz, 1966.

Kurcz Ágnes: Az Anjou-kori oklevelek narrációja. Irodalomtörténeti Közlemények, 2 (1966).

Kurcz, 1988.

Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Budapest, 1988.

Kurtuluş, 2002.

Kurtuluş Öztopçu: A 14th-Century Archery Treatise in MamlukKipchak. Kitab fi 'ilm an-nussab. Istanbul, 2002.

Kusternig, 1982.

Kusternig, Andreas: Erzählende Quellen des Mittelalters: die Problematik mittelalterlicher Historiographie am Beispiel der Schlacht bei Dürnkrut und Jedenspeigen 1278. Wien, 1982.

Langó, 2007.

Langó Péter: Amit elrejt a föld …A 10. századi magyarság anyagi kultúrájának régészeti kutatása a Kárpát-medencében. Budapest, 2007.

László, 1939.

László Gyula: Fettich Nándor, a prágai Szent István kard régészeti megvilágításban. Szent István emlékkönyv, III. Budapest, 1938. 475– 516. l. FA, 1-2 (1939).

László, 1942.

László Gyula: Budapest a népvándorlás korában. In: Szendey Károly szerk.: Budapest története. I. k. Budapest az ókorban. Budapest, 1942.

László, 1944.

László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944. [Budapest, 1988.]

László, 1955.

László Gyula: A kenézlői honfoglaláskori íjtegez. FA, 7 (1955).

Latham–Paterson,

Latham, J. D.–Paterson, W. F.: Saracen Archery. An english version

1970.

and exposition of a mameluk work on Archery (ca. A.D. 1368). London, 1970.

Leyser, 1968.

Leyser, Karl: Henry I and the Beginning of the Saxon Empire. Englisch Historical Review, 83 (1968).

Liu Mau-tsai, 1958.

Liu Mau-tsai: Die chinese Nachrichten zur Gesichte der Ost-Türken (T’u-küe), 1. k. Wiesbaden, 1958.

Liudprand, 1908.

Gombos F. Albin szerk: Liudprand történeti munkái. Antapodosis. liber der rebus gestis Ottonis Magni impreatoris. Relatio de legatione Constantinopolitana. Fordította Jurkovich Emil–Jurkovich Emil–Gaál Lajos. (Középkori Krónikások, 6–7.) Budapest, 1908.

Lugosi–Temesváry,

Lugosi József–Temesváry Ferenc: Kardok. Budapest, 1988. 254

1988. Majláth, 1829.

Majláth János: Gesichte der Magyaren, 3. k. Wien, 1829.

Makk, 1974.

Makk Ferenc: Megjegyzések II. István történetéhez. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János – Székely György. Budapest, 1974.

Mályusz, 1942.

Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Sz, 1942.

Mályusz, 1984.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 13871437. Budapest, 1984.

Mályusz, 2003.

Mályusz Elemér: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 30.) Budapest, 2003.

Marczali, 1880.

Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korából. Budapest, 1880.

Marczali, 1916.

Marczali Henrik: A Botond monda történeti kapcsolatai. Akadémiai Értesítő, 27 (1916).

Markó, 1943.

Markó Árpád: Magyarország hadtörténete. Budapest, 1943. (Reprint: Budapest, 1994)

Marosi, 1995.

Marosi Ernő: Kép és hasonmás. Művészet és valóság a 14–15. századi Magyarországon. (Művészettörténeti füzetek, 23.) Budapest, 1995.

Marsigli, 2007.

Marsigli, Luigi Ferdinando: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról. Fordította F. Molnár Mónika. Budapest, 2007.

Martinez, 1982.

Martinez, Arsenio P. "Gardizi's Two Chapters on the Turks." AEMA, 2 (1982).

Martinez, 1986.

Martinez, Arsenio P.: Some Notes on the Il-Xānid Army. AEMA, 6 (1986).

May, 2006.

May, Timothy: The Training of an Inner Asian Nomad Army in the Pre-Modern Period. JMH, 70 (2006).

McGeer, 1998.

McGeer, Eric: Sowing the Dragon’s Teeth. Byzantine Warfare in the Tenth Century. Washington, 1998.

Melikian-Chirvani,

Melikian-Chirvani, A. S.: The westward journey of the kazhagand.

1983.

JAAS, 11 (1983) june.

Mesterházy, 1976.

Mesterházy Károly: Az Ártánd–zomlinpusztai úz sírlelet. In: DMÉ, 255

1976. 69–80. o. Mesterházy, 1984.

Mesterházy Károly: Hakasz (jeniszeji kirgiz) leletek Rakamazról. AÉ, 111 (1984).

Mesterházy, 1994.

Mesterháy Károly: Tegez és taktika a honfoglaló magyaroknál. Sz, 128 (1994).

Meynert, 1876.

Meynert, Hermann: Das Kriegswesens der Ungarn. Wien, 1876.

Michalak, 1987.

Michalak, Mirosław: The Origins and Development of Sassanian Heavy Cavalry. Folia Orientalia, 24 (1987).

Mielczarek, 1993.

Mielczarek, Mariusz: Cataphracti and Clibanarii. Łódz, 1993.

Mihajlović, 1975.

Mihajlović, Konstanin: Memoirs of a Janissary. Transl. by Stolz, Benjamin. Ann Harbor, 1975.

Mikó–Sinkó, 2000.

Mikó Árpád–Sinkó Katalin: Történelem–Kép. Szemelvények a múlt és a művészet kapcsolatából Magyarországon. Budapest, 2000.

Minorsky, 1939.

Minorsky, Vladimir: A Civil and Military Rewiev in Fars in 881/1476. Bulletin of the School of Oriental and African Studies, X (1939).

Mitchel, 2002.

Mitchell, Russel: Reconstructing the use of medieval and renaissances Hungarian sabres. In: Hand, Stephen ed.: Spada, An anthology of Swordmanship of Memory of Ewart Oakeshott. Union City, 2002.

Mitchell, 2008a.

Mitchell, Russel: Archery vs. Mail: Experimental Archaeology and the Value of Historical Context. JMMH, 6 (2008). 4. k.

Mitchell, 2008b.

Mitchell, Russel: Light Cavalry, Heavy Cavalry, Horse Archers, Oh My! What Abstract Definitions Don't Tell Us About 1205 Adrianople, JMMH, 6 (2008).

MNyTESz

Benkő Loránd főszerk.: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–4. k. Budapest, 1967–1984.

Molnár, 1942.

Molnár Erik (Szentmiklósy Lajos néven): A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Budapest, 1942.

Molnár, 1943.

Molnár Erik (Szentmiklósy Lajos néven): Az árpádkori társadalom 2. k. A felépítmény. Debrecen, 1943.

Molnár, 1959.

Molnár József: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában. HK, Új folyam 6 (1959).

Molnár–Somon, 1976.

Molnár József–Somon Györgyi: Nyelvemlékek. Budapest, 1976.

Moravcsik, 1951.

Moravcsik Gyula: Bölcs Leó Taktikája, mint magyar történeti forrás. 256

Sz, 85 (1951). Moravcsik, 1988.

Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1988.

Moshtagh Khorasani,

Moshtagh Khorasani, Manouchehr: Arms and Armor from Iran:

2006.

the Bronze Age to the End of the Qajar Period. Tübingen, 2006.

Nadolski, 1990.

Nadolski, Andrzej red.: Uzbrojenie w Polsce średniowiecznej 1350– 1450, Łódź 1990.

Nagy, 1890.

Nagy Géza: A magyar középkori fegyverzetről. AÉ, új folyam 10 (1890).

Nagy, 1896.

Nagy Géza: Hadtörténelmi emlékek az ezredéves kiállításon. AÉ, 30 új folyam 16 (1896).

Nagy, 1906.

Nagy Géza: A vasing az ókorban és a népvándorláskori barbároknál AÉ, 40 új folyam 26 (1906).

Nagy, 1910.

Nagy Géza: A magyar nemzetségek, Turul, 28 (1910)

Nagy, 2003.

Nagy Balázs szerk.: Tatárjárás. Budapest, 2003.

Négyesi, 1994.

Négyesi Lajos: A ménfői csata. HK, 107 (1994).

Négyesi, 1996

Négyesi Lajos: Haderőreform a 10-11. században. Kiss Gábor szerk.: A népvándorláskor fiatal kutatóinak 6. összejövetele Velem, 1995. szeptember 18–20. Savaria, 22/3 (1992–1995).

Négyesi, 1999.

Négyesi Lajos: Szent István, a katona. Budapest, 1999.

Négyesi, 2000.

Négyesi Lajos: Gondolatok a lovasság csapatnemeiről. (A könnyű és nehézlovasság problematikája.) In: Bende Lívia–Lőrinczy Gábor– Szalontai Csaba szerk.: Hadak útján. A népvándorláskor fiatal kutatóinak konferenciája. Szeged, 2000.

Négyesi, 2003a.

Négyesi Lajos: A pozsonyi csata. In: Hermann Róbert szerk.: Fegyvert s vitézt... A magyar hadtörténelem nagy csatái. Budapest, 2003.

Négyesi, 2003b.

Négyesi Lajos: Az augsburgi csata. HK, 116 (2003).

Nemes–Nagy, 1900.

Nemes Mihály–Nagy Géza: A magyar viselet története. Budapest, 1900.

Nickel, 1975.

Nickel, Helmuth: Wer waren Köng Artus’ Ritter. Über die gesichtliche Grundlag der Artussagen. Zeitschrift der Gesellschaft für historische Waffen- und Kostümkunde, XVII (1975).

Nickel, 2002.

Nickel, Helmut: The Mutual Influence of Europe and Asia in the 257

Field of Arms and Armour. In: Nicolle, 2002. Nicolle, 1979.

Nicolle, David: Arms and Warfare in classical Islam. In: Elgood, Robert ed.: Islamic Arms and Armor. London, 1979.

Nicolle, 1980.

Nicolle, David: The impact of the European couched lance on muslim military tradition. JAAS, 10 (1980). june.

Nicolle, 1991.

Nicolle, David: Byzantine and Islamic Arms and Armour; Evidence of Mutual Influence, Graeco-Arabica, 4 (1991).

Nicolle–Hook, 1994.

Nicolle, David–Hook, Christa: Saracen Faris 1050–1250 AD. (Warrior Series 10.) Oxford, 1994.

Nicolle, 1999.

Nicolle, David: Medieval Warfare: The Unfriendly Interface. JMH, 63 (1999).

Nicolle, 2002.

Nicolle, David ed.: Companion to Medieval Arms and Armour. Woodbridge, 2002.

Nowakowski, 2003.

Nowakowski, Andrzej red.: Uzbrojenie w Polsce średniowiecznej 1450–1500. Toruń, 2003.

Oman, 1898.

Oman, Charles: A History of the Art of War in the, Middle Ages. A. D. 378–1485. Vol. I–II. London, 1898. 2. ed. 1924.

Ottokár von Steiern,

Ottokár von Steiern: Reimchronik. In: Gombos, Albinus Franciscus:

1938.

Catalogus Fontium Historiae Hungaricae III. Budapestini, 1938.

Ottokar von Steiern,

Ottokar von Steiern: Reimchronik. Fordította Valaczkai László. In:

1994.

Kristó Gyula szerk.: Kun László emlékezete. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 5.) Szeged, 1994.

P. Szathmáry, 1878.

P. Szathmáry Károly: A hadfolytatási és harci képesség a vezérek korában. LAK, 5 (1878).

Pálóczi Horváth,

Pálóczi Horváth András: A csúlyosi kun sírlelet. FA, 20 (1969).

1969a. Pálóczi Horváth,

Pálóczi Horváth András: A csólyosi kun sírlelet hadtörténeti

1969b.

vonatkozásai. MFMÉ, (1969).

Pálóczi Horváth,

Pálóczi Horváth András: Régészeti adatok a kunok viseletéhez. AÉ,

1982.

109 (1982).

Pálóczi Horváth,

Pálóczi Horvát András: Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989.

1989. Pálosfalvi, 2005.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig, 1396–1526. Budapest, 2005. 258

Pandula, 1988.

Pandula Attila: Viselet és fegyverek. In: Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988.

Papp, 1997.

Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997.

Parani, 2003.

Parani, Maria G.: Reconstructing the Reality of Images: Byzantine Material Culture and Religious Iconography 11th-15th Centuries. Leiden–Boston, 2003.

Parry–Yapp, 1975.

Parry, J.–Yapp, M. E. eds. War, Technology and Society in the Middle East. London, 1975.

Pauler, 1888.

Pauler Gyula: Néhány szó hadi viszonyainkról a XI–XIII. században. HK, 1 (1888).

Pauler–Szilágyi, 1900.

Pauler Gyula–Szilágyi Sándor szerk: A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900. [2000 Nap Kiadó]

Pauli Jensen, 2005.

Pauli Jensen, Xenia: Arrowheads in Danish Bogs – Evidence on Change in Military Tactics. In: Visy Zsolt ed.: Limes, XIX. Pécs, 2005.

Pereszvetov, 1956.

Pereszvetov, Ivan Szemenovics: Szocsinenija. Moszkva–Leningrad, 1956.

Perjés, 1965.

Perjés Géza: Lóra termett-e a magyar? Élet és Tudomány, 20. (1965). 24. sz. június 18.; 25. sz. június 25.

Perjés, 1967.

Perjés Géza: A nemzeti önérzet zavarai. Látóhatár, (1967). 7-8. sz.

Pervulescu, 1879.

Pervulescu Sándor: Tanulmány az orosz lovasságról. LAK, 6 (1879).

Pesty, 1876.

Pesty Frigyes: Nyelvtörténeti adatok. MNy 5. (1876).

Pesty–Szarvas, 1877

Pesty Frigyes–Szarvas Gábor: Huszár. MNy, 6. (1877).

Petkes, 2006.

Petkes Zsolt: 12. századi temetőrészlet Sárbogárd-Templom-dűlőből. Újabb régészeti adatok a Sárvíz völgy 10–12. századi történetéhez. AR, 35. (2006) 93–124. o.

Petkes, 2008.

Petkes Zsolt: 12. századi temetőrészlet Alap-Tavasz-majorból. AR, 37. (2008) 141–208. o.

Petrović, 1976.

Petrović, Ðurđica: Dubrovačko oružje u. XIV. veku. Posebna Izdania Kniga V. Beograd, 1976.

Petrović, 1994.

Petrović, Ðurđica: Magyar kultúra és javak a középkori Dubrovnikban. In: Kiss Márai szerk.: A tradicionális műveltség továbbélése. Az V. magyar–jugoszláv folklórkonferencia előadásai. Budapest, 1991. november 1–3. (Folklór és tradíció, VII.) Budapest, 259

1994. Plano Carpini, 2003.

Plano Carpini, Johannes: Kezdődik az általunk tatároknak nevezett mongolok históriája. In: Nagy Balázs szerk.: Tatárjárás. Budapest, 2003.

Plewczyński, 1995.

Plewczyński, Marek: Wschodu w wojsku ostatnich Jagiellonów. Warszawa, 1995.

Plewczyński, 1997.

Plewczyński, Marek: Söldnertruppen in Polen um die Wende des 15. und 16. Jahrhunderts. In: Von Crécy bis Mohács. Kriegswesen im späten Mittelalter (1346–1526), acta (XXII. Kongreß der Internationalen Kommission für Militärgeschichte Wien, 9–13. September 1996), Vienna, 1997.

Plutarkhosz, 2001.

Plutharkosz: Párhuzamos életrajzok. Fordította Máthé Elek. Budapest, 2001.

Polgár, 2005.

Polgár Szabolcs: A Contribution to the History of the Khazar Military Organisation: the Strengthening of the Camp. AOASH, 58 (2005).

Prikkel, 1899.

Prikkel Matián, Réthei: Huszár. MNy, 28 (1899).

ПСРЛ I–II.

Полное собрание русских летописей. Лаврентьевская летопись. І–II. k. Ленинград, 1926.

Rabie, 1975.

Rabie, Hassanein: The Training of the Mamlūk Fāris. In: Parry, J.– Yapp, M. E. eds. War, Technology and Society in the Middle East. London, 1975.

Rázsó, 1990.

Rázsó Gyula: Mátyás zsoldosseregének hadművészetéről. In Barta Gábor szerk.: Mátyás király, 1458–1490. Budapest, 1990.

Révész, 1996.

Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők. Régészeti adatok a Felső-Tisza-vidék X. századi történetéhez. Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei. Miskolc, 1996.

Révész, 2000a.

Révész László: A honfoglalók fegyverzete, In: Rácz Árpád szerk.: Nagy képes millenniumi hadtörténet.1000 év a hadak útján. Budapest, 2000.

Révész, 2006.

Révész László: Honfoglaláskori sír az alsó-ausztriai Gnadendorfban. Csodaszarvas. Őstörténet, vallás és néphagyomány. II (2006).

Révész–Nepper, 1996.

Révész László–Nepper Ibolya: A honfoglaló magyarság régészeti 260

hagyatéka. In: Fodor István–Nepper Ibolya–Révész László–Wolf Mária szerk.: „Őseinket felhozád…” A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest, 1996. Rezachevici, 1971–

Rezachevici, C.: Despre evoluţia husarilor (hânsarilor) la români în

1972.

Evul Mediu, în legătură cu instituţia similară la popoarele vecine. Studii şi materiale de muzeografia şi Istorie Militar, 4–5 (1971– 1972).

Romsics, 2004.

Romsics Gergely: Mítosz, kultusz, társadalom. A Mozgó Világ internetes változata

. 3 (2004/7).

http://www.mozgovilag.hu/2004/07/06%20romsics.htm Rózsa, 1998.

Rózsa György: Grafikatörténeti tanulmányok. Budapest, 1998. (Művészettörténeti Füzetek 25.)

Ruttkay, 1976.

Ruttkay, Alexander: Waffen und Reiterausrüstungen des 9. bis zur ersten Hälfte des 14. Jahrhunderts in der Slowakei. Slovenská Archeológia 24. (1976)

Ságvári–Somogyi,

Ságvári György–Somogyi Győző: Nagy huszárkönyv. Budapest,

1999.

1999.

Salamon, 1876.

Salamon Ferencz: A magyar haditörténet a vezérek korában, Sz, 10 (1876).

Schmidt, 1992.

Schmidt, Peter: Die Große Schlacht. Ein Historienbild aus der Frühzeit des Kupferstichs, Wiesbaden, 1992.

Sidnell, 2006.

Sindell, Philip: Warhorses. Cavalry in Ancient Warfare. London, 2006.

Smail, 1995.

Smail, R. C.: Crusading Warfare, 1097–1193. Cambridge, 1995 (first published 1956).

Smith, 1984.

Smith, John Masson Jr.: Ayn Jalut: Mamluk Success or Mongol Failure? Harvard Journal of Asiatic Studies, 44 (1984).

Smith, 1997.

Smith, John Masson Jr.: Mongol Society and Military in the Middle East: Antecedents and Adaptations. In: Lev, Yaacov ed.: War and Society in the Eastern Mediterranean 7th–15th Centuries. Leiden– New York–Köln, 1997.

Smith, 1998.

Smith, John Masson Jr.: Nomads on Ponies vs. Slaves on Horses. Journal of the American Oriental Society, 118 (1998).

Soós, 1890.

Sóós Elemér: Az 1278. évi morvamezei csata. HK, 3 (1890). 261

Świetosławski, 1999.

Świetosławski, Wietold: Arms and Armour of the Nomads of the Great Steppe in the Times of the Mongol Expansions (12th-14th centuries). Łodz, 1999.

Szabados, 2007a

Szabados György: A régi magyar taktika az Árpád-kori írott kútfőkben. A steppei eredetű harci műveltség nyomai és megjelenítése a XIII. század végéig. HK, 120 (2007).

Szabados, 2007b.

Szabados György: A 12. századi magyar hadtörténet forrásproblémáiból. AETAS, 21 (2007).

B. Szabó, 2001.

B. Szabó János: Gondolatok a XI–XIV. századi magyar hadviselésről. HK, 114 (2001).

B. Szabó, 2004.

B. Szabó János: Gondolatok a 9–10. századi magyar hadviselésről. A Krími Kánság vizsgálatának bevonása a „kalandozó” hadjáratok kutatásába. In: Fegyveres nomádok, nomád fegyveresek. (Magyar Őstörténeti Könyvtár, 21.) Budapest, 2004.

B. Szabó, 2005.

B. Szabó János: A mohácsi csata és a „hadügyi forradalom”. II. rész. A magyar hadsereg a mohácsi csatában. HK, 118 (2005).

B. Szabó, 2006.a.

B. Szabó János szerk.: Mohács. Budapest, 2006.

B. Szabó, 2006b.

B. Szabó János: A mohácsi csata. (Tudománytár) Budapest, 2006.

B. Szabó, 2007a.

B. Szabó János: Az Árpád-kor csatái a steppei népek hadviselésének tükrében. HK, 120 (2007).

B. Szabó, 2007b.

B. Szabó János: A tatárjárás. A mongol hódítás és Magyarország. (Tudománytár) Budapest, 2007.

B. Szabó, 2010.

B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról. Budapest, 2010.

B. Szabó, 2013.

B. Szabó János: Háborúban Bizánccal. Magyarország és a Balkán a 11–12. században. Budapest, 2013.

B. Szabó–Somogyi,

B. Szabó János–Somogyi Győző: Elfeledett háborúk. Magyar–bizánci

1999.

harcok a X–XIII. században. Budapest, 1999.

Szabó, 1869.

Szabó Károly: A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig. Pest, 1869.

Szabó, 1873.

Szabó Károly kisebb történeti munkái. Budapest, 1873.

Szádeczky-Kardoss,

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. (Magyar

1992.

Őstörténeti Könyvtár, 5.) Szeged, 1992.

Szamota, 1891.

Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán262

félszigeten, 1054–1717. Budapest, 1891. Szamota, 1894. Szarvas, 1873.

Szamota István: A schlägeli magyar szójegyzék. Budapest, 1894. Szarvas Gábor: A magyar nyelvbeli idegen szók. Magyar Nyelvőr, 2 (1873).

Szarvas, 1877.

Szarvas Gábor: Huszár. Magyar Nyelvőr, 6 (1877).

Szende, 1999.

Szende László: Harc a Babenberg örökségért (1246–1261). Sic itur ad astra, 11 (1999).

Szendrei, 1896.

Szendrei János szerk.: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon. Budapest, 1896.

Szentpéteri, 1993.

Szentpéteri József: Archäologische Studien zur Schicht der Waffenträger des Awarentums im Karpatenbecken. AAH, 45 (1993).

Szöllősy, 1987–1989.

Szöllősy Gábor: Újabb adatok a népvándorlás kori íjtípusok kérdésköréhez. JAMÉ, . 30-32. (1987/1989).

Szöllősy, 1995.

Szöllősy Gábor: Mennyivel voltak jobb íjaik a honfoglaló magyaroknak, mint a korabeli Európa más népeinek? Keletkutatás, 1995. ősz.

Szöllősy, 2001.

Szöllősy Gábor: Mi célt szolgál a szablya fokéle? A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve, 23 (2001).

Szűcs, 1993.

Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 1993.

Tacitus, 1998.

Tacitus összes művei. Fordította Borzsák István. Szeged, 1998..

Tagányi, 1916.

Tagányi Károly: Felelet dr. Erdélyi Lászlónak „Árpádkori Társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdéseire” TSz, (1916).

Takács, 2006a. Takács, 2006b.

Takács Imre szerk.: Sigismundus Rex et Imperator – Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában. Kiállítási katalógus Budapest, 2006. Takács Miklós: Három nézőpont a honfoglaló magyarokról. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, Új sorozat 1 (2006).

Takáts, 1928.

Takáts Sándor: A huszár, a száguldó és a jargaló. In: Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről. Bp., é. n. [1928].

Taxiarchis, 1988.

Taxiarchis, G. Kolias: Byzantinische Waffen. Ein Beitrag zur byzantinischen Waffenkunde von den Anfangen bis zur lateinischen Eroberung. Wien, 1988.

Teleki, 1853.

Teleki József: A Hunyadiak kora Magyarországon. X. k. Pest, 1853.

Temesváry, 1989.

Temesváry Ferenc: Vas, ezüst és arany. Nemzeti történelmünk 263

fegyverei. Kiállítási katalógus. Keszthely, 1989. Thallóczy, 1915.

Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság és vár) története (1450–1527.) Az okleveleket szerkesztette Horváth Sándor. (Monumenta Hungariae Historica. I. Diplomataria XL.) Budapest, 1915.

Thomas–Gamber,

Thomas, Bruno–Gamber, Ortwin: Katalog der Leibrüstkammer. I.

1976.

Teil der Zeitraum von 500 bis 1350. Wien, 1976.

Thúry, 1888.

Thúry József: A régi magyar és török hadviselés. HK, 1 (1888).

Thúry, 1890.

Thúry József: Zrínyi Miklós hadtudományi elveinek forrásai. HK, 3 (1890).

Tokaji, 1997.

Tokaji Zsolt: A régi Kína fegyverei. Budapest, 1997.

Torma, 2008.

Torma Béla Gyula: Csata a Brenta folyónál, 899. HK, 121 (2008).

Tóth, 1930.

Tóth Zoltán: „Attila’a Schwert”. Studie über die Herkunft des sogennanten Säbels Karls des Grosen in Wien. Budapest, 1930.

Tóth, 1934

Tóth Zoltán: A huszárság eredetéről. HK, 35 (1934).

Tóth, 1937.

Tóth Zoltán: Fegyvertörténetünk Szent Istvánja. MSz, 31 (1937).

Tóth, 1938.

Tóth Zoltán: A huszárság eredethagyománya 1937-ben. HK, 39 (1938) 59–76. o.

Tóth, 1988.

Tóth Zoltán: A Botond monda eredete s az anonymusi Botondhagyomány. HK, új folyam 35 (1988).

Töll, 2008.

Töll László: Élet és halál urai a csatatereken – elődeink fegyverei In: Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai. Budapest, 2008.

Tősér, 2002.

Tősér Márton: A dorostoloni hadjárat. HK, 115 (2002).

Tősér, 2004.

Tősér Márton: Az arkadiopoliszi csata – az utolsó kalandozó hadjárat, 970. HK, 117 (2004).

Tresp, 2004.

Tresp, Uwe: Söldner aus Böhmne. Im Dines deutscher Fürsten: Kriegsgeschäft und Heeresorganisation im 15. Jahrhundert. Paderborn–München–Wien–Zürich, 2004.

Tubero, 1994.

Tubero, Ludiovicus: Kortörténeti feljegyzések (Magyarország) Közreadja Blazovich László–Sz. Galántai Erzsébet. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 4.) Szeged, 1994.

Uszáma Ibn Munqidz,

Uszáma Ibn Munqidz: Intelmek könyve. Egy szíriai emír memoárja a

2006.

keresztes háborúk korából. Fordította Simon Róbert. Budapest, 2006.

Várady, 1961.

Várady László: Késő-római hadügyek és társadalmi alapjaik: a római 264

birodalom utolsó évszázada (376–476). Budapest, 1961. Vasmer, 1953.

Vasmer, Max Julius Friedrich: Etymological dictionary of the Russian language 1. k. Heidelberg, 1953.

Veszprémy, 1987.

Veszprémy László: Megjegyzések a magyarok taktikájáról a merseburgi csatában. HK, új folyam, 34 (1987).

Veszprémy, 1991.

Veszprémy László: A színlelt visszavonulás középkori megítéléséről. In: E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László szerk.: Unger Mátyás emlékkönyv. Budapest, 1991.

Veszprémy, 1995.

Veszprémy László: Páncél és páncélosok említése a krónikákban és oklevelekben. HK, 108 (1995).

Veszprémy, 2000b.

Veszprémy László: Hadügy a középkori Nyugat-Európában. Társadalom és honvédelem, 4 (2000).

Veszprémy 2000a.

Veszprémy László: Korai hadtörténetünk. In: Rácz Árpád szerk.: Nagy képes milleneumi hadtörténet. Budapest, 2000, Aquila– Rubicon.

Veszprémy, 2000.b.

Veszprémy László: A könnyűlovasság problémái az Árpád-kori évszázadokban. In: Söptei István szerk: Huszárok a történelem forgószínpadán. Sárvár, 2000, Nádasdy Ferenc Múzeum.

Veszprémy, 2003.

Veszprémy László: A morvamezei csata (1278. augusztus 26.) In: Hermann Róbert szerk.: Fegyvert s vitézt... A magyar hadtörténelem nagy csatái. Budapest, 2003.

Veszprémy, 2005.

Veszprémy László: Csatamének, paripák és hátaslovak. A középkori hadilovakról. In: Hausner Gábor (szerk.): Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Budapest, 2005.

Veszprémy, 2008.

Veszprémy László: A középkori hadtörténetírás és forrásai. In: Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Budapest, 2008.

Veszprémy 2015.

Veszprémy László: „Vilissimi et pessimi.” Megjegyzések a katonai segédnépek XII–XIII. századi magyarországi történetéhez. HK, 128. (2015) 146–161. o.

Villani, 1909

Matteo Villani krónikája. In: A három Villani krónikája. Fordította Rácz Miklós. (Középkori krónikások) VIII–IX. Budapest, 1909.

Yusuf Khass Hajib,

Yusuf Khass Hajib: Wisdom of Royal Glory. (Kutadgu Bilig) A

1983.

Turko-Islamic Mirror for Princes. Translated, with an Introduction and Notes by Robert Dankoff. (Publications of the Center for Middle 265

Eastern Studies, 16.) Chicago–London, 1983. Yücel, 2001.

Yücel, Ünsel: Islamic Swords and Swordsmith. Istanbul, 2001.

Zajackowsky 1969.

Zajackowsky, Ananiasz ed.: Le traitè iranien de l’art militaire Adab al-Harb wa-š-Šaga’a du xiii siècle. Warsaw, 1969

Zarnóczki, 1990.

Zarnóczki Attila: Fegyverzet, katonai felszerelés, hadsereg Magyarországon Hunyadi Mátyás korában. HK, 103 (1990).

Zichy, 1917.

Zichy István: A honfoglaláskori tegez és keleti kapcsolatai. Turán, 2 (1917).

Zichy, 1934. Zichy, 2005.

Zichy Ladomér: A tatárjárás Magyarországon. Pécs, 1934. Zichy István: A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig. Máriabesnyő–Gödöllő, 2005.

Zsoldos, 1992.

Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásai. In: Káli Csaba szerk.: Zalai történeti tanulmányok. (Zalai Gyűjtemény 42.) Zalaegerszeg, 1992.

Zsuffa, 1940.

Zsuffa Sándor: A húnok története. (Hogyan keletkezhetett a huszár szó?) Budapest, 1940.

266

A FOLYÓIRATOK RÖVIDÍTÉSEINEK JEGYZÉKE AAH AÉ AEMA AH AOASH AR CAH DMÉ FA G HK HOMÉ JAAS, JAMÉ JMH JMMH JPMÉ LAK MCS MFMÉ MKSz MNy MSz SC Sz TSz ZGHWK

Acta Archaeologica Hungarica Archaelogiai Értesítő Archivum Eurasiae Medii Aevi Archaeologica Hungarica Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, Alba Regia Communicationes Archaeologiae Hungariae A Déri Múzeum Évkönyve A debreceni Déri Múzeum kiadványai Folia Archaeologica Gladius Hadtörténelmi Közlemények Herman Ottó Múzeum Évkönyve The Journal of the Arms and Armour Society Józsa András Múzeum Évkönyve The Journal Military History Journal of Medieval Military History A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve A Ludovika Akadémia Közlönye Magyar Csillag Móra Ferenc Múzeum Évkönyve Magyar Katonai Szemle Magyar Nyelv Magyar Szemle Studia Caroliensia Századok Történelmi Szemle Zeitschrift der Gesellschaft für historische Waffen und Kostümkunde

267